Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Juan Goytisolo
TÖRÖK BUSZPÁLYAUDVAR
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre41/goytisolo.htm

 

Egyetlen Törökország-útikönyv sem említi, hogy vannak olyan helyek, amelyek különösen alkalmasak a komplex és sokrétű török társadalom különböző rétegeinek megismerésére: a nagy és kisvárosok buszpályaudvarai, amelyeknek izgató pezsgése mikrokozmoszként mutatja meg egy egyszerre energikus és türelmes nép vég nélkül halmozódó mozdulatait és gesztusait; egy olyan népét, amelyet finoman sokfelé ágazó kapcsolatrendszer gyűjt össze és szór szét. Vénák és artériák rendszere, amely rakományát egy óriási testen keresztül annak folyamatos, serény ritmusát szabályozó szívének pitvaraiba és kamráiba szállítja. A hektikusságra, idegességre, látszólagos rendetlenségre boltozatként borul a dudálás, kiabálás és ordítozás polifóniája, s ezt mindazok szakadatlan örvénylése kíséri, akik ezeknek a mozgalmas központoknak a körzetében élnek és dolgoznak; akiket áthatnak a családi fotók, az ölelések, találkozások és figyelemreméltó búcsúzások. Az utazók elvegyülnek a lézengőkkel, alkalmi munkásokkal, mozgóárusokkal, a színes árujuk előtt álldogáló taligásokkal; hordárokkal, kifutófiúkkal, és a különböző utazási irodák alkalmazottaival, akik ügyfelekre vadásznak. Néhány óra eltöltése egy otogarban elég ahhoz, hogy játékosan felderítsük befogadóképességét és lehetőségeinek egész spektrumát. A forgalom az utakon, a pénztáraknál és a peronoknál, amikor a buszok érkeznek vagy indulnak, a rohanás, a hangok a hangosbemondóból, amelyek hírül adják a következő indulást - bőségesen reprezentálja a városmag energiáját és kreativitását: a mozgó tér átváltozásait.
Hangbemondások özöne valamennyi török város nevével; bőröndös és batyus családoktól túlcsorduló utak; hajszolt, borostás, zárkózott arcok, amelyek úgy nyomakodnak előre a tömegben, mintha leszámolni valójuk volna a szembejövőkkel; anatóliai parasztok és pásztorok, akiket könnyű felismerni vad szépségükről, vidám sapkájukról és impozáns bajszukról; nők színes ruhában, hosszú nadrágban és tarka fejkendőben; nyakkendős hivatalnokok sötét öltönyben, szőkített és kissé kifestett feleségükkel az oldalukon; nagycsaládok, akik lejöttek a falujukból; vagy fiatalok szűk farmerban és pólóban elit márkák védjegyével, vagy inkább egy kétséges tanulmányútéval valamelyik híres amerikai egyetemen, akik visszatérnek a hegyekbe; telhetetlen dőzsölők, akik sült kukoricát majszolnak, lányok és fiúk, akik hatalmas limonádésüveget szorítanak magukhoz - mindez olyan gyors tempóban jön egymás után, hogy a kíváncsi megfigyelő képtelen egyes képeket bevésni.
Egy kényelmes körséta közben az ankarai vagy izmiri, vagy a tágasabb és kaotikusabb, a Topkapi területén lévő (és időközben bezárt) isztambuli otogar belsejében az idegen mégis hozzájuthat az ország struktúrájának és felépítésének röntgenképéhez. Lakóinak hatalmas energiája, mélyen elszánt, hajlíthatatlan lénye fejeződik ki a buszállomás vonzáskörébe beszippantott minden nő és férfi arcán: a Milli piyango, a nemzeti lottósorsjegy szép szál mozgóárusai körül; a taxisoforök körül, akik az utasok érkezésére várva ostábláznak; a taligájukon macunt és süteményeket áruló fickók körül; a fiú körül, aki szélsebesen karikázza föl és készíti el uborkakészletét; a csicseriborsójukat és sósmogyorójukat hangosan kínálgató legények körül; a tiszteletreméltó pátriárka körül, aki kicsi, piszkos gyékényére kiteríti műanyag övekből és szandálokból álló kincseit; a zsibárus és hervadt kéz alatt vásárlói körül. Az idegent útján egy folytonos potpuri kíséri, ami a magnókból és a mindenhol ott lévő rádiókból szól: furulyák, dobok, hegedűk, szufi táncok, anatóliai balladák, mélabús kurd bárdok, dalnokok szívtépő panaszai, akik minden lépten-nyomon ott díszelegnek a lemezborítókon, plakátokon, képeslapokon: merészen nyitott ing, a dús szőrzetű mellkasra lógó aranyláncok.
A buszpályaudvarok világa hajlamos egyre nagyobbra növekedni, és szolgáltatásainak teljes palettájával, áruival és kacatjaival szétterjedni a központ körül, mintha természetes burjánzásnak indulna. Egész üzletsorok árasztják el termékeikkel a járdákat, kinyomulnak az úttestre, a felismerhetetlenségig elmosva a határt, ami a boltokat és áruházakat a nyilvános tértől elválasztja. A látogatót ajánlatok összevisszaságával árasztják el, ostromolják, fokozatosan belekeverve a sűrű zűrzavarba: alsónadrágok, cigaretták, blúzok, fogkefék, világító órák, hatalmas vekkerek - mintha arra volnának, hogy süketeket ijesszenek meg vele -, Che Guevara képek, szerelmeseket ábrázoló képeslapok; elképzelhetetlen, szemet gyönyörködtető zsibvásár, amely leleményességben és színességben a mi utcai és bolhapiacaink izgatott világán is túltesz.
Pillantásunk a számos lacikonyha egyikére esik, ahol egy fehérsapkás szakács egy Bocuse vagy egy hajdan háromszoros Michelin-csillaggal kitüntetett konyhafonök méltóságával nyúl a vágókés után, és szeleteli a feltornyozott dönertömeget. A közönség számára láthatóan, egy vitrinben sorakoznak egymáson a polcon a török konyha egyszerű, de legtöbbször nagyon ízletes specialitásai, hogy a külföldi, aki nem ura a nyelvnek, rámutathasson arra, amire gusztusa van. Mint Törökország majdnem minden éttermében, a pincérek itt is fürgék, mint a gyík, és a vendégnek néha bele kell kapaszkodnia a tányérjába, ha nem akarja, hogy elragadják előle, még mielőtt befejezte volna az evést, és egy másikat tegyenek a helyébe. Senki nem szórakozni jön ide, vagy egy kis evés utáni csevegésre. Csúcsidőben a vendégek egy stopperóra tempójában cserélodnek: míg az egyik leül egy éppen megüresedett asztalhoz, a többiek kezet mosnak és kiöblítik a szájukat a mosdóban, mielőtt kifizetnék a számlát, és a pincér néhány csepp kölnivel elbúcsúzna tőlük.
A szomszédban egy kicsi, vendégektől zsúfolt fodrászszalon falai között a vidéki és városi népek kicsi, színes panoptikuma gyűlik össze: sapkás, vastag szemöldökű, bozontos bajszú hegylakók; modern fiatalemberek, akik folyamatosan nézik magukat a tükörben, mialatt a figaró dolgozik, és miután felkeltek, még sokáig állnak tükörképükkel szemben, mintha biztosak akarnának lenni benne, hogy tökéletes a hatás, mielőtt még utoljára előhúznák fésűjűket, aztán eltűnnének az utca forgatagában. A borbélyok alkotják az ország egyik legnagyobb és legtehetségesebb céhét, és a sebesség és kézügyesség felér modoruk sajátos rafináltságával, ahogy ezt hajmosás és masszírozás közben is kifejezésre juttatják, vagy miközben elbűvölő mosollyal kínálják az elmaradhatatlan csésze teát.
A çayhane-k vagy teázók gyakran sötét lukak, amiket Atatürk mindenhol jelenlévő képe ural. Néhányban van fekete-fehér vagy színes tévé, máshol megelégszenek azzal, hogy kedvenc kazettájuk duruzsolásával andalítsák el a vendégeket. Utazók, hordárok, vevőfelhajtók és az autóbusz-társaságok alkalmazottai csevegnek egymással, átfutják az újságok hatalmas focímeit vagy fürdőruhás, szőke lányok képeit; kártyáznak, és a foguk között tartott kockacukron keresztül szürcsölik a nemzeti italt, ahelyett hogy feloldanák a pohárban. A füsttel teli levegő és az egybegyűltek külső megjelenése emlékezetünkbe idézi az olyan írók csodálatos leírásait, mint Lamartine vagy Gautier, arról ahogy együtt ülnek szállítók, csónakosok, matrózok és kevésbé tekintélyes foglalkozások képviselői Galata vagy az Aranyszarv-öböl lebujaiban, és az európait lenyűgözik arcvonásaik magnetikus erejével, nyersen gyengéd barátiasságukkal.
A nőknek nincs saját terük, mint az oszmán időkben. A buszpályaudvarokon a peronokon vagy a járdákon várnak gyerekekkel, bűröndökkel és batyukkal körülvéve. Mások a mindig szürke és sivár várótermekben zsúfolódnak, míg férjük vagy fiuk szerencsét próbál a busztársaságok pénztárainál, vagy enni- és innivalót szerez. Csak a városi közép- vagy felsőrétegekből való nők mozognak többé-kevésbé elfogulatlanul a különben főként férfitömegben, európai módra öltözve és kifestve, fedetlen hajjal, cigarettával a szájukban, amivel igen becses függetlenségüket hangsúlyozzák. Az iszlám egyenviselet - fejkendő, esetlen, térdig érő puplinkabát - az elmúlt években egyre több hívő női követőre talált. A vallásos török nők nem azzal a kacérsággal hordják ezt, mint az irániak a rájuk kényszerített csadort, ez a viselet elcsúfítja őket anélkül, hogy klasszikusan göndörszakállú férjüket ez különösebben érdekelné, aki várja, búcsúztatja, vagy az otogar belsejében és környékén kíséri őket.
A buszpályaudvarok világa mindig újra meglepi és megigézi a látogatót elevenségével és keménységével, dinamikájával és ellentéteivel: egy népesség olykor meglepő kaleidoszkópja a kontrollálatlan kapitalista fejlődés forgatagában, annak minden velejárójával, mint a munkanélküliség, infláció, a vidékről való elvándorlás és a városi helyszűke. De néhány benyomás rikítósága tompul, amint a mélyebb kiszolgáltatottsággal átitatott képek csúsznak közéjük: egy férfi, aki egy béna aggastyánt hoz egy kicsi kocsin; egy riadt birkája körül tolongó parasztcsalád; egy rakás rozoga bútor egy busz telepakolt tetején. A kép azután egy csoport fehéregyenruhás fiúnál idozik, akik a tengerésziskola diákjai; vagy egy kifestett középkorú nőnél, aki keserű mosolyát alighanem a legutóbbi tévégiccsbol kölcsönözte.
A lárma és nyüzsgés közepette várják az utazási társaságok ügynökei az ügyfeleket, amint kiszállnak a taxiból, és a tömegen keresztül valamelyik pénztárhoz kalauzolják őket. Míg a nagyobb társaságok útvonalai lefedik egész Törökországot, addig mások kevéssé ismert vidéki utakat kínálnak, vagy bizonyos zónákra korlátozónak. De általában mindegyik rendelkezik egy kényelmesen felszerelt buszflottával, amelyek teljesítőképessége és pontossága egy pillanat alatt eloszlatja a turisták esetleges félelmeit. Az Ankarát, Izmirt és Isztambult összekötő társaságok közötti konkurencia arra kényszeríti oket, hogy ügyfeleiket mindig újabb figyelmességekkel hálózzák be. A fiú, aki a jegyeket ellenőrzi, nem csak egy üveg Coca-colát vagy ásványvizet nyújt át az utasoknak, hanem minden megállás után behinti a kezüket illatos kölnivel. Az utast az út során informálják a sofőr zenei ízlésérol és kedvenc énekeseiről is. Néhány társaság még szinkronizált amerikai filmeket is vetít, hogy a hosszabb utakon szórakoztassa az utasokat, azt kockáztatva, hogy az egy éles kanyarban vagy egy előzési manőver közben a járművezető figyelmét is elvonja. De Isten könyörületes a törökökkel, és a balesetek nagyon ritkák. A szélvédőre talizmánként festett maoallah megteszi a hatását.
A buszpályaudvarok nyüzsgő univerzuma lassan mintha a motelekben és benzinkutaknál is gyökeret eresztene, amelyek egymás után sorakoznak a kivezető utak mentén. Néhány társaság grátisz ajánlatként egy étkezési bónt is ad, de az utazók legtöbbször saját zsebből fizetik az étkezést. Kamionsoforök és az iránytaxik utasai keverednek ilyenkor az éppen megérkezett utazókkal. A sült hús illata mindenkit egyaránt a pecsenyesütők és büfék felé vonz. Kis ajándékboltok árusítják a helyi kézműipar minden lehetséges tárgyát és termékét, cipőpucolók és borbélyok ajánlgatják szolgálataikat az idegeneknek.
Keresztülutazni Törökországon mindenkinek ünnep, aki meg tudja mutatni, hogy érdemes egy ilyen útra. Egy otogar elemi ereje nem nyilvánul meg csak úgy az újonnan érkezettnek, de e nyers és vendégszerető ország lakóié sem: neki magának kell a mélyére menni, megtanulni, hogyan fedje fel diszkrét kitartással az elrejtett kincset. Egyszerűen nincs jobb annál, mint hogy egy pár órára átadja magát az ember ennek a változékony atmoszférának, betekintsen egy társadalom lelkébe, amelyben az utazás nem csupán puszta kényszeruség, hanem ablak az embertársakra és az élet gazdagságára.

VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA.
Bibliográfia
GOYTOSOLO, Juan
Hordalék
Európa, 1962
Szigeti krónika
Európa, 1964

Személyleírás
Kossuth, 1969

„Rai, egy mediterrán fajkeveredés”
Magyar Lettre Internationale, 16

„Az iszlám és a régi spanyolok”
Magyar Lettre Internationale, 23
„Éden-mozi”
Magyar Lettre Internationale, 27