Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omajjád-dinasztia

Omajjád, más írásmóddal UMAJJÁD, az iszlám kalifátus (661-750) fölött uralkodó első nagy muszlim dinasztia, amelynek államát néha "Arab Királyság" néven is emlegetik (utalva ezzel az Omajjád-uralom világi jellegére és az azt övező muszlim elutasításra).

Az Abu Szufján vezette Omajjádok a mekkai kurajs törzs egyik, főleg kereskedelemmel foglalkozó családját alkották. Eleinte elutasították az iszlámot, és csak 627-ben tértek át, ezután azonban több fontos állami vezetőt is adtak Mohamed és közvetlen utódai idején. Az első muszlim polgárháborúban (fitna, 656-661) - amelyet a kalifátus vezetéséért vívtak a harmadik kalifa, Uszmán ibn Affán (ur. 644-656) meggyilkolása után - Abu Szufján fia, Muávija (akkor Szíria kormányzója) győzelmet aratott Ali (Mohamed veje és a negyedik kalifa) fölött. Így lépett trónra Muávija, mint az Omajjád-dinasztia első kalifája.

Az Omajjád-család két ága adott kalifákat a birodalomnak: a Szufjánidák (661-684), vagyis abu Szufján utódai, és a Marvánidák (684-750), vagyis I. Marván és leszármazottai. A Szufjánidák - főleg I. Muávija (ur. 661-680) - Damaszkuszban összpontosították a kalifa politikai hatalmát. A szíriai hadsereg lett a kalifátus erejének alapja: a meghódított tartományok és az arab törzsi viszályok fokozottabb ellenőrzésével lehetővé vált az egységes birodalom kiépítése. A muszlimok uralma Khorászánig terjedt, s Mervben és Szísztánban helyőrségi városokat hoztak létre, hogy onnan folytassanak hadjáratokat Közép-Ázsia és Északnyugat-India ellen. Északnyugat-Afrikában is megindult a muszlim előretörés. Az újonnan kialakított hadiflotta többször is megjelent Konstantinápoly alatt (669-678), s bár ezek a támadások végül is meghiúsultak, némiképp feledtették az állam világias jellegét, hiszen a keresztények ellen harcoltak. Noha a Szufjánidák a meghódított tartományokban jórészt megtartották a bizánciaktól és a perzsáktól örökölt államigazgatási rendszert, a politikai életben az arab törzsi szokások uralkodtak: a kalifát társai választották meg arra, hogy legyen "egyelők között az első", és a törzsi tanács (súrá) döntéseit valósítsa meg, ill. annak javaslatára hallgasson. Muávija azonban már életében elérte, hogy fiának, I. Jazídnak engedelmességet fogadjanak. Ezzel sutba dobta a hagyományos választás eljárását (baja), és bevezette az örökletes uralom addig idegen eszméjét.
A polgárháború és I. Jazíd, majd II. Muávija halála (683, ill. 684) véget vetett a Szufjánidák uralmának. I. Marvánt törzsi háborúk közepette választották kalifává Szíriában, 684-ben.

Az Omajjádok állama Abdal-Malik uralma alatt (685-705) élet fénykorát. A muszlim hadak nyugaton elfoglalták Spanyolország túlnyomó részét, keleten elárasztották Makránt és az indiai Szind tartományt, Közép-Ázsiában pedig a khorászáni seregek meghódították Buharát, Szamarkandot, Horezmet, Fergánát és Taskentet. Az arab lett az állam hivatalos nyelve, újjászervezték a birodalom pénzügyi igazgatását, a görög és perzsa hivatalnokok helyére arabok kerültek. A régebbi, bizánci és Szászánida-pénzeket utánzó fizetőeszközt új, arab pénzérmékkel váltották föl. Rendszeres postaszolgálat indult Damaszkusz és a tartományi székhelyek között, és az építészet is fölvirágzott. A hanyatlás akkor kezdődött el, amikor a szíriai hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett III. León bizánci császár erőitől (717). A mélyen vallásos II. Omar (ur. 717-720) arra törekedett, hogy lecsillapítsa az egyre elégedetlenebb maválí-réteget (a nem arab muszlimokat), és egyenlő jogokat adjon minden muszlimnak, etnikai hovatartozástól függetlenül. Az ennek érdekében hozott reformok azonban pénzügyi válsághoz vezettek, miközben a hadsereg ütőképességét a déli (kalb) és az északi (kajsz) arab törzsek között összecsapások kiújulása bénította meg.

Hisám (ur. 724-743) átmenetileg meg tudta állítani a hanyatlást. A birodalom terjeszkedése elérte végső határait - a muszlim előretörést Franciaországban megállították Poitiers-nél (732), az anatóliai arab erőket pedig szétverték a bizánciak (740) - így most a határok mentén védőseregeket szerveztek a szíriai katonákból, hogy visszaverjék a törököket Közép-Ázsiában és a berbereket Észak-Afrikában. A Hisám halála utáni években azonban a kajsz és a kalb törzsek közötti viszálykodás nagyszabású felkelésekbe torkollott Szíriában, Irakban és Khorászánban (745-746), miközben az Omajjád-uralom legitimitását tagadó hásimíja szekta maga mellé állította a maválí-réteget. A hásimíja - maga mögött tudván a nyugati tartományok támogatását - 749-ben Abul-Abbász az-Szaffáhot kiáltotta ki kalifának. Ő lett az Abbászida-dinasztia első uralkodója. Az utolsó Omajjád, II. Marván (ur. 744-750) a Nagy-Záb folyó melletti csatában (750) vereséget szenvedett. Az Omajjád-család tagjai ellen hajtóvadászat indult, és szinte mindegyiküket megölték. A túlélők egyike, Abdar-Rahmán viszont elmenekült, és Spanyolország muszlim uralkodójaként lépett újra színre (756). Ő a córdobai Omajjád-dinasztia első tagja.