Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

AZ EZEREGYÉJSZAK MEG A RIPSZKANAPÉ

Az ingyenjegyet Konstatinápolytól Budapestig ismét Eötvös jóvoltából kapta meg Vámbéry. 1864. Május 29-én kötött ki hajója a Lánchíd pesti hídfőjénél. Oldalán a rengeteg látnivalótól szinte elkábult Iszhakkal, tüstént a szemben levő Európa-szállóba sietett. Örömének első fellobanásában észre sem vette, hogy nem várja idehaza senki. Láthatóan a kutya sem törődött megérkezésével. Csak a hotelszobában döbbent rá magányára: szorongása akkora erővel fogta el, hogy rögtön hírt küldött Eötvösnek, akiben ezúttal sem csalatkozott, mert legalább ez az egy jó ismerős mentől előbb látni kívánt a hazaérkezettet.
A világraszóló utazás akkoriban nem érdekelt senki mást Pesten. Közép-Ázsia messze volt, Ausztria közel. A magyar értelmiség előtt minden egyebet árnyékba borított az a kérdés, hogy sikerül-e az országnak kiegyezést találnia a császári hatalommal, s visszanyernie önállóságának régi látszatát.
Ami pedig Vámbéry akadámiai megbízásást illeti, távollétében nagyot fordult a világ. Csakhogy ő ezt nem foghatta fel nyomban. Három évvel azelőtt, amikor hazáját elhagyta, a filozófusok között még a török-magyar nyelv testvériségének eszméje uralkodott, ám 1861-től 1864 nyaráig Hunfalvy Pál és a német földről Magyarországra áttelepedett Budenz József nyelvész búvárkodásai, továbbá Reguly Antal hátrahagyott gyűjtéseinek részleges feltárása s kiadása szinte vitán felül állóvá tették nyelvünk finnugor eredetét, szoros rokonságát a vogul meg az osztyák nyelvvel. A szaktudósok közül a felfedezés nagy hevületében kit érdekeltek jelenleg a törökök, Vámbéry dédelgetett csagatájai? S ha legalább értékes keleti kéziratokat hozott volna magával, agogy elindulásakor jgérte. De a várakozáshoz képest nem lapult elég a tarsolyában. Más egyéb sem igen akadt abban, mert pénz dolgában ismét rosszul állt. Igaz, hogy a teheráni angolok elhalmozták londoni előkelőségekhez szóló ajánlólevelekkel, így hát leginkább ezt a csomagot nevezhette tőkéjének. Eötvös szintén rábeszélte, hogy induljon mihamarabb Angliába, mert a tervezett útleírásra ott kaphat a legkönnyebben kiadót. A Keletről hozott kéziratokat zálogul visszatartva, néhány száz forintnyi előleggel Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke ugyancsak hozzájárult – barátjának, Eötvös Józsefnek kérésére – Vámbéry londoni útjához.
Így esett, hogy közép-ázsiai, páratlanul vakmerő utazását követően alig egy hónappal már megint nekivágott a világnak. Az itthon tapasztalt közömbösség okozta mély levertségéből rögtön felocsúdott, amint elhagyta a magyar határt. Már a bécsi lapokban értesült arról, hogy kalandos felfedező útjának híre kelt egész Európában. A Rajna partján: Kölnben interjút csináltak vele, s attól a perctől kezdve, hogy Dover sokszor megénekelt fehér sziklái alatt partra tette a lábát Angliában, szinte diadalmenetben jutott el Londonig. Az angol főváros társasági idényének szenzációja azon a nyáron meg őszön a magyar Vámbéry Ármin volt. Egyszerűen nem akadt olyan ajtó, amely ne tárult volna ki előtte sarkig.
Kolduló dervisből hetek alatt vedlett át egzotikus világfivá, kastélyok és klubok szíveseb várt s megcsodált vendégévé. Egyenrangú félként beszélgetett vele Sir Henry Rawlinson, Ázsia legjobb ismerője, a babilóniai és óperzsa rovásjrások megfejtője, Asszjria történetének tudós kutatója. A nemzetközileg is roppant nagy tekintélyű angol Királyi Földrajzi Társaság elnöke, Sir Roderick Murchison örült, hogy a legtágasabb előadótermet bocsáthatja az utazásról beszámoló Vámbéry rendelkezésére. És ez a terem úgy megtelt, hogy még a karzati erkélyek balusztrádjain is lovaglóülésben szorongtak az izgatott hallgatók.
Vámbéry útirajzait John Murray kötötte le, akit a "kiadók fejedelmének" tartottak. Megállapodásuk alkalmával Murray így szólt új szerzőjéhez:
– Folyószámlám terhére tetszése szerint utalhat magának pénzt.
A frissen szerzett jóakarók azonban siettek megmagyarázni a tapasztalatlan idegennek, hogy ezt a nagyúri kiadói gesztust nem szabad korlátlanul készpénznek venni, és Murray udvariasságával nem lesz illendő visszaélnie. De anyagi gondjai mégsem voltak Vámbérynak, hiszen csak júniu legvégén érkezett Angliába, és a "Közép-ázsiai utazások" cjmű könyve már szeptemberben megjelent Londonban. Fél év múltán ezt az elsőt követték a német és a magyar kiadások. A könyvnek igen nagy közönségsikere volt.
A legendás Kelet szürke szegénységével, kisemmizett népeinek nyomorúságával, zsarnokainak rettegett önkényével Vámbéry épp elég közelről megismerkedhetett, s most egyszeriben a brit szigeteken talált rá az Ezeregyéjszaka káprázatos mesevilágára. Mert néki az volt…
A legerősebben talán akkor fogta el ez az érzés, amikor Amumale hercegnek Richmond mellett levő kastélyában töltötte a hagyományos hétvéget. Lord Clarendon külügyminiszter és néhány más magas rangú előkelőség élvezte vele együtt a ház vendégszeretetét. Pompás vacsora után a társaság férfitagjai a kényelmes dohányzóba mentek át konyakozni, szivarozni, adomázni. Éjféltájt onnan vonult vissza ki-ki a maga hálószobájába egy-egy lakáj kíséretével. Vámbéry részben befelé kuncogva, részben mégis megilletődve sántikált a két hatalmas, több ágú gyertyatartóval világító lakáj nyomában. Ez nem is hálószoba, hanem "ágyasház" – gondolta, amint a rizsporos parókájú, vérvörös selyem térdnadrágba bújtatott inas kitárta előtte az ajtót. Mikor udvarias határozottsággal elhárította annak ajánlkozását, hogy segítségére lesz a vetkőzésnél (ugyan miért szorulna egy felnőtt ember ebben segítségre? - ütődött meg magában), s a "végre egyedül!" érzésével visszahajtogatta a takarót meg a brokáthutatú pehelypaplant az óriási ágyon, eszébe jutott a Három Dob utca és cingár hálópajtása, a szegény szabólegény.
Sok minden szorító nyűg volt Angliában, és sok minden eladdig álomban sem elgondolható szabadság. És jóindulat. Vámbéry látta, hogyan fogadták Livingstone-t, a nagy Afrika-kutatót, aki az idő tájt tért másodízben haza a fekete kontinensről. Összehasonlította ezzel a maga érkezését Pestre és nagy elhagyatottságát. Livingstone-nal barátságba is keveredett: jól ,megértették egymást, mert mindketten ugyanolyan vonakodással viselték el Ázsia pusztáinak vagy Afrika őserdeienek szabad életmódja után az angol szokások és illemszabályok zsarnoki megkötöttségeit.
Vámbéryt meglepte, hogy legújabb jó ismerősét, a huszonhárom éves Edward walesi herceget közös klubjukban a többi tagtárs szemrebbenés nélkül hagyja egymagában üldögélni szódája és whiskije mellett, miközben a legtöbben úgy tesznek, mintha észre sem vennék jelenlétét. Ugyanakkor azonban ezek a gátlásosan szenvtelen úriemberek felháborodnak azon, ha valaki London kavargó utcai sokadalmában az omnibusz tetején utazik, mert ez "shocking" – vagyis megbotránkoztató. Látszólag mindenki azt teheti, amit akar, de annyit már mégsem akarhat, hogy felmászik a nehéz lovak vontatta piros omnibuszok emeletes részébe, hiszen ezzel kirekeszti magát a "jó társaságból"!
Mindenre és sok száz más, láthatatlan szabályra Anglia teheráni követe, a szabadságát otthon töltő Sir Justin Sheil meg a felesége oktatta ki a tájékozatlan magyar fiatalembert, a szalonok újdonsült arszlánját. A ruha színe és szabása a váltakozó napszakokban élete vágóan fontos volt, valamint az is, hogy melyik boltból valók a kalapjai, az esernyője meg a sétapácái. A világon mindennék fontosabb azonban, hogy melyik klubnak a tagja! Nos, ezzel nem volt baj, Vámbéryt az értelmiség legkiválóbbjainak közéleti otthona: az Athenaeum Club vette fel tagjai sorába - ma is ott áll a Pall Mallen, belépést jelentett bárhová.
Sokszor ebédelt az Athenaeumban Dickens társaságában, és szórakoztatta az emberiség egyik legnagyobb szórakoztatóját a turáni és iráni puszták történeteivel. Másszor őfelsége miniszterelnöke, Lord Palmerston, az ázsiai anekdoták szívbéli kedvelője, hívta meg Vámbéryt házába vagy klubjukba estebédre. A kapuit csupán éjfél után megnyitó Cosmopolitan Club helységeiben a walesi herceggel beszélgetett olykor egy kicsit, és furcsa volt neki, hogy a legnagyobb birodalom trónjának várományosa semmiféle hódolatot nem vár tőle, amikor pedig – esztendeje sincs még – akármelyik tatár pasára vagy kánra úgy kellett tekintenie, mintha rögtön elolvadna az imádattól.
A walesi herceget megnyerő modorú fiatalembernek tartotta, bámulatot viszont nem érzett iránta. Ilyesforma érzés csak akkor fogta el, ha tudósok és felfedezők körében lehetett. Örült, amikor Livinstone így szólt hozzá:
– Igazán kár, Vámbéry, hogy nem Afrikát választotta tevékenysége színhelyéül.
Még kellemesebben érintettem hogy Lord Strangford, a kiváló orientalista, akit még követségi titkári minőségben ismert meg Konstantinápolyban, és most lépten-nyomon érezhette segítő kezét, egyszer sok ember előtt megjegyezte:
– Egyelőre egész Európában csak mi ketten, Vámbéry meg talán én magam, vagyunk kissé járatosak a csatagáj nyelvben és irodalomban.
A mondatban a "talán"-ból meg a "kissé"-ből – ami az angolok között kívánatosnak tartott szerénység, a szokásossá vált alábecsülés megnyilvánulási formája volt – mindenki értette, hogy Vámbéry töröktudása messze meghaladja az orientalistáknál megkövetelt mértéket.
Azt is boldogító tréfának érezte, ahogyan Lord Houghton házában ismerkedhetett össze Richard Burtonnal, a nagy utazóval. Burton éppen akkoriban tért vissza észak-afrikai küldetéséből Londonba. A vendéglátó kieszelte, hogy Vámbéry bújjon el az ajtószárny mögé, és adandó jelre kezdje moszlin átmenetekkel szavalni a Korán első szúráját. Burton belépett, leült, s az ajtó mögött rejtőző magyar vendég rázendített az első szúrára. Az angol utazó meglepetten kapta fel a fejét, s már mondta is:
– Ez csak Vámbéry lehet.
Hosszú időre suóló barátság szövődött ezzel közöttük. Az ilyesfajta élmények szépek voltak, de a sok csillogás, szereplés, siker, a szüntelen társas élet egyben fárasztotta is Vámbéryt. Kissé a láp lidércfényének érezte mindezt, és szeretett volna szilárd talajt tudni a lába alatt. Írta már ugyan a második útibeszámolóját, mégis tisztán látta, hogy pusztán a könyveinek jövedelméből nehéz lenne a látszatot megóvni e gazdag társaságban, ahol kastélyok és földbirtokok uraival kellene lépést tartania.
Fáradt volt. Nem akart a percre sem csillapuló verseny, a felcsigázott teljesítmények, a leplezett, de könyörtelen tülekedés világában élni. Visszasírta azt a földet, ahol nincs verseny. Ahol kényelmesen el lehet nyújtózni akár ítéletnapig, ha az ember úgy kívánja. Holott ez sok is lett volna. Csak pár esztendőre szeretett volna megpihenni. Hazavágyódott.
A londoni osztrák nagykövetre nem maradt hatástalan az az ünneplés, amellyel a brit tudósok és politikusok Vámbéryt fogadták, s egyben maguk közé befogadták. Amikor tehát a magyar orientalista, akinek egyébként ismeretesek voltak kapcsolatai a Kossutj-emigrációval Töröoországban, kéréssel kopogtatott be Ausztria nagykövetéhez, az hajlandónak mutatkozott a segítségre. Úgy vélte, a magyarságot lehetőleg meg kell engesztelni, a szabadságharc menekültjeinek a világ minden táján szétszórt csoportjai pedig amúgy sem veszélyesek többé. Ferenc József osztrák császár londoni képviselője ennélfogva készségesen adott ajánlólevelet a Burgba, hogy őfelsége kabinetirodájának rendelkezésére nevezzék ki Vámbéry Ármint a budapesti tudományegyetem keleti nyelvoktatójává.
A keleti nyelveknek akkor még nem volt Magyarországon tanszékük. Repiczky János 1852-től 1855-ig tanított törökül a pesti egyetemen: s Vámbéry szintén tőle vett néhány magánórát első konstantinápolyi útja előtt. De tíz esztendeje a közelkeleti nyelveknek vagy irodalomnak nem akadt oktatója nálunk. Az, hogy Magyarországon a keleti tudományokkal való foglalkozás a múlt század második felében egyáltalán gyökeret verhetett, hogy szárba szökkent és megerősödött az orientalista tudományág, kétségtelenül Vámbéry Árminnak úttörő és személyes érdeme.
A maga módján missziót vállalt, amikor visszajött Pestre. És ezen nem változtat semmit, hogy pillanatnyi elfáradása a társasági élettől vagy viszolysága a nyugati világ túl erős versenyétől váltotta-e ki elhatározásást.
Ferenc József a kinevezés előtt audencián fogadta Vámbéryt. Valamennyire őt is érdekelték a meglepő hírnévre szert tett, rejtélyes dervis utazásának részletei, azonkívül pedig jó taktikának látta, ha a londoni legmagasabb társaság hősét a maga részéről is szívesen juttatja be a kért csekélyke állásba. Pusztán egytetlen aggálya volt: ha még Bécsben sem igen akad, aki keleti nyelveket tanulna, ugyan ki fog nekivágni az orientalista tárgyaknak Pesten?
Vámbéryt az indokoltnak nevezhető kérdés percig sem ejtette zavarba:
– Ha nem lesznek hallgatóim, Felség, magam tanulok majd.
Bár 1866-ban történt kinevezésével egyelőre csak lector publucus, vagyis nyilvános előadő lett, az egyetem tanári karában a Burg urának döntésére nagy ribillió támadt. Először is magyar egyetemen mindaddig sohasem tanított olyan ember, aki zsidónak született. De ez még hagyján! Az áttérés eleve feltétele volt a kinevezésnek. Ám arra a professzorok közül senki sem számított, hogy Vámbéry nem keresztény, hanem keresztyén hitre fog áttérni. Pedig ez az aprónak látszó kiejtésbeli eltérés akkor még két szemben álló tábort takart. A keresztények katolikusok, a keresztények azonban protestánsok. A Nagyszombatról Pestre helyezett és kitünő tehetségű ellenreformátorról, Pázmány Péterről elnevezett tudományegyetemet alapjtásától fogva színkatolikus intézménynek szánták, s mindössze az orvoskarra engedtek be legújabban két lutherátus professzort, de a többi karon zárva maradtak a sorompók. Ami pedig a bécsi Burgot illeti, az ősidők óta a katolicizmus egyik fellegvára volt. Nem csoda tehát, hogy az egyetemi tanárok elképedtek, mikor meghalllották: a császári óhajtra kinevezett, homályos származású előadó reformátusra merészelte magát kereszteltetni. Zúgott az egyetem. Hová süllyednek még az erkölcsök, ha ez lehetséges?!
Vámbéryt minden, amit addilg átélt és tapasztalt, arra bírta, hogy közönnyel sezmlélje az egyház aklait és nyájait. Ha egy ember, úgy, mint ő, belülről ismeri az ortodox és reformista zsidók, a pápisták, lutheránusok, kálvinisták, görögkeletiek, koptok, szunniták, síiták, parszik, babiták, fehér lovat áldozók tanait és szokásait, akkor óhatatlanul viszonylagosnak érez minden vallást, s az emberiség agresszív, kártékony gyermekkorához tartozónak minden felekezeti gyűlölködést. Ebből a szempontból tekintve akár mindegy is lehetett volna neki, hogy melyik felekezetet választja, ha már feltétlenül választania kellett. És mégsem volt mindegy. Legalábbis emberileg nem volt az.
Legközelebb a református barátai állottak hozzá, legjobban az ő szellemükhöz vonzódott. Ifjúkorának Kecskeméten töltött ideje, a szívélyesség, amellyel a nagykőrösi református tanári kar fogadta, felejthetetlen emléke maradt, Még Törökországban is a zömök, hajdúböszörményi kálomista Szilágyi Dániel lett a legjobb barátja, talán mert az is orientalista volt, és szenvedélyesen gyűjtötte Sztambul keleti kéziratait és könyveit. A másik perai jó pajtás, a bújdosásból már hazatért Ván István ugyancsak törzsökös református volt, épúgy, mint a már közeli barátnak érzett Szilády Áron, a nagy tudományú, nagy szakállú halasi lelkész. De nem csupán ezek a személyes érzelmek estek Vámbérynál latba, amikor választott.
Konstantinápolyi évei az emigránsok között az átlagosnál elevenebben őriztél meg benne a 48-49-es függetlenségi harc emlékeit s indulatatit. Ez egész későbbi pályafutásán nyomot hagyott. Olyannyira, hogy ez volt az a pont, amelyben Vámbéry nem alkudott soha. Ez határozta meg szembefordulását a cári udvar külpolitikájával és mélyen gyökerező idegenkedését a németségtől. Jóllehet hibátlanul tudott németül ítni és előadni, egész életén át keményen elutasította, hogy őt a germán tudósok visszapereljék a magyar tudományos élettől - csupán öröklött családi neve alapján. Idegenkedésést az is megerősítette, hogy a pedantéria, sőt sajnálatos módon a rendszresség volt leggyengébb oldala. Német tudóstársainak ezek az erényei egyenesen ingerelték. Bár ez furcsának látszik, de ingerelte még a német nyelv is, főként pedig jűkorának uralkodóan germán, unalmas, száraz tudományos stílusa. A maga részéről bármely tárgyról mindig színesen, mozgalmasan írt, kicsit "jókaisan", és a mázsányi, agyonlábjegyzetezett germán értekezésektől enyhe gyomorgörcsöt kapott. Meg is mondta:
– Tapasztalataim szerint az egy óra hosszat tartó angol íróskodás többet ér hat óra hosszáig folytatott német irodalmi tevékenységnél.
Egyszóval, a "Bamberger"-Wambergernek született Vámbéry nem akarta, hogy bárki németnek higgye, és nem akarta a szellemi alkatához közelebb álló protestantizmus helyett a római katolikus egyházat választani. De ki érthetné ma már meg, hogy akkoriban mily nagy terheket vállalt ezzel magára?
Volt az egyetemen egy tudóscsoport, amely vallásválasztását soha nem bocsátotta meg neki. Azt talán még el lehetett volna visleni, ha reformátusnak születik. De így?… Már az egyetem rektora ezzel fogadta a bemutatkozó látogatáson Vámbéryt:
– Ne gondolja, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleme felől. Tudjuk jól, hogy gyenge lábon áll a keleti nyelvekkel, s hogy tanszékre való hivatottsága nagyon is vitatható. De hát őfelsége óhaja, ugyebár… Kényszerhelyzetben vagyunk.
Hogy törökül így-úgy eldadog, abba beletörődtek, de azt, hogy perzsául tud, már el sem hitték. Amikor Pesten híre terjedt, hogy a babilóniai rovásírások megfejtője, Rawlinson első találkozásukkor született perzsának vélte Vámbéryt, az egyetemi tanár urak legyintettek:
– Mesebeszéd!
Mivel azonban ezt a kétkedő legyintést aligha lehetett összeegyeztetni Vámbéry rendkívüli utazásának eseményeivel, ellenségei utóbb már addig vitték elvakultságukban, hogy sugdosni kezdték: mesebeszéd az egész utazás is, sohasem járt ez a Vámbéry Konstantinápoly falain túl!
A gyűlöletből fakadt pletykák messze meghaladták a gügyesség határát, hiszen Vámbéry elég sok emberrel találkozott útja során ahhoz, hogy a tanúknak tucatjait állíthassa maga mellé. De inkább titkolta, mennyire megsebzi az irigyek szájjártatása, amivel csak a török közmondást szegezte szembe: "A kuty ugat, a karaván halad," Arról, hogy a kutya meg is marta, sokáig hallgatott.
Akadtak természetesen vigasztaló hangok is a gyűlölködő lármában. Deák Ferenc ezzel vágta el a rágalmazók szavát:
– Hagyjátok Vámbéryt! Ez az ember messzebbre ért a másfél lábávaé, mint nagyon sokan a két lábukkal!
Jókai szintén vonzódott Vámbéryhoz. Szép cikket írt róla az Üstökösben. Történt pedig tíz év múltán, amikorra már Vámbéry kerek tucat új művel jelentkezett, s azoknak majdnem fele a nagyközönségnek szólt, hogy az egyik újság Jókainak is feltette karácsonyi körkérdését:
– Melyek a legkedvesebb olvasmányai?
A legnépszerűbb magyar író így felelt:
– A Biblia, Shakespeare és Vámbéry.
Az összeállítás tagadhatatlanul meglepő, de annyi kiviláglik belőle, hogy Vámbéry tudott írni, és volt is mit elbeszélnie.

Vámbéry keleti útja előtt növesztette a későbbi képeiről ismert tojásdad alakú körszakállát s lecsüngő, dús bajszát. Ez előnyére vált, mert erőteljesen formált álla túl hosszú volt, a szakáll pedig eltakarta az arc csontszerkezetének aránytalanságát. Máskülönben Vámbéry vonásai kellemesek voltk, szemöldöke egyenes metsésű, szeme a korához képest mélyen árkolt, kicsiny, s hébe-hóba olyankor is ravasz vagy szomorú, ha e szempár gazdája látszólag nyíltan és vidáman beszélgetett.
Lehet, hogy tekintetének időnkénti fátyolosságát a tömérdek írás meg olvasás idézte elő. Vámbéry szívós munkakedve a legmagasabbra ugyanis végleges pesti megtelepedésésnek első éveiben csapott. Kezdetben nem volt valami sok a biztos jövedelme, de annyit rögtön elért, hogy férfikorának delelőjén berendezhette végre a saját otthonát. Lakása kétszobás volt, az egyikben ő maga tanyázott, a másikban a munkatárssá nevelődő Iszhak. A bútorokat Vámbéry válogatta össze, s mikor először helyezte magát kényelembe ripsszel bevont kanapéján, nagyobb örömet érzett, mintha a perzsa sah legszebb gyémántjának jutott volna birtokába.
A Lipcsében közzétett csatagáj nyelvtanulmányainak és az addig megjelent két útikönyvének akkora sikere volt, hogy irigyei nem gáncsolhatták el többé idehaza. Egyetemi működésének második évében megkapta a rendkívüli tanári címet, és 187O-ben a keleti tudományok első tanszékét Magyarországon. Hamarosan megillette a "méltóságos úr" címzés. Hat év múlva az Akadémia rendes tagha lett, utóbb pedig számos külföldi tudományos intézmény tiszteletbeli tagja.
Közvetlenül azután, hogy nyilvános rendses tanárrá lépett elő, nagyobb lakásba költözött, és feleségül vette az elég jómódú Arányi-Reinitz család leányát. 1872. február 29-én megszületett egyetlen gyermeke: Rusztem. A perzsa mondahős nevét adta e fiúnak, akire egész életén át büszke volt.

UGOR-TÖRÖK HÁBORÚ

Attól kezdve, hogy Vámbéry először kereste fel a szigetországot, pályafutása három ágra oszlik. Életének sora kissé úgy alakul, mint Flammarikoné, a múlt század nagynevű csillagászati írójáé. A hivatásos csillagászok mindig siettek elismerni, hogy Flammarion kitübő író, és az írók azt, hogy kitünő csillagász. Valamennyire így áll a helyzet Vámbéryval is.
Hol nyíltan, hol lappangva, száz éve teszik némelyek kérdésessé, hogy valóban nyelvdudós vol-e Vámbéry, míg mások határozottan leszögezték: annak tekintik. Ez a maguk legszűkebb szakterületére szorítkozó tudósok vitája, s méghozzá olyan vita, amelyet máig is – több mint fél évszázaddal Vámbéry Ármin halála után – átszíneznek bizonyos szakmai és nemcsak szakmai elfogultságok. Annak, aki képzettsége szerint nem hivatásos orienlalista, aligha lenne illendő az ilyen vitában állást foglalnia. Vannak azonban bizonyos pontok, amelyeknek eldöntéséhez nem kell semmiféle különösebb szaktudás. Az első pont az, hogy Vámbéry kivételesen nagy nyelvtehetség volt. Tehetségét olyn szintre tudta emeleni, ami az emberiség történetében ritkán fordul csak elő.
Nyelvzseni és nyelvtudós körülbelül úgy viszonylik egymáshoz, mint az elkápraztató számolóművész a sajatát elméletet kidolgozó matematikushoz. A legtöbb matematikus jól számol, de távolról sem mindegyik. És egyáltalán nem biztos, hogy jó matematiku lesz-e a bravúros számolóművészből. Vámbéry a rá jellemző szívós becsvággyal képezte magát rendkívüli nyelvtehetségből nyelvtudóssá. Hogy elért-e céljához, főként pedig mekkora méretben sikerült becsvágyát megvalósítania - ez az, amiről idestova száz éve vallanak más-más véleményt a kortárs kollegák és utódok. Ha a tudomány alapjának és egyben mindig elengedhetetlen kellékének tekintjük a szigorúan következtetes módszerséget, úgy a kérdésre lényegében nemleges választ adhatunk csak. A legkiválóbb tehetségű autodidaktánál is, tehát olyan embernél, aki nem részesül rendszeres oktatásban, hanem egyedül tanítja önmagát, a hozzáértőknek gyakorta könnyű lesz felfedeznie, hogy az alapok nem elég szilárdak, s az összefüggések ismerete hézagos maradt. Ez Vámbérynál sem volt másként. Vajójában a vita akörül folyik, hogy mennyire sikerült azt megközelítenie. Az egykori társadalmi elfogultságok máig hullámzó utórezgéseit figyelmen kívül hagyva, úgy kell higgyük, hogy a nézeteltérések Vámbéry nagy eredményeiből és a párhuzamosan fellépő nagy tévedéseiből fakadnak. Ilyen esetekben csakhogy nehéz igazságot tenni.
Mivel érdeklődése erősen néprajzi, társadalom-lélektani és politikai természetű volt, őt elsősorban az egyes nyelvekben megnyilvánuló kollektív lelki jelleg foglalkoztatta, vagyis a népek nyelvalkotó pszichológiáaj. A mai nyelvtudósoknak igen tekintélyes része kutatja - többnyire elektronikus gépek segítségével - az úgynevezett idomákat, egy-egy nyelv és azon belül egy-egy társadalmi réteg szóhasználatait és kötéseit, mindaz, amiben a sajátos közösségi alkat tükröződik. Vámbéry ebbenis úttörő volt idehaza, de köztudomású, hogy az úttörőket inkább tüskével, mint babérral szokták koszorúzni. Korának tudósai az alapokat raktál le: őket még szinte kizárólagosan a szóeredetek izgatták, és nem a szóhasználatok. A szóeredetek kutatása pedig, főként a régi körülmények között, a nyelvészetnek legnehezebb ága volt, és talán máig is az maradt. Nagy türelmet, minden részletre kiterjedő következetességet és hibátlan módszertani alkalmazást követel meg. Természetszerűen - mint minden korban minden tudomány - bizonyos ötletességet is. Vámbérynak ebből az utóbbiból a maga tudományágához a kelletébél több jutott, az előbbiekből viszont a kelleténél kevesebb.
Tagadhatatlanul írt három olyan nagyobb lélegzetű tudományos munkát, amelyeknek nem csupán az irodalmi, hanem a nyelvészeti része is évtizedekig jelentékeny volt. Olyan anyagot tárt fel, amelyet, legalábbis ekkora kiterjedésben és bőségben, nem ismertek Vámbéry előtt Európa nyelvészei. Csagatáj nyelvtanulmányai at üzbégek, türkmének és a Kínában élő tatár törzsek nyelvjárásairól adtak áttekintést, a mellékelt szótár pedig minden alkalommal az élőbeszéd alapján közölte a kiejtést. Itt mutatkozott meg, hogy egy kivételes nyelvtehetség gyakorlati ismeretei mély nagy hasznára lehetnek az elvontabb tudományank is. Aogy Vámbérynak szintén hasznára volt, hogy hű munkatársa, Iszhak bármikor segítségére sietett a kiejtésnek vagy az élőszóban fennmaradt tatár és közép-ázsiai költészet hiteles hagyományinak fogas kérdéseiben.
Meglepő türelemrő és a rá jellemző ihletett találékonyságról tett Vámbéry tanúságot "az ujgurok nyelveemlékei" címen megjelent második művében. 1868-ban ugyanis az Akadémia közbenjárásában megkapta a bécsi udvari könyvtárból a "Kutadgu Bilig" ("Boldogító Tudomány") nevezetű s akkor éppen 9OO esztendős kéziratot, amelyet nesztoriánus keresztények vetettek különös formájú betűikkel pergamenre. Az ujgur-törökök nyelvén írt régi kézirat érthetően megviselt, sok helyütt olvashatalan volt. A "Boldogító Tudomány"-nak semmiféle más leírását, variánsát nem ismerták akkor még a világon sehol: megfejtésre várt mind a tartalma, mind a nyelve. Nem akadt egyéb kulcs ehhez a talányhoz, mint pár sorközi jegyzet, amelyet a kéziratnak későbbi olvasói a saját korukban már elavult vagy érthetelenné vált szavakhoz magyarázatul, esetleg fejtörőül írtak hozzá perzsa vagy csagatáj nyelven, arab vagy ujgur betűkkel. Ebből a néhány kommentárból kellett az egész kéziratot felgöngyölíteni, némiképpen ahhoz hasonlóan, ahogy Napóleon idejében Champollion fedte fel a hieroglifák titkait.
"Egy évnél is tovább, napról napra, órákon át meresztettem szemem a szibillai jelekre, mjg vére sikerült helyenként elolvasnom is értenem a kéziratot – így emlékezett vissza öregkorában Vámbéry a 1869-es évet betöltő nagy munkájára. S még hozzáfűzte: – Örömöm határtalan volt. "
Feltehetően azért is, mert úgy érezte, bizonyságát adta, hogy az ember leleménnyel és türelemmel úttörő munkát végezhet a nyelvészet területén még akkor is, ha nem tartozik az iskolázott nyelvészek sorába. Érzése annyira helytálló volt, hogy műve kerek negyven éven át forrás munka maradt. A "Boldogító Tudomány"-nak csak 191O-ben jelent meg Radloff tollából egy teljesebb és szakszerű kiadása, ám azzal a különbséggel, hogy időközben több ujgur leletet találtak sőt "Kutadgu Bilig" egyik arab betűs átírásának ugyancsak nyomára jöttek. És mégis Radloff sokszor igénybe vette Vámbéry megfejtéseit. "Csak csodálkozhatunk azon, hogy kettejük megfejtései rendszerint egyeznek - írta Munkácsi Bernát az ismert finnugor nyelvész két évvel Vámbéry halála után, 1915-ben –, hiszen az első megfejtőnek úhyszolván sötétben tapogatózva sikerült a helyes olvasást és értelmezést eltalálnia."
Meglehetősen jó munkája még Vámbérynak a török - tatár nép ősi műveltségéről szóló tanulmánya, melyben először próbálkozik meg a nyelvészetnek, a néprajznak és az őstörténetnek egybeolvasztásával.
Kisebb vagyonába került a saját költségén kiadott Seibaniász, a 45OO párversből álló üzbég hősköltemény. Ennek egyetlen hiánytalan kéziratát szintén a bécsi Burg könyvtára őrizte, és bocsátotta a magyar tudós rendelkezésére, hogy az néhány vakációja alatt lemásolhassa. Az eredeti kézirat 151O-ből származik, és a megelőző két évtized üzbég hadieseményeit énekli meg. A Seibaniász lantpergető költője ugyanúgy dolgozott, mint egy mai haditudósító. Elkísérte fejedelmét, Seibani Mohamed Salih herceget a Bokhara ellen vezetett hosszú hadjáratba, szemtanúja volt a történéseknek, és frissiben foglata versben. Közép-Ázsia török - mongol seregeinek belső életéről, harcmodoráról ez az ismeretlen kobzos mond el legtöbbet a kései korok számára. Noha Vámbéry sokat áldozott Seibaniász kinyomtatására, végül mindössze hatvan példány kelt el akönyvből, mert a világ kevés orientalista intézete akkoriban még szűkében volt a pénznek. Vámbéry mégsem bánta meg válalkozását. Egyébként a Seibaniászt barátjának, Fraknói Vilmos történésznek, Akadémiánk akkori főtitkárának ajánlotta. Sorsuk nem nélkülözte a rokonvonásukat, már mint annyiból, hogy Fraknói szintén felvidéki és morva, szegény sorsú rabbik leszármazotja volt. Fiatalon katolizált, majd püspök lett belőle. De azért baráti társaságokban szívesen elemlegette, hogy gólemet (1) készítő prágai csodarabbit nevezheti ükapjának…
Az előbbiekben felsoroltuk Vámbéry nyelvészeti munkálkodásának számottevő eredményeit tanári kinevezésétől kezdve a századfordulóig. Tévedéseink története bonyoltabb ennél, és sokkal nagyobb nyilvánosságot kapott, mint a tudományos sikerei valaha is.
Ezek a tévedések egytől egyik a magyarság, vagyis nyelvünk eredetének kérdése köré sűrűsödnek. Ha teljesen mellőzzük ezúttal hiúságba gyökerező magacsságot, mely a tudósokra éppoly jellemző lehet, mint a nem tudósokra, elmondhatjuk, hogy Vámbéry tévedései emberi eredői egészen egyszerűek. Ő fiatalon a magyar nyelv kutatására indult el, a mai nyelvünk bölcsőjét a turányi pusztaságokon vélte fölfedezni.
Ha a magyar nyelv nincs rokonságban a türk nyelvekkel, akkor ő rossz helyen kutatott és nem oda utazott, ahova célja rendelte volna. Kolumbusz módjára mást keresett, mint amit talált. Mivel azonban ezt sokáig konokul tagadta, nem tudta kellően felmérni és rendszerezni azt sem, amit valóban birtokba vett.
Mire Vámbéryt egyetemi nyilvános rendes tanárrá kinevezték, már megjelent Budenz Józsefnek a magyar és finnugor nyelvek szóegyezéseiről írt nagy műve, s ez végérvényesen megalapozta azt a felfogást, hogy nyelvünk finnugor eredetű, és a legszorosabb rokonságban a vogullal áll.
Vámbéryt ez a tétel valóságos csapásként érte. Budenz felfogását előbb a magyar és török-tatár szóegyezésekről összeállított, bő anyagot felölelelő, de kusza és hevenyészett munkájában próbálta meggyengíteni. Elismeri ugyan a magyar nyelv alaprétegének túlnyomóan finnugor eredetét, de egyúttal kijelenti hogy a török-tatár nyelvekkel is rokonságban állunk, noha ez kapcsolat csupán másodfokú. A magyarság ősi történetének második szakaszában létrejött rokonság csak – ha úgy tetszik – "beházasodás". E későbbi keveredés révén nyelvünk, a történelmi átalakulások sodrában, mégis szinte egyformán vált ugor és török jellegűvé.
Hadra kelt ez állítás hallatán a finnugor nyelvészek egész akkori csekélyke tábora. Budenz ízekre szedte Vámbéry szóegyeztetéseit. S ezt oly hevesen, akkora haragos lendülettel tette, hogy hozzávetőleg fél évtizednyi el is vette ellenfelének kedvét a nyelvészeti munkától. Később aztán Budenz a porrá csepült Vámbéry szóegyeztetéseinek anyagát használta fel saját munkájához, amely a magyar nyelv török jövevényszavainak első hiteles jegyzékét tartalmazta. Vámbéry anyagából kereken negyven százalékot igazolt és fogadott el ekkor Budenz. Az utánuk következő nemzedékhez tartozó Munkácsi Bernát azt írja, hogy napjainkig tartó érvényességgel nem maradt fenn sokkal magasabb arány Budenznek eredeti munkájából sem, amely először vetette módszeresen egybe a magyar és finnugor nyelvek bizonyos szótöveit. De ebben a Vámbéry megítélését bizonyos fokig helyrebillentő nyelvtudósi megállapításba is ott rejlik, hogy Budenz tudományos módszerességgel viszgálta a szavakat, míg turkológus ellenfele csak ötletszerűen.
Vámbéry az életét végikísérő és sokszor megkísértő témának 1882-ben fogott ismét hozzá tizenkét évvel magyar és török-tatár nyelv szóegyezéseinek megjelenése után. "A magyarok eredete" című művének alapgondolata változatlanul az, hogy a magyarság finnugor és török néptörzsek vegyüléke, ugyanúgy, mint a török-szláv keveredéséből eredt bolgár nép vagy a Hindukus hegység völgyeiben élő hezare törzs, melyet Timúr Leng telepített át India legészakibb szögletébe és a mai Afganisztán keleti részébe. A hezarék eredetileg mongolok volta, így is beszéltek, de perzsa nyelvterületen élve, a századok leforgása alatt felcserélték eredeti nyelvüket a perzsával. Vámbéry tehát a magyarsággal kapcsolatban sorra megvizsgálja a hunok, avarok, bolgárok, kazárok, besenyők eredetét, a korabeli arab és bizánci írók idevágó tudósításait, s nem fogadja el egykori patrónusának, Hunfalvy Pálnak azt az érvelését, hogy azér mert a magyar nyelv finnugor eredettű, a népnek is feltétlenül annak kell lennie. A nyelv mint csak egyik mozzanat jöhet tekintetbe a népek és "családi hovatartozásának" megállapításánál - mondja.
A magyar népet különböző történeti és néprajzi bizonyítékok alapján Vámbéry túlnyomóan török eredetűnek véli, s megvádolja Budenzet és Hunfalvyt azzal, hogy a finnugor szókincset sokkalta nagyobb figyelemre méltatták a török-tatárnál, ennélfogva elhamarkodottan itélkeztek. Most ő tapogatja ki Budenz magyar-ugor szó-összehasonításainak gyenge pontajit, de ismét válogatás nélül harcol éles és rég kicsorbult pengével egyaránt, csakhogy bizonyítani tudja: a magyarság igen távoli korszakban lehetett része az akkor még egy területen élő finnugor törzseknek, amelyek azóta földrajzilag messze szétszóródtak. De már a művelődés legelső korszakaiban török elemekkel vegyültek el az ősi magyarok. Állítja, hogy a honfoglaló magyarság uralkodó osztályát főképpen török eredetű törzsek alkották, és megismétli azt is, hogy a magyar nyelv iráni, tehát árja elemei közvetlen érintkezés folytán kerültek nyelvünk vérkeringésébe abban az időben, amikor véleménye szerint a régi magyarok a Kaukázustól északra eső vidéken tanyáztak, és huzamosabb összeköttetésben álltak a perzsákkal.
A könyvet a nagyközönség meg a sajtó elragadtatott ünnepléssel fogadta. A nemzeti hiúságot igen kellemesen bizsergette meg az a tudat, hogy a magyarok harcos türk törzsektől származtathatják magukat, ezekkel tartják a rokonságot nem pedig mindenféle morzsányi, primitív népecskékkel Szibériában. A török sógorság előkelőbb dolognak látszott a szamojéd, jukakir, osztják-vogul unokatestvérségnél. Az olvasók és a hírlapírók szűnni nem akaró éljenuésbe kezdtek, a nyelvtudósok viszont szűnni nem akaró pfújozásba. Szenvedélyes "le vele!" kiálltásoktól zengtek a nyelvészek tisztes csarnokai honunkban, s a nagy zaj Vámbérynak részben valódi, részben csak vélt tévedései körül sehogy sem akart csitulni.
A gyakran teljesen eldurvult stílusú "ugor-török" háború jó öt esztendőn át tartott. Köztudomású, hogy az "ugor" hadarők győzelmével végződött, de mint a valódi háborúknál is általában - nem maradéktalan győzelemmel. A finnugor nyelvészeti elmélet lényegében állta a sarat, de egyben-másban az azóta eltelt idő mérlegének nyelve Vámbéry felfogásának helyességét mutatja.
Így például ma már senki sem tagadja, hogy a finnugor nyelvcsalád keleti ágából, az ugorságból kiszakadó "előmagyarok" az egyik valószínüleg egy csuvas, türk törzsel keveredtek össze, és mire hazánkban érkeztek egybeolvadásuk folyamata már igen előrehaladott volt. A keveredés során az eredetileg vadászó-halászó-madarászó, erdei, gyalogos ősi magyarok átvették a türk nép életformáját: marha-, ló-, birkatenyésztő, lovas, harcos nomád néppé alakultak át. Ennek volt a következménye, hogy amikor a mai Dél-Ukrajnában éltek az ugor és török magyarok, az egykorú bizánci meg arab szerzők egyarán török népnek vélik az egész magyarságot. A régi források szerint ez a magyarság két nyelven beszél: az urak törökül, a köznép pedig magyarul.
Ehhez hozzátehetjük, hogy az Anonymusznál előforduló csaknem 27O nemzetségnél kivétel nélkül türk eredetű, így a hét vezér neve is. A korai finnugor nyelvészeink jól ismerték ugyan Anonymuszt, de nem tudták eredetiben olvasni az ősi magyarságról megemlékező arab forrásmunkákat, sőt talán a létezésükről is alig hallottak. Vámbéry viszont ismerte ezeket, és gyakorta hivatkozik is rájuk.
A magyarság teljes nyelvi egybeolvadása már csak a Duna-Tisza közén, az új hazában következett be. A nemzet nyelve a finnugor eredetű magyar lett, de nyomot hagyott rajta a türk is. Mai nyelvünk jövevényszavai közt legnagyobb számban a török – zömükben a honfoglalás előtti – jövevényszavak szerepelnek. Kisebb arányú a török jövevényszavak második, ún. Kun-besenyő, valamint a harmadik, a hódoltság korabeli rétege, bár nem minden esetben lehet biztos határvonalat húzni e három réteg között.
Ilyen értelemben az újabb és ma már talán megállapodottnak mondható tudományos felfogás bizonyos fokig igazolta Vámbéryt. Ami pedig a tényeket nélkülöző állításait illeti, ezek nem egyedül őnála fordultak elő az "ugor-török" háború legforróbb időszakaiban. A Budenz – Hunfalvy-iskolának ugyancsak akadtak heveskedő túrzói, akik például Vámbéry okfejtésének megdöntésére a hunokat, az avarokat, sőt még a bolgárokat is finnugor népeknek nyilvánították.
Ám a tudományos kérdések tisztázásával oly gyakorta együtt járó kezdeti túlzások és tévedések sem változtatnak azon, hogy adott esetben a finnugor nyelvészek elmélete volt alapvetően helyes. Éppen ezér vált általánosan elfogadottá. Legföljebb az fordul elő néha, hogy egyes külföldi orientalisták - mint például a Párizsban élő szótárkészítési munkája folytán hazánkban is jónevű Sauvageot professzor - árnyalotkban vagy talán valamilyen fontosabb kérdésekben is közelednek Vámbéry Árminnak a maga idején kereken elutasított nézeteihez. Annak, hogy ezek a nézetek eleinte még akkor is heves ellenállásba ütköztek, ha egyes részletkérdésekre vonatkozóan helyes megállapításokat tartalmaztak, legfőbb oka magában Vámbéryban rejlett. Szenvedélye és hiúsága elragadta. Nézeteit szertelenebbül és kevésbé megbízhatóan képviselte annál, semhogy tudóstársai hajlanók lettek volna a részeletekre vonatkozó igazát elismerni akkor, amikor tényleg igaza volt.
Egyébként az indulatosság nemcsak őt jellemezte ebben a harcban. Főként Budenznek egyik leghívebb tanítványa Simonyi Zsigmond támadta Vámbéryt oly éles hangon, hogy ezzel kettős eredmény ért el. Egyfelől az érvek pergőtüze alatt álló Vámbéry lasacskán maga is kénytelen volt megtagadni eredelileg téves felfogását, másfelől azonban a vitának szidalmakig való elfajulása okozta, hogy azontúl inkább tevékenységének másik területén keresse az elismerést meg a pént.
Aztán 1891-ben meghal Hunfalvy, és egy évre rá Budenz. 1894-ben pedig Vámbéryt Tudományos Akadémiánk igazgatósági tagjává választották. Közeledtek az ország ezeresztendős fennállásának, a millenniumnak ünepségei.
Vámbéry nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ez alkalomból ismét hozzá ne nyúljon a magyarok eredetének tüskés kérdéséhez.
A millenáris ünnepségek küszöbén megjelent "A magyarság keletkezése és gyarapodása" című munkája már teljesen elismeri a magyar nyelv alaktanának és alapszókincsének javarészt ugor eredetét, a magyar nép kialakulására vonatkozóan pedig hol érdekes és találó, hol csapongóan vad és műkedvelő jellegű ötletek garmadáját veti fel. Jó néhány legendás vagyis hagyományos felfogással szembeszáll. Nem hiszi, hogy a honfoglalók a Kárpátok hágóin keltek volna át, hanem azt vallja, hogy az Etelközből az Al-Duna felől nyomultak be Pannóniába. A székelyeket az avarok leszármazottainak tartja, s nem Attila hun ivadékainak. Végső összegezését úgy ejti meg, hogy a mai magyarság talán a legtarkább népvegyülék földrészünkön. Kertelés mélkül kimondja: "A magyarok mai nemzedékének ereiben az 'ősmagyar vérnek' egyetlen cseppecskéje sincs meg."
Az ötletes, de rendszertelen művet a történészek érthető bírálattal fogadták, a közönség pedig megrökönyödéssel. Nem elég, hogy a nemzed ezredévét ünnepelték, s Európában a nacionalista hullám majdnem tetőzött, de már növekedni kezdtek azok a fajelméleti palánták is, amelyeket Gobieneau, a Wagner Richárd vejeként feltűnt Houston Stewart Chamberlain,Lueger bécsi polgármester és mások oly gondosan ápolgattak. Ilyen körülmények között ki óhajtotta volna tudomásul venni, hogy a magyarság - hasonlóan Európa minden más nemzetéhez – összevissza rázott népkeverék? "Nem vagyunk mi cigány népség!" – méltatlankodtak az emberek. Amivel rögtön tanúságot tettekk arról, hogy a fajelméletek szakózása nem tételez fel semmiféle ismeretet, hiszen földrészünkön a viszonylag "legtisztább" árja fajt a cigányok alkotják.
Vámbéryt elcsüggesztették a történészek jogos bírálatai, de még inkább kedvét szegte az olvasók megütközése. Elhatározta, hogy nem szól többé hozzá a témához. Inkább megújult lendülettel vetette magát másik két munkaterületére. Régóta elismert publicista volt külföldön, és politikusok, államférfiak barátja meg afféle házi tanácsadója ázsiai kérdésekben. Okosabbnak látta, ha főként ezzel foglalkozik.

1)Legendás, kétszeres embernagyságú agyagfigura, a máig is csupán elképzelésben élő, úgynevezett "robotember" egyik őstipusa. A prágao monda szerint a gólemek XVII. Század elején készítette el a cseh főváros zsidó negyedének egyik legismertebb rabbija, aki járatos volt a régi görögök számtani és mértani tudományát a közöpkoron átmentő titkos zsidó tanban: a kabbalában. A legenda úgy meséli, hogy gólem alkotója a hatalmas agyagfigura szájában egy, csupán a beavatottak előtt ismert, "csodatevő" számkombinációt helyezett el, és ezek a számok tették a gólemet képessé arra, hogy agyaglábain járjon, és a kezével különböző egyszerű munkákat végezzen el. Állítólag a mesés agyagfigurát II. Rudolf csácsárnak is bemutatták 16O5-ben. Egy este a rabbi elflejtette a gólem szájából eltávolítani a papírra felírt számrenszert, mire az agyagember dührohamot kapott, türni-zúzni kezdett, és magát is darabokra törve, élettelenül terült el a földön. A legendás "gólem" egy kicsinyített mását napjainkban is láthatjuk a prágai régi zsinagógában.

TENGEREKTŐL TENGEREKIG

Egy élelmes, nagyszerű, béna lábú emberke ült a Duna mellett, és erről a helyről figyelte, tudta, tőle telhetően át is gondolta, hogy mi történik a Csendes-óceán ázsiai partjaitól egészen az Atlanti-óceán európai területet nézve a földnek nagyobbik felén.
A különös dolgok különös tudója egyébként nem csupán képletesen ült a Duna mellett. Attól fogva, hogy jobban, sőt kifejezetten jól ment a sora, ott is lakott. A Ferenc józsef rakpart (1) 24. Számú ház első emeletén bérelt tágas, kitűnő lakást. Berendezésére bármyelyik felületes újságíró ráakasztotta volna volna a jelzőt: "nagypolgári". Talán annak is látszott, ha valaki csak fél szemmel nézett oda. Nagypolgárok lakásaiban aligha lehetett ennyi könyvet, folyóiratot, ilyen tornyosodó újság- és papírhalmokat találni, de cédrusfa szelvényeket és ritka egzotikus famintákat, keleti préselt virággyűjtemény, vízipipát, perzsa zománcmunkákat, turkesztáni agyagtálakat és a sok más egyebet sem.
Ha ennek a Duna-parti otthonnak gazdáját éjszak felverték volna jóízű álmából, s megkérdik tőle, milyen iskolák vannak pillanatnyilag Taskentben vagy Szamarkandban: hány tanuló látogatja ezeket, és mi a nemzetiségi megoszlásuk: mennyit költött az orosz kormány az utolsó tíz évben vasútépítésre,
csatornázásra, közoktatásra: mekkora a jakutok, burjátok, lebedinek, altajiak lélekszáma Szibériában: milyen újsúgok jelennek meg Indiában: mennyi rizs, tuta, pamut, tea termett az utosó öt évben ezen a területen: mi a buddhisták, brahminok és mohamedánok arányszáma: hányan beszélik a hindi, a tamil és a gudzserát nyelvet: mikor tiltották el az angolok a megözvegyült asszonyok elégetésést a hinduk között, és mikor a leánycsecsemők meggyilkolásást: hányan élnek mohamedán tatárok áa kínai birodalomban: s kik a főiskolát végzett, első tudósok meg írók Algériában - valószínű, hogy minderre és még tucatnyi hasonló kérdésrekielégítően, esetleg egész pontosan felelni tudott volna.
Ennyire szerteágazó tudás sokakat zavarba ejtett. Vámbéryt nem lehetett egyetlen kartotéklapon "elkönyvelni". Melyik rekeszbe gyömöszöljék, ha egyszer mindegyikből kibújt, illetve egyikben sem fér el? Orientalista? Etnográfus, vagyis a mai szóval: néprajztudós? Nyelvész? Politikus? Politikai író? Kis színes cikkeket közreadó riporter? Egy vagy talán két nagyhatalom titkos megbízottja? Különc? Zseni? Fezőr? Vagyis olyanfajta ember, aki mindenbe belekap, és semmihez sem ért. De hát hogyan lehetne ekkora tekintélye külföldön, ha nem értene ahhoz, amiről ír és beszél? Rejtély, rejtély…
Pedig nem volt akkora rejtély, mint a hazai pályatársak gondolták. Természetes adottságait és a világeseményeket számba véve, Vámbéry pályafutása szinte magától alakult úgy, ahogy alakult. Valóban sokoldalú érdeklődés kellett hozzá, de semmi boszorkányság. Ahhoz ugyanis, hogy egy kivételes tehetségű embert már a maga korának értékeljenek – s necsak holta után –, nem elég tehetségesnek lenni, hanem "soron kell lenni". Ez a tétel különösen tudósokra és művészekre áll. Pusztán a tehetség nem elég. Hogy éppen soron van-e vagy sem, nem az illető tehetség szabhatja meg egyedül. Sokkalta inkább a körülmények alakulása. Más szóval ezt úgy is mondják, hogy szerencse. Olyasmit kell csinálni, amire az adott pillanatban a világnak éppen szüksége van, és úgy kell csinálni, ahogyan az akkori világ érdeklődését felkeltheti, vagy lekötheti és kielégítheti.
Vámbérynak abban rejlett a szerencséje, hogy a múlt század harmadik harmadában az ő – nem szorosan vett nyelvészeti – munkaterületein éppen a magafajta szemlélet is volt a közvetlenül soron következő. Vámbéryt ugyanis kora fiatalságától élete végéig majdnem egyenlő mértékben foglalkoztatták a nyelvek, a népek szokásai és a körükben uralkodó nézetek, a társadalmi szerkezetek, a nemzetközi hatalmi és eszmei vetélkedések, legfőképpen pedig az európai civilizáció rendeltetése és sorsa.
S mindehhez akadt egy véletlen időbeli egyezés, ami politikai vagy tán inkább közírói pályájának megadta a felfelé röpítő kezdősebességet. Ő volt az első európai, aki bejárta Közép-Ázsiát, és épségben, egészségben került onnan vissza. És ő volt az utolsó európai, akinek egy közép-ázsiai utazás minden órájában az életéért kellett reszkednie. Azt, amit ő látott, nem láthatta utána már senki más. Meg aztán olyan kapcsolatai voltak az egész mohamedán világgal Kasgartól Konstantinápolyig, mint rajta kívül sem előtte, sem utána egyetlen európainak sem. De talán mindez együtt sem lett volna elég a világhíréhez, ha az események nem játszanak kezére.
Közép-ázsiai utazása alatt éber és mindig rendkívül kombinatív érdeklődése még a történések menetrendjét illetően is meglepő pontossággal mérte fel, hogy Oroszország rövidesen birtokba fogja venni azokat a területeket, amelyeken ő végighaladt. A Királyi Földrajzi Társaság vendégeként tartott legelső londoni előadásában tüstént figyelmeztette nagy mégis válogatott közönségét, a hamarosan bekövetkezendő eseményekre: arra, hogy a cári orosz expedíciós erők a Szir-Darja mentén előrenyomulva, az általa felvázolt sorrendben fogják megszállni előbb Taskentot, majd Szamarkandot, a bokharai emirátust, a hivai kánságot, a türkmén pusztaságokat, s előreláthatóan az afgánok országának északi tartományait is, úgyhogy a cári birodalom közvetlenül határos lesz a brit fennhatóság alatt álló Indiával. Kifejtette, hogy ő ebben veszedelmet lát Anglára, mert az orosz terjeszkedés előbb-utóbb India birtoklását, végső soron pedig a brit hatalom egész ázsiai pozícióját fenyegetheti.
Palmerston, az akkori miniszterelnök részleges memorandumot kért Vámbérytól, hogy ugyan mire alapítja jóslatait és feltételezéseit. Többször beszélgestett is az ünnepelt magyar utazóval, de általában tréfára vette szavait, s megjegyezte:
– Sok víz folyik még le a Temzén, amíg a kozákok az Oxus vizében itatják meg lovukat.
Nem kellett éppen oly sok víznek lefolynia a Temzén…
Vámbéry 1864-65 telén volt London egyik legérdekesebb embere. És már 1865. Június közepén Csernajev orosz tábornok 1501 emberrel meg 12 öreg ágyúval megtörte a 15 000 főnyi kokandi katonaság, valamint a 90 000 főnyi lakosság részleges ellenállását, s taktikailag pompásan megtervezett, vakmerő rohammal vevette Taskent városát. Vámbéry jövendölésének első pontja fél év alatt igazolódott. Tekintélyét Angliában ez természetszerűen megszilárdította, s ettől kezdve Közép-Ázsia első számú szakértőjének tartották. Hozzávetőleg még tizenöt évem át valóban az is volt.
A Taskent bevételét követő négy esztendő leforgása alatt az egész kokandi kánság, továbbá a bokharai emirátus a cári Oroszország fennhatósága alá került. 1873-74-ben Verjokin tábornok meg a Vámbéry részéről is igen nagyra tartott Kaufmann tábornok a hivai kánság ellen vezetett sikeres hadjáratot, s ezután már csak rövid idő kellett ahhoz, hogy a türkmének lakta sztyeppvidék v-gesvégig az orosz birodalom részévé váljék. A lelkes civilizátornak bizonyuló Kaufmann tábornok 1867-től 1882-ig viselte Turkesztán első kormányzójának tisztét, és sokat tett azért, hogy a zömében nomád őslakosságot minél simábban vezesse át a korszerű életformába.
Eddig a pontig szinte hónapról hónapra úgy ment minden, ahogy azt Vámbéry eleve megmondta. Még azt is megjósolta, hogy a tekke-türkmének meghódítása lesz a legkeményebb dió az orosz birodalomnak a déli-délkeleti irányú terjeszkedése során.
A múlt század utolsó évtizedében aztán az európai nagyhatalmak ázsiai politikájának fővonalait illetően sokban tévedett, de tájékozottsága a részletkérdésekben ekkor is kivátelesen jó volt.
Érdeklődési köre az egész mohamedánságot felölelte. Ezt a világot minden hibájával együtt szerette, aggodalmassan latolgatta fejlődésének eshetőségeit, és már-már féltékenyen őrködött jobb jövője felett. Ez persze nem a tárgyilagos tudós magatartása, hanem egy színes ésminden életvalósága mellett kissé érzelmes kedélyű emberé.
Úgy állt a dolog, hogy az évek múlásával inkognitóutazásának Közép-Ázsia lakosai között is híre kelt. Néhány turkomán talán sajnálta, hogy elmulasztotta a zsíros váltságdíjat, de később ezek is megnyugodtak, hallván, hogy ez a frengi "Timur Leng" igen szegény ördög volt. A legmegkapóbb legendák a kínai birodalomhoz tartozó Kelet-Turkesztánban szövődtek Vámbéry köré. Hiszen derék zarándoktársainak nagy része onnan való volt. Az, akinek életét köszönhette, s akire mindig a legbensőbb barátsággal gondolt: hadzsi Bilál, a karaván feje, még a hetvenes években is többször ellátogatott Mekkába és Medinába. Noha ilyen alkalmakkor nemegyszer értésére adták, hogy "Resid efendi" álruhás frengi volt, hadzsi Bilált nem lehetett megingatni. "Igazhitű jó moszlim az én barátom - mondogatta. - Ám az meglehet, hogy álruhát öltött, mert így akar a frengik közé férkőzni. Azok meg elhiszik."
Hadzsi Bilál nem maradt egyedül ezzel a véleménnyel. Sok mohamedán hitte Vámbéryt még a múlt század végén is igazi dervisnek, aki azért álcázta magát európainak, hogy így lehessen az iszlám javára. Mert hogy javára van, azt sok mindenből érezték. Ha mohamedán ember átutazott Budapesten, akár tatár volt, akár török, perzsa, afgán vagy indiai, ritkán mulasztotta el, hogy Vámbéryt fel ne keresse. A Gül Baba sírjához zarándokló dervisek pedig mindig szívesen látott vendégei voltak. Terített asztalt és vetett ágyat találtak nála. Néha még pénzt is rájuk tukmált. Gül Babágoz Tobolszkból és Masmírból is jöttek a zarándokok, a hosszú vándorlástól lesoványodott, rongyos, hivő, alázatos had. Gül Babát minden igazhitű mohamedán nyugodtan tisztelhette, mert sohasem derült ki, hogy szunnita volt-e vagy síita: Naszreddin sah éppúgy rendbe akarta hozatni a sírját, mint a szultán.
Amikor már a "Rózsák Atyjának" egyegy elcsigázott afganisztáni, tobolszki vagy kasmíri zarándoka jólakott Vámbéry asztalánál, nekibátorodva megkérdezte:
– Tiszteletre méltó, nagyságos efeendim, meddig időzöl még a hitetlenek országában? Nem parancsolja-e még neked Allah, hogy térj vissza az igazhitűek közé?
Vámbéry nem ábrándította ki őket:
– Gondoljatok Szádi sejkre, Shiraz bülbülszavú dalnokára – mondta –, hiszen ő is igazi dervis volt, s mégis mennyit vándorolt, mily sok nép között élt, és mily különböző vallású emberek között. Azért tette, hogy jobban megismerkedjék a világgal, és legvégül, mint ember, a maga örök emlékezetét hagyja a világra. Ne féljetek az idegentől ti sem.
Ebben valahogy megnyugodtak. Egy perzsa vándorköltő pedig ily módon összegezte egyszerűbb honfitársai véleményét:
– Valóban merész lelkű ember ez a Bambera – így ferdítették el Vámbéry nevét Perzsiában –, az a perzsául beszélő keresztény dervis! Olvasta a világ összes könyveit, és járatos minden tudományban. Bizony, méltó ember ő a padisah barátságára!
Ennyi jóindulatot tapasztalva nehéz lett volna annak a "perzsául beszélő keresztény dervisnek" nem szeretnie az ő zarándok koldus barátait.

Londoni első nagy ünneplésétől számítva Vámbéry három uralkodócsalád otthonában fordult meg. A későbbi VII. Edwar még mint trónörökös, majd mint angol király is többször látta vendégül sandringhami kastélyában. Ott ismerkedett meg Vámbéry Viktória királynővel, akit kedvenc politikusának, Disraelinek kormánya megajándékozott az "India Császárnője" címmel. Viktória, egész Európa minden dinasztiájának nagyanyja, iden büszke volt erre a címre, s hetvenedik életéve felé hindiül kezdett tanulni. Minden másodnap házi feladatot írt egy kockás füzetbe, Vámbéryval pedig megbeszéléseket tartott nyelvtanulmányairól. A királynő a polgári erények és a burzsoá biztonság eszményeinek szolid megtestesülése volt, olyannyira, hogy nevéről korszakot neveztek el. De tán éppen ezért vonzódott a színes, kissé kalandos életű emberekhez, akik regényalanyokra emlékeztették. Vámbéry is ennek köszönhette érdeklődését.
Az öreg, eltestesedett királynőnek nehezére esett már a járás, így hát egy pár csacsi vonta fogatocskán sétakocsizott a park sóderes útjain. Előtte két nagyturbános, festői palástba öltözött indiai szolga járt, mellette pedig Vámbéry sántikált. Egy-egy ilyen alkalommal a két öregedő ember kölcsönösen elkápráztatta egymást rendkívüli emlékezőtehetségének fitogtatásával.
III. Napóleon francia császár udvarában Vámbéry csak egyszer járt. Akkortájt, amikor közép-ázsiai útleírásának francia kiadása készült. A császár először úgy fogadta, mint "író az írót", mert Napóleonnak épp márciusában jelent meg Jullius Caesarról összeeszkábált műve, amelyen három évig akkora becsvággyal dolgozgatott éjszakáról éjszakára, hogy pillantnyilag nem is érdekelte más, csak ez a könyv. A audencián nehézkesen közeledett Caesar idejéből a jelenhez, mely a fenyegető porosz-francia háború árnyékában több gondot tartogatott számára a császári rang névadójának koránál. Sehogy sem hangolódtak össze Vámbéryval. A fiatal utazóra szánandó benyomást tett a "hitvány testű, petyhüdt képű, fehéresen fakó színű férfi". Gyenge embernek ítélte. A császár igyekezett kedveskedni, és a maga értékskáláján az egyik legmagasabbra helyezett tulajdonságot dicsérte meg Vámbéryban:
– Ön csodálatos színjátszó képességnek adta jelét.
A bókot Vámbéry helyénvalóbbnak érezte a "mi, írók, egymás között" hangnál. Végtére ha III. Napóleon valamihez mégiscsak értett, az kétségtelenül a színjátszás volt…
Még két alkalommal találkoztak. Vámbéry véleményét a császárról így összegezte: "Szófukarságával és komoly arckifejezésével adta a mély gondolkodót, de mesterkélt beszédmódja csakhamar elárulta a kalandor, akit egy nagy név öröke és egy nemzet könnyelműsége rendkívüli állásba juttatott."
Nem csupán a Tuileriák ura, de annak pompája is hidegen hagyta. Egyébként sem szerette a párizsi társaságot. Idegen talán sehol sem boldogulhat Európában oly nehezen, mint ezek között - gondolta.
Az európai képzőművészet majdnem megközelíthetetlen maradt Vámbérynak. Akit pedig épületek, szobrok, képek nem érdekelnek, az aligha fogja Párizst örök mágnesnek érezni. Vámbéry csak mint átutazó turista fordult meg a város kövei közözz olykor-olykor.
Annál gyakrabbak tért vissza az angol szigetországba, ahol barátjainak java része élt, s ahol három-négy évenként előadó körutakat tartott. Az Egyesült Királyság szinte valamennyi nagyobb városát felkereste különböző alkalmakkor. Az angolok százféle dologról kérdezgették. Birminghamben és Manchesterben, a textilipar központjaiban például felszólították: mutassa be Közép-Ázsiában vásárolt ruhadarabjait, hogy a gyárosok megismerkedhessenek az ottani viselet színeivel és kelméivel. Kevéssel ezután valóban el is kezdték az exportot Afganisztánba meg Bokharába.

Volt még egy hely külföldön, ahová rendszeresen el-ellátogatott: Konstantinápoly. De ide csak az öregkor küszöbén, 1890 felé tért vissza először. Nem ok nélkül történt, hogy majdnem negyedszázadig késlekedett viszontlátni azt a várost, amelynek annyit köszönhetett. Nem akarta, hogy jelenlétét esetleg felhasználhassák Sztambul akkori urai a megkörnyékelésére, hiszen az ottomán birodalomban túl sok fájdalmas esemény játszódott le Vámbéry távolmaradásának évtizedeiben ahhoz, hogy még egyszer közvetlen kapcsolatba kívánt volna jutni a török politikával. Mint a későbbiekben kiderült, elővigyázatossága indokolt volt, és talán okosabban teszi, ha egyáltalán nem tér vissza soha többé Szambulba. De túlságosan szerette a törökök fővárosát és magukat a törököket is. Kíváncsisága csalta vissza.
De még mielőtt újból ellátogatott volna a Boszporusz partjaira, sokszor és mindig marátian írt a törökökről. Nemzetközi újságírói rangja lehetővé tette, hogy védelmére keljen a gyakran igazságtalanul "eláztatott" török népnek, és számos nyugati véleménnyel szemben kifejtse: nem a nép alkalmatlan a korszerű gazdasági és kulturális fejlődésre, hanem csak a vezető rétege.
Áli pasa, a nagyvezír, s Vámbéry igaz barátja: Faud pasa, a legeurópaibb török államférfi, még a hetvenes évek küszöbén halt meg, s attól fogva Abdul Aziz szultán ledobott magáról mindent, ami féken tarthatta volna. Jog, ok és ítélet nélkül végeztetett ki embereket, be- és kiszámíthatatlannak bizonyult. A török értelmiség legjava kénytelen volt külföldre szöknie előle. Így alakult meg emigrációban az "ifjúottománok" titkos társasága azzal a céllal, hogy fordulatot készítsen elő Törökországban. Midhat pasa otthon maradt, és hazulról dolgozott együtt au "ifjúottomákkal" akik egyébként Vámbéryval iskapcsolatban álltak
1876-ban sikerült detronizálni Abdul Azizt, s az lemondása után pár nappal öngyilkos lett.
Klinikai elmebajosként nyilvántartott öccse és utóda csak pár hónapig uralkodhatott, s a kor szerint következő fivér került hatalomra: II. Abdul Hamid, aki 1876-tól 1908-ig volt a török birodalom szultánja. Csak azzal a feltétellel léphetett trónra, hogy azonnal kihirdeti az új török alkotmányt, amelyet Vámbéry egykori francia tanítványa, a szerény efendiből nagy befolyású pasává emelkedett Midhat fogalmazott meg a polgári forradalomból kinőtt francia alkotmány mintájára.
Abdul Hamid színleg elfogadta a kikötést, de hat hét múlva szétzavart a parlamentet, és száműzte Midhatot. Ugyanekkor a bolgár lakosságot kiirtással fenyegette meg, úgyhogy Oroszország a görögkeleti vallású bolgárok védelmében hadat üzent a Portának. Románia csatlakozott a hadüzenethez, míg az osztrák császár - ámbár alig harminc éve a cári segítség húzta ki a pácból - semleges maradt. Az orosz haderő mind a kisázsiai Anatóliában, mind a Balkán fészigeten iszonyú vereséget mért a török csapatokra. 1878 nyarán Anglia a béketárgyalásokon felajánlott "jó szolgálatau" fejében elvette Törökországtól Ciprus szigetét, s három évvel későbbn elfoglatűlta az addig ottomán fennhatóság alatt álló Egyiptomot.
Ennyi külső kudarc után Abdul Hamid úgy gondolta, tanácsos lenne valami elrettentő példával megfélemlíteni nyugtalankodó alattvalóit. Hamis ígéretekkel hazacsalogata a korában száműzött Midhat pasát, aztán merőben koholt vád alapján pert indított ellene. A tárgyalást nem is a bíróságon folytatták le, hanem a szultáni palotában. Majd a halálra ítélt Midhatnak a szultán nagy gesztussal megkegyelmezett, kisvártatva pedig megfojtotta a legjobb szándékú török reformert Mekka közelében levő tömlöcében. Így lett Midhat az oszmán történelem utolsó nagyvezíre, akinek életét a szultáni selyemzsinór oltotta ki. Még a pertárgyalásokkalegyidejűleg a legszorosabbra csomózott cenzúra- és besúgóhálózat borult a szerencsétlen Törökországra.
A korlátlan egyeduralomhoz ragaszkodó Abdul Hamid azonban ravasz és eleven értelmű ember volt. Két úton-módon próbált kimászni a romlásból. Egyrészt ápolta a barátságot a németekkel és személyesen az imperialista kardot csörtető II. Vilmos császárral, másrészt bízott a pániszlamizmus politikai fegyverében. A világ egész hívő mohamedánságát meg akarta nyerni, és lehetőleg csatasorba állítani a bomladozó török birodalom megtámogatására. Úgy gondolta, hogy hasznos lesz e célból Vámbéryval barátkoznia, hiszen az a mohamedánságnak tudós szakértője, s egyúttal értékes kapcsolatokban sem szűkölködik.
Vámbéryt oly sok idő utána a Boszporuszt Ankarával összekötő vasútvonal megnyitásának ünnepsége csábította le ismét Konstantinápolyba. Neki, aki annyi nehézség között utazott valaha Kisázsiában, izgalmas volt a gondolat, hogy ezeket a területeket nemsokára vasútvonalak szelik át, és nem mulaszthatta el, hogy az első vasútszakaszt saját szemével ne nézze meg. Régi barátai közül azonban alig talált valakit is életben, és a várost ugyancsak megváltotottnak érezte. Mint a legtöbb öregedő ember, aki visszatér ifjúsága színhelyére. Ami nem változott Szambulban, az a hatalmas gyakorlásának formája volt csupán.
A szultán tudott Vámbéry rövid látogatásásról, de ekkor még nem kereste vele a találkozást. Pár hónap múltán azonban személyes vendégként hívta el Konstantinápolyba az egykori Resid efendit. Fejedelemnek kijáró fogadtatásban részesítette. Vámbéryt udvari hintó vitte fel a perai kaptatón a legelőkelőbb szálloda elé, útján testőrtisztek kísérték, és a legdrágább lakosztályban a fő-szertartásmester tisztelgett előtte.
Így kezdődött hozzávetőleg tíz évig tartó, furcsa, ellentmondásos, gyűlölködő és elismerő, csatázó és megbékélő kapcsolata a szultánnal. Kétségtelenül ez volt a legszabálytalanabb, legcsodálatosabb közjáték mindkettejük életében. Vámbéry megint egyszer olyan szerepet töltött be, mint egyetlen idegen sem őelőtte. Kétéltűsége talán most mutatkozott meg a legerősebben. Egészen török volt, és egyáltalán nem volt török. Már első beszélgetésükkor meglepte és kissé bűvöletbe is ejtette a véres, veres, idegbajos, gyanakvó szultánt.
– Jól emlékszem Felségedre tizenkét éves korából. Elfelejtette volna, hogy hányszor ült mellettem a mabeinban (2), amikor Felséged nővére, Fátima hercegnő, aki akkor már Ali Gabid pasa felesége volt, franciául tanult tőlem?
Egy árnyalatnyi melegség lopózott Abdul Hamid szemébe. Azonnal intézkedett szolgálattevő kamarásának: hagyják őket magukra. Ez ellentétes volt az udvari szertartás előírásaival, mely úgy rendelkezett, hogy a szultán nem maradhat négyszemközt külföldivel.
Különben is Abdul Hamid a nővére leckeóráin agyába rögződött néhány francia szón kívül nem tudott semmiféle idgen nyelven, rászorult tehát a tolmácsok jelenlétére. Még az irodalmi török nyelvet sem ismerte jól, így amikor Vámbéry, aki talán kissé hencegni akart a tudományával, előkelő stílusfordulatokat használt, kedvesen rászólt:
– Kérem, beszéljen inkább közönséges török nyelven. Nekem ez a másik túl nehéz.
Mindketten rágyújtottak. Mohamed földi helytartója az "isten árnyéka" saját kezűleg adott tüzet Vámbérynak. Abdul Hamid apjáról, a néhai Amdul Medsid szultánról beszélgettek, rég halott közös ismerősökről, és gondosan kerülték, hogy kiejtsék Midhat pasa nevét…
– Mindig képmutatók és tányérnyalók vesznek körül – mondta egyszerre a szultán. – Lelkemből utálom már az örökös dicshimnuszt, a folytonos csúszás-mászást. Le tudnám köpni őket! Azért hívattam, mert kell nekem legalább egyetlenegy ember, aki nyíltan beszél velem. Fulladás fenyeget enélkül. Ön gazdagabb nálam az évek számában és tapasztalásában, ön egyformán otthonos Nyugaton és Keleten, s én nagyon sokat tanulhatnék öntől. Alig akadt még ember, akire akkora szükségem lenne, mint Vámbéry professzorra. Azt hiszi, nem ismerem az udvaroncaimat? Fájdalom, túlontúl jól simerem valamennyit! De honnan vegyek megbízható embereket? El vagyok zárva ebben a palotában a világtól. És kell nekem egy ablak, ahonnan kiláthatok a világra. Önt választottam ablakomul, professzor. A maga szemével szeretném látni, hogy mi történik kint Nyugaton, és milyenek ténylegesen a birodalmam határain kívül élő iszlám viszonyai.
Így kezdődött. Amilyen szokatlan beszéd volt ez egy keleti hatalmasság ajkán, oly szokatlanul alakult elég hosszú időre szólóan majdnem barátságnak nevezhető kapcsolatuk és politikai összeköttetésük.
Többen hitték, hogy különleges helyzete Vámbéryt mesés kincsekhez jutattja, de erről nem volt szó. Kétségtelenül békebeli milliós vagyonra tehetett volna szert, ha eladja függetlenségét. Csakhogy épp ezt nem tette meg. A nagyhatalmak követségei a Fényes Portánál nem nagyon számolták volna a pénzt, ha ezen az áron megtudhatják, miről beszélget a szultán Vámbéryval gyakori magányos együttléteik alatt, s még kevésbé számolják, ha befolyást nyernek arra, amit a professzor mond vagy elhallgat. Ilyenformán azonban sem tolla, sem szava nem volt eladó. Egyedül a maga ura maradt mindig, úgy, ahogy fiatalon akarta. S maga véleményét írta meg, nem másokét. Már-már naivitásba hajló lelkesedéssel csodálta a kereskedelem és a tengerek urát, Angliát, melyet kora legkülönb politikai szervezetének tartott: részvétel színezett barátságot érzett a törökök iránt: s végigkísérte életét ifjonti megrendülése Pozsony város utcáján. Ha úgy hozta az alkalom, keményen megbírálta a cári Oroszország néhány intézményét meg a szabadelvűség eszméivel szemben mutatott áthatolhatatlan elzárkódását. Sok szempontból elfogult, részlehajló ember volt Vámbéry – amit egyébként a legtöbb szenvedélyes természetről el lehet mondani –, de megvesztegetni nem hagyta magát.
Így aztán a viszony közte és Abdul Hamid között is mindinkább megkeseredett. Hiába fogadta a szultán Vámbéryt oly szép szavakkal, könnyebb az ördögnek szentté változnia, mint egy zsarnoknak demokratává. Amint Vámbéry óvatosan magyrázgatni kezdte, hogy a szultán legsajátabb kényúri rendszere akadályozza meg jóravaló köztisztviselők hivatalba képését, vagy célozgatott rá, hogy az uralkodó nem tűr meg maga mellett tehetséges államférfit, Abdul Hamid elkomorodott. Ha pedig Vámbéry a próféta intelmével hozakodott elő: "Tanakodjatok egymással!" – a szultán úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Elhessentette magától a figyelmeztetéseket a német császársággal kötött barátság veszedelmeiről, s noha sok mindent megmeszélt Vámbéryval, a tanácsait elengedte a füle mellett. Ellentéteik szaporodásásval azonban egyre inkább ragaszkodott Abdul Hamid ahhoz, hogy magyar bizalmasa török állami szolgálatba lépjen. Nagy rangot és vagyont ígért ennek fejében.
– Értse meg, nem nélkülözhetem. Ön jobban ismeri országunkat, mint mi magunk. Kegyességemben mindig megbízhat. Maradjon közöttünk végleg!
Vámbéry mégsem bízott. Megérezte, hogy furcsa párharcukban a szultán így fölülkerekedhetnék, a végén pedig talán Midhat sorsát szánná neki is. Ígéretekkel nem hagyta magát megszédíteni, és gondosan ügyelt arra, hogy csak időnként látogasson le néhány hétre, esetleg hónapra Szambulba, de változatlanul fenntartsa pesti otthonát, állását és kapcsolatait azoknak a lapoknak és szemléknek szerkesztőségeivel, amelyek szívesen tartottak igényt cikkeire.
A légkör már nagyon lehúlt Vámbéry meg a szultán között, amikor a – részben külföldről szított – örmény zavargásokra Abdul Hamid a birodalmában élő örmények tízezreinek lemészárlásával felelt. Ettől kezdve Európában általában így beszélnek róla: "a nagy gyilkos", "az átkozott Abdul", "vérvörös szultán". Vámbéry oly híven számolt be a külföldi közvéleményről, hogy a szultán lábszárai vitustáncot jártak bő nadrágjában, a keze rángatózott, s kapkodva szedte a lélegzetet.

Timur Leng sírboltja Szamarkandban

Vámbéry Teheránban, közép-ázsiai utazása során

A kirakodó tér (ma Roosevelt tér) a pesti Duna-parton.
A középső házban szállt meg Vámbéry, amikor hazatért nagy útjáról

Ázsiai utazók Lóczy Lajos lakásán 1903-ban. Ez elülső sor balról jobbra: Sven Hedin, Vámbéry Ármin és Lóczy Lajos

Vámbéry hetvennégy éves korában

A szakítást végül Vámbérynak Párizsban, az 1898-as év közepén kiadott brosúrája, idézte elő. "Törökország ma és negyven évvel ezelőtt" című írása bátor és határozott volt. Negyven év fokozatosan gyorsuló hanyatlásának történetét tárta fel, a bajok okát a rossz kormányzatban, a sultán önkényuralmában, udvarának felelőtlen érdekszövetségében jelölte meg. És ami még súlyosabb volt: egyértelmúen kiállt az "ifjúottománok" helyébe lépő "ifjútörökök" reformista mozdalma mellett. A brosúrának számos példányát sikerült becsempészni az ottomán birodalomba. Vámbéry népszerűsége még inkább megnövekedett a törökök, de nem úgy a szultán és kegyencei előtt.
Abdul Hamid azonban elég okos volt ahhoz, hogy átlássa: fölényét ezek után csak egyetlen módon mutathatja ki Vámbéryval szemben. Újból lehívta tehát magához Szambulba, és gördülékeny mondatokban köszönte meg neki a korábbi írásaival meg a Párizsban közreadott, legújabb brosúrájával a töröknek tett jó szolgálatait. De a szultán szeme mást mondott, mint a szája.
Ez volt Vámbéry búcsúlátogatása. A kihallgatás után azonnal szállásra sietett és csomagolt. Az első vonattal elutazott.
Soha többé nem látta viszont Abdul Hamidot – az "átkozottat".
Visszatekintve erre a történetre, Vámbéry az egészet egy mondattal zárta le:
– Író nem lehet udvaronc, és nem is szabad, hogy azzá legyen.
Angliában Vámbéry befolyása – mint szakértőé, előadóé s politikai íróé –, 1885 tavaszán érte el tetőpontját. Ez volt a pjandzsdehi válság ideje. Az a történelmi pillanat, amikor úgy látszott, csakugyan valóra válnak bizonyos jövendölései, és Oroszország meg Nagy-Britannia háborúba keveredik egymással Ázsiában.
Afganisztánt, a magas hegyláncok közé zárt s hegyekkel borított ütközőállamot India meg Oroszország között, Vámbéry jól ismerte, hiszen területének egy részét be is utazta. A brit hatalom a múlt század negyvenes éveitől kezdve felismerte, hogy a tadzsikok, üzbégek, türkmének lakta perzsa, patu és török nyelvű Afganisztán fölött ellenőrzést kell gyakorolnia, mert az északnyugati szárazföld felől ez az ország India védőpajzsa. Hogy minél biztosabbak legyenek a dolgukban, a britek többször be is hatoltak afgán területre, és az Indiához közel eső, két jelentékenyebb várost: Kabult meg Kandahart 1879-től kezdve megszállva tartották. Az orosz kormány pár alkalommal úgy nyilatkozott, hogy Afganisztán nem tartozik a cári birodalom érdekkörébe, ennélfogva hozzájárulását adja ahhoz, hogy az Amu-Darja (régi nevén: Oxus) felső folyása alkossa az orosz-afgán határvonalat.
Vámbéry nem hitt e nyilatkozatokban. Szilárd meggyőződése volt, hogy az orosz haderő előbb-utóbb Afganisztánon keresztül igyekszik megközelíteni Észak-Indiát. Még akkor is kételkedett, amikor 1884-ben brit-orosz megegyezés jött létre, hogy közös tiszti bizottság fogja pontosan kijelölni az orosz-afgán határt. De miközben a következő tavaszon az afgán emjr éppen Indiában tartózkodott, cári csapatok szállták meg az afganisztáni területen levő Pjandzsdeh határvároskát s környékét. Az Egyesült Királyság konzervatjv rétegei, a brit impérium legfőbb őrzői felindultan fogadták a hírt. Pár héten át csakugyan fenyegetőnek látszott a helyzet, Vámbéry pedig úgy érezte, hogy korábbi kételyei igazolást nyertek.
Nyomban előadó körútra indult Angliába, és ott minden addigit meghaladó mértékben ünnepelték. Röpke húsz nap alatt megírta angolul "A közelgő küzdelem Indiáért" című munkáját, melyet haladéktalanul lefordítottak öt másik nyelvre is. A könyvecske alaposan felkavarta az érzelmeket, de viszont ezek az érzelmek nagyon különbözőek voltak. Már ekkor megmutatkozott, hogy kiterjedt gyarmatbirodalmukról a brit szigeteken élők nem vélekednek egyöntetűen. Számis levélíró közölte Vámbéryval, hogy ne ártsa magát Anglia dolgaiba, mivel ezekhez semmi köze. Szenére vetették, mennyire értelmetlen és igazságtalan eljárás Angliának pénzt meg vért áldoznia idegen népek meghódítására, míg saját földjén a polgárok tízezrei nyomorognak, mi több: éhínség szedi közülük áldozatait.
A gyarmatpolitika – írták – csak a gazdagokat teszi még gazdagabbá, a munkások viszont csupán a hatalmában megnövekedett tőke fokozódó elnyomást érzik ebből.
Vámbéry meglepődött. A mohamedán világ gazdasági adatait figyelemmel kísérte ugyan régóta, de közgazdasági elméleetekkel nem foglalkozott, és a levélírók szemszögéből sohasem nézte még a dolgokat. Igen újszerűnek tűnt fel előtte a gondolat, hogy egy ország népének esetleg javára válhatik, ha idegen birtokairól lemond, és piacait nem a fegyveres hódítás jogán próbálja meg biztosítani. Tapasztalnia kellett, hogy nemcsak ünnepléssel találkozik Angliában, hanem az ilyenféle eszmeáramlatok erős ellensodrával is. Hiszen maga Lord Lytton, India akkori alkirálya figyelmeztette rá. Lytton azt írta neki, hogy Anglia mostani uralmát Keleten az a halál fenyegeti, amelytől még az istenek sem tudják megóvni kegyeltjeiket: az öngyilkosság. Vannak jó néhányan Angliában – folytatt Lytton –, akik a megtérésnek arra az útjára lépnek, amely nem végződhetik mással, mint a nagyhatalomnak kishatalommá való átalakulásával.
Vámbérynak mindez újdonság volt. Két évtized kellett hozzá, hogy valamennyire észrevegye: ezekből a levelekből vethetett először pillantást egy más formájú új világra, amely a természet rendelése szerint már nem lesz az övé.

Feltételezhetjük, hogy előadó körútját követően viszontlátta ismát Perzsiát és talán Afganisztánt is. Erről az útjáról azonban mélyen hallgatott, mivel titkos megbízással járhatott Keleten, hogy a helyszínen tájékozódjék, sőt valószínűleg tárgyalásokat is folytasson. Hozzáférhető írásos nyoma nem maradt ennek az utazásnak, s eglehet, soha nem került volna napvilágra, ha nem ismerkedik meg Perzsiában egy húszéves, nagyon szegény, névtelen vándorral, akivel hol annak svéd anyanyelvén beszélgetett, hol pedig németül, mert az ifjú utazó nemcsak az uppsalai egyetemen hallgatta a természettudományokat, hanem Berlinben és Halléban is.
Vámbérynak az elméletekhez nem volt érzéke, de az emberekhez igen. A svéd fiatalember eléggé érdekelte ahhoz, hogy sokat elmondjon neki a maga küzdelmes múltjából, és oktassa a közép-ázsiai ismeretekre. Azt viszont mégsem sejtette akkoriban, hogy legnagyobb utódjával hoza össze a véletlen, és még kevésbé tudhatta, hogy ez az utód mindig őt vallja majd mesterének s példaképének.
A fiatal svédet Sven Hedinnek hívták.

Az afganizstáni határincidens egyébként teljesen elsimult. A szovjet-afgán határvonal ma is megegyezik azzal, amelyet még 1885-ben jelöltek ki az izgalmak elültével. Hat évtizeddel a pjandzsdehi válság után India földjét hivatalosan végleg elhagyták az angolok. Nem Vámbéry jóslata következett be, hanem Lord Lyttoné.

1)Ma Belgrád rakpart
2)Az a helység, amely a háremet elválasztja a férfiak lakta szelamliktól

ESTÉLY A NEMZETI KASZINÓBAN

Három magyarországi "királylátogatás" története fűződött össze Vámbéry nevével. Az első Naszreddin perzsa sahé volt 1889-ben. Európai körutazásairól tömérdek anekdota keringett, ám a magyaroknak hízelgett, hogy nem elégszik meg a bécsi Burggal, hanem Budapestet is felkeresi. Ki akartak tenni magukért a fogadásnál, hiszen –Vámbéry kivételével –ki látott nálunk valaha eleven perzsa királyt?! A hajóról egyenesen az Akadémia oszlopcsarnokába vezették, ahol az akadémikusok és miniszterek félkaréjának közepén Vámbéry köszöntötte. Akár találkoztak négy évvel azelőtt Teheránban, akár nem, a sah mindenesetre meglepődést mutatott és megkérdezte:
– In kiszt? Ki ez?
– Felség, ez az a dervis, akit egyszer réges-régen fogadott a teheráni palotájában.
– Csakugyan! Vámbéry! Vágta rá Naszreddin. És rögtön közölte franciául a magyar miniszterekkel: – A professzor úgy beszél perzsául, hogy nehezen találhatnánk olyan született shirazi szónokra, aki állni tudná vele a versenyt.
Mivel így ismét megerősítést nyert az, amit idehaza némelyek mindig csak vonakodva akartak elhinni, a kormány megkérte a professzort, töltené a sah társaságában a budapesti látogatásra szánt három napot.
Vámbéryt valamennyire mulattatta, de telhetetlen kérdezősködésével egyben fárasztotta is Naszreddin. A sah nyugodtan hagyta órákon át álldogálni magas színe előtt, talán azért, mert az egykori dervist félig-meddig keleti embernek érezte, és a saját környezetében senkinek sem volt szabad az uralkodó jelenlétében leülnie. A professzort feszélyezte egy kósza pletyka is, mely Angliából jutott el hozzá. Azt suttogták, hogy a Buckingham-palotában valami nagyon kínos dolog történt, mialatt a sah ott vendégeskedett.
Naszreddin egyik délelőtt szörnyű haragra lobbant, mert a borbélya rosszul borotvált meg. Alattvalójáról lévén szó, nem sokat teketóriázott, hanem parancsot adott a testőreinek, öljék meg a borbélyt. A hulla eltávolítása körül némi bonyodalmak támadtak. Az öreg királynő előtt feltétlenül el kellett titkolni az ügyet, a londoni rendőrség hivatalosan szintén nem vehetett róla tudomást. A legkülönösebb az volt, hogy a sah láthatóan nem értette, miért a nagy izgalom. Természetesnek tartotta, hogy hanyag borbélynak akkor csapatja le a fejét, amikor akarja. A kényelmetlen s kissé szokatlan esetet végül csak Edward walesi herceg közbelépésével lehett eltusolni.
Vámbéry nem forgott ugyan abban a veszélyben, hogy Naszreddin a fejét véteti, de haragját magára vonta, valahányszor másképp gondolkodott valamiről, mint a fejedelem. A kincseit ismerte már a teheráni palotából, és ízléstelennek érezte most a fitogtatásukat, bár a pesti népet elbűvölték a drágakövekkel telehintett ruhák, hisz épp ezt várta a perzsa sahtól. Naszreddinnek pedig kedve telt a bámulatban. Közel engedte magához az embereket, holott odahaza a szolgák hosszú sora zavarta el sétakocsikázni vagy kilovaglásai alkalmából a járókelőket az útjáról. Az ajtókat ilyenkor be kellett zárni, az ablakokat lefüggönyözni, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát. A keleti zsarnokok módjára ő is folyvást rettegett az életéért, stalán azért költött annyit az európai utazásaira, mert itt nem kellett félnie.
Végül a leggondosabb elővigyázat sem tudta megóvni Naszreddin életét. 1896. Május 1-én orgyilkosság áldozatául esett fővárosában. Trónját a fia örökölte, Muzaffareddin. A trónon meg az atyai drágaköveken kívül más öröksége nem is volt, mert a kincstár pincéjében a vaspántos ládákat mind üresen találta. Még a palota kormányhoz s az angol bankokhoz hiába fordult kölcsönért: némi könyörgés után a cár segítette ki pénzzavarából. A segítség csak rövid időre enyhített a válságon, mert az akkori Perzsia álladnósult csődben tengette életét. Kereskedelmi útjain mind sűrűbben tűntek fel a portyázó, fosztogató tekke-türkmének, vasútja pedig egyáltalán nem volt. (Ez az óriáas terület - tizenhét és félszer akkora, mint Magyarország - még most is csak két vasúti fővonallal és két szárnyvonallal rendelkezik.) Ki csodálhatta volna ilyen körülmények között, hogy az új sah a kölcsönpénzek egy részét meg az elzálogosított gyémántokért kapott összeget európai utazásokra és gyógykezeltetésre költötte? Így hessegette el magától az otthoni gondokat. 1900-ban hazánkba is eljött.
Vámbéry harmincnyolc éve ismerte. 1862-ben, első perzsiai útja kezdetén, Tebrizben találkozott az akkor kilencéves Muzaffareddin herceggel, akit éppen beiktattak trónörökösi tisztségbe, s az ország második legnagyobb városában adták rá szertartásos ünnepályességgel a királyi díszruhát: a khalátot. A kisfú vézna, sápadt, beteges külsejű volt, koravén komolykodással rendezte el magára a nehéz királyi köntös redőit, s Vámbérynak nevethetnékje támadt, amikor az ünnepség udvari költője ezt a satnya gyereket hatalmas hősnek nevezte versében, olyannak, aki fényével elhomályosítja a napot, egyetlen csapással semmivé teszi az ellenséges haderőket, pillantásával kiszárítja a folyókat.
Most Budapesten egy negyvenhét éves, megtört, gyógyíthatatlan öregembert látott viszont, és szívéből sajnálta. Az új sah, alighogy leszálltt a Nyugati pályaudvaron a vonatról, máris azt kérdezte:
– Vámbéry kudsaszt? Hol van Vámbéry?
József főherceg, A Habsburgok Magyarországon élő családtagja hátranézett a miniszterek mögött álló tudóspolitikusra. Rögtön előreszóllították, Muzaffareddin kezet szorított vele, s kérte, kísérje el a szállásra. Ez a sah jobban ismerte az európai szokásokat az apjánál. Nem keringtek rála olyan legendák, hogy Ferenc József asztalnál a kézmosó tálkából kihörpintette volna a vizet, amire a császár udvariassan követte a példáját.
A leszopogatott spárga csutkáját sem dobta maga mögé a fényes parkettre, mint Naszreddin tette volt első látogatásakor a walesi hercegnél, aki ugyancsak tüstént feltalálta magát, s intett vendégeinek, hogy hajítsák hátra mindannyian a maradékokat.
Ez a sah bátorságos, jól nevelt, gyámoltalan és félénk ember volt. Vámbéry hosszú előadásokat tartott neki Perzsia újjászervezésésről. Vasutakat kellene építeni – mondta –, gyárakat meg iskolákat alapítani, az utakat rendbe hozni, és a türkménekhez közel eső vidékeken katonákkal őriztetni őket. A sah tudta, hogy mindez tömérdek pénzbe kerülne, s honnan venné hozzá a szakembereket! Mereven nézett maga elé:
– Úgy van. Sok minden kellene Perzsiának…
A szó hirtelen messzire mutatott, mint egy jó versnek a vége. "Sok minden kellene a világnak" - gondolta Vámbéry. Ő is hallgatott. A sah csak akkor rezzent össze, amikor erőszakos, korrupt nagyvezíre, aki nyilván az ajtó mögött hallgatózott, s a némaságot nem tudta mire vélni, belépett a szobába. A professzor látta, hogy a megrokkant uralkodó retteg saját nagyvezírétől, fél háremének intrikus asszonyaitól, legfőképpen pedig a néptől. Az önkényuralom is apai öröksége volt, de a beteg ember csak a terhét érezte, örömet nem adott ez neki.
– Majd egyszer, majd egyszer, ha lesz valamink, jöjjön el újra Perzsiába, professzor. Akkor is, ha én már nem élek – szólt csendesen a sah. A szeme tele volt szomorúsággal.
"Haj, haj – merengett el az idős professzor –, mi szükségem van ezekre a búvalbélelt perzsákra? Azok voltak a szép idők, amikor Edward jött le Pestre élni, mulatni, vadászni! No meg úgy mellékesen engem 'megdicsőíteni'…"
Vidáman nekiiramodtak gondolatai. Az ember szíve joga, hogy körörömet érezzen irigyei fölött, s erre akkor bőven megvolt az oka.

Egyszerű, de a régi Magyarhonban szokatlan esete volt a walesi hercegnek Vámbéry Árminnal. A néhai pestiek a leggyakrabban ezt emlegették, ha Vá
Mbéry neve holta után itt-ott fölmerült, nem pedig a harmicegynéhány könyvét.
Épp az idő tájt, amikor a nevezetes "ügy" megesett, Angliát ismerték és tisztelték a világ legnagyobb hatalmaként. A világ tengerei fölött uralkodó Albion trónjának várományosa félhivatalosan jött ugyan Magyarországra, de a fogadása mégis nagy ceremóniával készülődtek.
A magyar arisztokrácia klubja, a Nemzeti Kaszinó, akárcsak a Montsalvaton a Drál, elérhetetlne magasságban rejtezett a közönséges halandók felett.
A grófok és hercegek a walesi herceg tiszteletér a Nemzeti Kaszinóban adtak fogadóestet. Edward mrgérkezett, nyájasan kezet rázott ezzel-azzal, körülnézett.
– Vámbéry még nem jött meg? – szólt árnyalatnyi csodálkozással hangjában. – Csak nem történt valami?
Megitták az aperitifeket, asztalhoz tessékelték az angol trónörököst. De a vendég tobábbra is nyaugtalankodott:
– Ne haragudjanak, uraim, nyilván eltört Vámbéry professzornak idejövet a lába. Semmiképp nem késne, ha ilyesmi nem akadályozná. Baleset érte, attól tartok. – Diszkréten előcsúsztatta a zsebóráját. – Elnézésüket kérem, de úgy hallottam, a professzor közel lakik. Nem küldhetnénk-e át valakit, megtudakolni, hogy mi történt?
Mit tehettek volna a főúri vendéglátók? Mondják a walesi hercegnek, hogy nenik lidérces álmaikban sem jutna eszükbe egy "Wamberger-Vámbéryt" meghívni a Nemzeti Kaszinóba? Nem, ez nem megy.
Ketten közülük septiben átkocsiztak Vámbéry lakására. A professzor már ágyban volt.
– Kérjük méltóságodat, jöjjön el velünk a Kaszinóba. Edward királyi herceg látni óhajtja. Legyen szíves, öltözzön fel.
– Most? Ne-em. Ő királyi felsége meg én amúgy is találkozunk, azonkívül nem szoktam olyan helyre elmenni, ahová nem hívtak meg.
– Méltóságos uram, rendkívül kínos a dolog. Valami adminisztrációs mulasztás történt… ö-ö… ha lenne szíves…
– Ugyan már, uraim! Mire való ez?
A "küldöttek" visszatértek, és közölték, hogy Vámbéryt egy kis enyhe rosszullét ágyhoz kötötte.
De akkorra vendég átlátott már a helyzeten. A fogadóest vége felé kedvesen mondta házigazdáinak:
-Pompásan éreztem magam. Minden nagyon kellemes volt. Örülnék, ha mához két napra én láthatnám önöket vendégül, s legjobb lenne, ha éppen itt. Gyorsan megszoktam a klubjukat, mert nagyon otthonos. Majdnem olyan, mintha Angliában lennék. Majdnem…
Amikor két nap múlva sor került a Nemzeti Kaszinóban Edward viszonzási estélyére, az angol trón várományosa hazájának vendéglátó szokásaihoz illően a lépcsőfeljáró tetehén állt, hogy fogadja az érkezőket. Karonfogva állt ott egy szakállas úrral. És mélyen meghajló hercegeknek, grófoknak, főgercegeknek egyenként mondta az arcába egyanzt a szöveget:
– Engedje meg, hogy bemutassam önt kedves barátomnak, Vámbéry professzornak.

Azt beszélik, hogy pontosan így történt. Annyi kétségtelen tény, hogy Vámbéryt a walesi herceg látogatásától fogva a Nemzeti Kaszinó tagjának tekintették, és ezzel egyszeriben az akkori magyar társadalmi ranglétra tetején találta magát. Kívülről jött, furcsa és szándéktalan áttörés volt ez, egyedi eset. De ha már úgy alakult a dolog, hogy Edward berakta Vámbéryt a mágnások kaszinójába, a tagoknak nem esett nehezükre megkedvelniük a professzor mint közéjük való csudabogarat és szórakoztató társalgót. Bár Vámbéry megnézte, hogy kivel ereszkedik le beszélgetni a grófok közül, s az angolosan berendezett klubot főként a gazdag könyvtára miatt látogatta csupán.
Rangsorban a Nemzeti Kaszinó után az Országos Kaszinó következett. Az egyetemi tanárok, ha a származásul "jó" volt, beléphettek oda, s a Semmelweis meg a Kossuth Lajos utca sarkán álló bérpalota klubhelyiségeibő olyan sóvár, tiszteletteljes pillantásokat vethettek a százlépésnyire, a Kossuth Lajos meg a Szép utca sarkán emelkedő Nemzeti Kaszinó klasszicista, nyugodt stílusú épületére, mintha legalábbis hét világtenger választotta volna őket egymástól. Vámbérynak bármiféle eredményét, bármekkora anyagi boldogulásást könnyebben elnézték volna pályatársai annál, hogy ő a Nemzeti Kaszinóba járhat, míg a többiek csak az Országosba.
Jó, hogy ezt a második világháborút követő nemzedékkel már meg sem lehet értetni, és fel sem foghatják, milyen volt az elmúlt világ. A Nemzeti Kaszinó porrá égett Budapest ostroma alatt. Megsemmisült annak az osztálynak hatalmával együtt, mely létrehozta és fenntartotta.
Viktória - nem sokkal uralmának "gyémántlakodalma" után – meghalt, és fia, Edward foglalta el 1901-ben az angol trónt. Elég nehezen böjtölte ki a mama mellett meglehetősen hosszúra nyúlt várományosi idejét. Hatvaegyedik évében járó, enyhén pocakos öregúr volt már, amikor nekifoghatott tervei megvalósításának. Tudta, mit akar, és mitől kell tartania. Elsősorban nénje fiának, II. Volmos császárnak német birodalmától. Elég jól ismerte a saját unokaöccsét.
VII. Edwardnak legfontosabb dolga az volt, hogy összehozza a nagy koalíciót a porosz szellemtől áthatott, feltörekvő, gyarmatokra áhítozó, versenytársként jelentkező Németországgaé szeemben. Bizonyos körülmények hozzá is segítették Edwardot terveinek könnyebb megvalósításához. Az 1905-ben véget ért orosz-japán háborúban elszenvedett vereség és a nyomában kitört forradalom kijózanító hatással volt a cári vezérklarra, s meggyöngítette befolyását az orosz kormányzatra. Edward a történtek után kisebb erőfeszítéssel tudta megteremteni az "entente cordiale", a baráti egyetértés nevű szövetséget Nagy-Britannia, Franciaország és a cári Oroszország között. Az első világháborúban ez a koalíció győzte le a német császárságot.
Az antant létrejöttének egyik előfeltétele volt, hogy Nagy-Britannia és a cári birodalom kiegyezzenek egymással az addig még vitás kérdésekben. Így sikerült megállapodást kötniük az ázsiai érdekterületeikre vonatkozóan is 1907-ben. Perzsiát illetően az ország északi részét az orosz gazdasági szférához tartozónak nyilvánították, a délit a brithez. Mindkét nagyhatalom kötelezte magát, hogy Perzsi (a mai Irán) határait tiszteletben fogja tartani. Ezen az ázsiai alapmegegyezésen nemigen változtatott még az sem, hogy Dél-Perzsiában századunk első évtizedének végétől kezdve mindjobban feltárták a dús olajmezőket, s nem változtatott a későbbi idők sok egyéb fejleménye sem. VII. Edward meg lehetett elégedve személyes művével. Ázsiai megegyezésük körvonalait revali (mai nevén: Tallin) találkozójukon tisztázta a cárral. Így esett tehát, hogy az egykor életvidám "Bertie"-ből "nehézsúlyú" uralkodová lett VII. Edward, a nagy jóakaró és már-már barát, cáfolta meg leghatékonyabban Vámbéry számos feltételezését, politikai jövendölését. Az öreg tudós ráébredt, hogy eljárt fölötte az idő.
Utolsó társadalmi és politikai jellegű munkájában, "Nyugat kultúrája Keleten" című könyvében Oroszország és Anglia civilizáció befolyását állítja párhuzamba, valamint az iszlám jövőjéről elmélkedik. A mai Türkmén, Üzbég, Kirgiz és Tádzsik Szovjet Szocialist Köztársaságok és a Karakalpak Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság ősi népeinek, lakosságának helyzetét, fejlődését tanulmányozza. Ezek között a népek között járt valaha, és sorsuk most sem hagyja hidegen. Sok változásnak észreveszi első moccanását, gyakran helyesen is értékeli, de nem tudja elképzelni mai kialakulásukat. Valljuk be, ez bárkinek meghaladta volna akár a fantáziáját, akár a logikai erejét.
Ha akkor valaki Vámbérynak azt mondja, hogy utolsó politikai műve megírása után fé századdal Türkmenisztánban nem találhatnak majd egy árva nomádot sem, a professzor kedvtelen idézett mondásával torkolta volna le: "Könnyebb lenne a földhöz szegezni minden egyes porszemet, mint a turkománt nyugalmas életre bírni." Ha a jós még mindig nem hallgat el, s azt mondja: Türkmenisztánban ötven év múlva több egyetemi hallgató jut minden ezer lakósra, mint Franciaországban, a professzor harsogva nevetett volna a már nem is bárgyú, hanem egyenesen idióta jövendölésen. S ha a továbbiakban azt hallja, hogy a népesség számához viszonyítva orvos szintén több lesz az egykori türkmén puszták lakóinak ivadékai között, mint például Angliában, majd gyors egymásutánban alig-alig felfogható szavak ütik meg a fülét, olyasmik, hogy: kétszéz kilométeres földgázvezeték, csatorna a Kara-Kum sivatagon át, gyapotkombájngyár, erőművek, üzbég operaház, taskenti egyetem, röntgen-radiológiai klinika… s végül még ez is: Taskenti Múzeum, benne Vámbéry-szoba…, akkor..
Akkor a professzor elájult volna.

Akárhogy is, Vámbéry egy rejtélyes jós nélkül sem tapogatózott egészen vaktában, amikor elképzelte magának, s leírta másoknak Ázsia néhány népének jövendőjét. Nagy vonalakban előre látta Japán nem közönséges tudományos és technikai fejlődését, előre látta, hogy az ottomán birodalom pár évtized alatt egy sokkalta kisebb, de egyöntetűbb török nemzeti álammá alakul át, előre látta valamilyen önálló mohamedán ország létrejöttét Indiában, előre látta, hogy a nyugati hatalmak ázsiai gyarmatai az idő gyors sodrában ki fogják vívni függetlenségüket, előre látta, hogy Európa politikai befolyása csökken, de civilizációja mindjobban elterjed, és a szokások, viselet, művelődés fokozodó hasonlatosságára vezet szerte a világon.
Ha így vesszük, felbecsülhetetlenül többet látott előre a korabeli politikusoknál és államférfiaknál. Számításain azonban majd mindig kívül hagyta Amerikát, mintha ennek a világrésznek dübörgően súlyos előretörést észre se vette volna. Nyilván azért, mert arrafelé kevés a mohamedán. De annak sem lelni nyomát, hogy ezt a nemzetközi méretekben gondolkodó, okos öregember valaha is elfogta volna a sejtelem: Európa népei egy világháború szakadékának pereme felé botorkálnak. Olyan mély, olyan "biztonságis" béke volt! Hogyan gondolhatott volna ilyesmire? Hihetetlenre a XX. Században…
Sorsa kegyes volt hozzá. Ezt má nem érte meg. Tíz hónappal a világháború kitörése előtt halt meg.

Vámbéryt az ifjútörökök földalatti tevékenységéről egyik tanítványa is informálta olykor. A fiatal turkológusban az öreg professzor hamar megérzett valami rokonlelkűséget, pedig eleinte Germanus Gyulát sem fogadta másként, mint a jelentkező hallgatókat általában:
– Minek tanul maga keleti nyelveket? Lehet becsületes ember anélkül is, hogy egy kukkot tudna törökül. Ha csak az a szándéka, hogy az indexét aláírjam, megteszem én, de ne zavarjon!
Akkoriban már nagyon megelégelte az olyan hallgatókat, akik csak az autogramját akarták a magukénak mondani, és nem a tudását. Miért vesződjön velük? Az egyetemre sem igen járt be többé.
Ez a Germanus azonban nem tágított. Eldadogta, hogy magától megtanult már törökül, a perzsával viszont nem boldogul.
Vámbéryban felébred az érdeklődés. Végigmustrálta a jelentkezőt. Mindig kedvére volt, ha valaki egyedül is meg tud tanulni egy nyelvet, és nem szorul a mások gyámolítására. A fiú elé rakta az egyik szambuli kórház évi jelentését:
– Olvassa, fordítsa!
A különös vizsga sikerült. A professzor átvette Germaniu indexét: odaadta Szádi Gulisztánját.
– Ebből jól megtanulhat perzsául. Ha elakad valahol, majd kisegítem.
Nehéz lett volna kiszámítani, mennyi volt a ravaszság, mennyi a könnyed nagyvonalúság a professzor eljárásában. Módszerével ugyanis rászorította az első éves hallgatót, hogy először tanuljon meg angolul, másképp nem használhatja a Gulisztán megfejtésére szolgáló perzsa-angol szótárt. Vámbéry szerint a jó orientalista kellékeihez a főbb európai nyelvek ismerete is hozzátartozik. Eredményes tanítványaitól sokat követelt, a többieken átnézett.
Mivel kitünő stiliszt és előadó volt, egyénisége a katedrán sem tévesztette el hatását. Művészien megformált, eleven tudást adott át, mi sem állt tőle távolabb a betűrágásnál, a száraz adatok ólomszürke felsorolásánál. A tohonya embereket, a szellemileg resteket nem szívelhette. "Talán a legszerencsétlenebb ember az, aki unatkozi" - szerette mondogatni. Tényleg nem értette ezt a fajtát. Az élet lehet ilyen, az élet lehet olyan, de unalmas?! Azt már nem! Mivel ő maga nem szokott unatkozni, a tanítványait sem untatta. Előadásában emberek, népek, vidékek, társadalmak keltek életre, nem csupán egy-egy keleti nyelvnek a szavai.
Germanus Gyula a professzor lakására járt fel. Vámbérynak mindenféle török sajtótermékből küldtek tiszteletpéldányokat: a külföldön dolgozó ifjútörökök éppúgy, mint az otthon maradt ótörökök. Ennyi nyomtatványt átnézni sem ért rá. Egy használatból kikopott fürdőkádba dobta azt, ami nem érdekelte különösebben. Tanítványai ebből a tisztes méretű újságtartóból halászhattak kedvükre. Germanus szintén így ismerkedett meg az ifjútörök politikai irodalommal. Mozgalmuk hívéül szegődött, konstantinápolyi évei alatt még börtönben is ült miattuk. Az osztrák-magyar főkonzul szabadította ki nagy nehezen a Monarchia alattvalóját a török tömlöcből.
De aztán 1908-ban győzött az ifjútörökök tábora. Abdul Hamid előbb meghátrált, majd szavát megszegve, csapataival legyilkoltatta a reformerek sok hívét. Erre az akkor még török fennhatóságú Szalonikiból megindultak a forradalomhoz csatlakozott katonák Sevket pasa és a többi ezredtist vezetésével. Bevették a fővárost, elfogták a szultánt, és kitöltötték bosszújuka az udvar haszonélvezőin.
Abdul Hamidot száműzték. Utóda az öccse lett, a hajlott korú Mehemed Resád, aki élte javát ugyan nem ketrecben, de harminc évig tartó házi őrizetben töltötte. Ennyi időn át járt-kelt fogolyként kényelmes palotabörtönében. Törödött volt, félénk, beteg. Nem készült fel – nem is készülhetett – a hatalom gyakorlására. A külpolitikát bátyjától örökölte mindenestül, belértve a barátságot Vilmos császárral és a nagyhatalmak első világháborús összecsapását kiváltó okok egyikével: a messzire tekintő német érdekért és a német gyámkodás alatt készülő szambul-bagdadi vasútvonallal. Ami pedig a belső ügyeket illeti, a szultán mindent rábízott az "új emberekre".
Vámbéry az öregek szolidaritásával sajnálta ezt a balcsillagzat alatt született Mehemed Resádot. Akárcsak a népét.
Egyszer erről meg sok más egyébről beszélgetett a fiával, Rusztemmal.

SZAVAK ÉS CSILLAGOK

Rustem, a fiatal büntetőjogász szakállt viselt, mint az apja. Bólogatva hallgatta az öregurat, s az különösen közlékeny kedvében volt ma. Kissé csapongva, de őszintén elmélkedett, emlékezett:
– Ezzel a szegény padisahhal már nem fogok teázgatni. Tudod, hogy milyen közelről figyelhettem meg a két elődjét. No, úgy érzem, ennek a Mehemednek utódja már nem lesz. Bár… talán futja még egy szultánra, hisz ez bizony elég vén. Olyan, mint jómagam. Furcsa dolog, hogy ami másnak történelem, nekem csak az életem tegnapja. Adatok könyvekben, eleven valóság még az én agyamban. Halottak…, itt állnak előttem. Midhat, Faud, Hajdár pasa…
Tétova mozdulatot tett. Rusztem a keze után nyúlt. Az öregúr hirtelen megélénkülve folytatta:
– Nem tudom eldönteni, hogy az új szultán két bátyja közül melyik volt a nagyobb lator. De szerencsésebbnek Abdul Azizt tartom. Ő ugyanis valóban elhitte magáról, hogy háromnegyed isten. Züllötten élt, de hát az isteneknek mindent szabad. Nem rettegett örökké, mert nagyon műveletlen volt. Ahhoz, hogy valaki töretlenül giggyen a saját diktatúrújában, jó adag nűveletlenség szükséges. Tudod, fiam, minél műveletlenebb valaki, annál kevésbé kételkedik. Legföljebb gyanakszik, de az gáról, hogy háromnegyed isten. Züllötten élt, hát az egészem más. Abdul Aziz például annyira el volt kápráztatva önmagától, hogy amikor a kiegyezés évében Európában járt, s hajón vitték a Rajnán Koblenzbe, megkérdezte a folyóróo, vajon az ő kedvéért ásták-e ezt a csatornát. – Döccenve felnevetett: – A gőgős barom! Budapestre a Dunán jött le. Persze ott voltam a fogadásnál. A szemem láttára történt, hogy a pesti török konzul, igazi européer és művelt katonatiszt, feszes tisztelgéssl üdvözölte a szultánt, amire az dühösen fordult Faudhoz: "Miért nem csókolta meg a lábam ez a neveletlen fickó?
Rusztem udvariasan kontrázott apja kuncogásához. Nem először hallotta ezt az igaz anekdotát, de az öregúr folytatta:
– No, hogy Abdul Aziz lovakat, kutyákat meg kakasokat tüntetett ki rendjelekkel, arról tudsz. Érdekes, hogy Caligula császár ezt már szintén megcsinálta, előtte pedig bizonyára mások is, akik annyira régen uralkodtak, hogy még csak hallani sem hallottunk róluk. Az abszolút hatalom végül is mindig ugyanoda vezet, akárkié legyen, akármikor gyakorolják. Ami Amdul Hamidot illeti, az már nem volt annyira bolond, mint a bátyja, tehát a rettegést közelebbről ismerte nála. Ám aki félelmében rémuralmat teremt, soha többé nem menekülhet saját rémuralmának karmaiból, és napról napra bizalmatlanabb lesz. Ezt törvényszerűen vehetjük.
Úgy hiszem, Abdul Hamid egyik alattvalójával sem volt oly bizalmas, mint velem, akit nem sikerült az alattvalójává tennie. Mégis egy ste felmérhettem félelme és gyanakvása mélységeit. Szokás szerint kettesben teázgattunk a Csit-koszkban. A szolga a szomszéd szobában álldogált, a lefüggönyözött ajtó mögött. Én hirtelen kinyújtottam a kezem a szultán előtt levő cukortartóért. A "mindenható" padisah oly riadtan pattant vissza ettől az ártatlan mozdulattól, mint egy bolha. Azt hitte, meg akarom ölni. Nem volt se éjjele, se nappala. Forradalomtól félt, csődtől, gyilkosságtól, amit akarsz. Siralmas látvány volt így közvetlen közelről. Az ilyesmiféle zsarnokok minden falatnál, minden korty italnál méregre gondolnak, és ha a dolog velejét nézed, igazuk is van. Hiszen az egész életük meg van mérgezve!
Maga elé révedt:
– Sokszor ültem a szultán egyik Jildiz-palotájában késő este, magányosan olvasgatva vagy nyitott jegyzetfüzettel az asztalon. És félóránként hallottam az ablak alatt elvonuló őrjárat tompa, nehéz dobbanású lépteit. Képzeld, hogy örökké katonák őriznek! Elgondolkoztam magamban azon, hogy mi kárpótolhat embert a földön az ilyen borzalmas életért. Az úgynevezett korlátlan hatalom is rossz csere ezért. Hiff meg, azönkényuralom legszánandóbb áldozatai a kényurak maguk.
– Néha sajnálom, apám, hogy belőlem hiányzik a színlelés adománya – szólalt meg Rusztem, és csak azután mérlegelte, hogy szavainak sértő éle is lehet. De ha már egyszer belevágott, végigmondta: – így gondolkoztál, és közben mégis kettesben teázgattál ezzel az Abdul Hamiddal, kalauzoltad Naszreddit, forgolódtál a hatalmasok között.
– No igen, mert érdekes volt, és imitt-amott valamit használni is tudtam. Volt úgy, hogy a hiúságomat bizizgálta. Minek ezt tagadni? De viszont, ha most figyelmen kívül hagyjuk távoli utazásaimnak azokat az időszakait, amikor életveszélyben forogtam, és mindenképpen mentenem kellett a bőrömet, az igazság az, Rusztem, hogy én legföljebb színleltem, játszottam ezt meg amazt, de nem hazudtam. Alapvető dolgokban nem hazudtam! Azt hiszed talán, hogy csűröm-csavarom a szavakat. De nem! Kitapogatom őket. Színház, színlelés, színész, színváltás…, ez mind egy család. Színt játszani, ilyet meg olyat…, felületi dolog, érded? A kutatásaim érdekében vállalt életveszély idejét nem számítva, sohasem színleltem olyasmit, ami már mélyebbre ment, és hazugság lett volna. Itt van az önéletrajzom, ez is tanúság rá! Hazudtam-e azt, hogy vallásos vagyok? Hogy a vallás és a tudodomány, a felvilágosultság harcában bármikor is meginogtam volna, s ne vallanék színt – mert ez is van, barátocskám! – Spinoza, Voltaire, Renan és Huxley mellett s mindenféle egyházak összes pápái ellen? Nem, ezt nem hazdudtam. Pedig mily kényelmes lett volna! És én mégis nyíltan szembeszálltam az efféle képmutatással. Emberek verik itt a mellüket, hogy ők keresztények vagy zsidók, hasznot akarnak belőle csiholni, holott legbelül azt sem hiszik, hogy van Isten. Én nem csináltam titkot abból, hogy szégyentelennek, kárhozatosnak és nevetségesnek tartom a vallási marakodást. Azt, hogy embereket szétválasztanak egymástól, mikor pedig az ilyen fajta mestersége megkülönböztetés nem alapszik máson, mint az örökké kifürkészhetetlen mindenség egyik vagy másik fantasztikus magyarázatán. Valamin, aminek még látszat szerint sincs köze a tudáshoz, a jelenségek valódi kutatásához. Annyira nem titkoltam soha, hogy szabadgondolkodó vagyok, hogy téged is következetesen és nyíltan annak neveltelek.
– Ez igaz.
– Azt hiszed, nem kaphattam volna én minálunk akár nemesi kutyabőrt is ingyen, ha nem református lszek, hanem katolikus, és tolom az egyház szekerét? Kaphattam volna. De protestáns lettem, mert ha már felekezetnek kell lennie, előnyben részesítem a türelmesebbet és egyéniben gondolkodót a türelmetlenebbel szemben. Mibe került volna nekem egy kis színlelés? Semmibe. De nem hazudtam.
Fújt egyet, és még nagyobb lendülettel folytatta:
– De gyerünk tovább! Mért fütyültem a kutyabőrre? Mert ezt a egész dzsentriskedést a maj Magyarországon tragikomikusnak látom, és még károsabbnak a vallási torzsalkodásnál. Középkor. Középkor a XX. Században. Hatvan évvel ezelőtt Pozsonyban kimonták az országgyűlésen a nemesség előjogainak megszűnését. No, hát inkább az volt a színlelés! Ha most is közöttünk lennének azok a tisztelt Karok és Rendek, megtörténhetnék, hogy többségük ugyancsak az életveszélyt hozná fel mentségül. Azt, hogy nagyon megijedtek a forradalomtól. Mert mi történt? Papíron megszületett egy mutatós törvény, ám hatása a társadalomra nagyon csekély maradt. Nem volt itt soha jelentékeny polgárság. Ez a baj, fiam. Meg azm hogy az akkori nincstelen jobbágy ma nem jobbágy ugyan, de nincstelennek nincstelen maradt. Fogja magát, és kimegy Amerikába. Mert ott lehet belőle polgár. Itt pedig a polgár nemes akar lenni. Egy kis választási pénzt csurkgatnak a pártkasszába, s akormány máris válogatás nélkül osztogatja a nemesleveleket őfelsége alájrásával. No, Rusztem, te mit gondolsz, hogy az apádnak nincsen pénze? Ma már van. Lehetnék "nemes bambergi Vámbéry Ármin" a pénzemért, de nem akarok. Mert ez már olyan játék, ami alapvetően hazugság lenne. Én nem léptem soha szorosabb kapcsolatba ennek az országnak "felső köreivel". Ha néha mégis, akkor a legfelsőbbekkel. Vagy azért, mert véletlenül tudósok és írók, mint a drága Eötvös volt, vagy esetleg olyan nagy tudós is kerekedik közülük, mint az ő Loránd fia, az én szívbéli barátom, akit te is szeretsz, vagy néha egyszerűen azért, mert ha nem is teremtenek semmit, a látókörük gyakran szélesebb azoknál a középső "felsőknél". A magyar dzsentri? Nem, köszönöm. Nem kérek belőlük. Az a véleményem, hogy amiképpen a testeket sem a hegyükre, hanem a széles alapjukra, úgy egy-egy társadalom nyugalma és fejlődése is csupán a nép kiterjedt rétegében lelheti meg biztos, szilárd alapját. Így vallom. Pedig melyik dzsentrinek, de akár melyik hazai grófnak vannak olyan angol főnemesi barátai, mint nekem? Egyiknek sem. Eszi is őket a penész miatta. Hát csak egye!
Rusztem, aki már jó ideje mosolyogva hallgatta apja tirádáját, most tele torokkal nevetett:
– Papa, ez óriási! Az egyik pillanatban lepocsondiázod az egész újmódi világot, a másikban hetvenkedsz az angol lordjaiddal. Valójában haragszol azért, hogy neked nem adtak magyar kitüntetést, közben pedig tele van az íróasztalfiókod nagy halom külföldi rendjellel, besöpörted oda, nem viseled akokat, kivéve Edward királyét. Kineveted a filisztereket, az egyetemi kollégáidat, akik telerakják magukat mindenféle rendjelecskékkel: te magasabb fokozatúakat tartasz a fiókodban, rájuk se nézel, és mégis játszod a sértettet, hogy mincs közöttük magyar! Ki tudja ezt megérteni?
– Hát igen, ki tudja az emberi természetet megérteni? – felelte az öreg professzor mosolyogva. – De válaszom azért van egy és másra. Az Edwárdtól kapott Viktória-rend tiszti keresztjét azért hordom, mert – az ujjait kibökve sorolta – először is: az angolokat szeretem a legjobban, amint az köztudomású. Mégpedig azért, mert az angolokat felnőtt népnek tartom. Képmutatóknak nevezik őket. Ez lehet, hogy így van, lehet, hogy félreértés. Ám ők maguk nem szorulnak hazugságra. El tudják viselni az igazságot akkor is, ha kényelmetlen, a szemükbe lehet mondani akkor is, ha kínos, és el is várják a saját kormányaiktól. Ezért felnőttek. Másodsorban: Viktóriáta ismertem, szerettem, szívesen hordom a róla elnevezett rendjelet. Harmadsorban: a hetvenedik születésnapomra kaptam, és Edward király annyira nem feledkezett meg erről az emberéletében mégiscsak jelentős dátumról, hogy külön táviratban gratulált. Bebizonyosodott, hogy annak a windsori születésnapkönyveknek van értelme, és bele is szoktak nézni. Most pedig rátérhetünk a "lordjaimra".
– Papa, ennyire komolyan veszed a tréfát?
– Hogyne. Mi egyebet vehetne az ember komolyan?
– Szóval mi van a lordjaiddal?
– Hogy tovább soroljam, mint az imént, először is valószínüleg rajtam múlott, Sir Arminius Vámbéry leszek-e vagy sem. Lovag, talán még báró is lehetett volna belőlem. Akkor a halálom után te örökölnéd a bárói címet. Sir Rustem, az angol arisztokrácia tagja, the second baronet,(1) hiszen jól tudod, hogy ott számozzák, hányadik nemzedék viseli a főnemesi címet.
A fiatal büntetőjogász ismét elnevette magát:
– Fekete talárban mint Sir Rustem védhetném a csirketolvajokat meg a kis sikkasztókat! Inkább egyetemi tanár szeretnék egyszer lenni, papa, ez az a címed, amit szívesen megörökölnék, de ez nem átörökíthető.
– Fiam, te nem szorulsz az én segítségemre, mert nem címet, hanem észt örököltél tőlem. Meg fogod csinálni a magad útját. Hanem az kétségtelen, hogy
megkönnyíthettem volna az utadat, ha Angliában telepszem meg. Talán hiba volt, hogy nem ezt választottam. De nem tehettem, mert abban is lett volna valami hazugság. Miért? Ezt már kissé nehezebb lesz kibogoznom, de próbálkozom vele. Így az élet vége felé nem árt egy kis számvetés.
A fiára nézett, mint aki valamilyen udvariasan nyugtató ellenvetést vár. Rusztem tüstént elértette:
– Drága apám, viszonylag igazán nem lehet panaszod az egészségedre, a munkabírásod pedig egy ötven-ötveböt éves férfinak is dicséretére válna.
– Talán. De nálam legföljebb a fele annak, amit régebben tudtam végezni. Ez több egy átlagember teljesítményénél, de nekem kevés. No de most arról szólunk, hogy én mért nem lettem kegyelmes úr, illetve valami ehhez hasonló. Rosszul születtem, rossz helyre, ám ebben pusztán csak annyi az említésre méltó, hogy mégis, végső soron ragaszkodtam ehhez a rossz helyhez. Miért? Erre szeretnék válaszolni. Ifjúkoromban lelkes hazafiságomon nehezen tehetett volna túl bárki. Ma már ezt a szót, hogy "hazafi", alaposan megutáltatták velem. És az a furcsa, hogy valahol legbelül, szinte a tudatom ellenére, mégis az maradtam. Sokféle ország fiának tudtam magam színlelni, jobban írok angolul, németül, talán törökül is, mint magyarul, sok helyütt otthonos vagyok, sehol sem vagyok egészen otthon, és mégis itthon akartam élni. No, érthető ez?
Rusztem rándított egyet a vállán, és széttárta két tenyerét.
– Sorsom rendkívüli volt, de nem feltétlenül irigyésre méltó – folytatta az öregúr. – Rendjén van, hogy Angliában distingushed foreingner, előkelő idegen vagyok, de nem éreztem rendjén levőnek, hogy idehaza sem lehettem egyéb. Idegen maradtam a saját hatámban, s méghozzá csak hellyel-lözel, "distinguished". Itt nagyon nehezen, kellemetlenül biggyesztik nevem mellé a "kiváló" jelzőt. Amit színleltem, fiam, azt mindig könnyű volt az emberekkel elhitetnem. Amit azonban nem színleltem, hanem hittem és éreztem, vagyis adott esetben azt, hogy magyar vagyok, nem akarták elfogadni. Orrfintorítás volt rá a válasz, gúnyos mosoly, kételkedés, vállvonogatás, lenéző fricskázás. Nem mindenkinél persze, de túlontúl sokaknál. Ha egyszer nem fogadtak be soha igazán, nem ismerték el valódiságomat, csak a színlelésemet, a józan ész parancsára okosabb lett volna a Temze partján élnem, mint a Duna mellett. Nem butaságból, nem illúziókból választottam rosszul. Nincs választás. Ahogy nem választhatod meg a szemed színét, az arcod formáját, úgy nem választhatod meg a házadat. Csalatkozi és csak, aki azt hiszi, lehet. A haza is veled születik. Ha valaki gyermekfővel szakad ki a szülőföldből, akkor lehet más hazája, de felnőttkorban maradéktalanul sohasem lesz hazája olyan ország, ahol nem volt gyermek.
Kicsit hallgatta mind a ketten.
– Hogy a teljes igazságot mondjam – szólt elgondolkozva a professzor –, talán mégis elmegyek, ha nem mehettem volna el bármikor. No, természetesen ez abszurdumnak hangzik. De képzeld el, hogy valami rejtélyes oknál fogva ide lettem volna láncolva a Duna partjához. Hát mondjuk… – megpattintotta az ujját – mondjuk, mint valah régen egy jobbágy. Röghöz kötve. Hiszen az a tréfás, hogy előbb magam mondtam ugyanezt. De röghöz csak belülről kötődhetsz, nem külső parancsra. Nagy ritkán előfordult, hogy két évig megszakítás nélkül itthon voltam Magyarországon. Ilyenkor már úzött a vágy. Főként ki, Angliába. Ott a származásom nem lett volna akadálya annak, hogy diplomáciai szolgálatba lépjek. Két ízben fel is ajánlották nekem. Török közhivatalnok pedig annyiszor lehettem volna, hogy ennek alkalmát el se tudnám sorolni. Mindig nemet mondtam. Valószínúleg itthon is ezt tettem volna, de a Monarchiában soha fel sem merült a gondolat, hogy a tudásomat meg az összeköttetéseimet rozoga külpolitikájuk megerősítésére fordíthatnák. 1877-78-ban, az utolsó orosz-török háború idején, amikor a Fényes Porta végleg elveszítette befolyásának maradékát is Romániában, Szerbiában, Bulgáriában, amikor a háborút lezáró San Stefanó-i béke meg nyomában a nevezetes berlini kongresszus teljesen újjárajzolta a Balkán térképét, s olyan fejleményekről volt szó, amelyek hazánk sorsát közvetlenül érinthetik, a kutyának sem jutott eszébe, hogy engem kellene leküldeni a Boszporus mellé követnek. Vagy legalábbis követségi tanácsosnak. Én mindenkit ismertem. Leküldtek egy grófot, aki senkit sem ismert, és halvány fogalma sem volt a keleti viszonyokról. De drófnak születetett. Pedig akkor a külügyeink élén merő véletlenségből egy okos ember állt. Andrássy Gyula. Persze ő is gróf. De azért a hivatalhoz észt is kapott Allah jóvoltából. Annyit azért nem, hogy felötlott volna benne a gondolat: talán egy ilyen m,agamfajta dunaszerdahelyi plebejus többet érne a keleti követségeinken azoknál a címeres ökröknél, akiket leküldtek oda. Ugyanez történt, amikor Ausztria-Magyarország első ízben létesített követséget Teheránban. A sajtó mindenfelé az én nevemet emlegette mint jövendőbeli követét. A sah tetszéssel fogadta a hírt. Erre végül én is puhatózni kezdtem hivatalos helyen, hogy fújja-e a szél a harasztot, és azért zörög-e, feleletül pedig azt kaptam: "Ön még csak szóba sem kerülhetett, hiszen császári és királyi asztalnok rangja sincsen!" Hallotál már ilyet? Asztalnok! Serlegtöltő, körömvágó, fejdödönyöző, mint ő legmagasabb szentsége, a hivai tatár kán udvarában! Hát itt tartunk a Duna mellett a XX. Század első évtizedében!
Hümmögve felnevetett.
– Nekem különben nem volt fontos. Jobb így. Őszintén mondhatom, hogy Stein Aurélt is legföljebb annyira irigylem, amennyire az életből kikopó vénember óhatatlanul irigyli az utána következő nemzedéket. Kerek harminc esztendővel fiatalabb nálam. Ennyivel több ideje van is hátra, ha minden a természet általános törvénye szerint megy. Itt született ő is a Duna partján, de viszont ő áttelepedett a Temze mellé. Sokkal több segítséget kapott nálam, kaphatott is, mert nem maradt egy nyomorúságosan szegény ország fia, mint én, de mégsem irigylem. Ő hatezer szanszkrit kéziratot tárhatott fel a világnak a kasmíri maharadzsa könyvtárából. Én boldog voltam, hogy dercisrongyaimban néhány kéziratot magammal hozhattam Bokharából meg Szamarkandból. Ő angol akadémikus, én magyar. Ő a lahorei egyetemen tanított, én a budapestin, de számomra ma is ez a kedvesebb. Ő a brit indiai kormány készséggel megszavazott pénzén kutathatott kilenc évvel ezelőtt meg tavaly Kelet-Turkesztánban, és rengeteg régészeti leletet ásatott föl, én örültem, ha oldalvást pisloghattam kicsit az ősi makedón birodalom romjaira. De minek is fojtassam? Őbelőle olyan bizonyosan Sie Aurel Stein lesz, mint amilyen bizonyos, hogy én most itt ülök veled a könyvtárszobámban. Mégsem bánom, hogy én itt ülök. S nem bánom, hogy te nem leszel Sir Rusten, hanem doktor Vámbéry Ruszten magyar büntetőjogász vagy egy a haza kis számú, de gyökeresen szabadelvű, radikális polgárai közül. Mert arra, fiam, itt ma sokkal nagyobb szükség van, mint ott a Temze partján.
Elégedetten legeltette szemét a faltól falig s az ajtópárkány magasságáig érő tömött könyvespolcokon.
– Ez az én boldog szigetem – mondotta. – És a kincses szigetem. Ha bezárkózhatom a könyveim közé, mindig otthon vagyok. My home is my castle, (2) nos igen, az én boldog szigetemen álló váramnak olyan magas a tudásból, az írott szóbál épült tornya, hogy onnan évtizedek óta beláthattam három világrészt. A munka tett engem mindig áldottá az emberek között. És állítom, hogy minden férfiembert csak az tehet azzá. Emelett azonban igaza van bizonyos mértékben Zrínyinek is. Sors bona, nihil aliud. Jó szerencse kell, semmi más. Mert a jó szerencse is bizony elkel. Különös, de ez még az írói műveknél sincs másképp.
Az íróasztala mögött balkézt álló könyvespolchoz bicegett. Azt színültig megtöltötték Vámbéry saját munkái. Eredeti kiadások meg fordítások angol, német, francia, spanyol, svéd, dán, orosz, török, perzsa, japán, hindi és a Kelet-Indiában honos gudzserát nyelvre. A könyvespolc tömör ajtókkal lezárt alsó részében s a csupán létrával elérhető legfelső két polcon tartotta az újságcikkeit és a róla szóló közleményeket. Angliában főként a legtekintélyesebb lapnak, a The Timesnek dolgozott, de ezenkívül 1865-től a század végéig tít folyóiratban jelentek meg tanulmányai és hozzászólásai. A folyóiratok egy része ma is létezik. Németországban kilenc lap és folyóirat számára írt alkalmi tudósításokat és publicisztikát.
E lapoknak három utóda jelenik meg napjainkig. Franciául a Revue des Deux Mondes (Két Világrész Szemléje) közölte Vámbéry munkáit: Amerikában két magas színvonalú folyóirat: Austriában a Neue Freie Presse (Új Szabad Sajtó) című polgári liberáli lap meg Keleto Tudományok havo szemléje, végül idehaza a félhivatalos jellegű elég jól szerkesztett, német nyelvű Pester Lloyd. Ez összesen huszonhat hírlap illetve folyóirat. Vámbéry cikkeinek, szerkesztőségekhez írt leveleihez, kisebb tanulmányainak száma több ezerre rúgott, bár saját maga sohasem katalogizálta munkásságának ezeket a melléktermékeit. Noha nem egy újságíró lehetne elégedett azzal, ha főfoglalkozásként produkál ennyit. A cikkirói rendszeres munkát Vámbéry hetvenéves kora körül hagyta abba. A róla szóló közleményeket a világ különböző tájairól összegyűjtvény, lerakta egy dossziéba. Nagyjából 200-250-re becsülte a számukat.
Rusztem eltúnődve néze az öreg professzort, amint könyvei között matatott.
Apján most is a megszokott pepita házikabát volt, fekete bársonykézelővel, fiúsan szabott, kerek gallérral, magasan csukódó csontgombokkal. Így, otthon sohasem viselt keményített fehér gallért, nyakkendőt. És odahaza mindig posztó házisapkában járt, akárcsak az öreg Jókai. A tarkója fölött egészen a füléig, koszorú formájában aránylag még erős szálú, dacosan fürtösödő a haja, de a feje búbja régóta tar, és ezért is visel otthon is sipkát. Valójában nem sipka az, hanem inkább fezféleség. Van az öreg úr ruhatárában cseresznyepiros színű, kakaóbarna meg fekete egyaránt. Magasan a halántéka fölé tolja, így mindig impozánsan hat a fezzel keretezett dudoros-domború homloka. Ha elmegy hazulról, fekete kemény dinnyekalapot hord. A cilinder sohasem szerette.
Öregkorának elnézik azt is, hogy látogatóban nemegyszer fején tartja a kalapot. Bár ilyenkor néha szintén felteszi a kedvetl sipka-fezt. Veres Pálné leányának Rudnaynénak kedves irodalmi szalonjában legtöbbször így szokott üldögélni. Ott kötött barátságo Herman Ottóval meg Madách Luciferjének "ősmodeljével", Szontagh Pállal. Kiváltképpen azonban a mérges-tisztességes nagy kritikussal: Gyulai Pállal. Őhozzá különösen vonzódott, talán mert egyformán kis növésűek mind a ketten. Enyhén zsidóssá teszi apát, hogy nem szeret fedetlen fővel ülni. Ám egyébként inkább valamilyen tiszteletre véltó agg brahminra emlékeztet. Bölcs, törődött, nyugodt arca van. Jó, hogy a humora nem hagyta el máig sem. Pedig hiú. De mennyire!… És érzékeny. Szrencsére tudja mgáról, s humorral egyenlíti ki ezt a két hibát.
Amikor pár év előtt Sven Hedin itt járt apához jött Lóczy Lajoshoz. Eznagyon jól esett neki. Lefényképezték mindannyiukat együtt, az öregúr akkor is magán tartotta a keménykalapját… Hm, kiszedett néhány könyvet a polcról, leteszi az egész halmot, és most körülményes élvezettel rágyújt. A legjobb havannákat szívja… Porto Ricos…, Regalia Media. Előfordul, hogy órákig elüldögél dolgozószobájának valamelyik zugában, előtte a nyitott könyv, de nem sokat olvas belőle. Szopogatja a szivart, aztán el-elrévedezik hosszan. Vajon a múltat járja meg ilyenkor?
Hát… az volt a legendás, szép idők, amikor itt minden zümmögött, dongott a munkától. Micsoda méhkast épített saját maga köré! A munka volt az otthona, ez igaz. Az "édes otthon"…, no nem… A valódi, az inkább savanykás ízű minálunk meg gyógyszerszagú… Szegény mama folyton betegeskedett. Hol az egyik fürdőhelyen kúrálták, hol a másikon. Mama keveset kapisgált apa munkájából, fiatalon sem érdekelte. Mindig csak azzal törődött, hogy fia porszemet se találjon a politúros bútorokon, s hogy jóízú étel kerüljön ki a konyhából. Ha ágyban feküdt folyton becsöngette a lányokat jelentéstételre, hogy mi történik az ő kis birodalmában. Most, mióta még inkább ágyhozkötött, még sűrűbben berreg a csengő. Apa imént azt mondta, három világrész látott be ennek a könyvtárszobának magasából. Mama, szegénykém, nem látott be soha többet, mint ezt a lakást. De gondot nem ismert a férje mellett. Lehetséges, hogy mióta az eszemet tudom, gyanítottam volna valami szívós, csendes unalmat közöttük? Elég furcsa, de lehetséges. Papa az egész világot érdekelte: Skandináviától Indiáig, Szibériától a Boszporuszig ezrek várták kíváncsia, mit mond, mit ír, mia jóslata. Mama kicsit magára hagyta… Vagy ő hagyta volna már réges-rég magára mamát, szórakozott-szívélyesen? Amikor mama nemcsak a személyzettel vágyott beszélgetni, mit tehetett volna? Lement uzsonnázni a barátnőivel. A Kuglerhez Gizella téren,(3) a Handliba (4)vagy néha nyáron, ha balzsamosan meleg volt az idő, propelleren át a Várkert kioszkban, a nagylombú fák alá. Hát ennek is vége. Mama hónapokig van távol a fürdőhelyeken, vagy itthon van távol, úgyhogy szinte ki sem mozdul a szobájából. Igaza van apának. Ki tudna eligazodni az emberi természeten?
Mamában kibogozhatatlanul keveredett el a kicsinyesség a nagylelkűséggel. Világéletében krajcároskodott, cselédügyeken sopánkodott, s ugyanakkor mindig kész segíteni pénzzel, ajándékkal, néha csupán odafigyeléssel. Csupán? Apa kevésbé veszi észre egyes embereket mamánál. Mégis remek fickó apa, ez a drága vén Brahmin! Ahogy mondják százezer ismerőse van. De ha én nem lennék, milyen magányos lenne... Öncsalás? Meglehet, hogy az öregség magányosságra ítél? A "Legfelsőbb Bíró", akiben mi nem hiszünk, a természet, amiben hinni kényszerülünk, megfellebezhetetlen végítélete minden teremtett lény számára?… Tudni kellene, mennyire érzsi a magányosságot. Beszélni nem beszél róla. Mindig volt tartása.
Most leül a karosszékébe az íróasztalához és maga elé pöfékel, mintha megfeledkezett volna rólam. Ha újra szólna szívesen hallgatnám tovább. Régebben neki nem volt ideje, ma nekem van kevesebb. Ritkán beszélgetünk kiadósan. Régen… Hát mikor is beszélhettünk volna hosszabban? Egy-egy vasárnap. Én tanultam. Elég keményen. Nem hagyhatom szégyenben az öreget. Nyelvész nem akartam lenni. Az ember egy híres apát ne kövessen a pályán. Lehet, azért mentem jogásznak, mert ez a terület mindig idegen marad apa számára. Az örökös magyar közjogi csetepatékon csak mosolyogni tud. Papát más érdekli, más izgatja, mint a hazai urakat. A magyar glóbusz kicsit szűkös neki, ha százszor ittnon maradt akkor is!
Gyermekkoromban még napi tíz órát dolgozott, ha sütött a nap, ha esett a hó. Színházba alig járt. Hangversenyre talán soha. A nagy ivászatokat gyűlölte. Mikor is futotta volna apa idejéből az esti kvaterkázásokra, a sörözésekre a Kis Pipában, a Curia utca söntéseiben? Legtöbbször este kilenckor ágyban volt. Hogy az ördögben bírta volna másképp? Hiszen még így is nehéz megérteni, hogyan telik ki ily tömérdek munka egyetlen emberéletből. Soha nem tűrt maga felett urat, és a legszigorúbb ura volt maga magának. Rabszolgatartó. Nulla dies sine linea – egyetlen nap sem telhet el tollvonás nélkül. Ez volt a jelszava, és ettől nem tágított hetvenéves koráig. Igen, a toll mindig percegett ebben a házban, a patikaszagú falak között. Bár apa szobájának pillanati sem volt ilyen szaga. Jól cserzett bőrszag, kesernyés füst, könyv és a papír szaga itatta át a falakat. Volt úgy, hogy délután kettő meg öt között két-három toll is szántotta a hosszú kutyanyelveket, az árkuspapírokat.
Hajnali hattól tízig dolgozott papa, akomolyabb tanulmányain. Akkor jött a villásreggeli, utána kezdődött a cikkírás. Vagy akkor rögtön beállított az egyik íródeákja – az öreg úr mai így hívja a mellette titkárnokoskodókat –, vagy délután kettőtájt jött egyszerre két-három íródeák is. Azt kellett látni! Az egyik íródeák itt, a másik ott, a harmadik amott. Ő meg közöttük sétált a szoba közepén, s három féle nyelven felváltva mondta tollba különböző cikkeit. Ide egy angol mondat, oda egy német, amoda egy török… Nem kavarja össze a gondolatmeneteket, pillekönnyen száll egyik nyelvről a másikra. Bűvész…
Emlékszem, túl volt már az ötvenen, amikor egyszer váratlanul azt mondja a vacsoránál: "ma vértolulásom volt, és még most is fáj a fejem. Pedig nem szokott fájni. Ez vészcsengő. Jó lesz, ha ügyelek rá. Csökkentenem kell a cikkírást. Ezentúl egyszerre csak íródeákkal dolgozom. " Azt hiszem a szellemi munkát akkor szállította le napi nyolc órára. Korán vacsoráztunk mindig. Aztán jött a levélírás. Olykor-olykor délelőtt is diktált leveleket a titkárának. Még most is tollba mondja őket. Persze a kézírás már nehezére esik. Akkora postája van, mintha egymagában egész külügyi hivatal lenne! Törökül, perzsául, arabul, üzbégül, kirgizül, németül, franciául, oroszul s nem utolsósorban magyarul folytatja a tenger sok levelezését. Ezt még csak munkának sem veszi. "így tartom meg az eleven kapcsolatomat a távoli országok életének legapróbb részleteivel is – mondogatja –, és így maradok otthonos a különböző nyelvekben. Nekem ez üdülés!" Ritka kedvtelés. A levéírás mint üdítő foglalatosság! Isten tudja, hogy van az, hogy az ilyen apák miért nem tudtják az energiájukat átörökíteni a fiaigban? Nyilvány a nyomor, a létbizonnytalanság, a teljes ismeretlenség, "csak azért is" sarkantyúja hiáanyzik a fiak életéből…
Ejnye. Apa elbóbiskolt. Ilyesmit most tapasztalok nála először. Kimeríthette a nagy lenület az előbb. Itt hagyjam? Iszkoljak el lábújhegyen? Nem. Várok. Inkább rágyújtok magam is…
– Sors bona, nihil aliud – szólalt meg egyszerre az öreg úr.
Mi az, észre sem vette, hogy elszundikált közben? – Ütődött meg Rusztem. De nem vol.t ideje ezen tűnődni, mert a professzor hóna alá kapta a könyvcsomót és a sarokban álló kerek dohányzóasztal felé tartott, ahol a fia szívta Khedive nevű egyiptomi cigarettát.
– Szóvá tetted azelőtt, miért nem hordom a rendjeleimet – mondta Vámbéry. – Többek között azért sem, mert az én kitüntetéseim a könyveim. Ezt egyábként Edward király legidősebb lánya mondta egyszer nekem, én csak őt pladizálom. Hát erről beszélgetnék kicsit veled. A számvetéshez is hozzátartozik…, meg valamivel kapcsolatban olyan végrendeletszerű óhajom is lenne. Persze nagyon kellemesen érezné magam, ha most azt mondhatnám, hogy az én valódi rendjeleim, a munkáim mind elsőosztályúak. Akadnak köztük, sajnos, majdnemhogy talmiak. Épp elégszer fejemhez vágták, hogy idővel magam is belássam. Annyira azért mégsem, amiként azt felhántorgatták ellenem. Akármennyit gondolkodom ezen ma már, amikor nem ég örökké a kezem alatt a munka, mindig csak arra az eredményre jutok, hogy akik le akartak engem dorongolni, amegengedetnél vastagabb doronggal hadakoztak. És akkor is ütöttek, ha nem volt igazuk. Vagy mondjuk, nem volt egészen igazuk. Ez a számvetésem. Magammal meg velük.
Kihalászott egy kötetet a nagy csomóból:
– Ide nézz, fiam! Az emlékirataimat nem számítva én ezt tartom a legjobb művemnek. Első osztályú "rendjel"… Persze nagyon büszke vagyok a te képességeidre, de más területen dolgozol, mint én dolgoztam, s nehezen mérheted föl, hogy az én írásaimból mi az érték, mi nem. Világos, nem az útikönyveimről beszélek. Azok a nagy közönséghez szóltak. Több mint marmic esztendeje már, hogy megírtam az utolsót, "Keleti életképek"-et. De ez it tudományos tekintetben a maga idején úttörő munka volt. Negyedszázad múlt el azóta, hogy megjelent. – Az öreg professzor önérzetesen rátette tenyerét a fia elé helyezett könyvre, amelynek címe: "A török faj ethnológiai és ethnographiai tekintetben" aranyozott betűkkel csillant ki a széttárt újjak közül. – Egybegyűjtöttem én ehhez a könyvhöz legkülönbözőbb turk népek között szerzett tapasztalataimat, s mindent, amihez az irodalomban hozzáférhettem. A mondáktól kezdve a régészeti leletken át a mai időkig, a szokások, ételek, italok, szertartások mulattságok, bútorok, eszközök, lakóhelyek, tájak leírásáig. Elmodhatom, nem akadt előttem néprajzi író, aki azt a sok-sok nyelven írt forrásanyagot meg a maga szemével látottakat úgy kitudta volna aknázni, mint én tettem. Mindent összegyűjtöttem a török fajtájú népek életéről, és nem feledkeztem meg a legkisebbekről sem. Még a jakutok is benne vannak és mindenféle néptöredékek. A nagy türk csakád asztalának morzsái. Minden, minden... A sámánizmus, a népköltészet, a történelem, a nomádság, félnomádság, a mai, helyesebben az akkori gazdasági helyzet, a népek és törzsek statisztikája, a karakirgizek, kazahok, üzbégel, karakalpakok, csuvasok, baskírok, kumükök, karacsajok, nogaj-tatárok, mescserek… Mit soroljam, hisz te legalább elolvastad! De azzal nem volt dicsekedni valóm, hogy a legkülömb könyvemből húsz év alatt sem fogyott el itthon háromszáz példánynál több. Kiadták németül is, itt sem fogyott… Annál is nagyobb csalódásom volt, hogy az istennek sem adták ki angolul, pedig eleget verekedtem ér. Hát ez volt a legtöbbet érő könyvem sorsa, holtt igyekeztem érdekesen megírni. Nem csupán a maroknyi orientalistának szántam. S még modja valaki, hogy könyvekhez nem kell jó szerencse! Örülnék, ha azzal az érzéssel mehetnék el, hogy halálom után megpróbálod feltámasztani ezt a munkámat. Akármennyire meg is változott török fajtájú népek világa, ez azért kortörténeti emlék marad és annak mindenképpen pótolhatatlan.
A professzor elvette tenyerét a féltőn szeretett könyvről, megdörzsölt egy kidudorodó eret, még mindig húsos és kemény fogású kezén, s elmerengve folytatta:
– Mostanában Rusztem fiam, nem valami nagy művészet felfedezőnek orientalistának, néprajztudósnak lenni. Ma már könnyű publikálni… Sven Hedin vasúton utazik a Sir-Darja meg az Amu-Darja vidékén, nem egy büdös teve hátán. – Legyintett. – Így van, és jól is van így. A kedves Lóczy Lajosnak bizony könnyebb volt Széchényi Béla gróf kitünően felszerelt expedíciójával járnia a Himaláját, mint Kőrösi Csomának. Mégsem adnám oda semmiért az én tapasztalataimat. Meglehet, túlságab vitte, hogy újat modjak, ú
jat találjak. Nem kelett volna a fölfedezéseket szinte hajhásznom. Megbánni azért nem bántam meg. Van nekem egy harmadik mottóm is. Azt, hajól emléksezm, nem írtam le. Magam csináltam, azaz magam forgattam ki: "A járt utat a járatlanért bátran hagyd el!" Ugyan hol tartanánk mi, emberek, ha folyvást csak a járt úton topogtunk volna?
– A járt út kényelmesebb…, és sokkal unalmasabb.
– Ez az! – cillant fel az öreg szem. – Még ha magam ösvényein gyakran eltévedtem, kerülőket tettem is. Meg aztán, ha konok türk-elméletemmel nem kavarok fel akkora vihart a "finnugrászok" között, nem sok vizet zavart volna a szakkörön kívül nyelvünk eredetének kutatása. De ahol jó hangosan püfölik egymást az emberek, ott hovatovább a nagyérdemű közönséget is érdekelni kezdi, hogy in tört ki a csetepaté. Az életem, Rusztem ilyen szempontból is szép volt. Ma már, amikor rég elült a nagy vita, tudom, hogy keserűségeim alján megéreztem valami pezsgően éltető ízt. A hosszú életnek az a gyönyöre, fiam, hogy a folyamatokat csak akkor érzékelheted, ha sokáig élsz.Ez a megöregedésért járó kártérítés. Nem lebecsülendő. Hisz olyasmit adhat meg az embernek, ami már túl van az okosságon. A velünk született tulajdonságokat természetesnek tartjuk, de ez a későn szerzett érzékelés – pompás szellemi élvezettel jár.
– Gondold el – folytatt az öregúr –, hogy én majdnem kortása voltam Kőrösi Csomának. Számomra ő nem legenda. Szegény Reguly pedig sokkal fiatalabban halt meg nálam. Csoma szinte azzal a hittel indult el, hogy Ázsiában olyan fajrokonokra találhat, akik az ő "jó reggelt" köszöntése "hozta isten"-nel felelnek. Ebben aszent naivitásban volt valami megrendítő. Mire azonban én visszaérkeztem Közép-Ázsiából, vége volt már a gyermekded hiedelmek korszakának. És az Akadémia könyvtárában ott találtam a derék württembergi Budenzet. Azalatt jött ide, míg én először éltem lenn Törökországban. Amíg Fehérvárott tanárkodott, sűrűn válltottunk levelet. Jóban voltunk mi eleinte! Miért is ne lettünk volna, egy Bamberger meg egy Württemberger, no nem? Perzsiáról szóló útikönyvemet neki is ajánlotta, nagy szeretettel. Furcsa, mi? Az ember nem szokta gyanítani, hogy ki fogja ledofni. Annak idején… – zárt ajakkal hümmögve mosolygott – szóval nagyon régen, amikor te még alig totyogtál, vagy nagy matrózgallérod fölött még iskolatáskát hordtál, s amikor Bundez javakorát élte, felháborodtam azon, hogy neki miért szabad szófejtő bukfenceket vetnie, s néha erőszakosan magyaráznia a nyelvtant, de miért csapnak tüstént az én fejemre, ha ilyesmivel próbálkozom a magam elméletének védelmében. Mérgemben csöppet sem volt igazam. Nekem se lett volna szabad, nekik se, bár végüé is az ő bizonyításuk kerekedett felül, a finnugor iskoláé. Budenz számára merőben tudományos kérdésről volt csak szó.
Hirtelen elhallhgatott, és kicsit előrehajolt, mintha a nyitott ablkakon át utánanézne az elröppent mondatnak:
– "Merőben" és "csak! A fogalmazásommak árulom el magamat. Mi más érdekelhet egy tudósembert a munkájában, mint csak és merőben és pusztán és egyes-egyedül a megoldásra váró tudományos probláma?! Ha történetesen orvostudós, akkor a munkájának gyakorlati következményei igen üdvösek lesznek vagy lehetnek. De sok tudomány művelői a gyakorlati következményeket harmadrangúnak tekintik. Giordano Bruno, Galilei vagy akár napjainkban Darwin… Mily sok mindent megtakaríthattak volna maguknak, ha gyakorlatiasabbak… Kicsit irigylem őket, mert akár a mágján, akár a börtönben, akár a szidalmak örök pergőtüzében az ő diadaluk az igazság volt. Én pedig tévedéseim csapdáját semmibe véve, mindig kényelmesen éltem, miközben engem is szidalmaztak, mint korunkban Darwint. Gyakorlatiasabb voltam? Bizonyára. De nem voltam eléggé az. Mert akármiben tévedtem, mégis egész idő alatt a szjvügyem forgott kockán. Ezort voltam Budenzéknél erőszakosabb. És gyengébb… Amíg én reszkedtem, hogy igazam legyen, ők hűvös elmével bogarászták a szavakat. Nagyon nehezen nyeltem le, hogy csalatkoztam abban, ami sokat ígérő ifjúságomnak betlehemi csillaga volt. Máig sem bírom, vagy nem is akarom igazán elhinni, hogy ez a csillag rossz útra vezetett, és imitt-amott magamat is félrevezetésre csábított. Nem tudatosan! – Pllanatra megtorpant, úgy folytatta: – Általában nem. De néha kihagyott az emlékezetem, az a híres nagy memóriám, vagy ami rosszabb, olyasmire véltem emlékezni, hogy ezt meg azt a szót hallottam utazásaim alatt. Aztán a kollégáim fenekedve bizonyították rám, hogy nem hallhattam, mert ez meg az a szó nincs is a török nyelvekben. Tudod, hogy alig dolgoztam jegyzetekből. Nyilván tudat alatt úgy kívántam emlékezni, ahogy emlékeztem… Nem és nem bírtam belenyugodni Budenzék állításaiba.. Aztán lépésről lépésre kellett hátrálnom. De mégsem hátráltam meg egászen. Nem is fogok.
Újra rágyújtott. Csak azután beszélt tovább, kissé már lehiggadva:
– Amíg azonban Budenz és a mesterénél is dühösebb Somonyi meg én csatáztunk, a régi kósza tapogatózásokból kialakult a magyar nyelvtudomány. Ezt a csodálatos feljlődést kísérhettemén végig a kezdettől a beérésig, a gyerekcipőtől a felnövekvésig. Valahogy olyanformán, mint téged, fiam. Ezt látni, a folyamaton végigtekinteni – nagy szellemi öröm. Mekkora nyelvészeti irodalom született nálunk alig fél század alatt, micsoda tudósgárda áll készen a végső rendszerezésre! Mi még csak találomra rohamoztuk meg az igazságot. A mai néprajztudósok meg nyelvészek fonográffal dolgoznak, fiacskám, de hol volt az még a mi időn kben?! Sem a kényelmes írógép, az olcsó fénykép, a sok sok új lelet, a pénz, a segédeszközök! Könnyű nekik, de azért büszke vagyok arra, hogy mire vitték az én tudományomban. És látod, például Munkácsi Bernátra nem haragszom, pedig az is a finnugor iskolához tartozi, de utazik eleget, maga néz körül azoknak világában, akiknek a nyelvét kutatja, és valóban szépek a szövegmegfejtései. Vagy vedd az első egyetemi hallgatómat, Goldziher Ignác barátunkat! Nagy tudós, igazi nagy tudós. Csodáalatos eredményket ért el a sémi nyelvekben. De nálam kezdte. Ha én nem vagyok, Bécsben kezdheti. Így mégiscsak a magyar iskolából magasodott ki. A miénk, nem a külföldé. Vagy vedd akár Kunos Ignácot!… No, sorolhatnám napestig. A nyelvészet romantikából nőtt tudománnyá a szeme, előtt.
Nevetett:
– Én, öreg javíthatatlan, azért szeretem a romantikát. És éppen erről lenne szó. – Kiszedett a könyvcsomóból egy vastag füzete. - Az egyik munkámat a mi kedves tatárunk segítségével csinálom, s ez nem lesz problematikus. Megint egy üzbég népi eposz. Lehet úgy négyszéz éves, a gyatra kéziratot még Hivából hoztam magammal. Izsák most kitisztogatja, átmásoljuk. Szerencsére ő még gyermekkorából tudja szinte kívülről: a kézirat későbbi betoldásait kivesszük, és helyreálljtjuk abban az ősi formában, ahogy Kungrádban énekelték valaha. Egy régmúlt világot ismerhetnek meg az olvasók ebből a szilaj népköltészetből. A másik, nehezebb munkám német fogalmazásban voltaképpen kész van. Azt szánom címéül, hogy "A magyar-török rokonság kezdete és fejlődése".
– Apácskám , annyi bajod volt már ezzel. Mire jó feszegetni?
– Éppen ez az. Egyfelől tartozom magamnak azzal, hogy továbbra is feszegesem, másfelől minek háborítsam nyugalmamat? Mi szükségem arra, hogy a Simonyi-féléltől újabb gorombaságokat vágjak zsebre? Ez a munkám ennélfogva csak a halálom után jelenhetik meg. Búcsúszónak hagyom hátra. Tudod, hogy régóta elismerem nyelvünknek alapvetően ugor jellegét. Az a mondatszerkezetünk is. De, legyen bár százszor Simonyi ellenében, váltig állítom, hogy nyelvünk a török-tatár jellemvonásokat sem nélkülözi. A búcsúszavam röviden ennyi: nagyjából Budenzéknek volt igazuk, de nem egészen. Nyelvünk kialakulásának második szakaszában a török eken szerepe nagyobb lehetett a manapság feltételezettnél. Hiszen azt is, hogy az uráli nyelvcsoportok és a türk törzsek között végbement keveredés korában, sőt jóval korábban kezdődött, mint amire a nyelvészeint most teszik. Ők úgy vélik, ezerötszáz-kétezer évnél nem lehetett régebben, én inkább három-négyezer évre becsülöm.(5) Az utókor döntheti el vajon mindenestül tévedtem-e, vagy egy és másban helyesen ítéltem. De akármi lesz a döntése, nem nagyon izdat. Hiszen úgysem ismerhetem. Amíg az ember él, az utókor fikció. Akárcsak a halál. Viszont nem titkolom, mindig az volt az érzésem, hogy valamivel több megbecsülést kaphattam és érdemeltem volna hazai nyelvész kortársaimtól azért a jelentékeny anyagért, amit a műveimben mégiscsak felhalmoztam. De hát ez is mindegy már. Hunfalvy halott, Bundez halott, és előbb-utóbb én ugyancsak az elíziumi mezőkön fújom a szivarfüstöt.
– Apán…
– Ezt a füzetet a középső íróasztalfiókomban találod mjad, Rusztem. Kiadás előtt valakivel át kel nézetned. Öregember ne bízzék túlságosan szellemi munkájának minőségében! Rászorul a támogató kézre, akár a gyerek. Talán utolsó és legkedvesebb ítódeákomat, Németh Gyulát ajánlanám neked posztumusz könyvem gyámolául. Szegény sorsú fiú, még nincsenek, nem is lehetnek nagy tapasztalatai a turkológiában, de én érzem már az oroszlánkörmeit. Megbízom benne.
– Úgy lesz minden, ahogy kívánod, édesapám
– Hm, hm… Kicsit keseregtem itt neked, pedig mennyire nincs rá okom, és mily kevésbé volt valaha is! Fiatal férfi koromban égboltozaton forró napsütése a szabadság volt, szelíd hodsugara a türelmetlenség. Amikor már öregebb lettem, esthajnalcsillagom a függetlenség, fénylő sarkcsillagom a tapasztalat. Ebben is Geothével tartottam: "Denn grai ist jede Theorie und grün nur des Lebens goldener Baum." (6) Műkedvelő voltam? Nagy szó az fiam, a művet kedvelni!
Nem savanyodtam be szobatudósnak. Játszotta, kalandoztam, tapasztaltam, tévedtem, tovább játszottam, messzebre kalandoztam, újra tapasztaltam. Ilyesformán éltem A boldogságom te voltál, Rusztem. Néha a hírnév. De az inkább csak orom. Bizony úgy van, ahogy megírtam a Küzdelmeimben. Kevesen tettek olyan változatos, gyönyörűséges utazást az életen át, mint én. S megint csak azt mondhatom: küzdelmes nap volt az én földi életem, de szép nap volt!

1)A második báró
2)Az én házam az én váram
3)Ma Vörösmarty tér. S a Kugler később Gerbeaud lett, most Vörösmarty cukrászda

4)Csinos kioszk volt, kávézó és vacsorázóhely a Duna-parton a Vigadó előtt
5)Ezze vonatkozóan a jelenlegi tudományos felfogás mindinkább Vámbéry tételét látja igazoltnak
6)Mert szürke minden elmélet, és zöld csak az élet aranyfája


Resid efendi nem más, mint a XIX. Század híres nyelvtudósa, Ázsia magyar vándora: Vámbéry Ármin. Aligha találni regényesebb életet, mint az övé. Ha csak az életrajz egyes fejezeteinek címét nézzük - Resid efendi, Szegi szunni. Az Ezeregyéjszaka meg a ripszkanapé –, már ez is elárulja, hogy különös dolgokról lehet szó ebben a könyvben. Éa aki végigolvassa a kalandos élettörténetet, izgalmas élményben lesz része. A szerző elvezeti az olvasót Konstantinápolyba, Türkménia vad törzsei közé, Bokhara különös, akkor még ismeretlen világába. De sok érdekes élményen túl az olvasó ezenkívül azt is megtudja, hogyan fejlesztette akaraterejét egy sánta, vézna kisfiú, mennyi önfegyelemre volt szüksége ahhoz, hogy teveháton és gyalog bejárja Ázsia karavánútjait, figyeljen, tanuljon, és végül bekerüljön a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak sorába.
Vámos Magda írása új színnel és értékkel gazdítja a Nagy Emberek Élete sorozatot.