Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krasznahorkai László (1954-) műveiből

Bibliográfia
http://www.krasznahorkai.hu/biblio.html
http://www.kontextus.hu/kia/kia.php?ID=76&action=full
Digitális Irodalmi Akadémia

Sátántangó
Regény
Budapest, Magvető Kiadó, 1985
Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2004, 4. kiadás

 

Kegyelmi viszonyok
Halálnovellák
Budapest, Magvető Kiadó, 1986
http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/anyagok/krasz/1/index.htm Jelszavas!

 

Az ellenállás melankóliája
Regény
Budapest, Magvető Kiadó, 1989
Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1999, 2. kiadás, 384 oldal

 

Az urgai fogoly
[novellafüzér]
Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1992
Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2004, 2. kiadás
Kritikák

 

Csak a csillagos ég
(Li Tai-po és az utolsó ókori kínai birodalom nyomában)
[riport]
Lettre, 1998. Tél, 31. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00012/00015/krasz.htm

 

Este hat; néhány szabad megnyitás
Művészeti írások
Budapest, Dovin és Magvető Könyvkiadó, 2001

A remény a szelencében maradt. Előre? Hátra? Ülve? Állva?
(Búcsúzási javaslatok a XX. századtól)
Alföld, 1999. augusztus, 8. szám. 3–9. oldal
http://www.epa.oszk.hu/00000/00002/00041/krasznaho.html

 

Háború és háború
[regény]
Budapest, Magvető Kiadó, 1999
A teljes történet online, 2000

Egy mondat (Metszet egy könyvből)
Alföld, 1996. november
http://www.epa.oszk.hu/00000/00002/00011/krasznah.html
Alföld, 1997. július
http://www.epa.oszk.hu/00000/00002/00019/krasznah.html

War and War
Háború és háború c. regénye alapján (Magvető, 1999)
http://www.napfolt.hu/warandwar/index.html

Krieg und Krieg
http://www.krasznahorkai.hu/web/nemet/krieg.htm

 

Megőrülni a Paradicsomban
(Szomorú himnusz a kultúrához)
[esszé]
2000, Irodalmi és társadalmi havilap, 2001. július-augusztus,
13. évf., 7-8. szám, 92-100. oldal

 

Werckmeister harmóniák
[fekete-fehér magyar-német-francia-olasz filmdráma, 145 perc, 2000]
rendező: Tarr Béla, Hranitzky Ágnes
író: Krasznahorkai László, forgatókönyvíró: Tarr Béla
http://www.geocities.com/firka2003/werck.html

 

Csak egy száraz pászma a kékben
(Hat perc Ferdinand Hodler életéből)
Balkon, 2003/11
http://balkon.c3.hu/balkon03_11/02krasznahorkai.html

 

Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó
[regény]
Budapest, Magvető Kiadó, 2003

Két fejezet a regényből
Végh József: Elhagyott hagyomány kertjében
Nemes Péter: Japánkert a regényben

 

Krasznahorkai beszélgetések
szerk., jegyz., előszó: Hafner Zoltán
Budapest, Széphalom Könyvműhely, [2003], 141 oldal
Vö. Beszélgetések

 

Rombolás és bánat az Ég alatt
[dokumentumregény]
Budapest, Magvető Kiadó, 2004

Három fejezet:
Az első lépések
Az üres trón
Álom a Guangji-templom udvarán

 

Seiobo járt odalent
[elbeszélések]
Budapest, Magvető Kiadó, 2008

 

Kiállítások elé

Járás egy áldás nélküli térben • Bukta Imrének, egy kiállítás elé
Alföld, 1999. január
http://www.epa.oszk.hu/00000/00002/00034/krasznah.html

Megálltatok a hegy lábánál • feLugossy László szentendrei kiállításához
Balkon, 1999.07.08.
http://www.c3.hu/scripta/scripta0/balkon/99/0708/05kraszn.htm

Alusztok-e boldogok? • Dr. Máriás kiállítása elé
Balkon, 1999/10
http://www.c3.hu/scripta/scripta0/balkon/99/10/05kraszna.htm

 

 

Beszélgetések

>>>• Para-Kovács Imre
Egy vándorköltő nyomában (Krasznahorkai László író)
Magyar Narancs, 1998. febr. 12., 6. sz. 6–7.

>>>• "...lélegzetre írom ezeket a mondatokat"
Krasznahorkai Lászlóval beszélget Rádai Eszter
Élet és Irodalom, XLIV. évf., 4. szám, 2000. január 28.

>>>• Ozsda Erika: Egymásra méretezettség
Tarr Béla elkészítette Werkmeister harmóniák című filmjét.
Ötödik alkalommal dolgozott együtt Krasznahorkai László íróval.
Filmkultúra, 2001.02.20.

>>>• Krasznahorkai Lászlóval beszélget Eve-Marie Kallen
A film valami gyökeresen más, mint az irodalom
(Az ellenállás melankóliája)
Lettre, 2001. Tél, 43. szám

>>>• Keresztury Tibor-Székely Judit
"Nincs már sehol semmi"
Látogatóban Krasznahorkai Lászlónál
Litera nagyvizit, 2002. október

>>>• Legát Tibor - Para-Kovács Imre
Krasznahorkai László lemezen: Köd a kávéscsészében
Magyar Narancs, 2002. dec. 19., 51–52. szám. 54. oldal

>>>• A világban semmi sincs a helyén
Krasznahorkai László író a könyveit foglalkoztató kérdésekről és az irodalomról
Szerző: Varga Lajos Márton
Népszabadság, 2002. december 21.

>>>• „Lementem egy félórára”
Krasznahorkai László íróval beszélget Rádai Eszter
Beszélő, 2003. július-augusztus

>>>• A Távol-Kelet kultúrája - nyugati ember meg nem értheti
Pál Melinda: Beszélgetés Krasznahorkai Lászlóval
Kritika, 2003. November

>>>• Szelek, kövek, növények, kozmikus tér
Részletek a Krasznahorkai Lászlóval folytatott beszélgetésből
Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
2003. augusztus 1.

>>>• A késő Kádár-kor beidegződései dolgoznak mindenkiben
Várkonyi Benedek beszélgetése Krasznahorkai Lászlóval
Kossuth Rádió, 2004. április 5., hétfő 15:32

 

 

 

Krasznahorkai László
Megőrülni a paradicsomban
(Szomorú himnusz a kultúrához)
2000, Irodalmi és társadalmi havilap,
13. évf., 7-8. szám, 2001 július-augusztus, 92-100. oldal

I.

A vágy, hogy valami tökéletesre találjon, a modern európai emberben éppannyira elementáris, éppannyira lebírhatatlan és elfojthatatlan, mint gyanakvása mindazzal szemben, ami tökéletes. Attól kezdve, hogy a racionalizmus fokozatos térnyerésének évszázadai alatt felszámolta kapcsolatát a transzcendenssel, s átadta magát az egy-értelmű valóság, vagyis a végső célját mint mesét vesztett realitás bűvöletének, bizalma megrendült a korábbi évezredes meggyőződésben is, miszerint van ideális, következésképpen van értelme eszménynek, egyszóval hogy mondjuk Platónnak – az összes súlyos kétely dacára – végső soron mégiscsak igaza van. Eme éppoly romboló, mint felszabadítón hősies merészsége („Isten nélkül állni egyedül az univerzumban”) arra azonban nem volt képes, hogy maradéktalanul kiirtsa belőle annak emlékét, hogy olyan ember ő Európában, akinek a számára az ideális létezett, akinek ily módon voltak eszményei, volt istene, és aki hitt Platónnak.

Belenézni egy világegyetembe, mely magára hagyja alanyát a tudással, hogy a közvetlenül okozatszerű folyamatok kimondhatatlan bősége és átgondolhatatlan szerkezete nem igényel okot a működésre, csak működik, olyan ördögi mód varázslatos igézet és bizonyosság, hogy ez pont elég megpecsételni helyzetét, azaz pont elég erőt ad, tényleg könnyedén, elkeseredés vagy a pátosz túlzásai nélkül kijelenteni, hogy ő ez az újféle ember Európában, s mindenki, akit a régi módon maga alá temetett, már nem fordul vissza: nem lesz többé értelme számára az ideálisnak, nem lesznek újra eszményei, nem lesz istene, amiként nem hisz már Platónnak sem, soha többé. Ugyanakkor viszont: nyugtalanító, fölöttébb nyugtalanító, hogy e felszabadítón végzetes megtisztulásban a transzcendens félreértéstől, maradtak apró törmelékek a múltjában a romok közt, művészeti és vallásos artikulációk cserépdarabkái, melyek ahelyett, hogy a világértésben való eltévelyedéseinek hibás emléknyomai lennének, örökre, vagyis minden pillanatban elkápráztatnak szépségükkel, azaz letagadhatatlanul, zavarba ejtőn, megrázóan tökéletesek, azt jelezvén, hogy ami nincs, mintha mégis volna... Hogy bajt ne okozzanak, tágasabb értelemben vett múzeumi temetőkben tárolják őket, ügyesen megváltoztatva veszélyes értelmüket, az egész értelmét ugyanis, vagyis hogy ne kezdődjön már megint elölről, hogy ha ezek vannak, ezek a tökéletesség-cserépdarabkák, akkor viszont van maga a tökéletesség is, mint Jorge Luis Borgesnél áll ama emlékezetes „Al-Mu’-Taszim nyomában” tett elbeszélésben a súlypontja felé mutató részleges létezésről, egyszóval hogy ne lángoljon fel újból az, ami egyszer elhamvadt már, így hát maradnak a tökéletesség-cserépdarabkák, ahogy mondjuk a milói Vénusz szívszorítón távoli tekintete („Hova nézel?”), hol Johann Sebastian Bach felfoghatatlan fenségével, hol a Divina Commedia terzináinak megismételhetetlen nemességével egybekapcsolódik, maradnak halottak egy hagyomány úgynevezett örök értékei közt, melyekre – állítja ez a modern ember a lehető leghatározottabban, de rossz lelkiismerettel – valójában már senkinek szüksége nincsen.

Hogy baj ne legyen belőle, hangzott az imént megbocsáthatatlan felületességgel, mely felületesség csak arra, de arra viszont jó, hogy továbbvezessen innét: a baj tudniillik mégis támad, éspedig váratlanul, ott, ahol a modern ember aztán a legkevésbé várná, mivel nem onnan jön, ahonnan jöhetne, nem csodálatosan hazug múzeumainak valamely lángeszű értelmezőjétől, aki majd, mindennek ellenére, a részből az egészre, a törmelékből az épre, újból visszavezet, nem, hanem, amikor ez az ember, miután felfedezte, felemelte és tönkretette Amerikát, miután felfedezte, felemelte és tönkretette Afrikát, miután felfedezte, felemelte és tönkretette Indiát, amikor tehát Kínában a maga törvényei szerint egyelőre be nem juthatván egyszer csak megérkezik Japánba, hogy felfedezze, felemelje és tönkretegye – önmagával együtt, hisz erről volt szó – azt is, mikor tehát távol Európától, felkészülvén az egzotikus ürességgel való, ma már korántsem olyan katartikus szembesülésre, egyszeriben csak körbenéz, és belekáprázik a szeme, mert ott, Japánban és mégsem Japánban, a tökéletességnek még az értelmét is örökre kihunyva tudva, hirtelenjében mintha elhagyná a józan eszét, és megvakulna, mert ebben az elhagyott észben, és ebben a hirtelen vakságban, Japánban és mégsem Japánban, ez a modern ember egy egész, egy teljes, egy érintetlen és érinthetetlen, tökéletes kultúrára lel.

II.

1374-ben egy kyotói shinto-szentélyben Japán tényleges ura, Ashikaga Yoshimitsu shogun végignézi Kan’ami Kiyuzugu sarugaku-előadását, történetesen az akkor is, ma is a legrejtélyesebb noh-darabnak számító „Okina”-t, s beleszeret Kan’ami szintén fellépő, akkor tizenegy év körüli csodálatos szépségű fiába, Ze’ami Motokiyo-ba. De beleszeret ezen a haláláig tartó szerelmen keresztül a Kan’ami család különleges művészetébe is, s felkarolja, támogatja, a legmagasabb rendű védelemben és elismerésben részesíti ezt az abban az időben már sarugdku-no-noh-nak nevezett rendkívüli és – végsőkig kifinomult lényege miatt – rendkívül védtelennek is nevezhető „isteni megidézést”, melyet első újvilági felfedezői közül a 20. század költészetének egyik döntő alakja, Ezra Pound majd úgy mutat be, mint nem egyszerűen a színházművészet egy fontos esetét, hanem mint „egyikét a világ nagy művészeteinek”. Bátran mondhatnánk tehát, amiként tulajdonképpen mondanunk is illene, hogy ily módon 1374 a világkultúra egyik kivételes éve, amit a lehető legnagyobb alázattal a maga mostanra már több mint fél évezredes múltja után éppen úgy ünnepelnünk kellene, mint a milói Vénusz tekintetének, J. S. Bachnak vagy Dante Alighierinek a születését. A javaslat azonban mégsem ez lesz, mivel amikor ennek a modern európainak a szemével körbetekintve megtudjuk azt is, mi történt utána, akkor ha egyáltalán ünneppel vélnénk helyesnek kifejezni elragadtatott lelkesültségünket, az ünnep idejét egész máshová helyezzük el. A Kan’ami-féle noh, mely fiának emlékezete és halhatatlan ítélete szerint még az apa életében magának a noh-nak a csodálatos mód azonnali kiteljesedését jelentette, 1408-ban, mikor Yoshimitsu shogun meghal, a legnagyobb veszélybe kerül. Az utód ugyanis, a fia, Yoshimochi shogun nem őket, hanem vagy egy bizonyos dengaku-társulatot, vagy magát a dengakut támogatja a sarugaku helyett, s ettől – elveszítvén a csak a legmagasabb rendű szellemi kiválasztottak számára létrehozott, s csak az ő kiművelt érzékenységük által életben tartható noh természetes közegét – valóban az a halálos veszedelem fenyeget, hogy létrejöttét s rövid virágzását követően a noh visszasüllyed a koldusművészetek közé, majd az említett közeg végzetes hiányában elsorvad, értelmét veszti, s örökre eltűnik a világkultúra Japánnak majd csak jóval később megnyíló színteréről.

Nem így történt, pedig ami e sorsdöntő 1408-as esztendő után jött, az sok szempontból még veszedelmesebb, még végzetesebb s még döntőbb lehetett volna a noh történetére. A noh mint a Kan’ami-család, illetve halála után a Ze’ami-család titkos művészete a shogun udvari környezetéből vidékre, azaz nagyjából a korábbi állapot, az úgynevezett „folyóparti koldus-státusz” közelébe kényszerült vissza, s amikor pedig Ze’ami elveszti legnagyobb reménységét, Juro Motomasa nevű fiát 1432-ben, akire a társulatot bízta, egész lelkében összeomlik. a noh-t apja művészetéből egyetlen ember példátlan képessége, Ze’ami zsenije teremtette meg, a noh tehát ekkor már azonos Ze’amival, ami viszont azt eredményezi, hogy az őt ért csapás – a kegyvesztettség végleges volta, s fiának tragikus halála – közvetlenül a noh-t magát sújtja. S a csapások ráadásul korántsem érnek véget, melyeket aztán betetőz, amikor hetvenkét éves korában, tehát hét évvel a halála előtt – egyesek szerint azért, mivel a noh titkos tudását nem hajlandó „átadni” az új shogun „noh-mesterének” – száműzetésre ítélik. Mindez mindnyájunk előtt ismeretes.

Ismeretes-e azonban az az út is, amit Ze’ami valójában megtett, míg száműzetésének színhelyét, Sado szigetét elérte? Ismeretes-e, hogy nem csak a tizenegy esztendős Ze’ami volt lélegzetelállítóan szép, de a hetvenkét éves is, a család s a szolgák által cipelt hordszék aggastyánja, amint elérve azt s áthajózván a szigetre, elhelyezkedett a kirendelt Shoho-ji templomban, s befejezvén korszakalkotó írásainak több mint négy évszázadon át titokban maradt huszonnégy kötetes gyűjteményét, mely kétség kívül a világkultúra egyik legeredetibb gondolatrendszere, legutolsó művéhez, egy minden tudását összegző maszk faragásába belekezdett?

Nehéz eldönteni, ismeretes-e mindez, mindenesetre a modern európainak Ze’ami tekintete az úton Sadoig, majd a sadoi kolostorban, ahogy e tekintet szépsége döbbenetes erővel sugárzik el, felejthetetlen, s csak e felejthetetlen tekintetből, de abból képes valamire, amire korábban soha nem képzelte képesnek magát, hogy tudniillik a noh előadások mindenkori helyszínén felfogja: amit lát, az nemcsak nem „színház”, az nemcsak nem „dráma”, hanem az: a tökéletes művészet, a művészet maga, aminek lennie kell s amivé lennie lehet, mimetikus játék helyett a legkomolyabb bizonyosság, hogy nincs két valóság, csak egyetlen egy, az, amelyben földi és mennyei egy és ugyanazon valóság része, ahol az isteni egy emberfeletti gyakorlat és tudás révén a szó lehető legközvetlenebb értelmében megjelenik, melyben a megidézés nem valaminek a látszatát hozza létre, hanem éppen a megidézettet magát, így hát nem 1374, hanem az időtlennek az a hajszálvékony repedése az ünnepelni méltó tény, mely 1374-től mint a legtörékenyebb villám a mai napig végigfut a történelem masszívumán, a lehetőség hajszálvékony vonala, mely bárhol, bármikor megszakadhatott s elveszhetett volna, de nem szakadt meg és nem veszett el, hanem fennállt és fennáll, ott van, látja ez a modern ember, a mai noh-előadásban is, midőn a kagami-no-mában, a tükörszobában a már teljességgel fölkészült shite a tükörrel szemben a maszkjába belehajol, hogy aztán felegyenesedvén ettől a pillanattól kezdve már egy másik lény nézzen vissza rá a tükör ijesztő mélységéből, s midőn felhangzik a fue sikolya odabentről s a dobosok túlvilági kakegoé-ja, tehát midőn beáll a készülő noh terében a mono-no-aware, a dolgok múlandósága felett érzett bánat, nos, akkor, Ze’ami zseniálisan szépséges tekintetétől a mai kor noh-megkísérléseiig ez az újvilági ember egyszerűen nem hisz a szemének, miközben mégis hinnie kell, mert ott van előtte Kyotóban és Tokyóban és Osakában és a legváratlanabb erdei tisztáson a Kanze, a Kongo, a Komparu, a Hoso s a Kita iskolák megmaradt színpadain, s hívja bár csodának, hogy megrázva majd magát megszabaduljon tőle, másnak egyelőre mégsem nevezheti, mint az isteni jelenlét tapasztalatának, melynek egyik vége emberi, nagyon is emberi, a másik végén viszont ott a tökéletes gyakorlat révén előállt hihetetlen: a transzcendens fenség, a yugen valósága.

III.

Az események hőse, a Japánba tévedt újkori európai a maga vak és elkáprázott állapotában hamar eljut ahhoz az ingerült fohászhoz, hogy csak ezt a vak és elkáprázott kiszolgáltatottságot ne, csak ezt a hirtelen belerajongást ne a váratlanul rászakadt fényben, csak ne akarja megtalálni mindeme felmérhetetlen szépségnek, mely Japánban megrohanta, az úgynevezett gyökerét, a fundamentumát, a tengelyt, melyre aztán felfűzheti az egészet, pedig ezenközben már tehetetlenül sodródik is a kijelentéshez, miszerint a Heian a magyarázat mindenre, a Heian-kor világítja meg csupán, hogy mindez lehetséges lett, a Heian példátlan csúcspontja, mely kissé bizonytalanul bolyong – elhelyezhetetlenül – a IX., a X. és a XI. század kivételes tartományában, ott, ahol a világtörténelemben soha azelőtt és soha azután még egyszer elő nem fordul többé, hogy egy kis szünet akadt a nagy időben, egy éppoly rövid, mint amilyen képtelen kiesettség a világtörténelmi idő amúgy éppen jó véres egzaltációjában, amikor is Heian-kyo-ban, a buddhizmussal már valamelyest átitatott, de alapjában még shin-toista archaikus barbárság fővárosában a tenno s a körülötte élő arisztokrácia, tehát mindössze pár száz ember létrehozta az elképzelhetetlent, vagyis a legmagasabbrendű szellemi létezést bevezette mint hétköznapi életet. Az emelkedetteknek ez a zárt rendje egy olyan kultúrát emelt maga fölé, azaz egy olyan kultúrához igazította oda mindenét, mely nem egyszerűen a kínai kultúra iránti elfogódott, már-már gyerekes rajongásnak volt pusztán köszönhető, hanem legalább ennyire annak az igénynek is, mely aztán ebből a shintóra épült, áhítatos és brutális, archaikus barbárságból épp hogy levezethető nem volt, sőt nem volt ez levezethető az ég adta világon semmiből, mert nem volt rá még példa, amiként nem is lesz, hogy egy nép elitje ne csupán álmodozzon róla, de hibátlanul meg is valósítsa a kifinomult érzékenység Paradicsomát, mivel hát ez történt, ismeri el ez az újkori látogató, a Heian magaslatán létrejött egy emberi kiválóság, mely egymással a Tang-költészet illetve saját Manyo-shu- és Kokin-shu-poézisének mély ismerete alapján érintkezett, s mely eszményeit élete legapróbb területére is kiterjesztve kizárólag s mintegy erkölcsi parancsként eme eszményekhez tartotta önmagát, és amely a rendkívül precízen definiált és átélt ízlés követelményei közt a szerelemben és a buddhista univerzumképben, a késő őszi szürkület derengésében és egy hajtincs hullámának pontos, vagyis életfontosságú elhelyezésében, egy elvesztett gyermek tragikus halála fölött érzett gyászban s egy völgy hullámzó nyugalmának megpillantásában azt az időtlen szentséget kereste és találta meg, ami egyedül a kizárólagosan tökéletesben létezik.

IV.

Ám újra és újra mondani kell: ahhoz, hogy ez az újkori látogató mindezt így lássa, azaz hogy valaminő mennyei védettségben és sértetlenségben legyen, ama már emlegetett vakságra és elkáprázottságra feltétlenül szüksége van, mely vakságra és elkáprázottságra például akként is szert tehet, hogy japáni megérkezésének második napján elsétálgat a kyotói Kamo folyó partján a város lélektani központjának számító Sanjo-hídtól déli irányban, majd e séta közben tekintetét meg-megnyugtatva a márciusi napfény fürdőjében lubickoló folyócska zuhogóin, egy fél óra múltán arra a helyre ér, ahol ha balra fordul, a híres Sanju-sangen-do templomhoz jut, mely ötszáz buddhát helyez el az Egyik, majd újabb ötszáz Buddhát a Másik oldalon, de ő egy véletlen szeszélynek engedve előbb inkább a szemben emelkedő Nemzeti Múzeum különben ridegen randa épületébe megy be, minden különösebb terv és minden különösebb várakozás nélkül, ahogy mondani szokás: csak úgy, tényleg szeszélyből, és jól teszi, mert ezzel egy a maga eszmei középpontjához lejtő labirintusba lép, mely mintegy vezeti betévedt vendégét e középpont felé, így történhet meg, hogy ez a betévedt, aki ugye azonos azzal az újkori látogatóval, már japáni utazásának e második napján a japáni kultúra esszenciájának egy egész kivételes remekművébe szinte beleütközik, mégpedig amúgy, mellékesen szólván, kétszeres szerencsével ütközik bele, hiszen e mű otthona valójában a tokyói Nemzeti Múzeum, itt csak kölcsön van hetekre-hónapokra, nos, beleütközik, vagyis bevezettetve e múzeum nagytermének besötétített terébe megpillantja a terem végén fénybe állított monumentális művet, a Momoyama-kor s a teljes japán művészet legnagyszerűbb alkotását, Hasegawa Tohaku festményét, a Fenyőfák holdfényben-t, megpillantja, és e megpillantásnyi idő alatt vak lesz és elkáprázott tényleg, mert nem egyszerűen csodálat fogja el, de együvé is válik egy közvetlen csodálattal, éppen úgy, ahogy erről a noh iskola Umewaka ágának jelenlegi mestere, Rokuro Sensei beszélt egyszer, amikor Tohaku e képéről azt állította, az bizonyos, hogy a hajdani mester előtte sokmindenfélére gondolt, de amikor ezt a képet festeni kezdte, egészen bizonyosan nem gondolt semmire, és hát nagyjából így jár a látogató is, mert ezt a zseniális művet nemcsak hogy kizárólag ebben az állapotban lehetett megfesteni, de nézni is csak ebben lehet, tudniillik a kép – fenyőfák a ködben – olyan mélységes közelségből tartalmazza magának a halhatatlan létezésnek a lényegét, amit nem közvetíthet semmiféle tudás, a tudás elképesztően korlátozott tény ebben a folyamatban, de Tohaku e remeke nem a tudás fölött, a tudás után, vagy a tudás előtt van, hanem kívül van a tudáson, onnan származik, ahol az, amit tudáson értünk, értelmetlen, fölösleges, hiábavaló és idegen, mivel továbblépve innen: Tohaku eme egyedülálló mesterműve mégcsak nem is „a halhatatlan létezés lényegét” hordozza, hanem: a valóságát!, így hát maga a Paradicsom, oda kerül e kép megpillantásával egy megpillantásnyi idő alatt az európai vendég, mert ha áll is ez a vendég a szépségtől és megrendüléstől földbe gyökerezett lábbal, valójában pillantásával belerohan a képbe, hisz a tudástól, a megértéstől megfosztva ugyanakkor azonnal „tudja és érti”, hogy nem egy képet lát maga előtt néhány fenyőfáról a sűrű, gomolygó ködben, nem, döbben meg a látogató, a nagyterem végén felállított kétszer hat screen nem ennyi és ennyi fenyőfát ábrázol a ködben meg egy rejtett holdfényt, hanem bizony a nagyterem végén bevilágítva azon a kétszer hat screenen a valóság látható örök időkre, a valóságban áll ott ennyi és ennyi fenyő az ilyen és ilyen ködben és holdfényben, hogy tehát Hasegawának, a Nanao-ból a harmincas éveiben Kyotóba költözött s a különben szintén lélegzetelállító művészetet fenntartó, de a festői életre gyilkosan szigorú despotikus rendet rákényszerítő Kano-iskolával szembefordult magányos zseninek sikerült: nem megkísérelte a lehetetlent, hanem sikerült neki a lehetetlen: rögzítette a valóságos tájat, rögzítette az eleven valóságot, nem képet teremtett tehát a valóságról, hanem valóságot hozott létre a képen, és ez irtózatos különbség, állapítja meg a látogató, és nem hisz a szemének, és nem hisz saját kijelentésének sem, mert hát ez elképzelhetetlen, mondja, ez hihetetlen, mormogja, közelebb lép, aztán hátrál, de hát nem lehet mit csinálni, bárhogy nézi is a néptelen, lesötétített, csak Hasegawát fénybe állító teremben, Tohaku zsenijének hála egy táj van ott a screeneken, egy valóság örök-időtlen elevensége, így hát, állapítja meg, a művészet a tökéletesbe ért, és mesterét ezúttal, lép ki a Sanjusangendoval szemben a még nappali fénybe, s most már kettős értelemben is elvakul és elkáprázik a ragyogástól, a mestert ezúttal, jelenti ki, Hasegawa Tohakunak hívták.

V.

Vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér, vér és vér, szakadatlan gyilkolás, rettenet és kínzás, éhség és félelem, kimondhatatlan, személyes fájdalom, tűzvész és földrengés, tengerár és tájfun, pusztulás, rombolás, téboly és kegyetlenség, harc és harc, és háború és háború, eszelős-önkéntes halál és leomlása mindannak, ami felépült, kicsinyes bírvágy, a hatalom ördögi éhsége, hiúság és önzés, ostobaság, bunkóság, tahóság és tudatlanság, lustaság, tunyaság, álnokság és bajkeverés, hazugság és képmutatás, romlottság és elvetemültség, részvétlenség és káröröm, és hát számítás, és számítás, és számítás és számítás, egyszóval a történelem és hétköznapjai, a valóságos idő, az emberi ügyek istentelen s szellemtelen tartománya – és mégis, mégis: a Rossz milliárdnyi taposóaknája közt van egy út, és van egy részegség, mely ezen az úton végigvezet, amit olykor különben a lehető legfinomabb módon adnak tudtára az önzetlen, kutató készségnek, hogy tudniillik pontosan hogy is, merre is, és hova is „lesz a séta”, hogy tehát hol is van, ha van, ez a mindennél varázslatosabb utacska, amiként például, hogy kivételesen személyes hangra váltson itt egy rövid időre ez a Feljegyzés, e sorok írójának adták a tudtára, mikor szintén afféle hívatlan látogatóként megérkezvén az isei Külső Szentély, azaz a Geku, vagy más szavakkal a Tojouke-Daijingu hatalmas torijához, egy kora reggeli órán, mikor a levegő még hűs, a napfény íze meg még lágy volt, átlépett e szent küszöbön, és elindult a Szentély főépületei felé a néptelen erdei ösvényen, s akkor az első tori után nem sokkal, mennyi lehetett?, úgy harminc-negyven lépés?, egyszer csak valahonnan, nem tudni, milyen okból, megjelent az ösvény közepén a látogató előtt egy éjfekete pillangó. Hatalmas szárnyai voltak, sőt egész pontosan szólva a szárnyak túlságosan is nagynak, túlságosan is hatalmasnak tűntek a törzshöz képest, mintha egy azonnali mennyei üzenet indításához már nem lévén elég idő, a kapkodásban három számmal nagyobb szárnyat adtak volna a törékeny, kicsike lepketestre – de legalább ennyire hangsúlyozni kell megjelenésének váratlanságát és addigi tartózkodási helyének homályos locus-át, ezért aztán az óriási japán cédrusok közt haladó vendég természetesen rögtön megtorpant, és rögtön észrevette, vagyis a lepke hirtelen ottléte fölött mélyen megdöbbent, meg hogy milyen gyönyörű, mert még ez is hozzátartozott az első benyomáshoz, hogy nem csupán a váratlansága, hanem a szépsége is, az a végtelenül lassú, szinte bizonytalan röpte is különleges, s már épp azt gondolta ez a vendég a japán cédrusok kettős sorfalában, túl az első tori küszöbén, hogy a jelenség értelmén, azaz esetleges nem-véletlenszerűségén feltétlenül el kell gondolkozzon majd, amikor a lepke elkezdett körözni körülötte, majd a földhöz közel, úgy lábmagasságban – mintegy biztos, ami biztos-alapon megjelölvén őt – tett még vagy öt kört, aztán éppoly hirtelen, ahogy jött, váratlanul és egyszeriben csak félreröppent onnan, s azonnal eltűnt az ösvény menti bokrok sűrű lombjai között.

A főszentély s a két kincstárépület a shinto előírásai értelmében megközelíthetetlen, ami azt jelenti, hogy az isten, ebben az esetben Tojouke-ómikami istennő háborítása: nem lehetséges, ennek következtében aztán a hívő mindössze a legbelső három kerítéssel elválasztott szent tér központi bejárata, a Kapunyílás elé juthat el, s e kora reggelen, egyetlen hívő nem lévén az egész Gekuban, ez történt magával a messziről jött vendéggel is: ott állt egyes-egyedül, ott állt egymagában a befelé vezető Kapu nyílása előtt, ott állt megrendülve a Geku erdőségének mélységes csendjében, mikor is csak a madarak és csak a lombsusogás volt hallható, semmi más, csak a napsütésben és a gyönge szélben örvendő madarak és lombok suttogó hangjai, mert a fizikai értelemben nyitva álló központi Kaput takaró fehér vászonfüggöny épp csak meg-meglebbent ebben a napfényben és ebben a szélben, de olykori meg-meglebbenése semmiféle hanggal nem járt, a legeslegkisebb surló nesszel sem, pedig a napfény és a szél néha meg-meglebbentgette ezt a fehér vásznat egy kicsit a Főszentély felé vágott Kapunyílásban, de tényleg csak egy egész picikét, épp csak a vászon alját, ezt is csupán annyira, hogy egy leheletfinom árnyék játszani tudjon rajta, s ezzel a játékkal zárja el a bejáratot, mert amúgy köztünk szólva csak annyi kellett volna, hogy az ember félrehajtja ezt a vásznat, és belép, és már ott is van a fehér murvával felszórt, végtelen tisztaságban álló Főszentély előtti belső úton, de nem, a lebbenő függöny elzárta ezt a lehetőséget, ugyanakkor viszont a maga halovány, átderengő anyagával mégis közölte, hogy őrajta túl, őutána hol fut és mi felé az a belső járat... Ha jobban meggondolja azonban az ember, nem is lebbenésről, nem is libbenésről volt szó, hanem arról, hogy mindössze annyi szél volt és annyi napfény, hogy a vászon alja eljátszhatott azzal, hogy hol előrébb, hol hátrább súrolja a földet, igen, ez így most jobban kifejezi, ami ott, a bejárat kapunyílásánál történt a Geku erdőségének végtelen nyugalmában, s talán ez volt az ok, hogy a vendég aztán nekivágva Isének, egész áldó nap a Gekuba, a Geku csendjébe vágyott vissza, hogy ott állhasson megint egy számára ismeretlen és megközelíthetetlen nyugalomban, ment Ise rendkívüli látványosságai közt és látta a Belső Szentély, az Amaterasunak szentelt Naiku méltóságát is, de visszavágyott, szeretet volna lehajtott fejjel újból odaállni a Főszentélybe vezető Kapu elé, odaállni ismét a leheletbe, mely olykor meg-megmozdította a vásznat, igen, így történt, és annyira így, hogy aztán este, vagyis inkább alkonyattájt, amikor a vasútállomásra visszatért, és megállapította, hogy van még majdnem egy teljes órája a Kyotóba való indulásig, úgy döntött, elmegy megint, mintegy bekeretezvén ezt a csodálatos napot, hogy ott végez, ahol kezdte, szóval, határozott, visszamegy, s aztán irány az állomás s az esti járattal a császári fővárosba, de nem az történt, amire készült, nem az történt, amire számított, nem az tehát, hogy visszalopózik abba a reggeli nyugalomba, és elköszön, nem, hanem az lett, ha szabad ekképpen kifejezni a dolgot: hogy sokkal inkább tőle köszöntek el, tehát nem ő attól a nyugalomban megnyilatkozó szentségtől a Gekuban, hanem őtőle vettek búcsút kísérteties egyértelműséggel, ugyanis miközben haladván előre az isei állomástól a Geku felé, ez a vendég az óráját figyelte, hogy pont akkor induljon majd vissza a vasútállomásra a vonathoz, amikor rendelkezésre álló idejének a feléig eljutott, a így elérvén újra a reggeli tori kapuját, átment alatta és elindult a most alkonyati homályba húzódott cédrusok közé zárt ösvényen a Főszentély épülete felé, akkor úgy harminc-negyven lépésnyire a tori után az az éjfekete pillangó teljes megdöbbenésére egyszeriben csak újból ott volt a lábánál, ott volt, ott termett, de mire ő felocsúdott volna, három játékosan bizonytalan kört írt le körülötte, aztán, hogy egyértelmű legyen, nincs félreértés, még egy utolsót, s már libbent is el a lombok közé, de most már tényleg végleg és a vendégnek tényleg mindörökre és nyomtalanul, aki megmozdulni sem bírt, csak nézett utána, hogy akkor hogy is van, hol is húzódik az a törékeny kicsi utacska a „történelem taposóaknái” közt, csak nézte, bámult utána, és persze le is késte a vonatot, vissza, Kyotóba.

VI.

Nem lehet azt állítani, hogy a rajongásba merült, elvakult európai az egyetlenféle ember, akinek a számára a japán esztétikus Paradicsoma nyitva áll, és különösen nem, hogy e Paradicsomnak a valóságos mibenléte mindenki más előtt rejtve volna, vannak ugyanis egyértelműen megközelíthető dolgok, olyan tények a japán művészetben, amelyek még az afféle arrogáns s nemcsak Japánra, de valójában az európai-amerikaitól igazán különböző bármely idegen kultúra szokatlan szellemére dühödt, gúnyos türelmetlenséggel és ostobasággal felelő, nevezzük így: koestleri gyarmatosítók előtt is világosan megmutatkoznak, tudniillik megmutatkozik, hogy micsoda, és az is, hogy mi nem, ott van mindjárt példának okáért egy kirándulás a kyotói keleti városrész felső szegletében, amikor az ember elindul mondjuk a Hiei-hegy s a hajdani Saigyo oltalmazó árnyéka alatt a Shugaku-in császári villáktól lefelé, s szép rendben, kényelmes tempóban végiglátogatja a Manju-in és a Shisen-do páratlan kertjeit, majd a Ginkaku-jiban megállapítja, hogy annyi száz és száz csodálatos kert közt ez, a Ginkaku-jié egész biztosan az egyik legszebb, és végül belép a kyotói buddhista kolostorok talán legmegnyerőbb, legbarátságosabb, legközvetlenebbül nyitva álló templomába, a Zenrin-jibe, amit népszerű nevén egy itt tanító szerzetes, Eikan emlékezetes alakjáról a helyiek inkább Eikan-donak neveznek, ahol aztán, ahogy megy a hegy oldalába lépcsőzetesen felépített, egyre emelkedő kolostor ragyogó épületei között, ő is azt tervezi, amit mindenki más, hogy majd a hely leghíresebb főszentélyében végzi, mert maga is látni szeretné e főépület világhírű Amitábha-szobrát, mely az úgynevezett „Hátranéző Amitábha” nevet viseli, emlékéül annak a legendának, miszerint Amitábha annyira megindult egy ízben Eikan lefegyverző prédikációján, hogy hátranézett a papra, és úgy maradt, és tényleg ezt teszi, vagy hát megteheti ő is, mármint a józan gyanakvó, s el is ér ily módon a központi csarnok épületébe, be is lép a félhomályos térbe, s rögtön fel is fedezi az Amitábhát a középre állított oltárszerkezet védett rendszerében, és akkor valóban nem kell rajongó európainak lenni, és nem kell elfogult japánnak lenni sem, mert elég józan, tárgyilagos szemmel megnézni, szemrevételezni ezt a példátlanul finom kincset, Amitábhának ezt a megismételhetetlenül érzékeny ábrázolását, hogy azonnal, az első pillantásra nyilvánvalóvá váljon: az elnevezés egy tévedésen alapuló legenda lehet csupán, mivel itt ugye, ezzel a végtelenül finom Amitábhával egészen más történt, mint hogy Eikanra visszanézett, szó sincs róla, állapítja meg rögtön az ember, ez a lenyűgöző Buddha elfordítja a fejét, elfordítja ettől a világtól, mely rémületes elvetemültségével, képmutatásával, ostobaságával és durvaságával nem csak alkalmatlan arra, hogy az Amitábha képviselte mélységes „tudás” magasrendű szellemét felfogja, hanem egyszerűen sérti Amitábhát mindaz, ami vele szemben van, ezt látja meg rögtön az ember, nem a legenda hamisan édeskés Amitábháját, hanem egy végtelenül érzékeny Amitábhát, egy a belső szépségtől védtelen isteni lény visszarettenését a reménytelenül durva világtól, vagyis elutasítás ez az Amitábha, pillanatnyi elutasítás, mely benne maradt az időben, elutasítása mindannak, ami téves és agresszív, egy önkéntelen visszahőkölés és egy magasrendű gőg, mely olyan univerzumra utal, amit a koestleri gúny türelmetlenül elutasít, noha ugyanazzal a józan, leleplező pillantásával maga is látja, hogy ez az Amitábha az Eikan-doban mitől fordul el (egyébként, köztünk szólva: többek közt tőle...), ezt látja, azt azonban tagadja, hogy volna Amitábha mögött univerzum, amiből ez az elfordított, ez a gyönyörű, ez a még neki is káprázatosan szép tekintet származik, ahonnan ez az isteni gőg: jogos, pedig ha van értelme e türelmetlenül ítélkező cinikus számára Amitábha elfordított arcának, és hát van, akkor hogyan tagadhatja, hogy a világ egy magasabb nézete, mely az arcnak ezt a megütközését kiváltja, létezik...! De hát némiképp tréfásan szólva: ha az egyiket állítja, a másikat nem tagadhatja, úgyhogy az eikan-doi Amitábha a legalkalmasabb gyógyír nemcsak neki, de minden kétkedőnek, nem is beszélve az elvakult és elkáprázott európairól, aki itt, ezúttal is, az Eikan-do magasba emelt főszentélyében egy tekintet értelmének megfejtésével már megint ugyanott áll, ahová eljutni épp eredendő gyanakvása és hihetetlensége miatt nem tartotta képesnek magát soha: egy a tökéletes szépség eszményében fogant paradicsomi tartományban, hogy aztán ebben elmerülve, ott, az Eikan-doban, búcsúzón, míg az ajtóból még egyszer visszanéz rá, egyszeriben csak feltűnjön neki: ama félrefordított arcból ott benn, abból a fokozhatatlan védtelenségből, az oltár rácsozatán át valami egészen iszonyatos erő és hatalom sugárzik ide kifelé a kertbe, az ereszkedő hegyoldalba, a csoszogva távozó turisták, cinikusok, rajongók és elkáprázottak közé, ahogy megindul egy kirándulásból mindenki hazafelé.

VII.

A japán művészet megértésének, vagy szelídebbre fogva: megközelítésének van egy technikája is, ami különben a legmeglepőbb technikák egyike, mivel nem kell megtanulni, nem kell elsajátítani, megy ugyanis magától: az első pillanat technikája ez. Japánban és mégsem Japánban, mikor e paradicsomi kultúra látogatójaként bármely irányban elindulunk, e kultúra alkotásainak, e Paradicsom berendezésének az első megpillantása egyszerre döntő és elég is, mert minden, vagyis e szemrevétel lényege, tartalma ebben az első pillanatban dől el, ebben az első pillanatban fogja fel az ember, hogy mit lát, és hova is került e látás által. Mindez persze olykor alkalmazható a nem japán szellemi területeken is, amit azonban Japán ehhez hozzátesz, az egyedülálló, ugyanis megdöbbentő mód ez a Japán azt állítja, hogy ezen az első pillanaton kívül aztán nincs is szükség többre, nincs második pillanat, elég az elsőt elérni, mert ott a hívő vagy néző azonnal megragad, egyszerűen nincs szüksége időre, hogy felfogja, mit lát, így hát marad az első pillanat, és ez nem múlik el, vagy úgy is mondhatjuk, hogy ez az „első pillanat” inkább a végpontja az időnek, egy kifejezhetetlenül sűrű „pont”, ahol az idő mintegy felfüggesztődik, aminek következtében aztán ki is lehet mondani bátran, hogy első nincs is, hisz nincs második sem, és nincs harmadik sem, mindössze annyi bizonyos, hogy egy úgynevezett „szempillantás” alatt létrejön a találkozás, ha létrejön, a mű, vagyis a valóság mélységes mélye s a szemlélő között, a közvetlen ráébredés, a megrendülés a hirtelen „megértésben”, úgyhogy bármerre indul az ember, ez történik vele és így, mint például, mikor először lép be mondjuk a kyotói Nishi-Hongan-ji Dai-shoin, illetve Shiro-shoin csarnokaiba, s először kerül szembe azzal, miféle elképesztő, földöntúli pompát hozott létre a Kano-iskola itt, az aranylapokra festett, szigorúan megszabott témákban szétterített fák, kertek, állatok és emberek nem-evilági ragyogásával; vagy ez az eset a Kyotótól a Biwa-tó felé, túl a Keleti hegyeken, a Basho sírját őrző Gichu-ji közelében a hajdan óriási területre kiterjedt s eredetileg Kobun tenno tiszteletére épített Mii-dera templomában is, amikor az újvilágból érkezett a korábban megszerzett külön engedély birtokában a megadott időben s a megadott helyen megjelenik a különben zárt pavilonok kapuja előtt, mire kissé megkésve megérkezik egy öreg szerzetes, bevezeti vendégét a látogatás céljaként kérvényezett pavilonba, s az megszemléli és megcsodálja a látogatás céljaként megnevezett Kano-festményeket a tolóajtókon, s egy tájképet különösen a terem központi falába mélyesztve, de ami valójában elbűvöli őt, az egy hétköznapi mozdulat következménye lesz, ülnek ugyanis, a messziről jött vendég s az öreg szerzetes a szentély közepén egy tea mellett, a vendég beszámol elfogódott tiszteletéről és érdeklődéséről a japán középkori festészet, de mindenekelőtt Kano Eitoku művészete iránt, mikor is az idegen nyelv miatt kissé akadozva zajló beszélgetés egy pontján a szerzetes egyszer csak feltápászkodik, s mondván, hogy beereszt egy kis friss levegőt és fényt, félrehúzza az egyik tolóajtót, nos, akkor is ez történik, akkor is az a bizonyos első pillanatban való találkozás és ráébredés meg megrendülés áll be hirtelen, mert amire ez a kedves öreg szerzetes rányitja azt a tolóajtót, az a kinti, lélegzetelállító kert, illetve ahogyan feltárul hirtelen, ami odakint van, az ebben az első pillanatban már el is éri, s már be is fejezi szinte az embert – mindössze egy kissé kiégett mohaszőnyegből kiemelkedő kő, egy mellette nyíló camelia-bokor, egy vénséges hinoki-ciprus s egy aprócska tó rejtelmes tükrének egy darabja a fölötte behajló azúrkék éggel, mindössze ennyit vág ki az a gondosan-véletlenül félrehúzott tolóajtó az odakinti kertből, pontosan azt egyébként, ami abba a központi falmélyedésbe Eitukutól éppen festve van, s a látogató mégis és máris szíven van ütve egy szempillantás alatt, akárcsak – mondjuk, hogy három példa álljon itt rendben a sok-sokezerből – a Heian előtti nagy korszak egykori fővárosában, amikor az érkezés után nem sokkal az ember beér az egyik narai parkba cseresznyevirágzás idején, s első ízben tapasztalja meg, mit is jelent, mit is takar itt, Japánban és mégsem Japánban, a cseresznyevirágzás, mert a leheletkönnyű rózsaszín virágzatoknak nem egyszerűen a felhőszerű bősége kápráztatja el, hanem minden kétséget kizáróan az a földöntúli lebegés, melybe belevonja ez a cseresznyevirágzásban kitört élet az egész odamért világot, mégpedig, mint elhangzott, ezúttal is: egyetlen pillanat alatt, mivel tényleg elég ennyi, mivel tényleg úgy van, hogy nincs ideje a megpillantásnak, s valószínűleg azért, mivel a Paradicsommal, a Tökéletessel, a japáni nagy Művészettel való találkozáshoz nem időre van szükség, hanem a találkozás, a megpillantás tényére, meg hogy legyen bennünk, aki nézi, aki csodálni képes, akit lenyűgöz, hogy az ily módon vázolt „első pillanatban”: van Paradicsom, kétségbevonhatatlanul.

VIII.

2000. június 30-án egy kis zarándokcsapat indult el az osakai öbölből a távoli Kyushu felé az éjszakai komphajóval. Céljuk kettős volt: egyfelől azt kívánták, hogy Dél-Kyushu legszentebb hegyéhez, a Takachiho alá eljussanak, s ott imádkozhassanak Amaterasu unokája, Ninigi emlékének és szellemének, akire a Napistennő azt a feladatot bízta, hogy szálljon le az emberek közé, majd a magával hozott három szent koronázási jelvény erejével teremtse meg az Országot, és váljon Jimmu néven az első tennóvá, s aki e megbízással és e három jelvénnyel, itt, Takachiho hegyének ormán érte el az ősidők kezdetén a földet.

A zarándokok másik célja sokkal homályosabb, sokkal bizonytalanabb volt, s egy reménnyel függött össze, mely remény szerint valahol útközben majd találkozni fognak egy mennyei küldöttel, aki megerősíti őket. A remény alapja egy zavaros, önmagát gerjesztő szóbeszéd volt, mely az utóbbi időben terjedt el köztük Kyotóban, miszerint a legváratlanabb helyen és időben, egy előre megsejthetetlen emberi kiválasztott testében és lelkében vár majd rájuk az a remény szerint ígért égi küldött az erősítő üzenettel.

Eljött az éjszaka, a komp hajnalra nagy békében meg is tette az utat a osakai öböltől a Kyushu-szigeti Miyazakiba a nyugodt, rezzenetlen óceánon, így a zarándokcsapat kipihenten, vidáman szállt ki a szárazföldre napkeletkor, s indult el az ebinói fennsík felé. Az első két napot és éjszakát egy Obi nevű kicsi faluban töltötték, ahol a zarándokok egyikének családi kapcsolatai révén szállást kaptak egy elhagyatott, faluszéli volt manufaktúra-üzemben, egy valaha Nippon Telenix-re keresztelt, gyommal felvert s óriáspókokkal megszállt gyárterületen, azzal a feltétellel, hogy a nekik szállásul felajánlott kívül kitakarítják, rendbehozzák a manufaktúra egy másik épületét is, hogy az alkalmassá váljon a két nappal későbbre meghirdetett noh-előadás céljára is, sőt, jutalmul még azt is felajánlották neki, hogy amennyiben meg lesznek velük elégedve, nézőként maguk is részt vehetnek az előadáson.

Egész nap, sőt másnap is még lázasan folyta munka, irtották a rovarokat, fertőtlenítették a WC-ket, beindították a vizet, a villanyt és mindent, amit kell, így aztán július 2-án este nemcsak saját épületük, de ragyogott a másik is, miközben a környékbeliek együttműködésével megépült az alkalmi noh-színpad is, jöttek a falusiak, hozták a házilagos emelvényt, hozták az agemakut, ácsoltak és kalapáltak, szereltek és cipekedtek, s végül elválasztván a színpadot a nézőtértől, lefüggönyözték a színpad hátterét, kisimították a felfeszített vásznon a szent fenyőt, egyszóval ha e noh-színpad nem rendelkezett is szabályos hasigakarival, sem szabályos tükörszobával, sem sok egyébbel, estére mindenki egyetértett abban, hogy shimai céljára, tehát noh-táncok és noh-énekek előadására kitűnő színpadot sikerült létrehozniuk.

A faluban elterjedt hírre s a helybeli összekötő család szervezésének köszönhetően az estére megadott időben össze is gyűlt vagy harminc-negyven nagyon egyszerű öregember a faluból, s szépen elfoglalta a helyét a nézőtérnek kinevezett, tisztára sikált padlón. A zarándokok ugyanezt tették, noha ők egészen más lelkiállapotban várták, hogy elkezdődjék a műsor. Az történt ugyanis, hogy a takarítás két napja alatt hol egyikük, hol másikuk kezdte el, hogy mi van, ha épp ez lesz az a hely és idő, mikor az a reménybeli eljön az üzenettel. Az esélyek latolgatásából aztán estére már határozott izgalom lett, s így, mire elhelyezkedtek a fáradt, öreg falusiak közt, már egyértelműen ennek az izgalomnak a foglyaivá váltak.

Az amatőrök szépen táncoltak és szépen énekeltek, produkciójuk azonban nem emelkedett egyetlen ponton sem az efféle amatőr noh-elődások átlagos színvonala fölé, s ha két csodálatos, aprócska gyermek, bizonyos Susumu és Aia teljesítménye nagy tetszést aratott is egyszerű, ártatlan bája miatt, az utánuk következő nők és férfiak shimaija végül is, az est végéhez közeledve lelohasztotta mind a helybeliek kedvét, mind a zarándokok várakozását. Mert akkorra, az előadás két és fél órája után, a befejezés már érezhetően közeledett, s számukra egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a remélt hírvivő mégsem jön el.

Az utolsó műsorszám, után elhalt a taps, de nem mozdult senki. Az öregek nem voltak biztosak benne, hogy tényleg vége van, így nem kívántak udvariatlanok lenni, s távozni az esetleg még folytatódó előadásról – habár kimerültségük nyilvánvaló s látható volt. A zarándokok pedig a csalódottság keserűsége miatt nem kívántak, vagy nem tudtak megmoccanni, így beállt egy zavarba ejtő csend, és ez a csend egyre hosszabbra nyúlt, olyan hosszúra, hogy egy idő múltán már nyilvánvalóvá vált: ez a csend a várakozásé. Előbb csak futó érzés volt ez bennük, de ahogy múltak a percek, és nem történt és nem rezzent meg semmi az alkalmi színfalak mögött, úgy lett lassan egyre inkább körvonala a várakozásnak és a reménykedésnek, mely azonban, nagyjából ugyanazért, hogy tudniillik csak múlnak és múlnak a percek, de nem történik semmi, éppoly gyakran zuhant vissza a csüggedésbe. Ily módon hullámzott hát a nézők hangulata a nézőtéri padlón, különösen a zarándokoké, mígnem valaki a hátsó sorból, az egyik öreg helybéli, elunván a további várakozást, megmozdult, feltápászkodott, hogy aztán erre futótűzszerű gyorsasággal kövessék hol itt, hol ott a többiek is. A nézők fele nagyjából már állt, s a kijáratra pislogott, mikor a színpad felől jött valami jelzés, hogy várjanak még, hogy nem, nincs vége, valami még történni fog.

A zarándokok soha nem felejtették el azt a pillanatot.

Mert a remények kihunytával, de a várakozás kínzó percei után ki sem érdemelt enyhületként, váratlanul megrebbent az agemaku, a színpadot a rejtett hátsó tértől elválasztó rituális függöny. Aztán a két színpadi segéd felrántotta ezt a függönyt, s így megnyílt az út a színpad felé. Majd hosszú-hosszú csend és dermedt üresség következett, végül leírhatatlan lassú sebességgel bevonult erre az összetákolt színpadra a felrántott agemaku alatt a Hagoromo című noh-darab shite-je, a csodálatos égi tündér, a Tennin, hogy bemutassa Hakuryo mindenkori nemzetségének a mennyei táncot, melynek szépsége szinte meghaladja, amit az ember, ez a Hakuryo-teremtmény még elviselni képes.

A tündér leírhatatlanul szép volt.

Gyönyörű kimonója, varázslatos köpönyege, a Hagoromo, bűvöletes koronája megbabonázta a nézőket a padlón. Jónéhányuknak a szó szoros értelmében tátva maradt a szája, úgy meredt a megmagyarázhatatlan jelenségre a színpadon, mivel ez volt az igazság, s ezzel az igazsággal az összes jelenvaló, falubeli és zarándok egyértelműen tisztában volt, hogy: megmagyarázhatatlan a Tennin megjelenése itt, felvonulása az amatőrök között, sőt ha a zarándokokban megfordult is, hogy esetleg valami híres noh-művész keveredett valahogy ide, aki tehetségével kiegészíteni igyekezett, s ezzel a kiegészítéssel, mintegy bátorítani igyekezett, s ezzel a kiegészítéssel, mintegy bátorítani a lelkes amatőröket, arról is meg voltak ugyanakkor győződve, hogy amit viszont látnak, az maga a Tennin, hogy valami történt a színfalak mögött, mert egy Tennint játszó noh-színész helyett számukra maga a Tennin jött el, hogy talán isteni szeszélyből egy felfoghatatlan s elmondhatatlan szépségű tánccal elbűvölje, megbabonázza a falusiakat, s megerősítse a zarándokokat is, úgy, ahogy azt megjósolták nekik már Kyotóban a suttogók.

Nem 1401-et, s nem 1681-et, amiként nem is 1939-et, hanem 2000-et írtak, július 2-át, úgy este kilenc, vagy talán fél tíz lehetett.

IX.

Beszéljünk Ze’ami halhatatlan tekintetéről, a Heian magaslatáról, Hasegawáról vagy az isei szentély vásznának meglebbenéséről, emlegessük Amitábhát, a Nishi-Hongan-jit, a cseresznyevirágzást vagy a Hagoromót a falusiak között, soroljuk fel mindazt, ami magát a hétköznapi élet rituális rendjét építi fel a legkifinomultabban, legrejtélyesebben érzéki kyotói nők szépségétől a szigorú s szinte áttekinthetetlen szertartásosságig az emberi viselkedésben, utaljunk a felejthetetlen nappalokra és éjszakákra, egy nappalra például a kamakurai Enkaku-ji zen íjászai közt, vagy egy éjszakára a kyotói Shijo-híd Gion felöli sarkán álló rozzant oden-vendéglő utánozhatatlan atmoszférájában, mindegy, beszélhetünk, emlegethetjük, felsorolhatjuk, utalhatunk bármire, ám így, e Feljegyzés vége felé el kell azonban árulnunk valamit, szólnunk kell ugyanis az árról, arról ugyanis, hogy ennek a páratlan magas eszményekre épített s az életet egész mélységében átható csodálatos Paradicsomnak a létezéséhez és felrakásához, megteremtéséhez és fenntartásához nem csupán annak az európainak s japán társainak az elvakultsága és elkáprázottsága szükséges, hanem a másik oldalról nézve a legteljesebb őrület is, mégpedig az őrület teljes skálája, kezdve a legköznapibb bolondériától a rögeszmés megszállottságon át a szent hibbantságig, mely voltaképpen a kitartás és a szorgalom meghibbanása, ami nélkül mint a szellemi koncentráció legintenzívebb állapota nélkül nincs betekintés a vágyott Birodalomba; őrület tehát, ezt látni határozottan, bármiféle véletlen kalauzol is e Ninigi-földön: ezt látod a noh nagyszerű maszkmesterének lefegyverzően józannak tűnő tekintetében, amikor apró műhelyében vendégének bemutatja, hányféle és milyen irányokban felállított tükröt használ, időnként fel-felmutatván, s a tükrökben kontrollálván, miközben egy-egy noh-maszkon dolgozik; ez az őrület csillan meg a buddhista szerzetes-zenész dermedt szemeiben, midőn az oltár előtt térdelve a fue-k és tsuzumik között megfújja a sho-t, a lidérces hangú szájorgonát, vagyis őrületet tapasztalsz mindenhol, ahol a tradicionális művészet avagy a hétköznapi rituálék, egyszóval ahol a japán élet gyakorlására rendezkedtek be, a gyakorlás őrületét, mely egyben az elmélyedés, az önismeret és az önfegyelem súlyos őrülete is, s ez az őrület a végletesség imádatán alapul, valamint eme imádat legmélyebb tartalmaként egy rendkívüli felismerésen, mely áthatja a tökéletességhez vezető különböző utakra vonatkozó mesterségbeli parancsok és előírások rendszerét és szellemét, egy különleges tudáson, hogy ugyanis függetlenül attól, hogy kertművészetről, a kimonó obijának kötési módjáról, a szaké minőségéről, vagy egy épület arányairól van szó a tájban, a hozzávezető út, a gyakorlás lényege az újra és újra végrehajtott cselekvés, az odavezető mozdulatsor megszámlálhatatlan tartamban való újrakezdése, a folyamatos szünet nélküli praxis, tehát ismétlés és ismétlés az örökkévalóságig, ami azt jelenti, hogy persze egyfelől őrület, meghibbantság, eszelősség, másfelől azonban valóban tudás arról, hogy a tökéleteshez kizárólag a szimmetrikus végtelen az egyetlen út, hogy tehát a milliószor és milliószor végigvezetett gyakorlat maga, ez a folyamat, a gyakorlaté teremti meg a tökéletest mint eszményt, a bizonyosságot, hogy a lezárhatatlan mozdulat távlatában, egy elérthetetlen ponton, ott a tökéletes.

Ez a tudás mélyen gyakorlati tudás, így kérdést feltenni egy a tökéletes elérhetetlen eszménye előtt gyakorló művésznek valójában felesleges, mert nem a válasz marad el, hanem a válasz megértése, ugyanis ennek a tudásnak nincsen elmélete, azaz a tudás tartalma és megértése között távolság nincsen.

Ha mégis kérdést tesz fel a most már, e Feljegyzés legeslegvégén búcsúzó újkori európai, amiként e sorok írója is tette ezt például saját személyes búcsújakor a noh nagy művészének, a kyotói Inoue Kazuyuki mesternek, akkor ugyanez történik: a válasz sem, a magyarázat sem marad el, csak épp e válasz és e magyarázat belső tartalma megközelíthetetlennek bizonyul.

Egyedül Inoue Sensei szemei árultak és árulnak el mindent: hogy a kiábrándulás és a fájdalmas cinizmus korában a világ egy váratlan pontján, Japánban és mégsem Japánban, van valami, ami teljesen és örökre érthetetlen. Inoue mester szemeiben ott csillog, amiről semmit, de semmit nem tudunk, és amiről semmit, de semmit nem is fogunk megtudni soha.

Inoue mester szemeiben van az egyedüli remény.

Az első lépések
Részlet Krasznahorkai László Rombolás és bánat az Ég alatt című regényéből
http://web.archive.org/web/20041121122919/www.litera.hu/nyomtathato/primor/elsonyilvanossag/12378.html

Nanjing nemcsak 2oo2. május 5-én, Nanjing mindig reménytelen, mert nincs, tényleg nincs reménytelenebb Nanjingnál: sok-sok millió ember, sötét, aljas utcák, irgalmatlan, durva, elvadult közlekedés, kegyetlen bádogbuszok, melyeknek azokra az utasaira, akik csupán a járművek hátsó, valamilyen rejtélyes okból megemelt részén találnak helyet, olyan erővel ömlik a kipufogógáz, hogy csak a legedzettebbek bírják, vagy a nagyon fáradtak, akik még ezt az áldozatot is vállalják, hogy leülhessenek, pokol az egész, és pokoli a rideg, fémes hangulat ezeken a buszokon, a buszvezetők mocskos arca és mocskos fehér kesztyűje, a buszvezetők kimozdíthatatlan, kegyetlen, rendíthetetlen közönye, de pokol és pokol a piszok mindenütt, a barakkszerű házak falán, az éttermek asztalán, a járdakövön, egy ajtókilincsen, a teáscsésze oldalán, szemét és ragacsos kosz az éttermek és kifőzdék hátsó konyháiban, ahová soha nem léphet be vendég vagy idegen, mert akkor nem hinne a szemének, hogy hol vágják fel a zöldséget meg a húst, és soha nem enne többé, és rettenetes közben az úgynevezett megújuló Kína ide is beszűrődő szelleme, a tőke fáradhatatlan erővel munkálkodó járványos kísértete, aminek egyik jellegzetes tüneteként itt is, a főbb utcákon, már ott állnak a világ leglehangolóbban csillogó nagyáruházai, már belőlük is ömlik kifelé a lebírhatatlan, nyávogó, émelyítő kínai pop, leállíthatatlanul támad a hangszórókból, amitől olyan az egész város, mintha be lenne lőve minden utca és sarok, mintha tényleg minden szöglet be volna hangosítva ezzel a ragacsos, fertőző, undorító, hangzó fertelemmel, és akkor ez még csak a föld, az, ami lent van, mert akkor még nem is került szóba, ami mindezek fölött feszül, nem beszéltünk az égről, erről a szürke, tömbszerű, ólomnál is súlyosabb mennyről fölöttünk, amelyen úgy tűnik, soha, de soha nem törhet át a nap, vagy ha mégis, annál rosszabb, mert akkor csak még jobban láthatóvá teszi, mi van az utcákon és ezeknek az utcáknak a millió és millió épületében, a nyomorúságos lakások millióiban és millióiban, legbelül, hogy mi van e voltaképpen megszámlálhatatlan, vergődő, rohangáló, rezzenéstelen arcú, de mindig mindent eladni kész sokaság világában, és hogy miért él ez a rengeteg férfi és nő, és hogy tulajdonképpen milyen szerencsétlenek is mind, hogy most, a politikai szorítás lanyhuló korszakában, a világhatalom felé igyekvő Újnacionalista Kína építésének leírhatatlan lázában, vagyis a pénz birodalmának felépítése alatt a legnagyobb élvezettel vakulhatnak bele a tévedésbe, mely szerint az évszázados nyomor után a boldogságos megváltást az eladás és a vétel felszabadulása hozhatja számukra el - - azaz ha át is törne az a nap azon az ólomnál is súlyosabb mennyen odafönt, csupán fénybe állítaná, miféle életet él is Nanjing magányos népe, úgyhogy a megérkezés órája egyúttal annak az órája is, amikor az ember azonnal tervezni kezdi, hova, de hova megy innen sürgősen el, leül az ágyra a sokcsillagos, minden ízében talmi, elegánsnak szánt, méregdrága hotelek egyik "bídermájer" szobájában, kinéz az ablakon, meglátja, hogy mi megy odalent, s már nézi a térképet, már próbálgatja is, hogy jut el a legközelebbi taxival a vasútállomásra, mert nem segít semmi, hiába gyűri le a vendég az első benyomás keltette menekülés elemi vágyát önmagában, s látogatja meg, ami tudomása szerint ebből a közel kétezer éves városból a tajping felkelés utáni - számunkra csak a negyvenötös Berlinről készült képekkel összevethető - rombolást követően még "megmaradt", nem talál semmit, az ég adta világon semmit, mert minden, amit helyreállítás címén ebben a szerencsétlen metropolisban szemügyre vehet a híres városfalaktól a szánalmas mód újra felépített Beiji tornyon és a még szánalmasabb állapotban látható Zhiming Si kolostorán át a Song- és a Ming-kor nevezetes Mozhou taváig s ama utánzatig, amelyet Nanjing leghíresebb császárának, Zhu Yuanchang sírjának védelmére hajdan mint valami kisebbfajta birodalmat, megépítettek, attól a lehető legmélyebb letargiába esik, hisz minden olyan szomorú: szomorú, hogy az a hajdani iszonyatos pusztítás a tajpingok után olyan gyógyíthatatlannak bizonyult, és szomorú, amit a polgárháború során az egymást gyilkoló kínaiak és főleg a példátlan módon vérengző japánok tettek itt, de szomorú az is, amit ma csinált ebből a romhalmazból ez a mostani ember, mert szomorú a rengeteg hazugság és csalás és hamisítvány, a rengeteg utánzat, a leállíthatatlan kísérlet, hogy rekonstrukció címén a dicső múltból iderittyentsen valamit a kor szelleme, amihez aztán mint látványossághoz a városba érkező ártatlan látogatót a gátlástalan és arcátlan turistaipar odavezetheti, s azt mondhatja neki, na, nézd, ez a kétezer éves Nanjing, elkeserítő és végzetes, hiszen ezt a folyamatot semmi sem állíthatja meg, és semmiféle erő nem fordíthatja vissza, mert nem tehető jóvá, ami itt történt, és az sem, ami éppen most történik itt, és ezen még az sem segít, amikor az ember egy kétségbevonhatatlan véletlen jóvoltából, csak mert görnyedt háttal ülvén az ágyon szórakozottan rábökött a térképen abban a bídermejeres hotelszobában a Ling Guo Si kolostorára, fogja magát, és odamegy, mivel az egyébként többször is elpusztult s újjáépített Linggu Si pontosan annak a véletlennek köszönheti, hogy egyáltalán egy része, a Wuliang Dian mögött pár száz méterrel még megvan, mint amelyik véletlen az előbb annak az embernek az ujját éppen a városnak erre a távoli pontjára vezette, ugyanaz a véletlen, s ha lehet, így még nyomasztóbb, még leverőbb, nevezzük így: a nanjingi tapasztalat, hiszen a Linggu Sinek ez a kis darabja úgy áll ott, ebben a romhalmazra épített csalárd és omladékony modernitásban, mint egy apró gyermek a csatamezőn alkonyatkor, ahol körülötte mindenki halott - mi is csak állunk ott, a tolmácsom és én, a szakadó, hideg esőben, elmerülünk a kolostor bensőséges, zárt udvarainak zavartalan békéjében, nézzük a pavilonok kecses tetőszerkezetének ívét, a hámló törzsű, vénséges, kiszáradt ciprusokat, figyeljük a néha-néha feltűnő szerzetesek halk lépteit a kövezeten, meg ahogy középen, a hatalmas áldozati bronzüstbe szúrt pálcikák kicsi parazsát és füstjét még ez a kitartó, hideg eső sem képes teljesen kioltani, aztán visszatérünk a városba, kifizetjük a számlát a hotelben, kimegyünk az állomásra, s gondolkozás nélkül megvesszük a legközelebb induló vonatra a jegyet, a vonatra, amely elvisz innen, de amelyik soha többé nem törli ki az emlékezetünkből, hogy hol is ért véget ezúttal pontosan kétezer év.
És a legközelebb induló vonat Yangzhouba visz, de azért mégsem egészen véletlenül, mert a választást nem pusztán az "el innen!" gyászos sietsége befolyásolja, hanem az az elkeseredés szülte ötlet is, hogy ha itt, Nanjingban ennyire szörnyű ez a koramájusi öröklét, akkor ne fokról fokra óvatoskodjunk előre, hanem próbáljuk meg rögtön az ellenkező végleten, akkor próbáljuk meg a sókereskedők városában, Dél-Kína egykori gazdasági és kulturális központjában, a Nagy Csatorna és a Jangce találkozásánál, a Sui- és a Tang- és a Song-dinasztiák felejthetetlen civilizációs virágoskertjében, kíséreljünk meg ott felkutatni valami elevent, akárha egy-egy kis darabja volna is már csak ép, ahol a klasszikus szellem fénye évszázadokon át dicsőségesen ragyogott, s ahol tudósok, festők, költők, kaligráfusok, kertművészek és építészek, ahol a "Yangzhou pinghua", az utcai történetmondás népszerű alakjai, ahol a legmagasabb rendű kínai műveltség alkotói, fenntartói, támogatói és élvezői, Ouyang Xiu, Su Dongpo vagy a buddhisták és Japán szent embere, Jianzhen oly emlékezetes módon otthonra leltek. És nem is mondhatni, hogy nem találunk semmit, amiként azt sem, hogy itt is minden romokban és a nanjinkihoz hasonló nyomorban áll, nem, épp ellenkezőleg, Yangzhouban, a csatornák és a hidak városában az első, ami megcsap, az az ÚjKína gazdagságának, a friss jólétnek a félreismerhetetlen szaga, melyben nemhogy vadásznunk kell a hajdanvolt emlékhelyekre, hanem egyenesen zavarba hoz, és először jótékony megkönnyebbülést okoz, ahogy az egykori nevezetes helyek feltűnően nagy tömege szinte ránk dől, mert az első órákban, amint egy baráti autóval - mely Tang Xiaodu háttérből irányított segítségével áll elő nekünk - járjuk keresztül-kasul a várost, olyan érzésünk támad, hogy de hiszen itt a keresett múltból szinte minden megvan: még ha némiképp egy modern újvilág által gettóként körbekerítve is, de megvan az eredeti alakjában ezeréves, majd a Ming-kor végén újjáépített Wenfeng Ta, a most graffitiszennyben álló, s talán mert a mai központtól túlságosan délre esik, kissé magára hagyott, de hajdan a város jelképéül szolgáló hétszintes téglapagoda; megvan a városi múzeummá lett és szokatlanul szépen tartott Shigong Si, mely Shi Kefának, a mandzsuk ellen harcoló hős hadvezérnek az emléktemploma volt valaha; de megvannak a híres kertek is, a He Yuan, a Ge Yuan és a Xi Yuan mind, és száguldunk a Daming-templomtól, a szeretett Jianzhen kolostorától a nem rég kiásott Han-kori sírhoz, teperünk a helyi Nyugati-tótól a Tang-kori városfalmaradványokig, a Guanyin-templomtól az Ouyang-rezidenciáig, vagyis az első órákat - egészen úgy a délután közepéig - ez a száguldozás és ez a teperés, ez a futkorászás és szaladgálás, egyszóval a váratlan öröm tölti ki, megvan, mondom a tolmácsnak lelkesen, megvan ez is, és ez is, és ez is, vitetjük magunkat ide-oda a Pekingből megszervezett baráti kocsival le-föl, hogy aztán az alkonyat beálltára nyilvánvalóvá legyen: lassan elcsöndesedtünk ebben a baráti kocsiban a hátsó ülésen, kezdtünk ugyanis visszamenni újra, hogy alaposabban szemügyre vegyük a nevezetes emlékek helyszínét, és kezdtük elölről az egészet, és bemegyünk most már mindenhová, és valami baj van, érzem, s látom, hogy érzi a tolmácsom is, valami baj ezekkel a jól konzervált kertekkel, ezekkel a kifogástalanul rendbe hozott templomépületekkel, baj van a Daming Sivel, valami nem stimmel az Ouyang-templommal, a mindeddig csak a távolból megszemlélt Nyugati- tó parti, úgynevezett Fehér Dagobával, a Tang-város falával, a Guanyin-templommal, van valami baj az egész régi Yangzhou felett, állapítom meg este végül a szállodaszobában, amiből aztán az éjszaka közepére már csupán az a csupasz mondat dübörög az agyamban, hogy Yangzhouval baj van, ez lesz az éjszaka közepére a megérkezés felhőtlen boldogságából, az éjszaka közepére, mert a nyugtalanság miatt, hogy azt azért nem tudom még, mi az, amit itt tudnom kellene, egyszerűen nem jön a szememre álom. Nincs eldöntve, és nem mondjuk ki, de reggel, ahogy ébredés után a reggelinél egymásra nézünk a társammal, ugyanarra gondolunk mind a ketten, tudniillik hogy ami jön, az nem egyszerűen a következő, az nem a második nap lesz Yangzhouban, hanem lehet, hogy az utolsó is, lehet, gondolom én, és kezdjük elölről megint, de másként, mint tegnap, már nem ide-oda rohangászva, hanem úgy, hogy bevesszük magunkat Yangzhou legmegragadóbbnak ítélt kertjébe, a He Yuanba, és ott is maradunk órákon át, sétálunk a kerti ösvényeken, megcsodáljuk újra a pavilonok káprázatosan finom szépségét, ahogy egy szinte a csipkeverők érzékenységével kifaragott és lecsiszolt mélybordó faszerkezetben meg-megcsillan a ragyogó ablaküvegek ékkőként beépített, apró lapocskáin a fény, felmászunk a teraszok emeleti folyosóira, és lenézünk a kert tavára, figyeljük ezt az egészet, és próbáljuk megérteni, mi hiányzik innen, mert hiányzik valami, ez a szembeötlő, viszont rájönni sem én, sem a tolmácsom nem jön rá, mi az, így hát átvitetjük magunkat a Daming Sibe, aztán a Guanyin-templomba, végül a városi múzeum, a hajdani Shigong Si szép pavilonjai közé, a kertbe, mert határozottan kerüljük mindazt, amiről már tegnap estére is megállapíthattuk, hogy talmi, hogy csalás, hogy hamis, hogy nem eredeti, hogy gagyi, hogy csak rossz másolat, így fel sem merül, hogy még egyszer visszatérjünk a Daming Si mögé, az Ouyang-templomba, a Jianzhen emlékházba, vagy a Nyugati tóra, eszünk ágába sem jut, hogy visszamenjünk a Fehér Dagobához, a Tang falmaradványokhoz, vagy a Wenchang utcában a hajdani taoista kolostor helyén megépült úgynevezett pihenőparkhoz, nem, határozottan kerüljük, hogy ezekből a valódinak álcázott, valójában a lehető legközönségesebb gazdasági vállalkozásként s annak nyers üzleti szempontjai szerint újra megépített turistalátványosságokból vonjunk le következtetést, kizárólag az igazinak tetsző helyszíneket keressük fel újra, de csak nő, különösen bennem, a tanácstalanság, már a végén, koradélutánra jár, nem is mozdulunk el a városi múzeum vörös homlokzata elől, a baráti kocsi baráti sofőrje nem érti, mi van, úgyhogy köszönettel elküldjük őt, és egyedül maradunk a múzeum előtt, a csatornaparton, és elkezdünk sétálni ezen a csatornaparton, mert ez a legszebb, döntjük el, ahogy itt ez a kis szűk medrű csatorna ide-oda kanyarogva csak úgy folyik nyugat felé, elered az eső, és elnéptelenedik a környék, a part két oldalán, a behajló füzek és szilfák és hársfák és vadgesztenyék alatt az egyszemélyes, keskeny járdán nem találkozunk egy teremtett lélekkel sem, előre megyünk vagy négy-ötszáz métert, aztán megfordulunk, és vissza azt a négy-ötszáz métert a múzeumig, a társamon látom, hogy bemenne már valahová az eső elől, mert egyre jobban rákezd, és ettől persze megint lehűl a levegő, de én még nem bírok, mert szeretnék rájönni, mi az tehát, ami hiányzik innen, rájönni végre, mi hát a baj Yangzhouval, és biztosra veszem, hogy ez csak itt történhet meg velem, itt, a csatorna keskeny partján, de tévedek, mert nem jövök rá egyáltalán semmire, majd a buszon, gondolom magamban, amikor elvitetjük magunkat egy taxival a buszállomásra, majd ha elindulunk, és visszanézek, és meglátom Yangzhout, majd akkor, a búcsúzó pillanatban - de nem, nem történik semmi ilyesmi, nem tör rám semmiféle megvilágosodás, pedig eljön az este, rábökünk megint a térképre, és azt mondjuk, legyen akkor a következő az ismeretlen Zhenjiang, és felszállunk egy buszra valóban, és elindulunk, és visszanézek, de semmi, ott van mögöttem Yangzhou, a sókereskedők híres városa, a művészet évszázados központja, de nem történik a fejemben semmi, mert arra várnom kell még, hogy ebben a tehetetlen, ostoba fejben történjen valami, várnom egészen addig, míg Yangzhou el nem tűnik végleg a szemem elől, mert megvan ez írva előre, hogy mit és mikor, mert megvan az szigorúan előre, hogy ahogy ülök ott a leghátsó ülésen, és nézem a busz koszos ablaküvegén át a sötét országutat, és visszagondolok Yangzhoura, megvan az, hogy hajszálra pontosan eddig kelljen várnom ezzel a visszagondolással, mert akkor visszagondolok, és összeszorul a szívem, hogy hiszen Yangzhou, de hát az nincs is, hogy Yangzhou, az már nem is létezik, mi nem Yangzhouban voltunk, döbbenek rá egyszeriben - - előveszem a kis füzetemet, amit a majdani legfontosabb események feljegyzésére nyolc maoért még Pekingben vásároltam, és azon az oldalon, ahol az áll, hogy Yangzhou, áthúzom a szót a tollal, végül kis gondolkozás után a dátumot is, ami ott virít fölötte, át, erősen, hogy egyáltalán ne látszódjon, hogy egyáltalán ne lehessen kibetűzni soha többé a tollvonások alatt, hogy Yangzhou, de azt se, hogy kétezerkettő, meg hogy május hét és május nyolc.
Este van megint, az uticél Zhenjiang tehát, és most a látszatok miatt tényleg úgy könyvelhetnénk el, hogy ezt a Zhenjiangot a véletlen hozza, ha volna véletlen, s ha ujjunkat valóban az vezette volna, de nincs, mondom hangosan magam elé, és azt az ujjat nem az vezette, lesz csakhamar teljesen világos, mert amikor egy bő óra múltán, átszelvén a Jangcét, bekanyarodunk ebbe a Zhenjiangba, és meglátjuk az első utcákat s az első embereket a sötétben, nem hiszünk mi már semmiféle véletlenben, csak egy hajlíthatatlan, gonosz, kegyetlenül igazságos s egy velünk amúgy felettébb barátságtalan szellemben, mely minket menekülésben Yangzhouból épp idevezérelt, hogy lássuk, a nanjingi nyomorúság és Yangzhou nyomtalan eltűnése után van még hova tovább, tovább, tudniillik, lefelé, egyre lejjebb a kiábrándító tapasztalatban, amit ezúttal úgy neveznek, Zhenjiang, a kétmilliós kereskedőváros a Nagy Csatorna és a Jangce kereszteződésében, amit ezúttal úgy hívnak, a hely, ahol Wang Anshi megszületett, s ahol Mi Fei meghalt, s amiről végül az hírlik, hogy itt áll a Wenzunguo pavilon, ahol hajdanán a híres könyvsorozatot, a Siku quanshut őrizték az értékeikre oly gondosan vigyázó úgynevezett régi emberek. Egy rossz szellem jár a nyomunkban, és az irányít minket, és bármit próbálnánk is ellene tenni, hasztalan a küzdelem, látom be már az első óra vége felé, hasztalan, foglalom össze aztán - és még visszafogottan! - érzéseimet a tolmácsnak, hisz nemcsak hogy rossz helyen vagyunk hiábavaló érdeklődéssel, de már az első lépéseinket itt más, mint nyilvánvaló balszerencse, nem is kísérheti, és lőn, leintünk egy leírhatatlanul mocskos taxit, s elkezdünk vadászni egy még korábban, valami utikönyvből kinézett s ott az egyetlen "elfogadható"-ként ajánlott hotelre, mely kalanddal történetesen nem az a baj, hogy a taxis ezt a hotelt nem találja meg, hanem hogy megtalálja, mivel a hotel, az egyetlen, mely most, kétezerkettőben, írja a bédekker hangsúlyozottan, itt igénybe vehető, a lehető legegyértelműbben be van zárva, és ahogyan be van zárva, tulajdonképpen az a rettenetes, ott áll némán és sötéten a megadott helyen, egy egészen alvilági elhagyatottságban, a homlokzaton még fent kibetűzhető a név, mely szerint ez itt a Dahuangjia Jiudian, azaz "Király Szálló", de az ablakok durván bedeszkázva, a bejárat eltorlaszolva bádoglemezekkel, deszkapalánkkal, műanyaglapokkal, viszont jól láthatóan reménytelenül kísérelvén meg, hogy újra meg újra betörjenek, mert már ez is szét van félig verve, ez a barikád, és most ugyan nem lehet se belátni, se bemenni, de halálbiztosan tudni, hogy belül már minden kongóan üres, hogy odabent nincs már semmi, de semmi, amit el lehetne lopni még, vagyis hogy teljesen értelmetlen az épület sorsaként - talán a teljes lerombolásáig - előírt újabb és újabb betörés, viszont tudni azt is, hogy ide mégis és állandóan és fáradhatatlanul be fognak törni - állunk ott, hallgatjuk, ahogy a hátunk mögött várakozó taxi beteg motorja, mint egy haldokló lélegzete, ki-kihagy egy-egy rövid időre ebben a várakozásban, vetünk egy pillantást a taxis végtelenül közönyös arcára, ahogy rá van írva erre az arcra, hogy ő úgyis tudja, hogy itt nincs semmi keresnivalónk, sőt hogy a legjobban akkor járnánk, ha fognánk a sátorfánkat, és elhúznánk innen még ma, mégpedig oda, ahonnan jöttünk, de az is, hogy tőle ugyan maradhatunk, őtőle aztán egész nyugodtan, ő ráér, és odavisz, ahová mondjuk neki, és oda is visz, a legközelebbi szállodához, amely nyitva van, ott kifizetjük neki az eredetileg kialkudott , de a végén kétszeresre emelt összeg kétharmadát, azaz tehát vesztünk is, nyerünk is, ahogy az itt már csak, ÚjKínában a külföldiekkel a legjobb esetben történni szokott, majd elfoglalunk egy koszos, lepattant s százötven yuanról tovább már lealkudhatatlan ocsmány szobát a mindenen átsütő nyomorban csillogni hiába tervezett hotel, a Fenghuang Ling második emeletén, és nem szólunk egymáshoz ettől kezdve szinte egy szót sem, csak megkíséreljük a mosdást a barna rozsdától elszíneződött vízben, majd feladjuk, megesszük a még Yangzhouban, a buszpályaudvaron vásárolt élelem maradékát, aztán lefekszünk az ágyba, s a szörnyű testi fáradtságtól, mint akit agyonütöttek, alszunk egészen reggelig. Nincs meg a Wenzunguo pavilon, és nincs meg a nevezetes Siku quanshu sem, mint ahogyan írmagja sem maradt Wang Anshi szülőházának, vagy akár egyetlen valódi darabnak a kolostorból a Beigu hegyen, de nem is ez a legdöbbenetesebb, ahogy elkezdjük a bánatos portyát Zhenjiangban, hanem hogy nincs meg a Nap, reggel kilenc körül jár, és a Nap mintha nem jött volna fel, kilenc, és Zhenjiangban sötét van, és a taxiban, amellyel az első felmérések lesújtó tapasztalatai után a város legnagyobb nevezetességéhez, az Arany-hegyhez vitetjük magunkat /mert arról szeretnénk meggyőződni, állnak-e még legalább azok a templomok, vagy belőlük valami a Jinshan dombján, amelyek hajdan szinte elborították a területét/, csak nyújtogatjuk a nyakunkat, és nem hiszünk a saját szemünknek, mivel tényleg olyan az egész, mintha a nagy nekibúsulásban mi túloztuk volna el, mert egyszerűen hihetetlen, és képtelen, és meglehetősen ijesztő, mintha napfogyatkozás volna, egy afféle majdnem teljes napfogyatkozás, mert ahogy a taxi nagy nehezen vergődik előre a szűk utcákon összezsúfolódott tömegben, ahogy dudál és fékez és kanyarog és megint dudál és megint és megint, és kanyarog, és fékez, és így megy ez hosszan, vagy egy teljes órán át, szinte semmit se lehet látni, szinte éjszakai homályban haladunk előre, mégpedig lépésben haladunk, ami közben így van időnk bőven magyarázatot keresni, mi ez a lidércnyomás, és persze hogy van azért magyarázat, és persze, hogy egy idő után világossá válik, mi az, tudniillik hogy egyfelől - mint valami zhenjiangi specialitás - a szűk utcák fölött olyan sűrűn nőtt egybe a két oldalt húzódó fák lombozata, mely eddig még sehol nem tapasztalt módon egyetlen tökéletes, tömör tetőt képez odafönt, s így a legkisebb rést sem engedvén meg, teljesen elzárja a kilátást az égre, másfelől pedig hogy ez az ég maga is alig bocsát le fényt ma reggel, nehéz, vastag, fenyegető, vihar-szürke, mozdulatlan felhők borultak fölénk, melyek egyáltalán nem eresztenek át szinte semmiféle világosságot, megyünk előre az állandó nyitvatartással egy zsúfolt, zavaros zsibvásárra emlékeztető Daxi Lun s a környező utcákon át a taxival, kanyargunk, dudálunk, fékezünk és kerülgetjük a szembe bolyongó embereket ... és talán ők a legfélelmetesebbek, mivel úgy tűnik föl innen, a nehézkesen vánszorgó taxi belsejéből, amint olykor vetnek egy-egy gyanakvó pillantást ránk odakintről, hogy nekik ez a sötétség reggel kilenckor teljesen rendben van, vagyis hogy egyáltalán nem számít semmit, ugyan már, mi olyan különös ebben, mi olyan rendkívüli?, árasztják ránk ezek a be-bebámuló közönyös tekintetek, meg egyébként is, mért?, nem tök mindegy?, látom a szemeikben, hogy este van reggel, vagy hogy?, és nem látni semmit? - miközben a fénynek ebben a részleges visszavonulásában az jól kivehető, hogy őket nemcsak ez a természetellenes tény nem képes kimozdítani, de nem izgatja fel őket más se, az ég adta világon semmi se, ezt közlik a maguk beszédes módján ezek a koszos, bizalmatlan, komor és rezdületlen arcok, mennek a dolgukra, hiszen valamiféle dolguk csak van, ha mennek, gondolom, de hogy reggel kilenc van, vagy tizenkettő, hogy sötét van-e, vagy világos, hogy feljött-e a nap, vagy nem jött fel, az az ő számukra, ennek a kétmilliónak itt Zengjiangban, állapítom meg az autó ablakából, egyáltalán nem jelent semmit. A Jinshan és az egész terület Zhenjiang északnyugati csücskében voltaképp egy sziget, amit egy vékony földsáv köt össze a parttal, a sziget körül a Jangce, s a szigeten magán pedig annyi templom állt a Jiangtian kolostor virágzása idején, hogy a templomoknak ezt a rengetegét nagy jelentőségénél és széles körű ismertségénél fogva máig használt közmondás örökítette meg. Nem lepődünk meg ugyanakkor, amikor kiderül, hogy ez ma már nincs így, és még azon sem, hogy a Jinshan bejáratát egy hatalmas sártengeren átvergődve lehet csupán elérni most, e napfény megvonta délelőttön - amit azonban odabent tapasztalunk, azon nemcsak meglepődünk, de az legelvakultabb rémlátásainkban sem szerepelt. Mindenek előtt az arcátlanul magas belépődíj lefizetése után rögtön balra egy nagy kiterjedésű játszótérbe ütközünk. Elhűlve nézzük, mint akik elvesztették a józan eszüket, bámuljuk, hogy igen, a Jinshan kolostor első látványossága, nem a szemünk csal, egy valódi játszótér, és hogy e játszótéren megvan műanyagból minden, ami ezek szerint egy buddhista kolostor udvarán egy játszótérhez szükségeltetik, megvan a Hófehérkétől a Donald kacsáig a teljes euro-amerikai mesevilág, ha mondjuk egy ennyire elfajzott Hófehérkét és egy ennyire rosszarcú Donald kacsát még nem hozott létre sehol a világon az emberi teremtőerő. Egy játszótér tehát, állapítom meg, s gyorsan átvágunk rajta, majd azt célozzuk meg, amiről úgy sejtem, hogy a legnagyobb esélye lehetett a legalább részleges fennmaradásra, az "Égalatti első forrását" ugyanis, a játszótér brutális idiotizmusától fejbe kólintva arra vesszük az irányt, s azon tűnődünk, maradt-e valami, és micsoda az egykor császári ellenőrök által a legkiválóbbnak minősített vizű kútból, és meg is találjuk nagy nehezen az odavezető utat, ahová az utolsó százötven métert egy mesterséges tavon csónakkal kellene megtennünk, de a parton rajtunk kívül senki, csak egy rozoga csónak kikötve egy lampion alakú, műanyag bólyánál, viszont ember, aki ezt a csónakot átvezesse velünk, oda, ahol a forrásnak lennie kell, sehol: kiabálunk, zajt csapunk, igyekszünk felhívni a figyelmet magunkra, amire aztán valahonnét a homályos bizonytalanból elő is kerül egy idő után egy morcos öreg, s bár köszönünk neki udvariasan, nem viszonozza, sőt nem is szól hozzánk egy árva szót sem, csak mutogat, mintha hülyékkel állna szemben, akikkel még beszélni sem érdemes, mutogat ingerülten, hogy szálljunk be a csónakba, aztán átevez velünk egy tökéletesen néptelen szigetfélére, itt is turistákra méretezett ízlésre építve minden, egy élettelen, randa kert, néhány újonnan felhúzott randa pavilon, de minden zárva, tanácstalanul téblábolunk erre-arra, míg csak fel nem fedezzük az "Égalatti első forrását" váratlanul, vagyis azt, amivé lett, mert nem is az a kiábrándító benne, hogy körbe van kerítve egy hamis-márványból faragott randa kerítéssel, hogy eltértek volna az eredeti négyzettől, vagy hogy a méretét, hogy húszszor húsz, megváltoztatták volna, hanem a víz a kiábrándító, ami e medencében odalent lötyög, mivel olyan piszkos, hogy még a füvet locsolni se volna jó, nem hogy teavíznek, amire nagy tisztelettel használták századokon át, mint Kínában ráadásul a legeslegjobbat, ami csak létezik, valami bugyborékol a felszínén, nyilván ott jön az, ami a forrásvíz lehetett régebben, de akkor már elfordulunk, visszamegyünk a sziget partjára, ahol az imént kiszálltunk, megint elkezdünk kiabálni, át a túloldalra, jön az öreg, még egyszer megpróbálunk köszönni, legalább így a másodszori találkozásnál, de reménytelen, nem válaszol, csak visszaevez velünk, kirak a másik partra, és láthatóan megkönnyebbül, mikor eltűnünk a közeléből, és visszamegyünk - a felfoghatatlan értelmű játszótéren át - a kolostorterület központi útjára, s nekivágunk a Jinshan meredekjének. Valaha, a leírások, a beszámolók és az ábrázolások szerint, a templomok csodálatosak voltak itt, s bár az épületeknek egy töredéke ma is áll, ráadásul messziről rájuk nézve a lehető legjobb állapotban, mégis, ahogy közelebb megyünk, és végigjárjuk valamennyit, s újra szembesülünk az újkínaiak újjáépítési szisztémájának végtelen kártékonyságával, a durván közönséges ízlés borzalmával, a hozzánemértés megfellebbezhetetlenségével, és épp az eredeti kínai szellem kifinomult érzékenységének gyökeresen ellentmondó, alacsonyrangú megoldások tömegével, egyre inkább rám tör valami dühödt elkeseredés, hogy aztán mindez a legmélyebb undorba forduljon át, tudniillik amint járjuk a kolostor egyik pavilonját a másik után, elég gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy mi nem egy kolostor és különösen nem a Jiangtiang megtekintésével vagyunk elfoglalva, hanem egy szafari parkba csöppentünk, ahol semmi nem igazi, de ahol mindenért fizetni kell, kiderül, hogy itt minden épület új és hamis, és minden lohan és minden úgynevezett Buddha és Bodhiszattva új és hamis, és minden csapolás és minden oszlop és minden centiméternyi aranyfesték vadonatúj és hamis, hogy csalás tehát az egész, ahol bármerre megy az ember, folyton valami buddhista boncnak öltözött eladóval találja magát szemben, a templomépületeknek olykor minden sarkában árulnak valami elrettentő vallásos bóvlit, drágán és agresszíven, - - vegyen emléklapot, mondják, és imagyöngyöt és Buddhanyakláncot és papír-Guanyint, vegyen füstölőt, kántálják szutra helyett, vegyen képeslapot, vegyen zarándokszatyrot, és vegyen igazolólapot, hogy itt járt, a nagy pecsét rá öt yuan, a kis pecsét rá két yuan, de ha nem vesz semmit, úgy is jó, mordulnak a látogatóra a kereskedővé züllött szerzetesek, akkor is tessék fizetni, fizetni mindenért, azért, hogy ide- vagy oda belép, azért, hogy ezt vagy azt a "szent" ereklyét megtekinti, fizessen a kapuban, fizessen a pavilonokban, fizessen, és gongatunk magának egyet, és vegyen, ha éhes, vegyen, ha szomjas, de persze lehetőleg háromszoros áron, a lényeg, hogy míg magánál fogy a yuan, addig minálunk nő, úgyhogy a végén, amikor tényleg menekülésre kerül a sor, és sietősre fogva lépteinket elindulunk a kijárat felé, már megfordul bennem, hogy ebben a több mint ezer éves kolostorban az az egykor itt élt, gonosz Fa Hai szerzetes talán nem csupán a híres legendában szereplő házaspárnak ártott oly emlékezetesen, hanem árt ő még a ma is, mert mintha itt hagyta volna a szellemét, és örök időkre megrontotta volna a helyet, hogy így éppen azokat csúfolja meg, akik ide a Buddhát látni, és hozzá imádkozni zarándokolnak el. Hiába ülünk eztán újra taxiba, hiába hajtatunk át a nyomorúságos sikátorok sötétbe halt zsibvásárán keresztül a város északkeleti csücskéhez, és hiába hajózunk át egy kis komppal Jiaoshan szigetére, hogy a turistaipar ott is fertőző jelenlétének árnyékában, gagyi kilátótornyok és gagyi szórakoztatóparkok közt végre találjunk valamit, legalább egyetlen monumentumot, amely viszont töretlenül őrzi a klasszikus múltat, már ott tartunk, hogy ez még jobban fáj, egy egész városnyi ordenáré modernitás, egy egész városnyi, bírvágy uralta, pusztító "hagyományőrzés", az általános kiárusításnak, a megsemmisítő erejű csalásnak, a hamisítás örökkévalóságába beleragadt esztelen üzletnek, egyszóval a végletesen lezüllött erkölcsöknek ebben az újkínai Armageddonjában egy épen maradt, nagy értékű emlék, mint ez itt, a Jiaoshan szigetén, még nagyobb kínnal jár, mint a hiánya, hiszen belépni az egykori Beilin kapuján, ráadásul abban a tudatban, hogy ez is csak egy újabb csalódást hoz majd, belépni és szétnézni a kertekben és elkezdeni a sétát a falakba épített kőtáblák csodálatos feliratait böngészve, belépni ide és megérteni, micsoda kincsre leltünk, egyúttal a legnagyobb aggodalmat is azonnal felébreszti bennünk, hiszen meddig maradhat ez meg így, kérdi szorongó arccal a tolmácsom, mennyi ideje lehet hátra az általános elüzletiesedésnek, az általános elaljasodásnak ebben a veszedelmes viharában, nézi aggodalomba merülve a halhatatlan feliratokat az egyszerű, tisztán tartott, meszelt falakon, amire persze mi mást tehetek, mint hogy hallgatok, hallgatok egyetértően, hisz az én fejemben meg az jár, hogy semeddig, ez az utolsó napja, az utolsó órája, mert mindjárt megjelenik a kapuban a kor szelleme, s máris nekikezd a tönkretétel és a bevétel egyeztetésének, és tényleg sokkal fájdalmasabb látni, hogy ez itt maradt, ez a monumentális kertegyüttes, a kőbe vésett klasszikus kalligráfiának ez a gyönyörű múzeuma, mint beletörődni abba, hogy nincs, vagy hogy már az ismert kritériumok szerint Újkína szelleme újjáépítette, nehéz megmagyaráznom, mert örülnöm kellene, nem bánkódni, hogy itt van, mondom is rögtön a társamnak, hogy micsoda egy leheletetlen alakok vagyunk is mi ebben az egész kalandban, hogy napok, sőt most már egy hete keressük, ami megmaradt a klasszikus kínai civilizáció számunkra egyedül értékes eleven rendjéből, hogy nekivágtunk abban a teljesen megalapozatlan hitben a magas kultúra tradicionális központjainak a Jangcétól délre, hogy elevennek hisszük valahol, a mélyben, mint Yang Lian, a drága költő fogalmazott, Kína eredeti szellemét, és amikor megtalálunk egy darabot belőle, mint most, akkor meg sírunk az itt-létén és a kiszolgáltatottságán és a veszélyeztetettségén, de hát így van, mind a kettőnkben közös az aggodalom, és ebben a közös aggodalomban oldalazunk a falaknál, s bámuljuk Beilin, azaz a Sztélé-Erdő, vagy szebb megfogalmazásban, a Feliratok erdejének nagyszerű alkotásait. A teljes együttes több udvarból áll, melyek egy központi tengelyre nézve szimmetrikusak, az egyes udvarokat pedig kerítések választják el egymástól, melyekbe Hold-kapukat vágtak, hogy ezeken át zajlódjon a közlekedés. Maguk az egyes udvarok mind jól láthatóan ugyanannak az elvnek rendelődtek alá, tudniillik hogy a falaknak, az udvarok közti átjárást szolgáló kapuknak, a pázsit- és mohakerteknek, a növényzetként alkalmazott bambuszoknak és törpefáknak, a pavilonoknak és a falakat védő korridorok oszlopainak, a kúpcserepeknek a korridor tetején, egyszóval mindennek, még annak is, hogy mivel van levakolva a fal, és mivel van lefestve ez a vakolat, szabályosan ismétlődnie kell, de a legfőképpen alá kell rendelődnie az egyedüli célnak, mely szerint a Beilin minden eleme ki kell emelje azt, amiért létrehozták, ki kell emelnie ugyanis a barna fakeretbe zárt és üveglappal védett, összesen - mint hamarosan, a Kert rokonszenves, dülledt szemű, hórihorgas, fiatal vezetőjétől megtudjuk - négyszáz kősztélét a fehér falakon, vagyis úgy kell irányítani a tekintetet, magyarázza a fiatalember, hogy az bármerre vetődik is, az Önök tekintete, az akadálytalanul a sztélékre írt feliratoknál nyugodhasson meg, és ott is nyugszik meg, ez a mi tapasztalatunk, mondjuk neki elismerően, aztán oldalazunk tovább a négyzetes udvarok cseréppel fedett korridorjain, s hitetlen csodálattal állapítjuk meg, mi minden van itt, s fedezzük fel - társam klasszikus kínaiban való néminemű jártasságának hála - hogy uramisten, ez itt Mi Fu előszava az Orchidea-Pavilonhoz, ez meg Zhao Mengfu, ez itt meg Su Shi írása, az ott meg Weié, a híres taoista mesteré, amelyekből egyébként, mármint az ilyen hírneves iratokból van itt bőven, hívja fel a figyelmünket az újra meg újra előkerülő fiatalember, de aztán csak egyet említ, és ahhoz vezet oda, az 15oo éves Yi He Ming-sztéléhez, melynek egy külön pavilont építettek fel, csak ezt az egyet, pedig a Kert tele van a klasszikus kínai kalligráfia remekeivel, kint a korridoroknál a fehér falakba építve, s bent a különböző kisebb pavilonok tárlói alatt, csak csapongunk aztán egyik udvarból és egyik pavilonból a másikba, egészen addig, míg egyszer csak rá nem eszmélek, hogy de hiszen már itt vagyunk vagy három órája, és azóta ide egyetlen ember nem sok, annyi be nem tette a lábát, persze rossz az idő, mondjuk vigasztalón a fiatalembernek, persze az eső is lóg már, búcsúzunk el végül a kijáratnál, ahová elkísér, igen, mondja, tianji buhao, rossz idő, igen, int egyetlen rövid mozdulattal búcsút a kapuban, végül savanyú képet vág, és még utánunk szól, hogy jiuyao xiayu le, vagyis hogy hát igen, nagyon úgy néz ki, hogy az eső, az bizony hamarosan esni kezd.
Viseltes, olcsó, sötétkék öltöny van rajta, s magassága miatt kissé meg kell görnyedjen és le kell hajtsa a fejét, hogy elférjen a Holdkapu bejárata alatt, s csak áll ott a legnagyobb magányban, néha az égre néz, és kinyújtja a tenyerét, hogy jön-e már az első csepp, néha meg utánunk pillant, ahogy távolodunk, utánunk, hogy sohase felejtsük el.

Az üres trón
Részlet Krasznahorkai László Rombolás és bánat az Ég alatt című regényéből
http://web.archive.org/web/20041119042444/www.litera.hu/nyomtathato/primor/elsonyilvanossag/12590.html

Annyira fáradtak vagyunk, mire visszatérünk a Shanghaiban bérelt lakásba, hogy az elkövetkezendő napokban csak alszunk és sétálunk, aztán, mert elsietettnek tűnik már az első néhány úgynevezett séta is, újra csak alszunk, pontosabban csak fekszünk az ágyon a Fudan egyetem mellett, a szocialista realizmus nemzetközileg bejáratott, négyszintes, betonpanelekből összeeszkábált, de a patkányoduk még archaikusabb szellemének a hatását is magán viselő lakótelepén, olyasmiben tehát, amit rajtunk kívül még millió és millió shanghai az otthonának tekint, alvás vagy csak egyfajta féléber állapot Shanghaiban, ez tölti ki a napokat, melyekben nincs fény sehol, odakint sem, tömör és mozdulatlan felhőtakaró borult erre a kifejezhetetlen méretű metropolisra, s mert nincs változás, hiába fekszünk az ágyon, nem múlik sem a kimerültség a tagjainkban, sem a felhőtakaró fölöttünk nem takarodik el, úgy határozunk, hogy mindössze egyetlen találkozást nem mondunk le a megszervezettek közül, s elmegyünk a Nemzeti Múzeumba, hogy miután megcsodáltuk a gyűjtemény valóban káprázatos szobrászati anyagát és gondos elrendezését, Mrs. Zhou Yanqun, az intézmény egyik vezetője, a szépséges és e szépségét folyton elleplezni igyekvő Executive Chief, mint névjegykártyájáról zürichi találkozásunk után most másodszorra is leolvasom, válaszoljon a kérdéseimre - ha vannak, teszi hozzá hűvösen, s lemegyünk egy liften jóval a föld alá, majd néhány folyosót magunk mögött hagyva, belépünk egy igazán váratlan, hatalmas térbe, egy a múzeum épületének modern stílusából egyáltalán nem levezethető Földalatti Ligetbe, szó szerint egy Ligetbe, egy légkondicionált Kertbe érkezünk meg, mondhatni: a szabadba a föld alatt, fák hajlanak be egy kies teázó fölé, növények pompáznak az asztalok körül, madárcsicsergés hallik valahonnan, s ha felnézünk, a legkékebb eget látjuk, egy színtiszta mennyboltot odafönt, de megdöbbenésünkre mindent műanyagból, s a semmiképp ki nem magyarázható kínai giccs színes modorában, úgyhogy az első percekben, míg Mrs. Zhou egy néma intésére megjelenik egy kislány a teával, olyan nagyon már én sem tudom, fogok-e tudni kérdezni itt egyáltalán, de aztán egy korty a finom csészéből, és erőre kapok, s belekezdek, kissé már rossz lelkiismerettel, hiszen már annyiszor kezdtem így, eképpen, hogy:

- Tisztelt Zhou asszony, Ön jól tudja, hisz meséltem már Önnek róla Zürichben, ahol megismerkedtünk, milyen mély tisztelet és rajongás él bennem a klasszikus kínai kultúra iránt. Számos beszélgetést folytattam különböző entellektüelekkel és számos helyen megfordultam most és korábbi útjaim során is, és akkor is, most is elkövettem egy nagy hibát: úgy hittem, hogy Kína még ma is ugyanaz az ókori birodalom, mely e nemben az utolsó s egyúttal, mint ilyen, példátlan a világtörténelemben, vagyis példátlan módon még mindig a klasszikus szellem irányítja voltaképp, a modernitás minden szándéka, a megújulás, a nyitás, ahogy Önök nevezik, minden kétségbevonhatatlan és a maga módján lélegzetelállító tényei ellenére. Ezt hittem, és utazásaim és beszélgetéseim közben folyton ezt kértem számon ebben az országban, és ezért a számonkérő alapállásomért keserűen megfizettem, mert hát ez ugye nyilvánvalóan nincs így. Össze vagyok törve, ha megenged nekem máris egy ilyen bizalmas bejelentést, de tudom, hogy ezt kizárólag magamnak köszönhetem. Képzelje, például folyton ilyesmiket kérdezgettem, hogy vajon van-e esélye annak, hogy ami Kínát egyben tartotta, fejezzük ki így, évezredeken át, hogy vajon a konfucianizmusnak vannak-e esélyei a visszatérésre, a megújulásra, s hogy Kína, ez az új Birodalom ismét e nagyszerű filozófia mentén rendezze be saját életét, azaz vezesse be a hétköznapi életbe az erkölcsöt magát, látja, Mrs. Zhou, ilyen botor voltam, de vagyok is még egy kicsit, mert Magától is ezt kérdezem: mit tart a konfucianizmusról, van-e remény, hogy bármi az eredeti szelleméből visszakerüljön a mai kínai társadalomba és kultúrába?

Olyan válasz következik, amelyet képtelenség felidézni. A banalitásoknak olyan megsemmisítő, olajos valósága árad a nő szavaiból, hogy már akkor, a beszélgetés első percei után a Földalatti Ligetben, azonnal különféle udvariassági szabályokon kezdem törni a fejem, keresvén egyet, amelynek alkalmazásával le is zárhatnánk a társalgást, mivel ebből az egészből, nézem Mrs. Zhou rezzenetlen tekintetét, ez egyértelmű, úgysem lesz semmi. Újabb kérdésbe bonyolódom azonban, s nemhogy kikeverednék ebből az atmoszférából, hanem még jobban belezavarom magam.

- Ön, Zhou asszony, azt mondja, a nemzeti kultúra egy újabb és fényes korszakába lépett, amely ugyanakkor nem nélkülözi a nehézségeket. Jól van. Értem. De akkor hadd fogalmazzam meg úgy a dolgot, hogy ha kimegy az utcára, és megnézi az embereket odakint, vagy körülnéz itt a múzeum pénztára előtt sorban álló tömegben, a lehető legjobb szándékkal sem mondhat mást, mint hogy ezek az emberek - esetleg - oda juthatnak el, hogy elkezdik majd tisztelni a saját régi kultúrájukat, de hogy az az ő saját kultúrájuk lenne most, vagy lehetne valaha is, ez vagy tévedés vagy hazugság.

Mondanom sem kell, hogy a válasz ezúttal sem esik ki egy jottányit sem a banalitásoknak abból az imént beindított rettenetes lendületéből, így hát elszótlanodom, Mrs. Zhou meg mondja, hol angolul, hol kínaiul, nem bírok figyelni, segélykérőn nézek a tolmácsomra, nem tudna-e valami tanácsot adni, hogyan menekülhetnénk el innen, de nem ad, csak kínlódik, hogy kerek mondatokban adja vissza a nagyvilági mód öltözött, s a gazdag, világlátott Executive Chief-ről megalkotható képnek minden ízében megfelelő Mrs. Zhou fájón üres gondolatmenetét, úgyhogy egyre ügyetlenebb mód egyre újabb és újabb kérdésbe kergetem bele magam.
Beszélek arról, hogy csodálni egy kultúrát, vagy tisztelni egy kultúrát, az nem ugyanaz, mint élni, mint megélni, saját személyes hétköznapi életünkként gyakorolni, és hogy mi Európában, amit Mrs. Zhou nagyon jól ismer, hasonlóan vagyunk ezzel: hiszen tiszteljük mi nagyon az ókori görögök és az ókori Róma kultúráját, de azt álmunkban sem gondoljuk, hogy a mi kultúránk, a mai, a "mélyben", azonos volna azzal. Itt viszont az a fájdalmas, hogy e nagyszerű ókori kultúra kihunyása csak a közelmúltban következett be, amikor az ember még elkövetheti, s ami engem illet, el is követi, azt a tévedést, hogy csal, hogy megpróbálja becsapni magát, hogy azt a hitet dédelgeti magában, hogy talán mégsem történt meg ez a drámai fordulat, hogy Kínában még semmi nem dőlt el, még semmi nem végleges, hogy Kínában mégsem kell teljesen összeomoljon az, ami évezredek óta itt van.
De Mrs. Zhout nem olyan fából faragták, hogy kiessen a ritmusból, olyan érzésem van, mintha egy kínai pártgyűlés egyik felszólalóját hallanám, akiből akadálytalanul és befolyásolhatatlanul ömlik a közhely, de ami sokkal inkább lever ebben a műanyag Paradicsomban, hogy Mrs. Zhou nem érti, miről beszélek, hogy Mrs. Zhouhoz el sem jut, amit mondani akarok, mert Mrs. Zhou számára "a változás a történelmi fejlődés természetes törvénye", ahol "a modernnek és a hagyományosnak meg kell találnia az összhangot", na, nem is erőltetem innentől a dolgot, és nem is kell, mert a joggal nevezetes Shanghai-i Múzeum Executive Chief-jének nem kell kérdés ahhoz, hogy mondani tudja, amit megtanult, és Mrs. Zhou csak mondja és mondja a leckét - amikor egyszeriben csak észreveszem, hogy ennek a magas rangú funkcionáriusnak, ennek a megközelíthetetlen hivatalnoknak, ennek a szépségét és nőiességét a funkcionáriusok és a főhivatalnokok egyenruházatának kötelező semlegességébe rejtő lénynek egyetlen emberi vonása elrejtetlen, mert talán elrejthetetlen maradt: feltűnik, hogy beszéd közben, olykor, mint aki egy rossz szokásnak enged, Mrs. Zhou megfog egy tincset gyönyörűen csillogó, ébenfekete hajából, valahol ott, ahol az pici és finom bal fülénél a válla felé ereszkedik, megfog egy tincset, egy egészen vékony tincsnek a végét pontosabban, előrehúzza az arca mellett, és a szájába veszi a végét, nyilvánvalóan öntudatlanul, és mondja és mondja, amit mondania kell, de közben szopogatja egy pár másodpercig ezt a nyilván édes hajtincset, majd mint aki észbe kap, gyorsan hátradobja, eligazítja a többi tincs közé, hogy aztán néhány perc múlva, amikor ismét megfeledkezik magáról, kezdje az egészet elölről megint.
Nem marad meg egyetlen mondat, egyetlen szó sem a körülbelül egy óráig tartó úgynevezett beszélgetésből, csak ez a kis hiba a Zhou-féle gépezetből, nem emlékszem a szép, nemes arcra már pontosan, nem tudom megmondani, milye színű volt a ruha, amit viselt, összekeverem már három-négy nap múltán, hogy akkor két vagy három ragyogó gyémántgyűrű volt-e az ujjain, s hogy hordott-e egyáltalán például karperecet, erre sem, és semmire szinte, csak arra a mozdulatra, ahogy előre lopja azt a kis fekete hajtincset, s ahogy elszopogatja egy kicsit a végét, csak ez marad meg a szép Mrs. Zhouból, a híres Nemzeti Múzeum egyik Főkurátorából, minden egyebet elnyel az idő, mi meg csak fekszünk még néhány napot otthon a sötét lakásban, majd közeledik egy búcsú megint, és elkezdem keresni, hogyan is búcsúzhatnék el Shanghaitól, nekikezdünk a sétáknak megint, és nincs, és nem találom Shanghai szívét, bolyongunk a Peace Hoteltől a francia negyedig, a Központi Pályaudvartól a Yu Yuanig, amikor az utolsó esték egyikén, a könyvesboltjai miatt gyakran felkeresett Fuzhou Luról kikanyarodunk a Nanjing Lu felé, és a fellendülés első korszakából származó felhőkarcolók között az esti neonfények közt egyszeriben észreveszek egy különös, magas toronyházat - az első percben csak egy érzés, hogy ide-oda vetődő pillantások közt volt egy, amelyik valami fontosat talált, keresem, újból keresni kezdem, mi volt az, és akkor meglátom, hogy mit láttam meg az imént, meglátom annak a toronyháznak a többiek takarása miatt nem is az egész tömegét, csak az utolsó felső harmadát, de ez éppen elég, mert ami a lényeg, hogy meglátom a tetejét a sötét égbolt háttere előtt.
Valami jellegzeteset, valami emlékezeteset, valami olyat akartak a tervezők ennek a felhőkarcolónak a tetejére tenni, amire felfigyelnek az emberek, ami mintegy az Új Shanghai szimbóluma lehetne, és ezek a tervezők úgy vélték, a legjobban majd e toronyház tetején egy óriási, egy gigantikus lótuszvirág fog mutatni, arannyal lefestve, és megvilágítva az éjszakában, és tényleg, ragadom meg izgalmamban társam karját, s megállunk a Nanjing Lu hullámzó tömegében, az épület legtetején, messze lenyúlván róla, ott virít egy hatalmas, aranyszínű lótuszvirág a lehajló szirmaival, a legragyogóbb neonreflektorokkal valahogy rejtett módon megvilágítva, és így ott van a magasban, a sötét, éjszakai égen egy monumentális Lótusz, egy lótusztrón, mondom a tolmácsnak, és csak bámuljuk, és búcsúzunk, és mind a ketten arra gondolunk, hogy ők vajon miért nem gondoltak arra, azok a tervezők, hogy ez a trónus üres, és hogy vajon a tudatában voltak-e, hogy akaratuk ellenére tökéletesen kifejezték, amivel ez a város megnevezheti önmagát, hogy a lehető legügyesebb formában tényleg megtalálták ennek az új Shanghainak a legbeszédesebb szimbólumát, az aranyban foszforeszkáló Lótusztrónust, amelyen már senki nem ül, képet adván arról, hogy a Buddha elhagyta a várost, hogy ez a gigász, Shanghai, magára maradt saját gigászi csillogása alatt, hogy tehát vakon tör valahová a maga irtózatos sebességével, miközben a trón: üres.

Álom a Guangji-templom udvarán
Részlet Krasznahorkai László Rombolás és bánat az Ég alatt című regényéből
http://web.archive.org/web/20041119043715/www.litera.hu/nyomtathato/primor/elsonyilvanossag/12727.html

Már nagyon fáradt vagyok, és nincs hova mennem. Már nem akarok látni még egy templomot, még egy múzeumot, még egy kiállítást. Elveszetten kerengek Pekingben. De nem maradhatok otthon, mégsem ülhetek örökké a Mama ágya mellett. Igy hát minden nap kijövök a házból, de mindig ugyanazokon az utcákon megyek, s a vége is mindig ugyanaz: betérek a Guangji-templomba, egy elfelejtett, érdektelen, elhagyott buddhista kolostor néhány megmaradt épülete közé, mert ott nincs senki: egy lélek se, ahogy tegnap se volt, se szerzetes, se zarándok, ide már tényleg senki nem jön. Megkeresem a helyet, ahova tegnap is, meg tegnapelőtt is, hátra megyek a templomocska belső udvarára, s ott leülök ugyanannak a romos pavilonnak a lépcsőjére, és nem csinálok semmit, nem gondolkozom, nem vagyok.
Délutánra jár, vagy alkonyodik is már, laposan esik be a nap gyönge fénye. Még melegít egy kicsit, és ebben a melegben elnyom az álom.
Aztán hirtelen felébredek. Tang Xiaodu ül mellettem. Nagyon meg vagyok lepődve, nem értem, hogy kerülhetett ide. Honnan tudhat róla, hogy ide járok? Nem szól semmit egy ideig, rágyújt egy cigarettára, aztán hosszan kifújja a füstöt. Nem szomorúnak látszik, inkább fáradtnak ő is. Mielőtt megkérdezném tőle, hogy talált rám, elkezdem mondani neki, milyen helyzetbe kerültem. Hogy már nem vagyok kíváncsi, már nem akarok látni semmit, már nem akarok beszélgetni senkivel, s hogy ide szoktam jönni mindig, ebbe a védettségbe, és aztán bevallom neki, hogy kétségbe vagyok esve, mert amit kerestem, nem találom, és most már úgy tűnik fel nekem, hogy nem is találhatom meg soha, mert nincs, mert nem maradt belőle semmi, és hogy ráadásul azt hiszem, ezt az egész kétségbeesést kizárólag magamnak köszönhetem, hiszen senki nem hitegetett soha azzal, hogy amit annyira kerestem itt, az meg volna valahol, akinek adni lehetett a szavára, az soha nem állított ilyet, úgyhogy valószínűleg én találtam ki az egészet, hogy még mindig van valahol, és elkezdtem keresni, és persze nem találtam semmit, csak néhány szomorú embert és néhány szomorú helyet, s már dől belőlem a szó, Xiaodu hallgat, csendesen bólogat, én meg csak mondom, hogy voltam itt 1998-ban is, és akkor bejártam az egész klasszikus Kínát, és bár azt hajtogattam az embereknek, Li Bait keresem, hát, persze, hogy már akkor is ez a klasszikus kínai kultúra volt a fejemben, és tudod, mondom neki, az az út mégis boldog volt, nem találtam akkor se semmit, viszont végül a végén mégis valamit, és ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az ég, ami fölém borult, az borult Li Bai fölé és az egész klasszikus költészet fölé és az egész kínai hagyomány fölé is, és ez boldogsággal töltött el, hogy az ég ugyanaz, csak most elbizonytalanodtam, drága barátom, fordulok oda hozzá, mondd meg nekem, ez még, itt fölöttünk, tényleg ugyanaz az ég?
Tang Xiaodu sokáig nem válaszol.
Nem, ez már nem ugyanaz az ég, feleli aztán nagyon halkan, és közben nem néz rám. Itt lent a földön, mondja, minden megváltozott. Nincs már buddhizmus, nincs már taoizmus, nincsenek kolostorok, nincs festészet és nincs zene, nincs költészet és nincs hagyomány - megváltozott minden idelent, már akkor hogy is lehetne az ég ugyanaz fölöttünk?
Felkel, tesz néhány lépést erre-arra, aztán körbejárja az udvart, meg-megáll egy kicsit ott, ahová odasüt a nap, áll, és melegszik a napfényben, én meg nézem őt, és úgy érzem, megint el fogok aludni ebben a békességes csendben, itt a Guangji Si leghátsó udvarán.
De nem.
Felébredek.
És nincs mellettem senki.
Már nem süt a nap.
Lehűlt a levegő.
Az udvar teljesen üres.

Krasznahorkai László: Északról Hegy, Délről Tó, Nyugatról Utak, Keletről Folyó
Két fejezet a regényből

XXIII.

A keleti hegyek legfelső végén a város valódi oltalmát jelentő Hiei-hegy, s rajta a híres Enryaku-ji innen nagyon-nagyon messze volt, ezért a kolostor önmagában is hiánytalanul, e támogatás nélkül is eleget kellett tegyen az építés rituálisan kötelező védőelveinek. A hegy tetején rögtön a déli oldalba telepedett, azaz észak-észak-keletről, vagyis a veszély hagyományos irányából épp a hegy csúcsa védte meg, délre előtte pedig, a házak, a kémények, a tetők, a póznák, a TV-antennák s a villanyvezetékek zaklatott erdeje miatt ugyan innen föntről láthatatlanul, ám ott állt lent egy tó előírás szerint, amiképpen keletről is ott folyt a Kamo, és nyugatra is ott volt a megkövetelt út, sőt ami azt illeti, út a kolostorhoz több is indult, és mind kizárólag nyugat felől, ahogyan innentől is kizárólag nyugat felé vezetett az egyetlen irány, egyszóval az elhelyezés mind a négy nagy előírása maradéktalanul teljesült, északról hegy védje, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó, így hangzott a négy nagy előírás, úgyhogy amikor megtörtént, s a hely ily tökéletesen kijelöltetett, s vele magával is közölték a kolostor megépí-tésének szándékát, méreteit és célját, a miya-daiku indulhatott is, s ezzel kezdetét is vette egy nem egyszerűen évekig, hanem évtizedekig tartó hosszú folyamat, melynek főszereplője nemő volt, az ácsok művészi mestere, a maga egyedülálló tudásával, nem a zseniális Kobo Daishi utóda, a rend vezetője, aki vallási értelemben állt a nagy terv mögött, nem az egyes épületek, az aranycsarnok, a pagoda, a tanitás terme vagy a kapuk elkészült remekművei, nem a munkálatok lenyűgöző összehangoltsága, nem a Buddha megfaragása a félreforditott fejjel, nem a tömérdek arany, mely özönlött az oltár, a szent szobrok, a tolóajtókra festett képek s a szentélymennyezetek felszinére, mégcsak nem is a kolostor maga mint egy káprázatos egész, amikor elkészült végleg, és felavatták, hogy a Buddha örökkévaló szerete-tében nekikezdjen ennek az egyezer évnek, nem, a főszereplő egy növény volt, egy fa, egy egyszerű anyag, amely mindennek az alapjául szolgált, a főszereplő a hinoki-ciprus volt, amelyért eredetileg Yoshino tartományba kellett elutazni, a hinoki, melynek már a kiválasztása is hónapokig tartott, a hegy kiválasztása és megvétele, vagyis az egészséges, vagyis az egyenes törzsű, vagyis a nem világos és nem sápadt levélzetű, vagyis a legalább ezer éves fákkal benőtt hegy melletti döntés, már ez az első szakasz hónapokat vett igénybe, hogy erre következzenek aztán az évek, amikor a rend türelmetlenebb és tájékozatlanabb vezetői szemében megbocsáthatatlanul nem történt semmi, de megnyugtatták őket, meggyőzték őket, lecsillapították a háborgó indulatokat, mondván, a miya-daiku tudja, mit kell tennie, amiképpen a miya-daiku tudta is tényleg, hogy mit, mert tudták az ősei is mind, évszázadokra visszamenően, hogy most, az elkövetkező években, mi a feladat, tudniillik hogy miközben szorgalmasan és elmélyülten számolnia és mérnie kell, rajzolnia és újrarajzolnia, a legfőbb dolga lesz, hogy figyelje a fákat, és ő valóban nem is tett mást hosszú-hosszú éveken át, csak újra meg újra hetekre és újabb hetekre Yoshinoba utazott, és körültekintően megfigyelte a megvásárolt hegyen a hinoki-ciprusok fejlődését, hogy nyomon kövesse őket, és megnézze, hogyan nőnek az északi, és hogyan a déli oldalon, hogy hogyan alakulnak a hegytetőn és hogyan a hegy tövében, mert a későbbi munkálatokhoz pontos tapasztalatokra volt szükség, hisz tudomással kellett bírjon arról, hogy hogy éri őket a nap nyáron, és hogy viselik a tartós esőt a monszun idején, a miya-daiku eképpen szó szerint együtt élt a fákkal, ismerte őket külön-külön, mint egy hatalmas családot, és ez tényleg éveken, hosszú-hosszú éveken át igy zajlott, aminek következtében aztán nem csoda, ha a rend vezetőivel történt első megbeszélés és az épitkezésnek csak a puszta kezdete között is hihetetlenül sok idő telt el, annyi, hogy egy egész erdőnyi japánciprus közben elérte a megfelelő kort, és ez sokakat őszintén megdöbbentett, és sokan fölöttébb értetlenkedtek, hogy ennyit kell várni, csakhogy ennek, közölte a miya-daiku az értetlenkedőkkel, márpedig igykell lennie, és azért, mert nem lehet másként, a hinoki-ciprusok kivágására ugyanis kizárólag a megfelelő időben kerülhet sor, és azt pedig, hogymelyik a megfelelő idő, azt egyes-egyedül ő, a mester tudja, és ő is az őseitől,és meg is mondta, hogy tudja, hogy mikor, és nem is tétovázott bejelenteni, amikor ez az úgynevezett megfelelő idő elérkezett, s ő megkérhette ajelet az elöljárótól a kokoroe-szertartás megtartása, aztán meg is tarthatta, s le is tehette az esküt az irtás első órájában, melyben neki, amiya-daikunak meg kellett ígérnie az első hinoki előtt, hogy ő a saját életével felel azért, hogy kidöntésével nem pazarolják el az életét, hanem "a szépség életét adják neki", és csak akkor kezdődhetett a valóságos munka, és a türelmetlenkedők is csak akkor kezdték megérteni, hogy azokra az évekre és évtizedekre igenis szükség volt, megértettek szép lassan mindent, amikor látták, s amikor elmagyarázták nekik, hogy a kivágott, elszállított és az egy évig még a Kamo folyó vizében tartott japánciprusok közül például azokból készítették a komoly terhet vállaló, súlyos oszlopokat és gerendázatokat a szentélyeknél, amelyek a hegy tetején nőttek, s azokból a hosszú áthidalókat, melyek a hegy alján, mert a hegy alján növő faerősebben kellett megküzdjön a napfényért, mint a hegy tetején élő, következésképpen az alulról kivágott sokkal jobban nyúlt, hosszabb s vékonyabb törzset növesztett, mint a másik, mely viszont vastagabbat és erősebbet, és így tovább, ekkor már nem volt olyan nehéz átlátni, hogy az elteltévtizedekben mindent egy jól átgondolt, monumentális terv és egy ősi tapasztalat bölcs útmutatása irányított, mely szerint mindennek hajszálpontosan úgy kell történnie a szentélyek építésénél, mint amilyen módon az a fák természetes életében lezajlott a yoshinoi hegyen, vagyis a hegy északi oldaláról származó fákat például minden esetben a szentélyeknek is az északioldalánál használták fel, hogy a szentélyek csúcsgerendázatára is kizárólag olyan ciprust választottak, mely egykor a yoshinoi hegy legtetején nőtt, azaz végül mindenki előtt világossá vált, hogy az egyes hinoki-ciprusokpontosan azt a helyet kapták az egyes szentélyépületekben, amelyeket természetes életükben elfoglaltak a hegyen, és hogy minden egyes fa abban azéletkorában foglalta el ezt a helyet az oszlopok között, a konzolok gerendázatában,vagy a tetők ivében, amikorra belső szerkezetük erre a feladatra a leginkább éretté tette őket, ugyanis ki kell bírják az idők mostoha csapásait, magyarázta a miya-daiku egy ízben egy fiatal tanitványának, ki kell bírják az időt, mondta neki, amikor kettesben maradtak egy nehéz nap végén az ideiglenes pavillonban, mert az lehet, hogy nem fognak örökké állni, tette hozzá, de az időt, mosolygott talán első ízben a munkálatok évtizedeialatt a miya-daiku a fiatal tanitvány szemébe nézve, az időt ki fogják bírni. Szakét ittak apró pohárban, és aznap este sokat nevettek.

XXIV.

A fafaragók ezúttal is ott voltak a koreai Paekche-ből, de mára már inkább csak a biztonság kedvéért ragaszkodtak a jelenlétükhöz, hisz a Buddha tanaival együtt érkező szobrászművészet első megjelenése óta eltelt évszázadok alatt, s a számos kínai tanulmányút során a japán mesterekmaguk is olyan tökéletesen megtanulták az isteni szakmát, hogy képességeiknemcsak hajdani tanitóikat kápráztatták el Paekche-ből, de magukat a szerzeteseket és a laikus hivőket is, így ők, a koreaiak, most is elsősorban a hagyomány előírása miatt vettek részt a kiegészítő szobrok elkészitése idején a hosszas munkálatokban, inkább csak a főbb, vagy inkább csak a formális útmutatásokban voltak a helyi szobrászmesterek és faragómunkásaik segitségére, valójában nem avatkoztak bele a tényleges folyamatokba, sőtaz igazat megvallva, már nem is nagyon tudtak volna, mert olykor maguk is elámultak az éppen csak egy kissé, de mégiscsak új technikai megoldások láttán, az üreges szobrok faragásának japáni megoldásain, megcsodálták a továbbfejlesztett véső- és faragószerszámokat, a csiszolásban mutatott helyi jártasságot, elcsodálkoztak a lakkanyag számukra ismeretlen összetételén, s természetesen elkábultak a rengeteg arany láttán, melyet a rend az elkészült szobrok teljes aranyozására küldött, s amit egyébiránt felolvasztásuk s leheletvékony aranylapocskákba történő kiöntésük megkezdéséig a legszigorúbb biztonságban tartottak a rendfőnök zárt rezidenciájában, egyszóval a csarnokok, termek, cellák és pavillonok, a fedett folyosók, a lélegzetelállító tetőszerkezetek, a pagoda és a harangtorony, a hármas kapurendszer illetve a keritésfal megépitésével egyidőben nekikezdtek tehát a szentélyekben majdan elhelyezendő szobrok megfaragásának is, nekiláttak a szent munkálatoknak, hogy aztán egy idő múlva az a furcsa helyzet álljon elő, hogy a műhelyekben, amelyeket egyébként nem az épitkezés helyszinére, hanem a városon belülre, de a túloldalra, a nyugati hegyek közelébe telepítettek, a hatalmas Buddhák és Boddhiszattvák már rég készen álltak arra, hogy végleges helyükrekerüljenek a kolostor szentélyeiben, ámde évtizedeket, s még egy-egy rendkivül fontos Buddhaszobor esetében is, ahol a munkálatok szintén hosszú időt vettek igénybe, éveket kellett várjanak e műhelyek védett raktáraiban, hogy ez az esemény, végleges helyükre kerülésük, bekövetkezhessék, mert a kolostor lassabban készült, mint a szobrok, magától értetődően, így aztán a műhelyekbe hosszú időn át csak megcsodálni jártak őket a kivételezett szerzetesek és az előkelők, akiknek egy-egy ilyen látogatás engedélyezve volt, és meg is csodálták őket, érdemük szerint, hisz valóban elragadóan szépek voltak valamennyien, a hatalmas lótusztrónus végtelen nyugalmában elmerülten ülő óriási Amida-Buddháktól kezdve az utánozhatatlanul békés Sakyamuni-ábrázolásokon át a legkisebb buddhista védőszentig mind - - csak azt nem tudta senki, csak arról nem volt fogalma még a legbeavatottabbnakés a legkivételezettebbnek sem, hogy a legfontosabbat, az aranycsarnokközponti helyére megrendelt s az egész kolostor védőerejének szánt fő-Buddhaszobrot hol, melyik műhelyben és kicsoda faragta, vagy faragja éppen, ezt a legteljesebb titokban tartották, erről nem lehetett tudni semmit, ezt nem láthatta senki, sőt, valahogy úgy volt megszervezve az egész, hogy a rend vezetői összekeverték az információkat, hogy a kíváncsi törekvések megzavarására egyszerre többen is úgy higgyék, egyedül ők, de ők tájékoztatva vannak, hol, melyik műhelyben és kicsoda, úgyhogy végülvoltak többen is, akik azt hitték, hogy egymagukban őrzői a titoknak, akik meg voltak győződve róla, hogy tudják, hol készül a híres Buddha, terjedtek az álhírek és a mendemondák, de tudni valójában szinte senki nem tudottsemmit, egészen addig, míg eljött a napja, a kolostort felavatták, s a félrenéző Buddha az aranyozott dobozában végleges helyére odakerült - - hogy aztán ezzel pontosan az ellenkezője történjen annak, mint amire valamennyien számítottak, mert nem, a rangos hivőktől az utolsó bámészkodóig az avatási ceremóniák ünnepein az emberek nem a csodálat és a leborulás, nem a meghatottság és a hála jeleit mutatták, hogy végre-végre évtizedeken át épített kolostoruknak most már a főszentje is a helyén van, hanem a megdöbbenését, mert valóban megdöbbentett mindenkit, aki csodálatára, shogy áldozzon előtte, elébe járult, sőt az egyszerűbb lelkeket egyenesen meg is ijesztette, amit az aranycsarnok oltárának diszhelyén a nagy-nagy tülekedésben megpillanthatott. Mert ez a Buddha kicsi volt, mint egy három éves gyermek, vékony volt és törékeny, mint aki inkább maga szorul védelemre, nem trónolt a lótuszban, hanem állt egy aranyozott dobozban, mint aki épp csak egy pillanatraidőzik itt, s a nemes, nem-evilági szomorúság a tekintetében meg az, hogy félreforditja a fejét, olyan botrány szelét vetette előre, hogy a rend vezetői rögtön az avatási ceremóniák heteit követően úgy döntöttek, előkeresik azt az iratot, mégha nem létezik is, melyből majd határozottan kiolvasható, mi történt, vagyis hogy Eikan, a hajdani csodálatos szónok, hogy a Buddha, akit megejt szépséges szavainak ereje, s hogy hátranéz, hogy lássa, ki az, és hogy úgy maradt, örökre, tanusítván ezzel, hogy az emberi szó szépsége, ha igazsággal párosul, akkor, lám, megfellebbezhetetlen, és igy tovább, és igy tovább, ily módon forditván tehát a beláthatatlan következményekkel terhes hátrányt ügyesen előnyre, aminek szerencsés levezetésével aztán a botrány szele, mielőtt még igazán feltámadott volna, már el is csendesedett, s ő, a páratlan szépségű, törékeny Buddhafogadhatta a hamis csodálatot és a hamis áldozatokat egyezer éven át, előrevetítvén jövendőbeli sorsát is, hogy egy idő után már viszik majd egyik templombóla másikba, mert nem találják a helyét, próbálják elhitetni a legendát Eikannal, vagy mással, de nem lehet, mert az a félreforditott fej az aljasság menthetetlen történetéről fog beszélni félreérthetetlenül, mertaz a félreforditott fej a szépségről fog beszélni mindörökre, amozdithatatlan gonoszságról és a tehetetlen nemességről, a gyógyíthatatlanulközönségesről és a legenyhébb emberi jelenléttől is elporló emelkedett-ségről, a kiirthatatlan ostobaságról és a hatástalan együttérzésről - s mindezt úgy, hogy csupán egy kicsinyke aranyozott doboz védi, három iránybólvékony faráccsal, háta mögött egy lepkevékony fallal, az aranycsarnok oltárának a közepén.