Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A japán kard

Katana
A katananak (kard) különleges helye van a japán kultúrában és történelemben. Valójában nemcsak fegyverként tekintettek rá, hanem műtárgyként is. Mintegy ezer éves fejlődés és folyamatos jobbítás áll a japán kard története mögött.
Az első kardokat még csiszolt kövekből készítették, de csakhamar tért hódított a bronz- és vasművesség kultúrája, amint az ázsiai földrészről a Japán-tengeren keresztül átkerült Japánba. A VI. században még hosszú és egyenes kardokat készítettek. Ahogy a bronz helyet adott a vasnak, hasonlóképpen követte azt az acél. A VIII. században egy sajátos anyag, a puha mágneses vas és a kemény edzett acél keveréke terjedt el. Ez tette lehetővé a kardkovácsok számára azt, hogy a penge keménységét befolyásolhassák hosszanti irányba. A japán kohók azonban nem tudtak igen magas hőmérsékletet előállítani, ami csak kissé szivacsos szerkezetű acél előállítását tette lehetővé. Azért, hogy a minőséget mégis képesek legyenek javítani, a vasat egy speciális edzési technikával, sokszor ismételt kalapálással és hajtogatással hegesztették össze, és az így nyert laminált szerkezetű anyagban akár tízezer réteg is lehet. Ennek a folyamatnak két további előnye is volt; eltávolította a salakot és szennyező anyagokat a fémből, miközben erős és esztétikailag is gyönyörű fémeszközt eredményezett. Az ily módon nyert sajátos acél textúra az egyik legfontosabb jellemzője a japán pengének.
Amint kiöntötték a nyersacélt, megkezdték a fém penge edzését majd élezését, fényesítését. Az edzési eljárás végül különösen kiváló minőségű pengeélet eredményezett. Az edzési mintázat a penge élén egészen sajátos és egyedi, még azonosításra is alkalmas.
A XI. századra a japán kardok pengéje jellegzetesen görbült formájú lett, ez elsősorban a lóháton küzdő katonák kényelmét szolgálta. Később, a több évszázados polgárháborúk sorozata, a megnövekedett igények miatt a kardkészítés minőségi romlását eredményezte, gyakorivá vált a tömegtermelés. Végül az Edo-korszakban a kardkészítés ismét visszanyerte régi becsületét és fényét, újra megjelentek a finom díszítések, mivel több évszázados béke köszöntött be.

Damascén
A damascén technika, az arany acélba történő berakásának, beágyazásának művészete, eredetileg Damascusból származik. Egyszerűbb formája Koreából jutott el Japánba mintegy 1800 éve, és a szamuráj osztály felemelkedéséig, a XII. századig, nem volt túlzottan népszerű és ismert művészeti ág. A damascén készítése rendkívül kifinomult eljárás, melynek révén gyönyörű művészi, miniatűr alkotások születnek. Az alap acélanyag felszínére kicsiny vésővel finom mintákat vésnek. Ezt követően a vékony vályúkba vékony arany vagy ezüst szálakat helyeznek el, illetve kalapálnak be, ami kialakítja a mintázatot. A befejezés lehet akár izzítás vagy főzés. Végezetül többrendbeli olajos fényezés és csiszolás adja meg a termék igazi csillogását és fényét. Manapság a damascént technikát szinte kizárólag ékszerek készítésére vagy dísztárgyak díszítésére használják.