Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
KÍNAI
VERSESKÖNYV
NÉGY ÉVEZRED KÖLTÉSZETÉBŐL
FRANYÓ
ZOLTÁN fordítása
Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1959
Elektronikus kiadás: Terebess E-Tár
TARTALOM
A LEGRÉGIBB
NÉPDAL
Ha kél a nap
LEGRÉGIBB IDŐK,
A CSOU-DINASZTIA KORA
(i. e. 1066-403)
Menyegző
A türelmetlen szűz fohásza
A palotahölgyek éjszakái
Mostoha vidék
Ajándék
A róka és az özvegy
A leány kérleli kedvesét
Hasztalan könyörgés
Bosszú
A hegytetőn
Hajnali párbeszéd
Fény a házban
CSAN KUO KORSZAK
(i. e. 403-221)
Csü Jüan
A mindenség istennője
A hazájukért elesett ifjak
A vén halász
A jóslat
A HÁN-KORSZAK
(i. e. 206-i. u. 220)
Méj Seng
Elhagyottan
Fájdalmaim örök virága
Hán Vu-ti
Őszi bárka-út
Vén Kün
Dal a fehér hajról
Hszi Csün
Honvágy
Pán Csie-jü
A legyező
Népdalok
Kakasszó
Elváltunk
A VEJ-, CIN-,
AZ ÉSZAKI ÉS DÉLI DINASZTIÁK
(220-617)
Tao Jüan-ming
Krizantémok
"A hegyek és tengerek könyve" olvasásakor
Váng Juán-csáng
Mécsvilág
Ljáng Jüan-ti
Tavaszi dal
Váng Széng-ju
A lelkemet
A TANG KORSZAK
(618-907)
Csang Csiu-ling
Azóta
Váng Véj
Ősz a hegyek közt
Li Táj-po
A határvadász
Idegen fogadóban
Éjfél után
Magányos pihenő a King-Ting hegy lábánál
A távozó hajó
A kócsag
A zöld tavon
A gyermekkor holdja
Kóbor levente
Magányos borozgatás holdvilágnál
Harcok a mongol határon (I, II.)
Diadal a Góbi-sivatagban
Csata után
Északi hadjárat
A háború nyomorúsága
Tavaszi bordal
Éji vigalom egy barátommal a Csáng-nán hegyről
hazatérőben
Holdfény a vízen
Este, mikor hazaszállnak a hollók
Hasztalan látogatás a hegyek remetéjénél
Az otthon maradt feleség tavaszi gondolatai
Bordal
Télutó
Magányos tivornya tavasszal
Költemény 3, 5 és 7 verslábbal
Váng Csáng-ling
A víz-óra
Hervadt virágok
Őszi viharban
Tu Fu
Egy régi faluban
A csatatér felé
Ladik-dalok (I, II.)
Li I
Őszi éj az erdőn
Táo Hán
A három feleség
Liu Csáng-king
Havas éj a hegyek között
Po Csü-ji
Tung-Lin kolostor fehér lótusza
Árvíz
Kétféle lakoma
Hajnal a keleti bástyán
Dal az éjszakában
Kikelet a völgyi folyónál
Li Sáng-jin
A hold tündére
Cao Szung
Vád a császári tábornokok ellen
A SZUNG KORSZAK
(960-1276)
Váng Án-si
Átvirrasztott éj
Szu Tung-po
Az év kezdetén
Tavaszi éj a kertben
Várakozás
Egy újszülött fiúra
Li L-hán
Keserves órák
Hideg tavasz
A MANDZSU- (VAGY
CSING-) DINASZTIA KORA
(1644-1911)
Jüan Ce-cáj
Elalvás előtt
Li Hung-csáng
Fohász
Csu Ping-su
Nászéj
Szing Ling
Magányos éj
A SZABADSÁGHARC
ÉS A FORRADALOM KORA
(1912 óta)
Ljáng Csi-táo
Fiatal költő fogadalma
Ting Ling
Partizán a japán haditörvényszék előtt
Munkásdalok
Kulik éneke a kikötőben
Nyolc órát
Névtelen költő
Harci dal
Li Jáng
Elgondolkozom
Váng Hszü-kjáng
Az utolsó roham
Mao Ce-tung
A Csing-Káng hegység
Dá Bo Di
A hosszú hadmenet
A sárga daru tornya
A Lou-sán hágó
Hó
Kuo Mo-zso
Induló
Csatazaj
Októberi emlék
Óh, föld - anyám
Tung Si-sán
Ha bármily éhes vagy
Emi Sziao
Emlékszem
Kakas szól
Az ágyon
A csillagok
Poéta, kelj fel!
Tjen Csia-jing
Ameddig a vadludak repülnek
Duán-Mu ci-lján
Rőt felhő-bokrok
Váng Hszüe-bo
Nincs Kína kommunisták nélkül
Tjen Csien
Bevált jóslat
Most kezdődik az élet
Az én szabadságom
Óvakodjunk a tolvajoktól!
A galamb
Tjen Hán
Önkéntesek indulója
Sa Fong
A csatatér dalaiból
Jen Si
Bombák halottai
Aj Csing
Köszöntő 1953-ra
Sao Jan-szján
Utak és gépkocsik
Sa Ou
A nap felé
Ho Csi-fáng
Kitárult láthatár
Ke Csiün-ping
Mi - egy új világ erői
Jáng Cseng
Kivirult a vén fa
He Csün-hu
Repülj dalom!
JEGYZETEK
A LEGRÉGIBB
NÉPDAL
Jáo császár korából (időszámításunk előtt 2357-2277)
HA KÉL A NAP...
Ha kél a nap:
munkába kezdek,
Ha száll a nap: pihenni térek.
En-ásta kút
vizét iszom,
A földet túrom, abból élek.
A császár nagy-nagy
úr, de én
kegyétől mit reméljek?
LEGRÉGIBB IDŐK,
A CSOU-DINASZTIA KORA
(i. e. 1066-403)
A Csou-dinasztia
vége felé, Konfuciusz kora előtt, aki
i. e. 475-ben halt meg, elkészült az első népköltészeti
és népdalgyűjtemény, amelynek Si-King (Dalok könyve)
a neve. E versek és népdalok egynémelyike kétségkívül
a távoli múltból származik, talán még a hang-korszakból
(i. e. 1766-1066) vagy még régebbről.
A kínai civilizáció bölcsője a Csou-dinasztia idejében a
mai Honan és Senszi tartományok területe volt.
MENYEGZŐ
(I. rész, II. könyv, 1.)
Fészket épített
a szarka,
Benne kedves gerle-pár;
Elviszik a szép menyasszonyt,
Tarka-barka
Száz szekér jön érte már.
Fészket épített
a szarka,
Benne gerle-pár lakik;
Szép menyasszonyért robog ma
Tarka-barka
Száz szekér a nász-lakig.
Fészket épített
a szarka,
Gerle-nőstény költ bele;
Elvitték a szép menyasszonyt,
Tarka-barka
Száz szekér robog vele.
A TÜRELMETLEN
SZŰZ FOHÁSZA
(I. rész, II. könyv, 9.)
A szél a szilvát
mind lerázza,
Nincs rajt' csak hét picinyke szem;
Óh!
Ki háztűznézni jött e házba,
Ne késsen: kérje meg kezem.
Óh!
A szél a szilvát
mind lerázza,
Csak három szem maradt a fán;
Óh!
Ki értem ég epedve-fázva:
Szóljon a vőlegény szaván.
Óh!
A szél a szilvát
mind lerázza,
Száz puttony és kosár tele;
Óh!
Ki házasodni jött e házba:
Ihaj, siessen most vele!
Óh!
A PALOTAHÖLGYEK
ÉJSZAKÁI
(I. rész, II. könyv, 10.)
Sok csillag
gyúl ki szerteszéjjel,
Keletről három, négy vagy öt;
A kastélyt lopva járjuk éjjel,
Hová sötétség költözött.
Bús sors ez úrnőnké mögött.
Pár mécses ég,
parányi fényjel,
De kettő izzóbb tűzre kap;
A paplant fogva, szinte félsszel
Szökünk ki, mint két árva rab.
Úrnőnk szerelme boldogabb!
MOSTOHA VIDÉK
(I. rész, III. könyv, 16.)
Zord eső szitál
a hóra,
Észak vad viharja tép;
Kéz a kézbe, int az óra:
Cimborák, gyerünk odébb!
Itt a balsors átka már,
Jaj, el innen, el hamar!
Hull a hó és
hull az átok,
Minden vad vihar kikel;
Kéz a kézbe, óh, barátok,
Búcsúzzunk, mert válni kell!
Megfagy itt a szív s a láb.
Menjünk, menjünk már tovább!
Róka jár, amerre
látok,
Hollók ezre ríjja: kár;
Fogjatok kezet, barátok,
Menjünk, vár egy szebb határ!
Itt e tájon vész telel,
Jaj, siessünk innen el!
AJÁNDÉK
(I. rész, III. könyv, 17.)
Pompás leány
a kedvesem,
A kertkapunál őt lesem,
Őt várom és lám, mégse jön,
Se itt, se ott, se lenn, se fönn,
És arra sem, és erre sem.
Szép, hamvasarcú
kedvesem
Piros bambuszt adott nekem;
De bárhogy csillog és ragyog:
Szebben ragyog e száj, e szem,
S a keblén boldogabb vagyok.
Virágot is hozott
a lány,
Oly ritka-szép volt mindahány;
De csak azért tetszett nekem,
Mert ő tépdeste, kedvesem,
Ő szedte mind, e drága lány.
A RÓKA ÉS AZ
ÖZVEGY
(I. rész, V. könyv, 9.)
Egy róka-úrfi
- szép veres -
Kis róka-párocskát keres
A K'i folyócska partján.
Jaj, reszketek: hozzám jön-e?
E bús legénynek nincs öve...
Egy róka-úrfi
oly sután
Járkál a róka-lány után
A K'i folyó szegélyén.
Szívem vad vágyban, lázban ég:
E férfinek nincs lánca még...
Egy róka árván
kuncsorog,
A róka-nő körül forog
A K'i folyó vizénél.
Könnyem miatta gyöngyöz-e?
E férfinek nincs köntöse...
A LEÁNY KÉRLELI
KEDVESÉT
(I. rész, VII. könyv, 2.)
Óh, kérlek,
Csung-dze, kedvesem:
Ne leskelődj kertünk alatt,
Ne tépd a fűzfa-ágakat!
Nem bánt a fűzfa veszte sem,
Csupán szülém szavát lesem;
Rád gondolok csak, óh, Egek,
De jó szülémtől rettegek!
Óh, kérlek,
Csung-dze, kedvesem:
Ne mássz a ház falára most,
Nehogy szederfánk eltaposd!
Nem bánt szederfánk veszte sem,
Csak bátyám zord szavát lesem;
Titkon szeretlek, óh, Egek,
De bátyámtól be rettegek!
Óh, kérlek,
Csung-dze, kedvesem:
Ne lépjed át a kerti kört,
Nehogy a szantálfát kitörd!
Nem bánt a szantál veszte sem,
Csak szomszédunk szavát lesem;
Úgy vágyom érted, óh, Egek,
De pletykázástól rettegek!
HASZTALAN KÖNYÖRGÉS
(I. rész, VII. könyv, 7.)
Be messze mentem
én utánad,
Hogy ujjad érinthessem én.
Ne fuss, - szerelmünk újra támad,
Óh, szét ne tépd ily könnyedén.
Nagy útra mentem
én utánad,
Hogy csak kezecskéd érjem el.
Ne bánts, - gyönyörből lett e bánat,
De most emléke gyászt lehel.
BOSSZÚ
(I. rész, VII. könyv, 8.)
A nő
A hő
Szerelmi lázban
Felsír: "A házban
Kakas rikolt, - jak, válni kell!
Virrad. Hadd menjek tőled el!"
De míg
A víg
Legény hiába
Csitítja kába
Szavakkal: "Óh, maradj, ne félj, -
Köröttünk néma, csöndes éj!"
"Kit így
Irigy
És durva zajjal
Riaszt a hajnal,
Nincs nyugtom, félek, rettegek;
Pirkadnak már a fellegek...
Ha kong
A gong,
És búcsúzóra
Int majd az óra:
A válás fájni fog nagyon -
Üsd azt a csúf kakast agyon!"
A HEGYTETŐN...
(I. rész, VII. könyv, 10.)
A hegytetőn
sudár fa nőtt,
A völgy ölén csak dudva, gaz...
Ce Fu-t lesem most is, csak őt -
Ki itt jön: sanda, csúf kamasz.
Fenyőfa nő a
hegytetőn,
A völgyben vad bürök terem...
Ce Csungot várom, reszketőn -
E torz legényt nem szívelem.
HAJNALI PÁRBESZÉD
(I. rész, VIII. könyv, 1.)
"Fel, fel!
Kakas rikolt az éjbe,
Már gyűl az udvar tarka népe!"
'Ej, nem kakas rikolt a fán,
A légyraj zümmögött talán.'
"Kelet
felől dereng az égen,
Rád vár az udvar népe régen!"
'Nem pirkadás ez, - légy nyugodt,
A holdvilágot látjuk ott.'
'A légyraj megzavarta
álmom,
Be jó karodban szundikálnom.'
"Az udvar szétszéled s morog,
Miattam szid ma száz torok."
FÉNY A HÁZBAN
(I. rész, VIII. könyv, 4.)
Keletről felkel
már a nap:
Szobámban friss leányarc
Ragyog reám menet, jövet,
Lépten-nyomon híven követ.
Keletről felkel
már a hold:
Egy bájos, szép leányarc
Mereng felém ajtóm előtt,
És mindenütt őt érzem, őt.
CSAN KUO KORSZAK
(i. e. 403-221)
CSÜ JÜAN
A
MINDENSÉG ISTENNŐJE
Aglája-vízben,
illatban fürödve,
Pazar ruhában és virulva jött le.
Az áldozó már hajnal óta várja,
Hogy láng-füzérben csillogjon fölötte.
Esdjük kegyét,
az Öröklét Uráét,
Ki mint Nap és Hold, tiszta fényre lobban,
És sárkány-háton, császárnői díszben
A végtelenbe száll s mindenhol ott van.
A Szellem olykor
földünkig lebeg le,
Majd felsuhan megint a fellegekbe:
Fentről vigyáz a kéklő nagy világra,
S az országra, mit négy víz árja szeg be.
Utána nézünk, sóhaj tör szívünkből,
Mert el nem érjük, - itt bánkódunk egyre.
CSÜ JÜAN
A
HAZÁJUKÉRT ELESETT IFJAK
Lándzsával,
pajzzsal harcba mennek,
Orrszarvú-bőrrel vértezetten.
A harckocsik egymásra törnek,
a kardok öldösnek szünetlen.
A két sereg két sűrű felhő,
a zászlóktól sötét a nap;
Nyilak repülnek erre, arra, -
két élcsapat egymásra csap.
Az ember-bástya
már megingott,
ellent nem áll a gyors seregnek.
Jobbról sebzett lovak hörögnek,
balról megölt lovak hevernek.
A négylovas kocsik befúlnak
a sárba már, a hám feszül.
Előre! Fürge jáde-pálcám
dörgőn dobol szünetlenül.
Vihar vajúdik
fönt az égben,
a nagy Szellem haragra lobban.
A végzetünk betelt, - kegyetlen
halált halunk ma itt a porban!
Ki otthonról jött: vissza nem tér,
ki elment: nem kerül haza.
Minket befalt a völgy, - utunkat
elnyelte már az éjszaka.
Kezük szorítja
még a kardot,
nem ejtették el még az íjat.
Fejük levághatták, de lelkük
a hősiségről büszke hírt ad!
Mind vakmerők, kemény vitézek:
támadni bátrak, halni készek;
Bár testük elpusztult, - a lelkük
dicsőn a mennybe költözött;
Hős szellemük fönt él örökké
a halhatatlanok között.
CSÜ JÜAN
A
VÉN HALÁSZ
Csü Jüan száműzetésben
élt,
a Csiang s a Tán vidékén kóborolt,
sóhajtozva járt a lápos partszegélyen,
szemében mély-mély bánat ült,
s a teste kíntól volt aszott.
Meglátta őt egy vén halász és azt kérdezte tőle:
"Nagyúr,
te nyilván kormányférfi vagy.
Ily szörnyű sorsra, mondd miképp jutottál?"
Csü Jüan ezt válaszolta:
"A lét egész világa szennyes,
csak én vagyok szeplőtelen.
Mindenki részeg,
csak én beszéltem józanul.
Ezért száműztek engem."
A vén halász imígy szólt:
"A bölcs nem látszathoz simul;
nem változik a változó világgal.
Ha minden lény piszokba fullad,
miért ne hemperegnél velük együtt
lent a sárban?
Mit ér az árral szemben úszni?
Ha már mindenki részeg itt,
miért ne ittasodnánk meg mi is
hitvány boruktól?
Miért nagy eszmékben merülni el,
miért magasra törni,
ha emiatt száműzetés a részünk?"
Csü Jüan most
így felelt:
"Én ezt hallottam egyszer:
ki jól megmosta már haját,
koszos fövegjét is tisztítsa le;
ki frissen megfürdött a vízben,
poros ruháját is tisztítsa meg;
ki teste tisztaságát őrzi-óvja:
miért mocskolja lelkét
a tisztátlan világ sarával?
Hadd kóboroljak inkább lent a víznél,
s inkább halak gyomrában leljem síromat.
Mért tűrjem el, hogy fénylő tisztaságom
a föld szennyétől piszkolódjék?"
A vén halász
nevetve mondta ezt;
lapátjával a vízbe vágott
s miközben elsiklott, e dalba kezdett:
"Ha tisztán
csillan a folyó,
Hajtincsemet mosom meg benne;
De hogyha piszkos már a víz,
Csak talpam szélét nedvezem be".
Aztán tovább hajózott és többé egy szót se szólt.
CSÜ JÜAN
A
JÓSLAT
Csü Jüan már
három éve száműzött volt,
És tiltva volt, hogy urát viszontlássa.
Bár őt szolgálta híven, bölcsességgel,
De elgáncsolták gaz rágalmazók.
Háborgó szívvel, meggyötört kedéllyel
Nem tudta, hogy vigaszt kinél keressen.
Elment tehát a Nagy Látnok lakába,
És így szólt:
"Kétség gyötör,
Óh mester, adj te választ."
A látnok elrendezte
pálcikáit,
S kirakta gyöngyház-lemezkéit is,
És így szólt:
"Nos, mondd, miről jósoljak én, uram?"
Csü Jüan ekképp felelt:
"Vajon legyek határozott, őszintén hű s igaz,
Vagy inkább alkalmazkodó, hazug?
A sűrű dudvát irtsam-e kapámmal?
Földműveléssel fárasszam magam?
Vagy tán hatalmasok körében esdjek hírnevet?
Legyek igaz-szavú, hogy bajba jussak,
Vagy gazdagoknak hízelegve mentsem életem?
Az igazságért küzdve törjek fel magasra,
Vagy csúszva-mászva, meglapulva
főrangú nők szolgájaként fecsegjek?
Szeplőtlenül, szilárdan óvjam-e
személyem tisztaságát,
Vagy símanyelvű, színlelő,
hajlongó talpnyaló legyek?
Vágtassak szédítő iramban,
mint jólfutó csikó?
Vagy poshadt tócsán hánykolódva
a pondrót lessem, mint a réce?
Mint fürge versenyló rohanjak
mindenki más elé a pályán, -
Vagy mint a réce hánykolódjam
a víz hátán, hogy épségben maradjak?
Nyakam szegüljön minden járom ellen,
Vagy tönkrenyűtt igás-gebékkel
baktassak meg-megroggyanón?
A sárga darúval versenyezve szálljak, -
Vagy pár falatkáért civódjam
falánk tyúkokkal és kacsákkal?
Mi az, ami üdvös, és mi az, ami átkos?
Most merre tartsak? - mit kerüljek el?
Egész világunk tisztátlan, homályos.
Egy lepkeszárny is görnyesztő teher,
s ezernyi mázsa könnyűnek tünik.
A színarany harangot félredobták,
míg apró csengők érdesen dörögnek.
Álnok hízelgők felmagasztosulnak, -
s a jellemes bölcs névtelen marad.
Eh, inkább hallgatok már!
Ki láthat itt az én igaz valómba?"
A látnok félrerakta
pálcikáit
s kimondta jóslatát:
"Egy lábnyi
hosszúság is kurta néha,
míg egy hüvelyknyi túlhosszú lehet.
Tökéletlenség van minden dologban,
és még a bölcsesség se fénylik.
A sorsnak rejtett, mély értelme van,
hogy nyitját még a szent számok sem adják,
S egy isten sem mindentudó.
Tedd azt, amit szíved parancsol!
Mert sem gyöngyház-lemezkék,
Sem jósló-pálcikáink
Nem tudnak erre megfelelni!"
A HÁN KORSZAK
(I. e. 206 - i. u. 220)
A Han-dinasztia
folytatta rövidéletű Csin-dinasztia
birodalmi központosítását, úgy mint a Han- és a korábbi
Csou-korszak között, melyben Konfuciusz élt. Nagy gaz-
dasági és kulturális fellendülés időszaka volt ez. A
Han-birodalomból Közép-Ázsia útjain selyemszállítmá-
nyok mentek a római birodalomba. A kereskedelmi
utak mentén kalandorok és haramiák által vezetett
sokféle pásztornép sarcolta és fosztogatta a föld-
műveléssel és kereskedelemmel foglalkozó kínaiakat.
Egyes feudális bandavezéreknek ezért háborús kalan-
dokba kellett bocsátkozniok, az egyszerű embereknek
pedig mindkét oldalon a vérükkel kellett fizetniök érte.
Sok pásztortörzs nevét ismerjük, mint pl. a "Yueh csih",
mely végül nyugat felé húzódott, a "Hsziung-nu" törzs,
melynek egyik ága Európába vonult, ahol hunoknak ne-
vezték őket, továbbá a "Csiang" és "Jung" törzs,
amelyek valószínűleg beolvadtak a kínai nép nagy tö-
megébe.
MÉJ SENG
ELHAGYOTTAN
Miért süt így
a hold szelíd sugára
Az ablakon be, ágyam vánkosára?
Nem alhatom,
kivetnek már a gondok,
Ruhám felkapva, álmatlan bolyongok.
Hogy elment,
így szólt: "Légy vidám azért!"
Vidám leszek, - de majd ha visszatért.
Kapunk elé futok
ki... arra... erre...
De nincs, kinek zokogjam el, mi ver le!
Szobámba vissza
hajt megint a bánat,
a könny elönti arcomat s ruhámat.
MÉJ SENG
FÁJDALMAIM
ÖRÖK VIRÁGA
Orchideák, ha
tavasszal kigyúlnak,
Még télen is pazar-buján virulnak.
Tavasztól télig,
hajnaltól napestig
Szívem mélyén a régi seb kifeslik.
Szép párom mintha
felhő-tornyon állna,
De kettőnk közt egész világok álma.
Jártomban árnyas
ciprusok befednek,
Sóhajtva hívlak, hej, sosem feledlek!
Szívem baját
nem érti senki, senki,
A lantom emléked zokogva zengi.
HÁN VU-TI
ŐSZI
BÁRKA-ÚT
Hűs őszi szellő
kél ma, hej,
Fehér felhőket űz;
Vadlúd-csapat húz délre, hej,
Sárgáll a fű s a fűz.
Be sok krizantém
nyit ki, hej,
Dús szirma szétgyűrűz;
Egy drága lány emléke, hej,
Fájó szívembe tűz.
Magas hajóm
kormánya, hej,
A Fen vizét szegi;
Hol zsong a hab tajtéka, hej,
Merészen vág neki.
Dobszóra búg
a flóta, hej,
Dal zeng az éjbe ki,
De bennem minden kéj s öröm
Csak bánatot kavar:
Az ifjúkor be kurta, hej,
Megvénülünk hamar!
VÉN KÜN
DAL
A FEHÉR HAJRÓL
Fehér a hó a
messze hegy felett,
Fehér a hold a fellegek megett...
Mondják: uramnak
más lett már a párja,
Hű asszonya miért is várja, várja?
Még színig töltöm
ezt a serleget,
Aztán kifut hajóm a part megett.
Jün-ko vizén
hintázom pirkadásig,
E vén folyó is két nagy ágra válik.
Nehéz a szívünk,
jaj, miért zokog?
Ne sírjatok, ti szép menyasszonyok.
Óh, kapnátok
csak oly jólelkű férjet,
Ki hű marad, bár tincse hófehér lett!
HSZI CSÜN
HONVÁGY
Atyám nőül parancsolt
egy hős, de vén
Királyhoz; óh, be messze
vetődtem én!
Vu-Szun királya
vitt el
komor hegyek
Honába; rab királyné
most mit tegyek?
Haj, durva ponyvasátor
alatt lakom,
Daróc a fal, sem ajtóm,
sem ablakom.
Az ételem bölények
nyers húsa, hej!
Borom nem őszi rizsbor,
csak kanca-tej.
Úgy fáj szívem,
mióta
itt tespedek,
Hazámra gondolok csak,
jaj, mit tegyek?
Óh, bár daru
lehetnék,
elszállanék,
Úgy érzem, mintha házunk
rám várna még!
PÁN CSIE-JÜ
A
LEGYEZŐ
Kerekre vágott,
enyhén csillanó
Selymed fehérebb, mint a dér, a hó.
Uram szerény
ajándékul kapott,
Miként a telt hold, úgy ragyog lapod.
Otthon vagy
máshol, mindig légy vele,
Hűsítsd, ha enyhe szellőd kellene.
De hogyha holnap
ősz borul reánk,
S hamar kialszik majd a nyári láng,
S sutba dob
majd téged is, szegényt,
Kihűlt szerelmünk únt emlékjelét.
KAKASSZÓ
Népdal
Virrad. Elfakult
az égbolt
Dús csillag-csodáival.
Fönt a fal fokán kakas szól,
Hangos ébresztőt rivall.
Már a strázsát
is leváltják,
Áll a vízi-óra rég.
Egy-egy elkésett kacaj cseng,
Itt-ott álmos lámpa ég.
Hold és csillagok
letünnek,
Fény dereng, reggelre jár;
Kis kapúban kulcs csikordul,
Szól a szarka: kár, be kár!
ELVÁLTUNK...
Népdal
Csak menni,
menni szüntelenül; -
Elváltás tőlem, óh be rég.
Ezer mérföldre, mindörökre
Szakít el tőled a messzeség.
Az út meredek,
az út kemény;
Viszontlátás? Ki tudja? Lehet...
A gyönge délvidéki madár,
Mihelyt fagy éri - elveszett.
A válás napja
be messze már,
A köntös avitt, az öv laza.
A napra felhők fátyla borul,
Nem gondol a vándor már haza.
Soká epedtem,
- nincs erőm.
Nap napra illan, az év apad;
Ej, hadd, ne is említsd soha,
Egyél, igyál és légy szabad!
A VEJ-, CIN-,
AZ ÉSZAKI ÉS DÉLI DINASZTIÁK
(220-617)
A Han-dinasztia
után - 220-tól 617-ig - a Tang-dinasztia
meglapításáig a kínai népre a szenvedések korszaka
következett. Mind északi, mind déli Kínában külön di-
nasztiák uralkodtak. Északon a Vej-tatárok udvara har-
colt a déli dinasztiák ellen, melyek a Yangcétől délre
uralkodtak és fővárosuk Nanking volt.
Természetes tehát, hogy ennek a korszaknak a költészete
a béke után sóvárog és az elmúlt boldog időket áhítja
vissza.
A dél írói megőrizték a kínai hagyományt, mely az egy-
mást követő nemzedékekben újból és újból kivirágzott.
Tao Csien, egyike a kor legnagyobb költőinek, egy
utópisztikus könyvet írt, mely szerint el lehet kerülni
a háborút és boldog békében lehet élni.
A Cin-korszak (265-419) legnagyobb költői tehetsége az
elégikus Tao Yüan-ming volt, míg a Ci-korszakban
(479-501) Váng Juán-csáng, a Ljáng-korszakban (502-
556) pedig Jüán-ti és Váng Széng-ju írt maradandó ér-
tékű verseket, melyekből nehányat a következő oldala-
kon közlünk.
A 6. században, e korszak vége felé, a Szui-császárok
egész Kínát egyesítették, központosították a hatalmat és
rövidéletű kormányzásuk után a szilárd államalkotás
hosszú periódusát vezették be, ami a Tang-dinasztia
kezdeteit jellemzi.
TAO JÜAN-MING
KRIZANTÉMOK
A krizantémok
késő díszben égnek;
Letéptem párat ott a kert zugában,
S a harmatgyöngyös, szűz virágpihéknek
Mély illatában csendben iddogáltam.
A nap leszáll,
az állatok nyugosznak;
Alvó madárraj álmát őrzi lelkem. -
Itt túl vagyok már börtönén a Rossznak
S a gondtól messze új életre leltem.
TAO JÜAN-MING
"A
HEGYEK ÉS TENGEREK KÖNYVE" OLVASÁSAKOR
Már itt a nyár.
Füvek, virágok, fák csiráznak,
Vad repkény fut körül falán a kerti háznak.
A sok vidám madár trillázva énekel,
És meghitt házikóm megint új létre kel.
A szántás és
vetés már kész volt tegnap éjjel.
S én könyveim közé bújok mély szenvedéllyel.
Világ zajától, óh, be távol élek itt,
Egy-két barát akad, ki néha még benyit.
Jó bort hozok
nekik, mely bódít, mint az álom,
S a kertem mézlevű gyümölcseit kínálom.
Kelet felől finom, halk zápor permetez,
S arcunkba frissítő, hűs szellőt kerget ez.
Ha olvasom,
miként utaztak öt királyok,
S "A tengerek s hegyek könyvé"-re rátalálok,
Tekintetem előtt kitárul föld meg ég, -
Igaz gyönyörhöz, óh, egyéb is kell-e még?
VÁNG JUÁN-CSÁNG
MÉCSVILÁG
Mióta távol
élsz, oltárom árnyán
Nem szállt a tömjén enyhe füstje fel;
Úgy sorvadok, miként a mécs, mely árván
Pislákol és halálszagot lehel.
LJÁNG JÜAN-TI
TAVASZI
DAL
Vidám madárdal
zeng megint
A harmatos berekben;
A bambusznád-ereszre kint
Tavasz fecskéje rebben.
Fűz-barka hull
a serlegek
Zöld, gyöngyöző borába,
A díszruhákra rálebeg
A szilvafák virága.
A pejló gyöngysallangja
cseng,
Szél fújdogálja enyhén,
Napfény ragyog a kósza cenk
Arannyal cifra nyergén.
Csak addig el
ne múlna fönn
E nagy tündéri pompa,
Míg hű barátom visszajön
Elárvuló lakomba.
VÁNG SZÉNG-JU
A
LELKEMET...
A lelkemet a
kínok mérge marja,
Az árnyéktól is szinte restellem
Magam; csak újabb gyötrelmet terem
A régi boldogság halott avarja.
Óh, csalfa lány,
add vissza nászruhámat,
Én visszaküldöm gyűrűdet, ha kell; -
Az elszakadt húr új dallamra kel,
Ha szív szakad meg, fel már úgyse támad.
A TANG KORSZAK
(618-907)
Kínának ez a
korszaka egybeesik az európai civilizáció
általános süllyedésével, ami a Római Birodalom buká-
sát követte. Ebben az időben Kína volt a világ leg-
hatalmasabb állama. Gazdag és érett kultúrája mind
Európára, mind Ázsia többi országaira nagy befolyást
gyakorolt. Ekkor vette át Japán Kína irodalmi nyelvét és
szokásainak nagy részét.
Mégis, katonai kalandorok megkísérelték, hogy háború-
val könnyű hírnevet szerezzenek, és ezek ellen sok költő
emelte fel a szavát; minduntalan kihangsúlyozva, hogy
e kalandok költségét a nép életével és a haladással
kell megfizetni.
Miután a költők a hatalmasokat nem merték közvetlenül
támadni, költeményeik tárgyát rendszerint korábbi tör-
ténelmi időkre - pl. a Han-korszakba - helyezték vissza.
A béke kihangsúlyozása e költők műveiben igen határo-
zott. Különösen Li Táj-po, Tu Fu és Po Csü-ji hagyott
oly örökséget ránk, melyre az egész emberiség büszke lehet.
CSANG CSIU-LING
AZÓTA
Hogy elmentél,
azóta dal se hallszik,
A kis szövőszék érintetlen alszik.
Még mint a telt
hold, ég a szív reménye,
De éjről éjre gyöngül már a fénye.
VÁNG VÉJ
ŐSZ
A HEGYEK KÖZT
A vén hegyek
közt ón-eső szitál.
Köröttem őszi alkony szendereg;
A hold olyan, mint óriási tál...
A sziklarésben zúgó víz-erek.
A bambuszágon
ernyedt lomb susog,
Egy lány ruhája érintette meg;
Fázón vacognak hervadt lótuszok,
A tó vizén halászladik remeg.
A szép tavasz
pazar pompája, lásd,
Hamar öregszik; szív és kedv lehül!
De fent, a hegyre omló ködpalást
Alatt megbújhatsz észrevétlenül.
LI TÁJ-PO
A
HATÁRVADÁSZ
Nem nyúl a könyvhöz
és nem ír
az íj-vadász halálig;
De fürge, féktelen, ha kint
a sztyeppén nyargalászik.
Lovát az ízes
őszi fű
hízlalja szép kövérre;
A patkó patkót űz, hogy így
ön-árnyékát beérje.
A hóra csap
le pattogón
arany-korbácsa szíja.
Már félig részegen fütyül,
hogy sólymát visszahívja.
Holdgörbe íját
ő sosem
feszíti meg hiába:
Egyetlen nyíl a darvakat
párjával eltalálja.
A tengerpart
lakói őt
hunyászkodón köszöntik.
A híre száz határt bejár,
egész a Góbi-földig.
Sem doktor,
sem tudós e nyers
vadásszal fel nem érhet.
Mit ér betűn rágódni, míg
sötét hajunk fehér lett?
LI TÁJ-PO
IDEGEN
FOGADÓBAN
Az ágy előtt
fehérlő fényszelet,
Ez - úgy tűnik - csak őszi dér lehet.
Szemem fölnéz: a hold felé tekintek,
Fejem lehull: hazáig révedek...
LI TÁJ-PO
ÉJFÉL
UTÁN
A márványlépcsőn
holdsugár cikáz át;
Hűs harmat hímzi már a nő ruháját;
Ő kristály-függönyét lehúzza s olvadt
Gyöngyszínben látja most az őszi holdat.
LI TÁJ-PO
MAGÁNYOS
PIHENŐ A KING-TING HEGY LÁBÁNÁL
Minden madár
a széllel ellebeg,
S velük repülnek mind a fellegek.
De én s a jó öreg king-tingi hegypást
Még ernyedetlen kedvvel nézzük egymást.
LI TÁJ-PO
A
TÁVOZÓ HAJÓ
Kék ár felett
s kék ég alatt kutat
Sebes hajód új, boldogabb utat;
Száll, mint a fecske, felhőn, árnyon át,
Fürgén repül, nem látni már nyomát.
LI TÁJ-PO
A
KÓCSAG
Ezüst madár
száll... óh, egy sáslakó csak;
Árván kering a tó fölött a kócsag.
Árván bolyongok én is itt alul,
És messze nézek, némán, szótlanul.
LI TÁJ-PO
A
ZÖLD TAVON
A zöld tavon,
hol őszi fény pezseg,
Fehérvirágú lótuszt tépdesek.
Azt súgja mind a sok-sok vízirózsa:
"Halálos-bús e kis ladik hajósa."
LI TÁJ-PO
A
GYERMEKKOR HOLDJA
Mint kis gyerek
azt hittem, hogy csiszolt
Fehér kristály-tükör a nyári hold.
Egy églakó mint
vendég ült oda
Mögötte nagy fahéjfák lombsora.
A sárga nyúl
füvekből oly levet
Köpült, mi halhatatlanná tehet.
Egy undok sárkány
jött és mind, de mind
Felfalta, - sűrű éjjel lett megint.
Azt vártam,
hogy a kilenc rém-madár
Vadásza jöjjön és lekapja már
Nyilával őket
mind, s a kék egen
A szellem-várban békesség legyen.
De míg a hold
elbágyadt és fogyott,
Csak ámultam, mert máris elfogott
Egy minden másnál
gyötrőbb fájdalom
S úgy szúr ma is, hogy el sem mondhatom.
LI TÁJ-PO
KÓBOR
LEVENTE
A Csau-vitéz
süvegje nyűtt,
bozontos és fakó,
De görbe, fényes kardja úgy
csillámlik, mint a hó.
Ezüsttel díszitett
nyereg
kerül fehér lovára,
Leszáguld, mint az üstökös
és elszáll, mint a pára.
Alig tízet lép,
már levág
egy ellenséget ő,
S ezernyi mérföldig nem áll
elébe gáncsvető.
Ruhájáról az
út porát
lerázza s abrakol már,
S elvágtat. Nem tudják nevét, -
sem azt, hogy merre, hol jár...
Ha ráér, Hszin-linggel
boroz:
dal csendül és mese...
Csupasz pengéje térdein
pihen, mint kedvese.
És néha lakmározni
jön
Csu-háj dús asztalához,
Vagy Hou-jing cimborájaként
koccintgat és danároz.
Ha három telt
kupát lehajt
egy ígérethez ő,
Azt öt szent hegy ledőlhet: ám
sosem lesz hitszegő!
Ha tűzvirágok
rajzanak
szemében ittas élvvel,
Kevély bizalma egyre nő
s a felhős égig ér fel.
Ha Hán-tán már-már
elbukik
s vad rémületben ég,
A vaspöröllyel egyet sújt
a Csau-hős és elég.
És még ezernyi
ősz után
is két ilyen vitéznek
Csodáiról Ta-lyáng körül
be sok mondát idéznek!
Tömjénnek áldoznak
neki
az ősi sír falán; -
A nagyjainknak most nagyobb
dicsőség jut talán?
Mit ér - mint
Jáng-hjung tette volt -
míg szívünk tönkrevásik
S hajunk megőszül, könyveken
tünődni pirkadásig?
LI TÁJ-PO
MAGÁNYOS
BOROZGATÁS HOLDVILÁGNÁL
Viráglugasban
telt kancsó ragyog, -
Iszom, iszom, csak jómagam vagyok.
A hold-komát pohárral invitálom, -
Hopp! itt az árnyék, együtt így a három.
A hold bizony nem ért e víg csudához,
De lám, az árnyék mindent jól utánoz.
A hold kísér s az árny, e vén ravasz,
Így dőzsölünk, míg tart a szép tavasz.
Ha dúdolok: a hold ütemre billeg,
Ha táncolok: az árnyék frissen illeg.
Így józanul, vidáman összeférünk,
Ha már berugtam, más-más útra térünk.
Remélem, hogy maholnap mind a hárman
Közönnyel bolygunk fent a fellegárban.
LI TÁJ-PO
HARCOK
A MONGOL HATÁRON
I
A Tjen hegyén ötödhónapja hó van,
A fagy miatt minden rügy elhalóban.
A fuvolák a
"Fűzfadal"-t zenélik,
Tavaszt te mégse látsz a völgyszegélyig.
A dob csatára
hív, vadul peregve,
Álmunkban is a nyerget fogjuk egyre.
Hadd rántsak
kardot Lou-lán hercegére,
Hogy rossz fejét én vágjam már felébe!
II
A Góbi-pusztán tábortűz parázslik,
Kigyúlt az égbolt Kán-csüán várfokáig.
A császár kardot
húz, lihegve néz szét:
Li-kvángot küldi harcba, hős vezérét.
A fegyverzaj
az ég felé süvölt,
Dobszótól reng a sárkány-lakta föld.
De hős hadunk
a támadót leverte,
Az első ütközet már elseperte.
LI TÁJ-PO
DIADAL
A GÓBI-SIVATAGBAN
Fent északon
ma barbár horda portyáz,
A Göncöl is félelmesen sziporkáz.
A vészt futár
jelenti, - nappal-éjjel
Szünetlenül lobog tucatnyi fényjel.
A bambusz-tigris
visz reményt a hadnak;
A harckocsik dörögve elrohannak.
A fővezér a
gyékényről dohogva
Felugrik és kardjához nyúl a jobbja.
Kocsin robog
ki pár elszánt parancsnok.
Zászlók repülnek, gyilkos lárma csattog.
A Góbi-puszta
mintha lánggal égne...
Vérgőz csapong, sikoly hasít az égbe.
Az egyik őrs
a Bíbor Hegyre mászik,
A Nagy Fal alján tör ki most a másik.
Fagyos homok-vihar
sikongat egyre.
a zászlók száz cafatban csüngenek le.
Kürtszó jajong
a holdas éjszakán át:
Dér hímzi éber őreink ruháját...
Lou-lán fejét
egy hősi kard lecsapja,
Sok alvezért döf át a nyíl s a szablya.
A barbár khánok
sorra vérbefúlnak
Vagy elszaladnak, gyáván meglapulnak.
A győztes hírt
a császárnak jelentik, -
Ki él, hazáig baktat el, Je-fengig.
LI TÁJ-PO
CSATA
UTÁN
A pejt ma újra
nyergelik,
szügyén sok dísz csörög.
Csupán a dermedt hold vigyáz
a harcmező fölött.
Dübörgőn szól a dob s a gong,
felrázza még a várat, -
A tokba rejtett kardokon
a friss vér meg se száradt.
LI TÁJ-PO
ÉSZAKI
HADJÁRAT
Gyötrelmes út
visz észak hegyfokáig,
Mikor hadunk a Táj-háng csúcsra mászik.
Egy keskeny
ösvény kígyóz fel a tompa
Sziklára, melynek égig ér az orma.
A fáradt lábat
tüske tépi orvul,
Pár nagy szekér már-már a mélybe fordul.
Yu-csau vidékén
rőt homokhalom vár;
Egész sor őrtűz lángol északon már.
Vérszomjasan
szikráz a kard s a dárda,
A harcosok ruháját szél cibálja.
A Hoáng folyónál
dúlnak már a hordák:
Hun fegyverek Loyangot ostromolják.
Tovább! Tovább!
Vajon ki tér meg épen?
Ki hátranéz, csak könnyet rejt szemében.
Gyötrődve mennek,
átkos hóviharban,
A tompa kürtszó bús szívükbe harsan.
A rongyok pőre
térdükig sem érnek;
Repedt a bőrük, mint eperfa-kéreg.
Vizet keresnek
kőbevájt lyukakban,
Kis tűzifát, hol csak kemény agyag van.
A tigris farkával
dühöngve vagdal,
Vadul vicsorgat dér-fehér fogakkal.
Se fán, se bokron
itt gyümölcs nem érik;
A szomjazók harmattal is beérik.
"Be átkozott
e mars!" - nyögik hörögve;
Ló és lovas megfagyva dűl a rögre...
Hol tér le görbe
útjáról a császár?
A boldog ég mikor nevet reánk már?
LI TÁJ-PO
A
HÁBORÚ NYOMORÚSÁGA
Ott dúlt a harc
tavaly
Száng-kán forrása mellett,
Idén a Cung-folyónál
Csatáznak már a küzdők.
Megmossák véres kardjukat
a Tjau-csi tó vizében,
S a hótakarta Tjen hegyén
kivert lovak legelnek.
Ezer mérföldre zúg, dühöng a harc,
S már összeomlott három hadsereg.
Csak vért és üszköt vetnek el
a Hszjung-nu hordák földjeinken;
Fehér csontvázak porladoznak ott
a sárga pusztaság homokján.
A Cin-család a húnok ellen
emelte volt a Nagy Falat,
S a Han-család gyújtotta meg
a bástyák őrtüzét.
Még áll a harc, a tűz még most se húnyt ki.
Óh, hány leszúrt, megcsonkított vitéz
Esett el egymást öldöklő tusában!
Az ég felé üvölt a sok
halálra sebzett harci mén.
A hullák húsát hollók tépdesik
S a csőrük bélfoszlányokat
csavar kihalt gallyakra...
A hősök mind a szik gyepen feküsznek,
Had nélkül áll a híres hadvezér!
Óh, jaj! mindezt a kínt, nyomort
a fegyver hozta ránk!
Ezért a bölcs csak akkor nyúl a kardhoz
ha más kiútja nincs.
LI TÁJ-PO
TAVASZI
BORDAL
Ha jó tanács
kell, cimbora:
Vidítson kancsód színbora,
Óh, meg ne vesd e jó levet, -
Tavasz van, pajkos szél nevet.
A vén barackfa
zöldje kint
Meghitt barátként ránk tekint,
Virágos ága szembe csüng,
S kitárja kelyheit nekünk.
A nyíló lomb
között a sok
Madárka úgy csipog, csacsog,
Mint százezer szárnyas zenész, -
S a hold kupád mélyére néz.
Mindenki, -
ez, az és amaz -
Ma még pirospozsgás kamasz,
De holnap meggörnyed szegény,
És vén lesz, ősz hajú legény.
Shi-hu ős csarnokán
a kő
Leporlik, közte dudva nő;
Ku-szu kastélyánál ma már
Csak kósza szarvascsorda jár.
És ott, ahol
régóta holt
Pazar császárok trónja volt:
Pár bucka áll ma, sárga hant,
Csak néhány vándor jár alant.
És majd ha kancsód
színbora
Nem fűt, üdít már, cimbora:
Gondold meg, rég elszenderült
Sok ősöd mind hová került?
LI TÁJ-PO
ÉJI
VIGALOM EGY BARÁTOMMAL A CSÁNG-NÁN HEGYRŐL HAZATÉRŐBEN
Az esti-kék
hegyek felől jövet
A vándor hold ma tündöklőn követ.
Tekintetünk,
ahogy most visszaszárnyal,
Még látja, mint csatáz a fény az árnnyal.
És kéz a kézben
egy kis házhoz érünk;
A lomb közül egy ifjú lép elébünk.
Kis séta, s
ott a bambusz közt a pad;
Ruhánkra gizgaz és bogáncs tapad.
E békés zugban,
itt ülünk vidáman,
Nemes boroktól feltüzelt vitában.
Én zsongó fenyvek
közt dalolgatok,
Amíg kihunynak mind a csillagok.
Kábult vagyok
s neked kigyúl az orcád? -
S ím elfeledjük éltünk annyi gondját.
LI TÁJ-PO
HOLDFÉNY
A VIZEN
Az agg fenyőfa
karcsú árnya kéken,
Ragyogva tükröz lent az ér vizében.
A sok kis hab
hideg holdfényben úszik,
Egy lágy sugár az ablakon bekúszik.
Bús, bánatos
dalt dúdolok... kinézek...
Eszembe jut falum s a régi fészek.
Nem jön felénk
a Ngan-Tau, hogy segítsen;
Szívem sötét, már csöpp derűje sincsen.
LI TÁJ-PO
ESTE,
MIKOR HAZASZÁLLNAK A HOLLÓK
Sárga felhők
hömpölyögnek;
hollók nyája rebben
Már a várra; gally csikordul
kint a holt berekben.
Szép arany-brokátokat
sző
bent egy úri dáma;
Híg lazur-ködön keresztül
búg a gép siráma.
Csönd... az
asszony álma vágyón
száll a messze házig -
Elborong... urára gondol,
arca könnyben ázik.
LI TÁJ-PO
HASZTALAN
LÁTOGATÁS A HEGYEK REMETÉJÉNÉL
Egy kőút visz
fel bíbor völgyszegélyen,
Mohás fenyőkapu mereng szerényen.
A grádicson
csak néhány kis madárnyom...
Itt senki sem vár, - mért kell erre járnom?
Az ablakból
a kőkorlát alatt
Csak gizgazt látok, porlepett falat.
Megyek már vissza,
sóhajtozva árván,
Leszállok vén faóriások árnyán.
Mily illat felhőz
fenn a csúcs körül,
Virágeső hull, minden ág örül.
Van itt örömre
bőven alkalom,
De halld, be búsan rí a kék majom!
Mit ér a zajló
lét örök dagálya?
Bizony, kietlen, zord e földi pálya!
LI TÁJ-PO
AZ
OTTHON MARADT FELESÉG TAVASZI GONDOLATAI
Jen táján még
ma is kopár a föld,
De Cinben az eperfák lombja zöld.
Mikor jössz
vissza férjecském ide?
Jaj, megszakad cseléded kis szive!
Ajtómon át az
új tavasz belebben,
De el nem oltja ezt a kínt szivemben.
LI TÁJ-PO
BORDAL
Ha már ezer
gond átka mar,
S a bánat majdnem eltiport,
Ejhaj, sebaj! igyál hamar
Vagy háromszáz pohárnyi bort!
Bármennyi gondod
van neked,
Borod pedig mégoly kevés,
Ahogy kiittad serleged,
Elszáll a bú, a szenvedés.
Majd megtudod,
mily friss-üdén
Kering eredben majd a bor, -
Borús szíved az ő tüzén
Derűsre és tisztára forr.
LI TÁJ-PO
TÉLUTÓ
A tél havát
beitta már a föld,
S kápráztatón virul a szilvafa.
A fűz finom, aranyló fátylat ölt,
Mint tejhab olvad szét a kert hava.
A sárga-hímes pillangó kikel
S a légen bársony szárnnyal villan át,
Majd egy virág kelyhébe búvik el,
Hogy ott magába szívja illatát.
Egy ember hálót
vet a vízre lenn
A csónakról, mely némán, csöndben áll;
A tó tükrét szétzúzza hirtelen
És arra gondol - míg az est leszáll -
Kit, mint egy
fecskét, fészkében hagyott,
S ki sírva néz a messzeségbe ki,
És vár, csak vár, csak vár naphosszat ott,
Míg fecskepárja ételt hoz neki.
LI TÁJ-PO
MAGÁNYOS
TIVORNYA TAVASSZAL
Kelet felől
csiklandó szél zizeg,
Napfényben égnek fácskák és vizek.
Zöld bokrok
közt beint az új tavasz,
És millió virágszirom havaz.
A domb mögött
magányos felleg áll;
Minden madár szellős fészkébe száll.
Hej, minden
lénynek van tanyája, van,
Csak én bolyongok most is hontalan!
Ülök, - a hold
a szirttetőn ragyog, -
S virágok közt iszom, dalolgatok.
LI TÁJ-PO
KÖLTEMÉNY
3, 5 ÉS 7 VERSLÁBBAL
Hűs őszi szél
kereng,
Bús őszi hold mereng.
Gyűl, gyűl a
lomb, ölén a holt avarnak,
Károgva jönnek már a téli varjak.
Rád gondolok
s tűnődöm: óh, találkozunk-e még?
A vágy szívemben nappal-éjjel csak teérted ég.
VÁNG CSÁNG-LING
A
VÍZ-ÓRA
Tavasz van és
virágcsodái mélyen
Beillatozták már a csarnokot;
A kastélyból a holdvilágos éjen
Víg dőzsölés és nóta harsogott.
Úgy érzem, mintha
roppant tenger árja
Zuhanna most a víz-órára kint,
S én álmatlan hevernék, arra várva,
Hogy csöppenkint lefolydogálna mind.
VÁNG CSÁNG-LING
HERVADT
VIRÁGOK
A könnyű széltől
borzolt fűzfa lombja
Sötéten nyúl a kert falára át,
Rigó dalol a felkelti most borongva
A női kamrák titkolt bánatát.
A rózsák árván
hervadnak le sorba,
De szépségükre senki sem figyel;
Tört szirmukat hideg patak sodorja
A kastély külső vízárkáig el.
VÁNG CSÁNG-LING
ŐSZI
VIHARBAN
Magas toronynak
ormán messze fények
Lobognak fel nyugatra hirtelen.
A sárga estben árván üldögélek, -
Vihar dühöng az őszi tengeren.
És közbe-közbe
halk pásztor-tilinkó
Zokogja kint "a hegy s a hold dalát".
Úgy rémlik: mátkám most aranyba-ringó
Szobája mélyén gyászba hervad át.
TU FU
EGY
RÉGI FALUBAN
A King-Men hágón
át vezet
hegy-völgy között az út;
Ott látni még, hol Ming-Fe élt,
az ősi kis falút.
A bíbor kastélyból kiszállt
s e zord pusztára lelt;
Most zöld sírjára hull az est,
mely hervadtsárga, rút,
Tavaszfuvallat-arca, hej,
sok képről ismerős,
Most ékszercsengés álma jön,
mint tűnt szél visszafútt,
Sok ezredéve már csupán
tatárul zeng a lant,
Dalából tisztán hallhatod
a honvágyat s a bút.
TU FU
A
CSATATÉR FELÉ
"Dub-dub",
kocsik robognak,
Lovak nyerítenek;
Újoncok indulnak, - nyilakkal
övükben, - nagy, komor sereg.
A marsolók mellett
loholnak
apák, anyák, nők, gyermekek;
Hszien-jáng előtt a hídra sűrű,
fullasztó porfelhő lebeg.
Uruk zekéjét
ráncigálják
a nők, s átfogják térdüket,
a szürke-felhős égbe tör fel
a jaj, sikoly s a rémület.
Kik szembejönnek,
egyre kérdik,
hogy útjuk célja merre van?
"Mindannyiunkat harcba vetnek",
így szól a válasz untalan.
Tizenhatéves
ifjak észak
határát védik évekig, -
S még negyven éven túl is egyre
nyugat parlagját művelik.
Az indulás előtt
a bíró
fejszalagot ad át nekik,
S ki őszült hajjal jött a harcból,
azt más határra rendelik.
A végeken vértenger
árad,
ameddig ott ellát a szem, -
S a háborús császár a harcnak
nem vetne véget még ma sem.
Mint hírlik,
ott a Hán-vidéken,
Sántung körül száz lakhelyet,
Járást, falút s ezer tanyácskát
csak gaz, bogáncs és tüske fed.
Az asszonyok
vették kezükbe
a veszteglő ekét, kapát,
Be rosszul áll a rizsvetés is,
mert mindenütt bedőlt a gát.
A háború gyötrelme
őrli
a rongyos közlegényeket,
Mint tyúkokat, kóbor kutyákat,
úgy hajszolják szegényeket.
Ha faggatják
a tisztek őket,
mi fáj neki, hogy szól a vád? -
Nincs bátorságuk, hogy bevallják
a tábor-élet sok baját.
A végeken még
egyre tombol
a harc, pedig beállt a tél.
Adószedők nyúzzák a népet,
de hol lelhetni pénzt, kinél?
Kinek fiút szül
nője, annak
nehéz a sorsa és rideg;
Míg hogyha lányka jön világra,
szerencsét hoz szülőinek.
A szomszéd ifjak
lányainkat
már gyermekkorban elveszik, -
Míg harcban elhalt fiainkat
a messze fűbe temetik.
A "Kék
tó" környékén ezernyi
csontváz hever, míg elrohad,
Mert nincs, ki elföldelje méltón
a szertemálló csontokat.
Új árnyak jajdulása
hallszik,
s felnyögnek ősi szellemek,
A rémes éjben, zord esőben
mind átkot és panaszt rebeg.
TU FU
LADIK-DALOK
I
A nap leszáll. Be szép így csónakázni,
Szél verdesi a lágy hullámokat.
Lótusz virul, bambusz vigyáz a parton
S a zöld ligetben hűvös éj fogad.
Barátaim jeges
bort iddogálnak,
Virágokat tép néhány szende szűz;
Fejünk felett sötét felhő gyülemlik -
Egy dalt hamar még! Zápor jön s elűz.
II
Hull, hull a zápor, gyékényünk megázik,
A szél befú a kormány-zsámolyig,
A nők piros szoknyája már csuromvíz,
A festék csalfa bája szétfolyik.
Elindulunk.
A fűzfa összerezzen,
A függönyt csapja már a szennyes ár.
Megyünk haza. Borzongató az este,
A nyárba mintha ősz vegyülne már.
LI I
ŐSZI
ÉJ AZ ERDŐN
Az erdő keblén
fekszem, hogy lehüljek;
Az ég fehér felhői elrepülnek.
Szívem bolondul
ujjong, szinte kába.
Előttem újbor, - jó lesz éjszakára.
Ősz-harmatos,
hideg holdfény pereg le,
Zsibong a bambusz, forrás mormol egyre.
A szél ruhámon
át szívemre libben;
De el nem mondhatom, mit érzek itt benn.
TÁO HÁN
A
HÁROM FELESÉG
A hites feleség:
Az asztalon
telt serleg int,
A tűzön hízlalt pulyka fő:
Sok százados szokás szerint
Csak egy a férfi s egy a nő.
Az első ágyas nő:
A serleg borral
van tele,
A nyárson ízes jérce sül:
Mert nem volt gyermeked vele,
Hát engem vett bal hitvesül.
A második ágyas nő:
A telt pohárban
bor nevet,
A tálon cukros, jó falat:
Urunk biz' ránk ügyet se vet,
Mindennap más után szalad.
A férj:
Örömpohárban
bor ragyog,
De alján bús üröm terem:
Csitt, hagyjatok, jaj, hagyjatok,
Hisz' csúfot űztök énvelem!
LIU CSÁNG-KING
HAVAS
ÉJ A HEGYEK KÖZÖTT
A nap leszáll
egy messze völgysarokba;
Hófedte kunyhók bújnak el vacogva.
Üvölt a szél.
Egy háznál tönkresenyvedt
Kuvasz vonyít... A vándor nem pihenhet.
PO CSÜ-JI
TUNG-LIN
KOLOSTOR FEHÉR LÓTUSZA
Tung-lin taván
az észak-déli gát
Alatta a víz fenékig látszik át.
A szűzfehér
lótusz virul ki tükrén,
Háromszáz bimbó ring a víz ezüstjén.
Derűs napon
kápráztatón remeg,
Friss illatával szellő incseleg.
A bimbót, melyről
már levált a pajzsa,
Egy súlyos harmatcsepp mélyen lehajtja.
Én, por szülötte,
itt a tó-perem
Gyémánt-csodáit nézni sem merem.
Tudom: a tó
piros lótuszvirága
Hiába szent, - ha kelyhét már kitárta,
Soká virágzik,
túlél egy nyarat,
S az ősznek is még illatcsókot ad
Éjjel, ha már
alusznak mind a boncok,
Magányosan a tó körül bolyongok.
Mert lopni jöttem,
egy kis magva kell,
Hogy Csáng-gán kertjéig vihessem el.
De félek, hogyha
innen elcsenem majd,
Az emberek közt többé már ki nem hajt.
PO CSÜ-JI
ÁRVÍZ
Cin-jáng falánál,
túl a vár-övön
Évente jön, bezúg a vízözön.
A nagy kapuk
mind félig víz alatt,
Az ár ledönt sok bástyát és falat.
Szétporzik ott
a szürkés-barna ár,
S az égre csap: megannyi jégmadár.
Szél-űzte kis,
fehér habok csobognak,
Nap-főzte nagy, piros habok robognak.
Az ácsok bontják
házaink tetőit,
Ember, barom, ló,- mind a hegyre jő itt.
Nincs mód reá,
hogy felbecsüld a kárt,
Mely szántásnak s eperfalombnak árt.
Nem látni mást,
csak bérelt csónakost,
Lapátjuk fürgén vág az árba most.
Nem ismervén
a nép ezerszeres
Baját, - mindenki fúrót, kést keres.
Nekem nincs
semmi hasznos, jó szerem,
Amit kívánsz, maholnap megterem.
Majd őszre,
hogyha dér pereg le kint,
A víz kiszárad, sík a táj megint.
PO CSÜ-JI
KÉTFÉLE
LAKOMA
Be cifra népség
nyargal épp e tájra,
A nyergek dísze színarany ciráda.
Megkérdem: ott
milyen csoport üget fel?
"Az udvar népe", mondják tisztelettel.
"A kormányzó
az, bíborban s aranyban,
S a tábornok hasán piros szalag van."
Mind éji dáridó
felé poroszkál,
Ló és lovas nyomában porgomoly száll.
A kancsók telve
drága bor levével,
S jött messzi tájról ínyenc-féle étel:
Narancs a Tung-t'ing
partjáról be sok van,
S az "Égi tó"-ból száz hal egy sarokban.
A társaság fal
és iszik gyönyörrel,
Vigalma részeg tobzódásba tör fel.
De Kh'ü-csouban
aszály fuvallt a tájra,
S a pór, mint hírlik, emberhúst zabál ma.
PO CSÜ-JI
HAJNAL
A KELETI BÁSTYÁN
Sötét, sötét,
megint sötét, sötét.
Vendég nem lépi át a vár körét.
Kelet felől
a bástyán bíboros
Homály... A völgy szűk, mély a hegyszoros.
Az éji fények
lassan halnak el;
Pár nagy madár hajnalban szárnyra kel.
Nem látni még:
a csúcs az éghez ér-e?
S vajon kelet felé a táj fehér-e?
