Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

ÖTÖDIK RÉSZ
Holdfogyatkozás

1

Szarvaskő kapitánya ott állt napestig a vára tornyában, és hallgatta, hogyan dörög az ágyú Eger felől.
Szarvaskőn szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta volt az ég, a fák alja és a patak mente újra kizöldült. Mintha nem is ősz volna, hanem tavasz.
Szarvaskő annyira van Egertől, mint Isaszeg Gödöllőtől vagy Siófoktól Füred a vízen át. Csakhogy hegyek között áll; hegy hegyen Felnémettől Gömörig, csak egy keskeny, kanyargó, mély út viszen odáig.
Mikor reggelenkint az ágyúk megdördültek, a felhő megsokasodott, megsötétedett az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha szennyes eső is hullott. Odáig elvitte a szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők mosdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta olykor az eső a szarvaskői falakat, az udvart, a sziklákat és a várkapitány úr őszirózsáit.
Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas palakő sziklán épült. S mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki várnak, olybá tűnt fel annak, aki először látta. De hát kicsiny volt. Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt az. Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyút nem ismerték. Történetünk idejében már legfeljebb arra jó, hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.
Ha Eger megdől, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc katonájával, és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz - hacsak úgy nem akar tenni, mint a haragos Szondi vagy mint Nyáry Lőrinc, a szolnoki kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a százezernyi török ellen a vár kapujába.
Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszínű, galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején. Aggodalommal meresztette nedves, kék szemét arra a magas hegyre, amely az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a hegyek olyan közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre rálőhetne.
A vár alatt egynéhány házacska s az Eger-patak. A patak mentén köves kocsiút.
Hát állt Szalkay uram a toronyban, és nézte a semmit.
Csöndesség környékezte. Nem csoda, hogy Balázs uram majdnem hanyatt is esett, mikor egyszerre a háta mögött álló őr belerikoltott a kürtjébe.
- Jönnek - mondja az őr mentegetődzve, mikor látja, hogy az ura megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.
- Bivaly - ordít reá Balázs úr -, mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok! Tulok!
Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert mögöttük a nyereg motyóval van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a kettőn kengyelig érő mente.
- Ezek nem Egerből jönnek - tűnődik fennhangon Szalkay.
- Talán Vas Miklós - véli a toronyőr.
Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rossz napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszúság:
- Már hogy jönne Vas Miklós, te toklyó! Te bivalybornyú! Azt hiszed, hogy annyira van Bécs, mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!
Mióta Egert vívta a török, mindig ingerült volt a jó ember. Most meg, hogy a kürtszótól való megrettenését szégyellte a szolgája előtt, majd felfalta.
Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többé szólni. Szalkay uram fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze, miféle madár jött. Mert két nap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem jött senki.
A vár udvarán egy fiatal, merész tekintetű s halvány arcú legény állott. Se bajusza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiú fogta. A legény, ahogy meglátta a gazdát, eléje ment. A süvegét nagy lendítéssel levette, s meghajolt:
- Bornemissza egri főhadnagynak az öccse vagyok. A nevem János. Ez a fiú meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.
Szalkay kezet nyújtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott szeme megismerte, hogy amaz nem úr.
- Isten hozott - mondotta. - A bátyádat nem ismerem. De ha találkozok vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.
És szíves kézmozdulattal intett az ajtó felé.
- Köszönöm - felelte az ifjú. - Nem vendégül jöttem, csak egypár kérdésre. Azt szeretném tudni: mi a hír Egerben?
Szalkay vállat vont, és Eger felé intett:
- Hallhatod!
- Hallom, hogy ágyúznak.
- Már tizenkilencedik napja.
- Erős a vár?
Szalkay megint vállat vont:
- Erős a török is.
- Van elég katona?
- Ezerkilencszázharmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik őket.
- A király nem küldött segítséget?
- Eddig nem.
- A püspök?
- Az se.
- De várnak?
- Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat, öcsém. Jer, és pihend ki a fáradtságodat. A lovadról látom, hogy kora hajnalban indultál.
Látszott Balázs úron, hogy az érkezettnek szapora kérdései ott a vár udvarán állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kívánkozott már, és csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és még nem is reggelizett.
- Uram - mondotta a jövevény az ajtóban -, az a fiú, aki velem jött, teológus diák.
- Diák? Hát akkor... Hé, diák! - kiáltott félvállról.
Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki a török táborból holmi rózsaolajat. Azzal akart dicsekedni.)
Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt terítve, sőt a sült nyúl is ott párolgott az asztalon.
- Megint nyúl? - förmedt Balázs úr a szakácsasszonyra.
S hogy a két ifjú belépett, mentegetődzött:
- Mink most mindig nyúllal élünk. Az egri nyulak mind felhúzódtak errefelé a lárma elől.
Bornemissza, hogy levetette a mentéjét, testhez álló meggyszín kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak kenderszövetű ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szíjöv, s az övön hajlott magyar kard.
Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a maga késével evett. A villát csak kint a konyhában ismerték.
A két vendég is a derekához nyúlt. Ott függött mind a kettőnél a zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelű, aranyos. A diáké csak afféle fejérvári fanyelű bicska.
- Szeretem én a nyulat - felelte Bornemissza János. - És ez remekül van megkészítve. Nálunk másképpen csinálják. Vajon az én bátyámról tud-e valamit, kapitány uram?
- Másképpen? - kérdezte Szalkay.
A nyúl iránt jobban érdeklődött.
- Másképpen - felelte Bornemissza János. - Nálunk borban mossák meg a nyulat, aztán egy kis vízzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is raknak belé, s azzal főzik. De vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon. Mikor a lé forr, elveszik a tűzről, kiveszik a húst, és a levét megszűrik. Következik a megszűrt lébe a szegfű, a bors, a sáfrány meg a gyömbér. De vajon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt? Vajon az én szegény bátyám nem halt-e meg?
S a szeme könnybe lábadt.
- Hát ecetet nem tesztek hozzá? - kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy fölpillantana.
- Dehogynem, de csak a végén, mikor másodszor kerül a nyúl a lébe. Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.
Szalkay végig leszopta a nyúlcomb csontját, aztán koccintott a vendégeivel.
Azok nem ittak bort.
- Hm - mondotta Szalkay.
Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe, és rájuk nézett, s megint az mondta:
- Hm.
Darabig hallgatott. Egyszer aztán felkönyököl az asztalra, és megszólal:
- Az egri várba?
- Oda, oda - feleli színtelen arccal Bornemissza János. - Még ma este.
- Hm. Azt szeretném tudni: hogyan? Úgy-e, mint a madár? Vagy úgy, mint a kísértetek: kulcslyukon?
- Mint a vakondok, édes bátyám.
- Vakondok?
- A várnak föld alatti útjai is vannak.
- Föld alatti útjai?
A fejét rázta.
Bornemissza János a kebelébe nyúlt, és kivett egy pergamenlapot. Letette Szalkay elé.
- Ihol van: ezek a vörös vonalak.
- Tudom - biccentett Szalkay a rajzra pillantva. - Ezek ugyan itten itt vannak, de ottan nincsenek ám ott. Még Perényi idejében belőtték valamennyit.
- Belőtték?
- De be ám. Mikor Perényi kettészakította a Szent István király templomát, ráakadtak az alagutakra, s valamennyibe beleágyúztak. Beomlott mind. Nem magyar csinálta azokat az utakat. Magyar ember nem gondol szökésre, mikor várat épít.
- Bizonyos ez? - kérdezte a vendég.
- Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.
- De hát teljességesen bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan nagyon bizonyos?
Szalkay vállat vont.
- A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek. A minap egyet le is szúrtak közülük. Ha volna csak egy út is, gondolod, hogy nem azon jönnének?
Az ifjú Bornemissza elgondolkodva hallgatott. Végre fölemelte a fejét.
- És mikor jön a követ, vagy mikor megy?
- Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik. Bécsbe küldötte őket Dobó, a királyhoz.
- És mikor térnek vissza? Mikor mennek be a várba?
- Vas Miklós talán egy hét múlva, Szabó talán két hét múlva. Minden héten megy innen a követ.
A kérdező szemét elborította a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett maga elé.
Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet. Aztán hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt csöndesen:
- Hallod-e, te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én nem vagyok Ábrahám. És úgy nem vagy te az öccse Bornemisszának, mint ahogy én nem vagyok az egri püspöknek. Asszony vagy te, húgom, akármilyen dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!
- Bocsásson meg, Szalkay uram - felelte a jövevény fölkelve. - Nem azért titkoltam kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni, hanem hogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.
Szalkay fölkelt és meghajolt.
- Szolgálatára állok, húgomasszony.
- Köszönöm. Hát most már elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kisfiunkat, s idehozta Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.
S az asszony a kebelébe nyúlt, és kivette a zsinóron függő, remek török gyűrűt.
Szalkay a gyűrűre bámult.
Az asszony folytatta:
- Darabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán a mindene. Ha lehet, megöli az uramat. Ha nem lehet, megöli a fiamat. Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.
Szalkay a fejét rázta:
- Kedves húgomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem váltanak, semmiféle üzenetet tőlük el nem fogadnak. Aki pedig törökkel szól vagy velük üzenetet vált, az akár tiszt, akár közember, halál fia.
A fejét vakarva folytatta:
- Ha csak tegnap ért volna ide, húgomasszony. De ki tudja, bejutottak-e?
Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.
- Most már mindegy - felelte az asszony. - Nekem be kell jutnom még ma! Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.
- De hát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?
- Álruhában megyünk.
- Ha álruhában mennek, a várból lövik agyon.
- Felkiáltunk.
- Akkor meg a váron kívül esnek a török kezébe. A kapuk be vannak ott rakva. Lehet, hogy ma már kővel is be vannak falazva.
- Hát a Dobó követe hogy megy be öt nap múlva?
- Életveszedelemmel. Az bizonyára tudja: melyik kapun várják. Annak van sípja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniuk, ha éppen mindenképpen bele akarnak rohanni a veszedelembe.
- És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdzsák nevű tisztet keresek?
- Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiúnak nézik is, éppolyan értékes, mintha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.
- De ha én egy tisztre hivatkozom.
- Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindenik névről is a tiszteket. Nem is egynyelvűek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok, tatárok, szerbek, albánok, horvátok, görögök, örmények - ezerféle népség. A tisztjeiket is csak a maguk dandárjában ismerik név szerint. De az a név is nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagy orrú a tiszt, akár Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között Nagyorrúnak vagy Elefántnak hívják. Ha veres hajú, akkor Mókus a neve vagy Vörösréz. Ha sovány és hosszú lábú, Gólyának mondják. És másefféleképpen. Mindenkinek az a neve ottan, amiről testileg legkönnyebben megismerhetők.
A nő lecsüggesztette a fejét.
- Hát tanácsoljon valamit, Szalkay bátyám.
- Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, és az beviszi. Akkor Bornemissza uram majd kitalálja, hogyan beszéljen a törökkel.
Ez valóban bölcs tanács volt. De haj, a vergődő anyai szív nem ismeri a majd szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött lebeg. Az elé kell pajzsot tartania mielőbb!
Éva kiterjesztette a vár rajzát, és hosszan belemerült annak a szemlélésébe.
- Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt építették - szólt aztán a fejét fölemelve -, a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Íme, itt van a templom, s innen ágazódik széjjel három föld alatti út. Ezeket csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a Sándor-bástyát építették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata, Miklós?
S a fiú elé tolta a papirost.
- A téglaégető kemencéknél - felelte a fiú egypercnyi szemlélet után.
- Van efféle ottan? - kérdezte az asszony Szalkayt.
- Van - felelte Szalkay. - Északkeletre van a vártól.
A fiú olvasta a mákszemnyi apró írást:
Északkeleten téglakemence. Lapos, kerek kő; diófától tíz lépés délre. Ez a bejárat.
- Van ott diófa? - kérdezte ismét az asszony.
- Én bizony nem emlékszem - felelte Szalkay. - Életemben egyszer jártam ott, még Perényi idejében.
- És a téglaégető messzire van a vártól?
- Nincs messzire. Negyedóra talán.
- Akkor ott is van török.
- Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kísérő népe: a pásztorok s más effélék.
- Adhat valami török ruhát kegyelmed?
- Van.
- Deliköpönyege is van?
- Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasítva.
- Összevarrom - felelte az asszony. - Egyszer már utaztam delinek öltözötten. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.
Homlokát a tenyerén nyugasztva gondolkodott. Egyszer csak felpattant.
- Nem - mondotta -, nem maradok addig se, míg bevarrom a köpönyeget. Még így jobb lesz. Köszönöm a szíves vendéglátást.
S odanyújtotta a kezét a kapitánynak.
- De hát csak nem...
- Indulunk azonnal.
A kapitány fölkelt; és elállta az ajtót.
- Nem engedhetem! Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe... Örökre vádolnám érte magamat.
Éva visszaroskadt a székére.
- Jól beszél - mondotta sóhajtva. - Másképpen kell mennünk. Valamit ki kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.
- Éppen ez az - felelte Balázs úr, szintén leülve. - Ha csak egy hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.


2

Az egri vártól északkeletnek áll egy magas hegy, az Eged. Voltaképpen Szent Egid vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az Egyed nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szent Gellért-hegy Kőbányától. De sokkalta magasabb és testesebb.
Ha annak a hegynek az irányában valami erős kezű ember kilőne az egri várból egy lúdtollal szárnyazott nyilat, az a nyíl átrepülne azon a dombon, ahol a török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a tábori gyülevész nép tartózkodik. A kereskedők, a lócsiszárok, a borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörűsök, szörbet- és halvéárulók, a kötéltáncosok, a rabszolga-kereskedők, zsibárusok, cigányok s más efféle népé most az a völgy. Onnan járnak nappal a táborba kalmárkodni, csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni, csalni - szóval: élni - a katonák közé.
Október másodikán, a Szent Mihály-napi ostrom után harmadnapra egy fiatal deli érkezett oda a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla, szűk nadrág, sárga bakancs és teveszőr köpönyeg volt rajta. Turbán helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az öve körül handzsárok. A vállán íj és puzdra. Egy megláncolt lábú magyar fiút hajtott maga előtt. A fiú meg egy ökröt. Ökör és fiú láthatóképpen a deli zsákmánya volt.
Azon a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy prémsapkás törökök bukdácsolnak a szőlők között.
Némelyik rákiált a fiatal delire:
- Hol szedted azt a gyönyörű zsákmányt?
De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.
A deli: Éva.
A rab: Miklós.
Őrök nincsenek arra. Vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben. Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és díszes sátorok összevisszasága, az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők áttörnek a népen.
- Hogy adod a fiút?
- Én adok érte ötven piasztert.
- Én adok érte hatvan gurust.
- Én hetvenet.
- Az ökörért adok húsz piasztert!
- Én harmincat.
- Negyvenet.
A deli nem áll szóba velük.
Dárdájával vigyáz hol az ökörre, hol a rabra. A rab kezében ostor pattog.
Lekanyarodnak a szőlőhegyről a téglakemencéhez. Ott még tarkább a világ képe. A téglákból a cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett gallyal vagy ponyvával födte be. A kemencékben is tanyát vert egynéhány cigánycsalád. Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.
A vén diófa áll és él. Alája valami lócsiszár telepedett. Éva csak a dél felé való tizedik lépést nézte. Ott van a lovak állása. Mellette a csiszár négyrúdú sátora, s kiírva reá török betűvel a Korán-ból vett idézet:
Fakri fakhiri. (Szegénységem büszkeségem.)
Mert a török kalmár sohasem a maga nevét írja a boltjára, hanem csak egy-két szót a Korán-ból.
Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Úgy bele van süppedve a földbe, hogy csak a fél karéja áll ki. A közepéből magasra nőtt a fű, s rajta moha és kövirózsa vert tanyát.
Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a malomkő közepébe.
A kereskedő hajlongva jött elő.
- Hogy adod a rabot? - kérdezte a szakállát simogatva.
Éva játszotta a némát. Az ajkára mutatott, és nemet intett.
A néma katona nem ritkaság. Ha néma is valaki, és szakálla, bajusza sincs, a török egyszerre megérti, hogy olyanféle istenteremtése áll előtte, aki mikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él, amije nincsen.
Hát a görög beszélt:
- Otuz gurus. (Harminc piaszter.)
Éva intett, hogy csak az ökör eladó.
A görög megnézte az ökröt elöl-hátul. Megbecsülte egy emelő mozdulattal a szügyét, s új árat kínált:
- Jirmi gurus. (Húsz piaszter.)
Éva a fejét rázta.
A kereskedő harminc, harmincöt piasztert ígért.
Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers hús volt odakötve. Át is ütődött a leve a kék posztón.
Mikor a görög harmincöt piasztert ígért, Éva jelekkel és dárdaheggyel mutatta, hogy sátor kellene neki, mégpedig azon a helyen.
A görög látta, hogy a deli sebesült, halavány, és halálosan fáradt. Megértette, hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával.
- Tessék választani.
Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevesellte érte az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de megértette, hogy a sátort felállítottan kívánja átvenni.
A kereskedő beleegyezett. Két szerecsen szolgájával kifeszíttette a sátort Éva fölé.
No, ez simán csúszott.
- Az Isten segít bennünket! - susogta Éva, mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.
Mármost csak az volt a kérdés: hogyan és mikor emeljék el a követ? Csak rudat kell még valahogy szerezniük. Azt beleállítják a malomkő lyukába, s felbillentik a követ.
Rudat szerezni pedig nem is olyan nehéz. Csak a lovak korlátfájából kell egyet elvenniük. Éjjel megcselekszik.
Az ágyú szakadatlanul dörgött a dombon túl, és sűrűn pukkogtak közbe a várbeli vékony szakállas ágyúk. A füst bűze is odaverődött néha. A lombok között a várnak egy tornyát is látták. Romlott volt már, mint az egérrágta gyertya, de ők mégis örömmel nézték. Azt a helyet mutatta a torony, ahova eljutnak még ezen az éjszakán.
A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jelentek meg köztük. Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték. A cigány talizmánoknak is nagy volt a kelete. Nemigen bíztak bennük, de azért vették. Egy szőrös mellű aszab mellén koszorúként függött a sok talizmán.
Éva végigdőlt a köpönyegén.
- Mit gondol, Miklós: nem lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is eljuthatok.
- Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?
- Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom a seregben is. Eléje állok Jumurdzsáknak, és azt mondom neki: Itt a gyűrű, add ide a fiamat!
- Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiút.
- Ó, istentelen vadállat!
- Hiszen ha nem az volna... De ha becsületes volna is, mi lenne, ha a táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek olyan csapatok, amelyek közé delinek nem szabad keverednie. Az ágyúk környéke is bizonnyal olyan tilalmas hely. Mindjárt megösmernék, hogy kegyelmed idegen a táborban.
- Elfognának...
- S ha nem fognák is el, Jumurdzsák ki nem eresztené a markából.
Éva sóhajtott. Kibontotta a tarisznyáját. Kenyeret és hideg csirkét vett elő. Kirakta a malomkőre.
- Együnk, Miklós.
Végre alkonyodott. Az ágyúdörgés megszűnt. A sötétségben csakhamar aludni tért mindenki.
Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval meggyújtották.
Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s néhány perc múlva egy karnyi vastag rúddal tért vissza.
Beledugták a malomkőbe. Elmozdították a követ.
A kő alatt nem volt más, csak a nedves, fekete agyagföld meg egypár fekete bogár.
Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.
A toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?
A föld tompán dobbant: üres vagyok.
Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászorította a dárdája nyelére, és ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.
A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.
Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már korhadt. Kiásták, kiemelték. Azon alul már ott tátongott egy emberderéknyi vastagságú, sötét kőlyuk.
Valami tíz kis lépcsőn kellett lemenniük. A lyuk ottan kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince. Állva lehetett benne járni.
A levegő nehéz volt. Az alagút sötét. A falakat itt-ott a salétrom fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.
Miklós ment elöl. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vízben jártak, olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el.
Olyankor Miklós hátraszólt:
- Vigyázzon: kő van az útban.
A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Ott bizonyosan másik alagút is van. Micsoda nép építhette? Még akkor nem írtak történelmet, mikor a vár épült. Ki tudja, micsoda népfajok éltek már ezen a földön mielőttünk?
Miklós ismét visszaszólt:
- Vigyázzunk: hajolni kell!
Az út még jó ideig lejtős volt, a boltozat egyre alacsonyodott, aztán az út emelkedett, de a boltozat nem.
Miklós már négykézláb ment. Éva megállt.
- Menjen csak előbbre, Miklós - mondotta. - Ha az alagút betömődött, vissza kell térnünk az ásóért.
Miklós továbbmászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltűnt. Éva magára maradt a sötétségben.
Letérdelt, és imádkozott:
- Ó, én Istenem... szegény bolyongó lelkemnek atyja! Látsz-e engemet itt e vak mélységben is?... Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől... Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve egymástól?... Hozzád fordítom arcomat, remegő szívemet... Istenem, itt az ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében kérlek: engedj hozzájutnom!
A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott, aztán meggörnyedve jött elő a sötétségből.
- Az alagút húszlépésnyire szűkül, aztán megint tágas tíz lépésen át. Ott az út kétfelé válik. De mind a kettő be van omolva.
- Menjen vissza az ásóért, Miklós. Ásnunk kell reggelig. De minden órában meg kell jelennie, Miklós, a sátor előtt, hogy gyanút ne keltsünk.
A fiú szótlanul engedelmeskedett.
- Ha az uramhoz jutok, Miklós - mondotta Éva -, meg fogjuk hálálni a maga jóságát. Az uramat Dobó öccseként szereti. Beszerzi magát íródeáknak Dobó mellé.
- Nem fogadom el - felelte Miklós. - A gyermek az én hibámból veszett el, az én segítségemmel kell megkerülnie. Mihelyst megkerül, fogom a vándorbotot, s megyek az iskolába.
Szegény jó Miklós, te! Nem mégy te az iskolába többé soha!


3

A Szent Mihály-napi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két részen. A várban a Circumdederunt zsoltár hangzott el. Lent a vár körül a tábori dervisek és papok szedték szekerekre a holtakat meg azokat a sebesülteket, akik a maguk erejéből nem bírtak továbbmozdulni.
A vár kívül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a vértócsákra. A szeglettoronnyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le. Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a katonáknak: kinek mi tetszik, válogathat belőle ingyen.
Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt. Ezüstöt, rezet, olykor aranyat is. Nem sokat. Azt a vár ládájába, pecsétes zacskóba tették. Az ostrom után szét fogják osztani.
Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd után a falak javítására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony köveit hordták el. Estig húzgálták a kövek közül az odasajtolt török halottakat.
Még a gyermekeknek is osztott Dobó dolgot.
- Szedjétek össze, gyerekek, az ágyúgolyót, ami szanaszét hever. Hordjátok a nagyját a nagy ágyúk alá, az apraját a kis ágyúk alá a bástyák aljába!
Azon az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándor-bástyán Gergellyel.
Az éj hűvös volt. A hold széles sarlója fehéren ragyogott a csillagok között. Gergely egy boltozat alá szalmazsákot hozatott magának és két hadnagytársának. A boltozat előtt tűz égett.
És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, megszólal Hegedüs:
- Te tudós ember vagy, Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak. Negyven törököt vertem le ma evvel az egy kezemmel. Közöttük volt egy, amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem bátorság.
Gergely fáradt volt, álmos volt. De a Hegedüs hangja oly szokatlanul rezgett.
Ránézett.
A hadnagy ült a szalmazsákon. A tűz megvilágította az arcát, bokáig érő kék köpönyegét.
Folytatta:
- Mégis sokszor eltűnődöm, hogy az ember csak ember, akár le van borotválva a feje, akár nincs. És hát mink tulajdonképpen gyilkolunk.
- Hát bizony... - dünnyögte Gergely álmosan.
- És azok is ölnek minket.
- Persze hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a falra, mink is csutorával fogadnánk őket. Bor folyna vér helyett.
- Ez tiszta sor - felelte Hegedüs.
Egyet nyelt, és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e vagy se. Végre azt mondja:
- Mi a bátorság?
- Az imént mondtad, hogy magad levertél negyven törököt, s te kérdezed-e, mi a bátorság? Feküdj, aludj! Te is fáradt vagy.
Hegedüs vállat vont.
- Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk, annyi esze volna, mint minden embernek egybefogva a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.
Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az arca kidudorodó csontjait vonalazta körül.
Mit akart ezzel mondani?
Gergely behunyta a szemét, s álmosan felelte:
- Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?
- Arról, hogy jobban meg tudná becsülni az életnek az értékét. Mert hogy mink itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az olyan nagy eszű ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt mondják: derék ember volt!
Gergely ásított. Felelt:
- Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.
- A halált?
Gergely felkönyökölt.
- Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyúkot például: mennyire védi a csirkéit! Mihelyt azonban felfordul a csirke, sajnálkozás nélkül otthagyja. Ha úgy értené a halált, mint a középrendű ember, ugye hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy a gyermeke elvesztette az életét. De akinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjű embert. Az meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. A hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak. Mind egy szálig. No de most már aludjunk.
Mégis, hogy megnyugtassa Hegedüst, elgondolkodva folytatta:
- Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna, hová leszünk, mikor már nem élünk, azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy ott azok az ügyek, amelyeknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább.
- Jó, jó - felelte Hegedüs -, a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra való, hogy egy-egy gyöttment pogánynak legyen kit levágnia.
A tűz pattogva égett, s arannyá változtatta a szalmazsák mellett heverő vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpajzs volt a párnája. Visszadőlt, és álmosan felelte:
- Bolondokat beszélsz, jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt, hogy nagy és szent dolog a haza védelme, éppolyan, mint mikor az édesanyját védi a gyermeke.
S a köpönyeget a fülére vonta.
- Hol van az megírva, melyik törvényben, hogy védje valaki az anyját; ha kell, az élete árán is? Az állat bizony nem is védi. De az ember, a legbutább éppúgy, mint a legértelmesebb, nekirohan az anyja megtámadójának, s ha meghal is, érzi, hogy másképp nem cselekedhetett.
S álmos hangon folytatta:
- Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. Az anyaszeretet, a hazaszeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török. No de, a Ponciusodat, engedj már aludnom! Ilyenkor filozofálsz? Mindjárt hozzád vágom ezt a rossz pajzsot.
Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása meg az egyik malom csöndes morgása, s a ló dobogó lépései, amint a malmot hajtotta.

Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban zsibajgott a tábor.
- A török megint levelet ír - mondotta Dobó.
Egy ív fehér papiros volt a kezében. Megfúvatta a gyülekezőjelet. A pihenő katonák két perc múlva ott álltak hadirendben.
Dobó szólott:
- Vitézek! Azért hívattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár első ostromát olyan keményen vertétek vissza, ahogyan magyar katonákhoz illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet! A török eltakarodása után magam megyek fel király őfelségéhez, és magam kérek nektek jutalmat. De addig is, míg ezt megtehetem, van köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom. Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Soncy Szaniszló.
A négy vitéz kilépett a sorból, és Dobó elé állott. Mind a négynek be volt a feje kötve.
Dobó folytatta:
- A külső vár falára felhatolt az ellenség, és kitűzte az első zászlót. Bakocsai István közvitéz egymaga rohant a janicsárok dandárja közé. Kitekerte a zászlót a török kezéből, és vissza ledobta. Addig is, míg a királyi jutalmat megkapja, tizedessé emelem, s ötven dénárt és egy öltözet új ruhát kap.
Sukán számtartó beleolvasta az ötven dénárt a vitéznek a markába.
Dobó folytatta:
- A vár zászlaját a fallal együtt ágyúgolyó sodorta le. Kiesett a törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen, és visszahozta. Addig is, míg a királyi jutalom elkövetkezik, kap a vár pénzéből egy forintot és egy öltözet purgomál-posztó ruhát.
A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába olvasta.
Dobó folytatta:
- Az Ókapunál is kitűztek egy zászlót; Komlósi Antal a falra rohant, s a török jobb kezével együtt levágta. Addig is, míg királyi jutalomra ajánlhatom, két forintot kap és egy öltözet ruhát.
A negyedik vitéz volt még hátra.
- Soncy Szaniszló - mondotta Dobó -, mikor a tömés kiszakadt, és százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem nézve, hányan vannak, agyba-főbe verted a betolakodókat, mígnem segítség érkezett. Jutalmad a királyén kívül most még csak két rőf stamet-posztó és egy forint.
A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a katonák nem viseltek, egy öltözet posztóruha bizony egész életre elszolgált. Ami meg a pénzt illeti, azt nézzük, hogy Dobónak a főkapitányi egész fizetése hatszáz forint volt, s hogy amit ő a vár pénzének emlegetett, azon az ő erszényét kell érteni.
Dobó még azt mondta:
- Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez. Kívületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek. Magam láttam, hogy egynémelyik ötven törököt is agyonvert. Hogy többet ne említsek, itt van Nagy Lukács meg a serege. Tudjátok, mit cselekedett! Most hát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni, akik az életüket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.
A kapu felől kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen parasztember ballagott a piacon Dobó felé.
A kezében levél volt.
- Menjetek a dolgotokra - mondotta Dobó a katonáinak.
Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért, megvetéssel pillantott rajta végig. Lóra ült. Ellovagolt.
A parasztot a tisztek fogadták.
A levelet, anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakították. Felét a tűzre dobták, felét a szájába nyomták:
- Edd meg, amit hoztál, kutya!
Azután ő is bekerült a tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó a töröknek szolgálni semmiképpen se.
Sári Andrásnak hívták azt az ember. Fejérvárról hozta magával a török.
Egy óra hosszáig várt a pogány had, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy sem. Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, újra megdördült minden ágyújuk a falak körül. S a vár alatt ásott árkok megteltek török harcosokkal.
De míg eddig csak az Allah-kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a török táborból, most minden oldalon magyar szó hangzott:
- Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!
Másik hang:
- Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!
Ismét másik:
- Hagyjátok ott Dobót! Dobó bolond! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!
- Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tűzzön a dárdájára! - ordította fel az árokból egy hegyes sisakú szpáhi.
- Ezer aranyat kap, aki bennünket beereszt! - kiáltotta egy strucctollas janicsáraga.
Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.
- Dobó megbolondult! - hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. - Ti ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az utána való húsz kijövő tíz-tíz aranyat, s békén elmehettek!
A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak így az ellenséges táborból. De kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.
A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül, se spanyolul, se pedig olaszul.
A kiáltozás mindinkább megújult. Az ígéret egyre biztatóbb, a fenyegetés egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállította a maga dobosait, trombitásait, kürtöseit, s valahányszor lenn valamelyik török kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt vagy leharsogta a trombita.
A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállították a dobosokat, kürtösöket, a három várbeli sípos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott el minden további bekiáltást.
Paksy Jób lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a kiáltozókra.
Herkulesi erejű, szép szálas legény volt az a hadnagy. A bajusza, mikor reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban pallossal dolgozott. Egyetlen vágással kettéhasított egy sisakos török fejet, úgy, hogy az erős sisak is kétfelé esett.
Csak száz embert kért.
- Ne okoskodj, Jób öcsém - felelte Dobó -, hátha valami baj ér!
De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a szodomai úton.
- Csak ötvenet. Csak húszat!
Utoljára már csak tíz embert kért, hogy egyet fordulhasson.
Dobó talán azt sem engedte volna meg, hanem akkor már csoportosan sorakozott Paksy mellé a sok viszkető markú katona. Kipirosodott arccal kiáltozták:
- Nagyságos kapitány úr!...
Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos óvatosságának tulajdonítják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli erőt. Hát vállat rántott.
- Ha éppen az a kedvetek, hogy beveressétek a fejeteket, csak menjetek.
- Hányan? - kérdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.
- Kétszázan - felelte Dobó.
A patakra nyíló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz emberét, s kirontott.
Déltájban történt ez.
A patak tele volt végighosszat lóitató és teveitató török néppel. A kapu előtt főképp akindzsik itattak.
A kétszáz katona villámként csapott rájuk. Hullott az akindzsi, mint a répa. Paksy, ahogy elöl ment, utcát rombolt rajtuk, s páncélja, lova piroslott a jobb oldalán a vértől.
A többi is követte a példát, s az akindzsihad az ijedelem kiáltozásával, egymást törve fordított nekik hátat, míg kétfelől a janicsárok ezrével rohantak reájuk.
Dobó visszavonulójelet fúvatott.
De azok lenn nem hallották. A verekedésbe beledühödve ölték, vágták a janicsárokat.
Paksynak a lova egyszer csak megriad egy tevétől, s oldalt ugrik. Paksy éppen abban a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy iszonyú vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A ló végighemperedett Paksyn. S ott maradt mellette.
A többi legény ezt látva odacsoportozik Paksy köré, s vagdalkozik, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.
Paksy azonban nem kel föl. Kificamodott a lába. Ültében is bőszülten forgatja a kardot. Szúr-vág maga körül. A sisak leesett a fejéről.
Egy janicsár a fejére vág.
A várfalakon erősen harsognak a trombiták: vissza! vissza! A legénység megfordul, s áttörtet a török sokaságon. Csak tíz legény marad ottan Paksy körül. Azokat egyszer csak dárdaerdő környékezi.
- Adjátok meg magatokat! - kiáltozzák nekik a törökök.
A tíz legény egyik a másik után bocsátja le a kardját.
- Gyávák! - kiáltozzák haraggal a várból.
Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.

Egy óra múlva magas, tányér alakú emelvényt ácsoltak a Királyszéken.
A török hóhér ott a dombon, a várbeliek szeme láttára, azon az emelvényen törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy híján valamennyit.


4

Az egriek addig csak gyűlölték a törököt, attól fogva már utálták is. Az asszonyok sírtak. A katonák ki akartak rohanni. De Dobó lezáratta a kaput.
Ali pasa a gyalázatos kegyetlenség után bekiáltatta a várba:
- Tudjátok meg, hogy a segítségetekre jött királyi hadat széjjelvertük! Nincs kegyelem többé! Ha meg nem adjátok magatokat, valamennyien így jártok, mint ezek itten.
A nép sápadtan hallgatta ezt a bekiáltást. A török gaztette annyira megdermesztette a dobosokat is, hogy elfelejtettek beledobolni a kiáltásba.
- Hazudnak az alávalók! - szólt Gergely a körülötte álló katonáknak. - Úgy hazudnak, mint ahogy nekünk kiabálják minden éjszakán, hogy a feleségünk, menyasszonyunk, gyermekünk fogva van. A király hada jön. Minden órában várhatjuk.
- De hátha nem hazudnak? - szólt egy nyers hang a háta mögött.
Gergely amúgy is színtelen volt. Erre a felszólalásra úgy elfehéredett, hogy a szakállát-bajuszát szinte szálanként meg lehetett volna olvasni.
Hegedüs hadnagy volt a szóló. Gergely ránézett. A kardja markolatát megnyomva felelte:
- Ejnye, hadnagy uram! Kellene annyit tudnia a hadak szokásából, hogy a szétvert had zászlóit el szokta venni az ellenség. Ha csakugyan megverték volna őket, nem mutogatták volna-e fel a zászlókat?
S végignézett rajta.
A templombástyán történt ez. A bástyán távolabb ott állt Dobó is. Mellette Cecey botra támaszkodva. Ott állt Zoltay is, Fügedy is meg Márton pap. A pap fehér ingben, stólában. (Most végezte egy súlyos sebben meghaltnak a temetését.)
Dobó csak a Gergely szavára lett figyelmessé. Elképedve nézett Hegedüsre.
Cecey is megfordult.
- Ostoba beszéd! - kiáltotta Hegedüsnek. - Meg akarod-e félemlíteni az embereinket?
Hegedüs dühösen nézett vissza Gergelyre:
- Idősebb katona vagyok, mint te, tacskó! Hogy mersz engem oktatni! Hogy mersz engem végignézni!
S a kardja egyszerre kiszottyant a hüvelyből.
Gergely is kardot rántott.
Dobó közéjük lépett:
- Az ostrom után elvégezhetitek. Míg a vár meg van szállva, egymásra kardot húzni ne merjetek!
A két összeháborodott hadnagy visszadugta a kardját. Dobó hideg hangon rendelkezett, hogy Hegedüs az Ókapunál legyen szolgálaton a Mekcsey seregében, Gergely pedig fontos ok nélkül el ne hagyja a külső várat.
- Az ostrom után...! - szólt még egyszer Hegedüs, fenyegető szempillantással.
- Nem búvok el - felelte Gergely fagyosan.

Dobót elkedvetlenítette ez az összeszólalkozás.
Ahogy a két tiszt két különböző irányban eltávozott, odafordult Ceceyhez.
- Mi lesz velünk - mondotta -, ha a tisztek egymásban is ellenséget látnak? Hogyan harcolnak ezek együtt! Össze kell őket békíteni!
- Ördög vigye el ezeket a kassaiakat! - felelte Cecey. - Az én fiam jól beszélt.
Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen mikor odaértek, kidülöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába kapaszkodva. Laokoón-mozdulatokkal dallikóztak a kaszárnyaházsor felé.
A középső Bakocsai volt. Az a nóta végén nagyot kurjantott:
- Saóse halunk meg!
Mikor a jókedvűek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak, mint a pisai torony. Pislogva hallgattak.
Dobó elment mellettük szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.
Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőjét lobogtatta. Komlósi az asztalt verte a bádogkupával. Soncy Szaniszló a síposokért ordított. Mellettük még három közvitéz segített a bátorság jutalmának elivásában.
Dobó az apródjához fordult:
- Hívd ide a két kocsmárost.
Egy perc múlva ott állt a két ember: Debrőy György felgyűrt ujjú ingben, Nagy László melledzős, kék kötényben. A két ember zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.
- Kocsmárosok! - harsogott rájuk Dobó. - Ha még egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember megrészegedett, felakasztatom!
S megfordult és továbbment.

Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat, Dobó csak egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s lehetett hallani nyugodt, mély hangját, amint intézkedett.
Az ostrom után való harmadik éjjelen a keleti dombról ismét hangzott egy erős kiáltó szó:
- Hallod-e, Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Becsületem tiszta, mint a kardom. Nevemről rosszat nem hallhattál soha.
Egypercnyi szünet után:
- Jó Losonczy István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka! De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom túszul! Nem félek hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitűzöd! Tartsatok engem fogva, míg a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók közül valamelyiknek csak egy haja szála is elvész. Én kiáltom ezt: Arszlán bég, ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia.
Csend következett, mintha a kiáltó feleletet várna.
De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához lovagolt. Így mutatta meg, mennyire süket, mikor a török beszél.
Csak a katonák hallották a beszéd folytatását:
- Tudom, hogy az én személyem neked elég biztosíték. De ha a népednek nem elég, azt is megtesszük, hogy az egész hadat három mérföldre visszavonultatjuk. Elő nem jön egy török se, míg csak ti is három mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem, vitéz Dobó István!
A vár hallgatott.


5

Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint az egynéhány nagy tálat vitt a fején.
- Mi az?
- Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.
- Hol a főhadnagy úr?
- A tömlöcbástyán.
Dobó odalovagolt. Leszállt a lováról. Fölsietett. Gergelyt ott találta a fal alatt, ahol a lámpás égett.
Egy vizestál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul, halványan, komoran.
- Gergely!
Gergely fölkelt.
- Nem tudtam, hogy még fenn van, kapitány uram. Különben Mekcseynek jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.
- Aknáznak?
- Bizonyosan. Hogy az ostromot visszavertük, előre látható, hogy aknákat ásnak.
- Jó - felelte Dobó. - A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s borsót reá.
- És apró sörétet.
Dobó leszólt a bástyáról Kristóf apródnak:
- Járd be az őröket, és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a víz remeg, vagy dobon a borsók, sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.
S Gergelyt karon fogta, a vár belsejébe vonta.
- Édes Gergely fiam - mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az apródjait szokta megszólítani. - Már egy hete figyellek téged. Mi bajod? Nem ilyen szoktál te lenni.
- Uram - felelte Gergely remegő hangon -, nem akartam terhelni vele kegyelmedet. De ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták, minden éjjel bekiáltják, hogy náluk van a kisfiam.
- Hazug beszéd!
- Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederítettem. De ma egy hete bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.
Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyű kardot vett elő a dolmánya alól.
- Ez az, kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Aztán én adtam a fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?
Dobó a kardra bámult.
Gergely folytatta:
- Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul, mert nincs is kihez mennie.
- Érthetetlen - felelte Dobó a fejét rázva. - Talán ellopták a kardot? Ócskáshoz, katonákhoz került.
- Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami kapcsolatosság is az ügyben, ami kígyóként marcangolja a szívemet. Ennek a Jumurdzsáknak, alias Dervis bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van, meg nem érthetem. De megtudta, az bizonyos, mert kéri tőlem.
- És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el azt a gyűrűt, vesd ki neki!
Gergely levette a sisakját, s a homlokát törülgette.
- Hiszen éppen ez a különös, hogy nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam!
- Megáll az eszem! - szólt Dobó a fejét rázva. - Ha arra gondolok is, hogy némely törökök Sopronban kalandoztak... hm... a bég a gyűrűt ragadta volna el, és nem a gyermeket.
- Én is ezen bolondulok meg - felelte Gergely.
- És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?
- Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom, hogy az én kisfiam is idekerülhetett.
A palotához értek. Dobó leült a palota előtt a márványpadra, a palotalámpás alá.
- Ülj le te is - mondotta.
A két térdére könyökölve nézett maga elé. Hallgattak.
Dobó végre a térdére csapott, megszólalt:
- Hát még ma éjjel megtudhatjuk; hogy igaz-e vagy nem a török szava.
Odaszólt a palota előtt járó őrnek:
- Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban fogtak az emberek.
Az ablakon Baloghné szólott ki:
- Kapitány uram, a hosszú mentéjét...
Mert csak dolmány volt Dobón, szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő ugyancsak hideges volt.
- Köszönöm - felelte Dobó. - Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?
- Félrebeszél és nyöszörög.
- Ki fog virrasztani mellette?
- A Kocsis Gáspár feleségét hívattam be. De amíg el nem csendesül, magam is virrasztok.
- Nincs ok rá - felelte Dobó. - Láttam a sebet. Be fog gyógyulni. Nyugodjon le kegyelmed!
Az őr kocogott oda a kurddal.
- Vedd le róla a láncot! - mondta neki Dobó.
A kurd a kezét a mellén keresztbe téve, mély meghajlással várakozott.
- Hallod-e, pogány - mondotta Dobó.
Gergely tolmácsolt minden mondatot.
- Ismered Dervis béget?
- Ismerem.
- Milyen formájú ember?
- Félszemű. Dervisruhában jár, de alatta páncélt visel.
- Az, az. Hová való vagy te?
- Bitliszbe, uram.
- Él anyád?
- Él, uram.
- Családod?
- Két gyermekem van.
És sírva fakadt.
Dobó folytatta:
- Kibocsátalak a várból, de egy megbízásomat kell híven teljesítened.
- Rabszolgád vagyok, uram, holtomig.
- Elmégy Dervis béghez. Annál a bégnél egy kis rab fiú van. Megmondod a bégnek, hogy ha azt a kisfiút holnap reggel idehozza a patakra nyíló kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte, amit kíván. Fehér kendővel jöjjetek.
- Értem, uram.
- Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiúért, és magával viszi a bég talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi emberünknek. De meg kell esküdnöd, hogy amit kívánunk, megteszed.
- Megesküszöm, uram - felelte a kurd.
Kristóf már ott állt mellettük. Dobó hozzá fordult:
- Menj be, Kristófom, a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.
Az a könyv a Korán volt, amit az olvasni tudó harcosok magukkal hordoztak. Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában zsinór volt. Így szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordozni. A kurd rátette az ujját a Korán-ra, és megesküdött. Azután a Dobó lábához borult. Megcsókolta a földet, és örömtől elevenen távozott.
- De uram - mondotta remegő hangon Gergely -, ha a török látja, hogy megcsaljuk...
Dobó nyugodtan felelt:
- Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazug minden török. Én csak téged akarlak megnyugtatni.

Gergely dobogó szívvel sietett a bástyára, hogy aludjon is valamicskét hajnalig.
Mikor a malmok mellett lépked, az árnyékból egy pszt szó hallatszik, jobban mondva egy pst.
Gergely odanéz. A cigányt látja. Szalmán térdel a cigány, és integet neki.
- No, mit akarsz? - kérdezte Gergely kedvetlenül.
A cigány fölkel, és susog:
- Kutya van a kertben, nagyságos Gergely uram!
- No.
- Az este az Ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját reparáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van, duplán járna a fizetség. A katonák morognak Dobó nagyságos úrra. Azt mondják, hogy a török minden jót ígér, ő meg semmit. Választani kell.
Gergelynek elakadt a lélegzete.
- S előtted beszéltek így?
- Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna. De ha már félni kell, jobban félek a terektől, mint a kassai hadnagy úrtól.
- Jer velem - mondotta Gergely.
Megkereste Mekcseyt. A töltéscsinálóknál ráakadt.
- Pista - mondotta -, hallgasd meg Sárközit.
S otthagyta őket.


6

Reggel, mikor Dobó kilépett a palotából, Hegedüs már az ajtóban várta.
- Uram - szólt tisztelgőre emelve a kezét -, jelentenivalóm van.
- Sürgős?
- Nem éppen.
- Jer velem. Mondd el a kapunál.
A kapu fölött már ott állt Gergely s vele Mekcsey, Fügedy. A vesszőpalánk takarta őket a patakon nyüzsgő töröktől.
Dobó alátekintett a palánk fonatán át a városra, aztán Gergelyhez fordult:
- Még senki?
- Senki - felelte Gergely.
S Hegedüsre pillantott.
Hegedüs a sisakjához emelintette az ujját. Gergely hasonlóképpen. De hidegen tekintettek egymásra.
Dobó Hegedüsre nézett. Várta a jelentését.
- Uram - szólt Hegedüs -, meg kell mondanom, hogy a katonák közt némi elégedetlenségfélét tapasztalok.
Dobó szeme kikerekedett.
- Sajnos - folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét -, vannak öreg katonák köztük, akik ismerik az izét... az ostrompénzt. Tegnap egész nap azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már duzzogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát engedtem, hogy beszéljenek. Arra kértek: mondjam meg a kapitány úrnak, hogy mi a kívánságuk.
- Hát először is - felelte Dobó - nem lett volna szabad elfelejtenie, hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek-sugdosódásnak helye nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék: megkapja.
S ellépett a hadnagytól. Áthajolt a palánkon.
- Jön - szólalt meg Gergely.
A törökök közül elővált a kurd. Már fel volt fegyverkezve. Két magyar gyereket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás, mezítlábas parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva haladt mellette.
Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemű dervist. Lovon ülve követte a kurdot, de lövésnyi távolságban megállt, és a kengyelben fölegyenesedve nézett a vár felé.
- A gyermekek nem az enyémek! - mondta riadozó örömmel Gergely.
S valóban, a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik gyermek körülbelül tízéves, a másik tizenkettő.
A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:
- A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyűrűt, akkor elküldi a harmadik gyermeket is.
Dobó felszólt a toronyőrnek:
- Hajoljon ki kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.

Azon a napon is csakúgy törte-rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy torkú zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden dördüléssel egyidejűleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás mordulása volt hallható.
Hanem azon a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán reggel jelentettek.
A lovasság elhúzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros sapkás akindzsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az összevissza ruházkodó besliket, kámzsás deliket, apró lovú günüllüket, gurebákat, müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is hiányzott.
Mi történt?
A várbeliek örömtől derült arccal jártak-keltek. A köszörűs parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszú, rozsdás kardot. A sütőkemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A gyermekek a kemencék mellett játszottak a domb gyepén, a fiúk háborúsdit, a leányok körbe-keringőt.

Újváriék Katókája,
Aranyprémes a szoknyája.
Zibet-zabot a lovának,
Gyingyet-gyöngyöt asszonyának,
gyöngykoszorút a lányának!

A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiút.
Nézte az a játékot bámulva.
- Vegyétek be ezt is! - kérlelte a cseléd a fiúkat.
- Nem vesszük be - felelték azok.
A leányok bevették.
A kis török fiú nem értette, mit dalolnak, de olyan áhítattal forgott velük, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.
De hát mi volt az oka a vidámságnak, örömnek?
A török lovasok eltűntek. Bizonyos, hogy a fölmentő had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem az elé?
S a dobosok még vígabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat. A vár nagydobosa fel-felugrott a falra, amerről kurjongattak, s elbumbumozta a kiáltó szavát.
De cédulák is hulltak a várba. Nyilakon röpítették be. Nem olvasta senki. Aki érte, az dobta a tűzbe. A nyilat meg vitték Ceceynek.
Az öreg napestig a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török bukkant fel, rányilazott.
Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.
Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az ellenséget. Olykor sokáig nézett az Eged-hegy felé. Olykor a fejét rázta.
Egyszer csak beszólítja Mekcseyt a palotába.
- Kedves öcsém - mondotta leülve. - Az a Hegedüs nem tetszik nekem. Vigyáztasd.
- Már vigyáztatom.
- Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.
- Tudni fogjuk.
- De neki nem szabad ezt megorrintania, mert akkor meglep valamivel.
- Nem tudja meg.
- Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk. Megtehetném azt, hogy elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi se maradjon. Kivel vigyáztatod?
- A cigánnyal.
- Megbízható?
- Megbízható. Tegnap a kassaiak között dolgozott, ma újra ott fog dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép, felszerszámozott, pompás lovat kap, ha a szolgálata ebben az ügyben hasznos lesz. Inkább színlelje, hogy velük tart. Tudni fogjuk, ha a sor rákerül.
- Más megbízható embered nincsen?
- Nekem volna, de a kassaiak nem bíznának benne. A cigányt sokkal inkább csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.
- Csak azt kell megtudnia, kik a kolomposok!
- Így mondtam neki én is.
- Hát akkor jó. Mehetünk.
- Főkapitány uram - szólott más hangon Mekcsey -, a jelek arra vallanak, hogy a király hada jön.
Dobó vállat vont.
- Lehet, hogy jön - felelte szomorún. - De azok a jelek, amiket ti mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát jelentik.
Mekcsey elámultan nézett Dobóra.
Dobó a kezét terjegette:
- A jaszaulok mind itt vannak. A két vezért együtt láttam lóháton az Almagyaron. Az ágyúk közül egyet se vittek el. A két bandájuk is itthon van.
- Hát mi volna? - kérdezte Mekcsey röstelkedve.
Dobó ismét vállat vont.
- Nem lehet egyéb, öcsém, csak az, hogy az erdőre mentek.
- Az erdőre?
- Oda meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát akarja megrövidíteni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az árkunkat, és dombot emelnek a romlásoknál. Hanem, édes Pistám, ezt csak neked mondom. A várbeliek hadd örvendezzenek annak, hogy jön a fölmentő had.
A kezét nyújtotta a kapitánytársának, és szeretettel nézett reá.
Aztán abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.

Amint bealkonyodott, előcsengtek a török lovasok.
Egy világító golyónál látni lehetett, hogy mindenik lovas a kantáránál fogva vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.
A tevék hosszú sora meg tömött zsákokat hozott. Amint lekanyarodtak a Bajusz-hegyről, egyenként jöttek a tevék, egyik a másik után.
Dobó lefelé fordította a szakállasok és mozsarak száját, s közéjük lövetett.
De az éj mindinkább sötétedett, s a lovasok száma nem ritkult. Dobó abbahagyta az ágyúzást, és csak a puskásokkal lövetett olykor közéjük.
A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt rőzse s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok kiáltása.
Dobó a várbeli lámpások nagy részét a falak réseibe hordatta. Úgy rakták le a lámpásokat, hogy a falat kívülről mindenfelé megvilágítsák, de alulról se nyíllal, se golyóval meglőni ne lehessen.
A vár belölről sötét volt. Csak imitt-amott égett egy lámpás. Az Ókapu kerületét a sütőkemencékből kiáramló fény világította meg. Az asszonyok akkor is dalolva dolgoztak.
- Csak hadd daloljanak - mondotta Dobó. - Ahol dalolnak, onnan nem távozik a jó szerencse.
Mekcsey éjféltájban a Bolyky-bástya tornyából vigyázta, hogy mozgolódik-e a török éjjeli ostromra.
A tisztek is szanaszét oszoltan virrasztottak.
Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete áthatolni iparkodott a sötétségen.
Valaki megrántotta hátulról a dolmányát.
A cigány volt.
Janicsársaruban jött fel. A fején kakastollal körültűzködött sisak. Az egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markolatú török jatagán.
- Pst... - mondotta titokzatosan. - Pst!...
- Mi kell?
- Markomba érzsem már a jó ló kantársárát.
- Tudsz valamit?
- Haj-haj!
- Van bizonyítékod is?
- Van, csak meg kell fagni.
- Hát fogd meg, ebadta.
- Én fagjam meg? Tessék velem jönni, ost megvan. De tistédes-tistént!
- Hova?
- A vizstartóho. Oda ereskedett le Hegedüs. Hajhaj!
- Egyedül?
- Három katonája strázsál a vizstartó ajtajában.
Mekcsey szinte bukdácsolva sietett le a lépcsőn.
A torony aljában hat katonát szólított magához.
- Fegyvertelenül jöjjetek! A csizmátok vessétek le. Szíjat vagy kötelet hozzatok!
A katonák szótlanul engedelmeskedtek.
Mikor leérték a bástyáról, Mekcsey továbbmondta a parancsot:
- A víztartóhoz megyünk. Három katona ül ottan, vagy hogy áll, vagy hogy fekszik. Hátulról megrohanjátok őket, és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe, és beadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi hang!
A víztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte világosság. A katonák onnantól négykézláb mentek tovább. A cigány hányta magára a keresztet.
Néhány perc múlva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a víztartó tájékán.
Arra Mekcsey is ott termett.
A három katona le volt gyűrve.
A víztartónak mind a két ajtaja tártan állott. Mekcsey belehajolt. Lenn csendes sötétség.
Visszafordult.
- Itt van? - kérdezte halkan a cigánytól.
- Magam láttam, mikor lement.
- Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?
- Az, az!
- Fuss a főkapitány úrhoz. Az Új bástyán keresd. Kéretem, jöjjön ide! Útközben mondd Gergely főhadnagy úrnak, hogy küldjön azonnal öt drabantot!
A cigány elnyargalt.
Mekcsey kivonta a kardját, és a víztartóból felvezető lépcsőhöz ült.
Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.
Mekcsey fölkelt, és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a lépcsőt takarta.
Fönt hallatszott, hogyan érkezik az öt drabant s velük csaknem egy időben Dobó és Kristóf apród.
Az apród lámpást lógatott a kezében, s világított vele Dobónak.
Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok lenn a víztartóban már akkor erősödtek.
- Erre, erre! - hangzott egy tompa hang a mélységben.
Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A víztartó szélén kellett tartaniuk, csővel lefelé.
- Kristóf - mondotta aztán -, még húsz embert hozz Gergely úrtól!
A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a víztartóba nem világított bele.
A mélységben fegyvercsörgés, léptek ropogása.
- Erre, erre! - hangzik erősebben.
Egy nagy csobbanás... Nyomban egy másik csobbanás... Ej vá! Meded! kiáltások... Újabb csobbanások...
A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Valaki felbukkan. Dobó felkapja a lámpást. Belevilágít az arcába.
Hegedüs hadnagy az, ólomszín sápadtan. Mekcsey galléron ragadja.
- Fogjátok meg! - kiáltja Dobó.
A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.
- Vegyétek el tőle a fegyvert!
Lent még egyre hangzik a csobogás, a zűrzavaros kiáltozás:
- Jetisin! Jetisin! (Segítség!)
Dobó letartja egy pillanatra a lámpást. Hát ott kepickél a sok fegyveres, turbános török a nagy, fekete vízmedencében, míg egy oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.
- Tűz! - kiáltja Dobó.
Az öt puskás a lyukba tüzel.
A víztartó ürege akkorát szól, mint az ágyú. Bőszült ordítás rá a felelet.
- Maradj itt - mondja Dobó Mekcseynek. - A lyukakat be kell járni. El kell menni addig, ameddig lehet. Ha túlterjed a váron, beomlasztjuk, be is falazzuk. Egy őr mindig ott álljon a fal mellett.
S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:
- Vasat rájuk! Külön-külön zárjátok el őket!
S visszatért a bástyára.
Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:
- Segítség! Emberek!
Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török, az kiabált.
- Vessetek alá egy kötelet - mondotta -, hátha ez is a várból való.
A vödörhúzó kötél ott hevert. Aláeresztették vödröstül. A fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.
Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.
Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagy bajuszú akindzsi volt. A víz csurgott a bajuszáról és ruhájáról.
- Magyar vagy? - kérdezte Mekcsey.
Az ember térdre borulva:
- Kegyelmezz, uram!
Hogy így tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.
Mekcsey majdnem visszalökte. De mégis meggondolta, hogy jó lesz tanúnak.
- Szedjétek el tőle a fegyvert - mondotta a katonáknak -, és zárjátok be a levélhozó parasztok közé.


7

A vár körületén másnap, október negyedikén friss hányású töltést világított meg a fölkelő nap.
Az a mély árok, amely északról kerítette a várat, helyenként be volt töltve. Árok volt - domb lett.
A törések átellenében emelkedtek a friss hányású dombok. Alul rőzse, erdei haraszt, nyalábba kötött venyige, fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig folytatja a török, míg csak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át is lehet ágyúzni, és be is lehet rohanni a várba, létrák nélkül.
Dobó megszemlélte a munkájukat. Megszemlélte mindenfelől szótlanul, nyugodt arccal. Aztán a tisztekért küldött. Behívatta a lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behívatott egy hadnagyot, egy őrmestert, egy tizedest és egy közlegényt. Mihály deákot is, a cipóosztót.
Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület és két égő gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fújtató. A serpenyő mellett ólomdarabok és harapófogó.
Dobó fekete posztóruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.
- Társaim - mondotta komoly, szinte zord arccal. - Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A cselekedeteik arra vallanak, hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk őket ítélni.
S intett, hogy a rabokat vezessék elő.
Gergely fölkelt.
- Uraim - mondotta -, én ebben az ügyben bíró nem lehetek. Haragosa vagyok a vádlottnak. Mentsenek föl a bíráskodástól.
Mekcsey is fölkelt.
- Én csak tanú lehetek - mondotta. - Bíró és tanú egy személyben senki se lehet.
- Legyen tanú - felelték az asztalnál ülők.
Gergely távozott.
Mekcsey kiment az előcsarnokba.
Az őrök bevezették Hegedüst meg a három társát. És a törököt is.
Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyűrűk környezték. Nem merte fölemelni a tekintetét.
Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.
- Halljuk - mondotta. - Mi volt az a törökvezetés?
Hegedüs összeszedelődzködött, és szaggatottan mentegetődzött:
- Én a törököt csak a víztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem akartam. A víztartó nagy. Keskeny bejáratot találtunk rajta. Gondoltam, az én érdemem lesz, ha magam pusztítok el ezernyi törököt.
Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor már nem szólt többet, Dobó félreállíttatta, s behívatta egyenként a legényeket.
- Mink - mondotta az első - nem tehettünk egyebet, csak amit a hadnagy úr parancsolt. Nekünk engedelmeskednünk kell, ha parancsolnak.
- Mit parancsolt?
- Azt parancsolta, hogy álljunk a víztartó szélén, ő egypár törököt hoz be.
- Mit mondott, hogy minek?
- Hogy a vár megadását megbeszéljük.
Dobó a hadnagyra nézett.
Hegedüs a fejét rázta.
- Nem igaz. Hazudik!
- Én-e? - szólt sértődve a legény. - Hát nem azt mondta-e a hadnagy úr, hogy a török minden jót beszél? Dobó uram meg semmi jót se, még csak ostrompénzt sem akar adni.
- Hazudik - ismételte Hegedüs.
Bevezették a másik legényt.
- Miért voltatok a kútnál?
- Törököt vártunk - felelte búsan. - Azt mondta a hadnagy úr, hogy a vár előbb-utóbb a török kezére kerül, hát jobb pénzen, hogysem vér árán. Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk meg a várat.
Dobó behozatta a harmadik legényt is.
- Én nem tudok semmit - hebegett az. - Csak oda voltam rendelve a kúthoz, de hogy miért, azt nem tudom.
- Nem mondta-e Hegedüs hadnagy úr, hogy jó lesz megegyezni a törökkel?
- De azt mondta.
- Mikor mondta először?
- A nagy ostrom után való estén.
- És hogyan mondta?
- Hát úgy mondta, hogy izé... hogy aszongya: mink kevesen vagyunk, azok meg sokan vannak, s hogy lám, a többi várat se lehetett megtartani, pedig akkor kétfelé járt a török.
- Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy úr?
- Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.
- Hát a vármegadásról mit mondott?
- Azt, hogy izé... hogy aszongya: a török így is, úgy is megkapja, hát jobb, ha még fizet is, mintsem hogy a nyakunk is odaszakadjon.
- És a legénység mit mondott rá?
- Semmit. Csak úgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török bekiabált.
- Tik nem kiáltottatok-e vissza?
- Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velük éjjel.
- Hogyan beszélt velük?
- Egy hasadékon át az Ókapunál. Odament, és beszélt három izromban is.
- Törökkel?
- Törökkel.
- És mit mondott, mikor visszatért?
- Azt, hogy a török mindenkit bántatlanul elbocsát, senkit se vág le. A kassaiaknak ezenkívül tíz-tíz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes levelet küld, hogy szavának áll.
- Hányan hallották ezt a legények közül?
- Valami tízen.
- Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a vármegadásról nem beszéltek?!
A legény hallgatott.
Dobó folytatta:
- Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a hadnagy úr beszédét?!
- Nem mertük.
- Szóval: elszántátok, hogy a várat török kézre játsszátok. Kik egyeztek bele ebbe?
A legény még hét nevet mondott. Aztán mentegetődzött:
- Mink, nagyságos kapitány uram, nem egyezkedtünk, mink csak engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.
A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat omlott a padlóra.
Dobó a bírákra nézett:
- Van-e valakinek valami kérdeznivalója?
A bírák szinte dermedten ültek az asztalnál. Végre a közlegény bíró szólalt meg:
- A tíz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?
A legény sápadtan vonogatta a vállát.
- A közlegény nem akarhat mást, csak azt, amit a tisztje.
Több kérdés nem volt.
- Még a török van hátra - mondotta Dobó. - Vezessétek be.
A török háromszor hajolt meg, míg az asztal elé ért. Ott meghajoltan maradt. Keze a mellén keresztben.
- Mi a neved? - kérdezte Dobó.
- Juszuf.
- Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!
A török fölegyenesedett. Körülbelül harmincéves akindzsi volt. Zömök, izmos ember. Belapított orra s a fején vöröslő sebforradás tanúskodott arról, hogy forgott már csatákban.
A kérdésekre elmondta, hogy tíz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a falnál, mikor Hegedüs kiszólt a résen: - Hé, törökök! Melyitek ért magyarul?
- Hazudik - morgott Hegedüs. - Zoltay is beszélt mindig a törökkel.
- Én?! - hörkent fel Zoltay.
- Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.
Zoltay dühében elhalványodva ugrott fel a székéről.
- Vizsgálatot kérek magam ellen - mondotta. - Nem ülhetek tovább a bírói székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De az csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez?!
Dobó csitította:
- Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól. De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a bíráskodás alól.
Zoltay meghajolt, és kiment.
Dobó újra a törökre nézett.
Az aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az Ókapunál beszélt egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért biztosítékul és száz aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba, csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő (Hegedüsre mutatott) azt mondja, járt egy éjjel a víztartóban, s alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál, a feje fölött hallotta a rézdobot szólani, s a katonák lépését is hallotta, hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket. De arról is kezeskedniük kell, hogy az Ókapunál álló kassai katonákat nem bántják. Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok, aszabok és piadok keverten jöttek. Háromezren indultak a föld alatti útra. A had többi része, isten tudja, hány ezer, a két kapu kinyitását várta. Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a víztartó sarkánál a falba ütődött, és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a járást, de a nagy vízmedence széle keskeny. Ott ő a sötétben is boldogult, de az előcsapat, hogy egymás után tolongott, a vízbe csuszamodott.
- Nem tudsz-e arról - kérdezte Dobó -, hogy Dervis bég elrabolta az egyik hadnagyunk fiát?
- De tudok - felelte a török. - Két hét óta minden sátorban keresik a gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezés után harmadnapra.
Dobó Hegedüsre nézett.
- Nyomorult! - mondotta.
Hegedüs térdre borult:
- Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! - kiáltotta. - Megtévedtem, elvesztettem az eszemet.
- Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad juttatni?
- Megvallom.
A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.
A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán egy gerendából hevenyészett akasztófán. S Fügedy kikiáltotta a vár népének:
- Így hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a török kezére akarja juttatni!
A három közlegénynek a fülét csapták el az akasztófa alatt. A többi hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.
A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugati falon, hogy nyakaszegetten hullt a társai közé.
A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.

Te minden erőnél erősebb erő: anyai szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szívéből leszállott szent láng, haláltól nem félő, erős gyöngeség!
Te, aki otthagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet, hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez! Te, aki lebujdosol a föld mélységébe, te, aki gyönge karoddal akarsz áttörni a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te, aki nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt kell szenvedned, meghalnod is vele - csodállak téged, asszonyi szív!

Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak egypár lépés volt az omladék; egyórai munkával átvergődtek rajta. De néhol kövekkel is kellett bajlódniuk, és sem az erőtlen asszonyi kar, sem a tizenöt éves, különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az ilyen munkához.
Október harmadika estéjén, alighogy álomra csendesült a tábor, magukhoz szedték minden élelmiszerüket.
A vártól már számításuk szerint csak száz lépés választotta el őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniük.
És egész éjjel dolgoztak.
A föld alatt nem tudták, mikor virrad, mikor kél fel a nap. A földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták odalenn, éjjeli ostrom van, s még buzgóbban dolgoztak, hogy bejuthassanak.
Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a borsodi hegyek mögül. A török lócsiszár szolgái, látva a sátor elhagyatottságát, benéztek. A félremozdított kő, a széles lyuk megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a kalmár maga rohant egy deli agához, és az örömtől szinte reszketve jelentette:
- Uram! A várat én juttatom a had kezébe. Alagutat fedeztem föl az éjszaka!
A sok deli, akindzsi, besli és gureba egyszerre ott hagyja a rőzsét, lovat a szabadban. Sípok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong a bejárat torkán a mélységbe.
Vezeti őket fáklyával a kalmár.

A két szegény lélek ezalatt bujkálva, ázva, köveket hányva törekedett előre.
Az út egy helyen ismét lejtőssé vált. A kövek ott szárazak voltak, s az út megszélesedett.
Egy háromszögletű, nagy, föld alatti, nyirkos terembe jutottak.
- A vár árka alatt kell lennünk - mondotta Miklós.
Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?
Az egyik omladék nyerges. A tetején kis, omlott lyuk, amelybe egy emberököl ha belefér.
A másik omladékon oldalt feketéllt valami keskeny nyílás.
- Itt az út kétfelé válik - mondotta Miklós. - Most az a kérdés, melyiket bontsuk.
Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyáját.
A láng lobogott.
A bal oldali nyílást is megpróbálta.
A láng ott csak állott.
A süvege szélébe tűzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe. Éva segített. A kő robogva gurult át a többin.
- Még egyet! - mondotta Miklós.
Ismét nekifeszültek mind a ketten. Az a kő nem engedett.
- Az aprókat kell körüle kiszednünk.
Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra belekapaszkodtak.
A kő ingadozott.
Miklós nagyot lélegzett, s megtörülte az arcát.
- Fáradt vagyok - mondotta bágyadtan.
- Pihenjünk - felelte Éva.
S leültek egy kőre.
Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.
Éva maga is kábult volt és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes, sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a dolmányba kötötten, félig azon kívül hullámzott a nyaka körül.
Fogta a gyertyát, és benézett mind a két üregbe. Mind a kettő szabad utat mutatott.
- Kicsit megpihenünk - mondotta a gyertyát a kőre ragasztva -, de nem alszom el, nem, csak pihenek.
S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.
A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e vagy idelent?
Az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.
- Miklós! - sikoltotta Éva.
S a fiút megrázta.
- Jönnek!
A fiú bágyadtan emelte föl a szeme pilláit.
- Jönnek! - ismételte Éva kétségbeesetten.
S a kardjához kapott.
A kardnak csak a hüvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál, ahol követ feszítettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.
A fény erősödve közeledett.
Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájuk elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.
A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát tartó kalmár s mellette a lógó bajuszú, termetes aga, akinek övében csillogtak a handzsárok.
A következő percekben kezek emelkedtek rájuk, s ők fogva voltak.
Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.
- Fogd a fáklyát, kölyök! - mondotta Miklósnak. - Te már ismered itt az utat.
Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe nyomják.
A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.
Az út két ember szélességben szabad volt.
Az üreg már akkor megtelt fegyveresekkel.
- Te fogsz vezetni - mondotta az aga Miklósnak. - Az a másik pedig - folytatta Évára tekintve - itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt a nőt a közlegények közé vetem.
Egy janicsár tolmácsolta a szavait.
Éva behunyta a szemét.
Az aga visszapillantott:
- Egy deli őrizze!
S meglökte Miklóst, hogy induljon előre.
A deli Éva mellé állott. A többi megindult. Hogy azonban az aga nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik delinek.
- Őrizd te!
Az is állt valameddig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkínálta a foglyot egy müszellemnek.
- Nem őrzöm én - felelt a müszellem.
S odább lépett.
A delit ette a méreg.
- Majd én megőrzöm, csak eredj - szólt ekkor egy szőrös süvegű kis aszab.
S kivonta a handzsárját. Az asszony mellé állott.
Éva holtra váltan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a különféle öltözetű, puskaporszagú és hagymaszagú, mocskos katonák. Valamennyi meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a diadal reményétől.
Olykor egy fáklyás jött, s világított egy-egy csoport előtt. Olykor csak a sötétben topogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtuk a fegyver. Egyik egy széles vörös zászlót hozott a vállán.
Egyszer csak tompa, mély dörgés hallatszik, mintha a föld belsejében dörögne az ég. A terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlik. A dübörgés percekig tart. Kövek omlanak s tompán zuhannak alá. Az elöl menők után nem jöhet többé senki.
Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.
Az asszony őre megszólal magyarul:
- Ne féljen!
És megfogta az asszonynak a kezét:
- Kicsoda maga?
Az asszony nem bírt megszólalni.
- Magyar?
Az asszony bólintott.
- Jöjjön - mondotta az aszab. - Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a másik nyílást, megszabadultunk. De ha itt is beomlik...
Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.
- Kicsoda kegyelmed? - kérdezte felocsúdva.
- Varsányi a nevem. Javát akarom.
Acélt és kovát vett elő az övéből, és kicsiholt.
A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta, és fújta.
A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.
- Fogja, húgom, ezt a gyertyát.
A bal oldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazította a köveket.
Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymás után gurultak, hol kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyílás támadt, hogy egy ember átbújhatott.
Elvette a gyertyát az asszonytól, és előrement. A tenyerét a gyertya elé tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig bírta követni.
Az út ott már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniük.
Varsányi egyszer visszafordult.
- Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?
- Attól - felelte Éva, mintha álomban beszélne.
- Kapunk hadat?
- Nem tudom.
- No, mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a törököt megelőzzük.
Az út már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A kövek azonban barnák voltak, és a nyirok harmatként csillogott a köveken.
- Már a várban vagyunk - mondotta Varsányi. - Alighanem a víztartónál fogunk kilyukadni.
Fehér vakolathalom zárta el az utat. Azon át erős mészszag szállt hozzájuk.
Varsányi káromkodott.
- Tyűh, azt a purgatóriumát ennek a keserves világnak!
- Mi az?
- Semmi, no. Majd én előremászok. Fogja ezt a gyertyát.
Ráhasalt a halomra. Átmászott. Éva benyújtotta a gyertyát.
Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát, és hümmögött. Majd Évának segített, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.
Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az In Paradisum deducant te angeli, s a magasból nappali világosság szűrődött alá.
Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval s körös-körül híg mésszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész. Oldalt, a koporsók mellett egy félig eldőlt, inges, bajuszos, sovány képű halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágította az arcát. A nyakán kötél lógott.
Varsányi bámulva nézett arra a halottra. Aztán visszatekintett.
Éva ott hevert mögötte a földön, ájultan.

Ezalatt a fiú is vezette a török hadat.
Eleinte dermedt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha kibukkannak a várba, kiáltani fog.
Ez a gondolat megerősítette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga előtt, hol mellette.
Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek vakolata arra vallott, hogy nem régen rakták.
- Bontsatok! - parancsolta az aga.
A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák vasa alatt. Csak az első két-három követ volt nehéz kibontaniuk, a többi már könnyebben mozdult az acélizmú kezek erejétől.
De mégis tovább dolgoztak egy óránál.
Mikor már embernyi nagy lett a nyílás, az aga átléptette Miklóst.
Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az volt különös, hogy az a hely inkább teremhez hasonlított, mint pincéhez. A falon is egy rongyos, nagy kép s alatta kerek kád. A képen két fejet lehetett látni. Az egyik szakállas, szomorú arc. A másik egy szintén szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött fénykör. Az ifjú feje alatt kifehérlik a fal a vászon rongyai közül.
- Fegyvert a kézbe! - szólt hátra halkan az aga. - Csendesen gyülekezzetek. Csend! Csend!... Amint az ajtót felszakítjuk, nem szabad ordítani! Ha senkit se látunk, összevárjuk a hátul jövőket! A zászlósok azonnal a falra szökelljenek.
És hogy erre igent jeleztek a körülötte állók, folytatta:
- A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem! Az ott álló őrség lefegyverzése az első; és a kapu kinyitása. Értettétek?
- Értettük - hangzott a katonák halk morgása feleletül.
Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy puskaporos kádat. Meghökkent.
A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.
De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.
Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az egymásra tolongó fegyveres sokaságon. Arca sápadt volt és átmagasztosult. Fölemelte az égő fáklyát, és belecsapta a puskaporba.


9

Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:
- Hé, emberek!
A kiáltásra elképedt arcok jelentek meg fenn a temetőüreg ajtajában. Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás, dísztelen sisakban, amely szíjjal volt az állához erősítve.
Varsányi újra felkiáltott:
- Én vagyok itt, Varsányi! Húzzatok fel!
A karjába emelte Évát, és koporsóról koporsóra lépkedett vele a kötelekig. A két kötelet összefogta, és beleült.
Az emberek felhúzták.
A sírüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő paraszt. Azok bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen, ahova Varsányi lebocsátotta.
- Hozzatok vizet - mondotta Varsányi a parasztoknak.
Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából. Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok, emberek repültek benne.
A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsüketült s a földre bukott.
A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.
Minutákig tartó halotti csend követte ezt a robbanást.
Halotti csend a várban és a váron kívül, a török táborban is.
Mindenki kábultan nézett maga elé.
Az ég szakadt-e le? Vagy a föld nyílott meg, hogy tűzokádó pokollá válva, ítéletnapi borzalmas lángözönbe borítsa a világot? - nem értette senki.
Török csel! - Ez volt az egyetlenegy gondolat a várban, mindenkiben.
A vár elveszett! - Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt szíveket kővé dermesztette.
Gergely a Sándor-bástya alján pokolszerrel telt bögréket kötözött. A robbanás szele nekitaszította őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve borították a falat.
Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt fekve lefelé szálló, kerengő ember és külön egy combtól egész emberláb.
Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is gondolataszakadt, süket arccal nézett az első percben maga elé.
A következő pillanatban azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket elszakított, megvadult paripák látszottak mindenfelé.
Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése s a vár felé hullámzó fegyveres ezerek.
- Végünk! - hangzott a várban mindenfelé.
Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át összevissza. Mindenki menekült, és senki se tudta, hova.
A levegőből sűrű, fekete hó hullongott. Oly sűrű, hogy tízlépésnyire nem lehetett benne látni. A pörnye volt az. Beszállingózta az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.
S eléktelenedett holttestek és vérző emberi tagok hevertek itt-ott a szétszórt köveken és gerendákon.
Dobó hajadonfővel, a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s a katonákat a falra parancsolta.
- Nem történt semmi! - kiáltozta jobbra-balra. - Csak huszonnégy tonna puskapor volt a sekrestyében!
A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapították a népet mindenfelé:
- Vissza mindenki a helyére! Csak huszonnégy tonna puskapor...
Mekcsey dühében egy eltört lándzsanyéllel botozta a kábult és engedetlen katonákat:
- Fegyvert fogj, a kutya Heródesedet! Falra!
S maga is leugrott a lóról. Öles kopját kapott a kezébe, s a fal tetejére rohant. - Utánam, fiúk! Utánam, aki ember!
A falra mászó törököket hosszú sortüzelés fogadta. A katonák a belső térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a kopja, a kard, a csákány.
A török szintén rendezetlenül egymást nyomta előre-hátra, s kint a falak körül éppakkora volt a zavarodás, mint bent a várban.
Legtöbben a robbanás helyére tolultak.
Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete pernyehullásban a tarka török had a templombástya felé.
- Itt maradj! - kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a templombástyára.
Útközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt ott, akik délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.
Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.
Áttaszította az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas parasztnak:
- Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!
S mikor fölértek, lezúdította a forró levest a létrákon sokadozó törökökre.

Varsányi, mikor felocsúdott, az asszonyt látta maga előtt a földön. A két pap azon ingesen-stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé, vélhetőleg az ágyúkhoz.
Varsányi fölemelte Évát a vállára, mint valami zsákot, és a palotába vitte. Gondolta: ha királyi követ, oda való.
S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.

Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda kárt okozott.
A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete, tátongó üredék volt. A várfal az éjjeli építéssel együtt ledőlt azon a helyen, s a két szárazmalomnak, amelyik ott dolgozott, csak a düledéke volt meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha állt. Azok vérükben döglötten hevertek.
A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Báthory György küldött harminc drabanttal Erdőd várából.
S a közelben álló katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horváth Gergely nevű vitéznek vállban szakította le a karját a robbanás valami köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.
A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképpen észhez, mikor látták, hogy a török nem bírt a várba felhatolni.
- Az Isten velünk van! - kiáltotta Dobó a haját hátrasimítva és az égre pillantva. - Bízzatok, vitézek, az Istenben!
Az ostromot voltaképpen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.
Amint az első létrán végigömlött a forró, paprikás lé, az embereket mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerteugrott. Ki a kezéhez kapott, ki a nyakához, ki az arcához. A fejüket pajzzsal takarva kotródtak el a falak alól.
A várbeliek könnyebben lélegzettek.
Dobó a molnárokat és ácsokat hívatta.
- Szedjétek össze hamar a malom részeit. A kettőből csináljatok egy portörő külyüs malmot. Ami hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják!
S körülpillantott.
- Hol a számtartó?
Egy kormos, fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára szállt kormot fújva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.
Az öreg Sukán volt.
- Sukán bácsi - mondotta Dobó -, adjon ki a pincéből salétromot, ként és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.
Csak akkor gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is, mint a kéményseprő.

A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.
Amint Dobót meglátta, fölkelt.
- Te vagy, Varsányi?
- Én vagyok, uram.
- Mi hírt hoztál?
- Királyi követet hoztam, uram, a várba. Asszonyféle.
Dobó szinte rohanva ment le Baloghnéhoz.
- Hol a követ? - kérdezte.
Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel - a fia sisakját.
- Követ? - kérdezte bámulva. - Csak egy asszony jött.
- Hát az az asszony?
Baloghné benyitott a szomszéd szobába, s megint bevonta az ajtót.
- Alszik - mondotta -, ne háborgassuk. Igen el van csigázódva, szegény.
Dobó benyitott.
Éva az ágyban feküdt, fehér, tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint halványan, szétomló hajával környezetten félig be volt süppedve a párnába.
Dobó elámulva nézte azt az aluva is szenvedő, halottszín női arcot. Nem ismerte.
Visszavonult.
- Valamit levelet nem hozott?
- Nem.
- Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?
Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.
- Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük. Attól tart, hogy kegyelmed nem szívesen látja.
- Kérem a nőnek a ruháit!
Baloghné egy sáros, meszes, török katonai ruhát emelt be a folyosóról. A kis szattyáncsizmák kénszínsárgák, rajtuk sarkantyú. Az övben ötven és egynéhány magyar arany, egy kardnak a hüvelye és két törött jatagán.
- Tapogassa össze a zsebeket.
Az egyik zsebben papiros zörgött.
- Ez az - mondotta Dobó.
S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.
A vár rajza volt az.
Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy zsebkendő meg egy pár összegyűrt kesztyű. A ruha varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.
Semmi.
- Nincs-e nála az ágyban?
- Nincs - felelte Baloghné. - Én adtam szegénykének inget is. Ó, hogy össze volt törve... Régen nem alhatott. A föld alatt jött be, a Halottak útján át.
Dobó behívta Varsányit.
- Azt mondtad: követ.
- Úgy értettem.
- Hát nem mondta tisztán?
- Nem beszéltünk mink, uram. Az alagúton jöttünk be csaknem futvást.
- Micsoda alagúton?
- A temetőn át.
- Hát ott is van alagút?
- Már nincs, uram.
- A töröknek van-e élelme?
- Jön néha tíz-húsz szekér liszt meg egy-egy nyáj birka. Isten tudja, hol szerzik! A rizsük régen elfogyott.
- Eszerint nem éheznek még?
- Eddig nemigen.
- Mit tudsz még a táborból?
- Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.
- A várba?
- Bizonyosan, mert a lagundzsik dolgoznak.
- Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hírt kellett volna hoznod.
- Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették, s nem volt janicsárruhám. Gyanút keltett volna, ha át akarok rajtuk jönni.
- Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál, és jelentsd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a palota körül fogsz tartózkodni.
Az írás még a kezében volt.
Hívatta Mekcseyt.
- Fogd ezt a rajzot - mondotta neki. - A föld alatti utak vannak rajta. Nem is tudtam, hogy ilyen rajz is van a világon. Szólítsd azonnal a kőmíveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan. Legelőször is a temetőgödörnél kell befalazni azt az alsó utat.
Még a két apródnak osztott egynéhány megbízást, azután fürdeni ment. S ahogy fürdés után újra öltözködött s a lábszárvasat kapcsolta, végigdőlt utána a medvebőrös lócán.
Így aludt mindig, ahol elnyomta az álom a napnak és éjnek egy-egy órájában. A várbeli katonák azt tartották róla, hogy sohasem alszik.


10

Dobó csak este beszélhetett Évával.
Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyű otthonkába volt öltözködve. Bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amelyek az első kicsapáskor jutottak az ura kezébe zsákmányképpen.
Azokat a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát beakasztották a palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.
Dobó a vacsoránál beszélt vele.
- Kicsoda kegyed? - ez volt az első szava hozzá.
Mert azt mindjárt látta, hogy úrinő.
Balázs apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent forgolódott a szobában. A birkapecsenye mellé akkor tett vörösbort. A két viaszgyertya mellé még egyet gyújtott.
- Nem tudom, megmondhatom-e másképpen, mint négyszemközött - felelte Éva. - Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.
Az apród Dobó intésére távozott.
Baloghné is kiment.
Éva megszólalt:
- Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.
Dobónak kiesett a kés a kezéből.
Éva aggódó szemmel folytatta:
- Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó, ha asszony van jelen. De higgye meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem fogom.
- Tessék leülni - felelte Dobó. - Engedelmet kérek, hogy evés közben fogadom. Tessék velem tartani.
De ezek csak hideg szavak voltak.
- Köszönöm - felelte Éva.
S bágyadtan leült.
Hallgattak néhány percet. Aztán Dobó szólalt meg:
- Gergely tudja, hogy itt van?
- Nem. S bizonyára jó is, hogy nem tudja.
- Hát, húgomasszony - szólt Dobó erre már nyájas tekintettel -, jól tette kegyelmed, hogy elhallgatta a nevét. Gergelynek nem szabad tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött kegyelmed ide?
Éva szeme könnybe lábadt.
- A gyermekemet...
- Hát csakugyan elrabolták?
- El.
- És a gyűrű?
- Itt van - felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.
Dobó pillantást vetett a gyűrűre. Ivott egy korty bort, s fölkelt.
- Mivel biztosít kegyelmed arról, hogy Gergellyel nem beszél?
- Minden parancsának engedelmeskedem, főkapitány uram. Tudom, hogy...
- Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergellyel beszélnie?
- Gondolom.
- Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vár védelmétől egy percre se. Kit ismer még itt kegyed?
- Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt. Apám is itt van, Bálint bácsi is, a papunk.
- Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kívül. Ígérje meg ezt becsületszavára!
- Ígérem.
- Esküdjön meg!
- Esküszöm!
- Én viszont ígérem, hogy a gyermeke előkerítésére mindent megteszek. Adja ide a talizmánt.
Éva odanyújtotta.
Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt kesztyűt húzott volna, odanyújtotta a kezét az asszonynak.
- Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet másképpen. Tekintse a feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.
- Még egy szót - mondotta Éva. - Baloghné asszonynak mit mondjak: ki vagyok?
- Mondjon, amit akar, csak Gergely meg ne tudja.
- Nem fogja megtudni.
Dobó köszönt, kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.

Estefelé erős szél kerekedett. Kifújta a kormot, pörnyét a várból.
Dobó a robbanás omladékaira szólította a kőmíveseket és parasztokat.
- Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket! Úgy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takartak legyetek.
Fölment a Baba ágyúhoz, leült az ágyúra, s ónnal egy szelet papirosra írt:
Hallod-e, Dervis bég! A Bornemissza gyerekét mihelyt megtalálod, tudasd kék-vörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett, a vártól északra áll. Gyűrűd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehér zászlós küldött hozhatja. Nemcsak a gyűrűt adom ki érte, hanem egy nálunk rab török gyermeket is.

Mekcseyt szólította.
Eltakarta az írást a kezével, s azt mondta neki:
- Írd alá, kérlek, a nevedet.
Mekcsey szó nélkül aláírta.
Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.
Dobó elhajolt az ágyútól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe, a Mekcsey neve mellé.
Mekcsey rányomta a gyűrűjét a pecsétre, aztán anélkül, hogy kérdezte volna kinek?, minek? - dolgára sietett.
Dobó összehajtogatta a levelet, s kívül a török gyűrűvel pecsételte le.
A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.
S hívatta Varsányit.
- Varsányi barátom - mondotta nyájasan. - Most tudom már én, hogy miért nem jössz te a várba. Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk. Ismered-e Dervis béget?
- Mint a csizmám szárát - felelte vígan Varsányi.
- Hát ihol ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába vagy a ruhájába vagy az ivópoharába, szóval ahogyan lehet, úgy juttatod hozzá.
- Meglesz, uram.
- Azután elmégy Szarvaskőbe, s megvárod Vas Miklóst. Most már jönnie kell.
- S hogy jutunk be a várba?
- A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Tapogasd ki. Azt rántsátok meg. A csengetésre lepillantanak, bebocsátanak.
Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.
A Sándor-bástyán szaporán duhogott a golyó. Dobó látta, hogy zavarodás van ott. A katonák rendetlenül ugrálnak el onnan.
A török valahogy tudomást szerzett arról, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint csaton a pecek.) Két magas létra a hegyen: fordított V betű. Egy török felfut reá. Látja, hogy a kiskapun ki- és bejárnak a vitézek. Nosza ágyút vontatnak a hegyre, s erősen golyózzák a kaput.
Alig egy óra alatt rakásra sebesült a magyar a kapu táján, s vagy öten el is dőlnek.
- Deszkát fel! - kiáltott Dobó. - A palánkot emeljétek magasabbra!
De hiába emelték a takarót oda. A török ágyúk már úgy feküdtek, hogy rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.
- Ez egy mázsa puskaporomba kerül! - morgott Dobó. - És éppen most!
Gergely futva jött a szeglettoronyból.
- Kapitány uram - mondotta -, így nem maradhat a kapu! A legjobb katonáimat ellövik!
- Teszünk róla - felelte Dobó.
S halkan folytatta:
- Várni kell, míg a porcsinálást megkezdik.
A golyó hull a kapura, mint a záporeső.
- Engedje meg, hogy a falat kitörjük vagy alul megássuk.
- Neked nem kell külön engedelmet kérned, Gergely. Cselekedd!
Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a katonáit.
A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy, hogy söpörni lehetett a golyót a kapu alján.

Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.
A hold valamennyire világított nekik. A várból ki-kilőttek rájuk.
- Ne lőjetek! - mondotta Dobó.
Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás hangja egyre erősödött.
Szaporodtak.
Dobó a négy romláshoz rendelte valamennyi puskás katonáját. Egy sor fekvő fölött egy sor térdelő. A térdelők fölött egy sor előrehajló.
A lámpások elsötétedtek.
A török mindegyre több és födetlenebb. Apró kézilámpások világítanak neki a munkában.
Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt, Dobó tüzet kiált.
Ordítás és megzavarodás követte a lövést. A futó és elnyargaló csoportok bizonyították, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány tüfenkcsi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak a fal tövében folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.


11

A malom éjjel-nappal duhogott. A friss puskapor feketén pergett a teknőbe. A várbeliek bizalma visszatért.
A török új sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál három zarbuzán dördült meg. Az északnyugati torony volt az új cél. Onnan ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a többi vároldaltól.
A nagy, fekete ágyúgolyók sasokként szállottak a toronyra.
A lövés irányában állt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal a várfalnak támaszkodik valamennyi. Azokra hullt a faltörő golyók közül, amelyik nem kapott elég puskaport.
A várnagyi palota nyugati oldala kezdett szakadozni. Baloghné rémülten esett be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.
A kapitány az ágy mellett ült. Vasban, ahogy künn szokott járni. Csak éppen hogy a sisak nem volt a fején. A két kezét a szék két karján pihentetve aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött elbarnult olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát Máriának nyújtja. A bástyává átalakított templomból tették be oda, s már oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.
Dobó ott szokott aludni.
Csak virradat felé tért azon a napon haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot várt talán, hogy nem vetkezett le.
Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók úgy rázták a házat, hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négyujjnyi széles repedés. Ki lehetett rajta látni a palánkra.
- Kapitány úr! - rikoltotta Baloghné.
A vakolat egy újabb lövéstől a fejére hullt.
Odaugrott a kapitányhoz, és megrázta.
- No, mi az? - rezzent fel Dobó.
- A palotát lövik! Keljen fel, az Isten szerelmére!
Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölkelt.
- Az ágyamat tessék levitetni - szólott - valamelyik alsó szobába, amelyik közel van az ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.
Ez a mindjárt visszajövök olyan soha nem teljesített mondása volt Dobónak, hogy Baloghné még abban a veszedelemben is elmosolyodott.
- Legalább azt várja meg, míg egy kis borlevest főzök.
- Az jó lesz. Köszönöm - felelte Dobó, a vakolatport verve a hajáról. - A gyomrom alélt. Néhány szem szegfűszeget is kérek bele.
- Hova küldjem?
- Majd beugrok érte.
- Dehogy ugrik, kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.
Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol az egyik, hol a másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult, és megindult, hogy a várat bejárja.
A katonák egy része öltözetlenül tolongott ki a városi oldalon álló apró kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon vagy a hónuk alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a jégeső.
- Menjetek a monostorba - mondotta Dobó. - Azt nem lövik.
Egy másik csoporttal Mekcsey siet át a piacon. Ásó, kapa és csákány van a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tart a kezében.
Hogy Dobót meglátja, fölemeli a puskáját, s feléje int. Dobó odaszökteti a paripáját.
- A Királyszék felől árkot ásnak - jelentette Mekcsey. - Azok ellen megyünk.
- Jó - felelte Dobó. - Hát csak vezesd munkára őket. Ássanak. Azután azonnal keress meg.
A Bolyky-bástyára ment. Annak az alján, az istállók mellett öt ember ült. A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorúkat kötöttek. Mellettük üstökben főtt a szurok.
A bástyán Gergelyt látja, amint a dob fölé hajol. Nézi a borsót. Hogy Dobót meglátja, fölkel:
- A törökök aknába fogtak. Ma már megneszeltünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.
- Tudom - felelte Dobó.
- A dobok mind meglágyultak, használhatatlanok, de a víz rezgése elárulja őket.
Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyílásán kinézett.
A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt akindzsit akkor vittek el a dervisek két kopján a rőzse közül.
Az még az éjjeli lövésben esett el.
Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és deszkasövény. A török is takarta magát.
- Valami készül megint - mondotta Dobó. - A jaszaulok és janicsárok nem mutatkoznak semerre se.
Mekcsey akkor ért föl a bástyára.
- Ásnak - jelentette röviden.
Az arcán látszott, hogy azon az éjjel semmit sem aludt. Vörös szemű volt, színtelen és kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmíveseknél segített a gerendák emelgetésében.
- Kapitánytársam - mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó -, már megint magad akartál az aknába szállni! Azonnal aludni menj!
A lépcsőn akkor hágott fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben.
Mekcsey köszönt és leindult.
Dobó szelídre változott hangon szólt utána:
- Pista!
Mekcsey megfordult.
- Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg, kedves öcsém.


12

A következő éjjelen megtudták, hogy mit műveltek aznap a janicsárok.
Hát biz ők olyanforma alkotmányokat szerzettek, mint amilyenek alatt a papok viszik a szentséget a körmeneteken. Csakhogy a mennyezet teteje erős deszka, a négy rúdja meg négy kopja.
Ilyen mozgó tetők alatt hordták aznaptól éjjelenként a földet meg a rőzsét.
Magyarul ezt az alkotmányt tárgy-nak nevezték akkoriban.
A főtisztek délután kialudták a fáradtságukat. Többnyire délután aludtak, mert az ostromtól csak reggel lehetett tartani, s délelőtt a török aznapi szándéka már kitudódott. Éjjel megint talpon voltak, s olyankor a legénység fele tért nyugodni. Dobó úgy egyezett meg Mekcseyvel, hogy nem osztanak rendes időt az alvásra, hanem amint az egyik kipihente magát, a másik azonnal pihenni tér.
Bizony nem aludt az egyik se, csak itt-ott a bástyazugban, földhányáson ha aludtak ültön egy-egy órát, néha délután kettőt is.
Hej, ette a méreg a puskásokat, hogy a törököt a tárgyak sokasága takarja. Ami ép deszka maradt a városi házakban, udvarokon, azt a török mind összeszedte. Látta, hogy másképpen nem boldogul, csak ha maga is falat emel.
A Sándor-bástyán már annyira felmagasították a töltést, hogy a romlásig ért, vagyis a várbeli falnak ágyúgolyóktól lerombolt szakadékának az aljáig.
A tárgyak fedték a törököt, a rőzsék fedték a feltoló fejét. A romlás körül mindig húsz puskásunk őrködött meg egy-egy töltött mozsár. A falon is odavigyázó fegyverek. De hát hiába: a homály is takarójuk volt az éjjeli munkában a törököknek.
Gergely maga is ott őrködött legjobban, a romlás mellett.
Egyszer csak valami húsz török törekedik elő. Mindenik fején venyigecsomó.
Gergely leszól a falról:
- Gasparics!
- Tessék - hangzik egy férfihang.
- Nem viszket a markotok?
- Dehogynem, az áldóját! Hadd üssünk ki rájuk, hadnagy uram!
- Üssetek ki, a pogány teremtésit! Csak arra vigyázzatok, hogy amint szúrtatok, azonnal ugorjatok vissza.
- Értem, hadnagy uram.
A romláson dolgoztak a kőmívesek, de még akkora volt ott a rés, hogy akár egy szekér is bemehetett volna rajta.
Gergely szavára kiugrik Gasparics, mellbe szúr egy jatagánokkal körülfegyveres törököt. S visszaugrik.
A török összeesik. A többi hord tovább.
Gasparics hőstettét látva, három ember ugrik ki a résen. Lándzsával leterítenek ugyanannyi törököt. Megint ugranak vissza.
A török káromkodik, pillanatra megzavarodik. De alulról tolong fel a többi.
A résen most már tíz ember surran ki. Ki karddal, ki lándzsával. Szúrják, vágják a rőzsehordókat. Aztán visszafordulnak, és beugrálnak a résen egymás után.
A török elhányja a rőzsét, harmincan is neki a három hátul maradtnak.
Gergely lövet a falról. A török egyik a másikra bukfencezik, hanem egy Kálmán nevű tizedes nagy lándzsaszúrást hoz vissza a mellében.
- Lőjetek tik is! - kiált le Gergely.
A többi törökre már az alsó nyílásból villámlik a halál.
Ennél a villanásnál látszik, hogy körülbelül negyven török hever véresen a rés előtt. A többi török új csoportba pattan, és lándzsával, karddal rohan a résnek.
- Lőj! - kiáltja Gergely a falon fent állóknak.
Akkor érkezik oda Dobó.
A rés előtt ott fekszik hanyatt a vérében Kálmán. A résen beszúr egy janicsár, s hogy senkit sem talál, egy kurjantással beugrik.
Dobó épp a rés mellett áll. Úgy üti orrba meztelen ököllel, hogy a vér szétpreckel belőle. Ugyanabban a pillanatban Gasparics lándzsát vet beléje.
A többi török nem meri követni. Hátat fordítanak, és széjjelugrálnak a rőzsehányásban.
- Dobjátok ki a kutyát! - mondja Dobó a kőmíveseknek.
S fölmegy a falra.
- Az aknázást abbahagyta a török - mondja Gergelynek.
- Gondoltam - feleli Gergely.
- Van valami mondanivalód?
- Tessék megnézni a bögréinket.
A bástyaoldalon függő olajlámpásnál öt legény dolgozott s köztük a cigány is.
Egynéhány száz cserépbögre hevert ott. Azokat töltögették.
Az egyik puskaport tett bele egy marokkal. A másik rongyot és követ gyömöszölt rá. A harmadik ismét egy marok puskaport tett a bögrébe. A negyedik egy halom arasznyira vagdalt, rozsdás puskacsődarab mellett ült, s azokat töltötte puskaporral. Kétfelől fával verte be. Az ötödik dróttal szorította a két dugót a csőhöz. A cigány besározta.
- Már háromszáz bögrénk van készen - jelentette Gergely.
- Tegyetek közéje ként is - mondotta Dobó. - Jó nagy darabokat.
- Az bizony jó lesz - felelte Gergely.
Balázs apród futott a kénért.
Dobó kis ideig elégedett arccal nézte ezt a mesterkedést, aztán körülpillantott.
- Itt van Gasparics?
- Itt vagyok - felelte a legény alulról.
- Gyere fel.
A legény felugrott, és összecsapta Dobó előtt a bokáját.
- Te voltál az első, aki a résen kiugrottál?
- Én, kapitány uram.
- Mától fogva tizedes vagy!

Hogy a tárgyak jó védelmet nyújtottak az első éjjelen, látják ám másnap a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás túródzik a vár délnyugati faláig, vagyis a mostani kapujáig.
A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz hordja és rakja az üres hordót.
A török feltörte a városbeli pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s hordta a hordót és taposókádakat a vár alá.
Hát bizony azon az oldalon nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó, s fordul fenékkel talpra valamennyi.
Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Túlfelől lépcsőzetes.
A várból napestig puskáznak rájuk, de a hordó is védi őket. Dolgoznak serényen.
S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.
A puskások java része odakerül most arra az oldalra. A mozsarak is ott guggolnak a falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.
- Bolond török - mondja Fügedy.
De nem bolond az. Lám, kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár nagy, széles tárgy. Nyolc kopja tartja. Húsz-harminc török is elfér egy-egy tárgy alatt.
- Tüzet és vizet! - rendelkezik Dobó. - Hozzatok szalmát, vasmacskát, horgot és csáklyát, sokat!
Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az árokban fáklyákat gyújtanak a törökök.
A Babek-bástyát is lőtték tegnap, és ott zsákokba kötött föld volt a lépcsőjük.
Dobó ott is megfordult. Gergelyt készen találta mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tűz égett. A tűz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszorúk rakásokba rendezve feketéllettek a tűz körül. A török ott is nagy tárgyak alá húzódva indult a vár ellen.
Mekcsey az Ókapunál tömetett.
Onnan is vártak ostromot.
A veszedelem fenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, s Balázs apród kíséretében odanyargalt.
Hát már akkor égett a palánk.
A török ezúttal nem ordítozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott a várbeliekre.
Felülről nem lehetett lőni őket. Az égő palánk aljából lőttek vissza, s lyukakat vágtak csákánnyal a kő között, hogy azokon a réseken is lőhessenek a tárgyak alá.
- Szalmát rájuk! - harsogta Dobó.
Egyfelől a víz locsogott a fent égő palánkra, másfelől olajba és faggyúba mártott, tüzes szalmakoszorúk repültek a tárgyak fölé.
Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölfordították vagy ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak engedték a sorsára. A török csakhamar eldobta, és ordítva menekült a tűzesőből.
A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.
- Szalmát, csak szalmát! - kiáltotta Dobó.
Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült újra alá a tárgyak födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok rohantak le a golyózáporból.
De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török ágyúk a palánk szaggatásába fogtak.
Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánkcölöpök közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniük. A palánk megingott, és negyven öl hosszan ropogva-recsegve hajolt kifelé.
Még egy cölöprántás, és leszakad az egész.
- Csáklyát elő! - kiáltotta Fügedy. - És láncokat!
Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.
Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.
Dobó már akkor a Bolyky-toronynál járt, ahol a szurok, puskapor és égett faggyú egybekeveredett büdösségében Gergely fogadta az ostromot.
Az a derékban romlott szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár is egy torony miatt esett el, azt tartották a szerencse sarkának, habár az első ostromban nem is sikerült az erejüket megvetniük benne.
Ott, hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, felülről nem lehetett ártani rajtuk.
A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt rájuk az égő szurkos és faggyús koszorú, mégiscsak sikerült végre feltolakodniuk a toronyba.
- Allahu akbár! Üsd, vágd!
S a Királyszéke oldalán ezernyi ezer fegyveres török rohant a vár felé.
A torony alján a falon csáklyák és kopják nyulakodtak alá. Taszigálták, kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.
De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenkcsik puskáztak. Lándzsák és gránátok és nyilak röpültek alulról a védőkre.
Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik, harmadik a nyomában.
Míg azt a hármat leagyalták buzogánnyal, a többi a hátukon előnyomakodott.
Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva lőtte a bástyán küzdő katonákat.
- Allah! Allah! - üvöltötte alant ezer torok.
- A diadal közel van! - ordították a jaszaulok.
Dobó fejéről leesett a sisak. Hajadonfővel rohant az ágyúkhoz.
A torony belsejében álló magyar katonák még csak nem is árthattak a föléjük tolakodott janicsárságnak, mert a torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni a rajtuk álló janicsárok miatt.
- Gyertek ki! - rikoltott Gergely, amint meglátta, hogy Dobó az ágyúkat forgatja.
S a janicsárok puskáival mit se törődve, maga is csáklyát ragadott. Beleakasztotta az egyik tárgytartó kopjába, s elrántotta azt.
A bástyán álló katonák is megdöbbenve látták a torony elfoglalását. Mind a tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat elborították tűzzel.
Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé fordíttatta a két ágyút, és a töltésen sokadozó janicsárok közé lövetett.
A janicsárféle katona nemigen tart az ágyútól. Két ágyúnak a két magva nem sokat árt. A dörgést meg megszokták. Csakhogy a Dobó ágyúi apró maggal vannak töltve. Közelről tízével-húszával dől tőle a török.
A janicsárok irtózva hátráltak.
- Tüzet rájuk! Tüzet! - hangzott fent is a Gergely szava.
S a toronytetőn rekedt janicsárokra repült a szurokkoszorú. A török ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újratölteni. A tűz és láng egyre több. Ordítva vetik alá magukat a toronyból. S még jól járt az, aki kívül esett. Az egy roppanással kitörte a nyakát. Aki a várba ugrott, az se táncolt soká, mert úgy agyonverték, hogy csontja se maradt épen.
A török azon az estén és éjjelen a földbástyánál folytatta a harcot.
A földbástya a város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár fala nem földre épült a hegyen. Fal falon áll le húszölnyi mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből építették volna a várat, s a következő kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.
Dobó csakhamar ráeszűdött, hogy a törökök éjjeli ostromlármája csak arra való, hogy elvonja a figyelmet a fatöltéstől.
Odarendelt a földbástyára egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a rendes számban a vártákon.
A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem mutatkozott. Előre látható volt, hogy éjjel folytatja a fahordást.
Most azt találták ki, hogy rőzse helyett vastag fát hordanak. Amennyi teve, ló, ökör, bivaly és öszvér van a tárborban, az alkonyatra mind hasábfával és dorongfával megrakodottan tér vissza a falak alá.
A falakkal szemben ásott földsáncokból először csak találomra dobálták ki a fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta már őket, rendezésbe fogtak.
Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra. Az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett csupa zuhogást és kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.
A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősítették össze.
A Gergely bástyája előtt készült pedig az a nagy fabástya, s alig három öl távolságra a teteje.
A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen, s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba is.
Az árok szemlátomást temetődött be, és nőtt a fahegy a kőfal mellett.
És egyre közelebb a várfalhoz!
Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.
Ott találta Dobót.
A kapitány a szokott, térdig érő mentében állott. A fején könnyű, fekete acélsisak.
- Uram - mondotta Gergely -, kérem azokat a zsindelyrakásokat, amiket a tetőkről leverettünk.
- Hordathatod.
- Aztán kérek faggyút, szurkot és olajat.
- Amennyi kell, rendeld. Sok faggyú nincs.
- Hát ami van. Ha faggyú nincs, szalonnát kérek, sokat.
- Szalonnát?
- Húsz-harminc oldalt. Amennyit csak lehet.
Dobó hátraszólt Kristófnak:
- Eredj, költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyút és negyven oldal szalonnát. Hozzák azonnal ide!
És csak azután kérdezte, hogy: minek?
Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra a fát, ő meg szalonnát, faggyút meg zsindelyt hányatott a hasábfa és a rőzse közé.
A török nem ügyelt rá. A várból mindig dobáltak rájuk. Kő, csont, repedt fazék, döglött macska s miefféle repült közéjük minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok a sok minden között fel se ötlöttek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte, mire való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.
Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát, és időnkint odadobatta a fa közé. S hullt közben az olajfestékes zsindely, a faggyú, a szalma. Időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.
A bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva. A belsejükben puskapor volt meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban kén.
Dobó levizsgálódott.
- Mikorra elkészülnek - mondotta -, reggel lesz. Kristóf, nézd meg Mekcseyt, ébren van-e. Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszek. Ha nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be. Megmondod, hogy mihelyt ostromra való mozgolódást látnak, a szeglettoronyhoz jöjjenek jelenteni. Te nem fekszel le, Gergely?
- Ma nem - felelte Gergely. - Megvárom a reggelt.
- És Zoltay?
- Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.
- Amint a fabástya fölépült, költess fel!
Fölment a szeglettoronyba, s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.
Apródi kötelesség volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.

folytatás