Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tokaji Zsolt
A KÍNAI KÖNYV TÖRTÉNETE
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

TARTALOM

Bevezető
I. A könyv rokonai
1. Legendák és sárkánycsontok
2. Bronzfeliratok
3. Kőfeliratok

II. Kézzel írt könyvek
1. Könyv fából és bambuszból
2. Könyv selyemből
3. A papír története
4. Tekercskönyvek - könyvtekercsek
5. A tekercstől a lapokig

III. Nyomtatott könyvek
1. A fanyomódúcos nyomtatás kezdete
2. A fadúcos nyomtatás virágzása
3. A mozgatható nyomóelemes nyomtatás
4. A mozgatható nyomóelemes nyomtatás fejlődése
5. A kötetforma megjelenése
6. A "világhódító" nyomtatás
7. A nyomtatott könyvek könyvtára

IV. A modern könyvek
1. A nyugati nyomdatechnológia átvétele
2. Legújabb kori könyvek és kiadványok
3. A kínai könyv mai formája

Jegyzetek

Időrendi táblázat

Felhasznált szakirodalom

BEVEZETŐ

A könyvbarátok közül ki ne ismerné azt a jóleső érzést, amikor egy szép könyvet végigsimítunk, vagy akár azt a semmivel össze nem téveszthető friss papír és festék illatot, amit akkor érzünk, amikor a nyomdából épp csak kikerült könyv lapjai közé bújtatjuk orrunkat. Mikor önfeledten beletemetkezünk a könyv külső megjelenése nyújtotta esztétikai, tapintás, sőt szaglásbeli élvezeteibe - hogy a magában hordozott tájékoztató vagy szórakoztató értékéről ne is beszéljünk - csak ritkán jut eszünkbe az emberiség kultúráját szimbolizáló nagyszerű találmánynak több évezredes története. Nem jut eszünkbe vagy talán nem is teljesen ismerjük?
Ahhoz, hogy akár a most kezükben tartott "könyv a könyvről" megszülethessen, a világ túlsó felén élő kreatív nemzetnek számos leleménye kellett. A selyem, a porcelán, az iránytű, a lőpor hazájában, Kínában született meg kétezer éve a papír, ezerötszáz éve a nyomtatás és ezer éve a mozgatható nyomóelemek rendszere, amelyek mindegyike elengedhetetlen tartozéka a könyvben testetöltött csodának, e bonyolult találmányegyüttesnek.
A könyv fejlődése során olykor meglepő anyagokból készült, meghökkentő formákban létezett, ez pedig mára odáig vezetett, hogy tudomásul kellett vennünk, hű társunk csak rendeltetését tekintve állandó, de formáját illetően örökké változó. Annál is inkább fontos ezt elfogadnunk, hiszen most is, a számítástechnika uralta világunkban a könyv formáját, sőt dimenzióját illetően talán egy újabb jelentős változás előtt áll. Amikor pedig a hagyományos könyv jövője miatt aggódunk, talán nem haszontalan múltjának egy érdekes epizódjával sem megismerkednünk.
Könyvünk a civilizációért és egyben a könyvért oly sokat tett nemzet saját könyvének majd négyezer éves történetét kísérli meg nyomon követni. A kínai könyv történetétnek első magyarnyelvű összefoglalását melegen ajánljuk nemcsak a kínai kultúra, de a könyv valamennyi szerelmesének.

I. A KÖNYV ROKONAI

LEGENDÁK ÉS SÁRKÁNYCSONTOK

"Az emberek térjenek vissza ahhoz az egyszerű állapothoz,
amikor zsinórcsomókat használtak írásként."(1)

Elképzelhető, hogy Kínában csakúgy, mint a világ számos helyén, pl. Perzsiában, Mexikóban, Peruban, az írás feltalálása előtt az emberek egyfajta csomóírást használtak emlékezetük mankójaként. Ez a fajta írás csak korlátozott és egyszerű információk közlését tette lehetővé. A különböző hoszszúságok, a vékony-vastag szálak váltakozása, a csomók száma, esetleg a köztük lévő távolság vagy színük jelölhette az üzenet különböző elemeit. Noha semmit sem tudunk arról, hogy a kínai civilizáció hajnalán miként használták a csomóírást, de a ma még használatban lévő csomóírás-rendszerekből következtetni lehet rá. Délnyugat-Kínában, a Jünnan tartományban élő liszu és hani nemzetiségek a mai napig megőrizték az információ rögzítésének eme formáját. Időben és térben távolabbról vonva analógiát, meg kell említeni, hogy pl. a perui pásztorok emberemlékezet óta használják quipunak nevezett csomóírásukat. Hérodotosz beszámol arról, hogy Dareiosz perzsa király az iónok számára egy hatvanszorosan megcsomózott szíjból készíttetett naptárt. A csendes-óceáni szigetvilág több nemzete ma is a megcsomózott zsinórok segítségével érintkezik. Az észak-amerikai indiánok vampumja szabályos sorokba rendezett, egy vastagabb fonallal összetartott zsinórból áll; a rájuk felfűzött, színesre festett kagylóhéjak színe adja a szavak jelentését. Pl. a fekete és a lila szín veszélyt és ellenségeskedést, a vörös háborút, a fehér békét jelent. Ilyen lehetett hát azon írásfajta, amelyet Lao-ce az áhított, kicsiny faluközösségek alkotta utópisztikus társadalmába kívánt vissza. Ám ez az "eszményi" állapot nem tarthatott örökké. A kultúra megújítói, az isteni kultúrhéroszok Kínában sem nyugodhattak, s meganynyi csodás felfedezés mellett, az emberek üdvére megalkották az írást is. Ezt a legendát örökítette meg Liu Hszie (kb. 465-521) irodalomesztétikai művében, Az irodalom szíve és faragott sárkányaiban: "Amikor kialakult az írott képek rendje, nem kellett többé zsinórt csomózgatni; madárnyomok adták az ötletet ahhoz, hogy megteremtődjék az írás, mely kimondott szavainknak testi formát ad, a művészi szépségnek pedig lakóhelyet biztosít. Amikor Cang Csie feltalálta az írást, a kísértetek sírtak, és gabona szállt a levegőben; amikor pedig a Sárga Császár alkalmazni kezdte, hivatalnokai rendet tudtak tartani, s képesek voltak a nép helyzetét helyesen megítélni..."(2)
Más források szerint nem a minisztert, Cang Csiet, hanem magát Huang Tit, azaz a Sárga Császárt illeti a dicsőség az írás feltalálásáért, akinek nevéhez még számos fegyver, a ruha, a lábbeli megalkotása is fűződik, de ő tanította meg az embereket a harang és a háromlábú bronzüst, a tripus öntésére is, sőt szekeret és csónakot ácsolni is. Az érdekesség, hogy mindkettejüket négy-négy szemmel képzelték el, ami bizonyos sámán jellegen túl a különleges éberség szimbóluma. Kellett is ez az élesszeműség, hogy a vonalak össze-vissza kuszasága rendszerré álljon össze. Márpedig a kínai írásjegyek egy jól
kidolgozott rendszer elemei, még akkor is, ha a mi betűíráshoz szokott szemünk ma sem lát benne egyebet, mint például madarak kusza lábnyomát.
A kínai írás valódi eredetének története sem kevésbé érdekes. 1899-ben egy pekingi patikában Vang Ji-zsung, egy tudós mandarin arra lett figyelmes, hogy a "sárkánycsont" nevezetű orvosszerként árult csontokon - amelyeket egyébként porrá őrölve többek között kiváló aphrodisiacumak, azaz a nemi vágyat fokozó szernek tartottak - különös, emberkéz alkotta karcok láthatók. Műgyűjtő révén volt némi jártassága a régi feliratok terén, s e tapasztalatának köszönhetően azon nyomban felismerte, hogy egy igen régi írás emlékeit tartja kezében. Valamenynyi csontot felvásárolta, s egy év leforgása alatt gyűjteménye másfél ezer darabot számlált. A századfordulón, a boxerfelkelés idején Vang Ji-zsung meghalt, és gyűjteménye fiára szállt, aki azt eladta Liu Onak. Liu O 1903-ban adta ki könyvformában a feliratokról készült fényképmásolatokat.
Nade, honnét kerültek ezek a "sárkánycsontok" egy pekingi patikába? A nyomok a Honan tartománybeli Anjang város közelében található Hsziaotun nevű falucskába vezettek, ahonnan a parasztok kisebb mennyiségben ugyan, de már évszázadok óta szállították a sárkánycsontokat. 1898-1899-ben azonban a megáradt Jüan-folyó vize elhordta a földet a falu környékéről. Ekkor nagyszámban jutottak napvilágra a feliratos teknőspáncélok és szarvas-lapockacsontok. Emellett még számos elefántcsont és bonztárgy is felbukkant, amelyek együttvéve igen jelentős és sikeres régészeti feltárás reményével kecsegtették a tudományos világot. Az igazi tudományos igényű feltárás azonban csak a húszas évek táján indulhatott meg. 1928-1937 között több mint tízezer csontlap került elő innen, Kína első történeti dinasztiájának,
a Sang-Jin-dinasztiának egykori székhelyéről. A mai napig feltárt feliratos csontok száma meghaladja
a százezret.
A csontokon talált feliratok megfejtésére először Szun Ji-zsang vállalkozott, aki 1904-ben adta ki eredményeit összegző könyvét. Ekkor derült fény arra, hogy a csontokat jóslásra használták, a karcolatok pedig rajtuk a kínai írás legelső emlékei. A jóslócsont-feliratok (csia ku ven) - ahogy ettől kezdve nevezték - keletkezését az i.e. 14-11. századra helyezik. Ezek az írásjegyek a ma is használatos írásjegyek ősformái, amelyek azonban olyannyira eltérnek attól, hogy az avatatlan szemlélő csak nagy nehézségek árán ismer fel belőlük egyet-egyet. Még akkor is, ha kínai. Túlnyomó többségben piktogrammák, vagyis képjelek, amelyeknek csak a legritkább esetben van következetesen használt állandó formája.
A Napot körrel, a Holdat félholddal, az embert pedig az emberi test sematizált rajzával, egy pálcikaemberrel jelölték. A tisztán képjelek mellett kisebb számban ugyan, de találni olyan írásjegyeket is, amelyek kiejtésre utaló elemet is tartalmaznak. Az írásjegyek fejlődésének későbbi fázisában több piktogram kombinálásával fogalmakat is ki tudtak fejezni. Ezeket ideogrammáknak nevezzük.
A világon több kultúrkörben is megtalálható az
a módszer, ahogyan a Sang-kori jósok fürkészték a jövendőt. A scapulomantia, vagyis a csontjóslás lényege, hogy a csontokat - amely alatt Kínában elsősorban a teknősök hasi páncélját és a patások lapockacsontját kell érteni - tűzzel hevítették, vagy rövid ideig a tűzben tartották, esetleg úgy, hogy fekete ürmöt égettek rajta. Majd a hő keltette repedésekből értelmezték az előzőleg feltett kérdésre a választ. Ezt követően a kérdést és a kapott jóslatot, sőt olykor az eredményességét is bekarcolták a jóslócsontokba, és azokat a jóshely közelében eltemették. Egyes szakértők szerint a hő hatására keletkező repedések formája ihlette volna az írásjegyek megalkotását. A jóslatokhoz fordultak akkor is, ha a temetés vagy a termés miatt aggódtak, ha vadászat vagy háború kimenetelére voltak kíváncsiak. Általában ilyesféle szövegek olvashatók a jóslócsontokon:

"Jóslás kuj-sze napon:
Fog esni?
Az eső keletről jő?
Az eső nyugatról jő?
Az eső délről jő?
Az eső északról jő?"

A jóslócsontok túl azon, hogy a kínai írás legelső emlékeit őrzik, óriási jelentőséggel bírnak azért is, mert segítségükkel igazolhatták a későbbi történeti források állításait, nevezetesen a Sang-Jin-dinasztia létezését, hiszen névre pontosan megtalálni a jóslócsont-feliratokon a dinasztia uralkodóit, akiket a kései hagyomány is számon tartott. Páratlan híradások ezek, amelyek rengeteget árulnak el a Sang-Jin-dinasztia gazdasági, politikai, katonai viszonyairól, lakóinak szokásairól stb.
Noha a jóslócsontok távolról sem hasonlíthatók a könyvhöz, mégcsak a könyv előzményének sem tarthatók, mégis íráshordozó szerepük révén a kínai könyv legkorábbi rokonának tekinthetők.

BRONZFELIRATOK

A kínai bronzöntés eredete sokáig tisztázatlan volt a tudomány előtt. Pontosabban a szakértőknek megoszlott a véleménye ebben a kérdésben. Az egyik tábor teljes mértékben idegen átvételt bizonygatott feltételezve, hogy esetleg törzsi kereskedelmi kapcsolatok állhattak fenn az i.e. 2. évezred közepe táján a Bajkál vidékén kialakult kultúrákkal, amelyek már ismerték a bronzöntést. A másik tábor viszont azon nézet mellett tört lándzsát, miszerint a bronzöntés Kínában önállóan, idegen hatás nélkül jött létre. Érveiket azzal támasztották alá, hogy a Kínában készített bronztárgyak közt találni olyanokat, amelyek sehol se lelhetők fel a világon, ilyen pl. a speciálisan kínai tőrbalta (ko), valamint, hogy a cire-perdue (viaszvesztő) eljárással szemben a kínaiak egy sokkal bonyolultabb, nagyobb precizitást igénylő technikát választottak. A bronzot üreges agyagformába öntötték, és csak az i.e. 5. században tértek át a cire-perdue technikára. Egy harmadik tábor a két szélsőséges vélemény között középutas álláspontra jutott, miszerint a kínaiak csak a bronzöntés ötletét vették át, ám hozzá a technológiát maguk fejlesztették ki. 1975-ben azonban Kanszu tartományban, a Macsiajao-kultúra lelőhelyéről előkerült bronzkések végleges bizonyítékot szolgáltattak
a bronzöntés kínai eredetéről, hiszen az itt feltárt bronzkészítmények keletkezési ideje i.e. 3000-re datálható. Ezen kívül még számos bronztárgy került elő különböző lelőhelyekről, amelyekről bizonyossággal állítható, hogy az i.e. 3000-1600 közötti időszakból származnak. A bronzöntés általános elterjedése azonban a Sang-dinasztia idejére, i.e. 14-13 századra helyezhető. Már a Sang-dinasztia korából ismerünk olyan bronzkészítményeket, amelyeket feliratokkal láttak el. Legtöbbször a tulajdonos nevét írták fel a használati tárgyakra, szerszámokra vagy fegyverekre. Olykor azonban a bronzműves termékét a saját névjegyével látta el. A szertartási eszközökön áldozati szövegek is olvashatók. A bronzfeliratok (ming ven) különböző terjedelemben maradtak fenn, olykor csupán egy-két írásjegyet találni, míg némelyik tárgyon, pl. egy tálon akár száz írásjegy is szerepelhet.
A bronzfeliratok i.e. 14. századtól a Han-dinasztia koráig, az i.e. 1. századig készültek. A Csou-dinasztia idejéből származó bronzfeliratok felbecsülhetetlen dokumentumnak számítanak, hiszen e korból semmilyen más írott forrás nem áll
rendelkezésünkre, és ilyeténképpen hasznos kiegészítései a későbbi történeti források nyújtotta ismereteinknek. Ming ven típusú írás több korból, számos helyről került elő, ám egyik sem emlékeztet a ma is használt írásra. Ezt a fajta írást olykor csung ting ven-nek nevezik, azaz "harang és tripus felirat"-nak. Korai formájában a jóslócsontok írásjegyeire hasonlítanak, későbbi formájukban már kis pecsétírás (hsziao csuan) és a kancellista (li su) néven ismertek. A Tavaszok és Őszök-korszakban valamint a Hadakozó Fejedelemségek idején valamennyi fejedelemség - a Csi, a Csu, a Cin, stb. - kialakította saját stílusát, amellyel bronzfeliratai készültek. Ezek a stílusok hasznos fogódzót jelentenek a tárgyak datálásához és lokalizálásához. Mindezek mellett jelentős forrásai a kínai írásjegyek evolúciós vizsgálatának is.
A Csou-dinasztia idején a szertartási bronzedényt a fejedelem adományozta a hivatalnoki rang kíséretében. A hivatalba emelés bizonylatai ezek, amelyek feliratai az ajándékozás tényét rögzítik. Az áldozati bronzedények felirataira egy jellemző példa: "Adományozok neked tíz lovat, tíz marhát, adományozok Vangban egy földet, adományozok X-ben egy földet, adományozok Tujban egy földet, adományozok Y-ban egy földet."(3)
Az isteneknek vagy az ősöknek bemutatott áldozati edényeknek (csi csin vagy li csi) több fajtája is ismeretes. A leggyakoribb a már említett tripus (ting), azaz háromlábú áldozati üst, de feliratokkal láthatták el a boros serleget (cun), a korsót (hu), a tálat (pan) és még számos edénytípust. Feliratokkal jelölhették meg a hangszereket és a fegyvereket is, bár ezeken természetszerűleg jóval kevesebb írásjegy szerepelhetett, mint az áldozati edényeken, amelyek némelyikén akár 300-400 írásjegyből álló szöveg is olvasható. Ilyenek például a Pekingi Palota Múzeum gyűjteményében található Szan Sinek és Kuo Csi Ce Pajnak nevezett bronztálak (pan) és a Kung- és a Hu-tripus (ting), amelyek hosszabb összefüggő szövegeikkel fontos forrásai a Nyugati Csou-dinasztia történelmének.
A Hu-tripus például két rabszolga-kereskedő üzletkötéséről tudósít, melyből kiderül, hogy annak idején öt rabszolga egy lóért és egy vég selyemért cserélt gazdát.
A bronzfeliratok olykor felettébb hasznos információs értékük ellenére sem nevezhetők a könyv előzményének. Mint azt majd a II. fejezetben látni fogjuk, már a bronzfeliratokkal egy időben létezett
a könyv korai előzménye is, így a bronzfelirat csupán érdekes fajtája a tájékoztatásnak, amely a bronz anyagának köszönhetően túlélte ókori kortársát, az ekkor még primitív könyvet.

KŐFELIRATOK

A követ, a sziklát különböző korokban a világ számos helyén használták a közlendők rögzítésének alapanyagául. Ez akár még az írás létezése nélkül is elképzelhető volt, gondoljunk csak barlanglakó elődeink lenyűgöző barlangfestményeire. Jóllehet a követ valódi információhordozóvá az írás megjelenése tette. Több nép, mint pl. az egyiptomiak az írásuk korai szakaszában kőbe vésték jeleiket. Kínában, mint azt láttuk, nem így történt, de azért az emberi lelemény itt sem hagyta kihasználatlanul a kő nyújtotta lehetőségeket. A máig feltárt kőfeliratok közül a Csin-korból származóak a legrégibbek, noha a későbbi történetírók sokkal korábbról is beszámolnak kőtáblákra vésett feliratokról, melyeket például dicsőséges csaták örök emlékezetéül állítottak. A Tavaszok és Őszök korában élt Mo-ce, a híres filozófus említést tesz fémbe és kőbe vésett feliratokról, de az ebből a korból származó kőfeliratokat a régészet még nem tudta bizonyítani. Az i.e. 3.század végéről származó tíz kődob feliratai verses vadászfohászok, amelyeket
a Csin-korban használt kis pecsétírás (hsziao csuan) fajtával véstek ki.
A Han-diansztia idején már általánossá váltak
a kőfeliratok. Néha természetes sziklaképződményekre vésték az írásjegyeket, ezeket sziklafeliratoknak nevezzük, olykor pedig szögletes vagy kerek kőtömbökre írtak, melyeket jól láthatóan nyílt téren állítottak fel. Ezek a kőtáblák, sztélék sikeres hadjáratok, békekötések, utazás stb. emlékei, amelyek sok esetben történelmi forrásként sem elhanyagolhatók.
Ling Ti császár lehetett az első, aki i.sz. 175-ben egész szöveget vésetett kőtáblákra, hogy ily módon tegye közzé azokat. Parancsa szerint számos klaszszikus mű teljes szövegét, pl. a Dalok könyvét (Si king), a Változások könyvét (Ji king) és Konfuciusz művét, a Beszélgetések és mondásokat (Lun jü) véste kőbe a korszak híres és ünnepelt kalligráfusa, Caj Jung. Ezeket a kőtáblákat aztán a fővárosban, Lojangban a Császári Akadémia előtt állították fel, hogy valamennyi érdeklődő írástudó kedvére tanulmányozhassa, noha ekkor már létezett a papír is, de nem volt annyira gyakori, hogy írásra használták volna. A nyomtatást viszont még nem találták fel, így aztán a kézzel történő másolás volt a sokszorosítás legelterjedtebb módja, ami pedig - a klasszikus szövegek rejtelmeit böngésző tudorok legnagyobb bánatára - számos hibalehetőséget rejtett magában. Ezt a kőtáblákra vésett feliratok tudták némiképpen orvosolni, hiszen az ún. pacskolattal sokkal nagyobb számban és jelentősen gyorsabban tudtak másolatokat készíteni a hibáktól mentesített kőfeliratokról. A pacskolatkészítés aránylag egyszerű, s roppant leleményes módja a másolatkészítésnek. A papírt a kőlapra terítették, majd tusba mártott tamponnal pacskolták át az írásjegyek negatív rajzolatát. Ebből az átpacskolásból ered a magyar szaknyelvben meghonosodott pacskolat elnevezés.(4)
Az i.sz. 3. század elején, a három királyság egyikében, Vejben Ming Ti császár uralkodásának idején jó néhány konfuciánus klasszikus mű teljes szövegét újra kősztélékre vésték, amelyeket szintén Lojangban, a Császári Akadémia épülete előtt állítottak fel. A szövegeket háromféle írás fajtával is megörökítették: a Csin-kor előtt használt stílusban, kispecsét írással és kancellista írással. Ezért aztán ezeket a feliratokat gyakorta a "Három írásmódban írt kőklasszikusok" néven emlegetik.
A Tang-dinasztia idején, a 9. század közepén Ven Cung császár 12 konfuciánus mű teljes szövegét vésette kőbe a Tang-korban bevezetett ún. szabályos írással (kaj su), amely a mai szabványos kézírással egyezik meg. Ezeket a sztéléket a Tang-dinasztia fővárosában, Csang'anban (a mai Hszi'an) állították fel, az akkori Császári Akadémiánál.
Az évszázadok során, a könyvnyomtatás feltalálása mellett is egészen a mandzsu dinasztiáig megőrződött a kőfeliratok állításának hagyománya. Meg kell említeni, hogy a kőfeliratokról történő másolatkészítésre kifejlesztett pacskolás tekinthető annak a technikai előzménynek, amelyből később kifejlődött a könyvnyomtatás. A pacskolatokon természetszerűleg fekete alapon fehér írásjegyek jelennek meg, ám későbbről olyan kőbe vésett feliratok is ismertek, amelyeken az írásjegyek domborműként kiemelkednek, s így a pacskolatokon már fehér alapon fekete írásjegyek olvashatók.
Nos, láthattuk, hogy a kínai írás legősibb emlékei jóslócsont-feliratok és bronzfeliratok formáiban maradtak fenn. Ezek elkészítése az uralkodói előjogokhoz kapcsolódott, a nagyközönség számára az írás ismeretlen maradt. A kőfeliratok viszont már terjedelmesebb szöveg hordozására is alkalmasak voltak, melyeket immár nyilvánossá tettek. A kőfeliratokról pacskolat formában készült másolási technikát pedig a későbbi fametszet és a könyvnyomtatás előzményének tekinthetjük. A kézírásos formában megjelenő kínai könyv mégsem ezen gyökerekből nőtt ki, s a nyomtatással való találkozására még néhány évszázadig várakoznia kellett, jóllehet még így is jócskán megelőzte az európai könyvnyomtatást.

II. KÉZZEL ÍROTT KÖNYVEK

KÖNYV FÁBÓL ÉS BAMBUSZBÓL

Kínában a legrégebbi könyvek bambuszcsíkokra és fatáblákra íródva készültek. Így tehát a kínai könyv alapanyagául legkorábban a bambusz és a fa szolgált.
A bambuszból hasított csíkok neve csien, és az ilyen csíkokból összeállított könyvet csien cönek nevezik. A vékonyra fűrészelt falapok, táblák neve pan, az ezekből összeállított könyvet pan-tunak hívják. Ám a könyv korai szakaszában használták még a tien-cö, a tien-csi, a csien-pien és a szögletes formára utalva a fang-cö elnevezéseket is. A Tavaszok és Őszök-korának egyik jelentős konfuciánus művében, A közép mozdulatlanságában (Csung jung) azt olvashatjuk: "Ven és Vu király kormányzási elveit feljegyezték fatáblákra és bambuszlapokra."(5) Ez jól mutatja, hogy már ekkor (i.e. 8-5.sz.) léteztek a könyv ezen formái. Ez időtájt a legelterjedtebb változatnak a csien-cö számított, vagyis a bambuszcsíkok egymás mellé fűzése. A csien-cö-típusú íráshordozót már valódi könyvnek tekinthetjük.
Azt kijelenteni azonban elhamarkodott lenne, hogy a könyv a Tavaszok és Őszök-korában jelent volna meg. A Sang-Jin-dinasztia idejéből származó jóslócsontok feliratain már megtalálni a cö és a tien írásjegyek korai formáit, melyek képjelek lévén árulkodnak származásukról is.(6) A cö egymáshoz kötözött bambuszcsíkokat ábrázol, a tienben pedig egy két kézben tartott cö, azaz könyv képét ismerhetjük fel. Széles körben a könyv ezen formái valóban csak a Csou-dinasztia idején tertjedtek el.
A régészeti leletek meggyőzően igazolják, hogy a Hadakozó Fejedelemségek idején a csien-cö-típus volt a könyv legáltalánosabban elterjedt formája. Megjegyzendő azonban, hogy e korai korszakból csien-cö-típusú könyv csak erősen töredékes formában került elő.
Századunkban Hszincsiang, Kanszu tartomány és Belső-Mongólia több vidékéről szép számban kerültek elő a könyv korai formáinak töredékei, amelyek az addig is ismert klasszikus művek tudósításai mellett immár tárgyi valójában is bizonyítják a fentebb említett könyvtípusok i.e. 2. - i.sz. 4. század közötti általános elterjedését. Ezeken többnyire a határvidékre vonatkozó hivatalnoki, katonai feljegyzések, a hadseregre, fegyverzetre és tartalékokra vonatkozó lajstromok olvashatók. A század elején megindult régészeti feltárások közül több is Stein Aurél (1862-1943) - Kőrösi Csoma Sándor mellett a legismertebb magyar orientalista - nevéhez fűződik, aki brit szolgálatban végezte kutatásait. Nemcsak fáradhatatlan, kiváló tudós volt, de jó tollú írónak is bizonyult, s ennek köszönhetően tudományos expedícióinak történetét és eredményeit olvasmányos könyvek formájában tárta a nagyközönség elé. A korai kínai könyvvel kapcsolatban is több jelentős felfedezést tett második nagy útja során, amikor is 1906-ban kelt útra Indiából a Kínai-Turkesztánba és Kína nyugati részeibe. Utazásának történetét Ruins of Desert Cathay című munkájában jelentette meg 1912-ben.(7) Vessünk most egy pillantást e művének azon fejezetére, amelyben Stein Aurél egy hajdani kínai határőr erődítmény romjai között a Keleti Han-dinasztia (25-220) idejéből származó dokumentumokat tárt fel és elemzett: "…a hulladék halmazt fenékig átkutattuk, s az írott táblák száma hetvenre szaporodott. Keltezett okirat csak kettő volt közöttük a Kr. utáni 75. évből. Kitűnik ebből, hogy ennek az őrállomásnak a kora is visszanyúlik a Keleti-Han-dinasztia idejébe. Az irományok jellege eltérő volt. Végleges megfejtésük és elemzésük s helyszínen természetesen nem volt lehetséges. Ez az elmélyedő kritikai munka Chavannes-ra, a kitűnő sinológusra várt, kinek a többi őrállomáson talált ősi írás-emlékek magyarázatát is köszönhetjük. Csiang (Stein kínai segítője - a szerző) futólagos vizsgálatából is kitűnt annyi, hogy voltak közöttük rövid jelentések katonai ügyes-bajos dolgokról, elismervények fölszerelési tárgyak átvételéről, magánközlemények, irodalmi szövegek töredékei, sőt alighanem írásgyakorlatok is.
A táblák közül leghasználatosabb lehetett a vékony forgácsszerű forma, melynek hossza ép állapotban 27 és 29 cm, szélessége 0,5 és 1,2 cm között volt. Némelyiken 30 finoman írt kínai betű is volt (mármint szó) egyetlen függőleges sorban. Néha az írás több sorra (oszlopra) terjedt, sőt a fadarab hátlapján folytatódott. Leginkább nyárból faragták a táblákat, akárcsak a Tárim-medencében felkutatott romhelyeken. De voltak köztük valami tűlevelű fából valók is; anyaguk a Nan-san erdeiből kerülhetett. Más őrállomásokon bambuszból faragott írásos táblákat is leltünk, melyek még messzebbről származhattak.
Bőséges szerep jutott az idevaló faanyagnak, a tamariszkuszcserjének is, kevésbé jelentős följegyzésekre, nem hivatalos levelezésekre és így tovább. Lefaragott faforgácsok tanúskodnak róla, hogy a "levélpapíros" drága portéka volt, és írásra többször is felhasználtatott."(8)
E leletek segítségével pontosan rekonstruálni lehet a kínai könyv legkorábbi formáit. Mint láttuk, így vált például ismertté, hogy a bambuszban szűkös helyeken fából is készülhetett csien cö típusú könyv. A kínai könyv másik fő előzményéről, vagy pontosabban a korai levéltípusról, a falemezekre íródott pan-turól először szintén Stein Aurél tudósít, aki a már idézett második útján nyert bizonyságot arra nézve, hogy az 1900-ban Kasmírból indult és Khotánba tartó első expedíciója során, a turkesztáni sivatag romvárosaiból előkerült ún. karósti-okmányok formája kínai eredetű: "Még jelentősebbek voltak ezeknél a kharósthi táblák, amelyeket ugyanitt ástunk ki a legpompásabb sértetlen állapotban. Még az eredeti agyagpecsétek és a hozzátartozó zsinegek is épen maradtak. Bizonyosra vehetjük, hogy általánosan fára írtak még akkoriban. Érdekes volt tehát megállapítanom, miképpen bántak el ezekkel a falemezekkel.
A rövidebb közlenivalókat gyakran ékalakú táblákra írták. Ezek pedig két pontosan egymásra illő darabból állottak. Egyik képünkön jól látható a táblák szélesebb végén alkalmazott szögletes bevágás a pecsét számára. Itt a fa vastagabb volt, mint a hegyes vége felé s azonfelül a pecsét helyén még észrevehetően ki is emelkedett. A csúcs közelében mind a két fa át volt lyukasztva s ezen a lyukakon húzták keresztül a zsinórt, amelyet szorosan megfeszítve, a pecsét felvételére szolgáló bemetszés barázdái fölött keresztben átkötöttek. Erre aztán a mélyedést agyaggal kitöltve, a küldő pecsétnyomójára volt már csak szükség, hogy a levél elkészüljön. Az írás belől van; ha elfér magán az alsó táblán, akkor ott, ha pedig nem, akkor a felső borító táblának a belsején is: mindenképpen jól elrejtve az illetéktelen szemek elől.
Nem kevésbé leleményes módon használták a hoszszúkás négyszög-alakú táblákat. Ezeknek az alsó táblái a rövidebb oldalakon kiemelkedő szegéllyel voltak ellátva, s ebbe pontosan beleillett a felső, borítótábla. A boríték külső oldalán középen foglalt helyet a pecsét, olyanformán, mint az ékalakú lapokon láttuk. Az agyagpecsét alatt húzták át s kötötték meg itt is a zsinórt, amely így megvédte a táblák belső oldalaira jegyzett írást a kíváncsi szemektől."(9)
Noha az itt talált pan-tuk nem kínaiul, hanem az arámi eredetű írásfajtával, az Északkelet Indiában használt karósti írással íródtak, de formájuk, mint arról Stein Aurél maga is megbizonyosodott, kínai mintát követ. Stein Aurél feltárásai után pár évtizeddel Kína területéről, pontosabban dél Hszincsiangból is kerültek elő a fent leírt pan-tu-típusú könyv legrégebbi kínai változatai.
1951-ben Csangsában, a Cuokung-hegynél, majd 1953-ban szintén Csangsaban, a Jangtien-tónál kínai régészek régi sírokat tártak fel. Mindkét sírból nagyszámban kerültek elő bambuszcsíkok, amelyek a Hadakozó Fejedelemségek idejéből származnak, és az egykori Csu fejedelemségben íródtak. Noha ez a pár tucat bambuszcsík eléggé töredékes, rajtuk az írás alig-alig olvasható, szövege azonosíthatatlan, de mindenképpen ezek a csien-cö könyvek máig ismert legkorábbi emlékei. Szintén a Hadakozó Fejedelemségek idejére tehető azon bambuszcsíkok keletkezése, amelyeket 1957-ben tártak fel a Honan tartománybeli Hszinjangban. 1959-ben a Kanszu tartománybeli Vuvejben egy régi sírból 370 bambuszcsík került elő, amelyek a Keleti Han-dinasztia idejéből származnak. Ezek egy részének szövege már azonosítható, a Szertartások könyvének (Ji li) törédékeit tartalmazza.
Meg kell említeni azt az érdekes leletet, amely 1965-ben az egykori Cin állam székhelyéről, a mai Sanhszibeli Houmából került elő. A jádelapokra cinóbervörös írásjegyekkel írott dokumentum egy békeszerződés szövegét tartalmazza, amely a kb. 2400 éve, a Hadakozó Fejedelemségek idején köttethetett. Noha csak a könyv egy távoli rokonáról van szó, mindenképpen hasznos forrás az ókori Kína diplomatikájának vizsgálatához.
A legkorábbi szövegek egyik leggazdagabb lelőhelyére 1972-ben bukkantak a Csangsabeli Mavangtujban. Az itt előkerült munkákat megőrző családi sírokat a Han-dinasztia idején, az i.e. 2. században zárták le. A páratlanul értékes leletegyüttes mellett, nem kevésbé elhanyagolható a 2. és 3. számú sírból előkerült tussal selyemre írt könyvek, köztük Az Út és az Erény könyve (Tao Te king) két változatban, orvosi értekezés, amely több ezer receptet, a betegségek okainak és tüneteinek leírását tartalmazza. Ezen kívül itt találták meg a máig ismert legrégebbi térképeket is, melyek katonai céllal készültek.
Egy másik fontos lelet a Santung tartománybeli Linjiben, a Jicsüesan-hegyen talált, a Nyugati Han-dinasztia idejéből származó sírkomplexum 1972 áprilisi feltárása során került napvilágra. Nagyszámú Csin-kor előtti mű többé-kevésbé teljes vagy erősen töredékes szövege került elő. A lelet összesen 4900 bambuszcsíkot tartalmaz, amelyek legtöbbje a hadtudomány körébe tartozik. A már magyarul is jól ismert Szun-ce ping-fa, azaz A hadviselés törvényei mellett több jelentős, a hadviseléshez, a taktikához segítséget nyújtó kézikönyv legrégebbi ismert változatai kerültek elő. A lelet legérdekesebb darabja, az a munka, amelyet már több mint ezer éve elveszettnek hittek. Ez pedig a hajdani Hadakozó Fejedelemségek korában létezett Csi-állam híres hadvezére, Szun Pin által írt hadviseléssel kapcsolatos traktátusai, amely Szun-ce művéhez hasonlóan szintén A hadviselés törvényei címet viseli. A Szun Pin ping-fa 364 bambuszcsíkon mintegy 11 ezer írásjegyből álló szövegének az ezer évnyi feledés homályából felbukkanása is jelzi, hogy a máig feltáratlan vagy még ismeretlen kínai régészeti lelőhelyek a régi könyvekkel és szövegekkel kapcsolatban számos meglepetést tartogathatnak.
A Szertartások könyvében olvashatunk arról is, hogy a kétféle íráshordozót funkciójukat tekintve, hogyan különböztették meg: "Ha a közlendőd írásjegyeinek száma meghaladja a százat, akkor bambuszcsíkokra írj; ha száznál kevesebb akkor falemezekre írj."(10)
A bambuszcsíkokra és falemezekre az írásjegyeket ecsetet használva tussal írták. Ezt bizonyítja a Hupej tartományban, a Főnix-dombon feltárt, a Nyugati Han-dinasztia idejéből származó sírban talált írókészlet is. Az itt talált írókészlet egy bambusznyelű fimon szőrű ecsetből, egy törött tusrúdból és egy bronzból készült kaparókésből állt. Jóllehet már a Csin-dinasztia idejéből is került elő írókészlet, de a bambusztokkal ellátott ecsetből és kaparókésből álló készlet nem tartalmazott tusrudat, így aztán a Főnix-hegyi lelet számít a ma ismert legtökéletesebbnek és legteljesebbnek. Az írókészlet kellékei közül talán csak a bronz kaparókés kíván némi magyarázatot. Ez arra szolgált, hogy az írás során a rontott, hibásan vagy csúnyán írt írásjegyeket el tudják távolítani, és a simára kapart helyen újra próbálkozhassanak. A bambuszcsíkok hossza hellyel-közzel egységesítve volt, mindegyik korszaknak megvolt a maga mértéke. A Tavaszok és Őszök-korszakban, valamint a Hadakozó Fejedelemségek idején a leghosszabbak méretét 2 láb (cse) és 4 hüvelykben (cun), a legrövidebbekét pedig 8 hüvelykben jelölték meg. A Han-dinasztia idején a normát a hosszabbakra 2 lábban (kb. 55 cm), a rövidebbekre pedig 5 hüvelykben (kb. 14 cm) szabták meg.(11) E szabványok alól kivételt csak a császári rendeletek, az állam törvényei esetében tehettek. Hangsúlyozva ezek fontosságát általában 3 láb hosszú csíkokra íródtak. A nagyobb klasszikus munkákat, életrajzokat és esszéket mindig a hosszabb bambuszcsíkokra írták. Egy-egy csíkon az írásjegyek száma változó volt, találni olyat, amelyik csak nyolcat tartalmaz, de az olyan sem ritka, amelyen harmincnál több van. Az átlag azonban a 22-25 írásjeggyel ellátott csík.
A bambuszcsíkokból összeállított csien-cö-típusú könyv úgy nyerte el végleges formáját, hogy a csíkokat az alsó és a felső végükön zsinórokkal egymáshoz erősítették, majd a lapokat balról jobbra felcsavarták, majd a zsínórok szabadon hagyott végével szorosan átkötötték. Olykor selyemszalaggal fogták át, vagy bőrszíjjal, az előbbieket sze-piennek, az utóbbiakat pedig vej-piennek nevezték. Az első két, ún. "fő-csíkokra" nem írtak. Bár olykor, leginkább ha egy mű nem csak egy, hanem több bambuszcsík-kötetből, azaz fejezetből állt, az első, a borító csík revers oldalára írhatták a fejezet címét, a másodikra pedig a teljes könyv címét. Tehát a könyv tulajdonképpeni főcíme, csak a fejezetcím alatt található. Olykor a szöveget kezdő csík tetején a szerző neve is olvasható. A feltekeréskor a legutolsó csík egyfajta tengelyként szolgált. Egy-egy ilyen - talán a legjobb hasonlat, hogy gyékényszerűen összeállított és felcsavart - bambuszcsík köteget neveztek aztán piennek vagy cönek, amit nyugodtan kötetnek fordíthatunk.
A bambuszból vagy fából készült könyvek mint láthattuk leleményes, praktikus találmányok voltak, de mégsem bizonyultak a könyv számára a legalkalmasabb formának. Túlságosan terjedelmesek és felettébb nehezek, így nehezen szállíthatók voltak. Az igazi problémát azonban az jelentette, hogy a használat során a bambuszcsíkok könnyen kicsúszhattak. Ha pedig a kicsúszott csíkokat rossz helyre, egymással felcserélve illessztették vissza, bizony súlyos értelmezési zavarokat okozhatott az interpunkciót - vagyis a szöveg írásjegyekkel való elválasztását - amúgy sem ismerő kínai szöveg kohéziójában. Hasonló értelmezési problémához vezetett a bambuszcsíkok kopása, törése vagy teljes elvesztése.
A csien cö-típusú könyvek ezen hibával nemcsak a korabeli írástudóknak, hivatalnokoknak, de a mai kor filológusainak is erős fejtörést okoznak, sőt emiatt számos szöveg értelmezése a mai napig is heves viták tárgya.
A fentebb ismertetett régészeti leleteket bemutató felsorolásunk tartalmi okok miatt természetesen nem teljes, de mindenképpen jó tájékoztatást adhat arról, hogy milyen művek, honnan és milyen formában kerültek elő. Ezen feltárások során előkerült könyvek tartalmazzák a kínai írásbeliség, a tudomány, a történelem és bölcselet első reprezentatív alkotásait.
A könyv legelső korszakában született művekről a teljesség igénye nélkül, csak a legfontosabbakról
- és a részben vagy egészben magyarul is olvashatóakról - essék néhány szó!(12) Legkorábban ismert művek az ún. Konfuciánus Hat Klasszikus gyűjtőnéven ismertek. Ezek némelyikének szerzőségét, de összeállítását mindenképpen a Tavaszok és Őszök-korszakának, és egyben Kína egyik legnagyobb gondolkodójának, Konfuciusznak tulajdonítják. Ide sorolják a Dalok Könyvét (Si king), az Írások Könyvét (Su king), a Tavaszok és Őszök évkönyveket (Csun Csiu), a már emlegetett Szertartások Könyvét (Li ji) és a Változások könyvét (Ji king).
A Han-dinasztia idejétől, a konfucianizmus állami ideológiává válása után egészen a 20. század elejéig, a császárság fennállásáig ezeket a műveket és a Konfuciusznak tulajdonított tanítások alapos ismeretét minden írástudótól, hivatalra pályázótól megkövetelték.
Konfuciusz és munkái mellett a Csou-dinasztia idejének szellemi termékei azok a nagy bölcseleti munkák is, melyek szerzői pl. Lao-ce, Csuang-ce, Mo-ce, Han Fej-ce, Menciusz (Meng-ce), Hszün-ce.
A lírának is jelentős korszaka ez. A már említett Dalok Könyve mellett, a Csou-dinasztia Hadakozó Fejedelemségek korában élt, Kína első nagy költője, az elégiáiról világhíres Csü Jüan (i.e. 340-278) is. Fontosabb művei: a Csu elégiái (Csu ce), a Kilenc dal (Csiu ko) és a fő műveként számontartott Száműzetés (Li szao).
A tudomány területén meg kell említeni, hogy számos hadtudománnyal, haditechnikával, orvoslással, asztronómiával, matematikával foglalkozó könyv íródott e korai történelmi korszakban, amelyek több ezer évre lefektették a kínai kultúra, gondolkodás és művészet alapjait.
A kínai könyv korai történetének ismertetésekor,
a konfuciánus irodalom kapcsán ki kell térni arra a hírhedtté vált eseményre, amely világszerte a "nagy könyvégetés" néven vált ismertté, és azóta is a szellemi szabadságot elfojtó, a másként gondolkodást könyörtelenül elnyomó diktarúra szimbóluma.
A konfucianizmus 2500 éves történelmét, a kialakulástól, a maig napig tartó kultuszáig, fölvirágzásáig egy rövid intermezzo vágta ketté. Kína az ókorban hosszú évszázadokon át a fejedelemségek háborús versengése közepette élt. A hőn áhított egységet i.e. 221-ben a Csin fejedelemség uralkodójának, Cseng fejedelemnek sikerült megteremtenie, aki felvette az Első Felséges Uralkodó (Si Huang-ti) nevet és címet, lefektette az egységes birodalom alapjait. Állami ideológiául, a legizmust vagyis a törvénykezést (fa-csia) tette. A legizmus a konfucianizmussal szemben, amely erkölcsnemesítő tanításokat hírdette, a szigorú és világos törvényekben, a helyesen kiválogatott hivatalnokapparátusban, valamint a jutalmazások és büntetések józan rendszerében látta a kormányzás egyedüli üdvözítő módját. Csin Si Huang-ti számos, a következő dinasztiák által is átvett reformja, intézkedése mellett azonban birodalma megszilárdításának érdekében voltak olyan rendeletei is, amelyek a mai napig vitatottá teszik személyének megítélését. A zsarnok jelzőt alighanem a könyvekkel és a konfuciánus tudósokkal való viszonya miatt érdemelte ki. A birodalma stabilitását és saját hatalmát fenyegető patriarchális hatalom felszámolását erőszakkal vitte véghez. Nem is tehetett másként, hiszen a hagyományokat őrző konfuciánus tanítások homlokegyenest ellenkeztek az ő elképzelésével, a konfucianizmus hívei pedig szembeszegültek az új rendszerrel.
A hagyomány szerint a császár "rókalelkű" főminisztere, Li Sze, akit az intrikák mestereként tartanak számon, a probléma megoldására a következő javaslattal állt elő, amelyet beadvány formájában terjesztett az uralkodó elé: "Szolgád azt kéri, hogy mindazok, akiknek birtokában van valami irodalmi mű, a Dalok Könyve, az Írások Könyve, vagy a 'száz filozófus' mondásai, csupán akkor mentesüljenek a büntetés alól, ha megsemmisítik ezeket. Aki a rendelet kiadásától számított harminc napon belül nem semmisítené meg ezeket a könyveket, arra bélyeget kell sütni és kényszermunkára kell küldeni. Ugyanakkor mindenki megtarthatja a gyógyászattal, a jóslással és a földműveléssel foglalkozó könyveket. Ha pedig valaki tanulni akar, az csak az állami hivatalnokokat ismerje el mesterének.
Az Első Felséges jónak találta Li Sze javaslatát. Elkoboztatta és megsemmisítette a Dalok Könyvét, az Írások Könyvét és mind a 'száz filozófus' mondását, hogy így ostobaságban tudja tartani a népét. El is érte, hogy az égalattiban senki sem tudta felhasználni többé a múltat a jelen ócsárlására..."(13)
A császár, mint azt olvashattuk az első kínai történeti munkában, a Sze-ma Csien (kb.i.e.145-86) által írt Történeti Feljegyzésekben (Si csi), megfogadta főminisztere tanácsát és i.e. 213-ban elrendelte a nagy könyvégetést. A hagyomány tudni véli, hogy e rendelet végrehajtása során több mint 400 konfuciánus tudós élve eltemetésére is sor került.
Ez a kétségkívül drasztikus és ma már eszeveszettnek tetsző intézkedés több évezredre szóló, súlyos feladatot rótt a klasszikus művek helyreállítói számára. Ma már csak a címét ismerjük a Zene Könyvének (Jüe king), amely egykor a konfuciánus kánon könyvei sorába tartozott, és talán örökre elveszett. Ennek a pusztításnak az eredménye továbbá az is, hogy az Írások Könyvének és Szertartások Könyvének szövegét csak töredékes formában ismerjük.
A császár mentségére lehet azonban hozni, hogy ezzel kívánta elérni, hogy dinasztiája a hagyományok terén is újat kezdjen. Azt, hogy teljesen nem akarta
a feledés homályába borítani a régi tanokat, és visszavonhatatlanul kiírtani, mutatja az is, hogy minden megsemmisítésére ítélt könyv egy-egy példányát a császári könyvtárban őríztette. Az már a sors iróniája, hogy a könyvtár i.e. 206-ban a Csin-dinasztia megdöntésekor a fővárossal, Hszienjanggal együtt teljesen leégett.
Az utókor szerencséjére azonban sem Csin Si Huang-ti intézkedése, sem a tűz nem végzett tökéletes munkát a klaszszikus könyvek pusztítása terén. Az emberek jobb időket remélve számos módon rejtették el féltve őrzött könyveiket. Barlangok, sziklaüregek védelmére bízták, vagy egész egyszerűen otthonaik falába falazták be. A Han-dinasztia visszaállította a konfucianizmus kultuszát, így hozzáláttak a régi szövegek, könyvek felkutatásához, rekonstruálásához. Első lépésként Huj Ti császár (i.e. 194-187) i.e. 191-ben érvénytelenítte a Csin-dinasztia rendeletét, amely megtiltotta a konfuciánus művek birtoklását.
A konfuciánus írástudók azonban még így is nehéz helyzetben voltak és a szövegeket gyakorta csak az öregebbek emlékezetére hagyatkozva állíthatták helyre, hiszen ezeket a műveket hajdanán minden kiművelt főnek "betéve" tudnia kellett. Mintegy fél évszázaddal később a trónra lépő Vu Ti i.e. 136-ban egy konfuciánus kollégiumot létesített, amelynek feladata a klasszikus szövegek gondozása másolása és magyarázata volt. Ez volt az első eset a kínai történelemben, amikor a könyveket egy nemzeti könyvtárban gyűjtötték össze. A régi szövegek helyreállítását az is nehezítette, hogy időközben megreformálták a kínai írást. A konfuciánus szövegek rekonstruálása az "új írással" történt, s ezt fogadták el hivatalosnak is. Az írástudók egyes rétegei azonban a Csou-kori írásra támaszkodva
a hivatalos értelmezéstől eltérő interpretációkat kíséreltek meg. Ekkor kezdődtek az ún. "új és a régi szövegek" híveinek filológiai vitái. Vu Ti császár i.e. 125-ben elrendelte, hogy valamennyi állami hivatal elnyeréséhez legalább egy klasszikus könyv alapos ismeretéről számot kell adni. Előbbi rendelete a meginduló filológiai és kommentárirodalom, az utóbbi pedig a régi Kína egész története során fennmaradt államvizsga-rendszer alapjait vetette meg. I.e. 26-ban Cseng Ti császár egy újabb könyvgyűjtést rendelt el a nemzeti könyvtár állományának bővítéséhez. Ennek eredményeképpen újabb könyvek kerültek elő, s a régi, töredékes szövegek közül is több egészülhetett ki.
A Han-dinasztia idején nagyszámú jelentős munka született, amelynek még csak felsorolására sem vállalkozhatunk e könyv keretei között. Így csak a legjelentősebbekről, a korszak legmeghatározóbb alkotásaira szorítkozunk.
A konfuciánus klasszikus művek rendezői, kommentátorai mellett új gondolkodók is felbukkantak a bölcselet területén. A Han-kori konfucianizmus legjelentősebb alakja Tung Csung-su (? - i.e. 105) volt. Csia Ji (i.e. 198-166) Hszin-su és Liu An (? - i.e. 122) Huaj-nan ce című műve a konfucianizmussal összefonódott misztikus taoizmus szép példái, amelyek bölcseleti tartalmukon túl emelkedett, szigorú stílusban megírt szépprózai remekművek is.
A Han-dinasztia idején élt a kínai filozófiatörténet egyik legnagyobb alakja is, Vang Csung (i.sz. 27-97), akinek műve, a Mérlegelések (Lun heng) "a kor tudományos ismerete materialista általánosításának értékes tárháza."(14)
A Han-dinasztia idején született meg a történetírás is. A műfaj első nagy művét, a Történetíró feljegyzéseit (Si csi) Sze-ma Csien (i.e. 145-86) írta meg. Kína történetét a mitikus kezdetektől saját koráig, Vu császár idejéig kíséri nyomon. Műve nem csupán a kínai történelem felbecsülhetetlen értékű tárháza, de ezzel a történetírás hagyományát és annak formai kivitelezésének alapjait is lefektette. Ettől kezdve az új dinasztiák mindig megírták az előző, letűnt dinasztia történetét. Sze-ma Csien nyomába elsőként Pan Ku (i.sz. 32-92) lépett, aki megírta a Han-dinasztia történetét (Han su). Az ezután megszületett dinasztikus történeti munkáknak, a "huszonnégy történetírónak" köszönhetően Kína történelme egészen a legújabb korig nyomon követhető.
Összefoglalva a Keleti-Han-dinasztia idején végbement jelentős változásokat három fő sajátosságról kell megemlékezni, amelyek alapvető kulcspontjai a kínai könyv evolúciójának: az első, a Han-kori találmány a papír másolásra való használata, melynek köszönhetően a másolt szövegek, könyvek sokkal nagyobb példányszámban voltak terjeszthetők mint korábban. A második: a kősztélékbe vésett feliratokról készített pacskolat technikája, amely nem csak a másolatkészítésnek egy gyorsabb, pontosabb módja a kézírással szemben, hanem már magában hordozza, a későbbi nyomtatás technikai ötletét, így a nyomtatás egyik legkorábbi előfutára is. A harmadik: a könyvterjesztés kiszélesítését, a könyv olvasásának általánossá válását elősegítő könyvesboltok megjelenése.

KÖNYV SELYEMBŐL

A Tavaszok és Őszök-korban valamint a Hadakozó Fejedelemségek idején a megismert alapanyagok mellett már kísérleteztek a selyemre írt munkák bevezetésével. Ésszerűnek tűnik, hogy a fa és a bambusz mellett új anyagokkal próbálkoztak, hiszen mint azt már említettük, a könyv korai típusának számos hátránya volt, amely a könyv használatát nehézkessé tette, hosszú távú létezését akadályozta. Az i.e. 4. században a híres filozófus, Mo-ce is tesz említést arról, hogy már az ő korában is bambuszra és selyemre egyaránt lehetett írni. A selyem készítményeket ekkoriban ponak vagy csiennek nevezték, a selyemből összeállított könyveket pedig po-sunak vagy csien-sunak.(15) A selyem puha és könnyű, össze lehet hajtogatni de fel is lehet csavarni. Épp ezért sokkal könnyebb a szállítása és a tárolása, minta csien-cö bambuszcsík-könyveknek. A selyemre, akárcsak a bambuszra vagy fára szintén tussal és ecsettel írtak. Kínosan ügyelni kellett azonban az írásjegyek helyes rögzítésére, mert itt nem volt lehetőség az olyanfajta javításra, mint a bambuszcsíkokon. A rontott vagy csúnyán írt írásjegyeket általában bekarikázva vagy más módon, jól láthatóan jelölve óhahatlanul a szövegben hagyták és folytatólagosan újraírták. A selyem az írás számára sokkal több lehetőséget kínált, mint a természete által kötött formájú és méretű bambuszcsíkok. Az íráshoz használt selyemíveknek nem volt szabványosított mérete. A könyv készítőjének vagy megrendelőjének szabad választásától függött, hogy mekkora selyemdarabot használt. Az íráshoz kezdetben feltehetően ugyanazt a selyemfajtát használták, mint amiből ruhát is készítettek. Később speciálisan erre a célra is készítettek selymet, a források tanúsága szerint az egyik ilyen selyemfajtának a neve lehetett a fan-cse. A selyemkönyveket leginkább felcsavarva tárolták. Egy-egy ilyen tekercset csüannak neveztek, ami tehát funkcióját tekintve megegyezik az egy-egy feltekert bambuszcsík-köteget jelentő piennel. Ekkor is és később is a csüan és a pien egyaránt jelentette a művek fejezeteit is. Az viszont, hogy a selyemkönyv létezésének idején sokkal kevesebbet emlegetik a könyv fejezeteit csüanként, mint pienként, arra enged következtetni, hogy a selyem igazán nem tudta kiszorítani a bambusz alapú könyveket.
A kínai csüannak magyar vonatkozásai is vannak.(16) A kínai selyemtekercset jelölő csüan a magyar nyelvbe vándorszóként került könyv egyik lehetséges legrégebbi forrása. A kínaiul régen k'üannak hangzó szó elkerült szerte a világba. Így pl. előzménye lehet a koreai kwen 'könyv', az ujgur küin 'könyvtekercs', de az oszét kinugae 'könyv' és az örmény kuik 'tábla, levél' szavaknak is. A magyarba a török vagy szláv nyelvek közvetítésével kerülhetett. Még mielőtt okot adnánk a magyar-kínai nyelvrokonítási kísérleteknek, hangsúlyozni kell, nem arról van szó, hogy a magyar könyv szavunk nyelvünk kínai rokonságának egyik bizonysága lenne, hanem csupán a kínai csüan szó, több más műveltségszóhoz hasonlóan hosszú vándorlás után a magyarba is elkerült, elkerülhetett!
A régészeti feltárások során több helyen is feltártak selyemre írt könyvleleteket. Ezek közül nagy szenzációt keltettek és a legbőségesebb leletanyaggal szolgáltak az 1973-ban feltárt Hunan tartománybeli mavangtuji sírok. A sír korát i.e. 168-ra datálják. Innen többek között Lao-ce művének két selyemre írt változata is előkerült. Az egyik 463 sorból és mintegy 13 ezer írásegyből áll, a másik változat 252 sorban 16 ezer írásjegyet tartalmaz.
A régészek az előbbit egy i.e. 206-195 között, az utóbbit pedig egy i.e. 194-180 között készült másolatnak tartják. Megalálták még a Változások könyvének, a Hadakozó Fejedelemségek történeteinek (Csan Kuo ce) egy-egy selyemre írt példányát, de számos asztronómiai, orvosi, lótenyésztési stb. kézikönyvet is. Összesen húsz selyemre írt mű került elő, melyek együttvéve 100 ezer írásjegyet tartalmaznak. A sír selyemleleteinek egyik legnagyobb szenzációja az a három térkép, amely három színnel jól felismerhetően, azonosíthatóan hegyeket, folyókat városokat ábrázol. Ezek a katonai térképek Kína máig ismert legrégebbi térképei.
A selyemnek minden előnye mellett azonban volt egy rettenetes hátránya, mégpedig az, hogy drága volt. A selyem a kínai külkereskedelem minden másnál népszerűbb és keresettebb luxuscikkének számított. Ecsedy Ildikó(17) szavaival: "Értéke Kínában is, kívüle is páratlan: mindenütt és mindenre beváltható, kontinenseken átívelő érvényű valuta."(18) Ezért aztán hét-nyolc évszázados, könyvként befutott karrierje, az i.sz. 3. századtól kezdve megszakadt. Ezután már csak az igazán módosak engedhették meg maguknak, hogy a selyemből készült könyvtekercs-gyűjtés drága szenvedélyének hódoljanak, vagy ilyen típusú könyvet készíttessenek. A selyem kiszorulását a könyvkészítés teréről természetesen nemcsak a drágasága okozta.
A 2. században a kínaiak végre feltalálták a könyv máig legpraktikusabb, legolcsóbb alapanyagát, a papírt.

A PAPÍR TÖRTÉNETE

A fa, a bambusz és a selyem egyike sem nyújtott kielégítő és végleges megoldást az ideális könyv alapjául szolgáló anyaggal szemben támasztott követelményeknek. Láttuk, hogy a bambuszcsíkokból álló könyvek túl nehezek, terjedelmesek voltak, a selyem viszont ilyen célra megfizethetetlenül drága volt. A megoldást a papír feltalálása hozta. A papírt mai napig Kína négy legnagyobb, legjelentősebb találmánya közt tartják számon. A papír a könyv anyagának ideális alapanyagául szolgált, remek tulajdonságai a modern, számítástechnika uralta korunkban is nélkülözhetetlenné teszik. Feltalálását a hagyomány egy konkrét személyhez köti. Az 5. században élt Fan Je azt írja A Kései Han-dinasztia történetében (Hou Han su) olvasható bizonyos Caj Lun életrajzában: "Régen a könyveket főként bambuszból készítették, de olykor selyemből is, amelyet csenek(19) neveztek. A bambuszcsíkok túl terjedelmesek voltak, a selyem viszont túl drága volt, egyik sem bizonyult ideális anyagnak a könyv számára. Caj Lun indítványozta, hogy használjanak fakéregből, kenderből, rongyból vagy régi halászhálókból készítette papírt. Jüan Hszing első esztendejében (i.e. 105) felfedezéséről beszámolt a császárnak, aki megjutalmazta leleményességéért. Ekkortól kezdve a papír használata széles körben elterjedt."(20) Caj Lunról azt is lehet még tudni, hogy a Keleti Han-dinasztia idején a császári udvar egyik eunuchja volt, aki méltatlanul tragikus véget ért. Miután találmányáért a császár magas ranggal tűntette ki, irígyei sorozatos intrikáitól megkeseredve önkezével vetett véget életének.
Más források azonban nem egészen így számolnak be a papír legkorábbi történetéről. Caj Lun kortársa, Hszü Seng az írásjegyeket elemző szótárában (Suo Ven csie ce), amelyet i.sz. 100-ban állított össze, tehát öt évvel korábban, mint ahogy Caj Lun előállt találmányával, a következőket írja: "Selyemhulladékot rakj vízbe és addig préseld, amíg sűrű masszává nem lesz. Ezután terítsd szét egy vékony gyékényen, s miután megszáradt, már kész is a lap. Ez a papír."(21)
A korabeli forrásokban más bizonyítékokat is találni arra nézve, hogy a papírt már Caj Lun színre lépése előtt is ismerték és használták Kínában. A Han-dinasztia történetében (Han su) olvasható, hogy i.e. 12-ben a Nyugati Han-dinasztia egyik uralkodójának, Cseng Ti császárnak az uralkodása alatt selyem alapanyagból készült papírba csomagolták a császári udvar számára készült orvosszereket, gyógyszereket.
Nos, jól látható, hogy bizony nem Caj Lun találta fel a papírt. Elvitathatatlan érdeme azonban, hogy felhívta a figyelmet a cse néven már létező selyemhulladékból készült papíros egy továbbfejlesztett változatára, amely megőrízte a régi cse nevet, esetleg saját maga javította annak minőségét és szorgalmazta széleskörű használatát. Valamint az is neki köszönhető, hogy felismerte a papír kínálta legfontosabb előnyök egyikét, mégpedig azt, hogy a legideálisabb anyag az írás számára. A papír felbukkanása idején ugyanis, mint ahogy azt a fentebb ismertetett i.e. 12-ből származó feljegyzés is tanúsítja, nem íráshoz, hanem csomagoláshoz, vagy ki tudja még mire használhatták.
A régi források böngészése során szerzett ismeretek mellett, az igazi bizonyítékot azok az ásatások során előkerült papírleletek szolgáltatták, amelyek az i.sz. 1. századból vagy még korábbról származnak. Az első ilyen szenzációs lelet feltárása a már említett Stein Aurél nevéhez fűződik, aki 1907-ben Jümenkuan és Tunhuang között tett archeológiai kutatása során kilenc szogd írással íródott levelet talált. Ő maga ekként számol be erről a szenzációs leletről: "A keltezett kínai okmányok korával az arameus írás ez ősi alakja összeegyeztethető. De miképp magyarázzuk meg a levelek anyagát, ha figyelembe vesszük, hogy a papirost - az eddigi adatok alapján általánosan elterjedt felfogás szerint - csak 100 évvel később, Kr. u. 102-ben találták fel Kínában? Ezt a rejtélyt némileg talán megvilágosítják azok a régi kínai szövegek, amelyekből Chavannes elemzése kiderítette, hogy a selyempapirost már valamivel korábban ismerték a kínaiak, mint a valódi rongy- és kéregpapirost.
Mintha csak ezt a magyarázatot akarná kézzelfoghatóbban megerősíteni - ugyanebben a hulladékrakásban akadt kezembe egy kis selyemdarab, egy hiányos sornyi karósti-írással. Három művelődés - a keleti, nyugati és a déli - írásemlékei kerültek itt íme egymás mellé, ezen az elhagyott sivatagi állomáson!
Európába való visszatérésem után Wiesner mikroszkópos vizsgálatai megállapították, hogy az iratoknak az anyaga a legrégibb eddig ismert rongypapiros: az első papírgyártási kísérletezés eredménye..."(22)
1933-ban a Hszincsiang tartománybeli Lop Nor vidékéről egy régi erődítményből is kerültek elő kenderből készített papírtöredékek, melyek i.e. 49-ből származnak. Ezek a fajta papírok még meglehetősen kezdetlegesek, silány minőségűek voltak. A leletek vizsgálata arra enged következtetni, hogy a papír e korai korszakában még nem szorította ki a fát és a bambuszt, hiszen a papírleletek mellett, nagyszámban kerültek elő íráshoz használt falapok is.
1957-ben Hszi'anban egy régi sírból további kender alapú papírtöredékek kerültek elő, amelyek mintegy 100 évvel előzik meg a Caj Lun-féle papír színrelépését. Csakhogy ezen papirosok egyikén sem találtak írást. Pontosabban kínai írást, hiszen Stein lelete arameus írásemlékeket őrzött. Az első, kínai írást tartalmazó papírlelet 1974-ben a Kanszu-tartománybeli Vuvej egyik sírjának feltárása során került elő. Kora a Nyugati Han-dinasztia idejére tehető. Ezt a papírt a lelőhely után Hantanpo-papírnak nevezték el a kínai szakemberek, és megállapították, hogy már sokkal jobb minőségű, mint a korábban talált papírok bármelyike.
A papír összes előnye ellenére csak több mint 200 éves lassú gyermekkor után fejlődött olyan tökéletessé, hogy a 3. századtól kezdve végleg kiszoríthatta a bambuszcsík-rendszerű könyveket. A 4. században Huan Hszüan hadúr egyik rendeletében a következő olvasható: "A régi időkben bambuszt használtak, mert még nem létezett a papír. Manapság a "sárga papírral" helyettesíteni lehet a bambuszt."(23) Huan Hszüan megállapítása jól mutatja, hogy a 4. századra már általánosan ismertté vált a papír felhasználása az íráshoz. Az említett "sárga papírral" kapcsolatban úgy vélik, hogy egy rovarkártevők ellen kidolgozott, a papír védelmét szolgáló módszerre utal. A papír a sárga színét a parafa kérgéből főzött eszszenciától kaphatta, amellyel átitatták, hogy távoltartsák az ártalmas kártevőket.
A papír tökéletesítése során a legkülönbféle anyagokkal kísérleteztek: az eperfa, szantálfa kérgétől a kenderen át a régi rongyokig mindenből megpróbáltak papírt csinálni. Olykor (pl. már Caj Lung is) több komponensű papírt is készítettek. A rotangpálmát a papírgyártáshoz a 3-4. században kezdék felhasználni.
A Tang-dinasztia idején még mindig a különböző faháncsokat és rostos növényeket használták a papírgyártás alapanyagaként. A Szung-dinasztia idején (960-1279) áttértek a bambusz használatára, és ez maradt az uralkodó a mongol Jüan- (1279-1368) és a Ming-dinasztia (1368-1644) idején is. Később attól függően, hogy milyen igények kielégítésére, milyen célra szánták, több komponensű alapanyagból készítették. Az addig ismert anyagok mellett felhasználták a szalmát is.
A papír és a papírgyártás technológiája túl nagyszerű volt ahhoz, hogy a kínaiak saját titkukként megőrízhessék. I.sz. 200-ban már ott található a mai Hszincsiang-tartománybeli Loulan vidékén, 399-ben pedig Turfanban. Több évszázadon át azonban nem került igazán távol Kínától. A papír elterjedésében az igazán nagy áttörés 751-ben történt, a talászi csata után. Ekkor indult világhódító útjára. A bagdadi kalifa e csata során nagyszámú kínai foglyot ejtett, köztük olyanokat is, akikről kiderült, hogy a papírgyártás mesterei. Ezek a kínai mesteremberek rendezték be az arabok számára az első papírgyártó műhelyt Szamarkandban. Pár évtized múltán, 793-ban már Bagdadba is eljutott, ezt követően Damaszkuszban, 900-ban pedig Egyiptomban, Kairóban is megindult a papírgyártás. 1100-ban Marokkóban is gyökeret vert a világ legújabb csodája, és ez volt az ugródeszka az európai karrier számára. A papír előállításának titka immár mindenütt ismertté vált, ahová az arabok eljutottak. Az első európai papírmalmot is az arabok alapították 1150-ben spanyol földön, pontosabban Valencia közelében található Xativában. Európa országaiban (Itáliában, Franciaországban, Németországban, Hollandiában)
a 12-17. század folyamán egymás után, gombamód szaporodtak a papírmalmok. Amerikában az első papírmalmot 1690-ben alapították Philadelphiában.
Az európai papírgyártás történetét, valamint a 19. századi Európának a kínai papírral és papírgyártással kapcsolatos ismereteit kiválóan összegzi Honoré de Balzac az 1837-1839 ben íródott regényében az Elveszett illúziókban. A francia realista regény nagy alakja egyik hősének szinte tudományos szöveget ad a szájába: "A császárság bukása után (1795) csaknem általánossá lesz a pamutvászon használata, mert ez az anyag olcsóbb, mint a lenvászon. Ez idő szerint a papír még olyan rongyokból készült, amelyeknek len és kender az anyaga, de ezek az alkatrészek igen drágák és a magas árak akadályozzák azt a föllendülést, amelyet a francia sajtó okvetlenül elér majd. A papír előállításához szükséges rongy termelését nem lehet fokozni. A rongy a vászonfogyasztás terméke, amiből az ország lakossága mindig csak bizonyos meghatározott mennyiséget szolgáltat. Ez a mennyiség csak a lakosság lélekszámának gyarapodásával növekedhet. Márpedig ahhoz, hogy a lakosság lélekszámában szemmel látható változás történjen, legalább negyed századra van szükség s forradalmi átalakulásra az erkölcsök, a kereskedelem és a mezőgazdaság terén. Ha tehát a papírgyártás anyagszükséglete túllépi azt a határt, amelyen túl a mai Franciaország több rongyot már termelni nem tud, mondjuk esetleg kétszeresen, sőt háromszorosan is, akkor elkerülhetetlenül új anyagot kell bevezetni a papírgyártásba, hogy a papír olcsó maradhasson...
A papír nem kevésbé bámulatos ipari termék, mint a könyvnyomtatás, amelynek létföltétele. Kínában már régóta ismerték, mielőtt a kereskedelem földalatti csatornáin át Kis-Ázsiába került. Ott a hagyományok szerint 750 körül már használták a papírt, amely foszlányokra tépett és péppé főzött pamutból készült. A megfizethetetlen pergamen pótlásának szükségessége a bombyxpapírtól (ez volt a neve a keleti pamutpapírnak) némely utánzási kísérletek során a rongypapírhoz vezetett, amelyet egyesek szerint görög menekültek találtak fel Baselben 1170-ben. Mások szerint egy Pax nevű olasz fedezte fel a papírt 1301 körül Páduában.
Így tökéletesedett a papírgyártás lassan-lassan anélkül, hogy sokat tudnának róla; annyi bizonyos, hogy már VI. Károly alatt főztek Párizsban papírpépet játékkártyák előállítására. Amikor a halhatatlan Faust, Coster és Gutenberg a könyvet feltalálták, a papírgyártómesterek, akik mint e korszaknak annyi művésze, ismeretlenek maradtak, a könyvnyomtatás céljaihoz idomították a papírgyártást. A hatalmas életerőtől duzzadó s egyben gyermeki hitű 15. században a különböző papírfajok elnevezése éppen úgy magán viseli a kor naiv bélyegét, mint azok a nevek, amelyeket a betűtípusoknak adtak. Így a szőlőpapír, a Jézus-papír, a nagyívű galambdúcpapír, a fazékpapír, pajzspapír, a kagyló- és a koronapapír nevüket a szőlőfürttől, a Megváltó képétől, a pajzstól, a kagylótól és a koronától kapták, amely vízjelként az ív közepére volt nyomva. Napóleon alatt egy sast nyomtak az ívre vízjelnek, amitől a "grand aigle" (nagy sas) nevet kapta. Hasonlóképpen nevezték el a betűtípusokat Cicerónak, Ágostonnak, nagy kánonnak, a misekönyvekről, a teológiai iratokról és Ciceró beszédeiről, amelyekhez először használták az illető írásokat. Az úgynevezett italique, vagy kurzív betűtípust az Aldo-család találta fel Velencében. A géppel gyártott papír feltalálása előtt, amelynek hossza korlátlan lehet, a legnagyobb forma a "nagy galambdúc" és a "nagy Jézus". A "nagy galambdúcot" úgyszólván kizárólag csak ércképekhez és metszetekhez használták. Egyébként úgy volt, hogy a papíros nagysága a nyomókő nagyságához igazodott.
Abban az időben, amikor David ezeket kifejtette, a tekercspapír még képtelenségnek számított Franciaországban, jóllehet Denis d'Essone már 1799-ben gépet talált fel az előállítására, amelyet később Didot-Saint Léger próbált tökéletesíteni. A velinpapírt, amelyet Ambroise Didot talált fel, csak 1780-tól kezdik gyártani. Ez a futó pillantás megdönthetetlenül igazolja, hogy az iparnak és a szellemi fejlődésnek minden nagy térfoglalása rendkívül lassan és észrevehetetlen felhalmozódás árán sikerült; akárcsak valami földtani alakulat vagy más természeti folyamat. Lehet, hogy az írásnak vagy magának a nyelvnek is olyan dadogások árán kellett a tökéletesedéshez eljutnia, mint a nyomtatásnak.
Európaszerte rongyszedők gyűjtik össze az összes vászonhulladékot, régi rongyot és megvesznek mindenféle szövetmaradékot. Ezeket a hulladékokat, amelyeket szövetfajták szerint osztályoznak, a rongynagykereskedőknél raktározzák el, akik aztán a papírmalmok ellátásáról gondoskodnak...
A papírgyáros tisztára mossa a rongyokat, szép híg péppé főzi, azután, ahogy a szakácsné a mártást a szitán átszűri, egy vaskereten préseli át, ezt a vaskeretet hívják formának. A forma belsejét fémszövettel tölti be és ennek közepén vannak elhelyezve azok a jelek, amelyektől a papír a nevét kapja. A forma nagyságától függ a papír nagysága... A lenvászonból tehát nagy a hiány. Angliában, ahol a lakosság négyötöd részénél kiszorította a pamut a lent, már csak pamutból készítenek papírt. Ám ez a papír először is igen könnyen törik és szakad, másodszor gyorsan oldódik vízben, hogy egy pamutpapírból készült könyvnek elég negyedóráig vízben áznia, és péppé válik, míg egy régi könyv akár két óráig is állhat benne, mégsem megy tönkre. Csak meg kell szárítani a régi könyvet s a szöveg, ha megsárgult és elmosódott is, mégis olvasható, a mű tehát nem pusztult el... Egyszer a dolgozószobámban élénk eszmecsere folyt arról, hogy milyen alkatrészeket használnak Kínában a papírgyártáshoz. A nyersanyagoknak köszönhető, hogy ott a papírgyártás kezdettől fogva a tökéletességnek oly fokát érte el, amilyenről nekünk sejtelmünk sincs. Nagyon sokat foglalkoztatott bennünket akkortájt a kínai papír, amelyet könnyűsége és finomsága sokkal felsőbbrendűvé tesz a mienknél, mert ezek az értékes tulajdonságai egyáltalán nem mennek szilárdságának rovására és bármilyen vékony is a papír, a legkevésbé sem átlátszó. Egy rendkívül nagytudású korrektor, Saint-Simon gróf éppen az eszmecsere közben lépett be. Ő mondta el nekünk, hogy Kempfer és Du Halde szerint a kínaiak papírjához a brusszonácia vagy papír-eperfa szolgáltatja a főanyagot, amely tehát éppúgy növényi eredetű, mint a mi papírunk. Egy másik korrektor véleménye az, hogy a kínaiak főleg egy állati terméknek felhasználásával állítják elő a papírt, ez pedig a selyem, amely oly bőben van Kínában. Fogadtak egymással a jelenlétemben. Miután a Didot-cég az Akadémia nyomdája, egészen természetes, hogy a vita döntés végett a tudós gyülekezet tagjai elé került. Marcel urat, a császári nyomda egykori igazgatóját nevezték ki döntőbírónak, aki a két korrektort Grozier abbéhoz, az Arzenál könyvtárosához utasította. Grozier abbé ítélete szerint mind a két korrektor elvesztette a fogadást. A kínai papírost nem selyemből és nem is brusszonáciából állítják elő, hanem a bambusznád megőröl rostjaiból főzik a pépjét. Grozier abbénak volt egy kínai könyve, egy ábrákban és műszaki leírásokban gazdag mű, amely a papír előállításának minden mozzanatát a legpontosabban leírta. Az abbé mutatott nekünk egy képet, amely bambuszvesszőket ábrázol, amint halommal álltak egy pompásan megrajzolt papírműhely egyik sarkában... A bambusz nádfajta; természetes tehát, hogy elsősorban a mi nádunkra gondoltam. A munkaerő Kínában nem számít, egy napszám ott három sou; éppen ezért a kínaiak megtehetik, hogy a papírjukat, amint a formából kikerül, ívenként forró fehér porcelánlemezek közé rakják, ezzel préselik és megadják neki az fényt, könynyűséget, szilárdságot és selyemfinomságot, amely tulajdonságok a világ első papírjává teszik. Itt tehát arról van szó, lehetne-e ezt a kínai eljárást géppel helyettesíteni. A gép segítségével megoldható lenne az olcsóság kérdése, amit Kínában a munkabér rendkívüli alacsonyságával érnek el. Ha el tudnók érni azt, hogy alacsony árak mellett olyan papírt állítsunk elő, amelynek minősége hasonló a kínaiakéhoz, a felénél is többel leszállíthatnók a könyvek súlyát és vastagságát. Egy teljes kötet Voltaire, amely a mi velinpapírunkon kétszázötven fontot nyom, alig nyomna ötvenet kínai papíron. Ez magában nagy eredmény lenne. A könyvtárak elhelyezése is egyre nehezebben megoldható kérdéssé válik, amikor tárgyaknak és embereknek a kisebb méretekhez való idomulása kiterjed a lakásokra is... Milyen szégyene a mi korunknak, hogy nem állít elő tartós könyveket! Mert nem adok neki tíz évet és a holland papír, vagyis a lenvászonból készült papír egészen eltűnik."(24)
A papír kelet-ázsiai karrierje sem kevésbé látványos. A legkorábban, már a 3. század közepén Koreában és Vietnamban is ismerték a kínai papírt. Japánba az 5. században Koreából jutottott el. A japán papírkultúra az igényes és különleges papírkészítményeivel mára szinte a kínait is túlszárnyalta.
A kínai találmány a tehetséges japán mesteremberek kezei nyomán lenyűgöző változatokkal büszkélkedhetett. A 8. században már 233 féle papír volt ismert japánföldön.

TEKERCSKÖNYVEK - KÖNYVTEKERCSEK

Az írásra használt papír megjelenésekor, az i.sz. 2. században az az érdekes helyzet állt elő, hogy egymás mellett három-négy anyagot is használtak a könyv matériájaként. A papír csak a 4-5. században szorította ki véglegesen a fa, a bambusz és a selyem alapú könyveket. A papírkönyv legkorábbi változatában azt a jól bevált mintát követte, amelyet a bambuszcsíkokból összeállított csien cö-típustól átvett, a selyemtekercs csüan-formától örökített. A megírt papirost egy rúdra (csou) felcsavarva tárolták. A könyv ezen típusát "tekercs-rúd"(csüan-csou) fajtának nevezik.
Sajnos mind a mai napig még töredékes formában sem került elő papírra írt könyvtekercs a papírkönyv legkorábbi évszázadaiból, jóllehet erről több korabeli forrás is megemlékezik. Az archeológiai feltárások során Hszincsiang területéről több az 5-7. századból származó könyvtekercstöredék került elő.
A könyvek és írott anyagok legtekintélyesebb kínai lelőhelyének a Kanszu-tartománybeli Tunhuangban található Ezer Buddha Barlangtemplom egyik befalazott terme bizonyult.(25) Tunhuang fölfedezése két magyar tudósnak köszönhető. A világ is főként az ő révükön ismerkedhetett meg a barlangtemplomok páratlan kincseivel. Lóczy Lajos, a kiváló magyar földrajztudós, a gróf Széchenyi Béla által szervezett és vezetett 1879-es belső-ázsiai expedíciójának eredményeiről 1902-ben számolt be a hamburgi nemzetközi orientalista kongresszuson. Ez a beszámoló keltette fel Stein Aurél érdeklődését a Kína és a belső-ázsiai sivatagok határán fekvő oázisvároskára, amely jelentős felfedezésekkel kecsegtetett. Stein Aurél 1907 márciusában jutott el először Tunhuangba, majd májusi visszatérésekor hozzálátott a barlangtemplom kincseinek szemügyrevételezéséhez, és egy részének megszerzéséhez. A legfőbb problémát a barlangtemplom őrzésével megbízott Vang nevű taoista szerzetes "megpuhítása" jelentette. A szerzetes bizalmát a magyar származású brit sir egy kegyes hazugsággal nyerte meg. Azt füllentette, hogy ő maga a buddhisták és taoisták által egyaránt nagy tiszteletnek örvendő Tang-kori buddhista zarándok, Hszüan-cang lába nyomát követve érkezett ide. Stein Aurél könyvében így emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor először megnyílt előtte a kincseket, titkokat rejtő ajtó: "Vezetőnk olajlámpájának derengő fényénél is észrevettem, hogy rendetlenül bár, de hatalmas halomban hevertek itt a kézirattömegek, a padlótól fel egészen három méter magasságig. Későbbi mérésből kiderült, hogy körübelül 15 köbméter kézirat volt a kis cellában. Mindössze annyi hely maradt szabadon, hogy két ember egymás mellett megállhatott."(26) A számunkra érdekesebb kínai tekercseket pedig így mutatja be: "Az első íráskötegek, melyek a kezünkbe kerültek, 30 cm magas vaskos papírtekercsek voltak, kínaira fordított buddhista egyházi szövegekkel. Mind papirosuk, mind alakjuk és egyéb tünetek határozottan tekintélyes korról tanúskodtak. A görög papiruszok módjára fára csavargatott sárgás papirostekercsek kibontva gyakran tíz méter hosszúaknak bizonyultak. A függőleges betűoszlopok, a szélességi oldallal párhuzamosan sorakoztak."(27)
Stein Aurél nyomában sorra megjelentek a többi keletkutatók is. Elsőnek az éppen Kínában tartózkodó kiváló francia tudós, Paul Pelliot érkezett ide. Ő szintén Vang szerzetes nem csekély jóindulatának és közreműködésének köszönhetően, már helyben mintegy 15 ezer kéziratot vizsgált meg, amelyből kb. 6 ezer elvitelére kapta meg a jámbor szerzetes beleegyezését. 1911 októberében egy japán expedíció is elvitt az országból pár száz irattekercset. Ma Japánban jó néhány igen jelentősnek mondható 8-9. századi kínai tekercsváltozatú könyvet őríznek. A mandzsu kormány csak 1909-ben eszmélt rá a Kína területén lévő barlangkönyvtár igazi értékére. Ekkor szállították Pekingbe, a ma a Peking Könyvtár tulajdonát képező kb. 8600 irattekercset. A Stein Aurél elszállította mintegy 3 ezer irattekercset és 6 ezer kéziratot jelenleg Londonban, a British Museumban őrzik, Pelliot szerzeményét pedig Párizsban, a Bibliothéque Nationale-ben. Az összesen mintegy 25 ezer irattekercs közt a kínain kívül nagyszámban találni még tibeti, szanszkrit, szogd, karósti, khotáni, ujgur stb. nyelven írtakat is. A tunhuangi iratok Kína és Belső-Ázsia a Szuj- és Tang-dinasztia korszakának páratlan leletegyüttese. Kínai tárgyú anyagában találunk tekintélyes terjedelmű buddhista szútrákat, konfuciánus és taoista műveket, filológiai, földrajzi, orvosi és jóslással foglalkozó munkákat. Irodalmi tárgyú művei más forrásból ismeretlen világi és vallásos novellákat, verseket őríztek meg. Ezek vizsgálatának során ismerkedhett meg a Kína és a nyugati világ egyaránt egy különleges műfajjal, a verses és a próza részek váltakozásából építkező ún. pien-ven stílussal.
A könyv tekercs változata a 2. századtól egészen a 10. századig használatban maradt. A könyvmásolás és árusítás igazi professzionális foglalkozássá a Szuj- és a Tang-dinasztia idején vált. Ekkoriban gombamód szaporodtak a könyvmásoló műhelyek és a könyvesboltok. E fellendülést mutatják a régészet eredményei is, amelyek során e korszakból jóval több tekercskönyv került elő, mint a korábbiakból.
A források tanúsága szerint a Liang-diansztia idején Jüan Ti császár (552-554) több mint 67 ezer csüan kézzel másolt könyvet gyűjtetett össze. A rövid életű Szuj-dinasztia egyik uralkodója, Jang Ti (605-618) rendeletére több mint 89 ezer könyvtekercset őríztek Lojangban, az akkori fővárosban. A Tang-dinasztia császára, Hszüan Cung (713-755) a hajdani fővárosban, Csang'anban (a mai Hszi'an) négy teremben mintegy 51 ezer kézzel másolt tekercset őríztetett. Szintén a Tang-dinasztia császára volt Ven Cung, aki 56 ezer könyvtekerccsel töltette fel a csang'es palota 12 raktártermét.
A Tang-dinasztia idején a császári könyvtárak mellett híres, tekintélyes magán-gyűjteményeket is számon tartottak. Névszerint ismertek olyan híresebb gyűjtemények, mint a pl. Li Pié, a Szu Piené vagy a Liu Kung-csuoé. Ezek mindegyike 10-30 ezer tekerccsel büszkélkedhetett.
A buddhizmus kínai térhódítása is a könyv tekercs formában létező korszakára tehető. A terjedelmes buddhista irodalom kínaira fordításának megindulása a Nyugati Han-dinasztia korának végére tehető. A kolostorokban működő névszerint ismert leghíresebb fordítók közt tartják számon pl. Dharmaraksát (3. sz.) és Kumaradzsivát (344-413). A buddhizmus legfelkészültebb, legavatottabb interpretátorainak Gunabhadrát (394-468) és a már emlegetett Tang-kori zarándokot, Hszüan-cangot tartják. A kínai fordítók keze nyomán a buddhista Tripitaka jelentős részének kínai változata összesen 5040 kötetben jelent meg a Tang-dinasztia idején. A könyvet alkotó papírtekercsek hossza az írásmű terjedelmétől függően különböző lehetett. Szélességük azonban általában egy láb körül van. Az íráshoz előkészített papíron grafittal mindig behúzták az ún. "határvonalat" (csie-hang), amely arra szolgált, hogy az üres papiroson kijelölje az írásra felhasználható területet, és elkülönítse a függőleges sorokat, hasábokat. A "határvonal" alsó és felső részét "széleknek" nevezték. Az írás során, a hajdani bambuszcsík-rendszerű és selyemtekercs könyvek emlékeként az első két sort üresen hagyták. Csak a következő sorokban jelölték a mű címét, szerzőjét vagy a fejezet címét és számát. Ha a mű több tekercsre íródott, elengedhetetlen volt, hogy a tekercs sorszámát is jelöljék. A tekercsek némelyikének nagy figyelmet és biztos kezet kívánó másolása olykor több hónapig vagy akár egy évig is eltarthatott. Így aztán nem tarthatjuk szerénytelenségnek, ha a másoló esetenként saját nevét és a másolás idejét is fontosnak tartotta feltüntetni. Hagyományosan úgy tartották, hogy egy sorba 17 írásjegyet lehet írni, de ennek ellenére nem ritka az olyan tekercs sem, amelynek soraiba 20-24 írásjegy is szerepel. Némelyik műnek a főszövegéhez fűzött kommentárt apróbb írásjegyekkel két sorba rendezve a főszöveg közé ékelték. Ez a nyomtatás feltalálásakor általános gyakorlattá vált, de még sok esetben a szöveg nehéz olvasásához vagy félreolvasásához vezetett és vezet ma is.
A hagyományos kínai írás fentről-lefelé halad, az így kapott sorok pedig jobbról-balra tartanak, természetes tehát, hogy a rudat, amelyre a papirost csavarták fel a papírlap jobb szélére erősítették. Ez
a rúd általában vékony fabotocska volt, amelyet festéssel díszíthettek, védhettek. A tunhuangi tekercsek is kivétel nélkül ilyen farudakkal voltak ellátva. Olykor azonban, ahogy az a korabeli forrásokból kiderül, a pazar császári könyvtárak és gazdag magángyűjtemények könyveinek rúdja készülhetett mázas porcelánból, vörös szantálfából, korálból, jádéből, sőt elefántcsontból és aranyból is.
Azért, hogy a könyv papíranyagát megvédjék a sérülésektől, néha selyemre vagy díszesebb papírra is felkasírozhatták, ezt piaonak nevezik. A fölcsavart tekercset zsinórral (taj) kötötték össze, amelyet
a kasírselyem, -papír szélének közepére varrtak, erősítettek. A régiek nagy figyelmet szenteltek ennek a számunkra jelentéktelen apróságnak tűnő zsinórnak. Olykor meglepően nagy összeget is hajlandók voltak fizetni egy-egy remekbe sikerült, több színből álló vagy különleges fonású tekercskötő zsinórért. Ezeket a zsinórokat nemcsak a tekercskönyvek, hanem a máig hasonló rendszert követő tekercsképek átkötésére is használták, használják ma is.
A könyvtekercseket a biztos védelmet elősegítendően vászonborítóba (cse) göngyölték. Ez a borítóvászon, amelyet a "könyv ruhájának" (su-ji) is neveztek hasznos szolgálatott tett olyankor is, ha a mű több tekercsből állt. Ilyen esetekben ugyanis, hogy az összetartozó tekercsek nehogy elkeveredjenek egymástól, általában 5 vagy 10 tekercsből álló mű teljes sorozatát egy közös vászonba bugyolálták. A könyvtekercseket polcokon, egymásra helyezve tárolták. Elég hosszadalmas munkának számított a tekercsek kiszabadítása, kicsavarása. Ezért, hogy a számos tekercs közül az éppen keresettet könnyen megtalálják, mindegyiket egy, a rúd végére erősített azonosító táblácskával (csien vagy csien-fu, csien-tiao) látták el. Ez a táblácska legtöbbször fából készült, de az igazán értékes tekercsekhez elefántcsontból faragták. Az azonosító táblácska tartalmazta a tekercscsel kapcsolatos valamennyi rövid információt (könyvcím, tekercs száma stb.), amely a gyors kiválasztást megkönnyíthette. A tekercseken fityegő elefántcsont-táblácskákat említi egyik versében a híres Tang-kori irodalmár, költő, Han Jü is:
"Je uraság otthonában van könyv temérdek, harmincezer tekercs polcokon halomban.
Mindegyiken elefántcsont-táblácska fityeg, frissen, tán érintetlen fekszenek nyugodtan."(28)

Sajnos a kézzel másolt könyvtekercsek Szuj- és Tang-kori aranykorának többszázezernyi példánya kevés kivétellel a kínai történelem háborúkkal, felkelésekkel teli viharos korszakaiban megsemmisült, eltűnt. Ezért is számít, többek között a kínai könyvtörténet vizsgálatának szempontjából, egyedülálló kincsesbányának a tunhuangi leletegyüttes.

A TEKERCSTŐL A LAPOKIG

A kézzel másolt kínai könyv aranykorának idején a Szuj- és a Tang-dinasztia uralkodása alatt, mint azt láthattuk, jó minőségű könyveket állítottak elő magas színvonalon, melyeket praktikus, olykor díszes kivitelű borítással láttak el. A 9. század közepén, amikor még mindig a rúdra csavart tekercsváltozat volt az uralkodó könyvforma, megjelentek a lapok (je) és a lapokból összeállított könyv.
A tekercsek olykor több 10 méter hosszúak is lehettek, s ez igen megnehezítette a könyv föl- és
lecsavarását. Az is előfordulhatott, hogy a mű tanulmányozása, böngészése megkívánta a tekercs teljes lecsavarását, hogy a szöveg teljes egészében áttekinthetővé legyen. A feladat esetenként nehézségekbe ütközött és nem kis kényelmetlenséget okozhatott.
A Hadakozó Fejedelemségek, a Csin- és a Han-dinasztia idején ez még nem jelenthetett gondot, hiszen ekkoriban még csak kevés olyan monumentális munka született, mint amilyenek a Szuj- és a Tang-dinasztia idején megjelentek, például szútrák, szótárak. Részükre nemcsak kényelmetlennek, de egyre inkább alkalmatlannak bizonyult a tekercsforma.
E problémának az áthidalására tett kísérletezés során több leleményes, sokat ígérő átmeneti könyvtípus is megszületett.(29)
Az egyik változatot a könyv teljes papíranyagának - amelyet korábban a rúdra csavartak fel - téglalap alakúra, egyenlő részekre hajtogatott részeinek harmónikaszerűen egymásra hajtogatásával hozták létre. Alsó és felső borítólapjaként egy-egy erősebb és vastagabb papírlapot használtak, amelyeket olykor színesre festhettek vagy vászonnal boríthattak, hogy ezzel is védjék a sérülésektől. Ezt az új formát "szútrakötésnek" (csing-csö csuang) vagy "szanszkritkötésnek" (fan-csia csuang) nevezték. Az új típusú "szútrakötésű" könyvek megkönnyítették a terjedelmes művek használatát. A bonyolult, nagy odafigyelést igénylő csavarással szemben, megjelent az egyszerűbb, praktikusabb, máig használt lapozás technikája. A hoszszabb, terjedelmes művekben keresgélve, a könyvet átlapozva sokkal könnyebben megtalálhatták a keresett részt.
A "szútrakötésű" könyvek egy továbbfejlesztett változatát úgy készítették, hogy a harmónikaszerűen összehajtogatott lapok közül az elsőt és az utolsót egy két lap szélességű kemény borítólapra ragasztották, majd akárcsak a ma használt könyveket, összehajtották és a papírlapok vastagságában kiképezték a könyv bordáját. Ezt a típust "forgószél-kötésű" (hszüan-feng csuang) könyvnek nevezik. Nevét onnan kapta, hogy a könyv lapjai oda-vissza olyan könnyedén, gyorsan átpörgethetők, mintha forgószél hajtaná. Ennek a kötésnek, szintén erre a jellegzetességére utal a japán elnevezése is, a "forgószél lapok" (sempu-yo).
A Szung-korban jelent meg az a változat is, amelyik a tekercsformától még alig különbözött, ezt az ún. "sárkánypikkely-kötés" (lung-lin csuang) vagy más néven, az előbb leírt típusra emlékeztető formája miatt "forgószél lapokból álló kötésnek" (hszüan-feng-je csüan-ce), rövidebb nevén "forgószél lapoknak" (hszüan-feng-je) is hívták.
A tekercs már lapokat tartalmazott, amelyek jobb oldalon voltak egymáshoz erősítve, ezek hossza balról jobbra egyre rövidebb volt. A lapok külön érdekessége, hogy a "szútrakötésű" és a "forgószél-kötésű" könyvekkel szemben a "sárkánypikkely-kötésű" tekercskönyvek lapjainak mindkét oldala nyomtatva illetve írva volt.
A 9. században a kínai könyv "szútrakötésű" és "forgószél-kötésű" változata kiküszöbölte a könyvtekercs formájú változat valamennyi fogyatékosságát. Kötését, szerkezetét illetően innen már csak egy rövid lépés választotta el a könyvet a ma is ismert külön lapokból álló változatának megjelenéséig.
E változat viszont már szoros kapcsolatban áll a nyomtatás feltatálásával, melynek eredményeképpen Megszülethetett.

III. NYOMTATOTT KÖNYVEK

A FANYOMÓDÚCOS NYOMTATÁS KEZDETE

A 9. századig a könyv egyetlen sokszorosítási módja a kézzel való másolás volt. Ez a fáradságos, egy-egy terjedelmesebb mű esetében akár több évig is eltartó hosszadalmas művelet túlságosan is lassú módja volt a könyv szélesebb körű elterjedésének. Sőt, ezt a lassú folyamatot csak tovább nehezítették a háborúk és tűzvészek, melyeknek az amúgy is korlátozott menynyiségű kézzel másolt könyvek gyakorta estek áldozatul.
Kínában a nyomtatás nem minden előzmény nélkül indult, hiszen a nyomtatás technikájának elmélete más formában már korábban is létezett. Ilyen előzménynek tekinthető a kőfeliratok kapcsán már emlegetett pacskolatkészítés. A másolásnak ez a változata röviden összefoglalva abból állt, hogy a bronzok, vagy a kőbe vésett feliratok papírra történő dörzsöléses átpauzálása után a papíron fekete alapon fehér írásjegyek jelentek meg. Később, a kifejezetten pacskolatkészítéshez előállított kősztélék között találunk olyanokat is, amelyeken az írásjegyek kiemelkednek az alapból, tehát az írásjegyek környékét vésték ki, és így a pacskolaton a szabályos írott szövegnek megfelelően fehér alapon fekete írásjegyek olvashatók.
A nyomtatás másik előzményének a pecsétnyomó (jin) tekinthető.(30) Az azonosítást, hitelesítést szolgáló pecséthasználat, pecsétkészítés hagyománya Kí- na messzi múltjában, a Sang-dinasztia korában
gyökerezik. A történelem minden korszakában a pecsétet azzal a céllal használták, hogy a tulajdonos e tárgyacska segítségével igazolni, hitelesíteni tudja a tulajdonát képező tárgyakat vagy az általa készített termékeket, alkotásokat. Ezért épp úgy megtaláljuk a pecséteket a régi bronzedényeken, -fegyvereken, porcelánedényeken, mint a későbbi kéziratokon, festményeken. A pecsétfargás mindig megbecsült, nagy mesterségbeli tudást igénylő művészi foglalkozásnak számított. Ez a mai napig a nagy előszerettel használt, legszemélyesebb tárgyak egyike, melynek megszámlálhatatlan változata létezik. Különböző formában, díszítéssel készítették különböző nemes, értékes anyagból faragva (ritkábban öntve). Alapanyagául ritka ásványok, jádé, márvány, elefántcsont, bronz, arany, ezüst szolgált. Élénkpiros, cinóbervörös nyomata általában 2-4 írásjegyet tartalmaz, amely a tulajdonos nevét vagy műhelyét jelöli. Vésése egyaránt lehet pozitív és negatív.
A könyvek igazán nagyszámú másolatkészítését elősegítő sokszorosítási technika első lépésének a fatáblás vagy fanyomódúcos nyomtatás (tiao-pan jin-sua) megjelenése számít. Sokáig heves viták zajlottak akörül, hogy mikorra tehető a fanyomódúcos nyomtatás kialakulása. Egyesek a Szuj-dinasztia, mások a Tang-dinasztia mellett kardoskodtak, de olyanok is akadtak, akik az Öt dinasztia idejét (907-960) jelölték meg e legkorábbi nyomtatásiforma megszületésének. Ezt az utolsó feltevést a régészeti leletek és a korabeli dokumentumok vizsgálata alapján határozottan kizárhatjuk. A régészet minden kétséget eloszlatott azon leleteivel, melyek a fanyomódúcos nyomtatás 10. század előtti létezését igazolják. A szakemberek körében ma általánosan elfogadott az a nézet, hogy a fatáblákkal történő nyomtatás technikája valamikor
a Tang-dinasztia idején (618-907) fejlődött ki. Azt viszont már, hogy a Tang-dinasztia majd 300 évének melyik korszakában jelent meg, nehezebb meghatározni. Az első biztos fogódzót, a ma ismert legrégebbi nyomtatott könyv, a 868-ból származó Gyémánt szútra megtalálása jelentette, amely a már többször említett kiváló tudós, Stein Aurél tunhuangi leletei közül került elő. Ő maga ekként számol be a szenzációs leletről: "Roppantul megörültem egy kitűnő állapotban maradt tekercsnek, melynek nemcsak címképe, hanem egész szövege is nyomtatva volt. Keltezése megfelelt a 860. esztendőnek. Végérvényes bizonysága ez annak, hogy a fatömbökbe vésett betükkel való nyomtatás már jóval korábban ismeretes volt, mint amely időkből a találmányt származtatni szokás. Egynémelyik tekercset igazán megkapó, művészi becsű rajzok és fametszetek díszítették."(31)
A tekercsformájú, 14 kínai láb hosszú Gyémánt szútra különlegessége, hogy nemcsak hogy nyomtatva van, de már illusztrálva is! Ez a lelet, ahogy azt Stein Aurél is rögtön felismerte, ékes bizonyítéka annak, hogy a 9. század közepén Kínában már létezett a fadúcos nyomtatás. Tisztán vésett írásjegyei, szabályos, egyenletes nyomása még valamiről árulkodik, mégpedig arról, hogy egy ilyen viszonylag fejlett és érett nyomdatechnológiának korábbi, akár száz esztendőre is visszanyúló közvetlen előzményének kellett lennie. A nyomtatás 9. század előtti létezésének egyik bizonyítéka az a Japánban kiadott rendelet, amely Shótoku császárné nevéhez fűződik. E rendeletnek értelmében 764-770 között a több mint ezer írásjegyből álló közismert buddhista varázsszövegből, a dharaniból egymillió példányt nyomtattak, melyeket miniatűr fából készült pagodamodellekbe helyezve buddhista templomok és kolostorok között osztottak szét. A dharani szútra a korai nyomtatás igen népszerű kiadványa volt, hiszen ismerünk a 8-10. századból való nyomtatott példányaiból Japánból, Koreából és Kínából származót is, néhányat közülük még nyugati múzeumok is őriznek. Japán és Korea ez idő tájt szoros kulturális kapcsolatot tartott fenn Kínával. E kultúrhídon keresztül érkezett az írás, a papír és mint látjuk a sokszorosítás technikája is. A két országban talált, a korai nyomtatásra utaló leletek is a kínai fanyomódúcos nyomtatás fejlettségéről árulkodnak.
A régészeti leletek mellett a nyomtatás Tang-kor eleji létezését bizonyítja néhány korabeli följegyzés is. Ezekből kiderül, hogy ekkor már a magánkézben lévő nyomdák is virágoztak, noha időről időre megpróbálták ellenőrízni, sőt akár meg is szűntetni őket. A magánnyomdák kiadványai között a buddhista könyvek mellett a minden napok praktikus "kézikönyvének" számító naptárak, kalendáriumok voltak a legnépszerűbbek. Ez pedig esetenként a kormánynyal való összeütközésre adott okot, hiszen a kormány úgy vélte, hogy a naptárak magánkiadása sérti a császárnak, az Ég Fiának azt a kizárólagos jogát, hogy szabályozza az égitestek mozgásai és a földi dolgok, események közt kapcsolatokat. 835. december 29-én Tungcsuan körzet katonai kormányzója, Feng Szu a következőket jegyezte meg ezzel kapcsolatban: "Szecsuan és Huajnan (a mai Anhuj és Csiangszu) valamennyi tartományában nyomtatott naptárakat árusítanak a piacokon. Ezek a nyomtatott naptárak évről-évre elárasztják a birodalmat, még mielőtt a Császári Csillagvizsgáló az új naptárat jóváhagyná és hivatalosan terjeszteni kezdené. Ezzel megsértik azt az elvet, hogy a naptár egyesegyedül őfelsége adománya."(32)
825-ből egy irodalmi antológia előszavában azt olvashatjuk: "A könyveket másolják és nyomtatják, majd a piacon árusítják."(33) Az éles szemű japán buddhista zarándok, Ennin a 9. század közepén járta be Kína nagy részét.(34) Szorgalmas naplóíró volt, s ennek köszönhetően feljegyzéseiből tudunk arról, hogy 838-ban Jangcsouban egy könyvesboltban vásárolt egy nyomtatott naptárt. Ezt Ennin olyan hétköznapi ügyként említi, hogy abból arra következtethetünk, hogy a nyomtatásnak a 9. században nemcsak Kínában, de Japánban is általánosan elterjedt, fejlett technológiája volt.
A könyvnyomtatás fejlődésének egyik közvetlen oka a buddhista hitérítő szerzeteseknek köszönhető, akik éles szemmel ebben látták hitük minnél szélesebb körben történő terjesztésének lehetőségét. Ezért aztán több nyomdát a buddhista kolostorokban rendeztek be, ahol a buddhista irodalom tekintélyes mennyiségű munkáiból adtak ki egyre többet, növekvő példányszámban. Pédául 972-983 között több mint ötezer kötetben, mintegy 130 ezer lapon jelentették meg a buddhista kanonikus szöveggyűjteményt, a Tripitakát. A buddhista iratok mellett azonban a Tang-kor idején már kiadásra kerültek a taoista szentkönyvek és a konfuciánus klasszikusok is, valamint nagy számban irodalmi antológiák, történeti munkák és enciklopédiák. A tömegek igényének kielégítésére olyan népszerű munkákat is kinyomtattak, amelyek jóslással, jó és rossz előjelek magyarázatával és álomfejtéssel fogalkoztak.
A fadúcos nyomtatás egyik "oldalhajtása" az ekkoriban megjelenő új képzőművészeti technika, a fametszet készítés. A fametszés nemcsak önálló művészeti technikaként létezett, de hosszú évszázadokig a könyv elengedhetetlen segítőtársa is volt, hiszen az illusztrációk (mint pl. már a 868-ban készült Gyémánt szútrának is) fametszéssel készültek.(35) Fametszetesek voltak azok a nyomdatechnikai termékek is, amelyek az írástudatlan réteg igényeit is kielégíthették. Már a Tang-kor idején rendkívül keresettek voltak, s nagy népszerűségnek örvendtek a technikailag és művészi szempontból egyaránt igénytelenebben nyomtatott játékkártyák és a jókívánságokkal teli újévi képek (nien-hua).
A Tang-korban a könyvnyomtatás országszerte virágzásnak indult, több híres központját ismerjük, ilyen volt pl. Lojang és Kajfeng, de jelentős nyomdák működtek a mai Szecsuan-tartomány területén, valamint Nankingban és Hangcsouban is.
Az a törekvés, amelyet már a Han-kortól kezdve szorgalmaztak, hogy az írás és az írott művek ismerete minnél nagyobb közönséghez eljusson, a Tang-dinasztia idején végre megvalósulni látszott. Immár nem volt arra szükség, hogy a fontosabb, szent szövegeket hatalmas kőtáblákól pacskolatok segítségével vagy drága pénzen, időt és energiát nem kímélve selyemre vagy papírra kézzel kelljen másolni, másoltatni. A nagy mennyiségben olcsón sokszorosítható könyv már nem számított ritka különlegességnek, nagy értékű ritkaságnak, hiszen akár piacon is lehetett kapni. A Tang-dinasztia névtelen mesterembereinek nagyszerű leleménye, a fadúcos nyomtatás igazi aranykorát azonban csak a Szung korban érte el.

A FADÚCOS NYOMTATÁS VIRÁGZÁSA

A 10. század környékén a leginkább Szecsuan és Csöcsiang tartományban kiadott nagyszámú buddhista műveken túl, egyre nagyobb számban, más munkák is megjelentek. A kormány is felfigyelt a nyomtatás kínálta sokszorosítási lehetőség előnyeire. A Szung kormány politikája az volt, hogy szerkesszék meg és adják ki az alapvető matematikai, orvostudományi, mezőgazdasági, hadtudományi és haditechnikai szövegeket, természetesen nem megfeledkezve a konfuciánus írásokról, az előző dinasztiák történeti műveiről, a törvénykönyvekről és a jelentős filozófusok, gondolkodók műveiről sem. Támogatta új kiadványok megjelenését is, mint amilyen Szu Szung 11. században megjelent füvészkönyve volt. Az ilyen könyveket a tartományi kormányhivataloknak osztották szét vagy árusították. Mai szemmel nézve ezek nem számítottak nagy példányszámú kiadványoknak. A legnagyobb példányszámban kiadott könyvek egyike A mezőgazdaság és selyemhernyótenyésztés alapelemei volt, amelyet 1273-ban kétszer is kinyomtattak 1500-1500 példányban.
A nyomtatott könyvek segítséget jelentettek a kerületi székhelyeken és a fontosabb járási székhelyeken államilag támogatott oktatásban is. A tananyagban a legelőkelőbb helyet az irodalmi és filozófiai tárgyak foglalták el, de foglalkoztak praktikus ismeretek elsajátításával is, olyanokkal mint pl.: közigazgatás,
a hidraulika, a hadtudomány és a matematika.
A Szung és a Jüan hivatalnokok tehát nem egyszerűen irodalmi műveltségű mandarinok voltak, hanem tekintélyes, hasznos tudású szakemberek egyben.
Az állami könyvkiadók mellett virágoztak a magánkiadók is. Ezek a magánkiadók könyveket jelenthettek meg pl. a mezőgazdaságról vagy az elemi számtanról és az abakusz használatának technikájáról. Az ilyen könyvek jellegzetes példája Jang Huj Matematika hétköznapi használatra című műve, amelyet 1262-ben nyomtattak ki. Magasabb szintű ismeretek terjesztését szolgálta Csu Si-csie Bevezetés a matematikába című műve, amelyet 1299-ben adtak ki, és amely a korabeli városi élet mindennapjaiból vett példáiról híres. Az ilyen és ehhez hasonló munkáknak köszönhetően a 10-13. század közötti Kínában - ez az időszak egybeesik a fanyomódúcos könyvnyomtatás aranykorával - sokkal többen tudtak írni-olvasni és számolni, mint bárhol a világon.
A nyomtatáshoz használt szögletes fadúc (pan) legtöbbször körtefából, jujubafából, katalpafából készült, de olykor használhattak alma- vagy barackfát is. Általában 50-60 cm hosszúságban készültek.
A dúcról nyomtatott nyomtaványok technikája igen egyszerű volt: az írásjegyeket tükörképszerűen közvetlenül magára a fadúcra vésték vagy a tussal és ecsettel vékony papírra írt szöveget írott oldalával lefelé fordítva az előkészített fadúcra ragasztották. A metsző ezután e sablon segítségével különleges metszőkéseivel látott neki a metszésnek az áttetsző vonalakat követve. A metszés során mindig a vonalak melletti részeket véste ki a dúcból, és így annak felületén maga a vonal maradt meg kiemelkedő gerincként. Lényegében tehát egy negatív, fordított képű nyomódúcot készítettek. Először a szöveget határoló vonalakat, az "oldaléleket" (pien-lan) alakították ki. A lap közepén elhelyezett négy vonal alkotta "dúckeret" (pan-kuang) határolta szöveghasábot "dúcarcnak" (pan-mien) nevezik. A "dúcarcot" keretező éleket, ha egy vonal alkotja, akkor az "szimpla margó" (tan lan), ha kettős vonal alkotja, akkor "dupla margó" (suang lan). A "dúckeret" bal oldalán, a felső sarokban található kis téglalap alakú területet, ahová olykor a könyv rövid címét írják "könyvfülnek" (su er) nevezik. A lap tetején, a felső margó felett üresen maradt rész a "menynyei fej" (tien tou) vagy más néven a "könyvszemöldök" (su-mej), az alsó margó alatti üres rész a "földi láb" (ti csiao).
A szöveg sorait kijelölő vonalakat "határvonalaknak" (csie-hang) hívják. A "dúcarc" közepén található függőleges keskeny hasábnak, amely a lap két oldalát választja el egymástól "dúcszív" (pan-hszin) a neve. Itt szokás feltüntetni a könyv egyszerű címét, a kötet- és lapszámot, vagy olykor a lapon található írásjegyek számát, a vésnök nevét és a vésés idejét. Ennek közepét, s egyben a lap közepét jelölő vonalat, amely mentén majd a lapot félbehajtották "középső varratnak" (csung feng), vagy a köznyelvben "elefántormánynak" (hsziang-pi) nevezik. A "dúcszívben" található, fentről és lentről 1/4 - 1/4 arányban elhelyezett két kis jelet a formája után "halfaroknak" (jü-vej) hívják. Attól függően, hogy a felsőt vagy az alsót kívánják megnevezni, beszélnek "felső halfarokról" (sang jü-vej) és "alsó halfarokról" (hszia jü-vej). Ha mind a két halfarokról van szó, akkor azt "páros halfaroknak" (suang jü-vej) mondják. Esetenként a halfarkak egyike el is maradhat, ilyenkor "szimpla halfarokról" (tan jü-vej) beszélnek. A "halfarok" legtöbbször fekete színű, ezeket "fekete halfaroknak" (hej jü-vej) nevezik, de olykor fehérekkel is találkozni, ezek a "fehér halfarkak" (paj jü-vej).
A "középső varrat" mindig csak a halfarkak vízszintes vonala és az alsó illetve a felső szélek vonala közt fut, a "halfarkak" által közrefogott hasábban sohasem. Ha a "középső varratot" két vékony vonal alkotja, akkor "kis fekete szájról" (hsziao hej kou) beszélnek, ha viszont egyetlen vastag vonal alkotja, akkor az a "nagy fekete száj" (ta hej kou). Attól függően, hogy a "középső varrat" alsó vagy felső részéről van szó, megkülönböztetnek "alsó fekete szájat" (hszia hej kou) és "felső fekete szájat" (sang hej kou). Ha a "középső varrat" egyáltalán nincs behúzva, akkor "fehér szájról" (paj kou) beszélnek. Ennek, a könyvnyomtatás korai korszakában kidolgozott nyomdatechnikai terminológiának itt felsorolt és még számos terminusa a mai napig használatban maradt.
A Szung-kori nyomtatványok jellegzetessége, hogy viszonylag kövér, de lendületes vonalakból álló írásjegyeket használtak, melyeket nagy gonddal helyeztek el egymástól egyenlő távolságra, arányosan. A "dúcszívbe", amely mindig "fehér szájjal" készült, feltüntették a lapokon található karakterek számát, a fejezet címét, sorszámát és a vésnök nevét, de olykor még a teljes mű írásjegyeinek mennyiségét is.
A szöveget mind a négy oldalon "kettős margó" határolta.
A Déli-Szung-dinasztia idején (1127-1279) fokozatosan új stílus kezdett kialakulni, amely kiszorítani látszott a korábbit. A karakterek még tetszetősebbek lettek, és még közelebb kerültek egymáshoz. Az írásjegyek kisebbé váltak ugyan, de így több fért el egy sorba és egy oldalra. A "dúcarcot" pedig csak "szimpla margók" jelölték ki. A "fehér szájakat" felváltották a "fekete szájak" és a "halfarkak" egyenes végével párhuzamosan megjelent még egy vékony fekete vonal. A nyomtatványt kísérő szükséges információk közül a teljes mű számát és a vésnök nevét elhagyták. A "fekete szájat" tartalmazó stílus maradt az uralkodó a Jüan- és Ming-dinasztia idején is, bár a 16. század elején Csia Csing császár egy rövid időre visszaállítatta a "fehér száj" használatát.
Mint arról korábban már esett szó, a fadúcos nyomtatáshoz szükséges írásjegyek vésése és a művészi fametszés egy tőről fakad, és sokáig szoros kapcsolatban is maradt egymással. Erre jó példa már a 868-ban nyomtatott Gyémánt szútra, amely illusztrációt is tartalmaz. Ezen kívül még számos könyvről van tudomásunk, amelyek gyönyörű illusztrációkkal készültek, már a Szung- és a Jüan-dinasztia idején.
A fentebb már említett, mindennapi használatra szánt kézikönyvek zömét is az értelmezést segítő ábrákkal jelentették meg. Ezek közül a leghíresebbek például a 1103-ban kiadott Építési módok és formák (Jing-cao fa-si) című építészeti szakmunka, amely mérnöki precizitású ábrákat tartalmaz. Illusztrációiról híres a 12. században kiadott Szántás-vetés, szövés-fonás képekben (Keng-cse-tu) is. Ezeken kívül még számos kézikönyv lapjain találkozni a növény- és állatvilág anatómiailag pontos, finom metszésű képeivel. A fametszetes illusztráció másik nagy területe a klasszikus elbeszélő irodalom sok híres története. Ezek közül a egyik legnevezetesebb a Ming-dinasztia idején kiadott Három királyság történetének (Szan kuo jen ji) 240 nagy precizitással metszett ábrázolása. A hősmondák, népszerű történetek figuráinak képi megjelenítése hosszú évszázadokon át divatban volt külön lapok formájában is. Ezek voltak az ún. "újévi képek" (nien-hua).
A 16. században az illusztált könykiadásnak három különböző stílust képviselő központját lehet megkülönböztetni. Az első, és talán a legjelentősebb a Fucsien tartománybeli Csien'an városkában volt, ahol a legtöbb klasszikus regényt jelentették meg. Az itt készült könyveket illusztrációiról is fel lehet ismerni. Az egyszerű rajzolatú képek mindig a lap felső részét foglalják el, az alsó részen pedig folytatódik a szöveg. A másik népszerű központ Nankingban volt. A Tang család műhelyéből általában egész oldalas illusztrációkat tartalmazó népkönyvek kerültek ki. A harmadik jelentős központ az Anhuj
tartománybeli Hszin'an városkában volt.(36) Ennek eredményeképpen a nagy precizitást igényelő tuskészítésben is járatos mesteremberek keze közül a legfinomabb rajzolatú fametszetes ábrázolások innen, a Huang család műhelyéből kerültek ki.
A fametszet- és a könyvillusztráció-készítés területén nagy előrelépést a 14. században kidolgozott színes technika kidolgozása jelentett. Az első, több színű nyomtatással kiadott könyv, egy kommentár a Gyémánt szútrához, 1340-ben jelent meg. A főszövegét vörössel, a kommentárt pedig feketével nyomták. Az igazi színes technika, amellyel már a képeket is több színnel nyomtathatták, a 17. században jött létre.(37) Feltalálójának Hu Cseng-jent tartják. Hu Cseng-jen 1643-ban jelentette meg a Tíz Bambusz Csarnoka-albumot (Si-csu-csaj su-hua-pu), amely két kötetben tartalmazta az írástudó piktúra jellegzetes témakörét, a növények, a gyümölcsök, a virágok és madarak színes világát. A másik híres, színes fametszeteket is tartalmazó album a mandzsu Csing-dinasztia idején, 1679-1701 között jelent meg, címe a Mustármag Kert-album (Csie-ce-jüan hua-csuan). Kiadója, Li Jü eredetileg a festészetet tanító segédanyagnak, tankönyvnek szánta. Ez a két album máig a kínai festészet legtöbbet tanulmányozott tankönyvének számít, noha az eredeti kiadásokból csak igen kevés maradt fenn.

A MOZGATHATÓ NYOMÓELEMES NYOMTATÁS

A fanyomódúcos nyomtatás bármilyen zseniális találmány volt is, még mindig kezdetleges eljárásnak számított, hiszen minden egyes laphoz fáradságos munkával külön-külön kellett kimetszeni a nyomódúcot. A lenyomatokat pedig nem sajtóval készítették, hanem úgy, hogy a nyomdafestékkel bekent nyomódúcra ráterítették a papírlapot és a hátát egy száraz kefével átdörzsölték. Az eredménnyel azonban gyakorta nem voltak megelégedve. Ezt mutatja Liao Pi megjegyzése is, amelyet 883-ban egy Csengtuban forgalomban lévő szépírás- és fogalmazás-tankönyv kritikája kapcsán tett: "a festék szétfolyt és képtelenség minden írásjegyet tisztán elolvasni."(38) Folyamatosan kísérleteztek azzal, hogy valahogyan tökéletesítsék a nyomtatást. Így jutottak el a mozgatható nyomóelemeket alkalmazó technikához, amely felgyorsította a nyomtatást. A korábbi dúcvésést pedig felváltotta a jóval egyszerűbb szedés folyamata. E módszer kidolgozása Pi Seng nevéhez fűződik. Pi Seng életéről meglehetősen keveset tudunk, azonban zseniális találmányáról, a Szung-kor polihisztor tudósa, Sen Kua (1032-1096) részletesen beszámol. Sen Kua jó érzékkel ismerte fel korának korszakalkotó találmányait, tudomány- vagy kultúrtörténeti különlegességeit. Több száz tanulmányát, esszéjét tartalmazó művében, az Álomcsermely eszszéiben (Meng hszi pi-tan) az utókor szerencséjére a Pi Seng által kidolgozott mozgatható nyomóelemes nyomtatás (huo pan jin-sua) részletes leírását is megörökítette: "A Tang-dinasztia alatt még nem fejlődött ki teljesen a fanyomódúcokról történő könyvnyomtatás. Miután Feng Jing-vang először kinyomtatta az Öt Klasszikust (932-ben), az összes kanonikus művet kinyomtatták fanyomódúcokkal. Csing-li uralkodásának idején (1041-1049) egy Pi Seng nevezetű közember mozgatható nyomóelemeket is szerkesztett. Módszere az volt, hogy az ideogrammákat képlékeny agyagra metszette, körülbelül egy rézpénz vastagságának megfelelő mélységben, s mindegyik külön nyomóelemet alkotott. Ezeket aztán kiégette, hogy megkeményedjenek. Előzőleg elkészített egy vaslemezt, amelyet fenyőgyanta, viasz és papírhamu keverékével kent be. Amikor a nyomásra került a sor, egy vaskeretet helyezet erre a lemezre, és ebbe tette szorosan egymás mellé a nyomóelemeket, s amikor a vaskeret tele lett, nyomódúcot alkotott. Aztán tűznél felmelegítette úgy, hogy a lemezre kent keverék enyhén megolvadt; majd pedig egy sík lappal addig nyomta a betűk felületét, amíg olyan laposak nem lettek, mint egy fenőkő. Néhány példány nyomásához túl nehézkes volt ez a módszer, de csodálatosan gyors volt, ha tucatszámra, százszámra vagy ezerszámra kellett nyomni a példányokat. Rendszerint két vaskeretet használt, s amíg az egyikkel nyomtatott, a másikban össze lehetett állítani a nyomóelemeket. Tehát mihelyt az elsővel végzett, a második máris készen állt a munkára. E váltogatás segítségével egy pillanat alatt el lehetett végezni a munkát. Mindenegyes ideogrammához több nyomóelem volt. A különösen gyakran előforduló ideogrammákhoz több mint húsz nyomóeleme volt, hogy egy oldalon többször is lehessen őket használni. Amikor bizonyos nyomóelemeket nem használt, rímek szerint megkülönböztetett faládákban tartotta őket; mindegyiket egy papírcímkével jelölte meg. A ritka ideogrammákat, amelyekhez rendesen nem tartott kész nyomóelemeket, azonnal ki lehetett vágni és ki lehetett égetni rőzsetűzben, és az egész folyamat megvolt egy pillanat alatt. Fát nem használt, mivel felületének érdessége változó volt, és ha nedves lett, szabálytalanul tágult s így nem adott sima felületet. A fa hozzáragadt volna a gyantakeverékhez, és lehetetlen lett volna eltávolítani. A kiégetett agyag nyomóelemeket viszont egyetlen kézmozdulattal teljesen tisztán ki lehetett venni, amikor használat után a ragasztást ismét megolvasztották."(39)
Pi Seng technikáját halála után nem folytatták. Néha viszont a források tanúsága szerint úgy tűnik, hogy agyagklisétalpra agyagnyomóelemeket helyeztek, majd keményre égették őket. Ennél az eljárásnál kiiktatták az osztást. A nyomóelemeket csak egyszer tudták felhasználni, hiszen az agyag az égetés során feltehetőe negyenlőtlenül húzódott össze, és ez megnehezítette a nyomóelemek egyenes sorba rendezését.
A másik fogyatékossága pedig az volt, hogy túl sok nyomdafestéket szívott magába, hiszen a Kínában használt nyomdafesték víz alapú volt, nem pedig olaj, mint később az európai nyomdászatban.

A MOZGATHATÓ NYOMÓELEMES NYOMTATÁS FEJLŐDÉSE

Noha a mozgatható nyomóelemes nyomtatás már a Szung-korban, a 11. században megjelent, használata mégsem terjedt el szélesebb körben. Pi seng találmányát rajta kívül alig valaki használta a komolyabb nyomtatáshoz, és csak kevesen látták benne a nyomtatás fejlődésének lehetőségét. A mozgatható nyomóelemes nyomtatás újabb lendületet majd csak a Jüan-dinasztia idején kapott.
Egy nyomdász, bizonyos Vang Csen nyomóelemeit fából készítette. A négyszögletes hasábokat aztán bambuszcsík által kijelölt sorokba rendezte el a klisélapon, az üres helyeket pedig bambuszszálka-ékkel töltötte ki, hogy a nyomóelemek a nyomtatás közben el ne mozduljanak. Igazi találmányának az 1312-1313-ban kidolgozott forgatható szedőasztal számított, amely megkönnyítette és felgyorsította a leggyakrabban használt karakterek rendezését és kiválasztását. A csupán pár tucat betűből és jelből álló alfabetikus írással szemben, az ideografikus írás használata esetén (amilyen a kínai is) több ezer írásjeggyel kell számolni, amely mint a kínainál 5-7 ezer is lehet. Ilyen elképesztő szám mellett talán együttérezhetünk azokkal a kínai szakemberekkel, akik nem tartották csábító feladatnak, hogy a mozgatható nyomóelemes nyomtatási technika tökéletesítésén fáradozzanak. Vang Csen szedőasztalának a könnyű fából készült, kör alakú lapja 7 kínai láb (kb. 2 m) átmérőjű volt, amely egy 3 láb (kb. 1 m) magas talpazaton forgott.
Már régóta használatban volt Kínában az írásjegyek csoportosításának azon módja, amely a rím szerint különíti el a több ezer írásjegyet.(40) Vang Csen a szedőasztalának szakaszokra osztásakor az általa is jól ismert rímszótár beosztását, módszerét követte. Szedéskor a szedő általában két szedőasztalt használt egyszerre, amelyek összesen a leggyakrabban használt írásjegyekből kb. 30 ezret tartalmaztak. Vang Csen saját módszerének részletes leírást adja az Útmutató a mozgatható nyomóelemes nyomtatáshoz című könyvében. Módszerének főpróbájára a Csingtö vidékének története című helyi krónika kinyomtatásakor került sor. Szedőasztalának és fa nyomóelemeinek sikeres vizsgájával nagy elismerést vívott ki mind magának, mind találmányának. Vang Csen módszere több mint száz évvel előzte meg az európai nyomóelemes nyomtatást, és alapjaiban megegyezik azzal a technikával, amelyet még nem is olyan régen, a számítástechnika Nyomdászati térhódítása előtt a modern nyomdákban is alkalmaztak.
A mozgatható nyomóelemes nyomtatás tökéletesítésének következő állomása a Ming-dinasztia középső szakaszára esik. Ekkor próbálkoztak azzal is, hogy pl. ónból készítsenek nyomóelemeket, de az ón nem tartotta jól a nyomdafestéket és hamar el is kopott.
A nyomóelemek akár fából, akár fémből készültek vagy rudakkal tartották a helyükön, amelyeket keresztül dugtak rajtuk, vagy betétekkel, ékekkel, amelyeket közéjük szorítottak. Sem a metszés, sem az öntés nem volt olyan pontos, hogy lehetővé tette volna a rögzített szedést.
A Ming-dinasztia idején a leghíresebb nyomdáknak a Hujtungkuan, a Kujpokuan és a Lanhszüetang számított. Mind a három Vuhsziban (Csiangszu tartományban) volt, amely egyben a Ming-kori nyomdászat központja is volt. Ezen nyomdák mindegyikében bronz-nyomóelemeket használtak. A kínai szakirodalom úgy véli, hogy a fém-nyomóelemes nyomtatás technikája többek között azért sem terjedt el szélesebb körben, mert pl. ezek az élenjáró nyomdák, a bronz-nyomóelemekkel kapcsolatban szerzett tapasztalataikat, módszerük miben létét Vang Csennel ellentétben nem jegyezték fel és nem szorgalmazták terjedését.
A Ming-dinasztia uralkodásának második felében nagy számban jelentettek meg bronz-nyomóelemekkel nyomtatott könyveket, olykor még olyan több kötetes monumentális munkát is, mint pl. a Tajping császári enciklopédia. A 17. században fa nyomóelemek segítségével adták ki a Ming-udvar hivatalos lapját, a Ti-paót.
A Csing-dinasztia idején még mindig fel-felbuk-kan a bronz-nyomóelemes nyomtatás, pl. az 1726-ban kiadott Régi és új könyvek gyűjteménye esetén, azonban fokozatosan kiszorul. 1774-ben már ismét a sokkal kedveltebb fa nyomóelemes nyomtatással készítették a Jung-lo enciklopédiát (Jung-lo ta tien). Az akkor a "könyvek könyvének" számító hatalmas mű kiadását Csin Csien irányította, felügyelte. Csin Csien nevéhez a mozgatható nyomóelemes nyomtatás terén végzett fejlesztések is fűződnek, valamint Vang Csen találmányának a forgatható szedőasztalnak, dobozokból álló szedőszekrénnyé alakítása, amely szintén a rímszótár felosztását követte. Csin Csien vezetése alatt a mandzsu udvar hivatalos nyomdájában, a Vujingtienben több száz különböző könyv, sorozat készült el.
Az évszázados kísérletek, tökéletesítések ellenére a kínai nyomdászatban a 19. század végéig a fa-nyomóelemekkel történő nyomtatás volt az uralkodó.

A KÖTETFORMA MEGJELENÉSE

A nyomtatás egyik következménye az volt, hogy a könyv formája is gyökeresen megváltozott.
A könyvnyomtatás kezdetén, még a tekercsformát használták (mint a 868-ból származó Gyémánt szútra), de rövidesen rájöttek, hogy nem ez a legalkalmasabb. Több mint száz évnek kellett eltelnie, amíg a tekercstől eljutottak a kötetformáig. A kötethez vezető út első jelentős állomása a lapok megjelenése volt. A "szútrakötésű" és a "forgószél-kötésű" könyvek már tartalmazták a majdani kötethez elengedhetetlen lapokat. Mindkettőnek nagy hátránya volt azonban, hogy a hajtás mentén könnyen elszakadhattak a vékony lapok, és ezzel az egész könyv szétesett.
A 10. században bukkan fel először az a változat, amelyet már nem a papírtekercs harmónikaszerű összehajtogatásával hoznak létre, hanem külön nyomtatott lapokból. Ezt a változatot már összefoglaló néven sunak nevezték, ahogy a könyvet ma is hívják. Minden lapra két könyvoldalt nyomattak, majd középen kettéhajtották. A lapnak mindig csak az egyik oldalára nyomtattak, a másikat üresen hagyták, hiszen az a behajtás után a lapok fonák oldala lett.
Ennek az új formának az első változatát "pillangókötésnek" (hu-tie csuang) nevezik. A közepükön, a "dúcszívnél" összehajtott lapokat az ún. "arc az archoz" módon illesztették össze, ami azt jelentette, hogy a könyv gerincét a lapok középen meghajtott élei alkotják. Az így összeillesztett lapok kötegét az első és a hátsó lapra ragasztott vastagabb papír borítóval látták el, a gerince pedig szabadon maradt. A borítókartont a díszesebb, értékesebb könyvek esetében vászonnal, selyemmel is bevonhatták. A könyv ragasztott lapok éleiből álló gerincét a "könyv hátának" (su pej), a szabadon lapozható oldalát a "könyv szájának" (su kou), a felső oldalát a "könyv tetejének" (su ting), az alját pedig a "könyv gyökerének" (su ken) nevezik. A "pillangókötés" nevét a könyv gerincére állított kihajtott állapotban látható formájáról kapta, amikor is lapjai a szárnyait tárogató pillangóra emlékeztetnek. A "pillangókötésű" könyv már az Öt Dinasztia idején megjelent, de szélesebb körben a Szung-dinasztia idején terjedt el, a Jüan-diansztia kezdetén még hébe-hóba használták.
A "pillangókötésű" könyveknek gyakorlati szempontból egyetlen, de óriási hátránya volt, mégpedig az, hogy két nyomtatott oldal után mindig két üres oldal következett.
Ezt a fogyatékosságát küszöbölte ki a Szung-dinasztia vége felé megjelenő "fedett gerincű kötés" (pao-pej csuang), amely csak annyiban különbözött a "pillangókötéstől", hogy a középen meghajtott lapokat nem a behajtott éleknél illesztették össze. Így a lapozható "könyv szájának" oldalára a lapok "dúcszív" része esett. Ezzel az egyszerű újítással módosított könyvet már a bosszantó megszakítások nélkül, folyamatosan lehetett olvasni, hiszen minden oldal tartalmazott szöveget. A nevét borításának módjáról kapta, amely abban különbözött a "pillangókötéstől", hogy nem két külön borítólapot használtak, hanem egyetlen vastagabb papírral borították az íveket, amely így a könyv ragasztott gerincét is takarta.
Mindkétkötésfajtának közös hátránya, hogy a lapokat ragasztás tartotta. A ragasztásról pedig máig tudjuk, hogy csak az olcsóbb, egyszerűbb könyvek esetében érdemes használni, hiszen a mai napig nincs olyan ragasztási technika, amely a gyakori használatnak kitett könyveket a széthullástól megvédené. A "fedett gerincű kötés" a gerinc felöli széles margójának köszönhetően a ragasztáson kívül más kötésmódot is lehetővé tett. Így született meg a "cérnafűzéses kötés" (hszien csuang). A cérnafűzés lényege, hogy a "fedett gerincű kötéshez" összállított lapokat a "könyvhát" részén, az él mentén 1-2 cm mélységben általában négy helyen átlyukasztották, amelyeken át aztán erős cérnát vezettek, és egy jól kidolgozott sorrend szerint vezetve a szálat szorosan összefűzték a lapokat. Az átlagosnál nagyobb könyvek esetében furhattak hat vagy akár nyolc lyukat is. A fűzés végeztével pedig az oldalakat, a "könyv szájának" kivételével egymáshoz igazítva egyenesre nyírták. A "cérnafűzéses kötés" nem volt új találmány, hiszen már a könyvnyomtatás előtt a kéziratokat is gyakorta ezzel a módszerrel erősítették egymáshoz. Erről árulkodik a Tunhuangban talált kéziratleletek egy része is. A "cérnafűzéses kötés" nyomtatott könyvekre való alkalmazására azonban csak a Ming-dinasztia idejétől kezdve került sor, a 14-15. században. Oly kiváló módszernek bizonyult, hogy a 20. század közepéig használatban maradt. Borításul a könyv első és hátsó lapjaként szintén kétrét hajtott vastagabb indigószínű lapok szolgáltak, amelyeket a lapokhoz fűztek. A borító bal felső sarkába egy szögletes hosszúkás címkét ragasztottak, amelyre a könyv címét írták. Akárcsak a modern könyvekben, ezekben is találni belső borítót, ún szennycímlapot, majd tartalomjegyzéket és előszót is.
A teljes mű legtöbbször nem egyetlen kötetből állt. Ezzel a problémával már a tekercsek idején is találkoztak a kínaiak, és akkor az ún. "könyvruhával" (su-ji) sikerült megoldaniuk. A nyomtatott könyvek korában a több kötet egybentartására négyféle módszer is létezett. Az első a már a tekercskönyvekre is alkalmazott vászonba, selyembe bugyolálás volt, amelyet ekkor pao-funak neveztek. A négyszögletű selyem vagy brokát anyagba leggyakrabban a "szútrakötéssel" készült buddhista műveket csomagolták, de esetenként a "fedett gerincű" és cérnafűzésű könyveket is védhették így. A színe túlnyomó többségben élénksárga, narancssárga volt, a könyvekre felhajtogatott vásznat,selymet, brokátot pedig hosszú, a csomagoló anyagból készített csíkkal kötötték át.
A második módszer, a könyvek csomagolásának leggyakoribb változata az, amikor a több kötetet egy speciálisan erre a célra készített tokban (han vagy han-tao) tárolták. A tok egyszerűbb, általánosan elterjedt változata tulajdonképpen a külső oldalán vászonnal fedett, egyetlen lapból állt, amelyet az élek mentén betörve lehetett az egymásra fektetett könyvekre felhajtogatni. A felhajtogatott tok az összefogott könyvek alsó, felső borítóját, a gerincét és a "könyv száját" védte. Az ilyen változatot, amelyik a könyveknek csak négy oldalát óvta sze-ho-taonak nevezték. A tokok egy speciálisabb változata volt az, amely a könyvek minden oldalát, az alját és a tetejét is védte, tehát mind a hat oldalt, ezt nevezték liu-ho-taonak. A tokokat az oldalukon található vászoncsíkokon lógó két pecekkel (pie) és két vászonbújtatóval lehetett összeerősíteni.
A tokot általában indigókék vászonnal borították, azonban az értékesebb gyűjteményekben drága selyem vagy brokát borítással is lehet találkozni. A 3-8 cm hosszú peckek leggyakrabban csontból, szaruból készültek, de a drága könyvek esetében elefántcsontból vagy jádéből is faraghatták, csiszolhatták.
A mandzsu császári könyvtárban találni olyan jádepeckeket, amelyeknek egyik oldába felhőmintákat faragtak, a másik oldalára 4-6 írásjegy terjedelemben még a könyv címét is felírták.
A több kötetből álló sorazat összekötésének harmadik változata az, amikor az egymásra fektetett köteteket két ún. "szorítódeszka" (csia-pan) közé erősítik és oldalt selyem vagy vászoncsíkokkal kötik össze. Az alulra és felülre helyezett falapokat mindig keményebb fából faragták. Erre a célra szívesen használták a nanmu-fát (Phoebe nanmu), a kámforfát vagy a vörös szantálfát. A díszesebb változatok esetében a falapokat vászonnal vagy selyemmel is boríthatták, vagy ha vastagabb deszkákkal készítették, akkor gazdag faragással is elláthatták.
A negyedik változatba többféle típus is tartozott. Közös jellemzőük, hogy mind szekrénykére vagy dobozra hasonlít. A kemény fából mívesen készített könyves ládák (su-hszia, su-hsziang vagy su-ho) leginkább a császári könyvtár értékes díszei. Épp annyira szolgáltak a több kötetes sorozatok egybentartására, mint a könyvek szállítására, hiszen gyakorta fogóval is ellátták ezeket a dobozkákat, polcokból álló szekrénykéket.
A könyveket aljukkal vagyis a "könyvgyökérrel" kifelé fektetve tárolták a polcokon. A nyomtatott könyvekhez már nem használták a tekercsek rúdjára akasztott azonosító táblácskákat. Az azonosítást a lapok alsó éleire írt cím és kötetszám tette lehetővé.

A "VILÁGHÓDÍTÓ" NYOMTATÁS

A Szung-dinasztia idején Kína északi határán három nomád nép is országot, birodalmat alapított, melyek kultúrájukat tekintve erősen kötődtek a sokkal magasabb szintű kultúrájú Kínához.(41) A 10. század elején a Liao-államot (907-1125) alapító kitajok kínai mintára szerkesztették meg a mintegy 3 ezer írásjegyből álló írásrendszerüket.(42) A szintén Kínától átvett nyomtatástechnikával pedig számos kitajra fordított klasszikus, történelmi, orvosi stb. munkát adtak ki országukban.
A Nyugati Hszia birodalmat (990-1227) alapító tangutok szintén a jól bevált kínai mintát követve fejlesztették ki a történeti források szerint 1036-ban 6-7 ezer írásjegyből álló írásukat. Számtalan kínaiból fordított, klaszikus, történelmi, asztrológiai stb. könyvet adtak ki fadúcos nyomtatással. A legjelentősebb és egyben a legterjedelmesebb tangut nyelvű nyomtatott kiadvány az 1302-ben nem a tangut birodalom területén, hanem Hangcsouban kiadott buddhista Tripitaka, amely összesen 3620 csüanból áll.
A Csin-dinasztiát (1114-1234) alapító dzsürcsik szintén a kínai példa nyomán alakították ki írásukat. 1194-ben Pingjangban (a mai Sanhszi tartományban) megalapították nemzeti akadémiájukat és a nyomtatásért felelős hivatalt. A legjelentősebb dzsürcsi nyelvű kiadvány az 1148-1173 között kiadott Tripitaka, amelyet 7182 csüanban adtak ki.
A kínai könyvnyomtatás nagyon hamar eljutott Perzsiába is. Ezt bizonyítják azok a papírpénz-leletek, amelyeket a mongol uralom idején, a 13. század elején adtak ki, és perzsa, valamint kínai feliratot egyaránt tartalmaznak. A kínai könyvnyomtatást is Perzsiában említik először, és a perzsa államférfi, Rasídaddín (1247-1318) nevéhez fűződik, aki 1311-re készült el az egyik legnagyobb keleti világtörténelmi alkotásával, A történelem summázatá val (Dzsámiat-tavárih). Könyvében, amelyet igen korán arabra is lefordítottak, azt írja: "A kínaiak szeretik népszerűsíteni régi könyveiket. Kiválogatják a nyomtatásra szánt műveket és megkérik a kalligráfusokat, hogy másolják át azokat a fadúcokra. Ezt követően pedig a szöveg alapos ellenőrzése után a vésnökök finoman kivésik azokat..."(43) Rasíd műve nemcsak Ázsiában, de részleteiben Európában is ismert volt.
A nyomtatás technikája már a kínai felfedzés után röviddel eljutott Koreába.(44) Jelenleg egy 1966-ban, a Kyongju közelében lévő Pulguksa-templomnál előkerült, hat méter hoszszú, kínai írásjegyekkel írt buddhista papírtekercset tartanak a legrégibb fennmaradt, összefüggő nyomtatott szövegnek, amely a 8. század ötvenes éveiből származhat. Noha Koreában a kínai fadúcos nyomtatás előzményének nagy szerepe volt, azonban a koreaiak jelentős önálló eredményekkel is büszkélkedhetnek. Az önálló koreai fadúcos nyomtatásra 950-ből van irodalmi adat.
A terjedelmes buddhista Tripitakának koreai változatát a 11-12. században készítették el fanyomódúcos technikával. Agyagból formált, kiégetett, mozgatható nyomóelemek kelkezdtek kísérletezni. Erről a 11. század közepéről van följegyzés. A Koryo-korszak (918-1392) vége felé, egészen pontosan 1232-1241 között a kínai írásjegyek mozgatható nyomóelemeit fából készítték el. Az erkölcsi szabályok gyűjteménye (Sangyong Yemun) című munkát már mozgatható bronz nyomóelemekkel nyomtatták ki 1403-ban.
A Yi-kori uralkodók (1392-1910) nagy hívei voltak a könyvkiadásnak, és messzemenőleg támogatták is azt. A 15. század közepén már a hatodik betűsorozatot öntötték ki az uralkodó és az állam finanszírozta nyomtatáshoz. Koreában a fém nyomóelemes nyomtatás terén elért szép sikerek ellenére, akárcsak Kínában és a többi távol-keleti országban, a sokszorosítás és könyvkiadás területén a fadúcos nyomtatás maradt az uralkodó egészen napjainkig.
A kínai könyvnyomtatás és annak mozgatható nyomóelemes változata, akárcsak korábban a papír, szintén koreai közvetítéssel jutott el Japánba.(45)
A legrégebbi japán nyomtatott szövegnek a már említett buddhista varázsigék (dharani) számítanak, amelyeket 764-770 között adtak ki egymillió példányban. A fametszetes nyomtatás a következő évszázadban is jórészt a buddhizmushoz fűződött. 930 körül Kínából átkerült a nyomtatott Tripitaka. Ennek hatására megindult a buddhista művek japán megjelentetése.
Japánban az első nyomóelemekkel nyomtatott könyv a Szülőtisztelet kánonja című, régi kínai konfuciánus művecske volt, amelyet fából vésett nyomóelemekkel 1593-ban adtak ki. Példaképük nagyrészt a koreaiak voltak, bár a mozgatható nyomóelemes nyomtatást már a portugáloktól is megismerték, akik az európaiak közül elsőnek jutottak a japán szigetekre, 1543-ban. Joăo Rodriges portugál jezsuita (1561-1633) 1577-ben érkezett Japánba és öt évig élt ott. A japán egyházról szóló könyvében leírja, hogy a japánok Koreából vették át a kínai nyomtatást, és azt háromféle módon tudták végezni: 1. fadúcokkal; 2. mozgatható nyomóelemekkel; 3. negatív eljárással vagyis a Kínában is ismert pacskolatkészítéssel. Érdemes megemlíteni, hogy 1600 körül a jezsuiták több európai könyvet is kiadtak Japában európai technikájú nyomtatással. 1590-ben az olasz Alessandro Valignano még egy nyomdagépet is vitt magával Japánba. Azonban az 1611 körül megindult keresztényüldözés miatt végeszakadt a keresztény könyvek megjelentetésének. Noha a japánok is hosszú évtizedeken át kísérleteztek a mozgatható nyomóelemes nyomtatással, azonban - részben a kínai írásjegyek hatalmas száma miatt - a 17. század közepétől fokozatosan ők is visszatértek a fadúcos nyomtatáshoz.(46)
A mongol könyvnyomtatás megindulása és felvirágzása Kínában a Kína területén berendezkedett Jüan-dinasztia (1279-1368) éveire tehető, és nemcsak a kínai módszer elméleti felhasználásával, de annak valamennyi eszközével történt. A mongol Tripitakát először 1277-1294 között adták ki Pekingben mintegy 7182 csüanban. A második kiadásra 1278-1294 között került sor Hangcsouban, ekkor csupán 6010 csüanban. A Jüan-dinasztia idején Csöcsiang és Fucsien volt a mongol és egyben a kínai nyomtatás fellegvára. E két tartományban nem kevesebb mint 107 család üzemeltetett magánnyomdát.
Európában a német Gutenberget tartja a köztudat a nyomdászat feltalálójának. Pontosabban Gutenberg volt az, aki 1450 körül kitalálta a betűöntést, az összerakható és szétszedhető betűkkel dolgozó könyvnyomtatást Európában. Valóban ő találta fel, vagy az öteletet meríthette a kínai találmányból is? Nos, e tekintetben megoszlanak a vélemények.(47) Nem vitás, hogy a 12-14. században Európa az arab világon keresztül élénk kapcsolatban állt Kínával. Ennek a kapcsolatnak eleven bizonyítéka kínai papír európai megjelenése is. A szakemberek nem tartják kizártnak, hogy közvetve a Kínában már a 11. században létező mozgatható nyomóelemes nyomtatás ötlete ihlette Gutenberg találmányát is.
A Gutenberg-féle európai könyvnyomtatás fellendülése a reneszánsz idejére esik, amikor is Magyarország trónján az európai tudománnyal, művészetekkel lépést tartó Mátyás király ült. Magyarországon az 1470-es évek elején alakult meg az első hazai nyomda, Kárai László óbudai prépost, alkancellár kezdeményezésére, aki 1470-ben hívta Budára a velencei Hess András nyomdászt. E rövid életű nyomda első terméke és egyben a Magyarországon nyomtatott első könyv az 1473 pünkösd vigiliáján kibocsátott Budai Krónika. A budai műhely Itáliában metszett és öntött nyomóelemeket használt. A magyarországi könyvnyomtatásra tett kísérlet azonban rövid idő után megbukott, és majd csak fél évszázad múlva jelent meg ismét magyar földön.
A betűöntéssel kapcsolatos kultúrtörténeti érdekesség az a rövid leírás, amelyet Möller János jegyzett fel 1818-ban.(48) Jóllehet ez időben és térben is távol esik a kínai könyvnyomtatástól, de talán nem haszontalan, ha belepillantunk ebbe a rövid részletbe, amely megkapóan érzékelteti a mozgatható nyomóelemek készítésének külföldről megismert hazai módszerét: "Az ilyetén öntött betűk' matériájának fele ólom. Ehhez két harmad rész piskóltzot (antimonium) és egy rész vasat szoktak tenni. Ha egy kevés veres- vagy sárga-réz tétetik hozzájok, még sokkal jobbak fognak lenni.
A' fellyebb megnevezett értzekből a' betűk öntetnek, nem pedig kovátsoltatnak. - Erre nézve a' jó formák a' mellyeket a'betűmettzők készítenek, legfontosabb eszközök. - Ezek külön minden betűt egy atzélból való stempelre avagy vas rudatska végire kiülve 's felemelkedve (erhaben) mettzenek ki; a' mellyen lévő betű bizonyos darab rézbe üttetik, és ez a' darab réz szokott már a' betű' formája allyának vagy anya-betűnek (Matrix Matrice) neveztetni. A' midőn a' formák készen vannak, a' fris kezű öntő egy nap három 's négy ezer betűt is meg önt."

A NYOMTATOTT KÖNYVEK KÖNYVTÁRA

A könyvnyomtatás elterjedése óriási lendületet adott a művelődés és a tudományok fejlődésének. A Tang-dinasztia idején kezdett divatba jönni a kéziratos könyvek és az akkor már megjelenő, bár korlátozott példányszámban fadúccal nyomtatott könyvek tanulmányozása és gyűjtése, magánkönyvtárak öszszeállítása. A Szung-dinasztia idejére, amit többek között a nyomtatásnak köszönhetően az európai reneszánsszal szokás párhuzamba állítani, a könyvek megszámlálhatatlan sokasága jelent meg a különböző magán vagy állami kiadók nyomtatásában. Ezzel együtt egy új szolgáltatói szakma is kialakult, nevezetesen a könyvárus. A Szung-dinasztia idejéből névszerint is ismerünk több híres könyvesboltot és könyvesbolt-tulajdonost. A leghíresebbek ezek közül a Linanban (Csöcsiang tartományban) a Csen család Szútra-boltja (Csing-csi pu) és Csienjangban (Fucsien tartomány) a Jü család működtette Csin ju tang.
A könyvet ekkor is és később is nagy becsben tartották. Arról, hogy mennyire óvták és vigyáztak rá,
a híres Szung-kori államférfi, Sze-ma Kuang feljegyzéséből értesülünk: "Mielőtt az olvasáshoz kezdenék, legelőször is letörlöm az asztalt és a tiszta lapjára helyezem a könyvet, majd leülök, elhelyezkedem az olvasáshoz. Ha sétálás közben olvasok, akkor a könyvet egy szögletes táblára helyezem, hogy izzadó tenyeremtől nehogy bepiszkolódjék. Mikor lapozok, hüvelykujjammal emelem meg a lapot és a mutatóujjammal segítve óvatosan átfordítom. Ám ha neked az a rossz szokásod, hogy körmöddel megkarcolod, akkor hogy vigyázol arra, hogy nehogy tönkre tedd?"(49)
A könyvkiadás üteme később sem hagyott alább. A Szung-dinasztiától a Csing-dinasztia végéig terjedő több mint 900 esztendő alatt oly hatalmas mennyiségű könyv jelent, hogy azt már "az ökrök is izzadva húzták, a házakat pedig a tetőgerendáig megtöltötték", ahogy azt egy korabeli mondás tartotta.
A Szung-dinasztia idején a császári könyvtárban több mint 74 ezer kötetet őríztek.
Még mielőtt számba vennénk a kínai könyvtermés végtelen óceánjának néhány jelentősebb művét, ejtsünk szót az első kínaira fordított európai művek kiadásairól is! Az európai jezsuita misszionáriusok a 16. század végén jelentek meg Kínában. Két évszázados térítő munkájuk eredményeképpen több mint négyszáz művet fordítottak le kínaira. Ezek zömmel keresztény írások voltak, de szép számmal akadnak köztük olyanok is, amelyek az európai tudomány különböző területének, pl. geometria, geográfia, csillagászat stb. jeles szakkönyvei. Az első kínaira fordított katekizmust Michele Ruggieri atya nyomtatta ki Kantonban 1582-ben. Sorban utána ezt a művet követte Matteo Ricci híres világtérképének kínai változata, amelyet 1584-ben adtak ki.
E könyv keretei közt nincs módunk rá, hogy a nyomtatott könyveknek valamennyi témáját számba vegyük. Nem tehetjük meg azonban, hogy ne ejtsünk szót a kínai reneszánsz idejének és az azt követő évszázadoknak legjelentősebb alkotásairól. A szelekció roppant nehéz. Mik lennének azok a művek, amelyeket például pár száz esztendeje egy kínai könyvtáros érdeklődésünkre feltétlen megmutatna és büszkén ismertetne? Könyvtárosunk biztosan nem feledkezne meg arról, hogy ne emlékezzen meg a Szung-korban megreformált konfucianizmus jelentőségéről és az e szellemben született művekről.
A régi konficianizmus számos olyan ellentmondást tartalmazott, ami élesen szembenállt a központi hatalom érdekeivel. Az ebben a korszakban a modern gondolatokkal megreformált neokonfucianizmus jobban be tudta tölteni a hivatalos ideológia szerepét. Tette ezt oly sikeresen, hogy a mandzsu dinasztia bukásáig sikerült megőríznie "államvallás" jellegét. A konfucianizmus megreformálásának irodalmi előzménye már a Tang-korban elkezdődött a klasszikus könyvek bátrabb szellemű új értelmezésével.
A Szung-korban a konfuciánus klasszikus művek kommentálása még nagyobb lendületet vett; sok addig hitelesnek vélt szövegről kiderítették, hogy apokrif. A neokonfucianizmus első nagy filozófusai közül feltétlen meg kell említeni Csou Tun-ji (másképpen Csou-ce, 1017-1073) és Csang Caj (1020-1077) nevét. A konfucianizmus Szung-kori fejlődésének legnagyobb alakja, a neokonfucianizmus rendszerré formálója, Csu Hszi (1130-1200) volt. Csu Hszi hatalmas életművet hagyott hátra, a kommentárirodalom és a filológia nagy eredményei fűződnek a nevéhez.
A Négy könyv (Sze su) az ő munkássága nyomán lesz a kínai konfuciánus etika alapjává.
A történelem területén a legkiemelkedőbb munkák egyike mindenképpen a már idézett Sze-ma Kuang (1019-1086) nevéhez fűződik. Főműve, a Kormányzók számára való vezető tükör (Ce cse tung csien).
A régészet is jelentős eredményeket tud fel mutatni. A Tsung-kori Ou-jang Hsziu és Csao Ming-cseng
a régi bronz- és kőfeliratok terén végzett kutatási eredményéről beszámoló könyvek mai napig hasznos segítséget nyújtanak a kalligráfia, a történelem, a gazdaságtörténet, de még a korabeli földrajzi ismereteket kutatók számára is.
Az irodalom is óriási fejlődésnek indul, de itt csak a legfontosabb eredmények bemutatásra vállalkozhatunk.(50) A költészet terén a Szung-kort szokás a líra utolsó nagy korszakaként emlegetni. Megjelenik a vers egy új formája, a dalvers, amely kiszabadítja a lírát régi béklyóiból. A Jüan-dinasztia ideje a fejlett drámairodalom, és az opera-dráma virágkora.
A Tang-korban művészi színvonalra emelkedett elbeszélések, a Szung-dinasztia idején már magukban hordozzák a regény csíráit. A regény a Ming- és a Csing-dinasztia idején éri el csúcsát és ezernyi mű olykor száznál is több fejezetben jelenik meg.
A regények némelyikének kinyomtatása, vagy terjesztése és olvasása pornográf vagy kritikus jellege miatt sok esetben szigorúan tiltott volt.
A tudomány fellendülésével a tudományos és műszaki irodalom is virágzásnak indult. Átfogó, nélkülözhetetlen szakkönyvek jelentek meg az építészet, a haditechnika, a mezőgazdaság, a kertészet, a botanika, a gyógyászat területéről.
A Szung-dinasztia idejétől kezdve nem csupán új könyvek készültek, de igény volt a régi művek katalógusainak összeállítására, esetenként teljes szöveggyűjteménybe rendezésére is. Így született meg a négy leghíresebb gyűjtemény, a Tajping Császári Enciklopédia (Tajping jü lan), Az irodalom kerjének válogatott virágai (Ven jüan jing hua), a Taj-cung császár rendeletére összeállított Tajping miszcellánea (Tajping kuang csi) és a Történelmi Enciklopédia (Ce fu jüan kuj), amelynek összeállítását Csen-cung császár rendelte el.
A tekintélyes mennyiséget kitevő Tajping Császári Enciklopédia összesen ezer csüanból, fejezetből áll. 55 részben, több alrészre osztott témakörben több mint ezer régi történelmi és klasszikus műből tallóz. Az irodalom kertjének válogatott virágai a Liang-dinasztiától (502-557) az Öt-dinasztia koráig terjedő időszak több mint 2 000 írójának több mint 20 ezer írását gyűjti egybe. Összesen ezer csüanból és 38 szakaszból áll. A benne található művek között szerepelnek versek, hivatali rendeletek szövegei, magánlevelek és esszék. A Történelmi Enciklopédia több mint ezer fejezetben a 17 történeti mű summázatát tartalmazza. A Tajping miszcellánea összesen 500 csüanban több dinasztia idején született történetet, elbeszélést és anekdotát tartalmaz. Számos kiváló szerző csak e munkának köszönheti, hogy írásai fennmaradtak, hiszen sok műről tudunk, amely az idő során eltűnt.
Hatalmas vállakozás volt az ún. Jung-lo Enciklopédia (Jung-lo ta tien) összeállítása is. A Ming-dinasztia egyik uralkodója, Cseng-cu császár rendeletére mintegy 3 ezer szerkesztő részvételével 7-8 ezer könyv anyagának felhasználásával 1408-ra állították össze ezt a hatalmas gyűjteményt. Az enciklopédia összesen 22 877 csüanból áll, amelyhez 60 csüannyi tartalom is járul. A tekintélyes terjedelmű munka
11 095 kötetben jelent meg.
A mandzsu uralkodók közül Kang-hszi (1662-1722) és Csien-lung (1736-1795) császárok nevéhez számos könyv összeállítása és kiadása fűződik.(51) Rendeletükre 3 457 könyv rendszerezését végezték el, amely összesen 79 070 csüanból áll. A könyveket négy kategóriába osztották, úgymint klasszikusok, történelem, filozófia és irodalom. 1773-tól egy évtizeden át zajló munka eredményeképpen 36 ezer kötetben megszületett A teljes császári könyvtár négy kincstára (Sze ku csüan su) című munka. A császár-kori Kína szinte teljes tudásanyagát őrző mű nyomtatásban nem jelent meg. A kézzel írott műnek hét részéből mára csak négy maradt meg. A nagy mennyiségű kínai nyelvű könyv mellett szintén nagy számban jelentek meg a birodalom hivatalos nyelvén, mandzsu nyelven nyomtatott könyvek is, melyek gyakran kínai könyvek fordításai voltak. Sőt, gyakran jelentettek meg kétnyelvű kiadványokat is.

IV. A MODERN KÖNYVEK

A NYUGATI NYOMDATECHNOLÓGIA ÁTVÉTELE

A 19. század végére az imperialista nagyhatalmak félgyarmati sorba kényszerítették Kínát. Ám ennek voltak pozitív következményei is. A beáramló külföldi tőke megmozgatta a kínai nemzeti tőkét és ennek hatására megszülethetett a nemzeti ipar. A 19. század utolsó évtizedeiben egyre több fiatal kínai tanult külföldön, hiszen a korszerű ipar megteremtéséhez, kialakításához képzett szakemberekre volt szükség. Ekkoriban elsősorban a műszaki- és a természettudományok iránt érdeklődtek, de tanulmányaik során elkerülhetetlen volt, hogy a nyugati eszmékkel is megismerkedjenek. A kínai polgárság az 1898-as reformokban hallatta először hangját. A reformkísérletek szellemében 1898-ban megalapították Kína első egyetemét, a Peking Egyetemet. Ezzel kezdetét vette az a kísérletsorozat, amely a hagyományos kínai oktatásrendszert az európaival kívánta felváltani.
A 19. század vége nemcsak társadalmi, politikai, de az ipar majd minden ágazatában - így a papírkészítés és könyvkiadás terén is - radikális változásokat hozott.(52) Ezeket a változásokat az iparban fokozatosan bevezetett gépesítés és villamosítás eredményezte.
A képek nyomtatáshoz eddig használt vésett fadúcot felváltotta a karcolt réz- és cinklemez, majd később az ofszetnyomás és a heliogravura (fotogravura).(53)
A mozgatható nyomóelemes nyomtatás európai technikájának használatát a 19. század elején európai misszionáriusok szorgalmazták, akik nyugati mintájú nyomdákat is létesítettek Kínában. Az első európai nyomdát 1819-ben alapították Malaccán, és első kiadványuk még ebben az évben a teljes Biblia kínai nyelvű fordítása volt. 1840 után, az első ópiumháborút követően a keresztény missziók sorban alapították nyomdáikat Macaon, Honkongban, Ningpoban és Sanghajban, ahol főként keresztény írásokat nyomtattak ki.
A második ópiumháborút követően, 1860-tól kezdve a nyomtatás terén jelentős fellendülés figyelhető meg. Nagyszámban adtak ki újságokat és képes magazinokat. A keresztény missziók nyomdáiban a keresztény katekizmusok mellett megjelentek a nyugati természettudományi, mezőgazdasági, ipari, orvostudományi, irodalmi művek fordításai is. Az egyre nagyobb számban megjelenő folyóiratok, képesújságok némelyike már az akkor legkorszerűbbnek számító nyomdatechnikával, a litográfiával készült. A legelső litográfiai nyomtatásra berendezkedett nyomda a Litográfiai Nyomda (Tien-si-csaj) volt, amelyet brit üzletemberek alapítottak 1876-ban Sanghajban. Az itt kiadott kiadványok fotolitográfiai eljárással készültek. A 20. századi kínai irodalom nagy alakja, Lu Hszün így jellemzi, értékeli a Litográfiai Nyomda kiadványainak színvonalát és minőségét: "Ezt megelőzően már régebb idő óta megjelent egy Tien-si-csaj Képesújság című magazin Vu Ju-zsu szerkesztésében. Ez a lap az égvilágon mindenről közölt képes beszámolókat: mesebeli halhatatlanok viselt dolgairól éppúgy, mint hazai és külföldi eseményekről - jóllehet a szerkesztőillusztrátor a külföld dolgaiban egyáltalán nem volt járatos. Csatahajó gyanánt például kereskedelmi gőzöst ábrázolt fedélzetén ágyúkkal, ha pedig a "párbajt" akarta illusztrálni, akkor két díszegyenruhás katonát rajzolt, akik kivont kardokkal úgy hadonásztak egy szalonban, hogy még a vázák is összetörtek. De az olyasféle témájú rajzai, mint a Kerítőnő ütlegel egy utcalányt vagy az Ágacskát tör le a huligán, mind kitűnően sikerültek. Gondolom, hogy az efféle képek azért voltak jók, mert a rajzoló a valóságban is sok hasonlót látott. Sanghajban még manapság is gyakoriak az olyan alakok, aminőket Vu Ju-zsu rajzai örökítettek meg. Képeslapjának ezért a maga idejében nagy hatása volt: minden tartományban ismerték, s mintegy szeme és füle volt mindenkinek, aki tudni vágyott az aktuális eseményeket."(54)
Ezt követően már kínai tőkés csoportok is egyre több nyomdát, kiadót alapítottak, olyanokat mint a Tung ven sü-csü, a Paj si sang fang vagy a Hung ven su-csü. Ezek műhelyeiből már nagyszámban kerültek ki a régi, klasszikus művek új kiadásai is.
A rézlemezzel történő nyomtatás Sanghajban jelent meg először a 19. század közepén. Noha jelentős mennyiségű könyv készült ezzel a módszerrel, mégis túl nehézkes, bonyolult eljárásnak találták, így aztán főleg csak a művészi képek reprodukálásához használták. A 20. század elején a heliogravura eljárás megjelenésével esetenként újból visszatértek a könyvek karcolt rézlemezről történő nyomtatásához.
Századunk elején olyan jelentős nyomdák és kiadók alakultak, mint pl. a Commercial Press,
a Kereskedelmi Kiadó (Sang-vu jin-su kuan), a Ven-ming su-csü és a Csung-hua könyvkiadó. A legjelentősebb újságok közül meg kell említeni a Sun-paot, a Hszin-vent és a Si-paot. Lu Hszün 1931-ben ekként emlékszik vissza a Sanghajban pezsgő irodalmi életben oroszlánrészt vállaló Sun-paora: "Sanghajban az irodalmi és művészeti élet a Sun-paoval kezdődött. Ha erről a lapról akarnék beszélni, hatvan évvel korábbra kellene visszanyúlnom, de azokról az időkről semmit sem tudok. Az én emlékezetem csak a harminc évvel ezelőtti dolgokig terjed. A Sun-paot akkor még bambuszpapírra nyomtatták, annak is csak az egyik oldalára, cikkíróinak zöme pedig az ország különböző vidékeiről összesereglett tehetséges ifjú írástudók, az ún. caj-ce-k közül került ki."(55)
A nyomdatechnikák között egyre általánosabbá vált az ofszetnyomás, a kolotípia és a fénynyomás.
A Commercial Press az új nyomdatechnikákkal olyan jelentős művek kiadására vállalkozott, mint pl. a Huszonnégy történetíró (Po-na-pen er-si-sze si). A könyvek mellett pedig egyre nagyobb számban jelentek meg albumok is, amelyek régi vagy kortárs kalligráfusok, festők alkotásait tartalmazták.
Az 1919 május 4-i nagy jelentőségű imperialista ellenes tüntetés fő szervezői és a mozgalom erős magvát alkotó réteg a haladó értelmiség és a diákság volt.
A mozgalomnak köszönhetően fellendült, megújult a szellemi élet is. A beszélt nyelvhez közelálló ún. paj-hua nyelv ekkorra végérvényesen győzött a régi irodalmi nyelv, a ven-jen fölött. Ez nagyban elősegítette az átlagpolgárhoz szóló sajtó egyre nagyobb számban történő megjelenését. Az 1919-et követő néhány esztendőben már négyszáznál több időszaki sajtótermék jelent meg paj-hua nyelven. A gazdag sajtórepertoárban olyan jelentős orgánumok szerepelnek, mint pl. a Hsziang tao, a Hsziang csiang ping-lun a Kínai Ifjúság (Csung-kuo csing-nien) és a nyelvújítás vitáinak teret adó legjelentősebb újság, az Új Ifjúság. Az 1920-as években pedig több irodalmi társaság is alakult, melyeknek szintén jelentős része volt a kínai irodalom megújulásában. Ezen társaságok gyakorta önálló lapokat, folyóiratokat is kiadtak.

LEGÚJABB KORI KÖNYVEK ÉS KIADVÁNYOK

A hagyományos kínai civilizáció és ezzel együtt az írásbeliség és a tudományok is több ezer éven keresztül az európai kultúrától távol, izoláltan fejlődtek.
A múlt század második felében a nyugati tőke által kényszerűen megnyitott kapukon keresztül a kínaiaknak elkerülhetetlenül szembesülniük kellett azon több évszázados lemaradással, ami a patriarchális és bürokratikus jegyeket viselő feudális berendezkedésű társadalmukat elválasztotta a nyugati fejlődés színvonalától. A felzárkózás legfontosabb feltétele a nyugati technológiák, tudományok megismerése volt. Ehhez nyújtott segítséget a Kína-szerte elterjedt nyugati típusú modern könyvnyomtatás és az 1860-as évektől kezdve létesített több állami fordító- és tolmácsképző intézet is. Az elsőként alapított pekingi (1862) és sanghaji (1867) intézeteknek eleinte csak a diplomáciai célokat szolgáló képzés volt a feladatuk, de ezt csakhamar kinőtték. A 19. század 70-es éveitől kezdve megindult a nyugati könyvek fordítása és kiadása. A kínaiak kezdetben csak a legnyilvánvalóbb területeken látták a nyugati kultúra elsőbbségét, és így fordítói igyekezetük is a műszaki (főleg haditechnikai) és természettudományi szakkönyvek kínaira ültetésében nyilvánult meg. Ez az érdeklődés azonban nagyon gyorsan kiterjedt a modern nyugati államok társadalmi-gazdasági berendezkedésére, valamint ideológiái és politikai eszméi iránt is. Így került lefordításra a múlt század utolsó éveiben Thomas Henry Huxley Evolúció és etikája, Montesquieu műve, A törvények lelkéről, Adam Smithtől A nemzet jóléte, Herbert Spencer írása, A szociológia alapelvei és Jean Jacques Rousseau műve, a Társadalmi szerződés. Velük egy időben kezdtek megjelenni a nyugati szépirodalom első fordításai is. Az első kínaira fordított mű, Dumas 1894-ben kiadott Kaméliás hölgye volt, ezt követte nem sokkal később H. Beecher Stowe regénye, a Tamás bátya kunyhója. Nagy népszerűségnek örvendtek még Shakespeare, Swift, Defoe, Cervantes, Dickens, Hugo és Scott alkotásai is.
A fordítások és a hazai irodalom termékei első nyomtatásban azokban a folyóiratokban láttak napvilágot, amelyeket a századforduló utáni években adtak ki főként Sanghajban és a fiatal kínai értelmiség fellegvárában, Japánban.
Az első kínai újság egy, az európai misszionáriusok által kiadott vallásos, hittérítő folyóirat volt, amelyet 1815-ben Malaccán jelentettek meg. Az első napilapok a Honkongban megjelenő Csung-vaj hszin-pao (Kína és külföld hírei) és a híres sanghaji Sen-pao (1872) voltak. Az irodalmi folyóiratok közül a legnagyobb hatása az 1903-ban Japánban megjelentetett Elbeszélések (Hsziao-suo jüe-pao) volt, amely 1910-től a sanghaji Commercial Press kiadványaként terjedt el. Folyóiratok, napilapok a 20. század első felének évtizedeiben a legkülönbözőbb érdekcsoportok égisze alatt Kínaszerte egyre növekvő számban tűntek fel. A 30-as évek elején már 324 újságot tartottak számon. Carl Crow, az Egyesült Államokbeli reklámszakember, aki 26 évig élt Kínában a század első évtizedeiben szellemes módon méri fel a 30-as évek Kínájának sajtófogyasztását: "A kínai vámhivatalok statisztikái arról is felvilágosítanak, hány tonna nyomdafesték kerül évente az országba. Minthogy a hazai nyomdafesték gyártás olyan csekély, hogy nem is érdemes vele foglalkozni, könnyen kiszámítható a normális nagyságú újságok száma, amelyeket nyomdafestékkel látnak el. Arról is állnak adatok a rendelkezésünkre, hogy a kínai posta hány újságot és hetilapot szállít rendeltetési helyére. Igaz ugyan, hogy a postán küldött lapok csak elenyésző részét alkotják a különböző kiadványoknak, mert hiszen ezeket majdnem mindig házhoz szállítják, de azért bizonyos esetekben a posta adatai is kulcsként használhatók. Azt is tudjuk, hogy mely nyomdák képesek csupán kétezer példányt előállítani és melyek azok, ahol tízezer példány készül, egészen a valóban nagy nyomdákig, ahol százezernél több példányt adnak ki naponta. Egész csomó reklámszelvénnyel hirdettünk, amelyekért az olvasók néhány centnyi bélyeggel fizetnek és ezért fogpasztát, pipereszappant vagy ajakrúzsmintát kaphatnak. Ezerszámra kapjuk ezeket a bélyegeket és gondosan nyilvántartjuk őket. Ha már most valamelyik lapban hirdetés jelenik meg, melyről tudjuk, hogy tízezer példányban jelenik meg és száz szelvényt hoz és ugyanaz a hirdetés egy másik újságban csupán ötven szelvény hoz, biztosak lehetünk abban, hogy annak a kiadása napi ötezer példányból áll. Ilyen módon kiszámíthatjuk, hogy Kínában körülbelül hárommillió ember vásárol naponta lapot. Ideszámíthatjuk azonban az apró "moszkitó" lapocskákat is, amelyek zsarolásból tengetik nyomorult életüket. Pontosabb számítást még a legkitűnőbb matematikus sem végezhet. A napilapok jelenlegi elterjedése Kínában körülbelül ugyanolyan fokon áll ma, mint az Egyesült Államokban hatvan évvel ezelőtt. Az újság hárommilliós napi példányszáma azt mutatja, hogy a lakosságnak nem egészen egy százaléka olvas újságot."(56)
1955-ben több mint 280 napilapot tartottak számon, ezek közül a legnagyobb példányszámban
a Zsen-min zsi-pao jelent meg, napi 800 ezer példányban.
Nemcsak a sajtó, de a könyvkiadás területén is folyamatos élénkülést lehetett tapasztalni. A legjelentősebb változást a felszabadulás hozta. Amíg a felszabadulás előtt, 1936-ban mindössze 178 millió példányban adtak ki könyveket, addig húsz évvel később, 1956-ban több mint 30 ezer mű mintegy
1 786 460 000 példányban jelent meg. A kiadott művek példányszámában az első rekordot az 1957-től kezdve megjelenő marxista-leninista írások állították fel. Marx, Engels, Lenin és Sztálin összesen 251 kötetét nem kevesebb mint 28 075 000 példányban jelentették meg. Mao Ce-tung műveinek első három kötete első ízben 1957-ben jelent meg 11 millió példányban.
1949 és 1956 között öszszesen 16 309 idegen nyelvű könyvet fordítottak le és adtak ki összesen 273 700 000 példányban. A már addig ismert fordítások mellett Tolsztoj, Gorkij, Balzac, Ibsen, Shaw művei örvendtek a legnagyobb népszerűségnek, a lírát pedig olyan neves költők képviselték mint Dante, Byron, Goethe és Tagore. A magyar irodalomból a mai napig vitathatatlanul Petőfi Sándor versei a legközkedveltebbek, de olyan magyar írók, költők alkotásai is olvashatók kínai nyelven mint Arany János, Fazekas Mihály, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc.(57)
1956-ban már mintegy 100 könyvkiadót tartottak számon és ez a szám az 1980-as évek végére 192-re emelkedett.

A KÍNAI KÖNYV MAI FORMÁJA

A nyugati nyomdatechnológiára történő átállás a könyv formájának megváltozását is jelentette.
A legszembeötlőbb különbség, hogy fokozatosan eltűntek a hagyományos félbehajlított lapokból álló oldalak, helyükbe a nyugati rendszerű mindkét oldalán nyomtatott lapokból álló könyvforma lépett. A kínai módon cérnafűzött könyv egészen a 20. század közepéig tudta magát tartani, de ezzel egy időben már egyre nagyobb számban készültek a "külföldi kötésű" (vaj csuang) könyvek is. A "külföldi kötésű" könyvek közül a 19. század végén a ragasztott kötés (csiao-suj csuang) volt a legismertebb és a legelterjedtebb, de korán megjelent az európai fűzött könyv is. Nyugati mintát követve egyaránt ismerték, ismerik és használják a kemény (csing csuang) és a puha kötésű (ping csuang) könyveket.
A manapság kiadott modern könyvek nemcsak kötésükben, hanem formai jegyeikben, tipográfiájukban is megegyeznek a nyugati könyvekkel. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert nem volt ez mindig így, még
a 20. században sem. A kínai könyv jelentős változását az írásreform eredményezte. Az írásreform gondolata először 1892-ben vetődődött fel először.
A mozgalom célja az volt, hogy az ideogrammák alkotta írást egy latin betűs, alfabetikus írással váltsák fel. Ez nagy segítséget nyújtott volna az analfabétizmus felszámolásában és nagyban megkönnyítette volna az oktatást. A probléma nemcsak akkoriban, de a mai napig megoldhatatlannak bizonyult. A könynyebbség kedvéért azonban nekiláttak az írásjegyek egyszerűsítésének. Ennek köszönhetően a bonyolult írásjegyek mintegy 80%-át sikerült olykor 10-15 vonással is leegyszerűsíteni. 1958-ban a Kínai Népköztársaság Írásreform Bizottsága megalkotta a kínai nyelvre alkalmazott latin betűs átírásrendszert, az ún. pin-jin átírást. A pin-jin átírást 1979. január 1. óta a Kínai Népköztársaságban megjelenő idegennyelvű kiadványok kínai nevek és szavak átírására kötelezően használja.(58) A latin betűs átírás azonban csak segítséget nyújthat és az írásjegyek mellett kiegészítésül szolgálhat, ám azokat elsősorban a zenei hangsúlyok miatt sohasem válthatja fel. Az írásreform eredményeképpen 1955 óta ma már a kínai írás is vízszintesen, balról jobbra halad felváltva a hagyományos fentről lefelé vezető oszlopokat. Az újságcikkek címében, a plakátokon és a könyvek gerincén azonban még ma is találkozhatunk függőleges írásjegysorokkal. A másik jelentős változás, amiben a modern kínai könyv különbözik a hagyományostól, hogy mostmár nem "hátulról" kell fellapozni a köteteket. Annak ellenére, hogy a század közepétől kezdve a kínai nyomdaipar, könyvkiadás teljes egészében átállt az Európában szokásos tipográfiai formákra, olykor, leginkább klasszikus művek vagy reprezentatív albumok kiadásakor felelevenítik a hagyományokat és nem egyszerűsített írásjegyekkel, függőleges sorokba szedett, balról jobbra lapozható könyveket készítenek.

JEGYZETEK

1)Ágner Lajos fordítása in: Lao-ce: Tao Te King, 80. fejezet, 96. o.
2) Tőkei Ferenc fordítása in: Szépség szíve, 205-206. o.
3) Tőkei Ferenc fordítása in: Tőkei - Miklós, 1960, 20. o.
4) A pacskolat szó megalkotása Felvinczi Takáts Zoltán fordítási bravúrja. A dörzsöléses átpauzálás kínai neve: ta-pen (az angol szakkifejezés: rubbing).
5) Tőkei, 1986, I. kötet, 199. o.
6)Lásd Karlgren, 1940, No. 845a-g és Karlgren, 1974, No. 993. Karlgren e két összefoglaló munkájában szótárszerűen mutatja be a kínai írás alapelemeinek, írásjegyeinek legrégibb grafikus alakjait, kiejtésüket és jelentésüket a különböző korokban.
7) Könyvei népszerűségét mutatja, hogy pl. ennek a művének a következő esztendőben már a magyar fordítása is megjelent.
8) Lásd Stein,1985, 197-198. o.
9) Lásd Stein, 1908, 206. o.
10) Liu, 1958, 21. o.
11) Megjegyzendő, hogy a mértékek dinasztiánként változtak, a Csou-dinasztia idején egy láb hozzávetőlegesen 19,91 cm-nek felelt meg, és 1 láb 10 hüvelykből állt. Így tehát ekkor a hosszabb bambuszcsíkok kb. 47,5 cm-esek, a rövidebbek pedig kb. 16 cm-esek. Azonban a Han-dinasztia idején egy lábat már kb. 27,65 cm-ben szabtak meg. Ma egy láb = 33.33 cm.
12) Kína ókorában íródott filozófiai művekről bővebben lásd Tőkei Ferenc: Kínai filozófia, 1986, a szépirodalmi művekről pedig Tőkei-Miklós: A kínai irodalom rövid történetének (1960) a Tőkei Ferenc által írt első részét.
13) Tőkei Ferenc fordítása in: Tőkei, 1986, II. kötet, 402. o.
14) Tőkei, 1960, 54. o.
15) A kínai selyem történetével kapcsolatban bővebben Boulnois, 1972.
16) A Magyar Nyelv Történeti Etimológiai Szótára, 2. kötet, 614. o.
17) Ecsedy Ildikó a kínai selyemmel és annak kereskedelmével kapcsolatban lásd Ecsedy, 1979.
18) Uo. 43. o.
19) A cse később a papír általános elnevezése lett.
20) Liu, 1958, 32. o.
21) Uo. 33. o.
22) Lásd Stein, 1985, 210. o.
23) Liu, 1958, 35. o.
24) Lásd Balzac, 1954, 112-117. o.
25) Tunhuang föltárásának történetéről és művészeti kincseinek, festményeinek, szobrainak leírásáról, vizsgálatáról lásd Miklós, 1959.
26) Lásd Stein, 1985, 26., 27. o.
27) Uo. 27. o.
28) A szerző fordítása.
29) A könyv kötésének módjairól részletesen ír többek között E. Martinique, 1983 és Liu, 1969.
30) A pecsétnyomót jelentő jin szóval később magát a nyomtatást is jelölték.
31) Lásd Stein, 1985, 232. o.
32) Elvin, 1977, 205. o.
33) Liu, 1958, p. 49.
34) Ennin utazásáról, és kínai tapasztalatairól: Miklós, 1996.
35) A kínai fametszés és a festménysokszorosítás módszeréről bővebben Miklós Pál ír, 1973, 221-228. o.
36) A városka közelében lévő Hujcsou (a mai Csohszien) finom metszésű, rajzolatú tusrúdjairól is híres volt. A tust pedig vésett famintákba préselték.
37) A kínai színes fametszetkészítés technikájáról bővebben Miklós Pál ír, 1973, 217-219. o.
38) Lásd Elvin, 1977, 206. o.
39) ĘUo. 206-207. o.
40) ĘPl. a csung hangzású 'közép' szó rímel a tung 'tél' és nung 'földműves' szavakkal; vagy a ping 'katona' szórímel a csing 'főváros' és jang 'birka' szavakkal. A rímeket csoportosítva kis kézikönyvekbe, ún. rím-szótárakban foglalták össze. Ez elsősorban az irodalmárok dolgát volt hivatott megkönnyíteni, hiszen ezáltal könnyebben ment a versfaragás is.
41) A kínai forrásból táplálkozó kitaj, tangut, dzsürcsi és mongol könyvnyomtatásról bővebben Needham, 1985, 169-172. o.
42) A kínai mintára szerkesztett részben ideografikus jellegű kitaj, tangut és dzsürcsi írást összefoglalóan sinoid-típusú írásoknak nevezik.
43) Needham, 1985, 306-307 és Liu, 1958, 65. o.
44) A kínai papír és nyomtatás ázsiai terjedéséről, a koreai, a japán, a vietnami, a dél- és délkelet-ázsiai papír és nyomtatás történetéről: Needham, 1985, 319-360. o.
45) A japán nyomtatás és könyvillusztrációk történetéről Chibbett, 1977.
46) A japán fametszet-készítés történetéről, technikájáról és a művészi fametszetekről kiváló könyvet írt Ferenczy László, 1989.
47) Az európai könyvnyomtatás előzményeiről, kínai kapcsolatáról bővebben ír Carter, 1955. és Needham, 1985, 303-319. o.
48) Lásd Möller, 1818, 127. o.
49) Liu, 1958, 73. o.
50) A klasszikus kínai irodalomról bővebben Tőkei-Miklós, 1960, 15-178. o.
51) A Ming és a Csing császári könyvtár gyűjteményéről páratlan fotóanyaggal illusztrálva kiváló könyvet állított össze Csu Csia-csin, 1992.
52) A modern kínai könyvnyomtatásról, könyvkiadásról és könyvészetről bővebben Liu, 1958, 77-85. o. és Liu-Zheng, 1990,105-125. o.
53) Az európában ismeretes és használt nyomdatechnikákkal kapcsolatban lásd Kapr, 1971 és Gara, 1979.
54) Galla, 1981, 132-133. o.
55) U.o. 130. o.
56) Crow, 1997, 117-118. o.
57) A kínaira fordított magyar irodalomról lásd Galla, 1968.
58) Tajvanon és a legutóbbi időkig Honkongban sem az egyszerűsített írásjegyek, sem a pin-jin átírás nem használatos.

IDŐRENDI TÁBLÁZAT

Hszia-dinasztia (mitikus) i.e. 21. sz.-16. sz.
Sang(-Jin)-dinasztia i.e. 16. sz.-11. sz.
Nyugati Csou-dinasztia i.e. 11. sz.-771
Keleti Csou-dinasztia i.e. 770-221
Tavasz és Ősz korszak i.e. 770-475
A Hadakozó Fejedelemségek kora i.e. 475-221
Csin-dinasztia i.e. 221-207
Nyugati Han-dinasztia i.e. 206-i.sz. 24
Keleti Han-dinasztia 25-220
A Három Királyság kora 221-280
Csin-dinasztiák 265-419
Déli és északi dinasztiák 420-588
Szuj-dinasztia (581-) 589-617
Tang-dinasztia 618-907
Az Öt dinasztia 907-959
Északi Szung-dinasztia 960-1126
Déli Szung-dinasztia 1127-1279
Liao-dinasztia (kitajok) 907-1125
Nyugati Hszia-dinasztia (tangutok) 1032-1227
Csin-dinasztia (dzsürcsik) 1115-1234
Jüan-dinasztia (mongolok) 1280-1367
Ming-dinasztia 1368-1643
Csing-dinasztia (mandzsuk) 1644-1911

FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM

BALZAC, 1954 - Honoré de Balzac: Elveszett Illúziók (I-II. rész). Fordította: Benedek Marcell, Budapest, 1954.

BOULNOIS, 1972 - Luce Boulnois: A Selyemút. Fordította: Litván György, Budapest, 1972.

CARTER, 1955 - Thomas Francis Carter: The Invention of Printing in China and Its Spread Westward. Második, L. Carrington Goodrich által javított kiadás, New York, 1955.

CHIBBETT, 1977 - D. Chibbett: The history of Japanese printing and book illustration. New York - San Francisco, 1977.

CROW, 1997 - Carl Crow: A megszentelt rizsestál. Fordította: Gáspár István, Budapest, második kiadás 1997.

CSU, 1992 - Csu Csia-csin: Liang csao jü lan tu-su (Két dinasztia uralkodóinak olvasására szánt könyvek). Peking, 1992.

ECSEDY, 1979 - Ecsedy Ildikó: Selyemvaluta és mandarintekintély (A kínai külkereskedelem az első évezredben). In: Nomádok és kereskedők Kína határain. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 16., Budapest, 1979, 36-52. o.

ELVIN, 1977 - Mark Elvin: Fejlődés és stagnálás a kínai történelemben. Fordította: Endreffy Zoltán, Budapest, 1977.

FERENCZY, 1989 - Ferenczy László: Hó, hold, cseresznyevirág (A japán fametszetek világa). Budapest, 1989.

GALLA, 1968 - Galla Endre: A világjáró magyar irodalom. A magyar irodalom Kínában. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 5., Budapest, 1968.

GARA, 1979 - Nyomdaipari enciklopédia. Főszerkesztő: Dr Gara Miklós, második változatlan kiadás, Budapest, 1979.

KAPR, 1971 - Albert Kapr: Könyvtervezés, könyvművészet. Budapest, 1971.

KARLGREN, 1940 - Bernhard Karlgren: Grammata Serica. In: Bulletin of the Museum of Far Eastern Antiquities, Stockholm, No. 12., 1940.

KARLGREN, 1974 - Bernhard Karlgren: Analytic Dictionary of Chinese and Sino-Japanese, New York, 1974.

KOO, 1929 - T. K. Koo: The Evolution of the Chinese Book. Peiping, 1929.

LAO, 1943 - Lao-ce: Tao Te King. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Ágner Lajos, Budapest, 1943.

LIU, 1958 - Liu Kuo-chün: Story of the Chinese Book. Peking, 1958.

LIU, 1954 - Liu Kuo-chün: Papermaking and Printing. In: People's China, 1954, 12, 19-20. o., 25-27. o.

LIU, 1962 - Liu Kuo-csün: Csung-kuo ku-taj su-csi si-hua (Kína régi könyveinek története). Peking, 1962

LIU-ZHENG, 1985 - Liu Guojun - Zheng Rusi: The story of Chinese Books. Peking, első kiadás 1985, második kiadás 1990.

LIU, 1969 - Liu Ping: Csung-kuo csuang-ting csien-si (A kínai könyvkötés rövid töténete). Tajpej, 1969.

LU, 1981 - Lu Hszün: Irodalom, forradalom, társadalom (Válogatott irodalompublicisztikai írások). Válogatta és fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Galla Endre, Budapest, 1981.

MARTINIQUE, 1983 - Edward Martinique: Chinese Traditional Bookbinding: A Study of Its Evolution and Techniques. Chinese Materials Center, Asian Library Series No. 19, Taipei, 1983.

MIKLÓS, 1959 - Miklós Pál: A tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomok. Budapest, 1959.

MIKLÓS, 1973 - Miklós Pál: A sárkány szeme. Budapest, 1973.

MIKLÓS, 1996 - Miklós Pál: Ennin shonin útleírása. In: Tus és Ecset. Budapest, 1996, 179-194. o.

MÖLLER, 1818 - Möller János: Az Europai Manufaktúrák' és Fábrikák Mesterség Míveik, Pesten, 1818.

NEEDHAM, - Joseph Needham: Science and Civilisation in China. Vol. 5., Chemistry and Chemical Technology, part I: Paper and Printing. Cambridge - London - New York, 1985.

PELLIOT, 1953 - Paul Pelliot: Les Débuts de l'Imprimerie en Chine. Paris, 1953

STEIN, 1908 - Stein Aurél: Homokba temetett városok. Fordította és átdolgozta: Halász Gyula, Budapest, 1908.

STEIN, 1913 - Stein Aurél: Romvárosok Ázsia sivatagjaiban. Fordította és átdolgozta: Halász Gyula. In: Stein, 1985, 105-268. o.

STEIN, 1985 - Stein Aurél: Ázsia halott szívében. Válogatta, szekesztette, a szöveget gondozta és az utószót írta: Szörényi László, Budapest, 1985

TŐKEI-MIKLÓS, 1960 - Tőkei Ferenc - Miklós Pál: A kínai irodalom rövid története. Budapest, 1960.

TŐKEI, 1986 - Tőkei Ferenc: Kínai fikozófia. Ókor I-III. kötet szöveggyűjtemény. Harmadik, változatlan kiadás. Válogatta, fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta - . Budapest, 1986.

TŐKEI, 1984 - Tőkei Ferenc: A szépség szíve (Régi kínai esztétikai írások). Második kiadás. Válogatta, fordította és a jegyzeteket írta - . Budapest, 1984.