Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
hészükhiazmus (iszihazmus)
másképpen HÉSZÜKHAZMUS, a kereszténységben a szerzetesi élet egyik irányzata, melynek célja az isteni csend (görögül: hészükhia, oroszul: iszihia) meglelése Istenről való meditáció és szüntelen imádkozás révén. Az ilyen imádkozásban az ember egésze vesz részt - lelke, szelleme és teste -, ezért rendszerint „tiszta”, „értelmi” vagy Jézus-imának nevezik. A hészükhaszta hagyomány egyik legnagyobb írója, Klimakosz Szent János azt tanácsolta: „Legyen a Jézusra való emlékezés jelen minden lélegzetben, és akkor meg fogod ismerni a hészükhia értékét.” A XIII. század végén a hészükhaszta Szent Niképhorosz az ima még konkrétabb formáját javasolta tanítványainak: az ima alatt fordítsák figyelmüket „testük közepére”, és „kapcsolják imájukat a lélegzetükhöz”. Ezt a gyakorlatot hevesen támadta a XIV. század első felében Kalábriai Barlaám (1290–1348), aki a hészükhasztákat omphalopszükhoinak csúfolta, vagyis akiknek a köldökükben van a lelkük.
Palamasz Szent Gergely (1296-1359) Áthosz-hegyi szerzetes, később thesszaloníki érsek megvédte a hészükhaszta barátokat. Szerinte az emberi test, amelyet megszentelnek az egyház szentségei, képes részt venni az imádkozásban, és az emberi szem is képes lehet arra, hogy meglássa a teremtetlen fényt, amely egyszer már megjelent Krisztus színeváltozásakor a Tábor-hegyen. Palamasz tanításait az ortodox egyház több konstantinápolyi zsinaton (1341, 1347, 1351) megerősítette. A hészükhaszta lelki életet ma is gyakorolják némely keleti keresztények, és valaha nagy népszerűségnek örvendett Oroszországban, ahol a „Kis Filokália" c. hészükhaszta (iszihaszta) antológia 1782-ben Dobrotoljubije címen látott napvilágot.
Jean-Yves Leloup: A „hészükhaszta" imamód az Áthosz-hegyi Szeráfim atya tanítása szerint
A Zarándok (az „Otkrovennije rasszkazi sztrannyika duhovnomu szvojemu otsu” fordítása)
Kríza Ágnes: Földi gazdagság és lelki szegénység
Nagy Erzsébet: Az érett orosz középkor emberideálja
A Jézus-ima Áthoszhegyi Nikodémosz lelkiségében
A hészüchiazmus
A
görög hészükia, 'nyugalom' szóból a hészükiazmus a sivatagi remeték spiritualitásának
különleges formája, ami a III. századtól kezdve az egyiptomi, később a Sinai szerzetességben
mutatkozott meg. Elsőrangú tanúi a sivatagi atyák mondásai, az Apoftegmata Patrum,
életrajzaik, a Sinai szerzetesek közül Johannesz Klimakosz (580-650) és végül
Sinaita Gergely (1255-1346). Az említett íróknál a hészükia a nyugalom, csend,
hallgatás, elvonultság és higgadtság belső és külső állapotát jelenti.
A hészükiazmus
lényegileg a szemlélődésre irányuló spiritualitás. A tökéletességet az Istennel
való szerető egyesülésben látja, melynek útja az állandó imádság, ennek föltétele
pedig a hészükia. Az viszont lehetetlen a parancsok megtartása és az aszkéta élet
nélkül. A hészükia külső föltételei lényegtelenek, a belső az, ami fontos. Hozzátartozik
a hegyi beszéd értelmében vett aggodalomnélküliség (Mt 6,25), a lelki józanság
és éberség (,,a szív őrzése''), végül a legfontosabb, az Istenre gondolás, illetve
a szív állandó imádsága. Ez az állandó imádság később mint Jézus-imádság tette
ismertté a hészükiazmust, és időnként negatív reakciókat váltott ki a teológusok
között.
A
hészükiazmus lényegét a legtalálóbban Gregoriosz Palamasz (1296-1359) athoszi
szerzetes, később tesszalonikai érsek fejezi ki legjobban : ,,A hészükia a lélek
és a világ csendje. Megfeledkezés az alacsonyabbrendűről, a magasabbrendű világ
titokzatos megismerése, a lélek önátadása egy nála jobbnak. Akik szívüket megtisztították
e szent hészükia által és kimondhatatlan módon egyesültek a minden tudást és elképzelést
felülmúló fénnyel, önmagukban mint tükörben szemlélik az Istent.''
Gregoriosz
Palamasz A szent heszükiaszták védelme c. művében védte meg a kalábriai Barlaam
szerzetessel szemben kora athoszi szerzeteseinek imádságos gyakorlatát és misztikus
élményeit (fénylátomások). E műve révén a keleti ortodox teológia szimbólumává
lett a nyugati teológiai gondolkodással szemben.
A hészükiazmusnak nagy hatása volt és a keleti egyházakban többször is újjáéledt: mindenek előtt Nil Szorszkijnál (1433-1508), Paiszij Velicskovszkijnál (1722-94); de Johannes Cassianus (+435) közvetítésével a nyugati spiritualitásra is hatott.
Emmanuel Jungclaussen: A keresztény szellemiség lexikona