Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XIII. FEJEZET
Az Úr Kertje

Amint lábam erre-arra siet Észak-India földjén, két nyom is egy kevéssé ismert s a maga nemében egyedülálló telep felé irányítja lépteimet. A telep, helyesebben város, költői nevet visel: Dajalbágh, "Az Úr Kertje".
Az egyik nyom Lakhnauból indul ki, ahol barátom, Szundarlál Nigan, a filozófus szolgál vezetőmül, míg ebben a festői városban tartózkodom. Együtt járjuk be a várost, és kóborlás közben egyre bölcselkedünk. Szundarlál, gondolom, nem több huszonegy vagy huszonkét évesnél, de mint oly sok indiai testvére, korán felnőtté érett.
Bejárjuk a régi mogul palotákat, és elmerengünk a kifürkészhetetlen végzeten, amely a letűnt királyokat utolérte. Ismét belészeretek a felséges indo-perzsa építészetbe, melynek kecses hajlásai és finom színezése elárulják alkotóik előkelő ízlését. Hogyan is felejthetném el a ragyogó napokat, amelyeket a Lakhnaut ékesítő királyi kertek narancsfái közt andalogva töltöttem el?
Átkutatjuk a színgazdag épületeket, amelyekben egykor Audh régi királyainak csábos kegyencnői villogtatták olajbarna szépségüket a márvány erkélyeken és aranytól csillogó fürdőmedencékben. A paloták ma már üresek, csak emlékek lakoznak bennük.
Újra meg újra visszatérek egy szép mecsethez, amely a furcsa nevű Majmok Hídja közelében áll. Belseje merő fehérség, és úgy csillog a napsütésben, mint valami tündérpalota. A finom alakú minaretek mintha kezek módjára örökös imában emelkednének a tiszta ég felé. Benézek, s egy sereg hívőt látok, amint leborulnak a földre, és Allahhoz könyörögnek. A képet még elbűvölőbbé teszik a tarka színű kis szőnyegek, amelyeken a hívők ájtatosságukat végzik. Nem lehet kételkedni a Próféta követőinek buzgóságában, mert vallásuk eleven erőt jelent nekik.
Kirándulásaink és bolyongásaink közben fiatal vezetőm bizonyos jellemvonásai fokról fokra nagyobb benyomást tesznek reám. Találó megjegyzései, kivételes értelmessége és józan állásfoglalása a világi dolgokkal kapcsolatban valahogyan egybeolvadnak a jóga tanulójának mélységével és miszticizmusával. Csak ismételt találkozások és heves viták után - miközben ráeszmélek, hogy ő viszont az én hitemet és eszméimet igyekszik kifürkészni - árulja el előttem, hogy ő az úgynevezett Rádha Szoámik félig-meddig titkos testvériségének a tagja.

* * *

A Dajalbágh felé vezető másik nyomra Malik, ugyanannak a testvéri szövetségnek egy másik tagja irányítja rá figyelmemet. Vele más helyen és más időben találkozom. Indiai mértékkel nézve jó megjelenésű, világos testszínű, erőteljes fickó. Szülőföldjének szomszédságában évszázadokon át vad határszéli törzsek éltek, akik mohó szemmel nézik a szomszédok birtokát. De a bölcs brit kormányzat megszelídíti ezeket a nyughatatlan tűzevőket, mégpedig nem az örökös háborúság régi módszereivel, hanem azzal, hogy szolgálatába fogadja és megfizeti őket.
Malik felügyelője egy csapat szilaj törzsbelinek, akik beletörődtek abba a békésebb és hasznosabb foglalkozásba, hogy utakat készítsenek hegyeken és sivatagokon keresztül, hidakat, védelmi erődöket és laktanyákat építsenek. A szilaj tekintetű férfiak közt sokan most is viselik puskájukat, talán inkább régi megszokásból, semmint szükségből. Az Északnyugati Határvidéknek ezen a táján dolgoznak, új utakat építve a kalmároknak és új erődöket a katonáknak.
Malik kemény és jó munkát végez Dére Izmail Khán, az indiai Impérium eme határállomása mellett. jellemében harmonikusan párosul a kemény önbizalom és a talpraesett gyakorlatiasság a nemes magatartással és mély gondolkozással. Ezek a jól kiegyensúlyozott jellemvonások nagy benyomást tesznek rám.
Az első idők tartózkodása után, amely megfelel a jóga ősi hagyományainak, csak vonakodva enged érdeklődésemnek, és végül megvallja, hogy van egy mestere, akit időnként meglátogat, amikor szolgálata megengedi. Mestere, akit Szahábdzsi Maharádzsnak neveznek, a Rádha Szoámik feje. És immár másodízben hallom azt, hogy mestere arra a meglepő és érdekes gondolatra jutott, hogy a jóga fegyelmét a nyugati módszerekre és felfogásokra alapozott mindennapi élettel kapcsolja össze.

* * *

Ennek a két embernek, Nigamnak és Maliknak barátságos igyekezetei végre is megtermik gyümölcsüket. Vendége leszek Szahábdzsi Maharádzs Őszentségének, aki a Rádha Szoámik városának, Dajalbághnak koronázatlan királya.
Gépkocsin hagyom magam mögött azt a néhány poros mérföldet, amely Agrát a teleptől elválasztja.
Dajalbágh - az Úr Kertje! Ha első benyomásaim helyesek, az alapító arra törekszik, hogy a város valóban méltó legyen szép nevéhez.
Egy épülethez vezetnek, amelyben a mester magánirodája van. A várószobát tetszetős európai stílusban rendezték be. Kényelmes karosszékemben ülve méltányolni tudom a szépen festett falakat és a bútorzat ízléses egyszerűségét.
Ez a nyugatiasság egészen meglep. Találkoztam jógikkal igénytelen, sivár házakban, magányos barlangokban és folyóparton álló szegényes, zsúpfödeles kunyhókban, de sohasem hittem volna, hogy e szerzet valamelyik tagját ilyen modern környezetben fogom találni. Kíváncsi vagyok, milyen ember lehet ennek a szokatlan testvériségnek a vezetője? Nem maradok sokáig bizonytalanságban, mert az ajtó lassan kinyílik, s belép maga a mester. Alakja középmagas. Fejét makulátlanul fehér turbán födi; arcvonásai finomak, bár nem indiai jellegűek; ha bőre valamivel világosabb volna, akár amerikainak is beillenék. Szemét nagy szemüveg takarja, és szája fölött rövid bajusz sötétlik. Azt a nyakig begombolt hosszú kabátot viseli, amelyben az indiai és a nyugati öltözék stílusa keveredik.
Magatartása szerény és szelíd. Udvariasan, de bizonyos méltósággal üdvözöl. Miután köszöntöttük egymást, várok, amíg elhelyezkedett székében, aztán elismeréssel teszek megjegyzést a szoba művészi berendezésére. Ragyogó fehér fogsor villan elő ajkai közül, amint mosolyogva válaszol:
- Isten nemcsak szeretet, hanem szépség is. Amidőn az ember ki akarja fejezni a benne lakó Szellemet, akkor több szépséget kellene kifejezésre juttatnia, nemcsak önmagában, hanem a környezetében is.
Feltűnően jó angolsággal beszél. Gyors szava önbizalmat árul el.
Rövid szünet után ismét megszólal:
- A szoba falait és berendezését még más valami is ékesíti, de ez láthatatlan. Pedig nagyon fontos. Tudja ön, hogy a tárgyak magukban hordozzák az emberek gondolatainak és érzéseinek benyomását? Minden szoba, sőt akár minden szék is visszasugározza annak a személynek láthatatlan hatását, aki állandóan használja. A szem talán nem látja az ilyen szellemi légkört, de azért az mégis jelen van, és akik a körébe lépnek, öntudatlanul, különböző mértékben megérzik hatását.
- Úgy gondolja, hogy a tárgyak valami villamos vagy delejes kisugárzással tükrözik vissza az emberi jellemvonásokat?
- Pontosan így. A gondolatok a maguk síkján valóságos dolgok, és hosszabb vagy rövidebb időre hozzátapadnak mindahhoz, amit állandóan használunk.
- Ez érdekes elmélet.
- Több, mint elmélet, tény! Az embernek van egy finomabb teste is, mint a fizikai, s ebben a finomabb testben a tevékenységnek oly központjai rejlenek, amelyek megfelelnek az érzéki tevékenység fizikai szerveinek. Ezeknek a központoknak segítségével az ember láthatatlan erőket tud megkülönböztetni, mert ha a központok erővel telnek el, lelki és szellemi látást tesznek lehetővé.
Rövid szünet következik, majd azt tudakolja, hogy mi a véleményem India jelen állapotáról. Őszinte ítéletet mondok arról, hogy hazája elhanyagolja a modern élet módszereit, hogy túl lassan veszi át mindazt a kellemes kényelmet, ügyes eszközt és mechanikai találmányt, amelyek különbbé tehetik az ember rövid tartózkodását ezen a világon, hogy nem hederít az egészségügy ésszerű követelményeire, és hogy túlzottan hódol ostoba társadalmi szokásoknak vagy a kegyetlen hagyományoknak, amelyek állítólag vallási elveken alapulnak. Nyíltan kimondom, hogy a papi befolyás úgy látszik zsákutcába terelte India erőit, sajnálatos következményekkel. Felhozok néhány példát azokból az ésszerűtlen dolgokból, amelyeket a vallás nevében visznek véghez, de amelyek csak azt bizonyítják, hogy az emberek mennyire vissza tudnak élni az értelem Istenadta ajándékával. Leplezetlen megfigyeléseim határozott helyesléssel találkoznak Szahábdzsi Maharádzs részéről.
- Ön pontosan rámutatott azokra a szempontokra, amelyek részét alkotják az én reformtervemnek - jegyzi meg szemembe nézve.
- Általában, úgy látszik, sok indiai elvárja Istentől, hogy tegye meg helyettük azt, amit ők maguk is kifogástalanul elvégezhetnének.
- Teljességgel igaza van. Mi hinduk sokat emlegetjük a vallást, hogy ezzel egész sereg olyan dolgot elleplezzünk, amelyeknek semmi közük nincs a valláshoz. A baj az, hogy létének első ötven esztendejében minden vallás tiszta és életerős, de aztán puszta bölcselkedéssé fajul; követői szószátyárokká válnak, nem vallásos életet élő emberek többé. végül utolsó és leghosszabban tartó fokozatán, a vallás képmutató papok kezébe hanyatlik. S az emberek legvégül a képmutatást fogadják el vallásul.
Ezek az egyenes és nyílt beismerések szinte belém fojtják a lélegzetet.
- Mi haszna, ha folyton a mennyország és pokol, Isten és más hasonló dolgok miatt veszekszünk? Az emberiség a fizikai síkon él, és nem szabad elhanyagolnia az ehhez a síkhoz tartozó dolgokat. Törekedjünk arra, hogy életünket itt e földön szebbé és boldogabbá tegyük - fejezi be szavait.
- Éppen ezért kerestem fel önt. Tanítványai kitűnő embereknek látszanak. Arra törekszenek, hogy éppoly modernek és haladottak legyenek, mint bármely európai; nem büszkélkednek vallásosságukkal, hanem jó és becsületes életet élnek, s mindezek mellett híven és szabályosan folytatják jógagyakorlataikat.
Szahábdzsi elismerően mosolyog.
- Örvendek, hogy ön megfigyelte ezt - válaszol azonnal. - Azzal, hogy ezeket a tevékenységeket bevezettem Dajalbághban, éppen azt igyekszem megmutatni a világnak, hogy az ember tökéletesen szellemivé válhat anélkül, hogy barlangokba menekülne, és elérheti a legmagasabb tökéletességet a jógában, miközben világi kötelességeit teljesíti.
- Ha ön sikert ér el ebben a törekvésben, akkor a világ bizonyára sokkal többre fogja tartani az indiai tanokat, mint ez idő szerint.
- Sikert fogunk elérni - hangzik a bizakodó válasz. - Hadd mondok el önnek egy történetet. Amikor először idejöttem, hogy megalapítsam a telepet, legfőbb vágyaim egyike volt, hogy itt sok fát ültessek. De a körünkön kívül állók azt mondották, hogy ezen a terméketlen, homokos talajon lehetetlen fákat nevelni. A Dzsamna nincsen messze, ez a terület voltaképpen a folyónak egy régebbi, elhagyott medre. Nem voltak köztünk szakértők, s így gyakori kísérletek és ismételt sikertelenségek árán kellett megtanulnunk, hogy milyenféle fa élhet meg az ilyen reménytelen talajban. Az első év folyamán ültetett fák pedig - több ezret ültettünk - csaknem kivétel nélkül elpusztultak. De egyetlenegy fa megmaradt. Ezt a tapasztalást figyelembe vettük, és folytattuk erőfeszítéseinket. Ma kilencezer egészséges fa fejlődik szépen Dajalbághban. Azért mondom el ezt, mert az eset jellemző arra a magatartásra, ahogyan problémáinkkal szembenézünk. Meddő talajt találtunk itt, olyan értéktelennek látszott, hogy senki más nem akarta megvenni. Nézze meg most, mivé változott!
- Az ön célja tehát új Árkádiát teremteni itt Agra közelében?
Szahábdzsi mosolyog.
Kifejezem óhajomat, hogy megnézzem a várost.
- Hogyne! Azonnal intézkedem. Nézze meg előbb Dajalbághot, akkor aztán beszélgethetünk a telep dolgairól. Jobban meg fog érteni, ha megvalósítva látja eszméimet.
Egészen üzletszerűen csönget. Pár perc múlva már körutamon járok, félig kész utcákon és biztató külsejű műhelyépületek közt. Vezetőm Sarma kapitány, aki azelőtt az indiai hadsereg orvosi szolgálatában állott, de most minden képességét annak az építőmunkának szenteli, amely itt mesterének irányításával végbemegy. Amint gyorsan képet alkotok magamnak jelleméről, újabb sikeres összeegyeztetését ismerem meg benne a nyugati törekvéseknek és az őszinte szellemiségnek.
Dajalbágh tiszta kis város, pompás sugárút vezet a belsejébe. Az utcákat mindenütt árnyékos fák szegélyezik. A központi teret szép virágoskertek díszítik. Megtudom, hogy csak ismételt erőfeszítések árán lehetett legyőzni a száraz sivatagot, amely nem kedvez a kertészkedésnek. Egy szederfa, amelyet Szahábdzsi Maharádzs 1915-ben ültetett, amikor telepét építeni kezdte, szépen jelképezi, hogy mennyire becsülni tudja a művészi hátteret. Az ipari negyed legszembeszökőbb vonása az a műhelycsoport, amelyet "Minta-Ipartelep"-nek neveznek. Az épületeket értelmesen tervezték, világosak, levegősek, tiszták és tágasak.

* * *

Elsőnek a lábbeli-üzemet néztem meg. Szorgos hajtószíjak surrognak szüntelenül, és gépek hosszú sorát tartják működésben. A sötétbőrű műszerészek ügyes kézzel dolgoznak a zaj közepette, és éppoly szakértelemmel látszanak rendelkezni, mint angol társaik, akiket a northamptoni nagy gyárakban láttam. A műhelyvezető azt mondja, hogy műszaki ismereteit Európában sajátította el, ahová azért ment, hogy a bőripari cikkek gyártásának modern eljárásait tanulmányozza.
Magas szárú és félcipők, szandálok, kézitáskák és derékövek szaladnak át hangos zúgással a gépüzemű gyártás minden fokozatán. A gépek mellett dolgozó emberek tudatlan újoncokként kezdték, és munkájuk minden csínját-bínját az üzemvezetőtől tanulták meg.
A termelt áru egy része helyi piacot talál Dajalbághban és Agrában; a többit távolabbi városokba szállítják. Ez utóbbiakban boltokat létesítenek, és nagy, közös vezetés alatt álló üzleti szervezetet építenek ki.
Átmegyek a következő épületbe. Ez kelmegyár. Szöveteket és selymeket állítanak elő; az anyagok korlátozott számú mintában készülnek.
Egy másik épületben egészen modern géplakatos-, kovács- és ércöntőműhelyt találok; egy hatalmas gőzkalapács a tevékenység biztató hangulatát kelti zuhogó csattanásaival. A közeli műhelyben tudományos készülékeket, laboratóriumi apparátusokat, mérlegeket és súlyokat állítanak elő, mégpedig olyan jó minőségben, hogy a telep megkapta az Egyesített Tartományok kormányzatának rendeléseit. Érdeklődéssel figyelem az arany,- nikkel- és rézgalvanizálás finom folyamatait.
A "Minta Ipartelep" más üzemei szorgalmasan gyártják a villanyventillátorokat, gramofonokat, késeket és bútordarabokat. A műszerészek egyike új típusú hangszórót talált föl, s a közeljövőben ennek a gyártását is megkezdik.
Meglepetéssel fedezek föl egy töltőtollgyártó műhelyt, és megtudom, hogy ez volt az első ilyen gyár Indiában. Kísérleteknek hosszú sorára volt szükség, míg az első töltőtollat piacra lehetett vinni. Egy dolog nagy fejtörést okozott ezeknek az ipari úttörőknek: hogyan tegyék az irídiumhegyet az arany írótollak végére. Remélik, hogy egy szép napon majd fölfedezik ezt a titkot. A tollakat addig is egy európai céghez küldik, hogy az szerelje fel őket irídiumheggyel.
A "Dajalbághi Sajtó" épületében tökéletes nyomdafelszerelés látja el a város nyomtatványszükségletét, úgy üzleti, mint irodalmi téren. Megnézem az itt készült nyomtatványokat; három nyelven nyomtatnak, hindi, urdu és angol szövegeket. Egy kis heti újság- a Prém Pracsárak - is szép példányszámban hagyja el a sajtót, és jut postán az ország távoli részeiben lakó Rádha Szoámi-hívekhez.
Minden épületben olyan munkásokat találok, akik nem csak meg vannak elégedve, hanem kimondottan lelkesednek munkájukért. Szakszervezetre semmi szükség sem lenne ezen a helyen. Mindenki úgy végzi dolgát, bármi légyen ez, mintha igazi élvezetet és nem kényszerű kötelességet látna benne.
A városnak saját villanyfejlesztő telepe van, amely a gyárak gépezetét és a nagyobb házakban fölszerelt villany szellőztetőket látja el hajtóerővel. Azonfelül minden házat a közösség költségén villanyvilágítással látnak el, ilyképpen fölöslegessé téve a költséges fogyasztásmérő órákat.
A mezőgazdasági rész kicsiny, de modern majorságból áll, amely még a fejlődés kezdetén tart. A műszaki felszerelés közt egy gőztraktort és egy tőzekét is látok. A fő termények főzelékfélék, konyhavetemények és szarvasmarha-takarmány.
Talán mind közt a legsikeresebben megszervezett üzem a tejgazdaság. Sehol Indiában nem láttam ehhez foghatót. Mintaszerű tejgazdasági berendezése van, akár kiállításon is szerepelhetne. Minden egyes tehén pompás példány, és előnyösen üt el azoktól az állatoktól, amelyeket akár már a közeli Agrában láthat az embere. Az istállókban kínos tisztaság uralkodik, és azt hallom, hogy az alkalmazott tudományos módszerek jelentékenyen nagyobb tejhozadékot eredményeznek, mint az átlagos indiai tejgazdaságok. A pasztörizáló- és hűtőtelep először tette lehetővé Dajalbágh és Agra olyan lakosainak, akik meg tudják becsülni a jó, mikrobamentes tejet, hogy ilyenhez hozzájussanak. Másik importált alkalmatosság a villanyüzemre berendezett vajkészítőgép. Az üzem minden eredménye Szahábdzsi Maharádzs egyik fiát dicséri. Ez az energikus és talpraesett fiatalember elmondja nekem, hogy bejárta Anglia, Hollandia, Dánia és az Egyesült Államok legfontosabb tejgazdasági központjait, hogy megismerkedjék a legmodernebb eljárásokkal.
A majorságnak, valamint az egész városnak vízzel való ellátása nehéz problémának bizonyult a telep első idejében. Öntözőcsatornát ástak, és vízművet építettek, de a növekvő vízszükséglet arra kényszerítette Szahábdzsi Maharádzsot, hogy további vízkészletek biztosításáról gondoskodjék. Állami mérnökök segítségéhez folyamodott, s ezek mély csöveskutat fúrtak, mégpedig sikeres eredménnyel.
A telepnek saját bankja van; erősen megépített, vasrácsos ablakokkal ellátott ház ez, homlokzatán a felírással: "Rádha Szoámi Általános és Biztosító Bank, Kft". A bank alaptőkéje kétmillió rúpia, és nemcsak magántermészetű bankügyletekkel foglalkozik, hanem a város pénzügyeit is intézi.
A Rádha Szoámi Közoktatási Intézet Dajalbágh közepén áll és méltán, mert a telep legszebb épülete. Hatvan méter hosszú vörös téglahomlokzata a nyugati szemre is előnyös hatást tesz. A gót ívelésű ablakok fehér márványkerettel vannak ellátva. Az épület előtt virágzó kert terül el.
A modern középiskolának több száz tanulója van, egy igazgató és harminckét diplomás tanár áll az élén. Az utóbbiak fiatal, lelkes idealisták, és az a vágy tölti el őket, hogy legjobb tudásukkal szolgálják tanítványaikat és mesterüket, Szahábdzsi Maharádzsot. Az általános oktatás magas színvonalon áll. Nincs intézményes vallásoktatás, hanem arra törekszenek, hogy a tanulók jellemét nemessé fejlesszék. Ezenfelül Szahábdzsi Maharádzs időnként meglátogatja a fiúkat, és minden vasárnap szellemi tárgyú beszédet intéz az összegyűlt tanulókhoz.
A fiúkat sportokra szoktatják; gyeplabda, labdarúgás, krikett és tenisz a legkedveltebbek. Hétezer kötetes könyvtár és érdekes kis múzeum egészíti ki az intézetet.
Egy másik pompás épületben a Leányok Kollégiuma van elhelyezve, amelyet hasonló elvek szerint irányítanak. Az intézmény Szahábdzsi Maharádzs eltökélt törekvését jelképezi, hogy a maga hatáskörén belül véget vessen annak a nem kívánatos tudatlanságnak, amelyet egészen a legújabb időkig rákényszerítettek az indiai nőkre.
A Műszaki Kollégium a legfiatalabb az oktatóintézmények közt. Mechanikai, villamossági és motorgépészeti tanfolyamai vannak, itt képezik ki a gyárüzemek műszerészeit és üzemvezetőit. A "Minta Ipartelep" egyik részében külön gépeket és műhelyeket rendeztek be a középiskolai tanulók részére, úgyhogy az elméleti oktatás párhuzamosan halad a gyakorlati ismeretszerzéssel.
Több tetszetős internátusépület áll a tanulók rendelkezésére, akik a három kollégiumot látogatják. Az internátusok mindegyike világos, levegős és modern. A város lakótelepei a dajalbághi Építészeti Ügyosztály felügyelete alatt állnak, amely tervekkel szolgál, és fölépíti a házakat. Minden utcának megvan a maga összehangzó építészeti jellege, és nyilvánvaló, hogy a várostervezők egyik fő célja a művészi egység biztosítása. Csúf épületeket és hitvány, olcsó hatású házakat nem engedélyeznek, mert az építtető csak az Ügyosztály terveiből választhatja ki házának stílusát. Négyféle méretű lakóházat rendszeresítettek, megfelelő rögzített áron. Az építtető csak a tényleges költségeket fizeti, igen csekély százalék hozzáadásával.
A város remek kis kórházat és szülőotthont tart fenn. A telepnek kitűzött célja az, hogy minden tekintetben biztosítsa önellátását, úgyhogy már alig lepődöm meg, amikor megtudom, hogy a keményen tisztelgő egyenruhás rendőr szintén a Rádha Szoámi testvériség tagja. Mindamellett rendőr jelenléte némileg gondolkodóba ejt, mert föltételezem, hogy az általános erkölcsi színvonal Dajalbághban olyan magas, hogy bűnözésre aligha kerülhet sor. De a rendőrre azért van itt szükség, hogy a várost a nem kívánatos idegenekkel szemben megvédelmezze.
Amidőn Szahábdzsi Maharádzsnak nehéz kötelességei egy kis szabad időt engednek, fölkeresem, és lerovom elismerésem adóját a dicséretes teljesítményekért, és kifejezem meglepetésemet, hogy a visszamaradott Indiában ilyen haladó szellemű várost találtam.
- De hogyan biztosítják a pénzügyi megalapozottságot? - kérdezem. - Az alapítás bizonyára igen nagy kiadásokkal járt.
- Valószínűleg alkalma lesz később arra, hogy lássa, miképpen folyik be a pénz - válaszol. - A Rádha Szoámi testvériség tagjai maguk tartják fenn a telepet. Erre nincsenek kötelezve, még gyűjtést sem rendezünk, de mindenki vallásos kötelességének tartja, hogy anyagi erejéhez képest elősegítse Dajalbágh fejlődését. Noha az első időben kénytelenek voltunk igénybe venni ezeket a hozzájárulásokat, célom az, hogy a telepet teljes mértékben önellátóvá tegyem. Nem nyugszom addig, amíg teljes függetlenséget nem biztosíthatunk magunknak.
- Tehát gazdag támogatóik vannak?
- Egyáltalán nem. Fél kezemen megszámlálhatom a gazdag tagokat. Tagjaink túlnyomó része szerény vagy szűkös viszonyok közt él. Eddigi haladásunk a tagok legtöbbjétől nagy áldozatkészséget követelt. De hála a Legfőbb Atyának, eddig is már sok ezer rúpiát sikerült összeszednünk és felhasználnunk. A telep jövője biztosítva van, mert a jövedelem a testvéri szövetség növekedésével együtt gyarapodik; így tehát sohasem fogunk hiányt szenvedni.
- Mennyi taguk van?
- Több mint száztízezer, de közülük természetesen csak néhány ezer telepedett le itt. A Rádha Szoámi testvériség hetvenévesnél idősebb, de a legutóbbi húsz év alatt érte el legnagyobb növekedését. És gondolja csak, ezt a haladást minden nyilvános propaganda nélkül értük el, hiszen félig- meddig titkos szervezet vagyunk. Ha ki akarnánk lépni a nagy nyilvánosság elé, hogy nyíltan hirdessük tanainkat, tagjaink létszámát tízszeresére növelhetnénk. Máris egész Indiában megtalálhatja tagjainkat, de mindnyájan Dajalbághot tekintik központjuknak, és valahányszor csak tehetik, meglátogatnak bennünket. Helyi csoportokba vannak szervezve, ezek minden vasárnap pontosan ugyanabban az órában gyülekeznek össze, amikor mi szokásos összejövetelünket tartjuk Dajalbághban.
Szahábdzsi kis szünetet tart, míg megtörli szemüvegét.
- Vegye csak fontolóra: amikor építeni kezdtük ezt a telepet, nem rendelkeztünk többel ötezer rúpiánál, ezt is ajándékba kaptuk. Első telkünk csak négy acre nagyságú volt; ez idő szerint Dajalbágh több ezer acrényi területtel rendelkezik. Nemde, ez mégis csak gyarapodásnak nevezhető!
- Milyen nagyra akarják kifejleszteni Dajalbághot?
- Körülbelül tíz vagy tizenkétezer embert remélek itt letelepíteni, akkor aztán megállunk. Tizenkétezer lakosú város, ha kellőképpen van megszervezve, éppen elég nagy. Nem akarom utánozni az önök nyugati országainak városszörnyetegeit; a túlzsúfoltság sok nem kívánatos következményekkel jár. Kertvárost akarok építeni, ahol az emberek boldogan dolgozhatnak és élhetnek, ahol bővében vannak a térnek és a levegőnek. Még néhány évre van szükség, hogy Dajalbágh elérje tervbe vett méretét, s akkor igazi mintaváros lesz. Megjegyzem, amikor először olvastam Plátón "Állam"-át, kellemes meglepetéssel láttam, hogy ebben a könyvben sok olyan eszme van, amelyeket itt kifejezésre akarok juttatni. Ha majd Dajalbágh készen lesz, mintaképül kell szolgálnia az India különböző részeiben létesítendő hasonló településekhez, mert legalább egyet minden tartományban létesíteni óhajtunk. Ezt akarom én fölajánlani Indiának, mint sok probléma megoldását.
- Azt akarja, hogy India az ipari fejlődésre fordítsa erőit?
- Határozottan. Erre van a legnagyobb szüksége. De... nem szeretném, hogy India teljességgel elveszítse magát ebben a tevékenységben, mint ahogy az önökkel történt a Nyugaton - veti közbe mosolyogva. - Úgy van, Indiának ipari civilizációt kell kiépítenie, hogy megszabaduljon a tömegekre nehezedő szegénységtől, de ezt oly rendszer alapján kell tennie, amely elejét veszi a tőke és a munka máskülönben elkerülhetetlen összeütközésének.
- És hogyan gondolja ön ezt keresztülvinni?
- Azzal, hogy egyéni jólétet teremtsek az általános jólét útján, nem pedig a közösség rovására. Az együttműködés elvének alapján dolgozunk, és mindnyájunk fontosabbnak tartja Dajalbágh sikerét, mint a maga személyes sikerét. Sokan dolgoznak itt csekélyebb fizetésért, mint amennyit akárhol másutt kaphatnának; természetesen nem tanulatlan munkásokra, hanem képzett és művelt emberekre gondolok, akik ezt önként és örömmel teszik. Ez az elv csak azért válik be nálunk, mert bennünket szellemi cél lelkesít, s ez minden más erőfeszítésünk mögött is a mozgató erő. Néhányan, akiknek módjában áll, egészen ingyen ajánlják fel szolgálataikat. Ebből láthatja, hogy milyen pompás szellem és lelkesedés tölti el a mieinket. De amikor majd Dajalbágh teljesen kifejlődött és fenntarthatja önmagát, akkor, remélem, nem lesz többé szükség ilyen áldozatokra. Mindenesetre az vonzotta ide az embereket, hogy gyorsabban érhessék el a szellemi fejlődést, mert ez a mi testvériségünk alapvető célja. Ha például ön hajlandó lenne csatlakozni hozzánk, munkája bizonnyal havi ezer rúpiát is megérne, de valószínűleg csak ez összeg egyharmadát kaphatná, mert nem áll módunkban nagy fizetéseket adni. Akkor aztán lassanként házat építhetne magának, megnősülhetne és gyermekei lehetnének. De ha ön életcéljainak csak anyagi oldalára gondolna, és szem elől tévesztené azt a szellemi eszményt, amelynek kedvéért hozzánk csatlakozott, akkor igyekezete sokat veszítene értékéből. Az itt látható anyagi természetű tevékenységek ellenére is mindig arra törekszünk, hogy sohase tévesszük szem elől azt a legfőbb célt, amelyért testvéri szövetségünk létrejött.
- Értem.
- Nem vagyunk szocialisták a szó nyugati értelmében, de tény, hogy az ipari üzemek, a majorságok és kollégiumok a közösség tulajdonai. Mi több, a föld és a házak is a közösség birtokában vannak. Ön építtethet itt házat, de ez csak addig az öné, ameddig lakja is. Ezeken a határokon belül mindenki annyi pénzzel és tulajdonnal rendelkezhet, amennyivel akar, itt vagy más helyen. Mindez természetesen élesen megkülönbözteti rendszerünket a szocializmus zsarnokságától. Minden közös tulajdonunkat és a tagok önként felajánlott pénzadományait bizománynak tekintjük, amelyet vallásos szellemben kell kezelnünk. Mindent alárendelünk szellemi célunknak. Az ügyvezetés negyvenöt tagú testület ellenőrzése alatt áll, ebben helyet foglalnak India különböző tartományainak képviselői is, akik évenként kétszer összegyűlnek, hogy megvizsgálják az elszámolásokat, és megállapítsák a költségvetést. Az általános ellenőrzés és a mindennapi tevékenység irányítása tizenegy tagú végrehajtó bizottság kezében van.
- Az imént azt mondotta, hogy ön Dajalbághban sok probléma Megoldására akar rámutatni. De nem látom, hogyan oldaná meg a gazdasági problémát, amely ma talán a legfontosabb.
Szahábdzsi Maharádzs bizakodva mosolyog.
- Még India is hozzájárulhat valami hasznossal e nagy kérdés megoldásához - mondja. - Hadd mondok el önnek egy tervet, amelyet nemrég vittünk át a gyakorlatba, hogy fejlődésünket a legközelebbi pár év folyamán meggyorsítsuk. Ez a terv, nézetem szerint, elsőrangú fontosságú gazdasági és szociális elveket valósít meg. Örökösödési alapot létesítettünk, amelyhez azok a tagjaink járulnak hozzá, akik legalább ezer rúpiát vagy ennél többet ajánlhatnak föl. Minden ilyen aláíró évente legalább öt százalékot kap az összeg után ügyvezető bizottságunktól. Halála után ugyanennyi évjáradékot fizetünk feleségének, gyermekének vagy akárkinek, akit ő előzőleg kijelöl. Ez a második személy ugyanúgy jogosult megnevezni a maga örökösét. De a harmadik nemzedék halálával minden fizetési kötelezettség megszűnik. Ha az eredeti aláíró netán nehéz körülmények közé kerülne vagy sürgős szüksége lenne a pénzre, akkor az általa befizetett összeg egy részét vagy esetleg az egészet is visszakaphatja. Így idők folyamán száz és százezer rúpia folyik be a bizottság pénztárába az örökösödési alap révén, anélkül, hogy tagjainkra nézve ez súlyos megterheltetést jelentene. Akármennyivel járulnak is hozzá az alaphoz, ennek ellenében bizonyosak lehetnek a megfelelő szerény jövedelemről.
- Úgy látom, hogy ön igyekszik megtalálni az egészséges középutat a kapitalizmus hibái és a szocializmus elképzelései közt. Annyi bizonyos, hogy megérdemlik a sikert, és remélem is, hogy minél előbb teljes siker fogja koronázni igyekezetüket.
Világossá válik előttem, hogy Dajalbághnak sikeres jövőt biztosító jövedelmi források állnak rendelkezésére, a folyton növekvő örökösödési alap, az önkéntes adományok és ama iparágak révén, amelyeket már hasznot hajtóvá fejlesztettek.
- India több közismert vezető személyisége figyelemmel kíséri kísérletünket, és várják a mutatkozó eredményt - mondja a Rádha Szoámi fehérturbános vezére. - Néhányan közülük meglátogatták Dajalbághot, sőt olyanok is eljöttek, akik eszményeinket ellenzik. Ön tudja, hogy India népe egyike a leggyöngébbeknek és legszegényebbeknek a világon, és hogy vezetői csupa ellentmondó gyógyszert ajánlanak bajaira. Egyszer maga Gandhi is eljött ide, és hosszú beszélgetést folytatott velem. Felszólított, hogy csatlakozzam politikai mozgalmához, de én nem álltam rá. Nekünk itt semmi közünk sincsen a politikához. Mi az újjászületés gyakorlati eszközeire irányítjuk minden figyelmünket. Bár nem foglalkozom Gandhi politikai terveivel, gazdasági eszméit elítélem, mert nézetem szerint fantasztikusak és hasznavehetetlenek.
- Gandhi azt akarja, hogy India minden gépet hajítson a tengerbe.
Szahábdzsi a fejét rázza.
- India nem térhet vissza múlthoz; előre kell mennie és ki kell fejlesztenie az anyagi civilizáció legjobb értékeit, ha jobb sorsot akar biztosítani magának. Honfitársaimnak inkább Amerikától és Japántól kellene tanulniuk. A kézifonás és -szövés nem állhatja meg helyét a racionalizált modern módszerekkel szemben.
S amint Szahábdzsi Maharádzs kifejti eszméit, az a benyomásom, mintha tevékeny amerikai szellem laknék barna hindu testében, olyan üzletszerű és talpraesett a magatartása, s olyan szabatosan fejezi ki gondolatait. Racionális hajlandóságomra vonzó hatást tesz ez a józan gondolkodás, kiegyensúlyozottság és egészséges felfogás, csupa olyan vonás, amely eléggé ritka ezen a tájon.
Ismét szemembe ötlik paradox jellemének különös összetettsége. Százezer ember vezetője, aki a jóga egyik titokzatos formáját gyakorolja; elsőrangú szervezője annak a sokoldalú és anyagias tevékenységnek, amely nagy lendülettel megy végbe Dajalbághban; ha mindezt tekintetbe veszem, igazán kiváló és meglepően kivételes embernek kell tartanom. Bizonyos, hogy sem Indiában, sem másutt a világon nem találkozhatom egykönnyen hozzá hasonlóval.
Hangja megszakítja gondolataimat.
- Ön itt Dajalbághban eddig életünknek két oldalát látta, de tevékenységünk háromirányú. Az emberi természet is háromszoros összetételű: szellem, értelem és test. Ezért vannak műhelyeink és majorságaink a testi munka céljaira, kollégiumaink az értelem fejlesztésére és végül csoport-összejöveteleink a szellemi tevékenységre. Így törekszünk minden egyén harmonikus és mindent felölelő fejlesztésére. De a legnagyobb súlyt a szellemiségre helyezzük, és testvéri közösségünk minden tagja azon van, hogy bárhol is járjon, szabályosan elvégezze a maga jógagyakorlatait.
- Részt vehetek az önök csoport-összejöveteleinek egyikén?
- Kész örömmel. Minden összejövetelünkön szívesen látjuk.

* * *

Dajalbágh tevékenységei reggel hat órakor, az első csoport-összejövetellel kezdődnek. A hajnal gyorsan elűzi az éjszaka sötétjét; vidám csiripelés vegyül el a varjak gyászos rikoltásaival; s a madarak mind rázendítenek reggeli himnuszukra, mellyel a Nap érkeztét köszöntik. Követem vezetőmet egy óriási vászonsátorhoz, amelyet faoszlopok emelnek.
A bejáratnál nagy embertömeg tolong, mindenki leveti szandálját vagy cipőjét s átadja a várakozó alkalmazottaknak. Követem a szokást, aztán belépek a nagy sátorcsarnokba.
A középen emelvény, ezen szék áll, s ebben foglal helyet Szahábdzsi Maharádzs Őszentsége. Híveinek százai körben ívelő sorokban kuporognak körülötte, úgyhogy az egész padlót emberek töltik be. Minden szem a mester felé fordul, mindenki néma hódolattal tekint reá. Keresztültöröm magam az emelvényig, s ott szűk kis helyen letelepszem. Nem sokkal ezután két ember föláll a csarnok túlsó oldalán, és lassú ének hangzik fel ajkukon. Hindi nyelven énekelnek, és a ritmus végtelenül kellemes hatást tesz reám. Az ének úgy tizenöt percig tart, s ezalatt a különös szent szavak békés hangulatot ébresztenek a hallgatóságban. Ezután a hangok fokozatosan elhalkulnak, majd végül teljesen elnémulnak.
Körülnézek. A nagy sátorban jelen levők mind csöndesen, mozdulatlanul, meditációba vagy imába merülve ülnek. Az emelvényen ülő, egyszerűen öltözött emberre tekintek. Eddig még egetlen szó sem hagyta el ajkát. Arca komolyabb, mint máskor; élénk, tevékeny magatartása eltűnt; derűs, magasztos szemlélődésbe látszik merülni. Vajon miféle gondolatok jönnek-mennek fehér turbánja alatt? Mekkora felelősség nehezedik vállaira! Hiszen ezek az emberek itt mind azt a szent kapcsot látják benne, amely a magasabbrendű élethez fűzi őket.
A mély csönd még további fél óráig tart. Még csak nem is köhint, nem is moccan senki! Ez a sok szemlélődő keleti ember talán mind egy olyan világba vonta vissza szellemét, amely a kétkedő nyugati előtt zárva áll? Ki tudja? De a jelenet hatásos előjátéka annak az erőteljes tevékenységnek, amely nemsokára az egész városban morajlani fog.
Ismét felhúzzuk lábbelinket, és csöndesen szétoszlunk.
A reggel óráiban sok Rádha Szoámi követővel elegyedem beszélgetésbe, úgy helyben lakókkal, mint látogatókkal. Többen közülük jól beszélnek angolul. Vannak itt turbános fejű emberek Északnyugatról, varkocsos tamilok Délről, mozgékony kis bengáliak Keletről és szakállas alakok a Központi Tartományokból. Mély benyomást tesz rám önérzetes magatartásuk és az az okos gyakorlatiasság, amely szellemi törekvéseiket ellensúlyozza. Ha vágyaik a magasságok felé szárnyalnak is, lábuk azért szilárdan jár a földön. Íme, gondolom magamban, az ilyen polgárokra bármely város büszke lehetne. Ösztönösen vonzódom hozzájuk, és határtalanul bámulom őket, mert megvan bennük a ritka érték: a jellem!
A délután folyamán kisebb összejövetelt tartanak. Ez rövid, minden formaságtól mentes összejövetel, amelyet a látogató tagok kedvéért rendeznek. Egyéni problémákat beszélnek meg, kérdésekre válaszolnak, és néhány közérdekű ügy kerül tárgyalásra. Szahábdzsi Maharádzs nem mindennapi képességet árul el abban, hogy minden felmerülő kérdést ügyesen megoldjon. Csevegő, szórakoztató módon beszél, a legfogasabb kérdésre is azonnal meg tud felelni, a legkülönbözőbb szellemi és anyagi problémákra vonatkozólag is gyorsan és határozottan tud véleményt alkotni. Egész magatartása arról beszél, hogy a teljes önbizalmat a nyugalmas alázattal rendkívüli módon és sikeresen egyeztette össze lényében. Kiderül, hogy még igen megnyerő humorérzéke is van, amely újra meg újra tréfás megjegyzésekben jut kifejezésre.
Este még egy csoport-összejövetel van. Minden műhely, üzlet és majorság befejezte aznapi tevékenységét és az óriási sátrat ismét hatalmas gyülekezet tölti meg. Szahábdzsi Maharádzs megint az emelvényen álló székében ül. Hívei sorban közelednek az emelvényhez, és önként lába elé rakják az ügyvezető bizottság alapjának szánt adományokat. A bizottság két tagja gyűjti össze és jegyzi be ezeket a hozzájárulásokat.
Azután következik a fő esemény, a mester hosszú beszéde. A hívek ezrei elmélyült figyelemmel kísérik a szépen hangzó hindi szavakat, mert Szahábdzsi Maharádzs igen jó szónok. Minden szava a szívéből jön, és mély érzéssel teljes festőiség jellemzi kifejezéseit. Olyan tüzes erő és elragadtatás tölti el, hogy a hallgatóira tett lelkesítő hatása szinte érezhetővé válik.

* * *

Minden nap betartják ugyanezt a változatlan napirendet. Az esti összejövetel a leghosszabb, mert csaknem két órát vesz igénybe. Szahábdzsi Maharádzs szellemi erejét dicséri, hogy minden nehézség nélkül és megszokott energiájával bírja fönntartani ezt a beosztást. Senki sem tudja előre, miről fog szólni esti beszédje. Kérdést intézek hozzá erre vonatkozólag, s ő így felel:
- Amikor leülök, sejtelmem sincs még, hogy miről fogok beszélni, sőt, amikor már belekezdtem, akkor sem tudom, mi lesz a következő mondat vagy hogyan fogom befejezni beszédemet. Fenntartás nélkül a Legfőbb Atyára bízom magamat. Ő pillanatról pillanatra értésemre adja, amit tudnom vagy mondanom kell. Belsőleg kapom Tőle a parancsokat. Valósággal az Ő kezében vagyok.
Első beszédének szavai napokon át fülemben csengenek. Arról szólt, hogy az embernek át kell adnia magát egy vezetőnek, s ez annyira felpiszkálja elmémet, hogy végül megemlítem Szahábdzsi előtt. A Dajalbágh közepén elterülő pázsitos térségen ülünk, és barátságos beszélgetés alakul ki köztünk.
Szahábdzsi megismétli tételét és hozzáfűzi:
- Vezetőre feltétlenül szükség van. A szellem körében nincsen önállóság.
- Vajon ön is szükségesnek találta a vezetőt? - kérdem merészen.
- Kétségkívül. Tizennégy éven át kerestem az igaz mestert, mielőtt megtaláltam volna.
- Tizennégy évig? Életének egyötödén át! Érdemes volt?
- Az igaz mester keresésében töltött idő sohasem vész kárba, ha mindjárt húsz évig tart is - válaszol pillanatnyi tétovázás nélkül. - Mielőtt hívővé váltam volna, éppoly kételkedő voltam, mint ön. S akkor kétségbeesetten igyekeztem megtalálni a tanítót, aki föltárhatná előttem a szellemi megvilágosulás felé vezető utat. Fűhöz és fához, éghez és földhöz fordultam, azt feszegetve, vajon létezik-e az igazság; sírtam, mint valami gyermek, csüggedt fővel esdekelve világosságért. Végül már nem bírtam többé elviselni ezt a feszültséget. Egy napon elhatároztam, hogy nem eszem többé és éhenhalok, ha az isteni hatalom nem részesít valami megvilágosulásban. Már dolgozni sem tudtam. A következő éjszakán élénk álmot láttam, egy férfiú jelent meg előttem, és kijelentette, hogy ő lesz a mesterem. Megkérdeztem, hogy hol lakik. Így felelt: "Allahábádban! A közelebbit majd később tudod meg." Másnap elmondtam álmomat egy barátomnak, aki allahábádi volt. Barátom elment, s egy csoportfényképpel tért vissza, aztán megkérdezte, vajon fölismerem-e mesterem arcát a csoportban. Azonnal rámutattam. Barátom erre elmondta, hogy ő egy allahábádi félig titkos társaságba tartozik, és hogy az, akire rámutattam, a mesterük. Haladéktalanul érintkezésbe léptem vele, és tanítványává lettem.
- Milyen érdekes!
- Még ha egyedül kezd is bele a jógagyakorlatokba, és kizárólag saját erejére támaszkodik, akkor is, azon a napon, amikor igaz imája meghallgatást nyer, találkozni fog a mesterével. Ez alól nincs kivétel. Feltétlenül szükség van a vezetőre. Az őszinte, tökéletes elhatározású kereső végül is megtalálja igaz mesterét.
- És hogyan ismeri föl az ember? - mormogom kérdőn.
Szahábdzsi arca elsimul, s egy pillanatra jókedvű kifejezés villan át tekintetén.
- A mester előre tudja, hogy ki fog hozzá jönni, és delejes erővel vonzza magához a tanítványt. Ereje összekapcsolódik a tanítvány sorsával, az eredmény elől nem lehet kitérni.
Hívek kis csoportja verődött körénk, és egyre többen jönnek oda. Szahábdzsi Maharádzsnak nemsokára már nemcsak egy hallgatója van, hanem egész kis sereg.
- Igyekeztem világos képet alkotni magamnak az önök tanairól - mondom -, de kemény diónak találtam. Tanítványainak egyike adott nekem néhány idevágó munkát, amelyeket a testvériség egy régebbi mestere, Brahm Sankar Miszra írt, s az eredmény az, hogy már szinte kóvályog a fejem.
Szahábdzsi nevet.
- Ha meg akarja érteni a Rádha Szoámi tanításaiban rejlő igazságokat, akkor jógagyakorlatainkat is alkalmaznia kell. A mi szemünkben ezeknek a gyakorlatoknak mindennapos elvégzése sokkal fontosabb, mint tanainknak elméleti megértése. Sajnálom, hogy nem fejthetem ki meditációink részletes módszereit, mert ezeket csak titoktartás fogadalma mellett közöljük azokkal, akik csatlakozni akarnak hozzánk, és föl is vétettek. A módszerek alapja a "hangjóga" vagy a "hallgatás a belső hangra", ahogyan rendszerint nevezzük.
- Az írások, amelyeket tanulmányozok, azt mondják, hogy a hang az az erő, amely a mindenséget létrehívta.
- Anyagias szempontból helyesen értette, de voltaképpen arról van szó, hogy bizonyos hangáram volt a legfelsőbb Lény első tevékenysége a teremtés kezdetén. A mindenség nem vak erők következménye. Nos, ez az isteni hang ismeretes a mi testvériségünk előtt, és fonetikusan átírható. Hisszük, hogy a hangok magukban hordozzák eredetük jellegét, azt az erőt, amely létrehozta őket. Ezért, amidőn valamely hívünk bensőleg is reménykedően hallgat az isteni hangra, uralmának alávetett testtel, elmével és akarattal, akkor, mihelyt meghallja az isteni hangot, fölemeltetik a Legfelsőbb Lény üdvössége és bölcsessége felé.
- Nem lehetséges, hogy az ember képzelete a fül véredényeiben lüktető vér neszét tartja az isteni hangnak? Vajon miféle más hangot lehet belsőleg hallani?
- Ó, mi nem anyagi hangot gondolunk, hanem szellemit. Az erő, amely az anyagi síkon hangként jelenik meg, csak visszaverődése annak a finomabb erőnek, amelynek működése létrehozta a mindenséget. Mint ahogyan az önök tudósai az anyagot visszavezették a villamossághoz, mi is visszavezetjük az erőt - amelyet anyagi síkon mint hangot hallunk, - egy magasabb rendű rezgéshez, amelyet testi fülünk nem foghat fel, mert az szellemi síkon érvényesül. A hang annak a régiónak a hatását hordozza, ahonnan ered, s így, ha figyelmét befelé összpontosítja, akkor egy napon meghallhatja azokat a rejtelmes szavakat, amelyek az őskáosz első megrezdülésekor felhangzottak, s amelyek a Teremtő igazi nevét adják. Ama szavak visszhangja visszaverődik az ember szellemi részébe; ha valaki a mi titkos jógagyakorlatunk segítségével meghallja ezt a visszhangot, és visszafelé követi az eredetéig, akkor a szó szoros értelmében a mennyekbe emeltetik. Aki híven elvégzi a mi Rádha Szoámi-gyakorlatainkat, amelyek fogékonnyá teszik a titokzatos hang meghallására, az teljes elragadottságban feledkezik meg magáról, amikor végre ama hang felcsendül belső hallása számára.
- Ezek a tanítások meghökkentően újszerűek.
- A Nyugatnak, de nem Indiának! Kabir ezt a hang-jógát már a tizenötödik században tanította Benáreszben.
- Igazán nem tudom, mit szóljak ezekhez.
- Hol a nehézség? Bizonyára készségesen elismeri, hogy a hangnak egyik formája, a zene, elragadtatott érzést kelthet az emberben. Mennyivel mélyebb hatást tehet akkor rá a bensejében hallott mennyei muzsika!
- Elismerem!... ha be lehet bizonyítani, hogy ez a belső zene valóban létezik.
Szahábdzsi vállat von.
- Egész sor érvet tudnék felhozni, hogy meggyőzzem önt, de gondolom, ön ennél valami többet vár. Hogyan bizonyíthatnám be merő okoskodással a test fölötti síkok létezését? Egészen természetes, hogy a még készületlen agy a fizikai világon kívül semmi egyebet nem tud felfogni.
Ha ön ezeknek a szellemi igazságoknak legjobb bizonyítékát óhajtja, az első kézből való tapasztalást, akkor kitartóan alkalmaznia kell a jóga-gyakorlatokat. Biztosítom önt, hogy az emberi test valóban magasabb ténykedésekre képes, mint amelyeket köznapi értelemben ismerünk; agyközpontjainknak legbelső magva kapcsolatban áll a lét finomabb összetételű, szellemi világaival; és megfelelő előképzés után ezeket a központokat oly erőre lehet fejleszteni, hogy végül tudatára ébredünk ama finomabb összetételű világoknak; s e központok legfontosabbika képessé tesz bennünket arra, hogy a legmagasabb rendű isteni öntudat részesévé váljunk.
- Azokra az agyközpontokra céloz ön, amelyeket az anatómusok is ismernek?
- Részben. Azok csak fizikai szervek, amelyeken keresztül a finomabb szellemi központok hatnak; az igazi tevékenység ez utóbbiakban megy végbe. E központok közt legfontosabb a tobozmirigy, amely, mint ön is tudja, az agy közepe táján van elhelyezve. Ez a szellemi teljesség székhelye az emberben. Ha valakit itt ér lövés, a halál bizonyos és azonnali. A szellemi áramlatok, amelyek a halló-, látó-, szagló- és egyéb idegeken folynak keresztül, mind ebben a mirigyben találkoznak.
- Orvosaink még mindig bizonytalanságban vannak a tobozmirigy fő működései felől - jegyzem meg.
- S ez nem is csoda, tekintve, hogy a tobozmirigy a gyújtópontja az egyéni szellemiség teljességének, amely az emberi elmének és testnek életet és vitalitást ad. Amikor ez a szellemi teljesség kihúzódik a tobozmirigyből, olyankor beáll az álom, mély alvás vagy önkívület állapota, amikor pedig végleg elhagyja a mirigyet, a test holtan roskad össze. Miután az emberi test kicsinyített foglalata az egész mindenségnek, amennyiben a teremtés evolúciójában szereplő elemek kisebb mértékben mind megvannak benne is, és miután a testben megfelelő központok kapcsolódnak a finomabb szférákkal, ezért a bennünk lévő szellemi teljességnek igenis lehetséges elérnie a legmagasabb szellemi világot. Amidőn elhagyja a tobozmirigyet és fölfelé igyekszik, útja az agy szürkeállományán át kapcsolatba hozza az egyetemes értelem körével, amikor pedig a fehérállományon halad keresztül, öntudata a legmagasztosabb szellemi valóságokig emelkedik. De ahhoz, hogy ezt a szellemi öntudatot elérhessük, a testi érzékek minden tevékenységét meg kell szüntetni, máskülönben nem lehetséges kizárni a külső hatásokat. Ezért a jógagyakorlatok lényege a teljes koncentrációban áll, amely a figyelem áramlatát befelé irányítja, elfordítva a környezettől, míg a belső szemlélet legmélyebb fokára el nem ért.
Elfordítom tekintetemet, és próbálom megemészteni a finom, nehezen felfogható gondolatok áradatát, amelyeket Szahábdzsi oly tetszetős szavakba öltöztetett. A körénk gyűlt jókora sokaság élénk érdeklődéssel kíséri a beszélgetést. A mesterük szavaiban kifejezésre jutó nyugodt bizonyosság vonzó hatást tesz rám, de...
- Ön azt mondja, hogy állításának bizonyítására csupán egyetlen mód van; az ön hangjóga gyakorlatainak alkalmazása. Viszont ezeket a gyakorlatokat titokban tartja - panaszolom.
- Azzal, aki testvériségünkbe óhajt lépni és fölvétetik, szóbelileg közöljük szellemi gyakorlataink módszereit.
- Nem adhat nekem előbb valamilyen személyes élményt, valami közvetlenül meggyőző bizonyítékot? Amit mond, az tökéletesen igaz lehet... valóban, szívemből hinni szeretném.
- Önnek előbb be kell lépnie közénk.
- Sajnálom. Nem tehetem. Lelkialkatom olyan, hogy nem tudok hinni, mielőtt bizonyítékot nyernék.
Szahábdzsi tanácstalan mozdulattal tárja ki kezét:
- Akkor hát mit tehetnék? A Legfőbb Atya kezében vagyok.

* * *

Nap nap után éppoly szabályosan részt veszek a csoport-összejövetelekben, mint a társaság tagjai maguk; közöttük ülve szótlanul elmélkedem és hallgatom mesterük beszédeit; nyílt kérdéseket intézek hozzájuk, és tanulmányozom a Rádha Szoámi-tanításoknak a mindenségre és az emberre vonatkozó azon részeit, amelyekhez hozzájuthatok.
Egy késő délután az egyik tanítvánnyal jó mérföldnyi sétát teszek Dajalbághból odáig, ahol a dzsungel kezdődik. Innen aztán a Dzsamna felé fordulunk, és végül leülünk a széles folyó partján. A meredek és homokos part magasságából nézzük a lassú mozgású vizet, amint lassan kanyarogva folytatja útját az Agra felé nyúló síkságon keresztül. Időnként egy nagy keselyű száll el csapongó szárnyakkal a fejünk fölött.
A Dzsamna! Valahol a partjai mellett játszadozott egykor diadalmasan Krisna, a tehénpásztor-leányok közt, elbűvölve őket csodálatos fuvolájával és szerelmi kedveskedésével. Manapság valószínűleg ő a hindu Panteon legszélesebb körben tisztelt istene.
- Még néhány évvel ezelőtt - mondja társam - ez a környék a vadállatok tanyája volt, és éjjelente egészen odáig elkalandoztak, ahol azóta Dajalbágh fölépült. De most messze elkerülik.
Néhány percig szótlanul ülünk, aztán így szól:
- Ön az első európai, aki a mi csoport-összejöveteleinken részt vesz, bár bizonyára nem lesz az utolsó. Nagyon tudjuk értékelni azt a megértést és rokonszenvet, amelyet ön tanúsított. Miért nem csatlakozik társaságunkhoz?
- Mert nem hiszek a hitükben. Mert tisztában vagyok azzal, hogy végzetesen könnyű dolog hinni abban, amit az ember hinni akar.
Társam fölhúzza térdét, és rátámasztja állát.
- A mesterünkkel való kapcsolat mindenesetre előnyére fog szolgálni. Nem akarom rábeszélni a csatlakozásra. Mi nem igyekszünk híveket szerezni, és körünk tagjainak tilos a hithirdetés.
- Hogyan szerzett ön tudomást a társaság létezéséről?
- Igen egyszerűen. Atyám hosszú évek óta tagja volt. Nem lakik Dajalbághban, de időnként felkeresi. Látogatásainak egyikére-másikára magával vitt engem is, de sohasem próbált rávenni a csatlakozásra. Úgy két évvel ezelőtt gondolkozni kezdtem a dolgokon, és több barátomat megkérdeztem a hitük felől. Apámat is megkérdeztem, és válasza a Rádha Szoámi tanai felé terelt. Fölvettek a testvériség tagjául, és az idő igazolta hitemet. Ezt talán a jószerencsémnek köszönhetem, mert akárhányan csak akkor kerülnek hozzánk, amikor már csaknem egész életüket bizonytalanságban töltötték el.
- Ha én oly könnyen és gyorsan tudnám elintézni kételyeimet, mint ön a magáét... - felelek elmerengve.
Ismét hallgatunk mindketten. A Dzsamna sötétkék vize magára vonja pillantásomat, és észrevétlenül mély álmodozásba merülök.
Ezeknek az indiaiaknak minden tudatos és öntudatlan gondolkozását megfesti a hit, a szükségérzet, hogy hódoljanak valamilyen vallásnak, hitnek vagy szentírásnak. Indiában minden elképzelhető hitformát megtalálunk, a legalantasabbtól a legmagasabb rendűig.
Egyszer a Gangesz partján kis templomra bukkantam. Oszlopait faragott domborművek borították, amelyek nemi ölelkezésben összefonódott férfiakat és nőket ábrázoltak, falaira pedig olyan erotikus jelenetek voltak festve, amelyek elrettentenék a nyugati papokat. Még az ilyesminek is helye van a hindu vallásban, és meglehet, hogy a nemiség vallásos elismerése helyesebb, mint hogyha az útszélre száműznék. De helye van ebben a vallásban az ember számára egyáltalán elérhető legmagasztosabb és legtisztább eszméknek is. Ez India!
De sehol ebben az országban nem találkoztam még olyan meglepő kultusszal, mint amilyen a Rádha Szoámi. Ez tagadhatatlanul egyedülálló. Ki más jöhetett volna arra a gondolatra, mint Szahábdzsi Maharádzs, hogy a jógát, a világ legrégibb tanát összekapcsolja egy modern európai vagy amerikai város magasfeszültségű gépesített civilizációjával? Vajon Dajalbágh kiemelkedő helyre fog-e jutni India történelmében, túlnőve mostani látszólagos jelentéktelenségének arányain? Ha India olyan keresztrejtvény, amelynek pontos megfejtését még senki sem találta meg, ez még nem jelent annyit, hogy az eljövendő évek ne hozhatnák meg a feleletet.
Szahábdzsi kinevette Gandhi középkori erkölcsöket hirdető tanát, és Ahmedábád városa, ahol Gandhi központi telepe van, ma is visszhangozza nevetését. A Szabarmati folyó felől félszáz magas gyárkéményt számolhatunk össze, amelyek kihívóan füstölögve néznek le a fából épült, fehér házikók kis csoportjára, ahol a paraszti háziipar evangéliumát hirdetik.
A nyugati módszerek erőteljes behatása máris bomlasztani kezdte India hagyományos módszereit, amelyeket az élet elkerülhetetlenül szükséges tevékenységeiben alkalmazott. Az első európaiak, akik India tengerpartján megjelentek, nemcsak árukötegeket, hanem eszméket is hoztak magukkal. Amidőn Vasco da Gama szakállas tengerészei partra szálltak Kalikut békés kikötőjében, megindult az elnyugatiasodás folyamata, amely ma oly hatalmas ütemben halad előre. India iparosodása tapogatódzva és félénken kezdődött, de megkezdődött. Európa sorra átesett a reneszánsz értelmi újjászületésén, a vallási reformáción és az ipari forradalmon. És maga mögött hagyta ezeket. India fölébredt, és e problémák a szemébe merednek. Most az ő problémái ezek. Vakon utánozni fogja-e az európaiakat, vagy megtalálja a maga sajátos - és talán jobb - útját a kérdések megoldására? Vajon Szahábdzsi Maharádzs egyedülálló példája egy napon magára fogja-e vonni India figyelmét?
Ha valami felől bizonyos vagyok, akkor bizonyos vagyok e felől: India rövidesen olyan olvasztótégelybe kerül, amilyenhez foghatót még nem láttunk. Háromezer év hagyományai, amelyek társadalmát gúzsba kötötték és vallásos szabályok börtönébe zárták, két vagy legföljebb három évtizeden belül el fognak tűnni. Ez csodával lesz határos, de meg fog történni.
Szahábdzsi Maharádzs nyilván világosan megértette ezt a helyzetet. Fölismerte, hogy új korszakban élünk; a dolgok régi rendje mindenütt elpusztul, Indiában éppúgy, mint más országokban. Az ázsiai egykedvűség és a nyugati gyakorlatiasság két végletét sohase lehetne összeegyeztetni? Szahábdzsi úgy vélte, hogy igen. Miért ne ölthetné fel a jógi a világfi ruháját? És így kiadja a jelszót, hogy a jóginak ki kell lépnie megszokott rejtőzéséből, hogy elvegyüljön a gépeknek parancsoló emberek zajos gyülekezeteivel. Azt tartja: itt az ideje, hogy a jógi leereszkedjék a gyárba, a hivatalba és az iskolába, és kísérletet tegyen arra, hogy ezeket szellemiséggel töltse el- nem a prédikálás és propaganda eszközeivel, hanem megvilágosult cselekvéssel. A mindennapok szorgoskodó tevékenységének útját az ég felé vezető úttá lehet és kell tenni. Az olyan, szellemi alapokon nyugvó életmód, mint a jóga, amely túlságosan felülemelkedik a köznapi embereken, ezek szemében könnyen az önhitt ostobaság egyik válfajának benyomását keltheti.
Ha a jóga továbbra is csak néhány remete kedvtelése marad, akkor a modern világ nem veheti hasznát, és ennek a haldokló tudásnak utolsó nyomai is veszendőbe mennek. Ha csak egypár kiszáradt testű vezeklő céljait szolgálhatja, akkor nekünk, akik tollat forgatunk, ekeszarvat tartunk, a géptermek olajos környezetében dolgozunk, vagy a tőzsde lármájában és az üzletek alkudozó szorgoskodásában élünk, fitymálva kell elfordulnunk tőle. És a modern Nyugat magatartása nem sokára a modern India magatartása is lesz.
Szahábdzsi Maharádzs éles ésszel előre látta a dolgok elkerülhetetlen alakulását, és nagyszerű erőfeszítést tett, hogy a jóga ősi tudományát átmentse a modern életbe, ezzel használhatóvá tegye. Ez az irányt mutató és erőteljes ember minden bizonnyal nyomot fog hagyni hazája történetében. Megértette, hogy szülőföldje elég hosszú ideig tespedt tétlen egykedvűségben. Világosan látja, hogy a Nyugat ipari, gyári, kereskedelmi és mezőgazdasági igyekezetektől zajló világa gazdagabb életet él. Azt is látja, hogy a jóga szellemi kincse mindenkor India legértékesebb öröksége marad, amelyet az ősi bölcsektől kapott, de az a néhány mester, aki magányba vonulva életben tartja ezt a kincset, már csak gyér maradéka a nagy bölcsek osztályának; ha meghalnak, a jóga igazi titkai velük együtt fognak elmúlni. S ezért leszállott a gondolatok hegycsúcsainak ritkult légköréből napjaink világába, a huszadik század erélyes törekvései közé, s azon igyekszik, hogy a kettőt összekapcsolja egymással.
Túlságosan fantasztikus ez az igyekezet? Ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben bámulatra méltó. Olyan időket élünk, amidőn Mohamed sírját Mekkában villanylámpák világítják meg, s a tevének ki kell térnie Marokkó sivatagi homokján a pompásan felszerelt autócsodák elől. Hát akkor India? Ennek az óriási országnak, amelyet sok évszázados álmából egy egészen ellentétes kultúra felriasztott, ki kell nyitnia megnehezedett szempilláit. Az angolok többet tettek, mint hogy homokos sivatagokat termékeny mezőkké változtattak, csatornákat és gátakat építettek a mezőgazdaság fejlesztésére, a nagy folyók árvizeit megrendszabályozták, kitűnően, képezett katonák áthatolhatatlan falát állították fel az északnyugati határon, biztosítva a békét és a nép birtokát, s egészséges, ésszerű gondolatok frissítő, ébresztő szelét árasztották Indiára.
A fehér emberek a szürke Észak és a távoli Nyugat felől jöttek. A sors a lábuk elé tette Indiát, és az ország kevés erőfeszítés árán az övék lett.
Miért?
Talán a világ, amely az ázsiai bölcsességen és a nyugati tudományosságon kotlik, egy szép napon olyan művelődést fog kikelteni, amely megszégyeníti az antik világot, nevetségessé teszi a modern jelent, és bámulattal tölti el a jövőt.
Gondolataim ösvénye végéhez ér. Fölemelem a fejemet, és kérdő szót intézek társamhoz. Nem hiszem, hogy hallaná. Csak néz egyenesen előre, át a folyó fölött, amely visszatükrözi a napnyugta utolsó piros sugarait. Ez az alkony órája. Szemmel kísérem a vörös tűzgolyót, amint sebesen hanyatlik a láthatár alá. A csönd leírhatatlan, mintha a természet belefeledkezett volna a szépséges látványba, és egy időre elnyugodnék. Szívem mohón issza a felséges békét. Újra társamra pillantok. Alakját már beburkolja a gyorsan aláereszkedő homály fátyla.
Így ülünk a halotti csöndben, míg a Nap hirtelen alá nem bukik a fekete éjszakába.
Társam fölkel, és nyugodt léptekkel vezet vissza Dajalbághba a sötétség árnyai közt. Sétánk ezer és ezer csillag fénypontjaival hímzett sötét mennyezet alatt ér véget.

* * *

Szahábdzsi Maharádzs úgy határoz, hogy egy időre búcsút vesz Dajalbághtól, és lemegy a Központi Tartományokba egy kis jól megérdemelt pihenőre. Ebben a mi búcsúnknak is sorsszabta időpontját látom, és eltervelem, hogy ugyanabba az irányba fogok utazni. Timarniig együtt mehetünk, ott aztán útjaink elválnak.
Éjfél után egy óra tájban leszállunk az agrai pályaudvaron. Bizalmas tanítványainak kis csoportja kíséri a mestert, s így társaságunk eléggé szembeszökő. Valaki széket kerít Szahábdzsi részére, és míg ő a lelkes hívek körében ül, én fel s alá járkálok a gyengén megvilágított peronon.
Napközben szemlét tartottam dajalbághi tartózkodásom fölött, és sajnálkozva állapítom meg, hogy semmiféle emlékezetre méltó benső élmény nem ért, nem részesültem lélekemelő látomásban, amely az élet értelmét föltárta volna előttem. Azt reméltem, hogy az öntudatot kitágító jóga valamilyen megvilágosulása egykét órára át fogja törni elmém homályát, hogy akkor majd visszafelé próbáljam követni a jóga nyomdokait, látó szemmel, nem pedig puszta hittel. De nem, ilyen áldás nem vár rám. Talán nem vagyok méltó rá, talán túl sokat követelek; nem tudom.
Időnként az ülő alak felé pillantok. Szahábdzsi Maharádzs egyéniségében van valami delejes erő, s ez hatással van rám. Érdekes vegyüléke az amerikai talpraesettségnek, a korrekt magatartás iránti angol előszeretetnek és az áhítatos indiai szemlélődésnek. Ritka típus ebben a modern világban. Több mint százezer férfi és nő bízta benső életének vezetését erre az emberre, s a Rádha Szoámiknak ez a legkevésbé sem elbizakodott vezetője mégis milyen szerényen, alázatosan üldögél székében.
Végre berobog vonatunk, és a mozdony erős reflektora kísérteties fényt vet a jelenetre. Szahábdzsi beszáll fenntartott szakaszába, mi többiek is beszállunk a kocsikba. Leheverek, hogy pár órát aludjam, és nem tudok többé semmiről, amíg csak reggel hihetetlenül kiszáradt torokkal föl nem ébredek.
Minden állomáson, ahol a vonat megáll, Szahábdzsinak a közelben vagy akár több mérföldnyi körzetben lakó hívei tömegbe verődnek a különszakasz ablaka előtt. Előre értesültek átutazásáról, és mohón megragadják az alkalmat, hogy legalább rövid időre érintkezésbe jussanak vele, mert Indiában azt tartják, hogy a mesterrel való mégoly rövid érintkezés is fontos szellemi és anyagi eredményekkel jár.
Engedélyt kérek és kapok Szahábdzsitól, hogy az út utolsó három óráját vele tölthessem, az ő szakaszában. Hosszasan beszélgetünk a világ állapotáról, a nyugati nemzetekről, India jövőjéről és az ő felekezetének a jövőjéről. Végül így szól megszokott, kellemes és megnyerő modorában:
- Biztosíthatom önt afelől, hogy nem él bennem tudatosan az, hogy India a hazám. Szemléletemben kozmopolita vagyok, és minden embert testvéremnek tekintek.
Ez a meglepő őszinteség örömmel tölt el. De örömömet lelem minden szavában. Mindig egyenesen a tárgyra tér, minden mondata célba talál, és teljes mértékben él benne a meggyőződés bátorsága. Élvezetes élmény beszélgetni vele, és kapcsolatba jutni gondolataival. Minduntalan valami váratlan kijelentéssel, valami új szemponttal lep meg.
A vonat most olyan irányba tér, hogy a napfény elviselhetetlen erővel tűz az ablakon át a szemembe. A fülledt hőség szinte süti az ember húsát, a könyörtelen sugarak kimerítik az agyat. Felhúzom a fatáblás napellenző redőnyt, és bekapcsolom a villamos ventillátort, némi enyhülést biztosítva így a déli hőség ellenében. Szahábdzsi Maharádzs észreveszi, milyen kényelmetlenül érzem magam, és néhány narancsot szed elő kézitáskájából. A kis asztalra teszi, és felszólít, hogy osszam meg vele a narancsokat.
- Lehűti a torkát - jegyzi meg.
Mialatt kése lassan hántja le a sárga héjat, minden fontoskodás nélkül így beszél:
- Igaza van, ha annyira óvatos abban, hogy bárkit is mesteréül válasszon. A kételkedés nagyon hasznos, amíg elhatározásra nem jut, de azután már teljes hitének kell lennie. Ne nyugodjék, amíg rá nem talál szellemi oktatójára. Erre feltétlenül szükség van.
Nemsokára csikorgó zaj hallatszik és hangos szó kiáltja: "Timarni!"
Szahábdzsi fölkel, hogy kiszálljon. Valami fölébred bennem, mielőtt megjelennének a tanítványai és lefoglalnák. Ez a valami megtöri tartózkodásomat, félrehárítja nyugati büszkeségemet, lerombolja vallásellenes felfogásomat, és ajkamon át szavakba öltözik:
- Kérhetném szentséged áldását?
Barátságos mosollyal fordul felém, kedvesen mosolyog szemüvegén át, és kedélyesen megveregeti a vállamat.
- Már meg is kapta! - biztosít búcsúzóul.
Visszatérek szakaszomba, és a vonat sebesen robog tovább. Fakó mezők suhannak el az ablak előtt. Álmos tekintetű tehenek kis csoportjai elégedetten rágódnak a ritkás füvön. Szemem csak felszínesen vesz tudomást róluk, mert elmém egy jelentékeny ember képét viszi magával, akit nagyon megkedveltem, és mélyen csodálok.

XIV. FEJEZET
A párszi messiásnál

Agrától Naszikig hosszú az út, de ebben a rövid fejezetben nem térek ki rá, nehogy vándorlásaim beszámolója túlságosan hosszúra nyúljék.
Az idő kereke feltartóztathatatlanul tovább forog, és körös-körül hordoz engem Indiában. Ismét eljutok Meher Babához, a párszi szenthez és önkinevezte messiáshoz.
Nem valami mohó vágyakozás vissz hozzá vissza. A kétely hideg kígyói szorosan körültekergődzték elmémet, és erős benső érzés azt súgja, hogy közelében a huzamos tartózkodás merő időfecsérlés lesz, mert Meher Baba, bár jó ember és aszkétaéletet él, sajnos, óriási csalódás áldozata a maga nagyságának képzetéről. Utazásaim közben alkalomadtán értesüléseket szereztem az ő úgynevezett csodálatos gyógyításaira vonatkozólag. Az egyik eset vakbél-gyulladás volt, s azt mondják, hogy a beteget tökéletesen meggyógyította a Meherbe vetett egyszerű hit. De a behatóbb kérdezősködés kideríti, hogy az orvos, aki az illetőt megvizsgálta, súlyos emésztési zavarnál egyebet nem állapított meg!
Egy másik esetről kiderül, hogy az idős embernek, akit Meher állítólag egyetlen éjszaka folyamán a betegségek egész sorozatából gyógyított volna ki, bebizonyíthatóan nem volt más baja, csak a bokája dagadt meg! Röviden, a mester gyógyító erejét alaposan felfújták a tanítványai, akiknek túlbuzgó lelkesedése eléggé érthető az olyan országban, ahol a mese gyorsabb lábon jár, mint a tények.
Nem hiszem, hogy a párszi messiás be tudná váltani ígéreteit, hogy csodálatos élményekben részesít engem; de mert ráálltam, hogy egy hónapot a közelében töltök, nem akarom megszegni szavamat. Így hát minden ösztönös érzésem és ítélőképességem ellenére vonatra szállok, és Naszik felé igyekszem, nehogy Meher Baba azzal vádolhasson, hogy nem adtam alkalmat neki állítólagos erőinek bebizonyítására.

* * *

Meher központi szállása a város szélén, néhány modern épületben van. Negyven tanítványból álló kísérete céltalanul ődöng a telep körül.
- Nos, mit gondol? - ez az első kérdések egyike, amellyel Meher hozzám fordul. Fáradt vagyok, kimerített az utazás; Meher úgy látszik, arcom színtelenségét és fáradt vonásait a mélységes elmélkedésnek tulajdonította, de sebaj, azonnal készen állok a válaszommal:
- Arra a tucatnyi messiásra gondolok, akiket ittlétem óta Indiában fölfedeztem.
Meher Baba nem mutat meglepetést.
- Igen - felel, lassan mozgatva ujját az ábécés táblán -, egyik-másikukról magam is hallottam.
- Mivel magyarázza ezt a jelenséget? - kérdem ártatlanul.
Homloka redőkbe húzódik, de ajkán fölényes mosoly jelenik meg.
- Ha becsületesek, akkor tévedés rabjai. Ha nem becsületesek, akkor megcsalják az embereket. Vannak olyan szent emberek, akik szép előhaladást tesznek, s akkor a szellemi dicsőség a fejükbe száll. Ez rendesen akkor áll elő, ha nincs megfelelő mesterük, aki tanáccsal irányíthatná őket. A misztikus út közepe táján van egy pont, amelyen legnehezebb keresztüljutni; gyakran megesik, hogy aki ájtatossága révén eljut idáig, balgán azt hiszi, hogy elérte a legfőbb, végső célt. Innen aztán már csak egy lépés, hogy messiásnak képzelje magát.
- Kitűnő és ésszerű magyarázat. De, sajnos, csaknem ezt hallottam minden egyes úgynevezett messiástól a többiekre vonatkozólag. Mindegyik azt állítja, hogy ő tökéletes, és mindegyik tökéletlennek mondja a vetélytársait!
- Ne törődjék velük. Ezek az emberek öntudatlanul mind csak az én munkámat mozdítják elő. Én tudom, ki vagyok. Amidőn az idő elérkezik, hogy küldetésemet betöltsem, akkor majd a világ is megtudja, ki vagyok.
Ilyen légkörben lehetetlen ésszerűen vitatkozni, azért hát elejtem a kérdést. Meher Baba még néhány tetszetős közhelyet mond, majd kegyesen elbocsát.
Letelepszem az egyik kis házban, amely két-három percnyire áll a telep központjától. Eltökéltem, hogy félreteszek minden érzést, és egészen elfogulatlan szemmel vizsgálom az eseményeket a következő négy hét alatt. Nem lesz bennem ellenérzés Meher iránt, a kétely sem fog gátolni, hanem inkább várakozó álláspontot foglalok el, föltételezve a legjobbat.
Nap nap után bizalmasan érintkezem a tanítványokkal; látom életmódjukat, tanulmányozom lelkialkatukat és fürkészem Meherrel való szellemi kapcsolatuk történetét. A párszi messiás mindennap ad nekem valamit az idejéből. Sokmindenről beszélgetünk, s ő sok kérdésemre válaszol, de egyetlenegyszer sem utal azokra a különös ígéretekre, amelyet Ahmednagarban tett nekem. Elhatározom, hogy nem emlékeztetem, s így az egész ügy látszólag feledésbe merül.
Az örökös kérdezősködésnek, amellyel őt és tanítványait elárasztom - részben újságírói kíváncsiságból, részben őszinte vágyból, hogy elég tényt sikerüljön találnom, amelyek vagy meggyőzhetnek látogatásom haszontalan voltáról, vagy megdönthetik kételyeimet - egyik eredménye az, hogy Meher rendelkezésemre bocsátja azoknak a titkos naplóknak sorozatát, amelyeket rendeletére évek óta vezettek. A messiásra és tanítványainak csoportjára vonatkozó főbb események és minden fontosabb tanítás, kijelentés vagy jövendölés följegyzését tartalmazza, amelyeket Meher szóbelileg adott. E könyvek közel kétezer sűrű kézírásos oldalt tesznek ki, a szöveg többnyire angol.
A naplót szemmel láthatólag a vakhit szellemében írták, de én értékes segédeszköznek találom, mert jól megvilágítja Meher jellemét és képességeit. Ezek az írások, minden alázatos hódolatuk ellenére, annyira becsületesek, hogy feljegyzik a legjelentéktelenebb dolgokat is, s ez a körülmény kitűnően szolgálja célomat, mert a följegyzések megmutatják, milyen irányban és hogyan mozog Meher eszejárása. A két tanítvány, aki a naplókat vezette, fiatalember; csak kevés élettapasztalattal rendelkeznek a maguk rendkívül korlátozott körén kívül, de éppen naivitásuk és mesterükbe vetett tökéletes bizalmuk késztette arra őket, hogy olyan dolgokat is följegyezzenek, amelyek egyáltalán nem hízelgők Meherre nézve.
Miért jegyezték fel, hogy Meher egy alkalommal Mattra felé utaztában, a vonaton olyan hatalmas pofont mért egyik legbizalmasabb tanítványának képére, hogy ennek orvoshoz kellett fordulnia? Miért jegyezték föl a fonák magyarázatot, - amellyel mesterük, aki az isteni szeretetet hirdeti, próbálta mentegetni tettét, - mely szerint ha egy messiás tettetett haraggal megbünteti valamelyik tanítványát, akkor a bűnei miatt ez utóbbira váró bűnhődés nagy része eltöröltetik? Miért jegyezték fel annak a tanítványnak a mulatságos esetét, aki Arangaonban "elveszett", mire Meher egész kereső különítményt küldött ki felkutatására, de ez órák múlva az eltűnt tanítvány nélkül jött vissza? Az elveszett tanítvány végül is szépen magától megkerült, s azt a magyarázatot adta, hogy miután pár nap óta álmatlanságtól szenvedett, váratlanul elnyomta az álom egy lakatlan épületben, amely Meher szállásának közvetlen közelében állt! A mester, aki a saját állítása szerint részt szokott venni az istenek tanácskozásaiban, és ismeri az emberiség jövőjét, nem tudta, hogy "eltűnt" tanítványa ott volt a közelében!
Így hát éppen elég anyagot találok, hogy az elmémben lappangó kételyeket újból megerősítsem. Arra is rájövök, hogy Meher Baba egyáltalában nem tévedhetetlen tekintély, szüntelenül változó hangulatok rabja, s igazi önző, aki eltompult agyú követőitől a legteljesebb szolgai magatartást követeli. És végül kiderül a naplókból, hogy Meher olyan próféta, akinek a jóslatai igen ritkán válnak be. Amikor először találkoztunk Ahmednagarban, közelgő világháborút jósolt, de nem volt hajlandó elárulni, hogy az mikor következik be, jóllehet azt a benyomást igyekezett kelteni bennem, hogy az esemény időpontját ismeri. Most a naplókból megtudom, hogy ugyanezt az eseményt bizalmas tanítványainak is megjósolta, sőt nem csak egyszer, hanem több ízben. Minden egyes alkalommal sorra más és más időpontot tűzött ki a világot felforgató esemény bekövetkezésére, mert a megjósolt dátumok eljöttek, de a háború mindig elmaradt. Az egyik évben, amikor az ázsiai helyzet vészjóslónak látszott, a háború kitörését Keletre helyezte, a következő évben, amikor Európában válik fenyegetővé a helyzet, és már elfelejtette előző kudarcát, a Nyugatot jelöli ki a háború színhelyéül, és így tovább. Most érthetővé válik előttem, hogy miért nem akart határozott dátumot mondani nekem Ahmednagarban. Fölvetem a be nem teljesült jóslatok esetét az egyik értelmesebb tanítvány előtt, s ez őszintén megvallja, hogy mesterének jóslatai általában tévesek szoktak lenni.
- Nem is hiszem, hogy valaha is sor kerüljön arra a háborúra, mármint szokásos háborúra, de bizonyosan gazdasági háború lesz - fűzi hozzá ártatlanul.
Noha a meglepő naplófeljegyzések utolsó oldalait már mosolyogva lapozom át, nyíltan megvallom magamnak, hogy magasztos és lélekemelő beszédeket is találtam köztük, és hogy Meher Babában vallásos tehetség lakozik. Ha valaha sikert ér el, csak ennek lesz tulajdonítható. De nem felejtem el tulajdon mondásainak egyikét, amelyet valahol a naplóban olvastam, hogy: "Ha valaki erényes tanácsokat tud adni másoknak, az még nem a szentség bizonyítéka vagy a bölcsesség jele. "

* * *

Nasziki tartózkodásom hátralévő részén jobb, ha bölcs hallgatással siklom át. Ha csakugyan egy világmegváltónak s az emberiség szabadítójának közelében élek, igazán semmi sem látszik igazolni, hogy ilyen rendkívüli szerencsének részese lehetek. Ez talán onnan ered, hogy jobban érdekelnek a kézzelfogható tények, mint a mitikus legendák. Nincs kedvem följegyezni a gyerekes cselekvések, beteljesületlen jóslatok, az ésszerűtlen parancsoknak való vak engedelmeskedés és az olyan messiási tanácsok sorát, amelyek még nagyobb bajba sodorják azt, aki megfogadja őket.
Amidőn ott tartózkodásom határideje közeledik, Meher Baba mintha igyekeznék elkerülni a velem való találkozást. Lehet, hogy csak képzelődöm, de ez a benyomásom. Amikor látom, mindig roppantul siet, sok a dolga, és pár perc múlva elrohan. Minden nap egyre jobban ráébredek visszás helyzetem tudatára, és meglehet, hogy maga Meher is tisztában van a kényelmetlen állapottal, amely napról napra jobban rám nehezedik.
Várok a csodálatos élményekre, amelyeket kilátásba helyezett, bár tudom, hogy sohasem fognak bekövetkezni, S ez tökéletesen igazolódik is. Semmi szokatlan dolog nem történik, sem velem, sem másokkal. Nem igyekszem Mehert szigorú keresztkérdések vizsgálatának alávetni, hiszen tudom, hogy ez teljesen meddő kísérlet lenne. De amikor a hónap vége felé jár, közlöm vele küszöbön álló elutazásomat, és szemére vetem Meher Babának, hogy nem tudta beváltani ígéretét. Válaszképpen könnyedén néhány hónappal későbbi időpontra odázza el az ígért csodákat, azzal elejti az egész kérdést! Lehet, hogy tévedek, de az a benyomásom, hogy valami idegesség bántja, valami különös türelmetlenség, amelyet jelenlétem vált ki. Mindezt inkább csak megérzem, semmint a szememmel látnám. De nem próbálok vitába bocsátkozni vele, mert belátom, hogy céltalan lenne az én egyenes, szókimondó kérdéseim fegyverét szembeszegezni az ő mellékutakon járó, határozott válaszok elől kitérő keleti gondolkozásmódjával.
Amikor barátságosan és udvariasan mindörökre istenhozzádot mondok Meher Babának, még a búcsú pillanatában is úgy beszél, mintha legcsekélyebb kétség sem merülhetne föl az iránt, hogy ő valóban az a világmegváltó mester, akit oly sokan várnak. Sőt, még kijelenti, hogy ha majd egy napon elérkezik az ideje, hogy elmenjen a Nyugatra, s ott a művét véghezvigye, akkor értem fog küldeni, mert vele kell utaznom.
Ez volt hát az eredménye az én balga kísérletemnek, hogy ezt az embert a szaván fogjam. Mit mondhatnék az úgynevezett "isteni mesterekről", akik szellemi elragadtatást ígérnek, s ehelyett csak reménytelen zavart keltenek az elmékben?

* * *

Lehet-e elfogadható magyarázatot találni Meher Baba különös életpályájára és furcsa viselkedésére? A fölszínes ítélet könnyűszerrel csalónak vagy nyeglének tarthatná. Így már többen ítéltek felőle, de ez nyilván nem igazságos, és sok mindent nem magyaráz meg az életében. Inkább elfogadom az öreg bombeyi Khandavála bíró véleményét, aki Meher Babát ennek gyerekkora óta ismerte, s azt mondta nekem, hogy a párszi messiás egyszerűen csak becsületes ember, de tévedések rabja. Ez a magyarázat eléggé helytálló, de engem még nem elégít ki.
Meher Baba jellemének egy kis elemzése érthetőbbé teheti elméletemet. Említettem föntebb, hogy amikor először találkoztam vele Ahmednagarban, hatást tett rám békés és szelíd magatartása. De nasziki tartózkodásom idején a mindennapi események megfigyelése feltárta, hogy békés mivolta gyönge jellemet, szelídsége pedig erőtlen természetet takar. Fölfedeztem, hogy valójában határozatlan ember, akit mások és a körülmények befolyásolhatnak. Kis, hegyes álla ékesszólóan bizonyítja ezt. Azonfelül hirtelen, felelőtlen megnyilatkozások is jellemzik viselkedését. Nyilvánvaló, hogy az érzelmei erősen uralkodnak rajta. Szenvedélye a színpadiasság iránt, gyermeki, de keleties hajlama a látványos demonstrációkra szintén azt bizonyítják, hogy szeret színészkedni. Mintha inkább a nézőközönségért élne, mint önmagáért. És jóllehet azt állítja, hogy az élet színpadán igen komoly szerepet tölt be, nem lehet egészen elítélni azokat, akik viselkedésében komédiát látnak.
Az én elméletem az, hogy az öreg mohamedán fakír nő, Hazrat Babadzsan, csakugyan annyira felforgatta Meher Baba lényét, hogy egészen kizökkentette egyensúlyából, és ezzel olyan állapotba juttatta, melyet sem ő, sem a körülötte lévők nem értenek meg. A jelentékeny hölggyel való találkozásom, bár rövid volt, meggyőz afelől, hogy Hazrat Babadzsannak valami különös hatalma van, s ez elég erős ahhoz, hogy még a legmegrögzöttebb racionalistát is felrázza. Nem tudom, miért kellett hirtelen Meher Baba életébe lépnie, egészen váratlan irányba s olyan pályára terelve őt, amelynek végkifejlődése - akár nevetséges, akár valóban jelentékeny lesz az - még a jövő titka. De annyit tudok, hogy a fakír nőnek megvolt a képessége ahhoz, hogy - képletesen szólva - kirántsa a talajt Meher lába alól.
A csók, amelyet Mehernek adott, magában véve nem jelentett semmit, de fontosságot nyert, mint a szent nő lelki kegyének jelképes hordozója. Az eredményeképpen föllépett különös agybeli állapot jelentőséget kap Meher későbbi élettörténetének szempontjából. "Elmémet nagy megrázkódtatás érte, amely hosszabb időn át tovább rezgett bennem" - mondotta egyszer nekem, az eseményre utalva. Világos, hogy a hatás készületlenül érte. Nem részesült előképzésben, sem oly gyakorlatokat nem végzett, amelyek a jógivá való felavatással egyenlő értékűek lettek volna. "Jó barátja voltam Meher Babának fiatal korában - mondotta tanítványa, Abdullah - de soha sem tapasztaltam érdeklődést nála a vallás vagy bölcselet iránt. Mindig jobban szerette a sportot, játékot vagy mulatságot. Iskolai csetepatéinkban és tevékenységeinkben mindig főszerepet játszott. Hirtelen átfordulása a szellemi érdeklődés terére meglepetésként ért bennünket."
Azt hiszem, hogy a fiatal Mehert a váratlan élmény teljesen kizökkentette egyensúlyából. Ez eléggé nyilvánvalóvá vált, amikor tompult elmeállapotba esett, és úgy viselkedett, mint valami emberi automata, de távolról sem olyan nyilvánvaló most, miután visszanyerte egészségét. Nem hiszem, hogy emberi mivoltában egészen visszanyerte volna normális állapotát. Némely ember esetében a vallási hatás, a jóga önkívülete, vagy a misztikus elragadtatás hirtelen túladagolása éppoly felforgató lehet, mint bármely erős bódítószer. Röviden, nézetem szerint, Meher Baba még mindig nem tért magához a magasztos hangulat első mámorából, és a hallatlanul nagy mérvű kizökkenés eredményeképpen még mindig bizonyos egyensúlyhiány mutatkozik benne. Semmilyen más feltevéssel nem tudom magyarázni azt a rendkívüli viselkedést, amelyet időnként tanúsít.
Másfelől viszont a misztikus minden kiválóságának - szeretet, szelídség, vallásos intuíció stb. - jeleit mutatja, de ugyanakkor a paranoiás elmebaj jelei is láthatók rajta. Mindent nagyítva eltúloz, ami önmagára vonatkozik. Ezt az állapotot olyan vallási rajongóknál is meg lehet találni, akik hirtelen, de csak ideig-óráig tartó önkívületbe szoktak esni. Amikor magukhoz térnek, él bennük a tudat, hogy valami nagyszerű dolog történt velük. Innen már csak egy lépés, hogy minden jogosultság nélkül szellemi nagyságot tulajdonítsanak önmaguknak, s így új felekezeteket és furcsa társaságokat alapíthassanak, amelyeknek ők maguk a fejei. Az önistenítés, a hit, hogy ők az emberiség megváltására hivatott messiások, csak a végső lépés, amelytől egy-két vakmerőbb ember nem riad vissza.
Úgy találom, hogy Indiában sok olyan ember van, aki vágyódik arra a magasztos öntudatra, amelyet a jóga ígér követőinek, de nem hajlandó megfizetni a gyakorlat és önfegyelmezés árát, amelyet az követel. Az ilyenek hát bódítószereket szednek, például ópiumot és hasist, hogy a transzcendentális tudati állapot kiszínezett utánzatára tegyenek szert. Megfigyeltem a bódítószerek rabjainak viselkedését, és azt találtam, hogy egy bizonyos vonás mindegyikükben közös. Hallatlan mértékben felnagyítják a maguk életének kisebb-nagyobb jelenségeit, és nyilvánvalóan hazudoznak, abban a szilárd hitben, hogy az igazat mondják! Ez aztán a paranoia kifejlődéséhez vezet, amely nem egyéb, mint az öntudatnak a teljes önámítás fokáig való nagyzó eltúlozása.
A bódítószer rabja például észrevesz egy nőt, aki hanyagul feléje pillant. Azonnal egész elképzelt regényt sző magának a nővel kapcsolatban. Világa kizárólag a maga dicsőített énje körül forog. Olyan fantasztikus kijelentéseket tesz a maga csodálatos erőiről, hogy az ember kétségbevonja épelméjűségét. És a cselekedetei mind hirtelen, megmagyarázhatatlan indítékokból következnek be.
Az ilyen szerencsétlen emberekre jellemző kiegyensúlyozatlan vonások némelyike Meher Baba jellemét és életét is jellemzi, de azzal a különbséggel, hogy ő sohasem hanyatlik olyan gonosz mélységekbe, mint amazok oly könnyen, mert az ő kizökkenésének eredete nem bódítószer, hanem egy boldogító szellemi élmény volt. Nietzsche szavaival élve, a párszi messiás "emberi, túlontúl emberi".
Nagy teketóriát csinálnak az időpontra vonatkozóan, amikor majd hallgatását megszakítja. Az ember szinte kételkedik benne, vajon meg mer-e szólalni valaha is, de nem kell nagy ítélőképesség annak belátásához, hogy szava, ha majd végre felhangzik, eredménytelenül fog elenyészni a világ süket fülében. Szavak nem művelhetnek csodákat. Elhamarkodott jóslatai beválhatnak vagy nem válhatnak be; fontos az, hogy maga a próféta megbízhatatlannak bizonyult; ígéreteit nem tartja be, jövőbelátó kijelentései nem teljesülnek, magatartása pedig önző és tévelygő. Nem tudja támogatni a maga mivoltával magasrendű elhivatottságát, amelyet másokkal el akar hitetni. Az ilyen ember szózatának szükségképpen süket és közönyös fülekbe kell hullania.
És lelkes követői? Vajon az idő fagyos kézzel fogja felrázni őket önámításukból? Nem valószínű. Meher Baba története az indiai hiszékenység jellegzetes története, és szembeszökő példával szolgál az indiai jellemnek erre a hibájára. India egy tanulatlan és túlzottan vallásos faj hibáiban szenved, mert nem ismeri a gondolkozásnak azokat a tudományos módszereit, amelyek az érzést elválasztják az értelemtől, a történelmet a mendemondától, a tényt a képzelődéstől. Elég könnyű dolog nyájba gyűjteni a lelkes követőket, legyenek ezek akár őszinte törekvők, akár balga és tapasztalatlan személyek, vagy akár olyanok, akik okos dolognak tartják, ha magukat és szerencséjüket náluk fényesebb csillaghoz kapcsolják.
Nem áll rendelkezésemre sem hely, sem türelem ahhoz, hogy rájuk mutassak, de tény, hogy Meher Baba életében lépten-nyomon hibákat és botlásokat követett el.
Ugyanez persze rám is áll. De ő azt állítja magáról, hogy Isten sugallta messiás, míg én nagyon is tisztában vagyok közönséges halandói korlátozottságommal.
Nézetem szerint a követői sohasem fogják elismerni, hogy Meher Baba hibákat követhet el. Ártatlanul mindig föltételezik, hogy valami titokzatos, rejtett cél húzódik meg minden mögött, amit ő mond vagy tesz. Megelégszenek azzal, hogy vakon kövessék, és valóban nem is tehetnek mást, hiszen az ész mihamar föllázadna az ellen, amit le kell nyelniük. A Meherrel kapcsolatban szerzett tapasztalatom csak még jobban megerősítette cinizmusomat, amelynek annyiszor kárát vallottam életemben, és megerősítette bennem azt a radikális kételkedést is, amely eltakarta benső érzésemet, pedig ez az utóbbi vezetett vándorlásaimon ebben a keleti világban.
Keleten mindenütt egyre gyakrabban esik szó valami eljövendő eseményről, amelyről majd kiderül, hogy a legnagyobb dolog lesz, amit a történelem évszázadok óta hozott. Egy "Eljövetel" jóslata magasodik fel India barna bőrű fiai, Tibet zömök népe, Kína mandulaszemű tömegei és Afrika szürke szakállas vénei előtt. Az élénk és áhítatos keleti képzelet szerint az idő teljessége elközelgett, s a mi nyughatatlan korunk külső jelekkel is bizonyítani látszik a nagy események közeli beálltát. Mi volna hát természetesebb annál, hogy Meher Baba az ő hirtelen lelki változását messiási elhivatottságra magyarázza? Mi volna természetesebb az ő engedelmes nyája vállalkoznék a "messiás" eljövetelének hirdetésére? Mindamellett kénytelen vagyok elítélni azokat a színpadias eszközöket, amelyeket Meher alkalmazott. Soha még nagy valláshirdető nem használt ilyeneket, és valószínűleg a jövőben sem fog akadni olyan, aki az évezredeken át követett szellemi illemszabályt megtagadná. Élénken gyanakszom, hogy ennek a látványos "szentnek" a különcködései igen furcsa irányt fognak még venni. De az idő majd sokkal jobban feltárhatja mindezt a világ szórakoztatására, mint e sorok írója.
S amint ez a hosszúra nyúlt elmélkedés a befejezéséhez közeledik, fölösleges tagadnom, hogy Meher Baba gyorsan mozgó ujjai nem egy magasztos és csodálatos mondást tolmácsoltak. De amikor leszáll vallásos ihletettségéből - ami pedig elkerülhetetlen -, és a maga személyes nagyságáról kezd beszélni, akkor legjobb, ha ismét felhúzzuk saruinkat, és továbbállunk. Mert ilyenkor az emberiség jövendő vezetőjét inkább félrevezetőnek lehet tartani!

XV. FEJEZET
Különös találkozás

Kényelmesen és határozatlanul kóborlok Nyugat-Indiában, immár másodízben. Megelégeltem az utazást a poros vonatokon és ülés nélküli ökrösszekereken, ezért ócska, de erős túragépkocsit bérelek, s egy hindut fogadok, aki az útitárs, sofőr és szolga háromszoros szerepét játssza.
A tájkép ismételten megváltozik körülöttünk, míg a mérföldek sebesen maradnak el a gumikerekek alatt. Az erdős vidékeken sofőröm este megáll, ha idejében nem érhetne el valami falut. Egész éjjel nagy tüzet éget, ágakkal, rőzsével táplálja a lángokat. Azt mondja, hogy a tűz távoltartja a vadállatokat. Az erdőséget leopárdok és párducok népesítik be, de annyira félnek a tűztől, hogy tiszteletteljes távolságban maradnak. De nem úgy a sakálok. Halljuk gyászos csaholásukat a hegyek közt, olykor egészen közelről. Napközben pedig keselyűk keringenek fejünk fölött.
Egy késő délután, amint vastag porral födött úton hajtunk tova, különös párt látunk ülni az út szélén. Az egyik közepes korú szent ember, sarkaira kuporodva ül, és szemmel láthatóan a köldökét nézi a ritka lombú bozót gyér árnyékában; a másik az ő fiatal kísérője, valószínűleg tanítványa. Az idősebb ember összetett kezekkel, elmélyedésben félig lehunyt szemmel, tökéletesen mozdulatlanul ül, amint elhaladunk előtte. Még csak egy pillantást sem vet felénk, bár az ifjú hívő bámész tekintettel mered kocsinkra. Valami a szent ember arcában felkelti érdeklődésemet, és valamivel odébb megállíttatom a kocsit. Hindu társam visszamegy, hogy kikérdezze őket, s én idegesen várom az eredményt, míg ő hosszabb beszélgetésbe elegyedik a fiatalemberrel.
Visszatér, s egy sereg fölösleges részlet kíséretében közli velem, hogy az a pár csakugyan mester és a tanítványa, hogy az idősebb embert Csandi Dásznak nevezik, aki az ifjú szerint, kivételes képességekkel rendelkező jógi. Faluról falura vándorolnak, és már jó utat tetek meg, részben gyalog, részben vonaton, amióta két évvel ezelőtt elhagyták szülőfalujukat Bengálban.
Felajánlom, hogy magunkkal visszük őket a kocsin, amit az idősebb ember kegyes jóindulattal, az ifjabbik pedig kitörő hálával fogad. S így egy fél óra múlva a következő faluban, ahol az éjszakát akarjuk tölteni, ugyancsak furcsa és tarka társaság száll le a gépkocsiról.
Útközben lelket sem láttunk, csak a falu közelében legeltetett egy fiú néhány girhes tehenet. A délután vége felé közeledik, amint a falu kútja mellett állva az üdítő, bár kétséges színű folyadékot isszuk. A falu egyetlen, girbegurba utcáját szegélyező negyven vagy ötven kunyhó kissé lehangol engem alacsony, szabálytalan sárfalaival, durva bambuszoszlopaival és szegényes külsejével. A kevéssé vonzó tanyák előtt néhány falubeli rostokol az árnyékban. Félig födetlen, kiszáradt mellű, ősz hajú, szomorú tekintetű asszony közeledik a kúthoz, ránk bámul, megtölti vízzel rézkorsóját, aztán hazafelé indul.
Hindu társam előszedi a teafőzéshez szükséges holmit, aztán a falu elöljárójának keresésére indul. A jógi és hűséges tanítványa a porban kuporogva pihen. Az előbbi nem tud angolul, de már útközben rájöttem, hogy a fiatalember rendelkezik az angol nyelv némi ismeretével, bár ez alig elég ahhoz, hogy annak rendje-módja szerint elbeszélgethessünk. Néhány kísérlet után okosabbnak vélem bevárni az estét, amikor majd nyugodtan elüldögélhetünk és hindu társam tolmácsolásához folyamodhatom.
Közben férfiak, nők és gyermekek kis csoportja verődött össze körülöttünk. Az ország belsejében lakó indiaiak ritkán kerülnek kapcsolatba európaiakkal. Gyakran érdekes tapasztalatokra tettem szert, ha ilyen indiaiakkal szóba elegyedtem, ha egyébért nem is, annak az egyszerű és igénytelen életfelfogásnak a kedvéért, amely szavaikban kifejezésre jut. A gyermekek eleinte félénken viselkednek, de néhány pénzdarab szétosztásával mihamar megnyerem bizalmukat. Órám ébresztő szerkezetét megszólaltatom, és a kicsinyek hitetlenkedő bámulattal, nagy elragadtatással hallgatják a halk csöngést.
Egy nő közeledik a jógihoz, a nyílt utcán arcra borul előtte, megérinti lábait, aztán ujjaival megérinti saját homlokát. Hindu szolgám visszatér a falu elöljárójával, s jelenti, hogy a tea elkészült. Emberem kollégiumot végzett, de tökéletesen meg van elégedve a szolga, sofőr és tolmács szerepével, mert szeretné kiismerni nyugati gondolkodásomat, és állandóan él benne a remény, hogy egy szép napon majd magammal viszem Európába. Én társként és barátságos indulattal bánok vele, értelmessége és tisztességes magatartása megérdemli ezt.
Közben valaki lecsapott a jógira és tanítványára, hogy kunyhójában láthassa vendégül őket. Ez a falusi nép minden bizonnyal sokkal barátságosabb, mint városbeli honfitársai.
Amint az elöljáró háza felé lépdelünk, a Nap narancsszínű korongja a távoli hegyek mögött alábukik a vörös égbolton. Jobb módra valló ház előtt állunk meg, majd belépve megragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az elöljárónak.
Az ön látogatása a legnagyobb megtiszteltetés rám nézve - válaszol egyszerűen.
Tea után egy ideig pihenünk. Az alkony árnyai végignyúlnak a réteken, és hallom, amint a jószágot éjszakára visszahajtják a faluba. Később szolgám kimegy, hogy meglátogassa a jógit, és sikerül is előkészítenie az utat részemre. Az egyik szegényes kunyhó ajtajához vezet.
Belépek a négyszögletes, alacsony mennyezetű szobába, lábam puszta földpadlón tapos. Bútor alig látható, csak néhány cserépedény hever a kezdetleges tűzhely körül. A falba dugott bambuszrúd pótolja a szekrényt, mert ruhadarabok és rongyok lógnak rajta. Az egyik sarkot réz vizeskorsó ékesíti. A helyiség nagyon kopár hatást tesz a kezdetleges lámpa világánál. Ilyen a szegény indiai paraszt kopár otthona.
A jógi tanítványa tört angolságával üdvözöl, de mesterét nem látom. Egy beteg anyához hívták, hogy adja áldását rá. Várok, míg visszatér.
Végre léptek nesze hallatszik be az utcáról, és magas alak jelenik meg a küszöbön. Komoly tartással lép be a szobába. Amikor meglát, jelenlétemet kézmozdulattal veszi tudomásul, és néhány szót mormog. Szolgám suttogva tolmácsolja.
- Üdvözöllek, szahib. Óvjanak az istenek!
Nem fogadja el a felajánlott pokrócot, hanem keresztbevetett lábakkal a padlóra telepszik. Szemközt ülünk egymással, és most alaposabban szemügyre veszem. Körülbelül ötvenéves lehet, bár a rövid, bozontos szakáll idősebbnek mutatja. Haja csapzott csomókban csüng nyakára; szája komoly kifejezésű és sohasem mosolyog. De már első találkozásunkkor is feltűnt nekem, és most megint szemembe ötlik - szénfekete szemének különös csillogása, ragyogó fénye ez. Tudom, hogy ezek a szinte földöntúli szemek napokon át kísérteni fognak.
- Ön messze földet bejárt? - kérdi csöndesen.
Rábólintok.
- Mi a véleménye Mahászaja mesterről? - kérdezi váratlanul.
Megrezzenek. Honnan tudja, hogy én Bengálban jártam, és meglátogattam Kalkuttában Mahászaját? Egy ideig álmélkodva meredek rá, aztán eszembe jut, hogy felelnem kell kérdésére.
- Mahászaja megnyerte a szívemet - felelek. - De miért kérdi?
Nem vesz tudomást kérdésemről. Zavart csönd áll be. Igyekszem tovább fűzni a beszélgetést:
- Remélem, hogy viszontlátom Mahászaját, amikor Kalkuttába megyek. Ő ismeri önt? Adjam át neki üdvözletét?
A jógi határozottan rázza fejét.
- Ön nem fogja viszontlátni többé Mahászaját. E pillanatban Jama, a halál Istene szólítja szellemét.
Újabb szünet. Aztán így szólok hozzá:
- A jógik élete és gondolatai nagyon érdekelnek. Elmondaná, hogyan lett önből jógi és milyen bölcsességre tett szert?
Csandi Dász nem bátorít további kérdezősködésre.
- A múlt csak egy rakás hamu - válaszol. - Ne kívánja, hogy ujjamat a hamuba dugjam, és holt tapasztalatok emlékeit szedjem ki belőle. Én nem élek sem a múltban, sem a jövőben. Az emberi szellem mélységeiben ezeknek a dolgoknak nincsen több valóságuk, mint az árnyéknak. S ez egyben a bölcsesség is, amit megtanultam.
Ez elkedvetlenítő. Merev, papos magatartása kizökkent egyensúlyomból.
- De nekünk, akik a világban és az időben élünk, tudomást kell vennünk róluk - teszek ellenvetést.
- Az idő? - kérdi. - Bizonyos ön abban, hogy ilyesmi létezik?
Félek, hogy a beszélgetés fantasztikussá válik. Vajon tényleg olyan csodálatos képességek élnek ebben az emberben, mint amilyeneket tanítványa tulajdonított neki? Fennhangon így szólok:
- Ha az idő nem léteznék, akkor a múlt és a jövő is egyaránt itt volna most. De a tapasztalás az ellenkezőt bizonyítja.
- Úgy? Azt akarja mondani, hogy az ön tapasztalata, a világ tapasztalata bizonyítja ezt az ön számára!
- Csak nem azt akarja állítani, hogy ön erre a dologra nézve más tapasztalatokat szerzett?
- Szavaiban igazság rejlik - hangzik a különös válasz.
- Úgy értsem, hogy a jövő megmutatkozik ön előtt?
- Én az örökkévalóságban élek - felel Csandi Dász. - sohasem igyekszem fölfedni az eseményeket, amelyeket az eljövendő évek fognak elhozni.
- De mások kedvéért bele tud nézni a jövőbe?
- Ha akarom - igen!
Elhatározom, hogy ezt a dolgot tisztázni fogom.
- Akkor értésére tudja adni másoknak az eseményeket, amelyek még csak ezután következnek?
- Csak részben. Az emberi élet nem halad olyan simán, hogy minden egyes részlete előre meg volna határozva.
- Hajlandó tehát fölfedni előttem jövőmnek azt a részét, amelyet megláthat?
- Miért akarja tudni ezeket a dolgokat?
Tétovázom.
- Isten nem komoly ok nélkül vont fátylat arra, ami még eljövendő - folytatja csaknem szigorú hangon az idős ember.
Mit szólhatnék? S ekkor egyszerre jó gondolatom támad.
- Súlyos kérdések gyötrik elmémet. Azért jöttem az önök országába, mert azt reméltem, hogy itt világosságot találok, amely fényt deríthet kételyeimre. Amit ön mondhat nekem, az talán irányításul szolgálhat majd, vagy talán megérteti velem, hogy hiába jöttem ide.
A jógi felém fordítja csillogó fekete szemét. A beálló csöndben ismét erős benyomást tesz rám ennek az embernek a méltóságteljes komolysága. Amint keresztbevetett lábbal előttem ül, oly elmélyültnek, oly főpapinak, oly bölcsnek látszik, hogy a félreeső dzsungelbeli falu szegényes kunyhója szinte átszellemül jelenlététől.
Most először veszem észre, hogy a fal tetejéről egy gyík les bennünket. Fekete gyöngyhöz hasonló szeme pillanatra sem fordul el rólunk, és groteszkül nagy szája olyan furcsa, mintha gonoszul vigyorogna rám.
Végtére Csandi Dász megtalálja szavát.
- Engem nem ékesítenek a tanultság csiszolt drágakövei, de ha meghallgatja, amit mondhatok önnek, akkor utazása nem lesz hiábavaló. Térjen vissza ugyanoda, ahol indiai utazását megkezdte, és mielőtt a Hold megújulna, vágya beteljesülést nyer.
- Úgy érti, hogy térjek vissza Bombaybe?
- Helyesen szólt.
Nem értem a dolgot. Mit rejthet számomra az a felemás, félig keleti, félig nyugati város?
- De ott sohasem találtam semmit, ami keresésemben elősegíthetett volna - tiltakozom.
Csandi Dász hűvösen néz rám.
- Útja arra vezet. Kövesse oly gyorsan, ahogyan csak a lábai vihetik. Ne vesztegesse az időt, hanem siessen vissza már holnap Bombaybe.
- Ez az egész, amit mondhat?
- Volna még több is, de nem tartom érdemesnek föltárni.
Ismét hallgatásba merül. Szeme olyan kifejezéstelenné válik, mint a csöndes víz. Egy idő múlva megszólal:
- Ön el fogja hagyni Indiát, és visszatér a nyugati földre még a következő napéjegyenlőség előtt. Súlyos betegség fogja megtámadni testét, csaknem azonnal, amidőn elhagyja földünket. A szellem vergődni fog a beteg testben, de még nem jön el a szabadulás órája. S akkor a sors rejtett műve a világosságba lép, mert visszaküldi önt Indiába, úgyhogy összesen háromszor fogja fölkeresni ezt a földet. Már most is egy bölcs várakozik önre, és ön, minthogy ősi kötelékek fűzik őhozzá, e bölcs kedvéért vissza fog térni, hogy közöttünk éljen.
Szava elnémul, és gyönge remegés fut át szempilláján. Amidőn valamivel később egyenesen rám néz, hozzáteszi:
- Hallotta szavaimat. Nincs több mondanivalóm erről.
További beszélgetésünk felszínes és jelentéktelen. Csandi Dász nem hajlandó többet mondani önmagáról, úgyhogy nem is tudom, mire véljem különös szavait, jóllehet érzem, hogy valami rejlik mögöttük.
Mulatságos fordulatot vesz a beszélgetés, amikor a fiatal tanítvány nagy komolyan ezzel a kérdéssel fordul hozzám:
- Nem látott még ilyen dolgokat az angliai jógik közt?
Igyekszem elleplezni mosolyomat.
- Ott nincsenek jógik - felelek.
Egész este mindenki csöndesen és mozdulatlanul ült, de amidőn a jógi jelt ad, hogy a beszélgetésnek vége, a kunyhó gazdája - valószínűleg szegény paraszt - hozzánk lép, és megkérdezi, vajon megosztanánk-e vele egyszerű eledelét. Azt mondom neki, hogy kocsinkon hoztunk magunkkal élelmiszert, és átmegyünk az elöljáró házához, miután ez megígérte, hogy házának egyik szobájában elszállásol bennünket éjszakára. De a paraszt azt feleli, hogy nem szeretné, ha azt mondanák róla, nem tudja, mire kötelezi a vendégszeretet. Erre kijelentem, hogy aznap eleget ettem, és kérem, ne okozzon magának alkalmatlanságot. De az indiai szilárdan kitart, s így, nehogy megbántsam, elfogadom meghívását.
- Nem illendő dolog vendéget látni a háznál, és nem adni neki eledelt - jegyzi meg, amint egy tál főzeléket kínál. Kitekintek a rácsos nyíláson, amely ablakul szolgál. A Hold opál színű sarlója halvány fényt vet a nyíláson át, s én arra gondolok, hogy milyen gyakran találkozhatik az ember finom magatartással és barátságos jóérzéssel ezek közt az egyszerű, írástudatlan parasztok közt. Sem az iskolás tanultság, sem az üzletszerű ügyesség nem kárpótol azért a jellembeli elfajulásért, amely oly gyakran különbözteti meg a városlakókat a falu egyszerű népétől. Majd miután elbúcsúztam Csandi Dásztól és tanítványától, a paraszt leakasztja a mennyezetről alácsüggő olcsó lámpát, és kikísér bennünket az utcára. Megköszönöm szívességét, ő homlokához emeli kezét, mosolyog, és a nyitott ajtóban állva marad. Nyomon követem szolgámat éjjeli szállásunk felé, mindegyikünk kezében villany zseblámpa világít. Az álom elkerüli szememet; mert gondolataimmal, amelyek a titokzatos bengáli jógi körül járnak, összekeveredik a sakálok üvöltése és a kóbor ebek sajátos vontatott vonítása.

* * *

Ha nem követem is betű szerint Csandi Dász tanácsát, de legalább Bombay felé fordítom a kocsit, és apránként térek vissza ebbe a városba. Amikor végre sikerül odaérnem, és elhelyezkednem egy szállodában, sikerül megbetegednem is.
Négy fal közé zárva, testben és lélekben kimerülve, betegen, ezúttal először kezdem sötéten és reménytelenül látni a jövőt. Az az érzés kap erőre bennem, hogy megelégeltem már Indiát. Sok ezer mérföldnyi utat bejártam ebben az országban, olykor igen kényelmetlen körülmények közt. Az az India, amelyet én kerestem, nem található meg az európai negyedekben, ahol vacsorák, tánc, bridzs és szódás whisky alkotják a mintát. Amikor csak tehettem, a városok indiai negyedében laktam, s ez elősegítette kutatásomat, de nem tett jót az egészségemnek. A félreeső vidékeken és a dzsungelbeli falvakban való tartózkodásom, a nem megfelelő táplálék és a rossz víz, amelyekhez még a folytonos környezetváltozás és a trópusi álmatlanság is hozzájárult, komoly veszélyekkel járt. Testemet most súlyos tehernek érzem, amint a gyötrelmek ágyán elterülve fekszem.
Kíváncsi vagyok, meddig bírom még elodázni a teljes összeomlást. Szempillámra ránehezedik az álmatlanság. Hónapokon át képtelen voltam megszabadulni ettől az átoktól; irgalmatlanul üldözött mindenüvé, végig ezen az országon. Idegeimet megviselte a folytonos elővigyázat és óvatoskodás, amidőn idegen embertípusok közt kellett mozognom. Az igyekezet, hogy gondosan megőrizzem benső egyensúlyomat, s egyidejűleg kritikus és befogadóképes tudjak lenni, miközben India titkos, ismeretlen köreibe igyekeztem behatolni, állandó feszültséget kényszerített rám. Meg kellett tanulnom, hogyan tegyek különbséget az igazi bölcsek és a maguk önző képzelődését isteni tudással összetévesztő bolondok közt, igazi vallásos misztikusok és rejtelmekkel hitegető csalók közt, fekete mágiával foglalkozó álszentek és a jóga útjának igaz követői közt. És vizsgálódásaimat mindig a legrövidebb időre kellett összesűrítenem, hiszen nem szánhatok életemből hosszú éveket kizárólag erre a kérdésre.
És ha testem és elmém állapota rossz, szellemi állapotom sem sokkal különb. A sikertelenség érzése elvette bátorságomat. Igaz, találkoztam néhány emberrel, akik figyelemreméltó képességekkel és jellemmel bírtak, olyanokkal is, akik bámulatra méltó dolgokat tudnak véghezvinni, de nem jutottam arra a határozott benső felismerésre, hogy megtaláltam a keresett szellemi nagyságot, a mestert, aki megfelel az én racionális lelkialkatomnak, s akihez szívesen csatlakoznék. A lelkes tanítványok hasztalan igyekeztek becsalogatni engem mestereik nyájába, de belátom, hogy ezeket a jó embereket annyira elragadták első élményeik, hogy nem is próbáltak újabbakat keresni. Amellett semmi kedvem hozzá, hogy más emberek tanainak letéteményesévé váljak; élő, első kézből erdő, személyes élményt keresek, olyan szellemi megvilágosulást, amely egészen az enyém, nem valaki másé.
De hát végtére is csak szerény és felelőtlen firkász vagyok, aki fölhagyva törekvéseivel, a keleten kóborol. Ki vagyok én, hogy ily rendkívüli találkozásban reménykedjem? És a lehangoltság szívembe borítja súlyos palástját.
Amikor annyira összeszedem magam, hogy talpraállhatok, a szálloda étkezőasztalánál egy kapitány mellett ülök. Ez hosszú történetet mond el beteg feleségéről, a lassú gyógyulásról, a füstbe ment szabadságról és egyebekről. Beteges kedvetlenségemet mindez még csak súlyosbítja. Étkezés után, amikor kinn ülünk a verandán, a kapitány hosszú szivart dug a szájába, és így morog:
- Szép kis játék ez az élet, mi?
- Az ám! - hagyom rá kurtán.
Fél óra múlva taxiban száguldok a Hornby Roadon végig. Megállunk a hajózási társaság irodaépületének magas homlokzata előtt. Azzal az érzéssel fizetem ki hajójegyemet, hogy az egyedül lehetséges megoldást választottam, amikor ily hirtelen elhatározással elhagyom Indiát.
Ügyet sem vetve a szürke bérházakra, poros boltokra, cifra palotákra és praktikus jellegű üzletházakra, amelyek Bombayt alkotják, visszatérek szállóbeli szobámba, hogy folytassam boldogtalan rágódásaimat.
Leszáll az este. A pincér ízletes curryt tesz az asztalra, de undorodom az evéstől. Néhány pohár jeges italt ürítek, aztán taxiban kocsikázom a városon keresztül. Kiszállok, és lassan ődöngve végigmegyek egy utcán, míg végül megállok a Nyugat egyik ajándéka előtt, amelyet India városainak adott: nagy, cifrán kivilágított homlokzatú mozi ez. Egy ideig a fényes bejárat előtt álldogálok, és a tarka plakátokat tanulmányozom.
Mindig szerettem a mozit, s ez itt ma este a feledés kívánatos kelyhét kínálja nekem. Nem hiszem, hogy valaha is teljességgel elhagyatottnak érezzem magam, amíg módomban áll jegyet váltani egy plüssel borított párnázott ülésre valamely moziban, akárhol a világon.
Odabenn elhelyezkedem, és nézem az amerikai élet örökös változatainak konzervbe sűrített és árnyképek formájában vászonra vetített jeleneteit. Megint viszontlátom a léha feleséget és a hűtlen férjet, amint dúsan berendezett termek hátterén mozognak ide-oda. Igyekszem figyelmemet rájuk irányítani, de valahogy egyre jobban elhatalmasodik rajtam az unalom. Meglepetésemre fölfedezem, hogy a mozi iránt érzett régi vonzalmam cserbenhagyott. Az emberi szenvedélyek, tragédiák és komédiák meséi elvesztették hatásukat rám, nem bírnak többé elszomorítani vagy nevetésre fakasztani. Az előadás közepe táján a vásznon mozgó alakok ár egészen valótlanokká szürkülnek szemem előtt. Figyelmem egészen elvont irányba fordul, és gondolataim ismét az én különös feladatomra, keresésemre összpontosulnak. Váratlanul rádöbbenek, hogy zarándok lettem, akinek nincs Istene, vándor lettem, aki városról városra és faluról falura kóborolva keres olyan helyet, ahol lelke megnyugodhatnék, de sehol sem talál. Hogyan fürkésztem sok-sok ember arcába, abban a reményben, hogy az egzotikus vonások mögött fölismerem a szellemiség emberfölötti hősét, aki a gondolat mérőónját mélyebbre bocsátotta, mint magam hazájának és korának emberei; hogyan néztem mások sötéten ragyogó szemébe, egyre csak remélve, hogy valamelyik szempárból az a titokzatos válasz fog visszasugárzani rám, amely kielégíthetne!
És ekkor sajátságos feszültség fogja el agyamat, és a légkört, mintha hatalmas erejű villamos rezgések telítenék körülöttem. Tudatára ébredek, hogy valami mélységes, nagy erejű szellemi változás megy végbe bennem. Egyszerre csak lelkem mélyén hang szólal meg, magára irányítja figyelmemet, és én álmélkodva hallgatom, amint megvetően így beszél hozzám:
"Az élet maga sem több, mint valami mozidráma, amelynek jelenetei a bölcsőtől a sírig követik egymást. Hová tűntek a már lepergett jelenetek - vajon visszatarthatod őket? Hol vannak a még eljövendők - vajon megfoghatod őket? Ahelyett, hogy igyekeznél megtalálni az Igazat, a Tartósat, az Örökkévalót, idejössz, és idődet a mindennapi létnél is még csalókább valamire fecsérled, csupán a képzelet szülte történetre, ámító látszatra a Nagy Látszat keretében."
Ezek után utolsó cseppje is elvész érdeklődésemnek az emberi szerelem és tragédia pergő játéka iránt. Nevetséges lenne továbbra is itt maradnom. Fölkelek és kimegyek a moziból.
Lassan és céltalanul megyek végig az utcán a fényes Hold alatt, amely a keleten olyan közelinek látszik. A sarkon koldus közelít felém, arcába nézek, amint szája érthetetlen hangra nyílik. Borzadva hőkölök vissza, mert a koldust betegség torzította el, bőre cafatokban tapad arcán a csontokhoz. De első undoromat mély részvét váltja föl az ember iránt, aki éppúgy az élet áldozata, mint én, s minden aprópénzemet kinyújtott tenyerébe rakom.
A tengerpart felé megyek, s elhagyatott környéket keresek, ahol az embert nem zavarja a sokféle fajhoz tartozó emberek sokasága, amely a tengerparti sétányt minden este elárasztja. A csillagok szépséges mennyezetet borítanak a város fölé, és én a csillagokra bámulva ráeszmélek, hogy életem váratlan válsághoz érkezett.

* * *

Hajóm néhány napon belül útnak indul Európa felé, és az Arab-tenger zöldeskék hullámait fogja szelni. Mihelyt hajóra szálltam, búcsút mondok a bölcselkedésnek, és keleti keresésem emlékét is a feledés vizébe hajítom. Nem fogom többé odaadni mindenemet, amim csak van - az időmet, gondolataimat, erőmet és pénzemet - azért, hogy állítólagos mestereket keressek.
De a benső hang elől nincs szabadulás, megint okvetetlenkedni kezd.
- Bolond! - szól hozzám gúnyos megvetéssel. - Eszerint üres kézzel akarsz hazatérni, évek annyi törekvése és igyekezete után! Ugyanazon az úton akarsz járni ezentúl, mint a többiek, elfeledve mindazt, amit megismertél, kemény önzésbe és érzékiségbe fullasztva minden jobb érzésedet? De jól vigyázz! Kegyetlen mesterek alatt jártad ki az élet iskolájának tanoncéveit; szakadatlan gondolkozásod lehántotta a burkot a létről; nyughatatlan tevékenységed korbáccsal hajszolt előre; szellemi magányosságod mindenektől elválasztotta lelkedet. Gondolod, hogy megszabadulhatsz ettől az elkötelezettségtől? Ne hidd, mert ez láthatatlan láncokat kovácsolt lábaidra!"
Egyik hangulatból a másikba esem, mialatt a keleti égboltot sűrűn borító csillagok sokaságára bámulok. Igyekszem védekezni a könyörtelen belső hang ellen, s az eredménytelenséggel szemben a tehetetlenségemre hivatkozom.
A hang felel:
- Egészen bizonyos vagy afelől, hogy az Indiában megismert emberek egyike sem lehet az a Mester, akit keresel?
Arcok hosszú sora vonul el lelki szemem előtt. Heves vérmérsékletű északiak, békés déliek, idegesen érzelmes keletiek és erőteljes, hallgatag maráthi arcok; veszedelmes arcok, gonosz arcok és kifürkészhetetlen arcok.
Egyetlen arc emelkedik ki a hosszú sorból. A Maharisi lebeg előttem, szemét szemembe meresztve. A Maharisi nyugalmas, szfinx-szerű arca ez, a Bölcsé, aki életét Délen, a Szent Jelzőtűz Hegyén töltötte. Sohasem feledtem el őt. Valóban, emléke újra meg újra meleg érzéssel ébredt bennem rövid életre, de élményeim gyorsan változó, pergő sora, az arcok, események és hirtelen változások, amelyek kereső utamat kísérték, vastag réteget raktak a Maharisivel töltött rövid idő benyomásaira.
De azért most ráeszmélek, hogy a Maharisi úgy suhant át életemen, mint valami csillag, amelynek magányos fénye átvonul a sötét űrön, s aztán eltűnik. És a faggató benső hangra válaszul el kell ismernem, hogy a Maharisi az egyetlen, aki mélyebb hatást tett rám, mint bárki más, akivel akár keleten, akár nyugaton valaha találkoztam. De ez az ember olyan távolinak, mindenen túlemelkedőnek, az európai gondolkozásmód számára oly megközelíthetetlennek látszott, és mintha egészen közönyös lett volna előtte, vajon tanítványa leszek-e vagy sem.
A csöndes hang most fokozott erővel támad rám.
- Honnan tudhatod olyan bizonyosan, hogy közönyös volt? Nem maradtál sokáig mellette, mihamar sietve elhagytad.
- Úgy van - vallom be erőtlenül. - Keresztül kellett vinnem kitűzött útitervemet. Mi egyebet tehettem volna?
- Most még megtehetsz valamit. Eredj vissza hozzá.
- Csak nem erőltethetem magamat rá?
- Személyes érzéseid kevésbé fontosak, mint az, hogy keresésedben eredményt érj el. Eredj vissza a Maharisihez.
- Ő India másik végében van, s én túl beteg vagyok ahhoz, hogy újrakezdjem vándorlásaimat.
- Mit törődsz ezzel? Ha valóban Mesterre vágysz, akkor meg kell fizetned az árat.
- Nem tudom bizonyosan, vajon még mindig vágyódom-e Mester után. Túlságosan kimerült vagyok, hogy bármire is vágyódjam. Különben is, megváltottam a jegyemet, és három nap múlva hajóra kell szállnom; már késő változtatni a dolgokon.
A hang csaknem gúnyosan kacag rajtam.
- Késő, mi? Hová lett érzéked a dolgok értékelése iránt? Elismered, hogy a Maharisi a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztál, de mégis hajlandó vagy megszökni előle, mielőtt igyekeztél volna megismerni őt. Térj vissza hozzá.
Makacsul kitartok elhatározásom mellett. Agyam válaszol: "Igen", de vérem azt mondja "Nem!".
A hang még egyszer sürget.
- Változtassad meg újra a terveidet. Vissza kell menned a Maharisihez.
Ekkor valami feltolul lényem legmélyéről, és követelve kívánja, hogy azonnal engedelmeskedjem a megmagyarázhatatlan hang parancsának. Az érzés lenyűgöző, és oly erővel küzdi le észből eredt ellenvetéseimet és elgyengült testem tiltakozását, hogy tehetetlen gyermekké válok kezében. És míg ez a hirtelen támadt parancsoló kényszer arra hajszol, hogy nyomban térjek vissza a Maharisihez, hihetetlen élességgel látom magam előtt a bölcs ellenállhatatlanul hívó szemének tekintetét.
Feladom a további vitát a benső hanggal szemben, mert tudom, hogy ellenállhatatlanul uralkodik rajtam. Azonnal útra kelek a Maharisihez, és ha befogad, akkor teljesen rábízom magam az ő gyámkodására. Ragyogó csillagához kötöm a sorsom szekerét. A kocka el van vetve. Valami legyőzött, bár nem értem, mi lehet az.
Visszatérek a szállodába, megtörlöm homlokomat, és kiszürcsölök egy csésze langyos teát. Eközben rádöbbenek, hogy teljességgel megváltoztam. Tudatára ébredek, hogy nyomorúságom és kételyem súlyos, sötét terhe lecsúszik vállamról.
Másnap reggel lemegyek a reggelihez, és rajtakapom magam, hogy először mosolygok, amióta visszajöttem Bombaybe. A magas, szakállas szikh kiszolgáló legény, hófehér kabátban és nadrágban, arany derékövvel, mosolyomat mosolygással viszonozza, amint összefont karokkal áll a székem mögött. Aztán megszólal:
- Levele van, uram.
Megnézem a borítékot. Kétszer átcímezték, egyik helyről a másikra követett. Leülök és felszakítom.
Örömömre és meglepetésemre fölfedezem, hogy a Szent Jelzőtűz Hegye alatt elterülő remetetelepről küldték a levelet. Egy régebben jól ismert közéleti férfiú, a madrászi Törvényhozó Tanács volt tagja írta; ez egy családi tragédia következtében visszavonult a világtól és a Maharisi tanítványa lett, akit időnként fölkeres. Annak idején találkoztam vele, és azóta rendetlen időközökben leveleztünk is egymással.
A levél tele van bátorító gondolatokkal, és biztosít, hogy szívesen látnának, ha kedvem volna ismét meglátogatni a remetetelepet. Amidőn befejeztem az olvasást, egyetlen mondat olyan fényesre gyúl emlékezetemben, hogy a többit mind elhomályosítja.
"Ön abban a szerencsében részesült, hogy igazi Mesterrel találkozhatott" - így hangzik ez a mondat.
A levélben kedvező előjelét látom annak az újonnan ébredt elhatározásomnak, hogy visszatérek a Maharisihez. Reggeli után gépkocsin a hajózási irodába sietek, és közlöm a tisztviselővel, hogy nem utazom.
Mihamar búcsút veszek Bombaytől, és végrehajtom tervemet. Száz meg száz mérföldön száguldok át a Dekkán lapos, színtelen fennsíkján, ahol nagy távolságokra csak egy-egy magányos pálma emeli levélkoronáját a magasba, változatosságot hozva az egyhangú tájba. A vonat nem bír olyan sebesen keresztülrohanni ezen az indiai síkságon ahhoz, hogy elég gyorsnak találjam. Amint a vasúti kocsi végigdübörög a síneken, érzem, hogy nagy esemény felé sietek - szellemi megvilágosulás és a legtitokzatosabb személyiség vár rám, akivel valaha találkoztam. S miközben a kocsi ablakán kinézek, ismét fölébred bennem a szunnyadó reménység, hogy igazi Risit, igazi szellemi nagyságot fogok találni.
Másnap, amikor már ezer mérföldet megtettünk s elértük a dél békés tájait, és vöröses hegysorait, különös boldogság érzése hatalmasodik el rajtam. S amidőn hátunk mögött elmarad a kopár síkság, egyenesen örülök Madrász nyirkos, gőzölgő hőségének, hiszen ez azt jelenti, hogy utam nagyobbik részén már túlestem.
A Dél-Maráthi Vasút végállomásáról át kell mennem a kiterjedt városon, hogy átszállhassak a Dé-Indiai Vasút vonalára. Látom, hogy a vonat indulásáig még pár óra szabadidőm marad, ezt felhasználom arra, hogy néhány szükséges dolgot bevásároljak, és sebtében szót váltsak az indiai íróval, aki Sri Sankara Őszentségének, Dél-India szellemi fejének bemutatott.
Az író melegen üdvözöl, és amikor közlöm vele, hogy úton vagyok a Maharisihez, felkiált:
- Ez egyáltalán nem lep meg! Vártam erre!
Meglepődöm, és kérdéssel fordulok hozzá:
- Miért mondja ezt?
Mosolyog.
- Barátom, nem emlékszik, hogyan váltunk el Őszentségétől Csingleputban? Nem vette észre, hogy valamit súgott nekem az előszobában, mielőtt elmentünk volna?
- De igen, most, hogy ön említi, magam is visszaemlékezem.
Az író keskeny, finom vonású arcán még mindig mosoly ül.
- Ezt mondta nekem Őszentsége: "Barátja be fogja utazni egész Indiát. Sok jógit fog felkeresni, és sok tanítómester szavát fogja hallgatni. De végül vissza kell térnie a Maharisihez. Részére a Maharisi az egyedüli igaz Mester".
Ezek a szavak, most, amikor éppen visszatérőben vagyok a Maharisihez, mély hatást tesznek rám. Sri Sankara jóserejét bizonyítják, s ami több, bizonyos értelemben igazolják, hogy a helyes utat választottam.
Milyen különös is ez az én vándorlásom, amelyet csillagaim parancsoltak rám!

XVI. FEJEZET
Az erdei remeték telepén

Vannak feledhetetlen pillanatok, amelyek arany betűkkel vésődnek be emlékeink kalendáriumába. Ilyen pillanat vár rám most, amikor belépek Maharisi csarnokába.
Mint rendesen, pompás tigrisbőrén, a kerevet közepén ül. A füstölő-rudacskák lassan izzva égnek a mellette álló asztalkán átható tömjénes illattal árasztva el a termet. De ma a bölcs nincsen olyan távol az emberektől, nem burkolódzik abba az önkívülethez fogható szellemi elmélyedésbe, mint ama különös alkalommal, amikor először kerestem föl. Szeme világosan fordul e világ felé, és megértően tekint rám, amidőn meghajlom előtte, szája pedig szíves és kedves mosolyra nyílik.
Tiszteletteljes távolságban mesterüktől néhány tanítvány kuporog a csarnokban; máskülönben a helyiség üres. A tanítványok egyike a hűsítő legyező kötelét húzgálja, s a legyező lapja lustán libben a nehéz levegőben.
Szívemben tudom, hogy úgy jöttem ide, mint aki szeretne beállni tanítványnak, és lelkem nem nyugodhat meg addig, amíg nem hallom a Maharisi döntését. Igaz ugyan, hogy erősen reménykedem, hiszen az a sajátságos erő, amely sietve idehozott Bombayből, megfellebezhetetlen parancs, határozott és tekintélyerejű irányítás volt a felsőbb régiókból. Néhány szóval túlesem a szükséges magyarázatokon, aztán röviden és merészen a Maharisi elé terjesztem kérelmemet.
Ő továbbra is mosolyogva néz rám, de nem szól semmit.
Némi nyomatékkal ismétlem meg kérésemet.
Újabb hosszas szünet következik, de végül a Maharisi mégis válaszol. Nem veszi igénybe a tolmács szolgálatát, és egyenesen angolul intézi szavait hozzám.
- Mire való folyton mesterekről és tanítványokról beszélni? Ezek a megkülönböztetések csak a tanítvány látószögéből léteznek. Annak a szemében, aki már megismerte önnön igaz valóját, nincs többé sem mester, sem tanítvány. Az ilyen ember már mindenkire egyenlő szemmel néz.
Halványan olyasvalami dereng föl bennem, mintha visszautasításban részesülnék. Más módon igyekszem kérésemet újra kifejezésre juttatni, de a Maharisi nem látszik tudomást venni erről. Végtére mégis így szól:
- Önmagában, tulajdon szellemi valójában kell megtalálnia mesterét. Úgy kell szemlélnie testét, mint ahogyan a test látja önmagát; a test nem az igazi magunk.
Gondolataimban kezd kialakulni a benyomás, hogy a Maharisit nem lehet közvetlenül beleegyező válaszra bírni, és hogy a várva várt feleletet valami más úton kell megtalálnom, bizonyára azon az elvontabb, homályosabb úton, amelyre szavaival célzott. Így hát nem feszegetem tovább a kérdést, és beszélgetésünk a látogatásom felszínes és anyagias vonatkozásaira tér át. A délutánt azzal töltöm, hogy huzamos tartózkodásra teszek előkészületeket.

* * *

A következő hetek különös, szokatlan élet körébe vonnak. Nappalaimat a Maharisi csarnokában töltöm, bölcsességének összefüggéstelen töredékeit szedegetem föl, és halvány utalásokat keresek az engem annyira érdeklő válaszra; éjszakáim pedig, mint addig is, kínzó álmatlanságban telnek, amint testem elnyúlik a sebtében felépített kunyhó kemény földjére terített pokrócon.
Ez a szerény tanya körülbelül száz méternyire áll a remeteteleptől. Vastag falai vékonyan vakolt agyagból készültek, de a tetőt szilárd cserépfödél védi az esős évszak vizei ellen. A kunyhó környékét irdatlan bozót, a nyugat felé elnyúló dzsungel szegélyének része borítja. A vadon tájkép a természetet a maga eredeti, szelídítetlen nagyságában tárja föl. Köröskörül mindenütt kaktuszsövények húzódnak, s e növény tövisei nagy, durván hegyezett tűkhöz hasonlítanak. Túl a kaktuszok sávján a dzsungel törpe cserjék és csenevész fák függönyével zárja le a tájat. Északon a hegy súlyos tömege emelkedik fémesen színezett szikláival és barna talajával, Dél felé hosszú tó terül el, amelynek csöndes vize késztetett arra, hogy közelében üssek tanyát; a tóparton facsoportok állnak, s a lombok közt szürke és barna majmok családjai tanyáznak.
Egyik nap pontosan olyan mint a másik. Reggelente korán kelek és figyelem, hogyan változtatja a hajnal a dzsungelt szürkéből zölddé, majd arannyá. Aztán beleugrom a vízbe, és gyorsan végigúszom a tavacska hosszát oda és vissza, akkora zajt csapva, amekkorát csak bírok, hogy elriasszam a leselkedő kígyókat. Ezután öltözködés és borotválkozás következik, majd az egyetlen fényűzés, amelyet itt megengedhetek magamnak: három csésze zamatos, pompás, üdítő tea.
- Mister, a teavizes fazék készen áll - jelenti Rádzsu, bérelt szolgafiúm. Eleinte egy árva szót sem tudott angolul, de most már összeszedett ennyit, sőt még többet is, amire alkalomadtán megtanítottam. Igazi mintaszolga, mert bizakodó elszántsággal teszi tűvé a kis várost, azokat a furcsa dolgokat és élelmiszereket keresve, amelyekért nyugati gazdája reménykedve elküldte; vagy csöndesen üldögél a Maharisi csarnoka előtt az elmélkedés idején, ha gazdájának közben netalán eszébe jutna valami parancsot adni. Hanem mint szakács képtelen felfogni a nyugati ízlést, ebben valami furcsa és nyakatekert dolgot lát. Néhány kínos kísérlet után magamra vállalom a konyhabeli tevékenység fontosabb részét, azzal csökkentve munkámat, hogy tömörebb étkezéseimet napi egyetlen étkezésre szállítom le. De naponta háromszor teázom, s ez nemcsak egyetlen földi örömöm, hanem egyben erőim fenntartója is. Rádzsu a verőfényben áll, és csodálkozva nézi, mennyire élvezem ezt a dicső barna főzetet. Teste csiszolt ébenként csillog az éles sárga napfényben, mert Rádzsu a fekete dravidáknak, India őslakóinak telivér leszármazottja.
Reggeli után lassan, kényelmesen a remetetelepre sétálok, és néhány percre megállok az édes illatú rózsabokrok előtt a telep bambuszoszlopokkal bekerített kertjében, vagy pihenek egy keveset a kókuszdiókkal terhes pálmák lehajló levelei alatt. Igazi élvezet a remetetelep kertjében sétálgatni, amikor a Nap még nem fejti ki teljes erejét, a sokféle tarka virágot nézegetve és belehelve illatukat.
Akkor aztán belépek a csarnokba, meghajlom a Maharisi előtt, és csöndesen leülök, keresztbetett lábakkal. Egy ideig esetleg olvasok vagy írok, vagy beszélgetésbe elegyedem egyik-másik tanítvánnyal, vagy valami kérdéssel fordulok a Maharisihez, vagy egy óra hosszat elmélyedésbe merülök, követve a gondolatmenetet, amelyet a Maharisi jelölt ki részemre, bár rendesen az esték szolgálnak a meditáció kiszabott idejéül a csarnokban. De akármit teszek is, mindig fokról fokra jobban érzem a hely titokzatos légkörét és a boldogító, áldást hozó kisugárzást, amely szüntelenül az agyamba árad.
Kimondhatatlan nyugalmat élvezek, s ehhez elég, ha csak egy ideig a Maharisi közelében ülök. Gondos megfigyeléssel és gyakori elemzéssel, rövidesen tökéletes bizonyosságra jutok, hogy kölcsönös áramlat indul meg közöttünk, valahányszor egymás közelében vagyunk. A jelenség lemérhetetlenül finom, és tévedhetetlenül megállapítható.
Tizenegykor visszatérek a kunyhóba déli étkezésre és pihenésre, majd ismét a csarnokba megyek, hogy megismételjem a délelőtti programot. Elmélkedéseimet és beszélgetéseimet olykor a környéken tett séták szakítják meg, vagy bemegyek a kis városba, hogy a hatalmas templomban folytassam vizsgálódásaimat.
A Maharisi déli étkezése után, időnként váratlanul meglátogat kunyhómban. Megragadom az ilyen alkalmakat, hogy újabb és újabb kérdésekkel gyötörjem, ő pedig türelmesen, rövid, epigrammákra emlékeztető mondatokban felel, bár válaszai némelykor olyan kurták, hogy alig nevezhetők kerek mondatoknak. Hanem egyszer, amidőn éppen valami új problémát vetek föl, nem ad választ. Ehelyett kitekint a láthatáron elnyúló bozóttal födött hegyek felé, és mozdulatlan marad. Percek múlnak el, de szeme még mindig mereven a messzeségbe néz, tudata is mintha távol járna. Nem tudom megállapítani, vajon figyelme valami távoli szellemi lényre irányul-e vagy pedig befelé fordul? Eleinte nem tudom, hallotta-e szavamat egyáltalán, de a beálló mély csöndben, amelyet képtelen volnék megszakítani, a magam ésszerű elméjénél nagyobb erő kezd áhítatos tiszteletet gerjeszteni bennem, míg végül egészen lenyűgöz.
Álmélkodásomon keresztültör az eszmélés, hogy kérdéseim csupán húzások valami végtelen játszmában, a határt nem ismerő gondolatok játékában. S arra is ráeszmélek, hogy valahol bennem rejlik a bizonyosság forrása, és ez a vágyva vágyott igazság vizével üdíthet; jobb is lenne abbahagynom a kérdezősködést, ehelyett inkább arra törekedve, hogy megismerjem a magam szellemi mivoltának mérhetetlen erőforrásait. Így hát hallgatok és várok.
A Maharisi mozdulatlan szeme csaknem fél órán át egyenesen maga elé mered, mintha elfeledkezett volna rólam - de teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a felséges megismerés, amely egyszerre elárasztott, nem egyéb, mint az ebből a titokzatos és megingathatatlan emberből kiáradó telepatikus sugárzásnak tovaterjedő gyűrűzése.
Egy másik látogatásakor sötéten látó hangulatban talál. Arról a dicsőséges célról beszél, amely az olyan embert várja, aki elindul a szellemi önmegismerés útján.
- De Maharisi, ez az út tele van nehéz akadályokkal, és én tudatában vagyok gyöngeségemnek - panaszlom.
- Ez a legbiztosabb módja annak, hogy az ember megnehezítse előrejutását - felel rendíthetetlenül-, ha valaki a sikertelenség félelmével és addigi eredménytelenségeinek gondolatával terheli meg elméjét.
- És ha mégis így volna...? - makacskodom.
- De ha nem így van. Az ember legnagyobb tévedése, ha azt gondolja, hogy ő természettől fogva gyönge vagy rossz. Minden ember igazi természete isteni és erős. Ami benne gyönge vagy rossz, az csak szokásaiban, vágyaiban és gondolataiban áll, de nem benne magában.
Szavai erőt fokozó szer gyanánt hatnak rám. Felüdítenek és lelkesítenek Ha más embernek, kisebb és gyöngébb valakinek az ajkáról hallanám, nem sok jelentőséget tulajdonítanék e szavaknak, és konokul ellentmondanék nekik. De a benső hang meggyőz afelől, hogy a bölcs nagy és tekintélyerejű szellemi átélés mélységeiből szól, nem pedig úgy, mint az elméleteket hangoztató professzor, aki csak a spekuláció vékony falábainak magasságából beszélhet.
Más alkalommal, amikor a Nyugatra fordul a szó, így vágok vissza:
- Könnyű önnek elérni és megőrizni a szellemi derűt és nyugalmat itt ebben az erdei magányban, ahol semmi sem zavarja vagy téríti félre a figyelmét!
- Ha valaki elérte a célt, ha valaki megismerte a Megismerőt, akkor nincs többé különbség aközött, hogy egy londoni házban vagy az erdei magányban él-e - hangzik nyugalmas válasza.
Egy ízben elítélem az indiaiakat, amiért elhanyagolják az anyagi fejlődést. A Maharisi nagy meglepetésemre elismeri vádam helytálló voltát.
- Ez igaz. Mi visszamaradt faj vagyunk. De kevés igényünk van. Társadalmunknak helyes újításokra van szüksége, csakhogy mi sokkal kevesebbel megelégszünk, mint önök nyugaton. Így hát az, hogy elmaradottak vagyunk, még nem jelent annyit, hogy boldogtalanabbak is volnánk.

* * *

Hogyan jutott a Maharisi ahhoz a különös erőhöz és még különösebb életfelfogáshoz, amelynek birtokában van? Saját, bár nehezen megnyilatkozó szavaiból és tanítványainak beszédéből apránként összeállítottam élettörténetének töredékes vázlatát.
1879-ben született egy faluban, harminc mérföldnyire Madurától, ettől a nevezetes dél-indiai várostól, ahol az ország legnagyobb temploma áll. Apja, aki jogi pályán működött, jó brahman családból származott. Nyilván rendkívül jótékony ember lehetett, mert sok szegény embert látott el táplálékkal és ruházattal. A fiú később Madurába ment, hogy tanulmányait elvégezze, s itt az amerikai hittérítők iskolájában szedte föl csökevényes angol nyelvismeretét.
A fiatal Rámana eleinte szerette a játékot és a sportot. Birkózott, bokszolt és veszedelmes folyókat úszott át. Nem árult el különösebb érdeklődést a vallási vagy bölcseleti dolgok iránt. Akkori életében az egyedüli kivételes vonás az alvajárásra irányuló hajlamában mutatkozott és abban, hogy olyan mély volt az álma, hogy a legerőszakosabb zavarás sem tudta fölrázni. Iskolatársai rájöttek erre, és mindenféle tréfát űztek vele. Napközben féltek kemény öklétől, de éjszaka belopództak hálókamrájába, kicipelték a játszótérre, alaposan elverték, nagyokat ütöttek a fülére, aztán visszavezették az ágyához. Ő mit sem tudott minderről, és reggel sem emlékezett a történtekre.
A lélektan értője, aki helyesen fölismerte az alvás természetét, ebben a fiú szokatlanul mély figyelemösszpontosító képességét láthatja, amely eléggé rámutat misztikus hajlamára.
Egy napon valamelyik rokona fölkereste Madurában, és Rámana kérdésére elmondta, hogy éppen hazatérőben van zarándokútjáról, amelyet Arunácsala templomához tett. A név fölrázott valamit a fiú lelkének szunnyadó mélységeiben, s olyan különös reménykedéssel és várakozással töltötte el, amelyet ő maga sem tudott megérteni. Megtudakolta, hol van az a templom, és azontúl folyton kísértette ennek a gondolata. Ez a templom rendkívüli fontosságot nyert szemében, de magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért jelentene számára többet Arunácsala, mint India sok-sok más temploma.
Folytatta tanulmányait a missziós iskolában, de nem tanúsított semmi különös képességet, noha elismerték, hogy munkáját mindig értelmesen végzi. De amidőn tizenhét éves lett, a sors gyors és hirtelen fordulata kizökkentette életét megszokott kerékvágásából.
Megvált az iskolától, és teljesen abbahagyta tanulmányait. Sem tanárainak, sem rokonainak nem szólt erről, mielőtt így határozott volna. Mi volt az oka ennek a nem sokat ígérő változásnak, amely jövendő kilátásaira sötét felhő árnyékát vetette?
A fordulat oka az ő szemében indokolt lehetett, bár mások meglehetősen zavarosnak tarthatták volna. Az élet, az emberek legfőbb tanítója, a fiatal diákot más irányba és más cél felé terelte, mint amelyet tanárai elébe tűztek. S a változás különös módon állt be, körülbelül hat héttel azelőtt, hogy Rámana abbahagyta tanulmányait, és végképp eltűnt Madurából.
Egy napon egyedül üldögélt szobájában, amidőn egyszerre megmagyarázhatatlan halálfélelem fogta el. Egészen világosan tudatára ébredt, hogy meg fog halni, holott külsőleg a legjobb egészségnek örvendett. Lélektani jelenség volt ez, hiszen semmi elfogadható ok nem volt arra, hogy meghaljon. De őt mégis teljesen hatalmába kerítette ez az érzés, és haladéktalanul készülődni kezdett a bekövetkezendő eseményre.
Hanyatt feküdt a padlón, tagjait mereven kinyújtotta, mint a holttest, lehunyta szemét, becsukta száját, és végül még a lélegzetét is visszatartotta: "Most hát - mondotta magában - ez a test meghalt. Megmerevedve viszik ki majd a halottégető térségre s ott elhamvasztják. De ha a test meghalt, vajon é n is meghaltam? Én vagyok ez a test? E test most mozdulatlan és merev. De én továbbra is teljes erővel érzem élő valómat, függetlenül ettől az állapottól."
Ezekkel a szavakkal szokta leírni a Maharisi azt a kísérteties élményt, amelyen átesett. Hogy azután mi történt, azt nehezebb megérteni, mint leírni. Mintha mély, de tudatos önkívületbe süllyedt volna, s ebben belémerült az önvaló forrásába, a lét eredendő lényegébe. Egészen világosan megértette, hogy a test valami külön dolog, és az ént nem érintheti a halál. Az önvaló nagyon valóságosnak bizonyult, de oly mélyen rejtőzik az ember létében, hogy odáig nem eszmélt rá.
Rámana ebből a meglepő élményből teljességgel megváltozva emelkedett ki. Csaknem minden érdeklődését elvesztette a tanulmány, sport, barátok és más hasonló dolgok iránt, mert érdeklődése most már az igaz önvaló felséges tudatára irányult, amelyet oly váratlanul fedezett fel. A halálfélelem éppoly titokzatosan szertefoszlott, mint ahogy jött. Belső nyugalom, derű és szellemi erő gyönyöre töltötte be, s ez azóta sem hagyta el.
Azelőtt mindjárt kész volt a megtorlásra, ha társai bosszantották vagy csínyeket űztek vele, de most már mindent szelíd alázattal tűrt el. Ha igazságtalanság érte, közönnyel fogadta, tökéletes alázattal viselkedett. Föladta régi szokásait, és amennyire csak tehette, igyekezett egyedül maradni, mert olyankor elmélyedt, és átengedte magát az isteni öntudat mindent elárasztó áramlatának, amely figyelmét állandóan életének benső magva felé irányította.
Ezt a mélységes változást jellemében természetesen mások is észrevették. Egy alkalommal bátyja belépett a szobába, amikor a fiúnak a házi feladatát kellett volna végeznie, de ehelyett lehunyt szemmel, meditációba merülve találta. Az iskolakönyvek és füzetek szerteszét szórva hevertek a szobában. Rámana bátyját ez a hanyagság annyira felbosszantotta, hogy éles, gúnyos szavakkal förmedt öccsére:
- Mi hasznát vehetnénk itt az ilyen fickónak? Ha úgy akarsz viselkedni, mint valami jógi, akkor minek jársz iskolába?
A fiatal Rámanát ezek a szavak mélyen érintették. Azonnal belátta igazságukat, és elhatározta, hogy ennek megfelelően cselekszik. Apja már nem élt, és tudta, hogy nagybátyja és fivérei gondját fogják viselni édesanyjának. Valóban nem volt mit keresnie addigi környezetében. S ekkor elméjébe villant a név, amely már közel egy év óta üldözte, amelynek minden betűje szinte elbűvölte, Arunácsala templomának neve. Oda fog menni, ámbár nem tudta volna megmondani, hogy miért éppen ezt a helyet választja. De valami sürgető parancs szólalt meg bensejében, és a maga akaratából, őhelyette hozta meg a döntést. Mindez előre megfontolt szándék nélkül ment végbe.
- A szó szoros értelmében igézet hozott ide - mondotta nekem a Maharisi. - Ugyanaz az erő, amely önt Bombayből erre a helyre vonzotta, hozott ide engem Madurából.
S így a fiatal Rámana, követve szíve sugallatát, elhagyta barátait, családját, az iskolát és tanulmányait, hogy útra keljen Arunácsala és egy mindennél mélyebb szellemi megvilágosulás felé. Rövid búcsúlevelet hagyott hátra; ezt ma is őrzik a remetetelepen. A levél kacskaringós tamil betűi ezeket a szavakat tartalmazzák:
"Elmentem, mert Atyámat keresem, és az Ő parancsának engedelmes-kedem. Ez csak annyit jelent, hogy erényes útra vállalkoztam. Ezért hát senkinek sem kell bánkódnia emiatt. Ne költsetek pénzt a keresésemre."
Három rúpiával a zsebében és a világi dolgokban való teljes tapasztalatlansággal indult útjára a Dél belső vidékei felé. A csodálatos események, amelyek ezzel az úttal jártak, meggyőzően bizonyítják, hogy valami titokzatos hatalom óvta és vezette őt. Amidőn végtére elérte útja célpontját, nem volt már semmije, és vadidegen emberek közé jutott. De a világról való teljes lemondás lelkesültsége erős lánggal lobogott benne. Az ifjú annyira megvetett minden földi tulajdont, hogy köntösét is eldobta, és egészen meztelenül ült le meditációs testtartásában a templom udvarán. Egy pap észrevette, és korholó szóval illette, de eredménytelenül. Más felháborodott papok is odajöttek, és heves erőfeszítéseikkel végül engedményre bírták az ifjút. Beleegyezett, hogy keskeny ágyékkendőt vegyen magára, s azóta is mind a mai napig csak ennyit visel.
Hat hónapon át a templom környékének különböző pontjain üldögélt, sohasem hagyta el a helyet. Minden élelme kevés rizsből állt, ezt is naponta egyszer az egyik pap hozta neki, akit meglepett az ifjú különös magatartása. Mert Rámana egész napon át misztikus önkívületbe és szellemi elragadtatásba merült, oly mélyen, hogy egyáltalán tudomást sem vett a környező világról. Amikor néhány durva muzulmán suhanc görönggyel dobálta meg s aztán elszaladt, Rámana ezt észre sem vette, csak órák múlva vett tudomást az esetről. Szívében semmi neheztelést nem érzett bántalmazóival szemben. A templomba tóduló zarándokok sokasága azonban lehetetlenné tette, hogy megtalálja azt a magányt, amelyet óhajtott. Így hát elhagyta a templomot, és egy csöndes kis szentély mellett telepedett le, künn a réteken, távolabb a falutól. Másfél évig maradt itt. Megelégedett az élelemmel, amelyet a szentély ritka látogatói hoztak neki.
Egész idő alatt senkihez sem beszélt; ajka egyetlen egyszer sem nyílt szóra míg három esztendő nem telt el odaérkezése óta. Nem mintha hallgatás fogadalmát tette volna, hanem mert valami benső parancs arra késztette, hogy minden erejét és figyelmét a szellemi életre összpontosítsa. Amidőn aztán elérte misztikus célját, nem volt szükség többé az elzárkózásra és ismét beszélni kezdett, bár a Maharisi mai napig is rendkívül hallgatag ember maradt.
Kilétét teljesen titokban tartotta, de különböző események láncolata révén, két évvel az eltűnése után édesanyja fölfedezte tartózkodási helyét. Erre legidősebb fia kíséretében fölkereste Rámanát, és sírva kérlelte, hogy térjen haza vele. Az ifjú nem volt hajlandó elhagyni helyét. Miután a könnyek nem értek célt, anyja szemrehányásokkal kezdte illetni közönyössége miatt. Rámana végül egy darab papirosra leírta válaszát hogy az emberek sorsát magasabb hatalmak irányítják, és bármit tegyen is édesanyja, az ő sorsát nem változtathatja meg. Hozzáfűzte a tanácsot, hogy anyja nyugodjon bele a helyzetbe, és ne búslakodjék többé miatta. S az anyának engednie kellett fia nyakas kitartásával szemben.
Ez az esemény fölkeltette az emberek érdeklődését, és egyre többen zavarták magányában, ahogy megbámulták a fiatal jógit. Rámana ezért innen is elment, megmászta a Szent Jelzőtűz Hegyét, ott egy nagy barlangban ütött tanyát, és évekig lakott ebben. Ezen a barlangon kívül még egynéhány ilyen sziklaodú van a hegyen, és mindegyikben szent emberek vagy jógik tanyáznak. De az a barlang, amelyben a fiatal Rámana keresett menedéket, nevezetesebb volt a többinél, mert egy régen élt nagy jógi sírja állt benne.
A hinduk rendszerint elégetik halottaikat, de úgy tartják, hogy ezt nem szabad megtenniük olyan jógi testével, aki a legmagasabb tökéletességre jutott, mert úgy hiszik, hogy az élet lehelete vagy a láthatatlan életáram évezredeken át a testében marad, és megóvja ezt a feloszlástól. Ilyen esetben a jógi testét megfürösztik, és szentelt olajjal kenik meg, aztán ülő helyzetben, keresztbe vetett lábakkal helyezik sírba, mintha még mindig meditációba volna mélyedve. A sír nyílását nehéz kővel zárják le és betapasztják. Az ilyen síremlék rendesen zarándoklás célpontjává válik. Még egy másik oka is van annak, hogy a nagy jógikat nem hamvasztják el, hanem eltemetik, s ez abban a hitben áll, hogy testüket nem szükséges megtisztítani a tűzben, mert már életükben megtisztultak.
Érdekes figyelembe venni, hogy a barlangok mindig kedvenc tanyái voltak a jógiknak és szenteknek. A régiek a barlangokat az isteneknek szentelték; Zarathusztra, a párszi vallás alapítója, szintén barlang mélyén elmélkedett; sőt Mohamed is barlangban részesült vallásos élményeiben. Az indiai jógiknak jó okuk van rá, hogy barlangokat és föld alatti tanyákat válasszanak lakóhelyül, ha nem találnak jobb helyet. Mert a sziklaodúkban védelmet találnak az idő viszontagságai és a hőmérséklet gyors változásai ellen, amelyek a trópusok alatt élesen elválasztják a nappalt az éjszakától. A barlangokban kevesebb a világosság és zaj, amelyek megzavarhatnák elmélyedésüket. És ha valaki a barlangok elzárt levegőjét szívja, ezt feltűnően csökkenti az étvágyat, s így lehetővé teszi, hogy a legcsekélyebb táplálék elég legyen a test fenntartásához. Még egy ok is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Rámana ezt a bizonyos barlangot válassza a Szent Jelzőtűz Hegyén: a szép kilátás. Ha kiállunk a barlang mellett előreszögellő szirtre, végigtekinthetünk az alant messze szétterülő síkságon és a kis városon, amelynek közepén az óriási templom emelkedik. A messzeségben, a síkság határán hosszú hegysor zárja le az elragadó képet.
Elég az hozzá, hogy Rámana évekig élt ebben a borongós barlangban, misztikus elmélkedésekbe és mélységes önkívület elragadtatásaiba merülve. Nem volt jógi a szó ortodox értelmében, hiszen sohasem tanulmányozta a jóga egyik rendszerét sem, és nem volt tanítványa semmilyen mesternek. A benső ösvény, amelyet követett, egyszerűen csak az önmegismeréshez vezető út volt; s az utat egyedül az mutatta neki, amit benső vezetőjének ismert föl.
1905-ben pestis ütötte föl fejét a környéken. A rettegett kórságot valószínűleg Arunácsala templomnak egyik zarándok látogatója cipelte be magával. A pestis olyan borzasztó pusztítást vitt véghez a lakosság közt, hogy csaknem mindenki elhagyta a kis várost és rémülten menekült biztonságosabb falvakba vagy városokba. Az elhagyott környék annyira elcsöndesedett, hogy a tigrisek és leopárdok előbújtak erdei rejtekükből, és az utcákon kóboroltak. De noha bizonyára sokszor kalandoztak a hegyoldalban, hiszen ez útjukba esett a város felé, s bizonyosan nem egyszer elhaladtak a Maharisi barlangja előtt, ez mégsem volt hajlandó elhagyni helyét, hanem éppoly nyugodt és rendíthetetlen maradt, mint mindig.
Ebben az időben a fiatal remete akaratán kívül szert tett egy tanítványra, aki annyira ragaszkodott hozzá, hogy mindenáron mellette akart maradni, és szolgálataival Rámana csekély életszükségleteiről gondoskodni. Ez az ember már meghalt, de a többi tanítvány közt tovább élt a legenda, amelyet először ő mondott el, hogy éjjelenként egy nagy tigris jött a barlanghoz, és Rámana kezeit nyalogatta, míg a remete barátságosan simogatta a vadállatot. A tigris egész éjjel ott ült előtte, és csak hajnalban állt odébb.
Az India-szerte elterjedt vélemény azt tartja, hogy a jógik és fakírok a dzsungelekben vagy a hegyek közt, ahol oroszlánok, tigrisek, kígyók és a vadon más állatai fenyegetik az életbiztonságot, veszélytelenül és bántatlanul járhatnak-kelhetnek, ha megfelelő jógaerőre tettek szert. Egy másik történet elmondja Rámanáról, hogy egy délután éppen tanyájának keskeny bejárata előtt ült, amikor váratlanul egy nagy kobra siklott sziszegve elő a sziklák közül, és megállt előtte. A kígyó fölemelkedett, felfújta taraját, de a remete még csak meg sem mozdult. Az ember és az állat percekig nézett egymás szemébe. Végül is a kígyó tovasiklott, és nem bántotta Rámanát, noha olyan közel volt hozzá, hogy kényelmesen odakaphatott volna fogával.
A különös fiatalember szigorú és magányos életének első szakasza azzal zárult le, hogy szilárdan és tartósan megtalálta benső erejét szellemének legmélyén. Az elvonulás ekkor már nem volt feltétlenül szükséges, de ő továbbra is a barlangban maradt, egészen addig, amíg egy nevezetes brahman panditnak, Ganapati Sásztrinak a látogatása fordulatot nem hozott életébe, mely ettől fogva ismét szorosabban kapcsolódott embertársai életéhez. A pandit nem sokkal azelőtt érkezett oda, hogy a templom közelében élve tanulmányokat folytasson és elmélkedjék. Véletlenül hírét vette, hogy a hegyen egy egészen fiatal jógi tanyázik, s merő kíváncsiságból keresésére indult. Amikor megtalálta Rámanát, az éppen mereven a Napba nézett. Nem volt szokatlan dolog, hogy a remete órákon át a Nap vakító fényére irányítsa szemét, míg az el nem tűnt a láthatár alatt. Az európai, aki még nem tapasztalta, aligha képzelheti el, mit jelent az indiai Nap kora délutáni kápráztató ragyogása. Emlékszem, amikor egy ízben nem az alkalmas időben vágtam neki egy hegy megmászásának, és visszatérőben sehol sem kínálkozott menedék a déli nap teljes erejű verőfénye elől. Jó ideig úgy tántorogtam és szédültem, mint a részeg. Így aztán helyesebben értékelhetjük a fiatal Rámana teljesítményét, amikor fölfelé irányított arccal és merev szemmel, pillájának rezdülése nélkül viselte el a Nap könyörtelen sugarait.
A pandit már több mint tíz év óta tanulmányozta a hindu bölcsesség legfontosabb könyveit, és szigorú vezeklő életet folytatott, hogy valami kézzelfogható szellemi eredményt érjen el, de még mindig kételyek és benső zavarok kínozták. Kérdést tett föl Rámanának, és tizenöt perc múlva olyan választ kapott, amely meglepte bölcsességével. További kérdéseket intézett hozzá a maga bölcseleti és szellemi problémáival kapcsolatban, és még nagyobb meglepetéssel hallgatta a válaszokat, amelyek eloszlatták az elméjében évek óta uralkodó gyötrelmes zavart és bizonytalanságot. Végül leborult a fiatal remete előtt, és a tanítványává lett. Sásztrinak is megvoltak a maga követői Vellurban, s amikor később visszatért ide, közölte híveivel, hogy egy Maharisit (nagy bölcset és látnokot) talált, s ez kétségkívül a legmagasabb szellemi megismerésre jutott, mert tanításai egészen eredetiek, s a pandit egyetlen könyvben sem olvasott azokhoz egészen hasonlót. Ettől fogva a tanul emberek Maharisinek kezdték nevezni a fiatal Rámanát, a köznép pedig isteni lényként akarta tisztelni, amikor tartózkodási helye és személyes kiválósága ismertebbé vált. De a Maharisi erélyesen megtiltotta a hódolatnak hasonló megnyilatkozásait. Jelenlétében hívei tartózkodtak is az ilyesmitől, de maguk közt, vagy amikor velem beszélgettek, követőinek s a környéken lakóknak vagy része mint valami istent emlegette.
Idővel tanítványok kis csoportja csatlakozott a Maharisihez. A hegy egyik alacsonyabb pontján gerendavázas kunyhót építettek, és rávették Rámanát, hogy lakjon ott velük együtt. Az évek folyamán anyja is meg-meglátogatta rövid időre, és belenyugodott fia hivatásába. Amikor legidősebb fia és többi rokona meghalt, a Maharisihez ment, és kérte, hogy a közelében élhessen. Ő beleegyezett. Az idős asszony a Maharisi mellett töltötte hátralévő hat esztendejét, és lelkes hívévé vált tulajdon fiának. A kis remetetelepen élvezett vendégszeretet ellenében a konyhai munkát vállalta magára.
Amikor az öreg hölgy meghalt, hamvait a hegy lábánál temették el, és a Maharisi néhány híve kis szentélyt épített a hamvak fölé. Itt örökmécsek égnek az asszony emlékére, aki egy nagy bölccsel ajándékozta meg a világot, és a hívek illatos virágokat helyeznek a kis oltárra az elköltözött szellemének tiszteletére
Idők múltával a Maharisi híre elterjedt a környéken, úgyhogy a templomot felkereső zarándokok többnyire fölmentek a hegyre is, hogy őt meglátogassák, mielőtt hazatérnének. A Maharisi csak nemrégen engedett hívei szüntelen kéréseinek, hogy az új, és nagy csarnokot, amelyet a hegy tövében az ő és a tanítványai részére építettek, megszentelje jelenlétével.
A Maharisi sohasem fogadott el élelmiszernél egyebet, s tartózkodik a pénznek még az érintésétől is. Amije mégis van, azt mások önként adták, helyesebben ráerőltették. Az első években, amikor magányos életet élt és a hallgatás áthatolhatatlan falát emelte maga köré, nem átallt alamizsnás szilkével a kezében lemenni a faluba, és táplálékot koldulni, ha az éhség rákényszerítette. Egy idős özvegy megsajnálta, s azontúl szabályosan ellátta élelemmel, sőt később maga vitte föl Rámanának az eledelt a barlangba. Így nyert igazolást hite, amely arra késztette, hogy hátat fordítson a polgári otthon minden kényelmének, mert a felsőbb hatalmak gondoskodása valóban ellátta tanyával és élelemmel. Azóta igen sok ajándékot ajánlottak fel neki, de ő rendszerint visszautasítja az ilyesmit.
Nemrégiben egy rablóbanda tört be éjszaka a csarnokba. Mindent felforgattak pénzt keresve, de nem találtak csak néhány rúpiát annál az embernél, akire a telep élelembeszerzésének gondja hárult. A rablókat ez annyira felbőszítette, hogy csalódásukban vastag bunkósbotokkal alaposan összeverték a Maharisit, zúzódások foltjait hagyva testén. A bölcs nemcsak türelmesen viselte el a bántalmazást, hanem még kérte is őket, hogy egyenek valamit, mielőtt elmennének, sőt fel is ajánlott nekik némi eledelt. Viselkedésükkel nem válthattak ki belőle egyebet sajnálkozó részvétnél, amelyet szellemi tudatlanságuk ébresztett benne. Futni hagyta őket, de egy éven belül, amint éppen újabb rablást hajtottak végre, hurokra kerültek, és súlyos büntetést kaptak.
Nem egy nyugati elme elkerülhetetlenül arra a véleményre fog jutni, hogy a Maharisi egészen haszontalan életet él. De talán nem árt nekünk, ha egynéhány ember a mi végeszakadatlan tevékenységben kavargó világunktól távolabb ül, és messzebbről vizsgálja életünket. Az ilyen néző többet lát az egészből, és olykor igazabb távlat bontakozik ki előtte. És meglehet, hogy az erdőlakó bölcs, aki teljességgel legyőzte énjét, nem áll mögötte a balgának, akit a világi életben minden kis esemény és körülmény erre-arra zökkent.

* * *

Nap nap után újabb és újabb jeleit ismerem föl a Maharisi nagyságának. A remetetelep furcsán kevert társaságának közepette egy napon egy pária botorkált be a csarnokba. Valami nagy szenvedés gyötri a lelkét, és panaszait kiönti a Maharisi lába előtt. A bölcs nem felel, megőrzi hallgatását és tartózkodását, hiszen különben is könnyen meg lehetne számolni, hány szót ejt ki naponta. Nyugodtan, békésen néz a szenvedő emberre; ennek zokogó panasza fokról fokra elcsöndesedik, és két óra múltán megnyugodva, derűs bizakodással és erőben gyarapodva hagyja el a csarnokot.
Lassanként megtanulom, hogy a Maharisi így szokott segíteni másokon: feltűnés nélkül, némán, de szüntelenül árasztja szellemi erejének gyógyító rezgéseit a zavarodott lelkekbe. Titokzatos távolba ható folyamat ez, amelyről majd egyszer a tudománynak is elkerülhetetlenül számot kell adnia.
Kollégiumot végzett, művelt brahman érkezik, és fölteszi kérdéseit. Sohasem lehet előre tudni, vajon a bölcs választ fog-e adni vagy sem, mert sokszor a hallgatása is mindennél ékesebben szól. De ma közlékeny hangulatban van, és néhány rövid mondattal, amelyek, mint rendesen, mély jelentést hordoznak, sok új gondolkodási irányt tár fel a látogató előtt.
Látogatók és hívek nagy csoportja van együtt a csarnokban, amikor valaki azt a hírt hozza, hogy a kis városban meghalt egy ember, akinek nevéhez több bűntény fűződött. Azonnal róla kezdenek beszélgetni, és egyese, emberi szokás szerint, fölemlegetik bűneit és jellemének legsötétebb vonásait. Amikor aztán az indulatos beszélgetés zaja elült, a Maharisi aznap először nyitja szóra ajkát, és csöndesen megjegyezi:
- Ez mind igaz, de legalább testét nagyon tisztán tartotta, mert naponta kétszer-háromszor is fürdött.
Egy paraszt a családjával több mint száz mérföldnyi utat tett meg, hogy néma hódolattal járuljon a bölcs elé. Teljesen írástudatlan, mindennapos munkájánál alig ért többhöz, legföljebb még vallásának szertartásait és ősi babonáit ismeri. Hallotta valakitől, hogy a Szent Jelzőtűz Hegyének lábánál egy embertestet öltött isten lakozik. Miután háromszor arcra borult a bölcs előtt, csöndesen ül a padlón. Rendületlenül hiszi, hogy útjának eredményeképpen valamilyen szellemi áldás vagy szerencse fogja érni. Felesége kecses mozgással odamegy melléje, és letelepszik a padlón. Bíborszínű köntöse lágy redőkben hull fejétől a bokájáig, s a vége a derekába van tűzve. Sima haja illatos olajtól fénylik. Leánya is vele van. A csinos kislány bokáján ezüst karikák csilingelnek, amint a csarnokba lép. A déliek kedves szokása szerint virágot visel a füle mellett.
A kis család néhány órát tölt ott, alig szól egy szót, csak hódolattal bámul a Maharisire. Nyilvánvaló, hogy a bölcs puszta jelenléte szellemi bizonyosságot, boldogság érzését és - ami a legkülönösebb - megújult hitet ad nekik saját vallásukban. Mert a bölcs minden vallást egyenlőnek tekint, mindegyikükben egy hatalmas élmény jelentős és őszinte kifejezését látja, és Jézust nem kevésbé tiszteli, mint Krisnát.
Balra tőlem hetvenöt esztendős öreg ember kuporog. Jóleső érzéssel rágja a szájába dugott bételtekercset, kezeiben szanszkrit könyvet tart, vastag pillákkal árnyas szemét elmélyedve mereszti a nagy nyomtatott írásra. Brahman, évekig állomásfőnök volt Madrász közelében. Hatvanéves korában vált meg a vasúti szolgálattól, és nem sokkal azután meghalt a felesége. Ő megragadta az így kínálkozó alkalmat, hogy régóta halogatott vágyát megvalósítsa. Tizennégy éven át járt-kelt zarándokolva az országban, fölkereste a bölcseket, a szenteket és jógikat, abban a reményben, hogy talál köztük olyat, akinek személye és tanításai kellő hatást tehetnek rá. Háromszor beutazta Indiát, de sehol sem akadt ilyen mesterre. Nyilván nagyon egyéni és magas követelményeket támasztott. Amikor megismerkedtünk, és kicseréltük tapasztalatainkat, panaszosan emlegette sikertelenségét. Rokonszenvesnek találtam egyszerű és becsületes arcát, amelyen a ráncok mély barázdákat szántottak. Nem volt magasan iskolázott, de egyszerűen és egészen ösztönösen gondoskodott. Jóval fiatalabb lévén nála, kötelességemnek érezten, hogy egy-két jó tanáccsal próbáljam vigasztalni az öreget. Ez meglepő eredménnyel járt. Az idős brahman fölkért, hogy - legyek a mestere!
- Az ön mestere itt van a közelben - mondottam neki, és egyenesen a Maharisihez vezettem. Nem sok idő kellett hozzá, hogy teljesen egyetértsen velem, és lelkes hívévé lett a bölcsnek. A csarnokban lévők közt van egy selyembe öltözött és jómódúnak látszó pápaszemes ember is: bíró, aki szünidejét arra használta fel, hogy meglátogassa a Maharisit. Igyekvő tanítványa és nagy bámulója a bölcsnek, sohasem mulasztja el, hogy legalább évente egyszer fölkeresse. Ez a művelt, jól ápolt és tanult úriember demokratikusan kuporog egy csoport szegény tamil közt, akik derékig meztelenek és testük úgy csillog a rákent olajtól, mint a fényezett ébenfa. Az, ami mindnyájukat idehozta, lerombolja a kasztok tűrhetetlen korlátait, és egységbe forrasztja őket. Ugyanígy járultak fejedelmek és rádzsák a régi időkben tanácsért az erdei risikhez, fölismerve, hogy az igazi bölcsességért érdemes föláldozni a felszínes különbségek látszatát. Fiatal nő lép be tarka ruhába öltözött gyermekével, és hódolva borul le a bölcs előtt. Éppen az élet mély kérdéseiről folyik a szó, az asszony tehát szótlanul ül, nem mer beleszólni a tudós beszélgetésbe. A tanultságot nem tekintik a hindu nők díszének, és ez az asszony is csak igen keveset tud a konyha és a háztartás dolgain felül. De azt világosan tudja, hogy most a tagadhatatlan nagyság közelében van.
Az alkony leszálltakor a csarnokban lévők együttes elmélkedésbe szoktak merülni. A Maharisi gyakran azzal ad jelt erre, hogy szinte észrevehetetlen átmenettel önkívületszerű révültségbe merül, elzárva érzékeit a külvilág elől. E mindennapos elmélkedések folyamán s a bölcs nagy hatású közelségében megtanultam, hogyan irányítsam gondolataimat befelé, egyre jobban elmélyülve. Ha az ember gyakran kapcsolatba jut a bölccsel, lehetetlen, hogy ne világosodjék meg bensejében, mintha a Maharisi szellemi fényköréből kisugárzó világosság hatná át. Ismételten tudatára ébredek, hogy a Maharisi a csöndes nyugalomnak ebben az idejében elmémet az ő saját szellemi körébe vonja. S ilyenkor kezdem megérteni, miért jelent ennek az embernek a hallgatása még többet, mint a szavai. Nyugalmas, kimért egyensúlya beteljesedett erőt takar, amely a hallható beszéd vagy látható cselekvés közege nélkül is ellenállhatatlanul hatni tud másokra.
Vannak pillanatok, amidőn olyan erősen érzem ezt a hatalmat, hogy tudom: bármit parancsolna is most a bölcs, azonnal készségesen engedelmeskednék. De a Maharisinek eszébe sem jut követőit a szolgai engedelmesség láncára fűzni, és mindenkinek meghagyja legteljesebb cselekvési szabadságát. Ebben a tekintetben nagyon előnyösen különbözik a legtöbb mestertől és jógitól, akivel Indiában találkoztam. Elmélkedéseim azt az irányt követik, amelyre a bölcs első látogatásomkor utalt, amidőn szinte kétségbe ejtett válaszainak ködös határozatlanságával. Elkezdtem önnön valóm mélyére tekinteni.
Ki vagyok én?
Ez a húsból, vérből és csontból álló test vagyok én?
Én vagyok-e az elme, a gondolatok és az érzések, amelyek minden más személytől megkülönböztetnek engem?
Eladdig egészen természetes módon és kétségbevonhatatlanul igenlő választ adtam volna ezekre a kérdésekre, de a Maharisi figyelmeztetett rá, hogy ne legyek annyira biztos a dologban. Mindamellett nem volt hajlandó semmilyen rendszeres tanítással szolgálni. Szózatának lényege ez:
- Elmélkedjék fáradhatatlanul ezen a kérdésen: "Ki vagyok én?" Elemezzed egész személyiségedet. Próbáljad megtalálni, hol kezdődik az én gondolata. Folytasd elmélkedéseidet. Fordítsad figyelmedet állandóan befelé. Egy napon majd a gondolat kereke lelassul, és titokzatos módon bekövetkezik az eszmélés. Kövesd ezt az ösztönös eszmélést, engedd megszűnni a gondolkozást, s akkor az eszmélés előbb-utóbb elvezet a végső célhoz.
Nap nap után küszködöm gondolataimmal, és lassan török utat az elme benső rejtekei felé. A Maharisi segítő közelségében elmélkedéseim és a magammal folytatott beszélgetések fokozatosan kevésbé fárasztókká és egyre hatásosabbakká válnak. Állandóan megismételt erőfeszítéseimben a várakozó reménység s az az érzés ösztönöz, hogy vezetés alatt állok. Különös órák jönnek, amidőn világosan tudatában vagyok, hogy a bölcs láthatatlan ereje hatalmasan árad elmémbe, azzal az eredménnyel, hogy mindig valamivel mélyebbre hatolhatok be az emberi elmét környező rejtelmes határterületekre.
Az este mindig azzal zárul, hogy a bölcs, a tanítványai és a látogatók átmennek estebédre az étkezőterembe, s a csarnok kiürül. Minthogy az étkeik nem felelnek meg nekem, de nincs kedvem főzéssel bajlódni, rendesen egyedül maradok, és bevárom, míg visszatérnek. Mindamellett van valami a remetetelep étrendjében, amit igen ízletesnek találok, s ez az aludttej. A Maharisi tudomást szerzett erről, és rendszerint minden este szól a szakácsnak, hogy hozzon nekem egy csésze aludttejet.
Úgy fél órával visszatérésük után a telep lakói és az esetleg ottmaradt látogatók lepedőkbe vagy vékony gyapottakarókba burkolódznak, és nyugovóra térnek a csarnok cseréplapokkal kirakott padlóján. A bölcs maga a kerevetén alszik. Mielőtt betakaródznék fehér leplével, hűséges szolgája alaposan végignyomkodja és olajjal kenegeti tagjait.
Fogok egy vas kézilámpát, elhagyom a csarnokot, és elindulok magányos sétámra a kunyhó felé. A kert virágai, növényei és fái közt ezernyi fénybogárka csapong. Egy alkalommal, amikor a rendesnél két vagy három órával későbben, éjfél fel térek haza, megfigyelhetem, amint ezek a különös bogárkák kioltják kísérteties fényüket. Sokszor nagy számmal hemzsegnek a sűrű bozót és kaktusz közt is, amerre utam vezet. Óvatosan kell járnom, nehogy skorpióra vagy kígyóra lépjek a sötétben. Némelykor annyira elmélyedek a meditációba, hogy nem tudom vagy nem akarom ezt abbahagyni, s így nem fordítok figyelmet a keskeny irtásos ösvényre, amelyen végig kell haladnom. Így térek vissza szerény kunyhómba, becsukom a szorosan záródó, nehéz ajtót és ráhajtom a fatáblákat az üveg nélküli ablaknyílásokra, hogy távoltartsam a hívatlan látogatókat a különféle állatokat amelyek behatolnának. Utolsó pillantásom a pálmaligetre esik, amely a bozótbeli tisztás egyik oldalán áll, és sűrűn egybefonódott legyezős levélsátorát az ezüst holdfény áradatában füröszti.

XVII. FEJEZET
Az elfeledett igazság táblái

Egy délután új látogató vonul be méltóságteljes léptekkel a csarnokba, és helyet foglal egészen közel a Maharisi ülőhelyéhez. Bőrének színe rendkívül sötét, de arca máskülönben nagyon finom kifejezésű. Egy szót sem szól, de a Maharisi azonnal üdvözlő mosollyal néz rá.
Az újonnan érkezett ember személyisége hatalmas benyomást tesz rám. Olyan, mint egy kőből faragott Buddha. Rendkívüli nyugalom ül az arcán. Amidőn szemeink összetalálkoznak, hosszasan és mereven néz rám, míg végül zavarodottan elfordulok. Egész délután egyetlen szót sem szól. Legközelebbi találkozásunk másnap egészen váratlan módon következik be. Elhagyom a csarnokot, és kunyhómba térek, hogy teát készítsek, mert szolgám, Rádzsu elment valamiért a városba. Kinyitom a súlyos ajtót, és éppen át akarok lépni a küszöbön, amikor valami mozgás suhan át a padlón, és megáll alig egy-két arasznyira lábamtól. A sikló mozgás és a halk sziszegés, amelyet inkább képzelek, semmint hallok, még mielőtt láthatnám, már figyelmeztet, hogy kígyó van a szobában. Egy pillanatra a lábam előtt leselkedő halál olyan borzadással tölt el, hogy nem tudom, mit tegyek. Nem tudom levenni megbűvölt tekintetemet a kígyóról... de ez mégis irtózatba ejt. Idegeim a megpattanásig feszülnek. Borzadály és undor kavarog föl szívem mélyéből, de szemem továbbra is a kígyó szépen formált fejére mered. A váratlan találkozás egészen megbénított. A rosszindulatú hüllő is mereven figyel engem hideg szemével, és kifeszíti a taraját izmos nyakán. Végre összeszedem magam, és gyorsan visszahúzódom. Éppen nehéz faágat akarok keresni, hogy eltörjem a gerincét, amidőn a tegnapi új látogató alakja megjelenik a tisztáson. Nemes arca, méltóságteljes, elmélyedő tekintete valamennyire visszaadja nyugalmamat. Közeledik kunyhómhoz, egyetlen pillantással megérti a helyzetet, és zavartalanul az ajtóba lép. Kiáltva figyelmeztetem, de ő ügyet sem vet rá. Idegeim ismét felmondják a szolgálatot. Az idegen, bár fegyvertelen, mindkét kezét kinyújtja a kígyó felé!
A kígyó villás végű nyelve ide-oda csapkod nyitott szájában, de nem próbál rátámadni. E pillanatban két ember, akiket kiáltásom figyelmeztetett, sietve közeledik kunyhómhoz a kis tó mellől, ahol mosakodtak. De még mielőtt odaérnének, a különös látogató már egészen a kígyó előtt áll, a kígyó lehajtja fejét előtte, s ő szelíden símogatja a hüllőt!
A szép, de mérget rejtő fej nem vicsorítja többé fenyegető fogait. Közben már odaér a másik két ember. Ekkor a hajlékony test, mintha a kígyó ismét összeszedte volna magát, gyorsan mozogni kezd, négyünk szeme láttára sebesen kisiklik a kunyhóból, és eltűnik a bozót biztonságos sűrűjében.
- Fiatal kobra - jegyzi meg az utóbb érkezettek egyike, egy városbeli jómódú kereskedő, aki gyakran jön el a bölcshöz, hogy hódoljon előtte vagy beszélgessen vele.
Kifejezem bámulatomat afölött, hogy milyen vakmerően nyúlt a kígyóhoz első látogatóm.
- Ó, ez Rámia jógi - felel kérdésemre a kereskedő. - Egyike a Maharisi legelőrehaladottabb tanítványainak. Rendkívüli ember!
A jógival lehetetlen beszélgetnem, mert kiderül, hogy szigorú hallgatás fogadalmát tette, s amellett a telugu nyelvterületről való. Angol nyelvismerete éppoly korlátozott, mint az én telugu tudásom, vagyis majdnem semmi. Megtudom azt is, hogy teljesen visszavonulva él, és általában senkivel sem érintkezik; egy kis kőkunyhóban lakik, amelyet a tó túlsó oldalán álló nagy sziklák árnyékában épített magának. Már tíz év óta a Maharisi tanítványa.
Mindamellett nemsokára sikerül áthidalni a bennünket elválasztó szakadékot. A tó mellett találkozom vele, rézkorsójával vízért jött oda. Sötét, rejtelmes, de jóságos kifejezésű arca megint vonzó hatást tesz rám. Fényképezőgépem éppen a zsebemben van, és jelekkel értésére adom kérelmemet, hogy engedje lefényképezni magát. Nem tesz ellenvetést, sőt a felvétel után elkísér kunyhómhoz. Itt az egykori állomásfőnökkel találkozunk, aki ajtóm előtt kuporogva várt visszatérésemre. Rájövök, hogy az idős ember csaknem olyan jól beszéli a telugut, mint az angolt, és készséggel hajlandó a tolmács szerepét vállalni köztünk. A jógi szavak helyett írásban közli mondanivalóját. Nem nagyon közlékeny, és szemmel láthatólag ellenére van a kérdezősködés, de azért sikerül néhány adatot megtudnom róla.
Rámia még nincs negyvenéves. A nelluri kerületben kis földbirtoka van, és jóllehet lemondott a világról, családjára bízta birtokának kezelését, hogy ő maga több időt fordíthasson jógagyakorlataira. Nellurban neki is megvannak a maga tanítványai, de évente egyszer elhagyja őket, hogy meglátogassa a Maharisit, s mellette töltsön két vagy három hónapot.
Fiatalabb korában, amikor jógamestert keresett, nagy utat tett Dél-Indiában. Különböző mesterek vezetésével folytatta tanulmányait, kivételes képességekre és erőkre tett szert. Teljesen otthonos a lélegzési gyakorlatokban és a meditáció módszereiben. Úgy látszik, túltett a mesterein, mert olyan élményekben részesült, amelyeket azok nem tudtak kielégítően megmagyarázni neki. Ennek következtében végül is a Maharisihez fordult, aki rövidesen megadta neki a helytálló magyarázatokat és elősegítette további fejlődésében.
Rámia jógi elmondja nekem, hogy két hónapra jött ide, magával hozva szolgáját, és nagyon örül, hogy megismerhetett egy nyugati embert, aki a Kelet ősi bölcsessége iránt érdeklődik. Képes angol folyóiratot mutatok neki, s ő különös megjegyzést fűz az egyik képhez.
- Amikor majd az önök nyugati bölcs emberei abbahagyják igyekezetüket, hogy olyan gépeket csináljanak, amelyek gyorsabban járnak, mint amelyeket azelőtt csináltak, s ehelyett önnön valójukba kezdenek tekinteni, akkor az önök faja több igazi boldogságra tehet szert. Állíthatja-e, hogy az önök népei mindig elégedettebbek és boldogabbak is lesznek, valahányszor kitalálnak valamit, aminek segítségével gyorsabban utazhatnak?
Mielőtt eltávozna, kérdést intézek hozzá a fiatal kobrával való esetére vonatkozólag. Mosolyogva írja fel a választ.
- Mitől kellett volna félnem? Gyűlölet nélkül, szívemben a minden élőlény iránt érzett szeretettel közeledtem hozzá.
Azt hiszem, a jógi szavai mögött sokkal több rejlik annál, mint amennyit ez a látszólag szentimentális magyarázat kifejez, de abbahagyom a kérdezősködésemet, ő pedig visszatér magányos tanyájára, a tó túlsó oldalára.
Az első találkozásunkat követő hetek folyamán valamennyivel jobban megismerem Rámiát. Gyakran találkozunk a kunyhóm körül elterülő kis tisztáson vagy a tóparton, sőt az ő tanyája előtt is. Van valami a felfogásában, ami megfelel vérmérsékletemnek, és a nagy, sötét szeméből áradó nyugalom sajátságosan vonzó hatást tesz rám. Különös, szótlan barátság alakul ki köztünk, s ez tetőfokát éri el egy napon, amidőn áldását adja rám olyképpen, hogy megsimogatja fejemet, aztán mindkét kezemet a kezébe fogja. A telugu nyelven ceruzával írt néhány soron kívül, amelyeket az öreg ember fordít le részemre, egyetlen szót sem ejt ki ismeretségünk egész ideje alatt. De mégis érzem, hogy köztem és Rámia között olyan kapcsolat épül ki, amely sohasem szakadhat meg. Időnként elkísérem rövid sétáira az erdőn át, egyszer vagy kétszer pedig a meredek hegyoldalon törtetünk fölfelé a nagy sziklák közt, de bárhová menjünk is, ő mindig megőrzi nyugalmas, méltóságteljes magatartását, amelyet akarva, nem akarva, csodálnom kell.
Nemsokára újabb meglepő jelét látom rendkívüli erejének. Rám talált egy utánam küldött levél, és nagyon rossz hírt hozott. Ez, amennyire megítélhetem, annyit jelent, hogy pénzforrásaim rövidesen annyira el fognak apadni, hogy indiai tartózkodásomat rövidre kell szabnom. Ugyan akármeddig élvezhetném a Maharisi telepének vendégszeretetét, amelyet a tanítványok kétségkívül felajánlanának, de az ilyen helyzet sehogy sem felel meg a természetemnek. De különben is bizonyos kötelezettségek nehezednek rám, melyek elől nem térhetek ki, s mindez arra kényszerít, hogy visszatérve nyugatra, ismét munkához lássak. A hír kitűnő próbaköve az én értelmi és szellemi előrehaladottságomnak, amelyet az utóbbi időben elérni igyekeztem, de úgy látszik, kevés eredménnyel, mert a hír hatása nem válik dicséretemre. Alaposan felforgatott. A csarnokban nem sikerül létrehoznom szokásos benső kapcsolatomat Maharisivel, és rövid ottlét után hirtelen eltávozom. Egész nap elkeseredett hangulatban bolyongok, némán lázadozva a sors ellen, amely egyetlen csapással fenekestől fel tudja forgatni az ember terveit.
Kunyhómba megyek, s fáradt testtel és még fáradtabb lélekkel heverek végig a pokrócon. Mély, álmodozó kábultság nehezedhetett rám, mert egy idő múlva hirtelen felriadok. Valaki kopogott az ajtón, s én felszólítom a látogatót, hogy lépjen be. Az ajtó lassan kinyílik és meglepetésemre Rámia alakja jelenik meg a küszöbön.
Sebtében fölkelek, és miután Rámia lekuporodott, én is leülök a földre vele szemközt. Merően néz rám, szemében kérdő kifejezéssel. Egyedül vagyok egy emberrel, akinek nem beszélem a nyelvét, s aki egy szót sem tud angolul. Mégis valami különös érzés arra késztet, hogy angolul, ezen a számára teljesen idegen nyelven szóljak hozzá, abban a szinte képtelen reményben, hogy ha szavaimat nem is, de gondolataimat fel bírja fogni! S így néhány szakadozott mondatban rámutatok a nehézségekre, amelyek egyszerre a nyakamba szakadtak, és szavaimat kézmozdulatokkal kísérem, amelyek elkeseredésemet és felindulásomat fejezik ki.
Rámia nyugodtan ül és hallgat. Amikor befejezem, komolyan bólint, mintha együttérzését akarná tudtomra adni. Kis idő múlva fölkel, és jelekkel hív, hogy menjek vele. Utunk árnyas sűrűn át vezet, de nemsokára tágas, porfödte térségre jutunk, ahol semmi sem véd bennünket a délutáni Nap tüze ellen. Még vagy fél óra hosszat követem Rámiát, de akkor védelmező árnyékot keresek túlhevült testemnek egy fa alatt. Rövid pihenő után ismét félóra hosszat járunk, újra alacsony bozóton kelve át, míg végül egy nagy tóhoz érünk az ösvényen, amelyet Rámia, úgy látszik, jól ismer. Lábunk mélyen belesüpped a part puha homokjába. A víz szélét tarka lótuszok borítják.
A jógi egy egészen alacsony fa árnyékában ül le. Melléje kuporodom a homokba. A pálma levélkoszorúja zöld ernyőhöz foghatóan terül szét fölöttünk. Mintha teljességgel egyedül volnánk forgó földgolyónknak ebben a csöndes zugában, mert körülöttünk puszta, sivatagos táj nyúlik több mérföldnyi messzeségbe, ahol a hegyek sűrű bozótjával találkozik.
Rámia keresztbe veti s összefonja maga alatt lábait, szokásos elmélkedő helyzetében ülve. Ujjával közelebb int magához. Békés arca ezután egyenesen maga elé irányul, szeme mereven tekint a víz fölé, és rövidesen mély meditációba merül.
A percek lassan másznak tova, de Rámia egészen mozdulatlan marad, arca olyan nyugalmas, mint a tó felszíne, és teste úgy beleillik a természet tájképébe, mint valami fa, amelynek egyetlen levelét sem mozdítja a szellő. Fél óra telik el, de Rámia még mindig a pálma alatt ül, nagyon nyugodtan, befelé tekintő csöndbe burkolódzva. Arcára még a megszokottnál is mélyebb béke kifejezése ül ki, és merev szeme mintha az űrbe vagy a távoli hegyekre nézne - nem tudom biztosan. Kevéssel utóbb élesen és világosan tudatára ébredek a magányos környezet csöndjének, és társam különös nyugalmának. Lassanként, ellenállhatatlan szelídséggel, békesség árasztja el a lelkemet. A személyes bajok és gondok fölé emelkedő békés, derűs diadalérzés, amelyet azelőtt nem tudtam elérni, most könnyebben elérhetővé válik. A jógi a maga titokzatos módján segítségemre van; ebben nem kételkedhetem. Mozdulatlan testét jóformán még lélegzet sem remegteti meg, olyan mély szemlélődésbe merült. Mi a titka ennek a fenséges állapotnak? Mi a forrása a belőle áradó jótékony sugárzásnak? Az est közeledtével alábbhagy a hőség, s a szinte áttüzesedett homok kezd lehűlni. Az alászálló Nap arany színű sugara a jógi arcára hull, és mozdulatlan testét dicsfénnyel övezett bálvánnyá változtatja. Elfordítom róla gondolatomat, hogy ismét az egész lényemet elárasztó, egyre növekvő békét élvezzem. A világi lét változásai és eshetőségei most illő arányaikban jelennek meg, amint életem önnön valómnak istenibb mélységeibe tevődik át. Szinte megdöbbentő világossággal eszmélek rá, hogy az ember derűs nyugalommal nézhet bajaira és megpróbáltatásaira, ha rátalál mélyebb valójának nézőpontjára; hogy balga dolog a világi remények gyorsan múló vigaszához tapadni, amidőn elfogadhatjuk az isteni gondoskodás változhatatlan bizonyosságát; és hogy a bölcs Galilei azért mondotta tanítványainak, hogy ne törődjenek a holnappal, mert egy magasabb hatalom veszi gondjaiba őket. Ráeszmélek arra is, hogy ha az ember egyszer már minden bizalmát a lénye mélyén rejtőző felsőbbrendű erőbe helyezte, akkor félelem és botladozás nélkül haladhat keresztül az emberi élet gyötrelmei közt ezen a világon. És érzem, hogy valahol egészen közel az élet alapvető értéke kínálkozik, amelynek nyugalmas körében nem maradhat meg semminő gond. S a szellemi légkörnek ezzel a változásával együtt semmivé foszlik a teher, amely oly súlyosan nehezedett lelkemre.
Kevéssé veszek tudomást az idő múlásáról ebben a szépséges élményben. Nem tudom, hogyan lehetne kielégítően megmagyarázni az isteni "belül-lét" misztériumát és ennek minden véges érzékeléstől való függetlenségét. A szürkület ráborul a képre. Valahol az emlékezetem homályos zugában tudom, hogy az éjszaka ezen a trópusi tájon meglepő gyorsasággal áll be, de mit sem törődöm ezzel. Elég, ha ez a csodálatos ember itt mellettem jónak találja még maradni és továbbra is a legfőbb jó, és a derűs nyugalom felé vezetni engem.
Amidőn végül Rámia könnyen megérinti karomat, és indulásra biztat, teljes a sötétség. Kéz a kézben haladunk az éjbe borult magányos és elhagyatott vidéken át, lámpa és ösvény nélkül igyekezve hazafelé, egyedül Rámia jógi rejtelmes tájékozódó képességét követve. Minden más esetben kényelmetlen félelemérzés fogott volna el, mert a dzsungelben töltött éjszakák tapasztalatai aggasztó emlékeket hagytak hátra; az ember érzi ilyenkor, hogy láthatatlan élőlények világa veszi körül, és állatok járnak-kelnek a közelében. S egy-két pillanatra eszembe jut Jackie, a kutya, amely gyakran részt vesz sétáimon és étkezéseimen, s az a két sebhely a nyakán, amelyek leopárd harapásától erednek, s eszembe jut boldogtalan testvére is, amelyet ugyanaz a leopárd hurcolt el. Hátha én is megpillantom egy kóborló éhes leopárd sárgán csillogó szemét, vagy a sötétben rá találok lépni egy összetekerődzött kobrára, vagy szandálos lábammal megérintek egy skorpiót, egyikét ezeknek a kis, halálos szörnyetegeknek. De mindjárt azután szégyellem ezeket a gondolatokat, a félelmet nem ismerő jógi közelségében, s azonnal átadom magam az ő védelmező szellemi légkörének, amely engem is érezhetően beburkol. A természet sajátságos kórusával, amely az indiai hajnallal kezdődik, most versenyre kel az a még sajátságosabb kórus, amelyet az éj előhaladás a ébreszt föl. A messzeségben időközönként sakál üvölt, egy ízben valamilyen vadállat morgása üti meg fülemet, s amint a tanyáinkat elválasztó tóhoz közeledünk, a békák, gyíkok és denevérek veszik át a szólamot... Szemem reggel verőfényes világra nyílik, és szívem feltárul a világ verőfényes üzenete előtt.

* * *

Szívesen szabadjára ereszteném a tollamat, hogy feljegyezzem itteni életem tarka képeit és a Maharisivel folytatott beszélgetéseket, de ideje már befejezéshez juttatni ezt a krónikát.
Élesen figyelem a bölcset, és fokozatosan odajutok, hogy a régmúltak fiát lássam benne, annak az időnek fiát, amikor még a szellemi igazságok felfedezésének nem tulajdonítottak kevesebb értéket, mint egy aranybánya felfedezésének manapság. Fokozódó erővel dereng föl bennem a tudat, hogy Dél-Indiának ebben a csöndes és kevéssé ismert zugában India szellemi nagyságának egyik utolsó képviselőjét ismertem meg. Ennek az élő bölcsnek magasztos alakja közelebb hozza hozzám India ősi risijeinek legendás alakjait. Érezni lehet, hogy ami ebben az emberben a legcsodálatosabb, az rejtve marad. Lelkének legmélye, amelyben az ember ösztönösen megérzi a bölcsesség gazdag kincseit, elrejtőzik a megértés elől. Időnként különös módon távolinak tetszik, máskor azonban a bensejében élő kegyelem jóságos áldása acélabroncsokkal köt engem hozzá. Megszokom, hogy alávessem magam egyénisége talányának, és elfogadjam őt olyannak, amilyennek mutatkozik. Erős szigetelés védi a külső kapcsolatokkal szemben, de azért, ha valaki fölfedezi az Ariadne-fonalat, akkor végigjárhatja a benső ösvényt, amely a vele való szellemi kapcsolathoz vezet. És különösen azért szeretem annyira a Maharisit, mert olyan egyszerű és szerény, noha a tekintélyerejű nagyság légköre szinte kézzelfoghatóan veszi körül; mert nem támaszt igényt rejtelmes erőkre, és fölkent papi tudásra, hogy ezzel hatást tegyen honfitársainak titokzatossághoz vonzódó természetére; és mert annyira hiányzik belőle minden nagyravágyás, hogy erélyesen tiltakozik minden kísérlet ellen, amely még életében szentté akarja avatni.
Nekem úgy tetszik, mintha a Maharisihez hasonló emberek az isteni üzenet folytonosságát biztosítanák a történelmi korokon végig, s ez az üzenet olyan régiókból ered, amelyekhez mi, egyszerűbb emberek nehezen férkőzhetnénk. Továbbá azt hiszem, tényként kell elfogadnunk, hogy az ilyen bölcs feladata: valamit feltárni előttünk, nem pedig bármit is érvekkel bizonyítani. Tanításai mindenesetre erős hatást tesznek rám, mert személyes magatartása és gyakorlati módszere, ha megértettük, a maga módján egészen tudományos. Nem von be tanaiba természetfölötti erőket, és nem kíván vallásos vakhitet. A Maharisi légkörének fenséges szellemisége és bölcseletének ésszerű önelemzése csak halk visszhangra talál a szomszédos templomban. Még az "Isten" szót is ritkán veszi ajkára. Elkerüli a varázsló mágia sötét és kétséges vizeit, amelyeken oly sok ígéretes utazás végződött hajótöréssel. Egyszerűen az önelemzésnek egy bizonyos útját mutatja, amelyen a tanítvány bármely ősi vagy modern elméletre vagy hitre való tekintet nélkül járhat, s ez az út az embert végül az igaz önmegismeréshez vezeti.
Alkalmazom az önfeltárásnak ezt az eljárását, arra törekedve, hogy a tiszta, oszthatatlan lét gyökeréig jussak. Újra meg újra tudatára ébredek, hogy a Maharisi elméje átad valamit az enyémnek, holott talán egyetlen szót sem váltunk egymással. A küszöbön álló elutazás árnyéka ráborul erőfeszítéseimre, de ismételten megtoldom ott-tartózkodásomat, míg végül a betegség is beleszól a játszmába, és sietteti a visszavonhatatlan elhatározást, hogy útra keljek. Abból a mély belső ösztönzésből, amely ide vonzott, elég akaraterő származott ahhoz, hogy leküzdjem a fáradt, beteg test és kimerült agy panaszait, és tűrhetően elviseljem az életet ebben a forró, fülledt légkörben. De a természeten nem lehet sokáig kifogni, a testi összeomlás mihamar már közvetlen közelből fenyeget. Szellemi értelemben életem a csúcspontjához közeledik, de - különös ellentmondás! - testi értelemben mélyebbre hanyatlik, mint valaha bármikor. Mert a Maharisivel való kapcsolatom betetőző élményének beállta előtt néhány órával heves hidegrázás és szokatlanul bőséges izzadás vesz erőt rajtam - a közelgő láz előjelei.
Sietve visszatérek a nagy templomból, ahol a rendszerint elzárt szentélyek egyikében vizsgálódtam, és belépek a csarnokba, amikor az esti meditáció idejének fele már letelt. Csöndesen helyet foglalok a padlón, a meditáció szokásos ülésmódjában. Pár percen belül összeszedem magam, és szétágazó gondolataimat erősen egyetlen pontra irányítom. Lehunyom szememet, és a tudat fokozott befelé fordulása azonnal bekövetkezik.
A Maharisi ülő alakja különös elevenséggel jelenik meg lelki szemem előtt. Követve gyakorta ismételt oktatását, igyekszem keresztültörni az elmémben látott képen, hogy eljussak ahhoz, ami formák nélkül való, az ő igaz lényéhez, benső mivoltához, lelkének lelkéhez. Az erőfeszítés nagy meglepetésemre csaknem abban a szempillantásban sikerrel jár, és a kép ismét eltűnik, úgyhogy nem marad bennem más, mint a bölcs bensőséges közelségének erősen felfokozott érzete. Az észérvekre alapozott kérdések, amelyek eleinte meditációimat jellemezték, az utóbbi időben lassanként elnémultak. Ismételten, sorra vizsgálatnak vetettem alá a fizikai, érzelmi és értelmi benyomásokat felfogó tudatomat, de ez nem vezetett önnön valóm megismeréséhez, és végül teljesen figyelmen kívül hagytam. Ekkor tudatom egész figyelmét a maga saját központjára irányítottam, arra törekedve, hogy felismerjem eredetének gyökerét. Most következik a legnagyobb, a végső pillanat. Ebben az elcsöndesedett koncentrációban, amidőn az elme visszahúzódott önmagába, a megszokott világ árnyképekhez fogható ködbe kezd szétfolyni. Egy időre látszólag a puszta semmi vesz körül, mintha az elme valami üres fal elé ért volna. Most a lehető legteljesebb erőfeszítésre van szükség, hogy az ember fönntarthassa egy pontra irányított figyelmét. De milyen nehéz elszakadni felszínes életünk renyhe kapcsolataitól, és az elmét befelé fordítva tűhegynyi élességgel összpontosítani!
Ma este gyorsan elérem ezt a pontot, alig kell csekélyke küzdelmet folytatnom a gondolatfolyamatokkal, amelyek rendesen megelőzik a koncentráció beálltát. Bensőm világában valami új és hatalmas erő ébred dinamikus tevékenységre, és ellenállhatatlan sebességgel ragad a benső mélység felé. Az első nagy csata szinte kardcsapás nélkül megvívatott, s a magas feszültséget gyönyörteljes, boldog, megpihentető érzés váltja föl.
A következő fokozatban különválok az értelemtől, bár tudatában maradok a gondolkodásnak, de azt is ösztönösen felismerem, hogy az értelem csupán eszköz. Kísértetiesen kívülállva figyelem ezeket a gondolataimat. A gondolkozóképesség, amely számomra eddig csak bizonyos öntelt büszkeség tárgya volt, most olyasmivé változik, amitől meg kell szabadulni, mert megdöbbentő világossággal eszmélek rá, hogy öntudatlanul rabja voltam. Ezt a fölismerést közvetlenül követi a hirtelen ébredt vágy, hogy az értelmemen kívül állva, egyszerűen csak legyek. A gondolatnál is mélyebb mélységbe akarok merülni. Tudni kívánom, milyen érzés lehet, amikor teljességgel megszabadulok az agy uralmától, de ezt éber figyelemmel és eleven öntudattal teszem.
Az is már elég különös dolog, ha az ember mintegy félreállva tudja szemlélni agyának működését, mintha másvalakit figyelne, s látja, hogyan születnek és hogyan múlnak el a gondolatok, de még sokkal különösebb az, ha megérző ösztönnel ráeszmél, azokba a titkokba készül behatolni, amelyek az ember lelkének legbensőbb rejtekeit burkolják. Új Kolumbusznak érzem magam, aki ismeretlen világrészben készül partraszállani. A bekövetkezendők előérzetének tökéletesen ellenőrzött és fegyelmezett izgalma csöndesen árad el bennem.
De hogyan válhatnánk meg a gondolatok ősi zsarnokságától? Eszembe jut, hogy a Maharisi sohasem ajánlotta, hogy erőltetni próbáljam a gondolkozás megszüntetését. "Kövesse nyomon a gondolatot az eredetéig - ez volt ismételt tanácsa -, várjon figyelve, míg az igaz önvaló feltárja önmagát, s gondolatai akkor maguktól el fognak csöndesedni." Így hát érezve, hogy rátaláltam a gondolkodás szülőhelyére, föloldom az erőteljesen pozitív magatartást, amely figyelmemet eddig a pontig vitte, és teljes passzivitásnak adom át magam, de közben éppoly éberen megőrizve figyelő szemléletemet, mint ahogyan a kígyó nézi áldozatát.
Ez a kiegyensúlyozott állapot uralkodik bennem, amíg föl nem ismerem a bölcs jóslatának helytálló voltát. A gondolathullámok egészen természetes módon csökkenni kezdenek. A logikus, ésszerű elmeműködés lassanként a zérópontig lassul. Most aztán soha nem tapasztalt érzés fog el. Az idő mintha ködösen szétfolyna, amint sebesen növekvő benső eszmélésem kinyújtja antennáját az ismeretlenbe. Testi érzékeim jelentéseit már ne hallom, nem érzem, nem jegyzem meg. Tudom, hogy bármely pillanatban már kívül állhatok mindenen, ott, a világ titkának küszöbén...
És végül megtörténik. A gondolat kialszik, mint az elfújt gyertyaláng. Az értelem visszahúzódik igazi területére, vagyis az öntudat anélkül működik, hogy a gondolatok akadályoznák. Meglátom, amit egy ideje már sejtettem, s amit a Maharisi oly határozottan erősített, hogy az elme transzcendentális forrásból ered. Az agy teljesen megszűnt működni, akárcsak a mély álomban, de az öntudat a legkisebb mértékben sem csökkent. Tökéletes nyugalomban honolok, és teljességgel tudatában annak, hogy ki vagyok és mi történik. De ez a tudatosság kilépett a különálló személyiség szűk korlátai közül; felségesen mindent-átölelővé vált. Énem még mindig megvan, de ez már egészen megváltozott, ragyogóan fényes én: önnön igaz valóm. Mert valami, ami sokkal magasabbrendű, mint ami én voltam, valami mélyebb, istenibb lény ébred öntudatra s azonosul velem, leggyökeresebb énemmé válik. Ezzel együtt a tökéletes szabadságnak egészen új érzete lép föl, hiszen a gondolat olyan, mint a takács vetélője, folyton ide-oda jár, s ha az ember megszabadulhat ettől a zsarnoki kényszertől, akkor olyan ez, mintha a börtönfalak közül a szabad levegőre lépett volna.
Kívül vagyok, a világtudat szegélyén túl. A bolygó, amelynek addig a lakója voltam, eltűnik. Ragyogó fény tengerének közepén lebegek. Ez a fénytenger - érzem inkább, semmint gondolnám - ősanyag, amelyből a világok létrejöttek, az anyag első állapota. Kimondhatatlan, végtelen térbe terjed szét, és hihetetlenül eleven élet tölti el.
Ennek a rejtelmes és egyetemes színjátéknak az értelme hirtelen világosság fellobbanásaként hatol belém, majd visszatérek létem alapvető mivoltához. Én, az új énemmel, szent üdvösség ölében nyugszom. A Léthé vizével telt plátóni kelyhet ürítettem, s a tegnap keserű emlékei a holnap aggasztó gondjaival egyetemben végleg szertefoszlottak. Isteni szabadságra és szinte leírhatatlan boldogságra tettem szert. Karjaim mélységes együttérzéssel ölelik át az egész teremtett világot, mert az elképzelhető legmélyebb felismeréssel ismerem föl az igazságot, hogy mindent megérteni nemcsak annyi, mint mindent megbocsátani, hanem annyi, mint mindent szeretni. Szívem elragadtatás gyönyörében újhodik meg.
Hogyan számoljak be élményeimről, amelyek ezután következnek, ha túl súlytalanok és légiesek ahhoz, hogy tollammal érinthessem? Pedig a megismert csillagfényes igazságokat talán le lehet fordítani földi nyelvre, s az igyekezet sem lenne egészen haszontalan. Így hát megkísérlem, ha esetlenül is, hogy visszahozzak egynémely emléket abból a csodálatos ősi világból, amely úttalanul és bejáratlanul terül el az emberi lélek mögött.

* * *

Az ember magasrendű kapcsolatok rokonságába tartozik, és édesanyjánál nagyobb Lény táplálta. Tisztultabb pillanataiban ráeszmélhet erre.
Egykor régen, múltjának távoli napjaiban az ember magasztos szövetségre esküdött föl, és isteni dicsőség fényével feje fölött, az istenek oldalán járt. Ha manapság a szorgoskodó világ parancsolóan hívja, és az ember aláveti magát e parancsnak, azért még vannak olyanok, akik nem feledkeztek meg esküjükről, és a megfelelő órában megemlékeznek róla.
Van valami az emberben, ami megsemmisíthetetlen faj tulajdona. Csaknem teljességgel elhanyagolja igaz önvalóját, de ez sohasem érintheti vagy változtathatja meg ennek ragyogó nagyságát. Elfeledkezhetik róla, és egészen belemerülhet az érzékek álmába, de amidőn az önvaló kinyújtja kezét és megérinti, eszébe jut, hogy ki ő, és visszanyeri lelkét.
Az Ember nem értékeli magát igazi értéke szerint, mert elvesztette isteni felfogóérzékét. Ezért más emberek véleménye után igazodik, holott teljes bizonyosságot lelhetne önnön lényének tekintélyerejű szellemi középpontjában. A Szfinx nem földi tájra néz. Sohasem rezdülő tekintete mindig befelé irányul, és kifürkészhetetlen mosolyának titka az önmegismerés.
Aki magába tekint, és csak elégületlenséget, sötétséget és félelmet fedez föl magában, az ne húzza száját gúnyos kétely mosolyára. Nézzen egyre mélyebben és mélyebben önmagába, hosszasabban és hosszasabban, míg aztán egyszerre halvány jelek és leheletszerű bizonyítékok tudatára ébred, amidőn szíve elcsöndesedik. Vegye figyelembe ezeket jól, mert életre kelnek, és magasztos gondolatokká sarjadnak, amelyek bolygó angyalokként átlépik elméjének határát és előfutáraivá lesznek a később felhangzó szózatnak - a rejtőző, elérhetetlen és titokzatos lény szózatának, aki az ember lelkének közepén honol, és az ő eredeti, legősibb benső valója.
Az isteni természet minden egyes emberi életben megnyilatkozik, de ha az ember közönyösen megy el mellette, akkor a megnyilatkozás olyan, mint a köves talajra hullott mag. Senki sincs kizárva ebből az isteni öntudatból; az ember csak önmagát zárja ki belőle. Az ember mesterkélt és nagyképű módon igyekszik belehatolni az élet rejtelmébe és értelmébe, holott közben minden kis madár, amely a zöldellő ágon ül, minden kisgyermek, aki édesanyjának kezét fogja, megoldotta a talányt, és arcára írva viseli a választ. Ó ember! Az élet, amely téged megszült, nevesebb és nagyobb, mint a te legmesszebbre szálló gondolatod. Higgy az ő jóságos szándékában és engedelmeskedjél halk ösztönzéseinek, amelyeket eszmélő sejtelmekként súg a szívedbe.
Az olyan ember, aki azt hiszi, hogy szabadon átengedheti magát meggondolatlan vágyainak, és mégsem kell tartania a bekövetkező számadástól, üres álomhoz köti az életét. Aki embertársai vagy önmaga ellen vét, ezzel kimondja az ítéletet is önmaga fölött. Mások szeme elől elrejtheti bűneit, de nem rejtegetheti az istenek mindent látó szemei elől. Az igazság még mindig kérlelhetetlen erővel uralkodik a világon, ha működését gyakran nem is lehet látni, és nem mindig található meg a törvény kőből épített házaiban. Lehet, hogy valaki nem fizet meg bűneiért a földi törvény kiszabta bűnhődéstől, amelyet az istenek mérnek rá. Könyörtelen és engesztelhetetlen nemezis fenyegeti az ilyen embert életének minden órájában.
Akik a bánat keserű tengerébe merültek, akik borongós évek során át a könnyek ködében járták útjukat, azok valamivel könnyebben fogadhatják be az igazságot, amelyet az élet szüntelenül hangoztat. Ha mást nem is, de legalább észreveszik azt, hogy a szerencse mosolyát milyen tragikus mulandóság és változandóság kíséri. Akit a napsugaras órák nem bírnak egészen megtéveszteni, az a sötét órákban sem szenved majd olyan keményen. Az öröm és a szenvedés szálai minden életben egybeszövődnek. Ezért senki sem járhat-kelhet büszke és öntelt elégültséggel az életben. Aki mégis így tesz, annak útját súlyos veszedelmek fenyegetik. Mert az alázatosság az egyedüli illő köntös, amelyet a láthatatlan istenek előtt viselhetünk; hiszen ezek néhány nap alatt elvehetik tőlünk azt, amit évek folyamán felhalmoztunk.
Minden dolgok sorsa forgandó, a sors köröket ír le, és csak a fölületes megfigyelő nem veszi észre ezt a tényt. Még a világegyetemben is azt látjuk, hogy minden napközelséget naptávol követ. Ugyanígy az emberi sorsban is a jólét dagályát a szűkölködés apálya követheti, az egészség csak átmenő vendég, s a szerelem talán csak azért köszönt be, hogy ismét eltávozzék életünkből. Hanem amidőn a hosszas gyötrelem éjszakája véget ér, felvirrad az új bölcsesség hajnala. Mindezek végső tanulsága pedig az, hogy az ember örök menedéke - bár nem tud róla és nem keresi - csak az lehet, ami egykor volt; vigasztalódásai és csalódásai vagy szenvedései időnként összefognak, hogy ama menedék felé tereljék. Senki sem olyan szerencsés, hogy az istenek megengednék neki kikerülni az emberi faj e két nagy nevelőjét.
Az ember csak akkor érzi magát biztonságban, amikor fölfedezi, hogy a magasztos fenség ragyogó szárnyai ölelik át. Amíg a sötétséghez ragaszkodik, legkülönb eredményei is csak akadályaivá válnak, s minden, ami a dolgok anyagi keretéhez vonja, csak újabb csomót köt sorsán, amelyet később ki kell majd bogoznia.
Mert az ember elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik ősi múltjához, örökkön a bensejében élő istenség színe előtt áll, és ezt nem rázhatja le soha.
Ne hagyja hát figyelmen kívül ezt a tényt, hanem adja át magát világi gondjaival és titkos terheivel együtt önnön jobbik énjének, bízza mindezt igaz önvalójának jóságos gondjára, s az sohasem fogja cserbenhagyni. Ha szépséges békében akar élni és félelem nélkül, méltósággal akar meghalni, akkor így kell tennie.
Aki egyszer már meglátta önnön igaz valóját, az soha többé nem gyűlöl senkit. Nincsen nagyobb bűn a gyűlöletnél, nincs nagyobb szomorúság, mint a vérrel öntözött föld öröksége, és nincs bizonyosabb következmény, mint az, hogy a gyűlölet előbb-utóbb visszahull arra, akiből kiáradt. Az istenek, noha senki sem rejtőzhet el szemük elől, láthatatlan és néma tanúk gyanánt figyelik az ember iszonyatos művét. Kínoktól nyögő világ veszi körül az embert, de a felséges békét mindenki elérheti; a kimerült emberek gondoktól elgyötörten és kételyektől marcangoltan botorkálnak, irányt keresve az élet sötétbe borult útjain, pedig hatalmas fény világítja meg az előttük fekvő út kőkockáit. A gyűlölet csak akkor fog eltűnni a világból, amikor az emberek nemcsak a köznapi világosságban, hanem a bennük rejlő isteni lehetőségek átalakító fényében látják embertársaik arcát; ha illő tisztelettel tud arcukba nézni, mint olyan lényekre, akiknek szívében azzal a hatalommal rokon elem lakozik, amelyet az emberek Istennek neveznek.
Mindaz, ami a természetben igazán nagyszerű és a művészetben lelkesítően szép, az az embernek önmagáról, az emberről beszél. Ahol a pap kudarcot vallott, ott az ihletett művész veszi át az elfeledett üzenet hozójának szerepét, és az embereket a lélekre emlékezteti.
Aki emlékezik olyan ritka pillanatokra, amidőn a szépség szárnyain az örökkévalóság érzetébe emelkedhetett, az keressen ösztönzést ebben az emlékben, valahányszor a világ kifárasztja, és térjen a szentélybe, mely önnönlelke mélyén rejlik. Zarándokoljon ide egy kis békességért, egy csöpp erőért és egy szemernyi világosságért, bízva abban, hogy mihelyt sikerül igaz önvalóját érintenie, akár csak egy pillanatra is, végtelen fenntartó erőt és tökéletes kárpótlást talál. A tudósok vakondok módjára beáshatják magukat az új könyvek és ósdi kéziratok egyre növekvő halmazába, amelyek a tanultság házaiban soraikkal betöltik a falakat, mégsem juthatnak tudomására ennél nagyobb titoknak, mert nincs magasztosabb titok, mint az, hogy az ember önnön igaz valója isteni. Az ember szeszélyes reménységei szerteoszolhatnak az évek múltával, de a halhatatlan élet reménye a tökéletes szeretet reménye, és a biztos boldogság reménye végül feltétlenül megvalósul, mert ezek a remények tisztánlátó ösztönnel mutatnak rá az elháríthatatlan végzetszerűségre, amelyet semmiképpen sem lehet kikerülni.
A világ a prófétákhoz fordul a legmagasabb rendű gondolatokért, és régmúlt porfödte korokba tekint görnyedő tisztelettel a legnemesebb erkölcsiséget keresve. De amikor az ember előtt feltárul a maga csillagfényes mivoltának felséges ténye, akkor a valóság ereje elárasztja. Akkor már kéretlenül kapja mindazt, ami a gondolat és érzés világában érdemes és becses. Lelkének kolostori csöndjében éppoly szent látomások jelennek meg, mint a zsidó és arab látnokok előtt, akik népüket az isteni eredetre emlékeztették. Ugyanez a hajnali fény vezette megértésre Buddhát, hogy hírt hozzon az embereknek a Nirvánáról. S a szeretet, amelyet ez az eszmélés ébreszt, úgy öleli át a mindenséget, mint ahogyan Mária Magdolna ölelte át Jézus lábát, amikor zokogva elébe tette elhibázott életét.
Ezeknek az ősrégi igazságoknak komoly nagyszerűségét sohasem lepheti be a por, jóllehet az emberi faj első napjai óta pihentek az idők ölében. Nem volt még olyan nép, amely ne pillantott volna meg valamit ebből a mélyebb életből, amely nyitva áll az ember előtt. Aki pedig el akarja fogadni ezeket az igazságokat, az ne csak értelmével fogja fel, míg ez igazságok úgy ragyognak gondolatai közt, mint a csillagok a csillagködök közepette, hanem tegye magáévá valamennyit szívével és szívében, mígnem isteni tevékenységre nem lelkesítik őt.

* * *

Ellenállhatatlan erő késztet visszatérnem ehhez a világi léthez. Lassan, fokozatosan ébredek környezetem tudatára. Rájövök, hogy még mindig a Maharisi csarnokában ülök, és hogy a csarnok szemmel láthatólag kiürült. Pillantásom a faliórára esik, és tudom, hogy a többiek esti étkezésre mentek. S ekkor észreveszem, hogy valaki van mellettem. A hetvenöt éves nyugalmazott állomásfőnök az. Közvetlenül mellettem kuporog a padlón, és tekintete jóindulatúan mered rám.
- Közel két óra hosszat szellemi önkívületben volt - jegyzi meg. Arcára, melyen az évek és gondok mély nyomokat hagytak, boldog mosoly ül, mintha az én boldogságom őt is boldoggá tenné.
Igyekszem valami választ adni, de meglepetésemre azt tapasztalom, hogy nem bírok megszólalni. Csak jó tizenöt perc múlva nyerem vissza szavamat. Közben az idős ember hozzáteszi előbbi közléséhez:
- A Maharisi egész idő alatt figyelte. Azt hiszem, az ő gondolatai vezették önt.
Amikor a bölcs visszatért a csarnokba, a többiek is rövid időre elfoglalják szokott helyüket, mielőtt végleg éjszakai nyugalomra térnének. A Maharisi keresztbe teszi lábait, felegyenesedve ül a kereveten, majd könyökét jobb combjára támasztva, felemelt kezével az állát fogja, két ujjával az arcán. Szemeink találkoznak, és a bölcs hosszan, egyenesen a szemembe tekint.
És amikor a csarnok lámpáit lecsavarják, szokás szerint az éjszakára készülődve, a Maharisi nyugalmas szemének különös fénye akkor is felém ragyog. Úgy ragyog a félhomályban, mint valami páros csillag. Elgondolom, hogy soha nem láttam még olyan kifejező és sajátságos szemet, mint a Maharisié. Amennyire az emberi szem isteni erőt tükrözhet, az indiai risik ez utolsó leszármazottjának szeméből ez sugárzik.
Az átható illatú tömjénfüst csöndesen kígyózik, míg én a bölcs nem rebbenő szemét figyelem. Negyven perc múlik el így, én nem szólok hozzá, és ő sem szól hozzám. Mi szükség volna itt szavakra? Most már szavak nélkül jobban megértjük egymást, mert ebben a mélységes csöndben lelkünk szépséges összhangban találkozik, és szemének sugara hangtalanul is világos üzenetet mond el nekem. Most, hogy csodálatos és feledhetetlen módon részesévé váltam annak a szemléletnek, amellyel a Maharisi nézi az életet, belső életem egybeolvad az övével.

* * *

A következő két napon a rám támadó lázzal küszködöm, és sikerül is féken tartanom.
Az öregember délután felkeresi kunyhómat.
- Testvérem, köztünk való időzése vége felé közeledik - mondja sajnálkozva. - De egyszer majd bizonyára visszatér közénk?
- Egészen biztos! - felelem bizakodva.
Eltávozik, én pedig az ajtóban állok, és fölnézek a Szent Jelzőtűz Hegyére, Arunácsalára, a Szent Vörös Hegyre, ahogyan a környék népe szereti nevezni. Életem színes hátterévé vált ez a hegy; akármit tegyek is, ha eszem, sétálok, beszélgetek vagy elmélkedem, csak fel kell emelni szememet, és ott látom különös, lapos tetejű alakját, künn a szabadban vagy az ablakon keresztül. Itt valahogyan nem lehet szabadulni tőle, de még kevésbé szabadulhatnék az alól a sajátos igézet alól, amellyel a hegy hat rám. Már-már azt kezdem hinni, hogy ez a furcsa magányos csúcs megbűvölt engem. A környéken hagyomány él, hogy a hegy belül egészen üres, és bensejében több nagy szellemi lény lakozik a halandó szemnek láthatatlanul, de én ezt gyerekes legendának tartom. És ez a magányos hegy mégis hatalmas erővel láncol magához, annak ellenére, hogy hasonlíthatatlanul szebb és hatásosabb hegyeket is láttam már. A természetnek ez a faragatlanul nyers műve, rendetlen tömegekbe torlódott vörös laterit szikláival, amelyek tompa tűzfénnyel látszanak izzani a napsütésben, valami erősen személyes jelleggel bír, s ebből szinte kézzelfoghatóan árad a tiszteletet ébresztő hatás.
Alkonyatkor mindenkitől elbúcsúzom, a Maharisit kivéve. Csöndes elégedettség tölt el, mert a szellemi bizonyosságért vívott csatámat megnyertem, és megnyertem anélkül, hogy a szememben annyira becses ésszerűséget föláldoztam volna a vak hiszékenységért. Mégis, amikor a Maharisi velem együtt az udvarra lépett, elégedettségem egyszerre elszáll. Ez az ember valami különös módon legyőzött és meghódított engem, és mélyen átérzem, hogy el kell válnom tőle. Acélnál keményebb láthatatlan kapcsokkal fűzött engem a lelkéhez, holott csak arra törekedett, hogy egy embert visszaadjon önmagának, megszabadítson, nem pedig hogy rabbá tegyen. Elvezetett a magam szellemi valójának boldogító közelségéhez, és hozzásegített engem, az eltompult nyugatit, hogy egy értelmetlen kifejezést eleven és üdvösséges élményre fordíthassak le.
Halogatom a búcsút, képtelen vagyok kifejezni a mély érzéseket, amelyek megindítanak. Fejünk fölött a sötétkék égen a csillagok megszámlálhatatlan ezrei szikráznak. A fölkelő Hold keskeny sarlója ezüstösen fénylik. Mellettünk az esti fénybogárkák vonják ragyogásba a kertet, s a magas pálmák levélbokrétás feje sötét árnyképben emelkedik ki az ég hátteréből.
Benső átváltozásom kalandos élménye véget ért, de az idő forgó kereke, tudom, még visszahoz majd ide. Fölemelem kezemet, és a szokásos üdvözlő mozdulatban összetéve tenyereimet, rövid búcsúszót surrogok. A bölcs mosolyog, és merően néz rám, de szót sem szól.
Még egy utolsó pillantás a Maharisi felé, a halvány lámpafényben utoljára látom a ragyogó szemű, magas, rézszínű alakot, még egyszer búcsúzó mozdulatra emelem kezemet, ő könnyedén viszonozza ezt jobbjával - és elválunk.
Fölkapaszkodom a várakozó ökrösszekérre, a kocsis meglóbálja ostorát, az engedelmes állatok kifordulnak az udvarról a göröngyös ösvényre, aztán serényen igyekezve haladnak tovább a jázminillatú trópusi éjszakába.

V É G E