Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krizsán László
ÕSHAZAKERESÕK
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

Elõszó

De facto Ungarie Magne

Nagymagyarország valóságos létezésérõl

Julianus útján

Keresztutak Nagymagyarország felé

A „kuruc Julianus”

Õshazakeresõ magyar tudósklub Oroszországban

Magánutazás az õshazába

Akibe Kõrösi Csoma lelke költözött

New-Yorkból az õshazába

„Tudományos végrendelet” az õshazakutatásról

Jegyzetek

 Elõszó

 „Egy nemzetet sem jellemez talán a
múltjához való ragaszkodás és a leg-
régibb történetei felderítésének vá-
gya annyira, mint a magyart.”
(Reguly Antal)

Jelen kötetünk terjedelme még címfelsorolásra is elégtelen lenne a magyar õshazakutatás, az eredet- és nyelvrokonság kérdéseit tárgyaló könyvek, tanulmányok rengetegébõl.

Az irodalom bõsége és az e tárgyban keletkezett vélemények sokasága ellenére a köztudat csupán egy-két személyt tart számon azok közül, akik, nemzeti tudattól lelkesedve, elindultak az õshaza felé vezetõ ösvényen – vagy csak oda tévedtek – és vállalva a nélkülözéseket, gyakran az életveszélyt, töretlen hittel és akarattal végezték munkájukat – keresték a gyökereket.

Nem szobatudósokat mutatunk be, kényelmes környezetben alkotó teoretikusokat, akik gyakran a megdöbbentés fogásával igyekeztek nevet és tekintélyt szerezni a szegényen és szerényen munkálkodó „mezítlábas” kutatókkal szemben, akiknek igazsága, anyagiak hiányában, csak késve vagy egyáltalán nem juthatott el a közönséghez, de kudarcaik, tévedéseik nagyon gyorsan közismertté váltak.

Attól is nagyban függött a nagy fáradsággal és anyagi áldozattal kialakított tudományos tétel elfogadottsága, hogy tetszett e az a laikus közönségnek, s hogy mennyiben igazolták vagy erõsítették meg azon regék és hõsmondák tételeit, melyeknek hitelességét senki nem vizsgálta, de mindenki büszkén elfogadta. Fejér György történetkutató 1839-ben, a „Tudományos Gyûjtemény” hasábjain ekként szólt a népszerûséget vagy mellõzést teremtõ közönségízlésrõl:

„Ezeknek tetszenék, ha írtam volna: Ádám valóságos magyar fitzkó, Kain-kaján, Nemród, Ábraház, sõt Christus, s’ az egész világ magyar volt.”

Az viszont minden túlzás nélkül igaz, hogy az õshazakeresés, a rokonnépek és rokonnyelvek kutatása a reformkorban, a nemzeti öntudat ébredésének évtizedeiben vált idõlegesen a tudományos élet és a közérdeklõdés gyakori és sokat vitatott témájává.

E viták némelyike még napjainkban sem ért véget. Ezek részletes ismertetésére kötetünk terjedelme, sajnos, nem nyújt lehetõséget, de nem is tekintettük megvalósítandó és elérhetõ célnak a téma kritikai feldolgozását. Legfõbb törekvésünk arra irányult, hogy megismertessük Olvasóinkat az õshazakutatás néhány olyan okmányával, melyek nemcsak a magyar õstörténetet, de saját korukat is reprezentálják és egyben láttatják azt a áldozatos küzdelmet, melyet ritka szellemi képességû és vasakaratú honfitársaink folytattak múltunk, önmagunk megismeréséért.

A betûhûen idézett szövegrészek következetlen, olykor helyesírási szabályokat áthágó írásmódjukkal, valamelyest nehezítik a gördülékeny olvasást, viszont jól tükrözik koruk szellemét és alkotójuk egyéniségét, stílusát. A betûhû közlési módszer óvja a szöveg eredetiségét, kizárja minden késõbb keletkezett, ma már általánosan használt elnevezés, vagy fogalom véletlenszerû beiktatását a szövegbe.

A felhasznált, teljes terjedelmükben vagy részleteikben ismertetett források, az õshazakutatás alapokmányai. Olyan adatbázis, amelyre lehet támaszkodni, vitatni, de mellõzni – nem.

DE FACTO UNGARIE MAGNE

Nagymagyarország valóságos létezésérõl

 Régi magyar szokás szerint a krónikások a múló idõt az Isten nevével szentelték meg. Azokat az éveket azonban, amelyek 1200 körül köszöntöttek a magyarságra, aligha lehet az „Úr esztendeinek” nevezni.

A kor embere, akit már fél évszázad sem választott el hazája elsõ és pusztulással fenyegetõ katasztrófájától, a tatár-dúlástól, százféle okát is adhatta volna szegénységének és nyomorúságának. A föld népét adókkal, szolgálatokkal sanyargatták, a földek birtokosai pedig, egymással versengve, egymást kijátszva tülekedtek mind nagyobb vagyont harácsolni. a királyi hatalom ereje és mindenhatósága már csak emlékekben, legendákban ált.

Igaz ugyan, hogy a legfelsõbb hatalom – Álmos óta, õsi szokás alapján – az uralkodó családjában öröklõdött, a trónutódlás pontos rendjét azonban törvénnyel nem szabályozták, az elsõszülötti jog kedvezményeit csak az érdekeltek tekinteték meghatározónak. Egy olyan uralkodói családban, mint a XIII. század elején regnáló II. Endre esetében, ahol három feleségtõl nyolc gyermek és ebbõl öt fiú származott – „számtalan zûrzavarok, egyenetlenségek fejlõdtek, melyek honyjunkat tépõ, vérbe borító hadakká váltak, midõn egyszer’smind út nyílt a királyi ház keblében is borzasztó kegyetlenségek elkövetésére.”1

A törekvõ és vagyongyarapítása érdekében sokféle nemtelen feladatot is vállalni kész nemesség, egyik fõ sérelmét az idegenek korlátlan érvényesülési lehetõségében látta. Sokan emlékeztek a Szent Király szavaira, mely szerint: „az egy nyelvû és szokású ország gyenge és töredékeny.” De nemcsak emlékeztek erre a királyi intelemre, hanem kárhoztatták is azt és „a nemzeti lélek kifejlõdését gátló, az egyet nem értést éltetõ, a népet elválasztó”2 súlyos átokként élték meg azt, amitõl István király az ország felemelkedését várta.

Alig tizede telt el a XIII. évszázadnak, amikor nemesi összeesküvés végzett az idegen királynéval és leplezetlen gyûlölettel fordultak szembe az idegenekkel, akik „gyakran hazafijak hátratételével emeltettek fõ rangra.”

Jelentõsen gyengítette a központi királyi hatalmat az I. Endre által meghonosított társuralkodói rendszer is. E gyakorlattal az uralkodó nemhogy korlátozta, hanem ellenkezõleg, megnövelte vetélytársa igényeit és lehetõségeit a trón elfoglalására, amennyiben korlátlan hatalmat biztosított számára egy országrész felett.

A világi uraknak hatalmukat és befolyásukat nem csupán a kedvezményezett idegenektõl kellett óvniuk, hanem egyházi fõrangúaktól, esetenként még az alsópapság képviselõitõl is. Különösen elhatalmasodott a befolyásért való kíméletlen küzdelem a magas egyházi stallumokért. A kalocsai érsek egyházi átokkal sújtotta váradi püspököt, akit saját papjai is vádoltak hamis eküvéssel és rablásokkal. Számos pap kicsapongó életet élt, nyíltan házasodtak. A pécsi püspök unokahúgával élt tiltott viszonyban. Ugyanez a püspök erõszakkal megfosztotta a földvári apátot vagyonától, az viszont „az apátúrnak hamis levelek koholását lobbantotta szemére, azon erõszakos tettével, hogy egy templomot kirabolva, a papokat saját házakból kiverte.”3

A világi- és egyházi fõurak közötti rendkívül feszült viszony rendezését szolgála volna 1222-ben a világi és egyházi bíróságok illetékességének – Kálmán király törvényét követõen – új megállapítása.

„Az ország megjobbításáért” 1222-ben hitlevelet kényszerített ki a nemesség II. Endre királytól. Az okmányt, díszes aranypecsétje miatt „Aranybulla” néven tartotta számon a közvélemény.4

Az Aranybulla azonban nem teremtet aranykort. A belsõ bajok és egyenetlenkedés mellett a külvilág felé is megromlottak az ország kapcsolatai. a nyugati határszélen magyar-német villongások, rablások történtek. 1233 õszén nyílt ellenségeskedés robbant ki II. Endre és Frigyes osztrák császár között. A magyarok Bruckon túli területekre, a Duna balpartján pedig a Morva torkolatvidékéig hatoltak, különösebb cél és eredmény nélkül. A Galicia és Lodoméria birtokáért indított negyedszázados háborúskodás ugyancsak eredmény nélkül ért véget.

Fényesen, nagy pompával ment viszont végbe 1234. május 14-én II. Endre harmadik házassága. Az ekkor hatvan esztendõs uralkodó a székesfehérvári Nagyboldogasszony templomában fogadta nejévé az anconai õrgróf Beatrix nevû leányát. Gazdag nászajándékkal lepte meg menyasszonyát, a koldussá szegényedett ország pénzébõl. A király gyermekei tehetetlen haraggal méregették az új asszonyt, akinek gyermekei bizonyára hátrább sorolják majd õket az öröklésben.

Az aggkori szerelemkábulatában a király teljesen megfeledkezett a Beregi egyezményrõl, melyben ünnepélyesen megfogadta a pápának, hogy „zsidót, szerecsent, vagyis izmaelitát nem alkalmaz többé kamarai, pénzbeváltó, sótiszt, adószedõ vagy másféle közhivatalra... Megcsinálja, hogy a zsidót, szerecsent bizonyos jel megkülönböztesse a kereszténytõl. Nem engedi meg, hogy zsidó vagy szerecsen keresztény rabszolgát vásároljon.5

A pápának tett ezen ígéretek megszegése miatt, a menyegzõn ugyancsak jelenlévõ, János püspök a királyt és országát egyházi átokkal sújtotta.

Ebbe a kül- és belviszályoktól háborgó, idegen szerencsevadászok és hatalmasok által sokszor megsarcolt, a fõpapok által átokkal sújtott országba, az 1220-as évek végén egy kicsiny szerzetescsoport érkezett: domonkosrendi fráterek.

A hófehér gyapjúkámzsát viselõ szerzeteseket köznyelven prédikáló barátoknak nevezték, mivel elsõrendû feladatuknak a keresztény hit terjesztését tekinteték a Krisztus vallását még nem ismerõ népek között.

A hazánkba térõ és Fehérvárott rendházat alapító szerzetesek számára addig nem tapasztalt sikerélményt ígért a tatárok elõl menekülõ kunok között végzendõ térítõmunka. „Az Evangélium itt bõséges aratásra számíthatott” – mivel az új vallás nemcsak lelki megújulást, hanem létbiztonságot, a megmaradás egyetlen lehetõségét kínálta a menekülõknek.

Az ország keleti határterületeire hatalmas népcsoportok érkeztek. Ama kun seregek maradványai, melyeket az 1224-es Kalkamenti ütközetben vert szét Dzsingisz kán hadi népe.

A prédikáló szerzetesek azonban nemcsak a határ mentén kószáló, vagy kisebb csoportokban már az országba is betelepült kunok térítését tekintették feladatuknak, hanem távolabb élõ vértestvéreiket is szerették volna összegyûjteni Krisztus egyházában.

A szent cél sikerét egyetlen körülmény hátráltatta: nagyon keveset, szinte semmit nem tudtak a távoli tájakon, esetleg Ázsia pusztáin élõ nomád népekrõl. a prédikáló barátok régi utazók feljegyzéseiben igyekeztek támpontot találni térítõútjaikhoz. Dzsajháni, Ibn Ruszta, Gardézi és Al-Bakri keleti útjairól olyan részletes leírások maradtak fenn, melyekben a múltat kutató barátok meglelték a magyarok keleten maradt vértestvéreinek nyomait is. E nyomok az Ural és a Volga vidékére vezettek. A dominikánus szerzetesek e hiányos adatokat elégségesnek ítélték arra, hogy segítségükkel elindulhassanak és személyesen gyõzõdjenek meg azok helytállóságáról és közben teljesítsék azt a térítési feladatot, amely a Duna-Tisza közén való letelepedés óta a legnagyobb szabásúnak ígérkezett.

Ottó atya vezetésével négy barát indult Oroszországba. Útrakelésük idõpontját csak közvetett adatok valószínûsítik. Feltehetõen 1230 körül kerülhetett sor a küldetésre, amely ekkor már nem tisztán csak hithirdetésre szorítkozott, hanem a keletrõl Európa felé nyomuló tatárokról, mint a kereszténység legádázabb ellenségeirõl, biztos híreket és tapasztalatokat igyekezett szerezni.

Három esztendõn át vándorolt a négy szerzetes, kalmárnak öltözve a kun pusztákon, a polovcok földjén. Egyetlen valószínûsíthetõ tartózkodási helyük ezen útvonalon a középkori Matrica város volt. E város a Fekete- és az Azóvi tengert elválasztó szoros partján épült és a muzulmán kereskedõk révén már a XIII. században is jelentõs áruforgalmat bonyolított le.6

A négy szerzetes – Ottó, valószínûleg osztrák, Szirák, magyar, Márton, lengyel és Benedek, kun származású barát – még együtt hagyta el Matricát, ám további sorsuk, Ottót kivéve, teljesen ismeretlen. Nem tudjuk meddig jutottak elõre északkeleti irányban és hogy közülük ki, hol pusztult el. Szenvedéseik egyetlen eredménye, hogy a „pogányok között” Ottó magyarul beszélõ férfiakra talált.

De vajon hogyan ismerte fel a származása szerint osztrák pap a magyar szót, amely a különélés folytán jelentõsen különbözhetett a pannoniai magyar beszédtõl, amelyet Ottó ugyancsak kevéssé ismerhetett?

A történelem az õshazakeresés számos részletét árnyékkal borítja. Így mindmáig nem derült fény azaz nem kerültek elõ bizonyító iratok – Ottó és rendtársai útvonaláról. Az elsõ testvérkeresõ expediciónak csupán szomorú végét tartja számon az emlékezés és néhány írásos adat. Ezek szerint 1234-ben, a karácsonyi ünnepek elõtt érkezett haza betegen, Ottó barát. A pécsi kolostorban elmondta rendtársainak, hogy kísérõi, idegen földön, meghaltak. Egyedül nem merte vállalni az út kockázatát, mivel hírét vette, hogy veszélyes ellenség – tatár sereg – közeledik. Azonnal hazatért. Riasztani és meghalni.

Ottó barát – állítólag – egy térképet is átadott a pécsi szerzeteseknek. Az útvonalról, amelyen eljutott a keleti magyarokhoz.

Ezt a térképet azonban soha, senki sem látta!

Talán még az a szerzetestestvér, Julianus sem, aki 1235 májusában három társával, elindult Nagymagyarország felé, megkeresni Keleten maradt véreinket.

Julianus barát vállalkozása idején, feltehetõen, mintegy 30–35 év körüli fiatalember lehetett. Korát mesze megelõzõ mûveltségét – nyelvtudását, történelmi és földrajzi ismereteit – valószínûleg a bolognai egyetemen szerezte. Emberi-jellembeli kiválóságát meggyõzõen bizonyítja, hogy magas képzettségével, amellyel országos hivatal irányítására is alkalmas lehetett volna, hite és országa szolgálatában, egy koldulórend tagjaként, a legveszélyesebb, legfárasztóbb szolgálatot választotta.

Julianus testvér megbízását a keleti magyarok felkutatására még Béla hercegtõl, mint társuralkodó „ifjú királytól” nyerte. A megbízó személye és anyagi áldozatvállalásának mértéke világossá teszi, hogy a testvérkeresõ expedíció elindítását 1235-ben sokkal inkább államérdek, mint a hithirdetés sikere indokolta.

Béla herceg, aki Julianus indulása után fél esztendõvel IV. Béla néven – 1235. októberében – az ország koronás királya lett, vasakarattal látott hozzá, hogy megerõsítse központi hatalmát és az ország védelmi képességét. Az ekkor még csupán feltételezett testvérnépben az új király természetes szövetségest remélt a fenyegetõ tatár veszéllyel szemben.

Ezen országmentõ akció elsõszámú diplomatája a domonkosrendi kolduló barát, a tudós utazó, Julianus testvér lett.

Julianus elsõ keleti útja mintegy hatszáz napos, emberi erõt meghaladó fáradsággal, éhezéssel és szüntelen életveszéllyel járt. Társai valamennyien meghaltak. Julianus akaratát küldetésének magasztos célja erõsítette. 1236 karácsonyán érte el a Kárpátokat, s onnan félholtan vánszorgott Budára a hírekkel:

Nagymagyarország valóságosan létezik! És: jön a tatár!

A hosszú út fáradalmát Julianus ki sem pihente, amikor királyi utasításra, folytatta útját Rómába, hogy hiteles adatokat közöljön a keresztény világot fenyegetõ tatár invázióról.

Nem tudjuk, hogy hányszor és kiknek mondta el élõszóval Julianus megfigyeléseit. Annyi bizonyos, hogy az uráli magyarokról és a tatár veszedelemrõl szóló híradásnak IX. Gergely pápa rendkívüli jelentõséget tulajdonított és elrendelte, hogy Julianus beszámolóját, mint az egész keresztény világot érintõ okmányt foglalják írásba és ismertessék a keresztény uralkodókkal és egyházatyákkal.

Így született meg az a pápai hivatalos irat, melyet kancellistája után Richardus-kódex néven ismer a történelem. Mûfaja szerint ez a történelmi forrás nem levél, sem jelentés vagy jegyzõkönyv, hanem díszes kiállítású, a jövõ- és a világ számára készült okmány.

A Richardus-kódex szövegébõl hiteles kép rajzolódik ki Julianus elsõ keleti útjának minden lényeges eseményérõl, így annak magyarázata felesleges. E kódex a magyar mûvelõdéstörténet kimagaslóan fontos okmánya. A latin nyelvû szöveg magyar fordításának7 közlését – ezen õshazakutatással foglalkozó könyv lapjain – elsõrendû feladatunknak tekintjük.

„Richardus szerzetes a IX. Gergely
pápa uraság idejében megtalált
Nagymagyarország valóságos létezésérõl

DE FACTO UNGARIE MAGNE

A keresztény „Gesta Ungarorum”-ban bukkantak rá, hogy van [még] egy másik, nagyobb Magyarország [is]. Onnan költözött ki népeivel együtt a hét vezér, hogy lakóhelyet keressenek maguknak, mivel földjük nem bírta [már] a sok lakost eltartani. Miután sok országot bejártak és feldúltak, végre arra a földre érkeztek, amelyet most Magyarországnak hívnak, de akkor rómaiak legelõjének nevezték.8 A többi közül ezt a földet választották lakóhelyükül s meghódították az akkor ott tanyázó népeket.

Végre elsõ királyunk, Szent István a keresztény hitre térítette õket. Az elõbbi magyarok, akiktõl õk származtak, megmaradtak hitetlenségükben s mind a mai napig pogányok.

Mikor a dominikánus barátok rájöttek minderre a „Gesta Ungarorum”-tól, megsajnálták azokat a magyarokat, akikrõl tudták, hogy õseik, mivel még mindig a hitetlenség tévelygéseiben élnek: kiküldtek négy barátot, keressék meg õket, akárhol is találnának reájuk az Úr segítségével.

A régiek írásaiból tudtak [annyit], hogy keletre vannak, de hogy hol lehetnek, nem is sejtették. az említett barátok tehát, akiket kiküldöttek, sok fáradságnak tették ki magukat: tengeren és szárazon több mint három esztendeig keresték amazokat, de mindamellett az utak veszedelmei miatt mégsem találhattak reájuk. Egyetlen kivétel egy Otto nevû pap, ez is csak kereskedõ álnév alatt boldogulhatott. Õ egy bizonyos pogány országban talált néhány olyan anyanyelvût,x akik felvilágosították õt, milyen tájon laknak, de tartományukat nem kereste fel: ellenben visszatért Magyarországba, hogy több barátot vegyen maga mellé, akik ha vele visszatérnek, a keresztény hitet hirdessék amazoknak. Azonban a sok fáradozásban eltörõdve, visszatérte után nyolcadnapra Krisztusban meghalt, de elõbb megmagyarázott minden utat, merre keressék azokat.

---------------------------

x azaz: magyarul beszélõ személyt

A dominikánus barátok késõbb, mivel szerették volna a hitetleneket megtéríteni, az említett nemzet keresésére négy szerzetest küldtek ki. Ezek társaik áldását fogadva szerzetes öltözetüket világival váltották fel, szakállukat s hajukat pogány módra megnövesztették, majd Asszán Bolgárországán és Románián keresztül Magyarország mostani királyától Bélától kapott kísérettel és [annak] költségén Konstantinápolyig jutottak el.

Itt tengerre szálltak s 33 nap múlva a Szikhiának nevezett föld Matrika nevû városába jutottak. Ennek fejedelme és népe kereszténynek vallja magát, betûik és papjaik görögök. A fejedelemnek, mint mondják, száz neje van. A férfiak mind kopaszra nyírják a fejüket s ékes szakállt növelnek. Kivételek a nemesek, akik – nemességük jeléül – bal föltövük fölött kevés hajat meghagynak, de fejük többi részét tövig nyírják.

Itt az útrakelt társaság – reményük beteljesülését várva – 50 napig tartózkodott. És Isten kegyelemben részesítette õket azon úrnõ színe elõtt, aki a király száz neje között is a legelsõ volt: úgy hogy ez csodálatos jóindulattal fogadta és mindennel, amire csak szükségük volt, ellátta õket.

Mikor innét az említett úrasszony tanácsával és segélyével továbbindultak, 13 nap alatt pusztaságon keltek át, ahol sem emberre, sem lakóházra nem akadtak. S ott arra a földre jutottak, amelyet Alániának neveznek. [Ezt a földet] keresztények és pogányok vegyest lakják. Ahány falu, annyi fejedelem, de ezek közül egyik sem tekinti magát a másik alattvalójának. Ott folytonosan hadat visel fejedelem fejedelem, s falu falu ellen. Aratás idején egy-egy falu minden férfija együtt megy ki a mezõre s mind együtt arat, s így van ez az egész tartomány széltében-hosszában. S bármi dolguk van is a falun kívül, akár fahordás, akár más, falvaikból mindig együtt mennek ki: fegyveresen és semmi esetre sem kevesen.

Bármi okból is akarnak kimozdulni, éltök egész héten át veszedelemben forog. Kivétel az egyetlen vasárnap reggeltõl estig; ezt õk olyan szentnek tartják, hogy akkor bárki is, bármilyen nagy rosszat tett, vagy bármennyi ellensége is van, bátran járhat-kelhet akár fegyverrel, akár anélkül, még azok között is, akiknek szüleit ölte meg, vagy egyebet vétett nekik. Azok, akiket ott a keresztény névvel illetnek, úgy tartják, hogy abból az edénybõl, amelybe egér talált dögleni, vagy amelyikbõl kutya evett, se nem esznek, se nem isznak, ha csak papjok elõbb meg nem szentelte azt, aki pedig másképpen cselekszik, azt a keresztények közül kiközösítik. Ha valaki közülük bármi módon embert ölt, nem vezekel, sem bûnbocsánatot nem kér, mert náluk az emberölést semmibe sem veszik. a keresztet olyan tiszteletben tartják, hogy a szegények, akár bennszülöttek, akár idegenek és nem vihetnek magukkal kísérõket, ha bármilyen keresztet tûznek lobogóval együtt dárdájukra és azt felemelve hordják, mind a keresztények, mind a pogányok között minden idõben bátran járhatnak.

E helyen a barátok nem kaphattak útitársakat a tatároktól való rettegés miatt. [Úgy] mondták, szomszédosak velük. Épen azért kettõ közülök visszatért és csak a másik kettõ maradt ott. Azon a földön a legnagyobb nélkülözések közt idõztek a barátok hat hónapon át. Ez idõ alatt sem kenyerük, sem a vízen kívül más italuk nem volt. Az egyik felszentelt barát kanalakat és holmi mást készített, amiért néha-néha egy kis kölest kaptak; ebbõl csak nagyon szûkösen éldegélhettek. Ezért is elhatározták, kettõt eladnak maguk közül, hogy azoknak az árán a másik kettõ a megkezdett utat megtehesse, de nem akadtak vevõre, mivel sem szántani, sem õrölni nem tudtak. Mivel a szükség úgy parancsolta, ketten közülök azon vidékrõl visszafordultak Magyarország felé, a másik kettõ pedig ott maradt, minthogy nem akarták megkezdett útjukat félbeszakítani.

Végre ezek néhány pogány társaságában útrakeltek; puszta sivatagban meneteltek megszakítás nélkül 37 napon keresztül. S ez alatt 22 hamuban sült kenyeret fogyasztottak el s azok is oly kicsinyek voltak, hogy 5 nap alatt könnyen megehették volna s még csak nem is laktak volna jól! Az [egyik] barát, amelyik bár egészséges, de erõtlen volt, társát nagy üggyel-bajjal, de mégis örömest cipelte ki a pusztaságból. A beteg barát pedig jobban sajnálta egészséges társát, mint saját magát, gyakran mondogatta neki, hagyja õt, mint haszontalan tõkét, meghalni a pusztaságban, ne bajlódjék vele, nem törõdve Isten munkájával. Az azonban sehogy sem egyezett ebe bele, hanem bajlódott vele az úton mindhaláláig. Pogány útitársaik azt hitték róluk, hogy pénzük van; ezért annyira kutattak, hogy majdnem megölték õket.

Átkeltek a pusztaságon. Egyetlen út és ösvény sem vezetett ott, a 37-ik napon megérkeztek a szaracénok9 Uela nevû földjére, Bunda városába. Itt senkinél sem kaphattak szállást, hanem esõben, fagyban a mezõn kellett maradniok. Az egészséges barát naponként alamizsnát koldult a városban a maga s beteg társa számára. És kapott is mind italt, mind egyebet, különösen a város fejedelmétõl. Ez megértette, hogy [a barát] keresztény s örömest nyújtott neki alamizsnát, mivel annak az országnak mind fejedelme, mind népe nyíltan hangoztatja, hogy nemsokára keresztényekké és a római egyház alattvalóivá kell lenniök.

Innét más városba mentek át, ahol az említet Gellért nevû beteg barát, egy szaracén házában, aki õket Isten nevében befogadta, az Úrban elszenderült. Ugyanott el is temették.

Ezután Juliánusz barát, hogy boldogulhasson, egy szaracén pap és neje szolgálatába állott, aki Nagy Bolgárországba szándékozott indulni; ide együttesen el is jutottak. Nagy Bolgárország nagy és hatalmas ország, több nagy várossal. [Lakosai] mind pogányok. Ez országban általánosan beszélik, hogy nemsokára keresztényekké kell lenniök s a római Egyházhoz kell tartozniok, de a napját – mint mondják – még nem tudják. Legalább is így hallották bölcseiktõl.

Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják, ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földrõl adtak férjhez erre a tájra, amelyet õ keresett. Ez az [asszony] megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, s azt állította, hogy két napi járóföldre kétség nélkül megtalálja magukat a magyarokat, akiket keres. Ez így is történt.

Megtalálta õket a nagy Ethil folyó10 mellett. Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek megérkezésének; körülvezették házankint és falvankint és hévvel tudakozódtak keresztény véreik királyságáról és országáról. És bármit is akart nekik elmondani akár hitükrõl, akár egyébrõl, nagyon szorgalmasan hallgatták õt, mivel nyelvük teljességgel magyar volt és megértették õt és õ is azokat.

Pogányok. Istenrõl semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem mûvelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bõvelkednek s a hadakozásokban nagyon vitézek.

A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tõlük származtak, de hogy [most] hol laknak, nem tudták.

A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni õket az ütközetben, sõt az elsõ csatában [a magyarok] verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották õket és így egyesülve, tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sõt a tatár fejedelem követével. Ez magyarul, oroszul, kunul, németül, bolgárul és tatárul beszélt; ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tõlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várnak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanõ mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb, s olyan nagy fejû, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékszik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.

Mikor a barát mindezt felfogta, bár a magyarok váltig kérték, hogy maradjon, két okból is máskép határozott: egyrészt azért, mert ha a pogány országok és a rutének földje, amelyek a keresztény – és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy ezeket a katolikus hitre térítik, nem vennék szívesen és a jövõben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeesõ országot meghódítanák. Másrészt azért, mert meggondolta, ha õ rövid idõn belül meg találna halni, vagy beteg lenne, munkája füstbe menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet.

Amikor tehát vissza akart térni, azok a magyarok kitanították õt egy másik útra, amelyen hamarabb juthat haza.

S három nappal Keresztelõ Szent János ünnepe elõtt elindult a barát hazafelé. Útjában – akár szárazon, akár vízen vitt az – csak néhány napot pihent s az Úr születése utáni másodnap átlépte Magyarország kapuját. Orosz- és Lengyelországon át lóháton jött.

Az említett Magyarországból való visszatértében a folyón 15 nap alatt utazott át a mordvinok országán. Ezek pogányok és oly kegyetlen emberek, hogy semmibe sem veszik azt, aki sok embert meg nem ölt. Ha közülök valamelyik útrakél, elõtte hordozzák mindazon emberek fejét, akiket az megölt. És minél több fejet hordoznak valaki elõtt, annál derekabbnak tartják. S az emberkoponyákból kelyheket készítenek s azokból örömmel isznak. Annak, aki embert nem ölt, nem engednek nõt vásárolni. Mivel ezek jósaiktól úgy értesültek, hogy keresztényekké kell lenniök, elküldtek a velök határos rutén föld, Nagy Vladimir fejedelméhez, hogy küldjön hozzájuk papot, hogy megkeresztelje õket. Az pedig azt üzente nekik: nem teszem meg, mert az nem az én dolgom, hanem a római pápáé; mindenesetre közel az idõ, amikor mindnyájunknak a római Egyház hitvallását kell elfogadnunk és annak hatalma alá kerülnünk.”

Amíg Julianus a pápai kancelláriában, Richardus baráttal, a Nagymagyarországról szóló tudósítást készítette – amely az elsõ, szemtanútól származó, hiteles híradás volt Európában a tatár veszélyrõl – a magyarországi domonkos-rendiek újabb négy szerzetest küldtek Nagymagyarországba. Ezek tragikus sorsáról Julianus barát, az alább közlendõ, második keleti útjáról szóló jelentésben is megemlékezik.

A pápai kancelláriáról sietve tért haza, ahol újabb megbízás várta. Nyomban indulnia kellett – három rendtársával megerõsítve – vissza, Nagymagyarországba. Ekkor a térítés már aligha lehetett feladat. Julianus és szerzetesdiplomata társai kizárólag arra törekedhettek, hogy kipuhatolják a Magyar királyság elleni támadás várható idõpontját és hogy Magna Hungaria lakóiban esetleg szövetségest próbáljanak keresni a tatárveszély mérséklésére.

Nagymagyarország területére, melyet Julianus másfél esztendõvel korábban meglátogatott, nem juthattak el. E terület nagy része már tatár megszállás alá került. De a szuzdali orosz herceg, György fejedelem sem engedélyezte a barátok továbbhaladását a magyarok földjére. Beigazolódott Julianus gyanúja arról, hogy az oroszok félnek bármiféle kapcsolat létesítésétõl a pannoniai magyar királyság és a történelmi õshaza lakói között. Attól tartottak, hogy a két magyar, „ha a kereszténység õket összeköti, a közbeesõ országokat mind meghódítja.”11

A szuzdali fejedelemtõl azt is megtudhatta Julianus, hogy a mongolok – akiket Európa keresztény népei többnyire tatároknak neveztek – „éjjel-nappal azon tanakodnak, miképp juthatnának el a keresztény Magyarországba, hogy azt és utána Rómát, s ami még azon túl van, elfoglalják.”12

A szuzdali fejedelem elfogta Batu kánnak a magyar királyhoz írott felszólítását, s a levelet átadta Julianusnak, azzal, hogy mihamarabb juttassa el uralkodójához. Ez volt György fejedelem egyik utolsó intézkedése. Kevéssel utána, 1238. március 4-én elesett a tatárokkal vívott ütközetben.

Julianus akkor már hazafelé tartott. Tarsolyában vitte Batu kán levelét IV. Béla magyar királyhoz, szívében pedig a rémületet: Jön a tatár!

A hazatérõ Julianus haladéktalanul leírta második keleti útjának tapasztalatait és figyelmeztetését Európa számára, a keresztény világot fenyegetõ veszélyrõl. Amíg elsõ, a Richardus-kódexbe foglalt jelentése inkább figyelmeztetés, e második útjáról szóló írás már hangos riadó volt.

E pápához írott, de IV. Béla által más egyházi és világi nagyságokhoz is eljuttatott „Levél a tatárok életérõl” ugyancsak jelentõs helyet foglal el az európai mûvelõdéstörténelemben. Julianus barát ezen levele elsõ, személyes tapasztalatokon alapuló tájékoztatás a mongol seregek felvonulásáról, uralkodóikról, udvartartásukról, a legyõzött népekkel szemben tanusított magatartásukról és tervezett európai hódításaikról.

A Julianus levél magyar nyelvû szövegét – helykímélõ kihagyásokkal – Bendefy László fordításában közöljük:13

„EPISTOLA DE VITA TARTARORUMx

Isten kegyelmébõl Perugia püspökének, a tiszteletreméltó férfiúnak és Krisztusban atyjának, az Apostoli Szék legátusának Juliánusz domonkosrendi szerzetes Magyarországból, Szentségtek szolgája: illõ és õszinte tisztelettel.

Mihelyt beleegyeztem, hogy mellémadott szerzetestársaimmal Nagymagyarországba megyek, annak reám rótt, második meglátogatására, óhajtottuk, hogy a reánk rótt útba belekaphassunk...

Most pedig, midõn mi Ruscia14 határain vesztegelünk az esemény(ek) közelében, tudjuk a valóságot, hogy a tatárok egész hadserege a nyugati részekre jött [és] négy részre oszlott.

Az egyik rész az Ethil folyótól Ruscia határai mentén, keleti irányból Szudálhoz közeledik. A másik rész pedig már dél felé, Risennia határaihoz, ami egyébként a rutének birodalma, akik ellenállottak.

A harmadik rész pedig a Den15 folyóval szemben, Ovsheruch erõsség közelében maradt vissza, ami egyébként a rutének birodalmá[hoz tartozik].

------------------------

x A tatár szó tartár-ra változtatását a Szent Lajosnak elnevezett francia uralkodónak tulajdonítják. V.ö. Vámbéry Ármin: A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány. Budapest, 1882. 507. l. A rettenetes, borzasztó, alvilági értelmet kifejezõ „tartarus” szóval IX. (Szent) Lajos a mongolok kegyetlenkedéseit jellemezte.

Mégis úgy látjuk, miként azt maguk a rutének, a magyarok és bolgárok is, kik elõlük elmenekültek, beszélték el nekünk élénk szavakkal: nem lesz nehéz e nagy sokaságnak egész Rusciát, éppúgy az egész ruténföldet feldúlnia, ha majd a legközelebbi tél alkalmával a vidék folyói és mocsarai befagynak.

Így tudomást szereztünk egyéb más dolgokról s így arról is, hogy az az I. Gurgutha nevezetû vezér, aki a háborúskodást megkezdte, meghalt.

Jelenleg tehát fia, Chayn uralkodik helyette és a nagy Hornach államban székel, ezt a királyságot atyja a háborúskodások kezdetén hódította meg. Székel pedig a következõ módon: Olyan nagy palotája van, hogy ezer lovag léphet be egyetlen kapuján át, de ugyanazok a lovagok térdethajtva ki is mennek: egyetlen sem lakik ott. Ez az említet vezér hatalmas és magas trónágyat készíttetett magának aranyozott oszlopokkal. Mondom, olyan aranyozott és a leggondosabban bevont trónust, hogy azon mintegy megdicsõülve foglalhat helyet, dicsõítik az õt körülvevõ nagyon finom veretek is.

Ugyanennek a palotának a kapui teljességükben aranyozottak. Ha ezeken a lovagok áthaladnak, térdet hajtanak, ugyanígy a nemesek és szabad polgárok is. A másfajta, idegen követeket pedig, akár lóháton, akár gyalogosan haladnak át a kapukon, ha lábuk a küszöböt érinti, ott helyben karddal megölik. Bizony a legnagyobb tisztelettel kell bárkinek is átlépnie!

Valóban ennyi pompa között trónolva küldözi el seregeit különbözõ földtájakra, bizonyára még tengeren túlra is, ahogy hiszem, s hogy mit vitt ott végbe, arról talán ti is hallottatok...

Egy másik, jól felszerelt hadsereget küldött a tenger közelébe az összes kunok ellen, akik is Magyarország vidékei felé menekültek. A harmadik hadsereg pedig, amint mondottam, egész Rusciát megszállás alatt tartja.

Hanem, hogy valamit az ütközetrõl is jelentsek, beszélik, hogy messzebbre lövik ki nyilaikat, mint ahogy más népeknél szokásos és hogy az ütközet elsõ összecsapása alkalmával – ahogy mondják – nemcsak hogy nyilaznak, hanem úgy látszik, mintha nyílesõ esnék. Említik, hogy az ütközetben a kardot és a lándzsát kevésbé használják.

Ékalakú csatarendjüket pedig így építik fel: minden tíz ember élén áll egy tatár, ismét minden száz ember élén egy százados áll. Ezt annyi fortélyossággal csinálják, hogy a megjelenõ kémek ne tudjanak valami módon elrejtõzni közöttük; az ütközetben közülük lekaszaboltak számát is minden késedelem nélkül meg lehet állapítani. És a különbözõ elemekbõl összegyûlt népség nem képes semmiféle hûtlenség elkövetésére sem. Mindegyik – tíz egyénbõl álló – csoportot különbözõ nyelvû és nemzetiségû egyénekbõl állítják össze.

Az általuk elfoglalt összes tartomány királyait, vezéreit és magnásait, amennyiben feltételezhetõ róluk, hogy valami módon ellenállást fejthetnek ki, késedelem nélkül meggyilkolják.

A katonákat pedig és a harcban bátor, egyszerûbb népséget a háborúra felfegyverezve – akaratuk ellenére – maguk elõtt hajtják. Ellenben azokat a földmíveseket, akik a harcra kevésbé alkalmasok, hátrahagyják, hogy gondosan megmûveljék a földeket.

A földek megmûvelésére hátrahagyott egyes férfiaknak pedig szétosztják a harcban összevertek, vagy meggyilkoltak valamennyiének feleségeit, leányait, mind közeli, nõi vérrokonait. Bármelyiknek adnak tizet, vagy többet is és meghagyják nekik, hogy a tatárokat a továbbiakban is ünnepélyesen fogadják.

A katonákkal szemben pedig, kiket a harcba kényszerítettek, ha jól harcolnak és gyõznek, kevéssé hálásak, ha pedig elesnek az ütközetben, nincs gond rájuk!, de ha a harcban meghátrálnak, a tatárok könyörület nélkül megölik õket.

Ezért a harcosok inkább kívánják, hogy ott essenek el harc közben, semhogy a tatárok kardjai öljék meg õket.

Tehát még bátrabban harcolnak; nem azért, hogy továbbra is éljenek, hanem, hogy annál hamarabb haljanak meg.

A megerõsített várakat nem ostromolják meg, hanem elõbb feldúlják a környéket, a népet foglyul ejtik, majd ugyanannak a vidéknek a népét összeterelik és harcra kényszerítik: saját erõdítményük megostromlására.

Egész hadseregük tömegérõl nem írok nektek mást, csupán azt még, hogy az összes királyságokból, amelyeket leigáztak, a harcra alkalmas katonákat maguk elõtt kényszerítik a harcba.

Többen mint biztos dolgot említik és Szudál vezére élõszóval üzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak, hogyan vonuljanak fel s ostromolják meg a keresztény, magyar királyságot. Olyan javaslat is van, mondják, hogy jöjjenek és támadják meg Rómát és a Rómán túli részeket.

Követeket küldött tehát Magyarország királyhoz. Ezeket Szudál földjén való áthaladtukban Szudál vezére elfogatta, és a magyarok irályához címzett levelet elvette tõlük. Láttam magukat a követeket is, általam becsült társaimmal együtt. Az említett levelet Szudál vezére, Noe átadta nekem, hogy vigyem el Magyarország királyának.

A levelet pedig pogány betûkkel írták, de tatár nyelven. Itt a király olyat, aki el tudta olvasni, sokat talált, de olyan, aki megfejtette volna, egy sem akadt. Azonban amikor áthaladtunk Kunországon, a nagy pogány államon, sikerült találnunk valakit, aki a levelet nekünk lefordította. Íme ez volt a fordítása:

’Én, Szain,16 az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülõket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad, magyarok irályocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülök egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád, és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban. És éppen ezért nehezen hódolsz meg elõttem saját akaratodból. [Pedig] jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha saját akartodból hódolsz meg elõttem! Tudomásom van róla ezenfelül, hogy a kunokat, az én szolgáimat, pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, hogy ne tartsd õket továbbra magadnál és ne használj fel közülök senkit sem ellenem, könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked. Minthogy azok állandó birtok híján ide-oda vándorolnak, ha kell, ki tudnak vándorolni, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogyan szaladsz meg hát kezem elõl?!’

De ne hagyjam figyelmen kívül ezt sem: Amíg én ismételten a római kúriában idõztem, elindult – engem megelõzve – négy szerzetes testvérem Nagymagyarországba; ezek keresztülhaladtak Szudál földjén. E királyság határain ijesztõ külsejû tatárok elõl menekülõ, pogány magyarokra bukkantak, akik szívesen fölvették volna a katolikus hitet. És amikor ezek a keresztény Magyarország felé visszaindultak már, az elõbb említett szudáli vezér tudomást szerzett róluk, felháborodva visszahívatta az említet testvéreket és megakadályozta, hogy a római hitet hirdessék az említett magyaroknak s emiatt kiutasította az említett testvéreket saját országából. Mégis, mivel nem akartak visszatérni, sem megtett útjokat egykönnyen félbeszakítani, kedvetlenség nélkül Recessua városa felé vették útjokat, hogy – ha már úton vannak – elérkezhessenek Nagymagyarországba, vagy a mordvinokhoz, vagy akár magukhoz a tatárokhoz.

Miután pedig ezek közül itt két szerzetes visszamaradt, tolmácsok vezetése mellett a legközelebb esedékes Szent Péter és Pál apostolok ünnepén megérkeztek a mordvinok másik vezéréhez, aki éppen aznap akart oda indulni egész népével, ahonnét ezek érkeztek, családja pedig – miként fentebb már mondottuk – behódolt a tatároknak.

Egyébként, hogy ezzel a két szerzetessel mi történt, hogy mind a ketten meghaltak-e, vagy hogy az említet vezér a tatárokhoz vezette-e el õket, pontosan nem tudjuk.

A két visszamaradt barát csodálkozott emezek késésén, azért a legközelebb esedékes Szent Mihály napja körül egy tolmácsot küldtek ki, mivel szerettek volna ezek életérõl valami bizonyosságot szerezni. A mordvinok – benyomulásuk közben – ezt is megölték.

Én és társaim pedig, mikor láttuk, hogy a tatárok meghódították [azt] a földet s hogy a betekinthetõ gazdag vidéken még csak magot érlelõ gyümölcs [sem] maradt, visszatértünk Magyarországba.

S bizony bár sok hadseregen s lesben álló zsiványon jöttünk át, mégis az Anyaszentegyház könyörgései és érdemei mellettünk voltak s épségben, egészségben érkeztünk meg szerzetes társainkhoz és kolostorunkba...

A tatárok pedig azokat, akik harcolni akarnak, olyan tömegben sorozzák maguk közé, hogy 40 részre lehet õket úgy osztani, hogy nem adódik olyan földi hatalom, amely azok csak egyetlen részének is ellenállhatna. Mondják, hogy hadseregükben 260.000 olyan rabszolgát is visznek magukkal, akik nem a saját jószántukból harcolnak, de van 135.000 igen kipróbált harcosuk is; ezek saját törvényük értelmében kerültek az elsõ sorba. Beszélik továbbá, hogy asszonyaik, akárcsak õk maguk is, harciasak: úgy ellövik a nyilat s úgy megülik a lovat és az igásállatot, akárcsak a férfiak. S a háborús ütközetben: lelkesebbek, mint a férfiak. Éppen ezért a férfiaknak sohasem fordítanak hátat, sohasem kezdenek menekülni a nõk, hanem részt vesznek minden döntõ ütközetben. Vége a tatárok életérõl, útirányáról és eredetérõl szóló levélnek.

Tudja meg minden igazhitû keresztény, hogy ezt az írást Magyarország királya elküldötte Aquileia érsekének, majd az érsek átküldötte a brixeni püspöknek, ugyancsak a tiroli grófnak, hogy õk is küldjék tovább minden igazhitû kereszténynek és buzdítsák azokat, hogy tanuljanak meg könyörögni az Istenhez az Egyház érdekében. Egyébként kívánjuk mindenkinek, akinek csak ez az írás a kezébe kerül, hogy a sürgõs cselekvésnek méltó és igaz indítványozója legyen.”

A Julianus-okmányok minden sorát 1241 szomorú krónikája hitelesítette.

Azok a véres események, melyekben az õshazakutató hõs szerzetes, Magna Hungaria felfedezõje is nyomtalanul eltûnt.

JULIANUS ÚTJÁN

 A nyomokat, melyet félholtra fáradt szerzetesek tapostak Nagymagyarország földjébe, a XIII. század közepétõl könny és vér mosta el.

Az õshazát Julianus elõtt az ismeretlenség, a nagy történelmi tragédia – a tatárjárás – után az erõszak zárta el pannóniai testvéreitõl. Pedig éppen a tatárpusztítás után lett volna legnagyobb szükség az egymásra találásra, az elszenvedett áldozatok pótlására.

De a tatár megszállás, amely kiterjedt a Julianus által megtalált õshaza egész területére, mintegy kétszáz esztendõn keresztül lehetetlenné tett minden közvetlen kapcsolatot. Nagymagyarországról a mongol megszállás idején kizárólag azok a pápai és európai hatalmak követei hozhattak híradást, akik a keresztény népek védelme, késõbb a pápa által elképzelt szövetség létrehozása érdekében jártak a mongol kán ázsiai székhelyén.

E követek többnyire Julianus útvonalán haladtak és az általa ismertetett tatár szokásoknak megfelelõen viselkedtek. Julianus adatai tehát közvetlenül és hatékonyan hozzájárultak a tatárveszély lehetõ féken tartásához, még abban az idõben is, amikor a szerzetesnek személyes befolyása már nem volt a veszélyhelyzet csökkentésére.

A Julianus-örökség, amely hosszú idõn keresztül szilárd pillért szolgáltatott a keresztény Európa védelmi politikájához a mongol veszéllyel szemben, a közvetlen fenyegetettség elmúltával, lassan feledésbe merült. Annyira, hogy a XVIII–XIX. században újra kellett felfedezni a tudós barát személyét és tevékenységének Európát érintõ jelentõségét.

Erre annál inkább szükség volt, mert a magyarok eredetérõl folytatott vita során Vámbéry Ármin Julianusnak az õshazát ismertetõ leírását késõbbi krónikák és útleírások adataiból szerkesztett „silány compilatio”-nak nevezte, ami egyet jelentett Julianus személyének tagadásával és tudósításainak plágiummá züllesztésével.

Ezen érthetetlen és rosszindulatú vélekedés azonban a nagyközönség elõtt szinte ismeretlen maradt, annak csekély érdeklõdése folytán múltunk eseményei iránt. Vámbéry véleménye Julianusról és a szellemi tolvajlásról ily módon a kutatóknak csupán szûk körét foglalkoztatta.

Ha végigtekintjük az õshazakutatással foglalkozó írásmûvek sorát, azt tapasztaljuk, hogy a XIX–XX. század fordulójához közeli évtizedekben jelentõsen lecsökkent számuk. E korban a történeti kutatást a nagy évforduló a millennium foglalkoztatta, késõbb pedig a háborús állapot, majd az ország megcsonkításának következtében elõállott helyzet elemzése került a történeti kutatás élvonalába.

Az õshazakutatást a Julianus-okmányok publikálását egy véletlen, a témától teljesen idegen esemény indította el:

Az 1930-as évek elején a Magyar Földrajzi Társaság egy kontinens-érdekû tudományos feltételezést kívánt igazolni, nevezetesen, hogy „van-e összefüggés az alpi hegyrendszer és az észak-kelet afrikai magas hegyvidék között?”

A kérdés tisztázása helyszíni kutatást, expedíció kiküldését igényelte. Az expedíció szervezésével a Társaság Benda Lászlót, magyarosított nevén Bendefy Lászlót bízta meg, aki geológusi és szakmérnöki képesítése révén a siker reményében láthatott hozzá az összetett feladat megoldásához. A vállalkozás, alakulásakor „Magyar Etiópiai Expedíció”, késõbb, „Magyar Afrikai Expedíció” nevet viselt.

A világpolitikában hamarosan beálló változások a nemzetközi érdeklõdés központjába állították a magyar tudományos vállalkozást. Történt ugyanis, hogy az elsõ világháború után az Afrika területén osztozkodó angol és francia politikusok Olaszországot kizárták a kedvezményezett hatalmak körébõl. De Olaszország nem mondott le álmairól, hogy a francia fél rovására megszerezze a közép-afrikai kincsekhez vezetõ utat. Bendefy expedíciója a francia-olasz vetélkedés legkritikusabb területét, a Tibeszti hegység vidékét érintette volna, ahol gazdag olajlelõhelyet is feltételeztek. A megszerezhetõ olajkincs reményében az olasz kormány jelentõs anyagi támogatást ajánlott fel a tervezett magyar tudományos expedíciónak.

A támogatás biztosítása és mielõbbi elnyerése érdekében Bendefy László Rómába utazott. A végsõ határozat azonban sokáig váratott magára. Bendefy a várakozás idejét hasznosítani akarván, kutatásokat kezdett a Vatikáni Levéltárban. Ekkor találkozott a Julianus-okmányokkal. Ezen iratokból és a témát kiegészítõ egyéb okmányokból születet meg az elsõ magyar Ázsia-kutató felfedezõi munkásságát ismertetõ könyv 1936-ban, az „Ismeretlen Julianusz”.

E munka a „Magyar Afrikai Expedíció” egyetlen – noha csak közvetett – eredménye volt. Az afrikai területekért versengõ olasz és francia hatalmak ugyanis 1935 elején a Római Szerzõdésben megegyeztek a vitás területek elosztásáról. Az olaszok által igényelt terület francia fennhatóság alatt maradt, mire az olasz kormány beszüntette Bendefy László expedíciójának támogatását.1

Bendefy Lászlónak a Julianus-okmányokra vonatkozó kutatásai feltárták egy elsõrendûen fontos mûvelõdéstörténeti jelenség kialakulását és hatását, nevezetesen, hogy miként hatottak Julianus adatai az Ázsia-kutatások XIII. századi eseményeire, s hogy miként testesültek be azok a világ megismerésének folyamatába.

E kérdés, s benne a domonkos-rendi barátok keleti expedícióinak a földrajzi megismerésben betöltött jelentõségét csak akkor tudjuk érdeme szerint megítélni, ha tekintetbe vesszük az ember számára akkor világot jelentõ térség kiterjedését. Az ismert világot a XIII–XIV. században a Szentföld és Európának az Atlanti-tengertõl az orosz pusztákig terjedõ bejárt útvonalai jelentették. Ehhez a kor embere csak ködös elképzeléseket tudott hozzátenni a tatárnak nevezett mongolok „kutyafejû” harcosairól és a kínai császárok képzeletben élõ birodalmáról.

Ezt a világot tágította ki az õshazát keresõ és ismeretlen földrészt felfedezõ szerzetes.

Julianus és a domonkos-rendi barátok útjáról még a Magyarországot elpusztító támadás elõtt értesült Európa. A francia Albericus cisztercita szerzetes az általa összeállított világkrónika eseményeiben az 1237-ik esztendõhöz – Julianus második nagymagyarországi útjához – a következõ megjegyzést fûzte:

„... az a kósza hír támadt, hogy a tatár nép Kunország és Magyarország ellen készül. Hogy megtudják, melyik igaz a két [hír] közül kiküldöttek Magyarországból négy domonkosrendi szerzetest, akik száz nap alatt a régi Magyarországig el is jutottak. Mikor ezek visszatértek, hírül adták, hogy a tatárok a régi Magyarországot már elfoglalták és fennhatóságuk alá vetették.”2

Az ugyancsak világkrónikát író másik francia, Matthaeus barát oklevéltárral egészítette ki krónikáját. Okmányai között szerepel egy közelebbrõl meg nem nevezett „magyar püspök levele a párizsi püspökhöz, a tatárok betörésérõl és szokásairól,” 1241 tájáról:

„A tatárok tényleges létezésérõl számolok be nektek, minthogy azok öt napon át vonultak fel a magyar határvidék közelébe és elérkeztek egy folyóhoz, amelynek Dnyeper a neve, de azon nyáridõben átkelni nem tudtak. Minthogy ki akarták várni a telet, kémeket küldtek ki maguk elõtt Russiába. Ezek közül kettõt elfogtak és elküldték õket a Magyar Király úrhoz, s én tartottam õket fogva.

Kivallattam [õket] merre van hazájuk? És azt mondották, hogy túl van bizonyos hegyeken, s azon folyó közelében fekszik, melynek Egogg a neve. Úgy hiszem, hogy az említet nép lenne Góg és Magóg [népe]... elõttük van még egy nép, amelyet mordvinoknak neveznek. Ezek különbség nélkül megölnek mindenkit. Közülük senki sem merészkednék lábbelit húzni lábára mindaddig, míg embert nem ölt.

Úgy hiszem, õk ölték meg azokat a domonkosokat és ferenceseket, valamint a többi követeket, akiket Magyarország királya tájékozódás végett kiküldött volt.”3

A levélíróról – azontúl, hogy magas egyházi méltóságot viselt, s hogy részese volt a tatár követek kihallgatásának-írása további adatokat árul el. Ezek között legfontosabb, hogy ismerte a Julianus-féle okmányokat, s hogy azok fogalmazása a névtelen püspök levelére is hatással volt. Különösen szembetûnõ a tatárok „tényleges létezésérõl” szóló meghatározás, amely átvételnek tûnik a Richardus-kódex szóhasználatából. A királyhoz küldött tatár követek elfogása is ismerõs a Julianus második útjáról szóló jelentésbõl.

1245 tavaszán Piano da Carpino, IV. Ince pápa követe indult Kujuk kán székvárosába, Karakorumba, hogy békét és védelmet kérjen a rettegett uralkodótól a keresztény népek számára. A pápai követség számára az útvonalról és a tatárok szokásairól való tájékozódást Julianus második útjáról szóló jelentés szolgáltatta. A követeknek a Volga-vidékén tartozkodó Batu kán biztosított kíséretet Karakorum városáig. Több, mint esztendei vándorlás után, 1246. júliusában érkeztek meg a nagykán székvárosába. Kujuk kán elutasította a pápai javaslatokat és csak hosszú várakozás után engedélyezte a követek hazatérését.

Carpino a mongolok történetérõl készítet munkájában4 több alkalommal utal Julianus személyére és a magyar õshazára.

„Több rutén és magyar, akik ismerik a latin – és galliai nyelvet, és még másokét is, akik velük együtt (t.i. a tatárokkal) éltek. Egyesek bizony 30 évig voltak háborúban és ismerték azoknak minden [élet] körülményét, mert ismerték nyelvüket is.”5

A szerzetes itt Nagymagyarország azon lakóiról szól, akik a tatár seregben harcoltak. A Nagymagyarország körül lakó népekrõl az alábbiakat jegyezte fel.

A tatárok a pannoniai Magyarországból visszatérõben „a mordvinok földjére érkeztek; ezek pogányok. Az ütközet során legyõzték õket. Majd a bilérek ellen támadtak, azaz Nagybulgáriára és azt is teljességgel feldúlták. Innen északnak haladtak egészen Bascardiáig, ez Nagymagyarország és ezt is legyõzték. Innen kivonulva messzebb északra haladtak tovább és megérkeztek a permiekhez, akiknek kicsi a gyomruk és kis termetûek. A húst nem fogyasztják el, hanem elõbb megfõzik azt, majd mikor már megfõtt, a fazékra helyezik és páráját magukba szívják és csakis ettõl üdülnek fel. De ha esznek is belõle valamit, az is igen mérsékelt mennyiség. – Ismét továbbhaladván elérkezték a szamojédekhez. Ezek is emberek, amint mondják, teljességgel vadászatból élnek. Még sátraik és ruházatuk is teljes egészében állatbõrbõl készül.”6

„Azoknak a földeknek neve – tájékoztat munkája VII. fejezetben Carpino – melyeket meghódítottak, a következõ: Kína, a naimanok, szolangurok földje, Fekete-Kína, vagy néger Kína, Kunország, Tumat, Voyrat, a Karaniták földje, Huyur, Szumongal, a merkiták és mekriták földje, Sarihmur, Bescardia, vagy Nagymagyarország...”7

A pápai követ munkája utolsó fejezetében még pontosabban meghatározza a Julianus által meglátogatott Nagymagyarország földrajzi helyzetét: „Kunország mellett északról, közvetlenül Oroszország után fekszenek: a mordvinok, a bilérek földje, azaz Nagybulgária, Bascardia, azaz Nagymagyarország, Bascardia után következnek a parossziták, a szamogédok,(!) a szamogédok után, a sivatag óceánjának peremén azok, akiknek – mint mondják – kutyafejük van.”8

A magyarokról a közelükben élõ „kutyafejû” tatárokról a pápai követ tolmácsa, a Ferenc-rendhez tartozó Benedictus barát is megemlékezett:

„A követeket tehát Batu fejedelem... két hét múlva elbocsátotta Kunországból... A barátok pedig – mikor keresztülhaladtak a kunok földjén – jobbról hagyták a szászok földjét, ezekrõl azt tartjuk, hogy gótok és ezek keresztények, továbbá az alánokat, ezek [is] keresztények... Oroszországban pedig elõbb balfelõl voltak tõlük a mordvinok, ezek pogányok, majd a baskirok, akik õsi magyarok, ezután a küncefáloszok, kiknek kutyafejük van, majd a parociták, akiknek alacsony, de vékonyra szabott testük van és semmi mást nem tudnak megemészteni, csupán leves dolgokat fogyasztanak s a párolt húsok és gyümölcsök gõzét szívják magukba.”9

A Julianus által bejárt õsvényeken 1246 és 1253 között diplomáciai küldetésben megfordult a francia király, IX. Szent Lajos követe, Guillaume de Rubruk ferencrendi szerzetes is. Rubruk nagytudású és tekintélyû ember volt. Jól ismerte Julianus barát feljegyzéseit Nagymagyarországról és a mongolok történelmérõl, katonai szokásairól. Rubruk feljegyzései számos részletben megerõsítik Julianus adatait.

A mongolok ruházatáról szólva, egyben jól jellemzi a Nagymagyarországot érintõ kereskedelmi forgalmat is:

A mongolok „ruházatáról és külsejérõl akkor hallotok valami újat, ha Kínából, vagy Kelet valamely országából, vagy pedig Perzsiából és valamely más, déli országból értékes ruhadarab elkerül, anyaguk selyem, arannyal hímzettek, ilyeneket hordanak nyáron át. Oroszországból, Maxelbõl10 és Nagybulgáriából, ugyancsak Paschataból,11 azaz Nagymagyarországból...”12

Rubruk kortárs utazói között a legrészletesebb leírást közölte Nagymagyarországról, „Az Ural folyó, különbözõ országok és népek” – címû írásában:

„Miután 12-ik napja eljöttünk Etiliából, megérkeztünk egy nagy folyóhoz, amelyet Jagatnak hívnak. Jön pedig északról Pascatur földjérõl... Pascatur és Magyarország azonos fogalmak. És [lakosai] pásztornépek, északi állam nélkül. Nyugatról azonban Nagybulgária határolja. E helytõl keleti irányban, azon északkeleti oldalon, nincs már semmi más állam. Ezen bizonyos Pascatur vidékérõl nyomultak elõre a húnok, akiket késõbb magyaroknak [neveztek], ugyancsak itt terül el Nagybulgária is. És azt mondja Isidorus, hogy miután fürge kaukázusi lovakon elõrontottak... Nagy Sándor erõdfalain, s vad népeken verekedték át magukat... egészen Franciaországig elpusztítottak minden földet, ebbõl kifolyólag nagyobb hatalmuk volt, mint mostan a tatároknak.”13

Rubruk, közlései forrásául azokat a domonkos-rendi szerzeteseket nevezte meg, akik „jártak ama helyen, még a tatárok megérkezése elõtt.”

Kik voltak ezek a hittérítõk, akiket Rubruk adatszolgáltatókként említ?

Az események és a fennmaradt források ismeretében azon négy dominikánus szerzetes valamelyikére gondolhatunk, akiket IV. Béla 1237. nyarán, akkor bocsátott útnak Nagymagyarország felé, amikor Julianus még elsõ útjáról szóló beszámolóját diktálta Richardus kancellistának. E szerzetesek közül kettõ – amint Julianus tudósít – vonakodott teljesíteni a szuzdali fejedelem visszatérést követelõ parancsát. A tiltó rendelkezés ellenére, elindultak „Nagymagyarországba, vagy a mordvinokhoz, vagy akár magukhoz a tatárokhoz” – mint Julianus közli a pápához intézett, második útjáról beszámoló levelében.

A barátok további sorsát Julianus nem ismerte. Meghaltak e, vagy eljutottak a tatárokhoz? Senki nem tudta! Ám, ha az utóbbi feltételezés szerint alakult sorsuk, akkor elképzelhetõ, hogy Rubruk követjárása idején, 1253-ban még éltek az adatszolgáltató barátok és találkoztak a francia király küldötteivel.

A magyarországi tatárdúlást követõ években szinte rendszeressé váltak a nyugat-európai diplomáciai utak a nagykán birodalmába. Bizonyos, hogy a küldõ fél – a pápa vagy a francia király – a keresztény népek védelmében, a keresztény hit iránti türelem kialakításán fáradozott.

KERESZTUTAK NAGYMAGYARORSZÁG FELÉ

Az õshazakeresõ székely-magyar Kõrösi Csoma Sándor élete küzdelmes álom volt.

Egy teljesületlen, szép álom Nagymagyarországról.

Az álmodozás még diákéveiben, a nagyenyedi kollégium boltíves termeiben kezdõdött: „... még akkor harmadmagával fogadást tõn, hogy e célra az õshaza felkutatására utat teendenek.”1

Vajon, hogy képzelte el ezt az utat a szolgadiák Csoma Sándor, akinek egész taníttatására a székely katona-apa a kollégiumba kísérés alkalmával „az úton egy magyar forintot költött, de sohasem többet azután.”2

Mibõl, hogyan jut el a világ túlsó felébe?

A fogadalmat a magyarok egykori szállásterületeinek felkutatására egy levél sugalmazta, melyet Turkolly Sámuel, az orosz cár hajóhadában szolgáló magyar fõtiszt írt haza rokonainak, a Kaukázus elõterében régen magyarok által lakott tartományról és ennek romos állapotban akkor még fellelhetõ fõvárosáról, Magyar-ról. x

A levelet számos példányban lemásolták, s az a diákok körében valóságos õshaza-lázt gerjesztett. De nemcsak a tanulók, professzoraik is élénk érdeklõdést tanúsítottak a téma iránt és elõadásaikban közölték mindazt hallgatóikkal, amit e kérdésrõl sikerült megtudniok.

----------------

x Turkolly Sámuel 1724. március 2-án Asztrahányban írt levelét, a reá vonatkozó forráskritikai megjegyzésekkel „Kuruc Julianus” címû fejezetünkben közöljük.

A tudományos kutatás már a XVIII. század közepétõl új adatokkal gazdagította a magyarok õshazájára vonatkozó történeti forrásanyagot. 1748-ban megjelent a gyõri kegyesrendi tanár Desericus Josephus Innocentius – magyarosan Desericzky József – okmánygyûjteménye a vatikáni könyvtár anyagából.3

Ez a latin nyelvû könyv, amely késõbb Richardus-kódex néven vált általánosan ismertté, az õshazára vonatkozó ismereteket egy szenzációs forrásértékû okmánnyal, Julianus barát Nagymagyarországról szóló tudósításával bõvítette. A feljegyzés 1237 tavaszán készült a pápai kancelláriában, Rómában. Julianus barát diktálta, Richardus mester pedig írásba foglalta.

De facto Ungarie magne4 – kezdõdött a kézirat. Nagymagyarország valóságos létezésérõl!

Ötszáznyolc esztendõn keresztül rejtõzött az okmány a pápai irományok rengetegében, amíg a gyõri szerzetes kutató szemei 1745-ben meglelték.

Olyan volt ez az irat, mint egy születési anyakönyvi bizonylat. A legendák és sejtések helyett, személyes tapasztalás alapján készült írásos bizonyíték a magyarok õshazájának valóságos létezésérõl.

A Richardus-kódex 1748-ban elvégzett kiadása a történelemtudomány iránt érdeklõdõ közönség számára is megismerhetõvé tette Julianus alakját és a magyar õshazára vonatkozó, általa összegyûjtött adatokat. 1763-ig további két kiadás került közönség elé. 1761-ben a „Halotti beszéd” feltalálója, Pray György,5  1763-ban pedig Bél András lipcsei kiadású könyve6  közölte a Richardus-kódexet.

Az ismétlõdõ iratkiadások arról tanúskodnak, hogy az õshaza-kutatás iránt rendkívüli érdeklõdés támadt. A magyar történeti irodalomban soha még nem publikáltak azonos témáról olyan gyakorisággal forrásmûveket, mint az õshaza kérdésérõl a XVIII–XIX. század fordulóján.

Éppen akkor, mikor a nagyenyedi szolgadiák lelkében az õshaza felkutatásának terve érlelõdött.

Vajon ismerte-e Csoma Sándor e kiadványok tartalmát, Julianus útjának állomásait és tanulságait?

Az említett korszak mûvelõdési viszonyainak, forgalomba kerülõ könyveinek és szellemi áramlatainak ismeretében határozott igennel kell válaszolnunk e kérdésre. Bizonyos, hogy mind Körösi Csoma Sándor, mind az enyedi professzorok, de még a tanulók többsége is legalább halott a Desericzky, Pray és Bél András könyveiben szereplõ Richardus-kódex tartalmáról, adatairól és az õshaza létével kapcsolatos új adatokról. Ezen ismeretek megszerzése nyelvi nehézségekkel sem járt, hiszen a latin tanulmányi nyelv volt a nagyenyedi kollégiumban. A latin szövegeket legalább úgy értették – grammatikailag még jobban is – mint anyanyelvüket.

Különös, hogy Kõrösi Csoma Sándor tanulóéveit idézõ emlékezéseiben nincs semmiféle utalás arra, hogy õshazát keresõ szándékának kialakításában vagy a konkrét útiterv meghatározásakor figyelembe vette volna a Richardus-kódex adatait, a történetileg már bizonyított, „de facto létezõ” Nagymagyarország megkeresésének módozatait.

E tény két feltételezett okkal magyarázható: azzal, hogy a fentiekben hangoztatott kétely ellenére Kõrösi talán mégsem ismerte az uralvidéki õshazára, Julianus útjára vonatkozó történeti okmányanyagot, illetve annak több kiadásban publikált szövegét; vagy azért mert a Richardus-kódexben szereplõ õsi szállásterületet tudatosan kizárta az õshaza általa lehetségesnek tartott helyszínei közül.

Ám ez esetben új kérdés jelentkezik, mégpedig, hogy milyen tényre vagy feltételezésre alapította Kõrösi Csoma Sándor õshazakutatási tervét, ha az uralvidéki Magna Hungariát nem tekintette kutatási célterületnek vagy esetleg azért maradt ki terveibõl, mert nem ismerte a reá vonatkozó, immár kiadott történelmi forrásanyagot?

Mit ismert bizonyosan?

Talán Turkolly Sámuel levelét? Azt a levelet, melyet az orosz hajóhad szolgálatába lépõ egykori kuruc katona a Kaszpi-tenger partján vetet papírra 1724. április 2-án, s amelyben arról tudósított, hogy a Kuma folyó partján õsi magyar szállásterületek voltak egykoron és a romokban akkor még létezõ Magyar nevû fõváros helye pontosan meghatározható.

A nagyenyedi Kollégium tanára, Hegedûs Sámuel közlése szerint e levél ösztönözte Kõrösinek és két diáktársának azon elhatározását, hogy megkeresik a magyarok õshazáját.7

Azonban, a kutatási útvonal meghatározása egyértelmûen tanúsítja, hogy a kutatás gyakorlati megkezdésekor Kõrösi Csoma Sándor már nem vette figyelembe azokat az adatokat, melyeket e levél tartalmazott, s amelyek – tanárának közlése szerint – életre szóló elhatározását kiváltották. A Kaszpi-tenger és a Kuma folyó vidékére – noha Turkolly levele pontosan meghatározza a helyszínt – Kõrösi nem tervezet kutatóutat.

Igaz, hogy kezdetben Oroszországon keresztül, Odessza, Moszkva érintésével vélte megvalósíthatónak Belsõ-Ázsiába, a magyarok általa feltételezett õshazájába vezetõ utat, de a megvalósítás ezen módjától, állítólag orosz útiokmányok hiánya miatt, elállt.

A Turkolly-levélrõl, mint esetleg sugalmazó okmányról, Kõrösi éppen úgy nem tesz konkrét említést, mint az õshaza kutatáshoz hiteles földrajzi alapot szolgáltató, többször kiadott Richardus-féle jegyzõkönyvrõl.

A Kõrösi-életmû kutatói ugyancsak adósak maradtak annak felderítésével, hogy milyen ismereti anyagra támaszkodott Kõrösi Csoma Sándor korai elhatározása a magyarság õshazájának felkutatásáról. Az életrajzi munkák még e kérdés megfogalmazásáig sem jutottak el. Gyûjtõfogalmakat és nagy földrajzi tájakat jelölnek meg, mint õshaza, Belsõ-Ázsia stb. Ennek következtében az õshazakutatás Kõrösi által megfogalmazott szándéka az életrajzi irodalomban egy hazafias érzésbõl szõtt álomként jelenik meg, minden megjegyzés és kritikai vélemény nélkül a véghezvitelt, a teljesíthetõségét illetõen.

A kezdeti, általános célokat tartalmazó õshazakutatási terv Kõrösi göttingeni tanulmányai idején, 1816–1818 között, jelentõsen megváltozott. Kõrösi Göttingenben megismerkedett Blumenbach professzor véleményével a magyarok eredetérõl. A német tudós feltételezte, hogy a magyarok rokonságba hozhatók a kínai határvidéken élt ujgorokkal. E nézet Európa-szerte a XVIII. század közepétõl általánosan ismert volt. 1756-ban jelent meg Deguignes francia kutató könyve „A hunok, turkok, mongolok és más nyugati tatárok általános története” címmel, amely elõször hozta kapcsolatba a magyarokat az ujgurokkal.8

Deguignes ezen véleményét „az okos világgal közlé ama dicséretes Hazánk-fia Pray György.”

Késõbb, a XIX. század elején – Kõrösi õshazakutatási tervéhez közeli idõpontban – Budai Ézsaiás, a nagytekintélyû debreceni professzor is elfogadhatónak tartotta a Hungarus, Ungarus szó származtatását az Uigur névbõl.9

Mivel Budai Ézsaiás maga is göttingeni diák volt, véleménye tulajdonképpen egy sajátos „göttingeni házi felfogást” fejezett ki a magyarság eredetérõl. Más megítélés alá esik azonban Pray György szerepe az ujgur elmélet magyarországi terjesztésében. Pray Györgyöt Mária Terézia „Királyi történetíró” címmel tüntette ki és 400 forint évdíjjal honorálta munkásságát. Pray Györgynek e kiemelt és az uralkodó résérõl is méltányolt tudományos rangja kellõ biztosítékot jelentet a korabeli Magyarországon arra, hogy mindaz, amit õ elfogad, történeti kérdésekben hitelesnek tekinthetõ. Így vált szélesebb körben elfogadottá hazai tudományos körökben Deguignes ujgur elmélete is, amely a legszilárdabb pillérként jelent meg Kõrösi Csoma Ázsiába ívelõ õshazakutatási elképzeléseiben.

Különös jelenség a magyar mûvelõdéstörténetben az a kettõsség, amely Pray György történeti forrásismertetõ munkásságában megfigyelhetõ. Pray ismételte meg Desericzky okmánykiadását az uralvidéki õshaza „de facto” létezésérõl és ugyanõ népszerûsítette a francia kutató ujgurokra utaló feltételezéseit is.

Az elõbbi egy meghatározott és évszázadokkal korábban már végigjárt útvonalat mutatott, míg a másik egy soha nem látott, elméleti okoskodásokból alkotott világ ködös tartományai felé vezetett.

Kõrösi Csoma ez utóbbi úton indult el.

Az utókor részérõl – a vonatkozó történelmi források szélesebb körû ismeretében – megalapozottnak és jogosnak tûnhet a választott útvonal és végrehajtásának kritikája. De az is bizonyos, hogy ezek, az õshazát soha nem érintõ utak vezettek el egy korszakos jelentõségû tudományos eredményhez: a tibeti kultúra felfedezéséhez az emberiség számára.

Õshaza helyett, egy õsi kultúrát fedezett fel Kõrösi Csoma Sándor.

Teljességgel végigszenvedte a felfedezõnek szinte törvényszerûen kijáró nyomort és lemondásokat, de elismerésbõl – teljesítményéhez mérten – alig részesült.

Kõrösi világraszóló eredménye, amely megnyitotta a tibeti nyelv tudományos felhasználásának lehetõségét, s melyet az õshazát kutató székely tulajdonképpen mintegy melléktermékként produkált, bármennyire kiemelkedõ teljesítményt jelzett is, alig javított azon nyomorúságos anyagi helyzeten, melyben Kõrösi munkáját végezte. Úgy látszott, a szolgai státusz egész életében elkíséri. Szolgadiákként tanult Nagyenyeden és a szolgáknál sívárabbul tengette életét nagy mûvének építése közben.

A szolgai helyzetben – tudós láma tanítóin kívül – nem osztozott vele senki. Az elismerésbõl azonban személyek, kormányok, társaságok nem kis részt igényeltek maguknak, olyan látszatot keltve, mintha a nagy tudományos mû megalkotása elsõsorban e külsõ személyek és intézmények anyagi közremûködése, s nem a magyar kutató kitartása, páratlan áldozatvállalása és rendkívüli tudományos felkészültsége eredményeként jött volna létre.

A magyar kortársak, a tudományos élet vezéralakjai is, többnyire eltúlozták a külsõ tényezõk szerepét és jelentõségét Kõrösi munkáiban. Báró Eötvös József a Magyar Tudományos Akadémia 1843. okt. 8-án tartott közgyûlésén elmondott emlékbeszédében valóságos himnuszt zengett Albion érdemeirõl Kõrösi tudományos eredményeinek megszületésében:

„Dicsõn és fenségesen áll a britt Európa népei között. A világ öt része ismeri hatalmát, s lobogója uralkodva lobog a nagy tenger fölött; s mégis nem ez az, mi Albionnak legszebb dicsõségét teszi, mi neve említésénél minden gondolkozót önkénytelen tiszteletre bír. Az állhatatosság mellyel szellemi célokért küzd, a diadalok, melyeket az emberiség a tudomány mezején kivívott; a rokonérzet, melyet minden való érdem, – mint Kõrösié, – e népnél talál: ez az, mi nevét naggyá s dicsõvé teszi a világ népei között. Az angol nemzet az, melynek Isten után a dicsõséget, mely Kõrösi érdemeibõl ránk háramol, köszönhetjük. Teheránban Willok, Tibetben Moorcraft, Calcuttában Princep, Dardzsilingben Campbell, – mindig s mindenütt angolok valának, kik honfitársunkat tanáccsal s jótettekkel segítették, kik azt, mit e haza dicsõ gyermekéért nem tehetett, vagy tenni elmulaszta, kipótolták; s habár a tibeti grammatika és szókönyv által Kõrösi lerótta tartozását, s pirulás nélkül fogadhatá el az idegenek jótéteményeit: csak kötelességet teljesítek, midõn társaságunk, midõn Kõrösi minden tisztelõi, midõn egész hazám nevében nyilván köszönetet mondok e föld legdicsõbb népének azon pártolás és segedelemért, melyet honfitársunk az angol nemzet egyes polgárainál és kormánynál talált.”10

Az újabb kutatások és iratkiadások adataiból lényegesen árnyaltabb és hitelesebb képet rajzolhatunk arról a „segítségrõl”, melyet Eötvös József Isten után, az angoloknak tulajdonított.

Kõrösi Csoma Sándor életmódjáról szólva nyomatékosan ki kell emelni aszkézisbe hajló egyszerûségét, amely az élelem és a ruházat terén egyaránt megmutatkozott. Ami kevés jövedelemre szert tehetett, azt elsõsorban a nyelvtanulásban segítõ bennszülött szerzetesek javadalmazására, kéziratok és könyvek vásárlására fordította. Számára az a segítség ért legtöbbet, amely megkönnyítette utazásait és lehetõvé tette huzamosabb tartózkodását tanulmányai színhelyén. Azért is minimálisra igyekezett csökkenteni a külsõ segítséget, mert jól tudta, hogy mindennek ára van, s hogy a segélyért elõbb-utóbb benyújtják a számlát. Kõrösi még arra is ügyelt, hogy elszállásolásának módja ne utaljon valamiféle kedvezményezett helyzetre, hogy semmiben ne különbözzék az irányában tanúsított bánásmód a bennszülöttek felé alkalmazott szokásoktól.

A munkát, melyre megbízást kapott az angol gyarmati hatóságoktól, örömmel végezte szerény javadalmazás ellenében, mivel feladatát egyezõnek vélte egyéni kutatási programjával. Gyakran még azt a keveset is visszautasította, amit a gyarmatpolitika tudományos célok érdekében egy idegen részére hajlandó volt áldozni. „Én nem kívánok semmiért folyamodni a kormányzathoz, ha Dr. Wilson ezt tanácsolja is.”11

A Kõrösi sorsáért aggódó orvos, dr. Gerarad két esztendõvel késõbb arról tájékoztatta a kormánymegbízottat, hogy hajlandók lennének a magyar tudóst „a szükségelt támogatásban részesíteni, de õ határozottan visszautasít mindent...”12

Az Ázsiai Társaság által felajánlott havi ötven rúpia segítséget ugyancsak visszautasította a nyomorszinten tengõdõ magyar kutató: „Az Ázsiai Társaság nagyon lekötelez azzal az érdeklõdéssel, amelyet Tibetre vonatkozó irodalmi kutatásaim iránt méltóztatott tanúsítani, s azzal a szíves határozattal, amely szerint havi ötven rúpiát szavaznak meg támogatásomra. De miután nagyon határozatlannak találom döntésüket, amely engem a jövõre nézve ugyanolyan bizonytalanságban hagy, mint amilyenben tibeti tanulmányaim kegkezdése óta voltam, és miután a fölajánlott pénzt nem tudom elõnyösen fölhasználni a rövid idõ alatt, amelyet még itt fogok tölteni: engedelmükkel a megajánlott járandóságot nem fogadom el és visszaküldöm az utalványt...

1823 áprilisában, amikor Kasmirban voltam, a néhai Mr. Moorcrofttal kötött megállapodásom kezdetének idején, miután nagyon hiányát éreztem a könyveknek, Mr. Moorcroft reám való tekintettel fölkereste Önt, hogy küldjön el nekem bizonyos szükséges munkákat. Soha egyet sem kaptam meg közülük. Hat éven át elhanyagoltak.”13

A rendkívüli fizikai és szellemi megterheléssel járó munka mellett Kõrösi Csoma Sándornak a csalódottság érzését is el kellett viselnie. „Mr. Csoma csalódottnak látszott, és arra a különös következtetésre jutott, hogy állításait nem ítélték megbízhatónak...”14

A csalódottság érzésén túl, megtapasztala a tudatos mellõzöttség keserveit is, azt az állapotot, amikor munkáját feleslegesnek ítélik, s õt magát, meg eredményeit feledhetõnek tekintik.

Ez a fájdalmas procedura azzal kezdõdött, hogy 1826-ban a brit indiai kormány a Kelet-Indiai Társaság költségén kiadott egy szótárral ellátott tibeti nyelvtant. A Serampore Doctionary,x szókészlete egy olasz származású katolikus misszionárius gyûjtésére épült. A hittérítõ azonban, ismeretlen körülmények között meghalt. Hagyatékát – a nyelvészeti jegyzetekkel együtt – egy Bengálban szolgáló angol katonatiszt vette magához, aki késõbb egy másik misszionáriusnak adta tovább, mígnem a Kelet-Indiai Társaság tulajdonába, majd annak nyomdájába – és kiadásra került.

A Szirámpuri szótár megjelentetésével az indiai brit kormány azt a régi vádat kívánta cáfolni, mely szerint a gyarmatosítók kizárólag uralmuk indiai megszilárdítására fordítják erõiket, elmulasztva az õsi kultúrák kutatását és tudományos megismerését.

A Kelet-Indiai Társaság által kiadott szótárral a gyarmati hatóságok nem csupán alkalmasságukat kívánták bizonyítani egy tudományos feladat megoldásában, hanem mindenekelõtt azt, hogy ezen eredmények az angolok érdemei. Igaz ugyan, hogy a Szirámpuri szótár gyûjtõje nem angol volt, ám ezt kevesen tudták.

Az 1826-ban megjelentetett tibeti szógyûjtemény Kõrösi sokévi munkáját látszott feleslegessé tenni.

Végre olyan eredménnyel lephették meg angol tudósok a világot, melynek dicsõségén nem kellett osztozniok idegenbõl jött koldúsdiákokkal.

Mindez puccsszerûen, Kõrösi tudomása nélkül történt. Az angol hatóságok gyorsan és hathatósan megoldhatónak vélték azokat a kérdéseket, amelyekre Kõrösitõl évek óta várták a választ és hellyel-közzel még néhány garast is hajlandónak mutatkoztak áldozni azon munka elvégzéséért, melynek teljesítésére õk maguk képtelennek mutatkoztak.

-----------------

x Szirámpuri szótár

Kõrösi Csoma Sándornak a tibeti nyelv rendszerezésével kapcsolatos munkája a magyar orientalisták egy fél évszázaddal korábbi, az egész tudományos világot foglalkoztató eredményére hívja fel figyelmünket. Ez esetben is angolok voltak a megbízók, a feladatot elvégzõ személy pedig magyar: Úri János.

Nem a „világ tetején”, egy félreesõ gyarmaton, hanem az angol tudományosság központjában, Oxfordban kérték fel a Leydeni Egyetem keleti tanszékét az Oxfordban ekkorra már 60.000 fölé emelkedett, arab, héber, perzsa, török és más keleti nyelven írott gyûjtemény rendezésére. Az egyetem Úri Jánost, a szegény sorsú magyar vándordiákból professzorrá emelkedett munkatársát küldte ki a feladat megoldására.

„Most Oxfordban nagy szorgalommal dolgoznak – írta Björnstahl svéd utazó a Stockholmi Királyi Könyvtár igazgatójának 1770-ben – az oda való Napkeleti Kéziratoknak Lajstromán... E munka egy ifjú de igen alkalmas Uri nevû magyarra bízatott, oly nagy szûke vagyon a Napkeleti Nyelvekhez értõ Tudósnak Angoly Országban, hogy külföldieket kell segítségül venni.”15

Úri János keleti kézirat-katalógusáról és arab, héber nyelvtanairól szóló ismertetés a Tudományos Gyûjteményben e szavakkal zárul:

„Láttam e pompás kiadású munkát a Magyar Nemzeti Museum Gyûjteményében, s örültem, hogy Magyar Hazámfia illy ritka esméretek által a gõgös Britannia kintseiból illyen fényes ditsõséget aratni tudott... élesszen példája Nagyra bennünket!!”16

Az elismerés, amely Oxfordban Úri János tudományos teljesítményét kísérte, Kõrösi Csoma Sándor környezetében – eltekintve néhány õszinte tisztelõjétõl – csak késve jelentkezett. Addig végig kellett járnia a megalázás, az ellenõrzések és a bizalmatlanság rögös ösvényeit annak a tudósnak, aki oly sok áldozatot hozott a tibeti nyelv és kultúra megismeréséért.

A szégyenletes és a szakismeretek teljes hiányát elõtáró „tudományos” vállalkozás a Szirámpuri szótárral nevetségessé tette a brit szakértõket, az Ázsiai Társaság tudósait szerte Európában.

Egy esetleges újabb kudarctól való félelem és a csorba kiköszörülésének óhaja, ismét a magyar kutató felé fordította a gyarmati hatóságok érdeklõdését. Ötven rúpia havi tiszteletdíját szavaztak meg a tibeti szótár és nyelvtan további munkálataira.

Kõrösi 1830 végén fejezte be munkáját. Két további esztendõ telt el míg a Bengáli Ázsiai Társaság nevében dr. Wilson bejelentette a kormánynak, hogy „Mr. Csoma elkészült a munkájával: nyomdakészen rendelkezésre áll a tibeti nyelvtan meg a szótár, s ezeken kívül még egy tibeti szógyûjtemény is, amely a tibeti buddhizmus egész rendszerét összefoglalja.”17

Kõrösi Csoma Sándor a neki nyújtott – az alamizsna értékét alig meghaladó – anyagi segítség ellenszolgáltatásaként, mûveit önszántából az angol kormány rendelkezésére bocsátotta. Az 1834. januárjában megjelent könyvekx valóságos és eszmei értékével Kõrösi kamatostól visszafizette a gyarmati kormány által neki folyósított támogatást.

A „székely-magyar” – ahogyan nemzetiségi hovátartozását jelölte – könyvei megjelenése után még nyolc esztendõt szentelhetett a tudománynak. A Bengáli Ázsiai Társaság megbízásából a kalkuttai könyvtár kézirat-anyagát rendezte és látta el angol nyelvû regesztákkal.

------------------------

x A szótár: Essay towards a Dictionary Tibetan and English. Calcutta: 1834.

   A nyelvkönyv: A Grammar of the Tibetan Language, in English. Calcutta: 1834.

1842. tavaszán újra feltámadtak régi álmai Nagymagyarországról. Tüstént útnak indult. Tibet fõvárosába, Lhászába igyekezett, ahol új adatokat remélt beszerezni a magyar õstörténetre vonatkozóan. Április 6-án Dardzsilingban a malária ágyba kényszerítette és 11-én meghalt a  „Szegény árva magyar, pénz és taps nélkül bölcsõjét kerete a magyarnak és a maga sírját találta itt –

DE HALHATATLANSÁGÁT IS.”

(Gróf Széchenyi István)

A KURUC JULIANUS

Õseik egykori szállásterületeit keresõ magyar kutatók a századok folyamán sokfelõl és többféle módon próbáltak közelkerülni az õshazához. A XIII. század elején még tisztán térítési céllal útnak induló szerzetesek küldetése – a belsõ viszály és a tatár fenyegetés következtében – lényeges politikai tartalommal bõvült: testvéri szövetségest és támaszt keresni a királyi hatalom ellen támadó belsõ- és külsõ erõkkel szemben. Ugyanez a meggondolás vezette Mátyás király diplomatáit – Bonfini közlése szerint – a magyarság szétszóródott néptöredékeinek felkutatására a Don vidékén.1

A felvilágosodás – és a reformkor nemzedékei számára a történelem viharaiban elvesztett testvérek felkutatása szinte kötelezõ politikai céllá rangosodott. A siker érdekében mind nagyobb mértékben támaszkodtak az addig elsõsorban csak mondákat és szájhagyományokat kedvezményezõ krónikások az újonnan feltárt történelmi forrásokra és a társtudományok eredményeire.

Ez a kor, a XVIII. század dereka, jelöli a tudományos igényû õshazakutatás kezdetét Magyarországon.

Az ekkor megismert õstörténeti források között akadt egy olyan levél is, amely a magyar õshazára vonatkozó kutatás eredményeképpen született, hanem egy katonai feladat teljesítése közben.

Turkolly Sámuel, Nagy Péter orosz cár hadseregében szolgáló fõtiszt, Rákóczi fejedelem egykori katonája írta le a Kuma folyó mentén omladozó romokat, melyek valaha a magyarok itteni szállásterületének fõvárosát, Magyart díszítették.

A szatmári békét követõen kuruc vitézek ezrei kerestek jobb sorsot maguknak az európai hatalmasságok udvaraiban, mint aminõt az újra Habsburg-igazgatás alá vont és a hosszú háborúban kivérzett hazájukban várhattak. Különösen nagy számban léptek idegen szolgálatba azok, akik, mint egykor a végvári vitézek, évtizedek óta katonáskodásból éltek.

Legtöbben francia földön kerestek hadi dicsõséget és kenyeret. Még zajlott a spanyol örökösödést háború, s az itt bevetet magyar huszárok olyannyira kitûntek, hogy önállósított ezredükbõl alakították ki a francia könnyûlovasságot.

Rákóczi szövetségese, Péter orosz cár is szervezett magyar lovascsapatot. Mintegy ötszáz, Lengyelországba emigrált kurucnak ajánlott katonai érvényesülést az orosz hadseregben. A magyarok Péter cártól, a nagyságos fejedelem szövetségesétõl valós segítséget reméltek a függetlenségi harc folytatásához. Fõként e körülmény motiválta elhatározásukat. Ám hamarosan csalódniok kellett: a Rákóczi nevével toborzott lovascsapatot nem a kurucok által elképzelt és várt célokra használták, hanem besorozták az orosz sereg hadrendjébe.

A magyar alakulatot ezután többször áthelyezték. Néhány év múlva már hollétükrõl sem érkezett hír a nagy birodalomból.

Piros csizmáik nyomát és reményeiket „hóval lepte be” a nagy orosz tél.

alig tucatnyi azon egykori kurucok száma, kiknek késõbbi sorsáról az orosz szolgálat vállalása után, adatokkal rendelkezünk.

E kevesek egyike volt Turkolly Sámuel, a hírneves nagypéteri flotta fõtisztje.

Turkolly Sámuel életérõl a sárospataki Alma Mater naplója nyújt némi tájékoztatást. Ennek bejegyzésébõl tudjuk, hogy Turkolly Szikszó városából került a fõiskolára 1703-ban. Az írótollat azonban, mint diáktársainak többsége, hamarosan karddal cserélte fel. Beállt katonának és szolgált a szabadságharc utolsó napjáig. A reá vonatkozó iskolai nyilvántartást késõbb az alábbi mondattal egészítették ki: „Nunc est miles in Moscovia”.x

„El unván az heverést 1716 esztendõben, indultam szerencsém keresésére, Moldván által Kozák-Országban és a’ mint régi Magyar Historiák tartják az Scithiai Birodalomban...”2 tudósít élete e döntõ elhatározásáról egyetlen hazaküldött, történelmi forrásértékû levelében Rákóczi egykori katonája, Turkolly Sámuel, 1724 tavaszán.

Mint a világlátásra induló legkisebb fiú meséjében: „az Balticum Tenger mellett PÉTERBURG nevû városban találtam az Felséges Muszka Császárt, és ezen Felséges Úr parancsolattyábul kezdettem a Muszka nyelvnek és írásnak tanulásához, mellyet meg is tanultam, mivel jól tudok írni és beszélni Muszka nyelven, és azt meg tanulván löttem Fõ Hadi Tiszt.”

A sárospataki fõiskolán elsajátított ismereteknek köszönhetõen Turkolly Sámuel a cár elit fegyvernemébe, a hadiflottába nyert beosztást. A „fõ hadi tiszt” megjelölés ezredes körüli rendfokozatnak felelhetett meg. I. Péter cár ekkoriban új rangsorolást vezetet be az államigazgatásban és a hadsereg állományában, amely kétszáz éven keresztül, 1917-ig érvényben is maradt Oroszországban. Az új rendszer – szigorúan ellenõrzött képesítés alapján – három kategóriát állított fel. A felsõ csoportba soroltak alkalmasságát maga az uralkodó ellenõrizte és határozta meg személyre szóló javadalmazásukat.3

Turkolly Sámuel évi fizetése 754 magyar forintnak felelt meg, továbbá két szolga és nyolc ló tartásdíját fedezte számára a kincstár.

-------------------

x Most katona Moszkoviában.

Turkolly egy város születésének is tanúja lehetett Szentpétervárott. Nem csak külsõségekben figyelhette meg az európai minták terjedését, hanem a szokások, és emberi tulajdonságok alakulásában is. az uralkodó kedvezményezett fegyverneme, a flotta – melynek összlétszáma ekkor 12.500 fõ volt – többnyire olyan ifjakat fogadott magába, akik beszéltek valamely idegen nyelven, matematikai, mértani és térképészeti alapismeretekkel rendelkeztek, alkalmazni tudták az étkezés és társalgás szabályait és mindezeken felül jól táncoltak. A cár elvárta, hogy a haditengerészet tagjai olyanok legyenek, mint az óra ingája: „pontosan, kiszámíthatóan és szüntelenül végezzék munkájukat.”4

„Péterburgból comenderoztattam hajókra a Volga vizén, melly is Schitiában (Szkitiában) a Tanais folyó vizén túl Száz mély földnyire esik, a Caspium Tengerre, melly tengeren a rettenetes szél vészek miatt kétszer szenvedtem Gállya törést, de Isten õ szent Felsége életben meg tartott... mostan Felséges Uram hadaival lakom Persiában, Szulak nevû helyben, az honnét az Ararat Hegyét (mellyen a Noe Bárkája megakadott) láttyuk... táplál a reménség, hogy valamikor el hagyott édes Hazámat meg látogatom...”

„Édes hazáját” többé nem láthatta viszont Turkolly Sámuel, de jósorsa, amely addigi életében mindig nagy történelmi sorsfordulók mezsgyéjére állította, ezúttal is páratlan élményben részesítette: elvezette a Kaukázus egykor magyarok lakta vidékére, a Kuma folyó völgyébe.

Rákóczi egykori katonája éppen félezer évvel az õshazában maradt testvéreket kutató dominikánus szerzetes, Julianus barát utazása után talált rá arra a területre, melyen a XIV. század végéig egy többségében keresztény magyar népcsoport élt. E népesség – mintegy hatszáz ezerre becsült lélekszámmal – a IX. század végén bekövetkezett besenyõ támadás után is helyén maradt, míg a törzs másik felét, a késõbbi Kárpát-medencei honfoglalókat, a támadás nyugat felé sodorta.

A helyben maradók a Kuma folyó termékeny völgyét lakták. Itt épült fel fõvárosuk Magyar, melyrõl arab, görög, tatár, orosz és vatikáni források a korai középkortól a XIV. század végéig számos leírást közöltek.

1396-ban e vidéket súlyos csapás érte. Timur, ez a birkatolvajból világhódítóvá lett despota, 1388–96 között négy irtóhadjáratot vezetett a kaukázusi törzsek ellen, s többségüket legyilkolta, szétszórta. Ez a sors érte a Kuma-menti magyarokat is.5

Turkolly, a XVIII. század kuruc Julianusa az 1722–24. évi orosz-perzsa háború idején látogatta meg a régi magyar szállásterületet és egykori fõvárosa, Magyar (Madzsar) gazdag múltról tanuskodó romjait.

„... Kegyelmeteknek ha unalmára nem lészek – írta 1724. ápr. 2.-án, egy tatár fogságból szabadult magyar által küldött levelében – ezen országnak dolgairól és szokásairól mullatságnak okáért egy kevesset írok.

Mivel az Historicusok írják hogy Magyarok Hunnusok Scithiabol jöttenek Európában, én ezen országban tudakoztam, hol laktanak azon Magyarok lakó hellyekre rá akadtam, Lokasok vol a Volga vize mellet, igen fövenyes és erdõtlen hellyen; Mind azon által szép házakban laktanak, mivel mais a földben kályha darabok találtatnak, a kibõl nállunk uj keresztyén korsot tsinálnak, a téglák pedig igen szélesek és szépek: mellybõl meg esmerhetni, hogy derek házakban laktanak. A Magyarok királya pedig lakot Kuma nevû folyó víz mellet, kinek Palotái jollehet rongyosok, de mais fen állanak, és azon falu hellyet, itt valo Pogány nyelven hívják Magyarnak. Magyar-nyelven pedig sehol sem beszélnek, sem Magyar faluk sohult nintsenek. Amint pedig a Magyar kalendariom írja, hogy négy Száz negyven ött esztendõben viszsza tértek Scíthiában azon Magyarok le telepedtenek a Chrimi Tatárok között, mostis Chrimben a Tatár Chan protectioja alatt hét Falukban voltamis ollyan ország pedig, az hol Magyarul beszélnek több nintsen a mi Magyar országunknál...

Írám Asztrakámban a Csospium tenger mellet

Die 2 Áprillis 1724.”

1722-ben Péter cár hadserege felvonult Perzsia ellen. A hadmûveletekben különleges feladatot kapott a hadiflotta, melynek állományában és ütközeteiben, tüzérként maga az uralkodó is részt vett. Ugyanúgy, mint Turkolly vagy egy másik, ugyancsak idegenbõl érkezett fõtiszt, Gusztav Gaerber.

A hadmûveletek során a flotta elfoglalta Derbentet és Bakut, majd a háború befejeztével megkezdte a Kaszpi-tenger partvidékének, az akkor nagyrészt tatárok lakta terület katonai felderítését.

E feladat teljesítése közben jutott el Turkolly az egykori magyar szállásterületekre, Gaerber pedig a cári parancsnak megfelelõen, hozzálátott a Kaukázus elõterének térképezéséhez. Jelentésében a feltételezett fõváros, Madzsar romjairól az alábbiakat jegyezte fel:

„... ott, ahol a Kuma egyesül a Bujvola folyóval, szép földek és erdõségek terülnek el, továbbá régi helységek és falvak maradványai láthatók. Itt egy nagy városnak romjait is megtalálhatja az ember. Szép kõházakat és bolthajtásokat. Ezekbõl, valamint a romok alatt heverõ, nagyrészt mûvészien faragott kövekbõl bizonyosan arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek valaha terjedelmes és híres városnak kellett lennie. Még a mai napig is Madzsarnak nevezik... Gyanítható, hogy errõl a vidékrõl származtak a magyar királyság alapítói...”

Így alakult a hadmenet – a véletlen folytán – a magyar múltba vezetõ expedícióvá.

Hogy akkor célirányos kutatások nem kezdõdtek a Kaukázus elõterében, annak egyetlen oka Péter cár váratlan halála. A múlt emlékei iránt oly nagy érdeklõdést és tisztelet érzõ uralkodó, 1725 januárjában tüdõgyulladás következtében elhúnyt. Egy vízbeborult halászt mentett ki a jeges Nyévából. Ekkor fázott meg.

A cár által kiküldött felderítõk jelentése így nem az uralkodó kezébe, hanem hivatalnokok fiókjaiba került. Ezután a romváros neve csak tudományos értekezésekben bukkant fel olykor-olykor. Arra is csaknem száz esztendõt kellett várni, hogy újabb magyar ember lépjen Turkolly Sámuel nyomába.

Ez a magyar kutató Orlay János, az orosz szolgálatában államtanácsosi rangot elért udvari orvos volt, aki 1819-ben járt a magyarok egykori szállásterületén a Kaukázus elõterében.

Mielõtt azonban rátérnénk a késõbbi magyar õshazakeresõk e térségbeli kutatásainak ismertetésére, áttekintjük azokat a külföldi tudósok személyéhez köthetõ eredményeket, amelyek jelentõsen gazdagították e tartomány tudományos megismerését.

Nagy Péter cár e vidéket érintõ katonai vállalkozása kapcsán az 1720-as években – nagyjából egy idõben Turkolly Sámuel küldetésével – megfordult itt Scholer, katonai sebészorvos is, aki természettudományi megfigyelésekre kapott megbízást az uralkodótól. Jelentésének szövegét nem ismerjük. A leírás egykori létezését az Orosz Tudományos akadémia egy kiadványa igazolja,6 mely közleményben külön fejezet foglalkozik Magyar fõváros romjaival.7

1735-ben Taticsev, az asztrahányi kormányzó megbízottai, 1756-ban pedig egy Parobitz nevû õrnagy és kísérõi kutattak a cári udvar megbízásából Magyar környékén. Munkájukról részletesebb ismeretekkel a történelemtudomány nem rendelkezik.8

A magyarok egykori szálláshelyének intenzívebb kutatása a XVIII. század utolsó negyedében kezdõdött. 1772 õszén S.G. Gmelin talált rá a Bujvola és Kuma folyók találkozásától nem mesze az elsõ romokra. Módszeres vizsgálat eredményeként sikerült meghatároznia a magyarok egykori fõvárosának és a környezõ elõszállásainak pontos elhelyezkedését, melynek területe 23 ƒ kilométer kiterjedésû lehetett.9

Ezek a romok – írja a német kutató – az egykori pompás és nagy városnak beszédes tanúi... magukon viselik minden nyomát annak, hogy valaha elõkelõségek palotái (várai, kastélyai) voltak. Kiterjedésük, pompájuk és idõálló voltuk egyaránt bizonyítja ezt.

A téglák olyanok, ahogy azt az asztrakáni tatároknál ma is készítik... A falakban csak imitt-amott akadunk mész- és homokhabarcsra, jobbadán csupán agyag közbeiktatásával készültek. Belülrõl azonban majdnem minden szobát mésszel vakoltak, simítottak és mázoltak. Az épületek alapzata többnyire égetett tégla, ritkábban terméskõ, azonban valamennyié nagyon tartós kivitelû. A gerendák anyag fenyõ.”10

Gmelin a továbbiakban a magyarok kaukázusi szálláshelyén talált romok részletes mûszaki vizsgálatával rekonstrukciós leírást közöl Magyar egykori épületeinek valószínû alakzatairól, a kupolák boltozatok és a lakóterek elhelyezkedésérõl, természetes világításáról, valamint a pince kiképzésérõl.

A Gmelin által leírt építõanyag, az égetett, egyik oldalán színes – kék, zöld vagy sárga – mázzal bevont, falazásra vagy boltív készítésére kialakított különbözõ alakú téglák, anyag, forma és készítési mód tekintetében azonosak Közép-Ázsia történelmi városaiban, Szamarkandban és Buharában található építmények tégláival. E sorok írójának 1970-ben módja volt a helyszínen – Szamarkandban a „Bibi-Hanum” medresz e romjainál – meggyõzõdni a nagyfokú hasonlóságról a Gmelin által leírt magyari és a szamarkandi mesterek által elõállított XIV–XV. századi építõanyagok között.11

De nemcsak az építõanyagok és alakzatok vonatkozásában figyelhetõ meg Magyar fõváros hasonlósága a közép-ázsiai településekkel, hanem a városrendezés gyakorlati megvalósításában, a tornyok és védmûvek elosztásában és alakzataiban is. E körülmények fontos civilizációs kölcsönhatásokra, a térség népei között egykor létezett intenzív történelmi kapcsolatokra utalnak.

Kevéssel Gmelin látogatása után, 1773. nyarán újabb német tudós, Anton Johann Güldenstadt végzett kutatásokat Magyar romjainál. Güldenstadt boltozatos pincemaradványokat talált és egy mecset romjait azonosította.12

1807-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagja, Heinrich Julius Klaproth utazott kíséretével a magyarság kaukázusi szállásterületére. Érdemi munkát azonban, a zord idõjárás miatt, csak a következõ esztendõ nyarán kezdhetett. A Kuma folyó mindkét partját bejárta és megfigyeléseivel igazolta elõdei, Gmelin és Güldenstadt adatainak helytállóságát. Klaproth részletes leírást közölt a romok között meglelt egyik sírkamráról, amely föld alatti, téglával bélelt egyetlen, alacsony helyiségbõl állt. A kamra közepén égetet kõbõl rakott emelvényen állt a vastag fenyõdeszkából ácsolt koporsó.

A sírkamra berendezése, a levegõ és a környezet tisztasága Magyar fõváros egykori lakóinak fejlett kegyeleti érzésérõl tanúskodott.

„A többi romok és a Kuma nádasaiban található alapfalak közül megvizsgálásra csak annyi mutatkozott érdemesnek – írta Magyar-ban végzett kutatásairól az orosz akadémikus – hogyan feküdt az egykori város és hogy temetkezõhelyük lenyúlt a Kumáig. Minden elfogulatlan kutatónak el kell ismernie, hogy a maradványok legtöbbje egykori városra utal. Ugyanúgy emellett szól a sok európai és tatár ezüst- és rézérme, az arany- és ezüst fülbevalók, karikák, bronztükrök és egyéb mindennapi tárgyak, amelyeket mai napig is találhatni a földtörmelékben. Továbbá ezt bizonyítják a kék, zöld és fehér színû csiszolt téglákkal kirakott padozatok, a kõpadok és a többi között egy négy kõbõl kivájt vízgyûjtõmedence, amelyet jelenleg egy praszkovinoi paraszt gabonatartálynak használ.”13

1829. augusztában az Orosz Tudományos Akadémia egy másik tagja, Köppen birodalmi tanácsos vizsgálta meg Magyar város egyre pusztuló romjait. ekkorra már eltûnt a város történelmi neve is. Az ide települõ örmény és grúz parasztok Szventa Kreszt – Szentkereszt-re változtatták Magyar õsi nevét. Az örmény és grúz telepesek mellé a XVIII–XIX. század fordulóján német csoportok is érkeztek és szállták meg Szentkereszt – Magyari környékét. A régen egységes magyar lakosság területén, a XVIII. század közepén már nyolc-tíz nemzetiségi népcsoport osztozott. A hajdani város színes-mázas tégláit beépítették a környezõ falvak parasztházaiba vagy a távolabbi katonai erõdök épületeibe.

Magyar város legmarandóbbnak tetszõ emlékei ily módon szétszóródtak, jellegtelenné váltak. a város hajdani virágzásáról és magyar lakóinak életérõl hiteles emlékként csak a felfedezõkés a késõbbi kutatók írásos, rajzos okmányai maradtak fenn.

A Magyar-Madsar helynévvel, annak jelentésével Vámbéry Ármin visszatérõen foglalkozik a „Magyarok eredete” és a „Magyarság bölcsõjénél” címû munkáiban. Vámbéry az általunk idézett és véleményalkotó tudósokat cáfolva, sajátosan magyarázza Magyar város nevét és történelmi szerepét: „Madsar tehát eredetileg alkalmasint oly mauzóleum volt, mely az ott eltemetett Madsar nevû hõsrõl lett elnevezve. Hogy Madsar korábban t.i. a mongolok becsapása elõtt nem volt város, arról leginkább a Klaproth által fölemlített és a tatároknál még ma is dívó kirk-madsar elnevezés gyõzhet meg bennünket, mely „negyven madsart” jelent... Kirk-madsar tehát nem jelenthet egyebet, mint negyven madsart, vagy negyven hõst, helyesebben azon helyet, hol ezek el vannak temetve.”14

Sajnálatos, hogy Vámbéry azon források ismerete nélkül hangoztatott véleményt Magyar szerepérõl és jogállásáról, amelyek kétségtelenné teszik nemcsak a város, de a tartomány létét és kapcsolatait is a környezõ, vele érintkezésben álló hatalmakkal. E kérdésrõl Bendefy László idézett munkája nagy forrásbõséggel tájékoztat.

E dokumentumok között Turkolly Sámuel levele – melyben hírt ad egy valaha létezett magyar szállásterületrõl, a kaukázusi õshazáról – különlegesen fontos. Fontos elsõsorban azért, mert Európában az elsõ írásos híradás volt a Kaukázus elõterében egykor létezett Magyar városról, de azért is rendkívül jelentõs, mert e levél és számos másolatban terjesztett példányai keltették fel az érdeklõdést a testvérek iránt, akik nem jutottak el a Duna-Tisza tájára. A nagyenyedi Hegedûs Sámuel professzor visszaemlékezéseibõl tudjuk, hogy Kõrösi Csoma Sándort is a Turkolly-levél indította el az õshazakutatás rögös útján.

Az a megállapítás, hogy Turkolly Sámuel 1724-ben hazaküldött levele volt az elsõ írásos híradás Európában Magyar város és a kaukázusi magyar szállásbirtok létezésérõl, némi magyarázatot igényel. Turkolly elõtt ugyanis, 1712-ben, megfordult már ezen a vidéken De la Montraye is, ám útleírását csak 1727-ben jelentette meg Hágában.15 A Turkolly-levél ekkor már ismert és gyakori beszédtéma volt szerte Magyarországon. Ekként vált a területre csak másodikként érkezõ Turkolly Sámuel a kaukázusi õshaza elsõ írásos igazolójává.

A Turkolly-levél keltezése – az országban elterjedt számos másolaton – egymástól eltérõ idõpontokat jelöl. Ennek oka az a figyelmetlenség, vagy szokás, hogy a másolaton nem az eredeti dátumot alkalmazták, hanem a másolat készítésének napját. Így akad olyan másolata is az 1724-ben írott levélnek, amelyen 1745-ös évszám szerepel.16

Az eltérõ dátumok kétséget ébresztettek még a legavatottabb kutatóban, Bendefy Lászlóban is a levél keletkezési idõpontjáról: „Vagy 1724, vagy 1725. április 2-án írta... Valószínûbbnek látom az utóbbi esetet.”17

A Turkolly-levél eredeti példányán 1724-es évszám olvasható. Ennek hitelességét nem befolyásolhatják a másolatok dátumai. Egyébként a levél tartalma is az 1724-es keletkezést valószínûsíti, mivel Turkolly nem tesz említést a cár haláláról. Abban az esetben, ha a levél 1725-ben íródott volna – amit Bendefy is valószínûbbnek vélt – Turkollynak feltétlenül meg kellett volna emlékeznie az 1725. januárjában bekövetkezett gyászos eseményrõl.

A Turkolly-levél, mint történeti forrás, a XX. században – érthetetlen okból – elvesztette korábbi ismertségét. Napjainkban talán csak a korral foglalkozó szakemberek tudnak létezésérõl annak az okmánynak, amely valaha a magyarság múltjának felderítésére ösztönzött, amely a nemzeti önismeretnek fontos alkotója volt.

Vörösmarty Mihály elbeszélõ költeményt írt a „Kúma hegyén” álló Magyarvárról, a „hõsökrõl, deli szüzekrõl, s országos ügyekrõl”, melyek egykor mozgalmassá tették a kaukázusi magyarság napjait, de amelyeket a történelem során csend és feledés váltott fel:

„Dõlve, magányosan áll, az enyészet képe, Magyarvár,

Késõ romjaiban. Lejön a szép Kúma hegyérõl,

S nem leli nagyságát; elporló néma falaknál

Hajtja vizét szomorún; árnyék sincs benne azokból,

Mely magas ormok elõbb az eget csillogva keresték,

Ott piruló hajnal nem, dél sem kelti föl a zajt;

Csende van: éjenként ordítják csak föl az éhes

Farkasok álmaiból; kövein, hol hõsök alusznak,

Kósza kígyó sziszeg és halovány gyom rázza szakállát.

Nem vala ezred elõtt, nem két ezrednek elõtte

Ily letarolt e vár...”

Ama veszteség némi csökkentése érdekében, amit a Kuma-menti magyar szálláshely árnyékban felejtése eredményezett a jelenkor embere számára, teljes terjedelmében és betûhû alakban közöljük a kaukázusi „õshaza” keresztlevelét, Turkolly Sámuel tudósítását.

Szerelmes edes Atyam fiai, Istentõl szerentsés jo egesseget s hoszszu eletet kivanok kegyelmeteknek.

El unván az heverést 1716. Esztendõben indultam Szerentsém keresésére Moldován altal kozák országban, és a mint régi Magyar Historiánk tartyák az Scithiai Birodalomban, és azon esztendõben teleltem egy Kozák Urnál, Mirhárd nevü városban, ki is igen nagy gazdagságu ember mivel vagyon hat száz fejös tehene tizen négy ezer juha tizehét száz kanca lova, száz negyven öt paripája, s megmondhatatlan gazdagsága. Ezen Uri ember kegyelmességéböl mentem a Baltium Tenger mellet három száz merföldnire Péterburg nevü városban, az holotis találtam a Felséges Muszka Császárt. Ezen Felséges Urnak Parantsolatjábol kezdettem a Muszka nyelvnek és irásnak tanulásahoz, mellyet megis tanultam jól és azt meg tanulván löttem Fö Hadi Tiszt, s mostis azon tisztségben fungállok fizetésem esztendeig hét száz ötven forint: nyoltz paripámra szénám s abrakom, két szolgámra fizetésem. Ezen Peterburgrol Comenderoztattam hajokon a Volga vizén (: mellyis Scithiaban a Tatrais fojo vizén tul száz melyföldnire esik:) az Caspium Tengerre, melly tengerenis a rettenetes Szélvészek mián kétszer szenvedtem hajo törést. De Isten ö Sz. felsége eletben meg tartot, mivel a tengernek habjain deszkákra kapván, ki vetettek a partra, mostan Felséges Uram Hadaival lakom Persiában Szulak nevü Hellyben az honnan az ararát hegye, mellyen a Noe Bárkája meg akat látszik; mellyis Magyar országtol esik hét avagy nyoltz száz mérföldnire; Táplál a reménység hogy valamikor el hagyot édes Hazámat s Nemzetemet meg lássam.

Ezen Farkas Máthe nevû Hiripi ember 40. esztendeig volt a Kubáni Tatár rabságban, s onnan pedig eset rabba a kutya feju vagy Kálmuk nevü Tatárok kezében, az holotis azon Kutya fejü Tatárok Chánjánál raboskodot onnét Isten tsudájára ki szabadult, és szököt egy városban Asiába Ásztrákamban én pedig öszszel ki szálván a Tengeri Gályáról, mentem azon városban, és véletlenül ott találtam, és meg orültem, hogy illyen idegen országon engedet Isten ennekem Magyart látnom az holott Magyar országnak meg hireis ritkan hallatik, és azon szegény embert vittem magam qvártelyomra, az holott tartotam és tápláltam: s mellettem levö strása vitézeknek, szolgáimnak és Iro Deákomnak meg parancsoltam hogy senki boszszúsággal ne illesse; és tavaszszal mikor a Tengerre kellett Gályára hadakozni mennem, el botsátottam es kisertettem mellette lévõ Rab társával edgyütt öt Száz mérföldnire, és adtam neki utra valo elegendö költséget és énnekem erössen meg esküt s megis átkozta magát hogy ezen levelemet Nemzetségemnek Szikszo varosaban el viszi és enis ötet meg atkoztam hogy Isten ötet öllye meg hirtelen halállal ha ezen Levelemet Nemzetségemnek meg nem adja. Azért a ki ezen levelemet fogja olasni mongya meg néki, hitiröl és átkárol emlékezzék meg fogadását tellyesitse bé, kegyelmeteknek ha unalmára nem lészen ezen országnak dolgairól és szokasirol mullatságnak okáért egy kevesset irok.

Mivel az Historicusok írják hogy a Magyarok Hunnusok Scithiábol jottenek Europaban, én ezen országban tudakoztam, hol laktanak azon Magyarok lako hellyekre rá akadtam, Lakások vol a Volga Vize mellet, igen fövenyes és erdötlen hellyen; Mind azon által szép házakban laktanak, mivel mais a földben kályha darabok találtatnak, a kiböl nallunk uj keresztyén korsot tsinálnak, a téglák pedig igen szélesek és szépek: mellyböl meg esmerhetni, hogy derek házakban laktanak. A Magyarok királlya pedig lakot Kuma nevü folyo viz mellet, kinek Palotái jollehet rongyosok, de mais fen allanak, és azon falu hellyet, itt valo Pogány nyelven hivják Magyarnak. Magyar nyelven pedig sehol sem beszélnek, sem Magyar faluk sohult nintsenek. Amint pedig a Magyar Kalendariom írja, hogy négy száz negyven ött esztendöben viszsza tértek Scithiában azon Magyarok le telepedtenek a Chrimi Tatarok között, mostis Chrimben a Tatár Cham protectioja alatt hét falukban voltamis ollyan ország pedig, az hol Magyarul beszélnenek több nintsen a mi Magyar országunknál.

Ezen az országon sok Balvány imado Nemzetségek vadnak. Csuvas és Modra nevü Nemzetek, a kik imadság hellyeben kantza lovakat és juhokat ölnekaz Istennek az husát magok meg eszik, a börit az Istennek adjak és az füzfára felteritik, nemelyek pedig a nyul bört Szénával meg töltik és attol mint Istentõl jo és Szép idõt kérnek, hogy ha pedig essö talál lenni, erössen meg korbatsollyák, Nemellyek az holt testeket fel akasztyák, nemellyek vizben vetik; nemellyek meg égetik, kimitsoda Planéta alatt születik, az it valo Indusok pedig, Templomokban ördög képének imadkoznak, az Istennek pedig azt mongyák, nem kel imadkozni mert igen irgalmas, az ördögnek aki ellenségunk annak kel imádkozni. Ezek holttesteket meg égetik, és az hamvát Szoro lapáttal Szelyel Szorják, az melly Aszszony pedig özvegységre marad, a töbször férhez nem mehet, hanem nagy rakás fát rakat és annak tetejében fel ül s azon fát meg öntözi olajal siral s magat elvenen meg égeti. Ezek a tehennekis imádkoznak miel a tehén tejet és vajat ád, az hugyát pedig nagy betsûlletben tartyák. Nemellyek pedig a döglöt hust inkáb szeretik mint a fris hust, mivel azt tartyák, hogy job a kit az Isten meg ölt mint a kit az emberek oltek meg. Némellyeknek pedig sem Templomok sem Papjok sem irások nintsen.

A Scithiai Birodalomban sok féle Tatárok vadnak, a kik más féle Nemzetségek nagy ellenségek, ugymint: Cseremiszi, Csuvási, Mordvai, Karakalpagi Baskirczi Kalmuki Kubanszki Trukmentzki, hivintzki, szergeszi, Karagantsi, Andrávetzi kumiki Cserneszi Bukhártzi, Gilántzi Tatárok, a Chrimi, Burtsiki és Nohai Tatárokon kivül, a Buhartzi Tatárok miképpen imadkoznak azokat lattam: Mindenkinek a kezében éles kés vagyon, ugrosnak és illyen modon szolnak Csakszely, Bakszely: valamikor ugrik minden kor homlokban vágja magát az éles késsel, rajtok tsudalkoztam és azt mondottam hogy..... x a rettenetes sebtõl de meg kenvén az után magokat harmad napra ...... xx gyok nem volt.

Anno 1720. teleltem egy Mosquva nevü városban, melyben sok ritkaságokat observáltam Ezen városnak kerületi tizen öt mérföld, Templom vagyon benne ezer hat száz, harang kilentz ezer hat száz, Egy kiváltképpen valo nagy harangnak a kerületit meg mértem melyis nyoltzvan kilentz arasz, ebben a városban lattam iszonyu nagy ordito oroszlanokat, és csudálkozásra mélto nagy Elephantokat, mellyek közzül egynek hátán ült harmintz fegyver foghato ember, kettönek pedig hatvan ember, egész eleségevel és készuletivel edgyüt

Én többetis irnek de nem lehet mivel ez oraban jõve hozzám a Gályas mester Iro Jdeákja kiis azt mondá hogy Nap kelet felöl igen jo szél támadot, és a Gálya vitorláit fel akarjak emelni, Istennek jo voltabol szándékozunk indulni Nap nyugotra a Persák ellen azért ezen levelemet beis petsetelem, s indulok a Gályára, Ajjánlom magamat Isten gondviseléseben, és a Szerentsés Szeleknek, mivel a Tengeren valo Hadakozásnak társa a Szél és rettegés, mert a rettenetes habok edgyik a másikra, mint nagy hegyek ugy borulnak, Bizony az Istennek az ért hálát adok, hogy én a Tengeren ollyan bátor vagyok, mint a Szütskö kantza lo hátán.

--------------------------

x mind meg halnak

xx semmi gon(gyok)

A rongált szöveg kiegészítését a Magyar Országos Levéltárban õrzött egykorú másolatról (R. szekció, 8. csomó) végeztük. (KL.)

Szikszai Biro Urnak s az egész Tanátsnak, Szüts István, György Janko, Mezö Janko, Szarka Janko, Pap István, Kereskenyi István és Pál, Szanyi Szalai István és Pál, Csáti Gyurka, és Sigmond, Tajnai János, Bági István, Tiszteletes Predikátor és Mester Uraimek jo egésséget kivánok: Ellyenek kegyelmetek mindnyájan sokáig, enis éleka varjak Szerentséjére, kelmeteket Szerelmes édes Atyam fiai, Szomszedim, Barátim, Rokonim, Isten oltalmában ajjanlom s utolso tsep véremig maradok

                                                                                         Kegyelmetek Atyafia Szolgája

                                                                                              Turkolly Sámuel.

Irám Asztrakámban a Csospium Tenger mellet

Die 2 Aprillis 1724

ÕSHAZAKERESÕ MAGYAR TUDÓSKLUB OROSZORSZÁGBAN

1828 nyarán különös küldeményt és levelet kézbesítettek a Bécsben megjelenõ „Magyar Kurir” szerkesztõségének. A levelet Orlay János õexcellenciája, az Orosz Birodalom államtanácsosa írta Odesszából:

„Egy butéllia magyar bort küldök az Uraknak, mely Magyar nevû, de már elpusztult város szomszédságában, de tsakugyan Magyar nevezetû falu határában termett a felsõ Kaukázusi vidéken. Ez a helység most õ Felsége kamarásának Skarzsinszki úrnak uradalmához tartozik ki e bort erántom viseltetõ jóindulatának jeléül küldötte, én pedig az uraknak küldöm: kóstoltassák meg a Bécsben élõ Nagyjainkkal, hogy tudhassák milyen az igazi eredeti magyar bor...”

A bécsi kostoló a kaukázusi magyar borból azonban elmaradt, mert az üveg a gondos csomagolás ellenére is összetörött. A lapban közzétett levélhez a Szerkesztõ sajnálkozó megjegyzést is írt, mondván:

„Meglátszik, hogy küldõ hazánkfia régen él külhonban és elfelejtette, hogy a magyar bort, de kivált útra, nem butelliában, hanem csutorában szokás vinni, mely el nem törik.”

A levél azonban sértetlenül megérkezett és becses tudománytörténeti dokumentummá vált: a magyar tudósok külföldi sikereinek és megbecsülésének egy korai bizonyítéka, amely a magyar múltnak a határainkon kívül teljesen ismeretlen szakaszára – a magyarság vándorlásának Kaukázusvidéki színterére – irányította a figyelmet.

De ki volt a feladó, Orlay János és miként került a Kaukázus vidékére?

Szülõhelyét és idejét csak az utóbbi évtizedek kutatásai során sikerült meghatározni. E szerint az Ung-megyei Palágyon látta meg a napvilágot, 1770-ben. Mindkét szülõje, Orlay Simon és Beleznay Katalin, nagymultú, de a XVIII. század végére teljesen elszegényedett nemesi családból származott. A geneológia mindmáig nem derítette ki, hogy volt e származási kapcsolat a Vörösmarty Mihálynak is témát nyujtó, Mátyás-korabeli Orlay-nemzetség és az ung-megyei „hétszilvafások” között.

Az ifjú Orlay Munkács, Ungvár és Nagykároly középiskoláiban, majd a lembergi és pesti egyetemen tanult. 1790-ben megkezdte tanári mûködését abban a nagykárolyi gimnáziumban, melynek nemrég még maga is tanulója volt. az akkori tanári szakképesítést nehéz a maihoz hasonlítani. Orlay János például földrajzot, történelmet, görög és latin nyelvet tanított.

Esztendõ múlva, kalandvágyból vagy ismeretlen körülmények kényszere folytán, már az orosz fõvárosából, Szentpétervárról érkezik róla hír. Egy késõbbi levelébõl arra következtethetünk, hogy Orlayt a magyar õshaza felkutatásának vágya vitte abba az országba, melynek pusztáin egykor õsei vándoroltak.

„Amikor én 1791-ben a Balti-tengeren át Pétervárra érkeztem, láttam, hogy itt módom nyílik a magyarokkal rokon népeket tanulmányozni. Bejártam a lappok földjét, Finnországot, majd a Kaukázust és az Ural hegyvidéket, s mindenütt a saját szememmel láttam a régi magyarság nyomait. Azon a vidéken, amely a Don, a Kaukázus hegység és a Kászpi-tenger között terül el, megtekintetem a Magyar nevû város romjait, amelyet ma is ugyanígy neveznek... Ami az Urál hegységet illeti, az is a magyaroknak köszönheti elnevezését. A körülötte elterülõ síkságnak ugyanis a folyóval egyetemben Urala, azaz Ur-Allya a neve, akár csak Magyarországon: Hegy-Allya. Maguk az oroszok szerint ezeket a hegyeket Jahorszkija vagy Uhorszkija Horinak nevezik, vagyis Magyar Hegyeknek, amint ez térképeiken is világosan olvasható. A kárpátoroszok, akik Magyarországon a Kárpátokat lakják, a magyarokat uhrinak nevezik, ami megdönthetetlenül bizonyítja, hogy Ázsiának ezt a részét is magyarok lakták. Magának az Urál hegység körül lakó népnek is uritsi a neve, és magyarhoz hasonló nyelven beszélnek...”1

A szó- és jelentésegyezés alapján számos feltételezés alakult ki a XIX. század folyamán a nyelvi- és vérségi rokonságról, valamint a magyarság lehetséges szállásterületeirõl. A földrajzi nevekrõl – közöttük a Urál hegységrõl – is születtek olyan természeti megfigyeléseket és népi képzelõerõt tükrözõ elnevezések, amelyek tudományos megalapozottság nélkül is gondolatébresztõvé és általánosan ismertté váltak.

A két kontinenst elválasztó hatalmas hegyvonulatra, a parancsolóan és fenségesen felemelkedõ óriásra méltóbb kifejezés aligha illik, mint hogy az „Ur-áll” és „Ural”-ja az alant elterülõ vidéket.

Zsirai Miklós professzor, a magyar õstörténet nyelvész kutatója számos mosolyt keltõ példát említ a hangzáshasonlóságból eredõ eltévelyedésekre:

„Egy magyar úriember Kecskemétre utaztában Ócsán a kocsmában kénytelen meghálni. Unalmában etimologizálni kezd. Mi is lehet az Ócsa név eredete? Ó-csa; az elsõ tag világosan azt jelenti, régi, õsi, de mi lehet a különben ismeretlen második tag? Mi van Ócsán régi, õsi, ami a község elnevezésének alapjául szolgálhatott? Hopp megvan: a templom. E szerint Ócsa = régi templom. Kétségtelen, hogy az õsmagyarban csakugyan csa volt a templom neve, késõbb azonban a latin eredetû templom szó kiszorította a használatból. Ha mármost volt templom jelentésû csa szavunk, annak egyebütt is nyomai maradhattak. Maradtak is, nem is egy hanem számtalan tulajdonnévi meg közszói összetételben: Kalocsa (elsõ része a kal azt teszi fõ, v.ö. kalap, kalász) = fõ-ó-templom; Csanád = nád melletti templom; Csallóköz (csa-ó-köz)... a poraiból megélemedett õsi csa elkalauzol bennünket a szomszéd országokon keresztül a messzi Barcelónába is, amely nyilvánvalóan így keletkezett: Ár-csa-hona (a tengerár és sok templom hazája). E szerint magyarok laktak hajdanában Spanyolországban is, a miénk volt Hispania s azt jelentette ’kis-bánság’, a fõváros Madrid meg ’magyar-rét’ volt! – Ha mindehhez hamarjában csak azt vesszük még hozzá, hogy az õsi magyar ti szónak folyam’ volt az õsi jelentése – v.ö. Tisza, – s ez a szó egyebek közt a Tigris – folyó, meg Attila nevében is fölismerhetõ, szédületes távlatok nyílnak meg szemünk elõtt: Spanyolországtól a Tigrisig, Attilától Kölcseyig terjedõ nagyságban bontakozik ki elõttünk õseink páratlan világuralma.”2

A magyar õskor tudós kutatója arról is felvilágosít, hogy a fentieket nem õ költötte, hanem Petõcz Mihál „Régi magyar szavak” címû kötetében fedezte fel.

A hangzásbeli – és sokszor nagyon közelinek tetszõ – nyelvhasonlóság egyes esetei gyakran téves következtetésekhez szolgáltattak és szolgáltatnak napjainkban is alapot. Ez a folyamat a XVIII. század óta tart. Az õshazára, az õsi magyar társadalomra, életmódra és vallásra nyelvi hasonlítás, illetve eseti hasonlóság alapján vontak – és vonnak le õstörténeti következtetéseket.

A magyar nyelvnek a finnugor, uráli és az altáji nyelveken kívül az alábbi nyelvek közegében kerestek és „mutattak ki” rokonságot:

1. zsidó,        29. munda,

2. egyiptomi,        30. gondi,

3. sumér,     31. örmény,

4. etruszk,   32. bodó,

5. hetita,       33. kocs,

6. baszk,      34. garo,

7. perzsa,     35. kacsari,

8. pelazg,     36. manipur,

9. görög,      37. teluga,

10. kínai,     38. migal,

11. szanszkrit,    39. brahui,

12. angol,     40. tapka,

13. tibeti,     41. manyók,

14. tamil,     42. szokpa,

15. korják, 43. horpa,

16. kamcsadál,    44. szerpa,

17. jukagir,         45. szunvár,

18. japán,     46. garung,

19. ajno,       47. rodong,

20. dravida, 48. csuruszja,

21. maori,    49. kulungya,

22. magar,   50. hahingya,

23. csin,       51. lehorong,

24. lepcsa,   52. szangpang,

25. dafla,      53. dumi,

26. abor-miri,      54. bután,

27. khasszi,         55. kamu,

28. mikir.    56. humi stb.”3

Mivel a rokonítások e sokaságát a rendelkezésünkre álló terjedelem szûkös volta miatt nem elemezhetjük, kiválasztottunk egy elõkelõ rokont, az angolt és áttekintettük a rokoni „kapcsokat”, melyekkel a Fehér István szorosan egymáshoz fûzte az angol és magyar népet.

„Engwer” címû könyvecskéjébõl megtudjuk, hogy: „Mi vagyunk a legrégibb GERMÁN kultúra és nyelv Európában. – Minket nem iskoláztattak idegen kultúrák. Mi iskoláztattunk idegen kultúrákat. Elszigetelt fajunknak pedig nem rokonai, se a kutyafejû tatárok, sem pedig a bugyogós törökök, avagy a szibériai eszkimók, hanem angolok, lengyelek, lombardok.”4

„Északi nép vagyunk. És nem déli nemzet. Több, mint kettõezer éve itt vagyunk. Nem vándoroltunk be ezer esztendõ elõtt. Mi voltunk az elsõ európai keresztény nép már a IV. században... a mi édes anyanyelvünk angolszász. Így fajunk is bizonyára az. Engwerek vagyunk és nem barbár mongol nép leszármazottai... az angol nép Engwerlandi – vagyis magyarországi õstelepe a Temes és Berettyó vidéke lehetett... innen vándorolt ki az angol nemzet cca 1500 esztendõvel ezelõtt...”5

Ennyi idézet a nyolcvan oldalas könyvecskébõl talán még soknak is tûnik, mert nem tisztázza – még a maga gondolatmenetének rendjében sem – hogy az engwerek másik fele a magyarok (?) miért maradtak itt a Duna-Tisza közén, az egyetlen magyar „õshazában”?

Sajnálatos, hogy „engwer öntudatú” vagy igyekezetû emberek kényelmes fotelekben kiötlött elméleteikkel napjainkban újult és koncentrált erõkkel támadják a veszélyekkel, szenvedésekkel és tengernyi munkával, tapasztalatok-, s gyakran a kutatók egészsége árán megszerzett ismereteket.

Úgy látszik, ez korunk divatja.

E rövid kitérõ után, melyre Orlay idézett levelében elhangzott mondat adott alkalmat – mely szerint az Urál hegység is „magyaroknak köszönheti elnevezését” – folytatjuk az oroszországi magyar tudósklub õshazakeresõ programjának ismertetését.

A Szentpétervárra távozó tanár, Orlay, nem az õshazakutatás tárgykörébe illõ foglalkozással kezdte idegenbéli mûködését, hanem ettõl merõben különbözõ ismeretszerzésbe kezdett. Orvostanhallgató lett a pétervári egyetemen. 1794-ben az egyetem vezetõsége Bécsbe küldte sebészeti továbbképzésre a németül kiválóan beszélõ medikust.

Bécsben megismerkedett és tartós barátságot kötött a magyar szellemi élet éppen ott tartózkodó vezetõivel és sok más kiválósággal, akik a császárváros vendégei voltak, orvosi stúdiumai éveiben. Valószínû, hogy itt kötött barátságot Wolfgang Goethével is, amely kapcsolat késõbb gyakori levélváltásokkal erõsödött.

Az akkoriban legjobb európai orvosképzõként ismert bécsi egyetem elvégzése után, az orosz fõvárosba visszatérõ Orlayt fényes karrier várta. Udvari orvossá nevezték ki. A cári család mellett végzendõ egészségügyi feladatok olyannyira igénybe vették, hogy eredeti célját, az õshazára vonatkozó kutatásokat, halasztania kellett.

E helyzetben Orlay oly módon próbált segíteni, hogy az uralkodótól nyert felhatalmazás alapján, magyar tudósokat hívott meg Szentpétervárra. Azokat a feladatokat kívánta a vengéprofesszorokra bízni, melyeket õ maga nem végezhetett el. „Inkább magyarral, semmint más külföldivel töltsék be a számos elõnnyel kecsegtetõ állásokat” – írta a Magyarországra küldött meghívólevelekben.

Az általa kiválasztott, tudománnyal és tudományszervezéssel foglalkozó szakemberek közül többen maradandó érdemeket szereztek az orosz tudomány- és oktatási rendszerek korszerû átalakításában. Elég csak egyetlen okmány, a cári rezidencia szomszédságában mûködõ cárszkoje-szélói liceum XIX. századi vizsgabizottságának névsorát végigolvasni: Orlay János, immár államtanácsos, Balugyánszky Mihály igazgató és Lódy Péter filozófiaprofesszor.

Ilyen összetételû tantestület bírálta el Puskin tanulmányi elõmenetelét is.

Az Oroszországba meghívott tudósok közül Balugyánszky Mihályt, a nagyváradi jogakadémia egykori tanárát – hasonlóan az õt Oroszországba invitáló Orlay karrierjéhez – államtanácsosi ranggal tüntették ki. A szentpétervári egyetem elsõ rektoraként Balugyánszkynak is lehetõsége nyílott az õshazakutatás hathatós támogatására. Reguly Antal több alkalommal részesült olyan anyagi és erkölcsi segítségben a rektor részérõl, amely kritikus helyzetekben munkája folytatását tette lehetõvé.

Balugyánszky nemcsak anyagiakkal, hanem tanácsokkal, kutatási programokkal is rendelkezésére állt a Szentpétervárott kialakult kis magyar õshazakutató csoportnak. Egyik levelében, melyet a magyar nemzeti könyvtár igazgatójának küldött Pestre, átfogó képet nyújt a magyar eredetkutatás állapotáról és feladatairól:

„... annak a birodalomnak a fõvárosában lakom, ahonnan – a tudomány mai állása szerint – õseink útra keltek, s nem ritkán támadt az az óhajom: bárha lenne rá mód, hogy végre helyesen határozhassuk meg a magyarok eredetét. a német tudósok, élükön Schlözerrel, többségükben úgy vélik, hogy finn eredetûek vagyunk. Sajnovitsnak és elsõsorban Gayrmathynak ezt a véleményét az ottani mûvek annyira a magukévá tették, hogy az itteni tudósok közül ezt senki sem vonja kétségbe. Pray, Katona és más hazai írók De Guignes vezetése mellett a hunoktól származtatnak bennünket. De ezen írók közül egyetlen egy sem bírta azt a nyelvet, amelyet a magyarok eredete után kutatónak feltétlenül ismernie kellene. Sajnovits azt állította, hogy a lappokhoz állunk a legközelebb – jóllehet õ maga a finnek közt forgolódott. Gyarmathy sem ismerte a vogul, finn stb. nyelveket, jóllehet nagy szorgalommal tanulmányozta a Schlözerék által nyújtott nyelvtanokat. Az orosz szerzõket azonban egyikük sem ismeri, bár ezek közt is akad olyan, aki alig törõdik a birodalom területén lakó népek történetével – aki pedig közülük ismeri e népek nyelvét, az nem ismeri a magyar nyelvet... Egyesek a magyarokat az e birodalomban élõ vuguloktól, mások az osztjákoktól, ismét mások pedig egyéb nemzetektõl származtatják. Itt általános az a vélemény, hogy a hunok mongolok voltak, ezért ha a magyarok a hunoktól származtak, õket is a mongolok és a kalmükök közé kell sorolni. A Volgán fölfelé hajózva néha Pétervárra is eljutnak egyesek e népekbõl, de ezeket éppoly kevéssé értettem meg, mint a finneket. Ennek valószínûleg az az oka, hogy csak nagyon ritkán tudok érintkezni ezekkel. Szt. Andrejben lakik egy orvos, név szerint Baranyi, aki teljesen behatolt Szibériába, amint nekem elmondották, és olyan népekre bukkant, amelyek magyarul beszélnek, és sok rokon szót gyûjtött össze... Eredetünk felkutatását nem várhatjuk sem az oroszoktól, sem a németektõl, sem pedig franciáktól. A mi tudósaink már csak a patakokból és nem a forrásokból merítettek. Oroszországot kell bejárni, megismerni az Anonymus által megnevezett folyókat és hegyeket, meg kell tanulni a finn és a vele rokon nyelveket, valamint a tatárt, az oroszt stb., ha eredetünk igaz ismeretéhez akarunk eljutni! Aki pedig az ilyen útra vállalkozik, annak hazulról magával kell hoznia a magyar nyelv tökéletes ismeretét. Hány olyan szót találtam Oroszországban, amelyeknek a magyar nyelvben is azonos értelmük van, mint pl. sátor, beszéd, ikra, csuka. A debreceni magyar grammatikában több olyan szó van, amely idegen eredetû és egyszerûen azt írják melléjük: török vagy perzsa eredetûek. Nem kevésbé használatosak a jelenleg is Oroszországban élõ népek nyelveiben az olyan szavak, mint pl. atya, apa, anya, ökör stb. Micsoda tág mezõ volna ez Magyarország tudósai számára, ha szabad volna valamelyiküknek tisztán csak ebbõl a célból a hatalmas orosz birodalmat bejárnia. A mi etimológusaink csak csûrik-csavarják azokat a szavakat, amelyeknek értelmét nem ismerik, és vagy Egyiptomból vagy Perzsiából vagy Isten tudja, honnan származtatják azokat: senkinek sem jut eszébe, hogy az eredeti letelepedési helyekre kell elmenni, ha igazat és nem mesét akarnak elénk adni!”6

Sajnálatos, hogy Orlay feljegyzései – melyeknek valamikori meglétét kortársai bizonyították – ismeretlen körülmények között elvesztek. A rokonnyelvû népek által lakott területeken és a Kuma völgyében, Mágyar városánál többször is megforduló magas hivatali méltóság feljegyzései bizonyára jelentõs forrásértéket képviseltek és nagyban hozzájárulhattak volna a Kaukázus és annak körzetében egykor létezett magyar szálláshelyek középkori történelmének teljesebb megismeréséhez.

E feltételezett forrásgazdaság azonban soha nem termékenyíthette meg a történeti kutatásokat. Orlay államtanácsos legfontosabb tudományos szolgálata így abban jelölhetõ meg, hogy anyagi segítséget, utazási lehetõséget nyújtott Oroszország területén az általa meghívott õshazakutatóknak. E mecénási tevékenységet akkor is folytatta, amikor más megbízással Nyezsinbe, majd Odesszába helyezték. Az általa kezdeményezett magyar õstörténeti kutatásokhoz az a 4.000 jobbágyot számláló földbirtok nyújtott anyagi alapot, mellyel a cár honorálta Orlay szolgálatait.

Orlay János 1827-ben a Bécsben megjelenõ „Magyar Kurir” szerkesztõinek javaslatára és azok közvetítésével, munkatársul hívta kutatási programjához Besse Jánost, akit ismerõsei találóan csak „világvándor”-nak neveztek.

Besse alaposan rászolgált erre a névre. 1765-ben született. Szülei jómódú földbirtokosok voltak és gyermekük számára már ifjú korban lehetõvé tették az ismeret- és tapasztalatszerzõ utazásokat. Mivel Besse édesapja ismert jogtudós volt, az utazásokból hazatérõ fiának is hasonló foglalkozást választott: titkárnak protezsálta az országbíró mellé. Besse három éven keresztül hivatalnokoskodott dicséretes szorgalommal, ám az elsõ alkalommal, amikor módja nyílott újabb utazásokra, gondolkodás nélkül útra kelt.

Olyan kalandos élet kezdõdött számára 1791-ben, ami nagyban hasonlított az akkoriban elhunyt Benyovszky Móric gróf életútjához.

Bejárta Ausztriát, Németországot, Hollandiát és Angliát, Franciaországban huzamosabb ideig tartózkodott, majd újra a szigetországba távozott és a yorki herceg társaságában, huszártisztként részt vet a hollandiai hadmûveletekben. Innen, immár kapitányi rendfokozattal, a nápolyi király szolgálatába lépett. Többször is megsebesült, ezért elhagyta a katonai pályát és ismét titkár lett Mauritius sziget kormányzója mellett. Nyolc esztendõn keresztül töltött be e hivatalát, oly módon, hogy közben a helyi újságot is szerkesztette. Innen hosszabb idõre Franciaországba távozott. Keleti nyelvtanulmányokat folytatott és megismerkedett korának legnevesebb földrajztudósával, Alekszander Humboldttal. Újabb utazások következtek, majd 1821-ben, egy esztendõvel Kõrösi Csoma Sándor õshazába indulása után, visszatért Magyarországra.

Itthon akkoriban kedvelt beszédtéma volt a magyarság eredete és az õshazakeresés. E közérdeklõdést tükrözte a hazai könyvkiadás is. Dankovszky Gergely pozsonyi tanár, Jaksics Gergelynek a kaukázusi magyarság „maradékainak” megtalálásáról szóló híradását saját „felfedezéseivel” erõsítette meg kaukázusi magyar néptörzsek létezésérõl.7

Dankovszky véleményét az ugyancsak pozsonyi lakós, Erdélyi József földmérõ, német nyelven, 1826-ban kiadott munkájában, 490 magyarhangzású, kaukázusi eredetûnek tartott szóval igyekezett alátámasztani.

E közlemények és a korabeli idõszaki sajtóban – Tudományos Gyûjtemény, Magyar Kurir, Tudománytár, Magyar Académiai Értesítõ – megjelent írások némelyike, forráskritikai szempontból bírálható vagy elutasítható ugyan, közös értékük viszont a nemzeti gondolkodás serkentése, az együvé tartozás érzésének felkeltése volt, ami a nemzet önmagára találásának idõszakában, rendkívül fontos tudatformáló tényezõ volt!

Az õshazáról, a magyar múlt kutatásáról beszámoló reformkori közlemények nem csupán a hazai lakosság körében keltettek felemelõ, új érzéseket, hanem még az olyan tapasztalt és sokat látott világvándorok szívét is megdobogtatták, mint amilyen a világvándor Besse János volt.

Besse János 1829-ben, mikor elindult a Magyar Kurir bécsi szerkesztõségének közvetítésével neki felajánlott kaukázusi tanulmányútra, már 64 esztendõs volt. Ilyen magas életkor, még korunk fejlett közlekedési eszközei mellett is, meggondolásra inthetne. Ám, több mint százhetven esztendeje, honfiúi érzés õsök feltalálásának küldetéstudata nélkül, elképzelhetetlen lett volna!

Az öregedõ õshazakutatót Orlay lakhelyén – amint a „Hasznos Mulatságok” 1829. évi kötetében beszámol róla – olyan súlyos veszteség és szomorú hír várta, hogy utazásának félbeszakításáról gondolkozott:

„Orlay Úr nem várta elérkezésemet, e világtól búcsút vett, tehát az ajánló levelet, amelyet Bétsbõl hoztam magammal az Elyseumba küldhetem. Igen sajnálom ezen esetet, mert mint mondják sok jegyzései voltak neki a Caucazusi lakosok eránt, azt valóban jó volna Nemzeti Történeteink felvilágosítására, bármely áron is megszerezni.”8

Besse a Fekete-tengeren közelítette meg úti célját. Herszonig tengeren, onnan pedig szekerén utazott Kercs városa felé. A régi magyar õshazakeresõk útvonalán haladt, õsi tatár szekéren. A tatárok „azt tartják, hogy a’ Magyarok azon mentek által kiköltözések’ alkalmatosságával, és hogy azon idõtõl fogva fenn tartották mai napig a Magyarok szekere formáját melly ugyan csak Magyarnak neveztetik. Bõvebb tudósítást a’ Magyarok iránt ez a’ nép nem adhatott, mindazonáltal tsudálkoztam hogy a Magyarok mostani lakását a’ Duna közben közönségesen tudják.”9

„A’ Fekete Tengeri Kozákok földjére elérkezvén, onnan póstán (másképen ott utazni nem lehet) megmérhetetlen Steppeken keresztül, balkézre az Azówi Tenger, és jobbra Kubány folyó vize maradván 466 verstet10 hátra hagytam Stavropol városig,” – ahol Besse a magyar származású orosz tábornok, Emánuel György elbruszi expedíciójához kívánt csatlakozni.

„Julius 15-dik napján elértem azon híres expedíciót. A’ Generalis igaz barátságos szivvel felfogadott, és többé egymástól el nem váltunk. Az útazásunk számtalan meredek kõsziklák és veszedelem között húsz napig tartott, a melly idõ közben 400 verstnél többet lóháton hátra hagytunk, Elbroúz lábánál táborunkat felvertük, és három napig azon 8000 lábnyi magasságú völgyön mulattunk, hogy a’ Petersburgi Academicusoknak lehessen idejök Elbroúzt felmérni, és annyira a’ mennyire lehet, a’ hegyre felmenni. De csak felinél egy kevéssé fellyebb érhettek, egyedül egy Kabardai ember mehetett a’ hegynek tsútsára, a honnan két kõvet lehozott, a’ mellyeknek fele darabját a’ Generalis nekem által adtta, hogy a’ Magyar Museumba letehessem.”

Besse a hegymászó expedíció során megismerkedett a kaukázusi „Tatár Nemzetek’ Fõ embereivel, a’ kik a’ Generalis tiszteletére egymás után elérkeztek. Ezek az egész társaság hallatára magokat többnyire Magyarok’ maradékinak vallották, és midõn értették vólt hogy én Magyar országból ide közökben jöttem, nagy örömöt mutattak, kezemet szoritották, és atyafiainak neveztek. Traditióból tudják hogy a’ Magyarok Duna mellett telepettek le, de más hirt rólok nem tudnak. Hogy oszlottak el a’ Magyarok, az eránt sok mesét, és szájról szájra ment hagyomásból meritet túdósitásokat beszéllettek, mellyeket olly szépen felruháztak, hogy egy nem megvetendõ magyar Drámát lehetne belõle a’ Jádzó-szinre bocsájtani...”

„A’ mit itt csak rövideden emlithetek az, hogy kétségkivül itt vólt Eleinknek utóbb lakása, azt mind a’ Kawkaz hegyek lakosai, mind a’ régen itt lakó Oroszok egy szóval bizonyitják. A’ Karatsaiak és a’ Tatárok azt állitják hogy az Azowi Tengertõl fogvást, éjszak felé a’ Kuma víz partján fekvõ Magyar várostól fogvást egész Derbendig a’ Caspium Tenger partján Magyarok voltak az Urak. Ezer esztendõk alatt történt viszontagságok hogy engednék meg, hogy annyira nyomozhatnánk Eleinknek eredetét; hogy világossan megmutathassuk, micsoda nevek alatt, micsoda dolgokat vittenek légyen véghez, és mitsoda okbúl mentenek által Europában...”

A „Kawkaz tájkán, húsz külömbféle nemzetség bizonyitja a’ Magyarok régi lakását, de ne reményljük hogy nyelvünket a’ hátra maradott Magyarok között feltaláljuk. A Kawkaz hegyei tájon két uralkodó nyelv virágzik mostani idõben, a’ Tatár és a’ Tserkesz. Vannak még más Dialectusok, úgymint az Abarok, Oszszét, Oruszp, Balkar, Kholán, és Digourtzi, de ezek is tudnak közönségesen vagy Tatárúl vagy Tserkeszül. A’ Balkar népet hólnap meglátogatom annyival inkább hogy õk magokat magyaroknak tartják. Egy tanúlt ember lakik Naltsi folyó víz partján, a’ kinél, a’ mint mondják, még régi írások is találtatnak. Onnan Mozdok és Magyari felé fogok indúlni, a’ hol ásatni fogok, hogy valami régiségeket találhassak...

Ha a folyó vizeknek, némelly helyeknek és bizonyos familiák neveit minden balitétet nélkül vizsgáljuk, mellyik a’ Nemzetek közzül az a ki annyira a’ magyarok nyelvéhez hasonlíthatna mint ez? Nem magyarúl hangzanak-é következendõ szók: Kubány, Kúma, Terek, Kis-Malka Mara, Borz-Szukló, Lába, Teberde, Bivala, és Tsemez folyó vizek Tsebi (nálunk Tsepi familia) Barrakai, Karatsai, Tiga (most nálunk Tege) Tsala, Gilanta ’sa’t. élõ familiák, nem külömben Khong Sári vize partján lakó nemes familia Bitó!! Hát a’ következendõ helyek: Dugor, Kárász, Dombai-Túp nem magyar hangú szavak e?”

Ezen elsõ tudósítását a magyarok egykori szállásterületeirõl a lakosság társadalmi berendezkedésének, életmódjának, szokásainak és öltözködésének ismertetésével fejezi be.

Záró soraiban Besse János elnézést kér a „nyughatatlanság és lárma között írt” beszámolójának esetleges fogyatékosságaiért, majd összehasonlítja saját helyzetét az orosz Akadémia által kiküldött tudósok lehetõségeivel, akik „bírnak minden szükséges dolgokkal, úti Bibliotheca, két szép útazó kocsi, két inas, és huszonöt ezer for. W. Cz. készen van parancsolatjokra. De én... de én...!! Többnyire az Isten velem van, mert annyi fáradság után az egészségem állandó és a’ szívem vidám.”

Második jelentését Besse János 1829. augusztus 16-án, Konstantinogorszk helységbõl küldte.11

„Az Orosz fõ tiszt a’ ki Naltsikba parancsol, tüstént leveleket küldött a Digurtzi, Balkar fõ emberekhez, jelentvén nekik egy Magyarnak elérkezését, és kivánságát az itt hátra maradott Rokonial lévõ öszve jövésre.

Ugyan tsak bizonyos, hogy Naltsik vizén túl száz verstnire a’ hegyek között laknak az Oruszpi, Bizingi, Kholán, Balkar, és Digurtzi nemzetségek, a’ kik magokat még mai napig is Magyaroknak valják, és a’ többi szomszéd nemzetektõl, valamint a’ Karatsai és Kabardiak, Magyaroknak tartatnak. Különös gyorsalkodással érkeztek el harmadnapjára, és kimondhatatlan örömmel szemléltek engemet, és halagatták beszédimet. Õk négyen voltak, a’ két elsõ fõ embernek a’ neve Kaszai-Kubatsejew, és Dewler-Tuka-Abeszaláf. Mind a négy azt bizonyitotta, hogy atyáiktól szájról szájra számtalanszor beszélleni hallották, hogy a’ Magyar nagy Nemzet Kawkaz hegyeit elhagyván, napnyugot felé ment volt, de hogy nem tudják, hol van mostani lakások; õk nem külömben, mint a’ nevezett nemzetségek a’ Magyaroktól elváltak; hogy a’ Balkar nemzetnek feje a’ meghólt Abdullah-Khán vólt, a’ kinek most élõ gyermekei Beszát és Bedelát nevet viselnek. Sajnálták hogy írások vagy más emlékek fenn nem maradott, hanem csak csupán szájról szájra terjedett hirül adás által tudják, hogy õk a’ Magyarok maradéki. Egy kõ oszlop maradott a’ Magyaroktól a Digurtziaknál; a’ felírás Arabus betûkkel van kimetzve, de senki olvasni nem tudja, noha õk a’ Török és Tatár nyelvet értik, tehát gondolják hogy Magyar nyelven van a’ felírás.

Ez a négy Digurtzi nemes ember termete, ábrázatja meg a mozdúlása is Magyarhoz igen hasonlit. A’ nyelvük sem Tserkesz sem Tatár, hanem külömbözõ a többi lakosok nyelvétõl; nem is tsuda ha ezer esztendõ elfolyása alatt az eredeti nyelvök az Arabus, Tatár és Persia uralkodás alatt annyira megváltozott.

A’ kiadandó munkámhoz egy rövid szótárt fogok ragasztani, és az általam meglátogatott nemzetekrõl bõvebb tudósítást viszsza jövetelemkor által adni. Még szükségesnek látom az Avarokat és a’ Lesgieket12 meglátogatnom de már költségem nincs, és ha ezen a’ hólnap folytában a’ várt segétséget meg nem kapom, az Isten tudja mit tsináljak. De reménylem hogy az édes Hazám el nem hágy.”

Harmadik jelentését Besse János 1829. augusztus 20-án, Mozdok városából küldte haza.13

Besse János e harmadik jelentésében utal arra, hogy az általa bejárt területekrõl és azok népeirõl részletes feljegyzéseket készített egy nagyobb monográfia számára. „Reménylem, hogy mind Hazámnak, mind általjában Európának szeme elõtt fog legelõször illyen tudósitás megjelenni. Akkor a’ Tudós Urak megfognak gyõzettetni, hogy ugyan csak az Azow Tenger Napkeleti-partjától fogva Kubány folyó vizen keresztül a’ Kawkaz hegyei között egész Caspium és Fekete Tengerig kell Eleinknek régi lakó helyét és kiterjedett uralkodását keresnünk.”14

Besse János 1829. augusztus 19-én érte el úti célját Olu Madjari, vagyis Nagy Magyari helységet.

„A’ mostani azon a’ helyen épült falu ugyan csak Nagy-Magyarinak neveztetik; egy német 33. házból álló colonia, 40 házból álló Ürmény, és 4 familiából álló Kalmukok laknak ebben a’ helységben. Én egy Engelhardt nevü némethez szállottam be; evvel a’ becsületes emberrel, egy Ürmény csinos emberrel és egy Molláhval öszve jártam a’ falu környékét egészen a’ Kuma vize partjáig. Ezen a’ részen a’ föld színe alatt találtam egy bólthajtást, a’ mellynek fundamentomát ásatván, már vízre találtunk, és a lakosok azt gondolják hogy a’ város elsüllyedett vólt. Már Klapróth Ur ideiben igen kevés épület maradott fenn, azólta ezeknek kõfalait a’ lakosok széllyel horták, és a’ kormányozó tisztek is magok épületeire fordították. A német gazdámnak a’ szoba földje hasonló téglákkal vólt kirakva a’ mellynek négy szegletük és tsinosak. Itt és kis-Magyariban a’ parasztok házai mind hasonló téglákból agynak épitve. A’ templomok és az úri házak fedélei kék és zöld firnátzal vóltak be vonva; hasonló szép kövek vagy is téglák a’ mostani lakosok háza külsõ falait ékesítik...

Bágyatt szívvel Nagy Magyarit öszve járván a’ nélkül hogy valami régiséget találhattam vólna, kivéven két régi pénzt, onnan Kis-Magyari felé folytattam útamat 23 verstnyire. Az egész úton látni még mély vermeket, ahol még 30 esztendõ elõtt régi épületek állottak de a’ mellyeknek mai napon semmi nyoma sincs. Kis-Magyari, más külömben Burgon-Magyari15  most helyesen épület Orosz falu, a’ mellynek birtokosa Krasinsky úr. Hijában tudakozódtam az Uraságnál és a’ lakosoknál, már minden ott talált régiségek Pétersburgba és Moszkvába elvitettek. Már most csak a’ bora hires, és ugyan csak nem ok nélkül.

Nem csudálom hogy a’ Magyarok ezen a’ szép tájékon, ezen a’ termékes, és szarvas marhával, gyapjúval ruházott birkákkal, mindenféle vaddal kimondhatatlan sok fátzánnal, fogolylyal ’s a’ t. bövölködõ földön melly Italiával vetekedhetik, letelepettek. De micsoda viszontagságok okozták kiköltözéseket, az örökös homályban marad elborúlva...

Már most nekem más módom nen lévén, azon az úton a’ mellyel jöttem, az az a’ Fekete tengeri Kozákok Steppén által a’ Tamáni szoroson keresztül, Krimbõl Odessának, Lembergnek és Bécsnek magamat fordítsam.”

Besse János kaukázusi õshazakeresõ útja után még tizenegy évig járta a világot. 1832-ben rövid ideig Algirban is szolgálatot vállalt, majd Itáliából jelentkezett. Kutatásainak magyar nyelvû kiadására itthon csupán néhány elõfizetõ jelentkezet, ezért az francia nyelven, Párizsban jelent meg. (Lásd a 14. sz. jegyzetet).

Utolsó levelét 1841. nyarán Marseillebõl küldte Magyarországra. Igérte, hogy indul haza. De soha nem érkezett meg. A nagy utak vándora stílusosan – talán útközben – fejezte be vándorlásait.

Besse János életmûvének méltatói egybehangzóan kiemelik krími-kaukázusi útleírásának adatgazdagságát, utalva azonban arra, hogy „a rendszeres képzettség hiánya, mely a XIX. század elsõ felének legtöbb õshazakeresõjét jellemzi, megmutatkozik a józan ész és a lelkes szív egyenetlen találkozásából fogant eredményekben.”16

A XIX. századi õshazakeresõk „rendszeres képzettségét” hiányoló XX. századbeli kritikusok és életrajzírók olyan ismereteket kérnek számon az eredetünkre kíváncsi XIX. századi elõdeinken, amely ismeretanyagot csak a következõ évszázad kutatásai produkáltak.

Hol tartott Besse utazása idején az összehasonlító nyelvtudomány, a történelem, a településföldrajz és számos egyéb tudományág, melyeknek együttes eredményeivel korunk, a XXI. század kutatója már megközelítõen valószerû képet rajzolhat a magyar õstörténelem forrásokban szûkölködõ korszakáról?

És ami talán a legfontosabb: lehetett e rendkívüli teljesítményt várni anyagi alapok nélkül?

Az õshazakutatás valamennyi hõse „pénz és taps nélkül” végezte szinte kizárólagosan hazafias lelkesedésbõl táplálkozó munkáját és az elismeréssel az utókor gyakran olyan fukarul sófárkodott, mint ahogyan nekik kellett filléreikkel bánniuk.

A XIX. századi magyar õshazakutatók, kivétel nélkül, Besse János sorsában osztoztak, amit a „világvándor” ekként jellemzett:

„Egyedûl tsak a’ kegyes, és nem változó Pártfogóim tudják, mennyi fáradsággal, könyörgéssel, magam megalázásával, álhatatosan czélomhoz siettem. Sokan vóltak sõt ne talántán most is vannak bal Itélettel irántam, de szerentse! meg nem gátolhatták aggott koromnak is – melly leginkább szememre vettetett – Nemzete ditsõségére lángoló igyekezetét. Az Istennek segitségével, Felséges Fejedelmünk Engedelmével, Cs. és Királyi Hertzegek, Hazánk Nagygyai Pártfogó segedelmével olly útnak mellyen még senki Hazafiaink közzül nem vándorlott nekie eredtem, és Én a’ legelsõ, a’ Magyarok eredeti lakhelyérûl Tudositásaimat többszöri ízekben beküldöttem – hálla az Egeknek! nyilván megmutattam hogy eltökéllett Hazafiúi szándék és velem született egyenes szív elõmben vetett gátokat is elmellõzvén, magát életével együtt örömest Fejedelmének, és Hazájának feláldozza.”17

MAGÁNUTAZÁS AZ ÕSHAZÁBA

„Isten megjutalmazá fáradozásomat, mert

megtaláltam a magyarok egyik legrégibb

honát, Lebediát.”

(Jerney János levele Taganrogból, 1844.

aug. 1-én.)

A szélmalmok szomszédságban álló nemesi kúria 1800. május havában új lakóval gyarapodott. Megszületett a földbirtokos Jerney család legifjabb tagja, akit János névre kereszteltek és már kezdettõl úgy neveltek, hogy egykor átvegye és gyarapítsa a családi birtokot.

A gyermek azonban – édesapja õszinte sajnálatára – nem sok érdeklõdést mutatott a gazdálkodás iránt. Inkább nyelveket és bölcseletet tanult, majd jurátus lett Pozsonyban. A bécsi egyetemre a keleti nyelvek iránti érdeklõdés vezette.

Ifjú éveiben Jerney János közel került ahhoz a szellemi mozgalomhoz, melynek törekvései nyomán az irodalomban és a tudományban „a nemzet jövõje, jelene, s múltjával való foglalkozás lépett elõtérbe; a történettudomány világánál átvizsgálni a múltat: ez kulcs a jelenre s jövõre.”1

Jerney e kulcssal a magyar õshazára nyíló ajtókat próbálta kinyitni. Életrajzírója, Jerney János szavait közvetítve, ekként idézi fel a fiatal jogász gondolatait arról a történelmi mulasztásról és közönyrõl, amely az õshazában maradt testvéreink iránt, századok folyamán megnyilvánult:

„... A kunok egy kis töredékének megtelepítésén kívül [királyaink] elmulasztották, hogy Ázsiában maradt testvéreinket küldötteik által ismételve felkeressék, s ez úton kieszközöljék ezeknek hazánk puszta vidékeire betelepítését, hogy ez által a magyar elemet új erõkkel felfrissítsék és számban is növeljék; e helyett azonban, elhagyva merülni az ázsiai népek hullámzásában keleti testvéreinknek még nyomait is, német, szláv, szerb, ruthén, román, bajor, bosnyák, cseh, dalmát, horvát, olasz, orosz, szász, tót, sõt francia és spanyol lakosokat szállítottak az ország néptelen részeibe, s ezáltal önkénytelenül, sõt késõbb talán politikai célzatból elõmozdították a mi korunkban felmerült nemzetiségi kérdés megalakulását.”2

E felismerések fordították a jogászt – aki csupán második pályázatával nyerte el 1825-ben a Jászkun kerület tiszteletbeli alügyészi állását – a történelemtudomány, pontosabban az õshazakutatás felé.

Még alügyészi kinevezése elõtt a „Tudományos Gyûjtemény” 1824. évi számában pályázat jelent meg a kun és magyar nyelv rokonságát tisztázó tanulmány írásáról. Jerney elnyerte a pályadíjat. Ezt ugyan – száz váltóforintot – csak kilenc év múlva fizették ki, viszont a fiatal jogász e munkájával nevet szerzett az õstörténet iránt érdeklõdõk ekkoriban jelentõs táborában.

A kun-magyar nyelvrokonság kérdésérõl Jerney egy részletesebb tanulmányt is készített, s 1829-ben Szegeden megjelentette. „Világosítás Ázsiában a Caucasus hegyén lakozó Avarok és Kunságiak nyelvének magyartalansága iránt.”

A körülményesen fogalmazó Jerney János már ebben a tanulmányában valószínûnek, a másfél évtizeddel késõbbi, etelközi3 kutatóútján szerzett adataival pedig megerõsítettnek tekintette azon véleményét, mely szerint „a magyarnak a besenyõ, a kazar, kun és palóc népekkel való rokonsága és egynyelvûsége bebizonyíttatott.”4

Hasonló feltételezést fogadott el fél évszázaddal késõbbi kutatásai során a nyelvész Bálint Gábor is, a kazár-kabard-magyar nyelv egymásra hatásáról.5

Jerney a rokonságot teljeskörûnek – tehát nyelvi és etnikai is bizonyítottnak – tekintete az Etelközben a IX. században összetorlódott népek és néptöredékek közösségében.6

Az etelközi népek nyelvi és származási rokonságának bizonyításával, saját kutatásai alapján, csak 1844–45-ös etelközi kutatóútját követõen foglalkozhatott. Addig a családi vagyonból fedezett – etelközi utazásának elõkészítéseként, a kaukázusi és dél-oroszországi egykori magyar szálláshelyekkel kapcsolatos kutatások és egyéb híradások összegyûjtését és ezek publikálását tekintette elsõrendû céljának.

E munkában ösztönzõ szerepe lehetett a késõbbi nagyhírû történésznek, Horváth Mihálynak, akit 1833-ban neveztek ki segédlelkésznek Dorozsmára. A történelem iránti közös érdeklõdés hamarosan barátsággá rangosodott. Jerneyt 1838-ban a Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta. Székfoglalója is õstörténeti témájú: „A magyarországi besenyõkrõl.”

Jerney a történeti irodalomból és forrásközleményekbõl ismertté vált õshazák közül a Kuma-melléki szálláshelyet kívánta elõször felkeresni, s ennek megfelelõen e térségrõl közölte legelõbb a korábbi kutatások eredményeit és forrásait.7 Ezek sorában ismerteti Nagy Péter cár katonájának, Turkolly Sámuelnek szikszói rokonaihoz írott levelét, amely a magyar történeti irodalom számára az elsõ és hiteles forrást jelentette az õsi magyar szálláshely létezésérõl a Kuma folyó mentén.

Forrásismertetésébõl kitûnik, hogy Jerney a Turkolly levél eredeti példányát nem látta, mivel nevét helytelenül „Turkolyi”-nak írja, úgy amint az a Turkolly levélmásolatok némelyikén szerepel. Az eredeti levél keltezése, 1724. április 2., míg a Jerney által közölt dátum 1725. április 10.8

Magyar város építészeti emlékeit Jerney tatár eredetûeknek tartja, egyebekben pedig Bayer orosz akadémikus véleményét ismétli a XIX. század elején még látható romokról. Ezek sorában az orosz akadémikusnak egy figyelemre méltó adatát közli, mely szerint Magyar (Madzsar) városról Gaerber orosz tiszt rajzán kívül „a pétervári académia könyvtárában létezett valójában egy másik rajz is, mely már nincs többé meg.”9

Jerney e közleményében részletesen ismerteti Besse Jánosnak 1829. évi jelentését Magyar város épületromjairól, az ott élõ hetvenhét német, örmény és kalmük családról, amely a romok közé telepedett, az akkor is Nagy-Magyarinak nevezett faluban.

Jerney Jánosnak az õshazákba tervezett, saját költségén vállalt útjának tudományos elõkészítése során néhány nagy érdeklõdést kiváltó õstörténeti témájú tanulmányt is közzétett. Ilyen a magyarságnak az orosz államalapításban vélhetõ szerepérõl készült írás: „Való e, hogy az orosz birodalom alapítói magyarok voltak?”10 , továbbá a magyar történelemben, különösen a vándorlások korában gyakran felbukkanó „izmaeliták”-ról írott tanulmánya: „A magyarországi izmaelitákról, mint volgai bulgárok és magyar nyelvû népfelekezetrõl.”11

Négy esztendeig tartó elõkészítés után, 1844. április 23-án Jerney elindult a magyarok õsi szálláshelyei felé. A magyarok vonulását terveze követni, visszafelé: Etelköz-Levédia-Kumai szálláshelyek-Baskíriai õshaza útvonalon.

Jerney elsõ állomása Odessza volt. Itt felkereste az 1825-ben elhalt Orlay János családját. E látogatásnak kettõs célja volt: egyrészt a család közvetítésével szeretet volna jó tolmácsot találni az általa ismert német vagy francia közvetítõ nyelvhez. Õshazai utazásának több, mint négy esztendõs felkészülési szakaszában ugyanis elmulasztotta legfontosabbat, az orosz nyelv tanulmányozását. Így oroszok által lakott területen az orosz nyelv ismerete nélkül kellett boldogulnia.

E látogatástól azt is remélte, hogy esetleg sikerül rátalálnia Orlay elveszettnek tudott, a kaukázusi õshazával kapcsolatos irataira.

Sajnos, egyik reménye sem teljesült. Útját önmagára utalva, súlyos nehézségek elé nézve kellett folytatnia.

Ám következõ üzenetében, az 1844. augusztus 1-én Taganrog városában kelt levelében nyomát sem leljük az aggodalomnak:

„Isten megjutalmazá fáradságomat; mert megtalálám a’ magyarok’ egyik legrégibb honát, Lebediást...

Odesszából eltávozva, három hét óta járom keresztül-kasúl azon tartományrészeket, melyekben eleink, Atelkuzuba, és onnan Pannoniába költöztük elõtt laktak. Átevezém már a’ Bog, Ingul, Ingulecz, Dneper, Sinhul, Molocsna, Takmak, Berda, Kalmus és Miusz, meg Kalcsik és Elancsik vizeket, itt a’ Don’ mellékin, épen az azovi tenger mellett, mit scytha õseink Tengerindájának (Temerinda) neveztek, megálló. Legtermészetesb és czélszerûbbnek hivém mindig eleink’ eredet-’ s régi lakhelye’ nyomozásánál azon geographiai vonalt követni, mellyen áthuzódván, idõrend szerint fölfelé, tartózkodásuknak nyoma találtatik... Én a’ magyar nemzetet egy nagy nemzetség’ ágazatának, felekezetének tartom ugyan, de jóval kisebb csapatnak, mintsem olly nagy kiterjedésû földeket foglalt volna el Chazaria’ szomszédságában és ezekkeli szövetségben élésekor, mint mások vélik. Mostani honában, több rokon faju népcsapatok’ hozzá csatlakozásával növekedék olly nagygyá, minõnek a’ magyar birodalom megalapitásakor találjuk. A’ Dnepertõl Doneczig vagy Donig nyuló tágas föld könnyen befoghatá õket...

Magyar nyelvû népséget, ha a’ Jeges-tengertõl a’ sinai falakig, onnan a’ Gangesig minden hegyet völgyet bekalandozok is, soha nem találandok. Ez mindig erõsbülõ hitem és tudományom. E’ törzsök népség jóval korábban és tõkéstõl kiköltözött ázsiai lakából, mint eddig vélék történetíróink, ’s már a’ IV. és V. században a’ Fekete-tengermellék volt hazája, föl-fölnyomulva idõközben gyõzelmes fegyvereivel az urali vidékekig, le Kaukazus’ bérczeig, melly különben csak ideigleni ’s általmenõ hazája vala a’ mindig nyugot felé szivárgott magyar fajnak. A’ minemû hulladékai itt-ott elmaradának, vagy Lebediábani megszakadásokkor Perzsia felé visszavonula, rég elveszté Ázsia’ gyakori forradalmaiban eredeti nyelvét. Itt Lebedia és Kazária-részeken kell nekünk mindent kikutatni, a’ kurgánok’ ölében õs atyáink’ csontai közt keresni néma és írott emlékeket. Ámde magános ember, gyenge erõ illyet végre nem hajthat.”12

A Kaukázus felé igyekvõ õshazakeresõ addig zavartlannak mondható utazása 1844. augusztus elején hirtelen megszakadt. A váratlan nehézségekrõl a krími Kercsben, 1844. augusztus 13-án kelt levelében számol be:

„Megtevém már az intézkedéseket, miknél fogva aug. 4-én Rosztovba, a’ Don’ torkolatánál fekvõ városba átszálljak, onnan Sztavropolba, majd Georgievszkbe, ugy szokott módon fegyveres karavánnal Kaukazus’ bérczein keresztül Tiflisz felé utazzam; és, habár a’ gudamakarok, szuánok vagy szangok, ingúzok és kubecsiek, mint általam fõleg kijelölt tudós vizsgálatokat váró, eddigelõ kevesbbé ismert népségek mellett áthaladtomban, kellõ nyomozásokat, mint elõre láthatni, nem tehetnék is, legalább hõ vágyaimat némileg kielégítve hajtsam végre kijelölt utamat. – Azonban szolgám, egy nagybecskereki születésû fi Torontál vármegyébõl, kit a’ moldován és orosz nyelvben egyszersmind tolmács gyanánt használék, hûtlenséget nyilváníta irántom, tetemes értékü javaim’ elorozásával viszonozván a’ vett jótéteményeket, sõt keblében forralt némi alattomos terve sem marada titokban. Ensugallatom, de az ottani v.-consulx tanácsa szerint is eltávolítám a’ bizodalmam vesztette embert: mi által egyedül magamra hagyattam a’ kitüzött ut’ végrehajtásában elégtelenül. Taganrogban nem lõn kipótolható hiányom; olly tolmácsra, ki velem németül, akár franciául vagy olaszul értekezhetnék, semmi áron sem találhatván, kénytelenítettem Odessza felé visszatérni, alkalmas egyént keresendõ.”

---------------------

x v.-consul – vice konzul, helyettes konzul.

Az utazás módosításának valódi okát, a kaukázusi cserkesz törzsek függetlenségi háborúja következtében elõállott veszélyhelyzetet – amely bizonyos vonatkozásokban a Kaukázus mai állapotát tükrözi – Jerney óvatos körülírással ismerteti.

„E’ gyönyörû fekvésû városban, ablakomból láthatom Ázsia partjait, a’ város fölötti magasb hegyrõl a’ Kubán’ torkolatánál fekvõ cserkesz földeket. A’ szilaj de éber lelkû cserkesz népség’ folytonos vitézségérõl az onnan utazó sebzett orosz tisztek látásai elég bizonyságot nyujtanak. 8000 lengyel és orosz átment hadviselõ mondatik köztök lenni. Maga a’ híres fõnök Szemil is Pétervárott növekedvén, egykor orosz szolgálatban vala. Alkalmam van több cserkeszeket látni ’s beszédöket hallani. Nyelvök ezeknek nem más, – mert különbözõ nyelvü ’s nevü népségekbõl alakul a’ cserkesz néven ismert nemzet – mint a’ török nyelv’ rontott dialectusa. Termetök nyulánk, arczvonaluk kifejlett, tekintetök bátor, és vadszinük barnás. Ruházatuk különféle színû zeke, melly fél térdig ér, fejükön az egykoron magyar ruhánknál divatozott alacsonyabb medve-kalpaghoz hasonló prémes süveg. – Közébök, ’s földükön át a’ Kaukazusra juthatás elzárva elõttem, el minden idegen elõtt, legalább a’ jelen idõkben. A’ másik utvonalt, melly Georgián átvezet a’ bérczek közé, innen tengeren menve, hasonlólag veszedelmesnek mondják a kereskedõk, ’s itteni v.-consul Nikolich ur; állítván, miként Trebizond körül pestis ütött legyen ki. E’ gonosz hír a’ Fekete-tengeren a’ hajózást elgondolhatókép óvakodóvá teszi, ’s nekem, ki hazámtól elszigetelve egyedül vagyok, bátorságtalanná. Még most engedelemmel legyen mondva – inkább óhajtnék hazámnak élni, mint érte meghalni.”13

A háború meghiusította Jerney tervét, hogy végigjárja a Turkolly által leírt tájakat a magyarok egykori kaukázusi szállásterületein. amikor azonban másodízben Odesszába utazott, a sors váratlan ajándékkal lepte meg: „nyelvemléket” talált.

„Különössége miatt legyen engedelem röviden elbeszélnem. Jalta és Derekoi, azaz tér vagy völgyfalu nevû tatár helység között létez Iszlenov orosz uraságnak némi parkja, mellyet a’ Guva patak’ völgyén át a’ tengerrei kilátás Krim’ legszebb villái közé emel. Ezen kies helyen az út mellett ültetve, majd minden ritka szõlõfaj tõkéje diszelg, karóra irott nevével. A’ 13-dik számnál im ezen írást olvashatni: „Nagy zemo zolly” azaz: nagy szemü szõlõ. – A’ magyar’ éles fegyvérének messze országokon történt hóditásai nem valának képesek nyelvemlékeket hagyni magok után; ’s ime szõlõmivelési lankadt szorgalmunk átszállítá azt, bár csekélységben, Krim’ halmaira is!”14

Az elmaradt kaukázusi kutatás helyett Jerney Moldvába és Besszarábiába utazott. A csángók történelmét, nyelvét és népi hagyományait kívánta tanulmányozni, a Moldva és a Szeret folyók menti csángó falvakban. Tisztázni kívánta a magyarul beszélõ moldvai népcsoportok elõtörténetét és végleges lakóhelyének kialakulási körülményeit. Forrófalva, Nagypatak, Szabófalva és Kománfalva lakóinak eredetvizsgálata nyomán az a véleménye alakult ki, hogy a moldvai magyarság egy olyan kun és besenyõ elemmel keveredett néptöredék leszármazottaiból alakult ki, amely elszakadva az anyatörzstõl, nem vett részt a nyugati elvándorlásban, s így az egykori Etelköz õslakósának tekinthetõ.

Jerney János, noha eredeti szándékát, a magyarok õsi szálláshelyeinek személyes átvizsgálását, nem válthatta maradéktalanul valóra, abból a történelmi adósságból, amely a veszélyeztetet õshoni lakosságnak a Kárpát-medencébe történõ átmentésének elmulasztása nyomán keletkezett, a maga szerény módján és eszközeivel, igyekezett valamit törleszteni.

A csángó magyarok által lakott moldvai falvakban a XIX. század elsõ felében szervezetté és nagyméretûvé duzzadt az a folyamat, amely a csángók földjeinek erõszakos megszerzésére irányult, román egyházi- és világi birtokosok részérõl.

Jerney a hazai sajtóban „Felszólítás Moldvából a magyarhoni földesuraságokhoz” címen helyzetismertetést tett közzé, kérve, hogy a földönfutóvá lett csángó magyarokat a honi földbirtokosok puszta telkein telepítsék le, vonják be a magyar nemzet szervezeti egységébe. E kérdés kapcsán, és egyéb megnyilatkozásaiban gyakran kifogásolta az elõdök azon eljárását, hogy a nemzeti katasztrófák által okozott emberveszteséget, meggondolatlanul, idegen etnikumokkal pótolták, ahelyett, hogy a régi magyar szállásterületeken, idegen hatásoktól pusztuló testvéreikre gondoltak volna.

Jerney javaslata nagy vihart váltott ki a román politikusok körében. Az „Albina Romaneaska” címû lap gúnyiratot közölt, melyben a magyar õshazakeresõt „Új Mózes” névre keresztelte, aki bibliai elõdjét utánozva arra vállalkozott, hogy kivezesse Moldvából a sanyargatott magyarokat.

Õshazakutató magánvállalkozásának kényszerû megszakítása után Jerney még évekig reménykedett félbeszakadt útjának folytatásában. 1849 és az utána kialakult politikai helyzet azonban meggyõzte ennek kilátástalanságáról. Pedig már az orosz nyelvet is megtanulta, hogy ne kelljen tolmácsokra, harmadik nyelvre hagyatkoznia.

Utolsó éveit paleográfiai és oklevéltani kutatásokkal töltötte, 1855-ben bekövetkezett haláláig.

AKIBE KÕRÖSI CSOMA LELKE KÖLTÖZÖTT

„Ha Buddha híve lennék, azt kellene hinnem, hogy az elhunyt Csoma Sándor szelleme költözött át Bálintba. Szélesebb nyelvismeret, szívósabb kitartás és annyi keleti népnek ismerete, együtt véve, nincs meg a magyar föld egy élõ fiában sem. Az Altáj népei, nyugati és keleti mongolok, Kína, India, Perzsia, mind látták Bálintot, és ha van valaki, akinek hányatott élete és mindent meggyõzõdéséért feláldozni kész jelleme van, úgy ez Bálint.”

Tömörebben és találóbban aligha mutathatná be bárki szentkatolnai Bálint Gábor székely õshazakutatót, mint Lóczy Lajos tette, amikor gróf Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciójában végzett közös kutatásokra emlékezett.

Lóczy Lajos reinkarnációs gondolatának folytatásához szinte önként párosulnak azok az életrajzi adatok, melyek arról tájékoztatnak, hogy Kõrösi Csoma Sándornak a mongol kutatásokra vonatkozó tervét az a másik székely valósította meg, aki szinte földije volt. Csupán fél évszázad múlott el a gondolat fogamzásától a mongóliai kutatás megvalósulásáig.

Bálint Gábor életútja a háromszéki Szentkatolnáról indult, 1844. március 13-án. Szülei – Bálint Endre és Ilyés Ágnes – sok gyermekkel, oly nagy szegénységben éltek, hogy Gábor fiukat még iskolába sem küldhették. Apja tanította õt írni, olvasni, meg a deák nyelvre. Elgondolkoztató olyan társadalomról hallani, melyben valaki annyira szegény, hogy elemi iskolára sem telik, ugyanakkor latin nyelvre képes tanítani gyermekét.

Mint ahogy az is idegenül hangozhat a mai kor emberének, hogy a tizenkét esztendõsen végre iskolába került Bálint Gábor az elemi osztályokban francia és olasz nyelvet tanult, a székelyudvarhelyi gimnáziumban pedig az arab, a török, a perzsa és héber nyelvekkel ismerkedett. A kis székelynek kitûnõ nyelvérzéke volt. Talán édesapjától örökölte ezt. Mire nagy késéssel, huszonhárom éves korára leérettségizett, tíz európai és keleti nyelvet ismert.

De még ilyen felkészültség is – megtetézve jogi és nyelvészeti szaktudással – kevésnek bizonyult az általa célszerûnek tartott diplomáciai beosztás elnyeréséhez. A kenyérkereset arra kényszerítette, hogy mágnás családoknál vállaljon házitanítói állásokat.

Ekkoriban ismerkedett meg Vámbéry Ármin keletkutatóval, aki pártfogásába vette Bálintot. Rokonérzetet talán a hasonlóan megélt gyermekkori nyomorúság ébresztet a hatvanas években már világszerte ismert tudósban. Még a pályakezdés nehézségei, a házitanítóskodás is közös volt mindkettõjük ifjúságában. Az elismert tudós barátsága rendkívül megtisztelõ volt Bálint számára, aki a turkológusszemélye iránt érzett tiszteletét lassan az általa képviselt tudományos tételekre is kiterjesztette.

A nyelvrokonság kérdésében a XIX. század ötvenes éveitõl heves vita bontakozott ki a finn-ugor és a török szárny képviselõi között. A vitát számos egyéb feltételezés színesítette, melyek közül leghangosabb a mongol-mandzsu szólam zengett, melynek elõénekese Fogarasi János nyelvész és jogász, kúriai bíró, a „Magyar nyelv nagy szótárának” készítõje volt. Fogarasi nemcsak hirdette nyelvünk mongol eredetét, hanem követõivel együtt, a nyelvrokonságot az etnikai hovatartozással is azonosította. Véleményét nemcsak hirdette, hanem anyagilag is alátámasztotta. Alapítványt létesített „a magyar és mongol nyelv rokonságának kinyomozása” céljából. Fogarasi fiatal nyelvészt kívánt a mongol nyelvterületekre küldeni, olyan embert, akit az „academai áramlatok” még nem fertõztek meg. Vámbéry Bálint Gábort, az akkor negyedéves jogászt javasolta e feladatra és mivel hasonló nyelvtudású fiatalembert aligha találtak volna, el is nyerte a megbízást. Az Akadémia – Fogarasi és Vámbéry közbenjárására – hasonló összeggel, a kultuszminisztérium pedig Eötvös József utasítása nyomán évi száz arannyal támogatta a „magyar és mongol nyelv rokonságát” felderíteni hivatott egyszemélyes expedíció költségeit.

Bálint Gábor életmûvének, tudományos teljesítményének megítélésében a külsõ tényezõknek és hatásoknak rendkívüli szerepe volt. A mongol-mandzsu nyelvrokonság kiderítése ügyében megkezdett munkája például, azonnal – mielõtt bármit is tehetett volna – a Fogarasi követõk táborába sorozta be õt.

A diplomáciai szolgálatra áhítozó, állásnélküli Bálint Gábor hirtelen olyan, kutatói igényét is kielégítõ megbízáshoz jutott az oroszországi és ázsiai tanulmányúttal, melyhez megbízói részérõl határozott és hallgatólagos elvárások, a mongol-magyar nyelvrokonság bizonyítása kötõdött.

1871-ben „három éve, hogy a t.m. tudományos Akadémia megbízó levelét kézhez véve, az ebben kijelölt czél megvalósítására utra indultam. A kiküldetés megbizást tartalmazott arra nézve, hogy az altaiság három ágát a hely szinén tanulmányozva, különösen népnyelvi anyagot gyüjtsek a hasonlitó nyelvészet s ez által a népészeti tudomány számára. Hogy a tatár, mongol és mandsu három nyelvág összefüggésben van egymással, de sõt a finnugorsággal is, azt nem kiküldetésem tervezõi, nem is t.m. Akadémia állapitotta meg, ki volt az már mutatva mindazon tudósok által, a kik az altaiság – vagy turánságot tanulmányozva, az odatartozó nyelveket csoportok – és ágakra osztályozták...

És miután a m.t. Akadémiában több igen jeles tudós szép sikerrel mûködött és mûködik jelenleg is részint a  finnugor, részint a délkeleti török-tatárság és ujgurság terén, kiknek nevei általában ismeretesek, u.m. Hunfalvy Pál, Fábián István, Budenz, Barna és Vámbéry urak – így okszerü volt azon kivánat, hogy a többi rokon nyelvcsoportok tekintetében is valami legyen téve általunk, kiket mégis e kérdés sokkal inkább érdekel, mint nyugati Európa bármely népét és tudósait.”1

A három esztendõ tanulmányaink tárgya és anyaga az alábbiak szerint oszlott meg: Kazányban a „Kazáni vagyis bolgártatár népnyelv és az altai török nyelv; Asztrakhanban a nyugati mongol vagyis a khalmik népnyelv; Szent-Pétervárott a finn-ugor nyelvek, s elõkészület a mongol mandsuság tanulmányozására. Urgában2 vagy Khurenben a kalkha mongolság nyelve és a sinai birodalomban hivatalos mandsu nyelv” tanulmányozása.3

Bálint Gábor nyelvtanulási módszere nagyon hasonlított ahhoz a gyakorlathoz, melyet évtizedekkel korábban Magyar László Afrika-kutató alkalmazott a föld egy másik szegletén, amikor tárgyakra mutogatva, portugál szóval – como, mi ez, micsoda – tudakolta azok nevét, miért is a bennszülöttektõl a „Komo úr” nevet kapta.

De ilyen módszerrel kezdte Bálint Gábor nagy szellemi elõdje és földije, Kõrösi Csoma Sándor is tibeti szóanyagának gyûjtését. Abban is hasonlított kutatási gyakorlatuk, hogy mindketten bennszülött nyelvoktatókat fogadtak fel. Bálint iskolásgyermekként járt be a kazányi keresztény tatár iskolába: „... naponként kétszer is elmentem az említett iskolába, hol több órát töltöttem, számtalan tárgy nevét kérdezvén. Minden dalt tudó fiatalt tatárt magam köré gyûjtvén, mondatolásuk után írtam a dalokat, a keresztény tatárok által elfogadott latin orosz betükkel.”4

E tanulmányai során találkozott Bálint Gábor a keresztény tatár Miatyánkkal is, melynek szövegét Jaksics Gergely feljegyzésébõl ismerjük: „Minink Atye ki da tegeden. Volgaltess tinin lemet. Toless tinin buksa. Etless tinin erek: kuze kesme, eme tegeken. Meleg-teszta kindem mimnink tsilla ketsin ma adna memnink. Utara memnik parnygets memnank: kuze mi elterelsz mimnink-gets memnank. Is ne vegal memnink kesertet. Szirlága memnink jaitongets. Mert tinin kuksa, vi tsab tsilagodon.”

Az ima többek által Kun-Miatyánk nevén ismert. Pontos gyûjtési helyét nem jegezték fel és szöveghûsége is ellenõrizetlen. Csupán érdekességként említjük Bálint Gábor tatár nyelvstúdiumai kapcsán.

A kun Miatyánk egy magyarországi változatát Jerney János is feljegyezte „Keleti utazásairól” készített beszámolójában. A Jerney által közölt szöveget, melyet az 1730–40-es években „õsi nyelvmaradványként tanítottak a fülöpszállási iskolákban”, Nánási János jegyezte fel. A Nánási-féle imaszöveg megegyezik a Varró István karcagi kun férfi által ismert szöveggel. Varró „minden kún tudománya az általa is kúnnak vélt tatár miatyánkból állott” – amely nagyban eltér a Jaksics-féle szövegtõl5 és ekként hangzik:

Mi atyánk ki vagy a mennyekben

Bezén attamaz kenz kikte

Szenteltessék a Te neved

Szen leszen szen adon

Jöjjön Te országod

Dösön szenkulon

Legyen Te akaratod miképpen mennyben, azonképpen

a földön is

... nicziegen gérde kékte

Mi kenyerünket, mindennapit, add nekünk ma

Bezén akomozne okunemezne bezbezge pitbütör

küngon

És bocsásd meg nekünk vétkeinket, miképpen mi

is megocsátunk ellenünk vétkeseknek

Il bezen nénemezne neszembezde jermezbezge

utrogergene

És ne vigy minket a kísértésbe

Itme bezne olgya manga

De szabadíts meg a gonosztól

Kutkor bezne álgya manna

Mert Tiéd az ország, hatalom és dicsõség most

és mindörökké, amen.

Szen borsong boka csalli bocson igye tengre

amen.”6

A kun Miatyánk szövegét gyakran használták fel a tatár-kun-besenyõ-magyar nyelvrokonság és e népcsoportok etelközi együttélésének bizonyítására. „Etelköz lakosai magyar nyelvûek voltak, s ilyenekül kell ismernünk a besenyõkkel egy nyelvû kúnokat”7 – állapította meg a kun Miatyánkot közlõ magyar õstörténeti kutató Jernei János.

A népnyelvben Bálint a nyelv õsi alapjait kereste, amelyben „láthatni a megromlatlan õsi nyelvszellemet, meg lévén tisztázva a nép által nem használt, szükségtelen arab és perzsa szóktól és kifejezésektõl.”8

A nyelvrokonságot Bálint egy olyan õsi szóállag közegében kereste, melyet kizárólag a népnyelv õrzött meg és amely egyedül alkalmas a nyelvek rokonelemeinek felderítésére.

Bálint, még kazányi tanulmányai idején, Timofejev lelkész és tanító közremûködésével tatár nyelvtant állított össze, melyet a tanítójelöltek lemásolva, fontos és sokáig egyetlen oktatási segédanyagként használtak iskoláikban.

Képi hasonlatnak is bizarr: apró tatár falucska valahol a Volga mentén és iskolájában egy magyar ember által összeállított, kéziratos ábécés könyvbõl tanulnak tatár gyermekek.

A Kazányban gyûjtött nyelvi anyagot tudományos felhasználásra Bálint Gábor hazatérése után nyomban elõkészítette, s a Tudományos Akadémia 1875-ben kiadta azt.9

Az õshazakutatáshoz nyelvrokonsági alapot keresõ Bálint második állomása Asztrahány volt. Tanulmányai központjává itt is a Kazányban már jól bevált iskolát tette. Az itt nyert kalmük nyelvi ismeretek ellenszolgáltatásaként az asztrahányi gimnázium kalmük tanulóit Bálint Gábor latin, görög és francia nyelvre oktatta.10

„Magával a khálymik néppel való érintkezésem is elég könnyûvolt, minthogy részint a tanuló ifjak szülõi és rokonai közül említett növeldébe látogatásra többen eljártak, részint Asztrakhán városában minden pillanatban találkozhatám a vásárlás vagy munkára jött khálymikokkal, azután meg eljártam az Asztrakhántól egy mérföldnyire, a Volga folyó jobb partján esõ khálymik bazárra, a hol a khálymikok barmaikat és jószágaikat szokták a kormánytól rendelt ellenõrizet mellett eladni, s a hol a khálymik templom és papság is van. A pusztáról Asztrakhánba jött khálymikokkal való találkozásnál mindig el kellett beszélnem, hogy honnan való vagyok s miért jöttem éppen az õ nyelvöket tanulni? Midõn elmondám, hogy én nem vagyok orosz, s hogy nekem tulajdon khánom van napnyugaton, igen csodálkozának, mert az ilyen khálmikok rendesen azt hiszik, hogy Oroszországon kivül még csak Tübet van. Azon kérdésükre: miért tanulom az õ nyelvüket, azt válaszolám nekik, hogy az erdem bilikte azaz tudományos embernek az õ nyelvük tudása is szükséges. Ezen kifejezést minden khálymik és mongol ismeri a vallás folytán, s így ez a felelet a legrövidebb s legalkalmasabb volt, mert erre rendesen elhallgatának.”11

Az akadémiai tanulmányút utolsó állomása Mongolia volt. Az a terület, ami Kõrösi Csoma Sándor kutatási tervében – a tibeti szótár elkészítése után – az elsõ helyen szerepelt. Ismerõsei, amint az dr. Gerard levelébõl kiderül, tudtak errõl:

„... Ha Mr. Csoma nagyobb anyagi segélyforrásokkal rendelkezne, tanult férfiakat hívna Tasi Lhunpoból vagy Lhászából, s ezek segítségével a mongol nyelvet tanulmányozná... Mr. Csoma legnagyobb célja és szüntelen vágyódásának tárgya az, hogy bejusson Mongolországba, és megismerkedjék ennek a különös õsrégi országnak a nyelvével és népével ... a mongolok irodalmának, történetének és szokásainak ismeretétõl új felfedezések lehetõségét reméli; ez sohasem szûnik elméjét foglalkoztatni, és jelen tanulmányainak befejezése után ama magasabb célok felé fogja irányítani pillantását.12

A magasabb cél, az õshaza feltalálása volt!

Tudta ezt nemcsak a segítõkész Gerard doktor, hanem a földi székely-magyar, Bálint Gábor is. És úgy kezdett a mongol nyelv tanulásához, ahogyan Kõrösi tette volna. Tanítóul lámát fogadott fel:

„Láma tanítóm, névre Jandén Dsamcza, a kinek igen kevés teendõje volt, általában ismeretes vala jó beszélõ tehetségérõl; ez mongolul irni nem tudott ugyan, hanem tübetül, mert a mongol papság méltóságán alulinak tartja a tübeti szent nyelven; és iráson kivül más irással foglalkozni, de czélomnak jobban is megfelelõ volt az, hogy tanitóm irástudatlan legyen, mert különben a vallásos könyvek nyelvét, a mely Kowalewszki szótára által úgy is eléggé ismeretes, közölte és tanitotta volna vagy legalább is az irott és beszélt nyelvet vegyesen.

Ezen láma Khurenbõl az orosz konzulság mellé költözködvén, naponként kivánatomra kétszer is megjelent nálam.

Khurenben is elsõ tevékenységem aszó- és mondat gyüjtésre szoritkozott; elõször leirtam a szobámban és körülöttem található tárgyak nevét; majd meg elmentem a mongol sátrakba s ott a sátor alkatrészeinek és magában a sátorban lévõ tárgyaknak nevezetét jegyeztem föl. Ünnepély alkalmával, midõn teljes lószerszámot és szekeret láthattam és több mongol volt együtt, a lószerszám és szekér egyes részeinek nevezetét iram össze.

Láma tanitómmal kimentem a Tula folyó partjára s ott az állatok és azok kicsinyeinek elnevezését jegyeztem föl.”13

„Urgai mûködésemnek második ágát képezõ mandsu nyelv tanulásánál csupán könyvek és a mandsuúl tudni köteles mongol hivatalnokokra támaszkodhattam.

Tanitóm volt egy mongol törzsfõnök, névre Nainté, ki másodmagával az urgai orosz konzulságnál lévõ iskolában a mongol és mandsu nyelvet tanitja.

Ezen értelmes hivatalnok hetenként háromszor jött hozzám és kezdetben mongol nyelvrõl forditgattunk mandsura; a harmadik leczkénél már mandsuúl kezdék vele beszélni, a min õ igen csudálkozott, mig el nem mondám neki, hogy én már elõbb tanulmányoztam vala e könnyü nyelvet és csak a kiejtés tekintetébõl valék tanitóra utalva.

A mandsu nyelvbõl más anyagot nem gyûjthetvén, Sismarov orosz konzul úr szives volt számomra mandsu könyveket hozatni Pékingbõl.”14

Bálint 155 napot töltött Mongóliában, s hazatértekor a mongol-mandsu népnyelv egyedüli, tudományosan képzet szakértõjeként tartották számon világszerte.

Az elismerés helyett újabb megpróbáltatások várták. A Bálint által igazolhatónak vélt rokonsági kapcsolat a magyar és mongol nyelv között, rázúdította ezen elmélet ellenzõinek haragját, ami Budenz akadémikus személyes bosszúja folytán szinte elviselhetetlenné vált. Bálint ugyanis – Bundenz kérésére – cseremisz hallgatóságnak bemutatta Budenz cseremisz nyelven írott tanulmányát, amit a bennszülöttek nem értettek meg, noha a szöveg az õ nyelvükön íródott.

Budenz megbocsáthatatlan hibául rótta fel Bálint Gábornak, hogy „olyan közegnek mutatta be a tudományos tanulmányt, amely mûveletlensége folytán – nem értette azt.” De a cseremisz anyanyelvûek nem a tudományos tételekkel kapcsolatban mutattak értetlenséget. Addig el sem jutottak, mivel nem értették meg a szöveget, ami, állítólag, az õ anyanyelvükön íródott.

Ez a nézeteltérés nem kis mértékben járult hozzá, hogy az Ázsiából hazatérõ tudós állás- és lehetõség nélkül maradt, hogy nyomban nem kezdhetett hozzá gyûjtött anyagának rendezéséhez és publikálásához.

Arany Jánosnak, az Akadémia akkori „titoknokának” kellett közbenjárnia ahhoz, hogy a nyelvtudós magántanári álláshoz jusson a pesti egyetemen, s mandzsu, mongol és tatár nyelvet tanítson.

Ezekben az években készíti el, s 1877-ben megjelenteti Bálint Gábor a „Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén” címû munkáját, amelyben összegzi mongóliai kutatásait, hangzási egyezés alapján nyelvi azonosságokat állapít meg, hangsúlyozva, hogy a nyelvi egyezések nem jelentenek feltétlenül etnikai rokonságot. Világos és széles tudományos bázisra épített megállapításai ellenére gyakran tették felelõssé Bálintot olyan kijelentésekért, melyeket nem õ, hanem ellenségei gondoltak ki fondorlatos módon.

A helyzetet illetõen leginkább az volt méltánytalan, hogy mindez a magyar tudomány fellegvárában történt és Bálintnak még azt is éreznie kellett, hogy személyén keresztül olyan „nagyságokkal” hadakoznak, akiket nyiltan támadni nem merészelnek.

Valóságos mentõövnek bizonyult ebben a helyzetben a hazai tudományos környezetbõl szabadulni kívánó Bálint számára a „Legnagyobb magyar” fiának, Széchenyi Bélának meghívása, belsõ-ázsiai expedíciójára.

1877. decemberében a „Polluce” nevû osztrák hajón indult újra Ázsiába. Együtt dolgozott Lóczy Lajossal, aki e közös munkában szerzett benyomásai alapján vélekedett úgy, hogy Kõrösi Csoma Sándor lelke mintha Bálintba költözött volna.

Bálint Gábor csupán fél esztendeig örülhetett Széchenyi Béla meghívásának és Lóczy Lajos társaságának, mert Tibet határvidékérõl, hirtelen támadt súlyos betegsége miatt, haza kellett térnie. akadémiai ellenfelei összeférhetetlenséggel vádolták Bálintot, s ezt jelölték meg korai hazautazása egyetlen okaként, noha egész környezete bizonyította, hogy az expedícióból kivált Bálint beteg, de kritikus egészségi állapota ellenére is, nagy erõfeszítéssel készíti elõ – indiai kutatásainak összegzését „Tamul (dravida) tanulmányok” címen, amely késõbb a Széchenyi-expedíció anyagának III. kötetében jelent meg.15

Bálint Gábor korai hazatérését bíráló megjegyzések némelyike gyávasággal vádolja a kutatót, aki megrettent a bennszülött lakosság fenyegetéseitõl. Ilyen veszélyes helyzet valóban fennállott – de ez már Bálint hazatérése után alakult ki.16 Az osztrák-magyar közös külügyminisztérium sanghaji megbízottja 1880 január 31-én jelentette a veszélyhelyzetet, melyben szomorú „eshetõségek következhetnek be, ha gróf Széchenyi szándékától el nem áll... a tibetiek határozottan kijelentették, hogy a Grófot, ha tovább nyomulna, megölik.”17

Az akadémiai gáncsoskodás Bálinttal szemben odáig ment, hogy megakadályozták egyetemi magántanári állásának gyakorlását és elzárták elõle a szaklapokban történõ publikálás lehetõségét. Arany János, mélységes szánakozásában epigrammát írt a méltánytalan helyzetbe taszított székely tudósról:

„Szegény Bálint Gábor boldogtalan góbé.

Amennyit te szenvedsz, mi ahhoz a Jóbé!”

Bálint Gábor feleletként a sorozatos méltánytalanságokra, 1879-ben elhagyta hazáját.

Hosszú vándorlás kezdõdött. Az önkéntes számûzetés viszontagságaiban felesége is osztozott. A tudós Bálint, aki ha számolta volna, mintegy harmincra becsülhette azon nyelvek számát, melyeket használni tudott. Így könnyen elhelyezkedett a legkülönbözõbb foglalkozási ágakban. Damaszkuszban pénzügyi ellenõr, Bagdadban igazgatási tanácsos, Spanyolországban banktisztviselõ, Athénban az arab és újgörög nyelvek egyetemi tanára és tolmács. „Ázsiában utazik Bálint Gábor, kinek megválása az akadémiától és hazájától oly nagy feltûnést keltett; – adta hírül a Földrajzi Közlemények – Bálint Törökországban adófelügyelõ minõségben nyert alkalmazást (3000 frt évi fizetés mellett) és mint ilyen Bagdadba küldetett, hogy ott az adóügyeket rendezze.”18

Már csaknem tíz esztendeje hányódott a világban, amikor az ismert erdélyi történelemtudós, az ugyancsak székely Jakab Elek, hazahívta õt. Bálint hosszú levéllel válaszolt, melybõl az õ székely konoksága éppen úgy kiolvasható, mint az a méltánytalan – és azóta sajnos sokszor ismétlõdõ – helyzet, amely a tudományt személyi és politikai érdekek szolgálatával alázta meg. Bálint válasza a hazahívó üzenetre arra a kérdésre is feleletet ad, hogy: miért nem jutott tovább a nyelvhasonlító elemzéseknél az a személy, aki felkészültsége és ambíciói folytán biztos léptekkel indulhatott volna Julianus ösvényein is?

Íme, a levél:

„Hazámban átélt egész múltom oly keserû, hogy mikor rágondolok, magam csodálkozom, hogy iránta szívemben még mindig kiolthatatlan szeretetet érzek. ... De ha az Akadémia vagy a kormány a becsülettel való és biztosított visszatérésemet lehetségessé tenné, elhagynám Kelet derült egét és paradicsomi éghajlatát, lemondván függetlenségemrõl, visszatérnék, elfeledni igyekezném a múltat s beállanék a nemzet õszinte munkásai közé. ... Munkásságom alapján kérek állást. Mikor a teológiát és jogot dicsérettel végeztem, lehettem volna pap vagy ügyvéd, de lelkiismeretemmel nem tudtam egyeztetni. Utazásaim alatt és után nem vágytam aranyborjú elérésére, nem kívántam a minisztertõl sok fizetést, rangot sem, csak azt kértem, mentsen meg a már megunt, évenkénti segélykoldulás gyalázatától s a vele járó intrikáktól. Azt kértem, hogy becsületesen élhessek, s takarékos életmód mellett tizenhárom gyermekû agg szüleim némileg gyámolíthassam. Nem nyertem meg. Nem volt hely számomra sem az egyetemnél, sem az Akadémiánál, sem a minisztériumoknál, sem egyik vagy másik külföldi követségnél, akkor midõn mások, akik a tudományosságért alig tetek valamit, régi és újonnan létesített jövedelmes állásokat nyertek. Volt elmémben, hogy a Székelyföldre menjek vissza, hogy kis örökségem mívelve keressek foglalkozást és kenyeret, mert nemcsak a tollat tudom forgatni, de megfogom az ekeszarvát, kapát, kaszát, sõt néhány mesterséget is értek. De, hogy mindezt ott tegyem, ahol a véres veríték gyümölcsébõl hitvány emberek élnek bõségben s az izzadóra pöffeszkedve és gúnyosan nézzenek le – igen nagy áldozatlett volna.”19

1892-ben, tizenhárom évi távollét után tért vissza szülõhelyére, Szentkatolnára. annak, amit az eke szarvának  megmarkolásáról írt, ugyancsak szükségét látta, mert állást nem kapott, paraszti munkából kellett fenntartania magát és családját. S, ha estére kelve maradt még szikrányi ereje, gyertya vagy mécses világánál dravida-mongol-magyar összehasonlító szótárának anyagát állította össze.

A kultuszkormányzat 1893. decemberében végre Bálint tudásának megfelelõ tanszékkel bõvítette ki a kolozsvári egyetem bölcsészeti karát. A székely tudóst, mint hajdanán a római konzulokat, az ekeszarv mellõl állították a tanszék élére, hogy megelõzve az európai egyetemek kínálatát, japán, török, tatár, arab, mongol, mandzsu, kabard, finn és eszperantó nyelvet tanítson.

1895-ben Zichy Jenõ gróf meghívta kaukázusi expedíciójába. Azon a területen járt, ahol Turkolly Sámuel, Orlay János és Besse János kereste a magyarság egykori szállásait. Bálint figyelmét itteni tartozkodása során azonnal megragadta a kabard törzs nyelve, szokásai és e népcsoport tagjainak külsõ megjelenése. „... azok a kaukázusi arisztokrata Adighe-kabardok, a kiket nyelvük, öltözetük s egész szellemi és testi habitusok a mai magyarok édes rokonának bizonyít, s annak tart minden kaukázusi mûvelt ember.”20

Bálint Gábor – aki annyi nyelvhasonlítás kezdeményezõje volt – siet közölni olvasóival, hogy a kabard-magyar nyelvek hasonlóságának felismerésében õ nem kezdeményezõ, hanem csupán utánzó. Elsõként Plisonnel márki, XV. Lajos francia uralkodó krími követe utalt a két nyelv közötti hasonlóságra.21

Arra nézve nem rendelkezünk adatokkal, hogy minek alapján állapította meg a XVIII. században élt francia követ a nyelvhasonlóságot. Esetleg ismerte a magyar nyelvet, vagy létezett akkoriban ilyenfajta feltételezés? Errõl bõvebb felvilágosítást Bálint Gábortól sem nyerünk. Õ elsõ ismereteit a kabard nyelvrõl abból az ábécés könyvbõl szerezte, melyet a kabard fejedelmi családból származó Kazi Atazsukin állított össze még a XIX. század elején. E könyvet Nalcsikban, a kabardok fõvárosában egy elemi iskolai tanító ajándékozta a magyar kutatónak.

A kabard nyelv tanulmányozása két kiváló nyelvészeti munkával gazdagította keleti nyelvtudományunkat. A kabard leíró nyelvtan kézírásról készített kõnyomatos külsõvel jelent meg,22 kabard lexikona pedig egy etimológiai szótár rendeltetését tölti be, latin nyelvû értelmezõ- és összekötõ szövegekkel.23

E munkájában Bálint megerõsíti azt a következtetést, melyet a „Honfoglaló Revíziójá”-ban már megfogalmazott, azt ugyanis, hogy. „a kabard nyelv a történeti utigur hún törzs nyelvének keleti testvére és mindkettõ egy õsi turáni nyelv két fõ nyelvjárása.”24

Bálint e következtetésével igazolta a görög császár, Constantinos Porphyrogennetos véleményét, aki a kabard népcsoportot a kazár anyatörzstõl elszakadt töredéknek tudta. E népcsoportot tanította meg – a Bíborban született véleménye szerint – a magyarokat a „kazar” nyelvre, olymódon, hogy közben a „kabarok” is megtanulták a magyar nyelvet.25

Bálint a nyelvek egymásra hatásának kérdésében kezdettõl fogva és következetesen a kölcsönösség elvét tartotta meghatározónak. Vizsgálati módszerei között egyoldalú hatások – tehát csak „átvevõ” és csak „közvetítõ” folyamatok nem léteztek.26

A népek és nyelvek egymás melletti vagy kevert közegében a nyelvi kölcsönhatások olyan széles skáláját igyekezett felderíteni, amelyek létrejöhettek együttélés, hódítás, közös létfenntartási tevékenység vagy akár a kereskedelem révén is. E szemlélet folyományént Bálint Gábor a rokonság fogalmát kiterjesztette – amint ezt „A Honfoglalás Revíziójának” elõszavában kifejti – „a finn és török fajú” népek mellett a „nagy turáni család” tagjaira is.

Noha Bálint Gábor gyakran utalt arra, hogy a nyelvi rokonság nem jelent szükségszerûen származási-testvéri kapcsolatot, mégis, a munkájával szemben támasztott bírálatok fõként azt kifogásolták, hogy azonosította” a nyelveredet és az õseredet kérdését, s még a kutatási módszerek kialakulása elõtt a kérdést véglegesen tisztázhatónak vélte. Tévedése nemcsak övé volt, hanem koráé is, mely a kérdésben az elsõ tudományos tapogatózásokat végezte.”27

Bálint Gábor életmûvének tárgyszerû bírálata vagy akárcsak ismertetése, rendkívüli felkészültséget igényel, hiszen oly hatalmas területen kell az ilyen feladatra vállalkozónak közel kerülnie Bálint ismeretanyagához, ami nem az életmû bírálatát, hanem annak folytatását kívánná, kiegészítve az idõközben elért tudományos eredményekkel.

Ilyen vállalkozó azonban, éppen az említett követelmények hiánya folytán, egyelõre nem akadt. Úgy tûnik, hogy Bálint Gábor emléke és életmûve 1913 májusában, amikor Cholnoki Jenõ a Turáni Társaság és a Kolozsvári Tudomány Egyetem nevében elmondta felette a búcsúbeszédet, végképp lezárult. Ma már – legjobb esetben is – csak tudománytörténeti címszóként tartják számon nevét annak a székely tudósnak, aki a nyelvek világában, azok fényénél próbált rálelni a magyar õshazába vezetõ útra.

NEW-YORKBÓL AZ ÕSHAZÁBA

Berzenczey László 1820-ban, abban az esztendõben született Kolozsvárott, amikor székely földije, Kõrösi Csoma Sándor elindult az õshazába. Már ifjúkora sejtetni engedte, hogy kalandos életutat jár be. A fiatalember megszökött a szülõi házból. Volt házitanító, kocsis, majd meg ekhós szekereken, vándorszínészként járta be az országot.

Három esztendei kóborlás után visszatért az iskolapadba, majd társadalmilag is elfogadott állást szerzett, írnok lett a marosvásárhelyi bíróságon.

1848-ban a jobbágyság felszabadításáért száll síkra. Kossuth õt nevezi ki Erdély polgári biztosává, s mint ilyen döntõ szerepet játszik az agyagfalvi népgyûlés határozatában, a forradalom fegyveres védelmének proklamálásában.

A szabadságharc eseményei azt is bebizonyították, hogy Berzenczey nemcsak a politika terén kész a hazavédelmére, hanem a harcmezõkön is. Az általa szervezett lovascsapat, a Mátyás huszárok élén harcolt az erdélyi hadszíntereken.1

Világos után, a jelképesen végrehajtott akasztás realizálása elõl a moldvai csángók földjére, az egykori Etelközbe menekült. A hely szelleme és Jerney János öt esztendõvel korábban itt végzett kutatásai felkeltették Berzenczey érdeklõdését a magyar õstörténet-és a magyarok egykori szálláshelyei iránt.

Ám a régi történelemmel aligha foglalkozhatott az a menekült, aki nemrégen még korának történelmét próbálta alakítani. 1849 végén az osztrák titkosrendõrség már nyomára bukkant. Berzencezeinek tovább kellett menekülnie. Egyetlen biztonságot ígérõ megoldásnak a Kossuth emigrációhoz való csatlakozás kínálkozott. az ekkora számban már jelentõsen megfogyatkozott emigránsokat, hogy megóvják az osztrák ügynökök zaklatásaitól, a török hatóságok Sumlába, majd még távolabb, Kis-Ázsiába telepítették át.

Itt Berzenczey ismét olyan adattal találkozott, amely a magyar õstörténetre irányította egyszer már felkeltett figyelmét. Megtudta, hogy egy hongkongi német misszionárius, Karl F. Gützlaff egy 1850-ben, a Magyar Tudományos Akadémián tartott elõadásában a magyar-dzsungár rokonság lehetõségével foglalkozott. A magyarság eredetének kutatására, Kõrösi Csoma Sándor munkájának folytatására küldetést érzõ Berzenczey elhatározta, hogy a német missziónárius közelebbi útmutatásai alapján tesz kísérletet a magyarok õshazájának felkutatására. Az emigrációs körülmények azonban, csupán annyit engedtek meg e nagy tervbõl, hogy álmodozzék azok keresztülvitelének módozatairól.

A levert szabadságharc- és az újabb nagy vérveszteség után „az Ázsiában feltételezett testvérnépek felkutatásának nemcsak tudományos, hanem politikai jelentõsége lehetet volna.”2

Elsõ alkalom a régen dédelgetett õshazakeresõ elképzelés megvalósítására a törökországi emigrációból való „szabadulása” után kínálkozott. 1851. szeptemberében az Amerikai Egyesült Államok kormánya meghívta a törökföldön minden európai kapcsolattól elzárt Kossuth Lajost és kíséretét. Hajót is küldött az emigránsokért. Gibraltárnál Kossuth Anglia felé vette útját az emigránsokat és amerikai útjának elõkészítését Berzenczey gondjaira bízta. Az Egyesült Államokban így négy héten keresztül Berzenczey képviselte legmagasabb szinten a hõsöket, akik iránt egész Amerika mélységes tiszteletet, csodálatot és nagyrabecsülést érzett.

A Kossuth érkezéséig eltelt idõszakban Berzenczey számos barátot és tervéhez támogatókat szerzett. Népszerûségét nagyban emelte lovaglótudománya, melyet nem is olyan régen a honvédõ harcokban szerzett.

Amíg a vendégre vártak, Berzencezey megszervezte Kossuth testõrségét és annak parancsnokaként vett részt a diadalútnak is beillõ – de a magyar szabadságmozgalmak ügyét, sajnos, semmivel sem segítõ – körutazásban Amerika nagyvárosaiban.

Három hónappal Amerikába érkezése után, 1852. februárjában New-Yorkból elindult a magyar õshaza általa feltételezett színhelye, Ázsia felé. Addigi életstílusának megfelelõen kalandos módon – szárazföldön – „kelt át” az Atlantiról a Csendes-óceánra. A késõbbi Panama-csatorna helyén, folyó- és állóvizeken át, meg nyeregben tette meg azt a 70 kilómétert, ahol azóta a két világóceán hullámai ölelkeznek.

Berzenczey céltudatosságát talán mindennél jobban illusztrálja az a körülmény, hogy San Franciscoból, az arany városából, ahova oly sokan kívánkoztak, néhány nap múlva tovább utazott.

Hongkongban szomorú hírrõl értesült. A német hittérítõ, akinek megismeréséért Berzenczey László sokezer mérföldet tett meg, nem sokkal korábban, meghalt. Hátrahagyott iratairól, feljegyzéseirõl még az a brit konzul, Jonh Bowring sem tudott pedig õ minden európait ismert, aki Ázsia e térségében megfordult, így Kõrösi Csoma Sándort is.

A lesújtó hír mellett a konzul reménykeltõ adatokkal is szolgált. Egy francia missziónárius, Évariste Régis Huc akkoriban megjelent könyvébõl ismertette azokat az adatokat, melyek szerint a kínai Kuku Nor tartományban egy Hung maul nevû lovas nomád nép él.3

Berzenczey õsmagyarokat sejtet e nomádokban. Kõrösi hajdani útvonalán szerette volna megközelíteni a Hung maul törzs szállását, azonban a kínai hatóságok nem engedték belépni az ország területére.

A Kõrösi nyomdokain õshazát keresõ Berzenczeynek, tetemes fáradság és anyagi veszteség mellett, dolgavégezetlenül kellett visszatérnie Európába.

1853-ban önként részt vett a török hadsereg oldalán a krími háborúban. Szevasztopol falai alatt harcolt a magyar forradalmat vérbefojtó cári csapatok ellen.

1862-ben, több mint tizenkét esztendei eredménytelen bolyongás után megkísérelte a hazatérést. De internálás lett belõle. Csak a kiegyezés után térhetett haza.

Az általa elképzelt õshaza vonzása 1873-ban ismét utazásra késztette. Berzenczey ezúttal a megközelítés számára legveszélyesebb módját választotta. Okulva a kínai hatóságok elutasító magatartásából, ezúttal Oroszország felõl, végig szárazföldön haladva próbálta megközelíteni a Kuku Nor tartományában élõ hung maulok szállásterületét.

Ama állam felségterületén, Oroszországban tervezte végrehajtani a világon addig páratlannak és teljesíthetetlennek tartott tervét, amely nagyhatalom ellen kétszer is 1849-ben és négy évvel késõbb, a krími háborúban – parancsnoki beosztásban, önként vállalt élethalálharcot vívott.

Ennek következményeit vakmerõen felvállalta az õshazakeresõ Brezenczey. De, amint az események igazolták, vállalta az orosz fél is. Ingyenes kísérlet kínálkozott annak ellenõrzésére, hogy teljesíthetõ e az oroszföldrõl Indiába és szomszédságába vezetõ gyalogút. A stratégiai érdek legyõzte az addigi ellenséges érzületet. Elvégre az Indiába jutás lehetõségének próbájáról volt szó!

Berzenczey 1873 tavaszán érkezett Szentpétervárra. Innen a szibériai Omszkba, majd Kazahsztán felé indult. Útját dr. Kubassek János, aki annak tibeti szakaszát 1987-ben maga is végigjárta, ekként ismerteti:

„Az Éhség-sztyep átszelése után érte el az Isszik Kul tavat. 1874. március 10-én bukkant fel a Narin-folyó forrásvidékén található orosz határõr erõdítményben, Narinszkban. Egyedül, emberfeletti nehézségek árán kelt át a Tien-sanon... Csakmakban feltartóztatták, de néhány nap múlva továbbengedték Kasgárba. Ott Jakub kán kirgizei orosz kémnek vélték a magányos, elcsigázott utazót. Fogságba vetették, s csak Duoglas Forsyth angol expedícióvezetõ közbenjárására engedték szabadon. A Forsyth-expedíció nyomában haladva, egyedül gyõzte le az 5370 m magas Suget hágót... Betegen érkezett meg Ladak tartomány fõvárosába, Lehbe. Mivel Johnson angol megbízott megtiltotta, hogy a Szringarba vezetõ nyugati rövidebb utat használja, Lehbõl Kuluba indult. Ismét magányosan vergõdött át a Himalája 4–5000 m-es hágóin. Útközben érintette a Zanszkár folyó mellett levõ Zangla kolostorát, Kõrösi Csoma Sándor egykori remeteségének színhelyét... 1874. szeptemberében érkezett Bombaybe. az indiai újságok óriási szenzációként ismertették Belsõ-Ázsia magányos vándorának szinte hihetetlen teljesítményét.”4

A vakmerõ vállalkozásáról, melyet elsõként hajtott végre a világon, Berzenczey László, a szerkesztõség kérésére, az alábbi kivonatosan közölt újságcikkben számolt be.5

„BERZENCZEY LÁSZLÓ: LADAKBAN

Talán túl sokat taglaltam azokat a nehézségeket, melyekben az orosz határtól Kashgarban való feltartóztatásomat, utamat Yarkandba, interjúmat Mr. Forsyth-tal6, a bánásmódot, melyben Yarkandtól Ladakig részem volt és végül újbóli feltartóztatásomat Lehben. Nem állhatom meg azonban, hogy ne fejezzem ki azon meggyõzõdésemet, hogy a bánásmód, melyben mindvégig részesültem, Mr. Forsyth velem szemben folytatott politikájának volt a következménye. Ez a politika, bármennyire fájó és megalázó volt is számomra, kényszeredetten bár, de be kell látnom, hogy semmi esetre sem volt elõrelátó a részérõl.

Nincs az az urától szökõ szolga, aki gyorsabban és lopakodóbban készülõdött volna, mint én Lehbõl való eljövetelemkor. Összecsomagoltam minden holmimat, felnyergeltem a Mr. Johnsontól kölcsönkapott lovat, a másikra pedig magam raktam fel a csomagokat, mivel kísérõm teljesen használhatatlannak bizonyult az efféle munkára. A csomagjaim egy részét szállító két emberrel az Indus-folyó mentén indultam útnak, majd hamarosan nekivágtam felfelé a hegyen. Mennyire vágytam arra, hogy lefelé menjek, a folyó mentén és Kasmiron keresztül tegyem meg az utat, ahol nincsenek magas hegyek! A Himalája legmagasabb hágójára újból feljutni, ami elkerülhetetlen volt, ha Kooloon keresztül teszem meg az utat, meglehetõsen kiábrándítónak tûnt számomra, tekintetbe véve gyenge egészségi állapotomat, mindenesetre a korábbiakhoz képest már jobban éreztem magam.

Minél magasabbra értem az Indusnak ebben a völgyében, annál dúsabb lett a növényzet. Egy-egy család birtokában levõ, kõfallal körülvett földterületeket lehetett látni, melyek gondos megmûvelésrõl tanuskodtak. A látvány Goldsmith szavait juttatta eszembe: ’Az ember keveset akar errefelé, és azt a keveset sem akarja sokáig’...

Nem látni tétlen, semmittevõ embert, férfiak és nõk egyaránt szorgoskodnak. Az utóbbiak hátukon kosarakkal, kezükben vas végû bottal végzik munkájukat. Egyetlen asszonyt sem lehet kosár nélkül látni, és az is csak ritkán üres.

Este elértük Chachotot. Egykor park lehetett ezen a területen. Csak két fõ utca szeli át a falut, és így a fák nagy része épségben maradt. Másnap reggel nagyon felbosszantott muzulmán vezetõm, aki a nála levõ nagy bottal állandóan verte ladaki kísérõinket. Amikor abbahagyattam vele, elvettem tõle a botot és eldobtam, nagyon dühös lett rám, és gesztusaival értésemre adta, hogy akár el is vághatja a torkát ezeknek az embereknek, ha neki éppen úgy tetszik, és hogy nekem ehhez semmi közöm. Nem értettem, hogy a kasmiri Haharaja, aki állítólag hindu, miért alkalmaz muzulmánokat az ország közigazgatásában. Ha Lehben például egy dölyfösen, csípõre tett kézzel sétáló embert látni, az biztos, hogy muzulmán. Ha annak szemtanúja valaki, ahogy én magam is voltam háromszor Mr. Johnson távolléte alatt, hogy valaki leveszi saruját, és szegény ladaki asszonyokat és gyerekeket arcul üti annak sarkával, akkor is biztos lehet az ember, hogy õ is muzulmán. A helyzet az, hogy vallási kötelezettségüknek érzik, hogy így bánjanak ezekkel a szegény bálványimádókkal. De vajon azok az emberek bálványaikat anyagi voltukban imádják? Nem, semmi esetre sem. A bálvány csak anyagi megtestesülése rajongásuk szellemi tárgyának. Egyébként pedig a buddhista vallás legalapvetõbb elveinek egyike a szeretet, és elsõdleges tana, ahogy ezt a mûvelt nagy tudású Kõrösi Csoma felismerte, megegyezik a kereszténységével. Vagyis: Szeresd felebarátodat, mint tenmagad.

Antik gótikus építészetre emlékeztetõ motívumokat találni még néhány újonnan épült házon is. Az elsõ rész kõbõl van, és istállónak használják, a felsõ, napon kiégetett hatalmas téglákból épült. Tetõk nincsenek, csak teraszok és tornyok, melyek hosszú, keskeny ablakait nagyon óvják és félig elrejtik a különbözõ fafaragások mögé. A hegycsúcsokon hatalmas várak magasodnak, amelyek a lámák egykori kolostorai voltak...

Ahogy elhagytuk az Indust, völgybe értünk, amit kezdetben kõ, késõbb pedig homok és kavics borított. Aznap megérkeztünk Marcalauba. Onnan tovább haladva, találkoztunk egy öreg lámával. Õ volt az elsõ, akit életemben láttam. Rongyos vörös ruhájában imbolyogva haladt el mellettünk, meggörnyedve a teher alatt, amit cipelt. Itt olyan látványban volt részem, mint még eddig soha: teljesen rózsaszínû hegyek tárultak elém.

Ahogy egy szûk völgybe érkeztünk, megpillantottam a hegyek csúcsait, melyek olyanok voltak, mintha több ugyanolyan vastag falat építettek volna egymás mellé, és így megannyi különös formájú vár benyomását keltették, ha az ember elhaladt alattuk. Itt is, mint ahogy az út során még többször, számos buddhista oltárral találkoztunk. Ezen a helyen az alakok elõtt lapos kövek feküdtek, mintha tányérok lettek volna, rajtuk vörös kõdarabokkal, ami különbözõ ételek illúzióját keltette.

Uguit elhagyva kopár hegyen haladtunk át, amelyrõl leérkezve nagy meglepetésben volt részem. Lent a Debring-völgy húzódott, amit egyesek Zardnak hívnak. A talajt selymes fû borította, ami egészen a hegy oldaláig felhúzódott azon az oldalon. Juh- és kecskenyájak legelésztek mindenfelé, és sok felvert sátrat lehetett látni a hegyoldalban, jelezvén, hogy itt a gyapjúnyírás ideje. Mihelyt tábort vertünk, kezdtem figyelni, hogy dolgoznak. A juhok gyapját egyszerûen levágják, ahogy Európában, de a kecskéket sajnáltam nagyon. Elõször megfésülik õket valami durva szerszámmal, ami összekötött nádból készült. Ezzel a hosszú kiálló szálakat szedik le. Ezután a finom gyapjút, ami alatta maradt, ollóval lenyírják. Ez az a híres gyapjú, amibõl a kasmiri és tibeti kendõk készülnek...

Harmadik nap elhagytuk a fennsíkot, délnek fordultunk, és elkezdtünk felfelé haladni a Chang-Lung-hegyen. A szûk, köves ösvényen csak lassan tudtunk elõre jutni, ezalatt pedig állandóan karavánokkal, juh- és kecskeanyákkal találkoztunk. Azok, amelyek Tibet felé tartottak, gabonával, amelyek Tibet felõl jöttek, sóval voltak megrakva. Mennyire szántam azokat a szegény állatokat! Nem elég, hogy tejjel, majd amikor levágják õket, hússal látnak el bennünket, ezen kívül még el kell végezniük a lovak, szamarak, öszvérek és tevék munkáját is. A kecskék nagyon jól tudtak haladni a sziklás úton, de a szerencsétlen juhok állandóan összerogytak terhük alatt. Vessünk csak egy pillantást azokra az állatfajokra, amelyek földünkön játszadoznak, sétálgatnak, csúsznak-másznak! Nincs közöttük egy sem olyan szerencsétlen, mint azok, amelyeket az ember vett gondjaiba.

Ahogy a Himalája hegyvonulatainak ezen a déli részén halad felfelé az ember, egyre jobban kivehetõvé válnak a hegyek majdnem egészen a csúcsig. Azon a száraz Karakorumon alig van hó, míg itt, rengeteg, és helyenként nagy is. Mégis, alighogy elkezd olvadni, már nefelejcs és más, különleges színû virágok nyílnak, melyek a hófehér hegycsúcsokkal alkotnak határt. A száraz karakorumi levegõtõl majdnem meghaltam, míg a Bara-Lacha nyirkos levegõjétõl helyrejöttem. A Karakorumon nincs víz, ugyanakkor itt minden csúcs közelében találtam tavat, mely azt hiszem, az olvadó hóból keletkezett. A Bara Lachát megmászni könnyebb, mint róla leereszkedni, és ez, amint már említettem, igaz a többi hegy esetében is. Kimondhatatlan örömmel töltött el minden lépésemnél az egyre gazdagabban burjánzó növényzet. Az éjszakát Patseoban töltöttünk, majd egy völgyön keresztül Davohu nevû faluba értünk, ahol újból erdõket láttam. Az egyik fenyõerdõ volt a völgy keleti részén, ahol haladtam, a nyugati oldalon cédrusokat fedeztem fel, melyek egészen a hegyek csúcsáig húzódtak fel. Nem volt szükség öntözésre. A Davohuból kivezetõ út egy csodás kerthez volt inkább hasonló, melyet emberi kéz nem képes létrehozni.

Ebben a gyönyörû Lahol-völgyben a rózsáknak nincs az a ragyogó élénk színük, mint Ladak másik oldalán, a Nubra-völgyben, vannak azonban aranysárga dupla rózsák és hatalmas fûzek, melyek a völgyet átszelõ folyók mentén nõnek. Mégis a cédrus, a buddhisták szent fája uralja a terület többi részét.

Egy európainak nagy megkönnyebbülésére szolgál Kylangba, az egyik nagy tibeti faluba eljutni, amelynek vallási és síremlékei a környezõ csúcsokon találhatók. A házak itt távol vannak egymástól, ami teljesen különbözik a belsõterületen fekvõ falvak elrendezésétõl, melyek olyan zsúfoltak, hogy az ember az egész területet bejárhatja a tetõkre lépkedve”...

A nagy utat, melyre két nagyhatalom figyelt, teljesítette Berzenczey. Oroszországból a Pamiron, Kasgáron, a Karakorumon és a Himaláján át eljutott Indiába.

De a magyarok õshazáját – melynek létezésében egy negyed század óta rendületlenül hitt – ezúttal sem láthatta meg.

Kiábrándulva, célját, reményét és egészségét vesztve, a lipótmezõi gyógyintézetben halt meg 1884-ben Belsõ-Ázsia magányos vándora, az õsök hazáját keresõ magyar.

„TUDOMÁNYOS VÉGRENDELET” AZ ÕSHAZAKUTATÁSRÓL

Ha 1850-ben Berzenczey László, a magyar emigráció kényszerlakhelyén nemcsak Gützlaff doktornak a dzsungár-magyar néprokonságot feltételezõ elõadásáról, de az arra adott válaszról is értesült volna, bizonyára másként alakul élete folyása. Bizonyára nem utazik Hongkongba, majd élete alkonyán nem vállalja a Himaláján történõ átkelés fáradalmait és e kalandos utazás egészségi, anyagi és családi következményeit.

A szó, amely visszatarthatta volna, 1850 szeptember 16-án hangzott el a Magyar Tudományos akadémia kisgyûlésében, Reguly Antal levelezõ tag szájából.

Az õshazakutatásban halálos kórt szerzett tudós tapasztalattal és felelõsségérzettel megfogalmazott szavai azonban, sajnos, nem jutottak el a törökországi emigráció hányódásait élõ Berzenczeyhez, aki életét tette rá, hogy megkeresi a magyarok õshazáját – Belsõ-Ázsiában.

Amikor Reguly Antal Karl Gützlaff német misziónáriusnak a dzsungár-magyar nyelv – és eredetrokonságot lehetségesnek tartó feltételezéseire válaszolt, mint e sokat vitatott kérdés legelismertebb szakértõje – már halálos beteg volt.

Reguly rövid, de nagy tudományos elismerést kiváltó életútja 1819-ben, Zircen kezdõdött. Ifjú éveiben jogot tanult, de rendkívüli készséget árult el nyelvtanulásban és a történelemtudomány iránt. Finnországi tanulmányútja a magyar-finn rokonság kérdéseire irányította figyelmét és egész további mûködését, minden energiáját e tudományterület kutatására fordította.

Alig múlt húszesztendõs, amikor a Finn Tudományos Akadémia tagjai sorába választotta. Itthon Toldy Ferenc figyelt fel az ifjú Reguly igéretes munkájára. Az õ javaslatára a magyar Akadémia is megszavazott egy szerény segélyösszeget a Volga mentén élõ, a finnugor nyelvcsaládba tartozó népek életének és nyelvének tanulmányozására.

Közben Reguly eredményei a szentpétervári tudós körök számára is oly értékesnek bizonyultak, hogy anyagi segítségüket ajánlották. Ám Reguly, bízva a magyar Akadémia küldeményének gyors érkezésében, köszönettel visszautasította a segítséget.

De pénz ezek után sem érkezett. Munkája folytathatása érdekében Reguly végül is igénybe vette Bayer orosz akadémikus kölcsönét. Így hitelbõl folytatta kutatásait, s közben ismételten elõtárta kétségbeejtõ anyagi helyzetét:

„Egész gazdagságom, Tek. Úr! harminczöt papirosrúbelbõl áll. De igyekszem megnyugodni, bízva királyomban, ’s bízva abban is, hogy az academiának szinte lesz módja igéretét teljesíteni. Mivel az itteni igazgatóság minden szükségeimrõl, mellyek existentiámat ’s egyéb czéljaimat illetik, gondoskodik, kiadásaim itt igen csekélyek, ’s addig, míg a’ vogul nyelvben olly elõmenetelt teszek, hogy már némelly kirándulásokat is tehetek, reménylem, megérkezik a’ segítség!”1 Fél esztendõvel késõbb az ázsiai Oroszország tobolszki kormányzóságból küldte haza jelentését. Kutatásainak részletes ismertetése az obi osztyák és vogul nyelv összehasonlításából állt. A tudományos beszámoló végérõl ezúttal sem hiányzott a szerény kérés:

„Mi oka e megfoghatlan hallgatásnak, ’s a’ segedelem’ halasztásának? Nem tudom, mire vagyok felhatalmazva, annál kevésbbé a’ költségek’ mennyiségét, mikre számot tartanom szabad, ’s az idõt a’ mikorra azokat várhatom: nem tudom mihez szabni kiadásaimat, egész utamat. Gondolja el, T. Úr, e’ helyzetet: künn állani egy végtelen pusztában, nagy feladásokra hivatva, ’s egyszersmind megfosztva minden szükséges eszköztõl, sõt személyem biztossága is koczkáztatva gyakran. ... Vissza nem térhetek, nincs módom, elõre mennem szinte csekély és kétséges: helyt ülnöm nem engedi a’ tervemben alapodó progressio’ szüksége! Ha szegény is hazám, gazdagabb még is nálam.”2

A személyes „biztosság” kockáztatásának egy életveszéllyel fenyegetõ esetét Reguly éppen az Akadémiának küldött jelentés idején élte át. A történetet az akadémiai ülés elõadója az alábbiakban ismertette:

„Midõn utazónk most másodszor, és pedig keletrõl, érkezett a’ vogulok közé, nem olly nyájasan fogadtatott a’ föld’ népe által, mint az Uralon. T.i. itt azon babonás hír terjedt el, hogy egy olly férfi utazza be e’ tájakat, ki határtalan hatalmat gyakorol a’ kedélyek felett, az embereknek, tetszése szerint, vagdalja le fejeiket, azokat gipszbe takarja ’s ládában magával viszi; hogy kiséretében nyolcz vasas, és azért sérthetetlen férfi jár. E’ bal hír’ következtében egy faluban Reguly az asszonyok által emelt késekkel fogadtatott, ’s nagy munkába került õket megnyugtatni. Végre mindazáltal sikerült a’ megbarátkozás, ’s így utazónk egy vogul nagy áldozatban részt vehetett. Baer úr’ véleménye szerint e’ veszedelmes hírre a turinszki ispravnik3 adhatott alkalmat. Reguly t.i. Irbitbõl gipszet akart hozatni, hogy, az académia’ ohajtására, néhány kaponyát leformálhasson. Az ispravnik magára vállalta a gipsz’ megszerzését, de utóbb visszaküldte a’ pénzt azon izenettel, hogy Irbitben nem lehetett gipszet kapni, noha R. maga látott volt elébb, az irbiti vásáron, azt árultatni. Az említet bölcs férfi, meglehet, hallott valamit arról, hogy holtak’ képei le szoktak gipszben vétetni, de nem arról, mikép élõké is leformáltathatik, ’s így talán hivatalos kötelességének tartotta a’ gipszvételt akadályozni, nehogy a’ vogul arczképzet iránti érdek néhánynak éltébe kerüljön. Annyi bizonyos, hogy az ispravnik maga ajánlkozott a’ vétel’ eszközlésére, ’s pénzt kért reá, mellyet sokkal utóbb küldött Pelymbe vissza. ’S ekkép a’ fejlevágás’ meséje, szántszándékkal vagy ártatlanul, tõle indulhata ki.”4

Csaknem három esztendõn át járta a baskir, vogul, osztják, votják és cseremisz szálláshelyeket. Nyelvi atlaszt és szótárakat állított össze, történeti adatokat, regéket és népköltészeti darabokat gyûjtött.

Gyûjtõútja az Észak-Urálban olyannyira új és régen nélkülözött adatokat ismertetett, hogy az Orosz Földrajzi Társaság felkérte az általa néprajzilag és nyelvileg már felderített terület földrajzi feldolgozására is.

A megtisztelõ felkérést Reguly nem utasította vissza. Elkészítette az általa bejárt Észak-Urál térképét, amellyel, a „St. Petersburger Zeitung” méltatása szerint „Reguly az Urál-vidék még ismeretlen fehér foltját tüntette el és a hozzáfûzött magyarázattal Oroszország etnográfiájában és geográfiájában egy terjedelmes terra incognitát szüntetett meg.”

Reguly hosszú oroszországi tanulmányútjain olyan komplex kutatási módszer megvalósítására törekedett, melyben a föld- és néprajzi adatok, együtt a nyelvtudományból nyert útbaigazításokkal, meghatározóan tudják befolyásolni a közös õsi szálláshely lokalizálását és az innen kirajzó népek, néptöredékek késõbbi útvonalát is.

E módszer alkalmazásával viszonylag rövididõ alatt összegyûjthetõnek vélte mindazon ismereti anyagot, melybõl az õshazára, a nyelvi- és eredetrokonságra vonatkozó adatok nemzeti tudományunk eredményeként jelennek meg.

„Így hamar gyûjtethetnének egybe nyelvünknek a’ finn nyelvekkeli összehasonlítására szükséges anyagok; ’s ez mind nyelvünkre, mind historiánkra, és mindenre, mit nemzeti tudománynak nevezhetni, megbecsülhetetlen következményekkel fogna bírni. Mind eddig keveset gondolkodtunk arról, melly különbözõ szláv, byzanti, olasz stb miveltség’ magvai azok, mellyek jelen magyar miveltségünket és sociális formáinkat elõhozták; de mellyek azon elemek, mellyik azon szülõföld, mellybõl ezen vidéki vetõmagok mostani gyümölcsös formáikra fejlõdtek, ’s mi tehát a’ valódi eredeti magyar, arról eddig még kevesebbet álmadozhattunk, mivel tudományi állásunk szerint ez mind eddig fogalmunk felett volt.”5

Reguly Antal kutatásait és azok eredményeit azért tartottuk fontosnak – akárcsak vázlatos formában – ismertetni, mert általuk nyer hitelt, tudományos belsõ tartalmat, ugyanakkor kritikai adatbázist a magyar õstörténet, az õshaza- a nyelv- és eredetrokonság kérdése.

A Reguly által alkalmazott kutatási módszer ezen sajátosságai jól figyelemmel kísérhetõk a Gützlaff által felvetett dzsungár-magyar rokonság lehetõségét vizsgáló elõadásában.

„Reguly Antal levelezõ tag foglalván el a szószéket” – kezdõdik az akadémiai tudósítás az 1850. szeptember 16-i ülésrõl – valójában azonban az akadémikusi széket is ezúttal, ezzel az elõadással foglalta el. Ez az elõadás óvhatta volna meg Berzenczeyt, ha tudomására jut, a sokezer kilométeres haszontalan fáradozástól, s végül ez a Reguly-elõadás tartalmazta mindazon módszer- és ténybeli kívánalmakat, melyeket egy fiatal, de nagy tapasztalattal rendelkezõ kutató a tudomány- és a jövõ nemzedéke számárja követendõnek ajánlott.

Mintha valami tudományos végrendeletté formálódtak volna az ekkor harmincegy esztendõs akadémikus szavai az õshaza- és eredetkutatásról, arról a tudományterületrõl, melynek további gyakorlati mûvelésétõl õt magát, betegsége fosztotta meg.

Reguly elõadása, melyben a Gützlaff által feltételezett dzsungár-magyar rokonság lehetõségét vizsgálja, tudománytörténeti okmány. Módszerével és adatgazdagságával méltón és kifejezõen reprezentálja az õshazakutatásban és a nyelvrokonság területén elért magyar eredményeket. Ezen értékei igénylik – szinte követelik – részletes ismertetését.6

„Gützlaff missionarius egy pár hét elõtt, a’ chinai nyelv- és írásmódról az academiában tartott érdekes elõadása’ alkalmával említést tõn egy néprõl, melly véleménye szerint a’ magyarokkal azonos eredetû és nyelvû volna. Egy illy nagy hírû férfiú’ nyilatkozatát vidékek és népekrõl, mellyek hozzá olly közel, tõlünk azonban olly távol esnek, és olly ismeretlenek; ’s mellyeket õ saját történetünk és nyelvünkkel összefüggésbe hoz, nem lehetett érdek nélkül hallani, és méltán fordítá minden mívelt ember a’ Kokonoor’ vidéke és a’ dzungár nép felé figyelmét.

Minthogy utazásom’ érdekei és feladatai nélkülözhetlenûl kivánták, hogy magamat Közép-Ázsia vidékei és népviszonyai felett tájékozzam, és utam emberekkel hozott érintkezésbe, kik e’ vidékeket nem csak könyvekbõl, hanem saját tapasztalás és vizsgálódás után is ismerék: felhíva érzem magamat az említet nép’ történeti és nyelvbeli viszonyairól némellyeket elmondani azon czélból, hogy az érdekelt közönség részletes tudósítások által képes legyen a’ szóba hozott rokonsági kérdés felett magának helyes itéletet képezni...

Gyaníttatik, így nyilatkozott Gützlaff úr, hogy Kokonoor melletti népek a’ magyarokkal azonos eredetûek ’s az övékhez hasonló nyelven beszélnek. Ez mindazáltal eddigelé csak gyanítás, minthogy ennek valóságát bebizonyítani még eddig senki sem vállalkozott. Egyedi véleménye azonban, ha azt meg kell mondania, az: hogy a’ Kokonoor’ vidékén lakó dzungár nép a’ magyar nemzet’ õstörzséhez tartozik, ’s a’ magyarok egy, e’ vidékrõl származott, amazoktól elszakadt ágat képeznek; hogy továbbá a’ magyarok’ nyelvét, jóllehet ez, több mint ezer éves elszakadás után, tetemesen megváltozott, a’ Kokonoor mellett még most is beszélik. – Gützlaff azon okokat, mellyek õt e’ véleményre bírák, chínai történeti forrásokból meríté, s azoknál fogva hiszi, hogy a’ magyarok’ történetét a’ II. századtól kezdve egészen Magyarországba jövetelõkig követni lehet...”

De kik is a „dzungárok”? – kérdezi Reguly és nyomban közli, hogy a mongol népcsaládhoz tartoznak, részben kínai, részben orosz uralom alatt, Mongólia keleti felében, a Bajkál-tó körül és Észak-Tibetben élnek három törzsre oszolva. A dzsungár rokonítás szempontjából az ölötök törzs vehetõ vizsgálat alá, minthogy a „dzungár” ág e népcsoporthoz tartozik, amely a XVI-XVII. század fordulóján, régi hazáját elhagyva, az Irtis és Ili folyók mentén telepedett le.

„E’ viszonyokból – folytatja Reguly – mellyekben a’ mongol népek és azok’ nyelvei egymáshoz állanak, kitûnik hogy, midõn Gützlaff úr azt mondja, miszerint a’ dzungárok a’ magyarok’ rokonai, õ bennünket a’ mongolok’ rokonainak is állít, és a’ dzungárokat, kiket õ, mint azt kijelentette, tiszta mongol faju népnek tart, csak azért helyezte elõtérbe és nevezte meg külön, mivel talán történetökben, és a’ dzungár és hungár nevek’ véletlen rokon hangzásában valami fontos dolgot látott. Hogy tágasabb értelemben a’ magyar a’ mongollal, valamint a’ többi közép-ázsiai nyelvekkel is rokon, arról nincs kétség, és bizonyos, hogy a’ magyar összehasonlító nyelvbuvárlat’ feladatában áll, a’ mongolt szintúgy, mint a’ többi közép-ázsiai nyelveket vizsgálódása körébe bevonni...”

Történeti tekintetben – midõn Gützlaff chinai történeti forrásokra hivatkozik, mellyek’ nyomán õ a’ magyarok történetét a’ II. századtól Kr. után követhetni gondolja – úgy látszik hogy eszmefonalát feltalálhatjuk, ha visszaemlékezünk, miszerint már Pallas említ az ölõtök’ törzsérõl egy hagyományt, mellynél fogva sok századdal Dsingisz Chán elõtt, az ölõtök’ legnagyobb és legalkalmasabb része harczolva nyomúlt nyugatnak egész Kis-Ázsiáig, és ott, és a’ Kaukazus körül eltünt. Minthogy e’ hagyományt könnyen lehet a’ húnok’ költözésére alkalmazni: ezek pedig a’ külföldi tudósok’ véleménye szerint mongolok voltak; természetesnek látszhatik, hogy a’ dzungár ölõtök mint mongolok, egy részrõl a’ húnok’ maradékai, más részrõl pedig – miután a’ magyarokat szinte a’ húnoktól származtatják – egyszersmind testvérei és rokonai a’ magyaroknak. Ezen következtetés igen természetesen foly önmagából...”

„Mi a dzungárok’ történetét különösen illeti, azt röviden a’ következõkbe lehet összefoglalni: Dsingisz Chán elõtt vagy három nemzedékkel (1100. körül) élt Tibet’ nyugati részében, az ott elszórt kisebb ölõt csapatok közt, valami Böh nevü fõnök, ki eszélyessége és varázsló ereje’ következtében, azon idõben, midõn az ölõtök a’ Dálai-Láma’ hitére még nem tértek volt át, nagy tekintélyre jutván a’ többi kis fõnököktõl közös fejedelemmé és Khánnak választatott. Ezen egyesülése által az eddig széljel és magán élõ csapatoknak, támadott azon horda, mellybõl utóbb (1550 körül) két testvérnek t.i. Ongozo és Ongorchoinak viszályai és összeférhetetlensége által a’ dzungár és dörbõt horda képzõdött. Ongorchoi, a’ fiatalabb testvér, a’ nép’ kisebb felével Ongozótól elszakadván és keletnek a Kokonoor felé huzódván, ott hordájával Dörbõt nevet vett fel: míg Ongozo a’ nép’ nagyobb részével régi lakhelyeiben megmaradván, tekintettel az elõbbire, nyugatinak vagyis mongol felfogás szerint balkézbelinek, azaz dzungárnak (dzun=bal, gar=kéz, kar) neveztetett. Ez elõ- vagy keletkezési története a’ dzungár népnek, és ennek elsõ történeti korszakát képezheti. Második korszaka magába foglalja e’ nép’ lassankénti elõnyomulását Éjszaki-Tibet’ szegény és terméketlen vidékeibõl, az Irtis forrási tartományok gazdag legelõföldjeire; ottani anyagi jólléte’ emelkedésével jellemi szilárdulását és önállósági vágyának kifejlõdését, valamint ennek következtében szabadsági harczát a’ mongol Khánok’ felsõsége ellen, kiknek alattvalóságából mellyben Dsingisz Khán’ ideje óta voltak, magokat megszabadíták; és végre azon harczaikat Batur Chuntaidsi Khán alatt, mellyek által ezen új souverain nép uralmát több szomszéd ölõt népágazatokra kiterjeszté, és gyõztes lett a’ buchárok és kirgízek ellen...”

A következõkben Reguly ismerteti a mongol néptöredékek egyesítésére irányuló, a dzsungárok által irányított mozgalmat, amely a XVII. század végén már Kínát is veszélyeztette. 1696-ban Changhu kínai császárnak sikerült ugyan legyõznie a mongolokat, de azok hamarosan új erõre kapva meghódították a közép-ázsiai fennsíkot és beütöttek Tibetbe. A XVIII. század közepéig a dzsungár kán „China és Moscovia között valamennyi nép és tartómánytól évenként hódolatot és adót nyert.”

Amilyen gyorsan erõsödött meg a dzsungár hatalom, éppoly hirtelen hanyatlott le. Belsõ zavarok, felkelések roppantották össze. 1756-ban Kínával szemben döntõ vereséget szenvedtek. A kínai császár „a’ legszigorúbban megparancsolta, hogy egy dzungárt se kíméljenek ’s az egész nép felkonczoltassék. És ezt a’ vezérek olly pontossággal teljesíték, hogy a’ chinai hivatalos tudósitások szerint, több egy milliónál gyilkoltatott le. A’ szibériai határszélektõl kezdve, Turkestánon keresztül, egész a’ felsõ Oxusig egy dzungár sem nyert kegyelmet. Csak imitt amott a’ Thian-Schani hegyekben mentette meg némelly bujdokló életét, azon 20 ezeren kivül, kik a’ szibériai határokra menekûlve, ott az oroszoktól lakhelyeket nyertek. A dzungár nemzet a’ chinai birodalomban így csak azon 21 hordában maradt fenn, melly a’ lázadásban részt nem vett; ezek is azonban, minekutána egész országuk Turkestánnal és Éjszaki-Tibettel a’ chinai biroalomba békebleztetett, elõbbi szabadságaiktól és mongol törvényeiktõl megfosztva, mint chinai polgárok a’ birodalmi törvények alá állíttattak. Közös fõnök nélkül, négy khánságra osztva, minden egyes hordának egy chinai tisztviselõ adatott fõnökül ügyeik’ vitelére, mellyekbe a’ Khánnak beavatkozási joga nem volt; és midõn ezen állást nem tûrhetvén újra fellázadtak, ezek is részint kiirtattak, részint mint rabok szétszórattak, és nagyobbára a’ buchári városok’ parancsnokai közt szétosztatván földmívelésre kényszeríttettek.”

A történelmi áttekintésben Reguly nem fedezett fel egyetlen, a magyar rokonságra utaló vagy ezt feltételezõ adatot sem. „Mit lehet mást mondanunk, mint azt: hogy Gützlaff nem mint tudós, ki csak sok hányás- vetés és megfontolás után emeli szavát; hanem mint sebes utas nyilatkozott, ki csak épen nyert benyomásai’ befolyása alatt állván, gondolatait inkább érzések, mint alapos vélemények gyanánt tárja ki elõttünk, a’ nélkül, hogy megfontolná: szóljon-e, és szólhat-e így vagy sem.”

A tudománytörténet Reguly Antal véleményéhez egyetlen gondolatot fûz csupán: a Gützlaff elõadás azt a szerepet töltötte be a magyar õshazakutatásban, mint a katalizátor a vegyi folyamatokban. Cselekvésre ösztönzött. Berzenczey Lászlót elindította Belsõ-Ázsia felé, Reguly Antalt pedig a dzsungár-magyar rokonság vizsgálatával egy nagyívû történeti és módszertani tanulmány elkészítésére serkentette, amely a magyar tudomány – Reguly szavaival nemzeti tudományunk álláspontját rögzítette az õshaza- és eredetkutatás területén.

Reguly e tanulmánya végén „berekesztésül még néhány szót bátorkodott mondani.” Ez a zárszó azonban, kitüntetõ és felemelõ befejezésként szerény áttekintésünk végére is odakívánkoznék:

„Egy nemzetet sem jellemez talán a múltjához való ragaszkodás és legrégibb történetei felderítésének vágya annyira, mint a’ magyart. Mi mélyen és milly általánosan él ezen érzés minden magyar kebelben: volt példánk látni most is Gützlaff’ nyilatkozatai’ alkalmával, midõn néhány oda vetett szó képes volt minden e’ tárgyban tájékozatlanabb szívet sebesebb dobogásra indítani, ’s a’ fölébresztett képzelet által a’ szív’ legkedvesebb álmait felkölteni. Ezen ragaszkodás, midõn egy részrõl szellemibb természetet, és evvel összefüggésben nemesebb érzést; más részrõl mély tartalmat, és ennek következtében önérzetet és jellemet tanusít: az emberi léleknek legnemesebb tulajdonit mutatja fel nemzetünk szívében. alapja ezen tulajdonoknak, természeti okoknál fogva, mindenütt és minden emberben azonegy; minõsége azonban, azoknak szellemi fokozata szerint, változó és különbözõ: és azért a’ szemléletnek, és az érzésmódnak is, mellybe a’ lélek’ minden tulajdoni szükségkép a’ magok’ színeit vegyítik, változónak és különbözõnek kell lennie. A’ mi rokonsági kérdésünk’ is – ezeknek megfelelõleg, bár eredetileg minden magyartól egyenlõ érzésekkel fel – ezeknek szellemi fokozata szerint, különbözõ, ’s hogyha azt, eltekintve annak sokféle árnyéklataitól, két fõ elválásában szemléljük, az, a’ mennyire tisztán a’ szív’ módosítlan érzéseivel karoltatik fel: népiesnek; a’ mennyire az, érzéseiben szellemesített, és az öntudatos lélek’ befolyása által módosíttatott szív’ felfogásával nézetik: tudományosnak nevezhetõ...

Azok, kik magasabb felfogásra nem képesek, az elõbbi mellett fognak maradni. És tudjuk, hogy a’ lélek’ ábrándai és álmai, ott hol magasabb belátás képessége hiányzik, nem csak nem károsak sõt felette nagy és jótékony szerepet játszanak ennek mûködésében; mert mindenütt, hol a’ szellem nem hatott még tárgyilagos ismeretig, és józanabb világszemléletet nem nyert, ott a képzelet és az ábránd pótolja a’ fel nem fogható, vagy ki nem kutatható igazság’ helyét, és adja a’ léleknek azon erõt és szilárdságot, mellyre az életben szüksége van.”

Jegyzetek

De facto Ungarie Magne

 1.  KLIO Historiai ’sebkönyv
Ki adta Szilágyi Ferenz Professor. III Esztendõ, Kolozsvártt, 1836. 9.1. 

 2.  U.a. 11.1.

3. U.a. 14–15. 1.

4.  Az Aranybulla hét eredeti példányban készült, melyek közül már egyetlen egy sem található. A tudományos kutatás számára az 1318-ból származó, a legrégebbi ismert átirat szövege nyújt tájékozatást.

5.  Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. II. köt. Budapest, 1899. 119.1.

6.  A város mai orosz neve: Tamany.

7. Szabó Károly 1861-ben készült fordítását Bendefy László átdolgozta és forráskritikai jegyzetekkel közölte: Az ismeretlen Julianusz. Budapest, 1936. c. könyvében. Munkánk során a Bendefy által       módosított szöveget használtuk.

8.  Pascua Romanorum – rómaiak legelõje. A pascua – legelõ, rét, páskom, páskum alakban számos helyen máig fennmaradt.

9.  Szaracén: az arab, bolgár mohamedánok neve. Módosult alakban többször „szerecsen” alakban is elõfordul.

10. Etil, mai nevén Bjelaja. Korábban az Etilt a Volga folyóval azonosították.

11. Krizsán László: Korai magyar utazók Eutópában. Magyar Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest, 1995. 12.1.

12. Pauler Gy.: i.m. II. köt. 145.1.

13. Bendefy L.: i.m. 35–42.1.

14. Oroszország

15. Don-folyó

16. Batu kán díszes mellékneve. Jelentése: a jó, a tökéletes.

Julianus útján

1. Krizsán László: Emlékezés Bendefy Lászlóra. Vasi Szemle. 2002. 4. szám. 467.1.

2. Bendefy L.: i.m. 145.1.

3.  U.a. 146.1.

4.  Piano da Carpino: Historia Mongolorum quos nos Tartaros appellamus. 1248. (A mongolok története, akiket mi tartaroknak nevezünk.) – A követségnek a Luxemburgi Állami Könyvtárban õrzött, 110 (régi száma: 22) jelzetû kódexe szerint e követségnek magyar tagja is volt: Paulus Ungarus szerzetes. Istványi   Géza: XIII. századi följegyzés IV. Béla 1246-ban a tatárokhoz küldött követségérõl.
Századok. 1938. 270–272.1.

5–8. Piano da Carpino mûvébõl átvett részletek Bendefy L. fordításában, idõzett mûve 141–142.1.

9.  Benedictus Polonus barát kéziratos jegyzetei. Bendefy L.: i.m. 142143.1.

10. Mordvinok földje.

11. Paschata= Bascardia=Nagymagyarország.

12. Bendefy L.: i.m.. 143.1.

13. U.o.

Keresztutak Magyarország felé

1.  Hegedûs Sámuel: Egy hazafi szó és egy baráti könny Kõrösi Sándor sírja fölött. Pesti Hírlap. 1842. okt. 27. Hegedûs Sámuel Kõrösi Csoma Sándor irodalomtanára volt Nagyenyeden.

2.  Kõrösi Csoma Sándor levelesládája. Szerk. Szilágyi Ferenc. Budapest, 1984. 28.1.

3.  De initiis ac maioribus Hungarorum commentarii. Budae, 1748.

4.  De facto Ungarie magne a fratre Ricardo ordinis FF. Praedicatorum invento tempore Domini Gregorii papae     IX. – A IX. Gergely pápa úr idején feltalált Nagymagyarország valóságos létezésérõl Richardus barát.

5.  Annales veteres Hunorum, Avarum et Hungarorum ab anno a.n. Chr. 210 ad a Chr. 997. Viennae, 1761.

6.  De avitis Hungarorum sedibus e Bibliotheca Vaticana monumentanum. Lipsiae, 1763.

7.  Lásd e fejezet 1.sz. jegyzetét. Hegedûs hírlapi közleményében helytelenül szerepel Turkolly Sámuel          családi és utóneve, Turkoli Mihály alakban.

8.  Baktay Ervin: Kõrösi Csoma Sándor. Budapest, 1984. 46–47.1. A szerzõ Németh Gyula: Kõrösi Csoma     Sándor célja, 1935-ben megjelent mûvét idézi Kõrösinek az ujgur-elmélettel való találkozásáról,       jegyzetben megjelölve, hogy e nézetrõl Kõrösi már Nagyenyeden is hallhatott Hegedûs professzor   elõadásaiból.

9.  U.o.

10. B. Eötvös József: Emlékbeszéd Kõrösi Csoma Sándor fölött. Elmondta a M.T. Akadémia közülésén, 1843.         okt. 8. B.E.J. Munkái II. köt. 20–21.1.

11. Kõrösi Csoma Sándor levele Kennedy századoshoz. Szabáthu, 1827. január 18. Szilágyi F. i.m. 182.1.

12. Dr. Gerard levele Fraser kormánymegbízotthoz. Szabáthu, 1829. január 21. Szilágyi F. i.m. 227.1.

13. Kõrösi Csoma Sándor levele Dr. Wilsonhoz. Kanami zárda, 1829. augusztus 21. Szilágyi F. i.m. 232.1.

14. Szilágyi F. i.m. 218.1.

15. Úri János tudományos munkásságát részletesen ismerteti Dr. Krizsán László: „Nekrolog az ablaküvegen”    címû tanulmányában. Élet és Tudomány, 2003. jan. 3., LVIII. évf. 1. sz.

16. Tudományos Gyûjtemény, 1817.

17. Baktay E. i.m. 272.1.

A kuruc Julianus

1. Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról. Budapest, 1982. 180.1.

2. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Fol. Hung. 298. 4. r-v., 5.r. oldalak. A levélnek a Kézirattárban másolatai is megtalálhatók, eltérõ keltezéssel a Fol. Hung. 583; és 668.sz. alatt.
A levélnek a Magyar Országos Levéltár R. 313-as fondjának anyagában az irat további másolati példányai találhatók, különbözõ keltezéssel és a levélíró Turkolly Sámuel nevének eltérõ – Turkosi, Turkoly – írásmódjával. A Szilágyi Jánostól vásárolt másolati példány palliumán (borítólap) az alábbi megjegyzés olvasható: „Hári Jánoskodik” – tanúsítván, hogy akadtak kételkedõk is a levél tartalmát illetõen.

3.  A.B.Davidson – V.A.Makrusin: Zov dalnih morej. A Keleti Irodalom Fõszerkesztõségének kiadása.    Moszkva, 1979. 47.1.

4.  U.a. 49–50.1.

5.  A középkori lakosság szétszóródásának nyomait a térségben, a földrajzi helynevek máig megõrizték. Az          egykori fõváros – Magyar, Madzsar – lakói délkelet felé menekültek és a Kaszpi-tenger közelében létesítettek új szálláshelyet. A Derbenttõl nyugatra, az Ullucsij folyó partján fekvõ város ma is Madzsalisz nevet visel.
Atlasz avtomobilnüh dorog SzSzSzR. Moszkva, 1974.

 6. K.E.Baer: Beitrage zur Kenntniss der Russischen Reiches und der angränzender Lander Asiens. St.Petersburg, 1841.

7.  A fejezet címe Baer fentebb megjelölt tanulmányában: Eine alte Abbildung der Ruinen von Madschar. (Egy régi ábrázolás Magyar romjairól).

8.  Bendefy László: A magyarság kaukázusi õshazája (Gyeretyán országa). Reprint kiadás. Budapest, 1999.

9. U.a. 348–349.1.

10. U.a. 350.1.

11. A középkori Szamarkand lakói a „világhódító” uralkodó, Timur legkedvesebb feleségérõl, Bibi-Hanumról nevezték el azt a mecsetet, amelyet az asszony az indiai hadjáratából hazatérõ férjének építtetett fejedelmi     ajándékként. Az építkezés azonban nagyon elhúzódott és félni lehetett, hogy az emir hazatéréséig nem készül el az épület. Az építõmester, akit reménytelen szerelem emésztett Bibi-Hanum iránt, megesküdött, hogy befejezi az épületet, ha csókot kap az asszonytól. Végre úgy alkudtak meg, hogy a mester lágy csókkal illetheti a férjének ajándékot készítõ nõ arcát. Ám az utolsó pillanatban Bibi-Hanum kezével elfedte arcát. A csók így kézfejét érte, ám olyan szenvedélyes és forró volt, hogy kezét átégetve, arcán is nyomot hagyott. A hazatérõ Timur, látva a szerelem bélyegét, sajátkezûleg akart elégtételt venni. Ûzõbe vette a mestert, de sánta lábával nem érhette el. Az meg felhágott a legmagasabb toronyra, dobbantásától a falak leomlottak, õ pedig – a legenda szerint – kibontotta saját készítésû szárnyait és elrepült Irán felé.

 12. Bendefy L.: i.m. 356.1.

 13. Klaproth, H.J.: Reise in den Kaukasus und nach Georgien. I. Bd. S.421.

 14. Vámbéry Ármin: A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány. Budapest, 1882. A Magyar Tudományos    Akadémia Könyvkiadó-Hivatala, 191–192.1.

 15. De la Montraye: Voyages en Europe, Asie. A la Haye, 1727.

 16. Magyar Országos Levéltár. r. 313. szekció. 1526 utáni gyûjtemény, 8. csomó. Turkolly Sámuel levele. Ezt       az iratot a Magyar Nemzeti Múzeum Kézirattára adta át az Országos Levéltárnak. Az irat borítólapján      „Szilágyi Sándortól vétetett” megjegyzés olvasható.

 17. Bendefy L.: i.m. 336.1.

Õshazakeresõ magyar tudósklub Oroszországban

 1.  Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról. Budapest, 1982. 119–120.1.

 2.  Zsirai Miklós: Õstörténeti csodabogarak. In: A magyarság õstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Budapest, 1943.   267–268.1. A XIX. század elsõ felében számos írás került közönség elé a magyarság küldetésérõl és         csodálatraméltó teljesítményrõl nagy birodalmak alapításában. Például: Jerney János – Való e, hogy az orosz birodalom alapítói magyarok voltak? – címû tanulmánya a Tudomány Tár 1840. évi 8. kötete, 259–        270. lapjain.

 3.  Zsirai M.: i.m. 269. l.

4.  Fehér István: ENGWER Engwer-Saecel Kontinentalis angolszász hangtan nyelvtan olvasókönyv.         Budapest, 1939. 6.l.

 5.  U.a. 10–11.1.

 6.  Idézi Tardy L.: Régi feljegyzések Magyarországról c. mûve, 181183.1.

 7. Dankovszky Gergely: A Magyar Nemzet Maradéki az õsi lakó helyekben. Poson, 1826.

 8.  Krizsán László: Korai magyar utazók Európában. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest, 1995. 87.1.

 9.  „Ó-Gyallai Bese János Úr elsõ Jelentése Kawkaz hegyek vidékérõl Konstantinogorsk-búl, vagy is a’ Meleg-Ferdõkbûl, Augustus hólnapnak 8-dik napján 1829.” Tudományos Gyûjtemény, 1829. X. füzet. 101–109.1.

10. Orosz hosszmérték, verszta = 1.06 km

 11. „O-Gyallai Bese János Úr 2-dik Jelentése.” Tudományos Gyûjtemény, 1829. X. füzet, 109–111.1.

 12. „Talán Lessgök vagy Leselkedõk, mert mai nap is csak lovakat és marhakat rablanak, és a’ hegyek között leselkednek.” (Besse János jegyzete).

 13. „Ó-Gyallai Bese János Úr harmadik jelentése.” Tudományos Gyûjtemény, 1829. X. füzet. 111–118.1.

 14. A munka, melyre Besse János több alkalommal utalt: Voyage en Krimée au Cavcase, en Géorgie, en         Arménie, en AsiaMineure et a Constantinople, en 1829 et 1830, pour servir a lhistorie de Hongrie. Paris,    1838.

 15. „Catharina Orosz Császárné ezen földet egy kedves emberinek ajándékozta vólt, a ki szõllõt ott ültetett,         és ollyan jó bort termesztett, hogy a’ Császárnénak asztalára elérkezvén õ felsége azt vélte, hogy Burgundiai bor, és azon okból parancsolta hogy ezután kis Magyarit Burgogne Magyarinak nevezzék.” (Besse János jegyzete).

 16. Havasné Bede Piroska – Somogyi Sándor (szerk.): Magyar utazók, földrajzi felfedezõk. Budapest, 1973.          183.1.

 17. Tudományos Gyûjtemény, 1830. II. füzet. 101.1.

Magánutazás az õshazába

 1.  Gyárfás István: Jerney János emlékezete. Budapest, 1883. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó–Hivatala. 25.1.

2.  U.a. 8–9.1.

3.  Etelköz-Folyóköz. Az Al-Dunától a Donig terjedõ terület.

4.  Gyárfás J.: i.m. 31.1.

5.  Ismertetését lásd: „Akibe Kõrösi Csoma lelke költözött” c. fejezetünk 25. sz. jegyzetét.

6.  Jerney János Keleti utazása a magyarok õshelyeinek kinyomozása végett. 1844. és 1845. Pest, 1851. I. köt.     88.1.

7.  Jerney János: A Kuma melléki Magyar városról. Tudománytár. 1843. I. füzet, 7–27; 67–85.1.

8.  U.a. 74.1.

9.  U.a. 9.1. 4. sz. jegyzet.

10. Tudománytár. 1840. X. füzet, 227–245., XI. füzet, 259–270.1.

11. Tudománytár. 1844. II. füzet, 101–125.1.

12. Jerney János tudósításait a Magyar Tudományos Akadémia 1844. október 7-i kisgyûlésén ismertették. A közölt részleteket az MTA 1843–1844. évi Értesítõjének 132–133., 134., 138139. oldaláról idéztük.

13. U.a. 140–142.1.

14. U.a. 148.1.

Akibe Kõrösi Csoma lelke költözött

1.  Bálint Gábor jelentése Oroszország- és Ázsiában tett utazásáról és nyelvészeti tanulmányairól. Értekezések   a Magyar Tudományos akadémia Nyelv és Széptudományi Osztálya körébõl. 1874. 3.1. (A következõkben: Útijelentés, 1874).

2.  Ma: Ulánbátor.

3.  Útijelentés, 1874. 4.1.

4.  U.a. 7.1.

5.  Jerney János Keleti utazása a magyarok õshelyeinek kinyomozása végett. 1844–1845. Pest, 1851. I. köt.          286., 288.1.

6.  U.a. 290–292.1.

7.  Gyárfás István: Jerney János emlékezete (Akadémiai emlékbeszédek). Budapest, 1883. 31.1.

8. Útijelentés, 1874. 9.1.

9.  Szentkatolnai Bálint Gábor: Kazáni-tatár nyelvtanulmányok I. füzet. Kazáni tatár szövegek. Budapest,       1875. A M.T. Akadémia Könyvkiadóhivatala.

10. Útijelentés, 1874. 12.1.

11. U.a. 13.1.

12. Dr. Gerard levele Fraser kormánytisztviselõhöz. Szabáthu, 1829. január 21. In: Kõrösi Csoma Sándor     levelesládája. Szerk. Szilágyi Ferenc. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1984. 221–222.1.

13. Útijelentés, 1874. 14.1.

14. U.a. 16.1.

15. Gróf Széchenyi Béla kelet-ázsiai útjának tudományos eredménye, 1877–1880. I-III. köt. Budapest, 1890–        1897.

16. A Széchenyi-expedíció miniszterelnökségi és külügyminisztériumi hivatalos okmányanyagát közli dr.    Krizsán László: Adatok Széchenyi Béla belsõ-ázsiai expedíciójának történetéhez. Földrajzi Múzeum Tanulmányok. 1986. 2. sz.

17. Magyar Országos Levéltár. Miniszterelnökség levéltára. 105–1880.

18. Földrajzi Közlemények. 1980. II. füzet. 70.1.

19. A levél szövegét közli Zágoni Jenõ: 130 éve született Szentkatolnai Gálint Gábor. Aluta VI–VII. A    Sepsiszentgyörgy Múzeum kiadványa, 1974–1875. 380–381.1.

20. Szentkatolnai Bálint Gábor: A Honfoglalás reviziója vagyis a hun, székely, magyar, besenye, kun kérdés         tisztázása. Kolozsvár, 1901. 8.1.

21. U.a. 6.1.

22. Grammatica Cabardica (Seu Lingua progenici Hunnorum Chazari et Utiguri dictorum).

23. Lexicon Cabardico-Hungarico-Latinum. Scripsit Gabriel Bálint-Illyés (De Szentkatolna) Professor Linguarum Turanicarum in Universitate Kolozsvariensi, 1904.

Bálint e könyvében, címének megjelölésével – a turáni nyelvek tanára – is utal a turáni térségre, ahol       nyelvrokonainkat véli feltalálni.

24. Zágoni Jenõ: i.m. 386.1.

25. Jerney J.: i.m. 88.1.

26. Szentkatolnai Bálint Gábor: Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén. Budapest, 1877. III. 1.

27. György Lajos: Bálint Gábor emlékezete. Kolozsvár, 1945. 47.1.

New-Yorkból az õshazába

1.  Csíky Gábor: Berzenczey László amerikai utazása. Földrajzi Múzeum Tanulmányok. 7. sz. 1989. 39.1.

2.  Kubassek János: Berzenczey László. Magyar utazók Lexikona. Budapest, 1993. 50.1.

3.  U.o.

4.  U.a. 51–52.1.

5.  L. Berzenczey: In Ladakh. The Times of Bombay. 4. Sept. 1874. A cikket magyar fordításban közli:   Kubassek János: Földrajzi Múzeum Tanulmányok. 6. sz. 1989. 71–72.1.

6.  D. Forsyth a brit indiai kormány megbízottjaként, angol-mongol kereskedelmi egyezmény megkötése       céljából utazott Jakub kánhoz. Forsyth, közvetlen segítség helyett csupán ahhoz járult hozzá, hogy Berzenczey két napi járóföldnyire expedíciója mögött haladhasson.

„Tudományos végrendelet” az õshazakutatásról

1.  Reguly Antal levele a Magyar Tudományos akadémia titkárához. 1843. december 22. Vsevolodo-         Blagodack. Olvasva az 1844. március 4-i kisgyülésen. Magyar Academiai Értesítõ. IV. 48.1.

2.  Reguly Antal levele a Magyar Tudományos Akadémia titkárához. 1844. április 23. Tobolszki kormányzóság. Olvasva az 1844. júl. 22-i kisgyûlésen. Magyar Academei Értesítõ. 1844. 114–1151.1.

3.  Iszpravnyik, orosz. Területi rendõrfõnök a cári Oroszországban.

4. A Magyar Tudományos Akadémia 1844. július 22-i kisgyûlése. Magyar Academai Értesítõ. 1844. 142.1.

5. Reguly Antal levele a Magyar Tudományos Akadémia titkárához. 1843. november 7. Olvasva az 1844. január 2-i kisgyûlésen. Magyar Academiai Értesítõ. 1844. 22.1.

6.  Magyar Academiai Értesítõ. 1850. III. 155–168.1.