Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Haruki
Murakami
A
TV-S EMBEREK
M. Nagy Miklós fordítása
Forrás: Nagyvilág, 2001/7
Vasárnap este
volt, amikor a tv-s emberek megjelentek.
Ha az évszakot kérdezik, tavasz. Legalábbis azt hiszem, tavasz volt. Mindenesetre,
már ami az évszakot illeti, nem volt se különösebben meleg, se különösebben
hideg.
Az igazat megvallva az évszak nem olyan fontos. A lényeg,
hogy vasárnap este volt.
Nem szeretem a vasárnap estéket. Vagy, pontosabban, azt nem
szeretem, ami együtt jár velük - a dolgok vasárnap esti állását. Amint eljön
a vasárnap este, de minden egyes alkalommal, rögtön megfájdul a fejem. Hol jobban,
hol kevésbé. A halántékomban olyan egy-másfél centi vastagságban lüktet a hús
- mintha láthatatlan zsinórok lógnának ki belőle, és valaki messziről rángatná
őket. Nem mintha olyan nagyon fájna. Fájnia kellene, de furcsa módon nem nagyon
fáj - olyan, mintha hosszú tűket szurkálnának érzéstelenített helyekre.
És hallok is valamiket. Nem hangokat, hanem a csönd vastag
tömbjeit, amint vonszolják őket a sötétségen át. krzsháááál kkrzsháááááál kkkkrümmms.
Ezek az első jelek. A fájdalom jön először. Aztán enyhén eltorzul a látásom.
Zavaros folyamok ömlenek át rajtam, balsejtelmek vonszolnak emlékeket, emlékek
balsejtelmeket. Élesre fent pengehold lebeg az égen fehéren, kétséggyökerek
kúsznak a földbe. Az emberek eltúlzott zajjal járkálnak a folyosón, csak hogy
bosszantsanak. krrcspumk dubb krrcspumk dubb krrcspumk dubb.
Mind-mind újabb ok arra, hogy a tv-s emberek épp a vasárnap
estét válasszák jövetelükhöz. Mint a búbánat, vagy mint a titkolódzó, csöndes
eső, úgy lopóznak be a kijelölt idő homályába.
Hadd magyarázzam el, hogy néznek ki a tv-s emberek.
A tv-s emberek éppen csak kisebbek, mint te vagy én. Nem szembeötlően
kisebbek, hanem "éppen csak". Mondjuk, úgy húsz vagy harminc százalékkal. Minden
testrészük arányosan kisebb. Úgyhogy nem is a "kicsi" lenne a helyes kifejezés,
hanem a "lekicsinyített".
Az a helyzet, hogy első látásra talán észre sem venni, hogy
a tv-s emberek kicsik. De az bizonyára rögtön feltűnik mindenkinek, hogy valamiképpen
furcsák. Van bennük valami nyugtalanító. Biztos, hogy arra gondol az ember,
itt valami nem stimmel, és még egyszer megnézi őket. Első pillantásra nincs
rajtuk semmi természetellenes, és épp ez az, ami annyira természetellenes. Egészen
más a kicsinységük, mint a gyerekeké vagy a törpéké. Amikor gyerekeket látunk,
érezzük, hogy kicsik, de ez a felismerés főként testük aránytalanságából fakad.
Persze kicsik, de nem egyöntetűen kicsik. A kéz kicsi, a fej nagy. Mármint tipikus
esetben. Nem, a tvs emberek kicsisége valami egészen más. A tv-s emberek úgy
néznek ki, mintha fénymásolóval kicsinyítették volna le őket, mechanikusan érvényesítve
ugyanazt az arányt mindenben. Mondjuk a magasságukat 0,7-re csökkentik, aztán
a vállszélességüket szintén 0,7-re, s ugyanígy a lábat, a fejet, a fület és
az ujjakat. Mint a műanyag makettek, amik épp csak egy kevéssel kisebbek az
eredetinél.
Vagy mint a perspektívaábrázolások. Olyan alakok, amelyek
közelről is távolinak tetszenek. Mint egy olyan trompe-l'oeil csendélet,
ahol a felszín csupa göcs és görbület. Ahol a kéz nem tudja megérinteni a közeli
tárgyakat, de súrolja azt, ami elérhetetlen.
Ilyenek a tv-s emberek
Ilyenek a tv-s emberek
Ilyenek a tv-s emberek
Hárman voltak.
Nem kopognak vagy csengetnek. Nem köszönnek. Egyszerűen csak
belopóznak. Még a léptüket se hallom. Az egyik kinyitja az ajtót, a másik kettő
behoz egy tévét. Nem egy különösebben nagy tévét, csak egy olyan szokványos
színes Sonyt. Azt hiszem, be volt zárva az ajtó, de nem vagyok biztos benne.
Lehet, hogy elfelejtettem bezárni. Igazán nem ezen járt akkor az eszem, úgyhogy
ki tudja? De mégis azt hiszem, be volt zárva az ajtó.
Amikor bejönnek, a díványon fekszem, és a plafont bámulom.
Egyedül vagyok otthon. Délután az asszony elment a lányokkal, összejöttek az
egyetemi barátnők, dumcsiznak egyet, elmennek vacsorázni. "Elkészíted magadnak
a vacsorát, ugye? - mondta az asszony, mielőtt elment. - Van zöldség a hűtőben
meg mindenféle fagyasztott kaja. Ennyit el tudsz intézni magad is, igaz? És
mielőtt lemegy a nap, ne felejtsd el behozni a megszáradt ruhákat, rendben?"
- Hát persze - feleltem. Semmi gond. Rizs, oké? Mosott ruhák,
oké? Mi van abban? Olyan egyszerű, mint slupp krrrcc!
- Mondtál valamit, drágám? - kérdezte.
- Nem, semmit - feleltem.
Egész délután könnyed hangulatban vagyok, csak heverészek
a díványon. Semmi dolgom. Olvasok egy keveset - azt az új García Márquez-regényt
-, és hallgatok egy kis zenét. Megiszom egy sört. De képtelen vagyok ezek közül
bármire is igazán odafigyelni. Tűnődöm, visszafeküdjem-e az ágyba, de még ehhez
sem tudom összeszedni magam. Úgyhogy végül csak fekszem a díványon és a plafont
bámulom.
Így mennek el a vasárnap délutánjaim: csinálgatok ezt is,
azt is, semmit sem komolyabban. Örök küzdelem, hogy valamire - bármire - összpontosítani
tudjak. Ezen a bizonyos napon, úgy tűnik, minden jól megy. Azt gondolom: ma
ezt és ezt a könyvet fogom olvasni, meghallgatom ezt és ezt a lemezt, megválaszolom
ezt és ezt a levelet. És egészen biztosan rendet teszek az íróasztalom fiókjaiban,
elintézek pár dolgot, végre lemosom a kocsit. De hipp-hopp, máris két óra van,
aztán három, lassanként szürkülni kezd, és minden tervem füstbe megy. Semmit
sem csináltam meg; csak hevertem a díványon egész nap, mint mindig. A fülemben
ketyeg az óra. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. A hang apránként mindent szétmos
körülöttem, mint a csöpögő eső. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Lassacskán
elkopik a vasárnap délután, összezsugorodik. Pontosan úgy, ahogy a tv-s emberek.
A tv-s emberek az első pillanattól kezdve rám se bagóznak.
Mindhárom tekintete azt tükrözi, hogy a magamfajták az ő szemükben nem is léteznek.
Kinyitják az ajtót, és behozzák a tévéjüket. Ketten lerakják a készüléket a
kredencre, a harmadik bedugja a zsinórját a konnektorba. Van egy kandallóóra
és egy köteg magazin a kredencen. Az óra esküvői ajándék volt, nagy és nehéz
- nagy és nehéz, mint maga az idő -, és jó erős hangja is van. trüpp kió csüssz
trüpp kió csüssz. Az egész házban hallani. A tv-s emberek fogják és leteszik
a padlóra. Az asszony emiatt nagy patáliát fog csapni, gondolom. Ki nem állhatja,
amikor valaki csak úgy találomra szétrakja a dolgokat. Nagyon tud zsémbelni,
ha nincs minden a megszokott helyén. Ami még rosszabb, most, hogy ott az óra
a padlón, biztos, hogy meg fogok botlani benne az éjszaka közepén. Minden éjjel
két órakor kimegyek a vécére, alig látok, és mindig megbotlok valamiben.
Aztán a tv-s emberek átteszik a magazinokat az asztalra. Mind
kivétel nélkül női magazin. (Én szinte sohasem olvasok magazint; könyveket olvasok,
és az se zavarna, ha a világ összes magazinja megszűnne. Elle, Marie
Claire, Home Ideas meg hasonlók.) Szép rendben ott sorakoznak a kredencen.
Az asszony nem szereti, ha hozzányúlok a magazinjaihoz - még összekeverednek,
és akkor se vége, se hossza a sopánkodásának -, úgyhogy a közelükbe se megyek.
Soha át se lapozom őket. De a tv-s emberek fütyülnek rá: fogják és elteszik
az útból, nem izgatják magukat, az egészet csak úgy lesöprik a kredencről, és
persze alaposan összekeverednek. A Marie Claire a Croissant tetejére
kerül; a Home Ideas az An-An alá. Megbocsáthatatlan. És ami még
rosszabb, a könyvjelzők lehullanak a padlóra, többé nem jelzik a fontos információt
rejtő oldalakat. Fogalmam sincs, miféle információk ezek és mennyire fontosak
- lehetnek a munkával kapcsolatosak, lehetnek személyesek -, de akárhogy is,
az asszonynak fontosak, és ezt majd még az orrom alá dörgöli. "Ez meg mi a csuda?
Elmegyek a barátnőimmel, hogy kicsit elbeszélgessünk, és mire visszajövök, föl
van dúlva a ház!" Már hallom is, szóról szóra. Hát ez remek, gondolom, és csóválom
a fejem.
Minden lekerül a kredencről, hogy elférjen a tévé. A tv-s
emberek bedugják a zsinórját egy fali konnektorba, aztán bekapcsolják. Csilingelő
hang hallatszik, és kivilágosodik a képernyő. Mindjárt láthatóvá válik a kép.
Távirányítóval váltogatják a csatornákat. De mindegyik üres - gondolom, azért,
mert nem kötötték össze a készüléket az antennával. Valahol kell lennie egy
antennacsatlakozónak a lakásban. Mintha emlékeznék, hogy a házfelügyelő mondta
is, hogy hol van, amikor beköltöztünk ebbe a társasházba. Nem kell mást tenni,
csak összekötni a tévével. De nem emlékszem, hol van. Nekünk nincs tévénk, úgyhogy
teljesen elfelejtettem.
A tv-s embereket mintha egyáltalán nem zavarná, hogy semmilyen
adás nem jön be. Semmi jelét nem mutatják annak, hogy keresnék az antennacsatlakozót.
Hogy nincs kép, az őket teljesen hidegen hagyja. Azzal, hogy megnyomták a gombot,
és a tévé működni kezdett, ők a maguk dolgát elvégezték.
Vadonatúj a készülék. Nem volt a dobozában, de rögtön látni
rajta, hogy új. A használati utasítás és a garancia ott van egy nejlonzacskóban
az oldalához ragasztva, a zsinórja ragyog, olyan fényes, mint egy frissen kifogott
hal.
Mindhárom tv-s ember megszemléli az üres képernyőt a szoba
különböző pontjairól. Az egyik odajön mellém, és meggyőződik róla, hogy onnan,
ahol ülök, jól látni. A tévé pontosan felém néz, és a lehető legkellemesebb
távolságra van. Elégedettnek tűnnek. Az ezzel is megvolnánk érzése sugárzik
róluk. Egyikük (az, amelyik odajött mellém) leteszi az asztalra a távirányítót.
A tv-s emberek egy szót sem szólnak. Minden mozdulatuk tökéletes
rendben követi egymást, úgyhogy nincs szükségük szavakra. Mindhárman maximális
hatékonysággal végzik előírt feladatukat. Profi munka. Tisztán, akkurátusan.
Pillanatok alatt készen is vannak. Mint akinek még eszébe jutott valami, az
egyik tv-s ember felveszi az órát a padlóról, gyorsan körülnéz a szobában, megfelelőbb
helyet keresve neki, de nem talál, és visszateszi. trüpp kió csüssz trüpp kió
csüssz. Csak ketyeg tovább a padlón konokul, súlyosan. Elég kicsi a lakásunk,
és a hely nagy részét elfoglalják a könyveim meg az asszony mindenféle papírjai.
Lefogadom, hogy el fogok botlani abban az órában. Nagyot sóhajtok. Jól beverem
majd a lábujjaimat, az holtbiztos. Mérget vehettek rá.
Mindhárom tv-s ember sötétkék zakót visel. A csuda tudja,
milyen szövetből van, de elegáns. Alatta farmer és teniszcipő. A ruha és a cipő
is arányosan le van kicsinyítve. Ameddig csak lehet, figyelem a mozdulataikat,
és végül kezdem azt gondolni, hogy talán az én méreteimmel van valami
gond. Szinte olyan, mintha hátrafelé mennék egy hullámvasúton, sokdioptriás
szemüvegben. A látvány szédítő, teljesen összekeverednek az arányok. Összezavarodom,
a szokásos világom többé nem magától értetődő. Ilyen érzéseket váltanak ki belőlem
a tv-s emberek.
Végig, egész idő alatt egyetlen szót sem szólnak. Még egyszer
utoljára mindhárman ellenőrzik a képernyőt, meggyőződnek róla, hogy semmi probléma,
aztán a távirányítóval kikapcsolják. A ragyogás egy pontba zsugorodik, majd
egy csilingelő hang kíséretében eltűnik. A képernyő visszatér kifejezéstelen,
szürke, természetes állapotába. Kint sötétedik. Hallom, ahogy valaki hív valakit.
Anonim léptek haladnak el a folyosón, szándékosan a lehető leghangosabban. krrcspumk
dubb krrcspumk dubb. Vasárnap este van.
A tv-s emberek még egy utolsó forgószélszerű ellenőrzést végeznek
a szobában, aztán kinyitják az ajtót, és elmennek. Ugyanúgy ügyet sem vetnek
rám, mint amikor jöttek. Mintha nem is léteznék.
Attól kezdve, hogy a tv-s emberek bejönnek a szobába, egészen
addig a pillanatig, amikor kilépnek az ajtón, meg se moccanok. Egy szót sem
szólok. Mozdulatlanul, elnyúlva fekszem a díványon, úgy szemlélem az egész műveletet.
Tudom, mit mondanak erre: hogy természetellenes. Vadidegenek - nem egy, hanem
három - minden előzetes bejelentés nélkül egyenesen besétálnak a lakásodba,
letesznek egy tévékészüléket, és te csak ülsz és döbbenten bámulod őket. Azért
ez különös, nem?
Tudom, tudom. De bármi is az oka, nem szólalok meg. Egyszerűen
csak figyelem a fejleményeket. Talán azért, mert olyan tökéletesen semmibe vesznek.
És ha maguk lennének az én helyzetemben, azt hiszem, maguk is ugyanezt tennék.
Nem mintha mentegetném magam, de szívesen megnézném, hogy ha maguk találkoznának
ilyen emberekkel, akik a puszta létezésükről sem vesznek tudomást, akkor maguk
vajon nem kételkednének-e benne, hogy ténylegesen léteznek-e. A kezemre pillantok,
félig-meddig azt várva, hogy átlátszó legyen. Elgyengültem, megsemmisültem,
valami kábulatban vagyok. Testem és tudatom sebesen foszlik szét. Nem tudok
erőt venni magamon, hogy megmozduljak. Csak arra vagyok képes, hogy végignézzem,
amint a három tv-s ember elhelyez egy tévékészüléket a lakásomban és távozik.
Nem tudom kinyitni a szám, mert félek, hogy valami szörnyű hang jön ki a torkomon.
A tv-s emberek elmennek, ott hagynak engem egyedül. Visszatér
a realitásérzékem. A kezem újból az enyém. Csak akkor veszem észre, hogy a szürkületet
már elnyelte a sötétség. Felkapcsolom a villanyt. Aztán lecsukom a szemem. Igen,
az ott egy tévékészülék. Közben az órán csak ketyegnek tovább a percek. trüpp
kió csüssz trüpp kió csüssz.
Furcsa módon az asszony nem szól semmit a tévé megjelenésére.
Semmi reagálás. Nulla. Mintha nem is látná. Elképesztő. Mert, mint már mondtam,
szörnyen háklis a rendre, a bútorok elrendezésére meg az ilyesmikre. Ha valaki
arrébb mer tenni bármit a lakásban, akár csak egy hajszálnyival, már ugrik.
Ez az ő felségterülete. Ráncolja a homlokát, és mindent szépen visszatesz a
rendes helyére.
Én nem ilyen vagyok. Ha a Home Ideas az An-an
alá kerül, vagy egy golyóstoll egy ceruzatartóban köt ki, én nem patáliázok.
Sőt észre sem veszem. Ez az asszony problémája, én teljesen kikészülnék, ha
úgy élnék, mint ő. Néha egy pillanat alatt bepöccen. Azt mondja, képtelen elviselni
a hanyagságomat. Jól van, mondom, én meg néha nem tudom elviselni az általános
gravitációval meg a P-vel meg az E = mc2-tel kapcsolatos hanyagságot.
Komolyan. De ha ilyesmiket mondok, akkor meg nem szól hozzám utána. Személyes
sértésnek veszi. Én soha nem annak szánom, csak kimondom, amit érzek.
Aznap este, amikor hazajön, először is körülnéz a lakásban.
Már felkészültem a teljes magyarázatra - hogyan jöttek be a tv-s emberek és
kutyultak össze mindent. Nehéz lesz meggyőzni, de úgy döntöttem, mindent elmondok
neki pontosan úgy, ahogy történt.
Egy szót sem szól, csak alaposan végighordozza a tekintetét
mindenen. Egy tévé van a kredencen, a magazinok rendetlenül az asztalon, a kandallóóra
a padlón, és ő egy árva szót sem szól minderre. Nincs mit elmagyaráznom.
-- Elkészítetted a vacsorádat, ugye? - kérdezi, miközben vetkőzik.
-- Nem, nem ettem - felelem.
-- Miért nem?
-- Nem nagyon voltam éhes - mondom.
Ezen elgondolkozik, még a vetkőzést is abbahagyja. Alaposan
végigmér. Most akkor mi legyen? Csináljon valamit vagy ne? Az óra fölszeleteli
az elhúzódó, ormótlan csendet. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Úgy teszek,
mintha nem hallanám; nem eresztem be a fülembe. De a hang egyszerűen túl erős,
túl hangos ahhoz, hogy kizárjam. Mintha ő is azt hallgatná. Aztán megcsóválja
a fejét, és megkérdezi: - Összeüssek valamit?
-- Hát, éppenséggel - mondom. Igazából nincs nagy étvágyam,
de azért nem utasítom vissza.
Az asszony átöltözik az otthoni göncébe, és kimegy a konyhába,
hogy összeüssön egy zoszuit és tamago-jakit, s közben elmeséli, mi van a barátnőivel.
Ki mit csinált, mit mondott, kinek van új frizurája, ami annyira megfiatalítja,
ki szakított a pasijával. A legtöbb barátnőjét ismerem, úgyhogy töltök magamnak
egy pohár sört, és hallgatom, megfelelő időközönként beékelve egy figyelmes
ühümöt vagy ahát. De jóformán nem is hallom, amit beszél. A tv-s emberek járnak
a fejemben. Meg hogy az asszony miért nem tett megjegyzést egy tévékészülék
váratlan felbukkanására. Képtelenség, hogy nem vette észre. Nagyon furcsa ez.
Sőt hátborzongató. Valami itt nem stimmel. De mit lehetne tenni?
Kész az ennivaló, úgyhogy leülök az étkezőasztalhoz, és eszem.
Rizs, tojás, sózott szilva. Mikor befejezem, az asszony elrakja az edényeket.
Iszom még egy sört, és ő is iszik egyet. A kredencre pillantok, ott a tévé,
kikapcsolva, a távirányító meg az asztalon. Felállok, fogom a távirányítót,
bekapcsolom. A képernyő kivilágosodik, megint hallom azt a csilingelést. Kép
most sincs. Csak ugyanaz az üres fény. Megnyomom a hangerősítő gombot, de csak
a sistergés lesz hangosabb. Húsz, harminc másodpercen át nézem a hóvihart, aztán
kikapcsolom. Egy pillanat alatt eltűnik a fény és a hang. Közben az asszony
leült a szőnyegre, egy Elle-t lapozgat, s mintha föl se fogná, hogy épp
föl, aztán meg le lett kapcsolva egy tévé a lakásban.
Visszateszem a távirányítót az asztalra, és megint leülök
a díványra, arra gondolok, hogy olvasom tovább azt a hosszú García Márquez-regényt.
Mindig olvasok vacsora után. Lehet, hogy harminc perc után leteszem a könyvet,
lehet, hogy két órán át olvasok, de az a lényeg, hogy mindennap olvassak. Ma
azonban képtelen vagyok másfél oldalnál többet elolvasni. Nem tudok koncentrálni;
folyton visszatérnek a gondolataim a tévére. Felnézek - ott van közvetlenül
előttem.
Hajnali fél háromkor felébredek, és a tévé még mindig ott
van. Mikor kikelek az ágyból, félig még reménykedem, hogy eltűnt. De nincs ilyen
szerencsém. Kimegyek a vécére, aztán lehuppanok a díványra, és az asztalra teszem
a lábam. Megfogom a távirányítót és bekapcsolom a tévét. Itt sincs semmi új
fejlemény: ugyanazt a ragyogást és sistergést ismétlik. Sehol semmi más. Nézem
egy darabig, aztán kikapcsolom.
Visszafekszem, próbálok aludni. Holtfáradt vagyok, mégsem
jön álom a szememre. Lehunyom a szemem, és őket látom. A tv-s embereket, ahogy
hozzák be a készüléket, a tv-s embereket, ahogy elteszik az útból az órát, a
tv-s embereket, ahogy átrakják a magazinokat az asztalra, a tv-s embereket,
ahogy bedugják a zsinórt a konnektorba, a tv-s embereket, ahogy ellenőrzik a
képernyőt, a tv-s embereket, ahogy kinyitják az ajtót és csendben távoznak.
A fejemben itt maradtak. Mászkálnak a szobában. Megint kiszállok az ágyból,
a konyhába megyek, és töltök egy dupla brandyt egy kávéscsészébe. Felhajtom
a brandyt, és a díványhoz indulok, újból megpróbálkozom Márquezzel. Kinyitom,
de valahogy nem ülepednek le a szavak. Homályos az írás.
Hát jó, félrehajítom García Márquezt, és elveszek egy Elle-t.
Senkinek sem árthat meg, ha nagy néha átlapozza az Elle-t. De nincs benne
semmi, ami felcsigázná az érdeklődésemet. Új frizuradivatok, elegáns fehér blúzok,
éttermek, ahol jó marharagut főznek, mit vegyünk fel az operába, ilyesmik. Mit
érdekel engem? Az Elle-t is félredobom. Úgyhogy nem marad más, a kredencen
lévő tévét kell bámulnom.
Végül is hajnalig ébren vagyok, és nem csinálok semmit. Hatkor
főzök magamnak egy kis kávét. Nem tudok mit kezdeni magammal, úgyhogy sonkás
szendvicseket is készítek, mire az asszony felkel.
- Szörnyű korán felkeltél - mondja álmosan.
- Mm - morgok.
Szinte szótlanul reggelizünk, aztán egyszerre megyünk el otthonról,
ki-ki a maga munkahelyére. Az asszony egy kis kiadónál dolgozik. Egy magazint
szerkeszt: egészséges táplálkozás, életmód, ilyesmi. "A shiitake gomba megakadályozza
a köszvényt", "Az organikus mezőgazdaság jövője" - el tudják képzelni, ugye?
Nem verekednek érte, de szinte semennyibe sem kerül az előállítása, és egy maroknyi
fanatikus életben tartja. Ami engem illet, egy műszaki eszközöket gyártó cég
reklámosztályán dolgozom. Kenyérpirítóknak, mosógépeknek és mikrohullámú sütőknek
találok ki reklámokat.
Az irodaházunkban elhaladok a lépcsőn az egyik tv-s ember
mellett. Ha nem tévedek, egyike annak a háromnak, akik a tévét hozták előző
nap - valószínűleg az, aki kinyitotta az ajtót, s ő maga nem cipekedett. Az
egyéni vonások különös hiánya miatt szinte képtelenség megkülönböztetni őket,
úgyhogy nem mernék megesküdni rá, de azt mondanám, hogy olyan nyolcvan-kilencven
százalék az esélye, hogy valóban ő az. Ugyanazt a kék zakót viseli, mint tegnap,
és nincs semmi a kezében. Egyszerűen csak megy lefelé a lépcsőn. Én meg megyek
felfelé. Utálom a liftet, úgyhogy rendszerint a lépcsőn megyek fel. A kilencediken
van az irodám, úgyhogy ez nem is csekély feladat. Mikor sietek, teljesen leizzadok
a végére. De ami engem illet, leizzadni még mindig jobb, mint egy liftben szorongani.
Nem győznek viccelődni rajtam: nincs tévéje, videója, nem hajlandó lifttel menni,
alighanem valami modern luddita lehet. Vagy egy gyerekkori traumából fakadó
fejlődési rendellenesség. Gondoljanak, amit akarnak. Ha engem kérdeznek, ők
a hibbantak.
Mindenesetre itt vagyok, megyek felfelé a lépcsőn, mint mindig,
én egyedül - szinte senki más nem használja -, amikor a negyedik és ötödik emelet
között elhúz mellettem az egyik tv-s ember. Olyan hirtelen történik, hogy nem
is tudom, mit csináljak. Talán mondanom kellene valamit?
De nem mondok semmit. Nem tudom, mit mondjak, és az az ember
különben is megközelíthetetlen. Egy pillanatra sem nyílik meg; olyan gépiesen,
egy tempóban, olyan beszabályozott precizitással megy lefelé a lépcsőn. És akárcsak
tegnap, megint nem vesz rólam tudomást. Még csak a látómezejébe sem kerülök
bele. Elsurran mellettem, mielőtt meggondolhatnám, hogy mit is tegyek. Abban
a pillanatban meggörbül a gravitációs mező.
A munkahelyemen reggeltől kezdve egyfolytában megbeszéléseim
vannak. Fontos megbeszélések egy új termékcsoport reklámkampányával kapcsolatban.
Néhány alkalmazott felolvassa a jelentését. A táblák megtelnek számokkal, a
számítógép képernyőjén egymást váltják a különböző táblázatok. Heves viták.
Én is részt veszek bennük, bár nem olyan fontos a pozícióm ezeken a megbeszéléseken,
mert nincs közvetlen szerepem a kampányban. Úgyhogy a megbeszélések között továbbra
is töprengek. Csak egyszer mondom el a véleményemet valamiről. Az se valami
hajde nagy vélemény - valami egészen nyilvánvaló dolog mindenki számára -, de
csak nem tehetem meg, hogy egy szót sem szólok egész végig. Nem vagyok valami
szörnyen ambiciózus alkalmazott, de amíg fizetést kapok, mutatnom kell, hogy
osztozom a felelősségben. Összefoglalom az addig elhangzott véleményeket, sőt
még egy viccet is elsütök, hogy oldjam a hangulatot. Egyszóval félig-meddig
álcázom, hogy végig a tv-s emberek járnak a fejemben. Néhányan nevetnek. Ez
után az egyetlen megszólalásom után azonban csak úgy teszek, mintha nézném át
az anyagokat; a tv-s emberekre gondolok. Ha javasolnak egy nevet az új mikrohullámú
sütőnek, azt én biztosan nem hallom. Teljesen betöltik az agyamat a tv-s emberek.
Mi az ördögöt akar jelenteni az a tévékészülék? Egyáltalán, mi a csudának cipelték
be a lakásomba? És az asszony miért nem tett megjegyzést a felbukkanására? Miért
törtek be a tv-s emberek a cégem épületébe is?
Se vége, se hossza a megbeszéléseknek. Délben rövid ebédszünet
van. Annyira rövid, hogy nem lehet kimenni ebédelni. Mindenki csak szendvicset
meg kávét vesz. A tanácskozótermet sűrű füstköd lepi el, ezért inkább a saját
íróasztalomnál eszem. Közben odajön hozzám az osztályvezető. Hogy őszinte legyek,
nem szeretem a pasast. Nincs semmi néven nevezhető oka: semmi alapvető hiba,
semmi konkrét dolog, amibe beleköthetnék. Árad belőle a jólneveltség. Amellett
nem is hülye. Jó ízléssel választja meg a nyakkendőit, nem lobogtatja a saját
zászlaját, és nem hatalmaskodik a beosztottjai fölött. Még külön figyelmes is
velem, olykor elhív étterembe. De akkor is, van valami a srácban, amit nem csípek.
Talán az a szokása, hogy szeret testi érintkezésbe kerülni az emberekkel, amikor
beszélget velük. Egyszer csak kinyújtja a kezét és megérinti, akár férfi, akár
nő az illető. Jó, persze, nincs semmi kétértelmű ebben. Nem, ez csak amolyan
futó érintés, egy teljesen közömbös mozdulat. Nem lennék meglepve, ha egyesek
észre sem vennék, annyira természetes. De engem - nem is tudom, miért - zavar.
Úgyhogy valahányszor találkozom vele, ösztönösen összehúzom magam. Lehet, hogy
ez kicsinyesség a részemről, de idegesít.
Odahajol, a vállamra teszi a kezét. - Hát, ami a hozzászólásodat
érinti az imént... Klassz volt - mondja kedvesen. - Egyszerű, lényegre törő.
Lenyűgözött. A lehető legjobb hangsúlyok. Az egész terem felélénkült attól,
amit mondtál. És az időzítés is tökéletes volt. Hát csak így tovább, öregfiú.
Azzal megy is el. Gondolom, ebédelni. Megköszönöm neki, ahogy
kell, de az az igazság, hogy meg vagyok döbbenve. Úgy értem, hogy egy szóra
sem emlékszem abból, amit a megbeszélésen mondtam. Mi a csudának veszi az osztályvezető
a fáradságot, hogy odajöjjön az asztalomhoz és megdicsérjen ezért? Vannak
itt nálam ékesebb szavú kollégák is. Furcsa. Sehogy sem fér a fejembe, de csak
eszem tovább az ebédemet. Aztán az asszonyra gondolok. Hogy most éppen mit csinálhat.
Elment ebédelni? Talán fel kellene hívnom, váltani vele pár szót, mit tudom
én. Beütöm az első három számot, aztán meggondolom magam. Semmi okom, hogy felhívjam.
Lehet, hogy kezd szétesni a világom, hogy összekavarodtak a dolgok, de ok ez
arra, hogy felhívjam a munkahelyén? Különben is, mit tudnék mondani neki erről
az egészről? Amellett utálom felhívni az irodájában. Leteszem a kagylót, sóhajtok,
és felhajtom a kávém maradékát. Aztán bedobom a habszivacs poharat a kosárba.
Az egyik délutáni megbeszélésen megint találkozom a tv-s emberekkel.
Ezúttal kettővel többen vannak. Akárcsak az előző napon, most is csak átsétálnak
a tanácskozótermen, egy Sony színes tévét cipelve. Ez most egy fokozattal nagyobb
méretű. Hűha. A Sony a rivális bagázs. Ha bármi okból valaki behozza az épületbe
a rivális bármely termékét, őrült nagy büntetést kell fizetni, természetesen
leszámítva azt, amikor versenytesztelés céljából hozzák be más gyártók termékeit.
De akkor mindig ügyelünk rá, hogy eltüntessük a cég logóját - nehogy illetéktelen
szem észrevegye. A tv-s emberek azonban fütyülnek erre is: ott virít a Sony
embléma, hogy bárki láthatja. Kinyitják az ajtót és csak úgy besétálnak a tárgyalóterembe,
egyetlen pillantást vetve felénk. Aztán végigjárják a készülékkel a termet,
keresik a megfelelő helyet, ahová letehetik, de mivel nem találnak olyat, végül
kiviszik. A többiek a szobában semmilyen módon nem reagálnak a tv-s emberekek
felbukkanására. Pedig képtelenség, hogy ne vegyék észre őket. Nem, egész biztosan
látták. Amit az is bizonyít, hogy elállnak az útjukból, előzékenyen utat nyitnak
nekik, hogy csak vigyék szépen a tévéjüket, ahová akarják. De ennyi az egész:
nem keltenek nagyobb feltűnést, mint amikor meghozzák a kávékat a szomszédos
kávézóból. Úgy látszik, megállapodtak benne, hogy ez a játékszabály: nem vesznek
tudomást a tv-s emberek jelenlétéről. A többiek is mind látták, hogy ott vannak,
csak úgy tettek, mintha nem lennének ott.
Az egész felfoghatatlan számomra. Mindenki tud a tv-s emberekről?
Egyedül engem nem világosítottak fel? Lehet, hogy a feleségem is végig tudott
a tv-s emberekről? Minden bizonnyal. Lefogadom, hogy ezért nem lepte meg az
a tévékészülék, és ezért nem szólt rá semmit. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
De ez még jobban összezavar. Akkor hát kik vagy mik a tv-s emberek? És miért
cipelnek mindig egy tévékészüléket?
Az egyik kollégám feláll, hogy kimenjem a mosdóba, én pedig
megyek utána. Ez a srác nagyjából akkor lépett be a céghez, amikor én. Jóban
vagyunk. Néha munka után elmegyünk inni valamit. A legtöbb kollégámmal ezt nem
teszem meg. A szomszédos vizelőcsészénél állok. Ő fakad ki elsőnek.
- A fenébe is! Úgy néz ki, hogy ez el fog tartani egészen
estig. Lefogadom. Tárgyalás tárgyalás hátán, sose lesz már vége.
- Úgy, ahogy mondod - jegyzem meg. Megmossuk a kezünket. Megdicséri
a délelőtti hozzászólásomat. Megköszönöm neki.
- Különben azok a srácok, akik az előbb bejöttek azzal a tévével...
- kezdek bele, de aztán elhallgatok.
Nem szól semmit. Elzárja a csapot, kihúz két papírtörülközőt,
megtörli a kezét. Még csak felém se pillant. Mennyi ideig fogja még a kezét
törülgetni? Végül összegyűri és kidobja a törülközőket. Lehet, hogy meg se hallotta.
Vagy úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Nem lehet eldönteni. De a levegő hirtelen
megtelik feszültséggel, és úgy érzem, jobb, ha nem kérdezek rá. Úgyhogy befogom
a szám, megtörlöm a kezem, és megyek vissza a folyosón a tanácskozóterembe.
A délutáni megbeszélések alatt soha többé rám sem pillant.
Mikor hazaérek, sötét a lakás. Kint sötét felhők borítják
az eget. Épp elered az eső. A lakásnak is esőszaga van. Esteledik. Az asszonynak
semmi nyoma. Leveszem a nyakkendőmet, kisimítom, felakasztom. Kibújok az öltönyömből.
Az inget behajítom a mosógépbe. Csupa cigifüst a hajam, úgyhogy lezuhanyozom
és megborotválkozom. Ez az életem: végtelen megbeszéléseken veszek részt, szétcigizem
az agyam, aztán hallgatom, ahogy az asszony patáliázik miatta. Miután összeházasodtunk,
az első dolga volt, hogy le akart szoktatni a dohányzásról. Ez négy évvel ezelőtt
volt.
Zuhanyzás után leülök a díványra egy sörrel, és egy törülközővel
szárítom a hajam. A tv-s emberek tévéje még mindig ott van a kredencen. Elveszem
a távirányítót az asztalról, és bekapcsolom. Újra és újra megnyomom a gombot,
de semmi sem történik. A képernyő sötét marad. Ellenőrzöm a konnektort: rendesen
be van dugva. Kihúzom, aztán újra bedugom. De így se jó. Akárhányszor nyomom
meg a gombot, a képernyő nem világosodik ki. Végül még a távirányító hátsó lapját
is leszedem, kiveszem az elemeket, és ellenőrzöm őket a praktikus kis feszültségmérőmmel.
Az elemek jók. Ekkor feladom, félreteszem a távirányítót, és benyomok még egy
kis sört.
Mi a franctól borultam ki? Tegyük fel, hogy a tévé működik,
akkor mi van? Úgyis csak fehéren sisteregne. Ugyan kit izgat, ha ez minden,
ami bejön rajta?
És mégis izgat. Előző éjjel még működött. És azóta egy ujjal
se nyúltam hozzá. Érthetetlen.
Még egyszer kipróbálom a távirányítót. Egészen lassan nyomom
meg a gombot. De az eredmény ugyanaz. Semmi. Halott a képernyő. Hulla.
Egy kihűlt halott.
Kiveszek egy újabb sört a hűtőből, és eszem egy kis krumplisalátát
egy műanyag tálból. Hat óra múlt. Végigolvasom az egész esti újságot. Még talán
unalmasabb, mint máskor. Szinte egyetlen elolvasásra érdemes cikk sincs benne,
semmi más, csak jelentéktelen hírek és tudósítások. De csak olvasom, mert nincs
semmi jobb, amit csinálhatnék. Amíg ki nem olvasom az egészet. És most? Mármint
hogy ne azon járjon megint az agyam, tűnődöm még az újság fölött. Hmm,
mi lenne, ha válaszolnék pár levélre? Egy unokatestvéremtől esküvői meghívást
kaptunk, amit le kell mondanom. Az esküvő napján épp kirándulni leszünk az asszonnyal.
Okinaván. Időtlen idők óta tervezgetjük, mindketten szabadságot veszünk ki.
Csak nem fogjuk most emiatt megváltoztatni a tervet? Isten tudja, mikor lesz
legközelebb alkalmunk, hogy együtt töltsünk egy hosszú szabadságot. És, hogy
még egy döntő érvet mondjak, még csak nem is állok olyan közel ehhez az unokatestvéremhez;
jó tíz éve nem találkoztam vele. De mégsem hagyhatom az utolsó percre a választ.
Tudnia kell, hogy hány emberre számíthat, hogy hány terítéket tervezzen a lakodalomra.
Eh, a francba. Úgysem tudom összeszedni magam, hogy megírjam. Most nem. Máson
jár az eszem.
Megint felveszem az újságot, és újból elolvasom ugyanazokat
a cikkeket. Talán el kellene kezdenem vacsorát készíteni. De lehet, hogy az
asszony későig dolgozik, és úgy jön haza, hogy már evett. Vagyis egy adag kárba
veszne. Ha meg egyedül eszem, beérhetem valami maradékkal; minek bajlódnék?
Ha meg mégsem evett, akkor elmehetünk valahová kettesben.
Azért ez furcsa. Valahányszor bármelyikünk tudja, hogy hatnál
tovább marad, mindig hazatelefonálunk. Ez a szabály. Üzenetet hagyunk a rögzítőn,
ha kell. Így a másik könnyebben tud dönteni: egyedül vacsorázzon-e, készítsen-e
elő valamit a később érkezőnek, lefeküdjön-e, amikor úgy tartja kedve. A munkám
természetéből adódik, hogy néha későig maradok, neki pedig gyakran van megbeszélése,
vagy épp el kell még intéznie valami korrektúrát, mielőtt hazajön. Egyikünknek
sem szabályos, kilenctől ötig tartó munkaideje van. Ha épp mindkettőnknek összesűrűsödnek
a tennivalói, három nap is elmúlhat úgy, hogy nem szólunk egymáshoz. Ilyen szünetek
vannak a kapcsolatunkban - ez az egyik dolog, amire egyikünk sem számított előre.
Így aztán mindig tartjuk magunkat bizonyos szabályokhoz, hogy ne legyenek irreális
elvárásaink egymással szemben. Ha úgy néz ki, hogy későig maradunk, akkor hazatelefonálunk,
értesítjük a másikat. Én néha elfelejtem ugyan, de ő soha.
Most viszont nincs üzenet a rögzítőn.
Elhajítom az újságot, elnyúlok a díványon, és lecsukom a szemem.
Egy megbeszélésről álmodom. Felállok, előadok valami szöveget,
amit magam sem értek. Kinyitom a szám és beszélek. Ha nem, meghaltam. Muszáj
egyfolytában beszélnem. Egyre csak folytatnom kell a végtelen halandzsát. Körülöttem
mindenki halott. Halott és kővé dermedt. Kőszobrokkal van teli a szoba. Fúj
a szél. Minden ablak be van törve, és a terembe beront egy-egy szélroham. És
itt vannak a tv-s emberek. Hárman. Mint első alkalommal. Egy Sony színes tévé
van náluk. És a képernyőn is a tv-s emberek vannak. Kezdek kifogyni a szóból;
lassan-lassan érzem, ahogy dermednek meg az ujjhegyeim. Fokozatosan kővé változnak.
Kinyitom a szemem, és ragyog a szoba körülöttem. Olyan, mint
a folyosók egy hatalmas akváriumban. Be van kapcsolva a tévé. Kint minden sötét.
A tévéképernyő vibrál a félhomályban, serceg, sistereg. Felülök a díványon,
és megnyomom a halántékomat az ujjaimmal. Az ujjaimon még puha a hús; érzem
a sör ízét a számban. Nyelek egyet. Olyan száraz a torkom, hogy megakad benne
a nyál. Mint mindig, a való világ színtelennek tűnik egy túlságosan élethű álom
után. De nem, ez a valóság. Senki sem változott kővé. Mennyi lehet az idő? A
padlón álló órára pillantok. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Mindjárt nyolc.
De éppen úgy, mint az álmomban, az egyik TV-s ember van a
képernyőn. Ugyanaz a fickó, aki mellett elmentem a lépcsőn a munkahelyemen.
Egyértelmű. Az, aki kinyitotta az ajtót, mikor bejöttek. Száz százalékig biztos
vagyok benne. Ott áll - fényes, szikrázó, fehér háttérben, egy álom utolsó kockáiként,
melyek behatoltak éber világomba -, és engem bámul. Becsukom, aztán megint kinyitom
a szemem, remélve, hogy közben visszaröpül seholsincs országba. De nem tűnik
el. Sőt! Nagyobb lesz. Arca betölti az egész képernyőt, egyre közelebb jön.
Aztán azt látom, hogy kilép a képernyőből. Megfogja a keretet,
belekapaszkodik, míg egyik lábát a másik után emeli, mintha egy ablakon mászna
át, és maga mögött hagyja a fehéren ragyogó képernyőt.
Összedörzsöli a kezét, lassan akklimatizálódva a tévén kívüli
világhoz. Kicsinyített jobb keze ujjaival egyre csak dörzsöli kicsinyített bal
keze ujjait, minden sietség nélkül. Olyan komótos, mint aki maga rendelkezik
a világ minden ideje fölött. Mint egy veterán műsorvezető. Aztán rám néz.
- Egy repülőgépet készítünk - mondja a tv-s ember. Nincs a
hangjában semmi perspektíva. Különös, papírvékony hang.
Beszél, a képernyőt pedig valami gépezet tölti be. Nagyon
profi a ráközelítés. Ahogy a híradóban szokták csinálni. A kezdő kép egy nagy
gyár belseje, majd közelről, premier plánban látni a munkaterületet. Két tv-s
ember keményen dolgozik valami gépen, csavarokat húznak meg, méreteket igazítanak.
Mindkettő maga a megtestesült összpontosítás. A gép azonban nem hasonlít semmire,
amit valaha láttam: függőleges henger, pontosabban a teteje felé keskenyedik,
és áramvonalas függelékek vannak a felszínén. Inkább valami óriási citromfacsarónak
néz ki, mint repülőgépnek. Se szárny, se ülések.
- Nem úgy néz ki, mint egy repülőgép - mondom. A hangom mintha
nem az enyém lenne. Furcsán rideg, mintha minden anyagot kiszűrtek volna belőle
valami vastag szűrővel. Ennyire megöregedtem volna hirtelen?
- Biztos azért, mert még nem festettük le - mondja. - Holnap
már megfelelő színe lesz. Akkor látni fogja, hogy ez egy repülőgép.
- Nem a színével van a baj. Hanem a formájával. Ez nem egy
repülőgép.
- Hát ha nem repülőgép, akkor micsoda? - kérdezi. Ha ő nem
tudja, meg én sem, akkor valóban: mi a csuda lehet?
- Na látja, csakis a színével lehet a gond - veti oda szelíden
a tv-s emberek szóvivője. - Csak le kell festeni a megfelelő színre, és repülőgép
lesz.
Nincs kedvem vitatkozni. Nem mindegy? Citromfacsaró vagy repülőgép
- repülő citromfacsaró? -, mit érdekel engem? De hát hol az asszony, amikor
ez az egész történik? Miért nem jön már meg? Megint megmasszírozom a halántékom.
Ketyeg az óra. trüpp kió csüssz trüpp kió csüssz. Ott a távirányító az asztalon,
mellette meg a köteg női magazin. A telefon hallgat, a szobát a tévé halvány
ragyogása tölti be.
A két tv-s ember a képernyőn egyre csak dolgozik. Most sokkal
élesebb a kép, mint az előbb. Látni a számokat skálákon, hallani a gépezet tompa
zúgását. taabzrajbügg taabzrajbügg arp arrp taabzrajbügg. A basszus alapot ritmusosan
éles fémcsikorgás szabdalja szét. areeeenbütt areeeenbütt. És különböző egyéb
hangok keverednek össze a megmaradt hangmezőben; semmit sem hallok tisztán tőlük.
A két tv-s ember mindenesetre csak dolgozik teljes erőbedobással. Láthatóan
ez a témája ennek a műsornak. Csak nézem őket, ahogy dolgoznak rendületlenül,
megállás nélkül. A tévékészüléken kívüli kollégájuk szintén csöndben figyel.
Nézi őket. Meg azt az akármit - ha megnyúznak, akkor se bírom repülőgépnek látni
-, azt az őrült, fekete, piszkos gépezetet, amely a fehér fény mezejében lebeg.
Hirtelen megszólal a tv-s emberek képviselője. - Szégyellheti
magát a felesége.
A szemébe nézek. Talán nem jól hallottam. Ahogy nézem, mintha
magába a ragyogó képcsőbe bámulnék.
- Szégyellheti magát a felesége - ismétli meg a tv-s ember
pontosan ugyanazon a közömbös hangon.
- Hogyhogy? - kérdezem.
- Hogyhogy? Túl messzire ment - mondja a tv-s ember olyan
hangon, mint egy műanyag szállodai kulcskártya: lapos, merev, és úgy hatol belém,
mintha egy vékony résbe csúszna be. - Túl messzire ment: ott van kint.
"Túl messzire ment: ott van kint" - ismétlem meg a fejemben.
Egyszerű és valószerűtlen. Képtelen vagyok felfogni az értelmét. Az ok egészben
lenyeli az okozatot. Felállok és kimegyek a konyhába. Kinyitom a hűtőt, nagy
levegőt veszek, kiveszek egy doboz sört, aztán visszamegyek a díványra. A tv-s
ember ott áll a helyén a tévé előtt, jobb könyökével a készüléken támaszkodik,
és nézi, ahogy kinyitom a sört. Nem igazán kívánom a sört, csak muszáj csinálnom
valamit. Iszom egy kortyot, de nincs jó íze. Bambán tartom a dobozt a kezemben,
míg olyan nehéz nem lesz, hogy le kell tennem az asztalra.
És végül aztán mégiscsak megpróbálom végiggondolni, amit a
tv-s emberek képviselője mondott, meg hogy a feleségemet mintha a föld nyelte
volna el. A tv-s ember azt mondja, elment. Hogy nem jön többé haza. Nem tudom
elhinni, hogy vége. Jó, persze, nem vagyunk tökéletes pár. Voltak civódásaink
a négy év alatt; megvannak a magunk kis problémái. De mindig megbeszéljük őket.
Vannak dolgok, amiket megoldottunk, és vannak, amiket nem. Annak a nagy részét,
amit nem tudtunk megoldani, hagyjuk a fenébe. Oké, szóval vannak jobb és rosszabb
időszakaink. Ezt el kell ismernem. De hát kétségbe kell esni emiatt? Ugyan már,
mutassanak nekem egy házaspárt, amelyiknek nincsenek problémái. Amellett épp
csak nyolc óra múlt. Biztos van valami oka, hogy nem tud idecsörögni. Ezer és
egy oka lehet. Például... De egyetlen példa sem jut az eszembe. Reménytelenül
összezavarodtam.
Egészen belesüppedek a díványba.
Hogy az ördögbe akar az a repülőgép - ha egyáltalán repülőgép
- repülni? Mi hajtja? Hol vannak az ablakai? Melyik az eleje, melyik a hátulja?
Holtfáradt vagyok. Kimerültem. De még meg kell írnom azt a
levelet, hogy kimentsem magam az unokahúgom esküvőjéről. A munkarendem nem teszi
lehetővé a részvételemet, pedig boldogan lennék ott. Nagyon sajnálom. Mindenesetre
gratulálok.
A két tv-s ember a tévében folytatja a repülőgép szerelését,
mit sem törődnek velem. Csak gürcölnek, egy pillanatra sem állnak meg. Végtelen
sok munka áll még előttük, mire kész lesz a gép. Amint befejezik az egyik műveletet,
már kezdik is a másikat. Nincs szerelési utasításuk, tervrajzuk, de pontosan
tudják, mit kell tenniük, mikor mi következik. A kamera rutinosan követi fürge
mozdulataikat. Tiszta, jól követhető operatőri munka. Pontos, világos, meggyőző
képek. Kétségtelen, hogy más tv-s emberek (a négyes meg az ötös számú?) kezelik
a kamerát és rendezik a műsort.
Bármilyen furcsa, minél tovább nézem a tv-s emberek hibátlan
mozgását, ahogy a munkájukat végzik, annál inkább kezd hasonlítani az az akármi
repülőgépre. Legalábbis többé nem lennék meglepődve, ha tényleg felrepülne.
Mit számít, hogy melyik az eleje és a hátulja? Ezzel a sok aprólékos, strapás
munkával biztosan repülőgép lesz belőle. Még ha nem úgy néz is ki - őnekik ez
egy repülőgép. Ahogy a kis fickó mondta: "Ha nem repülőgép, akkor micsoda?"
A tv-s emberek szóvivője egész idő alatt meg se rezzent. Jobb
könyökével még mindig a tévére támaszkodik, és engem néz. Tüzetesen. A tv-s
emberek melósosztaga folytatja a munkát. Ég a kezük alatt. Az óra ketyeg. trüpp
kió csüssz trüpp kió csüssz. A szoba elsötétedett, fülledt a levegő. Valakinek
a léptei visszhangoznak a folyosón.
Hát, jut eszembe hirtelen, talán tényleg. Talán a feleségem
valóban ott van kint. Elment valahova messzire. Ki tudja, milyen közlekedési
eszközzel, de elment olyan messze, hogy többé nem érhetem el. Talán jóvátehetetlenül
megromlott a kapcsolatunk. Talán az egész egy totális kudarc. Csak én nem vettem
észre. Mindenféle gondolatok bomlanak szét bennem, aztán a rojtos végek megint
összekapcsolódnak. - Lehet, hogy tényleg - mondom ki hangosan. Tompán visszhangzanak
a szavaim.
- Holnap, amikor lefestjük, jobban fogja látni - szólal meg
újra a tv-s ember. - Nem kell más, csak egy kis szín, hogy repülőgép legyen
belőle.
A tenyeremet nézem. Egy kicsit összezsugorodott. Egészen kicsit.
Szuggesztív erő? Vagy a fény játszik velem? Lehet, hogy kikapcsolt a perspektívaérzékelésem?
Akárhogy is, a tenyerem mintha valóban összezsugorodott volna. Hé, várjunk csak
egy percet! Hadd mondjak valamit! Van valami, amit el kell mondanom. Muszáj.
Kiszáradok és kővé változom, ha nem mondom el. Úgy, mint a többiek.
- Hamarosan megszólal a telefon - mondja a tv-s emberek szóvivője.
Majd, kimért szünet után, hozzáteszi: - Még öt perc.
A telefonra nézek; a telefonzsinórra gondolok. A végtelen
hosszú telefonkábelekre, amelyek összekötik az egyik telefont a másikkal. Talán
valahol, annak a félelmetes szövevénynek valamelyik elágazásánál ott a feleségem.
Messze, olyan messze, hogy nem érhetem el. Érzem a pulzusát. Még öt perc, mondom
magamnak. Melyik az eleje, melyik a hátulja? Nekikészülök, és próbálok
mondani valamit, de amint felállok, elszöknek tőlem a szavak.
"Imád öltözködni" - Erdős György műfordító Murakami
Harukiról
Magyar Narancs, XXI. évf. 7. szám - 2009-02-12
Murakami Haruki könyvei Japánban milliós példányszámban kelnek el, hazánkban
- és még megannyi országban - ő az első ázsiai író, aki úgy igazán be tudott
futni. Magyarországon a Geopen kiadásában hat kötete kapható, a hetedik a nyomdában
van. A hatvanéves író hallatlan sikerének okait a több regényét magyarra ültető
Erdős Györggyel próbáltuk feltárni.
Magyar Narancs:
Murakami Japánban az ott 1987-ben megjelent Norvég erdővel futott be igazán
(a regény nálunk tavaly télen jelent meg). Mi volt a könyv sikerének titka?
Erdős György:
Van egy nemzedék, amely nálunk nem mutatkozik meg olyan erősen, mint Japánban,
Franciaországban vagy Angliában; tagjai mostanában hatvanévesek. Népes generáció,
ők a háború utáni nagy népességrobbanás szülöttei...
MN: ...akik
'68-ban voltak egyetemisták.
EGY: Ők átéltek
egy nagyon viharos ifjúságot: azt a korszakot, amiről Murakami ír. A Norvég
erdővel kezükbe kaptak egy könyvet, ami olyan lehet nekik, mint nekem a Megáll
az idő - megnézem, és felidéz bennem megannyi dolgot saját fiatalságomról. A
könyv címe (a Beatles Norwegian Wood című száma - K. B.) is ezt a célt szolgálja:
túlságosan sok köze nincs a regényhez, de hogyha az író feldob egy ilyen címet,
az visszahozza azt a hangulatot, ami ennek a nemzedéknek a sajátja volt annak
idején. Ez lehet a japán siker titka; és mivel ez a "mozgalom" Nyugat-Európában
többé-kevésbé mindenütt jelen van, nemzetközi karriert is be tudott futni. Egyébként
több könyvére is mondják, hogy "azzal futott be", a Birkakergető nagy
kalandra is - ez mindig attól függ, milyen könyvet ad ki éppen a kiadó.
MN: Ugyanakkor
azt mondják, Murakami a Norvég erdő által lett a japán fiatalok ikonikus szerzője
- holott ők '68-ban még nem is éltek.
EGY: Ez nyilván
a furcsa szerelmi szálak miatt van így. Egy máig tartó, megint csak nemzedéki
élményről van szó: a fiatal szereplők kimozdulnak a hagyományos japán családi
kötöttségekből, s ezeket mellőzve próbálnak kapcsolatokat létesíteni. Talán
nincs is Murakaminak olyan regénye, amelyben az apa-, anya- vagy testvérszerepeket
valóban apa, anya vagy testvér játszaná; mindig baráti kapcsolatokba vetíti
ezeket a figurákat.
MN: Ami még
68-at illeti: Murakami mindig kiábrándultan, talán kissé lenézően is ír a forradalmi
eseményekről. Lehet tudni, hogy az író - aki maga is ekkor volt egyetemista
- milyen részt vállalt a megmozdulásokból?
EGY: Tény, hogy
nincs jelen nála valami nagy nosztalgia - a Kafka a tengerpartonban az egyik
fiút agyon is verik az egyetemet elfoglaló diákok. Nagyon erősen dinamizálta
az a kor a japán fiatalokat, de Murakami erről valóban kesernyésen ír, és nem
állítja, hogy azok lettek volna a "régi szép idők". Mindazonáltal
keveset beszél magáról, elég titkolózó ember, távolságtartó író - én úgy gondolom,
nem nagyon ragadták magával akkoriban az események.
MN: Murakami
legtöbb regényében - bár más a név, az életkor, akár a korszak is - mintha ugyanazt
a főszereplőt látnánk viszont, aki folyton olvas (sok olyat, amit Murakami fordított
japánra), zenét hallgat (minden könyvben hasonlókat), magányos, elidegenedett
a környezetétől. Ráadásul több szereplője nyit dzsesszbárt, ahogy Murakami is
tette korábban - persze ezek nem lehetnek mind önéletrajzi ihletésű regények.
EGY: Ha van
az embernek egy "szellemi önéletrajza", tehát a vágyainak is van egy
életrajza, amiről más nem tud - akkor ilyen értelemben ezek önéletrajzi regények.
Nem valószínű, hogy mindent valóban végigélt, de belül biztosan: átélt dolgok
vannak a regényeiben, kevés olyan hőse van, aki papírízű lenne. Ráadásul, bár
az író hatvanéves, mindig kamasz hősei vannak - akik a nagypapa ruháiban járnak.
Ez különösen a Kafkában érződik: vajon valóban egy tizenöt éves fiú lenne, akinek
a gondolatait, életről való elképzeléseit olvassuk? Furcsa nosztalgia van Murakamiban;
a leélt életélményt, élettapasztalatot besűríti egy majdnem mindig nagyon fiatal
fiúba. Nagyon áttételesen lehet ezt életrajzinak nevezni - de én is mindig az
írót látom a szereplőiben, holott egészen más figurákat használ.
MN: Hogy lehetnek
ilyen mindenkitől eltávolodott, magányos regényszereplők ennyire sikeresek?
A nyugati hősök mintha jóval élettelibbek volnának.
EGY: A japán
érzelmi világ kicsit más, mint amit mi ismerünk; akkor lehet megérteni, ha már
nem furcsállja az ember. Egy japán általában gyengédebb az állatokkal, mint
az emberekkel: a kutyáját biztos, hogy megsimogatja naponta ötvenszer - a feleségét
nem. Az a bensőségesség, ami Kelet-Európában és főleg a klaszszikus, különösen
az orosz regényben megvan, innen hiányzik. Murakami egyszerűen csak nem ezekkel
az eszközökkel bonyolítja a cselekményt.
MN: Talán egyedülálló
a világirodalomban, hogy egy szerzőnek ennyi regénye, fejezete, regényrésze
kapjon címet zeneszámok, klasszikus darabok után.
EGY: Murakami
nagyon szereti az orosz irodalmat; nem tudom elképzelni, hogy ne olvasta volna
Tolsztoj Kreutzer-szonátáját a zene megmozgató, tragikus erejéről - itt lehet
analógiákat keresni. A klaszszikusok - különösen Beethoven Nagyherceg triója
a Kafkában - jellemformáló hatását szépen kifejti, ugyanakkor a popzenék esetében
néha úgy érzem, mintha egyfajta zenetörténeti ismertetőt tartana, ezzel érzékeltetve
egy kor ízlését, levegőjét. De nemzedékek közt gyakori az az elv is, hogy "mondd
meg, milyen zenét szeretsz, megmondom, ki vagy!" - ha az ember megmutatja
néhány kedves számát, többé-kevésbé el lehet helyezni, hogy hova tartozik gondolkodás,
világlátás tekintetében.
MN: A zene után
a leggyakoribb visszatérő elem Murakaminál a macska - akár hétköznapi, akár
éppenséggel beszélő állatról van szó.
EGY: A macska
nagyon sokszor jelenik meg az európai irodalomban is, kezdve E. T. A. Hoffmann-nál,
de a japán klasszikusok közül nagyon jelentős Nacume Szószeki Macska vagyok
című regénye, amiben egy macska szemével nézünk a korabeli japán világra. A
japán könnyedén feltételezi azt az emberi intelligenciát egy macskáról, ami
lehet, hogy számunkra túlzás - de hát a macska titokzatos állat, sokféle olyan
megnyilvánulása van, amit lehet így, lehet úgy magyarázni. Murakami sok olyan
dolgot elmond macskákon keresztül, amit valamiért nem az elbeszélő akar mondani;
például a Kafkában a macska magyarázza el, hogy tulajdonképpen a névre mint
olyanra nincs szükség. Érdekes, hogy egy ilyen, kissé nihilista filozófiai tételt
egy macskától hallunk.
MN: Ön is említett
már néhányat, és lehetne még megannyit felhozni a Murakami műveiben feltűnő
nyugati irodalmi analógiákból. Ezek különféleképp tűnnek fel: hol játékosan,
hol konkrétabban, de nagyon megcsavarva, hol pedig alig észrevehetően.
EGY: A japán
(és kínai) irodalomnak, különösen a Meidzsi-korban, a tizenkilencedik század
végén nagy problémája volt, hogy nem tudták megemészteni az európai irodalmat,
feldolgozni a nyugati irodalmi hatásokat. Például mikor Ivanhoe lovagol a pusztaságban
ítéletidőben, és odaszól a fegyverhordozójának, hogy hamarosan lakott területre
érkeznek. "De honnan tudja az író?!" - kiáltott fel erre egyszer egy
kínai irodalmár. "Hiszen nem volt ott senki más!" Mire elérkezünk
a huszadik század végére, Murakamihoz, addigra ezeket a hatásokat már nagyon
szépen feldolgozta a távol-keleti irodalom - olyannyira, hogy már nem is érezhetőek.
MN: Miben tér
el Murakami prózája a klasszikus japán szerzőkétől?
EGY: Egyrészt
nem használja a tradicionális japán díszleteket, figurákat. Kavabata Jaszunari
például egy izui táncosnőről ír - Murakami ilyen japános jellemeket, történelmi
gyökerű dolgokat nem használ. Annak, hogy világsikere van - nagyobb, mint a
klasszikusoknak -, az is az oka, hogy modern, hogy a hősei nem hordanak szamurájruhát;
minden regénye a japán ipari felfutás után játszódik, a papi, paraszti világhoz,
a szamurájokhoz, a háború előtti nyomorhoz kötődő történeteket nem ír. Dialógusai,
nyelvhasználata is sokkal kötetlenebb, élőbeszédszerűbb, mint a klasszikusoké;
a stílusát pedig elsősorban azok az amerikai regények alakították ki, melyeket
ő fordított japánra (egyebek mellett J. D. Salinger, Truman Capote, F. Scott
Fitzgerald és John Irving műveit; több mint húsz regényt - K. B.). Nemcsak a
regényszerkesztést tanulta el ezekből a könyvekből, de a szóhasználata is egyértelműbb,
világosabb és könnyebben fordítható. Néha azt mondják róla, hogy olyan, mintha
angolul írna, csak éppen japán nyelven. De jól ismeri a japán klasszikusokat,
és néha használja ezt a stílust is, mikor lebegtet, balladai homályban hagy
dolgokat.
MN: Mennyire
tudta elfogadni a japán kritika, az irodalmi elit ezt a modernséget?
EGY: A japán
kritika nem olyan konzervatív, mint a mienk: rettentően tudnak örülni az új
dolgoknak, épp erre vannak kihegyezve. Kanehara Hitomi például Akutagava-díjat
nyert a Pirszinget a kígyónak című regényével - tehát a szakma néha még kevésbé
értékes dolgokat is felkap, ha mondjuk egy húszéves lány írta. Murakami ráadásul
jó eszközökkel ír, így elfogadják, és bár épp olyan könnyen olvasható, mint
a lektűrök, nem tartják annak. Ahhoz ugyanis, hogy valami lektűr legyen, különféle
mesterséges édesítőszerek is kellenek, ő azonban nem használ ilyeneket.
MN: A két japán
Nobel-díjastól, Kavabata Jaszunaritól és "e Kenzaburótól szinte semmi sem
kapható Magyarországon. Hogy tudta "elérni" Murakami, ami még nekik
sem sikerült?
EGY: Nem tudnám
pontosan megmondani, de az valószínűleg közrejátszik, hogy könnyebben olvasható.
Magyar példára vetítve mondjuk egy angolra fordított, cirkalmas, gyönyörű Krúdy-mondatot
kevésbé tud értékelni egy külföldi, mint mondjuk egy Hunyady Sándor-novella
érthető cselekményét. A klasszikus japánok értékesebb anyagból dolgoznak, mint
Murakami; szebb selymek, brokátok vannak rajtuk. Aki ismeri, tudja, hogy Murakami
imád öltözködni, állandóan leírja azt is, hogy milyen póló, nadrág volt a szereplőin
- és ő is ezekben a kényelmes, jobban viselhető cuccokban jár. És ez nemcsak
a ruházkodásra értendő, hanem gondolatilag is így van.
MN: Miért költözött
el Murakami Japánból?
EGY: Nem egy
irodalmi jelenség, nem szeret szerepelni, pózolni, talán terhére volt a siker.
Amellett a műfordító hazája: a külföld.
MN: Tehát neki
nincs valamiféle hitvallása erről, mint oly sok emigránsnak?
EGY: Nincs.
A japánoknak egyébként hallatlanul imponál a külföld, rajonganak érte; nagyon
elegáns gesztus elmenni külföldre, és ezt fel is vállalják. Én úgy látom, hogy
azok a japánok, akik képesek rendesen megtanulni angolul, azok idővel kirepülnek.
MN: Lehet tudni,
kik olvassák Murakamit Nyugaton?
EGY: Igen -
Amerikában például főként a "tojásfejű" értelmiség egyfajta fölénnyel,
vállon veregetéssel. Ismerem a regények angol nyelvű változatát is, hiszen ha
valahol elakad a fordító, mit csinál? Megnézi egy másik nyelven, hogy ott hogyan
oldották meg az adott mondatot, bekezdést. Legtöbbször azonban azt látom, hogy
Amerikában a problémás részeket egyszerűen kihagyják. Egy Japánban rendezett
fordítókonferencián is szerették volna elérni, hogy az angol legyen az alapnyelv
- van bennük valami olyasmi, hogy "de kár, hogy nem tudsz angolul, pedig
milyen jó író lenne belőled!". Nézze meg az angolból magyarra fordított
Szputnyik, szívecském!-et, hogy mennyire más a világa! Ez azért van, mert Murakami,
ellentétben sok kortársával, nem használ szlenget - de amikor angolra fordítják,
a fordító beleírja. Egyébként mindenütt a világon megfogja az embereket maga
a japán irodalom, van bennük egyfajta kíváncsiság ez iránt.
MN: Sokaknak
az a problémájuk Murakamival - és főleg a többek által főműnek gondolt Kafka
a tengerpartonnal -, hogy nem érthető, nagyon homályos maga a cselekmény. Kellene
valamit mögélátni annak, amit olvasunk?
EGY: Ez a homályosság
nagyon japános; létezik egy ilyen irodalom Japánban, és ez nyilván hat rá. Ezek
a nehezebben emészthető részek próbára teszik az olvasót és a fordítót is. Ezek
az eredetiben is épp ilyen nehezen érthetők, de a japánok ezt fel sem veszik.
"Persze, az író nem mondta meg, hogy mi van - mondják ők -, de nem is kell."
Amikor a bunrakuban (tradicionális japán bábszínház - K. B.) három ember mozgat
egy bábut, azt a japánok egyszerűen nem látják, mert van egy közmegegyezés,
hogy azok nincsenek ott; csak a bábut látják, ahogy mozog. Ezek a misztikus
történetek egy közmegegyezésen alapulnak: "látjuk, hogy nem látunk semmit".
Kovács
Bálint
Murakami
A-tól Z-ig
A japán Murakami
Haruki irodalmi szupersztár, megszállott futó és elkötelezett macskabolond.
Nevét minden évben a Nobel-díjra legesélyesebbek között emlegetik, ő viszont
kivételesen zárkózott ember, aki interjút szökőévenként ad, helyette arra ügyel,
hogy minden nap lefussa a maga tíz kilométerét. Világa a fantasztikum és a hétköznapiság
mágikus elegye, amire komolyan rá lehet szokni. Összeállításunkban írói univerzumát
próbáltuk feltérképezni.
ÁLOM "A
regényírás olyan számomra, mintha szántszándékkal álmodnék, mialatt ébren vagyok"
- mondta egyik ritka interjújában Murakami. Regényei ennek megfelelően bővelkednek
bizarr fordulatokban és álomszerű jelenetekben. Kinél másnál fordul még elő,
hogy váratlanul vendégségbe érkezik a szőrös Birkaember vagy egy viszkis cégemblémának
öltözött cilinderes ember macskákat boncol és eszik meg? A regénybeli álmok
- csak úgy, mint a pszichológiában, amelyet Murakami szorgalmasan tanulmányozott,
főleg Jung kollektív tudatalattiról szóló elméletét - gyakran szolgálnak titkos
kapuként egy kiismerhetetlen, misztikus világba, ami hol sötét, hol csak titokzatos,
de mindenesetre könnyű ott elveszteni ezt-azt. Feleséget, macskát, az én egy
részét, rosszabb esetben magunkat.
BIRKA Nem gyakori,
ugye, hogy a birkáknak természetfeletti intelligenciát és hatalmat tulajdonítson
bárki is? Murakami természetesen ezt teszi, kész krimi bontakozik ki egy békés
birkalegelőt ábrázoló fotó miatt, csillaggal ellátott, ismeretlen fajtájú birkájáról
pedig kiderül, hogy ő a világot mozgató szupererő. Hogy miért pont a birka?
Mert ennél meghökkentőbb már csak a csiga lenne.
CUTTY SARK Ha
Murakami mind megitta volna azt a sok whiskyt, amit magányos regényhősei magukba
döntöttek, már nem élne. Miközben ő maga elutasítja az önpusztító életmódot,
és a sport híve! Cutty Sarkból meg éppenséggel annyi fogyott már a könyvek lapjain,
hogy a skót whisky-cégnek rég fizetnie kéne érte. Különösen szuggesztív jelenet
a Világvégé-ben, amikor a behemót és a törpe kíméletlenül szétverik a főhős
whisky-gyűjteményét. Biztos Sofia Coppola sem véletlenül whiskyt reklámoztatott
Bill Murray-vel az Elveszett jelentés-ben. A rendezőnő többször elismerte, hogy
Murakami nagy hatással volt rá a film készítésekor (vö. még úszómánia, szálloda,
kiégett főhős).
DZSESSZ Murakami
az amerikai popkultúra nagy rajongója. Természetesen válogatós (a Duran Duranra,
Sergio Mendesre például többször tesz mókás, rosszmájú megjegyzéseket), de imádja
a Beach Boyst, a Rolling Stonest, a Beatlest - és persze a dzsesszt. Az egyetem
után hét évig egy dzsesszklub tulajdonosaként kereste a kenyerét, pont úgy,
mint A határtól délre, a naptól nyugatra című regényének főszereplője, csak
ő nem élvezte annyira, és nem talált ki finom koktélokat. Dzsesszimádatát viszont
hozta tovább magával regényeibe, az egyik újságíró, aki azon kevesek közé tartozott,
akik bebocsáttatást nyertek az író lakásába, beszámolt róla, hogy Murakami közel
7000 lemezt őriz.
ELSZIGETELTSÉG
Murakami minden hőse egytől egyig azonos valamiben: magányos. Valaki egyke,
és ezért lóg ki a többiek közül, más munkanélküli vagy szökevény, különc, lelki
sérült, titka van, amit nem akar felfedni, esetleg beteg, és nem tud meggyógyulni.
Köttetnek barátságok, legtöbbször éppen ezek a kóbor lelkek közelednek egymás
felé. De például nagyon furcsa, hogy egyetlen normális, egészséges családi kapcsolatot
nem lehet látni Murakaminál. Hősei nem látogatnak családot vasárnaponként, nincsenek
ünnepek. Szereplői gyakran jegyzik meg, hogy társas sportok helyett a magányos
testedzést szeretik, ezt Murakami is elismerte már magáról. Ő maga is egyke
volt. Magáról gyakran jegyzi meg, hogy magányos típus.
FÜL Murakami
titkos fülfetisiszta. Egyik szereplője (a Birkakergető nagy kaland főhőse) beleszeret
egy fülmodellként dolgozó lány hallószerveibe, melyekről később kiderül, hogy
varázserejük van. Különleges fogékonyságot kölcsönöznek tulajdonosuknak, hogyha
pedig megvillantják, földöntúli vonzerőt is.
GÖRÖG MITOLÓGIA
"Mikor regényt írok, a bennem lévő összes információt használom. Lehet
japán, lehet nyugati, nem teszek különbséget." Így lehet, hogy a szereplők
rament esznek, Hitchcockot vagy westernfilmet néznek, Kafkáról beszélgetnek,
és Disney-karórát hordanak. A nyugat-európai civilizáció ősi mesevilága, a görög
mitológia is beleszövődik a regényekbe. Murakami a Kafka a tengerparton-ban
az apját megölő, az anyját nőül vevő Oidipusz történetét akarta újraírni, A
kurblimadár krónikájá-ban pedig a szerelméért az alvilágba szálló Orpheusz sztorija
elevenedik meg.
HÁBORÚ Murakami
A kurblimadár-ban egy idős főhadnagy és egy egykori mandzsúriai állatorvos lányának
emlékein keresztül közelről mutatja meg a japán történelem sötét korszakát.
Regényeiben nem gyakori a kegyetlenkedés vagy az értelmetlen erőszak, itt mégis
találkozunk vele: konkrétan megnyúznak egy szereplőt. Azonban minden riasztó
vérengzés ellenére ellenállhatatlanul érdekes ez a történetszál, pont azért,
mert keveset tudunk a japán történelemről. "Próbáltam írni a háborúról,
de nem volt könnyű. Minden írónak megvan a maga technikája - amit tud vagy nem
tud alkalmazni abból a célból, hogy olyan dolgokat ábrázoljon, mint a háború
vagy a történelem. Én nem vagyok jó ezekben a témákban, de próbálkozom, mert
fontos ezekről írni. Fiókok vannak a fejemben, sok minden van bennük. Kiveszem
belőlük azokat a képeket és emlékeket, amire éppen szükségem van. A háború az
jó nagy fiók nálam. Azt éreztem, hogy ki kell húznom ezt a fiókot, és írnom
kell ezekről az emlékekről. Nem tudom, miért. Gondolom azért, mert ez apám története.
Édesapám ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik a negyvenes években harcolt.
Amikor gyerek voltam, apám mesélt történeket erről az időszakról, nem olyan
sokat, de ezek mind sokat jelentettek nekem. Tudni akartam, mi történt apám
nemzedékével. Ez valamiféle örökség" - mesélte egy interjúban.
ISTEN Van telefonszáma
- derül ki a Birkakergető nagy kaland-ból. Tokio 945.
JOHNNY WALKER
Murakami összes fantázialénye közül a legbetegesebb, leggusztustalanabb és hátborzongatóbb
figura. Ő Johnny Walker, aki cilinderben, lovaglócsizmában fejezi le a kóbor
macskákat, hogy aztán szívüket megegye, fejüket a fridzsiderben gyűjtse. Szerencsére
ez a szörnyű alak elnyeri méltó büntetését.
KÚT Különleges
hely, általában sötét, mély és száraz. "Ha belepottyansz, akkor annyi"
- mondja Naoko a Norvég erdő-ben. A Szputnyik szívecském-ben Szumire eltűnésekor
barátja, K rögtön azt kérdezi, vannak-e kutak a szigeten, ahova be lehet esni.
A kút máskor nem félelmetes, inkább a meditáció helye, ahol az ember élete fordulópontjain
lesüllyed önmaga legeslegmélyére. Okada Toru A kurblimadár krónikájá-ban nem
szégyellt fél éven át minden nap órákat eltölteni a kút fenekén, hogy felismerésekre
jusson. Ilyen Murakami - kútba küldi szereplőit, mintha mi sem lenne természetesebb
ennél.
LYNCH, DAVID
A kurblimadár krónikájá-nak álombeli szállodája akkor is a Twin Peaks című kultsorozat
vörös függönyös folyosóját juttatta volna eszünkbe, ha Murakami maga nem utalt
volna rá egy interjúban, hogy igencsak kedveli a bizarr fantáziájú amerikai
rendezőt. Murakami labirintus-szállodájában szintén hátborzongató alakok lézengenek:
Rossini-nyitányt fütyörésző pincér, fenyegető halszemű asszony, hangját változtató
nő, arc nélküli ember.
MACSKA Murakami
többször elmondta már interjúkban, hogy őt nem érdekli a szimbolizmus. Nem is
könnyű a regényeiben felbukkanó, jelentőséggel bíró állatokhoz vagy tárgyakhoz
egyértelmű jelentést kapcsolni. A macska néha a meghittség és idill jelképe
("Az az állat olyan, mint a köztem és közted napvilágra jött jóság"
- írja Kumiko férjének A kurblimadár-ban), máskor különös események hírnöke
(a Szputnyik-ban Szumire titokzatos eltűnését a görög szigeten macskás rémtörténetek
előzik meg, az állatok felfalnak egy hullát), megint máskor beavatott ("A
macska mindent tud" - mondja az éjfekete macska, miután eligazította a
tanácstalan kamionsofőr Hosinót a Kafka a tengerparton-ban). De az is előfordul,
hogy csak egy jó barát: majdnem az összes Murakami-főhős macskát nevel otthon.
"Ez azért van, mert imádom a macskákat" - mondta az író. "Gyerekkorom
óta mindig voltak körülöttem macskák." Murakami a dzsesszbárját is macskáról
nevezte el: Peter Cat volt a neve.
NUMERÁTOR A
numerátor egy titkos személyi kóddal ellátott számítógép-agyú ember, aki azzal
keresi a kenyerét, hogy adatokat titkosít megrendelésre. A numerátor agya képes
egyszerre több matematikai művelet végrehajtására, erre kimagasló intelligenciája,
teherbírása, illetve egy speciális agyműtét teszi képessé. A Világvége és a
keményre főtt csodaország numerátor hőse egy jövőbeli világban él, ahol az információ
olyan értékes, hogy két szervezet is alakult megszerzésére és őrzésére : a hivatalos
Rendszer és a szembenálló Gyár. Murakami szürreális, mágikus fikciója rendszerint
szeszélyesen ágazik szerteszét; mind közül a Világvége az a regény, ahol a burjánzó
ötletek a leginkább összefüggő és érthető logikába rendeződnek.
ÓRIÁSKERÉK Egy
vándorcirkusz nyikorgó óriáskereke nem mindennapi helyszín az én meghasadására.
A Szputnyik, szívecském Miu nevű hősnője egy svájci kisváros vurstlijában akad
fönn a magasban, hogy ott aztán egy éj alatt megőszüljön és elveszítse személyisége
egyik felét. Emlékezetes jelenet, ami után már nem lehet ugyanúgy óriáskerékre
ülni.
PARÓKA A legtöbb
főszereplő Murakami regényeiben irigylésre méltó, gondtalan munkanélküliségben
tengeti napjait. Hőse vagy nyári szabadságát tölti, vagy most vesztette el állását,
vagy felmondott, de akárhogy is, pénzügyi nehézsége nincs. Egy biztos: Murakami
nem a reggel munkába siető, majd holtfáradtan hazaeső emberekről akar írni.
Mivel ő maga soha nem volt céges alkalmazott, ezért nem táplál különösebb rokonszenvet
a hajnalban ingázó öltönyösök iránt. Ezért aztán szereplőit rendre olyan helyzetbe
hozza, hogy ne kelljen dolgozniuk. A kurblimadár férfi főszereplője sem dolgozik.
Egy különös kamaszlány alkalmi munkát ajánl neki, hogy elüssék unalmas óráikat.
Így mennek heti egyszer piackutatást végezni egy parókagyártó cégnek. Az a dolguk,
hogy az előttük elhaladók hajzatát kategorizálják: szilvavirág, ha sűrű, fenyő,
ha kopasz. A legjobb alibimunka a világon, mi is mennénk.
RIGÓFÉSZEK Jó
lenne ismerni ennek a koktélnak a receptjét, de valószínűleg Murakami nem dolgozta
ki teljesen, ezért csak annyit tudhatunk róla, hogy rum és vodka az alapja,
könnyen csúszik, de ütős, nem édes, de nem is fanyar, egyszóval rafinált. Mi
is megkóstolnánk, de csak Murakami Ingrid Bergmanja szopogatja ezt a saját fejlesztésű
koktélt az ő Humphrey Bogartjának aojamai bárjában A határtól délre, a naptól
nyugatra Casablanca-történetében. A bár neve is Rigófészek, innen kapta a nevét
a ház specialitása. A háttérben szól a dzsessz.
SPAGETTI Murakami
egyik titka, hogy ügyesen egyensúlyozik a mindennapi teendők aprólékos leírása
és a fantasztikum között. Hősei legtöbbször rendszerető átlagemberek, akik örömüket
lelik a házimunka egyhangúságában. Ezért sokszor támad az az érzésünk, hogy
a Murakami-hősök mást sem csinálnak, csak bevásárolnak, főznek (bónuszként ötletes
recepteket nyerhetünk ki a könyvekből), mosnak, takarítanak. Természetesen aztán
mindig jön valami furcsa esemény, ami előrelendíti a sztorit. Murakami egy interjúban
elmondta, hogy A kurblimadár krónikája ötlete egy képből indult el: egy harminc
körüli férfi a konyhában van, és spagettit főz, mikor megszólal a telefon. Így
is kezdődik a regény.
SZÁLLODA Nem
mindegyik hotelt övezi rejtély Murakaminál, valamelyikben csak az a furcsa,
hogy miért helyezik a bárt a huszonhatodik emeletre. De két szálló is akad,
amelynek titokzatos labirintus-univerzumában eltévednek a mit sem sejtő szereplők.
A folyosók kísértetiesek, dermesztő hideg uralkodik, és az ajtók ki tudja, hova
nyílnak. Rendszerint egy-két üldöző is előbukkan, és általában a regény végére
sem fejted meg, hol jártál. A főhős tudatalattijában, vagy egy nagy közösben?
"Szobák vannak bennünk, legtöbbjükben még nem jártunk. Időről időre megtaláljuk
a hozzájuk vezető utat" - mondta erről egy interjúban Murakami.
TESTEDZÉS Murakami
szenvedélyes hosszútávfutó; mióta leszokott a dohányzásról (harminc éve), mindennap
lefut tíz kilométert, és rendszeresen indul maratonokon. Könyvet is írt a futásról.
Természetesen Murakamihoz hasonlóan hősei is nagy gondot fordítanak a rendszeres
testedzésre, lelkiismeretesen úsznak és tornáznak. A legviccesebb a Norvég erdő
Kommandós nevű figurája, aki minden hajnalban hangos zenére gimnasztikázik,
nem kímélve hétalvó szobatársa idegeit.
UDVARIASSÁG
Sokszor mondják Murakamiról, hogy regényei akárhol játszódhatnának. Pedig hogyha
világa valamiben nagyon japán, hát akkor éppen ebben a nagy udvariaskodásban.
Elképesztő, hogy a szereplői néha milyen körülményesen fogalmaznak! Inkább hadoválnak
öt percig, minthogy akár egy másodpercre is tolakodónak tűnjenek.
VILÁGVÉGE Világvége
egy csodaszép Murakami-mítosz egy fallal körülvett városról, ahol az emberek
erőszakkal levetett lelkeinek darabkáit aranyszőrű egyszarvúak lélegzik be,
csontjaikban őrizve a széttört emberi emlékeket.
WATSON A Murakami-regényekben
többször esik utalás krimikre, Holmes is előkerül. Murakami az éles eszű detektív
és bizonytalan segédje közül inkább Watson habitusát tartja rokonnak, erre utal,
hogy Sherlock Holmes feljegyzéseiből azt a mondatot emelte ki a Birkakergető
nagy kaland-ban: "Barátom, Watson gondolkodása szűk határok között mozog,
de a végsőkig konok."
ZABHEGYEZŐ A
Norvég erdő-t sokan tartják a japán Zabhegyező-nek - főleg a japán fiatalok,
akik körében a Norvég erdő kultregénynek számít. Egy csomóan azért jelentkeznek
arra az egyetemre, ahova Murakami járt (Waseda), hogy abba a kollégiumi szobába
kerülhessenek, amit az író ábrázolt. A regény 1987-ben jelent meg, és nyugatias,
friss stílusával, a szexről való nyílt beszéddel és a fiatalok problémáival
új hangot hozott a japán irodalomba. Érdekes, hogy a Zabhegyező-t Murakami fordította
japánra, de nem nagyon rajongott érte. "Egész jó, de befejezetlen"
- mondta egy interjúban. "A történet egyre sötétebb és sötétebb lesz, és
a főhős, Holden Caulfield nem találja a kiutat ebből a sötétségből. Véleményem
szerint maga Salinger sem találta meg." A Norvég erdő-ből készült japán
filmet az idei velencei filmfesztiválon mutatják be ősszel.
Dömötör
Ági
http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20100813-murakami-haruki-a-tol-z-ig-osszeallitas-a-japan-irorol.html
