Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Fátimida-dinasztia

A felemelkedés és terjeszkedés

Fátimida, középkori uralkodóház Észak-Afrikában, később pedig a Közel-Keleten épített birodalmat; 909 és 1171 között sikertelen kísérleteket tett arra, hogy átvegye az iszlám világ vezetését az Abbászida-kalifáktól. Elnevezését Fátimáról, Mohamed próféta leányáról kapta, a dinasztia tagjai ugyanis az ő leszármazottainak vallották magukat.
Észak-Afrikában és Egyiptomban a Fátimidák előtt már voltak muszlim uralkodók, akiknek lényegében sikerült függetlenedniük a bagdadi Abbászidáktól, ezek azonban szunnita muszlimok voltak, vagyis elismerték a kalifát a muszlim közösség fejének. A Fátimidák viszont egy rivális vallási mozgalom, a síita iszmáíli szekta vezetői voltak, akik az iszlám világ egészében akarták megdönteni a fennálló vallási, politikai rendszert. Elődeiktől eltérően még a névleges elismerést is megtagadták az Abbászida-kalifáktól, akiket trónbitorlókként utasítottak el. Hívek szemében - mint iszmáíli imámok (spirituális vezetők) - a próféta lányán, Fátimán, valamint vején, Alin keresztül Mohamed utódai voltak: a származás és az isteni kiválasztottság révén egyaránt törvényes kalifák, az igaz hit védelmezői, az egyetemes muszlim állam és közösség fejei. Céljuk az volt, hogy kiszorítsák az Abbászidákat, és új kalifátust alapítsanak.
A IX. század folyamán iszmáíli hittérítők jelentek meg szerte az iszlám birodalomban: forradalmi tanítást hirdettek a szunnita rendszerrel és az Abbászidák államával szemben. Több sikertelen felkelés után az iszmáílik szilárd bázist tudtak kiépíteni Jemenben. Innen küldtek titkos megbízottakat Észak-Afrikába, ahol aztán legnagyobb sikereiket érték el. 909-re már elég erősek voltak ahhoz, hogy imámjuk, aki addig rejtőzködött, a nyilvánosság elé álljon, s kalifának nyilvánítsa magát, az al-Mahdí (Istentől vezetett) messiási címmel felruházva. Ez új állam és dinasztia létrejöttét jelentette.
Az első fél évszázadban a Fátimida-kalifák uralma csupán Észak-Afrikára és Szicíliára terjedt ki, ahol alattvalóik többsége és málikita vallásjogi iskolához tartozó szunnita volt, de számottevő kisebbséget képviseltek a haváridzsok vagy háridzsiták is. Egyik csoport sem kedvelte az új uralkodók iszmáíli tanításait, és konok ellenállást tanúsítottak. Még az iszmáílik között is hamarosan ellentét támadt, az állam és a mozgalom - azaz al-Mahdí kalifa (ur. 909-934), valamint az őt hatalomra juttató hittérítők között. Később politikai gondok is adódtak a berber törzsekkel, a szomszédos muszlim uralkodókkal; Szicíliában és Itáliában folytatódott a háborúskodás Bizánccal.


Hódítások és kalifátus

A Fátimidák e nehézségekkel küszködvén sem tévesztették szem elől alapvető céljukat, a terjeszkedést Kelet felé, ahol az Abbászidák hatalmi központja volt. Az első lépést Egyiptom meghódítása jelentette. Az első kalifa a fővárosát el-Mahdíjében (alapítva 920-ban), Tunézia keleti partvidékén építtette fel; utódai, al-Káim (ur. 934-975) innen kormányozták a birodalmat. 913 és 915, valamint 919 és 921 között, majd 925-ben sikertelen hadjáratokat folytattak Egyiptom ellen; végül 969-ben al-Muizz kalifa sikerrel túljutott a Kelet felé nyomulás első szakaszán. A Fátimidák hadserege meghódította a Nílus völgyét, s a Sínai-félszigeten át benyomult Palesztinába és Dél-Szíriába. A muszlim Egyiptom hajdani közigazgatási központjának, al-Fusztátnak a közelében felépítették Kairót, amely aztán birodalmuk központja lett, benne az új nagymecsettel és a vallástudományi iskolával, amelyet Fátimida az-Zahrá ("a ragyogó"), a dinasztia ősanyja után al-Azharnak neveztek el.
A kairói Fátimida-uralkodók több mint egy évszázadon át fenntartották az egyetemes iszmáíli imámság kiépítésének szándékát, és a szunnita vetélytársaikkal kötött megállapodások mindig csak időlegesnek bizonyultak.
A Fátimidák kalifátusa egyszerre volt birodalom és forradalmi jellegű mozgalom. A kalifa hatalmas birodalmat kormányzott, amelynek szíve Egyiptom volt. A fénykorban tartományai közé számított Észak-Afrika, Szicília, Afrika vörös-tengeri partvidéke, Szíria, Palesztina, Jemen és a Hidzsász szent városokkal, Mekkával és Medinával.
A kalifa ugyanakkor nem csupán uralkodó volt, hanem imám is, a világban bárhol élő iszmáílik spirituális vezetője, s az iszmáíli doktrína szerint Isten csalhatatlan útmutatásának megtestesülése. Mint ilyen, a szunnita Abbászidák rendjének ősellensége volt, aki az Abbászida-fennhatóság alatt lévő területeken hittérítők és ügynökök szövevényes hálózatát működtette, arra használva fel őket, hogy áttérőket toborozzanak az iszmáíli hitelveknek, s híveket a Fátimidák ügyének. A kairói missziófőnök legfelső irányításával mindezt titokban és nagy alapossággal szervezték meg. Valójában a Fátimidák államában a misszió a kormányzat harmadik ága lett, a hagyományos katonai és hivatalnoki apparátus mellett; ekképpen közel állt ahhoz a fajta intézményesített "államegyház"-hoz, amely egyébként a középkori iszlám világból hiányzott.
Tevékenysége részét alkotta a szunnita birodalom elleni nagyszabású stratégiának, amelyben összekapcsolódtak az iszmáíli hitelvek egyetemes céljai és a Fátimida-állam birodalmi törekvései. E tevékenységhez kereskedelmi terjeszkedés és olyan gazdaságpolitika kapcsolódott, amely az Ázsia és a Közel-Kelet közötti vörös-tengeri kereskedelem fejlesztésére irányult, a Perzsa-öblön át vezető másik útvonal rovására - ezt a szunnita hatalmak ellenőrizték. Ennek során a Fátimidák kiterjesztették hatalmukat a Vörös-tenger mindkét partján, megszilárdították jemeni uralmukat, hittérítőket küldtek Kelet-Arábiába, Közép-Ázsiába és Indiába.


A hanyatlás jelei

A Fátimidák keleti terjeszkedése 1057 és 1059 között érte el csúcspontját, amikor Irakban átállt egy hadvezér, és Moszulban, majd egy évre Bagdadban is elismertette a Fátimida-kalifa hatalmát. A Fátimidák azonban nem tudták támogatni, s a hadvezért a szeldzsuk törökök kiűzték Bagdadból. Ez fordulópontot jelentett, a Fátimidák hatalma és az iszmáíli befolyás ekkor indult hanyatlásnak.
A Fátimidák az iszlám vezetés megszerzésére tett erőfeszítései meghiúsultak. Ehhez több ok is hozzájárult. Az egyik az volt, hogy vallási tanításuk a szunnita többség számára végül is elfogadhatatlan volt. A Fátimidák iszmáílizmusa, mint teológia távol állt az iszlám központi hagyományától; a XI. és a XII. századi szunnita megújulás nyomán végleg elvetették, ráadásul az iszlám és a kereszténység közötti XII. századi nagy küzdelemben sem volt helye a muszlimok közötti nézeteltéréseknek.
A Fátimidák Egyiptomot meghódították, Palesztinában és Szíriában viszont sorozatos kudarcokat szenvedtek el; a helyi ellenfeleken kívül szembe kellett nézniük a bizánciak, a törökök, majd az európai keresztesek támadásaival. A külső bajokat kétségtelenül súlyosbította az Egyiptomban növekvő elégedetlenség, s ez megfordítva is igaz volt. Eleinte a kalifák teljesen személyes ellenőrzésük alatt tartották az államügyeket, s lényegében polgári kormányzatot irányítottak. Megnőtt azonban a hadsereg súlya, és viszályok támadtak a berber, török, szudáni és núbiai csapatok között. A különféle csoportok közötti háborúskodások először al-Hákim kalifa (ur. 996-1021) alatt váltak a politika tényezőjévé. A kalifa személyes hatalma és vallási tekintélye gyengülni kezdett, s utódai már alig voltak többek, mint bábok a vezírek és tábornokaik kezében.
Al-Musztanszir hosszú uralkodása alatt (1036-94) Egyiptomot a klikkharcok, az anarchia és az erőszak ördögi körébe taszították, miközben ismétlődő éhínségek és járványok sújtották. A keleti és nyugati tartományok elvesztek a birodalom számára, a helyi dinasztiák vagy a külső támadók kezére kerültek.
Egy tehetséges katona, Badr al-Dzsamálí 1073-ban a kalifa hívására Kairóba ment, és magához ragadta a hatalmat: felvette a hadsereg parancsnoka, a hittérítők felügyelője és a vezír címet, ezzel jelezvén a katonai, vallási és közigazgatás intézmények feletti hatalmát. A hivatal öröklődött. Badrt fia, al-Afdal követte a hatalomban. Ő is, akárcsak az utána jövő katonai önkényurak, gyámság alatt tartották a Fátimida-kalifákat. Az utolsó parancsnokok már nem is voltak iszmáíliták.


A bukás

Al-Musztanszir halálakor al-Afdal választotta ki az új kalifát. Az uralkodó annak idején idősebbik fiát, Nizárt jelölte ki, akit az iszmáíli vezetők is elfogadtak. A fiatalabb fiúnak, Ahmadnak nem volt szövetségese, teljesen rá volt utalva esetleges támogatójára. Al-Afdal nyilván ezzel számolt, amikor nővérét Ahmadhoz adta feleségül, és al-Musztanszir halálakor sógorát kiáltotta ki kalifának al-Musztalí (ur. 1094-1101) uralkodói néven, amivel teljesen megosztotta a szektát.
Még Egyiptomban is volt némi ellenállás, Perzsiában, Irakban, Közép-Ázsiában pedig a Haszan-e Szabbáh által vezetett iszmáíli misszió nem volt hajlandó elismerni az új kalifát, s megszakította kapcsolatait a kairói hatóságokkal. Haszan-e Szabbáh új iszmáíli mozgalma, amelyet szíriai ágáról hassásinoknak (asszasszinoknak) neveztek, Nizárt és utódait kiáltotta ki törvényes imámoknak, a kairói kalifákat pedig trónbitorlóknak bélyegezte. 1130-ban még azok az iszmáílik is elszakadtak, akik elfogadták al-Musztalít, minthogy ennek fiát, al-Ámirt (ur. 1101-30) az asszasszinok meggyilkolták, és unokafivére, al-Háfiz (ur. 1130-49) lépett örökébe. Az állítván, hogy al-Ámirt után egy csecsemőkorú utód maradt - s most ő a rejtőzködő imám -, elutasították a kairói al-Háfiz és utódai elismerését.
Az utolsó négy kalifa nem volt más, mint egyiptomi helyi uralkodó, hatalom, befolyás, remény nélkül. Az utolsó kalifa 1171-ben halt meg. Szaladin, a vezír lett Egyiptom tényleges ura; a Fátimida-kalifátust, amely vallási, politikai erőként már halott volt, formálisan is eltörölte.