Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

BUDDHIZMUS (fojiao)
A buddhizmus az ókori Indiában alakult ki, megalapítója a Sákja nemzetségbeli indiai fejedelem fia Gautama Sziddhártha, aki megvilágosodván, Buddhává válván hirdetni kezdte tanítását. Benareszbe ment, s öt aszkéta lett az első tanítványa, akiknek elmondta első prédikációját, amelyben már formába öntötte tanításának alapjait, mely szerint az élet szenvedés. A születés, az öregedés, a betegség, a halál, az elválás kedvesünktől, a ki nem elégített vágyak mind-mind a szenvedés forrásai. Ez a szenvedés az életvágyból, a gyönyörök hajszolásából, a vágyakozásból, az élvhajhászásból és a hatalomvágyból fakad. Meg kell szüntetni ezt az olthatatlan szomjúságot és vágyakozást, s ez az út vezethet a szenvedés megszüntetéséhez. Az ún. nyolcas út vezet el a megnyugváshoz, megismeréshez és érhető el a teljes kihunyás állapota, a nirvána, hogy kikerüljünk a létforgatagból, az ún. szamszárából. A nyolcas út a következőkből tevődik össze: helyes szemlélet, helyes gondolkodás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életmód, helyes törekvés, helyes vizsgálódás és helyes elmélyedés. Az i. e. 4-3. század tájékán megjelentek az első kolostorok, és rövid idő alatt a buddhizmus fő és egyetlen szervezeti formájává váltak. A kolostorok váltak a buddhizmus elméleti központjává, tudós szerzetesek itt másolták az első szútrákat, és állították össze a buddhista kánont, a három főrészből álló Tripitakát. A kolostorokban együtt élő buddhista szerzetesközösség a szangha nevet kapta, és a szerzetesek napjait, életét szigorú rendszabályok korlátozták. Fogadalmat tettek, hogy erényes életet élnek, és nem lépnek házasságra, hajukat leborotválják, és szerzetesi ruhát viselnek. Minden egyes kolostor belső életét részletesen kidolgozott előírások szabályozták, a szerzetesek napja imával kezdődött, és imával ért véget, délelőttönként pedig alamizsnát gyűjtöttek. A buddhizmus két fő ágra az i. sz. 1-2. század tájékán megtartott IV. buddhista zsinat idején vált szét. A hínajána (kis szekér) a megváltás hagyományos, régi formáit vallotta, amely azt hirdette, hogy a nirvána csak egyéni úton, kis közösségek számára érhető el. A hínajána buddhizmus maradt Indiában, és a mai napig ez él Sri Lankán, Burmában (Myangmar), Thaiföldön stb. is. Ezzel szemben a mahajána (nagy szekér) buddhizmus ugyan továbbra is a tan alapelveire és dogmáira épült, de azt hirdették, hogy nemcsak a szerzetesek, hanem a világiak is végigjárhatják a megváltás felé vezető utat. A bódhiszattvákról szóló tanítás volt a mahajána egyik leglényegesebb újítása a buddhizmusban. A bódhiszattvák voltak azok, akik maguk már elérték ugyan a megvilágosodás állapotát, és már csak egyetlen lépés hiányzik a számukra, hogy buddhává váljanak, ám az emberek iránti könyörületességből itt maradnak, nem távoznak a nirvánába, hanem áldozatkész önzetlenséggel segítik az embereket a tökéletesedésükben. A mahájána buddhizmusban a bódhiszattvák panteonja meglehetősen gyorsan gyarapodott, idővel szinte teljesen eltűnt a határ buddhák és bódhiszattvák között. A mahájána buddhizmus főként Belső-Ázsia városállamai felé terjeszkedett, és az i. sz. 1. század környékén főként a kereskedők révén jutott el Kínába. Koreában az i. sz. 4. században kezdte térhódítását, Japánban pedig 552-ben vezették be hivatalosan. Tibetbe a 7. században jutott el a buddhizmus, ahol a helyi animisztikus ősvallással a bonnal keveredve a buddhizmus egyik különleges formája jött létre, az ún lamaizmus. Kínában kezdetben a hagyományos indiai buddhista iskolák honosodtak meg. Igen jelentős problémát okozott a szent szövegek kínai nyelvre történő adaptálása. A fordítások során szükségképpen megjelent a szövegek kiválasztása, magyarázása, kommentálása, ami végül is különböző, újabb iskolák létrejöttét eredményezte. A legismertebb kínai B. iskolák, irányzatok: a tiantai, amelyet a Tiantai hegyen alapított Zhiyi (538-597), és tanítását a Lótusz-szútrára alapozta; a huayan iskola alapítója Fazang (643-712), amelynek tanítása az Avatamszaka-szútrán alapult; a kínai B. talán legismertebb iskolája a chan, melynek neve az indiai dhyana meditatív elmélyedés jelentésű szóból származik. Alapítását az indiai Bódhidharmának (kb. 470-520) tulajdonítja a hagyomány.