Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A. Gergely András
Kun etnoregionális kisvárosi sajátosságok?
MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1996
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Alighanem többen várakozással pillantanak egy ilyen cím utáni okfejtésre. Magam is kíváncsi lennék rá: valóban vannak-e sajátosan kun kisvárosok, illetve hogyan függ össze a kisvárosiság az etnikai szféra létezésével. Minthogy azonban e kérdésről és az ezt körülvevő társadalomtörténeti, szociológiai, etnopolitikai körülményekről meglehetősen sokat írtam már, szívesebben szólnék arról: ha vannak ilyen kun kisvárosi sajátosságok, miért nem, vagy hogyan nem jelennek meg saját közegükben?
Elsőként mindjárt avval is kezdhetném, vannak-e egyáltalán kun kisvárosi sajátosságok? Én úgy vélem: vannak - de ezt éppúgy tudják és vitatják néprajzosaink, mint történészeink vagy társadalomföldrajzosaink. Ezért rögtön avval folytatom: ténylegesen mi az, ami van? S a "van" csupán arra vonatkozik-e, ami politikailag elismert, tudomásul vett, legalizált? Vagy létezik az is, ami nem nyilvánul meg látható egyértelműséggel, s nem akar vagy nem képes legalitásig jutni?
Meggyőződésem, hogy illegitim társadalmi sajátosságok is vannak, olykor talán fontosabbak is, mint a legitimáltak. Illegális és nemformális életmegnyilvánulások is léteznek. Egy rejtett, és csak szubkulturálisan megmutatkozó szféra is lehet életképes. Lehet létjoga olyan gondolkodási, magatartási, viselkedési vagy szokás-stratégiáknak is, melyek névtelenek, vagy nem tartanak igényt elfogadottságra és legalitásra. Hiszen léteznek - s létezésük cáfolatához sokkal több uralmi érvre vagy tudományos okoskodásra van szükség, mint önbizonyításra.
Mindaddig sosem volt szüksége egyetlen etnikumnak sem önnön léte legitimálására, amíg kétségbe nem vonták azt. Az alföldi kunok létét fél évezreden át senki sem próbál(hat)ta volna kétségbevonni. Hisz ott voltak királyaink címei közt (Rex Cumanorum), ott látták őket a pozsonyi diétán, ott harcoltak Rákóczi mellett és 1848 szabadcsapataiban, ott álltak nagy királyaink testőrségében és tanácsadó testületeiben, kiváltságaik bennfoglaltattak okleveleinkben a XIII. század óta, területi autonómiájukat visszaszerezték a Redemptio idején, s újramegfogalmazták etnikus jelenlétüket 1918-ban (a Kun Nemzeti Tanács létrehozásával), majd 1939-ben (betelepedésük 700. évfordulóján) is.
A civil társadalom újraéledése a hetvenes-nyolcvanas évek politikai folyamatai között talán a legfontosabb társadalomdinamikai jelenség volt. A partikuláris létbe kényszerültség korábban egyebek között az etnikus identitást is eltörölte, a mélyre szorított identitástudat feltörése a helyi értékrend megjelenésével, reprezentálódásával járt mindig, amikor járhatott. Igaz: ez nem valamiféle kisvárosi sajátosság - de a kisvárosok voltak talán a legjellemzőbb, természetes, szerves centrumai a hatalom ellen fölébredő állampolgári engedetlenségnek, a polgári vagy parasztpolgári jogtudatnak, a hatalom fensőbbségi jogait elvitató makacsságnak. Az állam ilyetén "varázstalanítása" hozzájárult ahhoz, hogy a mentalitásban, a szellemi és közösségi örökségben meglévő sajátosságok egyre inkább megfogalmazódhattak.
A történelem megélésének helyi szintje mindig értékrendi tartalmakat hordoz. Az etnikus tradíció ugyanis nincs tekintettel az osztályszemléletű társadalomfölfogásra. Inkább etnocentrikus zártságba húzódik, "fényes elszigeteltségbe", dacos hatalomelleneségbe vonul - de nem hódol be önként. Ez a latens ellenzékiség községekben is megterem. Viszont épp a magyar településhálózatfejlesztés koncepciója erőltette rá a szerves falusi társadalomra a fölbomlást, épp a kisközösségekre nehezedett annyi felelősség, amennyit már nem bírtak cipelni. Ezért történhetett meg, hogy a községi szubkultúra egy része "áttelepült" a kisvárosokba, erősítette az ott meglévő hagyományokat, civilizációs örökséget is.
A magyar községek "civilizálódottsági" mutatói igen rossz átlagot mutatnak európai viszonylatban - s ennek nemcsak a centralisztikus várospolitika az oka, hanem a községi népesség, a közösségi hagyományok tiltása, elnyomása is. A nyugati kutatások a civil társadalom legfőbb mutatójaként elemzik a helyi egyesületek számát és aktivitását. Nos, nálunk ez a lokális szubkultúra részint kimúlt, részint elszigetelődött, részint áttelepült a városokba, ezek közt is főképp a kisvárosokba.
A települési szintű autonómia nélkülözhetetlen föltétele volt a kisvárosok és természeti-társadalmi környezetük közötti szimbiózis. Ez a lokális harmónia fölfedezhető volt Kréta, Firenze vagy a középkori-újkori Kiskunhalas esetében, ám napjaink hatalmi-politikai viszonyai közt az összhang teljességgel fölbomlott. Megszűnt az ökonómiája ezeknek a szerves területi-társadalmi együtteseknek: sem a helyi gazdaság, sem a kooperációs kapcsolatok, sem a politikai vagy igazgatási autonómia nem maradhatott meg, kisvárosok és vidékük szerves együttműködése közé mesterséges falak kerültek.
Ezt a kisebbségbe szorulást véleményem szerint a kisvárosok lakossága úgy élte át, mint késztetést, arra, hogy nagyvárosivá váljon, polgárias mintákat kövessen, s szűkebb régiója helyett a világvárosokra vesse vigyázó szemét. S aki ettől a hamis hübrisztől, a feltörekvés talmi és formális vágyától meg nem érintett maradt, óhatatlanul a közösségi szerepekben, a mentalitásban és a világképben tartósította a tradicionális értékeket. A kisebbségiség abban is megnyilvánult, hogy míg a politikai rendszer a makro-érdekeket tekintette meghatározónak, addig a kisvárosi szférában az egyéni lét értékei és az érdekek rejtett mezői informalitásba szorultak.
Sokat segített ebben az erőltetett modernizáció sajátos, "alföldi útja": a lakótelepek homogenizálása, a helyi érdek és akarat degradálása, valamint a redisztribúció vezérelvként alkalmazása immár a teljes öntudatvesztéshez, szereptévesztéshez segítette az alföldi városokat, elpusztította a "mi"-tudat maradékait is. A kialakuló új középréteg ma nem a polgárosult paraszt, nem a városiasult cseléd, hanem a kétlaki proletár, akinek életstratégiája, életmódmodellje nem őriz éltető tradíciókat a múltból, nem épít jövőt a jelenből. Ez a karakterét tekintve "elmaszatolt identitású" új munkás ma a kisvárosi modell bázisa - ha nem is éppen a statisztikai adatok árulkodnak erről. Hiszen árulkodik az értékrend struktúrája, a függésrendek kisvárosi modellja, a konfliktusok jellege, a lokális közösségek és önállóságok hiánya sokkal inkább.
Közismert ma már az a szinte visszafordíthatatlan folyamat, amelyben az Alföld határszéli településeiről a megyék centruma felé, illetve a falvak-kisvárosok felé áramlik a népesség. Nyilvánvaló, hogy e trendnek a kisvárosi helyi társadalmak öntörvényű és sokrétű kultúrájára (hagyomány-maradékaira) igen kegyetlen hatása van. A kultúraközvetítés formalizált intézményrendszere és a kommunikáló társadalmi alrendszer szabadságai olyanok, melyek nem nyújtanak védelmet a fölülről eltervezett urbanizációs és iparosító stratégiák ellen. A történeti trendek huszadik századi szereplői (miként azt az "Alföld-szindróma" disputáló elméletírói, Márkus István és Beluszky Pál is példázzák) annyira reménytelen folytatói a félbeszakadt, az erőltetett és megkésett polgárosodásnak, hogy a mentális légkör hiányában a zsákutcás alföldi településhistória valóságos mintapéldánya a periférikus megrekedtségnek. A kisvárosi infrastruktúra kialakítása "nemrentábilis beruházásnak" minősül a községpolitika mai tendenciái között, a "csinált városok" pedig azt a maradék energiát is elszippantják a szerves kisvárosi fejlődéstől, ami véletlenül megmaradt vagy helyben megtermelődött az idők során.


Városi lakótér, helyi érdek és autonómia


Városaink megszenvedték és ma is sorra elszenvedik a politikusok térszemléletének hiányát. Át kellene már alakítani érvényesnek hitt fogalmainkat, meg kellene már reformálni képzeteinket. Mert például: mi is az, hogy kisváros? Egy méltatlanul definiálatlan sorsra ítélt történeti- és térfogalom? Egy már nem falu és még nem polisz telephely - afféle hibrid, átmeneti formáció, belterjes és szűk értékrendű helyi társadalom élettere, lebecsült és megkínzott lokalitás ? Vagy mi más ?
Már a mérete sem egyértelmű, nagysága sem meghatározó. A magyar kisváros nagyságrendjét tekintve tízszer akkora is lehet, mint egy dán város, és feleakkora is, mint egy koreai. Nincsenek nagyságrendi dimenziók a meghatározásában: az öt-huszonöt falut magához láncoló, aligcsak tízezres létszámúra nőtt község éppúgy kisváros minálunk, mint a történeti rangú, szerves fejlődésű polgárlakta polisz.
A kisvárosoknak nemcsak léthelyzete és genezise definiálatlan, de besorolásuk is természetellenes, mesterkélt. A településföldrajzosok pontosan tudják, mennyire nem jellemzi a lakosságszám, az átlagolható kiterjedés vagy a piaci vonzáskörzet a kisvárosokat. Hisz majd' mindegyiket a falusitól eltérő, de a nagyvárosihoz mérten kevésbé elidegenedett atmoszféra lengi be, térségét és főutcáját meghatározható pormennyiség mocskolja, megállapítható teherautó-forgalom zajosítja, új betonmonstrumok tarkítják, és más célra föláldozott úrikaszinók maradványai szomorítják.


Kik és mit látnak a kisvárosban?

Már Erdei Ferenc és den Hollander óta tudomásul vettük, hogy a kisváros nem kisméretű várost jelent (nem Mátészalkát), nem nagy falut (mint összevonása előtt Hajdúhadháza volt), nem szétterült agglomerációs övezetet és tömegszállást (amilyen például Érd), sőt nem is fölfuvalkodott pancsolóhelyet (lásd Hajdúszoboszlót). Keveset tudunk kisvárosainkról. Sem rőffel mérő társadalomföldrajzos tapasztalat, sem tárgykultúrát gyűjtő avittos etnológus buzgalom, sem államigazgatási bürokratizmus nem képes mit kezdeni kisvárosainkkal. Mindmáig hiányzik az árnyalt mentalitástörténeti föltárás, hiányzik a kultúra historikumát és helyi jelentéseit átfogó antropológiai analízis, nem nevezték meg az érdekszerveződés kisvárosi típusait, a lokális identitástudat specifikumait.
Pedig a kisvároshoz legelőszöris történelem kell és helyi öntudat, táji-történeti szempontból sajátos munkakultúra és közösségalakítás esélye, piackörzet és prosperitás reménye, egy "kultúra-egész" és tudattalan mögötteseinek tradíciója. A történész, aki ennek komplex teljességéből csupán a múlt bizonyos szeleteinek tanulmányozását vállalja, épp a lényeget, a változásfolyamatok és hosszú trendek jelentőségét veszíti szem elől. Csupán példaként: aki Kiskőrös fejlődésrajzát anélkül adja, hogy föltárná a betelepített szlovákok történeti jelentőségét, hogy tisztázná a vallási csoportok erőterét, a nyelvi struktúrák és szubkultúrák minőségét, vagy megnevezné a városnak Bajához, Halashoz, Szabadkához, Félegyházához való viszonyát - az nem sokra mehet a maga tudományával. Mint ahogy az sem, aki feledi Halas kun-szék szerepkörét és szemben mondjuk Félegyháza újratelepítettségét, vagy a Kalocsa-környéki kertkultúra és a dunai kereskedelmi-katonai fölvonulási útvonalak jelentőségét, Szeged iparosainak térségi szétáramlását nem tekinti egy mai szociológiai kép megrajzolásánál - az bizony semmi jelentőset nem mondhat a mai helyi társadalmakról.
Kisvárosaink történeti szerepét és mostani jelentőségét firtató kutatók történetszociológiai és néprajzi föltárásai ezért eléggé szegényesek. Ugyanis a városiasodás puszta formáinak, a formális tervszámoknak és mutatóknak szimpla történeti vagy szociológiai folyamatként elemzése csupán pompás díszletek értékelését jelenti, nem pedig a társadalmi valóságét.
A díszletek mögött azonban föltáratlan közösségiség van, nemegyszer történeti vagy politikai okokkal magyarázható csöndes elszigeteltség, amely olykor együtt jár az elnyomott identitástudattal, az elmaszatolódott értékrendszerrel, a hatalom által sárbatiport lokálpatriotizmussal. Ezek a mögöttes jelenségek ugyan a falutelepülések többségében is megtalálhatók, de épp a kisvárosi fejlődéstörténetek jelzik, hogy a polgárosulás folyamata (valamint hatása a falusi népességre) olyan módon akadt el, ahogyan azt a lokalitás minőségét sokrétűen elemző Erdei Ferenc és a városmegye-koncepciót erősítő Bibó István sem sejthette annakidején. (Igaz, Erdeinél már a negyvenes évek végén megjelenik az erőltetett iparosítás mániája, mely később az osztályideológiával párosítva korszakos település- és társadalomromboló manipulációs eszközzé nőtt a hazai modernizáció folyamatában).
A városi-kisvárosi miliőt az intézményes érdekközvetítés, az operatív beavatkozás kényszerei és a centralizált párthatásköri fejlesztés szempontjából meghatározó szemlélet az elmúlt negyven évben igen keményen körülhatárolta a korábban még életképes autonómiákat. A pártdöntések állami és igazgatási döntéssé válása, a formális önigazgatás és az érdekképviseletek megnyirbálása egy monumentális transzmissziós szíj hajtókerekévé tették a kisvárosokat.
Az iparosítás, mint formális "városképző" elem elterpeszkedett az alföldi agrártársadalom fölött és a városi településeket ért megrázkódtatások hozzájárultak ahhoz, hogy a kisvárosiság és az alföldiség tradicionális jegyeit fölszámolják. A városkörnyékek státusbizonytalansága, a falutelepülések összevonásának célprogramja is totalitárius beavatkozásnak minősültek az elmúlt évtizedekben.
A lakótelepek homogenizálása, a helyi érdek és akarat degradálása, valamint a redisztribúció vezérelvként alkalmazása immár a teljes öntudatvesztéshez, szereptévesztéshez segítette az alföldi városokat, elpusztította a "mi"-tudat maradékait is. A kialakuló új középréteg viszont ma már nem a polgárosult paraszt, nem a városiasult cseléd, hanem a kétlaki proletár, akinek életstratégiája, életmódmodellje nem őriz éltető tradíciókat a múltból, nem épít jövőt a jelenből. Ez a karakterét tekintve "elmaszatolt identitású" új munkás ma a kisvárosi modell bázisa - ha nem is éppen a statisztikai adatok árulkodnak ennek nyilvánvalóságáról. De hiszen árulkodik az értékrend struktúrája, a függésrendek kisvárosi modellja, a konfliktusok jellege, a lokális közösségek és önállóságok hiánya sokkal inkább!


Kisvárosok fejlődésárnyékban

Az elmúlt néhány esztendőben az alföldi kisvárosok is megemberelték magukat és sarkukra álltak: egy új populáris ellenkultúra, nyilvánosság-igény, autonómia-vágy követel helyet magának a közigazgatási, gazdaságpolitikai és kommunikációs politikák plattformjain. Ez a folklorizálódási (?), mozgalmi (?), vállalkozási és reprivatizálási (?) folyamat egy új szociálpolitikai térszerkezet kialakulását igéri. Pontos irányai, erővonalai még nem látszanak, de várható, hogy az igazgatásjogi enyhülés nyomán az alföldi agrárvárosok mezőgazdasági népességének növekedése és ezzel párhuzamos relatív elöregedése visszafordul majd, s a fiatalabb generációk vállalkozásképessége lesz az új öntudat, a gazdasági találékonyság és a települési autonómia legfőbb záloga.
Ehelyütt azonban nem a jóslás a dolgom, hanem annak a mikroszférának jellemzése, amely társadalmi és kulturális vetületben sajátos fejlődésképletet jelent Európában mind a mai napig. Jászladányhoz vagy Gyöngyöshöz, Halashoz vagy Bajához viszonyítható városiság szinte nyugatszerte ismeretlen - hiszen e városok nemcsak egy specifikus világ helyszínei, nem puszta térképre rótt közterületek, hanem olyan társadalmi terek, amelyek helyi atmoszférájához évszázadok óta kötődnek sajátos kölcsönviszonyok, érdekterek és kompromisszumok. A kisvárosi kultúrákban a "vidékkel" való kapcsolat a meghatározó, s ez előbbrevaló a magyéhez fűződő viszonynál is. A helyi közösség kompromisszumkényszereit ugyan a merev besorolási nomenklatúrák határozzák meg sok szempontból, de a kultúraátadás és a tradícióátvétel "morális" kötelezettsége ezeknél nagyságrenddel erősebb késztetést jelent. A "totális szocializmusban" a társadalmi struktúra manipulálása és az ágazati preferenciák elosztása halmozódó hátrányként jelentkezett a kisvárosi miliőben, s attól, hogy az állami és a (vele szorosan összefonódott) pártirányítás megteremtette a területi érdekrendszert (s olykor nem is egyet, hanem mindjárt kettőt is), az ebből való kijutás immár élet-halál kérdése lett. Kétségtelen az is, hogy a gazdasági-termelési cseremechanizmusok a történelmi integráció esélyeit rontották, kihatottak a társadalmi kapcsolatokra és a kultúrafelfogás vagy -átörökítés rendjére - de épp a kisvárosokban még életképesen megmaradt tradicionalitás segített megőrizni az oktrojált kultúra elleni közérzetet és szociális szolidaritást. Gondoljunk itt a kőrösiek szlovák etnikus identitására vagy a bajai bunyevácokra...
Táji és történeti szempontból számos alföldi agrárváros kiüresedett - már ami interperszonális és kommunikációs csereviszonyait, értékrendjét illeti. De épp a köztulajdonhoz és a település egészéhez való viszony nagyon jellemzően alföldi a következő okok miatt. Egyrészt a hagyományos alföldi agrárvárosokat jellemzi, hogy külkerületi népességük relatíve magas maradt, területi határuk viszont csökkent, tehát a település magja nagy vonzáskörzettel együtt működhet csupán. Másrészt a foglalkozásszerkezeti változások miatt csökkent a hagyományos agrárius lakosság létszáma, nőtt viszont a külkerületi bejáró-ingázó népesség (1949-ben a 62 alföldi agrárváros közül 52-ben volt ötven százalék fölötti a mezőgazdasági népesség, 1970-ben már csak 25 %, viszont a hatvankét településből húszban még ma is 30 %-nál nagyobb a külkerületiek népességaránya).
Mit jelent mindez az életmód, az értékrendek szempontjából, a társadalmi-kulturális viszonyok terén? Sajátos viszonyt jelent a táji-történeti felfogásmódok, a kulturális szerepviselkedés, a magatartási szabályok és kollektív kapcsolatok, illetve a kooperációk terén. A hagyomány alapján ezeket a helyi társadalmakat spontán rendek tagolják, sajátos csoportviselkedési szabályok és konvenciótisztelet működtetik, védekező előítéletesség ébred föl a helyi társadalom fiktív, fölülről erőltetett "egységét" illetően. A megszokásokat szankciók védik, a kulturális különbségeknek egész hierarchiája veszi körül a hétköznapi viselkedést, a kultúrák összeférhetetlensége is kifejeződik a csoportszintű viselkedésben. Táj és műveltség, lokális civilizáció és jellemző szerepviselkedés összefüggő rendszere áll készen egy védekező magatartás pajzsaként, s ez az "elmaradottnak" titulálható konformizmus a szociális függőségek és szocializációs minták egészen archaikus variánsait is érvényre juttatja. A térbeli mozgás és a térbeli eligazodás biztonsága olyan territoriális szolidaritás jegye lesz, amelyet sem a kiváltságok, sem a települési szintű autonómiák megvonása nem gyöngíthetnek - legföllebb (mint hajdan is több ízben) elfödnek, láthatatlanná tesznek.
A városi és tanyasi (szállási) lét társadalomformáló hatását a néprajzos Györffy István ábrázolta pontosan a tág határú alföldi települések és lakosok szempontjából. A saját világkép kialakulása persze sokrétegűen összefügg a téri képzetekkel, a szemhatár kötetlenségével, a rónát lakó egyén szabadságfogalmával, a szimbolikus függetlenséggel is. Talán ezért volt bizonyos szempontból toleránsabb a betelepülőkkel szemben az alföldi kisvárosi ember, aki az eltérő tradíciójú városi övezetek tudomásulvételével, a lokális kultúra és az orientációs minták sokrétegűségének elfogadásával élte mindennapi életét. Ez a kulturális és csoportközi jogrend összekapcsolódott a topológiai érzék és az életmódban gyakorlatilag is átélhető nemverbális kódhasználat eszközeivel. A térbeli rétegződés (és intézményesült formái, például vallási csoportok, munkajelleg-csoportok, származási csoportok lokális elkülönülése) belső normatív feltétele a helyi, kisvárosi társadalmak működésének: a státusok, rangok, szerepek, kapcsolatok dimenzióit írja körül minden térbeli hovátartozás, s a kötődés, a település saját érdekteréhez fűző viszony teszi szociológiailag is konkréttá az egyén helyzetét. A parókia, az egyesületek, a műhelyek, a vendéglők és kocsmák, a malmok mind-mind lokális agórák, a térbeli információterjedés belterjes alakzatai, a szociális függésrend és összetartozás plattformjai, melyeket megerősítenek és szankcionálnak a jogszokások, hagyománytartó életvezetési minták. Nem más ez, mint települési szintű kisebbségi azonosságtudat, mely a térbeli stabilitás, a folytonos helybenlakás, a helyzettudat és a sorsazonosság alapján rokonszenvi rendszerré, kapcsolati kultúrává, kommunikációs térré áll össze.
Ha tehát fejlődésárnyékba kerültek is az alföldi kisvárosok, és a településhierarchiában elfoglalt helyük igen szánalmassá lett is, az egyes mikrozónák térbeli stabilitása, megmaradása a lakópolgári tudat kialakulását segítette. Az alföldi kisvárosiság ma már nem a nyelv és az öltözet egyneműségében érhető tetten, mint mondjuk még a XVIII-XIX. században, hanem inkább az etnokulturális és szocializációs mintákban, a tradíciókban, melyek nemcsak történelmileg hozott minták, hanem rituálék, csoportszintű modellek, szokásjegyek is, melyek a területi hovátartozást nem a nyugatmagyarországi vagy a bodrogközi identitástudathoz teszik hasonlóvá, hanem a gazdálkodás, az éghajlat, az életmód jellegzetesen keleties típusaihoz. E keleties szférában a modernizáció, az indusztrializáció, a "fölülről és kívülről" hozott progresszió mindig több ellenállást váltott ki, mint a nyugati országrészben. Más volt a haladásfogalom, a tér- és időfogalom, más a tempó az új iránti befogadásban, más tehát a pszichikai tér és a kommunikatív kapcsolatrend, mint egyebütt. A protestáns hajlandóságú és "makacsságú" kun vagy hajdú származástudat is másképp működik itt, mint a cipszer, szász, zsidó vagy székely hovátartozástudat a Dunántúlon, s megint másként, mint a gömöri vagy a hegyközi vidéken.
Egyfajta inherens tagoltság alapján is belső övezetekre lehet osztani az alföldi agrárvárosok lakosságát, a települések lakóinak térbeli megjelenésmódját. Nem érvényes ebben a kultúrtájban az a merev felosztás, amely az urbanizálódott és a rurális társadalmakat különbözteti meg a világ java részén. Hiszen ugyanabban a kulturális mezőben városiak és tanyasiak, ipariak és agrárosok egyszerre, parasztok és polgárok, kereskedők és termelők egyidőben. Itt a polgári életformaváltás egy jó fél vagy egész évszázadot késett minden városban, ha a középkori Soproni vagy Kőszegi mintához hasonlítjuk. Ugyanakkor épp a protestáns polgárparaszti kultúra, az árutermelő agrárgazdaság és a földterületek viszonylag szabad használata magyarázza azt a politikai autonómiát, amely kombattáns mozgalmi ideológiává alakult át minden időben, amikor erre szükség volt, s erős kohéziót jelentett a társadalmi térben is, párhuzamosan a történelmi idővel. A városi térben ezért vallási, szellemi, mentalitásbeli és viselkedésbeli övezetek is meghúzhatók voltak a legtöbb településen, nemcsak igazgatási, képviseleti vagy munkamegosztási határvonalak.
Meglátásom szerint ezek teszik azt a karakteres sajátosságot, amely a nemzeti asszimiláció korszakában, a városi és községi törvények idején, majd az iparosítás és a mesterkélt városiasítás időszakában is megtartó erő, jellegzetes vonás maradt az alföldi kisvárosokban. E mikromodell is kénytelen elszenvedője volt az uralkodó körök mindenkori utasításos jellegű politikájának, s elszenvedte a közösségre orientált kisvárosi társadalom a modern nemzeti homogenizációt is, amely a tájegységi és települési identitás fölszámolását, a termelési erőforrások és társadalmi erők átrendezését szervezte meg. A helyhez, térhez és környezethez kötöttség azonban emocionálisan feltöltött, illetőleg tudatalatti sztereotípiákkal is védelmezett jelenség, amely képes volt ellenállni a konszolidációk, asszimilációk és modernizációk alantas térségi folyamatainak.


(Kis)városi érdekdilemmák

Szociológiai, történeti és etnopszichológiai értelemben is önálló igazgatási, ellátási, politikai, képviseleti és gazdasági érdekei vannak minden településnek. Ezek a legszuverénebb módon kötődnek a lokális élettérhez és annak lakóihoz. Olyannyira, hogy a magyar igazgatástörténeti, településföldrajzi, jogi és politikai rendszerelemzéseknek immár egy és negyedszázada állandó témája a szuverén települési érdekek tudomásulvétele, illetve ennek cáfolása, megkérdőjelezése, manipulálása, átideologizálása és elterelése is. A huszadik század végén az érdekek megjelenítésének kérdése immár több, mint puszta államigazgatási probléma, hiszen a képviseleti rendszer, az önigazgatás, a települések életképessége és hasonló gondok olyan drámai erővel vetődnek föl manapság, hogy szinte az összes eddigi "megoldást" újra kell gondolni vagy semmisnek kell tekinteni.
Mire gondolok itt? A magyar társadalomfejlődés 1945 utáni szakaszában a gyárszerű társadalmi újratermelési modell eszméje uralkodott el. Ez kihatott nemcsak az agrárszféra átszervezésére, az agrárnépesség városba és iparba kényszerítésére, de a településstruktúra térbeli szerkezetére, funkcióira is. Ebben az érdekdimenzióban a mezőgazdasági és az ipari munkaerő erőltetett átcsoportosítása meg kellett határozza a paraszttársadalom sorsát, számbeli redukálásának mikéntjét, a társadalmi középosztályok szétzilálásának módját és az ipari munkaerő röghöz kötésének formáit is. E folyamatra mint "objektív szükségszerűségre" hivatkoztak évtizedekig, s mint a "fejlődés zálogát" dicsőítették, habár az érintettek korántsem a kommunális viszonyok, a helyi érdekek és a települési szintű önállóság biztosítékát látták benne. A területi tervezés persze ettől még jelenthette volna az érdekközvetítés rendszerének intézményes megoldását. De nem jelentette, hiszen a településpolitika elvei szerint a "gazdaságtalan" méretű lakóterületek visszaszorítása, alulfejlesztéssel "késztetett" megszünése ennél fontosabb volt. Az érdekközvetítés intézményrendszerét részint az országos központok, részint a megyék kaparintották kézbe, s csupán a hatalom-túlkoncentráció bekövetkeztével merült föl, hogy elképesztő területi egyenlőtlenségek alakultak ki. A helyi érdekképviselet intézményesítettsége egyúttal azt eredményezte, hogy a kisvárosok az igazgatási és gazdasági-politikai gépezet végrehajtó szférájába kerültek. E "totális szocializmusban" az ágazati érdekek szem előtt tartása kizárta, hogy bármiféle települési szintű érdek vagy civiltársadalmi igény beleszólhasson a területi politikába.
Amikor a harmadik tanácstörvény már érintőlegesen említi az önkormányzatiság lehetőségét, látszólag engedményeket tesz, valójában viszont sokkal erősebb jogi keretben szabályozza a helyi érdekképviseletek esélyeit. A községek összevonásának, az iskolák és a tanácsi kirendeltségek megszüntetésének trendje rögvest megnövelte a nagyvárosok illetve vonzáskörzeteik szerepkörét, s noha a járásokat a nyolcvanas évek elején megszüntették, a mikrotérségekben a legtöbb szerepköri sajátosság mégis járási szintű maradt. Az igazgatástörténészek és szociológusok nem kis hányada azóta is cikkezik a járások szerepéről, s talán buzgalmuk eredménye lehetett, hogy a városkörnyékiség fogalma utat tört magának. A városok környékének és magának a városnak szerves kapcsolatát azonban nem mindenütt tekintették mérvadónak, s a városokhoz csatolt községek nemegyszer idegenebb uralmi alárendeltségbe kerültek, mint voltak a járások működése idején.
Sikerült tehát ezt a lépést is úgy megtenni, hogy racionális jövőkép nélkül, organikus összefüggések és lakóhelyi integrációk ellenében valósult meg minden, ami egyáltalán megvalósult. A kisvárosok azonban ebben a történeti periódusban is érdekhátrányba szorultak, bürokratikus alárendeltségbe kerültek, egyszóval mesterségesen kialakított versenyhelyzetbe jutottak, ahol csakis érdek-veszteséggel és szabadság-vesztéssel számolhattak azután. A "kiegyenlítő" szemléletmód a kisvárosok esetében neméppen humánökonomikus eredménnyel járt, holott a politikai érvek között ott lehetett a hajdani városmegye-koncepció számos eleme is. Csakhogy amíg Bibóék és a parasztpárti elképzelések szerint a települések természetes életterükhöz, közeli városokhoz vagy falvakból jelentősebb településsé alakult kisvárosokhoz csatlakozhattak volna, addig a területfejlesztési politika merev hozzácsatolással oldotta meg a gyakorlati gondokat, működésképtelenné téve mind a kisvárosi térséget, mind pedig a községi érdekképviseletet. Történelmi tény, hogy bács-kiskuni tanyák (vagy őrségi és hegyközi aprófalvak) évszázadokon át együttműködésre voltak képesek egymás közt, működni voltak képesek a központi hatalom ellenében is, mellette is. De rendszerint rögvest kiderül a kooperáció-képtelenség, ha társközségi vagy városkörzeti besorolásuk puszta "igazgatási racionalitás" eredménye lesz, ha erre késztetik-kényszerítik őket. Az önigazgatás ugyanis szintiszta ellentéte, antitézise (az államiság és a bürokratikus igazgatáslogika alapján szervezett) formális reprezentációnak, tehát az érdekek látszat-megjelenítésének.
Mindemellett érdemes lenne fontolóra venni, hogy bármily kicsi egy város, lakosságát és érdekszféráit tekintve akkor is rétegzett, többszörösen tagolt. Ezek a városon belüli érdekszférák sajátos hierarchiát, változó erőterű szerkezetet alkotnak. Éppen ezek megléte és állandó változása az, amely kezelhetetlen a bürokratikus érdekszervezeti mechanizmusban, és főleg csöppet sem szolgálja a valódi helyi érdekeket, a település egészének és részeinek autonóm céljait. Érdemes azt is számításba venni, hogy mivel az intézményes érdekérvényesítés tanácsi, szakszervezeti vagy ágazati és pártvonal-beli útjai régesrég bedugultak már, évtizedek óta mindenféle érdek a szabályozott érdekcsatornákon kívül, kapcsolati tőke formájában tör érvényesülése felé. A település, a kisváros saját érdekei tehát az informális érdekszférában jelennek meg - ha egyáltalán bárhol is megfogalmazódhatnak. Ez a megkötés arra vonatkozik, hogy az érdekérvényesítés felülről szervezettsége, engedélyezettsége jelenti a települések akaratának, szándékainak egyik fő akadályát. Mindez nem független a központi hatalomban érvényesülő uralmi akarattól, amely a lokális (helyi) érdekszférák ellenőrzésével éppen a nemdemokratikus gyakorlatot segíti politikai vezérelvvé válni, s amely épp a túlcentralizáltság miatt alárendeltségbe szorítja, eszközhiányossá és végrehajtásra kényszerítetté teszi ezeket a neki alárendelt térségeket.
A területi érdekviszonyok kézbentartói az eltérő helyi érdekeket rendszerint egységesíteni próbálják. Ám a problémaközpontú elemzések, amelyek éppen az ilyen alávetett helyzetben lévő társadalmi rétegek és csoportkultúrák gondjaival foglalkoznak, jobbára nem jutnak el a területi rendszer politikai irányítóinak tudatáig. Az alföldi kisvárosok és intézményeik, érdekköreik és lokális sajátosságaik érvényre juttatása, sőt, már tudományos megragadása sem történhet úgy, hogy a város egészét, a kultúra és az életmód totalitását vesszük szemügyre. A különböző közösségek életmódja, a lakóhely és az élettér vagy a munkahely és a család színtere lehet ugyan egyenértékű a tradicionális falusi közösségek kultúrájával, de épp a városi népesség sokféleségét, hasonló, szembenálló és eltérő értékeit vagy érdekeit összemosni nem lehet célja a problémakutatásnak. A kulturális szerkezetek egymásmellettisége, egymásra épülése vagy ellentéte ugyancsak vizsgálhatatlan valamiféle elvont egységként: a város nem csupán politikai és gazdasági tevékenységek központja, hanem rituálék, szimbólumok, kommunikációs viszonyok, magatartások, modellek és ideológiák sajátos integrációja. Ezeket a sajátosságokat éppen a saját érdekek kifejezése, a helyi érdekcsoportok vagy kulturális csoportok egymáshoz való viszonya, hozott vagy fölépített hagyományai határozzák meg (gondolok itt az egyházak hatására, a helyi ünnepekre, a kollektív emlékezetre, a munkakultúra időbeli és térbeli tagolódására, a pihenésre, a sportra stb).
A kisváros tehát a kultúra (kultúrák) találkozásának, folytonosságának, továbbadásának és módosulásának területi központja is. Látva látható, milyen különbségek vannak mondjuk Mátészalka és Csenger vagy Leninváros és Tiszaföldvár között, hátmég Hajdúszoboszló és Kiskunhalas, vagy Sopron és Tokaj között. Éppen a magyar (s ezen belül az alföldi) kisvárosi kultúra az egyik bizonyítéka annak, hogy nem lehet szembeállítani a paraszti és a városi kultúrát. S bár a modern nyugati világban a magaskultúra fellegvárának számít a város, a magyar kisváros csupán átmenetet képez a "kis és nagy kultúrák" találkozási pontjain, megőrzi és terjeszti, megváltoztatja és átalakítja ezeket. A változásban hagyományos szerepe sajnos a legtöbb magyar kisváros esetében igen szomorú, hiszen nemcsak (Redfield kifejezésével) heterogenetikus, iparosodás utáni kultúrát nyújt manapság, de értékrendjét nemcsak szerves lakossága szabja, hanem ingázók, idegenek, jöttmentek hatalmas tömege is.
Mindezek után talán a változásban és a tradíció-megőrzésben mutatkozó szerepet lehetne a kisváros legfőbb jellemvonásaként leírni. A még befogható, de már a személyesen túlnyúló nagyságrendű lakótér és a társas érintkezés mezője. A kommunkációs tartomány kiszélesedése, az értékrendek sokfélesége, a kapcsolati kultúrák burjánzása teszik a falutól és a középvárostól vagy a nagyvárostól eltérővé. Ideológiai és politikai mozgalmak, autonómia-törekvések is a városból indulnak, az értelmiség és az egyház, a piaci árviszonyok és az életmód kulturáltabb szintje is jobbára városi hatások a faluban. Urhatnámságok, patologikus jelenségek, maníros viselkedésminták ugyancsak városi termékek jobbára, amelyek stílusa, mennyisége színpompásan jellemzik a kisvárosokat. S éppen ez a sajátosság volna az, amit a modern urbanizmus irányítóinak, menedzsereinek tudomásul kéne vennie. Az urbanizmus ugyanis talán nem is más, mint viselkedési mód, stratégiák és feltételek sajátos szférája, lelkiállapot, amelyben helyzetek és érzelmek szervezett együttese van jelen. S ezeknek az életteli folyamatoknak, viselkedésbeli és folklór-egységeknek repertoárjai teszik az alföldi kisvárost is olyanná amilyen.
Hogy milyen is pontosan? Erre humángeográfiai és szociológiai, politológiai és igazgatási szervezetkutatások mellett a társadalomtörténeti és a városantropológiai elemzések segítségével kell majd választ kapnunk. Majd - mondom, s ez a majd akkor lesz, ha a "társadalom-mérnökök" magabízó tömegéből legalább néhányan közelebbről is meg fogják ismerni a városokat, azok szuverén kultúráját és szabadságos légkörét, történelmi áporodottságát és strukturális kiszolgáltatottságát. Akkor lesz tehát így, ha a kisvárosok nem fogalmi kategóriák, statisztikai egységek, hanem létező emberi kapcsolatok jelentőségével kerülhetnek be a tudományos gondolkodásba...
Annál is nehezebb mindezt nyilvánvalóságában megmutatni, merthogy informális, nemszabályozott és nem-intézményesített maradt számos uralmi tradíció is. Az önkormányzatiság, a közbirtokosság, az egyházi (presbiteriális) igazgatási gyakorlat egyúttal kompromisszum-képességet is tartalmazott hajdan - ennek megőrzése nehéz volt, de úgy tűnik, például az alföldi mentalitás része maradt mindmáig. (Ismeretes erről Márkus István és Beluszky Pál teóriája is). A politikai hatalom ellen a kisvárosi mentalitás a kitérő, konfliktusokat kerülő gondolkodással védekezett. Az intim szférába zárta a polgári érzületet, s mi több: nem csupán a borzsoá, hanem a citoyen szellemét őrizte meg a láthatatlan szférában, melyet kívülről már nem manipulálhatott a mindenkori uralkodó hatalom.
Az a duális társadalomkép, amelyben a hatalom fönt, a nép lent honol, ma már érvénytelennek mondható. Hiányzik ebből a táji-történeti tagoltság, mely nem azonos a munkamegosztás szocializmus-kori rendszerével. Hiányzik az érdekek körének az a része, mely nem jelenik meg a politikai mezőben, hanem informális csatornákon áramlik át. A társadalmi kapcsolatok, a hatalmi-uralmi eszköztár, a hatalomellenes állampolgári magatartás mind-mind az informális mezőbe szorult. Épp ezért semmitmondóak azok a vizsgálódások, melyek az elmúlt évtizedekben a politikai részvételt az állampolgári aktivitásban mérték (és elégedetlenkedtek a "közöny" szétterjedésén, a formális politizáción, vagy az apolitikus gondolkodáson).
Meggyőződésem, hogy a helyi társadalmak egyik legfőbb tradíciója, mintakövető magatartása az állandó ellenzékiség. Különösen a polgáriasultabb kisvárosokban van ez így, ahol a mesterkélt fejlesztési törekvéseket szükségszerűen el kellett utasítsa minden lokálpatrióta. A centralisztikus szemléletű várospolitika a szociális, a gazdasági, a közösségi és irányítási viszonyok központosításával keményen hozzájárult a rendszerválság kialakulásához (ennek már korai előjele volt, s hatása a területi irányítás rohamos romlásában mutatkozott meg a nyolcvanas évek közepétől). A centralizáló szemlélet tönkretette a kisvárosok ökonómiáját, a térbeli-települési környezettel szimbiózisban élő városlakók identitástudatát, szerves táji tagoltságát, társadalmi kapcsolatrendszerét, s a városok tradicionális szerepkörének megőrzési (vagy átalakulási) lehetőségét is.
Ennek egyik nehezen átlátható oka az volt, hogy a hatalmi erőcsoportok politika-szimuláló gyakorlatot vezettek be, érdekeiket egy politikai piacra vitték, ahol azonban a hatalomnak, az osztálytagoltságnak, a gazdasági és politikai kiváltságoknak kötött árfolyama volt. E rosszul szabályozott piacon az érdekérvényesítés strukturális hátrányba került, s a társadalmi-gazdasági térben amúgy is periférikussá vált kisvárosiság a centrumoknak rendelődött alá, magyarán a helyi társadalmi-történeti tér kiszolgáltatottá lett a hatalmi-politikai-gazdasági tér mágneses erejének.
A hatalom szociotechnikája elvileg átlátható volt, de a politikai döntéskialakítás a legtöbb kisvárosban nemcsak intézményes, hanem informális szférában is működött. Az érdekek rejtettsége, a kisvárosi érdekterek szürke ködbe burkolózása adott lehetőséget utóbb arra is, hogy gombamódra kidugja fejét a civiltársadalmi mozgalmak néhány érdekcsoportja. A kisvárosok a megye "alatt", de a falvak "fölött" működnek, s működésük érdekmotiváltságában vagy a falvak "lerablása" és a megye "szipolyozása" vált jellemzővé, vagy a teljes kiszolgáltatottság. Ez a köztes helyzet általában jellemző a kisvárosokra, lényegében egészen napjainkig, kevésbé jellemző azonban a Kiskunság városaira, s főképp a kun városokra.
A kisvárosok fölszabadulását több mai folyamattól várhatjuk. Mindenekelőtt attól, hogy szétesett a központi uralom, nincs már lehetőség arra hivatkozni, hogy az "össztársadalmi" érdekeknek a kisvárosok is alá kell rendeljék magukat. A politikai válság megfosztotta a monopolisztikus uralomgyakorlás szereplőit a társadalmi alrendszerek kézbentartásának lehetőségétől is. A válságkezelés is válságba jutott, az államigazgatási hatalom is kénytelen már leadni az önkormányzati szerepköröket a településeknek, s köztük is a szerves centrumokat jelentő kisvárosok tölthetnek be ezután életszervező funkciót. A kisvárosi hatalomgyakorlók uralmi ereje is csökkent, nincs már pártutasítás, káderhatásköri lista és végrehajtási kényszer. A gyarmati helyzetből fölszabaduló kisvárosok végre egymással és települési-térségi környezetükkel kerülhetnek kapcsolatba, s kialakíthatják a politikai innováció emberi, uralomtechnikai, civiltársadalmi feltételeit.
Ezek persze csak külsődleges körülmények. Most fog majd kiderülni: mi maradt meg a kun kisvárosok konokságából, önkormányzó képességéből, kiváltságos szabadságaiból. Ámde már maga a kisvárosi szintű irányítási központ is elbizonytalanodott a rendszerváltás éveiben, "nesze-önkormányzatát" kapta vissza, vagyis a gondokat, a megélhetés nehézségét, a visszafejlesztési feladatokat, a koldusbotot. Nagy bajnak tartom, hogy a függelmi viszonyok és a felelősségi viszonyok teljességgel szétzilálódtak és összebonyolódtak, kiszolgáltatottság, félelem és szereptévesztés lett immár úrrá a városok vidékén. Ugyanakkor kétségtelen, hogy épp ma, a politikai válság korszakában nyílt meg igazi lehetősége annak, hogy a kisvárosok visszarabolják, elsarcolják, kézbevegyék a maguk ügyeit, újraalkudják működési föltételeiket és átvegyék döntéshozó szerepköreiket a fölébük magasodó uralmi szférától. Évtizedekig nem lehetett kérdés, hogy kinek a kezében van a hatalom, hiszen az MSZMP nemcsak kisajátította, hanem fegyverrel védte uralmi eszköztárát, mindenki ellen, aki részt kért belőle. A pártállam azonban nem a politikai tudást, nem a legitimitást, nem is az uralmi kompetenciát ragadta magához elsősorban, hanem az erőforrások elosztásának és ellenőrzésének jogát-gyakorlatát. Kizárta a civil ellenőrzést, megteremtette a titkosság határait, a presztizs erődjeit, az ellenőrzés magaslati pontjait. A politikai rendszer többszereplőssé válásával azonban destabilizálódott az ez uralom, a végrehajtó szféra uralmi szakértelme megnőtt, az érdekérvényesítési igények megjelentek az alkuk piacán. Már amelyek megjelentek...
Még jó ideig puszta fikció maradhat az uralom intézményesültsége. De az ágazati, a vállalkozási, a civil érdekkifejezési stratégiák most már az informális érdekmezőkben is eligazodást keresnek. A soron következő kormánypárt még jó ideig képtelen lesz térségi érdekeket központosítani, nem tudja majd a politikai érdekszövevényt felgöngyölíteni. Fantomközpontok alakulnak ki talán még hosszabb ideig, érdek-dzsungelek teszik majd fölismerhetetlenné, ki uralkodik és ki fölött.
A magyar településrendszer tehát esélyes lesz arra, hogy a területi fejlődést saját kezébe vegye. A települések visszamarkolhatják járandóságaikat - egymástól, a hierarchia fölérendelt szférájától, sőt a kistelepülések és slumosodott övezetek strukturálisan kiszolgáltatott tömegétől. Vigyázni kell tehát arra, hogy (miként az új önkormányzati törvény rendeli) ne indulhasson a megélhetés versenyében túlfejlesztett megyeközpont és baranyai aprófalu ugyanarról a startvonalról. Össze kell állnia falvaknak, városoknak a megyék ellen, tájegységeknek a "csinált" városaik ellen, szerves térségi identitásnak a rossz megyerendszer ellen.
A kunok lakta kisvárosoknak éppen ebben a történelmi pillanatban kellene kinyilvánítania, amit eddig semmi módon nem tehettek. Nem hivatkozhattak etnikai tradícióikra - mert a politikai hatalom minden "másságot" úgy tekintett, mint amit nem sikerült "a múltat végképp eltörölni" korszakában megsemmisíteni. Nem élhettek sajátos minőségű identitástudattal - mert a "minőség" csakis a szocialista minőség lehetett, a tradíció nélküli, a mesterkélt. Nem lehetett szerves környezetükkel szimbiózisban élniök - mert adminisztratívan és rossz hatékonysággal kiépített területi tagoltság bombázta szét minden ilyen kísérlet reményét is. Az alapkérdésre visszatérve tehát: mielőtt bármit megállapítanánk a kunok etnoregionális létezéséről és sajátosságairól, hagynunk kellene, hogy megnyilvánuljanak, megvallják másságukat, kimutassák etnikai identitásuk tájalkotó, környezetátalakító, térbeli kultúrát éltető hatását.
Kun kisváros talán nincs is ma Magyarhonban. Legalábbis a társadalomtörténészek zöme kételkedik létükben. Én azonban úgy vélem, a pártállam varázstalanítása, az államhatalom korlátozó beavatkozásának kivédése, s egy új településmenedzsnemt, városökonómia kialakulása megteremti majd körülményeit annak, hogy a civil társadalmak önmegfogalmazásukat is kezükbe vegyék, érdekeiket reprezentálják és helyüket kiharcolják. Jászok, kunok, palócok, hetésiek, göcsejiek, hajdúk, bácskaiak, bihariak egyként visszanyerthetik a kulturális areák és az etnikai indentitások megerősödéséhez szükséges önérzet magabiztosságát.
A politikai hatalom térbeli szétáradása, a társadalmi többség "politikai aktorrá" avatása szinte a rendszerváltó kormány alapvető programja maradt. Ennek a "megengedett" demokratizálódásnak, az ismét "fölülről adományozott" szabadságnak ellenszerét kell ismét megtalálnia a helyi társadalmaknak, amelyek a nyolcvanas évek végén már kezdték összeszedni önkormányzó erejüket, s most magukra hagyva ismét, a visszaközpontosuló hatalom helyett egymást próbálják korlátozni, egymás ellen acsarkodnak, egymással kötött régi konszenzusaikat borítják föl az új politikai garnitúra szolgálatában.
Pedig a települések közti szolidaritás és kooperáció kialakulásához, valamint a történeti tudat értékkonzervatív tartalmainak megnyilvánulásához ma nem elsősorban a falvaknak és a nagyvárosoknak van lehetőségük. Erre most a kisvárosok lennének képesek - de csakis térségük, szerves környezetük segítő beavatkozása és felügyelete mellett! Ám ha ez nem sikerülhet, talán még meglelik hajdani "konokságuk" maradékait, talán még visszaidézhetik a néma ellenállás szellemiségét, a hajthatatlan makacsságot, amely ősi kiváltságaikra, szabadságjogaikra hivatkozva évszázadokig lebírhatatlanná tette őket.
Látható jelei vannak a kunok megmaradásának, fölismerhető momentumai a gondolkodásuk hagyományainak. Ezek, amilyenek voltak, s amennyi volt belőlük egyáltalán, a messzi múltban sem öltöttek mindig "politikai" formát. Nem reprezentálódtak, nem jelentek meg a "nagypolitikában" nyomásgyakorló erőként, nem követeltek jogi garanciákat a másságuk elismertetésére azután, hogy egyedül velük történt meg nagytérségük, a "Jászkunság" eladása, egyedül ők voltak képesek visszavásárolni szabadságukat a magyarhoni népcsoportok közül, s egyedül ők érték el történelmük folyamán, hogy maga az ország nádora lett főkapitányuk ura, egyedül ők alakították ki a parasztvármegyét, ezt az önvédelmi, demokratikus, valóban kollektivisztikus szabadságintézményt - s folytatható lenne a fölsorolás, ha nem lenne ismerős a tájtörténet e darabja a múlt iránt érdeklődők előtt.
Ám mindez bizonyos fokig valóban a múlté immár. Ami megmaradt: a kun öntudat, a másság érzete, a kollektív identitás vállalása, az etnikus jegyek tiszteletben tartása, a konokul pogány, majd hithűen református és ellenzéki mentalitás - ha még van is belőle valami, az éppenséggel nem a demokratikus látszatokkal kecsegtető korszakban jön elő. Amit ma még az öreg bács-kiskuni kunoktól antropológiai terepmunkán gyűjteni lehet, abban jócskán keveredik a mezővárosi parasztpolgár, a kollektív nemesség tagja, a nomád jószágtartó tanyalakó, a református presbiter, a redemptus gazda, az ellenzéki pártok szavazója, a kollektív világszabadságok ígéretét gyanakvóan fogadó épelméjű ember és a rejtett etnikai identitású egyén világképe és véleménye. Ebből a sokféleségből pedig oly nehéz különválasztani egyik vagy másik szálát a személyiségnek, annyira egymásba fonódott az évszázadok alatt ez identitás-sokféleség, hogy bármelyiket is próbálnánk a többitől elválasztani, sérülne a többi, s hamis lenne az eredmény.
Egy etnikum, egy kisrégió, egy nagytáj városlakó népességéről, tanyán élőként is városi identitású gazdatársadalomról van tehát szó. Olyanról, amely ha elpusztították is, ha tiltották, átnevelték, megszűntették is, önérzete mélyén megőrizte specifikumait. S nem a politika, nem a néprajztudomány, nem is a nyilvánosság megszólaltatásának eszközei, hanem maga a történelmi múlt, a jövőt zálogba vető jelen lehet csak képes arra, hogy ami egyedi, sajátos, ami egy írásbeliség nélküli kultúrában lényegi, az megmaradhasson az ő saját hagyományuk, az ő értékrendjük része, az ő jövőjük múltja. A tér ebben a kisrégióban az övék volt, a táj neve hordozza emléküket, a helyi identitás őrzi szimbólumaik jelentését - az idő az egyetlen, amely megbosszulhatja magát rajtuk, avval, hogy a feledés ködével borítja e sajátosságokat. Az időnek ezt a képességét, e kegyetlen tulajdonságát nincs ember, aki korlátozhatja. De a társadalomtudományok, amelyek egyre többfelől rádöbbennek múló értékek hiányára, foszló emlékek rendjére, meg nem értett folyamatok tartalmára, talán még segíthetnek abban, hogy a Kiskunság törzsökös népe ne járjon úgy, mint száz meg száz "primitívnek" mondott törzsi vagy archaikus társadalom, amelyek átváltozása, lassú pusztulása még jól is jött alkalmi uralkodóiknak, s csupán az archeológia immár a megmondhatója, mennyivel volt magasabb rendű egy-egy ilyen (az antropológus Margaret Mead szavával:) "teljes kultúra", mint mi magunk vagyunk.
A kunok, a Kunság, a kisvárosok és társadalmi tartalmaik - ezeknek megértését szorgalmazom e konferencia keretében. S hiszem, hogy nem vagyok egyedül a jelenlévők között, akik maguk is ilyen vagy hasonló tartalmak ismertetésére vállalkoztak.
A városantropológia város-fogalma nem a puszta földrajzi egységből indul ki, nem a tagolatlannak hitt vagy egységesnek titulált népesség fogalma tölti ki, s nem méretbeteg emberi gyűjtőhelyek fiktív "lakóhely"-képével helyettesíti élő emberek sokszínű kultúráját, helyhez-kötöttségét, hovátartozás-tudatát. Hanem épp ellenkezőleg. S ezért kezdtem avval, hogy szemléleti reformra van szükség, hogy meg kellene fontolni, miről is van szó, amikor településről, városról, lakópolgári szabadságról, helyi identitásról beszélünk. Az azonban bizonyos, hogy pusztán a tudományok nemigen tehetnek azért, hogy e képzavar helyére pontosabb kép kerüljön. Nemigen tehetnek - a polgárok nélkül. Csakis révükön, csakis velük, csakis általuk válik lehetővé, hogy a homályos kép tisztuljon.