Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dzsalál ad-Dín ar-Rúmí
más néven MAULÁNÁ (szül. 1207. szept. 30. k. Balkh, Ghúrida Birodalom [ma Afganisztánban] - megh. 1273. dec. 17.), a perzsa nyelv legnagyobb szúfi misztikusa és költője. Leghíresebb műve a Masznaví-jé Mánaví (Spirituális párversek), amely óriási hatással volt a muszlim misztikus gondolkodásra és irodalomra. Rúmí halála után követői a mavlavíja nevű rendbe szerveződtek; Nyugaton keringő dervisekként ismerik őket.
Dzsalál ad-Dín apja, Bahá ad-Dín Valad híres misztikus teológus, író és tanító volt. Elsősorban a közeledő mongoloktól tartva, a család 1218 körül elhagyta szülővárosát. Egy legenda szerint aztán Nísápúrban (Irán) a család megismerkedett Faríd ad-Dín Attárral, a perzsa nyelvű misztikus epikai művek neves szerzőjével, s ő megáldotta a fiatal Dzsalál ad-Dínt. A mekkai zarándoklat teljesítése és számos közel-keleti barangolás után Bahá ad-Dín és családja elérte Anatóliát (Rúm, innen a „Rúmí” név). Ez a terület ekkoriban a szeldzsuk-törökök uralma alatt békés és virágzó korszakot élt. A család rövid ideig Larandában (Karamán) élt, itt született Dzsalál ad-Dín első fia, és itt halt meg az anyja. Ezután a fővárosba, Konyába hívták őket (1228); Bahá ad-Dín itt tanított a szépszámú medresze (vallástudományi iskola) egyikében, s 1231-ben bekövetkezett halála után fia követte az állásban.
Egy évvel Konyába költözése után Bahá ad-Dín egy régi tanítványa, Burhán ad-Dín Muhakkik is ideérkezett, és mélyebben beavatta Dzsalál ad-Dínt az Iránban kifejlődött misztikus elméletekbe. Burhán ad-Dín nagy hatással volt Dzsalál ad-Dín lelki fejlődésére; 1240 körül távozott Konyából. Úgy tartják, hogy Dzsalál ad-Dín egy vagy két utazást tett Szíriába, de az is lehetséges, hogy már családjuk Anatóliába érkezése előtt is kapcsolatban állt szíriai szúfi körökkel. Szíriában esetleg találkozhatott Ibn al-Arabíval, a vezető muszlim teozófussal, akinek fordítója és fogadott fia, Szadr ad-Dín al-Kunaví Konyában Rúmi kollégája és barátja volt.
Rúmí életének döntő pillanata 1244. november 30-án jött el. Ekkor találkozott ugyanis Konya utcáin a vándorló tabrízi dervissel (szent emberrel), Samsz ad-Dínnel („a Vallás Napja”), akit előzőleg talán már Szíriában is láthatott. Samsz ad-Dín nem tartozott a hagyományos misztikus testvériségek egyikéhez sem, viszont személyiségének ereje Dzsalál ad-Dín előtt feltárta az isteni dicsőség és szépség misztériumát. A két misztikus hónapokon át együtt élt; Rúmí teljesen elhanyagolta tanítványait és családját, ezért felháborodott környezete 1246 februárjában arra kényszerítette Samszot, hogy távozzon a városból. Dzsalál ad-Dín teljesen magába roskadt; végül legidősebb fia, Szultán Valad visszahozta Samszot Szíriából. A család képtelen volt tudomásul venni Dzsalál ad-Dín és Samsz szoros kapcsolatát, s 1247 egy éjszakáján Samsz végleg eltűnt. Csak a legújabb kutatások mutatták ki, hogy valóban meggyilkolták - Rúmí fiainak tudtával, akik sietve el is temettették egy Konyában máig létező kút mellett.
A szerelem, a vágyódás és a veszteség élménye költőt faragott Rúmíból. Misztikus költészete kb. 30 000 versből és nagyszámú rubáíból („négysoros”) áll. Versei végigkövetik szerelmének különböző állomásait, egészen addig, míg - ahogy fia írta - „megtalálta Samszot saját magában, holdfényként sugározva”. A szerető és a szeretett személy teljes azonosulása abban is kifejeződik, hogy saját költői neve helyett Samszét írta legtöbb lírai verse végére. A Díván-é Samsz c. mű (Samsz összes költeményei) Rúmí élményeinek hű visszaadása a költészet nyelvén; nyelvezete sohasem vész bele a szellemi magasságok taglalásába, sem ködös spekulációkba. A friss nyelvezetet erőteljes ritmusok hatják át, a forma gyakran a népköltészetével rokon. Nem ok nélkül állítják a krónikások, hogy költészetének jó része extatikus állapotban született. Az extázist a furulya vagy a dob hangja éppúgy előidézhette, mint az aranyművesek kopácsolása vagy a Meram melletti vízimalom zaja, ahová Rúmi sokszor kijárt tanítványaival, hogy élvezzék a természet szépségét. A természetben megtalálta a Vallás Napja sugárzó szépségének mását, s úgy érezte, a virágok és a madarak is átérzik szerelmét. Verseit gyakran keringő tánc közben adta elő.
Néhány évvel Samsz ad-Dín halála után Rúmí hasonló elragadtatást élt át, miután megismert egy írástudatlan aranyművest, Száláh ad-Dín Zarkúbot. Úgy tartják, hogy egy nap meghallotta a kopácsolást Száláh ad-Dín műhelyéből, a konyai bazárban, és azonnal táncba kezdett. A műhely tulajdonosa már régóta Rúmí egyik leghűbb és legközelibb tanítványa volt, s lánya Rúmí legidősebb fiához ment feleségül. Ez a szerelem újra versírásra késztette Dzsalál ad-Dínt. Száláh ad-Dín halála után Huszám ad-Dín Cselebi lett új lelki szerelme és helyettese. Az ő hatására írta meg legfontosabb művét, a Masznaví-jé Mánavít. Huszám ad-Dín ugyanis arra kérte, hogy kövesse Attár és Szanáí szúfi költők példáját. Utóbbiak a misztikus tanításokat hosszú, anekdotákkal, tanmesékkel, bölcs mondásokkal és allegóriákkal megtűzdelt költeményekben adták elő. Munkáikat a misztikusok, köztük Rúmí tanítványai is, buzgón olvasták. Dzsalál ad-Dín megfogadta Huszám ad-Dín tanácsát, s a következő években megalkotta a Masznaví csaknem 26 000 párversét. A hagyomány szerint verseit még a fürdőben vagy úton járva is hangosan szavalta, az őt kísérő Huszám ad-Dín pedig folyamatosan feljegyezte őket. A Masznaví bemutatja a XIII. századi szúfizmus valamennyi összetevőjét, s gyakran ragadja laza gondolattársításokra az olvasót, így megértetve, mi minden foglalkoztatta a mestert életének egy bizonyos szakaszában. A mű az isteni szerelem élményét tükrözi: Rúmí számára Szaláh ad-Dín és Huszám ad-Dín egyaránt Samsz ad-Dín - a mindent besugárzó fény - újbóli megtestesülései voltak. Huszám ad-Dínt éppen ezért Dijá al-Hakknak („az Igazság Fénye”) nevezte el (dijá a napfény arab neve).
Rúmí a Masznaví befejezése után már csak rövid ideig élt. Mindvégig a konyai társadalom megbecsült tagja maradt; társaságát a vezető állami hivatalnokok ugyanúgy keresték, mint a keresztény szerzetesek. Utóda Huszám ad-Dín lett, őt pedig Szultán Valad követte, aki Rúmí követőinek laza testvériségéből megszervezte a Mavlavíja-rendet. Ennek tagjait nevezik Nyugaton keringő derviseknek, a legfőbb rítusukat jelentő misztikus tánc miatt. Rúmí szellemi fejlődéséről a legfontosabb forrásanyag Szultán Valadnak az apja életéről szóló költői beszámolója. A verseken kívül fennmaradt Rúmi beszédeinek egy kis gyűjteménye is; ezt barátai jegyezték le Fíhi má fíhi (Az van benne, ami benne van) címmel. Ebben visszaköszönnek költészetének fő gondolatai. Néhány levele is fönnmaradt.
Gondolatainak rendszerezése lehetetlen feladat; ezek gyakran egymásnak is ellentmondanak, s szimbólumainak használatában a költő zavarba ejtően következetlen. Költészete a misztikus élmények mélyen emberi kifejeződése, minden egyes olvasó megtalálhatja benne a számára legkedvesebb gondolatokat és érzéseket, a mennyekbe tett átszellemült utazásoktól a mindennapi élet lényegre törő leírásáig. Nehéz lenne eltúlozni a hatást, amelyet Rúmí gyakorolt a török kulturális életre. Zöld Kupola néven ismert mauzóleuma ma múzeum Konyában, s máig ezrek zarándokolnak el ide minden évben.
Versei magyar fordításban a Terebess honlapon
