Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

mamlúk

más írásmóddal MAMELUK, rabszolgakatona, a különféle középkori muszlim államokban politikai befolyáshoz jutó rabszolgaseregek tagja. Az Ajjúbidák szultánsága idején a mamlúk hadvezérek kihasználták hatalmukat, és dinasztiát hoztak létre, amely 1250 és 1517 között uralkodott Egyiptomban és Szíriában. A „mamlúk” név arab nyelven rabszolgát jelent.

A mamlúkoknak mint a hadsereg egyik fő alkotórészének az alkalmazása már a IX. században az iszlám civilizáció fontos vonása volt. Al-Mutaszim, a bagdadi Abbászida-kalifa (ur. 833-842) kezdeményezte ezt a gyakorlatot, majd a szokás rövidesen az egész iszlám világban elterjedt. A politikai következmények szinte mindenütt egyformák voltak: a rabszolgák kihasználták a nekik jutott katonai hatalmat, s ellenőrzésük alá vonták a legitim politikai intézményeket, gyakran ugyan csak átmenetileg, de néha meglepően hosszú időszakokra is. Így például al-Mutaszim uralkodása után röviddel maga a kalifátus is áldozatul esett a török mamlúk vezéreknek, akik szinte teljesen büntetlenül taszíthattak le a trónról és ölhettek meg kalifákat. Bár a kalifátust mint a legitim hatalom jelképét megőrizték, a valóságos hatalom a mamlúk hadvezérek kezébe került, és a XIII. századra a mamlúkok létrehozták saját dinasztiáikat mind Egyiptomban, mind Indiában.

A mamlúk dinasztia. A hatalom megragadásának imént leírt folyamatát látványosan tetőzte be annak a mamlúk dinasztiának a létrehozása, mely 1250-től 1517-ig uralkodott Egyiptomban és Szíriában, s amelynek leszármazottai fontos politikai erőként maradtak fönn az egyiptomi török hódoltság korszakában (1517-1798). Szaladin kurd hadvezér, aki 1169-ben vonta ellenőrzése alá Egyiptomot, a régi muszlim hagyományt követte akkor, amikor a kurdok, arabok, türkmének és más szabad elemek mellett egy rabszolgahadtestet is csatolt a hadseregéhez. Ugyanezt tették utódai. Al-Malik asz-Szálih Ajjúb (ur. 1240-49) állítólag mindenkinél több rabszolgát vásárolt, főleg törököket, hogy így védje meg szultánságát mind a többi Ajjúbidától, mind a keresztesektől. Amikor 1249-ben meghalt, kemény küzdelem indult a trónjáért, s ennek során a mamlúk hadvezérek meggyilkolták az örökösét, és sikerült maguk közül szultánná emelniük al-Muizz Ajbahot. A következő több mint 250 évben Egyiptom és Szíria fölött végig mamlúkok vagy mamlúkok fiai uralkodtak.

A történetírás hagyományosan két korszakra osztja a mamlúk uralom időszakát: az első 1250-től 1382-ig, a második 1382-től 1517-ig tartott. A nyugati történészek az elsőt „bahrí” korszaknak, a másodikat „burdzsí” korszaknak nevezik aszerint, hogy az adott korszakban melyik nagyobb katonai egységé volt a hegemónia. A kortárs muszlim történetírók viszont „török” és „cserkesz” korszakról beszélnek, utalva ezzel a mamlúkok etnikai összetételében beállt változásra. Ez a változás Barkúk trónra lépésekor (1382) indult el, és később is igen nagy hatással volt az állam sorsának alakulására.

Általános vélemény szerint a mamlúk állam a török szultánok alatt élte fénykorát, majd a cserkesz szultánok idején hosszú hanyatlás következett. A török mamlúkok legnagyobb sikere az volt, hogy kiűzték a Levantéből a megmaradt kereszteseket és kisöprűzték a mongolokat Palesztinából és Szíriából; mindezzel elnyerték minden muszlim háláját, hiszen megmentették a pusztulástól az arab-iszlám civilizációt. Kétséges azonban, hogy ez a cél lebegett-e szemük előtt; sokkal inkább az egyiptomi birodalmat akarták helyreállítani a maguk vezetésével. Igyekeztek kiterjeszteni hatalmukat az Arab-félszigetre, Anatóliára és Kis-Örményországra, és hogy egyiptomi hátországuk biztonságban maradjon, Núbiában is meg kívánták erősíteni jelenlétüket.

Hogy megszilárdítsák helyzetüket az iszlám világban, a mamlúkok újjáélesztették a kalifátust, amelyet a mongolok 1258-ban szétvertek, s az ellenőrzésük alatt álló kalifát ültették a trónra Kairóban. Ugyanezzel a céllal gyámkodtak az arábiai szent városok, Mekka és Medina uralkodói fölött. A háborús hadszíntereken és a diplomáciában elért látványos sikereket kiegészítette az ipart és a kézművességet támogató politikájuk, akárcsak az, hogy Egyiptomot sikerült ismét a Kelet és a Mediterráneum közti fő kapoccsá tenniük.

A legsikeresebb mamlúk szultánok közé tartozott I. Bajbarsz (ur. 1260-77) és al-Malik an-Nászir (ur. 1293-1341). Az utóbbi halála után azonban a mamlúkok nem tudtak megfelelő utódot találni, s ez meggyöngítette és bizonytalanabbá tette uralmukat. A dinasztia hanyatlásának idejét mégis az első cserkesz szultán, Barkúk 1382-es trónra lépésétől szokás számítani; a történészek szerint az államszervezetben és a hadseregben az előmenetel ettől fogva inkább a (cserkesz) származástól függött, nem pedig a hadvezetésben mutatott képességektől. Az etnikai hovatartozás megnövekedett szerepe azonban a hanyatlásnak csupán egyik oka volt, legalább ilyen fontosak - vagy még fontosabbak - a gazdasági és egyéb tényezők. Az ellenséges frakciókra osztott mamlúkok nem tudták a beduinok ellen megvédelmezni a békés kereskedelmet és mezőgazdaságot. Az Egyiptomban és keleten máshol is dühöngő pestisjárványok okozta népességveszteség ugyancsak hozzájárult a gazdasági hanyatláshoz. Ilyen körülmények között a mamlúk kormányzók képtelenek voltak megvédeni Szíriát a mongol hódító, Timur (Lenk) 1400-as támadásától. Barszbáj szultán uralma alatt (1422-38) egy időre helyreállt a belső stabilitás, és a mamlúkok dicsősége is visszatért Ciprus meghódításával 1426-ban. De az ilyesfajta vállalkozások finanszírozásához szükséges, egyre tetemesebb adók is csak tovább növelték a mamlúkok pénzügyi nehézségeit. A gazdaságra a végső csapást az mérte, hogy a portugálok 1500 körül veszélyeztetni kezdték a vörös-tengeri kereskedelmet. Ezzel egy időben az oszmán-törökök meghódították a szíriai mamlúk birtokokat. Minthogy a mamlúkok a várostromokon kívül sehol sem tudták bevetni a tüzérséget, döntő vereséget szenvedtek a törököktől mind Szíriában, mind Egyiptomban, s 1517-től kezdve csupán egy voltak az egyiptomi politikai struktúrát alkotó sokféle erő közül.

Kulturális tekintetben a mamlúk korszak elsősorban a történetírásban és az építészetben elért eredményekről, valamint egy meghiúsult társadalmi-vallási reformkísérletről híres. A mamlúk kori szerzők buzgón írták a krónikákat, életrajzokat és enciklopédiákat, ám nem voltak különösebben eredeti gondolkodók, az egyetlen Ibn Khaldún kivételével, aki viszont életének meghatározó éveit a mamlúk területeken kívül, a Maghrebben (Északnyugat-Afrikában) töltötte. Mecsetek, iskolák, rendházak és mindenekelőtt síremlékek építtetőiként a mamlúkoknak köszönhető Kairó néhány nagyszerű épülete. A mamlúk sírmecsetek jól fölismerhetők kőkupoláikról, amelyeknek tömbszerűségét geometrikus faragványok oldják. A korszak messze leghíresebb vallási figurája Ibn Tajmíja volt, akit a hatóságok többször is bebörtönöztek, mert próbálta megtisztítani a mamlúk kori iszlámot a babonáktól és a rárakódott idegen hatásoktól.

A mamlúkok az oszmán-török uralom alatt (1517-1798). Az oszmán-törökök mamlúkok fölötti győzelmével 1516-17-től Egyiptom és Szíria visszasüllyedt a birodalmi tartomány státusába. Bár a mamlúk szultánság megsemmisült, a mamlúkok társadalmi osztályként megmaradtak Egyiptomban, s továbbra is meglehetősen nagy befolyást gyakoroltak az állam ügyeire. A mamlúk elitet a továbbiakban is a rabszolgapiacon vásárolt emberekkel töltötték föl. A kiképzés időszaka után a rabszolgák a hadsereg magvát alkották, s hamarosan sokukat kinevezték a kormányzat különféle posztjaira. A mamlúkok így fokozatosan be tudtak szivárogni az oszmán-török uralkodó osztály soraiba, és végül annak vezető rétegévé váltak.

Egy nagy újítás azonban megváltoztatta a mamlúk osztály jellegét. Régebben, a mamlúk szultánság idején a mamlúkok fiai csak a nem rabszolga egységekben teljesíthettek katonai szolgálatot, és nem tölthettek be a mamlúkok számára fönntartott állami hivatalokat. Az oszmán-török uralom alatt azonban az a tilalom megszűnt, így a mamlúk összetartás szellemét aláásták a rokoni kapcsolatok. Emiatt az oszmán kori mamlúkok immár nem a tagok halálával megszűnő katonai alakulatokba szerveződtek, hanem kialakultak a mamlúk „házak”, amelyek a fiúgyermekeken át éltek tovább. Mindegyikük a többi fölötti hegemóniára tört, és ez még inkább destabilizálta a mamlúk intézményrendszert. Másfelől az oszmán-török kormányzók ki akarták használni ezt a megosztottságot, éppen ezért a mamlúkok politikai-igazgatási befolyása megmaradt. A XVII. század vége felé - amikor az oszmán-törökök hatalma az egész birodalom területén hanyatlásnak indult - a mamlúkok újra teljesen kezükbe kaparintották a hadsereg, az adóztatás és a kormányzat ügyeit. Isztambul hatalma végül arra korlátozódott, hogy azt a mamlúk klikket ismerje el vezetőnek, amelyik garantálja bizonyos összeg évi befizetését az oszmán kincstárba. Így történhetett, hogy amikor Napóleon 1798-ban megtámadta Egyiptomot, mamlúk seregekkel és mamlúk állammal állt szemben. A mamlúkok hatalmát végül Egyiptom új ura, Muhammad Ali pasa zúzta szét: 1811-ben lemészároltatta sok vezetőjüket.