Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Indiai jelképek, színek

Jelvény, zászló, kocsikerék

A felségjelvényekkel, jelképekkel foglalkozó nemzetközi szakirodalom a zászlók és lobogók használatának eredetét kutatva az ókori Indiában és Egyiptomban vélte megtalálni eme szokás első nyomait. És valóban, a régi ábrázolások és szövegek tanúsága szerint az időszámításunk előtti III-II. évezredben már mindkét helyen ismerték a jelvények meghatározott célra történő használatát.

Ősi ábrák bizonytalan jelentéssel

Az Indus-völgyi civilizáció tárgyi lele- teinek egy-egy ábrája vallási és/vagy uralkodói jelkép is lehet. (Pontos tartalmuk - az írás mind ez ideig megfejtetlen volta miatt - egyelőre nem tisztázható.) Annyi bizonyos, hogy a pecsételőkön látható figurák nem egyszerűen csak állatábrázolások, hanem vagy állat alakban megjelenített (thériomorf) istenek, vagy hatalmi jelvények. Összetett tartalmiságukat mutatja, hogy léteznek több állatfigurából komponált ábrák is, s olyanok, amelyek egy állati törzshöz három (olykor azonos, olykor különböző) állatfejet társítanak. A szent növények közül a mágikus erővel felruházott asvattha (Ficus religiosa) és a ním-fa (Azadirachta indica) a tipikus. A pecsételők ábrái között szép számban található az egyik legősibb Nap-szimbólumnak tartott szvásztika (napkereszt) is, továbbá a végtelenített vonallal megrajzolt kötés vagy csomó, ami éppúgy kifejezhette az újjászületések végtelen láncolatának - amúgy valóban indusi eredetűnek gondolható - elképzelését, mint a kozmikus régiók és a földi valóság megbonthatatlan egységét.

Az állatábra választása a félelmetes, a hatalmas, a veszélyes, esetleg a leghasznosabb állatok köréből történt. Ilyenek a tigris, az elefánt, az antilop, az orrszarvú, a bölény, a bivaly, a zebubika, az egyszarvú, a skorpió, a ghariál (indusi krokodilféle) stb. Szimbólumjellegüket erősíti, hogy éppen a legkevésbé naturalisztikusan ábrázolt unikornis, azaz egyszarvú előtt látható egy sajátos tárgy ábrája, amit a korábbi idegennyelvű szakirodalom éppúgy standardnek ("merev zászló") nevez, mint egyiptomi megfelelőit, de amit tartalmilag sok kutató vél tömjénfüstölőnek, mások viszont egyszerűen kultikus tárgynak neveznek. Vannak összetett tartalmat hordozó pecsételők, amelyek például emberi alakokat szarv fejdísszel, máskor farokkal ábrázolnak. Itt vallási motívumokról van szó: az egészen vagy félig antropomorf (ember alakú) figurák inkább olyan istenábrázolások, amelyekben még nem fejeződött be a teljes elszakadás állat alakú előzményüktől. Ugyanakkor az erő és a hatalom letéteményesét vagy némely papokat több kultúrában ábrázolták állati farokkal (vö. az egyiptomi fáraók állatfarkas ünnepi öltözékével) vagy szarvval (pl. a fején tehénszarvak között napkorongot viselő Ízisz-ábrázolások Egyiptomból, a krétai Minotaurusz, a szarvakkal ábrázolt Mózes, vagy a Koránban "Kétszarvú"-nak, Dzú?l-qarnayni-nak nevezett Nagy Sándor).

Az indoárja szimbólum-rendszer gyökerei

A Kr. e. II. évezred folyamán egyre több indoárja törzs keresett új szállásterületet Észak-Indiában. Eleinte kevesen voltak, és betagolódhattak a helyi, indusi eredetű lakosságba. Amikor azonban az ázsiai népmozgások behatárolták a hátramaradt többség mozgásterét, valamint az általuk lakott afghánisztáni völgyek és fennsíkok szűknek bizonyultak, véglegesen az Indiába való betelepedés mellett döntöttek. Hosszú, sok háborúval tarkított időszak következett, amelynek régészeti vonatkozásai most már követhetők ugyan, de gazdagabb anyagot tartalmaznak a kor eseményeivel és az árják hadi tetteivel, szokásaival kapcsolatban a szájhagyományként fennmaradt szent védahimnuszok, amelyekben a hódító árják és helyi, indusi származású ellenfeleik összecsapásainak leírása kapcsán az ellenfél zászlait mint célpontokat említik. Más Rigvéda-himnuszok a zászlót kifejezetten a hadra kelés előtti gyülekezéssel hozzák kapcsolatba. Ismét más himnuszokban "ezerzászlajú" jelzőkkel ruházzák fel isteneiket vagy az őhozzájuk hasonlított hadvezéreket. Ez érthető úgy is, hogy a sereg ilyen sok zászló alatt vonult fel, de úgy is, hogy legyőzték az ellenséget, amely "száz" vagy "ezer zászlóval" vonult ellenük.

A védikus irodalom egy másik, a népi vallásosság elemeit megőrző gyűjteményében, az Atharvavédában (varázsmondások védája) már nemcsak zászlókról, hanem dobokról is szó esik. Itt értesülünk először arról, hogy a zászlót a Nap ábrája díszítette, ami két szempontból is fontos. Az árják a Napot egyfelől a Sötétség erőinek legyőzőjeként tisztelték, másrészt Szúrja Napistenként "mindentlátó"-ként, egyszersmind élet és halál uraként, aki egykerekű fogatával végigszáguldva az égbolton a mindennapok és évek szabályos rendjét is biztosítja. A himnuszok a sokküllős kocsikereket vagy a korongot említik szimbólumként, később jelképei között megjelenik a kinyílt lótuszvirág. Ezek a szimbólumok, azután, hogy Szúrja kultusza valamelyest háttérbe szorult az ugyancsak védikus eredetű Visnu mellett, állandó elemei maradnak az ind vallásos ikonográfiának.

Az Indiában lezajló folyamatok ezt követően is igen sokrétűek voltak. Róluk, a hódítást követő Nagy Asszimiláció folyamán (Kr. e. 12-6. század) keletkezett eposzok számolnak be. A Mahábhárata alaptörténete voltaképpen két unokatestvér család háborúskodása a trónért. A Kuru-mezőn lezajló nagy csatáról az idősebb nemzedéket képviselő, trónjáról lemondott vak Dhritarástrának kocsihajtója számolt be.

"s az egymásra rogyó véres, óriás elefántbikák / agyaraikat őrjöngve egymás testébe döfködik; / a lengő lobogót hordó gyors és hatalmas állatok, / halálra döfve, kínjukban szörnyű hangon üvöltenek, / míg az általuk óvott hős, széles mellű gyalog hadak / kopjákat, íjakat, fényes, folttalan csatabárdokat, / szilárd markú, hegyes kardot, bunkókat, buzogányokat / hordozva mind a négy égtáj felől egymásra rontanak, / elszánva, hogy legyilkolják az ellenség vitézeit."

"A diadémok és zászlók, a páncélok s a fegyverek / lehullva úgy zuhogtak, mint a sziklára zuhanó kövek."

(Ford. Vekerdi J.-Szerdahelyi I.)


Az eposz más helyén esik szó arról, hogy a hadtestek saját zászlók alatt vonultak. A zászlóra legalább három különböző szót használtak: dhvadzsa, kétu, patáká. Bizonyos, hogy ezek az elnevezések különböző hadi jelvényeket jelöltek: A dhvadzsa eleinte valószínűleg a messziről is jól látható rúdból és a ráerősített merev (fa-, fém-) jelképből állt, olykor szalagok és füzérek díszítették. Az utóbbiak a későbbiekben önmagukban is szerephez jutottak: bambuszrúdra illesztve lengő zászlóként a harci szekereket, elefántokat ékesítették.

Állatjelképek

A jelképek közül érdemes megemlíteni a majmot, a Rámájana eposz Hanumanját, akit Ráma királyfi megmentőjeként azzal jutalmaztak az istenek, hogy egymillió évnyi életidőt adtak neki. Páratlan ügyessége, hősies magatartása méltóvá tette arra, hogy a legnagyobb Pándava harcos, Ardzsuna zászlaját díszítse képe. Érthető, hogy később vallásos tiszteletben részesült.

Az epikus zászlók emblémái között ott találjuk az oroszlánt, amely a királyi hatalom jelképe, királyok és hősök jelzője. Az uralkodó oroszlántrónuson ül.

Az elefánt iránt az árják is tisztelettel viseltettek, s a gazdagság és hatalom szimbólumának tekintették, mivel csak királyok, templomok vagy gazdagok birtokolhattak elefántokat. A fehér elefánt az uralkodó státusszimbóluma volt. Indra, az istenek királya hátasállatául választotta. Vallási és állami ünnepeken a káprázatosan feldíszített elefántokon vonult fel az uralkodó előkelői kíséretében, a harci elefántok pedig eldönthették a csatát. A mitológiában az elefántokat az égtájak tartóinak tekintették.

A vadkant eredetileg termékenységistenként tisztelték az árják előtti korban, aki az emberek iránti jóindulatát azzal is megmutatta, hogy megmentette a Földistennőt.

A bika az ősi bikakultuszból került az epikus hagyományba, s lett a férfierő és nemzőképesség megtestesítője, Nandi néven Siva isten hátasállata. A sarabhá (nyolclábú szarvas) figura sokféleképpen ábrázolható: nyolclábú alakja és testrészeinek más állatoktól kölcsönzött volta miatt alighanem ősi indusi mítoszból került a jelképek közé az epikus korra. Szerepelt továbbá a vadlúd vagy hattyú, amelyet szépségéért és tisztaságáért övezett vallásos tisztelet, s tett meg a képzelet Brahmának, a Teremtőistennek a hátasállatává. A páva viszont, lenyűgöző szépsége miatt, az indusiak számára talán a lélek vezetője volt.

Ezek az eposzokban említett, hadi elvényeken megjelenített jelképek csaknem kivétel nélkül az indusi hagyományból kerültek a Nagy Asszimiláció folyamatában a közös epikus hagyományba. Eredetileg állat alakú istenekként tisztelték őket, míg az átalakult panteonban az ember formájúvá lett istenalakok hátasállataivá váltak.

Nap, Hold

Az égitestek közül a Nap mellett megjelent a Hold is: Siva szimbóluma. Mindkettő azonosító jelkép a templomok csúcsán, az epikus kor királyi családjai számára a Nap- (Szúrjavamsa) és Hold-nemzetség (Csandravamsa) származási jelzései: Észak-India két nagy uralkodói nemzetsége tőlük származtatta magát. A Nap-nemzetség leszármazottainak tekintik Dzsinát, aki a Kr. e. 6. században megalapította a dzsainizmus vallásfilozófiai rendszerét, és Buddhát, a másik vallásalapítót is.

Hadi jelvények

A hadi jelvények rúdját a viselő méltósága szerint fehérre, arany- vagy más színűre festették, végét állatfigurává faragták, esetleg drágakövekkel díszítették. Az ilyen jelvények királyokat, hercegeket illettek meg. Még nem voltak állami jelvények, hanem az egyes hadvezérek alá tartozó alakulatokat jelző szimbólumok, amelyek legfőbb funkciója, hogy a harc hevében szétszóródott harcosok megkeressék saját alakulatukat.

A vallási tartalmat hordozó jelképek, jelvények fontos szerepet játszottak a vallási ünnepeken, sőt a mindennapokban is. Kr. e. 700-tól forrásaink már tizenhat nagy észak-indiai államról, mahádzsanapadáról tudósítanak. Voltak közöttük királyságok, oligarchikus, valamint széles körű jogegyenlőségen alapuló köztársaságok. A királyságok igyekeztek bekebelezni szomszédaikat, emiatt gyakoriak voltak a háborúk. E háborúk megvívása külsőségeiben az epikus hagyománynak megfelelően zajlott, azonban hatékonyabb, új fegyverekkel. A kor buddhista forrásaiban, leginkább a Buddha előző születéseinek történeteit elbeszélő dzsátakákban, a városleírásokban a palotát vagy templomot díszítő zászlókról is szó esik, amelyek már ragyogó színekben pompázó, textilből készült lobogók, amelyeket különféle szimbólumokkal díszítettek - az isteneknek, az uralkodó nemzetségjelvényeinek megfelelően.

Történelmileg követve a jelképek, szimbólumok, zászlók indiai történetét, a Maurja-dinasztia (Kr. e. 4-3. század) alatt élő nagy államférfi, az első uralkodó tanácsadójaként és főminisztereként ismert Kautilja híres művében, az Arthasásztrában kifejtette az ezen eszközök használatára vonatkozó szabályokat is, s azoktól a későbbi uralkodók sem tértek el. A Gupta uralkodók alatt (Kr. u. 4-5. század), amely időszak kétségtelenül India klasszikus kora, a hangsúlyeltolódások csupán a jelvények hindu tartalmának túlsúlyát jelzik. A Gupta-korszak a nagy kőépítkezések megindulásának kora, ekkor születnek a máig fennmaradt első, kőből épült templomok és számtalan, szobrokkal és festményekkel díszített barlang.

A Pándja uralkodók pecséteik ábráival díszítették a zászlókat: ezek az ábrák vallási vagy genealógiai szimbólumok voltak, mint a hal, a tigris, az íj; háborúban és vallási ünnepeken nemcsak a harci szekereket, hanem az elefántokat is színpompás selyem lobogókkal tették látványosabbá. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták a Pallava, a Csóla, Pándja királyságokban Dél-India területén a Kr. u. első évszázadokban, sőt a 14. században létrejövő Vidzsajanagari államban is. Csupán abban különböztek, hogy a Pallavák a Bikát, Siva jelképét, a Csálukják és a Vidzsajnagariak a Vadkant, Visnu jelképét választották uralkodói, s ezzel állami jelvényül. A választás a hinduizmus saiva, illetve vaisnava ágának követése alapján történt. A saiva irányzat Sivát, a vaisnava pedig Visnut részesítette különleges tiszteletben. Érdekes, hogy a tiszta fehér zászló a győzelem jele volt.

Az iszlám hódítás korábbi és későbbi fázisaiban egyaránt a lovas hadsereg jutott nagyobb szerephez. A hadtesteket zászlaik alapján különböztették meg: a színes selyem zászlók használata akkorra már az egész Közel-Keleten elterjedt. Itt a színszimbolikának jutott nagyobb szerep, igaz, a modern iszlám államok zászlai is csak négy szín - a zöld, a fehér, a piros és a fekete - közül választhatnak, többnyire trikolór formában, amihez társulhatnak az iszlám jelképei, a félhold és a csillagok. A Mughal-korban (nagyjából a 16-17. század) azonban a zászlót többféle célból is használták: a császári vadászatokon éppúgy szerepet kapott, mint az ünnepi felvonulásokon, diadalmenetekben, vagy a csatákban. Békés korszakokban megjelentek más hatalmi jelképek is: jakfarokból készült legyező és az állami napernyő, mindkettőt a helyi uralkodóktól vették át, eredetileg a nyári hőség elleni védekezésül, de mivel csupán az uralkodókat illette meg használatuk, később az állami jelképek közé emelkedtek.

A brit uralom alatt a hivatalos zászló Indiában is a Brit Birodalom lobogója lett.

A független India

A több államra széttagolt szubkontinens legnagyobb egysége, India 1947. augusztus 15- én nyerte el függetlenségét (még a Brit Nemzetközösségen belül maradva), és 1950. január 26-án vált független köztársasággá. A modern államnak a hagyományőrzés szempontjait figyelembe véve sikerült nemzeti jelképeit, jelvényeit kialakítania. Így született a buddhizmus és a királyi hatalom színének sáfránysárgájából, a hinduizmus egyik, a tiszta, aszketikus életmódot is szimbolizáló fehér színéből, az élet és természet meg az iszlám zöld színéből megkomponált trikolór, a zászló középső, fehér mezejében a csakra ősrégi szimbólumával. A sok ezer éves múltat így foglalja egységbe az egységes Indiai Köztársaság nemzeti lobogója. Ugyanez az egységgondolat ölt testet a Maurja-kori négyoroszlános oszlopfőben, amelynek képét az Indiai Köztársaság címerként használja.

Puskás Ildikó