Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

+ 12

Remi és Lee Ann még aludt reggel, amikor összecsomagoltam, és kicsusszantam az ablakon, azonmód, ahogy érkeztem a vászontarisznyámmal. Elmaradt a kinnhálás a kísértethajón - PotyaTengerNagy-nak nevezte a nép -, és odavolt a barátságunk is Remivel.
Oaklandben egy szekérkerék-cégéres kocsmában legu-rítottam egy sört a csavargók közt, azzal útra tettem a formámat. Át kellett gyalogolnom Oaklanden, hogy kijussak a fresnói elágazáshoz. Két stoppal jutottam el Bakers-fieldbe, négyszáz mérfölddel délnek. Az első szédült szőke srác volt, öles termetű, felsrófolt járgányon. - Látod ezt a nagylábujjat? - mondta, amint a gázba beletaposott, és nyolcvannal elhagyott mindenkit az úton." - Nézd meg jól. - Be volt bagyulálva. - Ma reggel vágattam le. Bennfogtak volna a kutyaütők, de én szedtem a sátorfát, s jöttem. Mit számít egy nagylábujj? - Az ám, gondoltam, mit számít, mikor jön a kanyar, és jól megfogózkodtam. Ment ez, akár a meszes. Egykettő Tracyben voltunk. Tracy vasúti város, a fékezők étkezőkocsikban vágják be rabló zabájukat, szerelvények sivalkodnak a völgyben, hosszan, vörösen szentül meg a nap. A völgy varázslatos neveivel ismerkedtem - Mantecával, Maderával meg a többivel. Mustszínű alkonyat szállt ránk és bíborba fordult a mandarinligetek meg az elnyúló dinnyeföldek fölött. A nap olyan volt, akár a sajtóból csorduló kástélyos bor, a mezők szerelmek és spanyol rejtélyek színeiben tündököltek. Kidugtam a fejem az ablakon, és nagyokat szippantottam az illatos levegőből. Gyönyörű pillanat volt. Az ujja-hagyott futóbolond fékező volt a Southern Pacific vasúti társaságnál, és Fresnóban lakott. Fékező volt az apja is. Nagylábujját az oaklandi rendező pályaudvaron roncsolta össze váltóállítás közben, nem egészen értettem, hogyan. Bevitt a pezsgő Fresnóba, és a déli felében kitett. Kis szatócshoz ugrottam be egy kólára, és elnéztem, hogy tart az üzletnek egy örmény fiú a vörös marhavagonok mentén - s mikor abban a pillanatban megszólalt a mozdony füttyszava is, azt gondoltam magamban: Bizony, Saroyan városába jutottam.
Délnek indultam tovább. Kinn álltam megint az úton. A vadonatúj dobozkocsijába dobozolt be egy szivar. A texasi Lubbockból jött, utánfutókkal kereskedett. - Ha lakókocsit akarna venni - buzdított -, csak forduljon hozzám. - Lubbocki apjáról mesélt. - Egyik este az öreg feltette a napi bevételét a páncélszekrény tetejére, és ott felejtette. Hát mit tesz Isten, azon éjszaka betörtek, lánghegesztővel megnyitották a páncélszekrényt, széthányták a papírokat, fölrúgták a székeket, aztán odébbálltak. Az ezer dollár meg ott maradt a páncélszekrény tetején. Ezt adja össze!
Bakersfield déli végében tett ki, ott kezdődtek a kalandjaim. Hidegre fordult. Belebújtam Oaklandben három dolláron vett hitvány kincstári viharkabátomba, és kiálltam dideregni egy díszes spanyol stílusú motel elé. Úgy ragyogott az esti világításában, akár a gyémánt. Los Ange-lesnek tartó kocsik suhantak el. Lengettem bőszen. Kutya hideg lett. Éjfélig száradtam ott, már vagy két órája akkor, és káromkodással ütöttem el az időt. Az iowai Stuartban jártam így utoljára. Nem tehettem egyebet, több mint két dollárt rá kellett szánnom buszra, hogy elvigyen a hátralévő néhány mérföldön Los Angelesig. Visszakutyagoltam az országúton Bakersfieldbe, és a buszállomáson le-zöttyentem egy padra.
Már megváltottam a jegyemet, amikor egy aranyos kis mexikói csajt láttam meg feszes nadrágban. Busza az előbb állt be a légfék nagy sóhajával, és az utasok kiszálltak a lábukat nyújtóztatni. A bögyes kis mexikóinak cseles segge volt, és a hosszú haja fénylő fekete. Szeme kék vizében félénk sejtelmek csillogtak. Nem bántam volna, ha azon a buszon folytáthatom az utamat én is. Fájdalom nyilallott belém, mint valahányszor, ha kedvemre való nő megy másfelé ezen a kerekre szabott világon. A bemondó a Los Angeles-i busz indulását jelezte. Kaptam a tarisznyámat, és felszálltam - s kit látok benn ülni egymagában, mint a kis mexikóit! Nyomban letelepedtem szemközt, és elkezdtem terveket főzni. Annyira bánatos, fáradt, árva, didergő, lepusztult voltam, hogy összeszedtem annyi bátorságot, amennyi a leszólításhoz kell, de még így is öt percig csipkedtem magamat, amíg a busz sötéten robogott.
A fene is megesz, ha nem cselekszel! Szólj már, te kötözni való marha! Mi a bajod? Nem unod már magadat eléggé? Arra eszméltem, hogy áthajlok hozzá - éppen alvásnak kucorodott neki -, és megkérdem: - Feje alá gyűrné a viharkabátomat?
Feltekintett és rám mosolyodon. - Nem, köszönöm szépen.
Remegőn ereszkedtem vissza ültömbe, és meggyújtottam egy rigót. Megvártam, amíg rám emeli csengő szemét, s akkor ismét odahajoltam. - Maga mellé ülhetnék?
- Ha kedve tartja.
Kedvem tartotta. - Hová igyekszik?
- LA-be. - Tetszett, ahogy ezt mondja, de tetszett, hogy mindenki így emlegeti Los Angelest a part mentén - nem csoda pedig, hogy az egyetlen igazi városukhoz ilyen bizalmasak. - Oda igyekszek magam is - tudattam boldogan. - És köszönöm, hogy ideengedett, mert annyit utaztam már magányosan! - Azzal nekiereszkedtünk az életünk történetének. Az övé így szólt: A férje verte, azért ő otthagyta Sabinalban, Fresnótól délre, és LA-be költözik a nénjéhez, amíg nem tisztázódik, mi lesz. A kisfiát a családjára bízta, akik vincellérek és a szőlőskertben laknak. Azóta dolga neki semmi, csak a sírás meg a fogcsikorgatás. Kedvem lett volna átölelni azon melegében, de csak mondtuk, és a szó ki nem fogyott belőlünk. Megvallotta, hogy szívesen beszélget velem, majd nemsokára megvallotta azt is, hogy akár eljönne New Yorkba. - Még elmehetünk! - nevettem. A busz felfelé szuszogott a Venyigehágón. Onnan már nagy fénytengerekre tekintettünk. Alkudozás nélkül megfogtuk egymás kezét, és ugyanilyen szépen, szó nélkül egyeztünk meg abban is, hogy egy szállodai szobába költözünk LA-ben. Kínzott a vágyakozás. Fejemet nekidöntöttem a gyönyörű hajának. A csöpp kis válla is majd megbolondltott. Egyre ölelgettem. Neki meg tetszett.
- Szeretem a szerelmet - súgta, és lehunyta a szemét. Csodálatos szerelmet ígértem neki legelésző szemmel. Életünk történetét elmondtuk egymásnak, csendbe és édes várakozásba süppedtünk. Nem kellett a magyarázkodás. Ti vigyétek a Peacheket, a Bettyket, a Marylou-kat, a Ritákat, a Camille-okat meg az Inezeket - nekem ez a nő jár, mert testestül-lelkestül énrám szabott. Megvallotta azt is, hogy látta, amint figyelem a buszállomáson. - Azt hittem, egyetemista vagy.
- Az is vagyok, ne félj - nyugtattam meg. Hollywoodba érkeztünk. A fakó, piszkos szürkületben, amilyenben Joel McCrea találkozik Veronica Laké-kel az étkezőkocsiban a Suliivan utazásai című filmben, ő már az ölemben aludt javában. Kitekintettem az ablakon, s a szemem habzsolta a stukkódíszes házakat, a pálmákat, az autós vendéglőket, az ígéretek e szédült földjét, Amerika eszelős farkát. A Fő utcán szálltunk le, de akár Kansas Cityben, akár Chicagóban, akár Bostonban szálltunk volna le a buszról - mocskos téglafalak, elsuttyanó alakok, csikorgó villamosok fogadtak a vigasztalan hajnalban a nagyváros pállott pen-delybűze közepette.
S ekkor mintha megbomlottam volna, nem tudom, miért. Az a kényszerképzet szegődött a nyomomba, hogy Teresa vagy Terry - ahogy hívták - közönséges kis rihe-rongy, buszon szúrja ki a halat, majd LA-be viszi találkahelyre valami tejvendéglő közbeejtésével, ahol már várja a stricije, aztán a megbeszélt szállodába követi őket pisztollyal vagy akármivel. Nem fecsegtem el a gyanúmat persze, de amíg reggeliztünk, egy strici figyelt minket, és úgy éreztem, Terry szemez vele. Elcsigázott voltam és erőtlen ebben a messzi, utálatos városban. Vakrémület lett úrrá rajtam, és csúnya viselkedésbe hajszolt. - Ismered ezt a szivart? - tudakoltam.
- Miféle szivart, drá-gám? - Nem puhatolóztam tovább. Terry minden mozdulata vontatott és körülményes volt. Lassan evett, kérőzőn bámult a semmibe, aztán rágyújtott, és beszélt tovább, én pedig, mint valami meghajszolt kísértet gyanakvón lestem, gondolván, hogy csakis az időt húzhatja. Nem bírtam az agyrémemmel, s már izzadtam, amikor kézen fogva tovább indultunk az utcán. Az első szállónak, ahol próbálkoztunk, mindjárt volt szobája, és arra eszméltem, hogy már az ajtót zárom magunk mögött, Terry pedig az ágyamon ül, és bújik ki a cipőjéből. Szelíden megcsókoltam. Jó, hogy nem olvas a vesémben. A megnyugvásunkhoz elkelne egy kis whisky, kivált nekem, gondoltam. Szaladtam is vagy tizenkét sarkot, amíg valamelyik kioszkban találtam egy kedvemre való literes palackkal. Visszafelé megjött az életkedvem megint. Terryt a fürdőszobában találtam, az arcát kente. Először vizespohárból ittunk, aztán a palackot kezdtük hajtogatni. Ó, a keserves utat megérte ez a kellemes kornyadozás! Terry mögött álltam, úgy néztük egymást a tükörben, aztán táncra perdültünk ott a fürdőszobában. A szavam megeredt, és keleti barátaimmal dicsekedtem.
- Azzal a Dorie nevű lánnyal kellene találkoznod! Akár a villanypózna és vörös. Ha New Yorkba jössz, az áru kitanít, hol keress munkát.
- Miféle amúgy az a vörös áru? - nézett rám Terry gyanakvón. - Miért jössz nekem ezzel? - Szűk kis lelke nem fogadta be az én lelkes, hebehurgya beszédemet. El is hallgattam. Láttam, hogy a whisky a fejébe szállt.
- Gyere, bújjunk le! - biztattam.
- Vörös, mint a villanypózna, mi? Tebelőled meg rendes egyetemista fiút néztem ki, ahogy ott ültél a szvette-redben! Még gondoltam is, nahát, nem ilyen kéne nekem? De nem! Mert nem! Tessék, ez is strigó, akár a többiek!
- Mi az istent beszélsz össze?
- Ne magyarázd nekem, hogy az a villanypózna nem kerítő, engem nem állítasz fejre, mert te is strigó vagy, nekem ne mondd, akár a többiek!
- Figyelj ide, Terry, akár a nagyesküt leteszem neked, hogy nem vagyok strici. Engem csak te érdekelsz.
- Én meg azt hiszem közben, hogy tisztességes egyetemistával hoz össze a szerencse! Még meg is ráztam a kezemet érte! Nahát, mondom, végre nem egy strigó!
- Terry - fogtam könyörgőre -, értsd meg, hogy nem vagyok strici! - Fél órája még azt hittem, ő hajt. Milyen szomorú két lélek zavara! Kegyetlen az élet. Hiába kérleltem, hiába könyörögtem, aztán bepipultam, és megmondtam, hogy én ugyan kunyerálni nem fogok egy kis mexikói bigének, azzal fogtam a piros papucsát, kivágtam a fürdőszobából, és ráordítottam, hogy takarodjon. - Tűnj el, de gyorsan! - Gondoltam, kialszom egykettő, és szomorú, szakadt valómmal majd csak megleszek kettesben ezután is. Síri csend támadt a fürdőszobában. Kaptam a göncömet, és bevonultam szobai magányomba. Terry a megbánás könnyeivel mosta a lábam nyomát. Szűk kis lelkében világosság gyúlhatott, hogy stricik nem hajigálják ki a nők papucsát a fürdőszobából azzal, hogy pusztuljanak. A jelenetet megillető tisztelettel vetkőzött némán, aranyosan, és a csöpp formáját becsúsztatta mellém a paplan alá. Barna volt, akár a mazsola. Szegény el-kínzott hasán császármetszés hegét láttam - olyan keskeny volt a csípője, hogy a gyereket úgy kellett kihasítani belőle. A lába pálca volt, egy ötvennél nem lehetett nagyobb az egész. A bágyadtán édes reggeli szeretkezés után úgy feküdtünk, mint két fáradt angyal valami takaros fehérne-műs polcon LA-ben. S mint akik a közös látomás gyönyörűségét megtalálták, úgy aludtunk el, és fel sem ébredtünk késő délutánig.

+ 13

A következő két héten sülve-főve együtt voltunk. Azzal a határozattal keltünk, hogy utazunk New Yorkba, és ő lesz az ügyeletes nőm. Sűrű bonyodalmakat láttam ködleni Deannel, Marylouval, mindenkivel - új évad kezdetét egyszóval. Azonban munka kellett, hogy az útravalót megkeressük. Terry indult volna nyomban a húsz dollárommal, de énnekem nem tetszett az ötlet. Szamár fejjel még két napig tanakodtam. Bújtuk az apróhirdetéseket a mindenféle ismeretlen LA-i sajtpapirosban kávézók és kocsmák táján, addig-addig, hogy a húsz dollárból majd tíz elkopott. Hanem a kicsiny hotelszobánkban boldogan éltünk. Ha nem jött a szememre álom, felkeltem, ráhúztam a takarót Terry barna vállára, és kitekintettem a LA-i éjszakába. Micsoda sziréna-szaggatta fülledt, vad éjszaka! Mindjárt szemben állt a balhé. A régi rongyos vendégházban valami tragédia történhetett. A járőrkocsi ott állt előtte, és a dekások ősz öregembert faggattak. Bentről zokogás hallatszott. Hallottam mindent még a mi szállónk neon-zizegésén át is. Elkeseredtem. LA a legmagányosabb és legelvadultabb amerikai város. New Yorkban cudar a tél, de az utcákon valami kótyagos barátság szelleme leng. LA - vadon.
A Fő utca déli vége, amerre Terryvel töltött kiflit majszolva sétálgattunk, vad karneválja volt a fénynek és nyüzsgésnek. Csizmás rendőrök motoztak falhoz állított alakokat szinte minden sarkon. A járdákon az ország leg-lepusztultabb népe tolongott - Dél-Kalifornia halvány csillagjainak alján, mert itt a csillagokat nem a filmcsillagok földi fénye homályosítja el, hanem annak a táborhelynek felvert barna pora, amelynek neve LA. Tea, fű, azaz marihuána illata terjengett a levegőben, és paradicsomospaprikás paszuly meg sör szagával keveredett. A sörözők táján bibab vad hangjai zagyválódtak az amerikai éjszaka szokásos cowboy-dalaival és bugivugijával. Hassel összevissza képét öltötte magára a város. Bibab-sityakos, kecskeszakállas feketék rontottak el mellettünk nyerítve. A New Yorkból egyenesen idevezető 66-os útról érkezett csavargók battyogtak, kitanult sivatagi patkányok tartottak a csomagjukkal egyenest a Plaza egyik padjának, rojtos kabátujjú metodista lelkész következett, majd valamely természet-apostol szakállasán, saruban. A legszívesebben beszédbe elegyedtem volna minddel, mikor az útravaló megkeresése lett volna a dolgunk.
Elmentünk Terryvel Hollywoodba, és a Sunset sugárút és Vine utca sarkán bepróbálkoztunk egy büfébe. Micsoda sarok volt az is! Népes családok görögtek be a traga-csokon valahonnét az isten háta mögül, letanyáztak a járdaszélen, és tátogattak, hátha meglátnak egy filmcsillagot. De a filmcsillag csak nem akart előkerülni. Amikor egy csukott kocsi elsuhant, leguggoltak, úgy sandítottak a benne ülő napszemüveges alakra meg a fölékszerezett szőkéjére. - Don Ameche! Don Ameche! - Nem az! Georgt Murphy! George Murphy az! - És ámulva össze-össze néztek. Cowboynak készülő csinifiúk fitogtatták a faru-kat, és ideges ujjuk hegyével nyálaztak a szemöldökükör Belevaló kis mohák húztak el csípőre szabott nadrágjuk-ban - filmcsillagnak jöttek, és utoljára felszolgálással ke lett összebékülniük az autósvendéglőben. Megpróbálkoztunk mi is ilyen helyen Terryvel, de kár volt a benzinért. A Hollywoodi sugárúton, a repesztő kocsik zajló sodrában percenként történt baleset. Mintha minden kocsi a legtá-volibb pálmát célozta volna meg. Azon túl pedig homok, sívó semmi ásított. A hollywoodi janik éppúgy ácsorogtak az előkelő éttermek előtt, mint a New York-i janik Ja-cob's Beach előtt, csak ezek itt könnyebb szövetekben rázták a térdüket, és a szellemességük hosszabb szakállt eresztett. Zörgő csontú papok billegtek el, terebélyes nagyságák törtettek át a forgalmon, nehogy elszalasszák a ki-mit-tudot. Láttam Jerry Colonnát a Buick-szalonban - ott állt a hatalmas tükörablak mögött és a bajszát pödör-gette. Egy belvárosi étteremben ettünk Terryvel - sziklabarlang akart lenni, fémcsöcsök köpték a vizet, és tengeri kisistenek személytelen kőülepei tajtékzottak mindenfelé. A népek vízesés permete alatt zabáltak, és elzöldült képükről lerítt a tengeri baj. LA valahány rendőre pályatévesztett selyemfiúnak látszott. Nyilván a filmgyár utasította őket jelen posztjukra. Ide mindenkit a filmipar vonzott, még engemet is. Utoljára ráfanyalodtunk Terryvel a Fő utca déli végére, hogy az olyan züllött csaposok és mosogatólányok közt keressünk állást, akik már nem is szégyelltek, hogy lecsúsztak. De ott sem volt szerencsénk. Jól megkapaszkodtunk a tíz dollárunkba.
- Nem baj, apám, beugrók a nénémhez a ruhámért, és indulunk New Yorkba - biztatott Terry. - Ne veszítsd el az elkeseredésedet. Bugi a vugiba. - Ezt a benyögést egy dalból szopta, s hangoztatta nyakra-főre. Ki is szaladtunk a mexikói telepre a nénje loccsantott tócsák közt álló ka-lyibájához valamerre az Alameda sugárúton túlra. Mexikói konyhaajtók mögött húzódó térjmeg-utcában várakoztam, mert Terry szerint nem volt ajánlatos a nénje szeme elé kerülnöm. Kutyák loholtak el mellettem, pőre villanykörték pislogtak a sikátorokon. A langymeleg estében Terry meg a nénje távoli veszekedését hallgattam, és készültem a legrosszabbra.
Terry előkerült, és kézen fogva kivezetett a Central sugárútra, a színesek korzójára. Szédült kavargásában tyúkólnyi lebujokból, a wurlitzerek alig fértek beléjük, blues, bibab meg rázás dőlt. Szutykos bérkaszárnya lépcsőjén kaptattunk. Terry barátnéját, Margarinát kerestük, mert tartozott Terrynek egy szoknyával meg egy pár cipővel. Margarina bájos mulatt nő volt, a nyájas férje meg fekete, akár a katlan. Nyomban kiugrott, és hozott egy liter whiskyt, hogy illően vendégeljen. Beszálltam volna az árába, de elhárította. Két csöpp gyermekük az ágyon ugrált, az volt a játszóterük, aztán a nyakamba ugrottak, és úgy bámultak kerekre nyílt szemmel. A Central sugárút ricsaja - mintha Hamp Lerobbanás a Central su-gárúton-)ábó\i0 vágták volna ki - ide is betört, akár a jégzajlás. Utcán, ajtóban, ablakban hejehujáztak, fütyültek a világra. Terry megkapta a holmiját, és elbúcsúztunk. Betértünk az egyik tyúkólba, és leforgattunk néhány lemezt a wurlitzeren. Két fekete friss fűről sugdosott a'fülembe. Hogy csak egy dollár. Mondom, jól van, hozzátok. Az összekötő benézett, és intett, hogy menjek le az alagsori klotyóba. Ahogy megálltam bambán, rám mordult: - Szedd már fel, koma!
- Mit szedjek fel? - bámultam rá.
A dollárom már nála volt, de a padlóra bökni félt. Nem is volt padlója a klotyónak, csak cementalapozása, azon hevert valami darab szarhoz hasonló barnaság. Az összekötő óvatosabb nem lehetett volna: - Vigyázni kell, sokan megfáztak a héten. - Felkaptam a szart. Barna papírba sodrott cigarettának bizonyult. Siettünk vissza Terryvel a szállodánkba, hogy szédítsük magunkat, de semmi nem történt. Közönséges pipadohányt sodortak bele. Elpotyál-tam a drága pénzt.
Döntenünk kellett, hová legyünk. Az a határozat született, hogy megindulunk New Yorknak a maradék pénzünkkel. Terry kapott a nénjétől öt dollárt, tehát majd tizenhárom dollárunk volt, és mielőtt még egy éjszakáért fizetni kellett volna, felkerekedtünk. Egy piros kocsi vitt el minket a kaliforniai Arcadiáig, ahol a hósipkás hegyek alján a Santa Anita lóversenypálya húzódik. Késő éjszaka volt. Megindultunk Amerika belsejének. Kézen fogva kutyagoltunk néhány mérföldet az országúton, hogy a lakott vidékről kikerüljünk. Szombat éjszaka volt. Utcai lámpa alatt állapodtunk meg. Zászlókat lobogtató gimnazistákkal megtömött kocsik viharzottak el. - Buá! Buá! Győztünk! - ordították, és örömüket lelték benne, hogy magában álló párra dörrenthetnek rá így. Elment vagy tizenkét kocsi, és a srácok bőgtek "teli torokból", mint mondani szokás. Egyenként megutáltam őket. Hogy merészelnek riogatni a taknyos gimnazistái? Mert ők otthon vasárnap nagy kanállal esznek? Azért még pénzszűkével küzdő szerelmesekből, kivált a szeretetet áhító férfiemberből tréfát ne űzzenek. Nem törődtünk velük. Viszont mivelünk se törődött más. Úgy kellett visszakutyagolnunk a városba szégyenszemre, gyalogszerrel. A legbosszantóbb az volt, hogy kávézót keresve szerencsétlenségünkre éppen egy tini-bárba botlottunk be, s a gimnazisták ott voltak, és emlékeztek ránk. Persze látniuk kellett, hogy Terry mexikói vadmacska, én pedig még veszettebb fajzat vagyok.
Terry is fölkapta a vizet, kifordult a tini-bárból, és kinn bóklásztunk megint a sötétben az országút árkai közt. A csomagját én vittem. Párafelhőket leheltünk a csípős levegőbe. Végül úgy döntöttem, hogy még egy éjszakára megbúvók Terryvel a világ elől, aztán meglátjuk, mit hoz a reggel. Bementünk egy motelba, négy dollár árán megfészkelődtünk egy kényelmes kis lakosztályban - zuhanyunk, fürdőlepedőnk, fali rádiónk, mindenünk volt. Összeölelkeztünk, amikor megláttuk. Hosszan, lélekbemarkolón beszélgettünk, zuhanyoztunk, mindenfélét meghánytunk-vetettünk villanyfénynél, majd sötétben, s mintha valaminek csakugyan a végére jártunk volna. Úgy éreztem, sikerült Terryt meggyőznöm, és elfogadta az igazamat. Elfúltan szerződést kötöttünk, majd megcsön-desedve bújtunk össze, mint a szegény ember malacai.
Reggel bízvást vágtunk neki az új csapásnak. Úgy terveztük, hogy elmegyünk buszon Bakersfieldbe, és beál-lunk szüretelni, majd néhány hét múltán urasán utazunk New Yorkba, buszon. Gyönyörű délutánt töltöttünk a buszon máris - kényelmesen hátradőltünk, beszélgettünk, úgy néztük a forgó tájat, és nem aggodalmaskodtunk. Késő délután érkeztünk Bakersfieldbe. Úgy terveztük, hogy lejárjuk a város valahány gyümölcs-nagykereskedőjét. Terry állította, hogy a szőlőskertben sátor alatt is ellakhatunk. A sátorlakás és a hűvös hajnali szüretelés gondolata lelkesített. Munkával azonban nem kínáltak sehol, csak jó tanáccsal. Küldözgettek fűhöz-fához, de senki nem mondott semmi biztatót. Egy kínai vacsorát bevágtunk mindenképpen, és testben megerősödve kerekedtünk fel újból. Átvágtunk a vasúti síneken, és kimentünk a mexikói negyedbe. Terry egyre vartyogott a feleivel, tudakolta az állást. Ránk esteledett. A kis mexikói negyed utcái felragyogtak - villanykörték füzérei lengtek mozisátrakon, bazárokon, gyümölcsösbódékon, vásárosok előtt, rozoga teherautókon és sárral bevert tragacsok hátán. Szüretelő családok tolongtak az utcákon, és tömték a fejüket patto-gatott kukoricával. Terry minddel leállt tárgyalni. Kétség környékezett. Ami a legjobban hiányzott, nekem is, Ter-rynek is, az innivaló - vettünk hát egy liter kaliforniai portóit harmincöt centen, és elkölteni kivittük a rendező pályaudvarra. Találtunk is egy tisztást, ahová csavargók odahordták a gyümölcsrekeszeket, és tábortüzet raktak belőle. Annak hűlt helyén ültünk neki a nyakalásnak. Bal felől tehervagonok sorakoztak mélán és szurtosan a holdvilágnál, előttünk a jelzőlámpák fényei meg a bakersfieldi repülőtér antennái, jobb felől a Quonset áruház iszonyú alumínium-doboza. Hanem az éjszaka holdas volt, langyos, borivásra, beszélgetésre, pöködésre, ölelkezésre és megdicsőülésre termett. Meg is feleltünk neki. Terry húzogatta a portóit derekasan, nem akart elmaradni, sőt aztán el is hagyott, és vitte a szót éjfélig. El sem mozdultunk onnan a rekeszektől. Mentek el mellettünk csavargók, mexikói anyák népes családjukkal, megállt a járőrkocsi is, és egy rendőr kiszállt hugyozni, de többnyire magunkban lehettünk, és addig-addig bogoztuk a lelkünket, hogy már szétszedni bajos lett volna. Éjféltájt aztán megindultunk az országútnak.
Terry új ötlettel állt elő. Hogy menjünk el stoppal Sa-binalba, a szülővárosába, és költözzünk be a bátyja garázsába. Én ráálltam mindenre. Az útfélen lekanyarítottam a tarisznyámat, Terryt ráültettem, hogy szükségbe jutott nőnek nézzék, és csakugyan meg is állt egy teherautó mindjárt. Vihogva futottunk utána. Jó ember vezette - meglátszott a kiszolgált kocsiján is. Köhögve kaptattunk fölfelé a völgyben. Hajnalok hajnalán érkeztünk Sabinal-ba. Amíg Terry szunyókált, én megittam a bort, és be-csudálkoztam rendesen. Kiszálltunk, és a kicsiny kaliforniai város lombdíszes terén topogtunk - az ilyen fészket a gyors egy füttyel ha megtiszteli. Aztán elmentünk megkeresni a bátyja komáját, hogy megtudjuk, a bátyja merre. Senkit nem találtunk otthon. Hanyatt vágódtam a hajnali derengésben a főtér gyepén, és ezt hajtogattam: - Ugye nem árulod el, mit cselekedett a here közt. Nem árulod el, ugye, hogy cselekedett a here közt! Egy szót se, hogy mit here-berélt! - Az Egerek és emberek filmváltozatából idéztem, Burgess Meredith mondja a tanyán a bandagazdának. Terry kuncogott. Olyat nem mondhattam, hogy neki ne tessék. Hentereghettem volna ott, amíg a kegyes nénék ki nem tódulnak a templomból. Végül azonban úgy láttam, hogy a bátyja majd leveszi minden gondunkat a vállunkról. Így aztán bevágódtunk egy régi vasúti szállodába, és ágyban háltunk mégiscsak.
A derűs reggelen Terry jókor kelt, és eleredt a bátyja után. Én döglöttem délig, s mikor az ablakon kinéztem, éppen egy tehervonat ment el, pőrekocsijain százával a csavargók - vígan süttették a hasukat a nappal csomagjuk párnáján, és jó kaliforniai szőlőt csipegettek, mert úgy látszik, dézsmálták a kerteket a töltés mentén. - Hőha! - szakadt ki belőlem. - Ez az ígéret földje mégis! - Friscó-ból jöttek, és egy hét múltán éppen ilyen nagyúri kényelemben fordulnak majd.
Terry meghozta a bátyját, a komáját, meg a maga kisfiát. Bátyja amolyan helybéli faszagyerek, ártatlan srác amúgy, élt-halt a piáért. A komája, nagy tohonya mexikói, meglehetősen beszélt angolul, de ha beszélt, mindjárt harsogott, és nem győzött a kedvünkbe járni. Láttam, hogy szemet vetett Terryre. Terry kisfia, Johnny hétéves volt, bogárszemű és aranyos. Ilyen felállásban kezdődött az új nap.
Terry bátyja, Rickey 38-as Chevyt vezetett. Belegyű-rődtünk valahányan, és nekilódultunk az ismeretlenségnek. Hová megyünk? - érdeklődtem. A koma magyarázott - Ponzo volt a neve, legalábbis így szólította mindenki, és különös ismertetőjele volt, hogy bűzlött. Azt is megtudtam, miért. Trágyát adott-vett a gazdák közt, teherautóján járta a tanyákat. Rickey mindig talált a zsebében három-négy dollárt, és gondtalanul tekintett a világba. - Rá se ránts, komám, egyenesbe vagyunk! - ez volt a szavajárása, és ment is, mint aki egyenesben van, hetvennel a rozzant szekerén, és mire ocsúdtam, Maderában jártunk, Fresnón túl, és trágyákat tárgyaltunk le holmi gazdákkal.
Rickey egy palackot is utaztatott. - Mama iszogatunk, holnap dolgozgatunk! Egyenesbe vagyunk, komám, igyunk raja! - Terry hátul ült a fiával, és amikor hátranéztem, a hazatérés örömének pírját láttam az arcán. Az októberi Kalifornia zöld tájai szédülten sürögtek körülöttünk. Életmagra kaptam, és úgy éreztem magam is, hogy egyenesben vagyok.
- Hát most merre lesz a séta?
- Kimegyünk egy gazdához, amelyiknek, hallom, heverő trágyája van. Holnap felszedjük, aztán nyaljuk fel érte a nagy pénzt. Ne félj, amíg minket látsz!
- Ebben a boltban benne vagyunk mind! - rikkantotta Ponzo, és valóban, akármerre mentünk, mintha a boltban benne lett volna mindenki. Átviharzottunk Fresno nyüzs-gő utcáin, aztán fölfelé tartottunk a tanyákhoz a völgynek dűlő utak mentén. Ponzo kiszállt, és lélekszakadva értekezett öreg mexikói gazdákkal az ügyünkben, de haszna persze nem lett.
- Itóka kéne! - 'rikkantott Rickey, és már álltunk is meg egy országúti betérőnél. Amerikaiak ilyen betérőkben mulatnak vasárnap délután. Elhozzák a családjukat, sörük fölött hangoskodnak, hajba kapnak, egyszóval felejtkeznek. Mire az este leszáll, a kölykek nekifognak óbégatni, a szüleik meg eláztak. Nagy sebbel-lobbal térnek aztán haza. Amerre csak út menti betérőkben valaha megfordultam, családok ittak mindenütt. A gyerekek pattogatott kukoricát, burgonyaszirmot majszolnak, és az udvarban játszanak. Mi sem tettünk másként. Rickeyvel, Ponzóval meg Terryvel nekiültünk inni, és túlharsogtuk a zenét. A kis Johnny ott lábatlankodott a többi gyerekkel a wurlitzer körül. A nap áldozóban volt. Nem intéztünk semmit.
Igaz is, mi intézendőnk lett volna? - Manana - mondta ki Rickey. - Manana, nálunk az a legkevesebb. Igyál, komám, guríts le még egy sört, egyenesbe vagyunk!
Utoljára kibotorkáltunk, bevettük magunkat a kocsiba, és egy eldugottabb országúti kocsmát kerestünk meg. A nagyhangú Ponzo ismert mindenkit a San Joaquin völgyében. A kocsmából mi ketten mentünk valami gazda megkeresésére, majd Mádéra mexikói negyedében kötöttünk ki, a lányokat mustrálgattuk, és próbáltunk felszedni neki meg Rickeynek valót. Az alkonyat megülte a szőlőhegyeket. A kocsiból figyeltem, hogy alkuszik Ponzo a konyhaajtóban egy vén mexikóival a kertjében termett dinnyére. Megalkudtak, és meg is ettük nyomban - a héját ott hánytuk el az öreg kertje alján. A sötétedő utcán formás lányok tipegtek el. - Hol a francban vagyunk? - tudakoltam.
- Mit számít - válaszolta Ponzo. - Holnap besöpörjük a pénzt, mama mulatunk. - Visszamentünk Terryért, a bátyjáért, meg a gyerekért, és Fresno országúti fényei mentén bedöcögtünk a városba. Néhány sínpáron áthup-pantunk, és egyszerre ott álltunk a mexikói negyed forgatagában. Kínaiak lógtak ki az ablakon, és lesték a vasárnap éjjeli nyüzsgést, mexikói pipik riszáltak falkákban, a wurlitzerek mambót pattogtak, a villanykörték füzérben ragyogtak mindenfelé, akár Mindenszentek estéjén. Egy mexikói étteremben tacó-t ettünk tört tarkababbal töltött tortillával - ízlett nagyon. Kivágtam az utolsó ropogós öt-dollárosomat, amelyen a New Jersey-i partokig kellett volna eljutnom és álltam a mi részünket. Négy.dollárom maradt. Összenéztünk Terryvel.
- Hol hálunk az éjszaka, Pöttyerri?
- Nem tudom.
Rickey berúgott, és már csak ennyi telt tőle: - Egyenesbe vagyunk, komám, egyenesbe vagyunk! - Ezt se valami hetykén mondta. Sokat éltünk ma, hiába. Nem tudta egyikünk se, mihez kezdünk, se azt, hogy a jóisten mit mér ki ránk holnapra. Szegény kis Johnny a karomon aludt el. Visszaindultunk Sabinalba, de a 99-es úton kiálltunk egy fogadónál, mert Rickey még megkívánt egy sört. A fogadó udvarában lakókocsikat, sátrakat láttam meg néhány gányolt motelféle lakódobozt. Érdeklődtem, és mondták, hogy két dollárért kiadják. Kérdeztem Terry-től, mit szól. Helyeselte, azzal, hogy a gyerek is a nyakunkon maradt, el kell helyeznünk valahogy. Így aztán ledöntöttünk még néhány sört az ivóban, ahol fáradt oklaho-maiak szédelegtek a cowboy-zenekar szavára, majd Terry-vel meg Johnnyval átvonultunk a motelszobánkba, hogy beverjük a szundit. Ponzo elkísért bennünket még oda is. Nyilván nem volt hova lennie. Rickey az apja szőlőskerti kalyibájában lakott.
- Hát te hol laksz, Ponzo? - kérdeztem.
- Sehol, pajtás. Eddig a Rózámnál háltam, csak aztán tegnap éjjel kirügott. Majd kiállítom a teherautómat, s abban meghúzódok.
Gitárok pengtek. A csillagokat néztük Terryvel, és csó-kolóztunk. - Manana - álmodozott. - Ugye te is azt mondod, Sal, hogy holnapra egyenesben leszünk?
- Persze, Pöttyem. Majd a manana. - A mananá-tól vártunk mindent. A következő héten egyebet sem hallottam, csak ezt a bájos szót, ami alighanem mennyei mannát jelent.
A kis Johnny ruhástul-mindenestül bemászott az ágyba, és el is aludt nyomban. A cipőjéből éjthosszat szóródott a maderai homok. Terryvel egyszer fel is keltünk, és lesöpörtük a lepedőt. Reggel felkászálódtam, megmosdottam, és bejártam a terepet. Öt mérföldnyire voltunk Sabinaltól gyapottáblák meg a szőlőskertek közt. Megkérdeztem a dagadt tulajdonosnét, van-e sátra kiadó. A legolcsóbbik, a napi egydolláros éppen kiadó volt. Kiköhögtem egy dollárt, és beköltöztünk. Volt benne ágy, tűzhely, s a rúdján repedt tükör, egyszóval nem volt hibája semmi. Ha beléptem, a fejemet a nyakam közé kellett rántanom, de benn a Pöttyem fogadott meg a Pöttyem pöttye. Rickeyt és Pon-zót vártuk a teherautóval. Meg is érkeztek sörösüvegekkel, és nekiláttak a sátrunk szentelésének.
- Hát a trágyával mi lesz?
- Ahhoz már késő. Majd holnap, komám. Holnap meggazdagszunk, de iszunk addig is. Tölthetem a sört? - Nekem sem kellett a biztatás. - Egyenesbe vagyunk! - örvendezett Rickey. Láttam már, hogy a trágyás pénzünknek lőttek. A teherautó kinn állt a sátor előtt. Olyan volt a szaga, mint Ponzónak.
Ezen éjjel harmatos éjszakai levegőben tértünk nyugovóra Terryvel a sátorban. Már éppen fordultam befelé, amikor kérdi: - Megszeretgetel-e?
- Hát Johnny?
- Nem bánja. Alszik. - Johnny nem aludt ugyan, de nem bánta.
A srácok másnap megint jöttek a trágyáskocsival, de el-viharzottak whiskyért, és nagy murit csaptunk. Azon éjjel Ponzo a hidegre hivatkozott, és a sátrunk földjén hált. Tehénlepenyszagu ponyvába burkolózott. Terry haragudott rá, mert azt mondta, csak azért lóg a bátyja nyakán, hogy őneki a homlokára fúhasson.
Azonban Terryre meg énrám éhezés várt, ezért reggel a nyakamba vettem a környéket, és gyapotszedés irányában tudakozódtam. Mindenki az országút túlsó felén, a sátrunkkal szemben elterülő gazdaságot ajánlotta. A gazda ki is jött a szavamra a konyhából az asszonyok közül, és meghallgatta kérésemet, de figyelmeztetett, hogy három dollárt csak akkor fizet napjában, ha a száz fontra valót megszedem. Már láttam magamat, amint a napi háromszáz fontot megszedem, és felcsaptam. Hosszú vászonzsákokat hozott elő a pajtából, és a kezembe nyomta azzal, hogy hajnalban megkezdhetem a szedést. Lelkesen rohantam vissza Terryhez. Az országúton egy szőlőszállító teherautó a szemem előtt bakkant akkorát, hogy a szőleje fürtszám hullt a forró aszfaltra. Felszedegettem, és hazavittem. Terry örült. - Segítünk neked Johnnyval.
- Ugyan! - méltatlankodtam. - Szó se lehet róla!
- Nem tudod te, mi a gyapotszedés. Majd én megmutatom.
Elköltöttük a szőlőt, este aztán Rickey megjelent egy kenyérrel, egy font vagdalt hússal, és pikniket csaptunk. A szomszédos nagyobb sátorban oklahomai gyapotszedő család lakott. Öregapjuk székben ült a sátor előtt naphosszat, mert vén volt már a dologra, de a fia meg a lánya meg a gyerekeik hajnalonta libasorban átmentek az én gazdám földjére, és munkához láttak. Másnap hajnalban velük tartottam én is. Elmagyarázták, hogy a gyapot hajnalban a harmattal súlyosabb, azért a szedése jobban fizet, mint délután. Ha így volt, ha nem, ők dolgoztak hajnaltól napestig. Öregapjuk még a harmincas években a nagy aszály idején jött el Nebraskából - amelynek porfellegéről az én montanai cowboyom mesélt -, és a rozoga teherautóján hozta a családját is mind. Azóta Kaliforniában élnek, és dolgoznak örömest. Az öreg fia tíz éve négyre szaporította gyermekeinek számát, némelyikje már szedhette is a gyapotot. Az eltelt időben a Simon Legree-féle gyapottáblák földhözragadt szegénysége után tisztes szegénységbe jutottak, többet nem mutathattak fel. Hanem a sátrukra igen büszkék voltak.
- Visszajárnak-e Nebraskába?
- Minek? Nincs ott semmink. Itt meg előbb-utóbb veszünk egy lakókocsit.
Nekiereszkedtünk a szedésnek. Gyönyörű munka volt. Az úton túlról idelátszottak a sátrak, az aszalódó barna gyapottáblák a hegyek folyóágyakkal szabdalt lábáig, azokon túl meg a Sierra havas csúcsai fénylettek a kék reggeli levegőben. Mennyivel szebb munka, mint a Fő utca déli végében mosogatni! Azonban a gyapot szedéséhez nem értettem. Sokáig elpiszmogtam, amíg kiemeltem a szöszt ropogó palástjából - a többiek csak fogták, és kicsippentették. Megvéreztem az ujjam hegyét. Vagy kesztyű kellett volna, vagy tapasztalat. Egy öreg fekete házaspár is dolgozott velünk a táblán, olyan istenáldotta türelemmel, mint az ükeik valamikor a polgárháború előtt Alabamá-ban. Egyenletesen haladtak, kékesfeketén a soraik közt. A zsákjuk telt szépen. Nekem megfájdult a hátam, de letérdelnem is gyönyörűség volt erre a nyirkos barna földre. Ha pihenni kívántam, megpihentem úgy, hogy az arcom is ráhajtottam. Madarak zenéje szólt hozzá. Úgy éreztem, megtaláltam hivatásomat. Holott Johnny szaporábban dolgozott nálam - Terry meg kétszer olyan szaporán! Messzi előttem jártak, és ott hagyták a szépen megszedett szöszt halomban - Terry takaros halmokat rakott, Johnny gyermetegeket. Szomorú szívvel gyömöszöltem a zsákomba. Miféle családfő vagyok én? A tulajdon éhes számat megtömni nem bírnám, nemhogy az övékét! Velem dolgoztak estélig. Nap vörösödtével együtt ballagtunk vissza a tábla végébe, ott ráraktam a zsákomat a mázsára. Ötven fontot nyomott. Így aztán nem kaptam többet másfél dollárnál. Egy oklahomai srácnak kölcsönkértem a bringáját, és leszaladtam vele a 99-es úton a fűszeresig, vettem spagettikonzervet, húspogácsát, kenyeret, vajat, kávét, süteményt, és a kormányon vittem vissza zacskóban. LA-nek tartó forgalom söpört szembe, friscóiak dudáltak rám hátulról. Nagy káromkodások közepette tekintettem fel a sötét égre, úgy fohászkodtam Istenhez szerencséért, hogy különb megélhetést nyújthassak a pöttyeimnek. Meghall-gattatásomnak azonban semmi jelét nem adták föntről.
Lehetett volna több eszem. Lelki békességemet Terry állította helyre - a tábori kályhán megmelegítette az ételt, és mondhatom, felségesebb vacsorára nemigen emlékszek, olyan álmos és olyan elcsigázott voltam. Sóhajtoztam, mint valami vén fekete gyapotszedő, aztán hanyatt dőltem az ágyon, és elszívtam egy cigarettát. Kutyák ugattak oda-kinn a hűvös éjszakában. Rickey meg Ponzo esti látogatásai elmaradtak. Nem is bántam. Terry mellém kucoro-dott, Johnny rám ült, és állatokat rajzoltak a jegyzőkönyvembe. Sátrunk fénye messzi világított a rémisztő síkságon. A fogadóban cowboy-zene pengett, és bánatot terített rá. Azt sem bántam. Megcsókoltam Terryt, és eloltottuk a lámpát.
A hajnali harmat alatt megroskadt a sátor. Fogtam a törölközőmet meg a fogkefémet, és átmentem a motel mosdójába, majd visszatérvén fölrántottam térdeplésben meghasadozott nadrágomat, amelyet Terry még az este így-úgy megvarrt, aztán Johnny fpszló szalmakalapját csaptam a fejembe, úgy vágtam át zsákommal az országúton.
Nemigen kerestem másfél dollárnál többet napjában. Éppen csak annyira futotta, hogy este biciklivel megfordulhassak a fűszeresnél. A napok pedig peregtek. Már el is felejtettem keleti életemet, Deant, Carlót meg a viszontagságos országutat. Johnnyval sokat játszottam. Szerette, ha földobom, aztán lehuppanhat az ágyra. Terry mellettünk varrogatott. A természet gyermeke lettem, éppolyan, amilyennek Patersonban megálmodtam magamat. Azt beszélték, hogy Terry férje visszatért Sabinalba, és igen feni rám a kést. Hadd jöjjön, gondoltam. Egyik éjjel az oklahomaiak a fogadóban megvadultak, egyiküket a fához kötözték, és husánggal szarrá verték. Úgy aludtam, hogy csak reggel hallottam a dolog felől, de attól fogva bekészítettem én is egy husángot az ágyunk mellé, ha netán az jutna eszükbe, hogy mi, mexikóiak összerandítjuk a lakókocsi-táborukat. Engem persze mexikóinak néztek. Nem is tévedtek nagyot.
Közben október lett, és az éjszakák hidegre fordultak. Az oklahomai családnak volt fafűtéses kályhája, és be-vackolódtak télire. Nekünk semmink nem volt, csak a fizetni való sátorbérletünk. Kénytelen-kelletlen úgy döntöttünk Terryvel, hogy odébbállunk. - Menj vissza a családodhoz - biztattam keserűen. - Csak nem képzeled, az isten szerelmére, hogy egy ekkora gyerekkel sátorban kitelelünk! Szegény máris fázik. - Terry sírt, mert úgy értette, hogy anyai ösztönét ócsárlom, pedig igazán nem volt szándékomban. Amikor egy borús délutánon Ponzo kilátogatott a teherautóján, megbeszéltük, hogy puhatolózunk a családnál, de hogy engem meg ne lássanak, megvárom az eredményt kinn a szőlőben. El is indultunk. Hanem a kocsi félúton lerobbant, és éppen akkor zuhogni kezdett. Egy darabig ültünk benn, és káromkodtunk, aztán Ponzo kiszállt, és az esőben megbütykölte a szekeret. Jó gyerek volt ez a Ponzo mégiscsak. Beígértünk egymásnak egy nagy dajdajt. Hamarosan be is vágódtunk Sabinal-ban, a mexikói negyedben egy rongyos kocsmába, és egy óra hosszat vedeltük a sört. Végeztem a gyapot-rabszolgasággal. Húzott vissza a magam élete. Földobtam a néném-nek egy levlapot, és kértem, hogy eresszen utánam ötven dollárt.
Aztán elindultunk Terryék családi vityillójának, a szőlőskertek közt vezető régi úton. Besötétedett, mire odaértünk - azaz engem egy negyed mérfölddel előbb letettek, és maguk mentek. Láttam, hogy fény dől ki, amint benyitnak. Terry hat bátyja gitározott és énekelt. Az öreg borozott. Hallottam aztán az énekszón áttörő veszekedést. Le-kurvázták Terryt, amiért otthagyta a mihaszna férjét, elutazott LA-be, és nyakukba varrta Johnnyt. Terry apja vitte a szót, de utoljára csak a kövér bánatos barna édesanyjának lett igaza, mint a világ röghöz kötött nagy népei körében mindenütt, és Terryt visszafogadták. Bátyjai vidám dalokra zendítettek, én meg csak vacogtam a pásztás októberi esőben, és kémleltem a házat a szőlőskerten át, és a magam hangversenyében gyönyörködtem. Billie Hollyday hangja töltötte be a lelkemet, ahogy az ,,Embe-rem"-et énekelte: "Megkeresel még, hogy itasd a köny-nyem, ami szememben ég, és vigasztalj könnyen, csókkal, szép szóval... Megtudod, mi jóval vártalak, emberem. .." Nem a szövege tette, inkább a dallam árja, s ahogy Billie énekelte, mintha ezüstös lámpavilágnál simogatná embere haját. A szél feltámadt. Fázni kezdtem.
Terry meg Ponzo visszajött, s együtt zötyögtünk el, hogy Rickeyvel találkozzunk. Odaköltözött Ponzo Rózájához, azonban amikor bedudáltunk érte, megtudtuk, hogy Róza azóta rajta is túladott. Pusztult a világ. Az éjszakát a teherautóban töltöttük. Terry magához szorított, és kérlelt, hogy ne hagyjam el. Hogy majd ő a szüreteken elegendő pénzt megkeres kettőnknek, én meg ellehetek Heffelfinger gazda pajtájában a családi vityillótól lejjebb az úton. Más dolgom nem is lesz, csak ülni a fűben naphosszat, és tömni a majmot szőlővel. - Hát nem jó dolgod lenne?
Reggel Terry unokabátyjai másik teherautóval jöttek értünk. Akkor eszméltem, hogy regényünkön a környék több ezer mexikóija csámcsog. A fivérek, ha nem tapinta-tosak, talán szurkolnak is nekünk. Megálltam a teherautón, és elbeszélgettünk, melyikünk mit csinált a háború alatt, és miféle meleg helyzeteket fogott ki. Az öt fivér közül egyről sem mondhatok rosszat. Úgy látszott, Terry családjának ez az ága nem az okvetetlenkedők fajtája, mint a bátyjáé. Azért Rickeyt is szerettem. Fogadkozott, hogy utánam jön New Yorkba. Elképzeltem, hogy festene ott, amint várja a mennyei mananá-t. Hanem aznap valahol kinn a mezőn aludt részegen.
A keresztútnál leugrottam a teherautóról, a fivérek meg hazavitték Terryt. A ház elől jelezték, hogy tiszta a levegő - Terry apja-anyja szüretelt javában. Így aztán enyém lehetett a ház aznap délután. Négy rekeszét számláltam össze, és nem fért a fejembe, hogyan férnek meg benne ennyien. A csatorna fölött legyek rajzoltak. Napvető, tábla se ablakán, se ajtaján, mint a nótában: "Ajtajánablakán istennyila ki-be jár." Hanem Terry már befészke-lődött otthonába, és a fazekai közt szöszögött. A két húga engem mustrált és vihogott. Az apróbbak az úton sival-kodtak.
Amikor a nap pirosán hajlott a völgyben töltött utolsó délutánomra, Terry átvitt Heffelfinger gazda pajtájába. Módos gazda volt odább az úton. Pajtájában összetoltunk néhány rekeszt, Terry pokrócokat terített rá, és már teljes is lett volna a kényelmem, ha a pajta ormában gubbasztó szőrös nagy tarantellapókot nem tekintem. Terry megnyugtatott, hogy ha én nem bántom, az se bánt. Hanyatt feküdtem, úgy fürkésztem a szándékát. Majd kimentünk a temetőbe, felkaptam egy fára és.a Kék eg-et énekeltem, Terry meg Johnny a fa alatt üldögélt a fűben. Szőlőt maj-szoltunk. Kaliforniában fényűző szokás, hogy a szőlő belét szopják, a héját pökik. Ránk esteledett. Terry hazatért vacsorázni, és kilenckor megjelent a pajtában a tört babbal töltött pompás tortillával. Tüzet raktam a kőpadlaton, hogy világosságunk legyen, aztán szeretkeztünk egyet az összetolt rekeszeken. Hanem Terry hiába indult vissza rögtön a családi vityillóba, az apja úgy legorombította, hogy idáig elhallottam. Takarózni Terry ott hagyott egy malaclopót, azt kaptam a vállamra, és kimentem megnézni a holdfényes szőlőskertbe, mi az újság. Elmentem a sor legutoljáig, s ott beleereszkedtem a meleg földbe. Terry öt bátyja fülbemászó dalokat énekelt spanyolul. A csillagos ég ráborult a kicsiny hajlék födelére, és a kályhacsőkéményén füst kanyargott. Paprika és bab szagát szimatoltam. Az öreg morgott egyre. A fiúk fújták. Az anya hallgatott. Johnny a hálószobában hancúrozott a többi aprósággal. Elmerültem a tőkék közt, és élveztem a kaliforniai otthon éjjelét, az amerikai éjszaka kalandját, és az oldalam majd kirepedt gyönyörűségemben.
Terry kijött, bevágta az ajtót. Alighogy megindult volna a sötét úton, rászóltam: - Mi a baj?
- Á, veszekszünk örökké. Az öreg már holnap munkába állítana. Azt hajtja, hogy elég volt a candrálkodásból. Úgy elmennék veled New Yorkba, Sallie!
- Hogy?
- Éppen ez az. Hiányozni fogsz. Szeretlek.
- Csak hát énnekem mennem kell.
- Persze, persze. Még egyszer megszeretgetsz, aztán elmehetsz. - Visszatértünk a pajtába, és a tarantella alatt szeretkeztünk. Mit szólt vajon a tarantella? A tűz kihunyt, mi is szundítottunk egyet. Terry éjféltájt tért haza. Apja berúgott, idehallottam az ordítását. Aztán elaludt ő is, és csend lett. A csillagok fordultak az alvó vidék fölött.
Reggel Heffelfinger gazda behajolt a verepce fölött, és beszólt: - Hogy vagyunk, fiatal úr?
- Soha jobban. Remélem, nem vagyok útjában.
- Dehogyse. A kis mexikói szotykát pitélgeti?
- Aranyos lány az.
- Formás, meg kell hagyni. Az anyja alighanem a más kakasának kukorékolását hallgatta, mert szőke a szeme a lánynak. - Aztán a gazdaságról beszélgettünk.
Terry hozta a reggelimet. Útra készen álltam már a tarisznyámmal, és lódultam volna New Yorknak, csak még a pénzemet kellett felvennem Sabinalban. Tudtam, hogy ott vár. Mondtam Terrynek, hogy indulok. Azt mondta, hajnalig forgatta a fejében a dolgot, és megbékélt vele Könnytelenül csókolt meg a kertben, és két sor szőlő köz megindult visszafelé. Néhány lépés után megfordultunk mivel párbaj a szerelem, és még egyszer jól megnéztül egymást.
- Hát majd New Yorkban, Terry - búcsúztam. Úgy volt, hogy egy hónap múltán a bátyjával feljönnek kocsin, de tudtuk mind a ketten, hogy semmi nem lesz belőle. Visszanéztem aztán vagy ötven lépésről. Terry a vityilló-nak tartott, vitte a reggelim tálcáját. Csak sunyítottam. No, gondoltam, isten neki, megint úton vagyok.
Gyalog igyekeztem az országúton Sabinalba, és a ko-páncsából kifejtett fekete diót majszolgattam. Aztán átugrottam a vasúti töltésre, és a sínen egyensúlyoztam be a víztorony meg egy gyár mellett. Mintha a végére jártam volna valaminek. Bekopogtam a vasút távírdájába a pénzemért. Zárva volt. Káromkodtam egyet, és letelepedtem a lépcsőre. A pénztáros visszajött, és betessékelt. Megjött a pénzem. A néném megint tett felőle, hogy ne az árnyékom kísérjen haza. - Ki nyeri az idei bajnokságot? - tudakolta a zörgő csontú öreg pénztáros. Ráébredtem, hogy ősz van, és New Yorkba utazok.
Elindultam a vágány mentén a völgy gyér őszi fényében, és reméltem, hogy majd csak jön egy csavargókkal megrakott tehervonat, arra felkapok, és pöködhetem a szőlő bőrét, forgathatom a vicclapokat. Hanem az a vonat csak nem akart jönni. Kiálltam az országúira, és sikerült is megállítani egy kocsit nyomban. Ez volt életem legrepesz-tőbb stopja. Egy kaliforniai cowboy-zenekar hegedűse nyolcvan mérföldes sebességgel vezette vadonatúj kocsiját. - Vezetés közben nem iszok - tudatta szigorúan, és a kezembe nyomta a pálinkás üvegét. Megszívtam, aztán visszanyújtottam. - Üsse kavics - mondta, és megszívta maga is. Sabinalból LA-be a kétszázötven mérföldes úthoz alig kellett négy óra. Éppen a Columbia Filmgyár előtt tett le Hollywoodban. Így aztán szerencsétlenül járt eredeti fílmnovellámat is magamhoz vehettem, majd megváltottam a buszjegyemet Pittsburghbe. New Yorkig nem futotta a pénzemből, de úgy gondoltam, aggodalmaskodni ráérek még Pittsburghben is.
A busz tízkor indult, maradt volt három órám Hollywood felfedezésére. Először is vettem egy cipót, és tíz szeletjét szalámival raktam meg az utazásra. Maradt egy dollárom. Fenn ültem egy parkoló zömök betonfalán, és raktam a kenyereimet. Amíg így vesződtem, filmbemutató jupiterlámpái söpörték az eget, a nyugati part egének végtelen kárpitját, és a szédült aranyváros hangjai körülzsongtak. Így festett röpke hollywoodi pályafutásom. A parkoló klotyójának kerítőfalán ültem, és kentem a mustárt a szalámira.

+ 14

Buszom hajnalban már az arizonai pusztákon dörgött - Indión, Blythe-n, Salomén (itt ropta vajon?) a délnek emelkedő mexikói hegyek száraz lábán, aztán északnak fordultunk, Arizona hegyláncainak, Flagstaffnek és más szirten csüngő városoknak. Könyvem volt, elemeltem egyet valamelyik hollywoodi kioszkból, Alain-Fournier Az ismeretlen birtok-át, de inkább az amerikai táj képeskönyvében lapoztam. Az út minden bakkanója, lejtője, nekirugaszkodása telhetetlenebbé tett. Tintakék éjszakában robogtunk át Új-Mexikón, szürkületkor a texasi Dal-hartban jártunk, a kietlen vasárnap délutánon a sík Okla-homa egyik városát a másik után hagytuk el, estére Kansasba értünk. S a busz csak őrölte az utat. Október volt, a hazatérés hónapja. Októberben betakarodik a világ.
Délre jutottunk St. Louisba. Sétáltam egyet a Mississippi partján, és elnéztem az északról, Montanából leereszkedő tutajokat - szárazföldhöz szabott odüsszeu-szi álmaink gyönyörű fenyőszálait. Régi gőzhajók ültek az iszapban, csigadíszeiket az idő elcsigázta, s a patkány megrágta. Súlyos délutáni felhők telepedtek a folyam völgyére. A busz azon éjjel Indiana kukoricatábláit szelte át. A hold felkecskéit kórókat ragyogott be kísértetiesen. Írhattunk volna akár Mindenszenteket. Megismerkedtem egy lánnyal, és Indianapolisig csókolóztunk. Rövidlátó volt, s amikor leszálltunk enni, úgy kellett kézen fogva elvezetnem a melegpultig. Viszont állta a számlámat, mert a szalámis kenyereim régen elfogytak. Cserébe történetekkel szórakoztattam. Washington államából jött, almaszedéssel töltötte a nyarat. New York állam felső végében lakott egy farmon. Meg is hívott, de inkább megállapodtunk, melyik New York-i szállóban találkozunk majd. Az ohiói Columbusban szállt le, én pedig nagyot aludtam Pittsburghig. Evek óta nem voltam ilyen törődött. A New Yorkig hátralévő háromszázhatvanöt mérföldre tíz cent maradt a zsebemben. Öt mérföldet gyalogoltam Pittsburgh túlsó végéig, és két stoppal, egy almát szállító kocsival meg egy nagy pótkocsis teherautóval jutottam el Harrísburgbe a langyos eső mosdatta vénasszonyok nyarának éjszakáján. Kifelé indultam a városból nyomban. Húzott a szívem haza.
Hanem kifelé az úton összeakadtam Susquehanna Szellemével. Töpörödött öregember képében, pa'pírbőrönd-del tartott "Kanadiának". Szedte a lábát, szinte vitt magával, és azt magyarázta, hogy nemsokára hídon kell átmennünk. Hatvanéves lehetett, a jó napot én mondtam neki, a többit már ő. Hogy miket evett életében. Hogy hol mennyi vajat tesznek a palacsintára. Hogy merre adnak az ételhez ingyen kenyeret. Hogy Marylandben egy vénember kiszólt érte az aggok házának tornácáról, és behívta hét végére. Aztán mielőtt odébbállt, még jól meg is für-dött. S majd hogy talált Virginiában vadonatúj kalapot az út mentén. Íme, még most is azt hordja, s hogy ő minden városban minden vöröskeresztes állomáson jelentkezik, és megmutatja első világháborús kitüntetéseiről szóló papírjait, viszont a harrisburgi vöröskereszt a nevéhez méltatlanul viselkedett vele. S hogy általában a mai világban milyen bajos megélni. A tisztesség határát kísértő csavargófajtának néztem. Miért, miért nem, gyalog járta a keleti vadont, és hol a vöröskeresztes állomásokon jelentkezett tíz centért, hol a főutcák sarkán tarhálta össze. Nem mutogathattam rá ujjal. Hét mérföldet kutyagoltunk a lomha Susquehanna mentében. Ijesztő egy folyó. Bozótos sziklák meredeznek a két partján, akár a szőrös szellemek és az ég tintakékjébe burkolóznak. A túlsó partról a vasútállomások felől egy-egy szikrahányó mozdony világítja meg a síri kőszálakat. A kisöreg egyszer csak megjegyezte, hogy van az ő bőröndjében egy finom derékszíj. Meg is álltunk, hogy megnézzük. - Itt vettem valamerre, talán a marylandi Frederickben, ha jól emlékszek. Ejnye, csak nem ott felejtettem a pulton Fredericksburgben?
- Talán Frederickben?
- Nem, nem, a virginiai Fredericksburgben! - Hol a marylandi Frederickről beszélt, hol a virginiai Frede-ricksburgről, és úgy ment szembe a forgalom sodrának, hogy akárhányszor azt hittem, ott kenik az útra. Én óvatosan megmaradtam az árok partján, és lestem, mikor vágja fel valamelyik autó a vén habókost. Hanem a híd csak nem akart elkövetkezni. Egy vasúti aluljáróban hagytam el az öreget, azaz ő hagyott el engem, mert a gyaloglás annyira megizzasztott, hogy inget váltottam, és ráhúztam még két szvettert. Vendégfogadó világította meg keserves vesződ-ségemet. Család jött szembe velem a sötét úton, és megbámult. S a legfurcsább, hogy ebben a pennsylvaniai kés-dobálóban pompás bluesokat fújt egy tenorszakszis. Nagyokat nyögtem, úgy hallgattam. Odébb felvett egy autós, és visszavitt Harrisburgbe, közben elmagyarázta, hogy rosszfelé igyekeztem. Egyszer csak megláttam a vén csavargót. Állt egy utcalámpa alatt és lengetett az árva hazátlan, valamikori valaki, hazajáró, de soha haza nem találó lélek. Szóltam a vezetőnek, és meg is állt, hogy megmagyarázza: - Nézze, bátyám, maga nyugatnak tart, nem keletnek.
- Nem-e? - méltatlankodott a kisöreg. - Nekem mondja, tanárnak! Én már évek óta járom ezt a vidéket, és most Kanadiába igyekszek.
- Ez az út el nem viszi Kanadába! Ez Pittsburghbe meg Chicagóba visz. - A kisöreg megsértődött, sarkon fordult, és otthagyott bennünket, majd himbálózó papír-bőröndjével beleveszett a komor Allegheny-hegységbe.
Azt hittem, Amerika tébolya a nyugati part mentén tombol, amíg Susquehanna Szelleme meg nem győzött, hogy keleten lakik az, igenis. Az a szenvedély fűti, amely Franklin Benjámint postamester korában az ökrös szekér napjaiban, George Washingtont az ihdiánirtásban, Dániel Boone-t a hőzöngésben pennsylvaniai lanternák alján és fogadkozásaiban, hogy a Szorost megtalálja, Bratfordot az útépítésben, és a hegyi embereket, hogy tervét dugába döntsék. A kisöregnek nem kellettek arizonai puszták, elég volt neki Pennsylvania, Maryland, Virginia harasztja, dűlője, a Susquehannák, Monongahelák, Potomácok és Monocacyk mentében kanyargó töltött út.
Ezen az éjjelen a harrisburgi vasútállomás padján kellett hálnom. Hajnalban a vasutasok ki is penderítettek a váróteremből. Hát nem igaz-e, hogy az ártatlan gyermek hitre születik atyjának fedele alatt,. aztán ráköszönt a kiábrándulás napja, amikor megtudja, hogy szegényen, vakon és pőrén kell átiramlania az élet éjjelén, mint valami hajszolt kísértetnek? Összetörtén botorkáltam ki az állomásról. Nem bírtam magammal. Annyit láttam csak a reggelből, hogy rideg, akár a kripta. Éhség gyötört. Kalóriát egyebet nem vehettem magamhoz, mint a sheltoni medvecukromat. Nebraska óta hordtam a tarisznyámban, hát most elszopogattam. A kéregetés nem kenyerem, hiába. Jártányi erőmmel kibotorkáltam a város határáig. Tudtam, hogy őrizetbe vesznek csavargásért, ha tovább maradok Harrisburgben. Gyűlöletes város! S épp egy aszott, egy-szálbél ember vett fel, aki a rendszeres böjtöt vallotta az egészség titkának. Amikor elmondtam neki, mióta koplalok. Így válaszolt: - Helyes, helyes! Úgy is kell! Én sem ettem már három napja. Azért érem majd meg a százötvenet. - így beszélt ez a hét szűk esztendő, ez a harangkötél, ez a Pilátus macskája! Felvehetett volna egy tehetős haspók is, amelyik mindjárt ajánlkozik: "Akár ennél az étteremnél megállhatunk sertéssültre-babra." De nem, engem az Isten ezzel a remeterákkal szeretett. Száz mérfölddel odébb aztán megenyhült, és a kocsi hátuljából előszedte a vajas kenyereket. Oda dugta be az üzletszerzői árumintái közé. Csaptelepekkel ügynökölt szerte Pennsylvaniában. Zabáltam, mint az eszeveszett, aztán rám jött a röhögés. Magam voltam a kocsiban, amíg a bojtos az üzletfeleit lejárta Allentownban, én meg röhögtem, mint a zabos ló. Elegem volt az élet szája széléből! Viszont a bojtos hazavitt New Yorkba.
Arra eszméltem, hogy a Times Square-en állok. Nyolcezer mérföldet utaztam az amerikai szárazföldön, s most itt állok íme, méghozzá éppen a csúcsforgalom idején s a jámbor utas szemével nézem New York szédítő hömpöly-gését, milliók tülekedését a dollárért, ezt a húzza-ereszti, kapja-marja játékát hülye gyerekeknek, hogy utoljára ott nyughassanak Long Island városa mögött, abban a rémes stiglickertben. íme, állok ebben az országos toronyerdőben, az ország innenső végében, ahol Amerika Papírformáját gyúrják. A földalatti lejárójában álltam, és gyűjtöttem a bátorságomat, hogy lehajoljak egy gyönyörű rigóért, de valahányszor nekihuzakodtam, áradat söpört végig a lépcsőn, míg végül eltaposta. Nem volt pénzem buszra hazáig. Paterson jó néhány mérföld a Times Square-től. Próbáltam elgondolni az utat, ezt az utolsó néhány mérföldet a Lincoln-alagúton át, vagy a Washington-hídon ki New Jerseybe. Szürkült. Vajon Hassel merre lehet? Méregettem a szemem, de nem láttam sehol. Nem is láthattam, mert rács mögött volt Riker's Islanden. Hát Dean hol? Vagy akárki? Az élet is hova tűnt? Még jó, hogy az otthonom vár, van hol a fejem lehajtanom, összeszámíthatom utamnak minden kárát s hasznát, mert éreztem, hogy rejlik benne haszon is. Össze kellett tarhálnom a buszpénzt. Sikerült is kifognom egy pópát, aki huszonöt centet nyomott a markomba ideges szórakozottsággal a sarkon. Rohantam a buszmegállóba.
Hazaérvén kibeleztem a jégszekrényt. Nénikém felkelt, úgy bámult. - Szegény kis Salvatore - sopánkodott olaszul -, de sovány vagy! Hol kódorogtál? - Két ing meg két szvetter volt rajtam, vászontarisznyámban a gyapottáblán elrongyolódott nadrágom és az elvásott sarumnak néhány sallangja. Mindjárt elhatároztuk, hogy a Kaliforniából küldött pénzemen új jégszekrényt veszünk - ez is lett a családban az első villamos hűtőszekrény. Nénikém nyugovóra tért, nekem azonban még késő éjjel sem akart álom jönni a szememre és csak cigarettáztam az ágyban. Félig kész kéziratom várt az íróasztalon. Október volt, otthon ülésre. Írásra termett idő. Az első hideg szelek megzörgették az ablakot. Éppen idejében jöttem haza. Dean közben itt járt, hált is egypárszor nálunk, engem várt. Délutánhosszat tartotta szóval a nénikémet, aki a család évtizedek során elhordott ruháiból szőtt rongyszőnyeget - az elkészült szőnyeg az én hálószobám padlóját takarta, oly tarkán, akár az eltelt évek -, aztán két napja elpályázott, San Franciscónak. Valahol Pennsylvaniában vagy Ohióban talán el is húztunk egymás mellett. Dean San Franciscóban telepedett meg. Camille ott fogott lakást. Tudtam, mégsem jutott eszembe, hogy megkeressem a Gyárvárosban töltött időm során. Késő bánat, kivált, hogy Dean is kezdett hiányzani.


MÁSODIK RÉSZ

1

Egy esztendejénél több beletelt, amíg újra találkoztam Deannel. Odahaza éltem, a könyvemet fejeztem be, aztán a hadviseltek kedvezményével élve nekifogtam tanulni. 1948 karácsonyán ajándékokkal megrakodva lementünk a nénikémmel Virginiába meglátogatni a bátyámat. Közben leveleztünk Deannel, és tudtam, hogy Keletre készül, azért megírtam neki, hogy karácsony és újév között a virginiai Testamentben találhat. Egy nap aztán, amikor együtt ült mind a déli rokonság a testamenti nappaliban, szecskán telelt népek, megpörkölt tarlók a szemükben, nyívó hangú, csöndes beszélgetésben az időről, a termésről, a kinek kitől lett gyerekéről, kinek honnan volt pénze új házáról meg a többiről, amikor kinn a dűlőúton sárral bevert 49-es Hudson fékezett. Sejtelmem nem volt, ki lehet. Rongyos pólóingében szíjasnak látszó, véreres szemű, borostás fiatalember ugrott be a tornácra, és megnyomta a csengőt. Ajtót nyitottam, akkor láttam csak, hogy Dean. San Franciscóból jött egyenest Virginiába Rocco bátyám ajtajáig, mint a villám, hiszen legutóbbi levelemben írtam neki, hogy indulok. Láttam, hogy a kocsiban ketten alszanak. - Na hallod! Dean! Kik ülnek a kocsiban?
- Szervusz, pajtás, szervusz! Hát Marylou meg Ed Dunkel. Ki kell vakaróznunk a koszból. Holtfáradtak vagyunk.
- Hogy értetek ide ilyen hamar?
- Haj, pajtás, szedi a lábát ez a Hudson!
- Hol szerezted?
- Vettem a félretett pénzemen. A vasútnál dolgoztam, és megkerestem havonta négyszáz dollárt.
A házba zűrzavar költözött. Déli rokonaim el nem gondolhatták, kiféle-miféle Dean, Marylou és Ed Dunkel, csak néztek, mint paraszt a moziban. Nénémet Rocky bátyám tanácskozásra szólította a konyhába. Tizenegyen szorongtunk a csöpp déli hajlékban. Bátyám nemrég el-szánakozott, hogy túlad rajta, és a fele bútorától már megvált - úgy volt, hogy a feleségével meg a gyerekkel közelebb telepszenek meg Testament városához. Új nappalibútort vettek, s a régit nénikém patersoni házába szánták, de az elszállítás módjában még nem egyeztek ,meg. Dean nyomban ajánlkozott a Hudsonnal. Úgy számította, hogy két gyors fordulóval mi ketten elszállítjuk a bútort, s a másodikkal hazavisszük a nénikémet is. Meg is egyeztünk a sok pénzt és fáradságot megtakarító megoldásban. Sógornőm megterített, és az elcsigázott utasok nekiültek az evésnek. Marylou Denver óta nem aludt. Amióta nem láttam, érettebb lett és megszépült.
Megtudtam aztán, hogy Dean 1947 ősze óta boldogan élt Camille-lal San Franciscóban. Állást szerzett a vasútnál, és szép pénzt keresett. Aranyos kislánya is született, Amy, hanem egy szép nap az utcán meglátott egy 49-es Hudsont, és bezsongott. Elszaladt a bankba, kivette minden pénzét, és azon helyt megvásárolta a kocsit. Vele volt Ed Dunkel is. Most pedig egy vasuk sincs. Dean megnyugtatta Camille-t, hogy aggodalomra nincs ok, ő egy hónap múlva otthon lesz. - Elmegyek New Yorkba, és elhozom Salt. - Camille nem rajongott az ötletért.
- Mégis mi a célod? Miért teszel velem ilyet?
- Semmi, semmi, szívem. .. Hm. .. Uhum. .. Sal leveleiben kér, könyörög, hogy hozzam múlhatatlanul szükséges, hogy. . szükséges ehhez magyarázatot fűznöm. .. Nézd, a kedve dért akár elmondom. .. - De amit elmondott, abból ser sült ki semmi.
A termetes Ed Dunkel is a vasútnál dolgozott. Nemre bocsátották el mindkettőjüket utasításmegtagadás címé: egy nagyarányú létszámcsökkentés során. Ed összeakad egy Galatea nevű lánnyal, aki a megtakarított pénzén él degélt San Franciscóban. A két lelkiismeretlen fráter az tán úgy határozott, hogy Galateát is elhozzák Keletre hogy legyen, aki a számlát fizeti. Ed szép szóval, érvekké igyekezett Galateát rávenni az útra, de az csak úgy áll kötélnek, ha Ed elveszi feleségül. Ed rá is adta a fejét a házasságra, a szükséges iratokat Dean talpalta ki, és néhány nappal karácsony előtt eleredtek San Franciscóbói hetven mérföldes sebességgel LA iránt a havat sosem látott déli utakon. LA-ben egy utazási irodában fölszedtek egy tengerészt, és tizenöt dollár ára benzin fejében magukkal vitték. A tengerész Indianába tartott. Egy anyát is felszedtek a hülye lányával, hogy négydollárnyi benzinért elviszik Arizonába. Dean előreültette a hülye lányt maga mellé, és nagyon élvezhette, mert így áradozott: - Arizonáig, pajtás! Milyen fiatal volt, és a felnőttnél szédül-tebb máris! Tüzekről folyt a szó és paradicsommá vált pusztaságokról, meg a papagájáról, amelyik spanyolul káromkodik! - Kitették őket, aztán Tucsonnak fordultak. Galatea Dunkel, Ed vadonatúj felesége egyre panaszolta, hogy fáradt és motelban akarna megszállni, addig-addig, hogy a pénzének még Virginia előtt a nyakára hágtak. Kisírta, hogy megálljának, és motelra két éjszaka ki is fizetett tíz-tíz dollárt. Egy vasuk nem maradt, mire Tucsonba értek. Dean meg Ed ott felejtették egy szálló csarnokában, és lelkiismeret-furdalás nélkül folytatták útjukat a tengerésszel.
Ed Dunkel szép nagy bamba ember volt, megtette szó nélkül, amit Dean mondott, és Dean már addigra nem ért rá lelkicézni, éppen az új-mexikói Las Crucesen söpörtek át, amikor olthatatlan vágya támadt, hogy megkeresse édes első feleségét, Marylout. Marylou Denverben élt. A tengerész erőtlen tiltakozása ellenére északnak kanyarodott tehát, és estére berobbant Denverbe. Futólépésben ment, és megkereste Marylout a szállodájában. Tízórányi elszánt szeretkezés következett, közben új határozatok születtek. Hogy el nem válnak soha többé. Hogy Marylou Dean egyetlen és örök szerelme. Dean megvallotta, hogy bűntudatában meg sem állhat Marylou előtt, azért, mint már annyiszor, térden állva könyörgött testi feloldozásért. Marylou megértőén simogatta Dean fejét - tudta, hogy futóbolond. Dean meg akarta vigasztalni a tengerészt is, és kerített neki egy nőt meg egy szállodai szobát a régi biliárdtermi banda kocsmája fölött. A tengerész azonban nem kért a nőből, és eltűnt az éjszakában. Sose látták többé. Alighanem felkapott az első indianai buszra.
Dean, Marylou és Ed Dunkel eztán megindult keletnek a Colfax mentében, ki a kansasi síkságnak, bele a nagy hóviharokba. Deannek Missouriban éjszaka a sálba bu-gyolált fejét kellett mindegyre kidugnia az ablakon, és napszemüvegben vezetett, mint valami tibeti szerzetes, aki a hóba írt igéket tanulmányozza, mert a szélvédőt ujjnyi vastagon beborította a jég. Ükeinek szülőföldjén gondolkodás nélkül söpört át. A kocsi reggel megcsúszott egy jeges parton, és megfeneklett az árokban. Egy gazda segítségével jutottak egyenesbe. Majd egy stopos rázta át őket azzal, hogy egy dollárt fizet nekik, ha elviszik Memphisig. Memphisben be is ment a házába, de amíg a dollárját kereste, beszívott, és azzal jön ki, hogy nem találja sehol. Ténnessee-n keresztül folytatták útjukat, de a baleset las-sított a menetrendjükön. Dean kilencven mérfölddel jött, attól fogva azonban megmaradt a hetvennél, másképp lezúdultak volna valamelyik hegyoldalról. Csikorgó hidegben keltek át a Nagy Füstös-hegységen, s mire a bátyám házáig eljutottak, nem ettek már harminc órája, csupán cukorkafélét meg sajtos kekszet.
Zabáltak is most, akár a vadak. Dean közben a rakott kenyerével leszegett fejjel ropta a tekintélyes gramofon előtt arra a veszett bibablemezre, amelyet akkor vettem, Hajtás volt a címe. Dexter Gordon és Wardell Gray őr-jöngött rajta a visongó közönség hangtengere hátán. Déli rokonságom összenézett, és értetlenül ingatta a fejét. - Miféle barátai vannak Salnek? - faggatták a bátyámat, de ő is adósuk maradt a válasszal. A déliek viszont nem a szé-dülteknek barátai, legalábbis nem a Dean-féléknek. Szerencsére nem zavarta a rokonságom. Szédülete csak hányta pompás virágait. Jobban akkor eszméltem erre, amikor Marylouval és Dunkellel felkerekedtünk, hogy tegyünk egy kört a Hudsonnal, mert akkor voltunk először magunk közt, és beszélhettünk, ami tetszett. Dean rádőlt a kormányra, második sebességre váltott, gurult, s eltűnődött egy pillanatig, aztán mint aki dűlőre jutott, a határozat erejével nekilódult az útnak.
- Hát eddig eljutottunk volna, gyerekek - állapította meg az orrát dörgölve, aztán lehajolt, megvizsgálta a kéziféket, cigarettát kotort ki a kesztyűtartóból. Imbolygott robogás közben. - Ideje, hogy eldöntsük, mit teszünk a jövő hetünkkel. Legfőbb ideje. Hűm! - Azzal hajszálra elkerült egy öszvérfogatot. Öreg néger baktatott vele. - Az ám! - kapott észbe Dean. - Az ám! Nézzétek jól meg, és zökkenjetek bele a kerékvágásába! - Lassított, hogy megfordulhassunk, és szemügyre vehessük a két öreg párát. - Az ám! Én a másik fél karomat is odaadnám, ha megtudhatnám, mi föl a fejében, mi a végső véleménye az idei sonka meg az idei tarlórépa irányában. Neked nem is mondtam, Sal, hogy én valamikor tizenegy éves koromban teljes esztendőt töltöttem egy arkansas-i farmon. Keserves sorom volt. Nyúztam a döglött lovat is. Arkansas-ban azóta sem jártam, csak egyszer, negyvenhárom karácsonyán, öt éve, amikor egy revolveres alak megkergetett, mert meg akartuk durrantani a kocsiját. Mindezt csak azért említem, hogy lásd: felelősségem tudatában nyilatkozom a Dél felől. Mert én ismerem, a tenyeremnél jobban, én megértettem a Dél felől írt leveleidnek minden sorát. Az ám, az ám - mélázott. Közben lépésben haladtunk. Egyszerre fölpörgette a motort, és hetven mérfölddel száguldottunk megint. Marylou nyugalmasan mosolygott, amint Dean rádőlt a kormányra, és megátalkodottan meredt előre. Ez volt az ő új, érett Deanje. Istenem, gondoltam el, mekkorát változott! Gyűlölet csapott ki a szeméből, ha olyasmiről beszélt, amihez kedve nem volt, hanem amikor a kedve visszatért, életre kelt minden íze-porcikája. - Haj, pajtás, sokat elmondhatnék - állapította meg, és oldalba bökött. - Egyszer már szakíthatnánk időt... Mi történt Carlóval? Meg kell látogatnunk Carlót, szíveim, az első dolgunk lesz holnap. Legyen gondod rá, Marylou, hogy a New York-i útra meglegyen a hideg sültünk, kenyerünk. Mennyi pénzed van, Sal? Hátra mindent berakodunk, Mrs. P. bútorát, mindent, mi pedig elöl szépen megfészkelődünk egymás melegében, úgy suhanunk be New Yorkba. Marylou, pipikém, te ülsz mellettem, melletted Sal, az ablaknál meg Ed, hogy ormótlan testével elfogja a huzatot, közben azt is megtanulja, mire való a jakója. Így suhanunk be az édes életbe, mert az ideje itt van, és tudjuk mind, hogy az idő nem vár! - Eszelősen dörgölte az állat, s nagyot lódítva a kocsin megelőzött három teherautót, berobbant Testament közepébe. Nem forgott se jobbra, se balra, csak a szeme járt, és a sarkából látott mindent. Zutty, már be is csavarodott a járdaszélre a kocsik közé, már parkoltunk is. Majd kiugrott, és elszántan megindult a pályaudvarnak, alig maradhattunk a nyomában. Cigarettát vett, de oly akaratosan, mintha percre kimérte volna az idejét a bólintásnak, a feje rázásának, a keze rándulásának, a sietős léptének, leültének, lába keresztbe vetésének, felkeltének, keze dörzsölésének, nadrágja felrántásának, hasítékja megvizsgálásának, ,,Hüm"-jének, gyíkszeme villanásának, kabátgombomba akaszko-dó beszéd-beszéd-beszédje minden szavának.
Hideg fogadott minket Testamentben. Még a hó is leesett. Dean megállt az állomásnak vezető sivár, hosszú főutcán egy szál trikóban, kicsatolt derékszíjjal, mintha a nadrágját le akarta volna ereszteni. Behúzott nyakkal beszélt Marylouhoz, majd hátralépett, s úgy rebegtette orra előtt a kezét. - Persze, tudom! Hogyne tudnám, ha egyszer ismerlek, szívecském! - Eszelős vihogása mélyről tört fel, s úgy rebbent csúcsokra, mint a hangjátékok eszelőseié, csak lendületesebben, trillázóbban. Majd egyszerre visszatért a tárgyilagosság medrébe. Nem volt semmi dolgunk itt - ő megtalálta a jövetelünk okát mégis. Szétzavart minket, Marylout hideg élelemért, engem újságért, hogy az időjárás felől tájékozódjunk, Edét szivarért. Dean imádott szivarozni. Egy szivart mindjárt elszívott, amíg az újságot olvasta, de nem csillapodott közben sem. - Ó, a mi fostos szájú washingtoni szentjeink már meg mivel kellemetlenkednének. .. Hűm. .. Aha. .. Hé! Hé! - Felugrott, és szaladt utána egy színes lánynak, amelyik az állomás előtt ment el. - Nézzétek - mutatta görbült ujjal s közben bambán tapogatta magát - a belevaló kis fekete mohát! Hm! Hűm! - Azzal beszálltunk a kocsiba, és visszasuhantunk a bátyám házához.
Családi körben megülendő csöndes karácsonyra jöttem ide, eszméltem, amikor láttam a karácsonyfát meg az ajándékokat, megszimatoltam a sülő pulykát, és hallottam a rokonok beszélgetését. A kergekór azonban rajtam volt megint. Dean Moriarty belém fészkelődön, és éreztem, hogy hamarosan útra kelek.

+ 2

A bátyám bútorát beraktuk a kocsiba, és megígértük, hogy harminc órán belül megfordulunk - ennyit szántunk ezer mérföldre. Dean akarta így. Keserves utazás volt, de egyikünk sem fájlalta, hogy a kocsi fűtése nem működik. A ködben jég rakódott a szélvédőre és a hetvennel vezető Dean kinyúlt minduntalan, és ronggyal dörgölte, hogy legalább léket üssön rajta. - Ó, a lélekemelő lék! - A tágas Hudsonban mind a négyünknek volt bőséges helye elöl. Az ölünkbe pokrócot terítettünk. A rádió sem szólt. Öt nap nem telt bele és a vadonatúj kocsi ronccsá lett Dean keze alatt. Igaz, az első részletét fizette ki csak. Washingtonnak indultunk meg a 301-es nyílegyenes, kétsávos or-szágútján. A forgalom gyér volt, Dean magyarázott kéz-zel-lábbal, olykor a képembe, ha bizonyított, máskor meg a kormányt is elengedte, de a kocsi mintha zsinóron gördült volna, a bal első kereke soha el nem hagyta az út fehér választóvonalát.
Deant teljesen semmitmondó okok laza kapcsolata indította el. Engem se több. Otthon New Yorkban szorgalmasan tanultam, és turbékoltam egy Lucille nevű gyönyörű olasz szőkével - el is akartam venni feleségül. Az utóbbi ' években, ha nőn a szemem megakadt, mindjárt rám jött a nősülhetnék. Úgy rá sem néztem nőre, hogy a fejemben meg ne fordult volna: miféle feleség válna ebből? Említettem is Lucille-t Deanéknek. Marylou mindjárt tudni akart felőle mindent, és találkozni szeretett volna vele. Átrobogtunk Richmondon, Washingtonon, Baltimore-on, Philadelphiáig meg sem álltunk és beszélgettünk szakadadán a kanyargó másodrendű úton. - Megnősülök - tudattam velük -, hogy a lelkem nyugalmát egy nőben megtaláljam, mire megöregszek. Nem élhetek örökké ilyen kelekótyán. Egyszer meg kell érkezni valahova.
- Évek óta lesem azt a finom lelkedet, pajtás - mondta rá Dean -, hogy miféle puha fészkek épülnek benne, otthonok, házasságok. - Szomorú éjszaka volt, bár nevezhetném vidám éjszakának is. Philadelphiában betértünk egy út menti büfékocsiba, és húspogácsára költöttük élelemre szánt utolsó dollárunkat. A büfés - éjjel három tájt lehetett - hallotta, hogy a pénzt tárgyaljuk, és azt ajánlotta, hogy megkaphatjuk ingyen a húspogácsát, sőt kávét is ad, ha beszállunk a mosogatásba, mert a mosogatója nem érkezett meg. Kaptunk az ajánlatán. Ed Dunkel gyakorlot-tan nyúlkált a mosogatóié alján a hosszú karjaival, és kijelentette, hogy régi gyöngyhalászcsaládból származik. Dean és Marylou törölgetett, majd leálltak csókolózni az edényhalmok közt, és a kamrába húzódtak. A büfés azonban örült így is, hogy legalább mi ketten dolgozunk Ed-del. Végeztünk is negyed órán belül. Mire a nap kelt, New Jerseyn robogtunk keresztül, és a havas távolban New York nyiladozott előttünk. Dean szvettert csavart a fejére, hogy a füle le ne fagyjon. Azt mondta, olyanok vagyunk, mint a New York felrobbantására siető arabok. Átsüvítettünk a Lincoln alagúton, majd a Times Square-nek fordultunk - Marylou látni akarta mindenképpen.
- Egye fene, csak Hasselt megtalálnánk! Nyissátok ki jól a szemeteket, hátha kiszúrjátok! - A járdákat fürkésztük valamennyien. - Ha még szédültél láttatok! Texasban néztétek volna meg!
Dean tehát négyezer mérföldet jött Friscóból Arizonán át és Denver útba ejtésével négy napon belül, de a számtalan kalandja csak kezdetnek számított.

+ 3

Patersoni házunkban aludtunk. Én ébredtem elsőnek késő délután. Dean és Marylou az ágyamban aludt, én meg Ed a nagynéném ágyára dűltünk le. Dean lehasadt tetejű bőröndje a szoba közepén hevert, a zoknija kilógott belőle. Telefonhoz hívtak a lenti drogériába. Leszaladtam. Gő-böly Lee jelentkezett New Orleansból, mert közben odaköltözött, és kappanhangján panaszolta, hogy valami Ga-latea Dunkel érkezett hozzá, és valami Ed Dunkelt keres rajta, neki pedig sejtelme sincs, kifenék. Szóval Galatea Dunkel nem békéit meg a veszteségével. Mondtam Gő-bölynek, nyugtassa meg, hogy Dunkel velünk van, és ha majd Deannel megindulunk a partnak, felszedjük New Orleansban. Aztán beszéltem magával Galateával is. Ed hogylétét tudakolta a jó feleség.
- Hogy jutottál Tucsonból New Orleansba? - kérdeztem. Elmondta, hogy hazatáviratozott pénzért, majd buszra szállt, mert ő szereti Edét, és nem tágít, csatlakozik hozzá mindenáron. Fölmentem, és tudattam a hírt Eddel. Ült a széken, és gondterhelten hallgatott. Vajszívű ember volt ő valójában.
- Helyes - csatlakozott a megbeszéléshez Dean, kipattanván az ágyból -, most azonban első dolgunk az evés. Indíts, Marylou, és nézd meg, mit találsz a konyhában. Sal, szaladj le, és telefonálj Carlónak. Te meg itt hasznosítsad magad a ház körül, Ed. - Szót fogadtam, és szaladtam telefonálni.
A drogista azzal fogadott: - Az előbb hívták megint. Nem is magát, hanem egy Dean Moriarty nevezetűt, hogy az magánál lakik. Mondtam, hogy én ilyet nem ismerek. - Megint egy hű feleség, ezúttal Deané, az aranyos Camille. A nyugalmas drogista, nekem jó emberem, rám nézett, és megvakarta a fejét. - Mi az, maga nemzetközi jatatát nyitott?
Dean eszelősen vihogott. - Jól beszél! - Azzal beugrott a telefonfülkébe, és díj áthárítással felhívta San Fran-ciscót. Majd Carlóra csörgettünk rá Long Island-i lakásán, hogy nézzen el hozzánk. Meg is érkezett két órával később. Mi Deannel közben készülődtünk vissza Virginiába a többi bútorért meg a nénikémért. Carlo Marx hozta a költészetét a hóna alatt, letelepedett egy karosszékbe, és féltékenyen lesett bennünket. Az első fél órában szóra nem lehetett bírni - hogy ő nem akar beleártakozni a dolgunkba. Megnyugodott a "Denveri Uborkaszezon" óta. Alighanem a "Dakari Uborkaszezon" tett vele csodát. Szakállasán járta Dakar félreeső utcáit, és kicsiny gyermekek raja elvezette a törzsi varázslóhoz, aki a jövendőjéből olvasott a fejére. Pillanatképeket készített zilált szalmakunyhósorokról a város legsötétebb negyedében, és elmondta, hogy kis híján a vízbe ugrott a hajóról hazafelé indultában, akár Hart Crane. Dean a padlóra telepedett a zenedoboz elé, és szájtátva hallgatta tudományát, a Kis románc-ot. - Csengő-bongó csengettyűszó! Tessék! Hallgassátok! A legjobban tennénk, ha belebújnánk, hogy cir-pelő muzsikájának titkát megtapasztaljuk! - Ed Dunkel is mellé kucorodott a dobverőimmel, és elkezdte kopogni alig hallható ütemét. Némán hegyeztük a fülünket. - Tik-tikk. .. tikitik. .. taktakk. - Dean tölcsért formált a füle köré, úgy álmélkodott: - Hő! Pajtás!
Carlo a szeme sarkából figyelte a hülyülést, végül a térdére csapott. - Szót kérek!
- Halljuk! Halljuk!
- Mi a titkos értelme ennek a New York-i útnak? Mi föl a fejetekben? Merre tartasz, ember, mivé leszel? Hova tovább, az éjszakában, mely tájra, fénylő új kocsidban, Amerika?
- Hova tovább! - visszhangozta Dean. Csak ültünk, és nem tudtuk, mit mondjunk. Több beszédnek nem volt helye. Itt már csak menni lehetett. Dean felpattant, és kijelentette, hogy útra készen állunk. Egyet még zuhanyozott, én közben egy nagy tál rizshez összekotyvasztottam mindent, amit csak a házban találtam, Marylou megvarrta Dean zokniját, azzal lódultunk Virginiának. Carlót bevittük New Yorkba, és megígértük neki, hogy harminc óra múltán találkozunk, és a szilvesztert együtt ünnepeljük. Öreg este volt, mire kitettük a Times Square-en, majd átrobogtunk a pazar alagúton, és máris kinn jártunk New Jersey országútján. Váltottuk egymást a vezetésben, és tíz órába nem tellett, leértünk Virginiába.
- Évek óta ez az első alkalom, hogy magunk vagyunk, és beszélhetünk - mondta Dean, és ezzel a bevezetéssel hajnalig beszélt egyvégteben. Mint az álomban, úgy zúgtunk át az alvó Washingtonon, s visszajutván a virginiai pusztaságba, hajnalhasadáskor átkeltünk az Appomattox folyón, és reggel nyolckor megálltunk a bátyám kapujában. Deant az utazás, a látványok, az elbeszélése, az elmúlt éjszaka minden perce annyira felvillanyozta, hogy látnoki erő sugárzott belőle. - Most aztán senki nem jöhet nekünk, hogy Isten nincsen. Láttuk mindenféle képében. Emlékszel-e, Sal, amikor először kerültem New Yorkba, és Chad Kinggel találkoztam volna, hogy oktasson ki Nietzsche felől? Emlékszel, mennyi ideje annak? Márpedig ha időt tudunk, Istent is ismerünk. A régi görögök óta csupa hamis jóslat a világ. Mértannal, mértani rendszerekkel ehhez a kérdéshez közelíteni nem lehet. Itt az igazság! - rázta az arcomba a két öklét, de a kocsi hűségesen megmaradt a fehér sávon. - Csakis így érthetjük meg, és bár a magyarázatára semmi idő nem elég, tudjuk mind a ketten, hogy Isten él. - Az éjszaka előhozakodtam a bajaimmal is, a család szegénységével, s hogy mennyire segítenék pedig Lucille-en, mert ő is szegény, s egy kislányát kell eltartania. - A baj, értsd meg, Isten lételeme. Nem fontos, hogy nagyon belefelejtkezzünk. A fejem majd szétmegy! - S már ugrott ki a kocsiból, és szaladt cigarettáért, mint Groucho Marx, dühösen kacsázva, hogy a frakkjának szárnyai is úsztak volna utána, ha lett volna rajta frakk. - Denver óta én sok mindent gondoltam és meggondoltam, de mennyi mindent, te Sal!... Csücske koromat javítóintézetben töltöttem végig, mert csak azon járt az eszem, hogy megmutatom, ki vagyok én, Habüszti Guszti... Az autólopásokkal is meg akartam mutatni. A börtön lélektani köréből kitörtem azóta, azt hiszem. Börtönbe többet nem jutok, a többi meg nem az én hibám. - Csöpp kölyket hagytunk el, kővel haj igái ta az autókat az úton. - Gondold meg - figyelmeztetett Dean -, egy szép nap bever egy szélvédőt, a pofa meg felmászik a fára, és ott marad. .. Ezért az apró gyerekért! Istent nem gyötri lelkiismeret. Olyan bizonyosan látom, mint ahogyan az úton haladunk, hogy gondoskodás történik minden bajunk felől... Még akkor is, ha te szorongsz a kormánynál - (mert vezetni utáltam csakugyan, épp ezért óvatosan vezettem) -, az útról le nem térhetünk, tehát nyugodtan álomra hajthatom a fejemet. Ismerjük is Amerikát, itthon vagyunk benne. Mehetek akárhová, megkapom, amit akarok, mert minden zuga egy, és ha ismerem a lakosait, tudom, mit várhatok. Útjainak adomveszemje édes. - Nem volt éppenséggel világos, amit mondott, de az elgondolás tisztasága előtetszett mogulé. A "tisztaság" szót különben sokat forgatta. Álmomban nem gondoltam volna, hogy Deanből misztikus lesz. Holott még javában befelé tartott a misztikába, és később valami rongyos, W. C. Fields-féle révület kezdett áradni belőle.
Láttam, hogy még azon éjjel a nénikém is hallgatja fél füllel New York felé, a kocsi farában a bútorral. Dean most, hogy a nénikémet fuvarozta, San Franciscó-i munkáséletével hozakodott elő. Elmondta a fékező dolgának ezer apró részletét, sőt szemléltette is, valahányszor pályaudvar mellett haladtunk el. Egyszer kiugrott a kocsiból, hogy megmutassa, hogyan jelez szabadot a fékező a tolató szerelvénynek. Nénikém utoljára hátrahúzódott a hátsó ülésre, és elaludt. Washingtonban hajnali négykor Dean ismét felhívta Camille-t díjáthárítással. Kifelé Washingtonból szirénázó járőrkocsi szegődött a nyomunkba, és megbüntetett gyorshajtásért, pedig nem mentünk gyorsabban harminc mérföldnél. A kaliforniai rendszámtábla megtette a magáét. - Azt hiszik, mehetnek lóhalálá-ban, ha egyszer Kaliforniából jönnek? - oktatott ki a rendőr.
Bementünk Deannel az őrszobára, és igyekeztünk megértetni, hogy hiába Kalifornia, ha pénzünk nincsen. Megfenyegettek, ha nem kerítünk, Deant éjszakára bekalic-kázzák. Nagyobb baj nem történhetett, mert a nénikémnek volt, nem tizenöt dollárja, amennyit ránk sóztak, hanem húsz is. A dekásokat sem ejtették a fejükre, mert amíg ott huzakodtunk, az egyik kiment, hogy megnézi jobban pokrócba burkolt nénikémet a kocsi hátuljában. Hanem a nénikém meglátta.
- Ne féljen - biztatta -, nem vagyok én franka tyúk! Forgassa ki a kocsit bátran. Bútort viszünk haza az öcsémmel. Méghozzá nem is lopott holmi. A húgomé. Nemrég szült, és új házba költözött. - A szimatnak leesett az álla. Nem is vizsgálódott tovább, hanem visszajött az őrszobára. Nénikémnek utoljára ki kellett fizetnie a büntetést Dean helyett, különben Washingtonban ragadtunk volna, mert nekem nem volt jogosítványom. Dean fogad-kozott, hogy visszafizeti, s állt is a szavának, néném kellemes meglepetésére, éppen másfél évvel később. Néném a régi világból itt maradt nagydarab tisztesség volt, de ismerte jól ezt a mai, szomorú világot is. - Meghúzódott a fa mögött - mesélte később a dekást -, úgy fürkészte az arcomat. Én aztán megmondtam neki, hogy a kocsit felőlem tűvé teheti, énnekem nincs a múltamban se semmi takargatni való. - Azt persze tudta, hogy Deannek van, s minthogy az embert barátjáról ismerik meg, van nekem is. Beletörődtem a következtetésébe.
Néném egyszer megállapította, hogy a világon addig békesség nem lesz, amíg a férfiak nőik lábához borulva nem esedeznek bocsánatért. Dean is hallotta, és emlegette akárhányszor. - Azért könyörgök én Marylounak, hogy szemezze ki a konkolyt szerelmünk tiszta búzájából... Érti is ő, de mi haszna, ha a végzetem hálóját szövögeti!
- Az igazság az, hogy nem ismerjük a nőket, és csak szemrehányással illetjük őket - mondtam.
- Ne hidd, hogy számít - vetette ellene Dean. - A békesség egyszerre száll majd ránk, ha nem is tettünk felőle, értesz? - Szívósan, vak biztonsággal hajszolta keresztül a kocsit New Jerseyn, s már az igazak álmát aludta, mire reggel nyolckor Patersonban megálltam. Arra érkeztünk haza, hogy Marylou meg Ed Dunkel ott üldögél, és a csikkeket szívja a hamutálból. Azóta se ettek, mióta elmentünk. Nénikém egykettőre bevásárolt, és pazar reggelit készített.

+ 4

Legfőbb ideje volt, hogy a Nyugatról érkezett hármasnak lakást kerítsünk Manhattanben. Carlónak a York sugárúton került kéglije, azon este oda is költöztek mind. Deannel naphosszat aludtunk, és az 1948-as szilveszter nagy hóviharára ébredtünk. Ed Dunkel a karosszékemből magyarázta a múlt év szilveszterét. - Chicagóban ültem lepusztultan North Clark utcai szállodáin ablakában, és a lenti pékségből fölséges illat áradt felfelé. Tíz centem nem volt, de lementem, és megpróbálkoztam szép szóval a kisasszonynál. Kaptam is tőle kenyeret meg kávéfánkot ingyen. Vittem fel a szobámba, és befaltam, ki sem mozdultam azután. Az utah-i Farmingtonban egyszer, Ed Wal-lal dolgoztam ott... ismered Ed Wallt, annak a den-veri állattenyésztőnek a fia. .. ott is ágyban ért a szilveszter. Egyszerre látom ám, hogy halott anyám áll a derengő sarokban. Mondom neki: "Anyám!" Erre eltűnik. Engem elővesznek a látomások mindig - vallotta meg Ed Dunkel bólogatva.
- Hát Galateával mi lesz?
- Ó, az még odébb van. Majd ha New Orleansban leszünk, nem igaz? - A tanácskozásba már engem is bevont, Dean egymagában nem volt elég neki. Kivált, amióta a szerelem látomásai is elővették.
- Mihez kezdesz magaddal, Ed? - tudakoltam.
- Tudja fene - azt mondja. - Lézengek. Élem világomat. - Deant visszhangozta, nem tartott sehova. Ült, és a chicagói szilveszter emlékét színezte, az árva szobáját, a forró kávéfánkot.
Odakinn kavargott a hó. New Yorkban nagy hepaj készült, be kellett szállni nekünk is. Dean bevágta a szakadt bőröndjét a kocsiba, és nekilódultunk a nagy éjszakának. Nénikémet az a gondolat boldogította, hogy a bátyám meglátogatja a rákövetkező héten - elégedetten üldögélt az újságjával, és az 'éjféli szilveszteri közvetítést várta a Times Square-ről. A jégen meg-megfarolva rontottunk New Yorkba. Ha Dean vezetett, soha nem szorongtam. Elvezette ő a kocsit a jég hátán is. Közben megjavította a rádiót, és a vad bibab is hajtott minket. Hogy hova, azt nem tudtam, nem is érdekelt.
Furcsa érzés kezdett környékezni. Elfelejtettem volna valamit? Mintha valami döntés előtt álltam volna, mikor Dean megérkezett, talán azt felejtettem el, de úgy, hogy az emlékezetem nyelve hegyén billegett. Pattogtattam az ujjamat, de csak nem bírtam kibökni, mi az. Meg is említettem a társaságnak. Az nem volt világos, hogy döntés lett volna-e, vagy csak valami gondolat hullott ki az eszemből. A hiábavaló vergődés elkeserített. Mintha a Lepelbe Burkolózott Utassal lett volna kapcsolatban. Egyszer Carlo Marxszal ültünk le kettesben, szemben egymással, hogy a térdünk összeért, és elmondtam neki álmomat arról a furcsa arabról, aki hajszol keresztül a pusztaságon, és hiába menekülök, csak utolér, mielőtt beérnék a Menedék városába. - Ki lehet? - töprengtünk. Én talán, burnuszban? De nem. Valaki, valami szellemalak hajszol minket az élet pusztaságában, és elkap még a mennyország réve előtt. Persze, ahogy most látom, csakis a halál az. Ki más ragadna el végső boldogulásunk elől? Életünkben azért epekedünk, sóhajtozunk, csengünk és rontunk édes szédületekbe, hogy eszünkbe jusson a magzatkorunkból rémlő boldogság, amelyben részünk (bár félünk megvallani) e világon nem lehet. Hanem meghalni ki akar érte? Ez a kérdés folyton bennem motozott az események sodrásában. Deannek megvallottam, ő pedig nyomban rávágta, hogy ez halálvágy, napnál világosabb, s ami az életből kifelé vágyódik, mondta bölcsen, az őt nem érdekli. Egyet is értenem vele akkor.
Eleredtünk New York-i barátaim után. Termett bolondgomba New Yorkban is. Először Tom Saybrookot kerestük meg. Tom szép, szomorú legény, jószívű, kedves, hajlik a szóra, hanem olykor meglepi a mélabú, s akkor úgy eltűnik, hogy hírét nem hallani. Ezen az éjszakán bugyogott benne a boldogság. - Honnan kerítesz te ilyen csodálatos társaságot, Sal? Én effélékkel soha össze nem akadok.
- Nyugati gyűjtőutamon.
Dean mulatott. Föltett egy jazz-lemezt, elkapta Mary-lout, magához rántotta, és a zene ütemére dörgölőzött hozzá. Marylou nem maradt adósa. Valóságos násztáncot vágtak ki. Ián MacArthur népes csapattal érkezett. Elkezdődött a szilveszteri hepaj, és három nap, három éjjel véget sem ért. Tomegek zsúfolódtak be a Hudsonba, és keringtek a csuszamlós New York-i utcákon buliról bulira. A legnagyobbikba elvittem Lucille-t meg a húgát. Amikor Lucille meglátott Deannel és Marylouval, elkomorult. Érezte, hogy rám ragasztják az őrületüket.
- Nem örülök, hogy velük vagy.
- Egyszer élhetünk kedvünkre, mit akarsz! Arra való a szilveszter.
- Ez nem kedv, ez siralom. Nézni rossz.
Marylou énhozzám kezdett dörgölőzni, azzal, hogy Dean úgyis visszatér Camille-hoz. - Gyere, költözz hozzám San Franciscóba. Beválok, meglátod. - Én azonban tudtam, hogy Dean szereti Marylout, meg azt is, hogy Marylou csak Lucille-t akarja a féltékenységbe hajszolni, abból pedig nem kértem. Amikor Lucille látta, hogy Marylou le nem száll rólam a lihegésével, csókjaival, kiment Deannel a kocsiba, de nem történt semmi, csak beszélgettek, és itták azt a déli kisüstit, amit a kesztyűtartóban hagytam. Pusztult a világ. Tudtam, hogy Lucille-lel nem soká járok együtt. A maga képére akart átpofozni. Részeges rakodómunkásnak volt a felesége. Ha a férjétől elválik, elvettem volna szívesen, gyerekestül, de a váláshoz hiányzott a pénz. Így aztán az ügy reménytelennek látszott. Azt sem értette, mit loholok én mindenféle - hulló csillag után, miért nem szabadulok az éjszakai élettől, és mire jó ez a zűrzavar.
A bulik óriásira dagadtak. A nyugati Kilencven-vala-hányadik utcában egy alagsorban legalább százan összeverődtünk. A társaság kicsapott a szomszédos pincehelyiségekbe és a központi fűtés kazánházába. Minden zugban, minden ágyban és heverőn zajlott az élet - nem volt éppen orgia, csak sikolyokkal és rádiózenével aláfestett igazi New York-i szilveszter. Még kínai nő is akadt köztünk. Dean úgy loholt csoportról csoportra, mint Groucho Marx, és ismerkedett. Időről időre fordultunk a kocsival, és hoztunk még embereket. Damion is eljött. Ő volt a New York-i bandám hőse, ahogyan Dean hőse a nyugati bandának. Meg is gyűlölték egymást első látásra. Damion barátnője egyszer csak beakasztott jobb kézből Damion álla alá, akkorát, mint a lórúgás. Damion megpöndörödött. A nő aztán hazavitte. Némelyik kerge újságíró barátunk egyenest a szerkesztőségből érkezett palackkal a zsebében. Odakinn tombolt a gyönyörű hóvihar. Ed Dunkel összemelegedett Lucille húgával, és együtt tűntek el. Nem is említettem, hogy Ed Dunkel nagyon ért a nők nyelvén. Öles termetű, nyájas, udvarias, szeretetre méltó és szórakoztató. Felsegíti a kabátjukat, ahogy illik. Hajnali öt tájban a bérkaszárnya hátsó udvarán rontottunk át mindannyian, be egy lakás ablakán, a még zajosabb társaság hírére. Pitymallatkor Tom Saybrooknál ülepedtünk meg. Ki szalvétára rajzolgatott, ki a kotlós sört itta. Én a heverőn szundítottam valami Mona nevű nővel. Újabb csoportok érkeztek a Columbia Egyetem kantinjából. Mintha az élet árumintavására nyílt volna ebben a nyirkos szobában. Közben Ián MacArthur lakásán is állt a bál. Ián MacArthur aranyos kis szivar, szemüveges érdeklődéssel tekint a világba, és mindent zajos igennel üdvözöl. Dean is rákapott erre akkoriban, de Ián azóta sem hagyta el. Dex-ter Gordon és Wardell Gray a "Hajtás"-t fújta, mint a tűzoltóautó, mi meg Deannel és Marylouval dulakodtunk a hencseren. Marylou nem valami törékeny virágszál.. Deanen már ing nem volt, se cipő, csak a nadrágja, hanem olyankor felkapkodott mindent, ha még kellett ember. Teljes volt a felfordulás. Összeakadtunk az eszelős Rollo Grebbel is, és az éjszaka egy részét Long Island-i házában töltöttük. Szép ház, a nénikéjével lakik benne, s ha az ki-purcan, a megegyezés szerint Rollóé a ház. A néniké azonban megkutyálta magát, egyenként utálja Rollo barátait, és őelőtte Rollónak egy szava nem lehet igaz. Most is, ahogy Deannel, Marylouval, Eddel bevonultunk, a néniké az emeleten ólálkodott, és rendőrséggel fenyegetőzött. - Maradjál már lógva! - förmedt rá Rollo. Csodáltam, hogy megmaradnak egy fedél alatt. Életemben több könyvet nem láttam, mint amennyit Rollo összeszedett - két könyvtárszobája is volt a mennyezetig bepolcozva olyasmi könyvekkel, hogy az ilyen meg olyan Apokrifiák tíz kötetben. Verdi-operákat tett fel, és némajátékkal kísérte a zenét hátul végighasadt pizsamájában. Apróságokkal nem foglalkozott. Akárhányszor lenn látni a New York-i rakodópartokon, hóna alatt tizenhetedik századi zenei kéziratok, és sír róla a műveltség. Az utca két felén jár, mint valami iszonyú pók, és érdeklődés izgalma süt a szeméből, a nyaka ráng, selypít, szenved, tekereg, földhöz veri magát szépészeti gyönyörűségében. Az élet any-nyira izgatja, hogy torkán akad a szó. Dean csak állt előtte, és leszegett fejjel visszhangozta: - Igen. .. Igen. .. Igen. .. - Majd félrevonult egy sarokba. - Ennek a Rollónak párja nincs! Ezt magyarázom neked! Ilyen próbálnék én is lenni! Nem ragad le, mindenfelé tart, mindent megtapasztal, közben az idő himbálja. Megáll az ész, és visz-szanéz! Látod, ha ráhajtanál, tőled is telne!
- Micsoda?
- Hát mi? Most magyarázzam? Mikor a magyarázkodásra idő nincs? - Azzal rohant vissza figyelni Rollo Gre-bet.
Utóbb annyit mégis hozzáfűzött, hogy George Shearing, a nagy jazz-zongorista szakasztott Rollo. Még ezen a kótyagosan hosszú hétvégén el is mentünk meghallgatni a Birdland-be. Ásító néptelenség fogadott, mi voltunk az első vendégek tízkor. A vak Shearinget úgy vezették oda a zongorához. Elhízóban lévő szőke angol úrnak látszott kemény fehér gallérjában, s az angol kertek levélzizegése volt, ahogy az első számot pergette. A bőgős tisztelettu-dóan fölébe hajolt, és úgy csipkodott. Dobosa, Denzil Best meg sem mozdult, csuklózva kevert a seprűvel. Shearingnek egyszerre révület ömlött szét az arcán, és himbálózni kezdett a zongoraszéken - lassan előbb, majd ahogy a szám gyorsult, úgy himbált ő is. Bal lábával rúgott minden ütemet, a feje félrebillent, majd rábukott a billentyűkre, a lenyalt haja szétbomlott, ahogy bele-beletúrt, s a homlokán veríték gyöngyözött. Alátömtek a számnak. A bőgős mind lejjebb kaparászott a nyakon, Shearing is belenyúlt a teknő mélyébe, és mákosnál mákosabb összhangokat kotort elő. Azt nem értettem, hogy győzi. Úgy görgette, mint az áradat. - Adj neki! - biztatták többfelől. Deant is elöntötte a veríték, és csörgött végig a nyakán. - Ez az! Megjött a Shearing-isten! Igen! Igen! Igen! - Shearing neszeit, hogy a háta mögül tébolyodott szurkol neki, mert ha látni nem is látta, hallhatta a hörgését, a káromkodását. - Ez az! - zihált Dean. - Igen! - Shearing elmosolyodott, és himbálózott tovább. Amikor felkelt a zongora mellől, csurom verejték volt - java idejét élte 1949-ben, még örömzenésznek számított. Amikor elment, Dean rámutatott a zongoraszékre, és így szólt: - Isten megürült ítélőszéke! - Kürt hevert a zongorán, arany visszfénye viliózott a dob mögött végignyúló falfestmény karaván-vonulásán. Az Isten távozásának csöndje nehezedett a helyiségre. Az esős éjszaka rejtelmességbe burkolta zenei élményünket. Deannek a szeme forgott ámulatában. Nem akart vége lenni a szédületnek. Akkor eszméltem csak, hogy füvet szívunk, amit Dean hozott New Yorkból. Mindenen egyszerre gondolkoztam, és mintha érkezésem küszöbén álltam volna a mindenttudás és a végső döntés pillanata előtt.

+ 5

Otthagytam a társaságot, és hazamentem aludni. Néném a szememre hányta, hogy léccel verem el 'az időt. Tudtam, hogy igaza van, mert az élet egy - viszont ahány ember, annyi ember, és már csak az járt az eszemben, hogy még egy elsöprő utat teszek a Nyugati Partra, majd ráérek igyekezni, ha beülök a tavaszi szemeszterre. És micsoda út lett belőle csakugyan! Engem csak a száguldás érdekelt belőle, meg hogy Dean mit tesz majd, bár nem mondom, megfordult a fejemben, hogy Dean visszamegy Camille-hoz Friscóba, és Marylout az én gondjaimra bízza. Nekikészülődtünk, hogy átszeljük a süvöltő földrészt. Fölnyaltam kincstári ösztöndíjamat, és adtam belőle Deannak tizennyolc dollárt, hogy küldje el Camille-nak, mert pénz-telenül várja odahaza. Hogy Marylou mit forgatott a fejében, azt nem tudom. Ed Dunkel meg csak jött utánunk szokása szerint.
Néhány boldogítóan hosszú napot még eltöltöttünk Carlo lakásán. Carlo a fürdőköpenyében sétált fel-alá, és búcsúzó lelkifröccseit nyomta: - Nem azért, hogy beleköpjek a levestekbe, de úgy látom, legfőbb ideje, hogy el-döntsétek, mire végzitek. - Gépíróként dolgozott egy hivatalban. - Szeretném már tudni, mire nézitek a napot, mi ez a sok beszéd, és miféle céllal indultok el. Te például, Dean, mi végre hagytad el Camille-t, és kezdtél megint Marylouval? - Vihogás volt rá a válasz. - Te meg, Marylou, mit csatangolsz az országban, és mit gondolsz, ki köti be a fejedet legközelebb? - Értelmesebb választ erre sem kapott. - Ed Dunkel! Miért hagytad ifjú feleségedet Tu-csonban, és mit ülsz itt, mikor már a föld sír alattad? Hol a hazád? Mi a dolgod? - Ed Dunkel a fejét ingatta leplezetlen zavarában. - Hát te, Sal? Beléd is kár a mindennapi kenyér! Mit tettél Lucille-lel? - Rántott egyet a fürdó'kö-penyén, lezöttyent, s úgy méregetett minket. - Közeledik az ítéletnap. Nem tart el benneteket sokáig ez a sárteke. Kerültök-fordultok rajta, de sehol szikla nem kínál kapaszkodót.
Carlo ekkoriban úgy idomította a hangját, hogy a Szikla Beszédének hallják - meg akarta győzni az embereket, hogy ő a kapaszkodó. - Dűlj fel, seggem, dörömbölj, ha van kinek, parancsolj! - így korholt bennünket, és az eszeló's szeme szikrát hányt. A "Dakari Uborkaszezon" óta rémes korszakot vészelt át, a "Szent vagy Harlemi Uborkaszezon''-!. Nyár derekán Harlemben egy éjszaka arra ébredt az árva szobájában, hogy ,,a nagy szerkezet" ereszkedik rá az égből, a Százhuszonötödik utcán pedig ,,a víz alatt bóklászott" a többi hallal. Ötletpetárdák pattogása világosította meg az elméjét. Marylout az ölébe parancsolta azzal, hogy most maradjon veszteg, Deanre pedig rászólt: - Miért nem helyezkedsz kényelembe, mit ugrálsz folyton? - Dean már ugrott is, és cukrot pottyan-tott a kávéjába, közben tanulékonyán hangoztatta: - Igen! Igen! Igen! - Éjjel Ed Dunkel földre dobott párnákon aludt, Dean és Marylou kiszorította Carlót az ágyából, Carlo pedig a konyhában üldögélte el az időt. Vesepörköltet főzött, és a szikla felől jövendölt. Én csak a nappali vendég voltam.
Ed Dunkel ezzel fogadott: - Az éjjel lesétálok a Times Square-ig, és azon kapom magamat, hogy kísértet vagyok. A tulajdon kísértetem billegett a járdán. - Az efféle bejelentéseihez nem is fűzött magyarázatot, csak bólogatott.
Tíz óra múltán valaki más beszédjébe nyögte bele: - Hát. Az én kísértetem billegett a járdán.
Majd Dean lepett meg. - Te Sal - hajolt hozzám szertartásosan -, valamit kérni szeretnék tőled. .. Sok fordul meg rajta. .. Nem tudom, mit szólsz majd hozzá. .. De hát jó barátok vagyunk, igaz?
- Persze hogy, Dean. - Utoljára aztán előhozakodott a kérésével. Szinte belepirult. Hogy legyek szíves, kety-tyintsem meg Marylout. Nem is kérdeztem tőle, miért, mert tudtam, hogy azt szeretné látni, milyen Marylou a más emberrel. Ritzy kocsmájában állt elő kérésével, mikor már Hassel keresésében egy órája kerülgettük a Times Square-t. Ritzy a környékbeli vagányok kocsmája, változtatja is a nevét évente. Ha oda bemész, nőt nem látsz semerre, még a rekeszekben sem, csak nehéz fiúkat mindenfele, kit rongyos vörös ingben, kit Bob hercegnek öltözve. Idejárnak a kankerítők is, akik a Nyolcadik sugárúti éjszaka kivénhedt fartúrói közt keresik keserű kenyerüket. Dean szűk szemrésen át vett szemügyre minden arcot. Kerültek ott fekete csirák, sunyi revolveresek, kaszára kapni kész matrózok, surranó vézna kábszeresek és bokinak öltözött középkorú nyomozók, némelykor a szolgálatuk hozza őket ide, máskor a kíváncsiságuk. Jellemző volt, hogy Dean a kívánságával itt állt elő. Már a levegőben látni, mennyiféle gonosz tervet főznek ki Ritzy kocsmájában, és hogy kapcsolt áruként ki-ki az elfajzottságát is hozzácsapja. A mackós nemcsak megfúrni való páncélszekrényt ajánl cinkosának a Tizennegyedik utcában, hanem mindjárt azt is, hogy háljanak együtt. Kinsey sokat vizsgálódott Ritzy kocsmájában, faggatta a fiúkat - egy este negyvenötben én is ott voltam, amikor a tanársegédjével állított be. Hasselt és Carlót vette akkor elő.
Mire Deannel hazaértünk, Marylout már ágyban találtuk. Dunkel a kísértetét sétáltatta valamerre. Dean elmondta Marylounak, milyen döntés született. Marylou válasza az volt, hogy örvend a szerencsének. Én nem voltam ilyen biztos a dolgomban, de bizonyítanom kellett, hogy kitelik tőlem. Az ágy valami nagy lajhár halottas ágya lehetett, mert a közepén úgy mélyült, akár a fürdőkád. Marylou a teknőjében feküdt, Dean meg jómagam fenn a két szélén, a matrac varrásán. Se köpni, se nyelni nem bírtam. - Hát ez nem fog menni - mondtam bután.
- Gyia, pajtás! Megígérted! - buzdított Dean.
- Marylou mit szól? - szabadkoztam. - Halljuk.
- Rajta - mondta Marylou.
Azzal nyakamba fonta a karját, én pedig próbáltam megfeledkezni a barátomról, de valahányszor eszméltem, hogy les minket a sötétből, nevethetnékem támadt. Kínos helyzet volt.
- Így nem vergődünk zöld ágra. Miért nem mész ki a konyhába egy kicsit?
Dean kiment. De Marylou hiába volt kívánatos, csak azt súgtam neki végül: - Várj, amíg San Franciscóban jobban összemelegszünk. Favágás így. - Éreznie kellett, hogy nem a levegőbe beszélek. E föld három gyermekének fejéből hiába pattan akármilyen fényes ötlet, századok terhét a sötétben sem rázhatják le. Furcsa csöndesség honolt a lakásban. Kimentem, megböktem Deant, és mondtam neki, hogy foglalja el a helyét, én meg visszavonultam a heverőre. Hallottam aztán, hogy lelkesen rengeti az ágyat. Csak aki börtönben lehúzott öt évet, az szédeleghet ilyen eszelős szélsőségek közt az élet forrásának gyengéd kapui előtt, belefelejtkezvén a testi gyönyörűség felfedezésébe, mintha az útját keresné visszafelé. Ezt teszi az emberrel, ha évekig rács mögött nézeget csiklandós képeket, képesújság felfedett nó'i lábait és melleit, és a folyosók acélpengését távoli nők lágyságával hasonlítgatja. A börtönben ki-ki az élet jogának megszerzését tervezi.
Anyját Dean sosem látta színről színre. Minden új nő, minden új feleség, minden új gyerek a tanúja volt sanyarú árvaságának. Mert az apja mit számított? A bádogos Mo-riarty, a vén boriszák, tehervonatok lovagja, vasúti konyhák tányérnyalója, sárga fogait szénrakások tövében kiköpködő szeszkazán mit számíthatott? Deantől senki el nem vitathatta azt a jogát, hogy minden éjjel édes halállal haljon Marylou szerelméért. Ebbe a szerelmébe én, a követője, belebabrálni nem akarhattam.
Carlo hajnalban jött meg, és belebújt fürdőköpenyébe. Már nem is kísérletezett az alvással. - Szám! - szítt a fogán, és látszott rajta, hogy majd eszét veszti a padlón álló lekváros üvegek, széthányt nadrágok, ruhák, csikkek, mosatlan edény, nyitott könyv, a nagy paláver roncsai közt. E nyiszorgó világban csakis éjszaka juthattunk felfedezéseinkhez. Marylou kéken-zölden kelt ki az ágyból, Dean összekarmolt képpel - valamit nem sikerült eldönteniük. Legfőbb ideje volt odébállni.
Vagy tízen voltunk megint a Hudsonban hazafelé én-hozzám, hogy felvehessem a tarisznyámat, és aztán felhívjuk Gőböly Lee-t New Orleansban - abból a kocsmából, ahol Deannel először beszélgettünk, mikor feljött hozzám, hogy írni tanítsam. Nyolcszáz mérföldnyiről is jól hallottuk a Gőböly siránkozó kappanhangját. - Mondjátok meg, mit kezdjek ezzel a Galatea Dunkellal? Két hete tanyáz itt, de a szobából ki nem mozdul, szóba nem áll se Jane-nel, se velem. Kéznél van ott az Ed Dunkel nevezetű? Mert akkor hozzátok le, hadd szabaduljak már ettől a nősténytől, az istenért! A legjobb szobánkat foglalja el, és a pénzéből nyilván kikopott. Ez nem szálloda! - Sirámaira nyívás, makogás, röhögés volt a válasz - Dean, Marylou, Carlo, Dunkel, Ián MacArthur, a felesége, Tom Say-brook meg én meg még ki tudja, hány más zavargón, ordítozott, böfögött bele sörgőzt a kagylóba, mikor szerenesetlen Gőböly éppen a zűrzavart utálta a legjobban. - Reméljük - sóhajtotta -, hogy mire leértek, az eszetek is megjön. - Elbúcsúztam a nénémtől, és megígértem neki, hogy két héten belül megfordulok, azzal ismét nekivágtam Kalifornia útjának.

+ 6

Titokzatosan szemerkélő ködben indultunk. Annyi látszott csak, hogy egyetlen borongós rege lesz az út. - Hujujuj! - süvöltötte Dean. - Indíts! - Azzal rádőlt a kormányra, és megzavarta a szekeret. Láthattuk, hogy elemében van megint. De lelkesek voltunk mind, hogy itt hagyjuk a sűrű zavarost, és élhetünk korunk egyetlen nemes cselekedetének, a helyváltoztatásnak. Nem is akárhogy, mert téptünk! Éjszaka valahol New Jerseyben rejtelmes fehér útjelek mellett suhantunk el, nyíllal mutattak délnek, nyugatnak. Mi a déli útra tértünk. New Orleans birizgálta a képzeletünket. ,,A fartúrók fagyos városából", ahogy Dean nevezte New Yorkot, végigsöprünk a földrész vízmosta faráig, az öreg folyó illatát árasztó, zöldellő New Orleansig, hogy onnan nyugatnak forduljunk. Ed hátul ült, Marylou, Dean meg én elöl, és az élet gyönyörűségeit tárgyaltuk meghitten. Dean ellágyult. - Tessék, nézzetek szét, a jó jézusmáriáját, a szemeteket üti ki, hogy semmi bajunk, aggodalmaskodásra nincs ok, azért a leghelyesebb, ha az eszünkbe véssük, hogy a törődés fölösleges. Igazam van? - Helyeseltünk mindannyian. - Tessék, itt vagyunk együtt... Hogy New Yorkban mit tettünk, mit nem, arra bontsuk a felejtés fátyolát. - Bizony igaz, hogy New Yorkban raktunk a fülünk mögé eleget. - Azt elhagytuk mind, ha a mérföldórán nézem, ha az iránytűn. New Orleansba igyekszünk Gőböly Lee tanulmányozására, de már ez is öröm, hallgatni ezt a tenort, hogy dűl ki az oldala - s akkorát erősített a rádión, hogy a kocsi üvegei belerezzentek -, de hadd öntse ki szívét mindnyájunk okulására!
Nagy egyetértésben ringtunk a zenére, mi, az út ártatlan gyermekei. A fehér sáv középen egyenletesen henge-redett bal kerekünk elé. Dean behúzta inas nyakát, mert ezen a téli éjjelen sem volt rajta, csak pólóing, és taposta a gázt. Baltimore-ban helyet cseréltünk, mert Dean meg akart leckéztetni forgalomból - nem is lett volna baj, inkább csak az, hogy a kormányhoz ragaszkodott, amíg Marylouval ott hancúroztak mellettem. A rádió bömbölt, Dean dobolt a műszerfalon, és addig verte, amíg be nem horpadt. Én is segítettem neki néhány ütéssel. Szegény Hudson - a mi fekete vonatunk - megsínylette ez a szédült utazást.
- Mit fogunk élvezkedni! - fente a fogát Dean. - Marylou, hé, te, hallgass már ide, szívecském, te vagy a megmondhatója, hogy bírom az iramot, azért San Franciscóban változatlanul együtt maradunk. .. Már tudom is, hol... S ha letettem a melódiát, majd minden második nap ott leszek nálad, és te tudod a legjobban, hogy tőlem tizenkét órában mi telik, ugye, szívecském... Közben tarthatok konyhát Camille-nál is, észre se veszi. Volt már példa rá. - Marylou egy szóval nem tiltakozott, mert igen kivetette volna Camille-t a nyeregből. Igaz, úgy egyeztünk, hogy majd Marylou Friscóban énmellém szegődik, de láttam már, hogy ezek ragaszkodnak egymáshoz, s utoljára ott ülök majd szárazon a túlsó víz partján. De mit aggodalmaskodtam volna, amikor a földrész a csodáit nyitotta előttem éppen, hogy élni a befogadásáért érdemes volt.
Pitymallatkor értünk Washingtonba. Harry Trumant aznap iktatták az elnökségbe másodízben. A Pennsylvania sugárút mentén végig a katonai erő fitogtatását figyeltük, amerre csak elgurultunk rongyos szekerünkön. Láttunk B-29-eseket, rocsókat teherautón, tüzérséget, a havas fű közt vonultukban kivált gyilkosnak tetsző fegyvereket, és a sorukat nevetséges kis gumicsónak zárta. Dean lassított, hogy jobban megnézhessük. - Mit akarnak ezek az ürgék - ingatta a fejét kétkedőn. - Szegény Harry itt alussza álmát valahol ebben a városban. .. Missouriból való, akárcsak én. .. Ez lesz a csónakja szegény földimnek alighanem.
Aztán hátravonult aludni, és Dunkel ült a kormányhoz. A lelkére kötöttük, hogy csak jakósan, haladósan, de alig hunytuk le a szemünket, Dunkel rákapcsolt, méghozzá nem a mi sávúnkban, és háromszoros előzéssel, nyolcvannal került meg egy motorossal vitatkozó fejvadászt - a négysávos országút negyedik sávján söpört tovább, amíg a fejvadász szirénázva a nyomunkba nem szegődött, és meg nem állított. Ránk parancsolt, hogy kövessük az őrszobá-ra, ott aztán az ügyeletes kezére adott. Deanen a dekás rögtön megérezte a börtönszagot, a kopóit meg miránk uszította, hogy kérdezzenek ki Marylouval külön. Az érdekelte őket, mennyi idős Marylou, hátha egy kis megrontást ránk lehetne húzni. Marylou azonban orruk alá tolta a házasságlevelét. Akkor engem vontak félre, és azt firtatták, melyikünk hál Marylouval. - A férje - hangzott kerek válaszom. Nem érték be vele. Szimatoltak. Azt remélhették, hogy visszatérő kérdéseik majd megzavarnak, de én megmaradtam első változatomnál: A két barátom vasúti, mennek vissza dolgozni Kaliforniába, a hölgy a kisebbiknek a felesége, én pedig az egyetemi szünetemet töltöm velük.
- Igazán? - mosolygott rám gúnyosan a zsaru. - Ez a tárca is a magáé?
Az undor ügyeletes odabenn huszonöt dollárra bírságolta végül Deant. Hiába bizonygattuk, hogy a partig összesen negyven dollárunk van, azt mondták rá, hogy az már a mi bajunk. Dean addig okoskodott, amíg a zsaru megfenyegette, hogy visszaviteti Pennsylvaniába, és vádat emeltet ellene.
- Milyen címen?
- Megoldjuk, kisapám.
Csak ki kellett köhögnünk a huszonöt dollárt. A ludas Ed Dunkel ajánlotta ugyan, hogy ő leüli, és Dean latolgatta az ajánlatát, a zsaru azonban dühösen ráförmedt: - Ha leületi a barátjával, magát zsuppolom rögtön Pennsylvaniába, érti? - Mi pedig menni akartunk. - Még egyszer kapják magukat gyorshajtáson Virginiában, és keresztet vethetnek a kocsijukra - ez volt a zsaru búcsúja. Deant a méreg majd felvetette. Szó nélkül visszaültünk a kocsiba, és elindultunk. Mintha lopásra bujtottak volna az útipénzünk elvételével. Kizsebeltek minket, holott tudták, hogy se rokonaink nincsenek itt, se táviratozni nincs hova pénzért. Az amerikai rendőrség lélektani hadviselést folytat az olyan állampolgárok ellen, akiknek a rendőrséget megfélemlíteni nincs módjuk. Akár a múlt századi csendbiztosság, poros ablakokon tekinget kifelé és szimatol szanaszét, ha pedig nem lel kedvére való bűntényt, hát fabrikál. "Kilenc vers bűn, egy vers unalom" - írta Louis-Ferdinand Céline. Dean fogadkozott: pisztolyt kerít, visz-szajön, és keresztüllövi a zsarut.
- Pennsylvania! - dohogott. - Szeretném tudni, miféle vádat emeltek volna ellenem? Káemkát alighanem. Elszedik a pénzemet, aztán csodálkoznak, hogy nincs. És ha békétlenkedek, még le is lőnek. - Nem tehettünk egyebet, a felejtésben kellett lelkünk békességét megtalálnunk. Mire Richmondon túljutottunk, már kezdett párologni a mérgünk, és megint szép volt a világ.
Tizenöt dollárunk maradt az út teljes hosszára. Úgy számítottunk, stoposokat kell felszednünk, és összetar-hálnunk tőlük a benzinre valót. A virginiai pusztaság kellős közepén egyszer csak gyalogost pillantottunk meg. Dean csikorogva fékezett. Elölről jobban megnéztem s láttam, hogy rongyos csavargó, nemigen lehet egy fitying-je sem.
- Akkor ingyért élvezkedünk! - nevetett Dean. Lökött, szemüveges toprongy volt, kóbor eszű, valahonnan az árokból kikotort mocskos, papírfedelű könyvet böngészett. Beszállt a kocsiba, és olvasott tovább. Ahol nem volt retkes, ótvaros volt. Elmondta, hogy Hyman Solomonnak hívják, gyalogszerrel járja az országot, és zsidók ajtaján kopog be, vagy ha nem nyitják, megrugdalja, mondván: "Zsidó vagyok, enni akarok, adjatok pénzt."
Megállapította, hogy a módszer beválik, kapja is a pénzt, rendesen. Megkérdeztük, mit olvas. Nem tudta. Sajnálta a fáradságot, hogy előrelapozzon a címlapig. Csak a szavakat olvasta, mintha Tórát talált volna a pusztaságban.
- Na ugye! Na ugye! - rötyögött Dean és oldalba bökött. - Megmondtam, hogy élvezkedés lesz belőle, ugye? Élvezkedhetsz, akin akarsz, aki csak él! - Testamentig vittük Solomont. Bátyámék már új házukba költöztek valahova a város túlsó felébe. Itt álltunk hát ismét, a vasúti vágány által végigszelt hosszú, sivár főutcán, és néztünk, hogyan surrannak a mogorva déliek bazárból vaskereskedésbe.
- Látom, maguknak pénz kellene, hogy tovább utazhassanak - szólalt meg Solomon. - Ha megvárnak, összeszedek egy zsidó családnál egypár dollárt, és magukkal tartok Alabamáig. - Dean majd kibújt a bőréből örömében. Ketten elszaladtunk, vettünk kenyeret-sajtot, és ebédre terítettünk a kocsiban. Két órát várakoztunk aztán
Hyman Solomonra. Nyilván a kenyerét kereste valahol Testamentben, csak éppen nem láttuk, merre. A nap már vöröslőben volt.
Solomon később sem került elő. Így aztán elpályáztunk. - Látod, Sal, van Isten. Hiába igyekszünk, mindig befür-dünk ebben a városban. Figyelmedbe ajánlom a furcsa bibliai nevét, s hogy miféle furcsa bibliai személyt szállítottunk idáig. .. Nyilvánvaló, hogyan kapcsolódnak az okság láncszemei, akár a víz körforgása párában-eső-ben. .. Körtáncot lejt benne mind a világ. .. - Dean boldogan fecsegett. Magam is osztrigának láttam a világot, amelyet ha megnyitunk, benne a gyöngyszem. Robogtunk tovább délnek. Odébb megint felszedtünk egy stopost. Szomorú gyerek volt, azt mesélte, hogy a nénikéjének az észak-karolinai Dunnban van vegyeskereskedése, mindjárt Fayetteville-en túl. - Ha elviszünk hozzá, levágsz róla egy dollárt a fáradságunkért? Akkor gyia! - Egy óra múltán, alkonyatkor Dunnban voltunk. Elvittük a gyereket oda, ahol a nénikéje vegyeskereskedését magyarázta. Gyárkerítésnek ütköző bánatos kis utca volt, vegyeskereskedés is volt benne, csak éppen néniké nem. Nem értettük, miért etetett bennünket a gyerek. Kérdeztük, hova igyekszik. Nem tudta. Tekeregteben láthatta valamikor ezt a vegyeskereskedést Dunnban, és a kérdésünkre először ez bukkanhatott fel lázas agyában. Vettünk neki egy töltött kiflit, de Dean nem akarta továbbvinni, mert, mint mondta, aludnunk is kell valahol, meg az új stoposok pénzére is szükségünk van, hogy benzint vehessünk. Bizony ez volt a sivár valóság. Otthagytuk hát a gyereket a derengésben.
Dél-Karolinán át én vezettem a georgiai Maconon tú-lig, Dean, Marylou meg Ed aludt. Éjthosszat ráértem elgondolkodni, amíg a kocsit a szent út közepén kibomló hosszú fehér szalagon tartottam. Mit is teszek? Hová is megyek? Hamarosan kiderül. Maconon túl már igen ál-mosodtam, és fölkeltettem Deant, hogy vezessen tovább. Kiszálltunk szellőzködni, és az örömtől részegen eszméltünk, hogy körös-körül a sötétség zöld fűvel, friss trágyával és csobogó vízzel illatos. - Délen vagyunk! Elhagytuk a telet! - Rügyező hajtások derengtek fel az út mindkét felén. Nagyot szusszantam. A sötétséget Mobilénak tartó gőzös füttye szelte át. Arra tartottunk mi is. Széles jókedvemben kibújtam az ingemből. Tíz mérfölddel odébb Dean kikapcsolta a motort, úgy gurultunk be egy benzinkúthoz. Mikor Dean látta, hogy a kutas az asztalra dőlve alszik benn, kiugrott a kocsiból, és nesztelenül megtöltötte a tartályt. Tett afelől is, hogy az óra ne csöndüljön. Öt dollár ára ingyen benzinnel gördültünk tovább, hálás szívvel, akár az arab zarándokok.
Aludtam egyet, és nyerítő dallamra ébredtem. Dean és Marylou javában tárgyalt a suhanó zöld tájban. - Merre járunk?
- Florida csücskét hagytuk el, pajtás, Flomaton a helység neve. - Florida! A parti síkságon görögtünk Mobilénak, előttünk a Mexikói-öböl fellegei tornyosultak. Harminckét órája sincs, hogy az Észak pernyés havában senyvedőknek búcsút intettünk. Megálltunk egy benzinkútnál, Dean túrót-vegyeneket játszott Marylouval, közben Dun-kel besétált az üvegkalickába, elemelt három csomag cigarettát, azzal pimaszul tovalibbentünk. A Mobile-nak tartó hosszú ármentesítő gáton mindannyian kibújtunk téli göncünkből, és levegőztünk a déli melegben. Dean belefogott élete tüzetes ismertetésébe, és amikor Mobile-on túl egy útkereszteződésnél veszekedésben összegabalyodott kocsikat láttunk, nemhogy megkerülte volna őket, hanem egy benzinkút behajtóján nyesett keresztül hetven mérföl-des utazósebességével. Az ácsorgók ámultán tekintettek utánunk, Dean azonban zavartalanul folytatta a történetét. - Ne higgyétek el, de kilencéves koromban kezdtem egy Milly Mayfair nevű lánnyal Rod garázsának végében a Grand utcában, amelyikben Carlo lakott Denverben, abban. Még apám a műhelyében dolgozgatott akkor. Em-lékszek, a néném kiabált utánam az ablakból: "Mit működsz te ott a garázs tövében?" Jaj, Marylou, ha akkor ismerhettelek volna, cukrom! Kilencéves korodban milyen édes lehettél! - vihogott eszelősen, és az ujja hegyét szopogatta, majd megfogta Marylou kezét, és végigjártatta a testén. Marylou szertartásosan mosolygott.
A nagy lombár Ed meg csak nézett kifelé az ablakon, és ilyeneket mondott: - Az bizony. Azt hittem azon éjszaka, hogy kísérletet járok. - Elkezdte foglalkoztatni az is, mit hall majd Galatea Búnkéitól New Orleansban.
Deant nem lehetett megakasztani. - Egyszer Új-Mexikóból megállás nélkül jutottam el tehervonaton LA-be. .. Tizenegy éves voltam akkor, és apám egy tekergő társasággal elmaradt valamelyik kitérőnél. Egy Céklafejű nevezetűvel leszálltunk, apám benn horkolt a marhavagonban, közben a vonat indított, mi lemaradtunk. Nem is láttam aztán apámat hónapokig. Az a hosszú tehervonat úgy vágtatott be Kaliforniába, akár az első osztályú expressz. Én meg az ütközők közt lovagoltam végig. .. Tudtam is én, gyerekfejjel, milyen veszedelmes. .. Hónom alatt cipó, úgy kapaszkodtam a fékrúdba. Nem mese. Mire LA-be értem, annyira kívántam a tejet, hogy beálltam dolgozni egy tejüzembe, nyomban megittam két liter tejszínt, és eldobtam a rókabőrt.
- Szegény Dean - sopánkodott Marylou, és megcsókolta. Dean a messziségbe bámult. Büszke volt szerelmére.
Egyszer csak kijutottunk a kék vizű öböl partjára, és abban a pillanatban tomboló zene harsant - a rádió a Vak Tyúk Fenekar lemezlovasversenyt közvetítette New Őrleansból csupa megveszekedett fekete számmal, és a lemezlovasok ilyesmiket mondtak: ,,Ne már nekem a szemetek fölakad!" New Orleanst sejtettük az előttünk járó estében, és megörültünk. Dean a kezét dörzsölgette a kormány fölött. - Jön a nagy élvezkedés! - Alkonyatra csakugyan beértünk New Orleans zümmögő utcái közé. - Hohó, itt még az embereknek is más a szaguk! - kiáltotta Dean, s a feje kinn volt az ablakon, úgy szimatolt. - Istenem! Elet! - Nagy ívben előzött egy villamost. - Igen! - Beletaposott a gázba, és nők után tekingetett. - Azt nézzétek meg! - A levegő is olyan édes volt itt, mintha selyemkendő lebbentette volna az ember orra alá a folyó illatát, az emberek illatát, a sár, a melasz illatát, és a mindenféle délszaki fuvallatok egykettő kitisztogatták az orromból az északi tél aszalt jegének emlékét. Nagyot hup-pantunk. - Ilyet nem láttatok! - bökött Dean egy nő után. - Ó, hogy imádom a nőket! A nők bámulatosak! Ennivalók! - Nyögött, a fejéhez kapott, kiköpött az ablakon, izgalmában és fáradtságában nagy izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Fölléptettük a kocsit az algiersi révre, és kompon keltünk át a Mississippin. - Addig is szálljunk ki mind, hogy teliszedjük a szemünket folyóval, emberekkel, szagos világgal - biztatott Dean, azzal felrakta a napszemüvegét, magához vette a cigarettáját, és úgy pattant ki a kocsiból, akár a keljfeljancsi. Léptünk utána, és a karfára könyökölve bámultuk a vizek barna atyját, hogy hömpölyög elő Amerika közepéből, hogy sodorja Montana szálfáit, Dakota sarát, lowa hulladékát és amit csak beleöntöttek a Háromágú Villa óta, ahol a víz titka jégben foganik. A füstös New Orleans félrehúzódott az egyik partján, az álmos Algiers hasadozó boronafalai vártak a másikon. A négerek a meleg alkonyaiban rakták a komp kazánját, hogy már vörösen izzott, és a kocsink köpenyei olvadoztak.
Dean őket is jól megnézte. Ott ugrált közöttük a forróságban, aztán megfordult, és rohant fel a fedélzetre, a kitérdelt nadrágját majd elhagyta. A másik pillanatban már fenn ágált a csapóhídon. Azt hittem, szárnyra kap. Eszelős vihogásától visszhangzón a komp. Marylou mindenüvé követte. Deannek egy pillanat elég volt, megszemlélte, amit akart, aztán jött vissza a teljes tudósítással, és mikor a kocsik dudálni kezdtek, elébe vágott mindnek a keskeny járón, és máris Algiers utcáit gázoltuk.
- Hová? Hová? - lihegte Dean.
Úgy döntöttünk, hogy egy benzinkútnál kivakarózunk az út szennyéből, aztán tudakozódunk Gőböly felől. A lankasztó folyóparti napestében apró gyerekek játszadoztak, nők babos selyemkendőben, pamutblúzban, pőre lábszárral jártak. Dean szaladt egy sarkot, hogy mindent megnézzen, a sarkon megfordult, bólintott, és elégedetten dörzsölte a hasát. Ed a szemére billentett kalapjával megmaradt a kocsiban, és Deant mosolyogta, én a sárhányón ültem, Marylou eltűnt a klotyóban. A harasztos partok közül, csöppnyi horgászok botja alól, a vöröslő mezőkbe vesző lángok felől púpokat vetve hömpölygőn a folyó sodra, és mint a kígyó, úgy csavarogta körül Algierst. Úgy látszott, dörgőn elhordja majd egy szép nap ezt az álmos félszigetet, rakott kunyhóit, méheseit, mindent. A nap ál-dozóban volt, bogarak zizegtek, a vizek atyja nyögött.
Megkerestük Gőböly Lee házát a város szélén, a gát közelében. Morotván átvezető út mentén állt, roskatag tornác fogta körül. Udvarában derékig érő fű közt szomorúfüzek bókoltak, kerítések dőltek ki-be, pajták romla-doztak. Látni sehol senkit nem láttunk. Ahogy beálltunk az udvarba, a tornác végében dézsákat pillantottam meg s benne friss mosást. Kiszálltam, és bementem a leppentő ajtóig. Jane Lee ott állt, és hunyorgón tekintett a napba. - Én vagyok az, Jane - mondom. - Megjöttünk.
Nem mondtam újságot. - Tudom. Gó'böly nincs idehaza. Nem tűz van ott? - Együtt kémleltünk a vörösségbe.
- Ha a nap ki nem gyulladt.
- Nem a napot mondom, te. Szirénázást is hallottam onnan. Nem látod, milyen furcsán izzik? - New Orleans felé mutatott, a fenyegető fellegek aljának.
- Nem látok semmit - mondom.
Jane elfintorodott. - Nem változtál, Paradicsom.
Négy év múltán így üdvözöltük egymást. Jane-nel meg a feleségemmel valamikor hármasban éltünk New Yorkban. - Hát Galatea Dunkel? - érdeklődtem. De Jane még mindig a tüzével volt elfoglalva. Akkoriban három levél benzedrint elnyelt napjában. Valamikor bájos német fejőlány-arca vörös, rögös, kiélt lett. New Orleansban ráragadt a gyermekbénulás is, attól bicegett. Dean meg a banda lassan előmerészkedett a kocsiból, és megfészkelődött a házban. Galatea Dunkel előlépett méltóságos magányából, hogy a szeme közé nézzen sanyargatójának. Komoly nő volt, halvány arca mintha könnyben ázott volna azóta is. A lombár Ed félénk hellót mondott neki, és zavartan túrt a hajába. Galatea merően rátekintett.
- Hol jártál? Miért tettél ilyet velem? - És Deannek is juttatott egy villámló pillantást. Nem ejtették a fejére. Dean azonban rá se rántott. Éhes volt, és érdeklődött Ja-ne-től, van-e ennivaló a háznál. A szándékok összhangja ezzel megbomlott.
Mire szerencsétlen Gőböly a texasi Chevyjén hazaérkezett, hajlékát ellepték a futóbolondok - engem azonban régen nem tapasztalt nyájas vendégbarátsággal üdvözölt. A New Orleans-i házat bagolyborsón szerezte. Egy régi kollégájával társult a termesztésére, mert annak meghalt a hülye szélütötte apja, és ráhagyta a vagyonát. Gőböly is húzott heti ötven dollárt a maga családjától, ami csinos összeg lett volna, ha nem költik csaknem teljes egészében kábítószerre - csupán a felesége tíz dollárt elbenzedrine-zett belőle. Élelemre náluk kevesebbet talán az országban senki nem költött. Gőbölyék szinte nem ettek, de a gyerekek sem - mintha nem is hiányzott volna nekik. A nyolc-esztendős Dodié meg az egyéves Ray bámulatos gyerek volt. Ray anyaszült meztelenül szaladgált az udvarban, mint a szivárvány szöszke gyermeke. Gőböly pocoknak titulálta W. C. Fields nyomán. Most, hogy az udvarba begördült, és nyikorgó csontzenével kikászálódott a kocsijából, odajött hozzám a régi nagy csontú, kopott, kalapos, szemüveges Gőböly, és szűkszavúan üdvözölt, mint mindig: - Lám, hát megjöttél, Sal. Gyere be, igyunk valamit. Két nap, két éjjel regélhetnék Gőbölyről, azért most érjük be annyival, hogy mester volt, mert eleget legény-kedett. Ahogy mondta, a "sarkallatos igazságokat" tanulta világéletében, s nem is a szükség vitte rá, hanem a kedve. Elkínzott testét meghurcolta szerte az Egyesült Államokban, Európában és Észak-Afrikában, hogy maga szerezhesse tapasztalatait. Menekült orosz grófnőt vett feleségül Jugoszláviában, hogy tovább menekítse a nácik elől a harmincas években. Mutatott fényképeket, ott állt a kokainélvezők dúlt hajú, nemzetközi, összevissza düledező csoportjában, de láttam panama kalapban is Algír utcáin. Az orosz grófnő aztán felszívódott. Gőböly volt csótányirtó Chicagóban, csapos New Yorkban, törvényszéki kézbesítő Newarkban. Párizsban kávéházi asztala mellől figyelte a mogorva franciákat, Athénban ouzó-ját szopogatva állapította meg, hogy a görög a világ legramatyabb fajtája. Isztambulban ópiumszívók és szőnyegárusok közt kereste a sarkalatos igazságot. Angol szállodákban Speng-lert és Marquis de Sade-ot olvasott, Chicagóban eltervezte, hogy kirabolja az egyik gőzfürdő pénztárát, de egy ku-pica felett elspekulált két értékes percet, és végül menekülnie kellett kétdolláros zsákmányával. S mindezt nem egyébért, mint a tapasztalatért. Most pedig a kábítószerélvezetet tapasztalta, New Orleansban gyanús elemekkel osont az utcákon kábszer-közvetítői találkák kocsmái iránt.
Még egyetemista korából keringett felőle egy jellemző történet. Szép lakásában egy délután koktélpartit rendezett a barátainak, mikor a vadászgörénye elszabadult, és megmarta az egyik csuklólengető csirát. A társaság sival-kodva zavarta kifelé, Gőböly pedig felpattant, kapta a sörétes puskáját, és megjegyezte: "Megint megbűzölte a pockot" - azzal akkora lyukat lőtt a falon, hogy egy fészekalja patkány ki-be járhatott rajta. Lógott azon a falon egy ocsmány kép.is valami Cape Cod-i házról. Egyik barátja megkérdezte: - Minek lógatsz ilyen rondaságot? - Akkor szép, ha randa - válaszolta Gőböly, teljes életét szemléltetően. Egyszer New Yorkban bekopogtam hozzá a Hatvanadik utcai nyomornegyedben, és kávébarna keménykalapban, mellényben, de ing nélkül, keskeny csíkos piperkőc nadrágban nyitott ajtót - kezében fazék, a fazékban madáreleség, abból próbált valami szívható kábítószert főzni. Főzött már le köhögés elleni szirupból kodei-nes degeszt, de ez a kísérlete nem vált be.' Édes órákat töltött Shakespeare-rel, ahogy nevezte: a "halhatatlan bárddal" az ölében. Majd New Orleansban maja kódexeket ültetett az ölébe hosszú, édes órákra. Be se csukta, amíg beszélt. - Mi lesz belőlünk, ha meghalunk? - tudakoltam egyszer a mestertől riadtan. - Tetem - felelte. Láncok is hevertek a szobájában, a pszichoanalitikussal folytatott megbeszéléseihez. Narkóanalízise során ugyanis kiderült, hogy személyisége hétfelé szakad, egyik fékezhetetlenebb a másikánál, a hetedik már éppenséggel ámokfutó, úgy kell láncra verni. Legfelső rétege angol lord, a legalsóban agyalágyult, de valahol középtájon egy vén néger állt a sorban, hogy kimondhassa sarkalatos igazságát: "Akár Jézus, akár Krisztus, egykutya."
Gőbölyben érzelmes sóvárgás élt a régi Amerika iránt, amikor még 1910 táján a drogériákban recept nélküi mérték a morfiumot, és a kínaiak ópium füstjét fújták ki este az ablakon, és a teljes ország a szabadságban dagonyázott. Gyűlöletének legfőbb tárgyai a washingtoni tinta-nyalók voltak, utánuk a liberálisok következtek, majd a rendőrök. Szinte minden idejét beszéddel, tanítással töltötte. Jane a lábához borulva hallgatta, akár én, akár Dean, akár Carlo Marx. Tanítványai voltunk valahányan. Fakó semmitmondó megjelenéséből senki a tanítómestert az utcán ki nem nézte volna, csak aki jobban szemügyre vette furcsán fiatalos, csontos fejét - lehetett volna hithirdető tüzekkel lobogó kansasi lelkipásztor. Bécsben volt orvostanhallgató, tanult embertant, elolvasott mindent, s most élete főművén dolgozott, az utca életének és éjjelének helyszíni tanulmányain. Letelepedett gondolkodószékébe, Jane hozta a martinikat. A napvetőt a gondolkodószék felől éjjel-nappal behúzták - ez volt Gőböly zuga. Ölében ott feküdt nyitva a maja kódex és a légpuska a keze ügyében - a szoba túlsó végébe kirakott benzedrin-fio-lákból szokott leszedegetni vele. Ha elfogytak, raktam fel újakat, aztán lőttem rájuk én is, közben beszélgettünk. Gőböly tudni szerette volna, mi a haszna ennek az utazásnak. Ránk sandított, szusszant egyet - ömpf - így, mint amikor az üres tartály döndül.
- Azt mondd meg nekem, Dean, ha egy percig megmaradhatsz veszteg, mit nyargalsz a kontinensen keresztbekasul?
Dean pirongva ennyit nyögött ki csak: - Hát tudod, hogy van az.
- Hát te, Sal, te minek igyekszel a partra?
- Kiruccanás. Félév kezdetére otthon vagyok megint.
- S ezt az Ed Dunkelt hova tegyem? Miféle szerzet? - Ed e pillanatban Galateát vigasztalta a hálószobában. Hamar összebékéltek. Nem tudtuk, mit mondjunk Ed Dunkel felől. De amikor Gőböly látta, hogy magunk felől sem mondhatunk semmit, kezünkbe nyomott egy-egy marihuánás cigarettát azzal, hogy szívjuk el most, mert a vacsora nemsokára elkészül.
- Jobb étvágygerjesztőt a világ nem látott. Rossz talponállóban ettem meg egy húspogácsát egyszer, de mivel előtte füvet szívtam, egy lakomával felért. Múlt héten érkeztem vissza Houstonból. Dale-nél jártam lenn, megnézni, hogy kedvez a bagolyborsó. Reggel javában alszok a motelomban, egyszerre dörrenés vet ki az ágyból. A szomszédom, a hülye, nem lelövi a feleségét? Ott álldigáltunk tanácstalanul, a szivar meg fogta, beszállt a kocsijába, és elporzott, a seriffnek még ott hagyta a padlón a puskáját is. Houmában kapták el, de addigra már keresztet vetett a kancsó fenekére. Manapság ne járjon az ember fegyvertelenül. - Hátravetette a kabátja szárnyát, és kivillantotta a revolverét, majd fegyvertárát mutatta meg a fiókban. Em-lékszek, New Yorkban golyószóró lapult az ágya alatt. - Van annál már ügyesebb szerszámom újságolta. - Német Scheintoth gázpisztoly. Nézzétek meg ezt a csodát. Egy töltényem van hozzá, de azzal száz embert is leterítek, és közben olajra lépek simán. Az a kár, hogy csak egy töltényem van.
- Remélem, nem leszek jelen, amikor kipróbálod - szólt be a konyhából Jane. - Miért, te honnan tudod, hogy gáztöltény? - torkolta le Gőböly. Nem sértette, ha az asz-szony a nyelvét köszörülte rajta, de meghallgatta minden szavát. Furán éltek. Beszélgettek hajnalig. A szót Gőböly vitte vérfagyasztó egyhangúsággal. Jane olykor megpróbált beleszólni, de nem lehetett. Hajnalra Gőböly elpilledt, Jane akkor juthatott a magáéhoz. Mondta is. Gőböly csak egy-egy ömpffel tódított. Nem nyalták-falták egymást soha, csak beszélgettek, s az angyali kapcsolatuk titkát senki ki nem fürkészhette. Hogy fanyalgón vagy éppen ridegen tetettek egymásra, azt mulatságnak szánták. Gyengéd érzelmeiket rejtették és tudatták is így. Mindent betöltő szerelem volt. Jane bálványozta azt az embert. Öt lépésnél távolabb nem maradt el tőle, és egy szavát el nem szalasztottá, pedig Gőböly alig suttogott.
Hanem mi Deannel harsogtuk, hogy New Orleanst szenteljük meg, és hogy Gőböly vezessen be minket az éjszakai életbe. - New Orleans unalmas város - hűtött volna bennünket Gőböly. - A színesnegyed látogatását a törvény tiltja. A kocsmák kietlenek.
- Mégiscsak kell lennie egy eszményi kocsmának ebben a városban - próbálkoztam.
- Eszményi kocsma Amerikában nem létezik. Ez az eszmény a mi eszünket meghaladja. A kocsma 1910-ben emberek találkozóhelye volt munka közben vagy munka után, és más nem is kellett bele, csak a hosszú söntés, köré a rézkorlát, a köppcsésze, a villanyzongora, néhány tükör, és whisky hordószám, amíg kupicáját tíz centjével mérhették, meg sör ugyancsak, akószám, ha egy kupa többe nem fájt öt centjénél. Ma betámolyogsz, és egyebet nem látsz krómnikkelnél, részeg nőstényeknél, homokosoknál, ellenséges csaposoknál, betojt tulajoknál, akik az ajtót állják el, és a bőrüléseik meg a törvény betartása miatt aggódnak. Egyébként a ricsaj nagy, amikor nem hiányzik, de a betérő idegent síri csend fogadja.
Ezt megvitattuk. - Nem bánom - állt rá aztán -, beviszlek benneteket a városba, hogy bizonyítsam az igazamat. - Meg is sétáltatott bennünket a legsemmitmondóbb kri-mókban. Vacsora végeztével rábíztuk a gyerekeket a New Orleans-i Times-Picayune álláshirdetéseit böngésző Jane-re. Meg is kérdeztem tőle, munkát keres-e. Azt válaszolta, hogy ez a lege'rdekesebb re'sze a lapnak. Gőböly beszállt a kocsinkba, és mondta a magáét egyre. - Csillapodjál, Dean, mert így soha a városba be nem jutunk. Hoppá. Itt a rév, ha ugyan át nem vinnéd a folyót is egy lendülettel. - Közben nekem megsúgta, hogy úgy látja, Dean állapota egyre aggasztóbb. - Mintha sorsát, a felelőtlenséggel és erőszakkal megspékelt kényszerneurózist teljesítené be feltartóztathatatlanul. - A szeme sarkából figyelte. - Ha erre a megveszekedettre bízod az életedet, soha meg nem érkezel Kaliforniába. Miért nem maradsz itt nálam? Lovakat tehetnénk meg odaát Graetnában, és a kertemben megpihenhetnénk. Tekintélyes késgyűjteményre tettem szert, éppen most építek céltáblát. Elfogadható tojó is kerül a városban, ha még foglalkozol ilyesmivel. - Szusszant egyet. Fölgördültünk a kompra, és Dean kiugrott a kocsiból, ott bámészkodott a korlátnál. Vele tartottam én is, csak Gőböly maradt meg nagy szusszanásokkal ültében. A nagy barna vízen sejtelmes ködalakok és omlásfák úsztak. New Orleans narancssárgán világoló peremén spanyol pártázatos és díszes bástyájú hajók sejlettek, majd közelebbről láttuk, hogy régi svéd meg panamai teherhajók. Kompunk kazántüze messzi vetette a fényét - még mindig a délutáni feketék tolták a szeneslapátot, és énekeltek. Síim Hazard valamikor az algiersi réven matrózkodott. Róla aztán Mississippi Gene jutott az eszembe. S míg a folyam hömpölygött méltóságosan a messzi csillagok aljáról, eszelősen sejtettem, hogy amit csak megtudtam valaha, s amit megtudok még, mind eggyé lesz. Furcsa az is, hogy azon éjjel, amikor Gőböllyel átkeltünk, valami nő a kompról a vízbe ugrott, vagy az előző - fordulóban, vagy utánunk, de a másnapi lapban olvastuk.
Megjártuk a francia negyed minden kedélytelen kocsmáját, s még éjfélre haza is értünk. Marylou azon éjjel mindent beszedett, ami a keze ügyébe került, marihuánát, dilibogyót, benzedrint, szeszt, még morfiuminjekciót is kért Gőbölytől, de persze nem kapott, és be kellett érnie a martinival. A mindenféle maszlaggal annyira eltelt, hogy csak állt mellettem bambán kinn a tornácon. Bájos volt ez a tornác. Körbefogta Gőböly házát, azért a holdvilágos fűzfák közt olyannak tetszett, mint valami jobb napokat látott déli úrilak. Benn Jane az álláshirdetéseket böngészte egyre, Gőböly a fürdőszobában készítette az adagját - kifényesedett fekete nyakkendőjét alkalmazta érszorítóul, úgy eresztette a tűt összeszurkált, ványadt karjába. Ed Dunkel a Gőböly és Jane által soha nem használt nagy franciaágyon terpeszkedett Galateával, Dean marihuánás cigarettát sodort, mi pedig Marylouval déli előkelőséget majmoltunk.
- Ejnye, Lou kisasszony, milyen elragadó kegyed ma éjjel!
- Bókjait szívembe zárom, kedves Crawford!
A kidőlt-bedőlt tornácra mindegyre nyílottak az ajtók - az amerikai éjszaka fájdalmas drámájának szereplői keresték egymást. Végül fogtam magam, és kimentem a gátra. Leültem volna a folyam sáros partján, hogy elnézzem a vizet - ehelyett drótkerítésen át sandíthattam csak rá. Mi lesz, ha az emberiséget elrekesztik folyóvizeitől? "Bürokrácia!" - vágná rá Gőböly, amint ül Kafkával az ölében lámpája fényénél, és szuszog. Háza nyikorog, a montanai szálfák pedig hömpölyögnek lefelé az éjjeli sodrással. - "Csakis bürokrácia! Meg Szákszervezet! Szákszervezet!" A sötét kacaj azonban csengett mindannyiunk fülében.

folytatás