Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Al-Fárábí (872-950)
Fárábi, Abu-Naszr Muhammad al-

Török származású arabul író filozófus. Részben Arisztotelész műveit kommentálta - ezért kiérdemelte a "második tanító" (ti. Arisztotelész után a második) nevet -, részben eredeti műveket írt. Ezek közül a legismertebb Az eszményi állam lakosainak nézetei című traktátusa. Munkásságához később Ibn Rusd/Averroes kapcsolódott.

Teljes nevén MOHAMED IBN MOHAMED IBN TARKHÁN IBN UZALAGH AL-FÁRÁBÍ, más néven ABU NASZR AL-FÁRÁBÍ, latin nevén ALPHARABIUS, más írásmóddal ALFARABIUS vagy AVENNASAR (szül. 873 k. Turkesztán - megh. 950 k. Damaszkusz?), muszlim filozófus, az iszlám egyik legkiemelkedőbb középkori gondolkodója. Az arab világban az Arisztotelész utáni legnagyobb filozófiai tekintélynek számított.

Életéről nagyon kevés adat maradt fenn. Török származású volt, és a hagyomány szerint gyermekkorában került Bagdadba. Apja vitte oda, aki valószínűleg a kalifa török testőrségében szolgált. Al-Fárábí nem tartozott a kalifa udvarához, s nem volt a központi kormányzat hivatalnoka sem. 942-től egészen haláláig Szajf ad-Daula herceg udvarában, főleg Halab városában (a mai Aleppóban) élt.

Filozófiája a X. századi arab arisztotelianizmus bagdadi hagyományából táplálkozott. Az iszlámnak tett legnagyobb szolgálata az volt, hogy megmutatta, miként alkalmazható a görögök szellemi hagyatéka a muszlimokat foglalkoztató kérdések megválaszolására. Véleménye szerint a filozófia művelése a világ más részein befejeződött, de újjászülethet az iszlám keretei között. Az iszlám mint vallás azonban önmagában nem alkalmas a filozófus igényeinek kielégítésére, az emberi értelem ugyanis magasabb rendű a kinyilatkoztatásnál. A vallás szimbolikus formában tárja fel a laikusoknak az igazságot, amelyet azok tisztább formáiban nem lennének képesek felfogni. Al-Fárábí műveinek többsége az állam helyes megszervezésével foglalkozik. Ahogy Isten uralkodik a világegyetemben, úgy kell a filozófusoknak az emberi nem legtökéletesebb tagjaiként az államot kormányozniuk; korának politikai zűrzavarait azzal magyarázta, hogy a filozófusok nem vesznek részt a kormányzásban.