Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omajjád-dinasztia

Omajjád, más írásmóddal UMAJJÁD, az iszlám kalifátus (661-750) fölött uralkodó első nagy muszlim dinasztia, amelynek államát néha "Arab Királyság" néven is emlegetik (utalva ezzel az Omajjád-uralom világi jellegére és az azt övező muszlim elutasításra).

Az Abu Szufján vezette Omajjádok a mekkai kurajs törzs egyik, főleg kereskedelemmel foglalkozó családját alkották. Eleinte elutasították az iszlámot, és csak 627-ben tértek át, ezután azonban több fontos állami vezetőt is adtak Mohamed és közvetlen utódai idején. Az első muszlim polgárháborúban (fitna, 656-661) - amelyet a kalifátus vezetéséért vívtak a harmadik kalifa, Uszmán ibn Affán (ur. 644-656) meggyilkolása után - Abu Szufján fia, Muávija (akkor Szíria kormányzója) győzelmet aratott Ali (Mohamed veje és a negyedik kalifa) fölött. Így lépett trónra Muávija, mint az Omajjád-dinasztia első kalifája.

Az Omajjád-család két ága adott kalifákat a birodalomnak: a Szufjánidák (661-684), vagyis abu Szufján utódai, és a Marvánidák (684-750), vagyis I. Marván és leszármazottai. A Szufjánidák - főleg I. Muávija (ur. 661-680) - Damaszkuszban összpontosították a kalifa politikai hatalmát. A szíriai hadsereg lett a kalifátus erejének alapja: a meghódított tartományok és az arab törzsi viszályok fokozottabb ellenőrzésével lehetővé vált az egységes birodalom kiépítése. A muszlimok uralma Khorászánig terjedt, s Mervben és Szísztánban helyőrségi városokat hoztak létre, hogy onnan folytassanak hadjáratokat Közép-Ázsia és Északnyugat-India ellen. Északnyugat-Afrikában is megindult a muszlim előretörés. Az újonnan kialakított hadiflotta többször is megjelent Konstantinápoly alatt (669-678), s bár ezek a támadások végül is meghiúsultak, némiképp feledtették az állam világias jellegét, hiszen a keresztények ellen harcoltak. Noha a Szufjánidák a meghódított tartományokban jórészt megtartották a bizánciaktól és a perzsáktól örökölt államigazgatási rendszert, a politikai életben az arab törzsi szokások uralkodtak: a kalifát társai választották meg arra, hogy legyen "egyelők között az első", és a törzsi tanács (súrá) döntéseit valósítsa meg, ill. annak javaslatára hallgasson. Muávija azonban már életében elérte, hogy fiának, I. Jazídnak engedelmességet fogadjanak. Ezzel sutba dobta a hagyományos választás eljárását (baja), és bevezette az örökletes uralom addig idegen eszméjét.
A polgárháború és I. Jazíd, majd II. Muávija halála (683, ill. 684) véget vetett a Szufjánidák uralmának. I. Marvánt törzsi háborúk közepette választották kalifává Szíriában, 684-ben.

Az Omajjádok állama Abdal-Malik uralma alatt (685-705) élet fénykorát. A muszlim hadak nyugaton elfoglalták Spanyolország túlnyomó részét, keleten elárasztották Makránt és az indiai Szind tartományt, Közép-Ázsiában pedig a khorászáni seregek meghódították Buharát, Szamarkandot, Horezmet, Fergánát és Taskentet. Az arab lett az állam hivatalos nyelve, újjászervezték a birodalom pénzügyi igazgatását, a görög és perzsa hivatalnokok helyére arabok kerültek. A régebbi, bizánci és Szászánida-pénzeket utánzó fizetőeszközt új, arab pénzérmékkel váltották föl. Rendszeres postaszolgálat indult Damaszkusz és a tartományi székhelyek között, és az építészet is fölvirágzott. A hanyatlás akkor kezdődött el, amikor a szíriai hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett III. León bizánci császár erőitől (717). A mélyen vallásos II. Omar (ur. 717-720) arra törekedett, hogy lecsillapítsa az egyre elégedetlenebb maválí-réteget (a nem arab muszlimokat), és egyenlő jogokat adjon minden muszlimnak, etnikai hovatartozástól függetlenül. Az ennek érdekében hozott reformok azonban pénzügyi válsághoz vezettek, miközben a hadsereg ütőképességét a déli (kalb) és az északi (kajsz) arab törzsek között összecsapások kiújulása bénította meg.

Hisám (ur. 724-743) átmenetileg meg tudta állítani a hanyatlást. A birodalom terjeszkedése elérte végső határait - a muszlim előretörést Franciaországban megállították Poitiers-nél (732), az anatóliai arab erőket pedig szétverték a bizánciak (740) - így most a határok mentén védőseregeket szerveztek a szíriai katonákból, hogy visszaverjék a törököket Közép-Ázsiában és a berbereket Észak-Afrikában. A Hisám halála utáni években azonban a kajsz és a kalb törzsek közötti viszálykodás nagyszabású felkelésekbe torkollott Szíriában, Irakban és Khorászánban (745-746), miközben az Omajjád-uralom legitimitását tagadó hásimíja szekta maga mellé állította a maválí-réteget. A hásimíja - maga mögött tudván a nyugati tartományok támogatását - 749-ben Abul-Abbász az-Szaffáhot kiáltotta ki kalifának. Ő lett az Abbászida-dinasztia első uralkodója. Az utolsó Omajjád, II. Marván (ur. 744-750) a Nagy-Záb folyó melletti csatában (750) vereséget szenvedett. Az Omajjád-család tagjai ellen hajtóvadászat indult, és szinte mindegyiküket megölték. A túlélők egyike, Abdar-Rahmán viszont elmenekült, és Spanyolország muszlim uralkodójaként lépett újra színre (756). Ő a córdobai Omajjád-dinasztia első tagja.