Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Paul Brunton
INDIA TITKAI
Eredeti cím: A Search in Secret India, 1934
Fordítás és előszó: Dr. Baktay Ervin
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

T A R T A L O M J E G Y Z É K

Ajánlás
Előszó
I. FEJEZET
Köszöntöm az olvasót
II. FEJEZET
Kutatásaim előjátéka
III. FEJEZET
Az egyiptomi varázsló
IV. FEJEZET
Találkozom egy messiással
V. FEJEZET
Az Adjar folyó remetéje
VI. FEJEZET
A halálon győzedelmeskedő jóga
VII. FEJEZET
A bölcs, aki nem beszél soha
VIII. FEJEZET
Dél-India szellemi vezérénél
IX. FEJEZET
A Szent Jelzőtűz Hegye
X. FEJEZET
Varázslók, és szent emberek közt
XI. FEJEZET
A benáreszi csodatevő
XII. FEJEZET
Megíratott a csillagokban!
XIII. FEJEZET
Az Úr Kertje
XIV. FEJEZET
A párszi messiásnál
XV. FEJEZET
Különös találkozás
XVI. FEJEZET
Az erdei remeték telepén
XVII. FEJEZET
Az elfeledett igazság táblái

A j á n l á s
PAUL BRUNTON: INDIA TITKAI c. művéhez

Ez a könyv a leleplezés regényének készült, s a megtérés regénye
lett belőle, letehetetlenül izgalmas útleírás, valóságos és szellemi
értelemben egyaránt. Azt az utat mutatja be, amelyet végig kell járnia
annak, aki egy misztikus világ titkait kutatja.

Paul Brunton angol újságíró, akit a hitetlensége vitt Indiába, le
akarta leplezni a csalók, szemfényvesztők, mágusok, jógik, fakírok
trükkjeit. Utazása során hihetetlen varázslatokkal, hajmeresztő
mágiákkal, fakírmutatványokkal szembesült, ám csalásra sehol sem
bukkant. Nem csupán a mutatványok valódiságáról győződik meg, hanem
megérzi az indiai bölcsesség mélységét is, amelyet a rohanó és
felületes európai ember nem vehet észre.

Brunton Indiában marad, s egy remete-jógi maharisi tanítványául
szegődik, hogy hosszú éveken át aszkéta életmódot folytatva más
emberként térjen vissza Európába.

Baktay Ervin, a fordító így ír Brunton módszeréről:

"Jellegzetesen nyugati és modern látással és gondolkodással veszi
bonckés alá a Kelet szellemiségének különféle jelenségeit. Nem
hajlandó hinni mást, csak amit lát, amit megtapinthat. Hitetlen
Tamás, mint a Nyugat mai embere általában.

És éppen ezért megszívlelendő és komolyan értékelhető az, amit végül
fölfedez és megismer."

A harmincas évek végén a könyv három kiadásban is megjelent a
Rózsavölgyi és Tsa kiadásában, Baktay Ervin fordításában.

E l ő s z ó

Indiában - és a Kelet ősi kultúráinak más országaiban - még élnek
a hagyományok és a szellemi ismeretek, amelyek valamikor régen,
évezredekkel ezelőtt jöttek létre. Az ősi szellemi ismeretek még
másféle gondolkodásmódban, másféle befogadó eszközök segítségével
születtek, mint a mi modern ismereteink.

A régmúlt bölcsek befelé tekintettek, a maguk énjének gyökerét
keresték, és az emberlélek mélyén fedezték fel a minden dolgok
végső és egyetemes okát, amely mindeneket éltet és fenntart. A hindu
bölcselet régi hasonlatával: ez az a fonál, amelyen a mindenség,
mint valami gyöngysor függ, nélküle széthullana az egész.

India ősi bölcsei - a risik - így hozták közös nevezőre az egész
világot, s amikor megtalálták a középpontot, amelyből az univerzum
minden elképzelhető és feltehető jelenségének koordinátái kiindulnak,
innen, ebből a belső magból szemlélve hozták rendszerbe, és értékelték
az életet, a világot, mindent. Hasonlíthatatlan egység volt ennek az
eredménye, s a világszemlélet egysége hallatlanul nagy erő forrásává
lett. Mert az emberi elme akkor fejtheti ki legnagyobb hatását, ha
figyelme szigorúan összpontosul, és minden erejét egyetlen célra
irányítja. Ahol nincsen egységes felfogás, ott szétszóródnak a
gondolatok, számtalan irányba ágazva keresztezik egymást, és szellemi
zűrzavar, tapogatódzó bizonytalanság a következmény. Az egységes
szemlélet biztonságérzést ad az embernek, s felszabadítja a lényében
lakó erőket.

A nyugati gondolkozás azonban már régóta egészen más irányba fordult.
Leszokott arról, hogy befelé tekintsen és a végtelen sok jelenség
közös gyökerét keresse, hanem kifelé, a jelenségek sokasága felé
irányította figyelmét. Megedzette, kifejlesztette a kifelé irányuló
gondolkozás eszközét, a kapcsolatokat kutató racionális észt, és
meglepő, nagyszerű eredményeket ért el a jelenségvilág kutatásában.
A világban rejlő lehetőségek hosszú sorát tárta fel, kifürkészte az
anyag sok-sokféle alkalmazhatóságát, s önmagát szoros kapcsolatba
hozta azzal az új, szándékosan teremtett világgal, amelyet elméje
és találékonysága alakított ki. És eközben megszokta, hogy azt
a szemléleti módot, amely mindezt lehetővé tette - az ésszerű,
tapasztalható és logikusan ellenőrizhető tényekben való gondolkozást
-, egyedül használhatónak tartsa. Leszokott arról, hogy befelé és
önmagába tekintsen, s mert kifelé nézve, a jelenségek világában nem
találta meg a lelkét, hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy
a lélek csak mese. S innen már csak egy kicsiny lépés odáig, hogy
akkor az Isten is csak mese, mert a csupán kifelé tekintő, csak a
kapcsolatok rendjében gondolkozó racionális agy semmi szükségét nem
érzi ennek a "hipotézisnek".

Gyerekes lenne azon vitatkozni, melyik a helyes út, melyik az igaz
felfogás. Ha a kérdés mélyére tekintünk, rájövünk, hogy a különbség
csak a módszerben áll; más irányba és más módon néz az egyik szemlélet,
mint a másik.

Szükség volt arra, hogy az emberi elme megtanuljon ésszerűen és
szigorúan ellenőrzött kapcsolatokban gondolkozni. De a fejlődés ezzel
még nem jutott a befejezéséhez. Feltehető, hogy az emberi szellem,
amely fel tudta fedezni egykor a léte mélyén rejlő titkokat, s ezeken
át a mindenség benső, szellemi értelmét, majd másfelé irányulva be
tudta járni a külső kapcsolatok törvényszerű útját, kikutatva az
anyagvilág ezernyi és ezernyi lehetőségét, igen, feltehető, hogy ez
az emberi elme majd egyszer eljut odáig, hogy ezt a két irányba
forduló szemléletet párosítani tudja, s egyaránt bír majd kifelé,
a jelenségek végeláthatatlan szövevénye felé figyelni és befelé, a
lét mélyére, saját lelkébe tekinteni.

Nincsen ebben semmi lehetetlen. Csak éppen szokatlan, talán hihetetlen
a gondolat ma azoknak, akik csak a jellegzetesen nyugati és modern
módon tudnak bánni agyukkal és elméjükkel.

Kétségtelen, hogy ez az eljövendő szemlélet nagy-nagy nyeresége lenne
az embernek. A kifelé irányuló szemlélettől - minden kézzelfogható
eredményének ellenére is - elválaszthatatlan a benső nyugtalanság és
nyughatatlanság. A sokszerűség fokozza és biztatja a tevékenységet,
de nem ad biztos pontot, ahová lehorgonyozhatjuk életünk hányt-vetett
hajóját. Vélemények, felfogások, hipotézisek és elméletek szakadatlan
sorban követik egymást, ma fölényesen lemosolyogjuk azt, amit tegnap
még tudományosan megalapozott világfelfogásnak véltünk, és lehet, hogy
holnap be kell látnunk, mai nézeteink is megdőltek valami új, váratlan
felfedezés megvilágításában. A "haladásnak" ez a velejárója
kiküszöbölhetetlen.

Nincs és nem lehet szilárdan megalapozott világnézetünk, életfelfogásunk,
mert ezeknek időről időre gyökeres változáson kell átmenniük, amint
ismereteink és az ezekben gyökerező nézeteink vagy meggyőződéseink
módosulnak.

Hol van itt a lélek biztonsága, a szellem megdönthetetlen nyugalma,
az a fenséges rend, amelyben az ember megtalálja a maga helyét egyszer
s mindenkorra, s amely valóban az isteni összhang derűs békéjét adja
a léleknek? Nincsen sehol, mert letagadhatatlan tény - s éppoly
kézzelfogható, mint a legtudományosabb bizonyítható tétel -, hogy
minél inkább megnyerjük az egész világot, annál inkább elveszítjük
a lelkünket.

"Mit ér ez?" - kérdezte Jézus, és ugyanezt a kérdést, félreérthetetlen
feleletével együtt, minden mélyen látó bölcs feltette az embernek.

Hogyan közelíthetne hát a másik, az újabb és látszólag sikeresebb úton
járó modern elme az ősi, gyökeres élményhez?

Nem vetheti le megszokott szemléletét máról holnapra, és nem
kételkedhetik egyszerűen mindabban, amit a maga gondolkozásmódjának
segítségével létrehozott. Ezt nem is lehet kívánni tőle, de nem is
lenne jó.

Mert a racionális szemléletnek is nagy értéke van. A látszatok nem
téveszthetik meg egykönnyen és az ellenőrző vizsgálódás módszerei, ha
megnehezítik is útját az előtte ismeretlen területeken, a nagy nehezen
mégis elért állomásokat biztonságossá teszik. Mankó talán a logikus és
ésszerű ellenőrzés azon az úton, ahol a szárnyalás otthonosabb módja
az előrejutásnak, de ez a mankó megakadályozhatja a járót abban, hogy
megbotoljék vagy ismeretlen mélységekbe zuhanjon. De akiben él a
nem-racionális, hanem ősi, félig elfeledett lelki magvakból még oly
gyöngén is sarjadzó emlékpalánta, s ez ösztönző erővel hajtja a
m á s i k útra, az ilyen ember jó védelmet talál ésszerű, racionális,
vagy ha úgy tetszik, tudományosan felvértezett gondolkozásmódjában,
mert meg tudja különböztetni az üres látszatot a tartalomtól, a múló
jelenséget a gyökeres változástól.

Paul Brunton ezt az utat járta be. S élményei ezért mindennél
hasznosabb tanulsággal szolgálnak éppen a nyugati embernek.
Jellegzetesen nyugati és modern a gondolkozása, a világlátása.
Megszerezte mindazt az ismeretet, amely a racionális gondolkozást
alátámasztja. tisztában van nyugati elménk fejlettségével és
korlátaival is. Nem tagadja meg az ésszerűséget és nem feledkezik
meg az ellenőrző, józan, mérlegelő kritikáról, amikor furcsa,
látszólag megmagyarázhatatlan jelenségekkel kerül szembe.

Amikor a szellemi erők kutatásában lépésről lépésre halad, és India
bölcseinek szokatlan, meglepő, sokszor idegenszerű megnyilatkozásaival
találkozik, felhozza a racionális ész minden ellenérvét, még önmagával
szemben is, hogy hajlandóságát szigorúan próbára tegye. A legridegebben
józan, a leginkább kézzelfogható tényekre támaszkodó nyugati ember
sem lehet kritikusabb, gyanakvóbb a lelki-szellemi jelenségekkel
szemben, mint amilyen Paul Brunton volt, különös célú "keresésének"
viszontagságos évei alatt.

Nyugodtan rábízhatjuk magunkat a vezetésére, mert megtesz helyettünk
minden ellenvetést, még talán több ellenérvet is hoz fel, mint
amennyire közülünk sokan gondoltak volna. Olyan gyanakvó, olyan
hitetlen, hogy a legszélsőségesebb materialista és ateista is meg
lehetne elégedve kifogásaival. Jellegzetesen nyugati és modern
látással és gondolkozással veszi bonckése alá a Kelet szellemiségének
különféle jelenségeit. Nem hajlandó hinni mást, csak amit lát, amit
megtapinthat. Hitetlen Tamás, mint a Nyugat mai embere általában.

És éppen ezért megszívlelendő és komolyan értékelhető az, amit így
végül fölfedez és megismer. Tamás boldog volt, mert miután látott,
hinni is tudott, bár Jézus mély igazságot mondott ki akkor, amikor
intette Tamást, hogy még boldogabbak azok, akik nem látnak és mégis
hisznek. De Brunton útja és a modern nyugati elme útja a Tamásé.
Látni kell, meg kell előbb győződnie ahhoz, hogy elfogadhasson
valamit. Brunton erre törekedett, és végül eljutott a megismeréshez
a közvetlen, legszemélyesebb tapasztalás és átélés útján. Nem
kételkedhetünk őszinteségében, és nem kételkedhetünk abban sem,
hogy amit fölismert, az valóságot tény volt. S ebben áll művének
legnagyobb értéke.

Paul Brunton könyve nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy lassan,
de biztosan végbemenjen a nyugati elme nagy és gyökeres változása.
Vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne eszméljünk rá erre a tényre. Lehet,
sőt valószínű, hogy az emberi gondolat két nagy folyama a jövőben
összetalálkozik, és vizeit egyesítve megkétszerezett erővel fog áradni
tovább, előre. S akkor az ember, aki meghódította a világot, de
elveszítette a lelkét, megtalálja majd a lelkét anélkül, hogy a
világot elveszítené. Akkor lesz teljes értékű, akkor lesz az önmaga
lehetőségeinek beteljesített eredménye.

Brunton a maga élményének közlésével utat mutat errefelé, mutatja
az utat, ahová eljuthat az, aki nem elégszik meg mai nézeteinek
korlátaival, hanem szélesebb, tágasabb világba vágyik. Sokan vannak
ilyenek, s ezek közül sokan jutnak zsákutcákba, mert kiábrándulva
racionális józanságukból, amely nem viszi előbbre őket, kritika
nélkül dobják magukat a képzelgő hiszékenység vermébe.

Paul Brunton könyve megbízható vezető minden kereső embernek, mert ő
maga is keresett, de nem volt hajlandó vakon hinni, amíg meggyőző és
megdönthetetlen bizonyosságot nem sikerült szereznie arról, hogy a
lélek valóság, valóságosabb mindennél, és hogy a lélek megismerése
nélkül minden más megismerés hiányos marad.

Baktay Ervin

I. FEJEZET
Köszöntöm az olvasót

Az Indiai élet könyvének sárgult lapjain van egy különös részlet; ezt igyekeztem megvilágítani s érthetővé tenni a nyugati olvasók számára. A régi utazók rejtelmes történeteket hoztak haza magukkal Európába az indiai fakírokból, és még a modern utazók is gyakran emlékeznek meg hasonló dolgokról.
Mi az igazság ezekben a történetekben, amelyek újra meg újra fülünkbe jutnak, s titokzatos emberek csoportjáról számolnak be, akiket jógiknak neveznek, míg mások fakír néven említik őket? Mi az igazság a szeszélyes és bizonytalan utalások mögött, amelyek arra céloznak, hogy Indiában olyan ősrégi bölcsesség él, amely a szellemi erőknek egészen rendkívüli fejlesztését teszi lehetővé azok részére, akik a gyakorlatban is követik? Elindultam hosszú utamra, hogy ráakadjak erre az igazságra, és az itt következő lapokon összefoglalom a jelentésemet.
Azt mondom, hogy "összefoglalom", mert a tér és idő kérlelhetetlen korlátozásai arra kényszerítettek, hogy csak egyik-másik jógiról írjak, holott sokkal találkoztam. Ezért kiválasztottam közülük néhányat, akik leginkább érdekeltek, s akikről föltehettem, hogy a nyugati világot is leginkább fogják érdekelni. Gyakran hallottam úgynevezett "szent emberekről", akik felől az a hír járta, hogy mély bölcsességre és különös erőkre tettek szert; így aztán perzselően forró napokon és álmatlan éjszakákon át utaztam, hogy rájuk akadjak, de végül is csak az Írások rabszolgáit, tiszteletreméltó semmittudókat, pénzéhes szemfényvesztőket, néhány mutatvánnyal büszkélkedő bűvészeket találtam. Ilyen emberekről szóló beszámolókkal megtölteni könyvem lapjait nem jelentene értéket az olvasónak, s ebben magam sem lelném örömömet. Ezért hallgatással siklom át a reájuk pazarolt időn.
Teljes alázattal él bennem a tudat, hogy kiváltságos szerencse révén megláthattam Indiának egy kevéssé ismert oldalát, amelyet az átlagos utazók ritkán látnak meg és még ritkábban tudnak helyesen értelmezni. Az óriási országban élő angoloknak csak elenyészően parányi töredéke törődött azzal, hogy Indiának ezt az arcát tanulmányozza, s e kis töredékből is csak nagyon kevesen rendelkeztek azzal a függetlenséggel, hogy mélyebben hatoljanak a kérdésbe és nyíltan beszámoljanak róla, hiszen a hivatalos méltóságot mindenáron meg kell őrizni.
Így aztán azok az angol írók, akik ezt a témát érintették, többnyire a kétely hangját ütik meg; viszont a kételkedés hozzáférhetetlenné teszi számukra az indiai forrásból nyerhető értesüléseket, az olyan indiait pedig, aki a kérdésnek mélyebb értelméről valóban tud valamit, visszariasztja attól, hogy ezekről a dolgokról hajlandó legyen velük beszélgetni.
A fehér ember, amennyiben egyáltalán tudomással bír a jógikról, a legtöbb esetben csak nagyon hiányos ismeretekkel rendelkezik felőlük, s ha ismer is egyet-kettőt, bizonyára nem a legkiválóbbakat ismeri. Az igazán kiváló jógik manapság eredetük országában is maroknyira zsugorodtak. Nagyon ritka az ilyen jógi; szeretnek elzárkózni a nyilvánosság elől, és többnyire tudatlanoknak tettetik magukat. Indiában, Tibetben és Kínában egyaránt úgy igyekeznek megszabadulni a nyugati utazótól, aki véletlenül beléjük botlott, hogy célzatosan jelentékteleneknek és tudatlanoknak mutatkoznak előttük. Talán igazat adnának Emerson odavetett megjegyzésének, amely szerint "Nagynak lenni annyit tesz, mint félreismertnek lenni"... Nem tudom. Az ilyen jógik mindenesetre remete módra élnek, és legkevésbé sem óhajtanak az emberek közé keveredni. Még ha összetalálkozunk is velük, aligha lesznek hajlandók kilépni elzárkózottságukból, legföljebb hosszabb ismeretség után. Ezért igen keveset írtak nyugaton e jógik sajátságos életéről, s a kevés, amit írtak, ugyancsak bizonytalan közlésekben merül ki.
Az indiai írók közlései ugyan rendelkezésünkre állnak, de ezeket az írásokat kellő óvatossággal kell olvasnunk. Sajnálatos tény, hogy a keletiek minden mérlegelés nélkül össze szokták keverni a mendemondát a való tényekkel. Ezáltal a hasonló beszámolók sokat vesztenek dokumentum értékükből. Amikor sok lehangoló tapasztalat árán rájöttem erre, hálát adtam az égnek azért a tudományos képzettségért, amelyet a Nyugat adott nekem, s azért a józan szemléletért, amelyre az újságírói tevékenység rászoktatott. A legtöbb keleti babona mögött alapvető igazság rejlik, de mélységes figyelem és éber óvatosság kell hozzá, hogy felfedezzük.
Kénytelen voltam mindenütt, amerre csak jártam, kritikus, bár nem ellenséges szemmel vizsgálni a jelenségeket. Nem egy emberrel találkoztam, akik mihelyt megtudták, hogy az általános bölcseleti érdeklődésen túl a misztikus és csodálatos dolgok is érdekelnek, nagy igyekezettel próbálták idevágó csekély ismereteiket gazdagon kiszínezni. Ha nem lett volna fontosabb dolgom, időmet arra fordíthattam volna, hogy megértessem velük az Igazság természetét, amelyben olyan nagy erő él, hogy meg tud állni a maga lábán anélkül, hogy alá kelljen támasztani. De utóbb nagyon örültem annak, hogy a Kelet csodáit mindig első kézből igyekeztem megismerni, mint ahogyan Krisztus bölcsességét is fölébe helyezem a magyarázók tudatlanságának. A képtelen babonaságok és ősi képzelgések kavargó tengerében keresve kerestem azt, ami csakugyan igaz, ami kiállja az alapos vizsgálat vegyelemzésének maró savát.
Azzal hízelgek magamnak, hogy ez sohasem sikerült volna nekem, ha különös összetételű természetemben nincsen meg egyidejűleg a tudományos kételynek és a szellemi érzékenységnek eleme, ez a két elem, amely egyébként rendszerint éles összeütközésbe szokott kerülni egymással.
"India titkainak nyomában"* - ezt a címet adtam könyvemnek, mert arról az Indiáról szól, amely évezredeket át elrejtőzött a vizsla pillantások elől, s annyira zárkózott életet élt, hogy ma már csak gyorsan eltűnő maradékaival találkozhat a kereső. Az a mód, amellyel a jógik olyannyira elrejtve őrizték meg tanaik, titkait, önzőnek tűnhet fel előttünk a mai demokratikus időkben, de legalább magyarázatot ad arra nézve, miért tűntek el szem elől ezek a tanok fokozatosan India látható életében. Ezer és ezer Angol él Indiában, százan és százan látogatnak el Indiába évente. És mégis csak igen kevesen tudnak valamit arról, ami egy napon nagyobb értéknek bizonyulhat a világ részére, mint a drágakövek és becses gyöngyök, amelyeket hajóink Indiából elhoznak. Még kevesebben vettek fáradtságot ahhoz, hogy letérve a szokott útvonalakról, ráakadjanak a Jóga avatott tudóira, s ezer angol közül talán egyetlenegy sem lenne hajlandó arcra borulni egy barna testű, félmeztelen alak előtt valamely magányos barlangban vagy tanítványokkal telt szobában. Az emberek különböző csoportjait elválasztó korlátok olyan áthághatatlanok, hogy még nagylelkűen megértő és fejlett értelmiségű emberek is, ha hirtelen kiragadnák az angol városrészből és a föntebb említett barlangok egyikébe vinnék őket, a jógi társaságát elviselhetetlenül idegennek, eszméit pedig érthetetlennek találnák.
Az Indiában élő angolnak, legyen akár katona, akár köztisztviselő, üzletember vagy utazó, persze nem lehet rovására írni, ha túl büszke, s ezért nem hajlandó keresztbe vetett lábakkal letelepedni a jógi gyékényére. Eltekintve attól, hogy mindenáron fenn akarja tartani a brit fensőbbség presztízsét, ami kétségkívül roppantul fontos és szükséges igyekezet, az indiai "szent", akivel általában összeakadhat, inkább visszataszító, semmint vonzó hatást tesz reá. Bizonnyal nem veszteség, ha az ilyen alakokat elkerüli. Mindamellett sajnálatos, hogy a legtöbb angol hosszú évek után rendszerint úgy hagyja el Indiát, hogy halvány sejtelme sincs arról, mi rejlik egy indiai bölcs homloka mögött.
Jól emlékezem beszélgetésemre egy tipikus londoni emberrel Tricsinapalli gigászi sziklaerődje alatt. Több mint húsz éven át töltött be felelősségteljes állást az indiai vasutaknál. Elkerülhetetlen volt, hogy ne kérdezősködjem afelől, hogyan folyik az élete ebben a napperzselte országban. Végül pedig kiböktem kedvenc kérdésemet:
- Találkozott-e valaha jógikkal?
A londoni úr némileg értelmetlenül nézett rám, aztán így felelt:
- Jógikkal? Mi legyen az a jógi? Valamiféle állat?
Ez a tudatlanság teljességgel menthető lett volna, ha az illető szépen otthon marad London városában, de az Indiában töltött huszonhat év után igazán tiszteletet ébreszthetett. Nem is próbáltam megzavarni áldott tudatlanságát.
Minthogy én lábbal tapostam a brit büszkeséget, amidőn Hindusztán különféle népei közt jártam-keltem, megértő készséggel, rokonszenvező gondolkodással közeledtem hozzájuk, minden kicsinyes előítélettől mentesen, az egyént becsülve, tekintet nélkül a testszínre; és mert egész életemben az Igazságot kerestem, és hajlandó voltam elfogadni mindent, ami az Igazság kíséretében jön elém - ezért áll módomban most megírni ezt a beszámolót.
Óvatosan haladtam át a babonás bolondok és az önmagukat fakíroknak kinevezők tömegén, hogy végül leülhessek az igazi bölcsek lábai előtt, s első kézből tanuljam meg az indiai Jóga valóságot tanításait. Nem egy különös remetetelep padlóján üldögéltem, különös arcok körében, különös tájszólások szavait hallgatva. Kiválogattam a világból elvonult, zárkózottan élő, legkülönb jógikat, és alázatosan figyeltem szóbeli oktatásukra. órákon át beszélgettem a benáreszi brahman panditokkal, a bölcselet és a hit ősrégi kérdéseit vitatva, amelyek az ember agyát kínozták, szívét gyötörték, amióta csak először gondolkozni kezdett. Közben olykor szórakozást kerestem a varázslók és csodatevők társaságában, s különös események keresztezték utamat.
Az első kézből való ismeretszerzés útján akartam helytálló tényeket gyűjteni a jógikra vonatkozólag. Bíztam abban, hogy újságírói tapasztaltságom révén a lehető legkevesebb időveszteséggel ki tudom szedni mindenkiből azt az értesülést, amelyre éppen szükségem van; a szerkesztőségi munka rászoktatott a tömörségre s arra, hogy a búzát kíméletlen kritikával elválasszam a konkolytól; és hogy a legkülönbözőbb rétegekhez tartozó emberekkel, férfiakkal és nőkkel, rongyos koldusokkal és jóllakott milliomosokkal való gyakori érintkezésem, amely velejár az újságírói tevékenységgel, megkönnyíti, hogy akadálytalanul mozogjak India tarka tömegében, amelynek sorai közt azokat a különös embereket, a jógikat kerestem.
Másrészt pedig bensőséges életet éltem, amely teljesen független volt külső körülményeimtől. Ráérő időm jó részét azzal töltöttem, hogy nehezen hozzáférhető könyveket, s a lélektani kísérletezés kevéssé ismert mellékösvényeit tanulmányozzam. Olyan tárgyakba és kérdésekbe merültem, amelyeket mindig mélységes rejtelem burkolt. Mindezekhez hozzájárult még a velem született vonzódásom a Kelet dolgai iránt. A Kelet még első keleti utam előtt kinyújtotta felém hatalmas csápjait s rabul ejtette lelkemet; majd végül Ázsia szent könyveinek, panditjai tudós magyarázatainak, bölcsei feljegyzett gondolatainak tanulmányozására késztetett, már amennyire angol fordítások hozzáférhetővé tehették ezeket számomra.
Ez a kettős természetű tapasztalás nagy értékűnek bizonyult. Megtanított arra, hogy bármennyire is rokonszenvezzem a keleti módszerrel, mely az élet rejtelmeibe mélyed bele, azért ne feledkezzem meg tudományos törekvésemről, hogy kellő ítélettel és elfogulatlanul keressem a tényeket. Ama rokonszenv nélkül sohasem mehettem volna olyan emberek közé, s olyan helyekre, akik s amelyek az átlagos angolban visszatetszést keltenek. Ama szigorúan tudományos magatartás nélkül pedig a babona útvesztőibe tévedhettem volna, mint ahogyan olyan sok indiai beletévedt. Nem könnyű dolog összeegyeztetni olyan képességeket, amelyek rendszerint ellentmondanak egymásnak, de én őszintén megkíséreltem, hogy a kettőt egészséges egyensúlyban tartsam.

* * *

A Nyugat vajmi keveset tanulhat a mai Indiától. Ezt egyáltalán nem igyekszem tagadni. De igen sokat tanulhatunk a múlt indiai bölcseitől s attól a néhánytól is, akik ma élnek. Ezt habozás nélkül merem állítani. A fehér turista, aki előírásosan végigjárja a fontosabb városokat és történelmi látnivalókat, aztán hajóra száll és elutazik, telve megvetéssel India elmaradott civilizációjával szemben, kétségtelenül joggal kicsinyli le Indiát. De majd egy napon bölcsebb utazó érkezik, aki nem haszontalan templomok szétmálló romjait, sem a rég elmúlt tivornyázó királyok márványpalotáit fogja keresni, hanem az élő bölcseket, akik olyan bölcsességet tárhatnak fel, amelyet a mi egyetemeinken nem tanítanak.
Vajon ezek az indiaiak valóban csak naplopók volnának akik henyén sütkéreznek a vad erejű trópusi verőfényben? Nem tettek-e semmit, nem gondoltak-e semmit ami az Indián kívül fekvő világ részére is értéket jelentene? Az utazó, aki csak anyagi lezüllöttségüket és értelmi hanyatlásukat veszi észre, nem látott sokat. Helyettesítse megvetését belátással s akkor meglehet, hogy zárt ajkak és elrejtett ajtók fognak megnyílni előtte.
Jól van, ismerjük el, hogy India évszázadokon át bóbiskolt és horkolva aludt; ismerjük el, hogy ebben az országban ma is millió és millió paraszt él, akik éppoly írástudatlanok, éppoly gyerekes babonákon és éretlen, kezdetleges vallásosságon keresztül látják a világot, mint a tizennegyedik század angol parasztjai. Ismerjük el továbbá, hogy a tanultság indiai központjaiban élő brahman panditok ugyanúgy fecsérlik hiábavaló esztendőiket arra, hogy vallási hajszálakat hasogassanak és metafizikai sodronyszálakat húzzanak ki végtelen hosszúságúra mint egykor a mi középkori skolasztikusaink. De akkor is fennmarad még a kultúrának egy kicsiny, de felbecsülhetetlen értékű maradványa, amelyet általában a Jóga elnevezés alatt foglalnak egybe, s ez a maga módján több becses értékkel gazdagíthatja az emberiséget, mint aminőket a nyugati tudományok valaha is nyújthatnak.
Ez a Jógának nevezett valami közelebb hozhatja a testünket ahhoz az egészséges állapothoz, amelyet a természet eredetileg szánt neki; elő tudja idézni azt, aminek a modern civilizáció leginkább híjával van: az elme tökéletes egyensúlyát és békéjét; és utat tud nyitni a szellem romolhatatlan kincseihez azoknak, akik készek fáradozni értük. Elismerem, hogy ez a nagy bölcsesség alig található meg a mai Indiában, hanem inkább a múlt Indiájában, s a Jóga féltve őrzött tudománya ma kevéssé virul, jóllehet egykoron érdemes tanítómesterei és hűséges tanítványai voltak. Meglehet, hogy a titokzatoskodás, amellyel körülvették, végtére is megakadályozta ennek az ősi tudománynak tovaterjedését; nem tudom bizonyosan.
Így hát talán nem elvetendő dolog, ha valaki felszólítja nyugati embertársait, hogy nézzenek Kelet felé, nem valami új hitet keresve, hanem csak azért, hogy a tudásnak néhány újabb kövecskéjét többletként hajíthassuk a mi tudományunk jelen halmazára. Amikor olyan orientalisták, mint Burnouf, Colebrooke és Max Müller megjelentek a tudomány színterén és elhoztak számunkra egyet-mást India irodalmi kincseiből, akkor Európa tudósai kezdték belátni, hogy ama távoli ország pogány lakói távolról sem lehetnek olyan ostobák, mint az a magunk tudatlansága feltételezte róluk.
Azok az okos elmék, amelyek azt hirdetik, hogy Ázsia tudása nem rejt a nyugat részére is hasznos gondolatokat, ezzel csupán maguk ürességét bizonyítják. Azok a gyakorlatias gondolkozású egyének, akik a Kelet tudásának tanulmányozását ostobaságnak minősítik, ezzel csak a maguk szűklátókörűségét bélyegzik meg. Ha a mi felfogásunk az életről csupán abban a puszta térbeli körülményben gyökeredzik, hogy valaki Európában vagy Indiában született-e, akkor nem érdemeljük meg a művelt emberek nevét.
Azok, akik elméjüket elzárják a keleti eszmék elől, a legfinomultabb gondolatok, a mély igazságok és érdemes lélektani megismerések elől is elzárkóznak. De aki hajlandó a Kelet hagyományainak talán penészes felszínű halmazában keresgélni, abban a reményben, hogy különös tények és még különösebb bölcsesség drágaköveire bukkanhat, az úgy fogja találni, hogy igyekezete nem veszett kárba.

* * *

Azért mentem Keletre, hogy jógikat keressek és felkutassam az ő szem elől elrejtett tudományukat. Élt bennem az a gondolat is, hogy istenesebb életet és szellemi világosságot találok, de nem ez volt a célom elsősorban. Végigjártam India szent folyóinak - a csöndes, szürkészöld Gangesz, a széles Dzsamna, a festői Godávari - partjait, folyton keresve. Bejártam Indiát széltében-hosszában.
India a szívére vett, és bölcseinek egyre fogyatkozó maradékai nem egy ajtót nyitottak meg a nyugati idegen előtt. Nem is olyan régen még azok közé tartoztam, akik Istenben csak az emberi képzelődés rémképét látják, s a szellemi igazságot puszta agytermelte ködnek, a gondviselés igazságát pedig gyerekes idealistáknak való csemegének tartják. Magam is némi türelmetlenséggel néztem azokra, akik teológiai Paradicsomokat teremtenek, és olyan bizalmas otthonossággal vezetgetnek bennünket körül ezekben a mennyországokban, mintha Isten telekügynökei volnának. Csak megvetés élt bennem minden iránt, amiben az ítélőképesség nélküli elméletgyártók hiábavaló, fanatikusan elvakult törekvéseit láttam.
Ha tehát mégis egy kissé másképpen kezdtem gondolkodni a hasonló dolgokról, higgyék el, hogy erre alapos okom volt. De azért nem mentem odáig, hogy bármelyik keleti hitvallás hívévé szegődjem. Ami ezt illeti, a figyelemreméltó vallásokat már régebben tanulmányoztam, amennyire értelmi úton meg lehet ismerni őket. De az isteninek új elfogadásához jutottam. Ez talán egészen jelentéktelen és személyes ízű dolognak tűnhet föl, de én, mint fia annak a modern nemzedéknek, amely csak kézzelfogható tényekben és hűvös értelemben bízik, s nem nagyon lelkesedik vallásos dolgokért, mégis megszívlelendő eredménynek érzem.
Ezt a hitet bennem az egyetlen módszer állította helyre, amely a kételkedőnek rendelkezésére állhat: nem az érvek módszere, hanem egy lenyűgöző, meggyőző tapasztalás tanúsága. S ezzel a tanúsággal egy erdőlakó bölcs idézte elő az életbevágó változást gondolkozásomban, egy igénytelen és szerény remete, aki hat évet töltött egy hegyi barlangban. Nagyon valószínű, hogy ez az ember megbukott volna az érettségi vizsgán, de én mégsem szégyellem a könyv utolsó fejezeteiben leszegezni, milyen mélységes hálával tartozom neki. Az, hogy ilyen bölcseket hoz létre India, elég meggyőző ok arra, hogy gondolkozó nyugatiak figyelme feléje forduljon.
A rejtelmes India szellemi élete ma is megvan, a politikai mozgalmak ellenére, amelyek eltakarják, s én megkíséreltem, hogy megbízható közléseket adjak nem egy ilyen beavatottról, akik valóban elérték a léleknek azt az erejét és derűs nyugalmát, amelyre mi, jelentéktelen halandók annyira vágyakozunk.
Könyvemben tanúbizonyságot tettem más dolgokról is, csodálatos és kísérteties dolgokról. Most, amint itt ülök az angol vidéki élet józan keretében, és az írógép fekete szalagján át papírosra kopogom mondanivalómat, ez szinte hihetetlennek tetszik; az igazat megvallva, csodálkozom merészségemen, hogy ezeket a dolgokat lejegyzem a szkeptikus világ részére. De nem hiszem, hogy a jelen anyagias felfogás, amely ma a világon uralkodik, örökre fennmaradjon; máris észrevehetők azok a jóslatszerű jelenségek, amelyek a gondolkozás átalakulására utalnak. De őszintén szólva. Nem hiszek a csodákban. A mostani nemzedék sem hisz bennük általában. De igenis hiszem, hogy ismereteink a Természet törvényeire vonatkozóan még elégtelenek, és hogy amidőn a tudósok előcsatárai, akik eddig felkutatlan területekre nyomulnak előre, majd újabb részleteket fedeznek fel ezekből a törvényekből, akkor olyan képességekre tehetünk szert, amelyek segítségével csodákkal határos dolgokat vihetünk végbe.

II. FEJEZET
Kutatásaim előjátéka

A földrajztanár hosszú pálcát vesz a kezébe, és végigvezeti ezt a nagy, fényezett vászonból készült térképen, amely a meglehetősen unatkozó osztály előtt függ a falon. Rámutat egy pirosra festett, háromszögletű foltra, mely egészen az Egyenlítőig nyúlik le, aztán újabb kísérletet tesz, hogy tanítványainak szemmel láthatóan lankadt érdeklődését kissé felrázza. Vékony, vontatott hangon kezd beszélni, s olyan képet vág hozzá, mint aki mélységes titkot készül kinyilvánítani.
- Indiát a brit korona legragyogóbb drágakövének szokták nevezni...
Az egyik fiú, akinek szeszélyes gondolatai ábrándozva jártak valahol a messzeségben, egyszerre megrezzen, és képzeletét visszahívja a fakó, téglafalú épületbe, amely az iskolatermet magába zárja. India neve, mely megütötte fülét, s India képe, mely látóidegét éri a nyomtatott térképről, az ismeretlenség izgalmas és rejtelmes érzését keltik föl benne. Valami megmagyarázhatatlan gondolatmenet újra meg újra elébehozza Indiát.
S amikor a számtantanár azt hiszi, hogy tanítványa szorgalmasan dolgozik egy algebrapélda megfejtésén, nem is sejti, hogy a fiatal gézengúz az iskolapadot egészen más célra használja: az ügyesen elrendezett könyvek leplező torlasza mögött turbános fejeket, sötét arcokat és fűszerekkel megrakodott hajókat rajzolgat magának.
A koraifjúság évei tovatűnnek, de a tanuló érdeklődése Hindusztán iránt megmarad. Sőt, még csak fokozódik, kiterjed és felöleli már egész Ázsiát.
Időnként ismételten vad terveket sző, hogy eljusson a Keletre. Meg akar szökni, hogy hajósinas legyen. Hiszen akkor már csak kevés igyekezet kellene hozzá, hogy Indiát is megláthassa! És ha ezek a tervek mind füstbemennek is, hatásos szónoklatokat intéz iskolatársaihoz, míg végül ezek egyike könnyen áldozatává esik éretlen lelkesedésének.
Ezek után csöndben szövik összeesküvéseiket, és titkos utakon járnak. Arra készülnek, hogy kalandozva becsavarogják Európát, aztán átmennek Kisázsiába, és Arábián keresztül eljutnak Adenig. Szentül hiszik, hogy Adenben összeakadnak valami barátságos hajóskapitánnyal. Bizonyára megértő, rokonszenves ember lesz. Fölveszi őket hajójára, s egy hétre rá már hozzákezdhetnek India felkutatásához.
Közben készülődnek erre a hosszas kirándulásra. Szorgalmasan gyűjtik a pénzt, és titokban beszerzik azokat a dolgokat, amelyeket tapasztalatlanságukban a felfedező nélkülözhetetlen felszerelésének tartanak. Gondosan tanulmányozzák a térképeket és útikönyveket, s a színes lapok meg a vonzó fényképek lázas fokra fűtik fel vándorkedvüket. Végtére kitűzik a napot, amelyen fittyet hányva a sorsnak, faképnél fogják hagyni hazájukat. Ki tudja, mi vár rájuk ott túl a sarkon?
Kár volt a sok ifjonti erőfeszítésért, és jobban takarékoskodhattak volna fiatalos bizakodásukkal. Mert egy szerencsétlen napon a másik fiú nevelője fölfedezi az előkészületeket, további részleteket derít fel a tervből, és kemény kézzel lecsap. Hogy mit kell a két vállalkozó ifjúnak szenvednie, arról jobb nem beszélni! Ha kedvetlenül is, de feladják szándékukat.
A sikertelen expedíció tervezőjét azonban nem hagyja el a vágy, hogy egyszer mégis meglássa Indiát. Hanem a férfikor eljötte más irányú érdekek kötelékeit hozza el, és kötelességek béklyóit lakatolja lábaira. A régi vágyat szomorú érzéssel kell háttérbe szorítania.
Az idő lapot lap után fordít el az évek kalendáriumában, míg barátunk végre váratlanul összetalálkozik egy emberrel, aki egy időre ismét pezsdülő életre ébreszti benne a régi törekvést. Mert az idegen arca barna, turbánt visel a fején, és Hindusztán napsütötte országából való.

* * *

Kivetem emlékezetem finomszövésű hálóját a múlt vizébe, hogy ama nap képeit előhalásszam, amikor az indiai idegen az életembe lépett. Az őszi dagály gyorsan apályra fordul, a levegőt köd tölti el, és kemény hideg kúszik be a ruhámon át. A kedvetlenség fagyos ujjai szorítják össze rendetlenül dobogó szívemet.
Bemegyek egy fényesen kivilágított kávéházba, hogy melegéből egy kis kellemes érzést kérjek kölcsön. A forró tea, mely máskor olyan pompás hatású szokott lenni, nem bírja visszaadni jókedvemet. Nem tudok megszabadulni a rám nehezedő súlytól. A búskomorság kiszemelt, hogy sötét céljait szolgáljam. Fekete függöny takarja szívem bejáratát.
Nem bírom sokáig elviselni ezt a nyugtalanságot, végül is kikerget a kávéházból az utcára. Céltalanul járkálok és régi nyomokat követek, míg végre egy kis könyvesbolt elé jutok, amelyet jól ismerek. A bolt régi házban áll, régi könyveknek ad szállást. Tulajdonosa igen különös ember, mintha elmúlt századok élő maradványa volna. A ma sürgő-forgó élete mit sem jelent szemében, igaz, hogy ő sem jelent semmit a sürgő-forgó mának. Kizárólag ritka könyveket és korai kiadásokat árusít, főleg olyanokat, amelyek furcsa és kevéssé ismert tárgyakkal foglalkoznak. Amennyire a könyvek lehetővé teszik, figyelemre méltó jártassággal rendelkezik a tudás mellékösvényeinek és a mindennapi élettől távol eső kérdéseknek ismeretében. Időről időre szívesen beállítok a régi könyvesboltba, és elbeszélgetek a tulajdonossal a könyvekről.
Belépek és köszöntöm. Egy ideig borjúbőrbe kötött könyvek elsárgult lapjait forgatom, vagy fakó fóliánsokba pillantok. Egy régi könyv magára vonja figyelmemet; érdekesnek látszik, gondosabban kezdem vizsgálgatni.
A pápaszemes könyvkereskedő észreveszi érdeklődésemet, és szokása szerint vitatkozni kezd velem a könyv tárgyáról, amely nem egyéb, mint a - lélekvándorlás.
Az öregember most is régi szokását követi, és a vitát a maga szempontjai felé tereli. Hosszasan beszél, s azt a benyomást kelti, mintha jobban ismerné a kérdésre vonatkozó érveket és ellenérveket, mint maga a mű szerzője; a klasszikus tekintélyek pedig, akik a tárgyról írtak, mind a kisujjában vannak. Így aztán sok különös értesülésre tehetek szert.
Egyszerre csak hallom, hogy valaki moccan a bolt másik végében, és odafordulva magas alakot pillantok meg, amint előlép az árnyba borult kis belső helyiségből, ahol a kereskedő az értékesebb könyveket tartja.
Az idegen indiai. Előkelő tartással jön felénk, és megáll a kereskedővel szemben.
- Barátom - szól nyugodtan -, bocsássa meg, hogy közbeszólok. De nem tehetek róla, hogy hallottam a szavait, s ez a téma rendkívül érdekel engem. Ön az imént azokat a szerzőket idézte, akik elsőül tettek említést arról a gondolatról, hogy az ember ismételten újraszületik a földön. Elismerem, hogy a bölcselkedő görögök, tudós afrikaiak és korai keresztény egyházatyák közt a mélyebb elmék jól megértették ezt a tant. De mit gondol, honnan ered ez a felfogás?
Egy pillanatra elhallgat, de nem enged időt a válaszra.
- Engedje meg, hogy megadjam a feleletet - folytatja mosolyogva. - Ha azt óhajtja megtudni, hol ismerték fel legelőször az Óvilágban a lélekvándorlás tanát, akkor India felé kell fordulnia. Ez a tan egyike volt az alapvető nézeteknek hazám népei közt, már az ősidőkben is.
A beszélő arca szinte megbűvöl engem. Szokatlan, rendkívüli arc, száz más indiai közül is kitűnnék előkelőségével. Fékentartott erő - ezt olvasom ki jelleméből. Átható tekintet, erőteljes áll és magas homlok egészíti ki arca kifejezését. Arcszíne sötétebb, mint az átlagos hindué. Pompás turbánt visel, a turbán elejét szikrázó ékszer díszíti. Egyébként európai ruha van rajta, de ez rendkívül finom szabású.
Az indiainak kissé oktató hangú megállapítása szemmel láthatólag nem tesz különösebb hatást a pult mögött álló öregúrra; mi több, élénk ellenzést vált ki belőle.
- Már hogyan lehetne az? - hangzik a kételkedő megjegyzés. - Hiszen a Földközi-tenger keleti partvidékén épült városok már a kereszténység előtti időkben a kultúrának és civilizációnak központjai voltak! Vajon az ókor legnagyobb szellemei nem ott éltek-e abban a körzetben, amely Athén és Alexandria közt terül el? Bizonyos, hogy az ő eszméik terjedtek tova dél és kelet felé, míg végül eljutottak Indiába!
Az indiai türelmesen mosolygott.
- Egyáltalán nem - válaszolt nyomban. - A valóság éppen ellenkezője annak, mint amit ön állít.
- Ugyan már! Csak nem akarja komolyan mondani, hogy a haladó szellemű Nyugatnak a tunya Kelettől kellett kölcsönkérni a bölcseletét? Nem, uram, az nem lehet! - fakadt ki a könyvkereskedő.
- Miért nem? Olvassa csak el újra az Apuleiusát, barátom, s akkor megtudhatja, hogyan ment Pythagoras Indiába, ahol brahmanok tanították bölcsességre. Aztán megtudhatja, hogyan kezdte hirdetni a lélekvándorlás tanát, miután visszatért Európába. S ez csak egyetlenegy példa. Többre is rámutathatok. S az ön megjegyzése a tunya Keletről mosolyra késztet. Évezredekkel ezelőtt az én honfitársaim már a legmélyebb kérdéseken elmélkedtek, amikor az ön honfitársainak még sejtelmük sem volt hasonló kérdések létezéséről.
Elhallgat, figyelmesen néz ránk és várakozik, hogy szavai jól bevésődjenek elménkbe. Gondolom, az öreg könyvkereskedő kissé zavarban van. Soha azelőtt nem láttam, hogy valaki úgy el tudta volna hallgattatni, vagy olyan hatást tett volna reá, mint most ez az indiai.
Csöndesen figyeltem az indiai szavára, és nem próbáltam beleszólni a párbeszédbe. Most aztán szünet áll be a beszélgetésben, s ezt mindnyájan észrevesszük, sőt értékeljük is. Az indiai kisvártatva elfordul, és visszamegy a belső helyiségbe, de pár perc múlva újra kilép, kezében egy értékes fóliánssal, amelyet kikeresett a polcokról. Kifizeti a könyv árát, és indulni készül. Az ajtóhoz ér, míg én bámulva nézek távozó alakja után.
Egyszerre ismét visszafordul, és közeledik felém. Tárcát húz elő zsebéből, és névjegyet vesz ki belőle.
- Lenne kedve folytatni ezt a beszélgetést? - kérdezi alig észrevehető mosollyal. Engem a kérdés meglep, de örömest ráállok. Az indiai átadja nekem a névjegyet és tetejébe meghív vacsorára.

* * *

Estefelé útra kelek, hogy ráakadjak az idegen házára. Ez a feladat némi kényelmetlenséggel jár, mert egészen beburkol a csúnya köd, amely sűrűn ráereszkedett az utcákra. Azt hiszem, valami művész romantikus szépséget fedezhetne föl ebben a ködben, amikor ráborul a városra és elhomályosítja fényeit. De engem annyira elfoglal a közelgő találkozás gondolata, hogy nem látok semmi szépet, de nem is érzek semmi kellemetlent a környező ködös levegőben.
Utam véget ér egy tömör kapu előtt, amely hirtelen magasodik fel előttem. Vastartók két nagy lámpát nyújtanak elém, mintha üdvözölnének. Amikor belépek, kellemes meglepetés fogad. Mert az indiai nem tett célzást lakásának páratlan berendezésére. Pedig nyilvánvaló, hogy bőven pazarolta rá az ízlést és a pénzt.
Elég, ha annyit mondok, hogy nagy teremben találom magam, amely akár valami ázsiai palotának is része lehetne, olyan egzotikus módon van berendezve, és oly színgazdag, pompás a díszítése. Amint becsukódik az ajtó, elmarad mögöttem a Nyugat fakó, színtelen világa. A termet az indiai és kínai stílusok sajátságos keverékével dekorálták. Vörös, fekete és arany az uralkodó szín. Remek terítők takarják a falakat, vonagló kínai sárkányokkal ékesen. A sarkokból faragott zöld sárkányfejek néznek szilajul. Egy-egy selyem mandarinköntös díszíti az ajtó két oldalát. Merész mintájú indiai szőnyegek terülnek szét a padlón, lábam kellemesen süpped bele puha vastagságukba. Óriási tigrisből nyújtózik ki teljes hosszában a kandalló előtt.
Szemem egy kis lakkozott asztalra téved, amely az egyik sarokban áll. Az asztalon fekete ében szentségtartó szekrény van, aranyozott ajtószárnyakkal. Valami indiai istenség alakját pillantom meg a szekrény mélyén. Valószínűleg Buddhát ábrázolja, mert az arc nyugalmas, kifürkészhetetlen, s a mozdulatlan szemek lefelé pillantanak.
Vendéglátó gazdám szívélyesen üdvözöl. Kifogástalan szmoking fedi alakját. Eszembe ötlik, hogy az ilyen ember a világ bármely társaságában is előkelő hatást tenne. Pár perc múlva vacsorához ülünk. Pompás ízű ételeket szolgálnak fel, és most ismerkedem meg először a curry gyönyörével; annyira ízlik, hogy mindig szeretni fogom. A felszolgáló inas festői jelenség, makulátlanul fehér zubbonyt és nadrágot visel, széles arany övvel a derekán és fehér turbánnal a fején.
Étkezés közben általános és felszínes dolgokról beszélgetünk, de akármit mond a házigazdám, bárminő témát érint is, szavaiban mindig benne cseng valami végérvényes határozottság. Kijelentéseit úgy fogalmazza meg, hogy alig marad alkalom vitára; hangsúlyában annyi a meggyőződés, hogy azt a hatást kelti, mintha a végső szót mondotta volna ki a kérdésben. Nyugodt biztonsága, ha akarom, ha nem, nagy hatást tesz reám.
A feketekávé mellett önmagáról is elmond egyet-mást. Megtudom, hogy sokat utazott, és hogy elég jómódú. Eleven emlékezésekkel szolgál Kínáról, ahol egy évet töltött, aztán Japánról beszél, tömören és találóan megjósolva bámulatos jövőjét, majd Amerikáról, Európáról szól, s végül - ez a legmeglepőbb az egészben - arról az időről, amelyet egy szíriai keresztény kolostorban töltött, visszavonulva a világtól.
Amikor cigarettára gyújtunk, érinti a tárgyat, amelyről a könyvkereskedésben esett szó. De nyilvánvaló, hogy egyéb dolgokról kíván beszélni, mert rövidesen más, messzemutató kérdésekre tér át, és India ősi bölcsességét kezdi fejtegetni.
- Bölcseink tanainak egy része máris elérte a Nyugatot - jegyzi meg nyomatékosan -, de az igazi tanításokat a legtöbb esetben félreértették; némely esetben még meg is hamisították. Mindamellett nem az én dolgom, hogy emiatt panaszkodjam. Mi ma India? Nem képviseli többé múltjának magasztos kultúráját. A nagyság eltávozott belőle. Szomorú dolog ez, nagyon szomorú. A tömegek még ragaszkodnak néhány eszményhez, aminek az az ára, hogy az álvallásosság bilincsei és oktalan szokások szövevénye ejtik rabul őket.
- Mi az oka ennek a hanyatlásnak? - kérdem.
Házigazdám hallgat. Lassan elmúlik egy perc. Figyelem az arcát, míg szeme összeszűkül, és lassan félig lezáródik a szemhéja. Ekkor megtöri a csendet:
- Sajnos, barátom! Valamikor régen nagy látnokok éltek hazámban, emberek, akik keresztülláttak az élet rejtelmein. Tanácsukat egyaránt keresték a királyok és az egyszerű emberek. Szellemi hatásuk alatt az indiai művelődés a tetőfokát érte el. Vajon hol találhatnánk ma ezeket a bölcseket? Kettő-három maradt csak meg belőlük, s ezek ismeretlenek, senki sem vesz tudomást róluk, és a modern élet áramlatától messze-távol élnek.
Amidőn a nagy bölcsek - risik, ahogyan mi nevezzük őket - elkezdtek visszavonulni az emberi társadalomból, akkor megkezdődött a mi hanyatlásunk is.
Feje lankadtan ereszkedik a mellére. Az utolsó mondat bánatos hangot kevert a szavába. Egy ideig mintha eltávolodott volna tőlem, lelke szomorú elmélkedésbe merült.
Egyénisége újfent kihívó érdekességgel és határozott vonzerővel hat reám. Sötét és villogó szeme éles értelmet árul el; halk és rokonszenves hangja meleg szívről beszél. Újra az az érzésem, hogy szeretnem kell őt.
A szolga nesztelenül lép a szobába, és közeledik a lakkozott asztalhoz. Füstölőpálcikát gyújt meg, és kékes füstszalag kanyarog a mennyezet felé. Valami keleti tömjénféle különös illata tölti be a termet. Nagyon kellemes illat.
Egyszerre csak házigazdám fölemeli fejét és rám tekint.
- Ugyebár mondottam, hogy két vagy három nagy bölcs még él ma is? - kérdi különös hangon. - Igen, mondottam. Egyszer magam is ismertem egy nagy bölcset. Ezt olyan kiváltságnak érzem, hogy ritkán beszélek róla mások előtt. Atyám, vezetőm, mesterem és barátom volt. Isteni bölcsesség lakozott benne. Úgy szerettem, mintha csakugyan a fia lettem volna. Amikor szerencsém lehetővé tette s közelében tartózkodhattam, olyankor megértettem, hogy az élet alapjában véve jó. Ez az ő közelségének csodálatos hatása volt. Én, aki a művészetet választottam kedvtelésemül és a szépséget eszményképemül, megtanultam tőle, hogy az isteni szépséget meglássam a bélpoklosban, a nyomorékban, az eltorzult emberben is, olyanokban, akiktől azelőtt borzadva iszonyodtam el.
Mesterem egy erdei remetetanyán lakott, távol a városoktól. Látszólag véletlenül botlottam tanyájába. Attól fogva gyakran meglátogattam, s annyi időt töltöttem mellette, amennyi csak módomban állott. Sokra megtanított. Igen... egy ilyen ember bármely országot naggyá tehetne.
- De hát akkor miért nem lépett a nyilvánosság elé, hogy Indiát szolgálja? - teszem fel nyíltan a kérdést.
Az indiai a fejét rázza.
- Még nekünk, indiaiaknak is nehéz megértenünk az ilyen rendkívüli ember elhatározásait. Önnek, a nyugatinak, kétszeresen nehéz lenne megértenie őt. Bizonyára azt felelné az ön kérdésére, hogy szolgálatot titokban is lehet tenni, a szellem távolba ható erejének segítségével; a hatást létre lehet hozni távolból és láthatatlanul is, de azért nem kevésbé érezhető erővel. És lehet, hogy még azt is hozzátenné, hogy az elfajult emberiségnek el kell viselnie végzetét, amíg a szabadulás sorsszabta órája el nem érkezik.
Megvallom neki, hogy válasza megzavart.
- El voltam készülve erre, barátom - jegyzi meg végül.

* * *

Az első emlékezetes este után sokszor fölkerestem az indiai otthonát. Rendkívüli ismeretei éppúgy vonzottak, mint egzotikus lénye. S ő megérint a törekvéseimben valami elrejtett rugót, és felszökken bennem a vágy, hogy az élet értelmét fürkésszem. Ő biztat, de nem annyira arra, hogy értelmi kíváncsiságomat igyekezzem kielégíteni, mint inkább arra, hogy olyan boldogságra tegyek szert, amelyért érdemes küzdeni.
Egy este beszélgetésünk olyan fordulatot vesz, amelynek utóbb sorsszerűen fontos eredményei mutatkoznak rám nézve. Alkalomadtán leírja honfitársainak furcsa szokásait és sajátságos hagyományait; némelykor szavaival elém festi különös hazájának némely jellegzetes figuráját. Ezen az estén egy egészen különös típusról tesz említést, a - jógikról. Csak határozatlan és zilált fogalmaim vannak arról, mit jelent ez a szó. Olvasmányaim folyamán már egynéhányszor elém került a kifejezés, de valahányszor felvilágosítást kerestem, a található adatok annyira eltértek egymástól, hogy fogalmaim csak annál zavarosabbá váltak. Így hát most, amikor barátom kiejti ezt a szót, szavába vágok, és megkérem, hogy beszéljen a tárgyról kissé részletesebben.
- Örömmel teszem - feleli -, de igazán bajosan tudnám önnek néhány szóban kifejteni, hogy mit kell jógin értenünk. Ha tíz indiait megkérdezne, bizonyos, hogy mind a tíz másképpen határozná meg a jógi fogalmát. Például ezer és ezer vándorló koldus van, akiket rendesen jógiknak neveznek. Csapatostul vonulnak át a falvakon, és rajokban jelennek meg a vallásos ünnepek színhelyein. Legtöbbjük nem egyéb, mint lusta csavargó vagy még ennél is rosszabb, nagy részük teljesen tanulatlan, írástudatlan fickó, akiknek fogalmuk sincs a Jóga történetéről, tanairól és tudományáról, a Jógáról, amelynek álcájában szerepelni szoktak.
Rövid szünetet tart, míg leveri cigarettájáról a hamut.
- De menjen csak el valami olyan helyre, aminő például Hrisikés, ahol a hatalmas Himalája áll örök őrséget. Ott egészen másféle emberekre fog akadni. Alázatos kunyhókban vagy barlangokban laknak, keveset esznek, és szüntelenül imádkoznak Istenhez. Minden leheletük vallás, éjjel és nappal egyedül ez foglalkoztatja elméjüket. Többnyire jó emberek, szent könyveiket tanulmányozzák, és ájtatos himnuszokat énekelnek. Őket is jógiknak szokták nevezni. Pedig mi közük van azokhoz a koldusokhoz, akik a tudatlan tömegeken élősködnek? Látja ön, milyen rugalmas és tág ez a kifejezés! S e két csoport közt még más csoportok is vannak, amelyek mindkettőnk sajátságait egyesítik magukban.
- Mindezek ellenére olyan sok szó esik azokról a titokzatos erőkről, amelyekkel állítólag a jógik rendelkeznek - jegyzem meg.
- Ó, hallgassa csak meg a következő meghatározást is! - nevet vissza reám. - Vannak különös emberek, akik a nagy városoktól távol, magányos rejtekhelyeken, elhagyatott rengetegekben vagy sziklabarlangokban élnek, és egész életüket olyan gyakorlatoknak szentelik, amelyek hitük szerint csodálatos erőket eredményeznek. Ezek közül némelyek megvetéssel utasítanák el a vallás puszta említését is, mások köztük viszont mélységesen vallásosak, de mind egyetért abban, hogy nagy küzdelmek árán kicsikarják a természettől a hatalmat a láthatatlan és kézzelfoghatatlan erők fölött. Tudja, India sohasem volt szűkében a titokzatos, rejtelmes dolgokról szóló hagyományoknak, és sok történetet lehet hallani azokról a beavatottakról, akik csodálatos dolgokat bírnak véghezvinni. Nos, az ilyen embereket is jógiknak nevezik.
- Találkozott-e ön ilyen emberekkel? Hisz-e ön ezekben a hagyományokban? - kérdem ártatlanul.
Az indiai nem szól. Mintha azon gondolkoznék, milyen formába öntse a mondanivalóját.
Szemem a lakkozott asztalkán álló szentélyszekrény felé fordul. A szobát betöltő lágy világosságban úgy képzelem, mintha Buddha jóindulatúan mosolyogna rám aranyozott fából készült lótusztrónjáról. Fél percig hajlandó volnék elhinni, hogy valami titokzatos áramlat kering a levegőben; s ekkor az indiai tiszta hangja betör gondolataimba, és megállítja elbarangoló képzeletemet.
- Nézzen ide! Szól csöndesen, s kezében fölemel valamit, hogy jól láthassam. Gallérja alól húzta elő. Én brahman vagyok. Ez az én szent zsinórom. Évezredek szigorú elkülönülése bizonyos szellemi sajátosságokat ösztönössé fejlesztett ki kasztomban. A nyugati nevelés vagy a nyugaton való utazgatás sohasem törölheti ki belőlünk azokat a sajátosságokat. A felsőbb hatalomba vetett hit, a természetfölötti erők létezésének hite s az ember szellemi fejlődésének fölismerése - ezek velem születtek, mivel brahman vagyok. Akkor sem tudnám megsemmisíteni ezeket, ha akarnám, míg az ész végül is mindig behódol előttük, valahányszor megpróbál szembeszállni velük. Így aztán, jóllehet egyetértek az önök modern tudományosságának elveivel és módszereivel, vajon mi más választ adhatnék a kérdésére, mint ezt: - Hiszek azokban a hagyományokban!
Néhány pillanatig merőn néz rám. Aztán folytatja:
- Úgy van, találkoztam olyan emberekkel. Egyszer, kétszer, háromszor is. Nehéz összetalálkozni velük. Azt hiszem, régen könnyebb volt rájuk akadni, de ma már szinte egészen eltűntek.
- De gondolom, azért még vannak?
- Nagyon valószínű, barátom. De megtalálni őket, az megint más dolog. Huzamos keresésre lenne szükség.
- Az ön mestere egyike volt azoknak?
- Nem, ő magasabb rendhez tartozott. Nem mondtam, hogy risi volt?
Megvallom neki, hogy ezt a szót is jobban meg kell világítania, mielőtt felfoghatnám.
- A jógiknál magasabban állnak a risik - válaszol. - Vigye át a darwini elméletet az ember lelkiállapotának területére; fogadja el a brahmanok tanítását, amely szerint szellemi fejlődés is halad párhuzamosan a testi evolúcióval, aztán tekintse a risiket olyan embereknek, akik a felfelé emelkedő fejlődés legmagasabb csúcsát elérték - akkor megközelítő, bár még homályos fogalmat alkothat magának a risik nagyságáról.
- Visz-e véghez a risi is olyan csodákat, mint aminőket a jógiknak szoktak tulajdonítani?
- Igen, minden bizonnyal, de semmi jelentőséget nem tulajdonít az ilyen csodáknak, míg a csodatévő jógik ezeket sokszor nagyra tartják. A hasonló erők egészen természetes következményekként állnak elő a risiben, akaratának kifejlesztése és szellemi összpontosítása révén. De ezek az erők nem jelentenek szemében célt, esetleg lenézi is mindet, és csak nagyon ritkán folyamodik hozzájuk. Igazi célja inkább az, hogy belsejében hasonlóvá váljék azokhoz az isteni lényekhez, akiknek legmagasztosabb mintaképei keleten Buddha és nyugaton Krisztus.
- De Krisztus csodákat is művelt!
- Úgy van. De azt gondolja, hogy hívságos öndicsőítés kedvéért művelte a csodáit? Távolról sem. Csak segíteni akart a köznapi lelkeken azzal, hogy a csodák révén felkeltette bennük a hitet.
- De ha ilyen risik léteznének Indiában, akkor a nép bizonyára tömegesen tódulna hozzájuk, nemde? - kockáztatom meg a kérdést.
- Kétségkívül - csakhogy ehhez a risiknek előbb meg kellene jelenniük a nyilvánosság előtt, kinyilvánítva mivoltukat. De csak a legkivételesebb esetekben fordult valaha is elő, hogy egy-egy risi így tett volna. Jobban szeretnek a világtól elkülönülve élni. Azok, akik valami közérdekű munkát kívánnak elvégezni, egy időre megjelennek, aztán ismét eltűnnek.
Felhozom az ellenvetést, hogy az ilyen emberek aligha tehetnek sok szolgálatot felebarátaiknak, ha hozzáférhetetlen helyeken rejtőznek el.
Az indiai elnézően mosolyog.
- Erre vonatkozólag emlékeztetem önt a nyugati szólásmondásra: "A látszat gyakran csal". Ne vegye rossznéven, de ahhoz, hogy valaki helyesen ítélhesse meg az ilyen embereket, előbb nagyon alaposan és behatóan ismernie kellene őket. Említettem, hogy a risik régebben időnként a városokban éltek, és megfordultak az emberek közt. A régi időkben, amikor az ilyesmi gyakrabban megesett, a risik bölcsessége, lelki hatalma és tökéletessége ismertté vált a nyilvánosság előtt; befolyásukat akkoriban nyíltan elismerték. Még maharadzsák sem röstellték, hogy alázatos hódolattal elébük járuljanak és tanácsaikat kérjék fontos államügyekben. De tény, hogy risik jobban szeretik hatásukat csöndben s ismeretlen módon kifejteni.
- Nos, igazán szeretnék ilyen emberekkel találkozni - suttogom, félig magamnak. - És minden bizonnyal nagyon szeretnék összeakadni néhány igazi jógival.
- Egy napon ez be fog következni, semmi kétség - nyugtat meg az indiai.
- Honnan tudja ön ezt? - kérdem némileg meglepődve.
- Tudtam már akkor, amikor először találkoztunk - hangzik a még meg- lepőbb válasz. - Megéreztem. Intuíció volt. De nem mindegy, hogy milyen szóval nevezzük? Megérzés adta tudtomra, anélkül, hogy külső bizonyíték támogathatta volna. Mesterem megtanított rá, hogyan fejlesszem ki ezt a megérző képességet. S én megtanultam, hogy feltétel nélkül megbízzam intuíciómban.
- Egy modern Szókratész, akit a démona vezérel! - jegyzem meg félig tréfálkozva. - De mondja csak, mit gondol, mikor válik valóra az ön jóslata?
Az indiai vállat von.
- Nem vagyok jövendőmondó. Sajnálom, de az időpontot nem tudom megállapítani.
Nem erőltetem tovább, bár gyanítom, hogy többet is tudna mondani, ha úgy akarná. Elgondolkozom a dolgon, aztán fölvetem a kérdést:
- Gondolom, ön nemsokára haza készül térni Indiába. Ha addig útrakészen állok, elutazhatnék-e önnel együtt? Nem lenne segítségemre, hogy rátaláljak azoknak az embereknek egyikére-másikára, akikről beszélgettünk?
- Nem, barátom. Menjen egyedül. Jobb lesz, ha maga indul keresésükre.
- Nehéz feladat lenne az egy idegennek - panaszkodom.
- Így van, nagyon nehéz. De azért csak menjen egyedül; egy napon majd be fogja látni, hogy igazam volt.

* * *

Ettől fogva erősen hittem abban, hogy eljön a nagy jelentőségű nap, amikor majd horgonyt vethetek a Keleten. Arra gondolok, hogy ha India olyan nagy embereknek adott egykor hazát, mint a risik, s barátom állítása szerint még ma is él ott egynéhány ilyen ember, akkor a keresés fáradságát bizonnyal busásan megjutalmazza a bölcsesség, amelyet tőlük tanulhatok. Meglehet, hogy általuk olyan megértést és elégedettséget nyerhetek, aminőt eddig az élet megtagadott tőlem. De még ha hiábavalónak bizonyul is a keresésem, az utazás akkor sem lesz egészen haszontalan. Mert azok a furcsa emberek, a jógik, varázserejükkel, titokzatos gyakorlataikkal és különös életmódjukkal egyre inkább felgerjesztik kíváncsiságomat. Az újságírás köszörűköve rendkívül élesre fente érdeklődésemet a szokatlan dolgok iránt. Magával ragad a kilátás, hogy oly kevéssé járt ösvényeket kutathatok át. Elhatározom, hogy vágyamat a legteljesebb mértékben valóra váltom, s mihelyt alkalom kínálkozik, hajóra szállok India felé.
Keleti barátom, aki ilyképpen megerősítette és véglegessé tette eltökélésemet, hogy útra keljek a kelő Nap felé, továbbra is gyakran szívesen lát házában, még hónapokig. Segítségemre van, hogy irányt találjak az élet kavargó tengerén, noha nem hajlandó kormányosomul szegődni az elém táruló, még térképezetlen vizeken. De így is kétségtelenül nagy értéket jelent egy fiatalembernek, ha felismerheti tulajdon hajlamait, ha ráeszmél rejtett képességeire, és tisztázhatja bizonytalan elgondolásait az ilyen hatás segítségével. S így helyénvaló, hogy kifejezzem mély hálámat első jótevőm iránt. Mert elközeleg a komor nap, amidőn a sors ismét pördít egyet a kerekén, s el kell válnunk. Rövid pár év múltán mintegy véletlenül jut fülembe a hír, hogy meghalt.
Az idő és a körülmények még nem teszik lehetővé elutazásomat. Az igyekezet és a vágy az embert olyan kötelezettségekbe bonyolítja, amelyekből nehéz kibontakozni. Alig tehetek többet, mint hogy beletörődöm az életbe, amely korlátok közé zár, s közben várakozom.
Sohasem vesztem el hitemet az indiai jövendölésében. S egy napon váratlan dolog erősíti meg még jobban ezt a hitemet.
Hivatásos munkám hónapokon át gyakori kapcsolatba hoz egy emberrel, aki iránt nagy becsülést és baráti vonzalmat érzek. Roppant éles szemű és töviről hegyire ismeri az emberi természetet. Évekkel azelőtt a pszichológia professzora volt az egyik egyetemen, de az akadémikus életét nem találta ínyére valónak. Otthagyta hát és felcserélte olyan tevékenységgel, amelyben bámulatosan széles körű tudását jobban hasznosíthatta. Egy ideig az üzleti világ nagyjainak szolgált tanácsadóként. Hányszor kérkedett azzal, hogy a nagy cégek tekintélyes összegekkel igyekeztek biztosítani maguknak szolgálatait!
Megvan benne az a veleszületett képesség, hogy másokat ösztönözni tud a maguk legjobb képességeinek kifejtésére. Akárkivel találkozzék is - kifutógyerektől a milliomos üzletemberig -, mindenki gyakorlati segítséget nyer tőle, új lelkesedést merít a vele való érintkezésből, olykor pedig aranyat érő tanácsokhoz jut. Szokásommá teszem, hogy gondosan figyelembe vegyem minden tanácsát, mert előrelátása és belátása rendesen meglepő igazolást szokott nyerni úgy az üzleti, mint a személyes ügyekben. Élvezem a társaságát, mert sikerült egyesítenie magában a befelé tekintő meggondolást és a kifelé irányuló megfigyelést, s ennek az az eredménye, hogy az egyik percben mélyértelmű bölcseletről tud beszélni, hogy a következőben valami kereskedelmi jelentéssel foglalkozzék. S amellett sohasem unalmas, hanem mindig elmés, s a jókedv csak úgy sugárzik belőle.
Befogad engem bizalmas barátságába, és nemegyszer töltünk együtt hosszú órákat, a munkát élvezettel vegyítve. Sohasem elégelem meg, hogy beszédét hallgassam, annyira magával ragad témáinak sokoldalúsága. Sokszor csodálkozom, hogyan tartalmazhat egy kis emberi fej olyan sok tudást!
Egy este együtt vacsorázunk egy kis művészkocsmában, ahol a kellemesen fátyolozott lámpák alatt kitűnő ételeket szolgálnak fel. Vacsora után az égbolton ragyogó telehold biztatására kedvet kapunk, hogy ebben a regényes hangulatban gyalog sétáljunk hazafelé.
A beszélgetés szinte egész este könnyed és felszínes volt, de amint végighaladunk a város csöndesebb utcáin, bölcseleti mélységekbe merül a szó. Éjszakai vándorlásunk végefelé már olyan elvont és magasrendű dolgokról beszélgetünk, hogy társam üzletfelei bizonyára már a felötlő szokatlan szavaktól is megrémülnének. Otthonának kapuja előtt társam megfordul és kezét nyújtja búcsúzóul. Amint megfogja a kezemet, egyszerre igen komoly hangon kezd szólni, és megfontolt lassúsággal így beszél:
- Önnek sohasem kellett volna ezt a foglalkozást választani. Ön valójában filozófus, akit foglyul ejtett a tintafecsérlő újságírás. Miért nem ment egyetemre, hogy életét elzárkózott kutatásban töltse? Mert ön legszívesebben agyának belső rejtekeiben szeret kalandozni. Arra törekszik, hogy a lélek végső gyökeréig hatoljon. Egy napon majd elmegy az indiai jógikhoz, a tibeti lámákhoz és a japán zen-szerzetesekhez. Akkor majd különös beszámolókat fog írni mindezekről. Jó éjszakát!
- Mi az ön véleménye a jógikról?
Társam egészen közel hajol hozzám, és szinte suttogja:
- Barátom, azok tudnak, azok tudnak!
Töprengő hangulatban távozom. Arra a bizonyos keleti útra még hosszú ideig aligha kerülhet sor. Egyre mélyebben és mélyebben belekeveredem egy csomó tevékenységbe, s a kibontakozás ennek megfelelően egyre nehezebbnek látszik. Egy időre reménytelenség ejt rabul. Vajon nem a végzet ítél-e arra, hogy a magánérdekű kapcsolatok és személyes törekvések hálójában vergődjem?
De a még megíratlan jövőre vonatkozó nézetem tévesnek bizonyul. A sors mindennap új parancsokat ad, s ha nem is vagyunk eléggé írástudók ahhoz, hogy e parancsokat elolvashassuk, mindamellett öntudatlanul is engedelmeskedünk nekik minden lépésünkben! Alig múlik el tizenkét hónap, íme, partraszállok Bombayben az Alexandra rakparton; belévegyülök a keleti város tarka tömegébe, és az ázsiai nyelvek rejtelmes keverékének kakofóniájára figyel a fülem.

III. FEJEZET
Az egyiptomi varázsló

Különös és meglehet, jelentős tény, hogy mielőtt szerencsét próbálhatnék sajátságos célú keresgélésemmel, a szerencse maga keres föl engem. Még a turisták szokásával sem éltem, hogy megszemléljem Bombay látnivalóit. Mindazt, amit a városról tudok, kényelmesen leírhatnám egy levelezőlapon. Bőröndjeim, egy kivételével, kicsomagolatlanul, érintetlenül maradnak. Egyetlen tevékenységem abban áll, hogy igyekszem megismerkedni környezetemmel a Majestic Hotelben, amelyet egy hajón szerzett ismerősöm ajánlott, mint a város legkényelmesebb szállodáját. De éppen ez a tevékenységem vezet egy meglepő felfedezéshez. Mert ráakadok szállóbeli lakótársaim közt a varázslók céhének egyik érdemes tagjára, a különös igézetek egy művelőjére, röviden: egy eleven csodatévőre!
Az illető nem azoknak a bűvészeknek egyike, akik vagyonokat keresnek a maguk s a színházak részére azzal, hogy szemfényvesztő mutatványaikkal ámulatba ejtik a szájtátó közönséget. Nem tartozik azok közé a hivatásos varázslók közé sem, akik színpad helyett a sokkal prózaibb köznapi környezetben mutogatják bűvészfogásaikat. Nem! Ez az ember a középkori boszorkánymesterek rendjébe tartozhatna. Nap nap után titokzatos lényekkel érintkezik, akiket a közönséges ember nem láthat, de akik az ő szeme előtt világosan láthatóvá válnak! Legalábbis ez a vélemény róla. A szállodai személyzet félve tekint reá, és visszafojtott lélegzettel szól hozzá. Amerre csak elhalad, a többi vendég hirtelen félbeszakítja a beszélgetést és kérdő, zavart pillantások fordulnak utána. Ő nem keresi senkinek a társaságát, és általában ragaszkodik hozzá, hogy egyedül költse el estebédjét.
Még izgatóbbá teszi a mi szemünkben az a körülmény, hogy nemzetiség szerint se nem európai, se nem indiai. A Nílus országából érkezett. Semmi kétség: igazi egyiptomi mágus!
Nem találom könnyűnek, hogy Mahmud Bej megjelenését kapcsolatba hozzam azokkal a sötét erőkkel, amelyeket neki tulajdonítanak. A komor arc és szikár alkat helyett, amit az ember elvárna, tetszetős, mosolygó arcot, arányos, erős vállú alakot látok, gyors járása is a tevékeny emberé. Fehér köntös vagy bőrredős köpönyeg helyett kifogástalan, jól szabott modern ruhát visel. Olyan, mint egy jó megjelenésű francia, amilyet a jobb párizsi vendéglőkben mindennap láthat az ember.
Estig folyton csak vele foglalkoznak a gondolataim. Másnap kész elhatározással ébredek föl. Haladéktalanul interjút kérek Mahmud Bejtől. "Kiszedek belőle mindent", ahogyan újságíró kollégáim szokták mondani.
Óhajomat néhány sorban leírom egy névjegy hátára, a névjegy jobb sarkába pedig odarajzolok egy apró jelet, amely elárulhatja, hogy titokzatos művészetének hagyományai nem egészen ismeretlenek előttem, abban a reményben, hogy ez megkönnyíti tervemet, s az idegen hajlandó lesz fogadni. A névjegyet nesztelep léptű szolga kezébe csúsztatom, egy ezüst rúpia kíséretében, s a varázsló szobájába küldöm.
Öt perc múlva megérkezik a válasz:
- Mahmud Bej azonnal fogadja önt, uram. Éppen most készül reggelizni, s kéri önt, szíveskedjék vele tartani.
Az első siker felbátorított. A szolga fölvezet a lépcsőn, és Mahmud Bejt az asztalnál ülve találom, előtte tea, pirított kenyér és dzsem. Az egyiptomi nem kel fel, hogy üdvözöljön. Ehelyett rámutat a szemközt álló székre, és határozott, zengő hangon szól:
- Tessék, foglaljon helyet. Bocsásson meg, de sohasem szoktam kezet fogni.
Hosszú, bő, szürke háziköntöst visel. Barna haja az oroszlán sörényére emlékeztet. Az egyik göndörödő fürt a homlokába hull. Foga megnyerő mosolyban villan meg:
- Megosztja velem a reggelit, ugyebár?
Megköszönöm. Tea mellett megemlítem azt az ámuló tiszteletet, amellyel a hotelbeliek tekintenek rá, s elmondom, milyen soká tétováztam, mielőtt bátorságot vettem magamnak a közeledéshez. Szívből nevet, félig fölemeli kezét, olyan mozdulattal, mint aki azt akarja kifejezni, hogy nem tehet az egészről, de nem szól semmit.
Kisvártatva megkérdez:
- Ön valamelyik újságot képviseli?
- Nem. Magáncél hozott Indiába. Szokatlan dolgokat óhajtok tanulmányozni, s alkalomadtán feljegyzéseket gyűjtök későbbi irodalmi munkákhoz.
- Hosszasan készül itt maradni?
- Ez a körülményektől függ. Nem tűztem ki határidőt - felelek, s az a különös érzés fog el, hogy nem én kérek tőle, hanem én adok neki interjút. De következő szavai megnyugtatnak:
- Én is hosszabb tartózkodásra jöttem Indiába. Lehet, hogy egy évet, esetleg kettőt is itt töltök. Azután továbbindulok a Távol-Kelet felé. Szeretném megnézni a világot, aztán hazatérek Egyiptomba, ha Allah is úgy akarja.
A szolga bejön és leszedi az asztalt, miután elkészültünk a reggelivel. Érzem, hogy itt az idő mélyebb vizekre evezni.
- Igaz-e, hogy ön varázserőkkel rendelkezik? - kérdem nyomatékosan.
Nyugodtan, bizalmasan felel:
- Úgy van! A mindenható Allah megajándékozott ilyen erőkkel.
Habozom. Sötét szeme merően néz reám.
- Gondolom, szeretné, ha bizonyítékokkal szolgálnék, nemde? - kérdi hirtelen.
Eltalálta óhajtásomat. Bólintok.
- Rendben van. Van önnél ceruza és papíros?
Sietve előszedem a jegyzőkönyvemet, kitépek egy lapot, aztán ceruzát veszek ki a zsebemből.
- Most kérem, írjon valami kérdést a papírosra. - Azzal fölkel, odébb megy, és az ablaknyílásban leül egy asztalka mellé. Félig hátat fordít nekem, és letekint az utcára. Több lépésnyi távolság van köztünk.
- Milyen kérdést? - tudakolom.
- Amilyet akar - felel nyomban.
Elmém különböző gondolatokkal játszik. Végül leírok egy rövid kérdést. Ezt: "Hol éltem négy évvel ezelőtt?"
- Most hajtsa össze ismételten a papírost, míg egészen kicsi négyszög nem lesz belőle - utasít. - Olyan apróra, amekkorára csak lehet.
Engedelmeskedem. Erre ő visszahúzza székét az asztalhoz, és ismét leül velem szemben.
- Kérem, szorítsa erősen a jobb tenyerébe a papírost, a ceruzával együtt.
Keményen markomba szorítom a két tárgyat. Az egyiptomi behunyja szemét, mintha mélyen összpontosítaná a szellemét. Akkor aztán újra felnyílnak a nehéz szemhéjak, a szürke tekintet merőn rám szegeződik, és az egyiptomi nyugodtan így beszél:
- A kérdés, amelyet föltett... így hangzik: "Hol éltem négy évvel ezelőtt?"
- Eltalálta! - felelek meglepődve. - Ez igazán rendkívüli példája a gondolatolvasásnak!
- Most kérem, bontsa ki a kezében lévő papírost - vág közbe.
A kis papírdarabot az asztalra teszem, és lassan széthajtogatom, amíg a lap nyitva fekszik előttem eredeti alakjában.
- Vizsgálja meg! - rendelkezik Mahmud Bej. Megteszem, és meglepő felfedezésre jutok. Mert valami láthatatlan kéz ráírta a papírosra annak a városnak a nevét, ahol négy évvel azelőtt laktam. A válasz közvetlenül a kérdés alá volt írva.
Mahmud Bej diadalmasan mosolyog.
- Jó a felelet? - kérdezi.
Csodálkozva hagyom rá, mert egészen meg vagyok zavarodva. A dolog alig látszik hihetőnek. Ellenőrzésül megkérem, ismételje meg a mutatványt. Készséggel beleegyezik, és az ablakhoz megy, míg én leírom a következő kérdést. Ezzel elkerüli a feltevés lehetőségét is, hogy netán kileshetné az írást. Amellett óvatosan figyelem, és látom, hogy tekintete az utca tarka jeleneteire irányul.
Ismét összehajtogatom a papírost, és a ceruzával együtt erősen a tenyerembe szorítom. Az egyiptomi visszajön az asztalhoz és szemét lehunyva, megint mélyen koncentrál. Aztán megszólal:
- Második kérdése ez: "Miféle újságot adtam ki két évvel ezelőtt?"
Szó szerint eltalálta kérdésemet. Gondolatolvasás, ötlik eszembe.
Ismét felszólít, hogy bontsam ki a papírost. A lapot leteszem az asztalra, s bámuló szemem megpillantja rajta a szóban forgó újság címét, nehézkes betűkkel odaírva!
Varázslat? Mint képtelenséget, azonnal száműzöm ezt a gondolatot. A papírt és a ceruzát én magam vettem elő a zsebemből, a kérdéseket nem eszeltem ki jó előre, s Mahmud Bej ügyelt arra, hogy néhány lépésnyire álljon tőlem, mialatt írok. Azonfelül az egész dolog fényes nappal ment végbe.
Hipnózis? Ezzel a tárggyal sokat foglalkoztam, és felismerem könnyen, amikor valaki jogtalan befolyást igyekszik gyakorolni más emberre. Azzal is tisztában vagyok, hogyan kell az ilyen hatás ellen védekezni. És a titokzatosan papírra került szavak még ma is megvannak. *
Újra elfog az értetlen ámulat. Harmadszor is megkérem az egyiptomit, hogy ismételje meg a kísérletet, s ő rááll, hogy még egyszer és utoljára megteszi. Ez is teljes sikerével végződik.
A tényeket nem lehet kétségbevonni. Kiolvasta a gondolataimat (legalábbis ezt hiszem), s valami megmagyarázhatatlan varázslat vagy láthatatlan kéz segítségével szavakat írt a papírosra, melyet szorosan a markomban tartottam, s végül, ezek a szavak pontos választ adtak kérdéseimre.
Micsoda titokzatos eljárást alkalmazhatott?
Míg ezeken töprengek, kísérteties erők jelenlétét érzem. A józan ész hihetetlennek találja az egészet. Az eset idegenül s magában elkülönülve áll a természetes ítélet szempontjából. Szívem szinte elszorul a rejtelmesség érzetétől.
- Vannak Angliában emberek, akik ezt meg tudják tenni? - kérdi Mahmud Bej félig-meddig kérkedve.
Kénytelen vagyok megvallani, hogy nem tudok olyanról, aki hasonló körülmények közt véghez tudna vinni ilyen mutatványt, noha némely hivatásos bűvész kétségtelenül meg tudná tenni, ha megengednék neki, hogy szokásos segédeszközeit alkalmazza.
- Hajlandó lenne ön megmagyarázni nekem az eljárását? - tudakolom bizonytalanul, félve, hogy kissé túl sokat kívánok, amikor titkai felől kérdezősködöm.
Mahmud Bej felhúzza széles vállait.
- Nagy összegeket kínáltak már, hogy áruljam el a titkomat, de egyelőre még nem szándékozom megtenni.
- Tudja-e, hogy a dolgok szellemi oldala nem egészen ismeretlen előttem? - megkockáztatom a megjegyzést.
- Észrevettem. Ha egyszer netán Európába mennék - ami könnyen megeshet - akkor ön bizonyos szolgálatokat tehetne nekem. Ebben az esetben ígérem, hogy megtanítom önt eljárásaimra, s akkor, ha kedve tartja, meg fogja tudni tenni mindazt, amit én.
- Mennyi időt igényel a tanulás?
- Ez változó, aszerint, hogy milyen ember az illető. Ha igyekszik, és minden idejét e törekvéseknek szenteli, három hónap alatt már fogalma lehet a módszerekről, de ezután még évek gyakorlatára van szükség.
- Nem fejthetné ki teljesítményeinek elvi alapjait, egyedül az elméleti részt, anélkül, hogy titkait elárulná? - erőltetem a dolgot.
Mahmud Bej kis ideig mérlegeli kérésemet.
- Jól van, ezt megtehetem, az ön kedvéért - felel halkan.
Előveszem jegyzőkönyvecskémet, és írásra készen tartom a ceruzát szavaira várva.
- Nem, kérem. Nem ma reggel. - tiltakozik mosolyogva. - Dolgom van, meg kell bocsátania. Jöjjön ide holnap egy órával ebédidő előtt, és akkor folytathatjuk beszélgetésünket.

* * *

Pontosan a kitűzött időben ismét Mahmud Bej szobájában ülök. Egyiptomi cigarettával telt dobozt tol elém. Kiveszek egyet s mialatt tüzet ad, megjegyzi:
- Ezek az én hazámból valók. Igen jók.
Hátradőlünk karszékeinkben, és párat szippantunk bevezetésül. A füst illatos, zamatos, a cigaretták csakugyan kitűnőek.
- Most hát ismertetnem kell az elméleteimet, ahogyan az ön angol barátai mondanák; de számomra azok nem elméletek, hanem bizonyosságok - Mahmud Bej kedélyesen nevet. - Bizonyára meglepné, ha azt mondanám, hogy én a tudományos mezőgazdaság szakértője vagyok, sőt ebben a szakmában diplomával is rendelkezem - teszi hozzá csak úgy odavetve.
Jegyezgetni kezdek.
- Egy ugyan nem látszik összefüggésben állani az én... hogy is mondjam... az én érdeklődésemmel a mágia iránt, jól tudom - folytatja. Ránézek, és látom, hogy mosoly játszadozik az ajka körül. Ő is egyenesen a szemembe néz. Ebből az emberből bizonyára érdekes cikket lehet "kiszedni", gondolom magamban.
- Ön újságíró; bizonyára szeretné tudni, hogyan lettem varázslóvá - tudakolja.
Mohón bólintok rá, hogy úgy van.
- Jó! Egyiptom belsejében születtem, de Kairóban nevelkedtem. Olyan voltam, mint akármelyik gyermek, s ugyanazok a dolgok érdekeltek, mint a legtöbb iskolásfiút. Nagy kedvet éreztem, hogy a gazdaságot válasszam életpályámnak, s ezért egy állami gazdasági főiskolára iratkoztam be. Kemény igyekezettel tanultam, és igazi lelkesedés töltött el hivatásom iránt.
Egy napon egy öreg ember vett ki lakást abban a házban, amelyben én is laktam. Zsidó volt. Bozontos szemöldöke és hosszú szürke szakálla volt, arcán mindig komoly és merev kifejezés ült. Olyan volt, mintha a múlt századból maradt volna itt, mert nagyon régimódi ruhát viselt. Annyira tartózkodóan viselkedett, hogy a házbeliek nem mertek közeledni hozzá. Különös, de ez a titokzatos tartózkodás ahelyett, hogy távoltartott volna tőle, még inkább felkeltette érdeklődésemet. Fiatal voltam, tele önbizalommal, a félénkség teljesen hiányzott belőlem, s kitartóan igyekeztem, hogy megismerkedjem vele. Eleinte visszautasította közeledésemet, de ez csak olajat öntött kíváncsiságom tüzére. Végre is engedett állandó próbálkozásaimnak, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele. Kinyitotta előttem ajtaját, és megengedte, hogy belépjek az életébe. Így aztán megtudtam, hogy idejének nagy részét különös tanulmányokkal és rejtelmes praktikákkal tölti. Rövidesen megvallotta, hogy a dolgok természetfölötti sajátságainak kutatása foglalkoztatja.
Képzelje csak el! Addig egész életem az iskolai tanulás és az egészséges sport csatornájában folydogált. Most egyszerre egészen másféle létformával kerültem szemtől-szembe. És ez nagy hatást tett reám. A természetfölöttiség eszméje nem riasztott vissza, mint ahogy a legtöbb fiúval történt volna. Sőt, inkább még vonzott, mert nagyszerű, kalandos élmények kilátásával biztatott. Kérve kértem az öreg zsidót, tanítana meg egy s másra, és ő végül engedett óhajomnak. Így aztán új érdeklődések és új barátok körébe kerültem. A zsidó magával vitt egy társaságba, amely gyakorlati kutatásokat végzett a mágia, spiritizmus, teozófia és okkultizmus területén. Öreg mesterem gyakran tartott előadásokat a körben, amely társaságbeli emberekből, képzett tudósokból, kormányzati tisztviselőkből és más jóállású urakból állt.
Noha még éppen csak ifjúvá serdültem, az öreg megengedte, hogy a társaság minden összejövetelére elkísérjem. Ilyen alkalmakkor feszülten figyeltem mindenre, fülem szomjasan itta a szavakat, szemem elragadtatva, de éles figyelemmel kísérte a különös kísérleteket, amelyeket gyakran végeztek a körben. Mindennek természetesen az volt a következménye, hogy gazdasági tanulmányaimat elhanyagoltam, mert minél több időt igyekeztem szentelni a természetfölötti jelenségek kutatásának. Szerencsére határozott tehetségem volt a műszaki s gazdasági tanulmányokhoz, és így különösebb nehézségek nélkül keresztülrágtam magam a főiskolán, míg megkaptam a diplomámat.
Tanulmányoztam az öreg zsidótól kapott régi, dohos könyveket, és gyakoroltam a mágikus eljárásokat s egyéb kísérleteket, amelyekre ő megtanított. Olyan gyors előhaladást tanúsítottam, hogy hovatovább olyan dolgokat is kezdtem fölfedezni, amelyeket ő maga sem tudott. Egy idő múlva elismert szakértőjévé váltam a titkos tudományoknak. Előadásokat tartottam és bemutatásokkal kísértem ezeket a kairói társaságban, míg végül ennek tagjai elnökükké választottak. De aztán lemondtam, mert el akartam utazni Egyiptomból, hogy idegen országokba menjek - mégpedig azzal a céllal, hogy vagyont szerezzek!
Mahmud Bej elhallgat, jól ápolt ujjai, amelyek már előbb is feltűntek nekem, lepattintják a hamut cigarettájáról.
- Nem könnyű cél!
Az egyiptomi mosolyog.
- Számomra nem lesz nehéz. Csak egynéhány érdeklődőt kell találnom a dúsgazdag emberek közt, akik fel akarnák használni mágikus erőimet. Máris több gazdag párszi és hindu ismer itt engem. Fölkeresnek és véleményemet kérik különböző problémáikban és bajaikban, vagy fel akarnak deríteni egyet-mást, amivel sehogyan sem tudnak boldogulni, vagy olyan felvilágosításokat óhajtanak szerezni, amelyeket egyedül az okkult módszerek tesznek lehetővé. Természetesen magad díjakat számítok nekik. Száz rúpia a legkevesebb. Őszintén szólva, sok pénzt akarok szerezni, hogy aztán abbahagyhassam az egészet, és visszavonuljak Egyiptom valamelyik békés zugába. Nagy narancsültetvényt szándékozom vásárolni, és újra a gazdasággal foglalkozom majd.
- Egyenesen Egyiptomból jött ide?
- Nem. Egy időt Szíriában és Palesztinában töltöttem, miután elhagytam Kairót. A szíriai rendőrség hallott képességeimről, és több esetben segítségemet kérte. Valahányszor nem bírtak eligazodni valamely bűntényben, végső menedékként hozzám folyamodtak. Csaknem mindig sikerült megtalálnom a tettest.
- Hogyan csinálta ezt?
- A bűntények rejtett titkait szolgálattévő szellemeim árulták el nekem, és elém varázsolták a bűntény lefolyásának jeleneteit.
Mahmud Bej kis időre elmerül visszaemlékezéseibe. Türelmesen várom további szavait.
- Úgy van, gyakorlati spiritisztának is nevezhetne, mert csakugyan szoktam szellemeket idézni, hogy segítségüket kérjem - folytatja aztán. - De ugyanakkor a szó igazi értelmében véve mágus vagyok, nem pedig bűvész, s a gondolatolvasáshoz is értek. Nem is állítom, hogy ennél több volnék.
Azt hiszem, ennyi éppen elég!
- Kérem, mondjon el egyet-mást az ön láthatatlan alkalmazottairól! - unszolom.
- A szellemekről? Nos, háromévi nehéz munkámba került, hogy szert tegyek arra az uralomra, amellyel ma rendelkezem fölöttük. Tudja, abban a másik világban, amely a mi anyagi érzékelésünkön túl létezik, éppúgy vannak gonosz, mint jó szellemek is. Arra törekszem, hogy csak a jókat vegyem igénybe. Némelyek közülük emberi szellemek, akik átmentek azon, amit a világ halálnak nevez, de legtöbb szolgálattévőm dzsinn, vagyis a szellemvilág született lakói, akik sohasem éltek emberi testben, Ezek közt vannak olyanok, akik alig állnak magasabb értelmi fokon, mint az állatok, mások viszont olyan eszesek, mint a legokosabb ember. Vannak gonosz dzsinnek is - mi így nevezzük őket Egyiptomban, s nem ismerek megfelelő angol kifejezést -, s az ilyeneket az alacsonyrendű boszorkánymesterek, főleg az afrikai törzsek varázslói veszik igénybe. De nekem semmi kapcsolatom nincsen velük. Veszedelmes szolgák, s olykor áruló módon az ellen fordulnak, aki igénybe veszi őket, és megölik.
- Kik azok az emberi szellemek, akiknek a szolgálatát felhasználja?
- Annyit mondhatok, hogy egyikük a fivérem. Néhány évvel ezelőtt halt meg, ahogyan mondják. De ne feledje el: én nem vagyok spiritiszta médium, mert soha semmiféle szellem nem szállja meg a testemet, és nem engedem, hogy uralkodjanak fölöttem. Fivérem olyképpen érintkezik velem, hogy agyamba vetíti a gondolatot, amelyet közölni akar, vagy látomásokat idéz lelki szemem elé. Így jutottak tudomásomra az Ön tegnapi kérdései is, amelyeket leírt.
- És a dzsinnek?
- Vagy harminc áll a szolgálatomra. Amikor már uralmam alá vetettem őket, előbb még ki kellett képeznem valamennyit, hogy megfelelően vigyék véghez azt, amit kívánok tőlük, tanítanom kellett őket, mint ahogyan a gyermeket táncra oktatják. Mindegyiknek tudnom kell a nevét, mert enélkül nem lehet uralkodni rajtuk. Némelyiknek a nevét azokból a dohos régi könyvekből tanultam meg, amelyeket a zsidó adott nekem.
Mahmud Bej ismét elém tolja a cigarettás dobozt, aztán folytatja:
- Mindegyik szellemre külön feladatot róttam ki; mindegyik más és más munka elvégzését sajátította el. Így például azok a dzsinnek, akik a ceruzával írt szavakat az ön papírlapjára varázsolták, képtelenek volnának segítségemre lenni a kérdések kiderítésében.
- Hogyan lép ön kapcsolatba ezekkel a szellemekkel? - hangzik következő kérdésem.
- Bármikor magamhoz hívhatom őket, csupán rájuk kell összpontosítani a gondolatomat, de a gyakorlatban rendszerint leírom arab betűkkel annak a szellemnek a nevét, akire szükségem van; ennyi elég ahhoz, hogy szinte abban a szempillantásban hozzám jöjjön.
Az egyiptomi az órájára néz. Fölkel és így szól:

- Most pedig, barátom, meg kell bocsátania, de nem adhatok több felvilágosítást módszereimre vonatkozólag. Most már talán megérti, hogy miért kell titokban tartani mindezt. Egy napon még viszontláthatjuk egymást, ha Allah is úgy akarja. Isten vele!
Meghajlik és fehér fogai mosolyban villannak meg. A beszélgetésnek vége.

* * *

Éjszaka Bombayban. Későn fekszem le, de nem alszom. A nehéz levegő fojtogat, mintha nem volna benne oxigén, s a hőség is tűrhetetlen. A mennyezetről alácsüggő villanyventillátor surrogó karjai csak kevés enyhülést adnak, semmi esetre sem elegendőt ahhoz, hogy fáradt szemeim lecsukódjanak. Úgy találom, hogy a lélegzés már magában véve is nehéz munka. A levegő olyan forró, hogy ilyesmihez nem szokott tüdőm minden tágulása fájdalmat okoz. Elcsigázott testemről csak úgy folyik a verejték, amelyet hálóruhám magába szív. S ami még rosszabb, agyam sem tud megpihenni. Az álmatlanság ördöge bekopogtat életembe ezen az éjszakán, s a sors akaratából nem is hagy el többé egészen addig, amíg lábam utoljára nem tapodja India földjét. Elkezdtem fizetni az alkalmazkodás díjának első részleteit a trópikus világnak.
Ágyamat moszkitóháló veszi körül, olyan, mint valami fehér szemfödő. A balkonra nyíló, tárva álló ablakon át holdfény ömlik be, és kísérteties árnyakat rajzol a sápadt mennyezetre.
Elgondolkozom a Mahmud Bejjel folytatott reggeli beszélgetésen s az előző nap meglepő jelenségein, és megpróbálok másféle magyarázatot találni rájuk, mint amivel ő szolgált, de nem sikerül. Ha az a harmincegynéhány titokzatos szolgálattévő valóban létezik, akkor ismét a középkorban vagyunk, amikor - amennyiben a legendák nem hazudnak - Európa minden városában élt és virult néhány varázsló, jóllehet az egyház és az állam gyakran akadályozta őket sötét munkájukban.
Minél inkább igyekszem magyarázatot találni, annál zavarosabb fejjel kell bevallanom sikertelenségemet.
Miért mondta Mahmud Bej, hogy a ceruzát a papírossal együtt fogjam a tenyerembe? Talán az állítólagos szellemek kivontak az irónból néhány grafitszemcsét, hogy azzal írják a válaszokat a papírra?
Emlékezetemben kutatok példák után, amelyek hasonló esetekre vonatkoznak. Vajon nem említi-e Marco Polo, a híres velencei utazó, könyvének valamelyik helyén, hogy Kínában és Tibetben bizonyos varázslókra bukkant, akik írást tudtak létrehozni anélkül, hogy a lapot érintették volna? És nem mondták-e ezek a boszorkánymesterek Polónak, hogy rejtelmes tudományukat régóta, már századokkal azelőtt sokan ismerték és gyakorolták hazájukban?

Igen, Mahmud Bej is varázsló, huszadik századi boszorkánymester. Az, hogy röviddel Indiába érkezésem után ráakadtam, biztató és ígéretes előjelnek tűnik előttem, hogy még különösebb felfedezések várnak reám. Képletesen azt mondhatnám, hogy megtettem az első bemetszést indiai tapasztalataim rovásos pálcájába. Köznapi szóval: bejegyeztem első tapasztalataimat zsebkönyvemnek eddig még érintetlen lapjaira.

>IV. FEJEZET
Találkozom egy messiással

- Örvendek, hogy megismerhetem - hangzik a közhelyre emlékeztető üdvözlés, amellyel Meher Baba fogad. Még nem is sejtem, pedig az vár rá, hogy meteorként villanjon át a neve a nyugati égbolton, és milliók kíváncsiságát ébressze föl Európában és Amerikában. És ugyancsak meteorként fog dicstelenül aláhanyatlani a földre. Én vagyok az első nyugati újságíró, aki interjút kér tőle, és fölkeresem indiai tanyáján, amikor a legközelebbi környezetén kívül még senki sem ismeri nevét.
Megismerkedtem egyik főtanítványával, és miután egy ideig leveleztem vele, fölébredt bennem a kíváncsiság, miféle ember lehet az, aki legutóbb az emberiség önkinevezte megváltóinak sorába lépett. Két párszi tanítvány jön értem Bombaybe, hogy mesterükhöz vezessenek. Mielőtt elhagynánk a várost, értésemre adják, hogy feltétlenül szükséges válogatott virágokat és gyümölcsöket vinnem ajándékba a mesternek. Így hát a bazárba sietünk, és a tanítványok jókora csomó virágot meg gyümölcsöt szereznek be költségemre.
Vonatunk másnap reggel érkezik meg Ahmadnagarba, miután egész éjjel utaztunk. Emlékszem az Ahmadnagarra vonatkozó történelmi adatra: Aurangzeb császár, a Hit védelmezője és a mogul trón ékessége itt simogatta meg szakállát utoljára, mert a halál itt érte utol őt a sátrában.
Az állomáson vár bennünket egy rozoga vén Ford kocsi, amely Meher baba tanyájának szállítmányozó eszközét képviseli. A hétmérföldnyi utat lapályos vidéken tesszük meg. Az út egy részét fasor szegélyezi. Elhaladunk egy falu mellett, amelynek összebújó barna háztetői közül a helyi templom finom kis tornya emelkedik ki. Azután folyót pillantok meg, amelynek partjait piros és sárga virágok keretezik be, míg iszapos vizében bivalyok heverészve élvezik a semmittevést.
Elérjük Meher Baba különös telepét. Három furcsa kőépítmény áll egy mező közepén, utóbb megtudom, hogy az építmények egy régebben megszűnt katonai táborhely maradványai. A szomszédos mezőn három egyszerű faház, amolyan bungalóféle áll. Negyed mérfölddel odébb kis falu fekszik, neve Arangaon. Az egész vidék igen kopár hatást tesz, és olyan, mintha félig-meddig kihalt volna. Párszi kísérőim fölvilágosítanak, hogy ez mesterüknek csak a falusi telepe, mert fő központja Nászik városa mellett van, ahol legbizalmasabb tanítványainak többsége lakik, s ahol rendszerint a vendégeket is fogadják.
Amint elmegyünk az egyik házikó előtt, néhány ember lép ki belőle. A verandán lebzselnek, mosolyogva integetnek, és nyilván nagyon örülnek, hogy egy európai érkezett körükbe. Átmegyünk egy réten, és különös formájú építményhez érünk, amely voltaképpen mesterséges barlang. Kőből és kőtörmelékből készült, habarcs tartja össze, körülbelül nyolc láb mély. Egyenesen délnek néz, a délelőtti erős napfény egész mélységét átjárja. Körülnézek, s látom a mezők hullámzó síkját, a lapályt keletről határoló hegyek körét, a fákkal árnyas falut egy horpadásban. Ez a párszi szent kétségkívül nagy természetbarát, amiért ilyen békés, nyugodalmasan szép környezetben ütötte fel a tanyáját. Igazán örülök, hogy ilyen csöndes, békés zugot találtam a bombayi élet forgataga után.
A barlang bejárata előtt két ember áll, mintha őrszemek volnának. Közeledtünkre megmozdulnak és bemennek, hogy jelentést tegyenek mesterüknek.
- Oltsa ki a cigarettáját - suttogja egyik kísérőm -, a Baba nem kedveli a dohányfüstöt.
Eldobom a sérelmes cigarettát. Percre rá bevezetnek az úgynevezett "új messiás" magasztos színe elé.
Meher Baba a barlang szemközti falánál ül a földön, az egész padlót szépséges mintázatú perzsaszőnyeg takarja. A "messiás" valahogyan más hatást tesz, mint ahogyan elképzeltem magamnak. Tekintete nem átható, arckifejezése nélkülözi az erőt, és noha megérzem, hogy valami aszkétikus, világtól elforduló és szelíd légkör veszi körül, mégis csodálkozom, miért nem támad bennem semmiféle izgalom vagy feszült várakozás, amilyet az embernek bizonnyal éreznie kellene olyan személy közelében, aki azt hirdeti, hogy milliókat fog megnyerni ügyének.
Meher Baba hosszú, makulátlan fehér köntöst visel, s ez mulatságosan emlékeztet valami régimódi angol hálóingre! Barátságos és jóindulatú arcát gesztenyeszínű haj foglalja be, haja hosszú, göndör hullámokban válláig ér. Meglep ennek a hajnak lágy, selymes finomsága, szinte nőére emlékeztet. Orra ívelten emelkedik ki arcából, aztán sasorrként hajlik vissza. Szeme sötét, közepes nagyságú, tiszta tekintetű, de úgy találom, hogy nem tesz hatást reám. Felső ajkát vastag, nagy barna bajusz födi. Világos árnyalatú olajbarna bőre elárulja perzsa származását, mert apja a sahok országából való volt. Fiatalos, szemmel láthatólag a harmincas éveiben jár. Még a homloka marad meg emlékezetemben. Olyan alacsony ez, hogy az átlagos homlok magasságát sem látszik elérni, s annyira hátracsapott, hogy kételyeket ébreszt bennem. Vajon az agy méreteinek van-e jelentősége a szellemi képességek szempontjából? Vajon az ember homloka kifejez-e valamit gondolkodásának erejéből? De hát meglehet, hogy egy messiás fölötte áll a hasonló testi korlátozásoknak!
- Örvendek, hogy megismerhetem - jegyzi meg Meher Baba, de ne tessék gondolni, hogy ezt az emberi szó szokásos közlésmódján teszi. Ölében kis táblát tart, amelyen az ábécé betűi láthatók, s ujjával sebesen mutogat rá az egymás után következő betűkre. Mialatt a szavak ezzel a némajátékra emlékeztető módszerrel összeállnak, titkárja hangosan tolmácsolja a mondanivalót.
1925 júliusa óta a szent ember egyetlen szót sem ejtett ki! Öccse közli velem, hogy ha majd az új messiás megszólal, szózata meg fogja rendíteni a világot! Addig is ragaszkodik a hallgatás fogadalmához.
Meher Baba ujjaival a betűkre böködve, barátságosan érdeklődik személyes hogylétem iránt, kérdéseket intéz hozzám az életemre vonatkozóan, s kifejezi örömét azon, hogy annyira érdekel India. Kitűnően bírja az angol nyelvet, így semmi szükség arra, hogy feleleteimet lefordítsák. Késő délutánra tűzi ki a hosszabb kihallgatást, amelyet kértem tőle.
- Most önnek táplálékra és pihenésre van szüksége - mondja, helyesebben tolmácsoltatja.
Átmegyek az egyik kőépületbe. Belseje puszta és homályos, de egy öreg ágyféle áll benne, ágynemű nélkül, aztán egy rozoga asztal meg egy szék, amely úgy a múlt század közepén még kiválóan szolgálhatott. Itt kell tanyát ütnöm közel egy hét tartamára. Kinézek az üveg nélküli ablakon, és szemem elsiklik a kopár, megműveletlen földeken, amelyek kaktusszal vegyes bozótban vesznek el.
Négy óra mászik tova lassú, álmos lábakkal az órám lapján. Aztán ismét ott ülök a perzsaszőnyegen, szemtől szemben Meher Babával. Az a feladatom most, hogy vizsgálat alá vessem nagyszabású igényét, amely abban a kijelentésében áll, hogy hivatása szellemi világosságot adni az egész emberiségnek és közvetlen vezetőjévé válni.
Mindjárt az első mondtaban, amelyet ujjával kibökdös a táblán, megszövegezi ezt az igényét:
- Meg fogom változtatni az egész világtörténelmet!
Jegyezgetni kezdek, s ez szemmel láthatólag kissé zavarja őt.
- Nem készíthetné el a jegyzeteit azután, amikor eltávozott?
Ráállok, s azontúl az emlékezetem lapjára jegyzem föl szavait.
- Mint ahogy Jézus eljött, hogy szellemiséget árasszon egy anyagias nemzedékbe, úgy jöttem el én is, hogy a mai emberiséget előrevigyem a szellemiség útján. Az ilyen isteni munkának mindig megvan a maga kijelölt időpontja, s amikor majd az idő teljessége elérkezik, fölfedem igaz mivoltomat a világ előtt. A nagy vallástanítók - Jézus, Buddha, Mohamed és Zarathusztra - nem térnek el egymástól lényeges tanaikban. Ezek a próféták mind Isten küldöttei. A főparancsolatok mindegyikük tanításában egyaránt úgy szövődnek át, mint megannyi aranyfonál. Ezek az isteni lények akkor jelentek meg a nyilvánosság előtt, amidőn segítségükre legnagyobb szükség volt, amidőn a szellemiség legmélyebb apályát érte el, és az anyagiasság látszólag mindenütt diadalmaskodott. Most is sebesen közeledünk egy ilyen korszakhoz.
Ma az egész világot behálózták az érzékiség vágyai, a fajok önzése és a pénz imádata. Az Istent megtagadták. Az igazi vallás megfogyatkozott; az ember életadó táplálékot keres, de a papok rendszerint csak követ adnak neki. Ezért Istennek ismét el kell küldenie igaz prófétáját az emberek közé, hogy visszaállítsa az igazi vallásosságot, és fölrázza az embereket anyagias tompultságukból. Én csak a régebbi próféták nyomdokában járok, ez a küldetésem. Isten fölhatalmazást adott nekem.
Csöndesen figyelek, mialatt a titkár szóval közli ezeket a meglepő állításokat. Nyílt elmével fogadom az egészet, nem élek bírálattal, nem fejtek ki értelmi ellenállást. Ez azért még nem jelent annyit, mintha elfogadnám a hallottakat, de tisztában vagyok azzal, hogy a keleti emberek közt meg kell tanulni a meghallgatás kellő formáját. Máskülönben a nyugati ember kevés hasznát látja igyekezetének, még ha valami elfogadásra érdemes dolog jut is tudomására. Az igazság elbírja a kíméletlen vizsgálatot, de a nyugati módszereknek át kell alakulniuk, hogy alkalmazhatók legyenek a keleti gondolkozás légkörében is.
Meher Baba kedélyesen rám mosolyog, és folytatja:
- A próféták bizonyos szabályokat és előírásokat szögeztek le, hogy a tömegeket jobb életre segítsék és Isten felé irányítsák. Ezek a szabályok fokozatosan egy-egy szervezett, intézményes vallás alapelveivé válnak, de az eszme szelleme és lendítőereje, amely az alapító életében még áthatja a vallást, halála után lassanként szertefoszlik. Ez az oka, hogy miért nem tudják az intézményes vallások közelebb hozni a szellemi igazságot és hogy az igazi vallás mindig az egyének személyes átélése marad. A vallásos intézmények olyanokká válnak, mint a régészeti múzeumok, amelyek a múltat akarják életre kelteni. Ezért nem fogok új vallás, kultusz vagy intézmény alapítására törekedni. De megifjítom minden népnek a vallásos gondolatát, s az élet magasabbrendű megismerését árasztom beléjük.
A dogmák, amelyeket évszázadokkal az alapító halála után hoztak létre, többnyire ijesztően ellentmondanak egymásnak, de a vallások alapvető tanai valójában mindig ugyanazok, mert mind ugyanabból a forrásból erednek: Istentől. Ezért majd ha kilépek a nyilvánosság elé, egyetlen fennálló vallást sem fogok elítélni, de egyiküket sem fogom a többi fölé emelni. El akarom terelni az emberek gondolatát a felekezeti különbözőségektől, hogy mindnyájan megegyezzenek a lényeges igazságokban. Mindamellett nem szabad elfeledni, hogy minden próféta figyelembe veszi az időt, a körülményeket és az emberek közt éppen uralkodó felfogásokat, mielőtt nyilvánosan kihirdetné tanait. Így aztán olyan elveket hirdet, amelyek leginkább megfelelnek az előfeltételeknek, s ezért legjobban érthetők is.
Meher Baba kis szünetet tart, hogy magasztos eszméi alaposan gyökeret verhessenek elmémben, aztán szavai új fordulatot vesznek.
- Megfigyelte ön, milyen gyors és közvetlen kapcsolatok épültek ki a nemzetek közt ebben a modern korban? Nem látja talán, hogy a vasutak, gőzhajók, a telefon, a tengeralatti kábel, a drótnélküli távíró és az újságok szorosan egybefonódó egységbe kapcsolták a világot? Ha az egyik országban valami fontos esemény megy végbe, arról más népek még aznap tudomást vesznek, tízezer mérföldnyi távolságban is. Eszerint az, aki ma fontos szózatot akar közölni, szinte az egész emberiséget ott találhatja hallgatói közt. S mindezeknek érthető oka van. Közeledik az idő, amidőn az emberiség egyetemes szellemi hitet nyer, amely egyaránt meg fog felelni minden népfajnak és minden országnak. Más szavakkal: már épül az út, amely lehetővé teszi majd számomra, hogy kinyilvánítsam az egész világnak szóló üzenetemet!
Ez a lélegzetfojtó kijelentés eléggé mutatja, hogy Meher Baba határtalanul bízik a maga jövőjében, egész magatartása ezt bizonyítja. A maga megítélése szerint ügyének részvényei egy szép napon igen magas árfolyamra fognak szökni!
- De mikor szándékozik kihirdetni üzenetét a világnak? - tudakolom.
- Csak akkor szakítom meg a hallgatásomat, és teszem közzé kinyilat-koztatásomat, amikor mindenütt zűrzavar és felfordulás fog uralkodni, mert akkor lesz legnagyobb szükség reám. Amikor majd a világ kínok közt vajúdik, földrengések, áradások és vulkáni kitörések látogatják meg, amikor Kelet és Nyugat egyaránt háborúk tüzében fog égni. Bizony, az egész világnak szenvednie kell, mert az egész világnak részesülnie kell a megváltásban.
- Ismeri ön ennek a nagy háborúnak az időpontját?
- Ismerem. Nincsen már messze. De nem szándékozom fölfedni az időpontot.
- Ez rettentő jóslat! - fakadok ki.
Meher Baba mentegetődzve feszíti ki hosszú, vékony ujjait.
- Úgy van. Az a háború rettenetes lesz, mert a tudományos eredmények és találmányok sokkal pusztítóbbá fogják tenni, mint amilyen az előző háború volt. De nem fog sokáig tartani - csak néhány hónapig -, s amikor a legszörnyűbb helyzet elérkezik, nyilvánosan megismertetem magam és kinyilatkoztatom küldetésemet az egész világnak. Anyagi erőfeszítéseimmel és szellemi erőmmel mihamar hirtelen véget vetek a nagy összeütközésnek, visszaadva a békét a nemzetek összességének. Ám egyidejűleg óriási természeti változásoknak kell beállaniuk ezen a planétán. Életben és tulajdonban nagy veszteségek mutatkoznak a földgömb különböző részein. Ha a Messiás szerepére vállalkozom, ez csak azért történik, mert a világ állapota megkívánja. Legyen nyugodt afelől, hogy nem fogom elvégezetlenül hagyni szellemi munkámat.
Titkárja, egy zömök, sötét arcszínű ember, aki kerek, fekete sapkát visel, sokat jelentő kifejezéssel néz reám, miután az utolsó szavakat tolmácsolta. Arca körülbelül ilyesmit juttat kifejezésre: "Na lássa! Mit szól ehhez? Most láthatja, milyen fontos dolgokról van nekünk itt tudomásunk!"
Mesterének ujjai ismét gyorsan futkározni kezdenek az ábécés táblán, s a titkár siet tolmácsolni a mondanivaló értelmét:
- A háború után hosszas béke korszaka fog következni, az egész világ nyugalmat talál. A lefegyverkezés akkor nem lesz már puszta szóbeszéd tárgya, hanem valóra válik. A fajok és osztályok harca megszűnik, a felekezeti gyűlölködés is véget ér. Be fogom utazni az egész világot, és a népek mohón várják majd jöttömet, hogy láthassanak. Szellemi szózatom elér minden országot, minden várost, sőt minden falut is. Egyetemes testvériség, békesség az emberek közt, jóindulatú együttérzés a szegények és elnyomottak iránt, Isten szeretete - ezeket fogom előmozdítani.
- És mi lesz Indiával, az ön hazájával?
- Nem nyugszom addig, míg az átkos kasztrendszer végleg meg nem semmisül. India azzal süllyedt olyan mélyre a nemzetek közt, hogy behozta a kasztrendszert. Amikor a kitaszítottak és a megvetett kasztok fölemeltetnek, India is egyszerre ismét a világ legjelentékenyebb országai közé fog emelkedni.
- És India jövője?
- India, minden hibájának ellenére is, még mindig a világ legszellemibb országa. A jövő minden nemzetek erkölcsi vezetőjévé fogja avatni Indiát. Minden nagy vallás alapítója a Keleten született, és a népeknek ezentúl is Kelet felé kell tekinteniük szellemi világosságot keresve.
Megkíséreltem elképzelni a nagy nyugati nemzeteket, amint a kis barna emberek lábai előtt ülnek, de nem sikerül. Az előttem ülő fehér ruhás alak talán megsejti ezt, mert hozzáteszi:
- Indiának úgynevezett elnyomatása nem igazi elnyomatás. Csak testi értelemben az, tehát ideiglenes. Az ország lelke halhatatlan és nagy, ha kifelé a nemzet elvesztette is hatalmát.
Ez a finom magyarázat valahogyan nem hatol be értelmembe. Visszatérek előbbi témánkhoz.
- Mi a Nyugaton az ön szellemi üzenetének legnagyobb részét már más forrásokból is hallottuk. Nincsen hát önnek semmi új mondanivalója részünkre?
- Szavaim nemcsak a régi szellemi igazságokat visszhangoztathatják, hanem az én titokzatos erőm új elemet fog hozni a világ életébe.
Elmémet ezzel próbálom megnyugtatni. Egy ideig csönd van, nem teszek föl több kérdést. Fejemet oldalt fordítom, és kitekintek a barlangból. A nyugalmas mezőkön túl a messzeségben dombsor emelkedik. Az égről könyörtelenül perzselő tűzzel süt le a nap emberre, állatra, földre egyaránt. Múlnak a percek. Ebben az elkülönült barlangban, a véget nem érő hőségben, a befogadásra kész elmék körében könnyű ilyen nagy világmegváltó terveket szőni és rendkívüli vallásos eszmék megszállottjává válni. De odakünn a mindennapi valóság világában, az anyagias városi élet nehéz küzdelmei közt ezek a dolgok pillanatok alatt úgy szertefoszlanának, mint a köd a felkelő nap előtt.
- Európa kemény és kétkedő - jegyzem meg visszafordulva, és az új messiásra nézek. Hogyan akar ön meggyőzni bennünket arról, hogy igazán isteni felhatalmazással szól hozzánk? Hogyan akarja megnyerni az ön előtt ismeretlen népeket szellemi hitének? Az átlagos nyugati ember azt mondaná erre, hogy lehetetlen, és nagyon valószínű, hogy kinevetné az igyekezeteit.
- Ó, ön nem tudja elképzelni, mennyire megváltoznak addigra az idők!
Meher Baba halvány, keskeny kezeit dörzsöli. Azután az előbbiekhez hozzáfűz még néhány meglepő jogigényt, amelyek fantasztikusan hangzanak a nyugati fülnek, de azért ő mindezt egészen magától értetődőnek tartja.
- Mihelyt nyilvánosan kihirdetem, hogy messiás vagyok, semmi sem állhat többé ellent a hatalmamnak. Mindenek szeme láttára csodákat fogok művelni, hogy bizonyítékát adjam elhivatottságomnak. Visszaadni a vaknak szeme világát, meggyógyítani a betegeket, bénákat és nyomorékokat, mi több, feltámasztani a halottat - mindez gyermekjáték lesz nekem! Azért fogok ilyen csodákat tenni, hogy általuk az emberek mindenütt kénytelenek legyenek hinni nekem, s így aztán a tanításomban is. A csodák nem a hívságos kíváncsiság kielégítésére fognak szolgálni, hanem arra, hogy meggyőzzék a kételkedőket.
Megakad a lélegzetem. A beszélgetés elérte a józan ész határát. Elmém tántorogni kezd. A keleti képzelet területére léptünk.
- De nehogy félreértsen - folytatja a párszi messiás. - Tanítványaimnak értésére adom, hogy a csodák csak a tömegeknek vannak szánva, nem őnekik. Én ugyan egyetlen csodát sem vinnék véghez, de tudom, hogy az ilyesmi felkelti a közönséges emberek érdeklődését a szavaim iránt. És ha meg akarom lepni a világ népeit a csodatételeimmel, ez csak azért történik, mert át akarom szellemíteni őket.
- A Baba máris csodálatos dolgokat vitt véghez! - szól közbe a titkár.
Egyszerre fölfigyelek.
- Például? - kérdem gyorsan.
A mester elhárító mosollyal fordul a titkárhoz:
- Erről majd máskor beszélj az úrnak, Visnu - böködi ki a szavakat. - Bárminő csodát véghez tudok vinni, ha szükséges. Nem esik nehezére az ilyesmi annak, aki isteni fokra emelkedett.
Magamban elhatároztam, hogy másnap megcsípem a titkárt, és kiszedek belőle néhány részletet az állítólagos csodákra vonatkozólag. Ez érdekes része lehet a vizsgálódásaimnak. Mint szemfüles kutató jöttem ide, ezért mindenféle adat hasznosnak bizonyulhat munkámban.
Újabb szünet csöndje áll be. Aztán megkérem a szent férfiút, adjon némi felvilágosítást az életútjáról.
- Mondd el majd ezt is neki, Visnu - felel a titkár felé fordulva, aztán rám mutat. - Önnek bőven lesz alkalma elbeszélgetni tanítványaimmal, hiszen egy ideig itt marad. Ők mindent elmondhatnak önnek a múltról.
A beszélgetés általánosságokba csap át. Nem sokára véget ér a látogatás. Első dolgom, amikor visszatérek a szállásomra, rágyújtani egy cigarettára, hogy kárpótoljam magam a tilalomért, aztán az illatozó füstöt figyelem, amint kóvályogva emelkedik a magasba.

* * *

Estefelé különös látványnak válok tanújává. A csillagok éppen halványan pislákolni kezdtek, a nappal nem hunyt még el egészen, sajátságos félhomály uralkodik, amelyben csak egynéhány olajlámpa dereng halványan. Meher benn ül barlangjában, míg a tanítványaiból, látogatókból és a közeli Arangaon falu lakóiból álló tarka sokaság patkó alakban összegyülekezik a bejárat előtt.
Szertartás következik, amelyet minden este ismételnek, akárhol tartózkodjék is éppen Meher. Az egyik hívő fémcsészét emel magasba, a csésze lámpásul szolgál, mert szantálfával erősen illatosított olaj van benne és lánggal égő kanóc. A hívő hétszer meglóbálja a mécset mesterének szentséges feje körül. A gyülekezet erre karban énekelni kezd, és nagy hangon himnuszokat, imákat harsog. Maráthi nyelven énekelnek, de a szavak közül többször megüti fülemet Meher Baba neve. Nyilvánvaló, hogy az énekek mesterük felsőfokú dicsőítését tartalmazzák. Mindenki imádattól ragyogó szemmel néz reá. Meher öccse egy kis hordozható harmónium előtt ül, és panaszosan nyafogó zenével kíséri az éneklőket.
A szertartás folyamán minden egyes hívő sorban a barlang elé járul, leborul Meher előtt, és megcsókolja födetlen lábát. Némelyikükön annyira elhatalmasodik az áhítat, hogy a hódolatnak ezt a kifejezését jó percig elnyújtja. Megmagyarázzák nekem, hogy ez a cselekmény rendkívül hatásos szellemi nyereséggel jár, mert Meher áldását árasztja a hívőkre, és ez elmossa bűneik egy részét.
Visszasétálok szállásomra, és kíváncsi vagyok, mit hoz a másnap. Valahol a réteken túl, a dzsungelban sakál vonít, és megtöri az éjszaka csöndjét.
Másnap összegyűjtöm a titkárt meg néhány angolul beszélő tanítványt az egyik fakunyhó előtt. Félkörben letelepszünk. Akik nem tudnak angolul, valamivel odébb állnak, és mosolygó képpel, érdeklődő tekintettel néznek bennünket. Hozzálátok, hogy az elmék és emlékek e gyűjteményéből összeszedjek néhány olyan tényt mesterük felől, amelyeket még nem ismerek.
Személyes neve Meher, de ő Szadguru Meher Babának nevezi magát. Szadguru jelentése "tökéletes mester", míg a Baba név csak a ragaszkodás kifejezése, amely meglehetősen általános némely indiai nép között, s a tanítványok rendesen csak ezen a néven szólítják mesterüket. (Baba jelentése: atya).
Meher Baba apja perzsa, a Zarathusztra vallásának követője, aki mint szegény ifjú vándorolt Perzsiából Indiába.
Meher volt az első fia. 1894-ben született Púna városában. A kisfiút ötéves korában iskolába küldték, jó előmenetel tanúsított tanulmányaiban, s tizenhét éves korában letette az érettségi vizsgát. Akkor aztán beiratkozott a púnai Deccan College-ba, és két éven át kitűnő, modern neveltetésben részesült.
Ekkor kezdődött különös életpályájának zegzugos és érthetetlen szakasza. Egy este kerékpáron igyekezett hazafelé az iskolából, és éppen el akart haladni egy jól ismert mohamedán fakír nő tanyája előtt. Ezt a nőt Hazrat Babadzsannak nevezték, s az volt a hír felőle, hogy több mint száz esztendős. Éppen egy régi heverőn ült egyszerű faházikójának rácsos tornácán. Amikor a kerékpár elébe ért, az öregasszony fölkelt, és intett a fiúnak. Ez leszállt, és odament hozzá. Az öreg nő kezébe szorította a fiú kezeit, majd megölelte és homlokon csókolta.
Ami ezután történt, az nem egészen világos. Annyit kiszedhettem az elbeszélésekből, hogy az ifjú zavart elmeállapotban ért haza, és a rákövetkező nyolc hónap alatt észbeli képességei egyre inkább gyöngültek, míg aztán képtelen volt tanulmányaival foglalkozni. Végül is búcsút kellett mondania a kollégiumnak, mert nem bírt többé megbirkózni a tanulással.
Ezek utána fiatal Meher valami félig hülye állapotba esett, és még magáról sem tudott gondoskodni. Szeme tompává és élettelenné vált, s elméje annyira elhomályosult, hogy még az átlagos emberi dolgokat sem tudta véghezvinni, nem bírt egymaga enni, mosakodni vagy elvégezni a szükségét stb. Amikor apja rászólt: "Egyél!", az ifjú szinte gépiesen elfogyasztotta eledelét, máskülönben nem értette, miért teszik elébe a tálat. Rövidesen olyanná lett, mint valami emberi automata.
Ha egy húszéves ifjúról úgy kell gondoskodni, mint valami hároméves kisgyerekről, az joggal enged szellemi fogyatékosságra következtetni, s a gondterhelt apa ezt csak annak bírta tulajdonítani, hogy fia túlerőltette az agyát, amikor a vizsgájára készült. Mehert különféle orvosokhoz vitték, azok idegösszeroppanást állapítottak meg, és injekciókkal kezelték. Kilenc hónap múlva javulás állt be, s ez továbbra is fokozódott, míg végül értelmesen tudott viselkedni környezetével szemben, és viselkedése is normálissá vált.
De gyógyulása után kiderült, hogy jellem tökéletesen megváltozott. Elvesztette kedvét a tanulmányokhoz, a világi pálya és siker iránti érdeklődése is eltűnt, játék és sport sem vonzotta többé. Mindezek helyét a vallásos élet mélységes szomjazása foglalta el, s szüntelenül élt benne a törekvés, hogy lényében szellemivé váljék.
Meher azt tartotta, hogy e változások mind abban a csókban gyökereztek, amelyet a muzulmán fakír nőtől kapott, s ezért fölkereste az idős asszonyt, hogy tanácsot kérjen tőle jövőjére nézve. Hazrat Babadzsan meghagyta neki, hogy keressen magának szellemi mestert. Meher megkérdezte, vajon hol találhat ilyet. Az öreg hölgy válaszul széles mozdulattal a messzeségre mutatott.
Meher fölkeresett több embert, akik a városban szent hírnek örvendtek. Azután nagyobb körben folytatta keresését, és bejárta a falvakat, amelyek szülővárosától, Púnától száz mérföldön belül feküdtek. Egy napon belépett egy kis, kőből épült templomba Szakori mellett. Szegényes, rozzant kis szentély volt, de egy nagyon szent ember tanyázott benne, vagy legalábbis így mondták a falubeliek. S amikor Meher ott állt szemből szemben Upászani Mahárádzzsal, érezte, hogy megtalálta mesterét.
A szent élet fiatal jelöltje időnként ki-kirándult hazulról Szakoriba. Rendesen pár napot töltött ilyenkor a tanítómesterével, de egy ízben négy hónapig nála maradt. Meher azt állítja, hogy ez alatt az idő alatt vált tökéletessé és alkalmassá a küldetésére. Egy este összegyűjtött vagy harmincat régebbi iskolatársai és gyermekkori játszópajtásai közül, titokzatos szavakkal tett célzásokat valami fontos találkozásra, aztán kivitte őket a kis templomba Szakori közelében. Magukra zárták az ajtót, s ekkor Upászani Mahárádsz, a szigorú tekintetű ember, aki a templomban lakott, fölállott és szólni kezdett a gyülekezethez. A vallásról beszélt, szívükre kötötte, hogy törekedjenek erényes életre, majd közölte velük, hogy Mehert a maga titkos erőinek és tudásának szellemi örökösévé tette, végül pedig kinyilatkoztatta a meglepődött fiatalemberek előtt, hogy Meher isteni tökéletességet ért el! Nyomatékosan tanácsolta nekik, hogy legyenek párszi barátuk követőivé, mert akkor nagy szellemi kincseket nyerhetnek úgy jelen, mint a túlvilági életben.
A jelenlévők egy része megfogadta a tanácsot, mások kételkedők maradtak. Körülbelül egy év múlva, amikor Meher elérte a huszonhetedik életévét, a fiatal párszi kijelentette kis nyája előtt, hogy tudatára ébredt az isteni küldetésnek, amelyet végre kell hajtania, és hogy Isten olyan munkával bízta, meg, amelynek óriási fontossága van az egész emberiségre nézve. Nem árulta ugyan el küldetésének mibenlétét, de pár év múlva mégis megengedte, hogy a titok kiszivárogjon. A sors messiásnak szánta őt!
Meher 1924-ben hagyta el első ízben Indiát. Perzsiába ment vagy hat követőjének kíséretében azzal, hogy bejárja őseinek hazáját. Amikor a hajó kikötött Bashirban, egyszerre megváltoztatta elhatározását, s a legközelebbi hajóval megint hazatért. Három hónap múlva a felkelő hadak elfoglalták Teheránt, a perzsa fővárost, és véget vetettek a régi uralmi rendszernek. Új sah ült a trónra.
Ekkor Meher Baba a követőihez fordult, és így beszélt:
- Íme, láthatjátok, minő eredménnyel járt az én titkos munkálkodásom, amelyet Perzsiában tett látogatásomkor fejtettem ki!
Tanítványai biztosítottak afelől, hogy Perzsia boldogabb az új uralkodó alatt, mohamedánok, párszik, zsidók s keresztények békés barátságban élnek egymás mellett, holott a régi uralom idején állandó viszály dúlt köztük, és súlyos sérelmekkel illették egymást.
Néhány évvel e titokzatos kirándulás után Meher Baba különös nevelőintézményt létesített. Indítványára az egyik tanítvány megvásárolta a gyülekezet jelenlegi telepét Arangaon falu közelében. Több kezdetleges bungalót építettek itt, néhány zsúpfedeles gerendakunyhóval egyetemben. Akkor megnyitották a díjtalan iskolát, amely ellátást is nyújtott a növendékeknek. A tanítók a párszi mester tanult követői közül kerültek ki, míg a tanulókat Meher híveinek s ezek barátainak családjaiból toborozták. A tanítás, az ellátás és a lakás is díjtalan volt. A szokásos világi tantárgyakon kívül a hallgatókat maga Meher oktatta az általános vallásra.
Ilyen előnyös feltételek mellet mi sem volt könnyebb, mint száz-egynéhány fiút összeszedni. Tíz-tizenketten közülük a távoli Perzsiából jöttek. Azokra az erkölcsi eszményekre tanították őket, amelyek többé-kevésbé egyaránt megvannak a legtöbb vallásban, ezenfelül még a nagy hithirdetők élettörténetével is megismerkedtek. A vallásóra fokozatosan az egész tanítás központjává, gerincévé vált, míg Meher Baba az idősebb fiúkat ránevelte az ájtatos miszticizmusra, amely azonban , úgy látszik, meglehetősen vizenyős volt. A fiúk megtanulták, hogy szentet lássanak Meher Babában, sőt azt is, hogy ájtatosan hódoljanak előtte. Mindezek következtében néhányan a fiúk közül a vallási hisztéria jeleit kezdték mutatni. Szinte hetenként furcsa jelenetek adódtak köztük.
Ennek a szokatlan iskolának egyik figyelemreméltó vonása az volt, hogy hallgatói a legkülönbözőbb kasztokhoz, fajokhoz és felekezetekhez tartoztak. Hinduk, mohamedánok, indiai keresztények és Zarathusztra követői minden korlátozás nélkül érintkeztek egymással, de Meher Baba arra törekedett, hogy még szélesebb körből szerezzen tanítványokat iskolájának. Egyik fő hívét Angliába küldte, hogy néhány fehér hallgatót szerezzen. De küldönce igen sok nehézséggel találkozott, mert a fehér szülők nem voltak hajlandók rábízni gyermekeiket egy idegenre, aki a távoli Ázsiába s ott valami iskolába akarta cipelni őket. Aztán meg a különféle vallások összekeverésének ötlete sem tett különös benyomást a szülőkre. Angliában tömérdek iskola van, amelyekben a különféle felekezetekhez tartozó fiúk egészen magától értetődő módon vannak együtt anélkül, hogy ebből olyan nagy dolgot csinálnának, mint a felekezeti kérdésekkel küszködő Indiában.
Egy napon az indiai megbízott összetalálkozott egy angollal, aki egy-két beszélgetés után egyszeriben hajlandónak mutatkozott elfogadni a párszi messiás hitét. Ez az ember igen lelkesedő természetű volt, és miután rövid egymásutánban végigpróbált minden vallásos kultuszt, amelyet Londonban találni lehet, készen állt Meher Baba magasztosabbnak tetsző tanának befogadására. Így aztán segítségére volt az indiainak abban, hogy fehér tanítványokat keressen az iskolának. Találtak is három gyermeket; szegény sorsú szüleik némi fizetség ellenében hajlandók voltak megválni tőlük, hogy ezzel a megélhetésükön is könnyítsenek. De amikor a dolgok idáig fejlődtek, az Indiai Hivatal is megmozdult, vizsgálatot indított az ügyben, rosszallóan rázta hivatalos fejét, és letiltotta az egész próbálkozást.
A gyermekek nem utaztak el. A párszi messiás megbízottja visszatért Indiába a megtért angol, ennek felesége és sógornője kíséretében. Öt vagy hat hónappal rá Meher Baba visszaküldte őket Angliába, mégpedig egykori megbízottjának a költségén.
Megtudtam Mehertől, hogy az iskola alapításában kettős cél vezette. Először is le akarta rombolni a faji és felekezeti korlátokat a tanítványai közt; másodsorban pedig arra törekedett, hogy a tanítványokból kiválasszon néhányat, akik később majd szellemi ügyének képviselői lehetnek a világban. Majd ha az évek kellőképpen megérlelték őket, s az idő elérkezik, hogy kihirdesse a maga küldetését, akkor választott tanítványait szétküldi az öt világrészbe, hogy apostolaiként segítsék elő munkáját az emberiség átszellemítésében.
Az iskolával párhuzamosan egy másik tevékenység is kialakult. Kezdetleges kórházat nyitottak, és a lelkesebb tanítványokat kiküldték, hogy szedjék össze a környékről a vakokat, betegeket és nyomorékokat. Ezek ingyenes orvosi kezelésben, ellátásban és lakásban részesültek, míg a párszi szent lelki vigasszal látta el őket. Az egyik lelkes hívő azt állítja, hogy öt bélpoklos Meher Baba kezének érintésére meggyógyult. Sajnos, kissé kételkedem ebben, mert senki sem tudja, kik voltak a meggyógyultak, hol vannak jelenleg, vagy hogy miképpen lehetne rájuk akadni. Félek, hogy az egész megint csak a keleti túlzás példája. Feltehető elvégre, hogy legalább egy az öt bélpoklos közül merő hálából Meher Baba hívei közé állt volna. És feltehető, hogy a csodálatos gyógyulás híre futótűzként terjedt volna szét a lepra sújtotta Indiában, és a sok nyomorult beteg az egész országból az arangaoni kórház felé igyekezett volna.
A hívekből, látogatókból és a közeli falvak érdeklődőiből népes telep verődött össze. A rendkívüli település lakossága több százra rúgott már, nagy vallásos buzgóság hatotta át a helyet, és természetesen Meher Baba volt az egész kép középpontja.
Tizennyolc hónappal az alapítás után a telep egyszerre megszűnt, és az összes tevékenység abbamaradt. A fiúkat hazaküldték szülőikhez, s a betegek is hazatértek. Meher Baba nem adott semmilyen magyarázatot erre a lépésére. Megtudtam, hogy hasonló hirtelen és megmagyarázhatatlan impulzusok megszokott kísérői a magatartásának.
1929 tavaszán küldte ki első hittérítő tanítványát, egy Szádhu Leik nevű embert, akinek az volt a feladata, hogy járja be Indiát. Útravalóul ezeket a szavakat kapta:
- Abban a különleges helyzetben vagy, hogy egy messiásért dolgozhatsz. Légy világpolgár, és ne szólj le egyetlen vallást sem. Légy meggyőződve arról, hogy minden lépésedről tudni fogok. Mások megjegyzései ne kedvetlenítsenek el. Én leszek a vezetőd, és ne kövess mást, egyedül engem.
Az értesülésekből, amelyeket összeszedhettem, nyilvánvalóan kiderült, hogy a szerencsétlen fickó testileg sem volt alkalmas az ilyen vándoréletre. Sikerült Madrászban a hívek kis csoportját összetoboroznia, de röviddel azután útközben megbetegedett, és visszatért a telepre meghalni.
Ezekben körvonalazhattam sebtében a párszi szent életpályáját.

* * *

Többször beszélgettem már Meher Babával, futólag és felszínesen, de szeretnék valami határozottat megtudni arról a küldetésről, amellyel önmagát ruházta fel. Ezért még egy utolsó interjút kérek tőle, s meg is kapom.
Ezúttal világoskék nyakbavetőt visel, az ábécés tábla ott pihen a térdén, készen a sajátságos beszélgetésre. A jelen lévő tanítványok szolgáltatják a bámuló közönséget és a szükséges hátteret. Mindenki mosolyog, míg hirtelen kérdésem bele nem hasít a csöndbe:
- Honnan tudja ön, hogy messiás?
A tanítványok megdöbbenve néznek össze merészségemen. A mester bozontos szemöldöke kissé rángatózik. De nem jön zavarba. Mosolyogva néz a kotnyeles nyugatira, és haladéktalanul válaszol:
- Tudom! Nagyon jól tudom. Ahogyan ön is tudja magáról, hogy emberi lény, ugyanúgy tudom én magamról, hogy messiás vagyok! Ez betölti egész életemet. Üdvösségem érzete sohasem szakad meg. Ön sem téveszti össze magát soha másvalakivel, ugyanígy én sem tévedhetek afelől, hogy ki vagyok. Isteni művet kell végrehajtanom, és én végre is fogom hajtani.
- Mi történt valójában, amikor a mohamedán asszony megcsókolta önt? Vissza tud erre emlékezni?
- Igen. Odáig világi gondolkozású voltam, mint minden más ifjú. Hazrat Babadzsan kitárta előttem az ajtót. Csókja fordulópont volt életemben. Az volt az érzésem, mintha a mindenség visszahúzódna az űrbe, s én teljesen magamra maradnék. Úgy van - egyedül maradtam Istennel. Hónapokig nem bírtam aludni. De mégsem gyöngültem el, hanem éppoly erős voltam, mint azelőtt. Atyám nem értette a dolgot, azt hitte, hogy megbolondultam. Egyik orvost a másik után hívta hozzám. Az orvosok gyógyszert és injekciókat adtak nekem, de mindnyájan tévedtek. Én Istennel voltam, és nem volt bennem gyógyítani való betegség. Csak éppen elvesztettem kapcsolatomat a köznapi léttel, és hosszú idő kellett hozzá, hogy visszataláljak. Érti ön ezt?
- Tökéletesen. De most, miután visszatalált, mikor fogja nyilvánosan kihirdetni a küldetését?
- Kinyilatkoztatásom a közeljövőben fog megtörténni, de a határozott időpontról még nem szólhatok.
- És akkor? ...
- Munkám e földön harminchárom évig fog tartani. Aztán tragikus halállal halok meg. Tulajdon népem, a párszik lesznek felelősek erőszakos halálomért. De mások majd folytatják a munkámat.
- A tanítványai?
- Tizenkét kiválasztott tanítványom köre, akik közül az egyik a kitűzött időben mesterré lép elő. Az ő javukra tartok gyakori böjtöt, s az ő javukra ragaszkodom hallgatásomhoz, mert mindez elmossa bűneiket és elősegíti, hogy szellemileg tökéletesekké legyenek. Mindegyikük együtt volt velem előző életeinkben, és nekem kötelességem segíteni nekik. Aztán lesz még egy külső kör is, negyvennégy taggal. Ezek alacsonyabb szellemi fokon álló férfiak és nők lesznek; feladatuk abban fog állani, hogy a tizenkét fő tanítványt támogassák, amikor ez utóbbiak elérték a tökéletesség fokát.
- Vannak-e még mások is, akik messiásoknak nevezik magukat?
Meher nevet, telve megvetéssel ama lehetetlen fickók iránt:
- Vannak. Ott van például Krisnamurti, Besant asszony pártfogoltja. A teozófusok csak önmagukat ámítják. Azt tartják, hogy fő irányítóik valahol a Himalájában, Tibetben lakoznak. De csak port és csontokat találna állítólagos tanyájukon. Amellett soha még igazi szellemi vezérnek nem volt szüksége mások testére, hogy ezen keresztül érvényesítse szándékait. Ez nevetséges gondolat!
Még más különös kijelentések is következnek ennek az utolsó beszélgetésnek folyamán; furcsa állítások egyvelege, amelyeket a betűről betűre ugró hosszú ujjak szövegeznek meg...
- Amerikára nagy jövő vár, az amerikaiak szellemi gondolkozású nemzetté fognak fejlődni... Én tudomást szerzek mindenkiről, aki hisz benne, és az ilyen ember mindig segítséget nyer... Ne próbálja kiolvasni cselekvéseim értelmét, ön ezt sohasem fürkészheti ki... Ha fölkeresek egy helyet, és ott időzöm, akár mégoly rövid időre is, ama hely szellemi atmoszférája megtisztul és felmagasztosul... Az általános szellemi lendület, amelyet a világnak készülök adni, rövidesen minden anyagias problémát meg fog oldani - gazdasági, politikai, nemi, társadalmi problémákat egyaránt -, mert az önzés elpusztul és helyét a testvériség foglalja el... Sívadzsi, a marátha törzs vezére, aki a tizenhetedik században fölépítette a marátha birodalmat, itt van! (Itt magára mutat, azt akarva kifejezni, hogy ő Sívadzsi új megtestesülése)... Némely bolygó lakott; hasonlítanak ehhez a mi planétánkhoz művelődésükben és anyagi fejlettségükben, de szellemi tekintetben Földünk a leghaladottabb...
Mindebből kitűnik, hogy Meher nem szenved túlzott szerénységben, amikor igényeit hangoztatja. Mindamellett kissé megriadok, amidőn beszélgetésünk végén parancsot hoz tudomásomra:
- Menjen el Nyugatra mint az én szószólóm! Terjessze el a nevemet mint az eljövendő isteni küldöttét! Dolgozzék érettem és művemért, s akkor az emberiség jóvoltáért fog tevékenykedni!
- A világ valószínűleg bolondnak tartana... - felelek kényelmetlen érzéssel, mert az ötlet felkavarja képzeletemet.
Meher ellentmond.
Azt felelem, hogy legalábbis a csodáknak egész sorára lenne szükség, hogy a Nyugatot meg lehessen győzni valakinek a szellemi felsőbbrendűségéről, nem is beszélve messiás voltáról, s miután én nem tudok csodákat művelni, azért nem is vállalhatom el megbízatását, hogy hírnökéül szolgáljak.
- Akkor hát csodákat fog művelni! - nyugtat meg határozott hangon.
Elhallgatok. Meher félreérti hallgatásomat.
- Maradjon velem, és én hatalmas erőkkel fogom felruházni önt - biztat. - Ön szerencsés ember. Segítségére leszek, hogy a fejlett szellemiség erőiben részesedjék, s így nagy szolgálatot tehessen a Nyugatnak.

* * *

Szükségtelen leírnom ennek a hihetetlen beszélgetésnek további részleteit. Némely ember nagynak születik, mások kiküzdik a nagyságot, ismét mások sajtóügynököket bérelnek. Úgy látszik, Meher ezt az utóbbi módszert választja.
Másnap útra készülődöm. Elég ájtatos bölcsességet és prófétai jóslatot szívtam magamba ahhoz, hogy egy időre jóllakjam. Nem azért utaztam a világ távoli tájaira, hogy vallásos kijelentéseket és nagysággal való kérkedéseket hallgassak. Tényeket akarok, ha mindjárt különös, szokatlan fajtájú tények lesznek is. Elfogadható bizonyságot keresek vagy még inkább valami személyes tanúságtételt, valamit, amiről teljes nyugalommal meggyőződhetem.
Poggyászomat összecsomagoltam, indulásra készen állok. Meherhez megyek, és udvariasan elbúcsúzom tőle. Közli velem, hogy pár hónap múlva központi főszállásán fog tartózkodni, Nászik városának közelében. Felszólít, hogy látogassam meg ott, és maradjak vele egy hónapig.
- Tegyen így. Jöjjön, ha módját ejtheti. Bámulatos szellemi megismerésekben fogom részesíteni, és megtudhatja majd a rám vonatkozó teljes igazságot. Feltárom ön előtt az én benső, szellemi erőimet. Akkor aztán nem fog többé kétely élni önben. Tulajdon tapasztalása fogja meggyőzni arról, hogy valóban az vagyok, akinek mondom magam. Akkor elmehet a Nyugatra, és sok hívet szerezhet nekem.
Elhatározom, hogy ha időm engedi, visszatérek hozzá, és egy hónapot nála töltök. A párszi szent színpadiasságának és küldetése fantasztikus voltának ellenére is rászánom magam, hogy nyílt elfogulatlansággal vizsgálat alá vegyem az egész ügyet.

* * *

Rövid időre visszatérek Bombay forgatagába, aztán vonatra szállok, hogy Púnába utazzam. Elkezdődik hát vándorlásom ebben az ősi országban.
Az öreg mohamedán szent nő, akinek hirtelen közbelépése Meher Babát elindította furcsa pályáján, magára vonja érdeklődésemet. Úgy vélem, nem szolgálhat veszteségemre, ha rövid látogatást teszek nála.
Máris beszereztem néhány előzetes értesülést róla Bombayben; Khandalavála, volt bíró, aki ötven év óta ismerte a hölgyet, azt mondja, hogy Hazrat Babadzsan valójában kilencvenöt éves lehet. Emlékszem, hogy Meher követői százharminc évesnek állították, de én ezt nagylelkűen hívő elragadtatásuk számlájára írom.
A bíró röviden elmondja a szent nő élettörténetét. Beludzsisztánban született, azon a bizonytalan határú területen India és Afganisztán közt, s egészen fiatalom megszökött hazulról. Hosszas és kalandos gyaloglás után úgy a jelen század elején eljutott Púnába, s azóta nem is hagyta el többé ezt a várost. Eleinte egy fa alatt ütött tanyát, s ott maradt egész éven át, mit sem törődve az évszakokkal. Szent voltának és különös erőinek híre elterjedt a környék mohamedán lakossága közt, míg aztán még a hinduk is nagy tisztelettel kezdtek közeledni hozzá. Végül néhány muzulmán kis fakunyhót eszkábált össze részére a fa alatt, miután a szent nő nem volt hajlandó rendes házba költözni. A kis tanya azóta szállásául szolgál, és némi védelmet nyújt neki az esős évszak könyörtelen felhőszakadásaival szemben.
Megkérdezem a bírót, mi az ő egyéni véleménye minderről. Azt feleli, nem kételkedik abban, hogy Hazrat Babadzsan igazi fakír. A bíró párszi, s ezért alapos felvilágosítást kérek tőle Meher Babára vonatkozóan, akit igen jól ismer. Amit megtudok, az aligha hangol elismerőbb érzésre a párszi messiás iránt. Végül Upászani Mahárádzs, Meher szellemi vezetője felől érdeklődöm. A bíró, aki éles eszű, világos ítéletű, széles körű tapasztalatokkal rendelkező ember, hosszasan ismerteti a maga szerencsétlen kapcsolatát a szóban forgó egyénnel. Csak két részletet ragadok ki:
- Upászani súlyos tévedéseket követett el. Egyszer rávett, hogy menjek Benáreszbe, ahol abban az időben tartózkodott. Egy idő múlva valami haláleset előérzete fogott el, és vissza akartam térni Púnába, ahol a családom lakott. Upászani megakadályozta elutazásomat azzal az ismételt jóslattal, hogy családom körében minden rendben lesz. Ennek ellenére két nap múlva sürgönyt kaptam azzal, hogy fiam felesége gyermeket szült, s a gyermek pár percre rá meghalt. A másik esetben Upászani azt mondta a vőmnek, aki a bombayi tőzsdén bizonyos kötéseket akart lebonyolítani, hogy ez a lépése rendkívüli szerencsével fog járni. Tanácsát követve, vőm belement a tőzsdei spekulációba, és kis híján tönkrement!
Khandaláva bíró mély benyomást tesz rám felfogásának független voltával. Lerántja magas polcáról Upászani Mahárádzsot, akit Meher Baba előttem mint "korunk egyik legnagyobb szellemi egyéniségét" emlegetett, viszont Mehert magát tartózkodás nélkül becsületesnek mondja, és valóban hisz az ő szellemi tökélyében, jóllehet ezt semmi sem bizonyítja.
Megérkezem Púnába, megszállok az angol városrész egyik hoteljében, aztán egyenesen Hazrat Babadzsan tanyájához hajtatok.
Vezető kísér, aki személyesen ismeri a fakírt, hogy csekélyke hindusztáni nyelvtudásomat támogassa és tolmácsomul szolgáljon.
Ráakadunk Hazrat Babadzsanra egy keskeny utcában, amelyet tarka olajmécsek és villanylámpák sajátságosan kevert fénye világít meg. A fakír nő a járókelők pillantásainak teljesen kitéve pihen egy alacsony heverőn. Csak a tornác rácsos léckerítése választja el az utcától. A nímfa szép lombtömege a deszkatető fölé emelkedik, s a fehér virágok könnyű illattal töltik meg a levegőt.
- Le kell vetnie a cipőjét - figyelmeztet a vezetőm. - Tiszteletlenségnek számít, ha cipővel a lábán lép be.
Engedelmeskedem, és rövidesen ott állunk a fakír nő ágya mellett.
Az igen idős hölgy hanyatt fekszik, fejét vánkosok támasztják föl. Selymes hajának csillogó fehérsége szomorú ellentétként üt el ráncos képétől és barázdás homlokától.
Nemrég tanult hindi nyelvtudásom szerény készletéből néhány szóval bemutatom magam az öreg hölgynek. Felém fordítja agg fejét, kinyújtja csontos, fityegő bőrrel födött karját, és egyik kezemet a kezébe fogja. Szorosan tartja kezemet, s fölnéz rám nem e világról való tekintetével.
Szeme talányos érzést kelt bennem. Olyan, mintha nem lakozna benne értelem, mintha egészen üres volna. Az öreg hölgy három vagy négy percig szótlanul fogja kezemet, és üres tekintetével egyre a szemembe mered. Az az érzésem, hogy pillantása átjárja valómat. Kísérteties érzés. Nem tudom, mit tegyek...
Végül visszahúzza kezét, és többször egymás után végigsimítja homlokát. Aztán a vezetőmhöz fordul, és szól valamit hozzá, de nem értem a szavait.
A vezető suttogva tolmácsolja:
- Ön elhívattatott Indiába, és nemsokára megismerésre fog jutni.
Szünet. Majd újabb mondat hangzik el az öreg nő ajkán, de ennek értelmét inkább emlékezetemben őrzöm, nem közlöm nyomtatásban.
Hazrat Babadzsan hangja rendkívül gyenge, szavai lassan és küszködve törnek elő szájából. Lehetséges volna, hogy ez az élemedett és megrokkant testi burok, ez a kiszáradt és összeroskadt alak egy csodálatos erőkkel megáldott igazi fakír lelkét zárja magába? Ki mondhatná meg? Nem mindig könnyű a lélek lapjait elolvasni a test betűin keresztül.
De ez az asszony közel száz esztendős. Előre figyelmeztettek, hogy nem szabad hosszasan beszélgetni vele, tekintettel gyöngeségére. Csöndesen vissza készülök vonulni, s egy gondolat erősen hatalmába ejt. Arra kell gondolnom, hogy tekintetének üres kifejezése annak a jele, hogy közel jár a halál küszöbéhez.* A lélek már búcsúzik az elviselt testtől, de időnként még visszavánszorog belé, hogy a különös szemeken át erőtlenül tudomást vegyen erről a világról.
A szállodában összegezem érzéseimet. Bizonyos vagyok afelől, hogy valami különös lelki képesség valóban lakozik Hazrat Babadzsan lényének mélyén. Akaratlanul tisztelet ébred bennem iránta. Úgy találom, hogy a vele való találkozás félreterelte megszokott gondolataimat, és fölébresztett valami megmagyarázhatatlan sejtelmet ama misztikus elemről, amely földi életünket átfogja, a tudósok minden fölfedezésének és elméletének ellenére. Váratlan világossággal látom, hogy azok a tudományos írók, akik azt állítják, hogy feltárják a nagy világ rejtélyének alapvető titkait, legföljebb csak a felszínen kapirgálnak. De nem tudom megérteni, hogy a fakír nővel való rövid találkozásom miért bírja egyszerre megingatni egyébként oly bizonyosnak vélt értelmi nézeteim alapját.
Eszembe jut a rejtelmes kijelentés, amelyet rólam tett. Nem tudom felfogni értelmét. Senki sem hívott engem Indiába; talán nem a magam szeszélyes óhaját követve keltem útra?... Csak most, amikor ezeket a sorokat leírom, támad fel bennem a hit, hogy kezdem érteni azokat a szavakat. Különös ez a világ!

V. FEJEZET
Az Adjar folyó remetéje

A mutatók körben vágtatnak órám számlapján, a hetek egymást kergetik naptáramon, mialatt lassan dél felé igyekszem a Dekkán síkföldjén. Több nevezetes helyet látogatok meg, de kevés nevezetes emberrel találkozom. Valami ellenállhatatlan, kifürkészhetetlen erő - amelyet nem tudok megérteni, de vakon követek, gyorsítja lépteimet, úgyhogy annyira sietek, mintha turista volnék.
Végre vonaton ülök, és Madrász felé igyekszem, ahol egy időre meg akarok állani. A hosszú éjszakai utazás alatt, amikor úgyis nehéz aludni, számbaveszem a láthatatlan nyereségeket, amelyekre Indiában való kalandozásaim során szert tettem.
Kénytelen vagyok megvallani magamnak, hogy eddig még egyetlen jóginak sem sikerült a nyomára akadnom, arra pedig, hogy egy risit találhatnék, egyelőre nem is gondolok. Viszont eleget láttam az álmatag India durva babonáiból és fojtogató szokásaiból, hogy belássam, mennyire jogosultak voltak némely bombayi ismerőseim kételyei és intelmei. Azt is belátom, hogy a magam elé tűzött feladatot nem lesz könnyű elvégeznem. Ájtatos emberek bőven akadnak itt, van vagy hetvenöt osztályuk, de ezek nem adnak elég anyagot az érdeklődésnek. Az ember elsétál templomok előtt, amelyek titokzatos belseje mintha sokat ígérne. Áthaladok a szentelt körzeten, és megállok a küszöb előtt. Beleskelődöm, és látom a fantasztikus hívőket, akik csengettyűket ráznak ima közben, nehogy imájuk elkerülje választott istenségük figyelmét.
Örülök, amikor elérem Madrászt. A város tarka képei vonzó hatást tesznek reám, s megtelepszem az egyik kedves külvárosban, vagy két mérföldnyire a belvárostól, hogy könnyebben kapcsolatba kerüljek az indiaiakkal, mert inkább ezek társaságát keresem, mint az európaiakét. Házam a brahmanok utcájában áll. Az utat vastag homokréteg takarja, cipőm belesüpped; a járdák levert földből készültek, és a huszadik század hatására vallanak. A fehérre meszelt házak előtt oszlopos tornácok és nyitott verandák húzódnak. Az én házamban belül téglával kirakott udvar van, amelyet fedett folyosó vesz körül. A vizet vödörrel kell felhúzni egy öreg kútból.
Dús délszaki növényzet vesz körül, mihelyt elhagyom azt a két-három utcát, amelyből a külváros áll, s ez szüntelen örömömre szolgál. Hamarosan fölfedezem, hogy az Adjar folyó alig fél órányira van tőlem. A széles folyó mentén több árnyas pálmaliget kínálkozik, és engem is hívogat. Szabadidőmet azzal töltöm, hogy ezekben a ligetekben kóborlok, vagy néhány mérföldnyire elsétálok a lassan hömpölygő víz partján.
Az Adjar innen Madrász felé folyik, s a város déli határát alkotja, aztán beleömlik a tengerbe. Egy reggel kényelmesen és lassan a szép folyóparton sétálok egy brahman ismerősömmel, aki már tudja, mi érdekel engem leginkább. Egyszerre csak megfogja a karomat.
- Nézze csak! - szól rám. - Látja azt a fiatalembert, aki felénk közeledik? Azt mondják, jógi. Bizonyára érdekelné önt, de sajnos, nem hajlandó szóba állni senkivel.
- Miért nem?
- Tudom, hol lakik, de nincsen nála tartózkodóbb ember a környéken.
Eközben az idegen csaknem mellénk ért. Atléta termetű ember, úgy harmincöt évesre becsülöm. Valamivel magasabb a közepesnél. De mindennél jobban szemembe ötlik arcának négeres jellege. Bőre csaknem fekete, s a széles, lapult orr, a vastag ajkak, az izmos termet, mind-mind arról beszél, hogy nem árja vér folyik ereiben. Hosszú, gondosan befont haja kontyféle kötegben feje tetejét koronázza. Különös alakú, nagy fülbevalót visel. Fehér lepel borítja testét, s a vége át van vetve bal vállán. Lábszárai és lábai födetlenek.
Egyáltalán nem vesz rólunk tudomást, lassú léptekkel folytatja útját. Szeme lefelé irányul, mintha keresne valamit a földön. Azt a benyomást kelti, mintha valamin töprengene. Vajon mi lehet ennek a sétáló elmélkedésnek a tárgya? - ötlik fel bennem a gondolat.
Érdekel, s érdeklődésem egyre fokozódik. Hirtelen erős vágy fog el, hogy áttörjem a bennünket elválasztó korlátokat.
- Szeretnék beszélni vele. Forduljunk vissza - indítványozom.
A brahman határozottan ellenkezik.
- Céltalan.
- Mindenesetre megpróbálhatom - felelek.
A brahman ismét megkísérli, hogy lebeszéljen.
- Ez az ember annyira megközelíthetetlen, hogy alig tudunk róla valamit. Még szomszédaitól is teljességgel elzárkózik. Nem szabad alkalmatlankodnunk neki.
De én máris az állítólagos jógi felé lépdelek, és társam kénytelen követni engem.
Hamarosan az idegen mögött járunk, de ő semmi jelét nem adja, hogy tudomást szerzett volna közeledésünkről, és nyugodtan folytatja útját. Mi párhuzamosan lépést tartunk vele.
- Kérem, kérdezze meg, szabad-e szólnom hozzá - fordulok a társamhoz. Ez tétovázik, aztán a fejét rázza.
- Nem... Nem merem - jelenti ki bizonytalanul.
A kellemetlen kilátás, hogy esetleg elmulasztom a kínálkozó alkalmat, további erőfeszítésre ösztökél. Nem marad más hátra, magam kell, hogy megszólítsam a jógit. Felrúgok minden illendőséget, indiait és európait egyaránt, egyenesen az útjába állok, és szemtől szembe kerülök vele. Megpróbálok kinyögni hindi szókincsemből egy rövid mondatot. Az idegen fölpillant, halvány mosoly jelenik meg a szája körül, de fejével tagadó mozdulatot tesz.
Ez idő szerint még egyetlen egy szót sem tudok tamilul, Madrász bennszülött nyelvén, s kétségtelen, hogy a jógi még ennyit sem ért angolul. Délen kevesen tudnak hindiül, de ez a körülmény még nem ismeretes előttem. Szerencsére a brahman kezd ráeszmélni, hogy nem hagyhat gyámoltalanul magamra, és előlép, hogy segítségemre legyen.
Tétova, mentegetődző hangon mond valamit tamilul. A jógi nem válaszol. Arca megkeményszik, szeme hideg és barátságtalan kifejezést ölt.
A brahman zavartan néz rám. Hosszú szünet következik. Egyikünk sem tudja, mitévő legyen. Búsan állapítom meg, milyen nehéz feladat szóra bírni egy remete nyelvét. Az ilyen ember nem szereti, ha kérdéseket tesznek fel neki, és nem akar idegenek előtt a maga bensőséges tapasztalatairól nyilatkozni. Különösen nem szereti, ha arra kérik, hogy szakítsa meg tartós hallgatását egy trópusi sisakos fehér ember kedvéért, akiről feltételezi, hogy sem rokonszenv, sem megértés nem él benne a Jóga finom részletei iránt.
Ezt a benyomást újabb váltja fel. Meglepetve veszem észre, hogy a jógi áthatóan szemügyre vesz engem. Valahogyan érzem, hogy legrejtettebb gondolataimat fürkészi. De külsőleg távoli, közönyös marad. Tévednék?
Nem tudok szabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy mintegy emberi mikroszkóp-tárggyá váltam a jógi vizsgáló szemsugarában.
A brahman nagyon ideges lesz, és oldalba bök, hogy figyelmeztessen. Menni szeretne. Még egy perc és engedek néma sürgetésének, hogy vereséget szenvedve eltávozzam.
A jógi hirtelen mozdulatot tesz a kezével, egy közeli nagy pálma alá vezet bennünket, és szótlanul int, hogy üljünk le. Azzal ő maga is a földre telepszik.
Néhány tamil szót intéz a brahmanhoz. Megfigyelem hangjának különös csengését, amely szinte muzsikálóvá teszi.
- A jógi azt mondja, hogy hajlandó beszélgetni önnel - tolmácsolja kísérőm, s hozzáteszi, hogy a jógi néhány éven át a folyópart egyik félreeső zugában tanyázott.
Először is a nevét tudakolom, mire a nevek olyan hosszú sorát hallom, hogy azon nyomban új névvel látom el. Személyneve "Brahmaszugánanda", de ezenkívül még vagy négy nevet visel, s mindegyik éppoly hosszú vagy még hosszabb, mint az első, s ezért célszerűbbnek találom egyszerűen Brahmának nevezni őt. Ha mind az öt nevét leírnám, szinte az egész oldal megtelnék, olyan rengeteg betű van bennük. A fiatalember neveinek hosszúsága egyidejűleg tiszteletet ébreszt bennem és megdöbbent. Jobb is, ha diszkréten elhallgatom e neveket, és megkönnyítem a dolgot az ilyesmiben járatlan olvasó részére is azzal, hogy ezentúl egyszerűen csak Brahmának nevezem a jógit. Magam is ezt a rövid formát használtam a vele folytatott társalgásban.
- Kérem, mondja meg neki, hogy nagyon érdekel a jóga, és szeretnék róla megtudni valamit - mondom.
A jógi bólint, amikor a brahman lefordítja szavaimat.
- Látom rajta - felel mosolyogva. - Kérdezzen hát a szahib.
- Melyik jógarendszert követi ön?
- A testen való uralom rendszerét. Ez a legnehezebb jógaágazat. Úgy kell küzdeni a testtel és a lélegzettel, mintha ezek csökönyös öszvérek volnának, hogy fölébük kerekedhessünk. Ha ez sikerült, akkor az idegeket és az elmét már könnyű alávetni ellenőrzésünknek.
- És milyen előny származik ebből?
Brahma a folyó vizén nyugtatja pillantását.
- Testi egészség, akaraterő, hosszú élet.... íme, néhány előny - mondja. - A jógi, aki mesterré fejlesztette magát abban a gyakorlati módszerben, amelyet követek, testét olyan ellenállóvá teheti, akár a vas. Semmiféle fájdalom ki nem zökkenti. Ismerek egyet, aki orvosi műtétnek vetette alá magát, mégpedig olyannak, amelyben nem lehetett altatást alkalmazni. Hang nélkül állta a műtétet. Az ilyen ember meztelenül kiteheti magát a leggyilkosabb fagynak is anélkül, hogy ez megárthatna neki.
Előrántom a noteszemet, látva, hogy a beszélgetés érdekesebb irányt vesz, semmint sejtettem volna. Brahma az én gyorsírásom láttára ismét elmosolyodik, de nem emel kifogást ellene.
- Mondjon még többet az ön jógamódszeréről - kérlelem.
- Mesterem a Himalája hegyei közt élt, hó és jég közepette, s egyetlen ruhája egy fahéj színű lepel volt. Órákig nyugodtan elüldögél olyan helyen, ahol a víz nyomban jéggé fagy, de a legcsekélyebb kényelmetlenséget sem érzi. Ilyen a mi jógánk hatalma.
- Ön tehát tanítvány?
- Az vagyok. Még sok csúcsot kell megmásznom. Tizenkét éven át szakadatlan erőfeszítéssel törekedtem, hogy gyakorlatainkat mindennap elvégezzem.
- És szert tett-e szokatlan erőkre?...
Brahma bólint, de szót sem szól.
A különös fiatalember egyre jobban izgatja érdeklődésemet.
- Szabad megkérdeznem, hogy miként lett jógivá? - tudakolom kissé bizonytalanul.
Eleinte nem válaszol. Szótlanul üldögélünk a legyezős levelű pálma alatt. Csavargó varjak rekedt rikoltásait hallom a folyó túlsó partján álló kókuszfa-csoportból. Ezzel a nesszel néhány majom indulatos kiáltozása keveredik, amint a majmok a fák csúcsát átkutatják. A parton csöndesen csobog a víz.
- Nagyon szívesen! - felel hirtelen Brahma. Azt hiszem, megértette, hogy kérdéseim mögött holmi akadémikus kíváncsiságnál több rejtőzik. Kezét átvetője alá dugja, tekintetét a folyó túlsó partján valami tárgyra szögezi, és beszélni kezd:
- Csöndes és magányos gyermek volta, nem találtam örömömet azokban a dolgokban, amelyek a gyermekeket általában foglalkoztatják. Nem játszadoztam a többiekkel, inkább egyedül barangoltam a kertekben vagy a réteken. Kevesen értik meg a töprengő gyermeket, s nem mondhatnám, hogy életem boldog lett volna. Tizenkét éves koromban egyszer véletlenül kihallgattam néhány idősebb ember beszélgetését, s így szereztem először értesülést a jóga létezéséről. Ez az eset élénk vágyódást ébresztett bennem, hogy többet is megtudjak felőle Érdeklődni kezdtem különböző személyeknél, s ily módon sikerült hozzájutnom néhány tamil nyelvű könyvhöz, amelyek sok érdekes dolgot mondtak el a jógikról. Mint ahogyan a pusztában vágtató paripa szomjazza a vizet, úgy kínzott engem is a szomjúság, hogy még többet megtudjak a jógáról. De olyan ponthoz jutottam, hogy semmiképpen sem állt módomban további értesüléseket szerezni. Egy napon, mintegy véletlenül, újra elolvastam egy mondatot valamelyik könyvemben. Így hangzott: "Ahhoz, hogy az ember sikert érhessen el a jóga útján, feltétlenül szükség van egy személyes oktatómesterre". Ezek a szavak igen nagy hatást tettek reám. Éreztem, hogy csak úgy találhatok megfelelő mestert, ha elhagyom otthonomat, és vándorútra indulok. Ehhez persze a szüleim nem adták volna hozzájárulásukat. Nem tudtam, mi egyebet tehetnék, tehát titokban lélegző gyakorlatokat kezdtem végezni, amelyekre vonatkozólag innen-onnan némi felvilágosítást szerezhettem. Ezek a gyakorlatok nem segítettek, sőt, inkább még ártottak nekem. Akkor még nem értettem, hogy tapasztalt mester vezetése nélkül ilyen gyakorlatokat folytatni meglehetősen veszélyes.
De annyira lelkesített a gondolat, hogy nem bírtam várni, míg rátalálok egy mesterre. Néhány éven belül a légzési gyakorlatok hatása mutatkozni kezdett. Fejem tetején apró agysérv jelent meg, mintha koponyám megrepedt volna leggyöngébb pontján. Vér szivárgott a sebből, és testem kihűlt, eltompult. Azt hittem már, hogy halálomon vagyok. Két órával később különös látomás suhant át lelki szemem előtt. Mintha egy tiszteletreméltó jógi alakját láttam volna, s a jógi így szólt hozzám: "Most már láthatod, milyen veszélyes állapotba juttattak ezek a tiltott gyakorlatok. Szolgáljon ez leckéül számodra!" A látomás eltűnt és sajátságos állapotom attól a perctől fogva javulni kezdett, és végül teljesen rendbejöttem. De a sebhely a mai napig megmaradt.
Brahma lehajtja a fejét, hogy láthassuk a koponyáját. Feje tetején jól látszik egy kis kerek forradás.
- Ez után a rosszul végződött tapasztalás után abbahagytam a lélegző gyakorlatokat, s pár éven át csak várakoztam, hogy az otthonhoz fűző kötelékek kissé meglazuljanak - folytatja a jógi. - Amikor alkalom nyílt arra, hogy szabaddá tegyem magam, elmentem hazulról, és vándorolva kerestem a mestert. Tudtam, hogy legjobban úgy lehet egy mester értékével tisztába jönni, ha néhány hónapot vele tölt az ember. Több tanítómestert találtam. Egy ideig náluk tartózkodtam, aztán ismét hazatértem, mégpedig csalódással telve.
E tanítók némelyike kolostorok élén állt, mások szellemi tudományokkal foglalkozó intézmények vezetői voltak, de valahogyan egyikük sem elégített ki engem. Sok bölcselettel rendelkeztek, de nagyon kevés személyes tapasztalattal. Legtöbbjük csak azt tudta ismételgetni, ami a könyvekben áll, de nem nyújthattak igazán használható vezetést. Én azonban kevésbé vágyódtam könyvelméletekre, mint inkább a jóga gyakorlati átélésére. Ilyképpen nem kevesebb, mint tíz tanítómestert látogattam meg, de úgy látszott, hogy egyikük sem igazi jógamester. Mindamellett nem estem kétségbe. Fiatalos lelkesedésem csak annál nagyobb lángra gyúlt, mert a sikertelenség még inkább fokozta elhatározásomat, hogy sikert arassak.
Már a férfikor küszöbén álltam. Eltökéltem, hogy örökre búcsút veszek atyáim otthonától, lemondok a világi életről, és mindhalálig keresve keresem az igazi mestert. Aztán - immár a tizenegyedik ízben - elindultam zarándokutamra. Vándoroltam, míg végül egy nagy faluba értem, a tandzsuri kerületben. Lementem a folyópartra, hogy szokásos reggeli fürdőmet vegyem, majd a parton sétálni indultam. Nemsokára kis, vörös kőből épült szentélyhez vagy inkább parányi templomhoz értem. Kíváncsian bepillantottam, és meglepve láttam, hogy többen vannak odabenn, félkörben ülve egy ember körül, aki csaknem egészen mezítelen, mert csak kis ágyékkendő takarja testét. A többiek határtalan tisztelettel néztek reá. Volt valami tiszteletet parancsoló, méltóságteljes és titokzatos a középen ülő alakban. A bejáratnál maradtam, s lenyűgözött a hódolat. Hamarosan rájöttem, hogy a kis gyülekezet éppen oktatásban részesül, és az volt az érzésem, hogy a középen helyet foglaló alak igazi jógi lehet, hivatott mester, nem pedig holmi szavakon rágódó könyvmoly. Nem tudom megmagyarázni, miért ébredt bennem ez az érzés.
Egyszerre csak a tanítómester az ajtó felé fordította fejét, és pillantásunk találkozott. Engedelmeskedtem a benső ösztönzésnek, és bementem a templomba. Az oktató melegen köszöntött, hellyel kínált, és így szólt: "Hat hónappal ezelőtt intelmet kaptam, hogy fogadjalak tanítványomul. Most hát eljöttél."
Örvendező meglepetéssel jutott eszembe, hogy pontosan hat hónappal előbb hagytam el otthonomat, hogy újra vándorútra keljek. Nos, így találkoztam a mesteremmel. Azontúl nyomon követtem, akármerre ment is. Olykor városokba tért, máskor lakatlan erdőkbe vagy magányos dzsungelekbe vonult vissza. Segítségével szépen haladni kezdtem a jóga útján, és végre elégedett voltam. Mesterem nagy tapasztalatú jógi volt. A testen való uralom jógáját gyakorolta. A jógának több rendszere ismeretes, mindegyikük eltér egymástól, módszer és gyakorlatok tekintetében.
Az a rendszer, amelyet én tanultam, egyedül áll köztük abban, hogy a testtel való foglalkozással kezdi, s nem a lélekkel, mint a többi rendszer. Azt is megtanultam, hogyan tegyek szert uralomra a lélegzet fölött. Egy ízben n e g y v e n napig kellett böjtölnöm, hogy előkészüljek az egyik jóga-erő befogadására.
Elképzelheti, mennyire meg voltam lepődve, amikor mesterem egy napon maga elé hívatott, és így szólt hozzám: "A világtól való teljes elvonulás még nem neked való. Eredj vissza a tieidhez, és élj a szokásos módon. Megnősülsz, s egy gyermeked is lesz. Harminckilenc éves korodban bizonyos jeleket tapasztalsz majd, s azután szabad leszel, hogy ismét visszavonulhass a világtól. Akkor majd az erdőbe mégy, és magányos elmélkedésben élsz, míg el nem éred a célt, amely felé minden jógi törekszik. Várni fogok rád, és visszatérhetsz hozzám."
Engedelmeskedtem parancsának, és visszamentem szülőhelyemre. Egy idő múlva feleségül vettem egy hűséges és odaadó nőt, s ez utóbb gyermeket szült nekem, pontosan úgy, ahogyan mesterem megjósolta. De nem sokkal rá feleségem meghalt. Szüleim már nem éltek, elhagytam hát szülővárosomat, és idejöttem. Egy öreg özvegyasszony házában lakom, aki gyermekkorom óta ismer, mert odavalósi, ahol születtem. Az özvegy ellátja a ház gondját, de minthogy az évek megértővé tették, nem zavar meg abban az elvonuló életmódban, amelyet a jóga előír követőinek.
Brahma elhallgat. Elbeszélése olyan mély hatást tesz reám, hogy magam is csöndesen ülök, és nem jut eszembe újabb kérdés. Két-három perc telik el tökéletes csöndben, s ekkor a jógi fölkel, és lassan elindul otthona felé. A brahman meg én követjük.
Utunk szép pálmaligetek és virágzó bokrok közt vezet. A folyó csillog a verőfényes napsütésben, és jó órahosszat haladunk végig a part mentén. Aztán ismét emberi tanyákhoz közeledünk. Halászok gázolnak a vízbe, hogy ősi módon űzzék foglalkozásukat. Nem csónakról halásznak, sőt a partról sem, hanem derékig beleállnak a folyóba, s úgy feszítik ki hálójukat vagy tartják halfogó kosaraikat.
A tájak szépségét még fokozzák a folyó fölött csapongó, ragyogó tollú madarak. A levegőt könnyű szellő illattal tölti meg, egyenesen a tenger felől fúj arcunkba. Elérünk egy utat, s itt sajnálkozva kell megválnom a folyótól. Visítozó disznócsorda halad el mellettünk. Ősz hajú, alantas kasztbeli asszony hajtja őket, és bambuszbotjával nagyokat húz a boldogtalan elmaradozókra.
Brahma végül felénk fordul, hogy elbúcsúzzék. Kifejezem abbeli reményemet, hogy máskor is láthatom. Hozzájárul. Erre megkockáztatom a kérdést, hogy kitüntetne-e a látogatásával. Brahman társam nagy meglepetésére a jógi készségesen rááll, és megígéri, hogy este fölkeres.

* * *

Mire beesteledik, meglehetős izgalommal várom Brahma érkezését. Egész sereg kérdés kavarog a fejemben. Rövid önéletrajza erősen fölkeltette érdeklődésemet, míg különös egyénisége talányként áll elém.
Amidőn a szolga bejelenti jöttét, lelépdelek a tornác néhány lépcsőfokán, és fölemelt kézzel, tenyereimet összetéve üdvözlöm a jógit. Ennek az általános hindu köszöntésnek jelképes értelmét a nyugati elme bizonyára furcsának találná. Mert a mozdulat jelentése ez: "Az én lelkem és a te lelked: egy!" A hinduk örvendenek, ha az európai így üdvözli őket, ami azt mutatja, hogy ez elég ritka dolog. Pedig ez a köszöntésmód a hinduk közt éppoly mindennapi, mint nálunk a kézfogás.
Azt akarom, hogy barátságos szándékú közeledőt lássanak bennem, s ezért igyekszem tiszteletben tartani az indiai szokásokat és hagyományokat, már amennyire ismerem ezeket. Ez nem jelent még annyit, mintha minden tekintetben "bennszülötté" akarnék válni, mert nem táplálok hasonló szándékot, de hiszek abban az elvben, hogy úgy viselkedjünk mások irányában, ahogyan szeretnék, hogy ők viselkedjenek irányunkban.
Brahma belép velem a nagy szobába, és nyomban letelepszik a padlóra, keresztbevetett lábakkal.
- Nem akar inkább a kerevetre ülni? - kérdem a tolmács útján. - Igen jó kerevet, nagyon kényelmes és puha.
De nem, a jógi szívesebben ül a kemény padlón! Pedig az indiai padlót nem deszka, hanem tégla borítja!
Kifejezem hálámat, amiért meglátogatott, és eledellel kínálom. Elfogadja, és szótlanul eszik. Étkezés után úgy érzem, hogy el kell mondanom neki egyet-mást magamról, ami megmagyarázhatja, miért törtem be magányába. Röviden vázolom hát a hatásokat, amelyek India felé vonzottak. A vége felé Brahma kilép a tartózkodás bástyája mögül, amelyet eladdig nem hagyott el, és kezét barátságosan a vállamra teszi.
- Öröm hallanom, hogy ilyen emberek is vannak a Nyugaton. Nem utazott hiába ide, mert sokat fog tanulni. Boldog nap ez részemre, amiért a sors arrafelé irányította mindkettőnk lábát, ahol találkozhattunk. Bármit kíván is tudni, csak kérdezzen, s én örömest válaszolok, amennyire esküm engedi.
Ez igazán biztatóan hangzik! Megkérdezem, miben áll az ő jógarendszere, mi a története és célja ennek.
- Ki mondhatná meg, milyen régi a testen való uralom rendszere, amelyet tanulmányozok? Titkos szövegeink úgy mondják, hogy Síva isten adta a bölcs Ghéranda tudtára. Ettől tanulta meg aztán a bölcs Martéjanda, aki aztán másokat is megtanított rá. Így származott tovább megszakítás nélkül ezer és ezer éven át; de hogy hány ezredév telt el azóta, nem tudjuk, de nem is törődünk vele, noha azt tartjuk, hogy a miénk csak a legutolsó a jógarendszerek közt, amelyek a régmúltban létrejöttek. Már akkoriban olyan mélyre hanyatlott az emberiség, hogy az istenek kénytelenek voltak olyan utat mutatni a megváltás felé, amely egyedül a testből indul ki. A testen való uralom jógáját kevesen értik meg, kivéve a beavatottakat, akik mesterévé váltak; a közönséges embereknek egészen hamis fogalmaik vannak erről a nagyon ősi tudományról. És minthogy, sajnos, ilyen beavatottakat manapság nagyon ritkán lehet találni, a sokaság a legeszeveszettebb és legnyakatekertebb gyakorlatokról azt véli, hogy a mi rendszerünkhöz tartoznak. Menjen csak Benáreszbe, s ott majd láthat olyan embert, aki egész nap és egész éjjel éles szögeken ül vagy alszik; odébb olyat láthat, aki egyik karját kinyújtva tartja, míg teljesen el nem szárad s a körmei több hüvelyknyi hosszúságúra nőnek. Azt mondják majd önnek, hogy ezek az emberek a mi jógarendszerünk követői, pedig nem igaz. Az ilyenek inkább csak szégyent hoznak reánk. A mi célunk nem az, hogy testünket a közbámulat kedvéért esztelenül kínozzuk; az ilyen önsanyargató aszkéták tudatlan emberek, akik hallomásból vagy valami jóindulatú ismerős révén megismertek pár gyakorlatot, amelyek a test erőszakos kicsavarására szolgálnak. De miután nem ismerik céljainkat, kiforgatják a gyakorlatokat igazi mivoltukból, és természetellenes időtartamra nyújtják. Mindamellett a közönséges nép tiszteli az ilyen bolondokat, és jól tartja őket étellel vagy pénzzel.
- De vajon szabad-e hibáztatni ezért a népet? Ha az igazi jógik annyira elrejtőznek és módszereiket annyira titokban tartják, akkor elkerülhetetlen a félreértés - hangzik ellenvetésem.
Brahma vállat von, és megvető kifejezés jelenik meg szája körül.
- Vajon a királyok kirakják- e drágaköveiket közszemlére az országúton? - kérdi. - Nem, elrejtik a kincseskamrájukba, mélyen lenn, palotájuk pinceboltjaiban. A mi tudományunk egyike a legnagyobb kincseknek, amelyekkel az ember egyáltalán rendelkezhet. Kínáljuk talán vásárra a bazárban akármilyen jöttmentnek? Akiben él a vágy, hogy ezt a kincset megszerezze - ám hadd keresse. Ez az egyetlen út, de ez a helyes út. Szövetségeink ismételten hangsúlyozzák a titoktartás szükségességét, míg mestereink a fontos tanításokat csupán kipróbált tanítványaikkal közlik, akik már legalább néhány éven át hűségeseknek bizonyultak. A miénk az összes jógák közt a legtitkosabb út; tele van komoly veszélyekkel, nemcsak magára a tanítványra, hanem másokra nézve is. Gondolja, hogy nekem talán szabad volna egyebet, mint a legelemibb elveket föltárnom ön előtt, vagy akár csak ezeket is, a legmesszebbmenő meggondolás nélkül?
- Értem.
- De van a mi tudományunknak egy ágazata, amelyről szabadabban beszélhetek. Ez azokra a gyakorlatokra vonatkozik, amelyekkel a kezdők akaratát megszilárdítjuk, testüket megerősítjük, mert csak így válhatnak alkalmassá az igazi jóga nehéz gyakorlataira.
- Ó, mennyire érdekelné ez a Nyugatot!
- Van vagy húsz gyakorlatunk, amelyek a különböző testrészeket és szerveket megedzik, s azonfelül megszüntetik a betegségeket, vagy elejüket veszik. Ezek közé tartoznak azok az ülőhelyzetek, amelyek bizonyos idegközpontokra nyomást gyakorolnak; a kérdéses idegközpontok viszont hatással vannak bizonyos szervekre amelyek nem működnek kellően, s rendes működésre szorítják ezeket.
- Használnak önök gyógyszereket?
- Szükség esetén használunk bizonyos növényeket, amelyeket olyankor kell szedni, amikor a Hold növekedőben van. Négyféle gyakorlatunk vagy módszerünk van arra, hogy a testi egészséget rendbehozzuk. Elsősorban megtanuljuk, miként kell úgy pihenni, hogy az idegek megnyugodjanak. Erre is négy megfelelő gyakorlat szolgál. Azután megtanuljuk a "nyújtózkodásokat", az egészséges állatok természetes nyújtózkodását utánozva. Harmadszor, alaposan megtisztítjuk a testünket különböző módszerek segítségével, amelyeket ön valószínűleg nagyon furcsáknak találna, bár valóban kitűnő és hatásos eljárások. Végül megtanuljuk a lélegzés művészetét és a lélegzés szabályozását.
Kifejezem óhajtásomat, hogy szeretnék látni néhány ilyen gyakorlatot.
- Azokban, amelyeket most bemutatok önnek, nincsen semmi sötét titok - mosolyog Brahma. - Kezdjük tehát a pihenőhelyzettel. Ebben a tekintetben sokat tanulhatunk a macskától. Mesterünk egy macskát tesz tanítványainak körébe, és felszólítja őket, hogy figyeljék meg, milyen kecses tartással pihen ez az állat. Felhívja figyelmüket, hogy vegyék gondosan szemügyre a macskát, amikor a déli hőségben elalszik. Vagy amikor egy egérlyuk előtt kuporog. Kifejti a tanítványoknak, hogy a macska az igazi nyugvás tökéletes példáját nyújtja, és nagyon jól tudja, miképpen gazdálkodjék erejének minden csöppjével. Ön azt képzeli, hogy tudja, miként kell pihenni, de valójában sejtelme sincs róla. Ön egy ideig csöndesen ül székében, aztán erre-arra mocorog, fészkelődik, végül kinyújtja lábait. Jóllehet nem kel fel a székről, és látszólag kényelmesen ül, azért gondolat gondolatot kergetve vágtat át az agyán. Nyugalomnak nevezheti ön ezt? Vajon nem csupán a ténykedésnek egyik módja ez?
- Ez a szempont még sohasem ötlött az eszembe - mondom.
- Az állatok tudják, hogyan kell igazán pihenni, de csak igen kevés ember van ezzel tisztában. Mert az állatokat az ösztön, a természet szava vezeti, míg az embereket gondolataik irányítják. És mivel az emberek általában nem bírnak uralkodni elméjükön, ezt idegzetük és testük is megszenvedi, s igen ritkán találnak igazi nyugalmat.
- Mit kell hát tenni?
- Az első dolog, amit meg kell tanulni, nem egyéb, mint a keleti ülésmód! A szék tényleg hasznos lehet az önök északi országainak hideg szobáiban, de meg kell tanulni, hogy az ember meglegyen nélküle, míg a jóga előkészítő gyakorlataival foglalkozik. A mi ülésmódunk valóban nagyon pihentető. Munka vagy járkálás után az egész testnek nyugalmat ád. Legkönnyebben úgy tanulhatja meg, ha egy kis szőnyeget vagy gyékényt tesz a fal elé; üljön le erre oly kényelmesen, amint csak tud és támassza hátát a falnak. Vagy a szoba közepében helyezheti el a gyékényt, aztán támassza hátát egy kerevethez vagy székhez. Ezek után hajlítsa be térdben, és vesse keresztbe a lábait. Nem szabad semmi feszültséget éreznie, nem kell megfeszítenie izmait. Így hát az első gyakorlata csak annyi, hogy ebben a helyzetben ül, és testét egészen mozdulatlanul tartja, kivéve az egyenletes, lassú lélegzéshez szükséges csekély izommunkát. S amikor leült ebben a helyzetben, el kell határoznia, hogy gondolatait elvonja minden világi dologtól és gondtól; irányítsa elméjét egyszerűen valami szép tárgyra, festményre vagy virágra.
Fölkelek karosszékemből, leülök a padlóra szemközt Brahmával, abban a helyzetben, amelyet az imént leírt. A szabók ősrégi helyzete ez, amikor keresztbevetett lábbal ülve dolgoznak.
- Jól van, egészen könnyen eltalálja - jegyzi meg Brahma. - De a legtöbb európai nem találná kényelmesnek ezt az ülést, mert nem szokott hozzá. Hanem az ön helyzetében is van egy hiba: tartsa egyenesen a hátgerincét, ne hajlítsa meg. Hadd mutatok önnek egy másik gyakorlatot.
Brahma lassan álla felé emeli térdeit, noha lábait még mindig keresztbevetve tartja. Ez a helyzet kissé eltávolítja lábát törzsétől. Kezeit összekulcsolja térdei előtt.
- Ez a helyzet rendkívül nyugtató, ha előbb hosszú ideig talpon volt. Ügyeljen arra, hogy a testsúly javát testének alapjára helyezze. Ezt néhány percen át gyakorolhatja, valahányszor nagyon fáradtnak érzi magát. A helyzet fontos idegközpontokat nyugtat meg.
- Pedig milyen könnyű!
- Nincs is szükség semmiféle bonyolult dologra ahhoz, hogy a nyugalom művészetét elsajátítsuk, mi több, éppen a legkönnyebb gyakorlataink járnak a legkiválóbb eredménnyel. Feküdjön simán a hátára, lábait oldalt szétnyújtva. Fordítsa lábfejét kifelé. Nyújtsa ki karjait is, hogy törzse mellett pihenjenek. Ernyessze el minden izmát. Hunyja be szemét. Engedje, hogy egész súlya a padlóra nehezedjék. Ezt ágyon fekve nem gyakorolhatja kellőképpen, mert fontos, hogy a hátgerince egészen egyenesen, kinyújtva maradjon. Tegyen szőnyeget a padlóra, s feküdjön arra. Ebben a helyzetben a természet gyógyító erői nyugalmat árasztanak testébe. Mi "holttest-helyzet"-nek nevezzük az ilyet. Megfelelő gyakorlattal akár egy óra hosszat is pihenni tud majd ezekben a helyzetekben, ha úgy tartja kedve. Megszüntetik az izmok feszültségét, és megnyugtatják az idegeket. Ahhoz, hogy az elme megnyugodhassék, előbb az izmoknak kell elnyugodniuk.
- Tényleg, az önök gyakorlatai mintha nem is állnának egyébből, csak különféle ülésmódokból!
- S ez talán semmi? Önök nyugatiak csak a tevékenységgel törődnek, de mit gondol, meg szabad vetni ezért a nyugalmat? A nyugodt idegzet talán nem jelent semmit? A nyugalom minden jógának a kezdete. De a nyugalomra nemcsak nekünk van szükségünk, hanem az önök világának is!
Brahma szavai nem egészen jogosulatlanok.
- Ez a pár gyakorlat elég lesz mára - teszi hozzá. - Most mennem kell.
Megköszönöm a tanultakat, és kérem, részesítsen további oktatásban.
- Holnap reggel a folyóparton megtalálhat - feleli.
Vállára vonja fehér átvevőjét, búcsúzó mozdulatban teszi össze két kezét, azzal eltávozik. Magamra maradva jó ideig kérődzhetem az érdekes beszélgetésen, amely oly hirtelen félbeszakadt.

* * *

Többször, újra meg újra találkoztam a jógival. Óhaja szerint többnyire csatlakozom reggeli sétájához, de amikor sikerül becsalogatnom a házba, velem tölti az estéit. Ezek az esték igen sok eredménnyel járnak rám s kutatásomra nézve, mert a jógi szívesebben közli rejtelmes tudományát olyankor, amidőn a Hold árasztja fényét, mint nappali verőfényben.
Némi kérdezősködés lehetővé teszi, hogy megoldjak valamit, ami egy ideje foglalkoztatott. Azelőtt úgy véltem, hogy a hinduk barna bőrűek. Miért olyan fekete hát Brahma testszíne, mintha néger volna?
Azt feleli, hogy ő a bennszülötteknek abba a csoportjába tartozik, amely valószínűleg India őslakóitól származott. Amidőn az árják, India első meghódítói, évezredekkel ezelőtt keresztülhatoltak az északnyugati hegyeken, és leereszkedtek a síkságokra, az ott talált dravida népfajt visszaszorították dél felé. Ezek a dravidák ma is külön népcsoportot alkotnak, bár elfogadták a hódítók vallását. A forró déli Nap szinte feketére festette bőrüket, s ez a körülmény, más jellemző vonásokkal egyetemben, arra a feltevésre késztetett némely tudóst, hogy a dravidákat afrikai vérből származtassák. Mint annak idején háborítatlan uralmuk korában, a dravidák ma is hosszú hajat viselnek, kontyba kötve ezt a tarkójuk fölött, s ma is ősi, félig-meddig énekszóra emlékeztető nyelveiket beszélik, amelyek közt legjelentékenyebb a tamil.
Brahma bizalmasan megjegyzi, hogy a barna bőrű benyomulók a dravidáktól szerezték a jóga ismeretét, mint ahogy sok más értékes ismeretük is az őslakóktól eredt. De a tanult hinduk, akiknek említést tettem erről, képtelen állításnak mondották ezt a felfogást; így hát a jóga eredetének kevésbé fontos kérdését sorsára bízom.
Miután nem szándékozom tudományos értekezést írni a jóga rendszeréről, nem ismertetek többet két-három gyakorlatnál. Ezek bizonyos testhelyzetek elsajátítására vonatkoznak, amelyek úgy látszik, különösen fontos szerepet játszanak a testen való uralom jógájában. Az a húsz-egynéhány további testtartás vagy helyzet, amelyet Brahma egy pálmafás tisztáson vagy lakáson köznapibb környezetében bemutat nekem, a testtagok furcsa kicsavarásával jár, s ezért a nyugati ember szemében vagy nevetségesnek, vagy képtelennek hat. Némelyik helyzetben a jógi felfelé fordított lábakkal a térdein áll, vagy egész testsúlyát ujjainak hegyén egyensúlyozza; más helyzetben a nyak mögött keresztbe teszi karjait úgy, hogy a kezek az ellenkező oldalon nyúlnak előre; vannak aztán helyzetek, amelyekben a jógi valósággal csomóba köti testének minden tagját, vagy lábait felhúzza nyakába s keresztülveti a vállain, mint valami cirkuszi akrobata; de van a helyzeteknek egy ötödik csoportja, amelyben a törzs a képzelhető legfurcsább módon csavarodik össze-vissza. Mialatt Brahma bemutatja ezeket az ülésmódokat, arra kell gondolnom, milyen nehéz lehet ennek a jógarendszernek a gyakorlása.
- Hány ilyen testhelyzet fordul elő az önök rendszerében? - Tudakolom.
- A testen való uralom jógája nyolcvannégy helyzetet ismer - felel Brahma -, bár én ez ideig csak hatvannégyet tanultam meg közülük.
Míg beszél, bemutatja a helyzetek egyikét, s olyan kényelmesen pihen a különös testtartásban, int én a karosszékben. Mi több, kijelenti, hogy ez az ő kedvenc helyzete. Nem nehéz, de nagyon kényelmetlennek látszik. Jobb lábának sarka testének alapja alá kerül, míg a másik behajlított lábának lábfeje a lágyékába nyomul. A visszahajlított jobb lábszár hordozza csaknem az egész testsúlyt.
- Mi a haszna ennek a helyzetnek? - tudakolom ismét.
- Ha a jógi ezt a helyzetet foglalja el, s aztán bizonyos légzési gyakorlatokat végez, megifjodik.
- S ez a lélegzési gyakorlat...?
- Azt nem szabad megismertetnem önnel.
- Mi hát a célja a különféle ülésmódoknak?
- Az, hogy valaki szabályos időtartamra bizonyos meghatározott helyzetben üljön vagy álljon, bizonyára jelentéktelen dolognak tűnik fel az ön szemében. De a figyelemnek és akaraterőnek a választott helyzetre való irányítása s összpontosítása olyan hatékony, hogy a szunnyadó erők ébrednek föl a jógikban. Ezek az erők a természet titkos birodalmába tartoznak, s ezért ritkán támadnak föl teljes erővel, amíg légzési gyakorlataink nem járulnak hozzájuk, mert a lélegzésben hatalmas erők rejlenek. Noha az ilyen erők felébresztése a mi voltaképpeni célunk, azért gyakorlataink közül legalább húsz csupán arra szolgál, hogy előmozdítsák az egészséget vagy megszüntessenek bizonyos betegségeket, míg más gyakorlatok minden tisztátlanságot kiküszöbölnek a testből. Nincsen-e mindezeknek nagy haszna?
Vannak aztán helyzetek, amelyek célja elősegíteni erőfeszítéseinket az elme s a lélek fölött való uralom megszerzésében, mert nagy igazság az, hogy a test éppúgy befolyásolja gondolatainkat, mint a gondolatok a testünket. A jóga előrehaladottabb fokozatán, amidőn esetleg órákon át elmélyedésbe merülünk, a megfelelő testhelyzet nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az elme megszakítás nélkül az erőfeszítésre irányuljon, hanem egyenesen elősegíti is ebben a törekvésében. Tegye hozzá mindehhez még az akaraterőnek hatalmas többletét, amelyre az olyan ember tesz szert, aki kitartóan folytatja a nehéz gyakorlatokat, s akkor beláthatja, milyen nagy előnyök rejlenek a mi módszereinkben.
- De mire való a tagoknak ez a sokféle kicsavarása? - vetem ellene.
- A testben szétszórtan sok idegközpont van, és minden egyes testtartás más és más idegközpontra gyakorol hatást. Az idegeken keresztül aztán a testi szerveket vagy elménk gondolatait befolyásolhatjuk. Azok a kicsavart helyzetek lehetővé teszik, hogy hozzáférkőzzünk olyan idegközpontokhoz, amelyek máskülönben érintetlenek maradnának.
- Értem.
A jóga testnevelésének alapelve kezd valamivel világosabban kialakulni elmémben. Érdekes megállapítani, mennyiben egyeznek ezek az alapelvek a mi európai vagy amerikai testnevelésünk némely elvével. Meg is jegyzem Brahmának, hogy nálunk is ismeretes néhány testnevelő módszer.
- Nem ismerem az önök nyugati rendszereit, de láttam, amikor fehér katonákat gyakorlatoztattak a Madrász közelében lévő nagy gyakorlótéren. Figyeltem és megértettem, mit akarnak elérni az oktatóik. Elsősorban az izmok erősítésére látszanak törekedni, miután önök nyugatiak a testi tevékenységben látják a legnagyobb értéket. Ezért a lehető legerélyesebb módon igyekeznek használni tagjaikat, újra meg újra megismételve ugyanazokat a mozdulatokat. Nagy igyekezettel fecsérlik az energiát, hogy cserébe izmokat fejlesszenek ki, és nagyobb izomerőt nyerjenek. Kétségtelen, hogy ez igen hasznos dolog Észak hűvös országaiban.
- Miben látja ön a lényeges különbséget a két módszer közt?
- A mi jógagyakorlataink csupán testtartásokban állnak, és nincs szükség további mozgásra, ha egyszer fölvettük a megfelelő helyzetet. Ahelyett, hogy a tevékenységre irányuló erőmennyiséget igyekeznénk fokozni, inkább a kitartás nyugvó erőtartalékát fokozzuk. Noha mi is elismerjük, hogy az izmok fejlesztése hasznos lehet, mégis nagyobb értéket tulajdonítunk az izmok mögött rejlő erőforrásnak. Ha például azt mondanám önnek, hogy egy bizonyos módon a vállaira állva elérheti, hogy a vér jól átmossa agyát, megnyugtassa idegeit és kiküszöböljön egyes betegségeket testéből, akkor ön, nyugati lévén, ezt a gyakorlatot egy-két pillanat alatt elvégezné, majd sokszor egymás után sietősen megismételné. Ezzel talán fokozná a munkába vett izmok erejét, de semmiképpen sem részesülne azokban az előnyös eredményekben, amelyeket a jógi biztosít magának, amikor a maga módján végzi a gyakorlatot.
- És miben áll ez a mód?
- A jógi lassan, megfontoltan végzi a gyakorlatot, fölveszi a kívánt testtartást, aztán perceken át egyenletesen megmarad abban. Nos, megmutatom önnek ezt az "egész-test"-helyzetet, ahogyan nevezzük.
Brahma egyenesen kinyújtózva hanyatt fekszik, kezeit oldala mellett tartva, lábait egymás mellé zárva. Fölemeli lábait, kiegyenesített térddel, oly magasra, míg körülbelül hatvan fokos szöget zárnak be a padlóval. Könyökét a padlón nyugtatva, kezeivel támasztja alá hátát. Ekkor egészen fölfelé emeli testét, míg törzse és csípője is egy vonalba nem jut függőlegesen kinyújtott lábaival. Az áll a mellet éri. A kezek támasztékul szolgálnak a törzsnek. A test súlyát a vállak és a tarkó hordozzák.
Miután vagy öt percig ebben a helyzetben maradt, a jógi ismét talpra áll, és megmagyarázza a testtartás jelentőségét.
- Ebben a helyzetben a vér néhány percen át saját súlyánál fogva leárad az agyba. A normális testtartásban a szív szivattyúzó tevékenységének kell fölhajtania a vért a fejbe. A kettő közti különbséget ennek a helyzetnek az agyra s az idegekre gyakorolt megnyugtató hatása bizonyítja. Az olyan embereknek, akik eszükkel dolgoznak, az "egész-test"-helyzet alkalmazása rövidesen visszaadja frissességüket, ha netán kimerültek volna az agymunkában. De nem ez az egyetlen előnye. A nemi szerveket is erősíti. Hanem ezek az eredmények csupán akkor állnak be, ha a gyakorlatot a mi módunkon, s nem a nyugatiak elsietett módján végezzük.
- Ha nem tévedek, ön szerint a jógahelyzetek a testet a kiegyensúlyozott nyugalom állapotában tartják, míg a mi nyugati gyakorlataink erősen felzaklatják?
- Úgy van - hagyja rám Brahma.
Kiválasztok Brahma műsorából egy másik helyzetet, amely jobban megfelel a nyugati ember tagjainak, s amellett némi türelemmel és igyekezettel könnyen elsajátítható. Ebben a helyzetben a jógi kinyújtott lábbakkal ül, mindkét karját feje fölé emeli, és behajlítja kezének első ujjait. Ezután előrehajol, közben kilehelve tüdejéből a levegőt, s előrenyújtott ujjaival megfogja mindkét nagylábaujját. A jobb láb nagyujját a bal kézzel, a bal lábét a jobb kézzel. Most lassan előrehajtja fejét, míg kinyújtott karjai közt homlokát a combjaira nyugtathatja. Egy ideig ebben a különös helyzetben marad, aztán fokozatosan visszatér a normális testtartásba.
- Ne kísérelje meg ezt így egyszerre véghezvinni - figyelmeztet a jógi. - Apránként, mindig csak egészen kevéssel próbálja közelebb vinni fejét a térdéhez. Ha hetekbe telik is, míg sikeresen véghez tudja vinni a testtartást, azontúl mindig könnyen fog már menni, mihelyt egyszer sikerült.
Megtudom, hogy ez a gyakorlat a gerincoszlopot erősíti, mint az sejthető is; aztán megszünteti a gerinc gyengeségéből eredő ideges zavarokat és csodákat művel a vérkeringésben.
A következő helyzetben Brahma leül a padlóra, aztán behajlított lábszárait maga alá húzza, talpai így testének alapja alá kerülnek. Hátraveti törzsét, míg vállai a padlót érintik. Karjait összefonja feje mögött, amely most a karjain nyugszik. Jobb kezével megfogja a bal vállát, baljával a jobb vállát. Ebben a határozottan tetszetős helyzetben marad néhány percig. Amikor aztán ismét rendes testtartását veszi föl, megmagyarázza, hogy ez a gyakorlat előnyösen befolyásolja a nyakban, a vállakban, valamint a lábakban lévő idegközpontokat, sőt még a mellkasra is jó hatással van.
Az átlag angol annyira hajlamos gyönge fickót látni az átlagos indiaiban, akit a trópusi hőség és a hiányos táplálkozás elfajzott produktumának tart, hogy meglepetéssel veszi tudomásul, ha arról hall, hogy Indiában ősidők óta ilyen gondosan felépített testedző rendszer létezik. Ha a mi nyugati rendszereink olyan hasznosak, hogy manapság senkinek sem jutna eszébe kétségbevonni az értéküket, az még nem jelent annyit, hogy magukban véve teljesek és tökéletesek, vagy hogy az utolsó szót mondották ki a testfejlesztés, az egészség megőrzése vagy a betegség megelőzése terén. Talán, ha a Nyugat az ő tudományosan irányított alapos kutatási módszereivel kiragadna egynéhányat a jóga hagyományos, porlepte gyakorlatai közül, ezzel testünk teljesebb megismeréséhez és az egészséges élet tökéletesebb alkalmazásához jutnánk.
Mindamellett tudom, hogy talán csak tíz-tizenkét jóga-testhelyzetet lehet aránylag könnyen elsajátítani, s részünkről csak ezek érdemlik meg a ráfordított időt és fáradságot. A többi, hetven-egynéhány testtartást a leglelkesebb próbálkozókon kívül aligha bírná bárki is megtanulni, s amazok is csak akkor, ha elég fiatalon kezdenek hozzá, amikor még hajlékonyak a tagjaik, s nem merev a gerincük.
Brahma maga is elismeri:
- Tizenkét éven át nap nap után keményen gyakorlatoztam, csak így sikerült elsajátítanom azt a hatvannégy helyzetet, amelyet tudok. S még így is szerencsém volt, hogy aránylag fiatalon kezdtem, mert az érettebb korú ember még kísérletet sem tehet e gyakorlatok legtöbbjével anélkül, hogy erős fájdalmakat ne érezzen. A felnőtt emberben a csontok, izmok már kialakultak és megmerevedtek, ezért sok kínnal jár, ha rendjüket meg akarjuk változtatni. De még ilyen esetben is meglepő, mennyire elsajátíthatók a helyzetek, ha valaki szüntelen erőfeszítéssel gyakorol.
Nem kételkedem Brahma állításában, hogy kitartó gyakorlással bárki elsajátíthatja ezeket a testtartásokat, de a tagoknak, ízületeknek és izmoknak lassú hajlékonnyá tétele bizonnyal hosszú évek igyekezetét követelné. Brahma abban az előnyös helyzetben volt, hogy még huszadik éve előtt kezdhette a gyakorlatokat, s ennek a korai kezdetnek az értékét nem lehet eléggé túlbecsülni.
Mint ahogy a legkiválóbb akrobatákat is már kisgyermek koruk óta nevelik mesterségükre, ugyanúgy nyilvánvaló, hogy a testen való uralom jógájának sikeres követői is korán kell, hogy kezdjék a gyakorlást, amikor még testi növekedésük nem fejeződött be, vagyis huszonöt éves koruk előtt. Nem tudom, miként vállalkozhatna valamely felnőtt európai arra, hogy bonyolult testtartásokkal megpróbálkozik anélkül, hogy a kísérletezés közben egy-két tagját ki ne ficamítsa vagy el ne törje. Amikor ezt kifejtem Brahma előtt, ő csak részben fogadja el nézetemet, és makacsul kitart állítása mellett, hogy a szakadatlan erőfeszítés, ha nem is mindig, de sok esetben sikerrel járhat. Annyit azonban elismer, hogy e tekintetben az európaiak sokkal több nehézséggel találkozhatnak.
- Nekünk keletieknek nagy előnyünk, hogy gyermekkorunk óta megtanultunk keresztbe tett lábakkal ülni. Vajon egy európai kibírná-e, hogy két óra hosszat mozdulatlanul üljön ilyen helyzetben? Pedig a keresztbe tett lábakkal s összefont bokákkal való ülésmód csupán a kezdete legtöbb helyzetünknek. Általában a leghelyesebb testtartásnak tekintjük. Megmutassam?
Erre Brahma azt a testtartást veszi föl, amelyet mi nyugatiak is jól ismerünk a Buddhát ábrázoló képekről vagy szobrokról. Teljesen kiegyenesedve ül, jobb lábát visszahajlítja úgy, hogy lábfeje a bal lágyékához simul; ekkor bal lábát is behajlítja, s keresztülfekteti jobb combján, míg bal sarka hasának jobb alsó részéig ér. Talpai fölfelé vannak fordítva. Művészi hatású és tökéletesen kiegyensúlyozott testtartás ez. Kedvem kerekedik, hogy magam is megpróbálkozzam vele.
Kísérletet teszek, hogy utánozzam az ülésmódot, de jutalmul csak annyit érek el, hogy kegyetlen fájdalom hasít a bokáimba. Panaszkodom, hogy még egy pillanatra sem tudom felvenni ezt a helyzetet. Milyen festőien egzotikusnak találtam a múltban a Buddha testtartását, ha egy-egy szép bronzszobron láttam! De milyen természetellenesnek találom most itt Indiában a végtagoknak ezt a kicsavarását, amikor a magam személyén igyekszem kipróbálni! Brahma mosolygó bátorítása sem nyugtat meg. Kijelentem, hogy el kell halasztanom erőfeszítéseimet.
- Ízületei merevek - jegyzi meg. - Dörzsölje be olajjal a bokáit és térdeit, mielőtt újból gyakorolni próbálna. Ön annyira hozzászokott a székben való üléshez, hogy az ilyen helyzet nagyon megerőlteti tagjait. De ha mindennap gyakorol egy keveset, akkor lassanként a nehézségek is megszűnnek.
- Nem hiszem, hogy valaha is boldogulnék vele!
- Ne mondja, hogy lehetetlen. Hosszú időt igényel, de bizonyosan meg fogja tanulni. A siker váratlanul fog beköszönteni egy napon, hirtelenül lepi majd meg.*
- De olyan fájdalmas, mintha kerékbe törnék a lábamat!
- A fájdalom is meg fog szűnni, bár ehhez talán még hosszabb időre lesz szüksége, mint az ülésmód elsajátításához. De aztán majd eljön az idő, amikor minden fájdalomérzet nélkül ülhet ebben a helyzetben.
- De az eredmény vajon megéri-e a fáradságot?
- Minden bizonnyal. A "lótusz-helyzet" - mert így nevezzük - olyan fontos, hogy kezdő tanítványainknak kivétel nélkül meg kell tanulniuk, noha más helyzetek alól felmentést nyerhetnek.
Ez a leggyakoribb ülésmód, amelyben a jógik szoktak elmélyedésükbe merülni. Szilárd támaszt ad a testnek, nem borulhat fel, ha a jógi mély révültségbe esne, ami gyakran előfordul, noha a beavatottak akkor merülnek révültségbe, amikor akarják. Láthatta, hogy a lótusz-helyzetben a lábak egybefonódnak, s a testet nyugalmas, szilárd egyensúlyban tartják. A nyugtalan és izgatott test a szellemet is nyugtalanná teszi, de a lótusz-helyzet önuralmat és benső egyensúlyt biztosít. Ebben az ülésmódban könnyebb elérni az elme összpontosításában rejlő erőt, amelyet mi olyan nagyra becsülünk. S végül, lélegzetgyakorlatainkat is rendesen ebben a testtartásban végezzük, mert az ülésmód és a lélegzetszabályozás együttes hatása fölébreszti a szellemi tüzet, amely a testben szunnyad. Amidőn ez a láthatatlan tűz fölébred, a vér egészen új módon oszlik szét a testben, míg az idegerő árama nagy nyomatékkal irányul bizonyos nagy fontosságú pontokra.
Megelégszem ezzel a magyarázattal és véget vetek a testtartásokra vonatkozó beszélgetésünknek. Mert Brahma előzőleg még egész sereg ijesztően kicsavarodott és vonagló helyzetbe kényszerítette a testét az én épülésemre, éppen csak azért, hogy megmutasson valami keveset abból, hogyan tud uralkodni izmain és csontjain. Hol van az a nyugati ember, akinek elég türelme volna véghezvinni ezeket a bonyolult gyakorlatokat, hogy elsajátítsa valamennyit? És hol van az a nyugati ember, akinek elegendő ideje volna ehhez?

Folytatás