Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jiddu Krishnamurti
NINCS MÁS FORRADALOM
(The Only Revolution)
Fordította Erős László Antal
Szaklektor: Simon Nóra
Terebess Kiadó, Budapest, 2001
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF
Krishnamurti index oldal

Tartalom

India
Kalifornia
Európa

 

India

I.

A meditáció nem menekülés a világ elől; nem elszigetelő, bezárkózó tevékenység, hanem sokkal inkább a világnak és lehetséges útjainak a megértése. A világ olyan keveset kínál, ételt, ruhát, menedéket és gyönyört, ami nagy szomorúsággal jár.
A meditáció elvonul ettől a világtól; tökéletesen kívülállónak kell lennünk. Akkor a világnak jelentése van, és a menny meg a föld szépsége állandó. Akkor a szeretet nem gyönyör. Ebből a forrásból olyan cselekedet fakad, amely nem a feszültségnek, ellentmondásnak, az ön-beteljesítés keresésének vagy a hatalom gőgjének a következménye.

A szoba a kertre nézett, és harminc-negyven lábnyira lent szélesen elterülő folyó volt, egyeseknek szent folyó, másoknak azonban gyönyörű víztükör, amely kitárult az égre és a reggel ragyogására. Mindig látható volt a túlsó part a faluval és a szétterülő fákkal meg a nemrég elvetett őszi búzával. A szobából látszott a hajnalcsillag, a lágyan a fák fölé emelkedő nap; és a folyó a nap aranyló ösvényévé változott.
Éjszakánként a szoba nagyon sötét volt, a tágas ablakon benézett az egész déli égbolt, és egy éjszaka - nagy szárnycsattogtatással - berepült a szobába egy madár.Villanyt gyújtva és az ágyból kibújva megpillantotta a madarat az ágy alatt. Bagoly volt. Úgy másfél láb magas, rendkívül nagy, tágranyílt szeme és ijesztő csőre volt. Egészen közelről, pár lábnyi távolságról bámulták egymást az állat és az ember. A bagolyt megrémítette a fény és az ember közelsége. Sokáig nézték egymást rezzenéstelen szemmel, és a madár mit sem veszített nagyszerűségéből és ádáz méltóságából. Látni lehetett kegyetlen karmait, csillogó tollait, és szorosan a testéhez símuló szárnyát. Az embernek kedve támadt megérinteni, megsímogatni, de a madár ezt nem tűrte volna el. Így hát kisvártatva kialudt a fényt, és egy ideig csend volt a szobában. Hamarosan szárnycsattogás hallatszott - az ember az arcán érezte a légmozgást -, és a bagoly kiröpült az ablakon. Soha nem jött vissza.

Nagyon öreg templom volt; azt mondták, háromezer évnél is régibb lehet, dehát tudjuk, hogy az emberek szeretnek túlozni. Régi volt, az biztos; eredetileg buddhista templomnak épült, aztán úgy hét évszázaddal ezelőtt hindu templom lett belőle, és Buddha helyére hindu szobrot tettek. Nagyon sötét volt, és különös atmoszféra uralkodott odabent. Gyönyörűen kifaragott oszlopcsarnokok, hosszú folyosók, denevér- és tömjénszag.
Az istentisztelet résztvevői szállingóztak befelé, frissen fürödve, összekulcsolt kézzel, körbesétáltak a folyosókon, és mindannyiszor leborultak a földre, amikor elhaladtak a szobor előtt, amelyet élénk színű selymekbe öltöztettek. A pap a legbelső szentélyben kántált, és jó volt hallgatni szép szanszkrit kiejtését. Nem sietett, és a szavak könnyedén és tetszetősen terjedtek szét a templom mélyéről. Gyerekek voltak ott, idős asszonyok, fiatal férfiak. A hivatalos emberek félretették európai nadrágjukat, kabátjukat, ágyékkendőt vettek fel, és összekulcsolt kézzel, csupasz vállal, nagy áhitatban ültek vagy álltak ott.
És volt egy vízzel teli medence - szent tó -, sok lépcsőfok vezetett le hozzá, és sziklából kifaragott oszlopok övezték. Bejöttél a templomba a poros útról, a zajból, az éles, tűző napfényről, és odabent árnyék volt, sötét és békesség. Nem égtek gyertyák, nem voltak térdelő emberek, csak azok, akik ott zarándokoltak a szentély körül, ajkuk némán mormolt valamilyen imát.

Egy férfi látogatott meg minket aznap délután. Azt mondta, hogy a hisz Védantában. Nagyon jól beszélt angolul, mert egyetemet végzett, és ragyogó, éles elméjű ember volt. Jogászként rengeteg pénzt keresett, és átható tekintetével tűnődve és kissé gondterhelten méregette a másikat. Olyan benyomást tett, mint aki sokat olvasott, többek között nyugati teológiai műveket is. Középkorú férfi volt, elég sovány és magas, a sok pert nyert jogász méltósága áradt belőle.
Azt mondta: - Hallottam, hogy mit beszél, és amit mond, az színtiszta Védanta, korszerűsítve van ugyan, de az ősi tradícióból származik. - Megkérdeztük, mit ért Védantán. Azt felelte: - Uram, mi abból indulunk ki, hogy egyedül Brahmnan az, aki a világot és annak illúzióját teremti, és az Átman - amely megvan minden emberben - ettől a Brahmantól származik. Az embernek fel kell eszmélnie a pluralitásból és a látható világhoz kötődő mindennapi tudatából, pontosan úgy, ahogyan az álomból ébred fel. Ahogyan ez az álmodó megteremti álma teljességét, úgyanúgy az egyéni tudat megteremti a szemmel látható világ és a többi ember teljességét. Ön, uram, nem mondja ki mindezt, de bizonyosan így gondolja, mert ebben az országban született és nevelkedett, és bár élete legnagyobb részét külföldön töltötte, részese ennek az ősi tradíciónak. Önt India formálta, akár tetszik, akár nem; ön India szülötte, indiai az elméje. A taglejtései, szoborszerű nyugalma, amikor beszél, maga a külseje is része ennek az ősi örökségnek. A tanítása kétségkívül folytatása annak, amit ősei időtlen idők óta tanítanak.
Tegyük most félre azt a kérdést, hogy a beszélő indiai-e, aki ebben a tradícióban nevelkedett, ebben a kultúrában formálódott, és hogy vajon őmaga-e az ősi tanítás összegzése. Először is nem indiai, vagyis nem tartozik ehhez a nemzethez, sem a brahminok közösségéhez, bár abba született bele. Elutasítja azt a tradíciót, amelyet neki tulajdonítanak. Tagadja, hogy a tanítása az ősi tanítások folytatása volna. Nem olvasta sem India, sem a Nyugat egyetlen szent könyvét sem, mert nincsen rájuk szüksége annak, aki tudván tudja, hogy mi az, ami a világban van - tudja, hogyan viselkednek az emberek a maguk örökösen új elméleteivel, amelyek két- vagy ötezer éve folyó propagálásuk nyomán, tradícióvá válás, igazsággá, kinyilatkoztatássá.
Az ilyen ember számára, aki egyáltalán nem hajlandó elfogadni a szót, a szimbólumot és azt, amit feltételez, az igazság nem lehet hallomásból tudott dolog. Ha hallgatta őt, uram, a kezdet kezdetétől fogva azt mondta, hogy a tekintélyek elfogadása maga az igazság tagadása, és azt állította, hogy kívül kell állnunk mindenféle kultúrán, tradíción és a társadalom erkölcsén. Ha odafigyelt, nem mondhatja azt, hogy ez az ember az indiai, vagy hogy az ősi tradíciót fordítja modern nyelvre. Ez az ember mindenestül tagadja a múltat, annak tanítóit, értelmezőit, elméleteit és szabályait.
Az igazság soha nem a múltban van. A múlt igazsága az emlékezet hamuja; az emlékezet időhöz kötött, és a tegnap holt hamvában nincs igazság. Az igazság élő dolog, nem az idő tartományában található.
Mindezt félretéve immár szemügyre vehetjük a Brahmant mint központi kérdést, amelyet ön kiindulópontként értelmez. Nyilvánvaló, uram, hogy már ez a kijelentés is elmélet, amelyet nagy képzelőerejű elme hozott létre - akár Shankara, akár egy modern tudós teológus. Bárki megismerhet egy elméletet, és mondhatja, hogy igen, helytálló, de ez olyan, mint az az ember, aki katolikus világban nevelkedett, formálódott, és Krisztus-látomásai vannak. Az ilyen látomások nyilvánvalóan a saját neveltetéséből vetülnek ki; azoknak pedig, akik Krisna tradíciójában nevelkedtek, a maguk kultúrájából fakadó élményeik és látomásaik vannak. Az élmény tehát nem lehet valaminek a bizonyítéka. A látomás Krisnaként vagy Krisztusként való felismerése a neveltetésből fakadó tudás következménye; egyáltalán nem valódi tehát, hanem csupán élmény által megerősített képzelgés, kitalálás, a való világban nem létezik. Miért van szüksége tehát önnek egyáltalán elméletre, miért tekint adottnak valamilyen hitet? A hitnek ez az állandó bizonygatása a félelem jele - a félelemé a mindennapi élettől, a bánattól, a haláltól és az élet teljes céltalanságától. Mindezt látva ön elméletet gyárt, és minél kifinomultabb és tudományosabb az elmélet, annál nagyobb a súlya. És kétezer vagy tízezer évnyi propaganda után az elmélet óhatatlanul nevetséges módon "az igazság" lesz.
De ha nem fogad el adottnak semmiféle dogmát, akkor azzal szembesül, ami valójában van. Ez a "van", ez gondolat, öröm, bánat és a félelem a haláltól. Ha megérti mindennapi életének a struktúráját - benne a versengést, kapzsiságot, nagyratörést és hatalomvágyat -, akkor nemcsak az elméletek, megváltók és guruk abszurditását fogja látni, hanem megtanulja, hogyan vessen véget a bánatnak, az egész rendszernek, amelyet a gondolkodás rakott össze.
A behatolás ebbe a rendszerbe és a rendszer megértése a meditáció. És akkor ráébred, hogy a világ nem illúzió, hanem rettenetes valóság, amelyet az ember hozott létre embertársával való kapcsolata révén. Ezt kell megérteni, nem az ön elméleteit a Védantáról a szertartásokkal és a szervezett vallás minden kellékével együtt.
Ha az ember szabad, ha semmi oka nincs a félelemre, irigységre vagy a bánatra, csakis akkor lehet az elmész természetes módon békés és nyugodt. Akkor nemcsak hogy percről percre meglátja az igazságot a mindennapi életben, de túl is jut mindenféle észlelésen; és ennek folytán megszűnik észlelő és észlelt, megszűnik a kettősség.
De mindezen túl, és függetlenül ettől a küzdelemmel, ettől a hiúságtól és kétségbeesésből létezik - és ez nem elmélet - egy áramlat, amelynek nincs kezdete, sem vége; mérték nélküli mozgás, amelyet az értelem soha nem tud hatalmába keríteni.
Abból, amit hallott, uram, ön bizonyára elméletet fog gyártani, és ha megszereti ezt az új elméletet, terjeszteni fogja. De amit ön terjeszt, az nem az igazság. Az igazság csak akkor van a kezében, ha megszabadul a fájdalomtól, aggodalomtól és agressziótól, amely most eltölti a szívét és az elméjét. Ha mindezt felfogja, és rálel a szeretet adományára, akkor meg fogja érteni annak az igazságát, amiről beszéltem.

 

II

Ami a meditációban fontos, az az elme és a szív minősége. Nem az a lényeg, amit elérünk, vagy amiről azt mondjuk, hogy megvalósítottuk, hanem sokkal inkább az elme ártatlansága és sebezhetősége. A tagadás által áll elő a pozitív állapot. Ha csupán tapasztalatot gyűjtünk és abban élünk, ezzel tagadjuk a meditáció tisztaságát. A meditáció nem valamilyen célra használható eszköz. Eszköz is, és cél is. Az elme a tapasztalás által sohasem válik ártatlanná. A tapasztalás tagadása teremti meg az ártatlanságnak azt a pozitív állapotát, amely gondolkodás révén nem jöhet létre. A gondolat sohasem ártatlan. A meditáció véget vet a gondolatnak, nem a meditáló által, mert a meditáló maga a meditáció. Meditáció nélkül olyanok vagyunk, mint a vak ember a szépségben, fényben és színekben bővelkedő világban.
Sétáljunk a tengerparton, és hagyjuk, hogy ez a meditatív minőség a hatalmába kerítsen. Ha nem következik be, ne hajszoljuk. Amit hajszolunk, az az emléke lesz annak, ami volt - és ami volt, az a halála annak, ami van. Vagy ha a hegyek között járunk, engedjük, hogy minden az élet szépségét és kínját hirdesse nekünk, és íly módon ráébredjünk saját szomorúságunkra és annak végére. A meditáció a gyökér, a növény, a virág és a gyümölcs. A szavak azok, amelyek elválasztják egymástól a gyömölcsöt, a virágot, a növényt és a gyökeret. Ebben az elkülönültségben a cselekvés nem teremt jóságot: a valódi erény a totális érzékelés.

Hosszú, árnyas út volt, mindkét oldalon fák övezték - keskeny út, amely csillogó, érésben lévő zöld búzatáblák között kanyargott. A nap éles árnyékot vetett, és a falvak az út mellett kétoldalt porosak, gondozatlanok voltak, szegénység áradt belőlük. Az idősebbek betegnek és szomorúnak látszottak, de a gyerekek kiáltoztak, játszottak a porban, és kővel hajigálták meg a magasban, a fákon ülő madarakat. Nagyon kellemes, hűvös reggel volt, friss szellő fújdogált a hegyek fölött.
A papagáok és a mainák nagy zajt csaptak ezen a reggelen. A papagájokat alig lehetett észrevenni a fák zöld levelei között; a tamarinduszfák törzsében számos odú volt, ezekben laktak. Cikázó röptüket mindig nagy, rekedt hangú rikácsolás kíérte. A teljesen szelíd mejnók lent voltak a földön. Egészen közel engedték magukhoz az embert, mielőtt felrepültek. Az arany légykapók pedig, ezek a zöld és aranyszínű madarak az út fölött húzódó dróton ültek. Gyönyörű reggel volt, a nap még nem sütött túl melegen. Áldás terjengett a levegőben és az ember felébredése előtti béke.
Az úton lóhúzta, kétkerekű kordé haladt el, négy oszlop tartotta ponyvával a tetején. És a kordén, a tengelyre merőlegesen, fehér és piros vászonba burkolt holttest feküdt. A folyóhoz vitték, hogy elégessék a parton. Egy férfi ült a kocsis mellett, talán rokon, és a holttesten nagyokat dobott a nem éppen síma út. Messzebbről jöhettek, mert a ló izzadt, és a halott egész úton rázkódott, és egészen merevnek tűnt.

A férfi, aki aznap később meglátogatott minket, tengerészeti tüzérségi oktatónak mondta magát. Feleségével és két gyerekével érkezett, és nagyon komoly embernek látszott. Az üdvözlések után azt mondta, hogy szeretné megtalálni Istent. Nem volt nagyon határozott beszédű, talán inkább szemérmes. A keze és az arca tehetséges emberre vallott, de a hangjában és a tekintetében volt valami keménység - hiszen végtére is azt oktatta, hogyan kell ölni. Isten oly távolinak tűnt mindennapi tevékenységétől. Hátborzongatónak tetszett az egész, hiszen ott volt egy ember, aki azt mondta, hogy a legkomolyabban keresi Istent, kenyérkereső foglalkozása viszont arra kényszerítette, hogy másokat a gyilkolás mesterségére tanítson.
Azt mondta, hogy vallásos ember, és különféle úgynevezett szent emberek iskolájiban megfordult már. Mindegyikkel elégedetlen volt, és most hosszú utat tett meg vonattal és busszal, hogy velünk találkozhassék, mert meg akarta tudni, hogyan lehet rátalálni arra a különös világra, amelyet az emberek és a szentek mindig is kerestek. Felesége és két gyereke csöndesen és nagyon tisztelettudóan üldögélt, kint pedig az ablak előtt egy ágon világosbarna galamb burukkolt lágyan magában. A férfi egyszer sem pillantott oda, a gyerekek pedig anyjukkal együtt mereven, idegesen és mosolytalanul ültek a helyükön.
Istent nem lehet megtalálni; nincs rá mód. Az ember számos utat, számos vallást, számos hitet, megváltót és tanítót agyalt ki, és azt hiszi, hogy ezek segíteni fogják megtalálni azt az üdvösséget, amely nem múlik el. A kereséssel az a baj, hogy az elme bizonyos képzelődéseihez vezet, bizonyos látomásokhoz, amelyeket az elme vetít ki és mér hozzá ismert dolgokhoz. A szeretetet, amelyek után kutat, saját életmódja teszi tönkre. Nem tarthatunk az egyik kezünkben fegyvert, a másikban Istent. Isten csupán szimbólum, szó, amely valójában elvesztette jelentését, mert az egyházak és a templomok lerombolták. Természetesen, aki nem hisz Istenben, ugyanúgy jár, mint a hivő; ez is, az is szenved és a rövid és hiábavaló élet szomorúságában lesz része; és a mindennapok szomorúsága az életet értelmetlen dologgá teszi. A valóság nem a gondolatfolyam végén található, és az üres szív a gondolkodás szavaival van tele. Nagyon okosakká leszünk, új filozófiákat találunk ki, és aztán eredménytelenségük keserűsége lesz az osztályrészünk. Elméleteket találtunk ki arról, hogyan lehet elérni a legvégsőt, a buzgó ember pedig elmegy a templomba, és saját elméje képzelődéseiben veszíti el önmagát. A szerzetes és a szent nem találja meg azt a valóságot, mert mindketten annak a tradíciónak, annak a kultúrának a részei, amely őket szentnek és szerzetesnek fogadja el.
A galamb elrepült, és a felhőtorony szépsége ráterül a tájra - és az igazság ott van, ahová sohasem pillantunk.

 

III

Régi mogul-kert volt, sok hatalmas fával. Nagy síremlékek álltak a kertben, sötét belsejükben márvány szarkofágok, és az esőtől meg az időjárástól a kő megsötétedett, a kupolák méginkább. Százával ültek a galambok ezeken a kupolákon. A galambok varjakkal harcoltak a helyért, a kupola alsóbb részét pedig a minden irányból csapatostul érkező papagájok foglalták el. Szépen gondozott, nyírott és öntözött pázsitos térségek is akadtak. Nyugodt hely volt, és meglepő módon nem látogatták túl sokan. Valamelyik este a szolgálók a szomszédból kerékpárjaikon összegyűltek a pázsiton kártyázni. A játékon, amelyet ők jól ismertek, egy kívülálló szemlélő aligha tudott volna kiokosodni. Gyerekcsapatok játszottak más-más síremlékek pázsitjain.
Volt egy különösen impozáns, boltíves, szépen tagolt síremlék, mögötte aszimetrikus fal emelkedett. Téglából épült, és a naptól meg az esőtől megsötétedett, csaknem fekete lett. Felirat figyelmeztetett, hogy ne szedjék le a virágokat, de úgy látszik, senki nem vetett ügyet rá, mert bizony letépkedték őket.
Volt egy eukaliptusz-fasor is, mögötte pedig düledező falakkal körülvett rózsakert. Szépen rendben tartották ezt a pompás rózsákkal ékes kertet, a fű mindig zöldellt, és rendszeresen nyírták. Úgy látszott, kevesen járnak ebbe a kertbe, magányosan lehetett körbesétálgatni benne, figyelni, hogyan megy le a nap a fák és a síremlék kupolája fölött. Különösen este, amikor hosszú, sötét árnyékok nyúltak el a földön, volt nagyon békés hely ez, távol a város zajától, a szegénységtől és a gazdagok rútságától. Cigányok tépkedték ki a gazt a fűből. Szép hely volt mindenestül -, de az ember apránként kezdte tönkretenni.
Egy férfi ült maga alá húzott lábbal a pázsit egyik távoli sarkában, mellette a kerékpárja. Lehunyta a szemét, és mozgott az ajka. Több mint fél órán át maradt ebben a testhelyzetben, teljesen kirekesztve magát a világból, az arrajárók közül és a papagájok rikácsolásából. A teste teljesen mozdulatlan volt. A kezében kendővel letakart rózsafűzért tartott. Az ujjainak a járása volt az egyetlen mozgás, amit látni lehetett rajta az ajka mellett. Naponta idejárt estefelé, bizonyára a napi munka után. Eléggé szegény ember volt, egész jól táplált, mindig abba a sarokba ment, és kirekesztette magát a világból. Ha kérdezték volna, az let volna a felelet, hogy meditál, valamilyen imát vagy mantrát ismételget - és ez így volt jó neki. Vígaszt talált benne élete mindennapos egyhangúságára. Egyedül ült a pázsiton. Virágzó jázminbokor volt mögötte; rengeteg virág hullott le a földre, és körülölelte a pillanat szépsége. De ő soha nem látta ezt a szépséget, mert elmerült az önmaga teremtette szépségben.

A meditáció nem a szó ismételgetése, nem egy látomás megtapasztalása, sem a csend gyakorlása. A rózsafüzér szeme és a szó lecsillapítja a fecsegő elmét, de ez az önhipnózis egyik formája. Ezzel az erővel valamilyen tablettát is bevehetnénk.
A meditáció nem önmagunk becsomagolása valamilyen gondolkodási mintába, az öröm bűvöletébe. A meditációnak nincs kezdete, és emiatt vége sincs.
Ha valaki azt mondja: - Ma elkezdem rendbe szedni a gondolataimat, elkezdek nyugodtan ülni meditációs pozicióban, szabályosan lélegezni -, akkor az illető bedől azoknak a trükköknek, amelyekkel áltatni szoktuk magunkat. A meditáció nem azzal valósul meg, hogy átadjuk magunkat valamilyen grandiózus gondolatnak vagy elképzelésnek: ez csupán lecsillapít minket egy pillanatra, ahogyan a játékával elfoglalt gyerek is csöndben van átmenetileg. De mihelyet a játék elveszti érdekességét, újra kezdődik a nyugtalanság és a rosszalkodás. A meditáció nem egy láthatatlan út követését jelenti, amely valamilyen elképzelt üdvösséghez vezet. A meditatív elme látó - figyel, hall, szó nélkül, megjegyzés nélkül, vélemény nélkül - a nap folyamán végig ügyel az élet mozgására annak minden vonatkozásában. Éjszaka pedig, amikor az egész szervezet pihen, a meditatív elmének nincsenek álmai, mert egész nap ébren volt. Álmai csak a tétlennek vannak; csak a félálomban lévőnek, akinek íly módon szükséges értesülnie önmaga állapotáról. De ahhoz az elméhez, amely nézi és hallgatja az élet mozgásait, a külsőket és a belsőket, az ilyen elméhez eljön az a csend, amelyet nem a gondolkodás rakosgat össze.
Nem csend az, amit a megfigyelő észlelni képes. Ha észleli és felismeri, akkor nem csend többé. A meditatív elme csendje nem a felismerés mezsgyéjén belül helyezkedik el, mert ennek a csendnek nincsenek határai. Csak csend van - amelyben megszűnik a megosztottság tere.

Felhők szállták meg a hegyeket, és eső fényesítette a sziklákat, a hegyen szétszórt nagy kőtömböket. Volt egy fekete sáv a szürke gránitban, és ezen a reggelen ezt a sötét bazaltkőzetet mosta az eső, és még jobban megfeketítette.
Megteltek a kis tavacskák, és a békák mély, torokhangú zajt csaptak. Egész csapat papagáj érkezett a mezőről menedéket keresve, a majmok felmásztak a fákra, és a vörös talaj sötétebbé vált.
Különös csend van amikor esik az eső, és aznap reggel a völgyben mintha minden zaj megszűnt volna - a majorság, a traktor, a favágás zaja. Csak az eső kopogása hallatszott a tetőn és az ereszcsatorna csobogása.
Rendkívüli élmény volt érezni, hogyan hull rád az eső, bőrig ázni és látni, mekkora élvezettel fogadja be az esőt a föld, a fa; mert jó ideje nem esett már, és a földön keletkezett apró repedések kezdtek összeforrni. Az eső elnémította a sok madár lármáját; a sötét, súlyos terhű fellegek keletről jöttek, és nyugat felé sodródtak; megszállták a hegyeket, és a föld szaga behatolt minden zugba. Egész nap esett.
És az éjszaka csendjében a baglyok huhogva felelgettek egymásnak szerte a völgyben.

Iskolai tanító volt, tiszta ágyékkendőt viselő brahmin. Mezítláb járt, és nyugati inget hordott. Tiszta volt, élesszemű, láthatólag jó modorú, és alázat nyilvánult meg abban, ahogyan köszönt. Nem volt túl magas, elég jól beszélt angolul, mert angoltanár volt a városban. Azt mondta, hogy nem keres sokat, és a világ összes tanárához hasonlóan ő is épp csak kijön a fizetéséből. Természetesen nős volt, gyerekei voltak, de ezt láthatólag mellékesnek tartotta, mintha egyáltalán nem is számítana. Büszke férfi volt, különös büszkeség lakozott benne, nem a teljesítmény emberének, nem az előkelő származásúaknak, nem a gazdagoknak a büszkesége, hanem egy ősi faj, egy ősi gondolkodási és erkölcsi hagyomány és rendszer képviselőjének a büszkesége, aminek semmi köze nincs ahhoz, hogy ő valójában micsoda. Büszkesége a múltban gyökerezett, amelyet képviselt, és az, hogy nem törődött az élet aktuális bonyodalmaival, annak a férfinak a gesztusa volt, aki az egészet kikerülhetetlen, de teljesen szükségtelen dolognak tekinti. Déliesen beszélt, keményen és hangosan. Azt mondta, hogy sok éve hallgatja már a beszélgetéseket itt, a fák alatt. Tulajdonképpen az apja hozta el, amikor még fiatal ember volt, egyetemista. Később, amikor megkapta jelenlegi nyomorúságos állását, minden évben eljött.
- Évek óta hallgatom önt. Intellektuálisan talán értem, amit mond, de úgy látszik, ez nem hatol bennem igazán mélyre. Tetszik nekem a fák alakzata, amelyek alatt beszél, és megnézem a naplementét, ha felhívja rá a figyelmet - és beszéd közben gyakran szokta ezt tenni -, de nem érzem, nem tudom megérinteni a leveleket, és nem érzem a földön táncoló árnyékok vidámságát. Tulajdonképpen egyáltalán nincsenek érzéseim. Természetesen sokat olvastam, angol irodalmat, meg ennek az országnak az irodalmát is. Kívülről tudok verseket, de a szavak mögött megbújó szépség elillant előlem. Megkeményedtem, és nemcsak a feleségemmel és a gyerekeimmel, hanem mindenkivel szemben. Egyre többet kiabálok az iskolában. Nem tudom, mi fosztott meg a naplemente örömétől -, ha ugyan valaha is részem volt benne! Nem tudom, miért nem vagyok többé olyan határozott a világban jelenlévő gonosszal szemben. Úgy tűnik, mindent intellektuálisan látok, és nagyon jól tudok - legalábbis azt hiszem - vitatkozni majdnem mindenkivel. Miért van hát ez a szakadék az ész és a szív között? Miért veszítettem el a szeretet és az őszinte szánalom, a törődés érzését?
Nézze meg azt a bougainvilleát az ablak előtt. Látja egyáltalán? Látja a ráeső fényt, áttetsző voltát, színét, alakját, lényét?
- Nézem, de egyáltalán semmit nem jelent számomra. És milliószám vannak hozzám hasonlók. Ezért visszatérek a kérdéshez: miért van ez a szakadék az intellektus és az érzések között?
Azért-e, mert hibás nevelést kaptunk, csak az emlékezőtehetségünket műveltük, és kora gyerekkorunktól kezdve soha nem mutattak meg nekünk egy fát, egy virágot, egy madarat vagy egy folyóvizet? Azért, mert gépiessé változtattuk az életet? A túlnépesedés miatt? Mert minden állásra ezer jelentkező van? Vagy a büszkeség miatt, a teljesítményünkre, a fajunkra, a szakértelmünkre való büszkeség miatt? Gondolja, hogy erről van szó?
- Ha azt kérdezi, hogy én büszke vagyok-e - igen, az vagyok.
De ez csak az egyik oka annak, hogy az úgynevezett intellektus dominál bennünk. Azért van ez, mert a szavak váltak olyan rendkívül fontossá, és nem az, ami a szón túl, a szó mögött van? Vagy azért, mert oly módon gáncsolnak el, állják utunkat, hogy egyáltalán észre sem vesszük? A modern világban az intellektust bálványozzák, és minél okosabb, minél ravaszabb valaki, annál jobban boldogul.
- Talán valóban mindezekről szó van, de tényleg olyan fontos dolgok ezek? Természetesen a végtelenségig elemezgethetjük, írhatjuk le az okot, de áthidalja-e ez az értelem és a szív közötti szakadékot? Ez az, amit tudni akarok. Elolvastam néhány pszichológiai könyvet meg sok mindent a mi ősi irodalmunkból, de nem lettem tőle okosabb, ezért jöttem el önhöz, bár lehet, hogy már későn.
Valóban fontosnak tartja, hogy az ész és a szív összetalálkozzék? Nincs igazából megelégedve az intellektuális képeségeivel is? Nem lehet, hogy csupán akadémikus a kérdés: mi módon egyesíthető az ész a szívvel? Miért vesződik a kettő összeegyeztetésével? Ez továbbra is csupán az intellektus ügye, ami nem az ön részét képező érzelmek elsorvadása miatti valóságos aggodalomból fakad, ugye? Felosztotta az életet észre és szívre, intellektuálisan figyeli, hogyan hervad el a szív, és verbálisan aggódik miatta. Hagyja elhervadni! Éljen csupán az intellektusában. Lehetséges ez?
- Azért vannak érzelmeim.
De ezek az érzelmek valójában nem érzelgősséget, önmagával szembeni elnézést jelentenek-e? Persze nem így szoktuk mondani. Azt mondjuk: ne törődj a szeretettel; az nem számít. Élj teljesen az intellektusodban, verbális mesterkedéseid, fondorlatos érveid világában. És amikor valaki valóban ott él - mi történik? Amit ön kifogásol, az annak az intellektusnak a rombolási hajlama, amelyet annyira bálványoz. A rombolási hajlam a problémák sokaságát hozza magával. Talán látja is az intellektuális ténykedések hatását a világban - a háborúkat, a versengést, a hatalom dölyfét -, és talán meg is rémült attól, ami készülőben van, meg is rémült az ember reménytelenségétől és kétségbeesésétől. Mindaddig, amíg megosztottság van az érzelmek és az intellektus között, és az egyik uralkodik a másik fölött, addig az egyiknek el kell pusztítania a másikat; nem létezik híd a kettő között. Hiába hallgatta sok éven keresztül a beszélgetéseket, és tett talán nagy erőfeszítéseket az ész és a szív egybekapcsolására - ez az erőfeszítés az észé, és ezért uralkodik a szíven. A szeretet egyikhez sem tartozik, mert abban nincs semmiféle uralkodási hajlam. Nem olyasmi, amit a gondolkodás vagy az érzés rakosgat össze. A szeretet nem az intellektus szava vagy érzelmi visszahatás. Ön azt mondja: kell, hogy szeretet legyen bennem, ezért a szívemet kell kiművelnem. De ez a kiművelés az elme ténykedése, ezért ön örökké szétválasztja a kettőt; nem lehet hidat verni közöttük vagy összehozni őket valamilyen hasznossági cél érdekében. A szeretet az igyekezetnek a kezdeténél, nem pedig a végénél található.
- Akkor hát mitévő legyek?
A szeme most kezdett felfényleni; megmozdult a teste. Kinézett az ablakon, és lassan tüzbe jött.
Nincs mit tennie. Tartsa távol magát! És halljon; és nézze annak a virágnak a szépségét.

 

IV.

A meditáció az új feltárulása. Az új az ismétlődő múlt fölött és azon túl van - és a meditáció ennek az ismételgetésnek a vége. Az a halál, amelyet a meditáció előidéz, az új halhatatlansága. Az új nem a gondolat körén belül van, és a meditáció a gondolkodás csöndje.
A meditáció nem teljesítmény, nem valamilyen látomás megszerzése, nem egy érzet izgalma. Olyan, mint a folyó, megszelidíthetetlen, sebesen rohan, és elönti a partjait. Hang nélküli zene; nem lehet megszelidíteni, sem hasznosítani. Az a csönd, amelyben a megfigyelő a kezdet kezdetétől fogva megszűnik.

A nap még nem kelt fel; a fák között látszott a hajnalcsillag. A csend tényleg rendkívüli volt. Nem a két zaj, nem a két zenei hang közötti csend volt, hanem az a csend, amelynek semmiféle oka nincs - ilyennek kellett lennie a csendnek a világ kezdetén. Elárasztotta az egész völgyet és a hegyeket.
Az egymásnak felelgető két nagy bagoly csöppet sem zavarta ezt a csöndet, és a kutya is, amely a távolban ugatta a kései holdat, része volt ennek a roppant végtelenségnek. Különösen bőséges harmat hullott, és ahogyan a nap felemelkedett a hegyek fölé, sokféle színben ragyogott olyan izzással, amilyet csak a nap első sugarai idéznek elő.
A dzsakarandafa finom levelein vastagon ült a harmat, és madarak jöttek reggeli fürdőzésre, addig csapkodva a szárnyukkal, míg a finom leveleken ülő harmat elborította tollukat. A varjak különösen kitartóak voltak; egyik ágról a másikra ugráltak, bedugták fejüket a levelek közé, összeverdesték a szárnyukat, tollászkodtak. Úgy féltucatnyian voltak azon a vastag ágon, a fán szerteszét sok más madár is élvezte a reggeli fürdést.
És ez a csend szétterjedt, és úgy tűnt, elhatol a hegyeken túlra. Felhangzottak a szokásos zajok, gyerekek kiáltoztak és nevettek; ébredezett a gazdaság.
Hűvös napra volt kilátás, és a hegyek immár kezdték befogadni a nap fényét. Nagyon régi hegyek voltak - talán a legrégebbiek a világon -, különös alakú sziklákkal, amelyeket mintha nagy műgonddal, egyiket a másik tetején kiegyensúlyozva faragtak volna ki; de sem a szél, sem semmilyen lökés ereje nem tudta volna kibillenteni őket az egyensúlyukból.
A völgy távol feküdt a városoktól, és az alján húzódó út egy másik faluba vezetett. Hepehupás út volt, és sem autók, sem buszok nem zavarták meg a völgy ősi nyugalmát. Ökörfogatok jártak rajta, de ezeknek a mozgása a hegyek részét képezte. Száraz folyómeder húzódott a völgyben, amely csak nagy esőzések után telt meg vízzel, a színe a vörös, a sárga és a barna keveréke; és ez is a hegyekkel látszott együttmozogni. A nesztelenül tovalépdelő falusiak pedig olyannak tűntek, mint a sziklák.
Eltelt a nap, és az este előrehaladtával, amikor a nap kezdett lenyugodni a nyugati hegyek mögött, messziről, a hegyeken túlról, a fák között, a kis bokrokat és az ősrégi fügefákat beborítva, megérkezett a csönd. És amikor felragyogtak a csillagok, a csönd roppant mértékben megsűrűsödött; alig lehetett elviselni.
Meggyújtották a kis lámpásokat a faluban, és az éjszakai nyugalommal a sűrű csönd tovább mélyült, szélesedett és valószínűtlenül erőssé vált. Még a hegyek is elhalkultak, még ők is felhagytak a suttogással, a mozgással, és mintha megszabadultak volna irdatlan súlyuktól.

Azt mondta, negyvenöt éves; gondosan magára tekert szárit viselt, a csuklóján néhány karperecet. Az idősebb férfi, aki vele tartott, a nagybátyjának mondta magát. A padlón ültünk, ahonnan kiláttunk a nagy kertre, benne a fügefára, a pár mangófára, az élénk színű bougainvilleára és a növendék pálmafákra. A nő rettenetesen szomorú volt. Örökké járt a keze, és alig tudta megállni, hogy szóáradatban és talán könnyekben ne törjön ki. A nagybácsi azt mondta: - Azért jöttünk, hogy az unokahúgomról beszéljünk önnel. Pár éve meghalt a férje, aztán a fia, és most nem tudja abbahagyni a sírást, és rettenetesen megöregedett. Nem tudjuk, mitévők legyünk. A szokásos orvosi tanácsok, úgy látszik, nem segítenek, és ő lassan kezdi elveszíteni a kapcsolatát a többi gyerekkel. Egyre csak fogy. Nem tudjuk, hova vezet ez az egész, és ő ragaszkodott hozzá, hogy felkeressük fel önt.
- Négy évvel ezelőtt veszítettem el a férjemet. Orvos volt, rákban halt meg. Bizonyára titkolta előttem, és csak nagyjából az utolsó évben tudtam meg. Sokat szenvedett, pedig az orvosok morfiumot és más fájdalomcsillapítókat adtak neki. A szemem láttára sorvadt és ment el.
Szünetet tartott, a sírás fojtogatta. Galamb ült az ágon, és halkan turbékolt. Barnásszürke tolla volt és kis feje, nagy teste - nem túl nagy, hiszen galamb volt. Kisvártatva elrepült, és az ág az elrugaszkodás nyomán fel-le himbálózott.
- Sehogyan sem tudom elviselni ezt a magányt, ezt az értelmetlen létet nélküle. Szerettem a gyerekeimet; három volt, egy fiú és két lány. Tavaly egy nap a kisfiú azt írta az iskolából, hogy nem érzi jól magát, és pár nap múlva az iskolaigazgató azzal hívott fel, hogy meghalt.
Ezen a ponton fékezhetetlen zokogás fogta el. Kis idő múlva elővette a fiú levelét, amelyben az azt írta, hogy haza akar menni, mert nem érzi jól magát, és reméli, hogy az édesanyja jól van. Az asszony elmagyarázta, hogy a fia aggódott miatta; nem akart iskolába járni, vele akart maradni. Ő viszont többé-kevésbé kényszerítette, mert attól félt, hogy a fiú megsínyli az ő fájdalmát. Most már késő. A két kislány, mondta az asszony, nem fogta fel egészen, mi történt, mert még nagyon kicsi volt. Hirtelen kifakadt: - Nem tudom, mit csináljak. Ez a haláleset az életem alapját ingatta meg. A mi házasságunk olyan volt, mint egy ház, nagy gonddal építettük fel arra, amit szilárd alapnak hittünk. Ez a szörnyű esemény mindent rombadöntött.
A nagybácsi nyilván hívő, a hagyományokhoz hű ember volt, mert hozzátette: - Isten büntette meg ezzel. Végigcsinálta az összes szükséges szertartást, de nem segített rajta. Én hiszek a reinkarnációban, de őt ez nem vígasztalja. Beszélni sem akar róla. Számára értelmetlen ez az egész, és semmi módon nem tudjuk megvígasztalni.
Csendesen ültünk egy ideig. Az asszony zsebkedője teljesen átnedvesedett; a fiókból elővett tiszta zsebkendővel kellett a segítségére sietni, hogy letörölhesse a könnyeket az arcáról. A vörös bougainvillea bekukucskált az ablakon, az éles déli fény ott csillogott minden levelén.
Komolyan akar beszélni erről - leásni egészen a gyökerekig? Vagy valamilyen magyarázattól, okos érveléstől vár vígaszt, és azt akarja, hogy megnyugtató szavak tereljék el a figyelmét a bánatáról?
Azt felelte: - Szeretnék a mélyére hatolni, de nem tudom, megvan-e bennem a képesség vagy az erő, hogy szembenézzek azzal, amit mondani fog. Amikor a férjem még élt, eljárogattunk ide némelyik beszélgetésre; de most lehet, hogy nehezen tudnám mindenben követni.
Miért szomorkodik? Ne adjon rá magyarázatot, mert ez az érzésének csupán szóbeli értelmezése lesz, ami nem a tényleges igazság. Ezért arra kérjük, hogy ha kérdést teszünk fel, ne válaszoljon. Csak figyeljen, és magától jöjjön rá. Mitől van ez a bánat a halál miatt - minden házban, akár gazdag, akár szegény, az ország leghatalmasabbjától a koldusig. A férjének szól - vagy saját magának? Ha miatta sír, segíthetnek-e rajta a könnyek? Ő visszavonhatatlanul elment. Akármit csinál, nem kapja vissza többé. Sem a könny, sem a hit, sem semmilyen szertartás vagy isten nem hozhatja vissza. Ez olyan tény, amelyet el kell fogadnia; nem változtathat rajta. De ha önmaga miatt sír, a magányossága, az üres élete, az odalett érzéki örömök és a társaság miatt, akkor, ugye, saját üressége és az önsajnálat sír önből. Talán most először ébredt rá saját belső szegénységére. Ön belebújt a férje bőrébe, ugye, ha szabad rámutatnom erre, és ez jó érzéssel, megelégedettséggel és örömmel töltötte el. Mindaz, amit most érez - a veszteség tudata, a magány fájdalma és a szorongás - az önsajnálat egy-egy formája, nem igaz? Nézze meg jól. Ne szoktassa hozzá a szívét, és mondja azt, hogy "szeretem a férjemet, és egy percre sem saját magam körül forogtak a gondolataim. Meg akartam oltalmazni őt, bár gyakran próbáltam uralkodni rajta; de mindez az ő érdekében történt, és sohasem magamra gondoltam." Most, hogy ő nincs többé, kezdi megérteni saját valóságos helyzetét, ugye? A halála megrázta, és megmutatta önnek elméje és szíve valóságos állapotát. Lehet, hogy nem szívesen szemléli; lehet, hogy félelmében elhárítja magától, de ha kicsit közelebbről megnézi, látni fogja, hogy saját magányossága, belső szegénysége - vagyis az önsajnálat sír önből.
- Ön igencsak kegyetlen ember, uram - mondta. - Valódi vígaszért jöttem önhöz, és mit adott nekem?
Ez egyike azoknak az illúzióknak, amelyek a legtöbb emberben megvannak -, hogy létezik olyasmi, amit belső vígasznak nevezünk; hogy valaki mástól kaphatjuk meg, vagy mi magunk lelhetünk rá. Attól tartok, ilyesmi nem létezik. Ha vígaszt keres, óhatatlanul illúzióban kell élnie, és amikor ez az illúzió szertefoszlik, ön szomorú lesz, mert elesett a vígasztól. Ezért, hogy megértsük a szomorúságot, és mögé nézzünk, igazából látnunk kell, nem pedig elfednünk, hogy mi történik velünk belül. Ha erre rámutatok, az csak nem kegyetlenség, vagy igen? Nem valami csúnya dolog ez, amitől vissza kellene riadnunk. Ha mindezt látja, nagyon tisztán látja, akkor azon nyomban kikerül belőle, egyetlen karcolás nélkül, makulátlanul, frissen, kikezdhetetlenül az élet eseményei iránt. A halál mindannyiunk számára elkerülhetetlen; nem lehet elmenekülni előle. Mindenféle magyarázatokat igyekszünk kitalálni, mindenféle hiteken csüngünk abban a a reményben, hogy túltehetjük magunkat rajta, de akármit teszünk is, mindig itt van; holnap, a sarkon túl vagy sok év múlva - mindig itt van. Hozzá kell szoknunk az életnek ehhez a borzalmas tényéhez.
- De - mondta a nagybácsi, és előhozakodott a hagyományos hittel az Atmanban, a lélekben, a folytatódó örök teljességben. Ismerős terepen járt, jól bejáratott, ügyes érveket és idézeteket sorolt. Látszott, hogy hirtelen felegyenesedik ültében, és a szemében harci tűz, a szavak harcának tüze lobog. Rokonszenvnek, szeretetnek és megértésnek nyoma sem volt többé. A hit, a hagyomány megszentelt talaján járt, amelyet a neveltetés taposott símára számára a maga ólomsúlyával: - Dehát az Atman mindannyiunkban ott van! Újra meg újra megszületik, és ez addig folytatódik, míg fel nem ismeri, hogy Brahman. Bánaton át vezet az út eddig a valóságig. Illúzióban élünk; a világ illúzió. Egyetlen valóság létezik csupán.
Azzal otthagyott minket. Az asszony rámnézett, nemigen vetett ügyet a nagybácsira, és fínom mosoly kezdett kiülni az arcára; és mindketten a galamb felé pillantottunk, amely közben visszajött, meg az élénkpiros bougainvilleára.
Semmi sem maradandó sem a földön, sem bennünk. A gondolat folyamatosságot kölcsönözhet valaminek, ha alkalmasnak véli; örökléttel ruházhat fel egy szót, egy eszmét, egy hagyományt. A gondolat öröknek hiszi önmagát, dehát az-e? A gondolat az emlék visszfénye, de vajon ez az emlék maradandó-e? A gondolat létrehozhatja a képzetet, és folyamatosságot, maradandóságot kölcsönözhet neki, elnevezve Atmannak vagy bármi másnak, és emlékezhet a férj vagy a feleség arcára, és megkapaszkodhat benne. Mindez a gondolat műve, amely félelmet teremt, és ebből a félelemből fakad a maradandóság iránti igény - abból a félelemből, hogy nem lesz mit ennünk holnap, nem lesz fedél a fejünk felett, a félelemből, hogy meghalunk. Ez a félelem a gondolat eredménye, és Brahman is a gondolat terméke.
A nagybácsi azt mondta: Az emlékezet és a gondolat olyan, mint a gyertya. Elolthatjuk és úja meggyújthatjuk; elfelejtjük és később megint eszünkbe jut. Meghalunk, és ismét újraszületünk egy új életre. A gyertya lángja ugyanaz - és nem ugyanaz. Így a lángban benne van a folyamatosság bizonyos fajtája.
De a láng, amely kialudt, nem úgyanaz, mint az új. A réginek vége szakad, hogy az új létrejöhessen. Ha állandóan módosuló folyamatosságról van szó, akkor semmi újnak nincs semmilyen lehetősége. Ezernyi tegnapot nem lehet újjá varázsolni; még a gyertya is elég magától. Mindennek véget kell érnie, hogy az új létrejöhessen.
A nagybácsi most nem tud idézetekre, hitekre vagy mások mondásaira támaszkodni, ezért visszavonul önmagába, és elhallgat, tanácstalanul és elég dühösen, mert meztelenné vált önmaga előtt, és az unokahúgához hasonlóan ő sem akar szembenézni a tényekkel.
- Én mindezzel nem törődöm - mondta az asszony. - Rettenetesen nyomorultul érzem magam. Elvesztettem a férjemet és a fiamat, és ittmaradt ez a két gyerek. Mit csináljak?
Ha törődik a két gyerekkel, nem törődhet önmagával és a boldogtalanságával. Gondjukat kell viselnie, rendesen iskoláztatni, felnevelni kell őket, mégpedig nem a szokásos langymeleg módon. De ha felőrlődik az önsajnálatban, amit "férje iránti szeretetnek" nevez, és ha saját magányába vonul vissza, akkor a másik két gyereket is tönkreteszi. Tudatosan vagy öntudatlanul mindannyian rendkívül önzők vagyunk, és mindaddig, amíg megkapjuk, amit akarunk, az a véleményünk, hogy minden rendben van. Ám abban a pillanatban, amikor olyan esemény történik, amely egynsúlyukat felborítja, kétségbeesetten kiabálni kezdünk abban a reményben, hogy másféleképpen ismét kényelmes helyzetbe kerülünk, amely természetesen megint csak megszűnik. A folyamat mindegyre folytatódik, és ha azt akarja, hogy ez határozza meg a tetteit, miközben tökéletesen tisztában van ennek minden következményével, hát csak tessék. De ha belátja az egésznek az abszurd voltát, akkor természetesen abba fogja hagyni a sírást, felhagy az önmagába zárkózással, akkor új fénnyel és mosollyal az arcán fog együttélni a gyerekekkel.

 

V.

A csendnek sokféle fajtája van. Létezik a két zaj, két zenei hang közötti csend, és a két gondolat közötti szünetben kibontakozó csend. Van olyan különleges, nyugodt, átható csend, amelyik egy-egy este áll be vidéken; vagy amelybe behallatszik a távoli kutyaugatás, a meredek emelkedőn kaptató vonat füttye; ismerjük a ház csendjét, amikor mindenki aludni tért, és ennek különösen nyomatékos formáját, amikor felébredünk az éjszaka közepén, és bagolyhuhogást hallunk a völgyben; és érzékeljük azt a csendet is, amely megelőzi a bagoly párjának válaszát. Csendje van valamely régi, elhagyott háznak, és csendje van a hegynek; létezik a két ember közötti csend, akik ugyanazt látták, ugyanazt érezték, és cselekedtek.
Azon az éjszakán abban a bizonyos távoli völgyben, amelyet a különleges alakú sziklatömbökkel ékes legrégibb hegyek öveznek, a csend olyan valóságos volt, mint a tapintható fal. És az ablakon ki lehetett látni a ragyogó csillagokra. Nem önmagától beállt csend volt; nem arról volt szó, hogy elnémult a föld, és a falusiak mind aludtak, áradt mindenhonnan - a távoli csillagokból, a sötét hegyekből, az ember saját elméjéből és szívéből. Úgy tűnt, a csend elborít mindent a folyóágy legkisebb homokszemcséjétől kezdve - amely csak akkor lát folyóvizet, ha esik az eső - egészen a magas, szétterülő fügefáig és az enyhe szellőig, amely most kezdett lengedezni. Létezik az elmének az a csendje, amelyet soha nem érint meg semmilyen zaj, semmilyen gondolat vagy a tapasztalás tovalengő szele. Ez az a csend, amely ártatlan és így végtelen. Ha az elmének ez a csendje áll be, tett származik belőle, és ez a tett nem okoz zavart vagy szenvedést.
A tökéletesen elcsendesült elme meditációja az a kegyelemteljes állapot, amelyet az emberség örökösen keres. Ebben a csendben benne van a csend minden fajtája.
Van olyan furcsa csend, amely egy-egy templomban vagy üres kápolnában lelhető fel az ország belsejében, távol a turisták vagy a szertartást végzők zajától; és olyan súlyos csend, amely a vízre telepszik rá, része annak, kívül van az elme csendjén.
A meditatív elme tartalmazza a csendnek mindeme változatait, változásait és mozgásait. Az elmének ez a csendje az igazi vallásos elme állapota, és az istenek csendje a föld csendje. A meditatív elme ebben a csöndben válik közvetítővé, és a szeretet ennek az elmének a megnyilvánulása. Ebben a csendben boldogság és nevetés van.

A nagybácsi újra eljött, ezúttal özvegy unokahúga nélkül. Kicsit gondosabban öltözködött fel, zavartabb és nyugtalanabb is volt, az arca sötétebb lett a komolyságtól és a nyugtalanságtól. A padló, ahol ültünk, kemény volt, és a vörös bougainvillea benézett ránk az ablakon. A galamb talán kicsit késett. Minden reggel nagyjából ezidőtájt jött. Mindig ugyanazon az ágon ült, ugyanazon a helyen, az ablaknak háttal és fejével délnek fordulva, és turbékolása lágyan áradt be az ablakon át.
- Szeretnék beszélgetni a halhatatlanságról és az életnek a végső valóság felé haladó fokozatos tökéletesedéséről. Annak alapján, amit a minap mondott, úgy látom, hogy közvetlen rálátása van arra, hogy mi az igaz, mi pedig, tudatlanok, csak hiszünk. Valójában semmit sem tudunk az égvilágon az Atmanról; csak a szót ismerjük. Számunkra a jelkép vált valósággá, és amikor ön értelmezi a jelképet - ahogyan a minap tette -, megijedünk. De a félelem ellenére ragaszkodunk hozzá, mert igazából semmit sem tudunk azon kívül, amit tanítottak nekünk, amit a régebbi tanítók mondtak, és a hagyomány súlya állandóan ránk nehezedik. Tehát először is a magam részéről szeretném tudni, hogy létezik-e ez a Valóság, amely maradandó, ez a Valóság, nevezzük, aminek akarjuk - Atmannak vagy léleknek -, amely folytatódik a halál után. Engem nem riaszt a halál. Szembenéztem a feleségem és számos gyerekem halálával, ami viszont aggaszt, az az Atman mint valóság. Megvan bennem ez a maradandó teljesség?
Ha maradandóságról beszélünk, akkor olyasmire gondolunk, ami az ezt körülvevő állandó változás, az összes tapasztalat, szorongás, bánat és brutalitás ellenére folytatódik, ugye? Valami nem romlandóra. De először is, hogyan lehet rátalálni? Gondolkodás vagy szavak révén bukkanhatunk a nyomára? Megtalálhatjuk-e a maradandót a múlandó által? Rálelhetünk-e a változatlanra annak segítségével, ami állandóan változik - a gondolkodás révén? A gondolkodás maradandóságot kölcsönözhet egy eszmének, az Atmannak vagy a léleknek, és azt mondhatja: "ez az egyedül valóságos", mert a gondolkodás félelmet ébreszt ez iránt az állandó változás iránt, és e félelem következtében valami maradandót keres - maradandó viszonyt az emberek között, maradandóságot a szeretetben. A gondolkodás maga nem maradandó, hanem változó, ezért az, amit maradandónak állít be, önmagához hasonlóan ugyancsak híján van a maradandóságnak. Egy életen át ragaszkodik valamilyen emlékhez, és maradandónak mondja ezt az emléket, majd azt akarja tudni, hogy folytatódni fog-e a halál után. A gondolkodás teremtette ezt a valamit, az ruházta fel folyamatossággal, dajkálta nap mint nap, ragaszkodott hozzá. Ez a legnagyobb illúzió, mert a gondolkodás az időben működik, és amit tegnap tapasztalt, arra emlékezni fog ma és holnap is; ebből születik meg az idő. Tehát létezik az idő maradandósága és az a a maradandóság, amellyel a gondolkodás ruházta fel a végső valósághoz való eljutás eszméjét. Mindez a a gondolkodás terméke - a félelem, az idő és a megvalósulás, az örökös mássá válás.
- De ki maga a gondolkodó - az, akinek a fejében ott vannak mindezek a gondolatok?
Van-e egyáltalán gondolkodó, vagy csupán a gondolkodás létezik, amely ezt a gondolkodót összerakosgatja? És miután megteremtette, kitalálja a maradandót, a lelket, az Atmant.
- Azt akarja mondani, hogy én megszűnök létezni, ha nem gondolkodom?
Nyilván önnel is megtörtént már, hogy azon kapta magát, teljesen megszűnt gondolkodni. Ebben az állapotban tudomása van-e önmagáról mint gondolkodóról, megfigyelőről, tapasztalóról? A gondolat az emlék visszfénye, és a nagy halom emlék maga a gondolkodó. Ha nincs gondolat, létezik-e egyáltalán az "én", amely körül akkora a hűhó és a lárma? Nem amnéziában szenvedő emberről beszélünk, nem is olyan valakiről, aki ábrándozik, vagy azért regulázza meg a gondolkodást, hogy elnémítsa, hanem a teljesen éber, teljesen élénk elméről. Ha nincs gondolat, és nincs szó, nincs-e mindenestül más dimenzióban az elme?
- Nyilvánvalóan valami egészen más áll elő, ha az én nem cselekszik, nem veszi számba önmagát, de ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy az én nem is létezik - csak mert nem cselekszik.
Persze hogy létezik! Az "én", az ego, az emlékhalmaz létezik. Csak olyankor észleljük a létét, amikor valamilyen kihívásra válaszol, de megvan, lehet, hogy szunyókáló vagy üzemen kívüli állapotban, és várja a következő alkalmat, hogy válaszolhasson. A kapzsi embert legnagyobbrészt a kapzsiság köti le; lehetnek pillanatok, amikor ez a tulajdonság nem munkál benne, de mindig ott van.
- Mi az az eleven összegeződés, amely a kapzsiságban fejeződik ki?
- Csak maga a kapzsiság. A kettő nem válik szét.
- Tökéletesen értem, amit ön egónak, "én"-nek nevez, az emlékezetét, a kapzsiságát, önbizonygatását, mindenfajta igényét, de nincs semmi más ezen az egón kívül? Ennek az egónak a hiányában, azt mondja, hogy csak a feledés van?
Ha abbamarad azoknak a varjaknak a zajongása ott, valami akkor is van: ez a valami az elme károgása - a problémák, bajok, konfliktusok, még ez a kutakodás is, hogy mi marad meg a halál után. Ezt a kérdést csak akkor lehet megválaszolni, ha az elme nem kapzsi vagy irigy többé. Nem az foglalkoztat minket, hogy mi lesz, miután az ego megszűnik, hanem az ego valamennyi tulajdonságának a vége. Ez valójában a probléma - nem az, hogy mi a valóság, vagy hogy létezik-e valami maradandó, örök, hanem, hogy vajon az elme amelyet ilyenné nevelt a kultúra, amelyben él, és amelyért felelősséggel tartozik - fel tudja-e szabadítani és fedezni önmagát.
- Hogyan kezdjem el akkor felszabadítani magam?
Saját magát nem tudja felszabadítani. Ön ennek a boldogtalanságnak a szülötte, és amikor azt kérdezi: "hogyan", akkor egy olyan módszert tudakol, amely le fogja rombolni az önegóját, ám a lerombolás folyamatában ön újra megteremti önmagát.
- Ha megenged még egy kérdést: mi akkor a halhatatlanság? A halandóság halál, a halandóság az élet rendje annak bánatával és kínjával együtt. Az ember öröktől fogva a halhatatlanságot, a halál nélküli állapotot keresi.
Uram, már megint valami időtlennek, gondolaton túlinak a kérdéséhez tért vissza. Ami a gondolkodáson túl van, az az ártatlanság, és a gondolkodás, akármit csinál is, nem tud elérni hozzá, mert a gondolat mindig régi. Az ártatlanság az, ami a szeretethez hasonlóan múlhatatlan, de hogy ez létezhessék, az elmének szabadnak kell lennie az ezernyi tegnaptól és emlékétől. És a szabadság az az állapot, amelyben nincs gyűlölet, nincs erőszak, nincs brutalitás. Ha mindezeket nem tesszük félre, hogyan kérdezhetjük, hogy mi a halhatatlanság, mi a szeretet, mi az igazság?

 

VI.

Ha elhatározzuk, hogy meditálni fogunk, az nem meditáció lesz. Ha elhatározzuk, hogy jók leszünk, abból soha nem fog a jóság kivirulni. Ha gyakoroljuk az alázatot, az megszűnik létezni. A meditáció olyan, mint a szellő, amely befúj a szobába, ha nyitva hagyjuk az ablakot; de ha ezzel a szándékkal tartjuk nyitva, szánt szándékkal invitáljuk be, soha nem fog megjelenni.
A meditáció nem a gondolkodás útja-módja, mert a gondolat ravasz, az önbecsapás számtalan lehetőségét ismeri, ezért nem találhat rá a meditáció útjára. A szeretethez hasonlóan a meditációt sem lehet hajszolni.

A folyó aznap reggel nagyon nyugodt. volt. Látni lehetett, hogyan tükröződik benne a felhő, az őszi búza és mögötte az erdő. Még a halászok csónakjai sem látszottak háborgatni. A reggel nyugalma ráterült a tájra. A nap éppen felkelt a fák koronája fölött, távoli kiáltás hallatszott, a közelben pedig szanszkrit nyelvű kántálás áradt szét a levegőben.
A papagájok és a mejnók még nem kezdtek el táplálékot keresni; a kopasz nyakú, testes keselyűk a fa tetején ültek, és várták, hogy a folyó valamilyen tetemet hozzon lefelé. Gyakran lehetett tovasodródó döglött állatot látni, egy-két keselyű ült rajta, a varjak pedig körülötte szálldostak egy-egy falat reményében. Néha kutya úszott oda, majdhogy nem sikerült felkapaszkodnia a tetemre, visszatért a partra, és elballagott. Vonat gördült tova fémes kattogással a hídon, amely elég hosszú volt. Azon túl, a folyó mentén feljebb terült el a város.
Nyugalmas gyönyörűséggel teli reggel volt. A szegénység, betegség és szenvedés még nem járt az úton. Ingatag híd vezetett át egy kis patakon; és ahol ez a kis "piszkosbarna" patak beömlött a nagy folyóba, állítólag ezon a helyen volt a vízfolyás a legszentebb, és ünnepnapokon sokan jöttek ide fürdeni, férfiak, nők és gyerekek. Hideg volt, de láthatólag nem törődtek vele. És a templom papja az út túloldalán egy csomó pénzt keresett; vette kezdetét a förtelem.

Szakállas férfi volt, turbánt viselt. Valamilyen üzleti úton vett részt, és ránézésre sikeres, jóltáplált embernek látszott. Lassúnak tűnt a mozgása és az észjárása. A reagálása még lassúbbnak. Percekbe telt, mire egy egyszerű kijelentést felfogott. Azt mondta, saját guruja van, és erre jártában belső kényszere támadt, hogy idejöjjön és elbeszélgessen azokról a dolgokról, amelyek fontosnak tűnnek a számára.
- Mi az oka - kérdezte -, hogy ön a guruk ellen van? Ez annyira abszurd dolog. Ők tudják, amit kell, én nem tudom. Ők irányítani, segíteni, tudnak, képesek megmondani, hogy mit tegyek, és megkímélnek egy csomó bajtól és szenvedéstől. Olyanok, mint a fény a sötétben, és kell, hogy a magamfajtát ők vezessék, mert különben az ember elveszetté válik, összezavarodik, és nagy bajba kerül. Azt mondták, hogy ne jöjjek el önhöz, és kioktattak, milyen veszélyesek azok, akik nem fogadják el a hagyományos tudást. Azt mondták, ha másokra hallgatok, le fogom rombolni a házat, amelyet ők oly nagy gonddal építettek fel. De nagyon nagy volt a kísértés, hogy felkeressem, úgyhogy íme, itt vagyok!
Nagyon elégedettnek látszott, amiért engedett a kísértésnek.
- Mi szükség van gurura? Többet tud, mint ön? És mit tud? Ha azt mondja, hogy tud valamit, valójában nem tudja, ezenkívül pedig a szó nem a valódi állapot tükrözi. Kioktathatja-e bárki is erre az előre nem látott elmeállapotra? Leírhatják az ön számára, felkelthetik az érdeklődését, a vágyát, hogy birtokolja, hogy megtapasztalja -, de nem adhatják oda. A saját lábán kell járnia, egyedül kell utaznia, és az út során önmaga tanítójának és tanítványának kell lennie.
- Dehát ez nagyon nehéz, nem? És lépteinket megkönnyíthetik azok, akik megtapasztalták ezt a valóságot.
- Tekintéllyé válnak, és önnek szerintük nincs más dolga, mint hogy kövesse, utánozza, engedelmesen elfogadja azt a bálványt, azt a rendszert, amelyet ők kínálnak. Ilyeténképpen ön elveszti minden kezdeményező képességét, minden közvetlen intuícióját. Csupán követi azt, amiről ők úgy vélik, hogy az igazsághoz vezető út. De sajnos az igazságnak ehhez semmi köze.
- Ezt hogy érti? - kiáltotta teljesen megütközve.
- Az embereket a propaganda formálja, az a társadalom, amelyben nevelkednek - és mindegyik vallás azt állítja, hogy az általa kínált ösvény a legjobb. Ezrével vannak guruk, akik azt bizonygatják, hogy az ő módszerük, az ő rendszerük, az ő meditációs eljárásuk az igazsághoz vezető egyedüli ösvény. És ha megfigyeli, mindegyik tanítvány leereszkedéssel tűri más guruk tanítványait. A tolerancia civilizált elfogadása az emberek megosztásának - politikai, vallási és szociális téren. Az ember sokféle utat talált ki, megnyugvást adva ezzel minden hívőnek, a világ pedig szépen feldarabolódott.
- Azt akarja mondani, hogy hagyjam ott a gurumat? Hogy felejtsem el mindazt, amire tanított? Elveszett ember leszek!
- Dehát nem kell-e elvesztenünk magunkat, hogy felfedezhessük? Megriadunk attól, hogy elveszíthetjünk magukat, hogy elbizonytalanodunk, ezért azok után futunk, akik a mennyországot ígérik vallási, politikai és szociális tekintetben. Valójában ők keltenek félelmet, és tartanak sakkban másokat ezzel a félelemmel.
- Dehát tudok én egyedül járni? - kérdezte hitetlenkedve.
- Oly sok megváltó, mester, guru, politkai vezető és filozófus élt már, és egyik sem volt képes megóvni önt a saját szenvedésétől és konfliktusától. Miért követné hát őket? Hátha létezik egy egészen másfajta megoldás a problémáinkra.
- De eléggé komoly ember vagyok-e én ahhoz, hogy mindezzel egymagam birkózzam meg?
- Akkor lesz csak igazán komoly ember, ha elkezdi megérteni - mégpedig nem valaki másnak a révén - azokat az örömöket, amelyeket most hajszol. Ön most az örömök szintjén él. Nem arról van szó, hogy ne legyen gyönyör, de ha a gyönyör hajszolása a kezdet és a vég az életében, akkor nem lehet komoly ember.
- Kétségbeesés és reménytelenség fog el attól, amit mond.
- Azért érzi reménytelennek a helyzetét, mert mindkettőt akarja. Komoly ember is akar lenni, de azokat az gyönyöröket is akarja, amelyeket a világ nyújthat. Az gyönyörök azonban oly csekélyek és jelentéktelenek, hogy ön ezenkívül még arra az gyönyörre is vágyik, amelyet "Istennek" nevez. Ha mindezt belátja, mégpedig magától, és nem valaki másnak a hatására, akkor e belátás nyomán ön lesz a tanítvány és a mester. Ez a legfontosabb. Amikor ön a tanító, a tanított és a tanítás.
- De - erősködött -, ön is guru. Megtanított valamire ma délelőtt, és én elfogadom önt gurumként.
- Nem folyt semmilyen tanítás, ön viszont látott. A látás lényege tárult fel ön előtt. A látás az ön guruja, ha ezt a szót akarja használni. De önön múlik, hogy lát-e vagy sem. Senki sem kényszerítheti rá. De ha azért akar látni, mert jutalmat remél érte, vagy mert fél valamilyen büntetéstől, a szándék gátja lesz a látásnak. Ahhoz, hogy lásson, meg kell szabadulnia minden tekintélytől, hagyománytól, félelemtől és gondolattól, annak minden fortélyos szavával együtt. Az igazság nem valami távoli helyen lakozik; annak látásában található, ami van. Annak látni magunkat, amik vagyunk - olyan fajta tudatossággal, amelyben nincs helye választásnak -, ez minden keresésnek a kezdete és a vége.

 

VII.

A gondolkodás nem tudja felfogni vagy önmaga számára szavakba önteni a tér mibenlétét. Akármilyen megfogalmazást használ is, abban benne vannak önnön korlátozott voltának határai. Nem ez az a tér, amelyre a meditáció rábukkan. A gondolatnak mindig határa van. A meditáló elmének nincs határa. Az értelem nem tud eljutni a korlátozottól a mérhetetlenhez, és át sem tudja változtatni a korlátozottat korlátlanná. Az egyiknek meg kell szűnnie ahhoz, hogy a másik létezhessék. A meditáció olyan térre nyit ajtót, amelyet nem lehet elképzelni vagy kigondolni. A gondolat az a középpont, amely körül az eszme tere helyezkedik el, és ez a tér további eszmékkel terjeszthető ki. De ez a bármilyen fajta ösztönzésre történő terjeszkedés nem hoz létre olyan teret, amelynek nincs középpontja. A meditáció ennek a középpontnak a megértése, és meghaladása. A csend és a tér összetartozik. A csend roppant végtelenje annak az elmének a roppant végtelenje, amelyben nincs középpontja. Ennek a térnek és csendnek az észlelése nem gondolati. A gondolkodás csupán saját kivetülését képes észlelni, és ennek felismerése jelenti önmaga határát.

A kis patakon sárral betapasztott rozoga bambuszhídon lehetett átjutni. A patak beleömlött a nagy folyóba, és eltűnt az erős sodrú víztömegben. A kis hídon lyukak voltak, és igen óvatosan kellett lépkedni rajta. A homokos emelkedőn feljutva a kis templom mellett vitt az út, kicsivel odébb pedig egy kút mellett, amely olyan régi volt, mint a föld gyógyforrásai. A faluvégén volt, amelyben sok kecske élt, meg a hideg miatt piszkos ruhákba burkolódzott éhes férfiak és nők. Halásztak a nagy folyóban, de valahogyan mégis nagyon soványak, véznák voltak, máris öregek, némelyikük egészen elnyomorodott. A falubeli takácsok a legszebb brokát és selyem szárikat készítették apró ablakú, sötét, nyomorúságos kis szobákban. Apáról fiúra szállt a mesterség, a pénzt pedig a viszonteladók, az üzlettulajdonosok zsebelték be.
Nem a falun mentél végig, hanem balra fordultál, és azt az ösvényt követted, amely szentté vált, mert állítólag ezen az ösvényen járt a Buddha úgy 2500 évvel ezelőtt, és zarándokok érkeztek az ország minden részéből, hogy ők is végigmenjenek rajta. Az ösvény zöld mezők, mangoligetek, guajávafák és szétszórtan álló templomok között vezetett. Volt egy ősrégi falu, talán a Buddhánál is öregebb, sok síremlékkel és olyan hellyel, ahol a zarándokok eltölthették az éjszakát. Mindennek nagyon leromlott az állapota; úgy látszott, senkinek nincs gondja semmire; kecskék kószáltak mindenfelé. Nagy fák álltak itt; egy nagy tamarindusz, a tetején keselyűk meg egy sereg papagáj. Látni lehetett, amint megérkeznek, és eltűnnek a fa zöldjében; ugyanolyan színűek lettek, mint a fa levelei; hallatszott a rikácsolásuk, de látszani nem látszottak.
Az ösvény mellett kétoldalt őszibúzával bevetett földek terültek el; és a távolban látszott falusi meg a főzéshez gyújtott tüzeik füstje. Csendes volt az idő, a füst egyenesen szállt felfelé. Egy bika, nagy testű, vad külsejű, de teljesen ártalmatlan állat ballagott végig a földeken, és legelte a gabonát, miközben a paraszt hajtotta a táblában. Éjszaka esett az eső, és elverte a nagy port. Forró napsütés ígérkezett későbbre, de most erősen borult volt az ég, és jólesett sétálgatni még nappal is, érezni a tiszta földszagot és látni a táj szépségét. Nagyon régi táj volt, tele varázslattal és emberi bánattal, szegénységgel és a hiábavaló templomokkal.

- Ön sokat beszélt szépségről és szeretetről, és ahogy hallgattam, rájöttem, hogy nem tudom sem azt, hogy mi a szépség, sem azt, hogy mi a szeretet. Átlagos ember vagyok, de sokat olvastam, filozófiát meg irodalmat is. A magyarázatok, amelyekkel ezek a művek szolgálnak, eltérni látszanak attól, amit ön mond. Idézhetném, hogy mit állítottak ennek az országnak a régi bölcsei a szeretetről és a szépségről, meg azt is, hogyan fogalmazták ezt meg nyugaton, de tudom, hogy nem szereti az idézeteket, mert tekintélyízűek. Viszont, ha volna hozzá kedve, uram, részletesebben megvizsgálhatnánk ezt a kérdést, és akkor talán én is megérteném, mit jelent valójában a szépség és a szeretet.
- Miért van az, hogy oly kevés szépség van az életünkben? Miért van szükség múzeumokra, és bennük a képekre meg a szobrokra? Miért kell zenét hallgatnunk? Vagy tájleírásokat olvasnunk? A jó ízlés tanítható, vagy egyesek természettől fogva rendelkeznek vele, de a jó ízlés nem szépség. Ott van-e vajon a szépség az emberkéz alkotásaiban - a csillogó, korszerű repülőgépekben, a kézreálló kis magnókban, a modern szállodákban vagy a görög templomokban -, van-e szépség egy-egy sokszorosan összetett gépezet vonalvezetésében vagy egy kecses híd ívében, amely mély űr fölött húzódik?
- Úgy érti, hogy nincs semmiféle szépség azokban a dolgokban, amelyek szép kivitelűek és tökéletesen működnek? Nincs szépség a tökélyre fejlesztett műremekekben?
- Természetesen van. Ha megnézi egy óra belsejét, igazán bámulatosan finom szerkezet, és bizonyos fajta szépség lelhető fel benne, ugyanígy az ősrégi márványoszlopokon és a költők szavaiban. De ha a szépség csak ennyi, akkor az csupán az érzékek felületes reagálása. Ha egy pálmafát néz, amely magányosan áll a lemenő nap fényében, akkor vajon a szín, a pálma nyugalma, az este csöndje-e az, amely a szépség érzetét kelti, vagy olyasmi-e a szépség, amely a szeretethez hasonlóan a megérinthetőségen, a látványon túl van? Vajon az iskolázottság, a neveltetés-e az, amely azt mondja: ez szép, az meg nem? Vajon a szokás, a beidegződés és a stílusérzék mondatja-e velünk: ez hitvány valami, az viszont rend és a jó virulása? Ha mindez neveltetés kérdése, akkor a kultúra és a hagyomány termékéről, nem pedig a szépségről van szó. Ha a szépség a tapasztalat esszenciájából fakad, akkor a nyugati és a keleti ember számára a szépség az iskolázottság és a hagyomány függvénye. Vajon megmondható-e, hogy a szeretet, a szépséghez hasonlóan a keleté vagy a nyugaté-e, a kereszténységé vagy a hinduizmusé, az állam vagy valamilyen ideológia monopóliuma-e? Nyilvánvalóan egyikről sincs szó.
- Hát akkor micsoda?
- Uram, a szépség az én feladásából fakadó egyszerűség. Egyszerűség nélkül nincs szeretet, és önfeladás nélkül a szépségnek nincs valósága. Egyszerűségen nem az önmegtartóztatására büszke szent, a szerzetes vagy a komisszár kemény fegyelmét értjük, vagy azt a fegyelmet, amellyel hatalmat és elismerést nyernek - ez nem egyszerűség. Az egyszerűség nem könyörtelen, nem saját fontosságunknak a fegyelmezettség általi bizonygatása. Nem a kényelemről való lemondás, nem szegénységi- vagy nőtlenségi fogadalom. Az egyszerűség az intelligencia összegződése. Az egyszerűség csak akkor lehetséges, ha önfeladással párosul, és nem hívható életre akarat, választás, célzatos szándék által. A szépség az, amely lemond, és a szeretet az, amely az egyszerűség mély, belső tisztaságát hozza magával. A szépség ez a szeretet, amelyben minden mércének meg kell szűnnie. S ha ez bekövetkezett, akkor ez a szeretet, bármit tesz is, maga a szépség.
- Hogy érti azt, hogy bármit tesz is? Az önfeladás teljessége esetén mi tennivalója lehet még valakinek?
A tett nem különül el a létező világtól. A kettő szétválasztása az, amely konkliktust és rútságot eredményez. Ha ez a szétválasztás nem történik meg, akkor az élet maga a szeretet. Az egyszerűség keresetlensége a kettősség nélküli élet felé tart. Ez az az utazás, amelyet az elmének meg kell tennie, hogy rátaláljon erre a szavak nélküli szépségre. Ez az utazás a meditáció.

 

VIII.

A meditáció nehéz munka. A legnagyobb fokú fegyelmet követeli meg - nem az alávetést, nem a követést, nem az engedelmességet, hanem olyan fegyelmet, amely abból fakad, hogy folyamatosan tudatában vagyunk a dolgoknak nemcsak kívül, a környezetünkben, hanem belül is. Ezért a meditáció nem jelent elszigetelődést, hanem a mindennapi életben való cselekvést, amely együttműködési készséget, érzékenységet és intelligenciát kíván meg. Az igaz élet alapjainak lerakása nélkül a meditáció meneküléssé válik, és semmiféle értéke nincs. Az igaz élet nem a társadalom erkölcséhez való igazodást jelenti, hanem megszabadulást az irigységtől, kapzsiságtól és a hatalomvágytól -, ami mind ellenségeskedést szül. Megszabadulni ezektől a tulajdonságoktól nem az akarattal aktussal, hanem úgy, ha az önismeret révén tudatosítjuk őket. Az én cselekedeteinek ismerete nélkül a meditáció csupán az érzékek izgalma, és ezért igen csekély jelentőséggel bír.

Ezen a szélességi fokon alig van pirkadati fény, és aznap reggel a széles és mély folyó olyan volt, mint az olvasztott ólom. A nap még nem emelkedett a táj fölé, de keleten már világosodott. A madarak szokásos reggeli kórusa még nem szólalt meg, és a falusiak sem kiáltoztak egymásnak. A hajnalcsillag egészen magasan állt az égen, és megfigyelhető volt, hogyan halványodik el fokozatosan, míg a nap egyszercsak feltűnt a fák fölött, és a folyó ezüstbe és aranyba öltözött.
Aztán rákezdték éneküket a madarak, és felébredt a falu. És pont ebben a pillanatban hirtelen megjelent az ablakpárkányon egy nagyobbacska majom, szürke bundában, fekete arccal, a homlokát bozontos szőr borította. A keze fekete volt, és hosszú farka az ablakpárkányról belógott a szobába. Teljesen nyugodtan, szinte mozdulatlanul ült ott, és rezzenéstelenül nézett minket. Egészen közel voltunk egymáshoz, mindössze pár lábnyira. És hirtelen kinyújtotta a karját, és egy ideig fogva tartottuk egymás kezét. Durva, fekete és poros volt a keze, mert jöttében végigmászott a tetőn, az ablak fölötti kis faldarabon, úgy ereszkedett alá és ült le. Teljesen fesztelenül viselkedett, és a meglepő az volt, hogy hallatlan derü áradt belőle. Nyoma sem látszott rajta félelemnek vagy szorongásnak; mintha otthon lett volna. Csak ült ott, az immár aranylóan csillogó folyóval, azon túl a zöld parttal és a távoli fákkal a háttérben. Egész hosszú ideig foghattuk egymás kezét; aztán szinte csak úgy mellékesen visszahúzta a magáét, de maradt továbbra is, ahol volt. Néztük egymást, láttam hogyan csillog apró és különös kíváncsisággal teli fekete szeme. Be akart jönni a szobába, de nem tudta rászánni magát, aztán kinyújtotta karját és lábát, megkapaszkodott az ablak fölötti falban, átmászott a tetőn, és eltűnt. Este újra ott volt az egyik fán, fenn a magasban, és evett valamit. Integettünk neki, de nem válaszolt.

A férfi szannjászi volt, szerzetes, kedves, fínom arcú, érzékeny kezű. Áradt belőle a tisztaság, a ruháját nemrég moshatták, de nem vasalták ki. Azt mondta, hogy Rishikeshből jön, ahol sok évet élt egy guru irányítása alatt, aki most visszavonult a magasabb hegyek közé, és egyedül akar maradni. Több ashramban élt már. Sok évvel ezelőtt jött el hazulról, talán húsz éves lehetett. Nem emlékezett pontosan, milyen idős volt, amikor eljött. Azt mondta, élnek a szülei, és számos fiú- meg lánytestvére van, de minden kapcsolata megszakadt velük. Azért tette meg ezt az utat, mert számos guru bíztatta, hogy látogasson meg, és olvasott is ezt-azt. Nemrég beszélgetett egy szannjászi-társával, és most itt van. Nehéz lett volna megmondani a korát; középkorúnál idősebbnek látszott, de a hangja és a szeme még mindig fiatal volt.
- Az a sorsom, hogy bejárjam Indiát, és végiglátogassam a különféle szent helyeket a gurujaikkal, akik közül némelyik tudományosan felkészült, mások tudatlanok ugyan, de olyan sugárzással árad belőlük, amely jelzi, hogy van bennük valami; megint mások egyszerűen haszonlesők, akik csak mantrákat hirdetnek; ezek gyakran járnak külföldre, és ott népszerűségre tesznek szert. Nagyon kevesen léteznek olyanok, akik fölötte állnak mindennek, de eme kevesek közé tartozott az én utolsó gurum is. Dehát most visszavonult a Himalája egy távoli és elszigetelt részébe. Csoportosan évente egyszer meg szoktuk látogatni, hogy megáldjon minket.
Szükség van a világtól való elszigetelődésre?
- Nyilvánvaló, hogy el kell vonulni a világtól, mert a világ nem valóságos, és szükségünk van gurura, hogy tanítson, mert a guru megtapasztalta a valóságot, és segít azoknak, akik követik, hogy maguk is megismerjék azt. Ő tudással bír, mi nem. Meglepődtünk, hogy ön azt mondja, nincs szükség gurura, mert ön a hagyomány ellen van. Sokak számára ön is guruvá vált, mert az igazságot nem lehet egyedül megtalálni. Segítségre van szükségünk - a szertartásokra, azoknak az irányítására, akiknek van tudása. Lehet, hogy a legvégén meg fogunk tudni állni a magunk lábán, de most még nem. Gyerekek vagyunk, és szükségünk van azokra, akik előbbre tartanak az ösvényen. Elég valakinek a lábánál ülni, aki a tudás birtokában van, és máris tanulunk. Ön viszont tagadni látszik mindezt, és azért jöttem, hogy komolyan a végére járjak, miért.
- Nézze meg jól azt a folyót - a rajta táncoló reggeli fényt meg azokat a ragyogó, zöld, buja búzaföldeket és mögöttük a fákat. Temérdek szépség; és a szemnek, amelyik nézi, tele kell lennie szeretettel, hogy felfoghassa. És meghallani annak a vonatnak a csattogását az acélhídon ugyanolyan fontos, mint a madarak hangját hallani. Lásson tehát - és hallgassa, hogyan turbékolnak a galambok. És nézze meg azt a tamarinduszfát és rajta a két zöld papagájt. A szemnek, hogy ezeket lássa, egynek kell lennie velük - a folyóval, azzal a tovasikló csónakkal, amelyikben falusiak ülnek, és evezés közben énekelnek. Ez része a világnak. Ha hátat fordít neki, hátat fordít a szépségnek és a szeretetnek - magának a földnek. Aminek hátat fordít, az csupán az emberek közössége, nem pedig azok a dolgok, amelyeket az ember a világból teremtett. Nem a kultúrának, a hagyománynak, a tudásnak fordít hátat - mindezt viszi magával, amikor elvonul a világtól. A szépségnek és a szeretetnek fordít hátat, mert megriad ettől a két szótól és attól, ami a szavak mögött van. A szépség az érzéki valósághoz kapcsolódik, annak szexuális vonatkozásaihoz és a szeretethez, amellyel ez együtt ját. Ez az elvonulás teszi az úgynevezett vallásos embereket énközpontúvá - talán magasabb szinten, mint a világiakat, de ez is énközpontúság. Ha hiányzik az életéből a szépség és a szeretet, képtelenség rátalálnia erre a mérhetetlen valamire. Ha megfigyeli, éppen a szannjaszik és a szentek világa mutatja meg, mennyire távol van tőlük ez a szépség és ez a szeretet. Beszélni beszélnek róla, de a szigorú fegyelmezés hívei, irányítási gyakorlatukban és követelményeikben pedig erőszakosak. Lényegében tehát hiába veszik fel sáfrányszínű ruhájukat, vagy a feketét vagy a bíborosok skarlátszín ruháját, valamennyien nagyon is világiak. A hivatásuk olyan, mint bármely más hivatás; semmiképpen nem nevezhető lelkinek. Némelyikük jobban tenné, ha üzletembernek állna, és nem öltené magára a lelki atya külsejét.
- Ön, uram, igencsak kegyetlen szavakat használ.
Nem, mi csupán egy tényt szögezünk le, és a tény sem nem kegyetlen, sem kellemes, sem pedig kellemetlen; olyan, amilyen. A legtöbben vonakodunk szembenézni a dolgokkal úgy, ahogy vannak. De mindez igencsak kézenfekvő, és teljesen nyilvánvaló. Az elszigetelődés az élet módszere, a világ módszere. Énközpontú ténykedései által minden egyes ember elszigeteli magát, akár házasságban él, akár nem, akár beszél az együttműködésről vagy a nemzeti hovátartozásról, eredményeiről és sikereiről, akár nem. Csak amikor ez az elszigetelődés végletes formát ölt, akkor áll elő az a neurózis, amely néha - amikor tehetséggel párosul - művészi teljesítményt, például jó irodalmat hoz létre. Ez az elvonulás a világtól, minden zajától, brutalitásától, gyűlöletétől és gyönyörűségétől, nemde, része az elszigetelődési folyamatnak. A vallás vagy Isten nevében csak a szannjaszi teszi ezt, ezérta versengő ember a társadalmi struktúra részeként fogadja el.
Ebben az elszigetelődésben ön bizonyos képességekre tehet szert, az egyszerűség és a mértékletesség bizonyos fajtájára, amely a hatalom érzetét kelti. És a hatalom, akár az olimpiai bajnoké, akár a miniszterelnöké, akár az egyházak és a templomok fejéé, mindig ugyanaz. A hatalom, bármilyen formájú is, gonosz - ha szabad ezt a kifejezést használnom -, és a hatalommal bíró ember nem képes kinyitni a valóságra nyíló ajtót. Ezért az elszigetelődés nem az igazi út.
Az együttműködésre azért van szükség, hogy egyáltalán élni tudjunk; és semmiféle együttműködésről nem lehet szó a guru vagy a követője esetében. A guru elpusztítja a tanítványt, és a tanítvány elpusztítja a gurut. A tanítónak és a tanítottnak ebben a viszonyában hogyan lehetne együttműködés, együttes munka, együttes vizsgálódás, az út együttes megtétele? Ez a hierarchikus megosztottság, amely része a társadalmi struktúrának, akár a vallás területén nézzük, akár a hadseregben, akár az üzeleti életben, lényegében világi dolog. És aki hátat fordít a világnak, az a világiasság foglyává válik.
A világiasság elvetése nem ágyékkötőt vagy napi egyszeri étkezést jelent, sem valamilyen értelmetlen, bár ösztönző mantra vagy mondás ismételgetését. Igenis világiasság az, ha elfordulunk a világtól, de belsőleg részei maradunk annak a világnak, amelynek jellemzője az irigység, kapzsiság, félelem, a tekintélyek elfogadása és a különbségtétel azok között, akik tudással bírnak, és akik nem. Világiasság még az is, ha valaki eredményre vágyik, akár hírnév az, akár az ideálisnak vagy Istennek vagy bármi másnak az elérése. Az alapvetően világi kultúra elfogadott hagyománya ez, és az elvonulás a hegyek közé, távol az emberektől nem vált meg ettől a világiasságtól. A valóság semmilyen körülmények között nem ebben az irányban keresendő.
Egyedül kell lennünk, de ez az egyedüllét nem elszigetelődés. Ez az egyedüllét együtt jár azzal, hogy kiszabadulunk a kapzsiság, gyűlölet és erőszak világából, annak minden kifinomult módszerével egyetemben, meg a fájdalmas magányból és kétségbeesésből.
Egyedül lenni nem annyit tesz, mint kívülállónak lenni, olyannak, aki nem tartozik egyetlen valláshoz vagy nemzethez sem, aki nem vall semmilyen hitet vagy hitelvet. Ez az az egyedüllét, amely képes rátalálni az emberi gonoszság által meg nem érintett ártatlanságra. Az ártatlanság az, amely úgy képes élni a zűrzavaros világban, hogy nem válik részévé. Nem ölt magára semmilyen különleges ruhát. A jóság nem virágzik minden ösvény mentén, mert az igazsághoz nem vezet semmilyen ösvény.

 

IX.

Ne higgyük, hogy a meditáció a tapasztalás folytatása és kiterjesztése. A tapasztalásnál mindig ott van a tanu, aki örökre a múlthoz kötődik. A meditáció ezzel szemben az a teljes tétlenség, amely véget vet minden tapasztalásnak. A tapasztalás a gyökerei a múltba nyúlnak vissza, és ezért a tapasztalás időhöz kötött; olyan tetthez vezet, amely valójában tétlenség, és zavart okoz. A meditáció a tökéletes tétlenség, az elméből kel életre, amely látja azt, ami van, anélkül hogy belebonyolódna a múltba. Ez a cselekedet nem válasz valamely kihívásra, hanem maga a kihívás, amelyben nincs semmiféle kettősség. A meditáció a tapasztalástól való megszabadulás, és tudatosan vagy öntudatlanul, tehát nem a nap egy meghatározott szakaszára korlátozódó cselekedet. Reggeltől estig tartó folyamat - figyelő nélküli figyelés. A mindennapi élet és a meditáció, a vallásos és a világi élet ennélfogva nem válik ketté. A kettéválás csak akkor következik be, amikor a figyelő az időhöz kötődik. Ez a kettéválás kuszaságot, bajt és zavart hoz magával, és ez a társadalom állapota.
A meditáció tehát sem nem individuális, sem nem társadalmi; felülemlekedik mindkettőn, és magában foglalja mindkettőt. Ez a szeretet: a szeretet virágzása a meditáció.

Reggel hűvös volt, de ahogy múlt az idő, kezdett nagyon meleg lenni, és a szűk, túlzsúfolt, poros, koszos, zajos utcán végighaladva, keresztül a városon, látni lehetett, hogy minden utca ilyen. Szinte tapintható volt a népességrobbanás. Az autó csak egészen lassan haladhatott, mert az emberek az utca kellős közepén sétálgattak. Nőttön nőtt a forróság. Apránként, rengeteg dudálással sikerült kijutni a városból, nagy öröm volt. Gyárak mellett vezetett az út, és a kocsi végre kijutott a szabadba.
A vidék száraz volt. Nemrégiben esett, és a fák most várták a következő esőket - de azokra sokáig kell még várniuk. Az út közepéről csak vonakodva lehúzódó falusiak, marhák, ökrösszekerek és bivalyok mellett húzott el az autó; és egy régi templom mellett, amely külsőre elhanyagoltnak látszott, mégis lerítt róla ősrégi szent hely volta. Páva sétált ki az erdőből; ragyogó kék nyaka szikrázott a napfényben. Ügyet sem látszott vetni az autóra, mert méltóságteljesen ballagott át az úton, majd eltűnt a földeken.
Aztán az út meredeken kapaszkodott fel a dombokra, időnként mindkét oldalon mély vízmosások szegélyezték. Itt már hűvösebb lett, a fák üdébbek voltak. Egy ideig kanyargott az út a dombok között, aztán ott volt a ház. Addigra már teljesen besötétedett. A csillagok egészen tisztán látszottak. Azt az érzést keltették, hogy kinyúlva meg lehetne érinteni őket. Az éjszaka csendje szétterült a tájon. Itt egyedül lehetett lenni, zavartalanul, időtlen időkig szemlélve a csillagokat és önmagát.

A férfi azt mondta, hogy a tigris előző nap megölt egy bivalyt, és biztosan vissza fog jönni hozzá. Nem volna-e kedvünk késő este együtt megnézni a tigrist? Azt mondtuk, hogy örömmel. Azt felelte: - Akkor előremegyek, és leshelyet készítek az egyik fán a tetem közelében, aztán kikötök egy élő kecskét a fához. A tigris előbb oda fog jönni az élő kecskéhez, és csak aztán a régi zsákmányhoz. - Azt válaszoltuk, hogy inkább nem nézzük meg a tigrist a kecske élete árán. Kicsit még beszélgettünk, majd a férfi kisvártatva elment. Este a barátunk azt mondta: - Szálljunk be a kocsiba, és menjünk ki az erdőbe, hátha összetalálkozunk a tigrissel. Ezért aztán naplemente táján úgy öt-hat mérföldnyire beautóztunk az erdőbe, és természetesen nyoma sem volt semmilyen tigrisnek. Akkor visszaindultunk, fényszóróval világítottuk meg az utat. Minden reményünket elvesztettük, hogy látjuk a tigrist, és miközben haladtunk visszafelé, nem is gondoltunk rá. Éleset kanyarodtunk - és egyszercsak ott volt, az út közepén, hatalmasan, ragyogott a szeme, és mereven bámult. A kocsi megállt, és a nagy és fenyegető állat morogva elindult felénk. Egészen közel volt már, pont a hűtő előtt állt. Aztán félrefordult, és végigment a kocsi mellett. Kidugtuk a kezünket, hogy elhaladtában megérinthessük, de a barátunk megragadta és hevesen visszarántotta a karunkat, mert ismerte a tigriseket. Igen hosszú volt a teste, és mivel az ablakok le voltak eresztve, érezni lehetett a szagát, és nem volt undorító a szaga. Vad erő vette körül, roppant hatalom és szépség. Továbbra is morgott, miközben bevette magát az erdőbe, mi pedig folytattuk utunkat vissza a házhoz.

A családjával jött - feleségével és számos gyerekével -, és nem látszottak különösebben tehetősnek, bár egészen jó ruhákat viseltek, és jóltápláltak voltak. A gyerekek egy darabig csendben üldögéltek, aztán arra a javaslatra, hogy menjenek ki játszani, türelmetlenül felugrottak, és kirohantak az ajtón. Az apa valami tisztviselőféle volt; dolgoznia kellett, és kész. Azt kérdezte: - Mi a boldogság, és miért van az, hogy nem tart egy életen át? Én megéltem már nagyon boldog pillanatokat és természetesen nagy szomorúságokat is. Küzdöttem, hogy boldogan élhessek, de mindig ott kísért a bánat. Lehetséges-e boldognak maradni?
Mi az a boldogság? Tudatában vagyunk-e, amikor boldogok vagyunk, vagy csak egy kicsit később, amikor már elmúlt? Vajon gyönyör-e a boldogság, és a gyönyör tartós lehet-e?
- Úgy gondolom, uram, legalábbis, ami engem illet, hogy a boldogságnak, amelyet én ismerek, része a gyönyör. Nem tudok elképzelni gyönyör nélküli boldogságot. A gyönyör vágya alapvető ösztöne az embernek, ha elveszik tőle, miféle boldogságról lehet szó?
Mi, nemde, a boldogság kérdését vizsgáljuk. És ha eleve feltételez valamit, vagy véleménye, kész ítélete van a vizsgált dologgal kapcsolatban, nem fog messzire jutni. A bonyolult emberi problémák vizsgálatához kezdettől fogva szabadnak kell lennie. Ha nem az, úgy jár, mint a cölöphöz kipányvázott állat, csak akkora mozgástere van, amennyit a kötél megenged. Mindig ez történik. Béklyóba verő fogalmaink, kész megfogalmazásaink, hiteink és tapasztalataink vannak, és ezekből kiindulva próbálunk szemügyre venni dolgokat, körbetekinteni, és ez természetesen akadálya a mélyebb vizsgálódásnak. Ezért, ha javasolhatjuk, ne tételezzen fel vagy higgyen semmit, hanem legyen szeme, és lásson vele nagyon tisztán. Ha a boldogság gyönyör, akkor kín is. A gyönyör nem választható el a szenvedéstől. Hát nem jár együtt örökké a kettő?
Mi tehát a gyönyör, és mi a boldogság? Ön is tudja, uram, hogy ha, miközben vizsgálja, egyenként letépdesi egy virág szirmait, a végén semmiféle virág nem marad. A virág darabjai lesznek a kezében, és a darabokból nem áll össze a virág szépsége. Ezért a kérdés vizsgálatakor nem intellektuális elemzésbe fogunk, mert ezzel az egészet szárazzá, semmitmondóvá, üressé tennénk. Törődve, értőn közelítsünk a kérdéshez, megérintő, de nem tépdeső szándékkal. Szóval legyen szíves, ne szakítson le semmit, mert üres kézzel fog távozni. Hagyjon békét elemző elméjének.
A gyönyört a gondolkodás ösztökéli, ugye? A gondolkodás kölcsönzi neki a folyamatosságot, a tartósság érzetét, ezt nevezzük boldogságnak; a gondolkodás ugyanígy tartós jelleget kölcsönözhet a bánatnak is. A gondolkodás azt mondja: - Ezt szeretem, azt nem. Szeretném ezt megtartani, azt pedig elvetni. - De a gondolkodás alkotta mindkettőt, és a boldogság immár gondolati eljárássá vált. Amikor ön azt mondja: "meg akarok maradni ebben a boldog állapotban", akkor ön maga a gondolat, a korábbi élmény emléke, amelyet gyönyörnek és boldogságnak nevez.
Így a múlt, a tegnap vagy a sok-sok tegnappal korábbi idő, ami a gondolat, azt mondja: - Szeretnék a boldogságnak abban az állapotában élni, amelyben valamikor voltam. - Ön a holt múltat a jelen valóságaként éli meg, és attól fél, hogy azt holnap elveszítheti. Ezzel folyamatossági láncot hoz létre. Ennek a folyamatosságnak a gyökerei a tegnap hamvába nyúlnak vissza, ezért semmiképpen nem élő valami. Semmi nem virulhat ki hamuból - és a gondolat hamu. Vagyis ön a boldogságot gondolati dologgá tette, és az is az ön számára.
De van-e valami az gyönyörön, kínon, boldogságon és bánaton kívül? Létezik-e olyan üdv, elragadtatás, amelyet nem érintett meg a gondolat? Mert a gondolkodás nagyon hétköznapi dolog, nincs benne semmi eredeti. Amikor feltesszük ezt a kérdést, a gondolkodásnak fel kell függesztenie önmagát. Amikor a gondolkodás felfüggeszti önmagát, az a fegyelem a megtartóztatás kegyelmévé válik. Akkor a megtartóztatás nem kegyetlen és brutális. A kemény megtartóztatás a gondolkodás terméke, az gyönyörrel és az engedékenységgel szembeni megtorlás.
Ennek a mélységes lemondásnak a talaján - ami azt jelenti, hogy a gondolkodás felfüggeszti önmagát, mert tisztán látja saját veszélyes voltát - az elme egész rendszere megnyugszik. Ez valóban a tiszta figyelem állapota, amelyből olyan boldogság, elragadtatás támad, amelyet nem lehet szavakba önteni. Amikor szavakba öntik, nem valódi.

 

X.

A meditáció mozdulás a csendben. Az elme csendje a cselekvés. A gondolatból született tett tétlenség, amely zavart szül. Ez a csend nem a gondolat terméke, és nem is az elme fecsegésének vége.
Az elme csendessége csak akkor lehetséges, ha maga az agy is nyugodt. Az agysejtek - amelyeket oly régtől fogva arra késztettünk, hogy reagáljanak, tervezzenek, védekezzenek, bizonygassanak - csakis a valóság látása által nyugszanak el. Ebből a csendből olyan cselekvés, amely nem teremt felfordulást, csakis akkor fakad, ha nincs többé megfigyelő, középpont és tapasztaló - mert akkor a látás maga a cselekvés. A látás csakis abból a csendből kiindulva lehetséges, amelyben minden méricskélés és erkölcsi értékelés megszűnik.

Ez a templom régebbi időkből származott, mint az istenei. Azok itt maradtak, a templom foglyaiként, de maga a templom sokkal ősibbnek tűnt. Vastag falai voltak, és az oldalfolyosókon ló-, isten- és angyalábrázolásokkal díszített faragott oszlopai. Valamiféle szépség áradt belőlük, és tovahaladtában a szemlélő eltünődött azon, mi lenne, ha mind életre kelnének, beleértve a legbelső istent is.
Azt mondták, hogy ez a templom, és különösen a legbelső szentélye sokkal régebbi korból való, mint ameddig az ember emlékezete visszanyúlik. A különféle folyosókon végighaladva, amelyekre bevilágított és éles, tiszta árnyékokat vetett a reggeli nap, el kellett tünődni, hogyan is van ez az egész -, hogy az ember isteneket teremtett a saját elméjéből, kifaragta őket a két kezével, templomokba helyezte és imádta őket.
A régi korok templomai különös szépséget és erőt árasztanak. Mintha maga a föld szülte volna őket. Ez a templom majdnem olyan régi volt, mint maga az ember, a benne lévő isteneket selymekbe öltöztették, virágfüzérrel övezték, és kántálással, tömjénnel meg harangszóval keltették fel álmukból. Az elmúlt sok évszad során elégetett tömjén betölteni látszott az egész hatalmas templomot, amely több holdnyi területen feküdt.
Úgy tűnt, gazdag és szegény emberek az ország minden részéből érkeznek ide, de csak egy bizonyos osztályhoz tartozókat engedtek be magába a szentélybe. Alacsony kőkapun lehetett bemenni, az idők folyamán lekopott kis védfalon átlépve. A szentélyen kívül kőből faragott őrök álltak, odabent pedig papok kántáltak derékig meztelenül, ünnepélyesen, méltóságtelejesen. Elég jól tápláltak voltak, gömbölyödött a pocakjuk, finom volt a kezük. A hangjuk rekedten szólt, annyi éve kántáltak már; és az Isten vagy Istenség majdnem alaktalanná vált. Valaha biztosan volt arca, de a vonások szinte teljesen eltűntek. A drágakövek felbecsülhetetlen értékűek lehettek.
Amikor a kántálás abbamaradt, olyan csend lett, mintha maga a föld szűnt volna meg forogni. Ide nem sütött be a nap, csak az olajban égő kanócok fénye világított. Ezektől a kanócoktól feketedett meg a mennyezet, és lett az egész hely titokzatosan sötét.
Minden istent titokzatosság és sötétség vesz körül, másként nem létezhet.
Kijutva a szabadba, az erős napfényre és feltekintve a kék égre meg a lengedező magas pálmafákra, el lehetett tűnődni azon, miért imádja az ember önmagát olyan képmásként, amelyet ő maga hozott létre saját kezével és elméjével. Úgy látszott, a félelem és az a pompás kék ég messze van egymástól.

Fiatal férfi volt, tiszta, éles arcvonású, fénylő szemű, gyors mosolyú. A padlón ült egy apró szobában, amelyből kis kertre nyílt kilátás. A kert a fehértől a szinte feketéig mindenféle színű rózsával televolt. Egy ágon, fejjel lefelé, ragyogó szemű, piros csőrű papagáj csimpaszkodott. Egy másik, sokkal kisebb madarat nézett.
A férfi egészen jól beszélt angolul, de eléggé bizonytalan volt a szavak használatában, és most komolynak tünt. Azt kérdezte: - Mi az a vallásos élet? Különféle guruknak tettem már fel a kérdést, és ők a szokványos választ adták. Ha megengedi, szeretném ugyanezt megkérdezni öntől. Jó állásom volt, de mihelyt megnősültem, otthagytam, mert mélységesen vonzódom a valláshoz, és szeretném megtudni, hogy mit jelent vallásos életet élni ebben az olyannyira vallástalan világban.
Még mielőtt rákérdeznénk a vallásos életre, ha javasolhatom, talán jobb volna feltenni azt a kérdést, hogy mit jelent élni. Akkor talán azt is megértjük majd, hogy mi az igazán vallásos élet. Az úgynevezett vallásos élet égtájanként, szektánként, hitenként más és más; és az ember a vallások szervezett hagyományos érdekeinek propagandájától szenved. Ha félre tudjuk tenni mindezt - nemcsak a hiteket, a dogmákat és a szertartásokat, hanem a hagyományokhoz való ragaszkodást is, ami a vallásos kultúra velejárója -, akkor talán arra is ráébredhetünk, milyen az emberi gondolat által meg nem érintett vallásos élet.
Ám mielőtt erre sort kerítenénk, próbáljuk meg kideríteni, ahogy mondtuk, mit jelent élni. Az élet tényleges valósága a mindennapi robot, a taposómalom a maga küzdelmeivel és konfliktusaival; a magány fájdalma ez, a szegénység és a gazdagság nyomorúsága és mocska, a becsvágy, a kiteljesedés lehetőségének keresése, a siker és a bánat - ezek töltik ki teljes életterünket. Ez az, amit életnek nevezünk - a csaták megnyerését, és elvesztését és a véget nem érő gyönyör hajszolást.
Ezzel szemben vagy ezzel ellentétben létezik az, amit vallásos életnek vagy lelki életnek nevezünk. Ám az ellentét magában foglalja a maga ellenpólusának csíráit is, ezért bár látszólag különbözik tőle, valójában mégsem. Hiába változtatjuk meg a külső öltözéket, attól még a belső lényege annak, ami volt, és annak aminek lennie kell, valójában ugyanaz. Ez a kettősség a gondolkodás terméke, és így újabb konfliktust szül; és ennek a konfliktusnak a folyója a végtelenbe nyúlik. Mindezt tudjuk - vagy mások mondták el, vagy mi magunk éreztük már, és együttesen az, amit életnek nevezünk.
A vallásos élet nem a folyó túlsó partján van, hanem az innensőn - az ember keserves küzdelmének az oldalán. Ez az, amit meg kell értenünk, és a megértés maga a vallásos tett - nem pedig az, hogy hamut szórunk a fejünkre, ágyékkötőt vagy püspöksüveget viselünk, beülünk a hatalmasok székébe, vagy elefántháton vitetjük magunkat.
Az ember egész léthelyzetének, örömének és nyomorúságának meglátása a legeslegfontosabb - nem pedig a töprengés azon, hogy milyennek kellene lennie a vallásos életnek. Aminek lennie kellene, az mitosz; az az erkölcs, amelyet a gondolkodás és a képzelet teremtett, és el kell utasítanunk ezt az erkölcsöt - a társadalmi, a vallásos és az ipari morál. Ez az elutasítás nem elméleti, hanem valóságos kibújás ennek az erkölcstelen erkölcsnek a rendszeréből.
Ezért az igazi kérdés az: ki lehet-e lépni ebből a rendszerből? A gondolat az, amely ezt az ijesztő kuszaságot és nyomorúságot létrehozta, és amely gátja mind a vallásnak, mind a vallásos életnek. A gondolat azt hiszi, hogy ki tud lépni ebből a mintából, de ha ez bekövetkezik, az is csak gondolati lesz, hiszen a gondolatnak nincs valósága, következésképpen csak újabb illúziót terem.
Ezt a mintát meghaladni gondolattal nem lehet. Ezt világosan meg kell értenie, máskülönben ön ismét a gondolat rabjává válik. Végtére is ez az "ön" egy nagy halom emlék, hagyomány és ezer tegnap ismerete. Ezért csupán - mert a bánat a gondolat terméke -, a bánatnak véget vetve fog tudni kilépni a háború, gyűlölet, irigység és erőszak világából. Ez a kilépés a vallásos élet. Ez a vallásos életnek semmiféle hithez nincs köze, mert nincs holnapja.
- Nem lehetetlenség az, amit kér, uram? Nem csoda az, amit kér? Hogyan léphetek ki mindebből a gondolat nélkül? A lényem maga a gondolat!
Éppen erről van szó! Ennek a lényének, amely gondolat, kell véget érnie. Éppen ennek az énközpontúságnak és minden ténykedésének kell természetes módon és könnyedén meghalnia. Egyedül ebben a halálban lelhető fel az új vallásos élet kezdete.

 

XI.

Ha szándékosan veszünk fel egy testtartást, pózt, hogy meditáljunk, akkor abból szórakozás lesz, az elme játszadozása. Ha elszánjuk magunkat, hogy kiszabadulunk az élet zűrzavarából és nyomorúságából, akkor az képzeletbeli élmény lesz - és nem meditáció. A tudatos elmének és a tudattalan elmének ebben nem lehet szerepe; még csak tudniuk sem szabad a meditáció mértékéről és szépségéről -, ha mégis, akkor ezzel az erővel vehetünk magunknak egy romantikus regényt is.
A meditáció teljes figyelmében nincs tudás, nincs felismerés, sem visszaemlékezés arra, ami megtörtént. Az időnek és a gondolkodásnak teljesen meg kell szűnnie, mert ezek olyan középpontok, amelyek korlátozzák saját látását.
A fény pillanatában elsorvad a gondolat, a tudatos törekvés a tapasztalásra; és ennek emlékezete a szó, ami már elmúlt. És a szó sohasem a valóság. Abban a pillanatban - amely nem időbeli - a legvégső válik jelenidejűvé, de ennek a legvégsőnek nincs szimbóluma, nem kötődik semmilyen személyhez, semmilyen istenhez.

Aznap reggel, különösen a korai órákban a völgy nagyon csendes volt. A bagoly abbahagyta a huhogást, és a párja sem felelt neki a távoli hegyek felől. Nem hallatszott kutyaugatás, a falu még nem ébredezett. Keleten ragyogás látszott, ígéret, és a dél keresztje még nem halványult el. Susogás sem hallatszott a lombok közül, és mintha maga a föld is megszűnt volna forogni. Érezni, tapintani, szimatolni lehetett a csendet, amelynek átható ereje volt. Nem a hegyekben, a fák között terjengő kinti csend vált mozdulatlanná; a szemlélő vált csenddé. Az ember és a csend immár nem két külön dolog volt. A zaj és a csend megkülönböztetésének nem volt értelme. És azok a sötét, mozdulatlan hegyek ugyanúgy a csend részévé váltak, mint az ember.
Nagyon aktív volt ez a csend. Nem a zaj tagadását jelentette, ezen a reggelen furcsa mód úgy áradt be az ablakon, mint valami illatszer, és vele együtt az abszolút tudata, érzése. Az ablakon kinézve eltűnt minden távolság a dolgok között, a szem kitágult a pirkadattal, és mindent újonnan látott.

- Engem a szexualitás, a társadalmi egyenlőség és Isten érdekel. Csakis ezek a dolgok számítanak az életben, semmi más. A politika, a vallás a maga papjaival és ígéreteivel, szertartásaival és gyónásaival sértő dolog. Igazán nem adnak választ semmire, valójában sohasem oldottak meg egyetlen problémát sem, csak elodázni segítettek. A politikusok és a papok más-más módon, de elítélik a szexualitást, fenntartják a tásadalmi egyenlőtlenségeket, istenük egy kő, amelyet szeretetbe és érzelgősségbe bugyoláltak. Én személy szerint az égvilágon semmi hasznukat nem veszem. Csak azért mondom ezt el önnek, hogy mindezeket a kérdéseket félretehessük, és figyelmünket a három dologra - a szexualitásra, a társadalmi bajokra és az Istennek nevezett valamire irányíthassuk.
Számomra a szexualitás ugyanolyan létszükséglet, mint az ennivaló. A természet férfit és nőt teremtett, meg az éjszaka gyönyörét. Ez nekem éppen olyan fontos, mint annak az igazságnak a felfedezése, amelyet Istennek nevezhetünk. És a felebaráti szeretet mellett szükséges, hogy legyen szeretet bennünk házunk asszonya iránt is. A szexualitás nem probléma. Én igazán élvezem, de bújkál bennem a félelem valamilyen ismeretlen dologtól, és ez az a félelem és kín, amelyet meg kell értenem - nem megoldásra váró problémaként, hanem inkább olyasmiként, aminek a végére akarok járni, hogy igazán kigyógyuljak belőle. Ezért, ha volna ideje, szeretném önnel együtt megvizsgálni ezeket a dolgokat.
Talán a legutolsóval és nem a legelsővel kellene kezdenünk, íly módon a többi kérdés is érthetőbb lesz; talán az évezeten túlmutató másfajta tartalmat nyer.
Arra vágyik-e, hogy a hite megerősítést nyerjen, vagy igazán a valóságot akarja látni - nem megtapasztalni, hanem igazán látni, erősen figyelő, tiszta elmével és szívvel? Más dolog a hit, és más a látás. A hiedelem ugyanúgy a sötétségbe vezet, mint a vallásos hit. Az egyházhoz utasít, a sötét templomokba és a szertartások kellemes, érzéki benyomásaihoz. Ez az út nem a valóságot kínálja, hanem a képzelődést, a fantázia díszeit, amelyekkel az egyház telistele van.
Ha elutasítja a félelmet, a hit szükségtelen, de ha ragaszkodik a hithez és a dogmákhoz, akkor teret ad a félelemnek. Hitnek nemcsak az számít, ami összhangban van a vallás rendelkezéseivel; de az is, ami nem tartozik egyetlen valláshoz sem. Hiába van valakinek saját egyéni, kizárólagos hite - ez nem a tisztaság világossága. A gondolat a hit ruhájába öltözik, hogy megvédje magát a félelemmel szemben, amelyet ő hívott életre. És a gondolkodás nem annak a figyelemnek szabadsága, amely látja az igazságot.
A mérhetetlent nem lehet a gondolat révén fellelni, mert a gondolatnak mindig van mértéke. A fennkölt nem a gondolkodás és az ész rendszerén belül helyezkedik el, és nem is az érzés, az érzelem terméke. A gondolat tagadása figyelem; amiként a gondolat tagadása szeretet. Ha keresi a legmagasztosabbat, nem fogja megtalálni; annak kell eljönnie önhöz, ha szerencséje van - és a szerencse a szívnek, nem pedig a gondolatnak a kitárt ablaka.
- Ez, eléggé nehéz úgye? Ön azt kéri, hogy tagadjam meg önmagam egész rendszerét, azt az ént, amelyet oly gondosan tápláltam és őrizgettem. Azt hittem idáig, hogy örökké tart örömöm abban, amit Istennek nevezhetünk. Ez ad nekem biztonságot; ez minden reményem és gyönyörűségem forrása; és ön most azt mondja, hogy mindezt tegyem félre. Lehetséges ez? És vajon valóban akarom-e? Ezenkívül: nem ígér semmit cserébe, ha mindezt félreteszem? Természetesen látom, hogy valójában nem ajánl semmi jutalmat, de képes lehetek-e arra, hogy igazán - és nemcsak szóban -, teljes egészében félretoljam azt, ami idáig éltetett?
Ha megpróbálja szántszándékkal félretenni, abból konfliktus, szenvedés és véget nem érő gyötrelem lesz. De ha meglátja ennek igazságát - ahogyan látja annak a lámpásnak a valóságát, pislákoló fényét, a kanócát és réz talpát -, akkor egy másik dimenzióba fog átlépni. Ebben a dimenzióban a szeretetnek nincsenek társadalmi gondjai; nem létezik faji, osztályok szerinti vagy egyéni megkülönböztetés. Csak a nem egyenlő érzi az egyenlőség szükségességét. Csak a kiváltságos kívánja fenntartani a megosztottságot, a saját osztályát, a saját életvitelét. Az alávetett pedig arra törekszik, hogy kiváltságossá váljék; hogy elnyomottból elnyomóvá lépjen elő. Ezért pusztán törvényalkotással - bár a törvényalkotásra szükség van - nem lehet véget vetni a megosztottságnak és a vele járó kegyetlenségnek; nem szűntethető meg általa a munka világa és a társadalmi rang kettéválasztása sem. Azért dolgozunk, hogy ezáltal rangot vívjunk ki, és ezzel kezdetét veszi az egyenlőtlenség körforgása. A társadalom problémái nem szüntethetők meg annak az erkölcsnek az alapján, amelyet a társadalom teremtett meg. A szeretetnek nincs erkölcse, és a szeretet nem reform. Amikor a szeretet gyönyörré válik, kikerülhetetlenül ott van a kín is. A szeretet nem gondolat, és a gondolat az, ami gyönyört ad - akár szexuális gyönyört, akár az eredmény gyönyörét. A gondolat erősíti meg és teszi folyamatossá a pillanat gyönyörét. A gondolat azzal, hogy a gyönyörre koncentrál, életre kelti a gyönyör következő pillanatát. A gyönyör iránti eme igény az, amit szexualitásnak nevezünk, nem igaz? Ami sok-sok gyöngédséggel, féltő gondoskodással, lelki közelséggel meg minden mással jár együtt, de mindezekbe bele van szőve a kín és a félelem fonala. És a gondolkodás a maga tevékenységével ezt a fonalat elszakíthatatlanná teszi.
- Dehát a gyönyört nem lehet leválasztani a szexualitásról! Engem ez a gyönyör éltet; ez a mindenem. Sokkal fontosabb, mint az, hogy pénzem, rangom, tekintélyem legyen. Én is tudom, hogy a gyönyör kínnal jár együtt, de a gyönyör túlsúlyban van a kínnal szemben, ezért nem törődöm vele.
- Ha ez a gyönyör, amelyben akkora élvezetet talál, egyszer véget ér - a korral, baleset vagy az idő miatt -, akkor lesz csak bajban; akkor a bánat úgy követi majd, mint az árnyék. De a szeretet nem gyönyör, nem is a vágy terméke, és ez az, uram, ami miatt át kell lépnünk egy másik dimenzióba. Abban megoldódik az összes problémánk - és az összes kérdésünk. Enélkül viszont, akármit teszünk is, csak bánat és a zűrzavar van.

 

XII.

Rengeteg madár szálldosott odafent, némelyek átrepülték a széles folyót, mások meg egészen fenn az égen nagy köröket írtak le alig-alig mozgatva szárnyukat. A magasan fenn lévők többnyire keselyűk voltak, és a ragyogó napsütésben apró foltoknak látszottak, amint a könnyű szélben vitorlázgattak. Lent a földön esetlen madarakként topogtak csupasz nyakukkal és súlyos, széles szárnyukkal. Néhányan a tamarindusz-fára telepedtek, és a varjak zaklatták őket. Az egyik végképp nem hagyott békét egy keselyűnek, mindenáron rá akart ülni. A keselyű megúnta a dolgot, és felröpült, a varjú pedig, amelyik idáig háborgatta, hátulról beérte, és letelepedett a repülő keselyű hátára. Mondhatom, különös látvány volt - egy keselyű és rajta a fekete varjú. A varjú szemlátomást nagyon élvezte a dolgot, a keselyű pedig igyekezett megszabadulni tőle. Végül aztán a varjú átrepült a folyó fölött, és eltűnt az erdőben.
Papagájok érkeztek a folyón túlról, ide-oda cikáztak, rikácsoltak, az egész világnak hírül adták jövetelüket. Ragyogó zöld tolluk volt, piros csőrük, és rengetegen foglaltak helyet azon a tamarindusz-fán. Rendszerint reggel tűntek fel, lementek a folyóra, majd nagy rikácsolással visszatértek, de még gyakrabban egész nap távol voltak, és csak késő délután jöttek meg, miután a földekről magvakat loptak, meg ami gyümölcsöt éppen találtak. Pár pillanatig látszottak a tamarindusz-fa lombjában, aztán eltűntek. Képtelenség volt szemmel követni őket a fa apró zöld levelei között. Volt egy odú a fa törzsében, ott laktak, a hím és a tojó, és nagyon boldognak látszottak, kirepüléskor világgá rikácsolták jókedvüket. Este és reggel a nap hidat terített a folyóra - reggel arany- este pedig ezüsthidat. Nem csoda, ha az emberek szentként imádnak folyókat; jobb, mintha bálványokat tisztelnének mindenféle szertartásokkal és hiedelmekkel. A folyó eleven, mély, teljes volt, és állandóan mozgott; a partmenti kis mélyedésekben viszont örökké állt a víz.
Minden emberi lény egy kis mélyedésben szigeteli el magát, és ott sorvadozik; soha nem veti bele magát a folyó fősodrába. Ez a folyó, amelynek a vizét az emberek feljebb alaposan elszennyezték, a közepén mégis tiszta volt, kékeszöld és mély. Pompás folyó volt, különösen kora reggel, mielőtt a nap felkelt; nagyon nyugodt, rezzenéstelen, a színe, mint az olvasztott ezüst. És amikor a nap felemelkedett a fák fölé, aranyba fordult, majd ismét ezüsthíddá változott; és a víz feléledt.

A folyóra néző szobában hűvös volt, majdnem hideg, mert tél elején jártunk. A férfi, aki a feleségével szemben ült, fiatal ember volt, az asszony még fiatalabb. A meglehetősen hideg, kemény padlóra terített szőnyegen ültünk. A házaspár nem sokat törődött a folyó látványával, és hiábavaló volt felhívni a figyelmüket rá, a szélességére, a szépségére és a zöld partra a túlsó oldalon - mindezt udvarias gesztussal nyugtázták. Elég messziről érkeztek, északról, busszal és vonattal, és égtek a vágytól, hogy azokról a dolgokról beszélhessenek, amelyek foglalkoztatták őket; úgy vélték, a folyót megnézhetik később, ha majd lesz rá idejük.
A férfi azt mondta: - Egy férj soha nem lehet szabad; megköti a kezét a család, a gyerek, a munkahely. Haláláig felelősség van a vállán. Hacsak - tette hozzá -, nem áll szannjaszinak, szerzetesnek.
Szükségét érezte, hogy szabad legyen, de ezt elérhetetlennek érezte ebben a versengő, brutális világban. Felesége elég meglepett arccal hallgatta, örömmel állapította meg, hogy a férje képes komolyan viselkedni, és egész jól ki tudja fejezni magát angolul. Ez a tulajdonosi büszkeség érzésével töltötte el. A férfi erről mit sem tudott, mivel az asszony valamivel mögötte ült.
- Szabad lehet-e valaha az ember? - kérdezte a férfi. - Egyes politikai szakírók és teoretikusok, például a kommunisták azt mondják, hogy a szabadság burzsoá dolog, elérhetetlen és irreális, a demokratikus világban viszont rengeteget beszélnek a szabadságról. Így tesznek a kapitalisták is, és természetesen minden vallás ezt prédikálja és ígéri, pedig éppen ezek tehetnek arról, hogy az ember az ilyen-olyan hitek és ideológiák rabjává vált - tevékenységükkel éppen ezek tagadják meg ígéreteiket. Azért jöttem, hogy a végére járjak, és nem csupán intellektuálisan, vajon az ember valójában szabad lehet-e, vajon én szabad lehetek-e ezen a világon. Szabadságot vettem ki a munkahelyemen, hogy idejöhessek; két napra megszabadultam a munkámtól - a hivatali taposómalomtól és a szokásos élettől a kisvárosban, ahol lakom. Ha több pénzem volna, szabadabb lennék, és oda mehetnék, ahová kedvem tartja, azt csinálhatnék, amit akarok, például festegethetnék vagy utazhatnék. De ez lehetetlen, mert a fizetésem korlátokat szab, és kötelezettségeim vannak; a kötelezettségeim rabja vagyok.
A felesége mindezt nem tudta követni, de a "kötelezettség" szó hallatán hegyezni kezdte a fülét. Talán azt mérlegelgette, hogy akkor a férje most el akar menni otthonról, és be akarja barangolni az egész földet?
- Ezek a kötelezettségek - folytatta a férfi - gátolnak meg abban, hogy szabad legyek mind külsőleg, mind belsőleg. Megértem, hogy az ember nem lehet teljesen szabad a postahivatal, a piac, a hivatali világától, és nem is az ezektől való szabadságot keresem. Azért jöttem, hogy megtudjam, lehetséges-e egyáltalán a belső szabadság.
A galambok a verandán turbékoltak, ide-oda repdestek, a papagájok berikácsoltak az ablakon, és a nap megcsillant élénk zöld szárnyukon.
Mi a szabadság? Eszme-e vagy olyan érzés-e, amelyet a gondolat szül, mert belegabalyodott egy csomó probléma, aggodalom hálójába? Eredmény, jutalom-e a szabadság, olyasmi, ami egy folyamat végén található? Szabadság-e az, amikor megszabadulunk a haragunktól? Vagy annak a lehetősége, hogy azt tegyük, amit akarunk? Szabadság-e, ha valaki a kötelezettségét tehernek érzi, és nem teljesíti? Az-e a szabadság, ha ellenáll, vagy ha megadja magát? Adhat-e szabadságot a gondolat, adhat-e bármilyen cselekedet?
- Attól tartok, kicsit lassúbb iramban kell haladnia.
- A szabadság vajon a rabszolgaság ellentéte-e? Szabadság-e az, ha valaki a börtönben ül, és miközben tudja, hogy rab, és tisztában van mindazokkal a korlátozásokkal, amelyeket a börtön jelent, szabadnak képzeli magát? Szabadságot adhat-e egyáltalán a képzelet, vagy ez csupán a gondolat szüleménye? Amit valóságosan tudunk, és ami igazán van, az kötöttség - nemcsak a külső dolgokhoz, a házunkhoz, a családhoz, a munkahelyhez - hanem belsőleg is, kötöttség a hagyományokhoz, szokásokhoz, az uralkodás és a birtoklás öröméhez, a félelemhez, az eredményeinkhez és sok más dologhoz. Ha a siker nagy örömet szerez, az illető sohasem beszél vagy gondolkodik arról, hogy meg akar szabadulni tőle. Csak akkor beszélünk a szabadságról, ha valami bajunk van. Kötődünk mindezekhez a dolgokhoz, belsőleg is, külsőleg is, és ez a kötődés a valóság. Ezzel a valósággal szembeni ellenállást nevezzük szabadságnak. Ellenállunk vagy elszökünk, vagy megpróbáljuk elfojtani azt, ami van, azt remélve, hogy ezzel elnyerjük a szabadság valamilyen formáját. Belsőleg csupán két dolgot ismerünk - a kötöttséget és az ellenállást; és az ellenállás teremti meg a kötöttséget.
- Bocsásson meg, nem értem az egészet.
Mi történik akkor, amikor ellenáll a haragnak vagy a gyűlöletnek? Falat épít a gyűlölet köré, de attól az még ott van; a fal csupán eltakarja a szeme elől. Vagy úgy határoz, hogy többé nem fog haragudni, de ez az elhatározás része a haragnak, és az ellenállás éppen hogy növeli a haragot. Láthatja önmagán, ha megvizsgálja a dolgot. Amikor ellenáll, kordában tart, elfojt vagy megpróbál felülemelkedni - ami mind ugyanaz, mert mind akarati tényező -, ezzel az ellenállás falát vastagítja, és így mindinkább szolgaságra jut, beszűkül, jelentéktelenné válik. És ez a jelentéktelenség, ez a beszűkülés az, ami miatt szabad akar lenni, és pontosan ez az akarás az a reakció, amely újabb korlátot fog emelni, még jelentéktelenebbé tesz.Vagyis az egyik ellenállástól, egyik korláttól a másikig jutunk - legfeljebb néha az ellenállás fala másmilyen színű lesz, másféle, vagy fennköltebb szóval illethető. De az ellenállás kötöttség, és a kötöttség kín.
- Azt jelenti ez, hogy kifelé ha bárkinek kedve támad megütni minket, hagynunk kell, befelé pedig szabad folyást kell engednünk a haragunknak és így tovább?
Úgy tűnik, nem figyelt az elmondottakra. Ha gyönyörről van szó, nem bánja annak nyűgét, a gyönyör érzetét; de ha az ütés fájdalmas, akkor ellenáll. Ön meg akar szabadulni a kíntól, de ragaszkodik a gyönyörhöz. A gyönyörhöz való ragaszkodás az ellenállás.
A reagálás természetes dolog; ha nem reagál fizikailag a tűszúrásra, az azt jelenti, hogy eltompultak az érzékei. Belül is valami baj van, ha nem reagál. De a reagálás módja és a reagálás természete a fontos, nem a reagálás ténye. Ha valaki hízeleg önnek, reagál rá; és reagál arra is, ha valaki megsérti. Mindkettő ellenállás - az egyik az örömé, a másik a kíné. Az egyiket meg szokta tartani, a másikat vagy figyelmen kívül hagyja, vagy szeretné megtorolni. De mindkettő ellenállás. Mind a megtartás, mind az elutasítás az ellenállás egy-egy formája; és a szabadság nem ellenállás.
- Képes lehetek-e reagálni, anélkül hogy ellenállnék akár az örömnek, akár a kínnak?
- Ön mit gondol, uram? Mi az ön érzése? Nekem teszi fel a kérdést, vagy önmagának? Ha egy kívülálló, egy külső közvetítő válaszolja meg a kérdést ön helyett, akkor abban megbízik, aztán ez a bizalom válik tekintéllyé, ami ellenállás. És akkor majd ettől a tekintélytől akar megszabadulni! Ezért hát hogyan teheti fel ezt a kérdést önmagán kívül bárkinek?
- Ön irányt mutathat nekem, és ha belátom az igazát, akkor nincs szó semmiféle tekintélyről, vagy igen?
Dehát rámutattunk már arra, ami valóban van. Lássa azt, ami valóban van, anélkül hogy akár örömmel, akár kínnal reagálna rá. A szabadság látás. Látni csakis a szabadság állapotában lehet.
- Ez a látás lehet, hogy a szabadságból eredeztethető , de milyen hatással van ez az én kötöttségemre, ami a létező, ami a látott dolog?
Amikor azt mondja, hogy a látás lehet, hogy a szabadságból eredeztethető, akkor ez feltevés, ezért a látása is feltevés. Vagyis nem látja valójában azt, ami van.
- Hát nem is tudom, uram. Látom, hogy az anyósom zsarnokoskodik fölöttem; abba fogja hagyni, csak mert látom?
Lássa az anyósa cselekedeteit, és lássa a saját reakcióit, mégpedig az öröm és a kín további reakciói nélkül. Lássa mindezt a szabadság állapotában. A válasza talán az lesz, hogy vagy teljesen figyelmen kívül hagyja, amit az anyósa mond, vagy kisétál az ajtón. De a kisétálás vagy a figyelmen kívül hagyás nem ellenállás. Ez a választás nélküli tudatosság a szabadság. Az ebből a szabadságból fakadó tett nem jósolható meg, nem rendszerezhető, és nem illeszthető be a társadalmi moralitás kereteibe. Ez a választás nélküli tudatosság nem része semmilyen "izmusnak"; politikának; nem a gondolkodás terméke.

 

XIII.

Meg akarom ismerni Istent - mondta indulatosan; majdnem kiabált. A keselyűk a szokott fájukon ültek, a vonat dübörgött a hídon, a folyó pedig egyre folyt - ezen a helyen nagyon széles, nagyon nyugodt és nagyon mély volt. Aznap kora reggel messziről érezni lehetett a víz szagát; a folyó fölé emelkedő partoldalról lehetett érezni - frissességét, tisztaságát a reggeli levegőben. A nappal még nem tette tönkre. A papagájok berikácsoltak az ablakon, indultak a földekre, hogy később majd visszatérjenek a tamarindusz-fára. A varjak tucatjával röpültek át a folyó fölött, fenn a magasban, hogy aztán leereszkedjenek a túlparti fákra és a szántóföldekre. Tiszta téli reggel volt, hideg, de napsütötte, egyetlen felhő sem volt az égen. A kora reggeli nap fényét figyelve a folyón egyre áradt a meditáció. Maga a fény is része volt ennek a meditációnak - kitekintve a fénylőn táncoló vízre a nyugodt reggeli órán -, nem olyan elmével, amely jelentéssé formálta volna ezt át, hanem olyan szemmel, amely a fényt látta, és semmi mást.
A fény a hanghoz hasonlóan rendkívüli dolog. Van olyan fény, amelyet a festők próbálnak megjeleníteni a vásznon; olyan fény, amelyet a fényképezőgépek kapnak el; létezik az egyszem lámpa fénye a sötét éjszakában, vagy a másik arcán ülő fény, a szem mögött megbúvó fény. Az a fény, amit a szem lát, nem a vizen csillogó fény; az a fény annyira más, olyan mérhetetlen, hogy a szem keskeny látómezeje nem képes befogadni. Ez a fény, a hanghoz hasonlóan véget nem érő mozgásban volt - kívül és belül - mint a tenger árapálya. És aki egészen mozdulatlan maradt, vele tartott, nem képzeletben vagy érzékileg; öntudatlanul, az idő mértéke nélkül tartott vele.
Ennek a fénynek a szépségét a szeretethez hasonlóan nem szabad megérinteni, nem szabad szavakba önteni. De ott volt - az árnyékban, a szabadban, a házban, az útra néző ablakban és a gyerekek nevetésében. Enélkül a fény nélkül oly csekély a jelentősége annak, amit látunk, mert a fény minden; és a meditáció fénye ott volt a vizen. Ott volt megint este, egész éjjel, és akkor is, amikor a nap felemelkedett a fák fölé, aranyba borítva a folyót. A meditáció az a fény az elmében, amely megvilágítja a cselekvés útját; és enélkül a fény nélkül nincs szeretet.

Nagydarab férfi volt, símára borotválva, borotvált fejjel. A padlón ültünk a folyóra néző kis szobában. Tél lévén hideg volt a padló. A férfiból annak az embernek a méltósága áradt, akinek nem sok mindene van, és aki nemigen törődik vele, mit mondanak az emberek.
Meg akarom ismerni Istent. Tudom, hogy ez manapság nem túl divatos dolog. Az egyetemisták, a felnövekvő generáció tagjai a lázongásukkal, politikai tevékenységükkel, jogos és jogtalan igényeikkel kigúnyolnak minden vallást. És teljesen igazuk is van, hiszen nézze csak meg, mit műveltek vele a papok! Természetes, hogy a fiatal generáció nem kér ebből. Számukra az, amit a templomok és az egyházak védelmeznek, nem más, mint az ember kizsákmányolása. Teljes egészében elvetik a hierarchikus papi felfogást - a megváltókkal, a szertartásokkal és az összes zagyvasággal egyetemben. Én egyetértek velük. Némelyiküknek segítettem a lázongásban ez ellen az egész ellen. De ennek ellenére meg akarom ismerni Istent. Kommunista voltam, de már régen kiléptem a pártból, mert a kommunistáknak is megvannak a maguk istenei, dogmái és teoretikusai. Én igazán nagyon lelkes kommunista voltam, mert eleinte ígértek valamit - egy igazi, nagy forradalmat. De mostanra már megvan nekik is mindaz, ami a kapitalistáknak; arrafelé tartanak, amerre a világ. Foglalkoztam valamelyest a társadalom megreformálásának kérdésével, és aktívan politizáltam, de mindezzel felhagytam, mert nem tudom, hogy az ember megszabadulhat-e valaha is kétségbeesésétől, szorongásától és félelmétől a tudomány és a technika révén. Lehet, hogy csak egy út van. Egyáltalán nem vagyok babonás, és nem hiszem, hogy bármilyen félelem volna bennem az élettől. Elegem lett mindenből, és amint látja, még mindig sok évem van hátra. Tudni akarom, hogy Isten micsoda. Kérdezgettem néhány vándor szerzetest, meg olyanokat, akik örökké azt hajtogatják, Isten van, csak meg kell látnom, és olyanokat is, akik rejtélyeskedni kezdenek, és valamilyen módszert ajánlanak. Gyanakvó vagyok mindezekkel a kelepcékkel szemben. Azért vagyok tehát itt, mert úgy érzem, fényt kell derítenem erre.
Csendben ültünk egy ideig. A papagájok az ablak előtt repültek el, rikácsoltak, és fény ragyogott élénkzöld szárnyukon, piros csőrükön.
- Úgy gondolja, hogy fényt tud deríteni rá? Úgy gondolja, hogy ha keresi, a nyomára bukkan? Úgy gondolja, hogy meg fogja tudni tapasztalni? Úgy gondolja, hogy az elme mércéje ráakadhat a mérhetetlenre? Hogyan akar fényt deríteni a dologra? Miből fogja tudni, hogy sikerült? Hogyan lesz képes felismerni, amit keres?
- Erről nincs elképzelésem - válaszolta. - De ha az igazi lesz, azt tudni fogom.
- Ezt hogyan érti: az eszével, a szívével, az intelligenciájával fogja tudni?
- Nem. A tudás független mindezektől. Nagyon is tisztában vagyok az érzékek veszélyével. Tudom, milyen könnyen támadnak illúziói az embernek.
- Tudni annyi, mint megtapasztalni, ugye? Tapasztalni annyi, mint felismerni, és a felismerés nem más, mint emlék és képzettársítás. Amennyiben az, amit "tudáson" ért, egy múltbeli eseménynek, emléknek, egy korábban bekövetkezett dolognak az eredménye, akkor ez annak a tudása, ami megtörtént. Tudja-e azt, ami éppen történik, ami jelenleg van folyamatban? Vagy ezt csak egy pillanattal később tudja, amikor már véget ért? Ami jelenleg történik, az az időn kívül van; a tudás mindig benne van az időben. A történést időbeli szemmel nézi, amely azt megnevezi, értelmezi és feljegyzi. Ez az, amit tudásnak, akár analitikus, akár közvetlen felismerés által létrejött tudásnak nevezünk. A tudásnak ebbe a tartományába akarja ön behozni azt, ami a hegy túloldalán vagy amögött a fa mögött van. És erősködik, hogy tudnia kell, hogy tapasztalnia kell és meg kell tartania. Meg tudja-e tartani azt a gyors folyású vizet az eszével vagy a kezével? Amit megtart, az a szó, meg amit a szeme látott, és amit ez a látás szavakba önt, meg ezeknek a szavaknak az emléke. De az emlék nem a víz - és soha nem is lesz az.
- Rendben van - mondta -, hogyan találhatok akkor rá? Hosszú és tanulással töltött életem során azt állapítottam meg, hogy az embert semmi nem mentheti meg - semmilyen intézmény, semmilyen társadalmi berendezkedés, semmi, tehát abbahagytam az olvasást. De az embert meg kell menteni, valahogyan ki kell keverednie ebből, és Isten sürgős megtalálásának igénye abból fakad, hogy komolyan aggódom az emberiség miatt. Ez a terjedő erőszak elpusztítja az embert. Ismerem az összes mellette és ellene szóló érvet. Valamikor reménykedtem, de mára minden reményem szertefoszlott. Nem tudom, merre tovább. Kétségbeesésemben és egy új reménységben bízva kérdeztem azt, amit kérdeztem. Egyszerűen nem látok semmilyen fényt. Azért jöttem tehát, hogy ezt az egy kérdést feltegyem: Tud-e segíteni, hogy feltáruljon előttem a valóság - ha van valóság?
Megint csendben voltunk egy ideig. És a galambok turbékolása behallatszott a szobába.
- Értem, mire gondol. Soha nem voltam még életemben ennyire végletesen csendes. A kérdés itt van, kívül a csenden, és ha ebből a csendből kinézve tekintek a kérdésre, visszahúzódik. Úgy érti tehát, hogy csakis ebben a csendben, ebben a teljes és előre el nem határozott csendben, van itt a mérhetetlen?
Újabb vonat csattogott át a hídon.
- Ez a miszticizmust idézi meg, annak minden bolondságával és hisztériájával - azt a bizonytalan, formába nem öntött érzést, ami illúziót szül. Nem, uram, nem erről van szó. Kemény munkába kerül félretenni minden illúziónkat - a politikaiakat, a vallásiakat, a jövővel kapcsolatosakat. Soha semmit nem fedezünk fel önmagunktól. Azt hisszük, hogy igen, és ez az egyik legnagyobb illúzió, a gondolat. Nagy munkával jár tisztán látnunk ebben a zűrzavarban, ebben az őrületben, amelyet az embert szőtt önmaga köré. Nagyon, de nagyon ép elmére van szükség, hogy lássunk, és hogy szabadok legyünk. Erre a két dologra, a látásra és a szabadságra feltétlenül szükség van. Szabadságra, hogy ne hajszolja a látást, és felhagyjon a reménnyel, amelyet a tudomány, a technika és a vallásos felfedezések iránt táplál örökké az ember. Ez a remény illúziót szül, amit belátni maga a szabadság, és aki eljut a szabadságig, felhagy a hívással. Akkor maga az elme válik a mérhetetlenné.

 

XIV.

Idős szerzetes volt, több ezer ember tisztelte. Ápolta a külsejét, a feje le volt borotválva, és a szokásos sáfrányszínű szannjászi-öltözéket viselte. Bot volt a kezében, amely sok mindent láthatott már, a lábán eléggé viseltes vászoncipő. Egy padon ültünk, ahonnan fentről láttunk rá a folyóra, a vasúti híd jobbkéz felől esett, a folyó pedig, amely nagy kanyart írt le, balkézre. A túlsó partot aznap reggel sűrű köd takarta, a fáknak épp hogy a teteje látszott. Mintha úsztak volna a kiáradt folyón. Szellő sem rezdült, és a fecskék alacsonyan röpködtek a víz partjának a közelében. Nagyon öreg és szent folyó volt ez, az emberek messzi földről jöttek ide, hogy a partján haljanak meg, és itt égessék el őket. Imádták a folyót, énekekben dícsérték és a legszentebbnek tartották. Mindenféle szemetet dobáltak bele; embereket lehetett látni, akik a partján meditáltak, behúnyt szemmel, egyenes derékkal és csendben ültek a földön. A folyó bőkezűen kínálta adományait, az ember pedig elszennyezte. Az esős évszakban húsz lábról harminc lábnyira duzzadt, elvitte az összes mocskot, és iszappal terítette be a földeket, ezzel biztosítva a földek termékenységét a partmenti parasztok számára. Nagy kanyarokat leírva folyt tova, és néha egész fákat vitt, amelyeket tövestül mosott ki az erős sodrás. Döglött állatok is felbukkantak, keselyűk és varjak ültek rajtuk, civakodtak egymással, olykor pedig egy-egy kart vagy lábat, vagy akár teljes emberi testet sodort az ár.
Aznap reggel a folyó barátságos volt, fodrot sem vetett. A túlsó part távolinak látszott. A nap már jónéhány órája fenn járt, a köd még nem szállt fel, a folyó pedig, mint valami rejtelmes lény, egyre csak folyt. A szerzetes jól ismerte a folyót; éveket töltött a partján tanítványai körében, és szinte magától értetődőnek tekintette, hogy mindig is itt lesz, hogy ameddig ember él a földön, addig a folyó is élni fog. Hozzászokott a folyóhoz, ezért is sajnálta. Szeme, amellyel most nézte, sok ezer alkalommal látta már. Az ember hozzászokik a szépséghez, aztán a rútsághoz, és egyszeriben odavan a nap frissessége.
- Miért van ön - kérdezte elég kemény hangon - az erkölcs ellen és azon írások ellen, amelyeket mi a legszentebbeknek tartunk? Talán a nyugat rontotta el, ahol a szabadságot szabadosságként értelmezik, és ahol néhány kivételtől eltekintve azt sem tudják, mi az igazi fegyelem. Nyilván egyetlen szent könyvünket sem olvasta. Valamelyik reggel erre jártam, amikor ön beszélt, és eléggé elborzasztott, amit az istenekről, a papokról, a szentekről és a gurukról mondott. Hogyan élhet az ember ezek valamelyike nélkül? Aki így él, materialista lesz, világias gondolkodású, rettenetesen eldurvul. Ön elutasítani látszik mindazt a tudást, amit mi a legszentebbnek tartunk. De miért? Tudom, hogy komolyan beszél. Bizonyos távolságból éveken át követtük. Úgy figyeltük, mint a testvérünket. Azt hittük, közénk tartozik. De mióta hátat fordított mindezeknek a dolgoknak, idegenek lettünk, és ezerszeresen sajnálatosnak tűnik, hogy más-más úton járunk.
Mi a szent? A szobor a templomban, a jelkép, a szó a szent? Miben rejtőzik a szentség? Abban a fában ott, vagy abban a súlyos terhet cipelő parasztasszonyban? Ön, ugye szentséggel ruház fel olyan dolgokat, amelyeket megszenteltnek, arra érdemesnek, jelentéssel bírónak tekint. De milyen értékkel bír az az istenszobor, amelyet egy kéz vagy az elme formált meg? Úgy tűnik, az az asszony, az a madár, - mindkettő élőlény -, csupán múló jelentőségű az ön számára. Az életet felosztja arra, ami szent, és arra, ami nem, ami erkölcstelen, és ami erkölcsös. Ebből a felosztásból szenvedés és erőszak támad. Vagy minden szent, vagy semmi sem az. Mindaz, amit mond, a szavai, a gondolatai, az imái vagy komolyan veendők, vagy pedig arra valók, hogy beleringassák az elmét valamilyen igézetbe, ami illúzióvá válik, ennélfogva egyáltalán nem tekinthető komolyan. Igenis van valami, ami szent, de az nem a szóban rejlik, nem a szoborban vagy az istenképmásban, amelyet a gondolkodás hozott létre.
Elég tanácstalannak látszott, és egyáltalán nem lévén biztos benne, hogy mindez hova vezet, félbeszakított: - Igazából nem arról vitatkozunk, hogy mi a szent, és mi nem, én inkább azt szeretném tudni, hogy ön miért veszi semmibe a fegyelmet.
- A fegyelem, ahogyan általában értik, ostoba politikai, társadalmi vagy vallási előírásoknak való behódolás. Ennek a behódolásnak, ugye velejárója az utánzás, az elfojtás, vagy az aktuális állapoton való felülemelkedés valamilyen formában. Ebben a fegyelemben nyilvánvalóan folyamatosan jelen van a küzdelem, a konfliktus, ami eltrozítja az elmét. Ígért vagy remélt jutalom reményében hódolunk be. Azért fegyelmezzük magunkat, hogy kapjunk valamit. Valaminek az elérése érdekében engedelmeskedünk, igazodunk, és a minta - akár a kommunista, akár a vallási, akár a saját magunk által kitalált minta - tekintéllyé válik. Ebben semmiféle szabadság nincs. A fegyelem tanulást jelent; a tanulás pedig tagad mindenféle tekintélyt és engedelmességet. Mindennek az átlátása nem valami analitikus folyamat. Meglátni, hogy a fegyelemnek ez az egész struktúrája milyen következményekkel jár, ez maga a rend, amely mindent megtanít erről a rendszerről. És a tanulás nem információgyűjtés, hanem a rendszernek és természetének azonnali átlátása. Ez az igazi fegyelem, mert ezáltal tanulunk, nem pedig behódolunk. A tanuláshoz szabadság kell.
- Azt is jelenti ez - kérdezte -, hogy ön azt csinál, amit akar? Hogy nem ismeri el az állam fennhatóságát?
Természetesen nem, uram. Persze, hogy el kell fogadnunk az állami vagy a rendőrségi rendeleteket, míg ezek meg nem változnak. Az út egyik felén kell autóznunk, nem keresztül-kasul, mert más autók is vannak, tehát be kell tartanunk a közlekedési szabályokat. Ha teljesen aszerint cselekednénk, amihez kedvünk van - amit lopva azért megteszünk -, az maga volna a káosz; és voltaképpen pontosan ez uralkodik. Az üzletember, a politikus és szinte minden ember a tisztesség álarca mögött saját titkos vágyait és vonzalmait követi, és ez káoszt teremt a világban. Ezt akarjuk elleplezni mulandó törvényekkel, szankciókkal. Ez nem szabadság. A világon mindenfelé élnek emberek, akiknek szent könyveik vannak, modernek is, ősrégiek is. Újra meg újra elolvassák bizonyos részeiket, dalokat írnak belőlük, és vég nélkül idézgetik őket, de a szívük mélyén erőszakos, pénzsóvár, hatalomvágyó emberek. Számítanak bármit is ezek az úgynevezett szent könyvek? Semmilyen valóságos jelentőségük nincs. Ami számít, az az ember végletes önzése, állandó erőszakossága, a gyűlölet és ellenségeskedés - nem pedig a könyvek, a templomok, a mecsetek.
Csuhája alatt a szerzetes reszket. Neki is megvannak a vonzalmai, ég benne a vágy, és a csuha csupán menekvés ez elől a tény elől.
Az ember gyötrelmein felülemelkedve mi azzal töltjük az időt, hogy vitatkozunk, melyik könyv szentebb, mint a másik; olyan rettenetesen éretlen dolog ez.
- Akkor nyilván a hagyományt is tagadja... Így van?
A múltnak a jelenbe emelése, a jelenbeli mozgásnak a múlt fogalmai szerinti értelmezése tönkreteszi a jelen szépségét. Erre az országra, és szinte minden országra ránehezedik a hagyomány, amelynek erős védősáncai vannak a legelőkelőbb otthonokban éppúgy, mint a falusi kunyhókban. Nincs a hagyományban semmi szent, bármilyen ősrégi vagy modern is az. Az ész a tegnap emlékét cipeli magával, ez a hagyomány, és fél szélnek ereszteni, mert nem képes szembenézni az újjal. A hagyomány biztonsággá válik, és amikor az elme biztonságban van, akkor hanyatlásnak indul. Teher nélkül, boldogan, minden erőlködés nélkül kell végigmennünk az úton, anélkül hogy megállnánk bármilyen síremléknél, amelyet akár hősöknek, akár társadalmi, vagy vallási hősöknek emeltek - egyedül, csupán a szépség és a szeretet társaságában.
- Dehát mi, szerzetesek mindig egyedül vagyunk, nem? - kérdezte. - Én hátat fordítottam a világnak, szegénységi és nőtlenségi fogadalmat tettem.
- Ön nincs egyedül, uram, mert éppen a fogadalom köti - ugyanúgy, mint azt a férfit, aki házasságkötéskor tesz fogadalmat. Hadd hívjuk fel a figyelmét, hogy azért nincs egyedül, mert ön hindu vallású, mint ahogyan akkor sem volna egyedül, ha buddhista volna, vagy muzulmán vagy keresztény vagy kommunista. Ön elkötelezett ember, és hogyan lehetne egyedül az, aki elkötelezett, aki csatlakozott valamilyen eszmekörhöz, amelynek velejárója egy bizonyos tevékenység? Maga az "egyedül" szó azt jelenti, amit mond - hogy befolyásmentes, ártatlan, szabad és egész, nem széttördelt. Ha egyedül van, élhet ebben a világban, akkor is mindig kívülálló lesz. Csak az egyedüllétben lehetséges a teljes cselekvés és együttműködés; mert a szeretet mindig egész.

 

XV.

Aznap reggel a folyó homályos ezüstös volt, mert felhős és hideg volt az idő. Por ült a leveleken, és vékony rétegben mindenre rátelepedett - a szobára, a verandára és a székre. Egyre hidegebb lett; nagy havazásnak kellett lennie a Himalájában; érezni lehetett a metsző északi szelet, ennek még a madarak is tudatában voltak. De a folyónak aznap reggel megvolt a maga különös mozgása; úgy látszott, nem fodrozódik a szélben, szinte teljesen rezzenéstelen volt, és áradt belőle az az időtlenség, amely minden víz tulajdonsága. De gyönyörű volt! Nem csoda, hogy az emberek szent folyóvá nevezték ki. El lehetett üldögélni kinn a verandán, és meditációba merülve figyelni a folyót a végtelenségig. Nem ábrándozás volt ez; a gondolatok nem irányultak semmire - egyszerűen eltávoztak.
És a folyón szétterülő fényt figyelve a szemlélő mintha elvesztette volna önmagát, és ahogy lehúnyta a szemét, behatolt abba az ürességbe, amely tele van áldással. Maga volt az üdvözültség.

Egy fiatalemberrel együtt újra eljött aznap reggel. Ő volt az a szerzetes, aki a fegyelemről, a szent könyvekről és a hagyomány hatalmáról beszélt. Az arca frissen volt mosva, a ruhája is. A magával hozott fiatalember, aki talán a guruja volt, elég idegesnek látszott, és azt várta, hogy a mester beszéljen először. A folyót nézte, de más dolgok forogtak a fejében. Kisvártatva a szannyászi azt mondta:
- Újra eljöttem, de ezúttal azért, hogy a szeretetről, a szerelemről és az érzékiségről beszélgessünk. Nekünk, akik nőtlenségi fogadalmat tettünk, problémáink vannak az érzékiséggel. A fogadalom csupán eszköz féktelen vágyaink leküzdésére. Én már öreg ember vagyok, nem gyötörnek ezek a vágyak. A fogadalomtétel előtt nős voltam. Meghalt a feleségem, én meg eljöttem otthonról, és a szenvedés, az elviselhetetlen testi gerjedelem időszakát éltem át; éjjel-nappal küszködtem vele. Nagyon nehéz, magánnyal, csalódottsággal, a megőrüléstől való félelemmel és idegrohamokkal teli idő volt. Még most sem nagyon merek visszagondolni rá. Ez a fiatalember azért jött velem, mert azt hiszem, ugyanezzel a problémával küzd. Ki akar vonulni a világból, és hozzám hasonlóan szegénységi és nőtlenségi fogadalmat akar tenni. Hetek óta beszélgetek vele, és úgy gondoltam, jó lenne, ha mindketten szót válthatnánk önnel erről a problémáról, a nemiség és a szerelem kérdéséről. Remélem, nem haragszik, ha teljesen nyíltan beszélek.
- Ha valóban foglalkozni akarunk ezzel a kérdéssel, akkor, ha javasolhatjuk, ne valamilyen alapállásból vagy elvből kiindulva kezdjük a vizsgálódást, mert ez akadálya lesz a dolog feltárásának. Ha a nemiség ellen vagyunk, vagy azt állítjuk, hogy ez szükséges az élethez, hogy része az életünknek, minden ilyen előfeltevés gátja lesz a tisztánlátásnak. Tegyünk félre minden következtetést, hogy szabadon lássunk, vizsgálódhassunk.
Cseperegni kezdett, és a madarak elnémultak, mert nagy eső ígérkezett, amely után a levelek újra üdék és zöldek lesznek, fénnyel és színnel telnek meg. Esőszag volt, és ráterült a tájra az a különös csend, amely a vihar előtt jár.
Két problémánk van tehát - a szerelem és a nemiség. Az egyik elvont eszme, a másik valóságos, mindennapos testi gerjedelem - ez létező és letagadhatatlan tény. Nézzük meg először, mi a szerelem, nem mint elvont eszme, hanem valóságosan. Mi a szerelem? Érzéki élvezet csupán, amelyet a gondolkodás finomít gyönyörré, visszaemlékezés valamilyen élményre, amely nagy élvezettel vagy nemi gyönyörrel járt? Vagy a naplemente szépsége, esetleg az a finom levél, amelyet megérintünk, látunk, vagy a virág illata az orrunkban? Gyönyör a szerelem vagy vágy? Egyik sem? Vajon a szerelem felosztható-e a szentre és profánra? Vagy valami oszthatatlan, egész, amit gondolatok nem képesek feldarabolni? Létezik-e a tárgya nélkül? Vagy csak a tárgya hívja életre? Azért van-e, hogy szerelem ébred bennünk, mert megpillantjuk egy nő arcát - a szerelem eszerint tetszés, vágy, gyönyör, amelynek a gondolat kölcsönöz folyamatosságot? Vagy olyan állapot bennünk a szerelem, amely a szépségre gyöngédséggel reagál? A gondolkodás következtében oly módon kifinomult valami-e a szerelem, hogy a tárgya fontossá válik, vagy semmi köze nincs a gondolkodáshoz, és ennek következtében független, szabad? Ha nem értjük meg ezt a szót és a mögötte megbúvó jelentést, gyötrelemben lesz részünk, neurotikusak leszünk a nemiség miatt, vagy a rabjává válunk.
A szeretet gondolatilag nem darabolható fel részekre. Ha a gondolkodás olyan darabokra tördeli szét, mint személytelen, személyes, érzéki, lelki szeretet, az én hazám, a te hazád szeretete, az én istenem meg a te istened szeretete, akkor az valami egészen más - az az emlék, a propaganda, a megfelelés, a kényelem terméke.
És a nemiség, az vajon a gondolat terméke-e? A nemiség - az ezzel járó gyönyör, élvezet, összetartozás, gyöngédség - ez vajon nem a gondolkodás által táplált visszaemlékezés? A nemi aktusban benne van az önfeledtség, az önfeladás, az az érzés, hogy megszűnik számunkra a félelem, a szorongás, az élet minden baja. Visszaemlékezve a gyöngédségnek és önfeledtségnek erre az állapotára és ismétlődését kívánva, azt mondhatnám, egyre ezen rágódunk egészen a következő alkalomig. Gyöngédség-e ez, vagy csupán felidézése annak, ami elmúlt, és amit megismétlése által újra megszerezni remélünk? Nem pusztító folyamat-e valaminek az ismétlődése, ha mégoly örömteli is?
A fiatalembernek hirtelen megeredt a nyelve: - A nemiség testi szükséglet, ahogy ön is mondta, és ha ez pusztító dolog, akkor nem ugyanilyen pusztító-e az evés, hiszen az is testi szükséglet.
- Ha valaki azért eszik, mert éhes - az egy dolog. Ha valaki éhes, és a gondolkodás azt sugallja: ki kell próbálnom, milyen ennek vagy annak az ételnek az íze - akkor ez gondolat, és ez az, ami romboló ismétlődés.
- Honnan lehet tudni, hogy a nemiségben mi az éhséghez hasonló testi szükséglet, és mi a kapzsisághoz hasonló lelki igény? - kérdezte a fiatalember.
Miért választja ketté a testi szükségletet és a lelki igényt? És van itt még egy másik kérdés is, egy teljesen más kérdés - miért választja el a nemiséget egy hegy szépségének vagy egy virág megejtő bájának szemlélésétől? Miért tulajdonít olyan rettenetes fontosságot az egyiknek, és hagyja teljesen figyelmen kívül a másikat?
- Ha a nemiség teljesen más dolog, mint a szerelem, amint azt kivenni vélem a szavaiból, akkor szükséges-e egyáltalán foglalkozni a nemiséggel? - kérdezte a fiatalember.
Nem azt mondtuk, hogy a szerelem és a nemiség két különböző dolog. Azt mondtuk, hogy a szerelem, a szeretet egész, nem tördelhető szét, a gondolat viszont természeténél fogva töredékes. Ha a gondolat uralkodik, nyilvánvalóan nincs szeretet. Az ember általában ismeri a gondolatból fakadó nemiséget - talán csakis ezt ismeri -, ami a visszakérődzött gyönyörön és annak megismétlésén való rágódás. Ezért fel kell tennünk a kérdést: létezik-e másmilyen nemiség, mint a gondolaté vagy a vágyé ?
A szannjaszi mindezt csöndes figyelemmel hallgatta. Most megszólalt: - Én ellenálltam neki, fogadalmat tettem ellene, mert a hagyomány, a logika alapján úgy láttam, hogy a vallásnak szentelt élethez energiára van szükség. De most már azt is látom, hogy ez az ellenállás rengeteg energiát emészt fel. Több idő ment rá az ellenállásra, és több energiába került, mint amennyi valaha is kellett magához a nemiséghez. Tehát most már értem, amit korábban mondott, hogy bármiféle konfliktus elfecsérelt energia. A konfliktus és a küzdelem sokkal jobban legyengíti az embert, mint egy nő arcának megpillantása vagy talán maga a nemiség is.
Van-e szerelem vágy és gyönyör nélkül? Van-e nemiség vágy és gyönyör nélkül? Létezik-e olyan szerelem, amely teljes egész, anélkül hogy a gondolat megjelenne benne? Vajon a nemiség a múlthoz tartozik-e, vagy olyasvalami, ami minden alkalommal új? A gondolat nyilvánvalóan régi, ezért állandóan szembeállítjuk a régit és az újat. A réginek teszünk fel kérdéseket, és a régi fogalmai szerinti választ várunk. Ezért ha azt kérdezzük: van-e nemiség működő és munkálkodó gondolkodás nélkül, ezzel nem azt áruljuk-e el, hogy nem léptünk ki a régiből? A régi olyanná formált minket, hogy nem érezzük meg, mi módon léphetünk az újba. Azt mondtuk, a szerelem egész és mindig új - nem a régivel szemben új, mert az megint csak a régi lenne. Az az állítás, hogy létezik vágy nélküli nemiség, teljességgel értéktelen, de ha figyelemmel kísérte, hogy milyen jelentősége van a gondolkodásnak az egészben, talán rátalál a másikra. Ha viszont igényli, hogy mindenáron gyönyörben legyen része, akkor szerelem nem létezhet.
A fiatalember azt mondta: - Az a testi szükséglet, amelyről beszélt, pont ilyen igény, mert bármennyire különbözik is a gondolkodástól, gondolatot ébreszt.
Talán én tudok válaszolni fiatal barátomnak - mondta a szannjaszi -, hiszen mindezen keresztülmentem. Éveken keresztül neveltem magam, hogy rá se nézzek egyetlen nőre se. Irgalmatlanul elfojtottam a testi gerjedelmet. A testi gerjedelem nem ébreszt gondolatot; a gondolat ejti foglyul amazt, használja fel, a gondolat gyújtja fel a képzeletet, fest mindenféle képeket ebből a gerjedelemből merítve - és aztán a gerjedelem a gondolat rabjává válik. A gondolat az, amely oly gyakorta a gerjedelmet szüli. Ahogy mondtam, kezdem látni, milyen roppant méreteket ölt saját önbecsapásunk és tisztességtelenségünk. Rengeteg bennünk a képmutatás. Soha nem tudjuk úgy látni a dolgokat, ahogy vannak, illúziókkal kell öveznünk őket. Ön azt mondja, uram, hogy mindent tiszta szemmel nézzünk, a tegnap emléke nélkül; sokszor elismételgette ezt a beszélgetések során. Így az élet nem válik problémává. Öreg fejjel kezdem megérteni az igazát.
A fiatalember nem látszott egészen elégedettnek. A saját elképzelései szerinti életet akart, az önmaga által gondosan felépített minta szerintit.
Ez az, amiért oly fontos ismernünk önmagunkat, nem valamilyen minta vagy valamelyik guru szemszögéből. Ez az állandó, választás nélküli tudatosság vet véget minden illúziónak és minden képmutatásnak.
Az eső most már szakadt, nagyon csöndes volt a levegő, és csak az eső kopogása hallatszott a tetőn és a leveleken.

Kalifornia

I.

A meditáció nem pusztán a mindennapi gondolkodáson és érzésen túlinak a megtapasztalása, és nem is látomások, gyönyörűségek keresése. Az éretlen és hitvány kis elmének lehetnek és vannak is látomásai a kitáguló tudatról, és eközben azt tapasztalja meg, amit saját kondicionáltsága szerint ismer fel. Ez az éretlen elme nagyon is képes lehet arra, hogy sikeressé tegye önmagát a világban, hírnévre és ismertségre tegyen szert. A guruk, akiket követ, ugyanolyan színvonalúak és állapotúak. A meditáció nem az ilyeneknek való. Nem való a keresőnek sem, mert a kereső azt találja meg, amit ő akar, és a vígasz, amit ebből merít, a saját félelmeiből fakadó erkölcs.
A hit és a dogma embere akármit tesz is, nem léphet be a meditáció birodalmába. A meditációhoz szabadság kell. Nem úgy van, hogy előbb van a meditáció, aztán meg a szabadság; a szabadság - a társadalmi erkölcs és értékek totális tagadása - a meditáció első mozzanata. Nem valami közösségi ügy ez, amelyhez sokan csatlakozhatnak, és felajánlhatják imáikat. A meditáció egyedül áll, és mindig túl van a társadalmi viselkedés korlátain. Mert az igazság nem a gondolkodás tárgyaiban van, vagy abban, amit a gondolkodás rakott össze, és nevez igazságnak. A teljes gondolkodási rendszer teljes tagadása a meditáció igenlése.

A tenger nagyon nyugodt volt aznap reggel; nagyon kék, szinte mint egy tó, az ég pedig tiszta. Sirályok és pelikánok röpdöstek a víz partja fölött - a pelikánok nagy szárnyukkal és lomha röptükkel már-már érintették a vizet. Az ég nagyon kék volt, távolabb a hegyek növényzetét, néhány bokortól eltekintve, kiégette a nap. Vörös sas érkezett a hegyek felől, átrepült a kis vízfolyás fölött, és eltűnt a fák között.
A világnak ezen a felén a fény átható és ragyogó volt, anélkül hogy vakította volna a szemet. Szömörce, narancs és eukatiptusz illata terjengett. Hosszú hónapok óta nem esett, és a föld tikkadttá, szárazzá, repedezettá vált. Olykor szarvast láttál a hegyekben, és egyszer felfelé haladtadban a hegyoldalon koszos, loncsos medve tűnt elő. Gyakran kúsztak az ösvényen csörgőkígyók, és néha feltűnt egy-egy tüskés békagyík. Az úton szinte senkivel nem találkoztál. Poros, köves és fölöttébb csendes út volt.
Pont előtted fürj kuksolt a kicsinyeivel. Több mint egy tucatnyian voltak, nem moccantak, úgy tettek, mintha nem is léteznének. Minél magasabbra kapaszkodtál fel, annál elvadultabb lett a táj, mert itt már, víz híján nem álltak lakóházak. Madarak sem voltak, fák is alig. A nap nagyon erősen sütött; szabályosan égetett.
Már jól fenn hirtelen egészen közel egy csörgőkígyó tűnt fel, amely éles hangon, figyelmeztetőleg csörgött a farkával. Ugrottál egyet. Ott volt a kígyó a háromszögű fejével, teljesen összetekeredve, középen a csörgői, és a feje feléd nézett. Pár lábnyira voltál tőle, és ekkora távolságból nem tudott odacsapni. Rámeredtél, ő meg rezzenéstelen szemmel bámult vissza. Figyelted egy ideig, kövér hajlékonyságát, veszedelmes lényét; nem volt benned félelem. Aztán, miközben tovább figyelted, feléd fordulva fejétől és farkától széttekeredett, és hátrálni kezdett. Amikor megindultál felé, a farkát középre húzva újra összetekeredett, támadásra készen. Kis ideig eljátszottál ezzel, míg a kígyó rá nem únt, akkor otthagytad és lementél a tengerhez.
Szép ház volt, az ablakai a gyepre néztek. A házat belül fehérre festették, jó volt az elosztása. Hideg éjszakákon égett a tűz. Kellemes dolog bámulni a tüzet ezernyi lángjával és a sok árnyékával. Nem volt zaj, csak a nyughatatlan tenger zúgása.
Ketten-hárman ültek együtt a szobában, általánosságokról beszélgettek - a modern fiatalokról, moziról. Aztán egyikük azt mondta: - Kérdezhetnénk valamit? - És úgy tűnt, kár háborgatni a kék tengert és a hegyeket. - Azt szeretnénk tudni, mit jelent az ön számára az idő. Azt többé-kevésbé tudjuk, hogy mit mondanak róla a tudósok és a sci-fi írók. Úgy tűnik, hogy az ember újra meg újra beleakadt az idő - a végtelen számú tegnap és holnap - problémájába. A legrégebbi korszakoktól kezdve egészen napjainkig az idő mindig foglalkoztatta az emberi elmét. Filozófusok töprengtek rajta, és a vallásoknak is megvannak a maguk magyarázatai. Beszélgethetnénk róla?
- Azt szeretnék, ha valóban a probléma mélyére hatolnánk, vagy csupán azt akarják, hogy egy kicsit megbolygassuk a felszínt, és azzal el van intézve? Ha komolyan akarunk beszélgetni róla, el kell felejtenünk, mit mondtak erről a vallások, a filozófusok és mások - mert ennek nem lehet hitelt adni. Nem közönyös szívtelenségből vagy pökhendiségből kell az embernek bizalmatlannak lennie, hanem mert tudja, ha valaminek a végére akar járni, minden tekintélyt félre kell tolnia. Ha valaki hajlandó erre, talán nagyon egyszerű lesz megragadnia a kérdés lényegét.
Létezik-e egyáltalán - az órától eltekintve - idő? Oly sok mindent vagyunk hajlandók elfogadni; annyira belénk nevelték az engedelmességet, hogy az elfogadás természetesnek tűnik. De van-e egyáltalán idő, eltekintve a sok tegnaptól? Olyan folyamatosság-e az idő, mint a tegnap, ma, holnap, és van-e idő tegnap nélkül? Mi kölcsönöz folyamatosságot az ezernyi tegnapnak?
Az oknak következménye van, a következmény viszont okká válik; nem választhatók el egymástól, ugyanarról a mozgásról van szó. Ezt a mozgást nevezzük időnek, és ezzel a mozgással a szemünkben és a szívünkben látunk mindent. Az idő szemével látunk, és a jelent a múlt szemszögéből értelmezzük; az értelmezés találkozik a holnappal. Ez az idő láncolata.
A gondolkodás, amely foglya ennek a folyamatnak, aztkérdezi: Mi az idő? Maga a kérdésfeltevés is az idő folyamatának része. Ezért a kérdésfeltevésnek nincs értelme, mert a gondolkodás maga idő. A tegnap teremtette meg a gondolkodást, és ezért a gondolkodás osztja fel a teret tegnapra, mára és holnapra. Vagy azt mondja: csak a jelen létezik - elfeledkezve arról, hogy maga a jelen is a tegnap folyománya.
Tudatunk ebből az időbeli láncolatból jön létre, és ennek határain belül kérdezzük meg: Mi az idő? És ha idő nincs, mi lesz a tegnappal? Az ilyen kérdések az idő terén belül vannak, és arra a kérdésre, amelyet a gondolkodás tesz fel az idővel kapcsolatban, nincs válasz.
Vagy nincs holnap és tegnap, csakis jelen? Ezt a kérdést nem a gondolkodás teszi fel. Akkor merül fel, amikor látjuk az idő rendszerét és természetét - ámde a gondolkodás szemével.
Létezik-e valójában holnap? Természetesen igen, ha el kell érnünk a vonatot; de belülről létezik-e a kínok és örömök vagy az eredmények holnapja? Az idő csak akkor áll meg, amikor a gondolkodás megáll. A megállás pillanata a most. Ez a most nem eszme, hanem valóságos tény, de csak akkor, amikor a gondolat egész folyamata véget ér. A most érzése egészen más, mint a szó, ami időbeli. Ne sétáljunk be tehát az olyan szavak csapdájába, mint tegnap, ma és holnap. A most csakis a szabadságban értelmezhető, és a szabadság nem a gondolkodás gyakorlása.
Akkor felmerül a kérdés: Milyen a most, a jelen cselekvése? Mi csak olyan cselekvést ismerünk, amely időhöz, emlékhez és a tegnap meg a jelen közötti hézaghoz kötött. Ebben a házagban vagy térben kezdődik minden zavar és konfliktus. Valójában azt kérdezzük: Mi a cselekvés, ha nincs hézag? A tudatos elme azt felelheti: ösztönösen csináltam valamit -, de ez valójában nem így van; semmiféle spontaneitás nem létezik, mert az elme valamire kondicionálva van. Az egyedüli tény az éppen valóságos; az valóság a most, és a gondolkodás, mivel nem képes találkozni vele, képzeteket épít köré. Az hézag a képzet és aközött, ami van, nos ez az a gyötrelem, amit a gondolkodás hozott létre.
Ami a tegnap nélkül van, az a most. A most a tegnap csendje.

 

II.

A meditáció véget nem érő mozdulat. Soha nem mondhatjuk azt, hogy meditálunk, vagy hogy meghatározott időt szánunk a meditálásra. Ez nem elhatározás kérdése. A meditáció áldásában nem azért részesül valaki, mert rendszeres életet él, vagy meghatározott időbeosztást, erkölcsöt követ. Csak akkor van részünk benne, ha a szívünk valóban nyitott. Nem a gondolkodás kulcsa nyitotta ki, nem az intellektus vigyázza a biztonságát, hanem amikor olyan nyitott, mint a felhőtlen égbolt; akkor meglátogat, anélkül hogy tudnánk, anélkül hogy hívtuk volna. De nem lehet megóvni, megtartani, imádni. Ha megpróbáljuk, soha többé nem jön: akármit csinálhatunk, el fog kerülni. A meditációban nem vagyunk fontosak, nincs helyünk benne; szépsége nem mi vagyunk, a szépség benne magában van. És ehhez nincs mit hozzátenni. Nincs értelme kinézni az ablakon azt remélve, hogy véletlenül elkapjuk, vagy egy besötétített szobában ülni és várni rá; csak akkor jön, amikor egyáltalán nem vagyunk ott, és az általa nyújtott boldogságnak nincs folyamatossága.

A mérföldekre elnyúló hegyek a végtelen kék tengerre néztek. Majdnem teljesen kopár, napégette, kis bokrokkal tarkított hegyek voltak, és a bevágásokban fák nőttek, nap- és tűzégette fák, de azért ott álltak, virultak csöndesen meghúzódva. Egy bizonyos fa, egy óriási tölgy látszott uralni az összes környező hegyet. A másik hegy tetején pedig egy halott, tűzégette fa volt; csak meredezett ott csupaszon, szürkén, egyetlen levél nélkül. A hegyeket, szépségüket és a kék égre kirajzolódó körvonalaikat nézve úgy látszott, mintha ez a fa egyedül tartaná az égboltot. Sok ága volt, mindegyik élettelen, ezek soha többé nem érzik a tavaszt. Mégis kecsességével és szépségével a fa egészében fölöttébb elevennek látszott; úgy érezted, mintha a részévé válnál minden külső hatás nélkül, időtlenül. Úgy tűnt, örökké ott lesz, mint ahogyan a nagy tölgy is a völgyben. Egyikük élt, a másik halott volt, és kizárólag ez a két fa számított ezek között a napégette, tűzpörkölte, a téli esőkre váró hegyek között. Az élet teljességét láttad, beleértve a saját életedet is abban a két fában - az egyik eleven, a másik holt. És közöttük szeretet terjedt szét, védőn, látatlanul, igénytelenül.
A ház alatt egy anyaállat lakott négy kicsinyével. Aznap, amikor megérkeztünk, a verandán voltak, a mosómedve-anya és a négy bocs. Azonnal barátkozni kezdtek - élénk fekete szemükkel és puha mancsukkal -, ennivalót kértek, és ugyanakkor idegesnek mutatkoztak. Az anya tartózkodó volt. Másnap este újra megjelentek, a kezedből ettek, és érezted puha mancsukat; készséggel ráálltak, hogy megszelidítsd, simogasd őket. És csodáltad szépségüket és mozgásukat. Pár nap múlva tele volt velük a ház, és érezted bennük az élet mérhetetlenségét.

Szép derűs idő volt, minden kis fa és bokor tisztán rajzolódott ki a ragyogó napsütésben. A férfi a völgyből jött fel a hegyoldali házhoz, ahonnan kis vízfolyásra és azon túl egy egész hegykoszorúra lehetett ellátni. Fenyők és magas bambuszok nőttek a ház közelében.
Fiatal ember volt, telve reményekkel, a civilizáció durvasága még nem érintette meg. Nem kívánt mást, mint hogy nyugodtan ülhessen, csendben lehessen, hogy ne csupán a hegyek csendesítsék le, hanem saját belső késztetéseinek elnyugvása is.
- Milyen szerepet játszom ebben a világban? Mi a viszonyom az egész fennálló rendhez? Mi az értelme a véget nem érő konfliktusoknak? Van egy szeretőm; együtt hálunk. És ez mégsem a rév. Olyan mindez, mint egy távoli álom, amely szertefoszlik, majd visszatér, az egyik pillanatban harsány, a másikban nincs semmi jelentősége. Láttam néhány barátomat, akik kábítószereznek. Elbutultak, eltompultak. Lehet, hogy kábítószer sem kell hozzá, és engem is tompává tesz az élet taposómalma és saját magányom fájdalma. Nem számítok a sok millió ember között. Azon az úton fogok járni, amelyen a többiek, soha nem fogok rábukkanni arra a drágakőre, amelyik nem kopik meg, amelyet soha nem lophatnak el, amely soha nem homályosul el. Ezért gondoltam, hogy feljövök ide, és beszélgetek önnel, ha ráér. Nem kérek semmilyen választ a kérdéseimre. Össze vagyok zavarodva; bár nagyon fiatal vagyok még, máris elkedvetlenedtem. Látom magam körül az idős, reménytelen generációt a maga keserűségével, kegyetlenségével, képmutatásával, megalkuvásával és óvatosságával. Nincs mit adniuk, és bármennyire furcsa, nem is akarok tőlük semmit. Nem tudom, mit akarok, de azt igenis tudom, hogy nagyon gazdag, értelemes életet kell élnem. Az biztos, hogy nem akarok beülni valamilyen irodába, és aztán fokról fokra valakivé válni abban az alaktalan, értelmetlen létben. Néha magamban sírok a távoli csillagok magányossága és szépsége láttán.
Nyugodtan ültünk egy ideig, a fenyőbe és a bambuszba beleakaszkodott a szellő.
A pacsirta és a sas röptében nem hagy jelet; a tudós igen, ahogy minden szakember is. Követheti őket lépésről lépésre, és újabb léptekkel járulhat ahhoz, amit ők megtaláltak és felhalmoztak; és többé-kevésbé azt is tudja, hogy hová vezet a felhalmozott anyag útja. De az igazság nem ilyen; olyan vidék az, amelyen nincs ösvény; lehet, hogy az országút következő kanyarulatában van, lehet, hogy ezer mérföldnyire. Menni, menni kell tovább, és aztán egyszercsak ott lesz ön mellett. De ha megáll, és követendő utat jelöl ki más valaki számára, vagy megtervezi a saját életútját, az igazság soha nem ér a közelébe.
- Ez képletesen vagy valóságosan értendő?
- Ön mit gondol? A mi számunkra mindennek olyan használatra kész állapotban kell lennie, hogy valami gyakorlati dolgot művelhessünk vele, felépíthessünk vele valamit, imádhassuk. Bevihet egy botot a házba, felteheti a polcra, virágot tehet elé minden nap, és pár nap elteltével a botnak temérdek jelentése lesz. Az értelem bármit értelmezhet, de az egésznek semmi értelme. Ha valaki megkérdezi, mi az élet célja, az olyan, mintha ezt a botot imádná. Az a rettenetes az egészben, hogy az elme mindig új célokat, új jelentéseket, új élvezeteket talál ki, és mindig tönkreteszi őket. Soha nem nyugszik. A maga nyugalmában gazdag elme soha nem néz túl azon, ami van. Sasnak is, tudósnak is kell lennünk, tudván tudva, hogy a kettő soha nem találkozhat. Ez nem azt jelenti, hogy két külön dologról van szó. Mindkettőre szükség van. De amikor a tudós sas akar lenni, vagy fordítva, abból baj támad a világban.
Ön még elég fiatal. Soha ne veszítse el az ártatlanságát, és az ezzel járó sebezhetőségét. Ez az egyetlen kincsünk, és ezt birtokolnunk is kell.
- Ez a sebezhetőség a létezés alfája és omegája? Ez az az egyetlen, felbecsülhetetlen drágakő, amelyre rábukkanhatunk?
Nem lehet sebezhető ártatlanság nélkül, és bár ezernyi tapasztalata van, ezernyi mosolya és könnye, ha ezek nem szűnnek meg számára, hogyan lehetne ártatlan? Csak az ártatlan elme az, amely - az ezernyi tapasztalat ellenére - képes meglátni, mi az igazság. És csak az igazság az, ami az elmét sebezhetővé - vagyis szabaddá - teszi.
- Azt mondja, hogy nem láthatjuk az igazságot, ha nem vagyunk ártatlanok, és nem lehetünk ártatlanok, ha nem látjuk az igazságot. Ez ördögi kör, nem?
Az ártatlanság csak a tegnap halálából születhet. De mi sohasem halunk meg a tegnap számára. Mindig megmarad bennünk a tegnap üledéke, foszlánya, és ez az, ami lehorgonyozza, az idő révén fogva tartja az elmét. Tehát az idő az ártatlanság ellensége. Nap mint nap meg kell halnunk mindannak a számára, amit az elme megkaparintott, és amibe belekapaszkodik. Másként nincs szabadság. A szabadságban ott van a sebezhetőség. Nem egymást követő dolgok ezek - egyetlen mozgás része mind az érkezés, mind a távozás. Az ártatlanság valójában a szív telítettsége.

folytatás