Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mikor a kozákok vették át az uralmat, lezárták a fogolylágert. S mindenféle le volt zárva. Mikor a vörösök jöttek, akkor nyitva volt minden. Mehettünk, ahova akartunk. Egyszer összetalálkoztam bátyámmal. De én se néztem meg, hogy Gyula bátyám, s ő sem, egyik a mást akkor ott nem leskedtük. Voltak domokosiak, a vöröskeresztes kórház mellett volt a láger, abban. Azok kiáltottak oda a kapuba. Sapkájukra rá volt írva: 24-es honvédok! A 24-es honvédok Szeredában voltak. Maguk hova valók? - kérdeztem tőlük. Domokosiak! De ezek már ismertek engem. A nevemet is tudták. Maga dánfalvi? Az! Ne, azt a rossz lovat is dánfalvi hajtja! S hát a nevét tudják-e? Igen. Antal Gergő. Kicsoda? Antal Gergő! S már kiabálnak is utána. S jött bátyám, már tudta, hogy én vagyok. S megismertem én is… Megálltak az orosz fehérnépek. Mi van itt? Mi van itt? S mondták, hogy ne, két testvér most találkozott. A fehérnépek, akiknek a harctéren, ott volt valakijük, sírtak. Sírtak a fehérnépek! (AnG)
Szorították ott is az embert, hogy álljon be a vörösökhöz, a hadseregbe. Szorítottak. (GeJ)

Akarták, hogy legyünk katonák, én azt mondtam, katona nem leszek, katona voltam, fogoly lettem, s én nem leszek katona, akármekkora fizetést ígérnek. S nem lettem katona… (ÁbJ)

A vörösök szerették a magyarokat. Számtalan esetben a nagyobb erőt pótolták, ahol nagyobb támadást kellett csinálni, ott aztán együttesen is csináltuk. Egy pár nagyvárosban már voltak magyar alakulatok. Ott szolgálatot tartottak, meg voltak bízva bizonyos ténykedéssel, erős erővel voltak, fegyveres készültséggel. Szervezett egységbe tömörültek. (NéA)

Én úgy lettem vörös katona, hogy mikor bejöttek a vörösök, hát mi az őrséget is tartottuk a kórházban. Mikor jöttek, egy csapat hat ember volt, s egy tiszt vezette. Hát amelyik a kapunál állott, magyar katona volt. Azt mondta: Álljatok meg, ide nem szabad senkinek bemenni. Bolondok háza volt. Azt mondja a tiszt: Hát te ki vagy, fiam? Én - azt mondja - itt őr vagyok! Na, azt mondja, mától kezdve mi leszünk a parancsnokaitok. Mi fogunk nektek parancsolni, s végezzétek tovább a szolgálatot! Nem volt semmi baj, bejöttek, átvették a kórházat, s elmentek. Mikor az idő telt, visszamentünk a kadétiskolába, ott volt a tüzérezred, oda volt behelyezve. Kaszárnya lett belőle, a műhelyt újra felállítottuk, adtak mellénk patrulokat, akik vezettek minket, elmentünk a kaszárnyába, a gépeket összeszedtük, összeszereltük, felállítottuk a műhelyt, s dolgoztunk tovább. Piros cérnával. Ott is vezető voltam, a műhely főparancsnoka. Én adtam ki a munkát, én vettem fel a munkát. (PoI)

Mi inkább az orosz kommunistákkal tartottunk. Sokakat elvittek, köztük barótiakat is, önként jelentkeztek a Vörös Hadseregbe. Lehet mondani, akik munkások voltak hazulról, az ilyenek mind beléptek a Vörös Hadseregbe. Volt egy Bokor nevű fiú, egész a generálisig vitte a rangját. Később meghalt ott Szibériában. Mint vörös katona halt meg. (KáG)

Mondták nekünk, hogy a fehéreket le kell törni, változtatni kell a helyzeten. De mi azt mondtuk, ha egyszer elvettétek a fegyverünket, nekünk élet s halál között többet puska nem kell. S nem fogtunk fegyvert mellettük. Így naponta alig két kanálnyi ételt adtak, hogy kényszerítsenek rá, fogjunk puskát, de mi nem fogtunk. (CsGy)

Ezek a magyar vörösek, mind alföldi fiúk inkább. Kapták a pénzt mindjárt. Mi, erdélyiek inkább sanyargatásban voltunk addig is… Ezek a magyarok nem! Az éhezéssel nem, kaptunk, csak 8 deka kenyeret egy napra, s egy két decis csupor hallevest, egy kockacukrot a teához, s másnap délig nem kaptunk semmit a lágerben. A forradalmárok mindent felfaltak… Moszkvának kétharmada rendőr magyar volt. Magyar rendőr… Az Ural hegységben volt az a városka, ahova az uradalomból elvittek 18-ban a vörösek… (VaI)

A forradalomkor egy magyar különítményben voltam, az orosz vezetőség biztatására jött létre, alkalmas helyen, Tomszkban - az egy góc volt -, ott voltam fogoly. Magunkban, szabadon rendelkeztünk azon a helyen. A vasútvonalat elzárta Tomszktól Novonyikolajszkig, így aztán ezt az ágat az idegen légió ostromolta. Ez volt a magyarok feladata: ezt az ágat lekapcsolni, nem hagyni haladni előre mindaddig, amíg nagyobb orosz segítség is jött. Aztán megérkezett az orosz segítség, Petropavlovszktól hajón jöttek, folyami hajón, megerősödtek a vörösök, az idegen légionistákat visszafojtották, nagy kárt is csináltak bennük, mert a legdurvább módon ment a mészárlás, a gyilkolás. (NéA)

Meg aztán a magyarokban bíztak… Hűségesnek, becsületesnek tartották őket. Igen érdekes, Lenin is, s egy időben az ő legnagyobb ellenfele, a szibériai fehérek vezére, Kolcsák is magyar testőrökkel vette körül magát.

Szigorú védőséget kellett tartsunk, mert csak magyarokat alkalmaztak védőőrségbe, nem bíztak az oroszokban annyira. Akármilyen zord idő volt, a védőőrséget tartani kellett a szabad ég alatt. Én Omszkban voltam több időt, aztán Tomszkban. Aztán Krasznojárszk, Irkutszk, egészen a japán határig. A végállomáson, ott is voltam. Nagyon sok helyt voltam mozgó állapotban is. Beléptem a forradalmi seregbe. A forradalom kitörése Omszkban ért. A foglyok tudták, hogy mi történik. Titkos szervezet alakult meg, aztán mikor már jó erős volt a csoport, nagyon sok külföldi volt. Az ellenforradalmi seregbe a fehérek közé a szlávok léptek. A vörös gárdába a magyarok. Nagy táborok alakultak.. Mi szervezett egyének voltunk, később tehetség szerint kaptunk megbízatást. Úgy nevezték, hogy komiszáriát. (NéA)

Én ismertem Kolcsákot, ahol ő volt, a magyaroknak szabadott járni, de az oroszoknak nem, azoktól félt. Én személyesen ismertem, ügyes, magas ember volt. Bementünk az udvarára, ott voltak vele társalgók, bementünk hátra, ahol a hadifoglyok voltak, mert azok szolgáltak fel neki, az oroszoktól félt, abban az utcában járni sem szabadott az oroszoknak, csak a katonáknak. Félt, hogy valaki legyilkolja. (PoI)

Aztán a fehérek elől a vörösek minket hajtottak el. Onnan elvittek Irbitbe. Ott ismét laktanyába tettek, de volt ott legénység, nyolcezer fogoly, lágerben. Amikor bejöttek vörösek, elfoglalták a várost, minket kiállítottak az udvarban, s mindenünket kirabolták. Azt mondták, álljunk sorba. A legénységet már kivitték az állomásra, minket is kivisznek, el kell vigyenek, mert ha a csehek elfoglalják a várost, rosszul jövünk ki. Azok legyilkolnak minket. Pártoltak, de azért magyar őrizett minket. Az annyira őrzött, az istállónak két ajtaja volt, a két végén volt ajtó, nem engedtek ki, valami bajunkra sem engedtek. Azt mondta az egyik, ez teljesen lehetetlen, itt várni, hogy mit csinálnak velünk. Törjünk ki! S egy kiszökött, s ez a Karácsony, ez az udvarhelyi utána ment… (FaB)

Voltak olyanok is, akik a fehérek oldalára sodródtak.

Elvittek volt a frontra, Szibériába. A fehérek oldalára vittek. A vagonban dolgoztunk, mint suszterok. S mikor szükség volt, még ki is állítottak őrnek. A vagonunk úgy keresztül volt lődözve, éppen mint a rosta ki van luggatva. Valahogy nem talált, na. Mit mondjak? Nem talált valahogy. Nem mondom, na, mikor lőttek, örökké félreálltam. Nem állottam oda, hogy na, éppen lőjenek meg. (ÁbJ)

Így hömpölygött a tenger… Hömpölygött, s sodorta a sorsokat, sodorta az embereket. Elvesztek otthonok, elveszett a biztonság, el az értékek, s el az életek is. A foglyok? Ha tudták, mentették a saját életüket! Mint ahogy ezt tette a tömeg, ezt tette mindenki…

Elvittek minket Szibériába megint. Ott szabadok voltunk, mehettünk, ahova akartunk, nem volt muszáj, hogy lágerba üljünk. Akkor még a kozákság dirigált jobban. A vörösök megtámadták a kis várost, visszaverték őket… Volt ágyújuk nekik is, mindenféle - de nem tudtak dolgozni vele. A vörösgárdistákat visszaverték, egészen a láger mellé szorultak. Látszott a falunak a temploma… A templomból lőttek a kozákok, géppuskával. Egy-kettő, a templomot verték az ágyúval. Aztán visszahúzódtak a kozákok. A vörösök falukon is raboltak, a gazdákat, a kozákokat rabolták ki, prédáltak el mindent, s utoljára nem volt kenyér… (GeJ)

Személyi biztonság nem volt, az utcán a golyók úgy süvítettek el a fülünk mellett, mint a harctéren. Párosan, magányosan járó embereket csak úgy lelőttek, agyonvertek. Ilyen veszélyes időkben mindenki a fogolytáborba igyekezett húzódni. Épp így volt ez a fehér csapatok bevonulása előtt is. Aki munkán volt, bevonult a táborba. (GáI)

És ebben a hatalmas káoszban, bizonytalanságban elsatnyultak az emberi értékek, voltak, akik lealacsonyodtak, elaljasodtak, kivetkőztek még emberi mivoltukból is. Másokon a félelem hatalmasodott el. A védtelenek félelme, nyugtalansága.

Egyszer híre ment a városban, hogy a kínaiak fogdossák el a népet, a nőket, a gyermekeket, aztán kolbászt csinálnak belőlük. Hírül ment, s ezt suttogták, suttogták… Kint az állomáson várták a vonatot a katonák - voltak ott sátrak a forradalom alatt -, s elment a katona vásárolni. Hozta a kezében a húst. Jött a százados vagy miféle katonatiszt, az ő katonatisztjük, s azt mondja: Tudod-e, fiam, hogy ez emberhús? Az csak kimeresztette a szemét. Hol vetted? Ott, annál a kínainál. Hamar mentek, körülvették a kínai házát, a kínait lecsípték, s akkor aztán kínozták, mert túlságosan nem vallott, s így aztán megtudták, hogy ki, mi, összeszedtek valami hatvan kínait, aki mind benne volt ebben a bandában, amelyik emberhússal kereskedett. Fogdosták el a nőket s gyermekeket. S egyszer egy fiatal orosz katona sétált a feleségével, s beküldte egy kínai üzletbe, hogy vegyen neki cigarettát. A fehérnép bement, s nem jött ki, a férje hiába várta. Aztán bement utána. Bejött ide egy nő, azt mondja, hol van. Mert nem jött ki a boltból. Tessék, ott a belső szobában van - így a kínai -, menjen be. Gyanúba jött, s nem ment be a férfi. Hanem kijött, s a rendőrséget mozgósította. Körülvették a házat, a boltot, a kínaiakat lefogták, s bementek, s hát az asszony már fel volt vagdalva. Egy hordóban a pincében már meg volt halva. S több emberhús, ilyen női hús, s mindenféle volt. No, aztán ezeket a kínaiakat lefogták, bíróság elé állították őket, s halálra ítélték mind a hatvanat. Felállították az akasztófát, s mind felakasztották őket… Aztán így szűnt meg az üzérkedés az emberhússal. A feleségem el akart menni, de nem eresztettem, hogy meglássa. Egyszer a barátnőjével kimentek, hogy nézzék meg, mert azt mondták, hogy a temetőben halomra vannak rakva a halottak. Tavasszal letették a harc után azokat, akik meghaltak. Kiment a temetőbe a barátnéjával, s éjjel örökké ordított, futni akart, amikor látta álmában ezeket a halottakat. Egymásra voltak hányva, s meszet raktak reá, beborították, ott a mész összeégette őket, s elpusztultak. (PoI)

A végén már a megmaradásért küzdöttek… De meg lehetett-e maradni ott, ahol a kiszolgáltatottság hatalmasodott el a világban?

Amikor a fehérek átvették a bijszki tábort, korán reggel felköltöttek. Listáról, amit a táborírnok bocsátott a kezükre, olvassák fel a legutoljára bevonult emberek neveit. Szegények a ruhájuk után kapkodtak… Nem szükséges, hangzott a válasz. Elhajtják őket a barakkból a tábor kerítésén túl. Lövöldözés, ordítozás, aztán csend lett… (GáI)

A csehek, azok ha megismerték, hogy magyar vagy, fogtak le, s tettek börtönbe. Azok a kozákok mellett állottak, s tették be a magyart a börtönbe. Ki nem állhatták. (BaB)

Odajött lóháton egy leány hozzám, s kérdezte: Te magyar? Azt mondja: Téged el akarnak vinni, azt mondja, eredj, tűnjél el az erdőben, hogy ne is vegyen észre senki, aki lásson, mert jönnek a katonák, hogy vigyenek el. Elbújok ott, aztán a leány az visszajött, nem is vették észre se. Ott ülök két vagy három óra hosszat, hát nem jött senki sem. Egyszer aztán jönnek oda, s mondják, hogy na, elmentek. Akkor foglalták el a vörösek a várost. Ott meghalt akkor vagy 330 cseh katona, a vörösek körülfogták őket… A vörösek - ha valaki nem állott szembe vélük - nem bántották. Ha megadta magát, vagy beállott a pártba, békét hagytak. A falusi nép, s a városi nép is, amelyik szegényebb munkás volt, annak volt a híve. Csak a városiaknak nem volt munkájuk, nem volt ipar, munka nélkül voltak a városi szegény népek. (GeJ)

A lágerekben ekkor már egyre bizonytalanabbá vált a helyzet. Nem tudták a hatóságok - mert már alig is voltak hatóságok - biztosítani az élelmezésüket… Menekítették őket gyalog, vonattal, mikor, ahogy tudták…

Szibériában olyan gyér a lakosság, egyik falutól a másik olyan messze van, hogy rettenetes. S hajtottak. Arra a vörösek ott voltak. S akkor kezdtek tovább hajtani el. Mert a csehek mind szaporodtak a foglyokkal, civilekkel, mindennel… Tudom egyszer egy nagy tóhoz, egy olyan nagy faluhoz értünk, ahol tó volt mellette. Tatár falu volt. S aztán ott a tó mellett minket leállítottak, s úgy megfogytunk, hogy nyolcezer emberből alig volt háromezer. Megszöktek erdőkbe, szélmalmokba. Tatár falu volt. Ott sok szélmalom volt. Felmásztak a gerezden, s oda bementek. A menet ment tovább, s ők ottmaradtak… Mikor gyalogoltunk, mentünk, éjszakára megháltunk. Ha a mezőben, akkor a mezőben, ha holoszba értünk, akkor a holoszban. Az a holosz egy nagyobb község volt, ott volt a bírójuk, olyan messze voltak egyik a másiktól, sokszor egy napig mentünk, míg egyik holoszból a másikba értünk. Nagy mező volt. Hogyha olyan dolgot, pityókát láttunk, kiástuk. Murkot, effélét, meg répát is ettünk főve. Mert egyebet nem kaptunk. A falvakban kaptunk - úgy mondták, lappi, olyan nagy palacsintaféle volt, a közepe meg volt töltve valamivel, vagy befőttel, vagy őrölt hússal, ez volt a lappi. Hoztak nekünk, a civilek adtak. Egyéb edényem nem, egy nagy mosdótálam volt, abba beleaprítottuk a kenyeret… Pityókát főztünk meg sajkában, s az volt az ebédünk. Hogy ágyban aludjunk, sohasem hívtak be. Mindig a szabad ég alatt aludtunk. Nyírfaerdők voltak, ott tüzeltünk. Betakaróztunk jól rongyokkal, köpennyel, aztán korán költöttek, s hajtottak tovább. A vörösök a hátunkban voltak akkor… Egy este utol is értek. Minket reggel korán elhajtottak, s ők kezdték a harcot. Embereket fogtak el… Jók voltak általában az emberek, de csak az öregek. Sőt, már figyelmeztettek: vigyázz, mert ez kommunista! (FaB)

Egész vonat hadifoglyot elvittek Irkutszk fele. A Bajkál-tónál nagy harc volt, egy jó barátom, egy Kéki nevű pesti fiú is ott sebesült meg. A legutolsó vagont kikapcsolták Berezovkán, úgy, hogy az ottmaradt, megmenekült. (KáG)
Csúnya volt nagyon a visszavonulás. Rajtaütéssel támadták a fehérgárda-osztagokat, s az azokkal érző civileket is. Úgy, hogy sok nép pusztult el erősen. Irgalmatlan mozdulat volt. Nem irgalmaztak senkinek. Muszáj volt valahogy megtörni, mert az úri osztály nem ismert semmilyen akadályt. (NéA)

Egy darabig gyalog vittek, Irkutszkig, a Bajkál-tóig. Amikor odaértünk Irkutszkba, nagy járvány volt. Tífusz tizedelt. Koporsóhegy volt felrakva, annyi halott volt, nem bírták temetni. Annyi volt a halott! Ott háltunk meg, én egy szappanfőző üstbe húzódtam bele, hogy a tetű ne kapjon meg. Mert a tetű terjesztette a tífuszt. S amikor vittek a vonattal, reggeltől estig örökké a Bajkál-tó partján mentünk. Hol alagútban, hol szabadon, hol így, hol úgy. Ott hallottam, télen a Bajkálon jár át a vonat, mikor befagyott, úgy befagyott, hogy a vonatot megbírta. Lerakták a síneket, mondta az orosz, hogy hej, sok vonat van itt benne, mert a jég beszakadt a tóba! (FaB)

Volt egy olyan beteg is, vitték azt is, akinek nem volt se keze, se lába. Levágták egész tőből a bolsevikok. Fehérneműs kosár volt kitéve neki, s ott ült egész nap… A vörösöket nem szerették a japánok sem. Olyan sapkát, melyiken ötágú csillag volt, azt nem szabadott hordani… (KáG)

A japánok azért jöttek, hogy ne terjesszék tovább ezt az eszmét. (KáG)

Ők parancsoltak akkor Szibériában, egészen az Uralig mentek elé… Háromféle katona volt. Volt orosz katona, volt kínai katona, s japán katona. A vörösöket kiverték Szibériából. (FaB)

A fehér gárda erős volt, hát hányféle légió segítette őket? Segítette a cseh légió, a szerb légió, román légió, olasz légió, tudja a fene, valami öt erős légió, melyek felszereléssel jöttek hazulról, és mentek segíteni az orosz cárt. (NéA)

Nem sokáig. A fehérek ereje egyre gyengült, a vörösök egyre jobban erősödtek. Sok-sok magyar hadifogoly is erősítette őket. Meg… Nem kegyelmeztek senkinek. "Velünk vagy ellenünk!" Aki ellenük volt, azzal könyörtelenül végeztek.

A berezovkai tábor bevétele az könnyen ment. Akik ellenálltak, lelőtték. (KáG)
Mikor a bíróságok felálltak, nagy fegyelem alakult ki, egy fegyelmező, rögtön ítélő bíróságnál voltam, az volt a neve oroszul, hogy Csereznyicsannaja komisszariat, magyarul: mindenek feletti bizottság. Abban voltam négy évig, 1918-1922-ig. Tomszkban, ott volt a bírósági erő. Annak sok tagja volt. Csak a törvényszéki védnökség egy század katonaság volt. Azok mind magyarok voltak. Jobban bíztak bennünk a vörösök, mint az oroszokban. Ott volt városhoz közel egy hatalmas börtön, cári építmény volt, ott több ezer ember volt, odagyűjtötték, akiket halálra ítéltek. Szép hely volt, erdőség, ott aztán megásatták a tömegsírokat, a sírjukat. 300 hulla is ment egyszerre bele. Itt kérem az ellenforradalmárokat megfélemlítettük, ennek a bíróságnak a hatása nagyon erős, nagyon vérengző volt. A legkisebb ellenszegülésért a bíróság rendeletét megszegőknek, akik a beszolgáltatásnak nem tettek eleget, vagy elrejtették az élelmiszert, azt be kellett szolgáltatni utolsó cseppig, azt mind halálra ítélte. Nem kevés ember van, amelyik a bíróság elől halálba ment. A parasztokból lett a legtöbb áldozat. Nekik volt valami élelmiszerük, állatuk, s azt be kellett szolgáltatni. Nem szívesen adták. Ha rejtették az élelmiszert, az is halálbüntetést vont maga után. Az ilyeneket is kivégezték, a férfiakat. A katonaságból, a fehérekből kerültek sokan fogságba. Tisztek voltak legtöbben, mind ügyes emberek. Nem is tudtuk, csak mikor eléhúzták, és vitték a kivégzési helyre… Havonta 250-300 embert küldtek a föld alá. Az vegyes volt, paraszt is, más is került. Női bizottság is volt, férfi bizottság is, volt katonai is. Annak legkevesebb harminc szervezett bizottsága volt, tíz-tizenkét tagból, amelyikek kivizsgálták az ügyet, s ítéletet hoztak. A bíróságnak voltak egyes cellái, s innen kísérték börtönbe, aszerint, hogy ki hova tartozik. Onnan aztán éjszakánként vitték az erdőbe, ott történt a kivégzésük. A bírósági lakosztály ahogy volt, pontos felügyelést tartottunk. Nehogy rajtaütést vagy valamit elkövessenek. Az ítélethozatalokban nem vettem részt… (NéA)

Nekünk egy őrmester adta a parancsot. Harcba soha nem kerültem, csak poszton voltam. A többiek elmentek harcolni, s nem volt senki, aki a vagon mellett legyen, s kiállítottak minket. Kilenc hónapig egész télen a vagonban voltam. Láttam akkor is harcokat, kivégzést is. Nem mondom, hogy sokat, de olyan hetet-nyolcat láttam. Aztán nem is volt az ember kíváncsi, mert bújt, ugye, muszáj volt bújni, mert az üldöztetés megvolt. Olyan hamar meglőtték az embert, az igazat megvallva féltem, s bújtam. Nem szellőztetem magamat, nem mertem, mert ugye meglőttek volna… Sokan voltak olyanok, kiállott, s ahogy kiállott, rögtön meglőtték. Mondom, na jól van, meghaltál… Aztán olyan is volt, hogy meglőtték, de csak megsebesült, s ment a kórházba… Ott keserves harcok folytak. Akit elfogtak - ott fogoly nem volt -, megkötötték a fél karját, s felcsapatták a fára, s ott a fán úgy kellett annak meghalni. Hanem a lábát kötötték meg, s úgy csapatták fel a fára. Láttam kettőt ilyent. Egyiknek a keze volt megkötve, a másiknak a lába. El voltak feketedve, s meg voltak halva. Az oroszok is úgy csináltak, ha megfogták a cseheket. Foglyot nem ejtettek egyáltalán, nem volt szabad foglyot ejteni. Sok cseh volt, a csehek mind odavonultak, mind az egészből katonaság lett. Volt, aki vörös katona lett, mert megfizették, s hogy ne kelljen dolgozni, hát katona lett. Látta, hogy baj van a fronton, a fegyvert megtámasztotta, s a foglyok közé beállott. Volt olyan is, aki visszaállott inkább a fogságba, fogoly lett újra, mintsem meghaljon, mert látta, hogy itt foglyot nem ejtenek, mindenkit legyilkolnak, egyik úgy, mint a másik. Csapatják fel inkább a fákra. (ÁbJ)

Egyszer jöttek a vörösek, megindultak errefele, s a kadétokat el kellett menekíteni onnan, mert jöttek a vörösek, s a kadétiskola nem volt vörös, hanem Kolcsákhoz tartozott. S akkor a kadétokat elvitték - egy japán sziget volt, oda -, s minket a hadügyminisztérium vett át, ott műhely nem kellett, s bementünk a hadügyminisztériumba dolgozni, de még meg is szaporodtunk, nőtt a műhely, a tiszteknek dolgoztunk. A hadügyminiszternek direkt én lettem a szabója. Ott is vezető voltam. Az úgy volt, hogy odamentünk dolgozni, s ahogy dolgoztam, hát hívtak a miniszternek valamit csinálni. Én mentem fel, mert én voltam a vezető. Elvállaltam a munkát, megcsináltuk, jó volt, s akkor én lettem a hadügyminiszternek - az egy oroszországi német volt - a szabója, én kellett neki mindent megcsináljak. Igen, de telt-múlt az idő, közeledtek a vörösök, el kellett menekülni onnan. A parancsnokunk megkérdi: No fiúk, a minisztériumnak el kell menekülni, eljöttök-e velünk? Azt mondtam, el! Amikor elment az ezredes, mondom, most mit csináljunk? Abban egyeztünk, megszökünk mind. Mert arra vártunk, hogy jön a front, s akkor minket hazaszállítnak. Elég az, hogy kifizették nekünk az úti általányt, 600 rubelt kaptunk mindegyik, hogy menjünk. Azt mondta az ezredes, jönnek a szekerek, pakoljunk fel mint a szekerekre, csomagoljunk össze, menjünk ki az állomásra, melyik akar, kocsikkal, melyik szekerekkel, a vonatra felpakolnak, s visznek! Aztán úgy is volt, összecsomagoltunk. De én az ezredesre haragudtam. Mer furfangos ember volt. Aztán mikor be kellett csomagolni, a kufferokba beraktunk mindent, a gépeket felraktuk a szekérre, az apró holmit kiszedtük, s mikor készen voltunk, mentem, s jelentkeztem. Menjetek ki az állomásra, s ott aztán találkozunk! El is mentek, de mi aztán széjjelfutottunk. Én addigra már megszereztem a helyet. Volt nekem egy ismerősöm az ideggyógyászaton, magyarul mondva a bolondok házánál. Főorvos volt, annak én már dolgoztam. Mondtam neki, doktor úr, minket el akarnak vinni, de mi nem akarunk menni, mit tudjak csinálni, szeretnék ide bejutni. Azt mondja, menjen ki oda a kapuba, csináljon valami bolondságot, s behozatom magát, mint őrültet. Kimentem a kapuba, egyszer menyek vissza. Mondom: doktor úr, nem voltam olyan okos, hogy tudjak bolondságot csinálni. Na, aztán bevett betegápolónak. Ott voltunk egy darabig. Akkor éjjel, mikor elmentek, a minisztériumból egy patront visszaküldtek, s kerestek minket, hogy hol vagyunk. Mondták, hogy hát nem kaptak. A patron jelentette: "ott kint valahol isznak a piszkok, mert megkapták a fizetést, s ott valahol hevernek". Nem kaptak minket, el kellett menjenek, de már másnap elfogták őket, ki is pusztították az egészet, a miniszter, az elnök menekült meg egyedül, de aztán őt is elfogták. (PoI)

Ahogy vonultak vissza, a vörösgárda nagy erőre kapott, Irkutszkban volt, oda irányultak, de útközben nagyon sokat lemészároltak belőlük. Kolcsák a minisztereivel előre már állomáshelyet foglalt Irkutszkban, végül a Bajkál-tó partján alakult egy partizáncsoport, az külön működött, ők segítettek onnan hátulról, a Bajkál-tót körülvették, s ebben a gyűrűben bennmaradt Kolcsák a minisztereivel, aztán elfogták őket, fogságba kerültek és kivégezték. Ebbe az állomásba szorultak az idegen légionisták, akik segítették a fehér gárdát. Ott aztán nem volt mentség, a vagonokba, ahol voltak, például, a cseh idegen légióból 16 ezer személyt állítottak oda. A szerbekből 12 ezret. Ezeket gyűrűbe fogták, s sortűzzel mindenestől, vagonostól fölszámolták. Ott voltam, mikor a hullatakarítás folyt. A csehekből nem maradt egy sem. Arra számítottak, hogy Vlagyivosztokba mehetnek, onnan kimentek volna külföldre amerikai segítséggel. De a Bajkál-tónál meglepték, úgy hogy nem tudtak sehova se menekülni. Kolcsakot Tomszkban ennél a börtönnél végezték ki. Ott voltam a kivégzésekor. Nagyon szerette a halálos ítéleteket hozni a csapatánál, s ez kiderült itt is a hatóságnak. S egy vörös tiszt vállalta s kérte az elbánásmódjukat. 11-en voltak a minisztereivel együtt. Nyílt gyűlésen magas pódiumra helyezték őket, teherautón, s ott elmondták, hogy melyik mit követett el. Kérték, hogy amit ítéltek, hajtsák végre, végezzék ki őket, s ne kínozzák. Ezt ők kérték. Először a minisztereit végezték ki, adtak a kérésükre. Aztán Kolcsákot legutolsónak hagyták. Kapott szóbeli leckét, gondol-e rá, hogy mit csináltak, mit végeztek a néppel. Golyóval lőtték agyon. Parancsnok volt, Szibériának egy részén külön fejedelem. (NéA)
S ezzel győzött is a forradalom, az egész hatalmas ország a vörösök kezére került. Hogy többet már nem volt szükség idegen fegyveresekre, a foglyokat rendre leszerelték.

Volt egy rendelet, év szerint szerelték le, akik bent voltak a forradalomban. Én egy kicsit spekuláltam, a korhatáromat nem nyilvánítottam, így kerültem szabadságra, hogy hazakerüljek. Meguntam volt ott is azt. Már nem volt szükség a külföldiekre… Azért tartottak, nem dobáltak el, de nem volt szükségük reánk, mert már meggyőzték a belső munkások, azok szervezték a munkahelyeken és mindenütt. (NéA)

Voltak, akik hazahozták az eszmét…

Lenin nem akart egyáltalán urat ismerni, csak munkás embert. Akik egyenruhában járnak. Lenin is úgy járt, mint a géplakatosok. Azt mondják - ő meghalt már 24-ben. Kijevben volt egy nagygyűlés, mikor jött le, azt mondják, egy zsidó asszony lelőtte… Úgy mondja az írás: Lenin meghalt, de Lenin él és élni is fog. (GeJ)

Én a durvaságnak, gorombaságnak nem voltam híve, s ma sem vagyok. Végső soron nem volt mentség, oda kellett állni. Ott nem volt más kiút nekünk. Más mentség nem volt. Vagy velük, vagy ellenük… (NéA)

HAZA! DE HOVÁ?

A háború Oroszországgal 1917 őszén végetért… És még 1920-21-22-ben is Ázsia tele van magyar hadifoglyokkal. Miért? Ott rekedtek! Ott rekedtek a felfordulásban, ott rekedtek a messzeségben, a sok ezer kilométeres távolságokban. A régi hatalom már nem, s az új még nem tudott foglalkozni az ő sorsukkal. S nem a hazájuk sem, az is széthullott, szétesett… És ők? Lelkükben otthon voltak mindig… Magyar nótákat énekeltek, magyar álmokat szőttek…

"Ma is rabbilincsben rengeteg sok magyar,
Szíve majd meghasad, szabadságért él-hal,
Ismételten hozzád esedezünk tehát,
Hallgasd meg e népnek szívbeli fohászát,
Add vissza még egyszer csendes nyugodalmát,
Add vissza, ó, kérünk, drága szabadságunk!" (CsGy)

Gondoltuk, mi lesz a vége ennek a mulatságnak? Nem lesz vége? Aztán gyűlést hívtunk, akkor jelentették, hogy hát mi van. Hát mi van, nem vagytok jól? Nem otthon vagyunk! Na, akkor össze kell gyűlni, küldjünk be embert. Három embert küldjetek be, be kell küldeni a városba. Hát legyen! Hármat kiválasztottunk, két hétig odavoltak, s visszajöttek. Jártunk, azt mondják. Hát volt-e valami előnyötök? Azt mondták, elvisznek hamarosan. Eltelik az az idő, megint kézbevesszük. Azt mondtátok ti, hogy mentek. S mit hoztatok? Semmit! Nem jártunk sehova! Na, ez szép! Azt mondja: Úgy sem ér semmit! Na, mondom, hát jól jártatok akkor. Megint gyűlésezünk, de most olyant választunk! Hogy menjenek oda, ahova kell. Aztán bementünk Szaratovba, oda bementünk, a közeli nagy városba. Sok katonaság van ott. Bementünk oda, aztán kezdtünk tanakodni, haza kell menni… De már senki se fogadott. A mi ügyünk a mi ügyünk maradt… (BaB)

Nem egyformán tűrték a rabságot. Volt olyan, aki még a háború alatt megszökött, s sikerült is hazajutnia.

Volt eset, hogy el tudtak hadifoglyokat szöktetni. A púpos teve hátára feltettek két felöl két zsákot a teve két oldalához, a fehérnépeket is úgy vitték. Egyikbe belebújt egyik fogoly, a másikba másik fogoly. A zsák száját felül összekötözték. A teve le volt feküdve, s felült a gazdája is a hátára… Aztán felkelt onnan, feltápászkodott az állat, s ment… Voltak, akiket így vittek át Perzsiába… Vagy a Veres-tengeren át szállították. Átkerült Perzsiába, ott adtak pihenőt négy-öt napot, s Perzsiából csak hazaengedték őket szülőföldjükre… Volt egy bácskai őrmester, Harangozó Mihály nevezetű fiatal legény volt. Mondta nekem is, hogy menjek, de nem volt pénzem. Neki még volt annyi, hogy egy másikkal elvitték őt. Hazakerült, hazament Magyarországra, s hogy valameddig otthon volt, behívták ismét katonának. Ez, hogy elszökött, 15-ben történt, s 16-ban már találkoztam vele. Újból, másodszor is hadifogságba került. Az Ural hegységben vasutat építettünk. Ott éppen kísértek egy csomó hadifoglyot. Kiabáltunk le nekik, hogy: "Hová valók vagytok?" Akkor megismert engem, s azt kiáltotta ki a sorból: Szervusz, Tódor! Hogy vagy? Élsz-e még? Mondtam, hogy igen. Ki vagy, bajtárs, ki vagy? Harangozó Mihály, azt mondja. Hát hogy kerültél ide? Majd - azt mondja -, ha találkozunk, elmesélem. Aztán kérdezte, hogy egy Zingerlo nevű hely még messze van-e ide? Kísérték őket nagy csapatban. Hát - mondom -, van még vagy 20-25 kilométer, mert a vonalon sokat dolgoztunk hadifoglyok, egy vasútépítő mérnök vett volt ki a táborból minket. Azután egy vasárnap elkérezkedtem a mérnöktől, engedje meg, hogy kíséret alatt menjek el, s ezt a kollégámat keressem meg. Azt mondtam, testvérem, de nem testvérem volt, hanem régi fogolytársam. Aztán elmondta Harangozó ott nekem, hogy őt keresztülvitték Perzsián. Átvitték a Vörös-tenger partjára. A mohamedán, aki vitte őket, átalment velük a kompon a vízen. Túlfelől letette, s ő jött vissza… Ők már akkor szabadlábon voltak. Volt ott hadifoglyok gyámolítója, aki fogadta, s ellátta őket élelemmel, itallal, tiszta fehérneművel, s onnan hazaengedték aztán bizonyos idő után. Tíz napot beszélte, hogy ott voltak, s akkor hazaengedték Magyarországra, de Magyarországon egy pár hónapig volt szabad ember. Mivel a katonai rendfokozata neki őrmester volt, újból behívták újonckiképzéshez. Az újonckiképzőket behívták, s mikor a kiképzésnek vége volt, kivitték a frontra, akkor őt is kivitték. Így másodszor is fogságba esett… (TóGy)

Volt, aki csak úgy, nekivágott a nagyvilágnak. Fel a vonatra, s irány Európa, az Ural! Vagy: bármerre, csak haza! A szerencsésebbeknek könnyebben ment! Vagy legalábbis valamivel könnyebben!

1918. április 10-én jöttünk át a fronton, a határon, be Lengyelországba, ott hoztak keresztül. Elvittek Prágáig, ott szedték külön a nemzeteket. Megfürösztöttek, s onnan indítottak haza Magyarországra. Trencsén megye, Zsolna felé jöttünk. Ahogy átjöttünk a határon, egy zászlóalj katonaság várta a vonatot. Megállottak, tisztelegtek, beszédet tartottak, fogadtak. Amikor szünetet adtak, közöttünk is volt tiszt, az is beszédet tartott, Isten veled, Isten hozott, olyan beszédet. Az egész zászlóalj közé befutott a fogoly társaság. Nagy örömben voltunk, egymást csókoltuk, hogy hazajöhettünk. Felültünk a vonatra, elindultunk Zsolnára. Hozták a nővérek a kávét, ettünk, megfürösztöttek, megborotváltak, ágyat adtak, lefeküdtünk, 14 napig ott voltunk megfigyelésre Zsolnán. Aztán vittek vissza Prágába, ott volt az ezredünk. Kérdi a kadétocska, mi bajom van. Nem látja itt a nyakamat? Hol kaptam? Mondom: Szibériában. Voltam hadifogoly? Igen. Kommunista, azt mondja, hogy én kommunista vagyok… Aztán kaptunk három hónap szabadságot, s kitört azalatt Magyarországon is a forradalom, s nem kellett visszamenjünk. (CsGy)

Sokaknak az örömét megkeserítette az elválás szomorúsága. Az elválás attól a jóságtól, melegségtől, mely a keleti emberek lelkét betöltötte. Arra gondoltak, mi nem vagyunk annyira jók! Mi nem tudunk olyan meleg lelkűek lenni, mint azok! Valahogy ridegebbek, magunkra figyelőbbek vagyunk. Keleten jobban megőrizték az emberi jóság minden civilizációtól, civilizáltságtól független és megrontatlan érzéseit.

"Anyám" is sírt, mikor jöttem el… Az idősebb asszony. Volt ő s az ura, s a fiatal három gazda s a feleségeik, s a gyermekek mind egyhelyt laktak. Aztán mindegyik szeretett, s mikor jöttem el, sírtak mind. De már kellett jönni! Akarták, hogy házasodjam meg. Lett volna egy sógorasszony, de nem álltam be, mert mondtam, hogy jön egy baj, s akkor összekötnek, s ott kell maradjak. Nem lehet. Aztán eljöttem. Kívánkoztam haza. Még 19 éves voltam, hogyne kívánkoztam volna haza! Akkor még az élet cukor volt itthon, de aztán elromlott… (BaB)

Volt három menyecske gyermekkel. Úgy sirattak a gyermekek, mintha apjuk lettem volna. Azt mondták: Ne hagyj el, ne hagyj! Hogy maradjak ott… De nem! Aztán két nagy zsákot megtöltöttek szárított kenyérrel, hogy nekem az úton legyen. Egy másik zsákba tettek megint friss kenyeret. A friss kenyér nem állott sokáig, de egy hétig, kettőig igen, mert sokáig jöttünk onnan. 31 nap jöttünk onnan a vonaton s hajón, míg hazakerültem. S még tovább. Mind abból a kenyérből éltem. Azt csupa jószántából, emberségből adta. (GeJ)
Édesapám szökve jött haza, 18-ban megszöktek. Egy vasárnap délután, nyár volt, édesanyám fogta a két gyermeket, engem s az öcsémet, s mentünk fel a faluba valahova fát vásárolni, mert ez júliusban történt. S mikor jöttünk vissza, egy tanítócsaládhoz bementünk. Azok készültek az állomásra, várták a fiúkat, az is valahol katona volt, s várták. Mondták: Gyere, Katica, ne örökké ülj otthon, gyere te is. S kimentünk az állomásra, anyám is jött, nyár volt, kisétáltunk szépen az állomásra, robogott a vonat be, s hát apám a lépcsőn állt. Mi még úgy tudtuk, hogy Oroszországban van. S ez a bizonyos Dónátné, akivel mentünk, elkiáltotta magát, hogy: Ne, Blénesi! S arra én is s az öcsém is a vonattal versenyt futottunk. Kiáltottuk: Édesapa! Édesapa! Mindenki kinézett, azt hitték, a vonat valakit elvágott. Azt mondja: Mért lepődtetek úgy meg, hiszen táviratoztam. De a távirat három nap múlva jött meg. Mi elég kicsik voltunk, mikor ő elment, s amikor katonát láttunk, s szőke volt, s magas volt, örökké mondtuk édesanyámnak, kérdezze meg, nem Blénesi Károly-e. S mikor elkiáltotta magát Dónátné, akkor mondom ordítottuk, hogy: Édesapa, Édesapa! Mentünk a vonattal versenyt, s a két kezünket fogta. Sovány, magas volt, beteges, az asztmát ott szerezte, azután abban is halt meg. Tüdőasztmája volt, szívasztmája, azzal rengeteget kínlódott… Jegyzeteket is készített, s mikor a második háborúban menekültek, azok ottmaradtak Csíkban, s elvesztek. (KoS)

Amikor a csomakőrösi Ferencz Imre elindult a falujából, ahol már-már otthonra lelt, kigyűlt az egész nép a pap vezényletével, mindenkit meg kellett csókolnia, úgy búcsúztatták el. Sírtak az emberek, mint amikor a legkedvesebb hozzátartozójuktól kell elválniok…
A legtávolabbiak, a kelet-szibériaiak még 1921-1922-ben is ott voltak, végigélték a polgárháborút, s csak azután gondolhattak arra, hogy valamiképpen haza kellene kerülni.

Vojennij plennyik… [Hadifogoly] Ez a név nekem nem tetszett, nem a nevemen szólítottak, hanem örökké azt mondták: vojennij plennyik! Hát nem tetszett nekem sehogy sem, azt mondtam, jövök haza. Hogy a fogoly nevet váltsam el. S eljött ennek is a napja, 21-ben. Elengedtek olyanformán, hogy a többiek jöttek, a parancsnoknak adtam 500 rubelt, hogy minket is hozzon el! Ígérte, hogy ekkor s ekkor legyünk készen, s elhoz. Előkészítettem volt egy zsák száraz kenyeret, előbb megsütötték, akkor újra felvagdaltuk karécokba, s megsütöttük a kemencében. Ők úgy nevezték, szoharin. Aztán a zsák száraz kenyérrel elindultam volt. A parancsnok azt mondta, ekkor s ekkor legyünk készen, mert jönnek a másik vonattal, foglyokat hoznak, két emberrel kevesebbet hoz onnan, s legyünk készen. Készen is voltunk, mikor jött a vonat, fogtuk a zsákot, s ülhettünk fel. Elő volt készítve a helyünk. Senkinek sem szóltunk, megfizettük annak az egyénnek, aki elhozott, felültünk a vonatra, s jöttünk. Onnan a vonatból néztem, a kicsikém hogy zokog a vasúti sín között, de nem törődhettem vele, mert akartam jönni haza. Úgy mentünk neki a tengernek, aztán Németországba, Stettinbe vittek, úgy jöttünk haza 1921-ben, karácsony harmadik napján. (ÁbJ)

Ám a legmesszebbiek - több mint tízezer kilométerre itthontól - mind csak ott maradtak. Berezovka, Vlagyivosztok, Usszurijszk tele volt magyar hadifoglyokkal…

Múltak az idők, s az amerikai magyarok megmozdultak, s tízezer magyar hadifoglyot hazahoztak. A Szvetlanszkaja ulicán volt a magyar követség, elmentem, bemutatkoztam, de tudtak rólam. Azt mondták: magát nyilvántartjuk, de azért menjen be a táborba, azokat szállítjuk haza elébb, akik hamarabb fogságba estek. Előbb a 14-eseket, aztán a 15-16-osokat. Menjek vissza a lágerba, ott biztosabb. Így egyedül elkallódom. Visszamentem… Vlagyivosztokban dr. Dávid és dr. Kovács István felállították az amerikai missziót, s írták össze a magyar hadifoglyokat… Tízezret szállított haza az amerikai magyarság. A mi hajónk egy francia hajó volt… A Neumann gőzössel 3000-en jöttünk haza. (KáG)

A hadnagyunk, Éhos már előre elment, neki előbbre jött egy francia hajó. Tudja a fene, hogy hívták. A jugoszláviaiakat elvitte… Mi ottmaradtunk, vártunk… Jött egy újabb hajó… német hajó volt, de az angolok elvették, angol fennhatóság alatt járt, élelmet hozott Oroszországnak, s hogy ne menjen üresen vissza, ő azt mondta, foglyokat elvisz haza, 102 dollár az útiköltség. Nekünk már elég volt! Azt mondták az oroszok, először a sebesülteket viszi haza, azután a semiszli [przemyšli] foglyokat - ott volt egy erődítése a magyaroknak, egy vár, ott csak akkor adták meg magukat, mikor az utolsó lovat is megették -, mert azok voltak a legrégebbiek. Negyven kilométerre voltunk Vlagyivosztoktól, ahonnan a hajó indult. Felmentünk oda mi is. 1200-at vettek fel, de oda bejutottunk mi is, de csak úgy, mint semiszli foglyok… 52 napig jöttünk…
Oroszországból nem jöttünk egyenesen, hanem átmentünk Japánba, Nagaszakiba. Az egy öbölben volt. Mint egy mosdótál, úgy nézett ki az a kikötő. Oda átmentünk, javították a hajónkat. Volt olyan is, hogy a barátját szalmazsákba bújtatta, s úgy, mint csomagot vitte fel a hajóra. S nem merte addig kiengedni, míg a hajó el nem indult. Akkor már nem tudták letenni. Az úgy örvendett! Mert a zsákból kibújt, bebújt az állatoknak a jászola alá, ott töltötte a napjait. Amíg a hajó elindult.
Aztán ott voltunk Japánban tíz napig, a kikötőben lehorgonyozva, s motorcsónakkal jártunk ki a szabadba… Rokonok voltunk, rokonnak tartottak. Nagyon udvariasak voltak. Erősen jól bántak velünk a japánok. Motorcsónakon kijöttünk a városba, Nagaszakiba, néztük a kirakatokat. Egy asszony jött egy kicsi gyermekkel, olyan három éves, négy éves lehetett, s a gyermek ott az út közepén elesett. Odaszaladtam, felkaptam, mert jött egy autó. Nem tudom, mit mondott nekem az asszony, mérgesen beszélt velem. Elég az hozzá, hogy az asszony ura az angol bank igazgatója volt. Azzal is találkoztunk. Aztán az asszony elment a gyermekkel. Mi néztük tovább a kirakatokat, s így a karomra rátette a férfi a kezét. Megfordulok. Japánul beszélt, jeleztem, hogy nem tudok. Oroszra tért. Úgy tudtam már annyit, hogy mondtam, az az asszony megszidott engemet. Ez az én feleségem, mondta. Megszidott, hogy a gyermeket felszedtem az útról! Aztán azt mondja, hogy mi ketten menjünk vele el, mutasson be a családnak. Hogy ezek a magyarok - így mondta - "a mi rokonaink". Nem mertünk elmenni, néztünk egyik a másra. Nem baj! Egyet füttyentett, két kuli odajött a kocsijával. Üljünk fel reá. Ő is felült, menjünk be együtt a hajóra. Elmentünk be a hajóra. Mikor mentünk fel, a hajóskapitány meglátta, odaszaladt, összeölelkeztek azzal az emberrel, ott beszélnek együtt, aztán mondta a kapitány, ez minket kettőnket kér, hogy menjünk el vele, hogy mutasson be a japánoknak, hogy rokonok vagyunk. Tíz napig áll itt a hajó, s ő tíz napig ellát minket mindennel! Na jó! Elvitt sokfelé. Furcsa volt nekünk az ő építkezésük. Annyi szobát csináltak a házban, amennyit akartak, tologathatták a falakat. Ott étkeztünk velük. Reggel, mikor felkeltünk, a kulik vártak, s a kulikkal mentünk ki vidékre is. Megnéztük a pagodákat, múzeumokat néztünk, falut mutatott meg nekünk, hogy milyen az. Nagyon jó volt. Tíz nap múlva visszavitt a hajóra, megköszönte a kapitánynak, hogy elengedett, nekünk is meg, de felcsomagolt minket úgy, mint magyarokat, hatalmas selyemszőnyegeket, perzsaszőnyegeket, ezeket vigyük haza a mamának, pipát, amibe mint a selyem, olyan dohányt tettek - beletette a néger a füvet, meggyújtotta, kettőt-hármat szívott, s akkor egyet aludt. Adott olyan pipát, hogy azt vigyem a papának. Sok mindent adott. Konzerveket adott, ananászt, banánt, húskonzerveket az útra, s aztán visszafuvaroztak minket a kikötőbe…
Elindultunk Sanghajba, az volt a legközelebbi kikötő. Ott voltunk öt napig, mert vizet vettünk fel, ivóvizet… Aztán tovább mentünk, nem engedtek az amerikaiak kiszállni. Azt mondták, ők nem szólnak bele, de nem biztos, hogy aki kimegy, jön-e vissza, mert ezek itt gyilkosok. Féltek, hogy valami baj lesz velünk. De láttam a nagy kőfalat is, amivel körül volt kerítve Kína. Ott Sanghajban olyan széles, hogy a szekér megy a tetején. Mondták, a kínai császárnak minden évben egy nap szántani kellett. Benne volt az uralkodói szabályzatban, hogy egy nap szántott a császár is, mert földműves nép volt a kínai. Nagy, erősen nagy kikötő volt Sanghaj. Aztán a kínaiaknál sok volt a fehérnép. Ha leányka született, nem is várták, hogy nőjön meg, dobták a vízbe. A Sárga folyóba dobták bele.
Onnan tovább mentünk a tengeren, Előindiába, Szingapúrba, ott kötöttünk ki. Szenet vettünk fel. Fűtőt váltottak, az Egyenlítő közelében jártunk, fehér ember nem bírta azt a forróságot. Sötétbőrűeket fogadtak, azok voltak a fűtők. Járkáltunk a városban, amerikaiak voltak ott. Azok a déli kikötők mind amerikaiakkal voltak tele. Ott vettem egy majmot, mint egy kis macskakölyök, olyan majmot vettem, azzal szórakoztunk a tengeren… 52 nap hosszú idő. Ott volt kilenc sziget, mint hogyha ültették volna, Nikobar szigetcsoport. Olyan közel ment a hajó, hogy hát kiláttunk oda. Láttam, Ausztráliából egy család fatönkön jött haza oda. Két ilyen nagy fatönk, s egy léc be volt fúrva, hogy ne tudjon eldőlni. Meglovagolták, kölykek is voltak rajta, s hazajöttek… Gazdag vidék… Így mikor kikötőbe ért a hajónk, a révkalauz elénkbe jött, s csak úgy engedtek be… Lehorgonyoztunk, de a kofák, hej, meglepték a hajót. Hozták a déli gyümölcsöt, ételt, mindenfélét hoztak oda. A majmot elengedtem, az úgy lopott, mint a cigányok. Az én majmom kicsike volt, egy kókuszdiót hozott el, alig bírta, de elcipelte. Annyi narancsot is hordott, de neki adtuk, meg is ette. Kacagtuk, olyan dolgokat csinált. Felment az árbocnak a tetejére. Félt különben a matrózoktól, azoknak volt egy angóra macskájuk, az angóra macskát megverte a majom, s félt. Megmondták nekünk, vigyázzunk a majmunkra, mert bedobják a tengerbe. Vigyáztunk, mikor ment, örökké mentünk vele. Egészen Triesztig hoztam… (FaB)
Mikor Vietnám fővárosába, Saigonba értünk - annak idején francia gyarmat volt -, nagyon szép város, ott a Mekong folyón hogy mentünk fel a civilhajón, kiabálták: mágyár, mágyár, kommunist, kommunist! Pedig mi azok voltunk, akik nem voltunk semmik, a kommunisták ottmaradtak. Először francia katonák voltak Saigon kapuja előtt is, s nem engedtek ki a táborból, de volt nekünk egy zenekarunk, hatvan tagból állott, úgy játszottak, mint egy család, azokat bevitték, s nekünk az volt a kérésük, engedjék az ő hadifogoly társaikat is nemcsak a táborba, hanem hogy járkáljanak is a városban. S meg is engedték erre. Aztán a Szuezi-csatornánál is álltunk vagy négy napig, míg a Neumann gőzös szenet és vizet vett. Úgy jöttünk, hogy tudtuk, itt Románia van, elveszett a hazánk… (KáG)
Szingapúrból Ceylonba mentünk. 17 nap mentünk, amíg odaértünk. Vettem egy láda teát, olyan olcsó volt ott minden. Két nap voltunk ott, s akkor mentünk be a Szuezi-csatornába, láttuk Szuezt is. Ott a Vörös-tenger össze van kötve három nagy tóval. A madarak ezreit láttuk ott a szigeteken. Rengeteg sok madár volt, különösen vándormadár. Vasút vezetett a csatornán keresztül, kinyitották, s csak egy hajó tudott elmenni. Voltak olyan bevágások, s ha szembe is jött hajó, az egyik behúzódott oda, s úgy ment el a másik. Port Said kikötőben vettem 2000 cigarettát. Nílust. Felszereltem magam jól. Onnan a Földközi tengeren, s fel az Adrián Triesztig. Mikor kiszálltunk, ott voltak a magyarok, a jugoszlávok s a németek. Vitték el a németek a németet, a magyarok a magyart. Mi odaálltunk a magyarokhoz, de kiválogattak, hogy erdélyiek vagyunk, s otthagytak. Azt mondták, Magyarországon annyi a nép, csuda, hogy tudja tartani. Maradjunk csak ott, haza kell menni oda, ahova valók vagyunk, ahova tartozunk… Nyolc napig vártuk, amíg a románoktól utánunk jöttek. Előbb Bécsbe vittek, Magyarországot kikerülték velünk… (FaB)

Tudták, hogy a hajó érkezik meg. Ott mindenki kimászott, melyik hova tartozik, nem tudták pontosan a határokat, a határszéleket, hogy na, melyiket merre irányítsák. Ott kiáltották, hogy romániaiak, magyarországiak, jugoszláviaiak, Szerbiából voltak, Horvátországból, vegyesen voltunk. Mi azt mondtuk, Romániába jövünk. (GeJ)

- Hát na, megjöttél? - kérdezte édesanyám. - Meg. Megjöttem, hálistennek! De igazán boldog lenni nem tudtam. Amit hoztam, s amit a japánoktól kaptam, Halminál, ahogy átléptük a határt, mindent elszedtek, mindenünkből kifosztottak az ország új urai. Úgy fogadtak minket, mintha valami ellenségek lennénk… (FaB)

Kicsit elváltoztam volt biztosan, mert ahogy hazajöttem, s anyámnak mondom, hogy anyám, ő azt mondta: Értem, hogy fiam vagy, de mondd meg, melyik vagy? Mert halálhírem jött nekem is, a testvéreimnek is. Itthon eltemettek. Egy héten három fiát temette el a lelkében anyám… (ÁbJ)

JAJ, MEGINT!

Aztán megérkeztünk Szibériába… Mikor megérkeztünk, letakartuk a kocsi alján vágott lyukat, hogyha fel talál jönni a katona, nehogy meglássa, s mikor leszállottunk, úgy hagytuk aztán. Hát mind összeestünk, nem tudtunk bemenni a lágerba. Olyan gyengék voltunk, nem tudtunk aztán felállni a lábunkra. Ott lökdöstek, ott káromkodtak, ütöttek erről, ütöttek túl, hogy menjünk, lépjünk, menjünk valahogy be, nincs messze a láger. Aztán jött valaki lószánkóval, löktek ott egymásra, a fejünk is érte a havat s a lábunk is, amelyik alul volt, fel oda a szánkóra, felpakoltak, s úgy be a lágerba. Bevittek, aztán be egy istentelen nagy fürdőbe, fürösztöttek, fertőtlenítettek minket. Hát tele voltunk tetűvel, annyi volt a tetű bennünk, hogy már kezdtek meg. A fürdőben leborotváltak, lenyírtak, bekenték mindenütt, a hónunk alatt, mindenütt az egész testünket, szakállunkat le, aztán mikor megvolt, akkor bekentek valami kenőccsel, olyan fertőtlenítővel. Az úgy csípett! Na, én istenem, pusztítsd el! Lefürösztöttek, adtak más ruhát, oroszt, pufajkát s ilyesmit, ami volt nekik. Felöltöztettek az ő ruhájukba, aztán ottmaradtunk a lágerben. Hosszú bunkerek voltak, priccsek csinálva… No, reggel olyan nagy facseberben, fabögrében hoztak ételt, mindenkinek adtak egy kanállal, s egy kis karéj kenyeret. Az a leves olyan zöld paradicsomból volt, s káposztával, hallal… Sose felejtem el a legelső ételt. Igaz, hogy már meleg volt, na, az éhes ember megeszi… (NaGy)

Alig két évtized telt el azóta, hogy 1922-1923-ban az utolsó magyar hadifoglyok elhagyták ezt a tájat, s hazatérhettek felfordult, szétzilált, szétszabdalt szülőföldjükre, de mintha bérletünk lett volna Ázsiára, 1941-ben már megérkeztek az újak! Ugyanoda, és mintha mégis máshová. És főleg: más emberek közé. Nemcsak az országukat - akárcsak a mi szülőföldünket is - "cserélték ki", "nevezték át", kicserélték a hatalmas birodalom minden területén, így az ázsiai steppéken, a folyamok völgyeiben és a hegyekben élő emberek lelkét, arcát is… Az egykor békés, barátságos, segítőkész népek mintha már mások lettek volna…

Ahol megállott a szerelvényünk, kőzáporral fogadtak a gyermekek. Az ablakokon ömlött be a kő. Olyan nevelést kaptak, hogy azt hitték, mindenki germanszkij fascsiszt, germanszkij fascsiszt. [fasiszta német] Én is germanszkij fascsiszt voltam… (BaGy)
És mindenkit gyűlölni kellett! Csak az öregekben lehetett a régi típusú, gondolkodásmódú emberekre ismerni. A fiatalok már mások voltak. Őket az új rendszer a maga arcára szabta. És különben is:

Ez egy büntetett terület volt… Azt mondták az oroszok, akik olyan öregek voltak, mint én most, oda csak azt visznek, aki valami bűnt csinált. Ott nem lövik agyon, nem akasztják föl. Volt ott sok ólombánya. Aki nagyobb bűnös volt, ólombányákba tették. Aki ott kihúzott két vagy három évet, azt vihették aztán akármerre. Annak vége volt. Voltunk egy vasárnap lent takarítani a bányában, s ahol reácseppent az ólomkőből az embernek a testére, az abban a pillanatban rágja ki. Az úgy megfőzi a tüdőjét, hogy két-három esztendő leforgása, aztán többet abból ember nem lesz. Foglyokat erőszakkal nem tették oda, csak aki önként akarta, azt. Az ő népüket vitték, az ő saját népüket, akik büntetett előéletűek voltak… Nekünk nem volt lehetőségünk, hogy tudjunk velük beszélni. Ők sem éltek jól, láttuk, hogy az öreg emberek a konyha körül őgyelkedtek, s a halfejet s a krumpli héjat szedték össze… Mondták is: Hleb hleba malo… Nyet hleba! [Kenyér, kenyér, kevés… Nincs kenyér!] Mindennap hozták maguknak a tűzifát. Kérdeztük, nyáron miért nem hordtatok magatoknak? "Mert honnan tudjam én, hogy hol leszek a télen? Hová visznek el? Hol kell élnem, ha egyáltalán hagynak élni!?" Volt egy kicsi igazolványuk, úgy mondták annak, piszajka [irat]. Abból a körzetből ha én mentem ki, ha az orosz, az oroszt éppen úgy elfogták, mint engem. Megvolt az a bizonyos mozgási kör, ott mehetett, de ha a körzetből kiment, elfogták… Öngyilkosság lett volna onnan elszökni. Egy megpróbálta, elment be a városba, ott lefogták, visszahozták, s büntetőlágerba vitték… Az egész Szibéria egy hatalmas büntetőláger volt akkor… (AnJ)

Idegen terület, elidegenedett, elidegenített föld… Sejtelmes föld, évezredes nyomok földje…

A tajgától északra eső steppe vidéke feltétlenül ez volt az ősmagyaroknak a s a hunoknak a vonulási vidéke, egész az Uralig. Ott merenghetett az ember, mikor látta a nagy nyírfaerdőket. Nálunk szerszámfának hívják a nyírfát, s egyik alapanyaga a faragászat és a szerszámkészítés mesterségének. Ahogy mi a fenyőszurkot vesszük ki a fenyőfának az oldalából rovátkolással, ugyanezt csinálják ők a nyírfával, bevágják az oldalát, s alája tesznek egy edényt.. Lehetőleg fából. És a nedűje kifolyik a nyírfának, nagyon finom szaga van, úgy hívják, hogy juft… S isszák, mindenre felhasználják… Egyszer üres platókon vittek, mindenki lelógathatta a lábát, úgy mentünk. Egy német leesett, beesett a két kocsi közé, s a vonat elvágta. A vicinális megállt, aztán ment tovább, én és két másik hadifogoly ottmaradtunk, el kellett földelnünk. A vasút mellett - közvetlenül az Ob folyó peremén van a vasút, a folyó a mélységben, s itt a felső részen, - a vasút mellett kellett eltemetni az illetőt. És leásunk körülbelül egy olyan métert, és uram, egy csónakot találunk. Egy csónakot fenékkel felfelé. Felbontjuk a csónakot, s alatta találunk két csontvázat. Két csontvázat ebbe a fekete szénbe temetve el. A rendes agyagrétegre behordtak egy csomó szenet, és a szénbe temették el az illetőket. A szénre rá volt téve ez a fordított csónak. Meg voltak borítva az egykori halottak… Odajöttek mindjárt a kirgizek, s nézték, hogy mi hogy temetünk. Kérdeztük, kik lehetnek ezek az emberek… Azt mondják, hogy ezek öreg-öreg, régi-régi halászok. Öreg régi halászok, akik a folyó mellett halásztak, s meghaltak, ott temették mindig el az ilyeneket. Na, megjegyeztük… Szatmárnémeti környékén van egy temető, még a kopjafáik is mind ilyen csónakosra vannak csinálva, úgy is hívják, csónakos temető. Az egy ősrégi magyar temető, ez a szokás úgy látszik Szibériából valamikor hozzánk is elkerült. Azon a vidéken ugorok éltek régen, ott is lehettek településeik, ahol mi voltunk… (VáA)

Az új - a sokszor nem kívánatos - elfödte a régit…

A gyárakat mind odaépítették. Szibériába vitték a nagy gyárakat. A front már nem jutott odáig, s tudtak termelni. A lőszerutánpótlásokat mind onnan, Szibériából nyomták a harcterekre… Amit tudtak, ide menekítettek, s hozták aztán Németországból is, Japánból is a gyárakat, gépezeteket… (AnJ)

A Sztálin idejében nagy volt a népek mozgatása. Dobálták ide-oda őket, nemcsak egyéneket, egész népeket is… Az egész Novokuznyeck, vagy ahogy akkor mondták, Sztalinszk egy hatalmas bunker volt, földdel födve, lyuk és lyuk, amelyiken ki-bejártak. Egy olyan százezer lélek lakott ott… Egy nagy város volt, azt mi építettük aztán ki. Ezeknek az embereknek építettünk lakást, dolgozott egy olyan 35-40 ezer ember… Megfigyeltem az építőtelepen, mind csoportokban volt a más és más nemzet. Szép gyerekek, nem nagyok, ügyes, szép emberek… Amikor szólt a csengő, tíz perc szünet, akkor mind csoportokba verődtek. mindenki tudta, hogy hova menjen, hol vannak az övéi… Körbeülték a tüzet… Mindig megjelent közöttük a főnök, nekik mindeniknek volt főnökük, arra nagyon vigyáztak, a sapkájukról is meg lehetett ismerni… Mint ahogy a székely teszi a feje búbjára a sapkáját… Azok is úgy tették, csak azoknak ki volt varrva. Talán rangjelek voltak azok a varrások… (VáA)

Magnyitogorszkot mi, hadifoglyok építettük, s a gyárban a legtöbb helyen a munkákat mi végeztük. A lakosság az ország minden részéből került ki, s főképpen száműzöttek voltak, akiket kényszermunkahelyre telepítettek oda. Különféle vidékekről hozták oda a munkásokat, de főleg kényszermunkára. Voltak kirgizek, kaukázusiak, gagauzok Moldvából, színes nemzetiségi vidék lett… Volt lehetőség a beszélgetésre. Például a gagauzokkal románul beszéltem… (IzL)

A népek itt mindig keveredtek, állandóan mozgás volt. Hadifoglyok jöttek-mentek, aztán voltak ilyen munkatáborosok, voltak a Vlaszovisták, akik annak idején megadták magukat a németeknek, vagy másfél millió, el is fogták őket, s ezeket hozták ki Szibériába, s tették be munkára. Ilyen bánya, olyan bánya, ilyen kolhoz, olyan kolhoz. Sztálin óriási áttelepítéseket végzett. Ukránokat, románokat is telepítettek oda. Magyarokat is a határ vidékéről. Olyan magyarokat, amelyikek a Szovejetunióhoz kerültek, Kárpátaljának az északi részén is sok volt. Lemberg vidékén is volt vagy négy magyar falu, a Dnyeszteren is hét csángó falu… Eltűntek. Kisinyovtól délkeletre hét magyar csángóközség volt. Ezekből már csak egy pár ember ha van életben. Elvitték őket oda. De nemcsak most van a keveredés, keveredtek akkor is, amikor ettől a vidéktől keletebbre éltek a hunok, délebbre éltek a türkök, a mongolok, az ugorok, ezek a népek állandóan keveredtek. (VáA)

A nagy-nagy kavarodásban a sokféle nép között az első háborúban elhullajtott magyarok is maradtak ott, sodródtak oda… Legtöbbjüket a szívük - egy-egy szerelem - tartotta ott, s most ott őgyelegnek mindenfele széthullott, szétzúzott, szétzilált családjuk romjain, sorsukkal példázva a hatalmas szovjet birodalom népeinek a sorsát.

S amikor a kapu kinyílik, jön ki egy ember. Úgy hallgatózik. Uram, ezek magyarul beszélnek! Egyszer csak mondja: Há én is magyar vagyok. Kérdezzük: Hát hogy-hogy magyar? - Az első világháborúban maradtam itt, s most ebben a barakkban vagyok fertőtlenítő… (VáA)

Jaj, tata, hogy maradt maga ilyen messze? - Hát fiam, itt maradtam, ott voltam Moszkva mellett, oda nősültem a múlt háborúban. Ott kaptam egy nőt, a férje nem jött haza a háborúból, s ottmaradtam nála. Volt nagy vagyona, jól ment dolgunk egy darabig, nem úgy, mint most… Na, elbeszélt ott sokmindent. Mikor a magyarok 42-ben mentek már Moszkva felé, akkor az idegen ajkúakat, akik ott voltak, azokat kitelepítették mind Szibériába. "Féltek tőlünk, nehogy valamit csináljunk." Itt hogy van? - Há, fiam, megvagyunk! Egy kicsit nehezen, mert nincs, ami kéne, itt nehézség van. Beszélt, beszélt dugva - mikor nem látott az őr -, nem felejtette el a nyelvet. Elmesélt ott mindent, amit lehetett, s amit tudott. Vittem neki ezt-azt, ami nem volt neki. Mi is kaptunk, amit tudtunk, mert nekünk is jó volt, ha adott bár egy cigarettát. Mert kenyeret nem adhatott, me nem volt neki sem. Ők is csak úgy kaptak, mint mi, akkora adagot… Egy éjjel jön egy kocsi, hogy vigyen ki szappant, megraktuk, s bejön egy gép, egy tolatógép, ott is mind magyarul beszéltünk, s mindjárt leszól a gépről egy, a mozdonyvezető, azt mondja, na, fiaim, hogy vagytok itt? Mondom, nem a legjobban, de vagyunk. Azt mondja, én is itt voltam, s itt maradtam ezen a muszka földön, ide nősültem.. Hová valósi? Én fiam pesti vagyok. Aztán azt mondja: Fiúk, ha tudtok, szerezzetek egy láda szappant. Itt arany a szappan, nem kapunk mi sem. Ugye mikor már meg volt rakva, a kocsit leplombálták, ott nem piszkálhatott senki sem. Loptunk neki egy ládával, oda rögtön betakarták, a szénbe bedugták… Másnap aztán hozott be ennivalót nekünk s cigarettát, s egy fél liter vodkát. Én addig nem ittam vodkát Oroszországban sohasem… Utoljára még fatalpú cipőkben mentünk. Megkutattak mindenütt, de a cipőinket sohasem vizsgálták. Úgy vittünk a lágerbe szappant, ott vették a szegény emberek, akik egyebübe mentek dolgozni. Ott eladták ők is. A priccs szélén ültünk. Mindegyik kitette, hogy mije van eladó. Mint a piacon, úgy árultunk ott. Ne te, nekem van ez! Van az! Aztán mindegyik, melyik hová ment dolgozni, úgy vitte ki, ahol el tudta adni. Így éldegéltünk… (NaGy)

Benyúlott egészen a tajgába egy patak. Egyszer az úton jön egy öregember, két leánka fogja a kezét, s vezeti. Ahogy odaér a közelbe, az is hallgatózik. S kiabálja: Magyarok! Magyarok! Az első háborúban kinn maradt, elvett egy orosz nőt. Az orosz nőnek a férje Magyarországon volt hadifogságban, s hazajött, s mind a két szemét kiszúrta, hogy miért vette el a feleségét… Most épp hallotta, hogy odaérkezett a környékre egy híres szemész, Filatov, s ezeket a súlyos betegeket fogadta. S elvitték az apjukat a lányok, hogy Filatov nézze meg, lehet-e valamit csinálni. És igen, bekötötte a szemeit, s azt mondta neki, hogy hat-hét hónap múlva jöjjön be, megoperálja. Az öreg olyan boldog volt szegény! Elővett a zsebéből egy marok mahorkát, dohányport, s azt mondta: Na, testvérek, nektek ezt tudok adni! S milyen nagy dolog volt akkor ez! (VáA)

Giorgez, ez a város a Kaukázusban van, Örményország határán. Elmentünk egy olajütő üzemhez. Vittük a kulacsunkat, s kértünk egy kicsi olajat, míg nem veszi észre valaki, s ha láttuk, hogy jöttek, akkor eldugtuk. Jött egy nő, mind nézett, s mind pislogott… Nézd meg, hogy néz - mondja az egyik. Elhálnál-e vele? Hogyne, milyen szép, milyen szemei vannak! Azt mondja magyarul: Hadd el, babám! Úgy megijedtünk abban a pillanatban, azt sem tudtuk, ez a nő honnan vette azt a szót. Aztán megtudtuk a végén, beszél magyarul. Az édesapja magyar, ottmaradt a 14-es háborúban, a felesége meghalt, ez az egyetlen leánykája maradt, s ők a családban magyarul beszélgettek… A következőkor amikor még mentünk, jön a nő jó kedvvel, jó hangulattal, s azt mondja: az édesapja azt üzente, hogy legyünk szívesek , menjünk el hozzájuk, mert ő 1914 óta magyar emberrel nem találkozott. Ott volt egy százados, mondom neki, hogy milyen kívánsága van ennek a nőnek. Már meg volt liszttel rakva a kocsi, egy másik kocsira olajat raktunk, húst raktunk, halat raktunk, mindent, elmentünk a kapujuk elé, s megálltunk. Na, fogjál meg egy zsák lisztet, hozzad be! Előzőleg vettünk két liter bort - volt pénzünk, mert örökké üzleteltünk -, s bementünk az öreghez. Egy negyedóráig nem tudott szóhoz jutni, úgy sírt az az ember örömében. Nézett, folytak a könnyei, hogy magyart látott. Úgy sírt a százados is, ez az orosz százados, azt mondta, ilyent még nem látott… Nagyon boldog volt az öreg. Mondtuk, hoztunk egy zsák lisztet. Jaj, azt mondja, nekem egy zsák lisztem mióta nem volt?! Évtizedeken keresztül! (PaB)

Ám ez a fajta emberség és bátorság ritkaságszámba ment. A nagytöbbség bezárkózott… Megszűnt a nyíltság, az őszinteség, az egyenesség… Itt volt a félelem hatalmas birodalma. Itt voltak a félelem tájai! Ahol még az is bűnnek számított, ha valaki valakivel szóbaállt.

Félni kellett ott! Mindenki úgy félt a másiktól, hogy még tán testvér testvérrel szemben sem csinált semmi olyant, hogy lássa a másik. A műhelyünkbe - hát az egy hatalmas nagy műhely volt - oda behozták ezeket a faipari tanuló leánykákat, hogy fejleszszék magukat. S bizony egyikünk is, a másikunk is, melyikünknek ilyen igazolványunk volt, hogy tudtunk vele kijárni, mozogni, hát szemet vetett a leánykára, s a leányka is a fiúra. Egy este - egy hatalmas nagy park volt - ott ülünk a leánykával a padon. Egy férfi jött, elhalad a pad előtt, s megfordul. De engemet megismert, mert jól ismert, GPU-s volt. Megfordult, elment, de én is megismertem az illetőt. Na, jól van. Hát úgy 11-12 felé bementem a lágerba, lefeküdtem, hát egyszer mozgatják a lábamat, hogy keljek fel. Felkeltem. Levittek a parancsnokságra, s kezdték kérdezni a leánykát, a leánykának a nevét, hogy ki volt az, akivel én ültem a padon. Befújt az az illető, de ő nem jött arrafelé. Sehogy sem tudták kiszedni belőlem, inkább meghaltam volna, de úgy sem mondtam volna meg a nevét. "Akkor ült oda, honnan tudjam, mondom, hogy ki volt az." Na jól van. S elmentünk, elvittek, akkor már nem mentünk, hanem elvittek, betettek egy majdnem derékig érő vízbe egy méter kvadrátú szobában. Nappal ott voltam a vízben, éjszakára beadtak egy deszkát. A falnak volt egy vésése, hogy állítsam neki, s aludjam azon… Hát rosszul telt az éjjel is, a nappal is… Végre kijöttem onnan, szóval kihoztak, megint a vallatóba… Nem ütöttek, csak betettek ebbe a "fegyelmezőbe". Nem tudom, nem tudom, s nem tudom, nem tudom… Ebből tőlem egyebet nem tudtak meg. Na most már, jön a második éjszaka. Akkor betettek egy erős fényű szobába. Leoltották, felgyújtották, leoltották, felgyújtották a fényt… Sokkal rosszabb volt, mint a víz. Jobban felcsigázta az idegzetet ez a villany. Na, reggel kivittek, de hát teljesen ki voltam merülve idegileg, az az erős fény s az a korom sötét, ez váltotta egymást. Más estére újabb kínzás jött… S miért? Hogy a civilség ne érintkezzék a hadifoglyokkal… Mikor a harmadik éjszakai kínzás is megtörtént, s hiába, akkor feltettek egy nagy autóra, tizenhét-tizennyolcan voltunk az autóban, s úgy vittek elé egy más városba, Derzsinszkibe, más lágerbe, más munkahelyre. Ott aztán megfosztottak minden igazolványtól, mindentől, ami jogom volt, ott már csak szürke fogoly voltam… (PoA)

Néha a véletlen is teremtett alkalmat arra, hogy jobban bepillanthassanak a környezetükben élő emberek sorsába.

Jön egyszer egy őrnagy… Kér, hogy azok az állatorvosok, akik lovakkal foglalkoztak, azok gyűljenek össze gyorsan a táborban. S akkor hét állatorvos - Szentgyörgy környékiek s csíkiak - összegyűlt. Ez az őrnagy tartott egy előadást arról, hogy a Magyarországról kihurcolt fajállatok közé beütött a fertőző fehérvérűség, és ezek a híres gyönyörű állatok egymás után pusztulnak el. És meg kellene menteni. Egy ilyen akciót akartak. Ki akar részt venni? Hát persze az állatorvosok mind részt akartak venni, ez egy jó alkalom volt, hogy egy kicsit kiszabaduljanak a táborból, jó ételt kapjanak. És a csoportot én kísértem el egészen a tajgának a széléig. Az körülbelül olyan 50 kilométer távolságra volt Sztalinszk városától. Hogy ment ott a mozgás? Elmentünk egy ilyen karavánszerűséggel a tajgának a széléig. Ott egyik kolhoztól mentünk a másikig, amivel tudtunk, volt úgy, hogy gyalog, s úgy is, hogy például jaktehénnel mentünk tíz kilométert. A jakteheneknek a púpjára egy kicsi ládikó van feltéve, abba a vadász beáll puskával a kezében, át van kötve, a tehén megy, s onnan a vadász vadászik. Na, mi is úgy mentünk. Ott minden állatorvos kapott egy jaktehenet. Beült abba a dobozfélébe, felhúzta a batyuját, s a tehenek hosszú sorban mentek a tajgán keresztül. Rengeteg volt a kidőlt fa, s a jaktehén az annyira be van idomítva, hogy szépen átmászik a kidűlt törzsön, úgy, mint az idomított kutya…(VáA)

A hagyományos életforma, a vadászat, gyűjtögetés még akkor is megvolt. De az is "szervezetten", az állam kiterjesztette a hatalmát az ősi életformájukat élőkre is.

Rengeteg ilyen kisebb település van ott, olyan, hogy 5-10 tevéből álló sátortábor, meg vadászokból tevődik össze. Akik ott élnek, vadásznak, gyűjtik a vadprémeket. Mindegyikre tervet róttak, hogy mennyit kellett leadnia…

A folyók párhuzamosan folytak a Jeges-tengerbe. S minden folyótorkolatnak volt egy úgynevezett nacsalnyikja [főnök, parancsnok]. Tavasszal a folyók mellett lakó törzsek szánkón vagy málhás állatokkal, karavánokkal a termelt vadhúst, bőröket szállították délre, hogy átadják a termékeiket. Egy-egy ilyen karaván vagy 60-70 málhás állatból vagy trojkából vagy szánkóból, attól függ, milyen időszak volt, állt. Ez a rendszer! A tajga környékén s a peremen mindenütt ilyen gyűjtőközpontok vannak, és mézet, rengeteg mézet gyűjtenek. A vadméhek tömege van ott a tajgában, ezeket felkutatták, elszedték tőlük a lépeket, kipergették, s ilyesmivel foglalkoztak. (VáA)

És a szürke foglyok amíg éltek éltek, amíg lehetett, dolgoztatták őket…
Időnként meztelenre vetkőztették, megvizsgálták, milyen erőben vannak, s kit ahová lehetett ereje szerint, olyan munkára küldtek. Gyárba, bányába, vagy ki az erdőbe… Az egyik legnehezebb munka a favágás volt, mostoha körülmények között, kint a szabadban…

Ott olyan erdők voltak, akkora fák ledőlve, hogy mit tudjak mondani, talán ott ember nem is járt. Nem eresztették mélyre a gyökerüket… Tiszafenyő volt, s azt mi vágtuk le méteresen, két méteresen, csináltuk az ölfákat… Ki volt adva, hogy hat embernek meg kell csinálni egy öl fát. S akkor az orosztól s a magyartól is volt brigádos, aki vette át azt a fát. (AnJ)

Száztízünket vittek ki. Voltak közöttünk osztrák-németek, fele volt magyar. Kivittek az erdőbe, s ott egész télen vágtuk a fát. De messzire kellett mennünk, vagy hét kilométert gyalog, hát olyan hófúvások voltak ott, hogy fulladtunk bele a hóba. Egy nyomon mentünk csak, haltunk bele a hóba. Mind rendre kellett menjünk előre. Megérkeztünk, ott aztán neki favágni! Volt egy nő, aki írt fel, hogy megvagyunk-e a normával, aztán este engedett be. Ennivaló nem jött semmi estig! Este, igaz, megkaptuk mind a két részt, az ebédet is, a vacsorát is, de reggel vékony étel volt, egy vékony kis tea, s nehéz volt avval estig! Ott volt a község, nem messze az erdőtől, mikor jöttünk be, még be-bementünk, aztán ott kéregettünk a civil néptől. Volt egy kis krumpli, egy kis tej, mit tudtak ők is szegények, ott ritka volt, akinek volt egy kis tehene vagy egy kis majorsága, szegények voltak. Aztán aki megsajnált, volt olyan, s az adott… Egyszer bekerültem egy szegény öregasszonyhoz. Nem tudtam, hogy csak ő van ott, vagy ki lakik a házban. Bekopogtattam. Befogadott, s kérdi, hogy mi a panaszom. Nem tudta, hogy hadifogoly vagyok, mert nem ismert meg, öregasszony volt, s ugye olyan ruhánk volt, mint az orosz katonáknak, a foglyoknak is subájuk, ilyen posztócsizmájuk. Azt mondja az öregasszony, drága, nem tudok magának adni, nekem is egy kis krumplim van, ott a cserépfazékban volt egy kis apró krumpli, mint a dió, abból adok magának, a tyúkoknak főztem, volt három kis tyúkja, ott a sarokban, benn a házban. Azt mondja, én adok magának. Odatette az asztalra. Tudtam már oroszul, az öregasszony nem tudott másképpen. Üljek le, s aztán egyem. Még volt hagyma is, olyan apró kis hagymák. Nekifogtam, én úgy ettem, ahogy a Jóisten megadta, héjastól, nem volt türelmem, hogy én ott takarítsam azt a krumplit, se időm, csak löktem le, s jóllaktam. Az öregasszony csak mind vetette ott a keresztet, bozse, bozse, [Isten, Isten] azt mondja. Jaj, jaj, jaj! Mondtam, hogy hadifogoly vagyok. Mint kis kunyhócskák, pléhfedeles, deszkás házak voltak. Ott nem lehetett cserepes, mert ott olyan szelek voltak, hogy vette le a fedelet. Megbontotta, s bontotta le, mert ott állandóan fújt a szél, nagy viharok voltak… Lassan mentem el a bunkerunkig, mert volt egy bunkerunk kint az erdőben, ott laktunk mint foglyok akkor. (NaGy)

Vlagyivosztokban, osztán ott töltöttem én két esztendőt. Jaj, a tengerparton voltunk. Olyan telek vannak ott! Éjjel is kellett dolgozni! Úgy hullott a hó, hogy temetett oda. Papírgyár van ott, fával s tőzeggel fűtötték, kellett hogy rakjuk azt a tőzeget, s kettő kellett hogy hányja a havat a színről. Fútt a szél, nagy hideg volt. Vártuk, hogy legyen 60 fok, akkor nem vittek ki dolgozni… Kivittek a mezőre, a tőzeget ásta a gép a földből. Rakták buglyába, száradjon, s a vasút hordta be. De télbe akkora volt a hó! Azt a havat el kellett hordjuk, s a síneket a földről semmi nélkül. Kaptunk egy vasdarabot, s addig vertük a vasat, amíg a sínt felvettük. Voltunk vagy 20-an, 20 ember kellett hogy felvegyen egy sínt. Az orosz katona ott állott mellettünk géppisztollyal, s egy fadarabot beszúrt a hóba, tett egy táblát reá, melyik ment pisilni, csak odáig szabadott. Annál tovább nem szabadott menni. Este mentünk haza, olyan kicsi vitorlásnak a nyomán, nyolc kilométert. Reggelre 25 deka kenyeret kaptunk, s répalét. Piros répalét osztottak, 250 gr-ot, s kenyeret 25 dekát. Délben viszont volt egy 50 dekás kenyér, este más, 25 dekás. Aztán este mikor hazamentünk, a vonalon mentünk végig libasorban a kicsi vonat nyomán, kiadták a vacsorát, korpát, amilyent a tyúkoknak kevernek, s a 25 dekás kenyeret… Nehéz volt a munka, de jó volt enni. (BaJ)

Minket aztán beszállítottak, bekerültem a kórházba. Gyenge voltam erősen. Megméretkeztem, nem voltam több, csak 45 kiló. Csodálkoztak, egy ilyen nagy ember hogy lehet olyan gyenge. Egyszer bekopogott egy nő, s kérdi, hogy Nagy György nevezetű van itt? Felszólaltam, hogy itt vagyok. Odajött az ágyam mellé, megnézett, s azt mondja, nem tudnék-e valahogy felkelni, s elmenni vele. Mondom, nem, gyenge vagyok. Aztán még jött kettő, megfogott, s elvitt az orvoshoz. Megnéztek, s kérdezte az orvos, hogy hol fáj. Mondom nem fáj sehol, csak gyenge vagyok, s nem tudok felállni. Hogy? Mondom, hogy hol voltunk, s mint volt. Meghallgattak, s kaptam valami orvosságot, jó orvosságot, s injekciót. Aztán kaptam jobban enni. Másnap jött a fehér vekni, nem is láttam addig ott fehér veknit. Kaptam egy egész kis fehér veknit akkor napra, volt jó leves, hús, még reggelenként kaptam tejeskávét. Aztán helyre kerültem, egy hónapra már tudtam menni magamtól… (NaGy)

Voltak, akik nem bírták… A második világháború fogolyáldozatainak a száma megközelíti a negyedmilliót.

Ott legyengültünk, sokan meghaltak… Feltették a holttestét oda a bunker tetejére, s mikor összegyűlt, fel egy autó tetejére, s elvitték oda valami hóba vagy árokba. (NaGy)

Minden reggel lehetett látni, hogy vittek ki halottakat, ki egy fenyves alá, ott volt a közös temető, ahová eltették a hadifoglyokat… (BaGy)

Télen 2 méter 20 centire lefagyott a föld, s nem tudtunk gödröt ásni. Volt egy hullakamra, oda berakták a halottakat. Aztán ahogy lehetett, egy szekérre felhányták őket, csak beledobták a gödörbe, egy kis földet reávetettek, egy keresztet tettek, de azon se név, se semmi… (AnJ)

És így - legalábbis számukra - bevégeztetett…

SZENVEDÉSEK FÖLDJE

Itt, ahol a zöld övezet van, a hadifogolytáborok is ott voltak. Ez volt az a vidék, ahol annak idején a vándorló népek, a hunok is éltek. Attól délre mongolok, kínaiak. S ott fent van - Szolzsenyicin szavával - a Gulág szigete. Észak, a folyóknak a völgyei. Ott rengetegen pusztultak el, ott Archangelszk környékén, a Fehér-tenger partján, Jakutföldön, Kamcsatkában, a hatalmas kontinens északkeleti peremén… (VáA)

A sarkkörön túl, fent, fent, az örök fagy birodalmaiban. Ahol nincsen, vagy alig van élet, és őket sem azért vitték oda, hogy ott éljenek, hanem hogy amíg élnek, mint bűnössé nyilvánítottak, mint megsemmisítésre kiszemeltek, az ő szenvedésükből javakat csikarjanak ki! Kivel vasutat építtettek, kit szén-, ólom- vagy aranybányában dolgoztattak!

A szovjet politikai fogolytáborok a népek gyűjtőhelyei voltak. Itt aztán a birodalom minden nemzetiségével lehetett találkozni a Baltikumtól Kamcsatkáig. És szép számmal akadtak úgynevezett európaiak is: spanyolok, olaszok, németek, lengyelek, magyarok, románok, bulgárok. Ázsiát a kínaiak, japánok, koreaiak képviselték, de akadtak afgánok és irániak is. (RóJ)

Egész falukat telepítettek ki Európából Ázsiába.. Volt, akit karhatalommal, és volt, akinek megmondták, hogy hova kell mennie. Ezeknek úgy mondták: "önkéntes kitelepülők. De nekik is muszáj volt. Mentek Szibériába, igen, önként. (MáÖ)

Építtettük a vasútvonalat… Ott minden nyolc-tíz kilométerre volt egy láger nyolc-tízezer emberrel… (VaA)

Vittek Nahodkába, s onnan hat napig fel egészen a Bering-szorosig. A Bering-szorostól hetven kilométerre voltam. Úgy hívták ezt a részt, Kolima. Akkor kezdték betelepíteni ezt a vidéket emberekkel. Ott síkság nincs, csak hegyek vannak. S a hegyekben aranybányák. Jöttek oda lengyel katonatisztek, elítéltek. Mind csak elítéltek voltak… Negyvenhétben vittek el engem, negyvennyolcban voltam Krasznojárszkban, s negyvenkilencben már kint voltam északon, a Bering-szoros közelében. Elvittek minket Kamcsatka mellett… Alaszkához, Amerikához közel. Fennebb, a hegyekbe… Fák? Nem nagyon. Hideg van. Szeptember nyolcadikán mindig leesik a hó, s május tizenöt-huszonötödikén megy el. Az állatvilág nagyon szegény ottan. A gomba az megterem nyáron. Az sok volt, azt szedtük, ettük… (KaG)

Micsoda vidék, micsoda sors, micsoda élet! Vagy: Élet volt ez?

Rettenetes, ha csak arra gondolok, belöktek, betaszítottak egy olyan szobába, egy olyan helyiségbe, amelyet cementpadló borított, s a helyiség közepén állt egy fatőke, favágótőke s semmi egyéb, s nekünk ott kellett lenni, ott kellett lefeküdni a cementre. Akinek subája volt, az jól járt, mert a suba szigetel, mert subán lehetett lefeküdni. De hát akinek nem volt subája, s gyengén volt felöltözve, annak el kellett pusztulni, kihűlt a veséje, megfeketedett, s meg kellett halnia. (KaG)

Ám még ilyen körülmények között is meg-megjelent néha a jóság, a humánum, az egymáson való segíteniakarás vágya.

Mink hallottuk, hogy sírnak a gyermekek. Ültünk a tábornokkal ott a priccsen, s halljuk, hogy sírnak a gyermekek. Miféle gyermekek ezek? Hát nem tudtuk elképzelni, miféle gyermekek, csak sírnak. Kettő-három mindig sírt. Közben bekerült hozzánk Máré hadnagy, egy rendőrőrmester, s Winter Tóbiás, és egy este ülünk az asztalnál, s Winter sétál a szobában. Fel-le sétál. S egyszer azt mondja: ni-ni-ni, s mutat az ablak felé. Az ablakban kívül lógott egy tarisznya. Mondom, állj oda a hátaddal a kukucskáló lyukhoz, ha benéz az őr, ne lássa, hogy mi mit csinálunk, aztán megfogtam a tarisznyát, és behúztam. Fáslidarabbal eresztették le, és volt abban egy cédula. Azt mondja: Mi itten fönt tizenhat asszony vagyunk tizenhat kis babával. Írják meg, maguk kicsodák, és mire van szükségük. A tábornoknak volt egy kicsi ceruza-vége, a seprűben tartotta, oda dugta és ott tartotta, mert motoztak is, kéthetenként jöttek úgy váratlanul, mindent felturkáltak, ott eszükbe sem jutott megkeresni… S akkor cigarettapapírra írtam rá én, mi külföldi három polgárok vagyunk, és akármilyen ennivalóra szükségünk van. Mikor gondolták ők, hogy már körülbelül kibogoztuk azt, amit tudni akartunk abból a papírból, akkor leengedték azt a fáslit, s mi rákötöttük azt a tarisznyát, s betettük a papírt. Nemsokára háromszor is megütötték a plafont, lehetett hallani, figyeltünk, és ismét leereszkedett a tarisznya. Tele volt kenyérrel. Tele kenyérrel! Barna kenyér volt, de jó volt, én nagyon jónak találtam, me éhes voltam. Ötven dekát kaptunk, de olyan kevés volt! Én akkor 27 éves voltam, hát olyan éhes voltam, mint a farkas. De a többiek is. Mikor megkaptuk, kiürítettük, felhúzták, és mi nekifogtunk enni. Még takarodó után is, mert a villany égett, ott az ajtó fölött volt a villanykörte, és egész éjjel égett, onnan a folyosóról minket láthattak… Na aztán mi lefeküdtünk, a térdünket így feltettük, hogy ne lássák, aztán ettünk, ettünk, ameddig csak belénk fért… (MáÖ)

Hogy hogy lehetett élni egy lágerben, azt nem lehet leírni. Azt át kell élni, hogy az ember megértse. Drótok között. Az egy elmagyarázhatatlan kín, amin ott keresztülmentünk. (BaA)

És miért? Miért kellett ott, a szenvedések földjén, bezárva, így, meggyötörten, megalázottan, reménytelenségben élniük? Mi volt a bűnük? Mit, és kinek vétettek? Miért mérték rájuk ezt a szörnyű sorsot?

Amire a szovjet birodalomba kerültem, 27 éves volt a bolsevista uralom. Az idősebbek elbeszéléséből hallottak a tűzzel-vassal, vérözönnel kialakult rendszer kegyetlenkedéseiről, az éhínségekről, tömeges bebörtönzésekről, az északi tájakra deportált kulákokról. A szovjet diktatúra hétköznapjait a láger drótkerítésén keresztül szemléltem. Akadtak a lágerben internacionalista magyarok is, akik lelkesen vettek részt a polgárháborúban a vörösök oldalán, most pedig ették velünk együtt a rabok panaszos kenyerét. Nem így képzelték el annakidején. (RóJ)

A rendes hadifoglyok 48-ban, legkésőbb 49-ben hazajöttek. Akik ottmaradtak, azok mind el voltak ítélve halálra, amit átváltoztattak 25 év javító fogházra… (MáÖ)

Mindig éjszaka, úgy tizenkettő és két óra között vittek vallatni. Nappal nem volt nyomozás soha. Addig vallattak, míg össze nem törtek lelkileg. Mert lelkileg törtek össze aztán. Én sportember voltam, élsportoló, országos versenyen nekem ezüstérmem van Magyarországon, levente hadtestversenyen, futballoztam, Beregszász első csapataiban játszottam, sőt kellett mennem egyszer Kolozsvárra játszanom. Ifjúsági válogatott voltam… Én az utolsó pillanatig nemet mondtam, tagadtam! Engem akkor törtek meg, amikor azt mondták, azt a kislányt is, akibe én már mint diák nagyon szerelmes voltam, s akinek én öt évig udvaroltam, azt is idehozzák, s itt rothad meg. Mikor ezt mondta nekem, akkor én még, amit nem is mondtam, nem is tettem, más tehetett esetleg, még azt is magamra vállaltam. Én annyira szerettem azt a kislányt, hogy annak valami bántódása legyen, Isten őrizzen. Mindent hagytam rájuk, igen, én csináltam, én mondtam, ez így történt, ahogy elmondtam… (VaA)

Az MKDV-nek a parancsnoka az egy olyan szúrós volt, mint a szekuritáté nálunk. Havonként, negyedévenként be-behívtak oda hozzá. Te hol születtél, ki volt, akinél szolgáltál… Negyven kérdése volt. Ebbe a negyven kérdésbe ha valaki belezavarodott, s nem ugyanazt mondta, mint a szajkó, akkor az rossz sorsot húzott ki magának. Éjszaka vitték be a pincébe, s akkor ott mentek az őrök, s agyabugyálták el. Főleg, akik csendőrök voltak, s rendőrök. Vagy egyes katonatiszteket, főleg a németeket. Azokat nyújtották erősen. (BaA)

Három hadbíró ült ott, egy hokkerlin előttük az életem története, amit én elmondtam nekik, három példányban, egyet a lágerban, egyet a kémelhárító osztálynál, s egyet a KGB-nál, MFGB-nek mondták akkor… Háromszor leírták az életemet. Születéstől kezdve egészen ameddig odakerültem. S ennek alapján hadbíróság elé állítottak 1949 szeptember 21-én. És na, ott ülök én előttük, s akkor ott ők lapozgatnak… A bíróság aztán visszavonul ítélethozatalra… (MáÖ)

Aztán április huszonhatodikán halálra ítéltek, golyó általi halálra. A halálos ítéletet hidegvérrel, sablonosan hirdették ki. Maga hazaáruló, a szovjet társadalom aláásására törekedett, s az ilyen és ilyen rendeletek alapján Önt golyó általi halálra ítéljük. Akkor az én jelenlétemben még ötöt ítéltek el… Ugye két hétig az embert nem végzik ki, lehet fellebbezni. Ez formaság. Akkor közbejött május elsején mit tudom én, nemzetközi nyomásra vagy beavatkozásra megszüntették a halálos ítéletet, s átváltoztatták huszonöt esztendőre. Még hozzátették: úgyis megdöglesz ott, ahol a fehér medvék élnek, úgysem bírsz ki huszonöt évet. Az északi sarkon lehetetlen. Ötven fokos hidegben ez teljesen lehetetlen. (KaG)

Na, visszavonultak, s pár perc múlva jöttek. S felolvasták: a legfelsőbb szovjet s nem tudom mi értelmében az 56-6, 56-4 és 43-as ukáz alapján halálra ítéljük, amit átváltoztatunk 25 év javító munkatáborra. Ez a börtön… Azért volt, mert a halálos ítélet el volt törölve pár éve már. (MáÖ)

Körülbelül százezer magyart ítéltek el a szovjet bírák "életre" vagy halálra. Ebből megközelítőleg tízezret - volt katonatiszteket, csendőröket, szovjetellenes tevékenységgel vádolt katonákat vagy civileket - ki is végeztek, a többi kilencvenezeret - köztük sok-sok még tizenéves fiatalt, akiket mint leventéket mozgósított a Szálasi kormány -, kivitték Németországba, s ahogy a háború végetértével szédelegek hazafelé, úgy terelték össze őket, s úgy kerültek szovjet fogságba, hogy elfogóik háborús bűnösökké nyilvánítsák - s a szinte biztos halálba hurcolják, taszítsák őket…

S mikor az ítéletet felolvasták, utána aztán elvittek, bevagoníroztak, s kivittek Krasznojarszkba, ott hat hónapot ültünk egy olyan barakkféleségben, hideg volt, s az ajtónak csak a borítása volt, semmi egyéb nem volt, és se ágy, se semmi, csak a koszos padló. Télidőben, negyven fokos hidegben… (KaG)

Az embernek volt a hátán egy szám, s mikor mentünk, a gyerekek leköptek, fasiszták vagyunk. Sztálin halála előtt meg volt a fekete kenyér, egy kiló húsz dekától hetven dekáig, ahogy az ember a munkát végezte, százalék arányban, így adták. Ha nem tudta megcsinálni a saját normáját, a kenyérnek a negyedét kapta csak. Ezzel vettek rá, hogy dolgozzunk. (KaG)

Voltak olyan elítéltek, akik olyan mérhetetlen gyűlöletet éreztek az igazságtalan zsarnoki hatalommal szemben, hogy egyszerűen nem voltak hajlandóak, nem is akartak semmivel se a szolgálatára állni, nem akartak dolgozni, megtagadtak mindenféle munkát, s miután mégis kényszerítették őket, az egyik társam - jelen voltam, amikor történt -, egyszer a tőkére fektette a kezét, a fejszét a másik kezébe vette, s pakk, leütötte négy ujját. Rettenetes volt. Megbüntették. Aztán begyógyult a keze, s küldték tovább munkára. Olyan munkára, amelyet fél kézzel is tudott végezni. Ekkor tőkére fektette a másik kezét, s pakk, csuklóból levágta. Még borzasztóbb, még rettenetesebb volt. S mindennél rettenetesebb volt az, amikor szabadultunk. Végre eljött a szabadulás órája. Sírt, jajgatott, mit fogok most csinálni, nézzék meg a kezemet. Mihez fogok kezdeni. Úgy éreztük akkor, mégsem szabadott volna tennie ezt. A másik eset az volt, mikor bezártak egy ukránt szigorított zárkába. Ott az volt a rend, hogy alsóneműre levetkőzve kellett ülni a hideg cellában. Tiltakozott ellene, nem volt mit tenni, kiabált, lázongott, ott maradt. Egy alkalommal beosztották, hogy mennie kell sírt ásni a temetőbe. S vitték a holmiját, hogy öltözzék fel, indulni kell dolgozni. Én nem megyek! De kell menni! Itt a ruha, vedd fel! Nem veszem fel! Elutasította. Odavittek egy szekeret, megfogta két kemény ember, úgy, alsó holmisan felrakta a szekérre. Indulás. Ez kiabált, de nem volt mit tennie, vitték. Ott: szállj le, vedd a lapátot, indulj sírt ásni! Nem megyek! Nem ások sírt! Erre fogták magukat, kiborították a szekérből, ki oda a havas földre, az ott feküdt, nem volt hajlandó felkelni addig, amíg ott félig megfagyott. Visszavitték a kórházba, kihűlt a veséje, félév múlva halott volt. (KaG)

Minden lágerben egy sarkot elkerítettek, s ott csináltak egy fogdát. Az ember ha már rab volt egyféleképpen, hogy legyen másféleképpen is rab. Akit még tovább akartak kínozni, betették oda. (BaA)

És tudták, hogy nemcsak ők, de mindenki szenved, azok is, akik éppen kint járnak, s nincsenek szöges drótok mögé zárva. Ott mindenki a maga módján rab volt…

Volt egy öreg ott az erdőben, ahol én is jártam az állatokkal, beültünk a bokrok alá, úgy beszélgettük el, hogy milyen állapotok voltak. Ő elmondta, hogy amikor ott is megalakult a kommunizmus, hát azt mondja, olyan hét nem volt, hogy 8-10 ember ne végzett volna valamilyen formában magával. Az emberek mind akasztották fel magukat, ugrottak a kútba, mert nem bírták azt az állapotot. Jött a rekvirálás, úgy elszedtek mindenkitől mindent, hogy nem maradt, csak egy napra való élelme. Akkor nem volt mit egyenek, nem dolgoztak, persze, nem akartak dolgozni, mert nem akartak ennek a rendszernek az emberei lenni. És egyesek kénytelenek voltak magukat elpusztítani… Volt egy másik öreg, az istállónál ő volt a mindenes. Egyszer kimentünk a mezőre, azt mondja, gyere, neked jobb szemed van, állj csak ide fel, látsz egy templomot arrafelé? Mondom, igen. Na, azt mondja, ott mellette látsz-e még egy piros cserepes házat? Mondom, igen. Az az én házam volt, azt mondja. Harminckét esztendeje nem jártam benne. Nem jártam el ebből a lágerből. A kulákokat kiszedték onnan, idehozták, s elmenni nem lehetett sehova. (PaB)

A foglyoknak akármilyen nehéz is volt, "egymás között" voltak. A deportáltak lágerei nemzetköziek voltak. Mindenféle nép összekerült egy-egy ilyenben. A rab népek rab fiai!

Mint politikai elítélt mind a börtönben, mind a munkatáborokban a soknemzetiségű rabtársak között találtam magamat, hol elszakítva a magyar honfitársaimtól, hol találkozva magyarokkal az új lágerekben. Természetesen először kapaszkodtunk mi magyarok egymásba, az ellenséges indulatú szovjet rabtársak között. Ha egy brigádban voltunk, természetes, hogy párban dolgoztunk. Aztán, ahogy lassan megtanultuk a nyelvet, és a háborús pszihózis alatt kialakult magyar és német gyűlölet alábbhagyott, és már én én voltam, nem "fasiszta magyar", akkor már a többi rabtársammal is emberibb kapcsolat alakult ki. A rabszolidaritás révén már elmosódtak a nemzetiségi gátak, és rabtartóinkkal szemben közösen próbáltunk mindent túlélni. Az első időben vegyes lágerek voltak, vagyis voltak némiképpen elkülönített női barakkok is. Szerelemről szó sem lehetett. Az életkörülmények, a teljes szervezeti leromlottság, az életért folytatott néma küzdelem háttérbe szorította az érzelmeket. (RóJ)

Románok is voltak velem, Moldávia oda tartozott, voltak ott kínaiak, japánok. Minden fajta. Eleinte mutogattunk, aztán mindenki megtanult oroszul, megismerkedtünk, s akkor oroszul szórakoztunk, de mindenki a maga körében ugye a maga fajtáját kereste. Voltak ottan sokan magyarok, katonatisztek, úriemberek. Senki sem mondta, hogy Pista micsoda. De voltak ott nagyorosz miniszterek, nagyon nagy emberek, később szivárgott ki, hogy ő kicsoda. Tudom, Kágánovicsnak a helyettese ott volt, az akkori miniszternek, már harminchétben kikerült, a Trockij idején oda, s nagyon sok ember… S Istenem, ha elgondolom, nőt már nem tudom hány éve nem láttunk egyáltalán. S ott a téglagyárba vittek bennünket dolgozni, mikor megláttuk a nőket - a vezetők feleségei voltak -, akkor mind neki, neki a kerítésnek, hogy nézzük, hogy néz ki egy nő. És voltak köztük olyan tréfásak, hogy mikor takarítottak valamit, akkor úgy álltak háttal nekünk, hogy láttuk egészen a combjukat… (KaG)

Ahogy tizenkettőt ütött az óra, akkor az egész abban a nagy teremben, amibe így össze voltunk gyűlve az a részleg, az mintegy vezényszóra felállt imádkozni, elénekeltek ott valami ukrán dalt, emlékszem rá: Ocseny boha vi nasz batyko, Ocseny boha nasz to, [Isten a mi nagy urunk, a nagy istenünk te] letérdepeltek, keresztet vetettek, s imádkoztak. Talán ez az, ami megfogott engemet, hogy egy istentelen Oroszországban, mert akkor az volt, hogy ilyesmi megtörtént. Nem tudták a vallást teljesen kiírtani, még itt a tyurmában [börtönben] is megnyilatkozott ez a vallásos hovatartozás… (VaA)

És aki "megszabadult", azzal mi lett? Az "szabad" lett? Akkor úgy tűnt, az ő sorsuk végleges. Soha Ázsia földjét el nem hagyhatják. A szülőföldjükre soha vissza nem térhetnek. Számukra a civil-életbe, a régi, megszokott életformába visszatérés nincsen. Ők "akkor" is deportáltak, kiközösítettek, úgymond: bűnösök maradnak…

A deportáltak - annak úgy mondják - zemljankiban laknak. Földkunyhókban… A földkunyhó egy kétszer 3-as vagy háromszor 3-as kicsi földépület, földdel körülrakva, s a tetején is vastag földréteg van. A kicsi ajtó rajta, s egy egész kicsi ablakocska. Abban laktak az ilyen megszabadult egyének, amelyikeknek még nem volt idejük, hogy más lakást szerezzenek, vagy új blokkba nem mentek be. (VáA)

Mindent végigtanultam, számítva arra, hogy haza soha nem jöhetek, ugye, ebben biztos voltam, így aztán mindenféle szakmát igyekeztem elsajátítani… Voltam én kőműves, voltam szobafestő, vízvezetékszerelő, villanyszerelő, csempéző, ilyen szakmát mind megtanultam. A jogi egyetem helyett ezt kellett nekem elvégezni. Káromra nem volt, esetleg annyiban, hogy a fiatal éveimet arra hagytam. (KaG)

És akkor hogyan lehetett ilyen körülmények között élni? Hogyan lehetett emberséggel, tiszta, igaz lélekkel mocskolatlannak maradni? Hogyan lehetett átvészelni, túlélni? Hogyan lehetett a végső reményt, a szabadulás mégis- vagy hátha-hitét el nem veszíteni?

A természet számomra az örök létet jelentette. A táj is többször emlékeztetett a hazai tájakra, a fák, növények hasonlatosak voltak, mint a szülőföldemen… Az éhség, a kimerítő rabszolgamunka, az éppen hogy elégséges öltözet mellett a fagy is dermesztette a szívet. Leromlottak, pusztultak az emberek, és magam is csak azt számítgattam, mikor követem társaimat a minden szenvedést megváltó halálba. De még s akkor is élni akartam! (RóJ)

A szenvedés nem törülte le az emberi vonásokat az emberi arcokról? A rabok, az ártatlanul szenvedők a végén nem hitték el, hogy valami ősi bűnt követtek el, amiért valóban így kell ennek lennie?

Én sose éreztem magam bűnösnek. (VaA)

Mivel a kilenc év alatt nem levelezhettem a szüleimmel, nem tudtam, mire érek haza. Hogyan fejeződött be a család számára kilenc évvel előbb a háború? Ott kint már mindenkit "eltemettem". Úgy éreztem, ha nem is vinnének száműzetésbe, mire jönnék haza Magyarországra? Engem ott már senki sem vár. És amikor valóságszerűvé kezdett válni a hazatérés lehetősége, gondolatban kihantoltam a sírokat: kit találok odahaza? Van-e nekem hová hazamenni? (RóJ)

Innen, a messzi Ázsiából, a szenvedések földjéről…

ELLENFÉNYBEN

A felkelő nap sugarai bearanyozhatják a tájat, de - ha szembenézünk velük - vakítják, megvakítják a szemet…
Visszatekintettünk… Vissza a fénybe, a sugarakba, vissza a sugártalan sötétségbe. Az örök tájba, az örök időbe! A kezdetekhez, az emlékekhez, a régmúltba, és vissza a közelmúltba. Vissza az emlékek Ázsiájába, oda, ahol a föld örök, a rögök - mint minden rög, melyet megszentelt a küzdelem, a rája gördült könnyek vagy izzadságcseppek, s melyek egykori életeket, arcokat, vágyakat, emlékeket takarnak el - szentek. Ahol valamikor öntudatra ébredt az emberiség, ahol a történelem útjain évezredeken át sodródtak a népek, a mi népünk is -, s ahol a XX. századi útvesztőkön annyi embertársunk maradt el örökre. Magyarok és nem magyarok, meghurcoltak, megalázottak. Bűnössé kiáltott bűntelenek… Vissza ahhoz, ami már múlt, megtörtént, s mint ilyen: visszafordíthatatlan. És ami már csak emlék… Megváltoztathatatlan…
A két háború s az azokat követő fogságélet annak rendje és módja szerint végetért. A Gulág is megüresedtek, visszatért otthonába ama kevés átélő, túlélő. Még kimondani is szörnyű, megdöbbentő: mindössze háromezer-nyolcszázkilencvenhárman a százezerből, vagyis alig négy százalék… Akik nem, azokat megölték, megölte ez a szörnyű kor, megölte az embertelen társadalom…

A rabságban sokszor álmodoztam, ábrándoztam azon, milyen lenne, ha egyszer csak hazatérhetnék Magyarországra, a szülői házba. Hogyan mennék be? Megismernének-e? Lenne-e, akit köszöntsek? (RóJ)

Nem is jött, hogy higgyem… Akkor Tbilisziben voltam, s Tbilisziből bevittek egy másik lágerbe, és na, ott osztották a ruhát, fehérneműt, egy-egy rossz, kijavított bakancsot, sapkát, egy köpenyt, egy hátizsákot, egy csajkát… (BaA)

Sorokban mentünk az állomásra, s mellettünk jöttek be a vlaszovisták, akiket a németek és az angolok annakidején átadtak az oroszoknak… Jöttek helyettünk be, jöttek a helyünkre, a táborba. Szegények!.. (VáA)

A hazafelé vezető út Sztálin halála után az életben maradt csekélyszámú magyar számára kevésbé kalandos volt, mint az első világháborús hadifoglyoknak hazavergődni a lángban álló országból. De ettől függetlenül álomszerűen hihetetlen. Hiszen amikor 1949-ben Karaganda mellett Ázsia földjére léptem, tudtam azt, hogy én soha többé Európába be nem tehetem a lábamat. Politikai elítélt büntetésének letöltése után ment örökös száműzetésre Távol-Keletre. Nyugat felé nem vezetett út, csak Szibéria tajga-vidékére… És mégis megvalósult, amiről még álmodni is félve mertünk, megindultunk nyugat felé. Sokszor eszembe jutott Petőfi verse: "Egész úton hazafelé azon gondolkodám, Miként fogom szólítani rég nem látott anyám."… A sok-sok elképzelt variáció közül egy sem jött be. Csak a vers utolsó sora: "Én csüngtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán!" Könny nélkül ennyi évtized után sem tudok visszaemlékezni arra a pillanatra, amelynek valóra válása isteni csoda!… (RóJ)

*

Újra emlékké vált hát a föld, ahol a rögök alatt őseink elporladt csontjai sejlenek. S ahol talán ma sincs város egy-két árva magyar, vagy annak özvegye, gyermekei nélkül… Alma-Atában például egész kolóniát alkotnak az ottmaradt vagy oda sodródott magyarok. S a vlagyivosztoki piacon csángó-magyar zöldségárus asszonyok egymás közti beszélgetésére figyeltek fel egy arra vetődött magyar küldöttség tagjai valamikor még az ötvenes években… És ott, a Gulágon ki tudja még hányan kallódnak örökre eltemetve kicsiny kunyhóikban olyanok, akikről megfeledkeztek, akiket államközi szerződések kapcsán nem kellett "visszaadni", akik már értelmetlennek látták, vagy nem volt erő bennük, hogy új életet kezdjenek - visszatérve a régibe -, s akiket már nem keresett senki, nem várta őket az otthon, vagy akik talán még ma sem tudják, hogy az "örökre száműzve" parancs rájuk már nem vonatkozik. S ahol nem csak mi, hanem más, sokszor rokon népek fiai is hányódnak… Népek, száműzött, áttelepített népek, ott, az ősi, könnyáztatta földön, a történelem útvesztőjében…

ADATKÖZLŐK

ÁbJ Ábrahám János, Kézdimartonfalva, Háromszék megye, sz. 1895
AnG Antal Gergely, Csíkdánfalva, Csík megye, 1895
AnJ Antal János, Gyímesfelsőlok, Csík megye, 1920
BaA Bajzáth András, Magyarnemegye, Beszterce-Naszód megye, 1923
BaB Bakos Balázs, Gyergyóremete, Csík megye, 1895
BaGy Baló Gyula, Kisbacon, Háromszék megye, 192.
BaJ Baricz József, Gyergyóalfalu, Csík megye, 1914
BiM Bitai Mátyás, Telek, Háromszék megye, 1893
BSR Bikkfalvi Mártonné Sóspál Róza, Szék, Kolozs megye, 1907
CseGy Cseh Gyárfás, Kovászna, Háromszék megye, 1896
DeA Debreczi Albert, Csomakőrös, Háromszék megye, 1897
DmJ Dimény János, Komolló, Háromszék megye, 1894
ErGy Ercsey Gyula, Alsórákos, Brassó megye, 1928
FaB Fazakas Béla, Oltszem, Háromszék megye, 1897
FeI Ferencz Imre, Csomakőrös, Háromszék megye, 1895
FiI Filep István, Szék, Kolozs megye, 1888
GáI Gál István, Apáca, Brassó megye, 1895
GeJ Gerőcz János, Nagykapus, Kolozs megye, 1895
IzL Izmael László, Nagyenyed, Fehér megye, 1924
KaG Kacsó Gergely, Nyárádremete, Maros megye, 1906
KáG Kászoni Gáspár, Barót, Háromszék megye, 1896
KáI Kántor István, Eckentelep, Maros megye, 1901
KoK Komán Károly, Sepsikőröspatak, Háromszék megye, 1892
KoS Kovács Sándor, Málya-Bergenye, Maros megye, 1921
MáL Mátyás Lajos, Imecsfalva, Háromszék megye, 1893
MáÖ Mátyás Ödön, Bethlen, Beszterce-Naszód megye, 1923
NaGy Nagy György, Türe, Kolozs megye, 1920
NéA Németh Albert, Páva, Háromszék megye, 1892
PaB Pakuts Balázs, Nagyborosnyó, Háromszék megye, 1922
PoA Porzsolt Albert, Barátos, Háromszék megye, 1922
PoI Porzsolt Imre, Barátos, Háromszék megye, 1888
RóJ Rózsás János, Nagykanizsa, Zala megye, 1926
TóGy Tódor Gyula, Borzsova, Csík megye, 1896
VaA Vadnai András, Beregszász, Bereg megye, 1923
VáA Váncsa Albert, Sepsiszentgyörgy, 1920
VaI Vass Imre Ferenc, Szászcsávás, Fehér megye, 1894
VaP Vas Pál Áron, Csehétfalva, Udvarhely megye,1891

NÉVMAGYARÁZATOK

Sántha István
Ázsiai népnevek magyarázata

Baskír: az Ural déli részén élő török nyelvű, mohamedán vallású nép, székhelye: Ufa.
Cseremisz: másnéven mari, a Kelet-Európai-Síkvidéken élő finn-ugor nép, székhelye: Joskar-ola.
Cserkesz: egy kis kaukázusi nép.
Csuvas: török nyelvek egyik archaikus nyelvét beszélő nép a Volga (folyó) jobb partján, székhelye: Csebokszári.
Dungánok: kelet-turkesztáni, mohamedán kínaiak.
Eszkimó: Szibéria és a (Szovjet-) Távol-Észak népei között találjuk őket, elsősorban az Új-Szibériai-szigeteken, és Csukcs-félszigeten élnek tagjai.
Jakut: Északkelet-Sziblériában élő török nyelvű nép. Az eredetük mindmáig tisztázatlan, de feltehetően a Szaján-Altaj vidékéről érkeztek mai lakhelyükre. A mongol nyelvű dél-szibériai burjátokkal együtt a nagy szibériai népek közé tartoznak (mintegy háromszázezren vannak).
Kirgizek: az októberi forradalomig a kazakokat hívták kirgizeknek és a kirgizeket kara-kirgiz névvel különítették el tőlük. Embertanilag Közép-Ázsia leginkább mongoloid népcsoportja. A Tien-san-hegységben élnek, csak a felszínen mohamedán hitüek. A kirgizeket tekintik a kipcsák kunok legközelebbi rokonainak. A kilencvenes évektől független Kirgizia fővárosa: Biskek.
Kaukázusi népek: a három nagy, államalkotó a Kaukázusban élő nép: a grúzok, az örmények és a török nyelvű azeriek.
Kazakok: a szovjet forradalomig kirgizeknek hívták ennek a török nyelvű közép-ázsiai népnek a tagjait, majd a kozákoktól a "kazah" névvel különítették el őket. Ezt vettük át mi is szerencsétlenségünkre (a magyar nyelvben a kozák és a kazak alakok kiejtve is jól elválnak egymástól). A kilencvenes évektől a Kazaksztánban hivatalos kazak nyelv is a "kazak" alakot használja.
Mandzsu-tunguzok: Mandzsúrián kívül a Szibéria középső, keleti részén és a (Szovjet-)Távol-Keleten élnek. Közéjük délen a mai Kína területén mandzsúk, sibók (az Ujgur Autonóm Területen), nanajok (goldok: Arszenyev Derszu Uzalája), szolonok (lótartó evenkik a Hingan-hegységben), evenkik (tunguzok); az orosz területeken: nanajok, ulcsák, orokok, orocsok, udehék, evenek (lamutok) és evenkik tartoznak.
Mongolok: a szöveg a Kaszpi-tenger mellékén, a Volga alsó folyásának bal oldalán elterülő füves pusztákon élő buddhista kalmükökre és a Dél-Szibériában, a Bajkál-tó környékén élő burjátokra utalnak a szövegben.
Nyenyecek: az urali népek szamojéd ágába tartoznak, a Tajmír-fészigeten élnek.
Perzsa népek: az írániak, az afgánok, tádzsikok tartoznak ide.
Tatárok: így hívták orosz területen a török nyelvű népeket általánosan (helytelenül), tekintet nélkül identitásukra. A tatárok a közép-ázsiai törököktől a baskíroktól és a csuvasoktól különülnek el. A mai Tatársztán szinte teljesen független az őt körbeölelő Oroszországtól, fővárosa a török tudományok oroszországi központja, Kazany. A tatárok a monol nyelvű kalmükökkel együtt a vörös hatalom legádázabb ellenségei voltak. Amint a német csapatok a második világháború során elérték területeiket, nyomban átálltak hozzájuk. Sztálin a második világháború után a Szovjetúnióban maradt tatárokat (és kalmüköket) szibériai száműzetéssel jutalmazta tettükért.
Török népek: a Kaukázusban élő azeriek és kumükök; a sztyeppéken élő csuvasok, baskírok és tatárok; a Közép-Ázsiában élő türkmenek, özbegek, karakalpakok, ujgurok és kirgizek; a kazakok; a dél-szibériai sorok, hakaszok, altajiak (beltirek teleutok, telengitek…), tuvák, todzsák, tofák, cátánok, urjanhajok; és a peremen, Északkelet-Szibériában élő jakutok (szahák).
Turkesztáni népek: Kínában: a török nyelvű ujgurok (a városlakó szártokat említi a szöveg), a kirgizek és kazakok, a mohamedán kínaiak: a dungánok; Nyugat-Turkesztánból: a török nyelvű kirgizek, üzbégek, karakalpakok, a türkmének, a perzsa nyelvű tádzsikok; Afgán-Turkesztánból a perzsa nyelvű afgánok, írániak, tádzsikok, a török nyelvű üzbégek és azeriek, a mongol nyelvű mogolok és a hazarák.

Ázsiai földrajzi nevek magyarázata

Amur: Kína és Oroszország határfolyója Kelet-Ázsiában.
Ankara: Törökország fővárosa.
Aral: Közép-Ázsia egyik legnagyobb tava volt, egészen az ötvenes évek végéig, attól kezdve a Kara-kum és Kizil-kum sivatag gyapotfödjeire öntözik a tavat tápláló Amu-darja és a Szir-darja folyók vizét. Mára a tó felülete a felére csökkent. A tó partján a Karakalpakok (a fekete sapkások), feltehetően a honfoglaláskori besenyők mai rokonai élnek.
Asztrahán: város a Volga (folyó) torkolati vidékén, közel a Kaszpi-tengerhez.
Barnaul: Dél-Szibéria "fővárosa", a várostól délre élnek az altaji törökök.
Berezovka: a híres jégbefagyott mamut tetemet itt találták meg, a Bajkál déli partvidékén.
Ceylon: sziget az Indiai-óceánban. Az elnevezés az angol gyarmati múltat idézi, ma Sri Lanka.
Csita: kormányzósági székhely a Bajkáltól keletre.
Dzsungária: Kelet-(vagy Kínai-)Turkesztán keleti része, (Külső-) Mongólia nyugati medencevidék jellegű pereme.
Éhség-sztyepp: a szöveggel ellentétben, nem Észak-Kazasztánban, hanem délen található, neve jelentésével ellentétben a terület talaja löszben gazdag, termékeny.
Giorgez: város Örményországban ?
Habarovszk: az Usszuri és az Amur folyó torkolatánál kiépített orosz város, nevét az orosz expedíciós csapatok egyik vezetőjéről kapta.
Irtis, az Ob baloldali és egyben legnagyobb mellékfolyója a Nyugat-Szibériai-alföldön, ahol a vogulok és az osztyákok (a manysik és a hantik) élnek.
Irkutszk: A régi, cári orosz Szibéria patinás városa, Dél-Szibéria Mongóliával határos keleti peremén, a város környékén mongol nyelvű burjátok élnek.
Karaganda: ma vaskohászati központ Közép-Kazaksztánban.
Kemerovo: egyeteméről híres közép-szibériai város a Tom folyó partján, Tomszktól délre.
Kolima: kelet-szibériai folyó, völgye hírhedt gulágok gyűjtőhelye.
Krasznojarszk: város a Jenyiszej folyó középső folyásánál, jelentése: "Vörös-hasadék".
Magnyitogorszk: "Mágnes-hegy" nevű vasbányászti város a Dél-Uralban.
Nahodka: kikötő Vlagyivosztok közelében a Japán-tenger partján.
Nikobar: szigetek Szumátrától északkeletre az Indiai-óceánban.
Novoszibirszk: Szibéria modernkori "fővárosa", az Ob (folyó) középső folyásánál.
Omszk: Nyugat-Szibéria központi városa a kazak határ közelében.
Perzsia: Irán régi elnevezése.
Szahalin: sziget az Ohotszki-tenger déli részén. Híresek voltak a szigeten kiépített száműzött telepek, amikről (a szigeten élő evenkik és ajnuk nyomorúságos életéről) Csehov készített érzékeny leírást. A sziget déli részét a második világháborúig a japánok tartották megszállásuk alatt (a Kuril-szigetekkel egyetemben).
Szingapúr: kereskedő mini állam a Maláj-félsziget legdélebbi csücskén.

Szovjet-Közép-Ázsia: a hajdani Nyugat-, vagy Orosz-Turkesztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kirgizia együttese.
Tbiliszi: Grúzia fővárosa.
Tomszk: Szibéria egyik első "fővárosa" a Tom folyó torkolata közelében, ma méltán híres egyeteméről (és az egyetem könyvtáráról).
Turkesztán három részből áll: Nyugat-Turkesztán: a hajdani Orosz-, majd Szovjet-Közép-Ázsia és Kazaksztán együttese: Türkmenisztán, Özbegisztán, Tadzsikisztán, Kirgizia és Kazaksztán; Kelet-Turkesztán: vagy Kínai-Turkesztán, a mai Kína északnyugati csücske, ide tartoznak: Dzsungária, a Kelet-Tien-san hegyláncai és a Tarim-medence a Takla-Makan sivataggal; Afgán-Turkesztán: Írán, Afganisztán és Pakisztán Északi részei.
Türkmenisztán: A hajdani Orosz-, vagy Nyugat-Turkesztán, majd a Szovjet-Közép-Ázsia legnyugatibb része, a Szovjetúnió felbomlása után önálló ország, fővárosa Ashabad.
Ural (-folyó): Európát és Ázsiát elválasztó természetes határvonal az Ural-hegységtől délre.
Ural (-hegység): Európát és Szibériát elválsztó hegység. A hegységtől keletre élnek legközelebbi nyelvrokonaink a vogulok és osztyákok.
Az Usszuri, az Amur jobb oldali mellékfolyója, a Szihote-Alin-hegységet és Mandzsúriát válsztja el, Oroszország és Kína határfolyója.
Usszurijszk: város az Usszuri (folyó) forrásánál.
Van: tó Törökország keleti részén.
Vlagyivosztok: Oroszország legnagyobb keleti kikötője a koreai határ közelében.

Utószó

Dr. Szabó Péter
Az Első és Második Világháború során ejtett
magyar hadifoglyok helyzete

A hadifoglyoknak, mint a háborúk legszánalmasabb és legkiszolgáltatottabb áldozatainak jogállását csak a XX. század elejétől igyekeztek rendezni. Míg az első világháború idején az 1899. július 29-én, s az 1907. október 18-án aláírt hágai, illetve az 1906. július 6-án parafált genfi egyezményben foglalt bánásmód illette meg őket, addig a második világháború alatt az 1929. július 27-én elfogadott genfi konvenció előírásai vonatkoztak rájuk. Nem lehettek többé az ellenséges csapatok hadizsákmányai, nem lehetett őket ezentúl bizonyos előnyök kicsikarására felhasználni, miután a hazájukkal szembeni legszentebb kötelességüknek tettek eleget, kiérdemelték azt, hogy velük, mint lovagias ellenféllel bánjanak. A hadifogságra vonatkozó szerződéscikkelyek értelmében tilos volt életük, vagy egészségük veszélyeztetése, megfélemlítése, illetve ellenük bárminemű megtorló intézkedések végrehajtása. A fogságban tartó államot terhelte a hadifoglyok hátraszállítása, emberhez méltó körülmények közötti elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása, kapcsolattartásának biztosítása a külvilággal, s az ellenségeskedések befejeződését követő hazaszállítása. Az utóbbinak elvileg nem volt feltétele sem a fegyverszünet, sem a békeszerződés. Lehetőleg nemzeti hovatartozás szerint kellett a hadifoglyokat csoportosítani, elhelyezni, nyilvántartani. Az elfogott katonákat - a tisztek kivételével - azonban igénybe lehetett venni a hadműveletekhez nem kapcsolódó közmunkáknál.
A nemzetközi egyezmények ezen tiszteletreméltó és nemes határozatai és célkitűzései csak részben valósultak meg a XX. század két nagy világégése során. Javarészt csak írott malasztok, nagyképű fogadkozások maradtak, melyeket a hadviselő felek szükség szerint a saját szájízük szerint magyaráztak, s sokszor be sem tartották. Különösen a cári Oroszország, majd a Szovjetunió vette semmibe a hadifoglyok nemzetközileg deklarált jogait. A két vesztes háború vihara magyar katonák, majd 1944-től polgári személyek százezreit sodorta ebbe az országba, s sajnálatos módon hosszú időbe tellett, amíg meg lehetett menteni közülük azokat, akik még az élők sorában maradtak.
Az első világháború alatt, a keleti hadszíntéren eltűntek és hadifoglyok tekintetében a Monarchia a legnagyobb veszteségeket 1914 augusztus és decembere között a kelet-poroszországi és lengyel területeken vívott hadműveltek során (300 ezer); 1915 januárja és márciusa között a Kárpátokban zajló téli hadműveletekben (180 ezer); 1915 márciusa és szeptembere között a Kárpátokban a húsvéti csata idején és a gorlicei áttörést követő harcokban (280 ezer); valamint 1916 júniusa és októbere között a Bruszilov-offenziva kivédésekor (360 ezer) szenvedte el. A hadifogoly-veszteség a legrövidebb idő alatt 1915. március 22-én Przemyšl elestekor következett be, amikor a négy és fél havi körülzárást követően a 44 000 fős védőseregen kívül 45 000 katonai munkás és 28 000 beteg és sebesült került orosz fogságba.
A Monarchia felbomlása után a közös hadügyminisztérium személyi veszteségekkel foglalkozó osztályának kartotékai, összefoglaló anyagai nagyrészt megsemmisültek, ami ezekből megmaradt 1921 elején a bécsi Hadilevéltárban keletkezett tűz martalékává vált. Az utókor az orosz hadifogságba esett katonák számát illetően is kénytelen a megmaradt töredékes adatokon alapuló becslésekre hagyatkozni. Gaston Bodard osztrák katonai statisztikus 135 000 főre becsülte a keleti hadszíntéren eltűntek és hadifogságba esettek számát. Ezzel szemben Elsa Brandström Unter Kriegsgefangenen in Russland und Sibirien 1914-1920. című művében (Berlin 1922) 210 000 fős létszámot közöl, s Józsa Antal kutatásai (Háború, hadifogság, forradalom. Akadémia, Budapest 1970.) is az utóbbi számadatot támasztják alá. Az orosz fogságban sínylődött osztrák-magyar katonák valódi számát feltehetően már sohasem lehet megállapítani, mint ahogyan már arra sem kaphatunk választ, hogy a Monarchia közel 500 000-re becsült összhadifogoly-veszteség részeként hány honfitársunk nyugszik oroszországi, ma már jeltelen sírokban és tömegsírokban. A 20-as évek végén ugyan megkísérelték megállapítani, hogy a trianoni Magyarország területén mekkora volt az első világháborúban eltűnt, illetve hadifogságba esett emberek száma, de a Magyar Statisztikai Szemle 1927. évi 7. számában közölt - kissé csekélynek tűnő - 215 846 fős számadat sem részletezhető tovább a hadifoglyok tartózkodási helyeire és maradandó veszteségeire vonatkozóan.
Az orosz hadvezetés felkészületlen volt a hadifoglyok nagy tömegének elhelyezésre. Az Oroszország európai részén felállított gyűjtőtáborokból már 1914 őszétől a fagyos Szibériába, s a perzselő Turkesztánba szállították hátra a fogságba esett ellenséges katonákat. E szédítő távolságokból kevesebb lehetőség adódott a szökésre, s a táborok őrzésére is kisebb létszámú őrség szükségeltetett. A szibériai vasútvonal mentén Omszktól Vlagyivosztokig telepített táborok többsége nagyobb hadifogolytömeg befogadására is alkalmasabb volt, mivel ezek korábban a Távol-Keleten állomásozó orosz alakulatok garnizonjaiként szolgáltak.
A több mint 200 oroszországi, szibériai és turkesztáni lágerben, melyekben magyar hadifoglyok megfordultak, már az első világháború elején is áldatlan állapotok uralkodtak, s később ez a helyzet még inkább rosszabbodott. Az elégtelen élelmezési és ruházati viszonyok, s az egészségügyi ellátás miatt több tízezren pusztultak el járványokban (kiütéses tífusz, malária, kolera), éh- és fagyhalálban, s az embertelen bánásmód, illetve a kegyetlen kényszermunkák (az északi mocsarakon keresztül vezető Murmann-vasútvonal építése, a Don-medence szén- és Szibéria ólombányái) is hamar felőrölték a legyengült és elgyötört hadifoglyok szervezetét. A központi hatalmak oroszországi táborait évekig látogató Elsa Brandström svéd vöröskeresztes nővér publikált feljegyzései alapján 1914/15 telén Krasznojarszkban 1300, Novonyikolajevszkben (ma Novoszibirszk) 4500, Omszkban 1915 szeptemberéig 16 000, Orenburg környékén a tockojei táborban 1915/16 telén 17 000, Turkesztánban pedig a háború alatt mintegy 45 000 hadifogoly halt meg.
Bár a Szovjet-Oroszországgal 1918. február 7-én és július 5-én kötött hadifogolycsere egyezmények alapján, még a háború alatt 1918 októberéig hozzávetőlegesen 700 000 monarchiabeli hadifogoly térhetett haza zömében Oroszország európai területéről, a hatalmas ország távolabbra eső területein még körülbelül 700-800 000-en maradtak vissza.
1918-tól, illetve az oroszországi forradalom kitörésétől kezdve a hadifoglyok helyzete egyre inkább súlyosbodott. A magyar hadifoglyok közvetlen úton történő hazatérése s Galiciáért vívott lengyel-ukrán háború, majd a magyar Tanácsköztársaság kikiáltását követő kárpátaljai csehszlovák blokád, végül az oroszországi polgárháború miatt teljesen lehetetlenné vált. A bolsevik katonai alakulatok - a hadifoglyok kiszolgáltatott állapotát kihasználva - erőszakos toborzó agitációt fejtettek ki körükben, de az ellenforradalmi csapatok által megszállt területeken is kétségbeejtő helyzetbe kerültek. Egyrészt a bolsevikok oldalán harcoló csoportjaikra hivatkozva kegyetlen irtó hadjáratot indítottak ellenük, másrészt a breszt-litovszki békeszerződést el nem ismerve továbbra is hadifoglyoknak tekintették őket.
A Szovjet-Oroszországgal 1920. május 20-án kötött koppenhágai egyezményt követően szárazföldi úton, túszként az elítélt kommunista vezetők ellenében, illetve Kelet-Szibériából tengeri szállítással, államköltségen, 1922 decemberéig végül is közel 140 000 magyar hadifogoly került vissza a történelmi Magyarország területére. Kisebb hadifogoly szállítmányok a későbbiekben is érkeztek, az utolsó 1925 augusztusában tért haza.
A második világháború alatti, illetve utáni szovjetunióbeli hadifogság kegyetlenebb és embertelenebb volt minden addiginál. A sztálini diktatúrában a szovjet állampolgárok életét, s biztonságát sem garantálták, az országot megszálló idegen hadseregek katonái ellen pedig különösen kíméletlen bosszú- és gyűlöletkeltés folyt. A keleti hadszíntérre kivezényelt magyar honvédek és munkaszolgálatosok - elsősorban a viszonylag nem régi, s ismertté vált oroszországi, illetve szibériai hadifogoly tapasztalatok hatása alatt - nem ok nélkül próbálták minden áron kivonni magukat a szovjet csapatok bekerítéséből és igyekeztek ezzel elkerülni fogságba esésüket. Emellett Molotov, szovjet külügyi népbiztos a kollektív felelősségre vonás lehetőségét Magyarország második világháborúban játszott szerepéért már a háború alatt kilátásba helyezte. A J. C. Carr moszkvai brit nagykövetnek írt 1943. június 7-i levelében többek között az alábbiak olvashatók: "A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is."
A keleti hadszíntér kezdeti tömeges magyar hadifogoly veszteségei javarészt a 2. Hadsereg 1943 januári és februári tragédiájához fűződnek. A korabeli hadiokmányok - szovjet hivatalos jelentésekre hivatkozva - 26 000 fogságba esett honvédről és munkaszolgálatosról tesznek említést. A sztálingrádi, s azt követő sikeres szovjet hadműveltek során a német és vele szövetséges hadseregek katonái közül rengetegen váltak hadifogollyá. A Vörös Hadsereg nem fordított nagy gondot e tekintélyes fogolytömeg elhelyezésére és ellátására. A hosszú gyalogmenetre kényszerített, vagy fűtetlen vagonokban napokig szállított hadifoglyok közül 1943 kemény telén több tízezren fagytak meg, mire csoportjaik elérték az első ideiglenesen kialakított, többnyire földbeásott barakkokból álló nagyobb táborokat. A magyar 2. hadsereg fogságba esett katonáit a Don menti arcvonal mögött létesített marsanszki, illetve davidovkai gyűjtőtábornak nevezett hómezőről szállították ide. A kezdeti időszakot túlélteket a későbbiek során a hagyományos lágerjárványok, az éhség, s a kegyetlen időjárási viszonyok tizedelték. Ezen megpróbáltatások alól csak az antifasiszta iskolákra toborzottak mentesültek. A háború alatti szovjet lágerviszonyokról Kaiser János, az 1026. számú Novij Dombasz kerületi egyik bányatábor egykori foglya 1950-ben az alábbi sorokat vetette papírra: "Bánásmód farkasbarbárság! Naponta kétszer káposztaleves és egyszer 60 deka barna csirizkenyér. A ruházatunkat éhségünk miatt eladtuk. Mikor mindenünk elfogyott, megbetegedtünk. A betegeket a gyűjtőlágerbe hordták össze, ahol naponta 12-18 halottat temettünk. Orvosság csak szalicil és forralt víz volt… Negyven fokos lázammal hullahordó lettem. Egy kétkerekes szemetes kordélyra 8-10 meztelenre vetkőzetett halott társunkat kellett felraknunk, miközben 18-20 éves orosz kölykök géppisztollyal addig bokszoltak, míg parancsukat nem teljesítettük."
A keleti hadszíntéren, Galiciában, majd a Kárpátok területén vívott harcokat követően 1944. október 31-ig a magyar királyi honvédségnek több mint 70 000 honvédje és munkaszolgálatosa esett szovjet fogságba. A hadifogoly veszteség jelentős méretű növekedése azonban a Vörös Hadsereg magyar területre való benyomulása után következett be, s folytatódott még a háborút követő hónapokban is.
A kimeríthetetlen szovjet munkaerő szükséglet szempontjából potenciális alannyá vált az önmagát kényszerűségből megadó honvéd és munkaszolgálatos, a közmunkarendelet ürügyén deportált civil, de még a Vörös Hadsereghez átállt, s a németek elleni harcot vállaló katona is. A szovjet hadsereg fogolyszerző akciói nyomán szabolcsi, beregi falvak tucatjai maradtak munkaképes férfi - olykor női - lakosság nélkül. Hasonló sorsra jutott a Békés -, Baranya megyei és Budapest környéki németajkú lakosság is. A szovjet lágervilágba - a kezdeti hadifogoly veszteségeket is beleszámítva - 1941 és 1946 között több mint 600 000 magyar állampolgár került Magyarország háború alatti területéről.
A Magyarországon foglyul ejtett katonák és polgári személyek útja először a hazai gyűjtőtáborokba vezetett. Gödöllő, Cegléd, Jászberény, Baja, Szeged, Debrecen és Székesfehérvár voltak azok a települések, ahol a szovjet Vörös Hadsereg legnagyobb és leghírhedtebb ideiglenes táborai működtek. Laktanyákat és iskolákat alakítottak át lágerekké. A gyűjtőtáborokból a naponta bevagonírozott hadifogoly oszlopokat az erdélyi, a román, illetve az ukrajnai átmenőtáborokba (Foksani, Temesvár, Máramarossziget, Sambor és Bjelc) szállították. Itt a halálozási arány - végelgyengülés és járványos betegségek következtében - még a szovjetunióbeli lágerekénál is magasabb volt.
A szovjet hadsereg által elhurcolt magyar állampolgárok végül a szovjetunióbeli hadifogoly-munkatáborokba, valamint az internáló- és büntetőtáborokba kerültek. A legrosszabb munka- és életkörülmények kétségkívül a két utóbbi lágertípusban uralkodtak. Az internálótáborokba a magyar foglyok mintegy harmadát kitevő polgári személyeket, a Szovjetunió északi, gyakorta a sarkkörön túli területein létesített büntetőtáborokba, az un. GULAG-okba pedig a magyar megszálló alakulatokban szolgált és fogságba esett honvédeket, valamint a terrorakciók szervezésével vádolt leventéket, s a hátországi csapattestek tagjait vitték. A visszatérésre nekik volt a legkevesebb esélyük.
A háborút követően 1946 nyarától csak a Szovjetunió területén maradtak magyar hadifoglyok. Az 1947-es párizsi békeszerződés a hadifogolykérdés átfogó, egyezményes megoldásaként a hadifoglyokat visszatartó hatalommal, tehát a Szovjetunióval való megállapodás írta elő Magyarország számára. A hazaszállításukkal kapcsolatot minden költséget a magyar államnak kellett állnia, holott szerencsétlenül járt állampolgárai éveken át fizetés nélkül dolgoztak a szovjet gazdaság újjáépítésén. A hadifogoly-egyezmény nem született meg, a Rákosi-kormány saját erőfeszítései eredményességének, s a "sztálini kegynek" állította be a hadifogoly transzportok 1947 júniusától 1948 novemberéig történő - többé-kevésbé folyamatos - hazaszállítását. A magyar kommunista kormányzat ezzel megoldottnak tekintette a hadifogolykérdést, mondván, már csak a szovjet hatóságok által elítélt "háborús bűnösök" sínylődnek a lágerekben. A Szovjetunióban visszatartott több tízezer hadifogoly embertelen sorsáról összeállított dokumentumanyagok (Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről. Összeállította Palásthy Rezső és dr. Makra Zoltán. Bad Vörischofen, 1950.) nyilvánosságra hozását követően, részben az ENSZ közbelépésére az ötvenes évek első felében újabb hadifogoly-szállítmányok érkeztek Magyarországra. Az utolsóként hazaérkezettek 1955-ben lépték át a magyar államhatárt.
A több mint 600 000 magyar hadifogolyból és polgári személyből a magyar források szerint legalább 200 000 sohasem tért vissza. Pontos számadatukat - a szovjet nyilvántartások hiányosságai miatt - valószínűleg soha nem lehet megállapítani.
A közölt veszteségadatok - ha becsültek is - elrettentőek. A háborúk azonban tanulsággal is szolgálnak. Prohászka Ottokár püspök 1918-ban az alábbiakat mondta ezzel kapcsolatban: "A háború nem nevel erkölcsöt, eredményezhetne azonban a háború valami nagyon jót, ha megutáltatna velünk minden háborút, és ha iszonnyal töltene el olyan állapotok és eljárások iránt, melyek azt időnként az emberiség fejére zúdítják. Háborúnak többé nem szabad jönnie, ez a háború által támasztott legerkölcsösebb érzés. Erkölcstelen minden, ami háborút hozhat a világra. Úgy kell a világot megcsinálnunk, hogy a háborút egyszer és mindenkorra kizárjuk."

Az első világháborús magyar hadifoglyok által megjárt fontosabb oroszországi, illetve szovjet-oroszországi hadifogolytáborok:

Batarejnaja
Berezovka
Bijszk
Cseljabinszk
Habarovszk
Irkutszk
Kokánd
Krasznaja-Rjecska
Krasznojárszk
Novo-Nyikolajevszka (ma Novoszibirszk)
Omszk
Petropavlovszk
Pjescsanyka
Razdolnoje
Sadrinszk
Szpaszkoje
Taskent
Tobolszk
Tockoje
Tomszk
Tyumeny

A második világháborús magyar hadifoglyok és deportált polgári személyek által megjárt fontosabb szovjetunióbeli hadifogoly- és internáló táborok

Hadifogolytáborok Bauxitogorszk Borovicsi Georgijevszk Gomel Karaganda Kirov Krasznodar Krasznogorszk Lebedián Lublino Ogyessza Sztalinogorszk Szuzdal Tambov Tbiliszi Tiraszpol Uzmány Vlagyimir Vologda Zaporozsje

Internáló táborok Bjelorekszk Groznij Jenakijevo Kazany Kemerovo Kotlas Krivoj Rog Magnyitogorszk Murmanszk Novij Dombasz Nyizsnij Tagil Oktyaberszk Perm Rodovka Rosztov Sahti Sztalino Szverdlovszk Ufa Vorosilovgrád

Függelék

Magyarok japán hadifogságban
Írta dr. Mezey István,
a Magyar Nippon Társaság ügyvezető igazgatója, volt összekötő tiszt a japán expedíciós hadseregnél.
(Hadifogoly magyarok története, Athenaeum, Budapest, 1930, Második kötet, 486-496 o.)

Bevezetés

Eltekintve azoktól a magyar tengerészektől, akik, mint a "Kaiserin Elisebeth" csatahajó személyzete, mindjárt a háború elején japán fogságba kerültek, a japán hadifogságba került magyarok eredetileg mind orosz foglyok voltak és 1918-ban, a kelet-szibériai expedíció alkalmával kerültek japán fennhatóság alá. Számuk aránylag csekély az orosz hadifoglyok százezreihez képest. Nem is kerültek új táborba, hanem csupán megváltozott külső körülmények között folytatták azt a hadifogoly-életet, mely az évek hosszú során át már kialakult a szibériai táborokban.
A Kerenszkij féle és a bolsevik-forradalom, majd az ellenforradalom ezer viszontagságain keresztülment, kiéhezett, lerongyolódott kelet-szibériai hadifoglyok japán parancsnokság alá jutva, fizikailag többé-kevésbé újjáéledtek ugyan, de a viszonylagos anyagi és testi jólétben sem teremtettek újabb fogolytípust, azaz nem beszélhetünk külön szibériai "japáni" fogolytípusról, hiszen négy-öt éves hadifogság után lett a plenni-ből horyo.
Noha így egyrészről a megszálló japán csapatok emberei a magyar katona igazi arcát nem ismerhették meg, hanem csupán egy testileg-lelkileg leromlott embertömeget, másrészt pedig a magyar hadifoglyok sem jutottak közvetlen összeköttetésbe Nippon népének széles rétegeivel, hanem csak az őrizetükre kirendelt katonákkal, akik maguk is idegen országban, otthonuktól távol éltek, mégis a japáni éra önálló, külön fejezetét jelenti a szibériai hadifogságnak.

A japán expedíció történelémi előzményei

A japán expedíciós hadseregnek elküldése hosszú diplomáciai tárgyalások eredménye volt, melyet Japán a szövetséges nagyhatalmakkal folytatott. Már 1918 elején az antant-sajtó a legképtelenebb hírekkel akart hangulatot kelteni egy távol-keleti expedíció érdekében. Majd azt a hírt bocsátották világgá, hogy a központi hatalmak a Nyugaton kivívott döntő győzelem esetén Kelet ellen vonulnak.
Megfelelő előkészítés után az antant csak ürügyet keresett, hogy Szibériába csapatokat küldhessen. A cseh-szlovák hadifoglyokból toborzott légió utasításra kezdett harcot a szibériai vasútvonal főbb pontjain a bolsevikokkal. Az antant-sajtó aztán a vörösgárdista volt magyar hadifoglyokat okolta a fegyveres összeütközés kitöréseért, akik a Vlagyivosztokba induló cseh-sazlovák szállítmányokat, melyeknek behajózás utána a francia harctérre kellett volna menniök, feltartóztatták.
A vörösök, szorongatott helyzetükben, mindenáron békét akartak és megígérték a cseh-szlovák légió haladéktalan elszállításának biztosítását. A békeértekezlet össze is ült június elején Irkuckban, mikor is a cseh nemzeti tanács nevében Hauszka ezt a nevezetes nyilatkozatot tette:

"Örülünk, hogy ez a találkozás, mely a fennálló félreértések elsimítását célozza, létrejöhetett. Mi tudjuk, hogy céljaink közösek, csupán utaink ágaznak el. Én ismerem a magyarokat és nem képzelhetem el, hogy ez a mindig forradalmi nép, mely saját szabadságát annyira szereti, más népek szabadságtörekvéseit el akarja nyomni."

A béke azonban a legionisták és a vörösök között nem jött létre, hiszen ez az antant szándékai ellen lett volna. A vörösgárdisták kénytelenek voltak minden irányban visszavonulni és június 11-én az Angara-híd felrobbantása után feladták Irkuckot, a szibériai bolsevizmus főfészkét, hol többek között a magyar nyelven kiadott "Világforradalom" is megjelent, mely lázító, szélsőséges hangjával még orosznyelvű laptársait is felülmúlta. A városokban a régi duma vette át az ügyek intézést, mely Lavrovval az élén, az ideiglenes szibériai kormányt ismerte el legfőbb hatalomként.
Az ideiglenes szibériai kormánynak azt a szerepet szánta az antant, hogy a beavatkozást formailag előkészítse. Augusztus 8-án ez a kormány jegyzéket intézett a szövetséges hatalmakhoz, melyben elismeri, hogy a breszt-litovszki béke megkötés jogos okot szolgáltatott az antant-hatalmaknak, hogy Oroszországot szerződéses kötelezettségének betartására rendszabályokkal kényszerítsék.
Japán számára Szibéria nagy gazdasági lehetőségeket jelentett ugyan, de Amerika féltékenysége miatt az expedíció diplomáciai előkészítése mégis nagyon nehezen ment. Miután a szövetségeseknek a közös beavatkozást sürgető jegyzékére a japán kormány határozott választ nem adott, a tokiói angol követ 1918. június 12-én kormánya nevében közölte, hogy az angol csapatok a cseh-szlovák légió megsegítése érdekében Szibériában hadműveleteket fognak kezdeni. Négy nappal előbb pedig az Észak-amerikai Egyesült-Államok kormánya adta tudtul, hogy szükség esetén az amerikai csapatok önállóan fognak Szibériában eljárni. Csak ezek hatása alatt döntött a július 11-i japán minisztertanács a beavatkozás mellett.
Az amerikai kormány azt a javaslatot tette, hogy Vlagyivosztokba együttes japán-amerikai expedíciót küldjenek, mely körülbelül hét-hétezer fő erősségű lenne. Miután azonban a nagy távolság miatt Amerika nem küldhet azonnal csapatokat, az USA. kormánya azt indítványozta, hogy a japán expedíciós hadsereg egyelőre 14 000 emberből álljon. A japán kormány elvben hozzájárult az amerikai javaslathoz, kijelentette azonban, hogy stratégiai szempontból az expedíciós hadsereg számának korlátozása nem kívánatos. Japánnak ugyan nincs szándékában nagyobb hadsereget küldeni Vlagyivosztokba, azt hiszi azonban, hogy nem elegendő a Vlagyivosztokba küldendő expedíció, hanem Szibéria többi részét is meg kell szállni.
Japánban igen erős ellenzéke volt az expedíciós vállalkozásnak. A gazdasági körök az eredménnyel kétséges arányban álló nagy költségeket kifogásolták, a szélsőséges imperialista körök pedig nem vették szívesen, hogy Japán szövetségesekkel együttesen lépett fel és így cselekvéseiben többé-kevésbé kötve volt. A következmények hamar megmutatták, hogy az expedíció ellenzőinek álláspontja nagyon is indokolt volt. A szibériai beavatkozás 450 millió yenbe került, 1500 ember vesztette ott életét, hatszázan sebesültek meg. Ezzel szemben Japánnak semmi eredményt nem hozott e vállalkozás.
Lehet, hogy a mértékadó japán körök már eleve is számoltak evvel, de az eseményeket megállítani nem lehetett. 1918. augusztus 9-én kinevezték Otani Kikuzo bárót az expedíció hadsereg főparancsnokává. Otani tábornok és törzse augusztus 18-án érkezett meg Vlagyivosztokba. Hivatalos adatok alapján a szövetséges hatalmak hadserege ekkor a Bajkál-tótól keletre lévő orosz területen a következő alakulatokból állott:

Japánok................................... 21 hadosztály
Amerikaiak............................. 2 ezred
Angolok.................................. 4300 fő
Franciák.................................. 70 "
Csehek.................................... 5074 "
Románok................................. 2060 "
Olaszok................................... 1200 "
Kínaiak................................... 1 ezred
A keletszibériai hadifoglyok helyzete a japánok alatt

A szibériai expedíciós hadseregek partraszállása idején a kelet-szibériai táborokban elhelyezett hadifoglyok helyzete katasztrofális volt. Az orosz forradalom óta a hazával való összeköttetés majdnem teljesen megszakadt. A táborokban a legkülönbözőbb járványok pusztítottak, sokhelyütt pedig a hadifoglyok az éhenhalás és megfagyás veszélyének voltak kitéve.
Négy-ötesztendei hadifogság után gyűjtötték össze az oroszok a kelet-szibériai fogolytáborokban azokat, akiket az éhség, ragályos kórok, forradalom, cseh-szlovák légió és ellenforradalom még életben hagyott. Régi, piszkos, fertőzött orosz laktanyákba voltak a foglyok bezárva. Sorsuk a nyomor és testi-lelki megaláztatás volt.
1918 őszén az orosz ellenforradalmi kormány kihirdette a táborokban, hogy Vlagyivosztokban hajóra rakják és hazaszállítják a hadifoglyokat. Mint később kiderült, erről szó sem volt, a közép-szibériai kormányzóságok csupán meg akartak szabadulni a hadifoglyok eltartásától. Elszállították őket a távol-keleti tartományokba, ahol még kevesebb volt az élelem. A hangulatot, mely ekkor a távol-keleti táborokban uralkodott, közvetlenül érzékelteti dr. Breitner Burghardt bécsi egyetemi tanárnak, a nikolszki tábor volt orvos főnökének naplója. A Feljegyzések írója a hadifogoly-társadalom egyik legjelentősebb egyénisége volt, kit bajtársiassága, nagy orvosi tudása, önfeláldozása miatt a fogolytáborok kerítésein túl is tízezrek emlegetnek még ma is Kelet-Szibériában. Osztrák ember létére a magyarságnak őszinte, igaz barátja volt. Naplójából a következőket idézzük.

1918 augusztus 13. Ma délben vagonozták ki az első japán csapatokat, melyek az állomáson dolgozó embereinkhez igen barátságosak voltak.
1918 augusztus 27. A tábor összes segélyalapjainak elkobzása. Nevetséges kutatás fegyverek után. Hihetetlen orosz gyanúsítások. Házkutatás bombák után nálunk. Sanyargatóink zaklatásait úgy megszoktuk, hogy már hiányzik, ha egy időre békét hagynak nekünk.
1918 szeptember 1. Éktelen szitkozódás és bajonettel való fenyegetés közben cseh katonák kifosztják kertünket. Alig tudom katonáink elkeseredését csillapítani. A cseh őrség elvonult. Azt hiszem, hogy még a kórház falai is fellélegzenek. Jöhet még valami elviselhetetlenebb?
- Este 7 óra. Egy órával előbb vették át japán csapatok őrizetünket.
1918 szeptember 4. A japánok ittlétének első órája óta távozási engedélyünk van. Egy kicsiny, cseresznye vörös pecséttel ellátott papírlap az engedélyjegy. Az oroszoknak tilos a táborba belépni.
1918 szeptember 5. Nem, ezek nem ellenségek! Viselkedésük, különösen a csehekéhez viszonyítva, annyira tüntetően barátságos, hogy alig tudom legénységünk különböző politikai kombinációit leinteni. A naivitás, előzékenység, sőt a nyíltan kimondott barátság, mint valami álom tűnik fel előttünk.
1918 szeptember 12. E nyáron először mentek fürödni katonáink a Suifunba két japáni kísérővel. A japánok azonban, mint bajtársak és nem mint őrök mentek velük.

Ezek az impressziók egyformák voltak minden hadifogolynál, kik az utolsó évek rettenetes megpróbáltatásai után japáni fennhatóság alá kerültek.
Röviddel a szibériai expedíciós hadsereg partraszállása után a japán hadsereg a pervaja-rjécskai és a nikolszk-usszuriszkiji hadifogoly táborokat védelme alá vette, míg a habarovszki (krasznaja-rjécskai) tábor amerikai fennhatóság alá került. Később az amerikaiak ezt a tábort is a japániaknak adták át. A vlagyivosztoki japán hadsereg parancsnokságon külön hadifogoly-osztályt szerveztek, melynek élére egy nagyműveltségű, emberséges japán vezérkari tiszt került Kashimura alezredes személyében, ki 1920 végéig irányította a hadifoglyok ügyeit. A pérvájá-rjécskai tábor parancsnoka Takashima alezredes volt, ki a háború előtt már járt Budapesten is és így a magyar viszonyokról meglehetősen tájékozódva volt. A nikolszk-usszuriszkiji tábor élén Tanaka Nobuo főhadnagy állott, ki viszont a japán nyelven kívül csak pár német szót tudott.
A japán fennhatóság alatt álló hadifoglyok száma aránylag nem volt nagy. A Nemzetközi Vöröskereszt 1919 június 10-i közlése szerint 2062 magyar és osztrák, 4 román és 505 török hadifogoly volt a japán táborokban. Ehhez járult később a habarovszki tábor létszáma. Ezenfelül azonban a japán Vöröskereszt ruhával és élelemmel támogatta a verhné-ugyinszki-csitai vonalon levő szállítmányokat, valamint a nikolszk-usszuriszkiji, úgynevezett orosz táborban lévő embereinket.
A táborok átvételekor a japán parancsnokok magukhoz kérették rangidős tisztjeinket és kifejtették előttük, hogy csupán az emberiesség szavára hallgatva veszi át a japán hadsereg a hadifoglyokat, ezért nem ellenséget látnak bennük, hanem a világháború legszerencsétlenebb áldozatait. Arra való tekintettel azonban, hogy maguk is ellenséges földön állnak, a bolsevikok rajtaütésének minden pillanatban kitéve, feltétlen engedelmességet és az előírások pontos betartását kívánják a hadifoglyok részéről, már csak azért is, nehogy a rossz példa saját hadseregük fegyelmét megbontsa.
A japán parancsnokok egyébként a táborok belső életébe nem avatkoztak be. A tisztek pontosan megkapták a havi 48 jen fizetést, melyből saját magukat élelmezhették. A legénység a táborkonyhából háromszor naponta bőséges élelmet kapott. Ezenkívül a japán Vöröskereszt nyári és téli ruhával és fehérneművel látta el katonáinkat. Orvosaink, bevásárló tisztjeink, a tábor lelkésze és a tolmácsok bármikor szabadon közlekedhettek, a többiek pedig időről-időre kaptak a városba szóló távozási engedélyt. Az időközönként megismétlődő névsorolvasástól eltekintve, a japánok semmiféle különösebb ellenőrzést nem gyakoroltak. A névsorolvasásoknak a célja sem a szökések meggátlása volt, hanem hogy a táboron kívülálló hadifoglyok utólag ne csempészhessék be magukat a hivatalosan átvett hadifoglyok közé.
A viszonylagos anyagi jólét a táborok kulturális életét is hamar fellendítette. A nikolszk-usszuriszkiji táborban javarészt legénység volt, ezért itt analfabéta tanfolyam és tábori iskola működött. A pervaja-rjécskai táborban azonban, hol számos tiszt volt elhelyezve, a zene és színházkultusz is igen magas nívót ért el. "Magyar Hírmondó" címen sokszorosított táborújság jelent meg, mely orosz, amerikai és japán napilapok nyomán a fontosabb világeseményekről tájékoztatta a táborok lakóit.
Festőművészeink, szobrászaink és iparművészeink is munkához láttak. A japáni hadsereg tisztjei, valamint a gazdag hadseregszállítók állandóan ellátták őket megrendelésekkel, - legjobb dolga természetesen a portréfestőknek volt. Legkeresettebb művészeink voltak Héya Zoltán (portré), Kienle György (szobrász), Czokoly István és Amberg József (iparművészek). A magyar művészeti stílus ezeken a hadifogoly-művészeken keresztül lett ismertté a Távol-Keleten.
Szimfonikus hangversenyek, tornaünnepélyek rendezésével is iparkodtak hadifoglyaink a várakozás hosszú idejét elviselhetőbbé tenni. Becsületükre válik, hogy ők, akik a sors kedvezése folytán a japán táborokban jobb helyzetbe kerültek, nem feledkeztek meg az orosz táborokban sínylődő szerencsétlen bajtársaikról sem. A japán táborokban segélyegyletek alakultak e táborokon kívül élők támogatására.

A hábárovszki (krásznájá-rjécskai) tábor amerikai fennhatóság alatt

Röviddel azután, hogy a pervaja-rjécskai és nikolszk-usszuriszkiji táborok japán fennhatóság alá kerültek, a hábárovszki (krásznájá-rjécskai) tábort az amerikai csapatok vették át. November 5-én nemzetközi bizottság érkezett a táborba, melyet valósággal ámulatba ejtett az a leírhatatlan nyomor, mely a táborban uralkodott.
November 9-én vették át a Morrow ezredes parancsnoksága alatt álló amerikai csapatok a tábort. Az első névsorolvasásnál kitűnt, hogy ezrekre ment azoknak a hadifogoly tiszteknek száma, akik még mint a habarovszki tábor lakói voltak nyilvántartva, holott már régebben részint nyugatra szállították őket, részint meghaltak, részint megszöktek. A könyvekben azonban továbbra is szerepeltek és az orosz parancsnok így minden hó 1-én felvette a fizetésüket.
Az amerikaiak már az első nap bőséges élelemmel látták el a hadifoglyokat és hozzáfogtak a tábor rendezéséhez. Morrow ezredes kijelentette, hogy a hadifoglyok mind idegbetegek és ő feladatául tekinti, hogy a rábízott foglyokat betegségükből kigyógyítva adja vissza az emberi társadalomnak. Feladatát nagyon komolyan vette. Első dolga volt, hogy a tábort körülvevő fapalánkot ledönttette és csak egyszerű drótkerítést vonatott körülötte, hogy a foglyoknak kilátása legyen. A tiszti barakkokból az egyes csoportokat egymástól elválasztó boxfalakat eltávolíttatta. Az ebédlő részére külön helyiséget jelölt ki. A piszkos, fertőzött barakkokból rövid időn belül ragyogó tisztaságú lakhelyeket kellett varázsolni. Nem lehetett az az elgondolása a tervezőknek, ami anyaghiány miatt meghiúsult volna. Lázas, lüktető élet folyt a táborokban. Mindenkinek dolgoznia kellett, tiszteknek, legénységnek egyaránt, mégpedig fizikai munkát. A könyvtárat Morrow ezredes lezáratta s használatát szigorúan megtiltotta, mondván, hogy a sok könyvtől "bolondultak" meg a hadifoglyok. Ezzel szemben lehetőleg elősegítette a sportolást és még az amerikaiak kedvenc labdajátékát, a base-ballt is meghonosította.
Alig két hónapon belül teljesen megváltozott a tábor képe. A frissen fehérre meszelt hálótermekben katonás sorrendben állottak egymás mellett az ágyak, de ezen kívül semmi másnak nem volt szabad ott lennie. Az étteremben a foglyok által készített, frissen gyalult asztalokon amerikai gyártmányú edények. A tábor büszkesége azonban az úgynevezett kaszinó volt, mely Vágó Viktor hadapród, jelenleg neves budapesti iparművész tervei szerint készült. A falakat hadifogoly művészek freskói borították. A faragott bútorok a tábor ledöntött fapalánkjából készültek ugyan, de akármilyen iparművészeti kiállításon is megállották volna helyüket.
A tábort az amerikaiak szigorú őrizet alatt tartották; sokkal kevesebb közlekedési lehetőség volt, mint például a nikolszki és pervaja-rjécskai japán táborokban. A legénység természetben kapta élelmezését és ruházatát, a tisztek pedig 25 dollár fizetést kaptak, ebből 8 dollárt vontak le az étkezésre. Míg ugyanis a japán táborokban a 48 jen fizetésből a tisztek tetszésük szerint gazdálkodhattak, addig az amerikai táborban 8 dollár ellenében a kincstári élelmezés átvétele kötelező volt és csakis az amerikai kantinban vásárolhattak.
Amerikaiak és magyarok meglehetősen idegenül éltek egymás mellett. Tisztjeink és az amerikai tisztek között társadalmi érintkezés alig állott fenn. A tábor tolmácsa, Steiner-Göttl főhadnagy, aki a háború előtt Amerikában élt, vette át a parancsokat és közvetítette Réder Nándor tüzér őrnagynak, a hadifoglyok rangban legidősebb tisztjének.
Az a nagy különbség, mely gondolkodásban, a tiszti állásról alkotott felfogásban foglyaink és az amerikaiak között fennállott, 1919 februárjában komolyabb incidenst is idézett elő.
Orosz ellenforradalmárok a partizánok bosszúja elől az amerikaiaknál kerestek menedéket. Morrow ezredes a tábor egyik barakkjában helyezte el őket és étkezőhelyiségül ugyancsak a hadifoglyok éttermét jelölte ki, azzal, hogy tányérjainkat, evőeszközeinket is bocsássuk az oroszok rendelkezésére. Még élénk emlékezetünkben voltak azok az embertelenségek, melyeket a kozákok a közelmúltban hadifoglyainkkal szemben elkövettek és így semmiféle közösséget nem óhajtottunk a gyűlölt oroszokkal, de meg a tábort is féltettük az esetleges fertőzésektől.
Morrow ezredes azonban karhatalomra támaszkodva vitte keresztül akaratát. Réder őrnagy leköszönt tisztségéről. Morrow ezredes erre újabb csapaterősítéseket hozott Habarovszkból, a hadifogoly színházat és a kaszinót lezáratta. Reggel nyolc órakor tiszteknek és legénységnek századokban kellett sorakozniok és munkára indulniok. Miután a hadifoglyok ellenállása még tovább tartott, az amerikai parancsnokság a fizetés beszüntetését is kilátásba helyezte.
Ez a helyzet csak pár hétig tartott. Látva tisztjeink komoly ellenállását, az amerikaiak az oroszokat a táboron kívül helyezték el és Morrow ezredes formális békét kötött a táborral.
Amerikának a kelet-szibériai hadifoglyok körüli szerepéről szólva, nem lehet figyelmen kívül hagyni egy jóságos papnak, Rew Teewissenek működését, aki mint az amerikai YMCA. (Keresztyén Ifjak Világszövetsége) titkára jött a hadifoglyok segítségére. Bement lakni a hadifoglyok közé, együtt szomorkodott és együtt örült velük. Konyhát, mozit, olvasótermet és templomot állított fel. Barakkjában, a csillagos lobogó alatt, ő maga mérte a teát és kávét mindenkinek, aki csak kért tőle. Maga forgatta a mozigépet, vasárnaponként pedig a templommá átalakított barakkban prédikált. Megtanult magyarul is, megismerte történelmünket és a magyar ügynek fanatikusává lett. Ez hozta őt 1927 októberében Magyarországra, hogy egykori védenceit meglátogassa.

Japán-amerikai ellentétek

Szeptember 10-én a kora hajnali órákban érkezett meg Habarovszkba Oi tábornok törzskarával és a volt "Kadettszkuj-Korpusz" (hadapród-iskola) épületében szállott meg, hol a már előbb megérkezett Kalmükov atamán kozák osztagai a Marseillaise hangjai mellett várták a japán hadosztályt. Az orosz lakosság meglehetős egykedvűséggel fogadta a megszálló csapatokat. Később azonban mindinkább kiélesedett a viszony az oroszok és japánok között, aminek fő oka az volt, hogy a parancsnokságok önkényesen állapították meg a jen árfolyamát és bevásárlásaiknál japán pénzzel fizettek.
Már a megszállás első napjaiban nagy elkeseredést szült Habarovszkban az Amur-flotta lefoglalása. A városi hatóság három nappal a japán csapatok bevonulása előtt tárgyalásokat kezdett a bolsevik flottaparancsnoksággal, hogy a hajókat adják át az orosz hatóságnak, hogy a milliárdokat érő orosz nemzeti vagyon ne jusson idegen kézre. A Vörös Flotta azonban nem akarta magát megadni és a parancsnok kijelentette, hogy az utolsó csepp vérig küzdeni fog Kalmükov ellen, mert attól tartott, hogy mindenkit ki fog végeztetni.
Végre mégis sikerült a flottát rábírni, hogy a városi dumával az átadást illetőleg egyezzen meg. Mire azonban Kandjano a duma képviselője az átadáshoz megérkezett, japán őrjáratot talált ott, mely a hajókat és az ott lévő anyagot lefoglalta. Hasonlóképpen jutott a rádióállomás, vasút, távíró és számos középület a japánok birtokába.
Az expedíció első hónapjában a vezetés teljesen japán részen volt. Csak később, a bolsevikoknak a Bajkálon túlra történt viszszavonulása után léptek az amerikaiak az előtérbe. A legfőbb parancsnokságot azonban továbbra is, legalább is névleg, a japánok tartották meg Otani tábornok főparancsnoksága alatt.
Az összes távol-keleti fogolytáborok átvételét az a körülmény nehezítette meg, hogy a látszólagos egyetértés, mely az expedíció kezdetén Japán és Amerika között fennállott, lassanként teljesen felbomlott, noha a hivatalos katonai és diplomáciai körök ezt lehetőleg palástolni igyekeztek. Amerika Közép-Szibériába is csapatoka óhajtott küldeni. Hosszú diplomáciai jegyzékváltás folyt ez ügyben az Egyesült-Államok kormánya és Tokió között. Az amerikai kormány kijelentette, hogy csapatai csak azon esetben hajlandó a jelenlegi bázisról (Vlagyiszvotok-Habarovszk) tovább nyugatra szállítani, ha a kelet kínai vasút és az egész szibériai vasútvonal amerikai ellenőrzés alá kerül. E célból már a szibériai expedíció kezdetén ötszáz amerikai szakmunkás érkezett Vlagyivosztokba, hogy a vonalra lehessen őket vezényelni.
Japán az utolsó hónapok diplomáciai balsikerei után nem szívesen tett engedményeket Amerikának. Miután a Kínára és Mandzsuriára vonatkozó nagyszabású tervek megvalósításáról le kellett mondani, csak a körülmények kényszerítő hatása alatt adta át a vezető szerepet Szibériában Amerikának.

Élet a fogolytáborokban

A táborok közvetlen közelségében lejátszódó nagy világesemények legfeljebb annyiban érdekelték a hadifoglyokat, amennyiben ezek a hazaszállítás kérdésével kapcsolatosak voltak. A szabadulás volt az egyedüli probléma, ami őket foglalkoztatta.
1919 elején azonban még a legkisebb remény sincs arra, hogy az ötévi fogságnak hamarosan vége lesz. Spanyoljárvány fenyegeti a táborokat. Március 26-án meghal az új betegség első áldozata, Miklosich hadnagy. Az egész japán parancsnokság a hadifoglyokkal együtt követte a koporsót a leírhatatlan sárban.
A hadifogoly táborokban a külső mozgalmas eseményeknek csak hullámrezgései jutottak el. Kolcsáknál, Gajdánál, a partizánoknál sokkal jobban érdekelte a hadifoglyokat az a hír, hogy Montandon Györgyöt a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottját 1919. június 10-én kihallgatáson fogadta Tanaka tábornok, japán hadügyminiszter. A kihallgatás célja a hazaszállítás előkészítése volt. A hadügyminiszter semmi bíztató ígéretet nem tehetett, mert a hadifoglyok hazaszállításának kérdéséről a békekonferenciának kellett dönteni. Addig is azonban megengedte, hogy a japán Vöröskereszt által felajánlott szeretetadományokat Montandon Vlagyivosztokba szállítsa és megengedte a nemzetközi missziónak, hogy a tulajdonképpeni Japánban lévő táborokat látogassa meg. Miután Gignoux, a svájci követség titkára éppen ez idő tájt volt látogató körúton, Montandon csak a Tokió közelében fekvő narashinói tábort látogatta meg.

A habarovszki tábort is japán veszi át

A szibériai események időközi alakulása folytán az amerikai cspatokat Vlagyivosztokban összpontosították és ezért a habarovszki tábort az amerikaiak a japánoknak adták át.
Larkins kapitány, az amerikai táborparancsnok néhány keresetlen szóval búcsúzott el a hadifoglyoktól. A tábor élére Uheda Ko százados került, akit valószínűleg kitűnő német nyelvtudása képesített erre a tisztségre. Uheda százados hűvös elzárkózottságában megelégedett a részére előírt szabályok pontos betartásával, de azt a meleg szívet, amit a legtöbb japánnál megtalálhattunk, nála hiába kerestük. A kissé nyers, de jószívű, gyors elhatározású, mindig praktikus, a formákra mit sem adó amerikaiak után, az előzékeny, hagyománytisztelő, talán túlságosan formalisztikus japánok az emberi faj két valóban ellentétes pólusát ismertették meg a habarovszki hadifoglyokkal. A demokratikus amerikai éra a tábor életében is szabadabb szellemet honosított meg és noha a japánok a tábor belső szervezetére vonatkozólag semmiféle előírást nem alkalmaztak, lassanként eltűnt ez a szabadabb szellem és a régi, szigorú diszciplina állott ismét helyre. A saját táborparancsnokság iparkodott fenntartani a monarchia katonás szellemét akkor, mikor odahaza már a forradalom lángtengere csapkodott. Fiókok, ládák fenekéről ismét előkerültek a rangjelzések, kitüntetések és mialatt odahaza a régi világ romjain egy új épült fel, törzstisztjeink már azon gondolkoztak, hogy a kötelező szabadgyakorlatokat fogják bevezetni.
Ennek a szellemnek a kialakulására a japánok semmiféle befolyást nem gyakoroltak, de a dinasztikus, hazafias japán hadsereg példájának hatása alól nem vonhatták ki magukat a hadifoglyok.
A japánok alatt a habarovszki tábor kultúrája tovább fejlődött. E szempontból talán legnevezetesebb volt a tábornyomda felállítása 1919 júliusában. A betűket vasdarabokból vágták ki a foglyok és a kézisajtó szintén primitív eszközökkel készült, de az egész mégis oly tökéletes volt, hogy a nyomdában előállított kötetek bibliofilek által is megbecsült ritkaságok. Utoljára egy fiatal magyar költőnek, Debreczeny Dezső-nek. "Miért büntetsz engem" című verskötete jelent meg. A kötet egy sokat ígérő poéta igaz líráját tartalmazza. A szerző, sajnos, röviddel a hazatérés után meghalt.

Három bajtárs tragikus halála

1919 tavaszán már rég béke volt otthon. A német hadifoglyok hazaszállítása folyamatban volt, a mieink érdekében azonban még egyetlen lépés sem történt. Kiábrándulás, idegesség uralkodott a táborokban. Nap-nap után előfordult, hogy egyesek megszöktek és kellő előkészítés, pénz, nyelvtudás nélkül elindultak Nyugatra. Senkinek sem sikerült ezek közül a Bajkálon túl jutni, mert a vörös gárdisták feltartóztatták őket. A menekülők legtöbbje nyomtalanul tűnt el Szibéria vadonjaiban.
Ezeknek a szerencsétleneknek sorsáról a japán parancsnokság is tudomást szerzett. Ezért Uheda kapitány Réder Nándor őrnaggyal, a hadifoglyok rangidősével történt beható tanácskozás után táborparancsot adott ki, melyben feltárta a helyzetet a tábor előtt és a hazaszállítás megkezdéséig türelemre intette a hadifoglyokat, figyelmeztetve őket, hogy a további szökések meggátlása végett az őrségnek szigorú utasítást adott, hogy tettenérés esetén fegyvert használjanak.
A honvágy azonban sokkal erősebb volt, semhogy bármiféle paranccsal a szökéseket meg lehetett volna akadályozni. 1919. március 5-én, a parancs kihirdetést követő nap reggelén három fiatal magyar zászlós: Helvey, Piros, Gerber az őrség szemeláttára átbújt az alacsony drótkerítésen, mely a tábort körülvette és futásnak eredt. Az őrparancsnok utánuk futott, elfogta őket, a főőrségre szállította és a még ágyban fekvő Uheda századosnak jelentette, hogy három szökésben lévő hadifoglyot elfogott.
Uheda az őrt megkorholta, hogy miért nem tartotta be a parancsot, mely előírta, hogy ismételt szökés esetén az őrségnek fegyvert kell használni. A fiatal japán katona, kit a büntetéstől való félelem teljesen megzavart, hogy mulasztását jóvátegye, rettenetes cselekedetre határozta el magát. A három foglyot a főőrségről visszavezette a drótkerítéshez és megparancsolta nekik, hogy ugyanott bújjanak át, ahol eredetileg akartak. Mikor odaértek ahová előző szökésük alkalmával eljutottak, az őrszemekkel utánuk lövetett és mind a három holtan rogyott össze.
A bajtársak őszinte részvéte mellett helyeztük a szerencsétlen áldozatokat nyugvóra a szibériai földbe, mely oly sok derék magyart takart. A vlagyivosztoki japán főparancsnokság átiratában igaz részvételéről biztosította a tábort és teljes megtorlást ígért. A vizsgálat azonnal meg is indult, melynek eredményeképpen Takashima táborparancsnokot felmentették állásából, a vétkes őrkatonát hadbíróság elé állították és megbüntették. A három áldozat sírjára kiengesztelésül Oi tábornok nevében egy-egy koszorút helyezett a japán parancsnokság.
A szomorú eset után a habarovszki tábor már nem sokáig állott fenn, mert az ottani hadifoglyokat 1919 március 28-án Pervaja-Rjécskára szállították.

Összpontosítás a pervaja-rjécskai táborban

A pervaja-rjécskai táborban elhelyezett foglyok ekkor már igen magas nívójú kultúréletet éltek. Itt nagyobb szabadság is volt, mint Krasznaja-Rjécskán. A japáni parancsnokság engedélyével bármikor szabadon mehettek be Vlagyivosztokba, mely ekkor érdekes nemzetközi élet központja volt.
Vlagyivosztoktól körülbelül kétórás, jól kiépített gyalogút vezetett a pervaja-rjécskai táborba, mely keskeny völgy nyugati lejtőjén épült. Az eredetileg orosz kaszárnyának készült piros kőépületekben 1700 magyar hadifogoly volt meglehetősen jól elhelyezve. Külön barakkokban a legénység és a tisztek; a törzstisztek részére külön szobákkal. A tábor kultúrintézményei, mint olvasóterem, műtermek, előadótermek részére külön helyiségek voltak fenntartva. A magyar hadifoglyok a japáni parancsnokság engedélyével a Magyar Szövetség című egyesületben tömörültek, mely a legénység részére tanfolyamokat tartott fenn, kézzel írt újságot adott ki és központilag irányította az orosz táborokban élő bajtársak segítségét.
A tábor mellett jól felszerelt kórház működött saját orvosaink vezetése mellett. A kórháznak nagy forgalma volt, mert a pervaja-rjécskai táborba igen sok rokkant került. Tizenegy elmebeteget is ápoltak az itteni kórházban, kiknek idegeit a hosszú fogság felőrölte.
Nem messze a tábortól terült el a pervaja-rjécskai hadifogoly temető, mely három osztályból - keresztények, zsidók és mohamedánok részére - állott. A hadifoglyok kegyelete a sírokat fakereszttel jelölte meg és amíg a tábort ki nem ürítették, a gondozott sírhantokat állandóan virág borította. Közös kőemléket is állítottak a magyarok porladó bajtársaik emlékére, melynek leleplezésén a japán főparancsnokság nagyobb tiszti küldöttséggel képviseltette magát.
Lassú egyhangúságban múltak a hetek és hónapok, anélkül, hogy a szabaduláshoz egy lépéssel is közelebb jutottak volna a foglyok. Nyugaton át lehetetlennek látszott a hazatérés, Oroszország akkori viszonyai mellett senki sem gondolhatott erre. Csak a tengeri út, mint egyedüli megoldás kerülhetett szóba. Lemondás, kétségbeesés uralkodott a táborokban, mikor 1920 május közepén, tehát másfél évre a fegyverszünet megkötése után, megérkezett New-Yorkból Vlagyivosztokba Dell'Adami Gézának, a szibériai hadifoglyokat hazaszállító magyar Vöröskereszt Misszió vezetőjének távirata, mely e két rövid szót tartalmazta csupán: "Hazaszállítás biztosítva". Ez a két szó ezreknek reményét adta vissza.
Úgy látszik, hogy a nikolszki magyarok segélykiáltását mégis meghallották: "Mi már megbűnhödtünk a múlt minden bűnét és a jövendő minden vétkét, segélykiáltásunk mégis visszhangtalan marad! Könyörögve fordulunk Hozzátok az utolsó órában, vegyétek le láncainkat és adjatok vissza azoknak, akik hat hosszú év óta hasztalan várnak reánk!
Magyar fajtestvérek, művelt emberiség, ne hagyjátok, hogy Szibéria hómezőin pusztuljon el sok tízezer szerencsétlen, számkivetett magyar!"

Hazaszállítási előkészületek

A magyar Vöröskereszt Misszió, mely Dell'Adami Géza vezérkari századosból és dr. Kovács István őrnagy-orvosból állott, 1920. március 15-én indult el Budapestről és Amerikán át június 7-én lépett Yokohamában japán partra. A világtörténelemben ez az első eset, hogy magyar hivatalos bizottság Nippon földjére lépett.
A nagy japán napilapok lelkes cikkekben üdvözölték a magyar küldöttséget, Dell'Adami Géza pedig a Jiji hasábjain köszönte meg Japánnak a szibériai magyarokkal szemben tanúsított emberséges magatartását.
Jellemző arra a rokonszenvre, mellyel a japán társadalom a magyarok iránt viseltetett, hogy Curugában a diákság ünnepséget rendezett a magyar misszió tiszteletére és mikor hajójuk elindult Vlagyivosztok felé, a kereskedelmi főiskola hallgatói testületileg jelentek meg a tengerparton.
1920. június 18-án érkeztek meg a magyar Vöröskereszt kiküldöttei Vlagyivosztokba, honnan a két főtábor, Nikolszk-Usszuriszkij és Pervaja-Rjécska meglátogatására indultak.
A nikolszk-usszuriszkiji japáni táborban főleg magyar legénységi foglyok voltak ebben az időben, akik élelemmel, tüzelőanyaggal, ruhaneművel bőven el voltak látva. Dr. Fekete Imre egri járásbíró, tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt állottak és a leküzdhetetlen honvágyon kívül semmi más panaszuk nem volt, mikor a misszió meglátogatta őket.
Nem messze a japáni tábortól terült el a nikolszki orosz tábor a maga ötezer szerencsétlen lakójával.
A tábor zászlóaljakra és századokra tagozódott. Illetmény szempontjából tisztek és legénység között nem volt semmi különbség. Papíroson a hadifoglyok élelmezési váltsága ugyanannyi volt, mint az orosz katonáké, azaz fejenként naponta két font kenyér, 24 zolotnik kása, hat zolotnik cukor, három zolotnik dohány, 1 zolotnik tea. (1 zolotnik = körülbelül 4 gramm). Ehhez járult volna még havonta egy font szappan.
Ebben az időben azonban az orosz katonák sem kapták meg illetményeiket és így nagyon természetes, hogy a hadifoglyok, ha a különböző missziók nem segítettek volna rajtuk, akár éhen is halhattak volna.

A pervaja-rjécskai japáni táborban viszont ismét rendet, tisztaságot, fegyelmet találtak a magyar misszió tagjai.

Magyar-japáni viszony

Vlagyivosztokban és a nagyobb szibériai városok utcáin megszokott alak volt az egykori osztrák-magyar monarchia hadseregéhez tartozó hadifogoly. Ha japáni katona ilyen tépett ruhájú, szomorú arcú hadifogollyal találkozott, nem mulasztotta el, hogy tört orosz nyelven (ez volt a nemzetközi érintkezési nyelv) meg ne kérdezze:
- Plenni? (Hadifogoly?)
- Da-da (Igen)
- Ausztrickij? (Osztrák)
- Nyét. (Nem)
- Csészki? (Cseh)
- Nyét. Véngéréc. (Nem. Magyar)
A kis sárga katona a "véngéréc" szó hallatára nevetni, ugrándozni kezdett örömében. Egy ideig nézte, majd próbálta összehasonlítani önmagával a magyar katonát, mert előljárói kioktatták, hogy a magyar az ő messze idegenbe szakadt testvére. A szegény japán, kinek 7 szen a napi zsoldja, sohasem mulasztotta el ilyenkor, hogy egy kevés dohánnyal vagy "szake"-val (rizspálinka) meg ne ajándékozza "a magyar testvért".
A japán társadalom foglyaink iránt tanúsított érdeklődésének más tanújeleit is adta. Az Ucunomiában megjelenő Shinbucke-Shinbun tudósítója például meglátogatta a krasznaja-rjécskai fogolytábort, ahol a volt osztrák-magyar hadsereghez tartozó kétezer tiszt és legény volt internálva. A japán újságíró beszámolt lapjában azokról az ellentétekről, melyek az osztrákok és a magyarok között fennállottak és ezzel szembeállította a magyarok és japánok közötti mély szimpátiát, mely a két - szerinte - rokonnép fiai között, kik annyi sok ezer év után nagyon kalandos körülmények között, a Távol-Kelet elhagyott rabvárosában találkoztak, kifejlődött.
A magyarok és japánok között kifejlődött szimpátiának olyan nagy visszhangja támadt Nipponban, hogy a béketárgyalások alkalmából a legnagyobb japán napilapok is kifejezést adtak magyarbarátságuknak.
A milliós példányszámú Oszaka Majnicsi 1919. április 5-i számában a magyarországi helyzetről írva, óva intette a szövetségeseket attól, hogy Magyarország ellen rendszabályokat alkalmazzanak. A cikkíró áttekintést közölt arról, hogyan erősödtek meg a bolsevik elemek Magyarországon és az eseményekért az antantot tette felelőssé. A Majnicsi rámutat arra, hogy a szövetségeseknek március 19-én Magyarországhoz intézett jegyzéke idézte elő az események balrafordulását. Az a jegyzék, melynek feltételei - a japán cikkíró szerint - teljesíthetetlenek voltak.
A magyarok kétségbeesett helyzetükben menekültek a bolsevizmushoz. A japán közvéleménynek ennek ellenére is rokonszenvvel kell viseltetnie a magyarsággal szemben, mert a szövetségesek magatartása Magyarországgal szemben túlmegy a fajok önrendelkezésének végcélján.
A japán sajtó állásfoglalásának - sajnos - semmi pozitív eredménye nem volt, de ékes bizonyítéka annak, hogy magyar hadifoglyok voltak az elsők, akik a világsajtóban a magyar igazság hangját meg tudták szólaltatni.

A kelet-szibériai táborok kiürítése

A magyar Vöröskereszt-misszió Vlagyivosztokba való megérkezésekor a tenger mellékén körülbelül 7000 hadifogoly várta már a behajózást, akiknek száma állandóan szaporodott a nyugatról érkezőkkel.
A hazaszállító bizottság előre kidolgozott elvek szerint állította össze az első szállítmányt. Elsősorban jöttek számításba a betegek, azután azok, kiknél méltánylandó családi körülmények forogtak fenn, például anyátlan árvák apjai, családfenntartók. Harmadsorban következtek a 45 évnél idősebbek és azután a többiek az elfogatás sorrendjében.
Úgy a nikolszki, mint a pervaja-rjécskai táborból ünnepélyes búcsúztatás után magyar zászlót lobogtatva, a japán őrség díszsorfala mögött vonultak ki a hadifoglyok. A poggyászokat japán teher-gépkocsik szállították ki a hajóállomásra.
Október 5-én reggel félhét órakor futott ki a Scharnhorst a vlagyivosztoki öbölből.
Az első hajót a magyar banktisztviselők két magáncsoportja követte, kiknek útiköltségét az otthoniak utalták át Vlagyivosztokba. Ezek a Hozan Maru japáni hajón indultak haza.
A japán táborokban maradt többi magyar hadifogolynak sem kellett azonban már sokáig várni a szabadulásra.
Október 24-én befutott a vlagyivosztoki öbölbe a Mainam, mely eredetileg a németektől elkobzott teherszállító hajó volt. 1765 magyar hadifogoly indult ezen hazafelé.
A magyar himnusz hangjai mellett, melyet meghatva, födetlen fővel hallgattak az idegenek is, kelt útra ez a hajó október 25-én és boldog utasai éppen a szent estén érkeztek meg a magyar fővárosba.
A japán fennhatóság alatt álló többi hadifogoly a november 15-én útnak indított Steigerwald és a november 24-én elindult Frankfurt hajókon hagyták el Szibériát.
Ezzel le is zárul a távol-keleti hadifoglyok története. Voltak, akik Vlagyivosztokban, Kínában, Japánban megfelelő elhelyezkedésre találtak, vagy ott megnősültek és végleg letelepedtek. Különösen néhány orvos talált jó elhelyezkedést a nagy kínai kikötővárosokban, művészeink pedig főképpen Japánban szereztek lelkes támogatókat.