Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

SZEGI SZUNNÍ!

A négy esztendő, amyelyet Vámbéry vádorlásai során első ízben töltött Törökországban, kiformálta későbbi arcát, s magva lett minden további tevékenységének. Az, hogy igric volt, nyelv- és történelemtanár, befolyásos urak barátja, diplomaták segítőtársa, vagy az, hogy megtanult lovagolni, s megszokta a kastélyélet társasági szabályatit, egyáltalán nem merítette ki sem idejét, sem munkadedvét. Sokoldalúságának ez éppúgy csupán egy-egy kristálylapja volt már a kezdet kezdetén is, aminthogy az maradt haláláig. A későbbii keresetének javát kitevő újságíróskodást szintén Szambulban ízlegeti először – mégpedig Resid néven. Így jelennek meg cikkei Kemény Zsigmond lapjában, a Pesti Naplóban, de német újságoknak ugyancsak küld beszámolókat. Első tudományos művei ekkoriban kerülnek sajtó alá Pesten és Konstantinápolyban – ottnon és itthon, ahogy Vámbéry szerette mondogatni.
1857 tavaszán érkezik török földre, és már 1858-ban kiadják német-török zsebszótárát a Köhler testvérek Perában. Általában úgy tudják, hogy ez volt az első Konstatninápolyban nyomtatott német nyelvű könyv. Az akkori magyar érzelmekre, de egyben Vámbéry szellemére is jellemző, hogy könyve címlapján használja először a maga teremtette magyarosított nevét. A szöveg természetszerűen török meg német volt, valóban egyszerű lett volna tehát a szerzőnek megtartankia örökölt nevét, főként mivel az németül egész kellemesen csengett. De nem! Éppen azt nem akarta, hogy őt bárki is németnek vélhesse.
A hivatalos formaságokkal viszont sohasem törődött. A bürokrácoát pályafutása során semmibe se vette. Nem pazarolt rá tíz perc időt s egy simára csiszolt, hófehér "miniszterpapírt" (régebben csak ilyenre illett beadvány írni) meg az egyforintos okmánybélyeget, hogy valaha is hivatalosan kérelmezze névmagyarosísását. Vámbéryról az egész világon tudtak, öregkorában nem akadt már – Kamcsatkától a Tűzföldig – semmiféle újabb kiadású lexikon, amelyben ne szerepelt volna. Kinek is jutott volna eszébe másként megszólítani őt, vagy megelmékezni róla, mint a választott nevén? Senkinek sem.
Német-török zsebszótára tizenégyezer szót ölet fel. Manapság nagy szerkesztő bizottságok foglalkoznak, számos külső munkatárssal, egy-egy szótár elkészítésével. Vámbéry az egészet egyedül csinálta, elődök nélkül és rendkívüli gyorsasággal. Világos, hogy nem érthette el a mai színvonalat, de a maga korában számottevő munkát végzett. És céltudatosat. A kor divatja a magasztosság volt, a fellengzősség, az előkelőek elkülönülése a nem előkelőktől. Vámbéry fütyült erre. Ahogy nálunk a latin, francia meg a német kifejezések keresztül-kasul átszőtték az úri társaság nyelvét - éles tükrét láthatjuk ennek Jókai regényeiben – , úgy a török úri réteg arab meg perzsa szavak kevert folyvást a beszédébe. Vámbéry az egyszerű emberek, a nép körében beszélt törököt vette munkája alapjául. Amit ő elsőnek megindított ki zsebszótárával, az később – az ifjútörökök forradalmi mozgalmának idején – jelszóvá és követendő céllá vált au új török irodalomban. De addig sok-sok évtizednek kellett eltelnie…
Konstantinápolyi tartózkodásának másodi évében küldi haza, Ballagi Mórnak címezve, az Akadémiákhoz intézett jelentését "A török-csagatáj és a magyar nyelvek egybehasonljtásáról", s mensokára a csatagáj-török-magyar egybehasonlító szótárát. Kávéházi dalnokoskodása nemcsak arra jó. hogy piláfok és kebabcsék óriási mennyiségét kebelezze be. Ez kenyérkeresetének csak mellékes öröme. A fődolog az, hogy regősségének éjszakáin feljegyezze az útközben felcsípett török példabeszédeket, különös kifejezéseket, a konstatinápolyi mélyréteg midnennapi nyelvjárásának ezernyi borsossavas kiszólását. A mazsolákat hamarosan hazaküldi. Az illedelmes kor azonban visszaretten a szambuli kávéházak és utcák nyelvétől. Hunfalvy Pál csak azt tálaljs a savakból, borsokból és mazsolákból, ami minden "úri" család asztalán ott lehet. Így is mulatságos a Magyar Nyelvészet című közlönyben megjelent "Mutatvány az eredeti török szólásmódokból".
1860-ban egyik folyóiratunk közli Vámbéry fordításában Pecsevi török történetíró leírását a mohácsi ütközetről. Vámbéry kevéssel ezután a Tudományos Akadémia Értesjtőjében egy török kéziratot ismertet, amelynek létezéséről addig nem tudtunk. "Tarikhi Engerusz", azaz "Magyarország története" a kézirat címe és tartalma. De Vámbéry nem csupán honfitársait akarja közelebbről megismertetni a török irodalommal, hanem a törököket is a magyarral. Legkedvesebb költője Vörösmarty Mihály. Lefordítja tehát a Szózatot törökre, a címe: Gajretnáme, az alcím pedig híven érzékelteti a Vámbérynak oly testhez álló korabeli török stílust: "Gajretnáme, vétetett Vörösmarty Mihály, a ügyes és tökélybíró költő – süllyessze az Úristen az irgalom örvényébe! – műveiből, és fordíttatott a szegény és csonka tehetségű Resid által, ki az Engureszi (magyar) névem ismeretes."
Magyarországon még sokan élnek a szabadelvű bagy reformnemzedékből. Az Akadémi sem az a megcsontosodott, elmeszesedett intézmény, amivé a kiegyezés után, még inkább századunk elején, főként pedig a két világháború között válik. Természetes kötelességünknek tartják, hogy a fiatal, élelmes nyelvzsenit megválasszák a Tudományos Akadémia levelező tagjául. Vámbéry 1860 őszén kap erről hírt, és a következő év tavaszán visszatér hazájába.

Rögtön aznap, hogy székfoglaló értekezését megtartotta, közölte az Akadémia akkori elnökével, Dessewffy Emil gróffal elhatározásást, hogy Ázsia legbelsejében kívánja a magyar nyelv eredetét és rokonságát kutatni. Az utazások előmozdítására akkor még mindössze ezer forin állt a legfőbb magyar tudományos intézmény rendelkezésére, a gyors intézkedésekhez szokott és előítéletektől mentes elnök mégis azon nyomban kijelentette, hogy az ezer forintot Vámbérynak adja.
Ez egynéhány akadémiai tagnak nem tetszett. Béna is, zsidó is, csúnya is – gondolták – , minek kapja meg ez a pénzt?! Meg aztán jogosan kételkedhettek abban, hogy nyomorék létére meg tudja tenni a tervezett vakmerő utat. Parázs ülés volt az ügyben, támadták Desewffyt meg Eötvöst, de a tagok többsége mégis támogatta Vámbéry és az elnökség elhatározását. Az ellenzők egyike, Pólya József, a neves orvostudor és egy ismert orvosdinasztia megalapítója, végül ezzel adta be a derekát:
– Hát jól van, ha már sehogy sem tágít az elnökség. És csak elküldi arra a hosszú útra ezt a fiatalembert, legalább bízza meg véle, hogy hozzon magával egynéhány tatár koponyát is.
Pólyát a koponyatan érdekelte mindenekfölött. De az elnök leintette:
– Abból nem lesz semmi. A tatár koponyák helyett inkább a saját koponyáját hozza vissza épségben tudóstársunk, mert abból több válik hasznunkra.
Vámbéry józanul ítélt küszöbön álló útjának várható eredményeiről. Nem hitte, hogy csodákra lel, és élhetne még Ázsiában olyan törzs, amely a legkevésbé értené a magyar nyelvet.
De hitt az összehasonlító nyelvtudományban, és remélte, talál majd Szanarkand, Belkh és Bokhara városokban olyan írott nyelvemlékeket, amelyek megerősíthetik a magyar és trük nyelvek rokonságának elméletét. Bár néki a gyakorlati tapasztalás volt mindene, s bizony az előre gyártott elméletektől világéletében berzenkedett.
Ezt utazása előtt nyíltan meg is mondta tudóstársainak:
– Nemegyszer volt alkalmam az elméletek félszegénységét belátom, s ez annyira visszariasztott, hogy eltökélném inkább a vándor tatárok dzsidáitól testemet, mint az elmélet betűitől lelkemet megöletni.
Az Akadémia az időközben elnökké választott Eötvös József báró és Toldy Ferenc főtitkár aláírásával pecsétes, szép, latin ajánlólevelet adott útravalóul, noha világos lehetett, hogy ez a turkesztáni sztyeppek nomádjainak "dzsidái" elől a legkevésbé sem oltalmazhatja meg Vámbéryt. Mégis hálát érzett Eötvös iránt. Ha jól meggondolja, senkit sem sajnált itt hagyni, csak "Pepi bárót", és semmi mást, csak két sírt a temetőben. Édesanyjáét és Reguly Antalét. Drága gyámolítója négy éve halott volt már.

Rövid konstantinápolyi időzés után továbbhajózott a Fekete-tenger déli partján elterülő Trapezunt, mai néven Trabzon felé. Kézitáskájában őrizte Áli pasa hivatalos ajánlólevelét és a Fényes Porta legfőbb hivatalnokainak alájrásával ellátott védlevelet. Ezekben Resid efendiként szerepelt, s a leghalványabb utalás sem történt arra, hogy nem vérbeli töröknek született.
Trapezuntból hat napig tartott szakadékos hegyi ösvényeken, lóháton megtett útja Anatólia tartomány szjvébe és fővárosába, Erzeumba (ma: Erzurum). Akkor azt hitte, az út nagyon fáaradságos. A nyereg feltörte, és a tapasztalt vándorok tanácsára sós vízzel borogatta sebeit, a nyüzsgő férgek csípései megkínozták, a maga főzte rizskása odakozmásodott, a zsír avas volt, s bármennyire elcsigázottnak érezte magát, a karavánszeráj fülledten bűzös, koszos fülkéjében nehezen jött álom a szemére. Később már tudta, hogy ez az út csak kényelmes kis ballagás volt, a karavánszeráj pedig fényűző hotel turkesztáni szállásaihoz képest: az anatoliai férgek mindössze békés, satnya teremtmények, az ava, kozmás étel is mennyei ambrózia, ha még sokkal rosszabbhoz hasonlítjuk. De akkor még nem volt könnyű új életét megszoknia, és amikor a Pontuszi-hegység egyik emelkedőjén, társainak ösztökélésére, utoljára vetett még egy pillantást az Európához is tartozó s a távolba vesző Fekete-tengerre, szívébe markolt a félelem.
Erzerumban akkortájt első törökországi munkaadója, a cserkesz Huszein Daim pasa töltötte be a katonai kormányzó tisztét. Ez a konzervatív úriember számos viszontagságon ment keresztül a megelőző években. A reformok ellenzői közé tartozván, részese volt egy kiterjedt összeesküvésnek, mely Abdul Medsid szultán uralmát akarta megdönteni, s helyébe az öccsét, Abdul Azizt trónra emelni. Az összeesküvők azt is tervezték, hogy kivégeztetik Abdul Medsid haladó felfogású minisztereit. De terveiket leleplezték, perbe fogták őket, Huszein pasát meg a fiát – Vámbéry egykori tanítványát – halálra ítélték. A szultán megkegyelmezettnekik, eletfogytiglani száműzésre változtatva ítéletüket. Huszein pasa Rodosz szigenén ette a száműzöttek kenyerét, de fogsága két év múltán véget ért, mert Abdul Medsid akkor eltávozott Allah paradicsomába.
Öccse és utóda az uralkodásban azzal kezdte kormányzását, hogy megerősítette a tanzimat néven ismert reformrendeletet, sőt új, liberális alkotmányt terveztetett Vámbéry ifjúkory barátjával, Midhat pasával. Midhat látszólag szerencsés csillagzat alatt született: a szultán őt választotta miniszterelnökké: Vámbérynak tehát csak még szorosabbak lettek a kapcsolatai a török legfelsőbb réteggel. Faud pasa is megtartotta magas posztját, Áli pasa pedig változatlanul nagyvezíre maradt az ottomán birodalomnak.
Mivel pedig Abdul Aziz uralmának elején ily módon a reformerek kerültek előtérbe, Huszein örülhetett, hogy ép bőrrel megúszta részvételét a tervezett államcsínyben, és a szultán még elég kegyes is volt egy katonai kormányzóságot rábízni az isten háta mögött, Erzerumban. Az, hogy ennyire messze került Szambultól, nem szegte kedvét: továbbra is közreműködött egy fantasztikus, reakciós titkos társaság munkájában. Összeköttetései egészen Bokharáig nyúltak, de Vámbéry nem kívánta ezeket a maga javára fordítani, mert nem érzett többé bizalmat Huszein Daim iránt. Mégis szívesen meghallgatta a pasa oktátásait a különböző közép-ázsiai vallásos rendekről s titkos társaságokról. Ennek később hasznát is vette.
Néhány napos erzerumi vendégeskedése alatt történt, hogy a pasa elveszette gyémántos gyűrűjét, noha egész nap ki sem mozdult a házból. Jogosan tételezhette tehát föl, hogy csakis egyik szolgája csenthette el. Amikor minden keresgélés hiábavalónak bizonyult, a pasa elhívatta a csodatevő sejket, és a nagy előcsarnokba összecsődítették az egész háznépet.
A sejk törökülésben helyezkedette el egy zsámolyon. Köpönyege alól szénfekete kakast vett elő, az ölébe tette, s felszólította a szolgákat, hogy vonuljanak el sorra előtte, és mindegyikük simíts végig tenyerével a kakast, majd rejtse kezét tüstént a zsebébe. A kakas – szólt a sejk – menten kukorékolni fog, ha a tolvaj megérinti. Amikor már az egész szolgahad elvonult, és a kakas néma maradt, a csodatevő sejt rákiáltott az emberekre:
– Emeljétek fel a kezeteket!
Valamennyi tenyér fekete volt, egynek kivételeével. A sejk ugyanis a kakas tollát jól behintette korommal, a tolvaj pedig nem merte a baromfiudvar királyát megsimogatni. Fehér tenyere árulta el a bűnét.
A furcsa közjáték mulattatta Vámbéryt, egyébkénk azonban rosszul érezte magát Erzerumban. A földbe vájt odúk sorra, a feneketlen nyomor meghökkentette. Ekkora szegénységgeé még nem találkozott sehol. A pasa házán kívül gyomra nehezen tűrte az ételek szagát is. A lakosság szárított tehéntrágyával fűtött, és ez a sajátságos illat minden ételt áthatott. Négy nap múlva sietett is tovább Erzerumból. A karaván a perzsa határ felé igyekezett.
Egy hétbe sem tellett, míg Vámbéry Perzsia földjére ért, de alig tudta volna elrendezni agyában, hogy mennyi furcsa tapasztalatra tett szert ily rövid idő alatt. Aludt egyetlen helyiségből álló házakban - másféle ház egyáltalán nem akadt ezen a környéken –
, 40-50 bivallyal, lovakkal, ökrökkel, borjakkal. Együtt. A fedél a fejük felett voltaképpen a jószág javát szolgálta: a gazda meg a családja mindenütt csak egy kicsiny, dobogóra rakott szögleten szorongott a ház keskeny oldalán, az ajtóbal szemben.
A Dagar-hegyen, egy szűk völgykatlanban átesett a tűzkeresztségen, amikor kird rablók törtek a kis útitársaságr. A kurdok már lecsatolták az örmény kereskedők árumálháit az állatokról, amikor Resid-Vámbéry, társai könyörgésésre, felemelt pisztollya és török átkokat üvöltözve vonta kérdőre az útonállókat. Bátorságot talán a Fényes Porta fermánja, Huszein Daim pasa pecsétes levele vagy saját hirtelen feltörő európai indulata öntött beléje. Az első percekben még félt, aztán elragadta magának is váratlan mersze. A szükség nagy tanító. Vámbéry lelkébe akkor hasított először az a felismerés, hogy az ember nem születik hősnek, hanem azzá nevelődik. Elhatározta, hogy erre épúgy oktatja majd magát, mint egyéb tudományokra. De nem sok ideje maradt a töprengésre, mert hamarosan elérték a bibliai, legendás Eufrátesz folyó keleti ágát, nagy nehezen átkeltek rajta, és elvergődtek az utolsó kurdisztáni török faluba a perzsa határ előtt. Aznap tíz teljes órát ült a sánta Resid efendi lóháton. Holtfáradtan bukott be a falu kurd bírájának, a kicilnek házába.
– Nagy tekintélyű efendi – szólt bíró – , van egy kis kamrám vendégek számára, de ott már alszik egy pasa. Ha megosztod vele fekhelyét, nem bánom, elalhatsz nálam, de más éji szállást amúgy sem találsz sehol.
Beléptek a kamrácskába. Csak egy kis olajmécses égett-bűzlött a sarokban. Resid-Vámbéry elcsodálkozva ismerte fel a szalmán kuporgó katonai pasában régi barátját s honfitársát, a szabadságharc egyik vezérkari tisztjét: Kolmannt. Most Fejzi pasának hívják, és a török kormány megbízásából erődítményeket épített a határon.
– Édes egy komám – szólt Vámbéryhoz – , már jó ideje gyanítom, hogy mi, magyarok vagyunk a világ legnagyobb népe. Másképp hogyan magyarázhatod, hogy bárhová mégy is, nincs olyan eldugott fészek a föld kerekén, ahol egy másik magyarral össze ne akadnál!
Hajnalig beszélgettek. Resid tehát másnap álmosan vágott neki a Kazli Göl-szorosnak. Kietlen, iszonyatos vidéken vezetett át ez az útszakasz, mély, kiszáradt folyómedreken, köves, sziklás, szinte járhatatlan fennsíkon, míg elértek az Ararát lábához. Az óriási hegyet még most, június elején is hó fedte, kúp alakú csúcsán csillogott a jég. Az utas úgy érezte, hogy addig ismert világból ez a fenséges Ararát küldi az elbocsátó búcsúüzenetet feléje.

Knoi, az első nagyobb perzsa város, melyet Vámbéry megismert, közel fekszik a török katárhoz. Mégis merőben új környezetbe került. Szempillantás elég volt, hogy ráébredjen: amit eddig Kelet igazi világának hitt, nem volt valóban az. Konstantinápolyt, de még az ázsiai Törökországot is át. Meg átformálták nyugati hatások, Perzsiában pedig egy helyben állt az idő századok és századok óta.
A bazár kanyargó sikátoraiban, keskeny kirakodóhelyein az volt Vámbéry első benyomása, hogy menten megsüketül. A boltívek alatt egyre dagadt a lárma. Az egyik nagyobb bemélyedésben harminc rézművest látott, és főként hallott, edényeik serény kalapálásába mélyedve. Meglepetéssl vette észre, hogy ugyanott, a pokoli zenebona közepette, két iskola növendékei tanulnak. A nádpálcát suhingató tanítók és a félkaréjban körülöttük törökülésben elhelyezkedő gyerekek arcán kidagadtak az erek, ahogy pulykavörösen kiabálták a leckét, de az idegen utas, akármennyire figyelt is, egyetlen szót sem tudott kivenni.
A karavánszerájban jól érezte magát ugyan, mégis öröm fogta el, amikor folytathatta útját. A karaván a perzsa Azerbajdzsán tartományon haladt keresztül. Vámbéry a pirkadat színeiben látta egy hegytetőről a Derjá-i-Sáhí, a "Királyok Tengeré"-nek azúrkék vizét a benne tükröződő havas hegycsúcsokkal. A Királyok Tengere név a szokott perzsa költői szabadság volt csupán, hiszen a Derjá-i-Sáhí nem tenger, csak az Urmia-tó. Annak viszont elég nagy, mert majdnem tizenháromszor akkora, mint a Balaton. 1200 méternél magasabban fekszik, s ahogy a hajnali levegő frisseségével eltelten Vámbéry hosszan nézte a rezdületlen kék víztükröt, szívében először borzadt el a reá várakozó homoksivatagok sárga iszonyatától. Visszakívánkozott a Boszporuszhoz, míg a hegyekről leereszkedvén, az öszvér mind keletebbre vitte. Tikkasztó forróságban, romok és repedezett agyagfalak között vezetett útja az egykor oly híres Tebriz városába. Addigra már tudta, hogy sokat kell eltúrnie néki, a szunnita ebnek, s újabb vesszőfutást mér rá az emberi fanatizmus. Mindez régi történet volt. Az minden értelemben. Ifjúságában ősei vallása miatt szenvedett, azért, amibe beleszületett: msot pedig azért, amibe beöltözött. De mi köze volt végtére ezekhez az ezer évnél is sokkal régebbi történetekhez? Mi köze volt Allah prófétájának kedvenc feleségéhez: Áisához, s mi köze Alihoz, Haszánhoz és Huszeinhoz? Semmi.
Csak a szenvedés.

Mohamed, a harmadik legnagyobb vallásnak, az iszlámnak megalapítója, kora ifjúságát elég sanyarú viszonyok között töltötte. Pásztor, tevehajcsár, majd karavánvezető volt mindaddig, míg huszonötödik évében nem sikerült elnyernie egy negyvenesztendős gazdag özvegy kegyeit. Az asszony feleségül is ment hozzá. Nem sokkal házasságkötése után Mohamednek különböző látomásai támadtak, egy barlangban Mekka mellett megjelent előtte Gábriel arkangyal, sőt maga a Teremtő, és kinyilatkoztatta, hogy Mohamed a szétszórt, kóbor arab törzsek egyedül igaz prófétájának született. Az angyali vagy az isteni ajkakon felhangzó kinyilatkoztatásokban elinte - magán az érdekelten kívül - egyedül Mohamed derék felesége hitt, ám nem kellett túl sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Mekka más lakosai is tatítványként kövessék. Megint más mekkaiak azonban inkább a a megkövezésére mutattak hajlandóságot, úgyhogy kevéssel felesége halála után Mohamed jónak látta elhagyni a szülővárosát, és Medinába menekülni.
Gyors menekülése, amelyet az iszlám hidzsra néven ünnepel, a mi időszámításunk 662-ik évében, július 15-16-án kerül sor. A hidzsra: Mohamed futása lett a mohamedán időszámítás kiindulópontja. Medinában nyolc év alatt híveinek tábora annyira megerősödött, hogy Mohamed seregeinek élén bevette Mekkát, és diadalát oly sok ügyességgel párosult szelídséggel tudta hasznosítani, hogy a szó legmélyebb értelmében sikerült meghódítania a várost. Nemcsak a falak, hanem a lelkek fölött is győzelmet aratott.
Az addig primitjv gazdálkodási és értelmi fokon álló arab pásztortörzsekből Mohamed tanai egységes erőt kovácsoltak. Ez az erő a próféta halála után elképesztő gyorsasággal vette birtokba egész Elő-Ázsiát, Perzsiát, maj Egyiptomot, Észak-Afrikát, Dél-Spanyolországot, hogy aztán m,ajd nyolc évszázaddal később leverje Bizáncot, és átcsapjon Kelet-Európába. Csodálatos, hogy az így történnhetett, és egyáltalán megtörténhetett, hiszen alighogy a próféta meghalt, Allah táborának egysége megszűnt, sőt vad gyűlölségbe torkolló párharcok kezdődtek a szekták, illetve a különböző hatalmi csoportok között.
Ez pedig így esett:
Mohamed java férfiassága idején tisztességees férje vol a nála tizetöt évvel idősebb, gazdag feleségének, de amikor az asszony elhunytát követő években sikert sikerre halmozott, s Allah ugyancsak menövesztette önérzetét, elhatározta, hogy öregségére kárpótolja magát ezért a sok tisztességért. Igaz, megszabta a Koránban, melyet kijelentése szerint a Teremtő sugalmazott neki, hogy négynél több felesége egyetlen igazhitűnek sem lehet, de maga részéről gátlás nélkül gyűjtögette a feleségeket. Hívei kissé csodálkoztak, akadt még olyan merész egyén is, aki a Koránnal érvelt, de Mohamed készen állt a válasszal. Neki egész külön isteni kinyilatkoztatás engedte meg, hogy másnál több feleséget tartson!
Azt Mohamed sem tudta pontosan, hogy hány éves. De ma általában úgy hiszik, hatvankettő lehett, amikor - kerek tíz esztendővel a hiszsra után - legkedvesebb ifjú asszonyának, Áisának karjaiban meghalt, és nyilvánvalóan egyenest felment a hetedik menyországba, ahol a kuriknak "izzadsága illatosabb a mósusznál, és húsuk oly gyenge, hogy áttetszik rajta csontjukban a velő".
Áisa édesapj Mohamed legjobb barátja, első tanítványa és utóda, Abu Bekr volt. Ő lett az első kalifa. Ez a mesebeli gazdagságot, bölcsességet és hatalmat idéző szó arabul egyszerűen annyit jelent: helyettes. Amíg Áisa apja, Abu Bekr vol a kalifa, a próféta helyettese, nem is történt semmi baj. A szigorúan egyistenhivő iszlám minden parancsát, Mohamed minden szándékát ismerte. Kiválóan helyetttesítette tehát Mohamedet, de Áisia őszinte bánatára két év múltán követte a hetedik menyországba elhunyt mesterét. A következő kalifát, Omárt, aki elindította a moszlimokat hódító útjukon, egy keresztény rabszolga tőre küldte 664-ben a másvilágra. Omár melyébe Mohamed egyik veje, Oszmán lépett. Őt is meggyilkolták. Ezt szűkebb családján kívül senki nem vette zokon, mert rossz kalifa volt. Ezután Mohamednek egy másik veje és egyben unokaöccse következett: Ali Próféta nagybátjának legerényesebb és legokosabb leányát, Fátimát vette feleségül. Fátima még nem volt öreg, noha apja, az iszlám megalapítója, épp negyedszázada mondott búcsút a föld hívságainak. Áisa, az egykori kedvenc asszony viszont inkább érezte az eltelt esztendők súlyát. Tetézte Áisának Fátima ellen érzett dühát, hogy annak férje, Ali, a kafia ragyogóan szép és egyútal bölcs férfi volt. Más, mint a hatalom, nem adhatott balzsamos enyhülést Áisa bánataira.
Most kiderült, hogy a próféta talán jobban teszi, ha eggyel kevesebb feleséget mondhat a magáénak. Az öregedő asszony egyik lázadást a másik után szította Ali ellen. Végül Áisa összeesküvést szőtt az időközben meghódított Szíria helytartójával, Moavijával együtt, s közös erővel meggyilkoltatták Alit 661-ben, huszonkilenc évvel Mohamed halála után. Moavijának az asszonyi intrikák csak kapóra jöttek nagyralátó tervei megvalósításában. A sikeres akció után kalifának kiáltatta ki magát, megalakjította az Omajjádok dinasztiáját, és kegyesen hagyta, hogy Áisa kicsit sütkérezzék a hatalom fényében. A lemészárolt Ali hívei azonban bitorlónak tekintették Moaviját, és azt hirdették, hogy Ali fiai, Haszán és Huszein a kalifátus meg az iszlám egyedül jogos örökösei. Így kkeletkezett a máig is fennáló hasadás az iszlám tömbjén. Ali követői elszakadtak, külön frakciót alakítottak: a síát – sia kiszakadást, pártot is jelent –, de Haszán és Huszein követeléseinek nem sikerült érvényt szerezniük. Haszán évjáradékért eladta örökölt jogait apja gyilkosának, Moavijának, Huszein pedig, aki fegyveresen akart megvívni igazáért, elesett a kerbelai csatában. Édesanyja, Fátima ugyancsak perzsa területen lelte halálát, menekülés közben. Huszein 680-ban tért meg a kerbelai földbe, sírja ma si a síiták legfőbb zarándokhelye.
Az "iszlám" szó jellentése arabul: odaadás istennek. Noha szentírásuk, a részben arab rímes prózában fogalmazott Korán 114 szúrából, azaz fejezetből áll, ez a vaskos tartalom sem bizonyult elegendőnek az ég meg a föld meglehetős kétes dolgainak elrendezéséhez. A vallásos és a társadalmi élet elirányítására még a hagyományt, a szokás törvényét is segítségül kellett hívni. A szokásoknak ez a törvénye a szunna. A prófétának és első követőinek szavait és cselekedeteit tartalmazza úgy, amiként a hagyomány beszámol róluk, s fenntartja emléküket. A szunna olyasféle kiegészítése a Korán kinyilatkoztatásainak, mint a keresztényeknél az apostolok levelei és cselekedetei a Jézus életéről meg tanításairól krónikát mondó négy evangéliumnak, vagy ahogyan a zsidóknál a Talmud kiegészítése Mózes öt könyvének, a Tórának. A moszlimok szertartásait, szokásait és gondolkodását meghatározó szunnát, a Mohamed szájába adott hagyományokat hadithnak hívják. De ezt a hadithban foglalt szunnát, a szokásjogot meg a mehamedán "őstörténelmet" csak az úgynevezett szunniták fogadják el a moszlimik közül, mivel a sía hívei: a síiták az első három kalifát bitorlónak tekintik, s egyedül Alit, valamint az ő utódait tisztelik a próféta valódi helytartóiként. A síita moszlimok szerint a szunnita moszlimok piszkos csalók, akik elütötték Alit jogos örökétől, s ezzel megcsúfolták magát a prófétát is. A nagy egyházszakadás sok minden egyéb mellett azzal járt, hogy a síiták soha nem ismerték el a kalifák fennhatóságát, így tehát a kalifátust mint intézményt sem, és ennek helyébe magukat Alitól származtató imámokat tették. A mindenkori imámokról a síiták azt hiszik, hogy azok bűntelenek és csalhatatlanok. Utóbbi tulajdonságukban ímigyen a pápával osztozkodnak száz évnél is régebben, amióta a katolikus egyház fejét ugyancsak csalhatatlannak nyilvánították bíbororsai.
Vámbéry az imámok csalhatatlanságát éppoly egykedvűen vette tudomásul, mint a pápáét. Sokkal több vallást és népet ismert, semhogy fennakadt volna különböző, de viszont az elhivatottságot meg a fanatizmust illetően eléggé egyívású sajátságaikon. A baj csak abban rejlett, hogy őt addig szerzett tapasztalatai és összeköttetéseo a szunnita török efendi szerepére késztették, míg Perzsia lakóssága - néhány örmény keresztény és zsidó csoportot nem számítva - vakbuzgó síita hitet vallott. Tetézte a bajt, hogy soks-sok év óta ő volt az első török magánember, aki perzsa földre lépett. Nem jött sem hivatalos diplomataként, sem pedig tehetős kalmárként. Egyszerűen kíváncsi utazó volt Perzsiában. De a perzsáknak nem fűlt ahhoz a foguk, hogy kedveskedjenek egy szegi szunnínak, vagyis egy szunnita ebnek.
Vámbéryt nem lepte meg különösebbem hogy az asszonyok még vadabbul viselkedtek a férfiaknál. Dühödtségükben attól az ő szemükben súlyos bűntől sem rettentek meg, hogy elmozdítsák az arcukat takaró fehér fátylat, mivel azon keresztül nehéz lett volna kiköpni a hitványszinnita előtt. Pergő szidalmakkal kísérték lépteit. A férfiak jobban takarékoskodtak a hangerővel, ezzel szemben néhányszor jól elverték a közéjük tévedt "efendit", miközben számon kérték tőle Alinak és Huszeinnak tizenkét évszázaddaé korábban történt meggyilkolását. A tettlegességet Vámbéry valamivel szívesebben viselte el annál, hogy állandóan izzó hitvitákba bonyolították. Ezt roppantul unta, s végül a saját, mindaddig bevált módszerével próbált segíteni az örökös zaklatáson.
Amikor éjszakánként visszavonult a tebrizi Emír karavánszerájban elfoglalt magányos fülkésjébe, mélyen elgondolkodott az emberi természeten. Ismerte a Koránt, a szunnát, a hadithot éppoly jól, mint a maga régebbi világában a Bibliát. Nemcsak azt tudta, hogy a Korán tiszteli Ábrahámot, Mózest és Jézust, s nemcsak azt, hogy a zsidókat meg a keresztényeket, a szentírás tudóit és birtoklóit megkülönbözteti a bálványumádó pogányoktól, hanem tisztában volt azzal is, hogy az iszlám tanai -épp mivel Mohamed különböző, magasabb színtű vallásokból gyúrta azokat össze - erkölcsileg nagyjából megfelelnek a tízparancsolat és a felebaráti szeret tanításának. De mivé lettek ezek a tanok az emberek kezében, a mindennapi gyakorlatban? Alkalommá váltak arra, hogy ki-ki az álszentség leplében hódolhasson támadó ösztöneinek, törjön a hatalomra, és sanyargathassa a más hitűeket vagy más fajtájúakat.
– "A világ azt akarja, hogy megcsaljuk, csaljuk tehát meg" – mormogta magában Vámbéry a latin közmondást. – Egész életemben a papoktól és a vallás miatt szenvedtem a legtöbbet. Nevetséges, hogy ezt itt is tovább tűrjem ilyen fékevesztett formában, amikor pedig nem vagyok sem igazi török efendi, sem szunnita, sem bármiféle felekezet híve. Az én házi szentélyemben csak egyetlen ikeristenség áll. A neve: türelmesség, szabadság. Az egyik nem létezhetik a másik nélkül, s mindkettő nehezen létezhet az emberek között. Szunnita eb?! Lépten-nyomon a régi "hep-hep!" helyett a "szegi szunní!" kiáltás. Ugyan miért? Talán a bőrőmhöz nőtt a szunnitaság, hogy messziről leolvashatják arcomról, hangomról? Már tíz napja vagyok Perzsiában. Nekem csak nem lesz boszorkányág "bőrt", vagyis öltözéket és hangot cserélni! Ha még ezt esm tudnám, akár haza is mehetnék.
Vámbéry két hetet töltött Tebrizben. Lassacskán felcserélte kontantinápolyi, azaz félig-meddig európai ruházatát dúsan redőzött, lebenyes, türkizzöld meg sárga színű perzsa ruhadarabokkal. Fejébe a fez helyett csúcsos fekete süveget nyomott, elleste a perzsák taglejtéseit, szigorúan síita hangváltozatokkal énekelte a Korán egy-egy szúráját, és a csalódásig híven utánozta a helybéliek szófűzéseit s hanghordozását. Az e,berek kissé gyanakodva bámultak ugyan az arcába, mert az csak idegenszerű maradt, de amint megszólalt, elhitték, hogy a látszat csal. Ebben megnyugodtak, és tősgyökeres perzsának nézték. Legalábbis valahányszor Vámbéry úgy akarta.

Az ország nyugati kereskedelmi kapuját jelentő Tebriztől Teherán, Perzsia fővárosa 800 kilométerre fekszik - légvonalban. Vámbéry Tebrizben egy eléggé zörgő csontú lovacskát bérelt, s annak tulajdonosával, az úgynevezett csarvadárral együtt, kettesben tette meg a majd négy hétig tartó utat Teheránba. Közben beköszöntött moharrem hónapja leggyászosabb napjától: Huszein halálának 1182-ik evfordujójától. A síita érzések hevét a messzi múltak fölött terjengő köd sem enyhítette. Zendjan városában látott Vámbéry először perzsa passiójátékot. A perzsák ezeket az ünnepi gyászelőadásokat tazziénak hívják. Szabad téren, a kormányzó udvarának emelvényén játszották el a Huszein-passiót: a "színpad" körül magas rudakról tigris- és párducbőrök lógtak alá, bőr- meg acélpáncélok, fekete zászlók s meztelen kardok. A nézőközönség úgy helyezkedett el, hogy az asszonyok baloldalt ültek, a férfiak pedig jobbra.
Vámbéryt a hallgatóság még jobban érdekelte az alőadóknál. A színjáték egy dervis hosszú imájával kezdődött, és a "három rühes kutyára": Abu Bekr, Omár és Oszmán kalifákra szórt átkokkal folytatódott. Amikor a próféta kedvenc asszonyára, Áisára és a hitszegő Moavijára került sor, a közönség már félönkívületben ordítozott, s még erősebb szitkokat követelt. Ezután kezdték a valódi előadást: Huszein és családja szomorú vándorlását a pusztaságon át a Tigris folyó felé, s következett Huszein fiának, Ali Ekbernek halála, majd Huszein eleste a színpadi lopascsatában. A tazzue vége egy shakespeare-i zárójelenetet is fölülmúlt, mert valamennyi igazhitű síita szereplő sorban kiterítve feküdt fekete leplek alatt a színpad egész hosszában, miközben a nézőközönség hölgytagjai a mellüket verték, homokot és apróra csépelt szalmát szórtak a fejükre, s a férfiak melldöngetve zokogtak.
Huszein halálának napja, illetve annak évfordulója már Teherántól nem túl messze, Kazvin városában érte Vámbéryt. Leginkább azt vette zokon a legfőbb síita szenttől, hogy kiéhezett utas létére sem kapott sehol egy falat ételt. Éhesen nézte végig a nagy gyász- és vezeklő körmenetet Kazvinban, látta, hogy némelyik buzgó vezeklő addig veri a mellét, míg vért nem köp, továbbá értesült a jámbor város legfennebb hirdetett büszkeségéről: ezen a nevezetes napon mindig két kazvini lesz öngyilkos Huszein nagysága iránti hódolatból. Mivel a szerető rajongás e különleges megnyilvánulásánál már nem óhajtott szemtanú lenni, sietve elhagyta a várost mé alkonyat előtt. A holdvilágos éjszakán jó európai puskájával elriasztott három útonállót, s további kétnapos lovaglás után megérkezett a "királyok királyának székhelyére" – Teheránba.

Vendéglátója a szultán követe volt: Hajdár efendi. A teheráni török követ még Eötvösnll is jobb lelkű embernek mutatkozott. Vallási fanatizmust sohasem engedett betolakodni gondolatai közé. Tudta Vámbéryról az igazságot, hogy nem valóságos Resid efendi, hanem magyar tudós és jövendő felfedező, de ez mit sem változtatott érzésein.
– Terved őrület – mondta többször is a messziről érkezett vendégének –, s mindenképpen aludnod kell rá nem is egyet. Időzzél néhány hónapot Perzsiában, aztán majd meglátjuk, mint vélekedsz a dologról.
– Szó sincs róla, hogy itt hónapokat vesztegeljetek. Pár napot, talán két hetet ha pihenek, és aztán fel északnak, Merven s Heraton át Bokharába!
– Másnap Hajdár ragyogva állított be:
– Barátom, részletesen kitudakoltam mindent a sah udvarában. Nemhogy te, de teremtett lélek vergőhet át Perzsia északi részén az afgánok földjére. Jól tudod, mily régen tart Perzsia és az afgán emirátus között a mindegyre kiújuló háborúskodás. A belső lázongásokat pedif külföldről is szítják. A legutóbbi háborút követő zavargások, a portyázó csetepaték úgy elharapóztak, hogy most lehetetlen bárki idegennek vagy akár idevalósinak átvergődnie arrafelé. De még ha nem így lenne, akkor sem…
– Akkor hamarosan indulnék – vágta el Hajdár szavát Vámbéry.
Hajdár most más oldalról próbálkozott. Előző nap bemutatta Vámbéryt a híres Gobineau grófnak, III. Napóleon francia császár követének Teheránban. Gobineau – mint annyi más hivatásos francia diplomata őelőtte és őutána – hivatásos író is volt, kitünő orientalista, s a távoli eseményeket népszerű párbeszédekben megelevenítő történész. Mivel Franciaország nem nézte jó szemmel más európai nagyhatalmak tényleges vagy esetleges terjeszkedését Keleten, Gobineau igyekezett félelmet csepegtetni Vámbéry szívébe, hogy elriassza tervezett utazásától. A csattanókat élénken kihegyezve mesélte el magyar látogatójának a rabságból nemrégen kiváltott monsieur Blocqueville fényképész és riporter hajmetsző élményeit a tekke-türkmének között. S amikor úgy látta, hogy talán ez sem elég hatásos, rátért az utóbbi évek angol kutatóinak és politikai felderítőinek kínhalálára Közép-Ázsiában. Hajdár efendi úgy gondolta, ha most még elmélyjti Vámbérynak Gobineau grófnál szerzett benyomásait, talán célt ér el vele, s visszatarthatja barátját kudarcra ítélt vállalkozásától. Tapintatosan kezdte:
– Észrevettem ugyan, hogy Gobineau nem nyerte meg tetsésedet, amin talán nem is csodálkozom, de ne feledd, hogy a francia követ igen tapasztalt ember, és amit mondott, szóról szóra igaz.
– A gróftól nem olvastam semmit. Sajnálatos mulasztás. De az ember valóban nem volt rokonszenves. Lehet, hogy az írásai kitünőek, de hidd el, ismerem én a tudósokat! Gobineau grófból is a megszokott tudósféltékenység, az előlegezett irigység beszélt, amikor megpróbálta, hogy rémmeséivel visszariasszon szándékomtól.
Hajdár efendi nem tudott elfojtani egy enyhe mosolyt:
– Miért lenne Gobineau féltékeny rád? Híres ember ő! Bár nekem a művei még kevésbé tetszenek az írójuknál. Főleg a pár éve megjelent bölcselkedései az emberi fajok egyenlőtlenségéről. Ez… – picit megtorpant, de kimondta – tipikus "prengi" pöffeszkedés. Percig sem tagadom, hogy a franciák fővárosa sokkalta különb az elmaradott, lerongyolódott Teheránnál. Hiszen jól tudod, hogy Konstantinápoly is mennyivel külömb. – Maga elé nézett, mintha a Boszporusz vizét láthatná, a hangja azonban hűvösen tárgyilagos maradt: – De azért hiába tart előbbre Európa, íróinak meg politikusaina elfogultsága, a hit a felsőbb- meg az elsóbbrendű fajtákban még igen veszélyessé válhatik ránézve. Nem csodálnám, ha az ilyesféle tanok az idők fordultával épp a frengikre ütnének vissza. Szóval ha engem talán bántott is, hogy Gobineau grófnak akkora sikere volt hazájábna a fajok egyenlőtlenségéről írott könyvével, azért elismerem a valódi tudományos érdemeit. Bámulatra méltón tudta megfejteni az ősi rovásírásokat, kiváló a perzsa történelemről és irodalomról közzétett műve. Kérdezlek tehát: miért irigykedne egy ilyen neves ember a névtelen kezdőkre? Adott esetben rád. Ez badarság, drága barátom!
– Ezzel szemben én azt kérdezhetném: miért akar mégis mindemáron lebeszélni?
– Mert anit te rémmesének tartasz, valóság. Annyira az, hogy ha – amit ne adjon Allah! – erőnek erejével elindulnál a türkmén sivatagokba, az angol követség bizonyára megkérne, próbáld kiszimatolni Bokharában, hogyan tették el ott láb alól Conolly és Stoddard brit tiszteket. Az emír nyilvám meggyilkoltatta mindkettőt, de azért az angolok szeretnének közelebbit is tudni végső napjaikról. Az sem vol mese, barátom, hogy Wyburn kapitánynak rejtelmesen nyoma veszett a türkmén pusztaságban. Minden brit kísérlet, hogy felfedezőik révén megbízható tájékozodást kapjanak KözépÁzsia népeiről és körülményeiről, az utazó halálával járt. Azt elhiszem, hogy ők nem bánnák, ha te is kídérletet tennél. Mért éppen egy idegent sajnálnának az angolok, ha maguk embereit nem sajnálták? Kapóra jönnél nekik. De annál inkább sajnálnálak én.
– Az egész érvelésedbő ezt az egy mondatot köszönöm, Hajdár.
– Hagyjuk az udvariaskodást, Resid. Én azt mondom, menj el Blocqueville úrhoz, a fényképész-riporterhez, ha Gobineau-nak nem hiszel. Tízezer aranydukátért váltották ki a franciák az emberrrabló türkmén törzs fogságából. Ez az utolsó pillanatban történt. A derék fotográfust csonttá fogyva hozták vissza Teheránba. Még most sem tud lábra állni. Tessék, menj el hozzá magad! Aprólékosan elmondhatja neked, ha ugyan kibírod, hogy mi történt vele a tekke-türkmének között.
Vámbéry türelmetlenül legyintett:
– Hagyd el! Nem érdekel semmiféle történet, ami csak arra lenne jó, hogy megcsappanjon tőle a bátorságom! Különben is elejét próbálom venni, hogy velem bármi megeshessék, ami ezekkel a szerencsétlenekkel megesett. Hiszen énértem senki sem adhatna váltságdíjat. Tízezer aranydukátja talán egész Magyarországnak sincsen. De hát én nem úgy indulok Bokharába meg Hivába, ahogy a többiek tették. Igazhitű dervis leszek, és bízom magamban annyira, hogy senki nem gyaníthatja, bármikor más is lehette. Csak ezt játszhatom meg, és ebben kérem segítségedet. Mondják, a hit hegyeket mozdíthat el. Nekem azonban nincs olyasfajta hitem, mint Wolf doktoré, az őrült vagy szent misszionáriusé lehetett, akit Keleten Juszuf molla(1) néven ismertek. Ha engem vetkőztetnének pőrére a kurd rablók, ha engem állítanának ki a jeges szélben a sztyeppre, nem tudnám addig prédikálni angolul a szent evangéliumot, míg végül a rablókat fogja el a félelem, és babonás riadalmukban futni engednének. Ha engem adnának el a türkmének egy ócska nadrágért vagy sánta szamárért, amikor újból fogságba esem, kétlem, hogy nomád gazdámból keresztényt tudnék faragni, s így nyerhetné vissza ismét a szabadságomat. Ahol a hit nem elég erős, ott a színlelésnek kell megállnia a próbát, és ée e mellett döntöttem. Van ugyan hitem is. Mindenekfölött önmagamban. Ha Allaj és Hajdár efendi segítségét megkapom, a többi az én dolgom!
Hajdár az állát dörzsölgette. Végül megegyeztek. Vámbéry északnak egyelőre akkor sem mehet, ha tökéletes dervissé alakul át. Várja ki a zavargások elültét, és utazza be addig Dél-Perzsiát. Ez jó előgyakorlata lehet igazi nagy vállalkozásának, és az időt is hasznosan ütheti el így. Hajdár titokban azt remélte, Vámbéry néhány hónap múltán még meggondolja magát. Ragaszkodását vendégéhez az is indokolta, hogy Hajdár régóta szerette a magyarokat. Sumlában annak idején ő fogadta Kossúthot meg emigránsait. Tiszteletükre elkezdett magyarul tanulni, de abbahagyta. Most fel akarta használni Vámbéry rövid teheráni tartózkodását arra, hogy egy-két magyar verset tanuljon tőle.
Be is vágta ezeket szépen, pontosan, de az értelmét nem nagyon kérdezgette. Vámbéry pedig nem sejtette, mi lesz még ebből. Elmúlt fölöttük változatlan barátságban és olykor-olykor feléledő levélváltásban több mint tíz esztendő, míg végül a pasává előléptetett Hajdár Bécsbe került a Fényes Porta követeként. Csak akkor nősült meg, és egy feleségnél többre nem tett szert soha. A felesége ugyanis magyar nő volt. Ferenc József megkedvelte Hajdár pasát, és egy alkalommal, valamilyen diplomáciai összejövetelen tartott szép francia beszédéért meg is dicsérte, mint kiváló nyelvtehetséget.
– Köszönöm, Felség, az elismerést. Bizony elég sok nyelvet megtanultam, néhányhoz pedig konyítok kissé – felelte a pasa –, mé a magyarhoz is.
– Hallhatnám-e? – kérdi a császár és a király.
Hajdár nem kérette magát. Folyékonyan elszavalta, amit Vámbérytól tanult Teheránban. Azt, hogy: "Mégis huncut a német…" és: "Ne higgy, magyar, a németnek, akármivel hitegetnek!"
Az urak elhűltek. De Ferenc József nem mutatott rosszkedvet. Kicsit ingatta a fejét, mosolygott, és szerencsére nem kérdezte meg a pasát, hogy ugyan ki is volt a magyartanára.

1) Magyarul Juszuf páter lenne a megfelelője

DERVISRUHÁBAN

1862. szeptember 2-án egy bagdadi szunnita dervis hagyel a teheráni török követség épületét, hogy találkozuzék kicsiny karavánjával az Abdul Azín sahról elnevezett városkapun kívül. Ez a bagdadi dervis lábújját verdeső zöld "zsákruhát" viselt piros övvel. Fekete csíkos köpenyét panyókára vetette a vállán, süveg helyett selyemből csavart, már-már kecses kis turbán fedte fejét. Perzsának senki sem hihette volna. Ez már abból is látszott, hogy szakállát nem festette hennával téglavörösre, mint az itteni férfiak. A Lausonia inermis nevű növényből kisajtolt cinóberszínű festék az arcát, kezét vagy a körmeit sem díszítette. Lemondott tehát a született perzsa előkelőségnek arról a kényelméről, hogy napokig ne mosakodjék, hiszen a henna úgyis mindent eltakar.
A bagdadi dervisnek átöltözött Vámbéry sok mindent kifogásolt Teheránban. Valahányszor vendéglátója házán kívül étkezett, hiányoztak a Sztambulban megszokott ragyogóan fehér szalvéták, és hiányzott a kanál si. Igaz, kést meg villát a Boszporusz partján sem használtak, s legfeljebb egy-egy frengi kedvéért tették az aztalra, de kanállal mégis tisztában lehetett enni, mint puszta kézzel, ahogy itt, a perzsa fővárosban dívott. A sah udvarában sem volt ez másképp. Tapasztalhatta, amikor Naszreddin, a harmincadik évében járó uralkodó fogadta. Jóllehet nemigen tagadhatta, hogy mindegyik iráni ismerőse közül a sah volt a legműveltebb ember, akivel találkozott, ez a túlontúl nagy hatalmú úr egyáltalán nem tetszett neki. Bár a szép külsőt nem vitathatta el tőle. De mit takart? Például azt, hogy egyetlen jó miniszterét, ifjúságának nevelőjét, aki később a sógora is lett, galád módon öngyilkosságba kergette. Vagy azt, hogy Naszreddintól mindenki félt, de senki sem szerette. A színe előtt a szó szoros értelmében hasra estek, a háta mögött meg kigúnyolták. Vagy még azt, hogy Naszreddin kertelés nélkül megmondta:
– Olyan minisztereket akarok, akik nem tudják, hogy ez az európai szó: Brüsszel egy várost jelent-e vagy egy fej káposztát.
Mindez undorította Vámbéryt. Hiába mutattatta meg a fejedelem a kincstárát os. Hiába látta a szegény magyar utazó a Koh-i-nor után a világ második legnagyobb gyémántját, a derjái-núrt: a "fény tengerét". Végtére is ez sem volt más, mint egy közönséges, bár roppant méretű kristály. Hiába hivalkodott az utas előtt a három óriási smaragddal, amelyet még a világhódító Nadír sah hozott magával Indiából, a rubinokkal és a fejedelem öltözékén a gombokat pótló briliánsokkal: a kincsek tömege csak kiáltóbbá tette az ország népének szegénységét. Fintorogni kellett tőle, akár a cukros vízben főtt és fahéjjal dúsan meghintett húsételektől. A sah minden kincse közül egyedül a csodálatos szőnyegek tetszettek. Ezekből néhányat szívesen hazavitt volna. Nem éppen Bagdadba. A Duna távoli partjára.
Miért vedlett vissza közvetlenül a dél-perzsiai utazása előtt szunnitává, ha ugyn a nagy hírű Bagdad egyik jámbor dervisének öltözetét választotta is? Ez az út csak Hajdár efendi ötlete volt, bár nem rossz ötlet, de mégis teljesen váratlanul érte Vámbéryt. A nagy kirándulásra nem készült fel előre, keveset tudott a tartományokról, amelyeken majd áthalad, így hát kedvezőbbnek vélte, ha élhet a szultáni kormány oltalmazó levelével és Hajdár efendi ajánló soraival.

Emberfejvásár Hivában. Kifizetik a levágott fejeket

Dombormű a "Száz oszlop csarnoká"-ból Perszepoliszban

A kamcsi, a fokos, a kosbág és a tatár bőrkulacs

Türkmén nemeszátor kívül és belül

Vámbéry titkos feljegyzései arab betűkkel, magyar és török nyelven

Medjami sah palotajának udvara Isfahanban

A hivai kán hálóterme

A Tigris partján fekvő legendás Bagdad ekkor még a Fényes Porta fennhatósága alá tartozott, de mivel közel esett a síiták legfőbb zarándokhelyéhez, Kerbelához, bizonyos rokonszenvnek örvendett Perzsiában, hiszen számtalan síita perzsa megfordult már a falai között. A bagdadi "illetőség" látszott a legkellemesebb választásnak, amikor Vámbéry az adott körülményeket sorra számításba vette.
Szeptember volt. Javában tartotta még az iráni fullasztó hőség napjai és hetei. A kis karaván éjszakánként lovagolt - öszvérháton. Vámbéry, a "bagdadi dervis" pedig egy tapasztalt, jámbor szamár nyeregében. Takarékoskodnia kellett a pénzével, öszvérre már nem futotta.
A nyár végi éjszakákon gyönyörű volt az iráni táj. Csipkés, kéken ködlő árnyékokat vetettek a telihold fényében a sziklás hegyek és várromok, az ég minden csillaga ragyogott, s egyforma ütemben, szomorkásan szóltak a vezető öszvérekre kötött kolompok. Az ég alján derengő fény jelezte, hogy a virradat közeledtével elérkezett az első szent mosakodás meg az ima ideje. Az utasok sorra leszáltak a nyeregből, arccal Mekka felé, nyugatnak fordulva imára térdeltek, s míg az öszvérek is lehajtott fejjel, mozdulatlanul álldogáltak, az "Allah akbar!" hangjai mellett lassan-lassan emelkedett fel a láthatáron a nap.

Előgyakorlat a nagy feladatra, de ugyanakkor gondoktól és kötelességektől mentes, könnyű szívvel megtett vándorlás volt ez az ezer kilométeres út szamárháton a rózsaligetekkel övezett Shirazba. Szagok, képek és hangok maradtak meg leginkább emlékezetemben. Szag! Úristen, a halottas karaván, azt igazán nem lehet elfelejteni! Az ember holta napjáig okádhatna tőle, valahányszor eszébe jut. Ötszáz lépésnyire mellbe vágta az iszonyat, kis híja volt, hogy le nem szédült a szamárról. Meg kell tébolyodni, ha az ember elgondolja, hogy annál a hallottas karavánnál legalább negyven koporsót raktak az öszvérekre. Koporsót? Keskeny deszkakereszt. Két-három hullát is egymáshoz préseltek, hogy jobban tejeljen az üzlet! A szörnyűséges karaván elején három arab haladt lóháton. A szájuk meg az orruk vastagon be volt kötve, a szemük félőrültnek látszott a holdfényben.
Utólag nevethetnékje támad, ha ráébred, hogy a kíváncsisága mindennél erősebb. Erősebb bármilyen rettegésnél, undornál, fáradságná, irtózatnál. Baj ez? Vannak előnyei. Ha majd egyszer meg kell halnia, arra is kíváncsi lesz, hogy az milyen. A kíváncsiság az emberi lélek legnagyobb éltetője.
Ott akkor, abban az eszméletlenséget kiváltó bűzben félrehjvta az egyik arabot:
– Mi ez? Hova mentek?
– Szent életű uram, mért kegyeskedel tréfálkozni velem, amikor úgyis elég nehéz az én tisztem? – méltatlankodott a vastag kendőket kissé feljebb csúsztatva szája előtt a hullakaraván vezetője. – Hova mehetnénk, ha nem Kerbelába? A paradicsomba vágyó halottaim között van olyan, akit Horasanból hoztak Teheránba, s már két hónapja, hogy belépett az üdvösség kapujába. De hát nem minden halottam ilyen régi. Tíz napja vagyunk úton, és úgy reméljük, további húsz nap alatt elérünk Kerbelába, hogy elhantoljuk ezeket az igazhitű sÍita férfiakat abba a földbe, amelyben Huszein imám nyugszik. Szunnitának nézlek, másképp meg sem kérdezhetted volna, amit kérdeztél, s nem faragnál élcet tisztünkből. De ha tévelygő hitet követsz, akkor is tudnod kell, hogy aki a dicső Ali fiának, a nagy Huszeinnak porai közelében nyugszik, az hamarabb hallja majd az utolsó ítélet trombitáit, és gyorsabban léphet be a paradicsom árnyas lugasaiba. Az én karavánom utasai sohasem fogynak el.
– És meddig bírod ezt a munkát? – kérdezte a dervisruhába öltözött kíváncsiskodó kissé nyersen és egyetlen szóvirág nélkül.
Az arab átvette ezt a hangot:
– Pár esztendőnél tovább sem én, sem más. Még az öszvérek is nehezn bírják, és sokat veszkelődünk velük, amíg valahogyan beletörődnek. De hát szent munka ez, uram, s a holtak hozzátartozói nem szükmarkúak, ha egyszer a paradicsomi gyönyörökhöz kell közelebb juttatni a drága elszenderültet. Mindenki reméli, hogy amikor elérkezik az idő, tőle sem sajnálják majd szerettei a dénárokat. Beláthatod, fáradozásunknak meg kell kapnia jutalmát. Hiába mondják a jámbor zarándokok, hogy a Kerbelába tartó karavánunk körül rózsa-meg ámbraillat lengedez: ha sokáig szállítod ezeket a terheket, nem tesz jót az egészségednek. Hazajövet, pihenésül, eleven zarándokok ülnek öszvéreinken, s olykor-olykor Teheránból is élő embereket visznek le délnek a szent sírhoz. De még ha ezt mind számításba veszed, akkor sem bírod tovább néhány évnél: illő tehát, hogy az elhunytak hozzátartozóo gondoskodjanak jövőnkről. - Ezzel ismét szájára csúsztatta a kasmírpólyát, és a lassan távolodó hullakaraván után ügetett. Az öszvérek, védőpólya híján, mind mélyen lehorgasztott fővel baktattak a homokban.
Mert ekkor már a Perzsia belsejét elfoglaló, 700 kilométer átmérőjű Nagy-Sós-sivatag, a Desht-i-Kevír szélén haladtak. Vámbéry először látott igazi sivatakot, és a látvány rátelepedett a tüdejére. Nehezen lélegzett. Szeme semmiben sem tudott megkapaszkodni. Még jó volt, ha a szél egy-egy homokoszlopot csavart-kavart az ég felé, s táncoltatott ide-oda: ilyenkor legalább űzött kísértetekre lehetett gondolni, és ez is kellemesebbnek tűnt fel az üresség nyomasztó érzésénél. A bagdadi dervis csudálkozva vette észre, hogy utitársai félnek. Beburkolóztak burnuszukba, lehetőleg egymás közelébe húzódtak, és egy pillantást sem vetettek a balkézt, napkelte irányában beláthatatlan messziségbe terjedő sivatag végtelenségére. Még hitvitákra sem volt kedvük.

Színek. A hatalmas görögdinnyék, illatos őszibarackok, vérhúsú gránátalmák hatalmai Qumban. A meglepetés, hogy a görögdinnye frissítő, de nem különösebben egészséges levét ezen a tájon kiváló gyógyszernek tartják, s hogy a héjából szivacsokat készítenek. A kashani kétszáz rézműves, amint az Oroszországból behozott vöröslő ércet vadul kalapálja. A város világhírű zománcozott csempéi, melyek évszázadokon át megőrzik tündöklő kékjüket, rőtarany ragyogásukat. A csempék arabeszkjei a kapuboltozatokon, a csempéből készült játékos mozaikok… Isfahan, az ország egykori fővárosa messziről, amikor a kora reggeli órák párafálylai öltöztetik még az elmúlt nagyság palotáinak romjait, s a kertek köd tompította zöldjéből csak egy-egy kupola emelkedik ki. De ahogy az utas bekocog szamarán a városba, és meglátja a girbegurba utcákat, a kunyhókat szemét, piszok és ürülék között, az elhagyatottan kongó bazárokat, már tudja, hogy ugyanazt tapasztalja ezúttal is, amit már korábban annyiszor. Felsóhajt: Keleten minden csak a távolból szép!
Pedig a város még háromszáz éves sincs, de hova tűnt az Isfahant alapító Abbásznak, a hódító sahnak dicsősége?! Pusztító óriáas palotája udvarán nem emeli többé ötszáz kürtös magasba hangszerét, hogy köszöntse a felkelő napot: a sah egykori lakosztályába vezető kapu szárnyait nem borítja már ezüst, s a hatalmas téren, ahol valaha a fejedelem erkélyével szemközt perzsa, türkmén, arab, afgán, georgiai és indus lovasok vonultak végig díszmenetben, ma csak szamárpiacot tartanak hetente kétszer.
Vámbéry majdnem három hetet tölt Isfahanban. Sokszor vendége Perzsia legbefolyásossabb papjának: Dsüma imámnak. A síita nagyúr elnéző jóindulattal fogadja a szunnitát, időnként gúnyolódik vele, vagy alaposan próbára teszi járatosságát az igazhitű tanokban, olykor pedig vallási vitaesteket rendez épülésére. Nem sejti a vendéglátó, nem gyanítják a meghívottak, hogy nedsisszel, vagyis tisztátalannal esznek egy tálból. Pedid szerintük a frenginek még az árnyéka is bemocskolja a hivő muzulmánt. Ám fucsa módon mégis sokat beszélnek a frengikről. Most ápítik az első távíróvezetéket Perzsiában. Európától Bagdadon át Bombayig kell végignyúlnia ennek a tervezett vonalnak, és Isfahanon is áthúzódik majd.
Milyen meghökkentő csodákat eszelnek ki a frengik, távírót, gőzhajókat, elképesztő gépeket!
– Hova jutnak előbb-utóbb ezek az emberek? – kérdi eltúnődve Dsüma imám, a csalhatatlan. – Különös, hogy okossáhuk nem válik eléggé javukra, s nem ismerik fel a mi vallásunk igazi szépségét. Tja, tja, az iszlám nemessége, ez az, ami hiányzik belőlük. Így aztán ki tudhatná, mi lesz velük?…
A vendég bólogat. Ehhez nem kell csalhatatlannak lenni. Valóban, ki tudhatná, hogy mi lesz velük?
A főpap házában mégis kellemesebb volt beszélgetni, mint a karaván utasaival vitázni. Az imám a híveinék hűvösebben szemléli a vallást. A karavánban Vámbéry örökké csak azt hallja:
– Abu Bekr, az átkozott! Oszmám, a rühes kutya! Omár… – Hogy Áisáról, a próféta feleségéről mit mondanak, jobb nem is hallani. A legedzettebb kiképző szakaszvezetőnek arcába kergetné a vért. S minden szidalommal a "bagdadit" célozzák meg. Végül Vámbérynak nagyszerű ötlete támad. Megegyezik az útitársával, hogy a síitaságról meg a szunnizmusról bapjában csupá egyszer szabad beszélni. Mégpedig a hajnali ima után egészen a délelőtti lepihenés órájáig. Aki megszegi a szabályt, és máskor kezdi feszegetni a kérdést, egy görögdinnyét tartozik fizetni büntetésül. Mindannyian beleegyeznek, kivéve a karavánnal kocogó, öreg shirazi szabómestert.
– És ha százhektárnyi föld dinnyetermését kellene fizetnem, akkor sem hagyom abba, hogy kedvemre szidjam Omárt, a koszos kutyát! – üvölti.
De Vámbéry sokféleképpen megedződött. Nemcsak azt szokta meg, hogy 10-12 árán át üljön egyvégtében valamilyen hátasállaton, közben pedig ne törödjék széllel, esővel, hőséggel vagy éjszakai hideggel, de azt is hogy akár szamara, akár lova nyergében mélyen aludjék. Most már csupán akkor hallotta meg a szidalmakat, ha külön ezért felrázták, s a fülébe ordítozták a káromkodásukat. Egyébként a síiták hitbuzgósága elől úgy menekült, hogy hadd nyomja el őt magát a buzgóság. Néha-néha kinyitotta szemét, hogy követhessen a tekintete a pusztaságban egy-egy gazellafalkát, vagy elgyönyörködjék a hazai tájékokra emlékeztető fata morgana, a délibáb játékában, míg a felharsogó szél homokfüggönyt nem vont eléje.
Útjuk mind délibbre vitt. Már rég a fárszi tartományban jártak, maguk mögött hagyták Maderi Szulejmán roppant márványkockákból egyberótt mauzóleumát, amiről a perzsa néphit úgy tartja, hogy a bölcs Salamon király anyjának síremléke, és október első éjjelén Vámbéry maga mögött hagyta az útitársait is. Egyedül akart eljutni Perszepolisz romjaihoz, egyedül akart átélni e halott világban pár napot.
Reggeli szürkületben a távolból pillantotta meg először néhány rendkívül magas alak csoportját. Akkor még nem tudta, hogy szétszórt oszlopokon álló, többszörös embernagyságú szobrok. Teremtett lélek sehol. A csacsi patáinak tompa dobogása volt az egyetlen hang. Lassan felértek egy 500 méter hosszú teraszra. Itt Vámbéry leereszkedett a nyeregből, és a növekvő fényben csendesen felment a 103 márvány lépcsőfokon a romok közé. S ahol nem pusztított az utódok keze, ott mindenütt négyezer évvel azelőtt élt emberi kéz munkája és művészete nézett szembe vele. Néhol egy-egy domborműbe vésett felből már csak a szakáll látszott vagy a homlokot díszítő töredezett diadém, másutt azonban oly épek voltak a reliefek, mintha csak tegnap végezték volna el rajtuk mestereik az utolsó simitásokat. Hosszú győzelmi menetek, harci jelenetek, oroszlán és bika küzdelme, áldozatok bemutatása az isteneknek. És az a néhány megmaradt húszméteres oszlop a csodálatos figurákkal…
Horom teljes napot időzött Vámbéry a romok és a közeli királysírok tövében. Egyedül a múlttal. Közbe-közbe a márványkövekbe karcolt neveket tanulmányozta. Talált héber feliratokat még az első babiloni fogság idejéből, múlt századbeli utazók monogramjait, sok-sok angol nevet, és megtalálta Gobineau bevésett aláírását is. Egyre lázasabban kutatott egy magyar név után. Sehol semmi. A harmadik napon a romvárosnak abban a részében járt, ahol fekete márványtömbök és -lapok feküdtek szerteszét. Akkor végül egy ablakpárkányról szemébe ötlött a név: Maróthi István, 1839, Gyermekes örömet érzett, s hogy ez a hazai név ne álljon itt társtalanul, alája véste a magáét. Pár lépést hátrált, mustrálgatta kicsit, aztán az egészet vastag vonallal bekeretezte, és fölébe írta: "Éljen a magyar!" Most már indulhatott.
Perszepolisz… Itt volt hát valaha a napimádók legszebb temploma, itt élt Kürosz a később Nagy Sándor, mielőtt egy dührohamában parancsot adott a paloták felgyújtására… Ennek a városnak kincseit akarták elrabolni a Makkabeusok, ez volt a perzsák uralkodóházának, a Szasszanidának egy ideig a székhelye, míg aztán az iszlám vallását felvett arabok meg a földrengések nem végeztek vele.
Vámbéry hirtelen dühösen rávágott pálcával a szamarára. Az állat nem értette, miért kapta az ütést, és farolni kezdett. De utasa alig figyelt rá. Váratlan haragja szomorúsággá oldódott. Talán ha az arabok nem lettek volna moszlomokká, akiknek hite tiltja a faragott vagy festett képeket, akkor nem zúzzák szét a város annyi gyönyörű domborművét meg szobrát. Még jó, hogy főleg az arcokat törték össze fanatizmusukban, s az alakoknak egy része megmaradt. A vakhit. Mi mindent összetört már! Ezek az arabok a VII. sZázadban bizonyára állványokat is emeltek csak azért, hogy pusztíthassanak. Néhány dombormű oly magasan van, hogy azt másképp, mint állványról, nem lehetett szétzúzni.
Nehezen tudta gondolatait elterelni Perszepoliszról. Azzal vigasztalta magát, hogy nemsokára beér Shirazba, a két nagy perzsa költő: Háfiz és Szádi városába, s elüldögélhet majd a sírjuk mellett, verseiket ízlegetve, akárcsak Shiraz messze földön híres borát, a khulárit. Kicsit felderült. Örült, hogy a nyelv meg az írás a kenyere. Igaza volt Horatiusnak: "Ércnél maradandóbb…" Mi lenne ércnél maradandóbb, ha nem a szó? Lám, Perszepolisz leomlott, homok takarja sok helyütt a márványt, széthordták kincseit, összetörték szépségét, de Szádi verse élnek és frissen, minta ma születtek volna…

Shirazt nagyon megszerette. Horom hónapot töltött az egész évben virágzó rózsák és zöld ligetek városában. Szerette a klímát, a csodálatosan tiszta levegőt és égboltot, az emberek jókedvét, amozgékonyságát, teljesen délies temperamentumát. "Hogy táncol, dalol, és sok bort iszik, azt Shiraz fiáról biz elhiszik!" – dünnyögte magában Vámbéry az együgyű versikét. Ki törődött azzal, hogy a Korán tiltja a bort? Az enyhe éjeket a shiraziak legszívesebben a szabadban töltötték, társaságban, teli kupa bor mellett a csillagok fényénél. Vámbéry egy svéd orvos kimeríthetetlen vendégszeretetét élvezte. Ezzel a Fagergreen doktorral először eljátszotta a szokott mókát. Bagdadi ruhájában, "Já hú! Já hakk!" dervisköszöntéssel állított be az aorvos házába, s mikor Fagergreen unott mozdulattal pénz akart adni a kolduló dervisnek, az meglepetésére elutasította az alamizsnát, és nagy hittérítő szónoklatokat vágott ki. A svéd doktor ismerte már az ilyesmit, de belement a vitába:
– Jó, jó, kedves dervisem, ám mivel tudod bizonyítani, hogy a te vallásod fejének csodatevő ereje van?
– Kételkedsz benne? Mohamed egyetlen lehelete elég ahhoz, hogy engem bűvésszé tegyen, és minden nyelv titkaiba beavasson. Frengi vagy, tégy próbára, amilyen nyelven csak akarod!
Fagergreen elcsodálkozott, s míg a dervis lesütötte szemét, svédül kezdett szólni hozzá.
– Á – kiáltott a különös bagdadi –, a svédet jobban ismerem, mint te magad! – S máris szavalni kezdte Tegnér Frihjof-mondájának néhány strófáját. Fagergreen elsápadt, és hirtelenül németre váltotta a szót. A dervis ugyanígy válaszolt. Azután a doktor oroszul, majd franciául kérdezgette vendégét, de egyetlen rajtaütése sem vezetett eredményre:
– Holnap reggel nyolc óráig gondolkozzál – szólt a dervis – : vagy muzulmán leszel, vagy megismered az én vallásom fejének varázserejét!
Fagergreen nem bírta ki másnap reggel nyolcig. Már hajnalban felverte a karavánszerájban a rejtélyes dervist, annyira kínozta a kíváncsiság. Vámbéry előbb kicsit játszotta még a szerepét, de kisvártva elhajította álarcait, megmagyarázott mindent, és megragadta Fagergreen kezét. A doktor azt sem tudta, hova legyen örömében.
– Sejtettem, hogy csak ez lehet a titok nyitja – mondta –, s nem az európai beszéded zavart meg, hanem az, hogy oly tökéletesen beszész perzsául. Én minden olyan európait, aki huzamosabb ideje él Perzsiában, jól ismerek, hiszen mi ketten a feleségemmel mindenkonél régebben vagyunk itt. Majdnem kerek harminc esztendeje. A feleségem orosz, Szemjonov tábornok leány. Kellemesen élünk Shirazban, csak mondanom sem kell, hogy igen kiéhezettek vagyunk az európaiak társaságára. Akárki vetődik ide a hazai földrészünkről, az a mi vendégünk, amíg el nem utazik.
Vámbéry tessék-lássék szabadkozozz, de a doktor nem hagyta:
– Keveset mondok, ha azt mondom, hogy legalább tíz náció fiai laktak már nálunk, de magyart még soha nem küldött nekem a sors. Szívemből örülök, hogy ezt is megéltem.
Ritkán teltek oly kellemesen Vámbéry napjai, mint Fagergreen házában. Már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy negyedévnél is tovább marad ott, de a teheráni francia követséghez tartozó Rochechouart gróg betoppanása megváltoztatta terveit. A fiatal diplomata unta, hogy egyedül tegye meg a hoszzú utat vissza a perzsa fővárosba, és felalánlotta, fedezi Vámbéry költségeit, ha az vele tart. Vámbérynak megint éppen üres volt a pénztárcája, már rég felélte a Shirazba érkezéskor eladott "hátasszamara" árát, és Rochechouart ajánlata az égből pottyant mannaként hullt az ölébe. Visszafelé tehát lóháton utazott s európai öltözetben. Kényelmesebb és gyorsabb volt így, nem tagadhatta, de azt is lemérte, mennyivel kevesebbet lát egy frengi utas Kelet országaiból, mint a lakosság közé elvegyülő áldervis, Isfahanban ezúttal az örmény katolikus kolostorban töltött két éjszakát, s gondolatban azzal szórakozott, ugyan mit szólna Dsüma imám, ha most itt és így látná négy hónappal ezelőtt oly buzgón terített vendégét.

Vámbéry január közepe táján érkezett vissza Teheránba. A zavargások Perzsia északkeleti részén még mindig tartottak. A Resid efendi néven élő magyar tudós nem indulhatott tovább. Hogy elfoglalja magát, segített barátjának, Hajdár követnek, és szokássá vált, hogy a Mekkából hazatérő s távoli Nyugat-Turkesztánba, illetve a még távolabbi Kelet-Turkesztánba tartó tatár zarándokok között ő ossza ki, Hajdár nevében, a török szultán s kalifa alamizsnáját. Ezek a tatárok mind szunniták voltak, és elég sok ínséget szenvedtek vándorlásaik alatt a síita vidékeken.
1863. március 20-án reggel négy rongyos, elvadult külsejű hadzsi (Mekkát megjárt moszlim zarándok) kereste fel Resid-Vámbéryt, hogy orvoslást kérjenek valamilyen sérelmükre. A vezetésük alatt álló hadzsik részben a Szir-Darja felső folyásának vidékén lakó kokandi kirgizek, részben pedig kasgariak voltak a kínai birodalomhoz tartozó Kelet-Turkesztánból. A karaván feje, a kasgari Bilál iránt Vámbéry az első perctől fogva akkora bizalmat érzett, hogy az önmagát is meglepte. Amikor megtudta, hogy a hadzsik a legnehezebb útra határozták el magukat, s a türkmén sivatagon, majd Hiván és Bokharán át kísérlik meg hazatérésüket, így szólt hozzájuk:
– Vigyetek magatokkal. Régóta fel akarom keresni Hiva, Bokhara és Szamarkad szent helyeit.
Vámbéry nem hitt a természetfölötti csodákban, vagy égi sugallatokban, de most mégis úgy érezte: nem is ő beszélt, hanem valami rajta kívül álló szóltt helyette.
A jelenség hasonlított olyasmihez, amit a költők ihletnek hívnak. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Döntött tehát, mielőtt tudatában lett volna.
– Szívesen leszünk barátaid, még a szolgáid is – mondta hadzsi Bilál –, de tudod-e, hogy utunkon hetekig nem akadunk majd házra, kenyérre, sőt napokig egy csöpp ivóvízre sem? Agyonüthetnek benünket aturkománok, eladhatnak mint rabszolgákat, s betemethet a homokvihar mindannyiunkat. Még hagyján, amíg együtt vagyunk! De hogyan fogod megtenni az utat visszafelé, a mi segítségünk nélkül?
Resid azonban nem tágított.
– Megcsömörlöttem az itteni élettől - bizonygatta.
A hadzsikkal könnyebben boldogult, mint Hajdár efendivel. A követ előbb erőszakkal vissza akarta tartani, érvelt, fenyegetett, de mikor látta, hogy próbálkozásai hajótörést szenvednek Vámbéry megátalkodottságán, életmentő hazugságra szánta el magát. A szultánok kézjegyével: a tugrával ellátott okiratot nyomott Vámbéry kezébe. Ez az irat minden moszlim jóindulatába ajánlotta hadzsi Mehemed Resid efendit, aki Mekkából zarándokol Szamarkandba. Hajdár jól tudta, hogy barátja soha nem járt Mekkában, jogtalanul viseli tehát az iszlám hívei között akkora tiszteletben álló hadzsi címet. Tudta azt is, hogy a türkmén meg a kirgiz puszták fiai közül csak nagyon kevesen tudnak olvasni. De a turgát mind ismerik. Ha bármi, ez talán megmentheti Vámbéryt. Többet nem tehetett érte. Beszélt még a kolduló derviskaraván vezetőivel is. Gazdagon megajándékozta őket, és a lelkükre kötötte, vigyázzana a szultánnak oly kedves Resid efendi épségére.
Az indulás előestéjén, március 27-én Hajdár nagy búcsúvacsorát rendezett magyar barátja tiszteletére. Selyembársonnyal kárpitozott karosszékben ültek, francia pezsgőt és borokat ittak. Mikor a vidám társaság már szétoszlott, az osztrák születésű Bimsenstein doktor, a török követség orvosa behívta szobájába Vámbéryt.
– Tessék – szólt hozzá, miközben átadott három pirulát. – Sztrichnin. Esküm tiltja ugyan, amit teszek, de szeretném önt megmenteni a lassú kínhaláltól. Ha kétségtelenné válik, hogy ez vár önre, vegye be a pirulákat. Nagyor erős szer. Pillanatok alatt végezne egy medvével is. – Tétéva mozdulatot tett. – Csak a rendkívüli körülmények bírhatnak rá…
Másnap hajnalban Vámbéry leborotválta a haját. A strichningolyócskákat köntöse vattabélésébe rejtette, s néhány aranyat a cipője talpápa. A dervisetikettnek megfelelően szakadozott, foltozott köpenye alá szőrujjast öltött, lába köré kapcát tekert, kobakját óriási turbán fedte. Ez védte a napsugarak elől, éjjel pedig vánkosul szolgált.
A Magyar Tudományos Akadémia küldött újabb 43 aranyat az utazáshoz. Így hát hadzsi Resid dervis lovat bérelhetett. A karaván északnak tartott.

A KARAVÁN ÚTJA

Egész nap ömlött az eső. Az első éjszakát egy düledező egyagviskóban töltötték. A koldusrongyok bűzös kigőzöltsége még a lélegzést is nehézzé tette. Resid-Vámbéry egy falatot sem bírt kiszedni a fatálból, amelyben kisebesedett tegyerek kotorászták össze a megolvasztott gertya faggyújában meghempergetett rizsgombócokat. Csak aludni vágyott, de álom is elkerülte. A szűk helyen hol az egyik zarándoktárs keze, hol a másik lába feküdt keresztül a gyomrán: a köszvényes perzsa tevehajcsár fé éjszaka jajongott: majd a szemben fekvő szomszéd, észrevéve Resid álmatlanságát, előzékenyen kinyújtotta lábát, hogy azzal vakargassa Resid fülét, míg csak el nem alszik.
Ám ez a szívélyesség sem használt. A tetvek nyüzsgése is szokatlan volt. Virradatig ébren hallgatta a ssokszólamú hortyogást az agyagfalon belül, az eső szüntelen zohodását kívül. És eszébe jutott, hogy előző este bársony karosszékben ült, és pezsgő csorrant a poharába.
A második éjszakát egy perzsa parasztházban már oly mélyen átaludta, mintha évek óta ilyen körülmények között élt volna. Az eső alábbhagyott. Egész nap zarándoktársaival barátkozott, velük együtt énekelte a himnuszokat olyan buzgalommal, hogy a derék hadzsik örvendezve bizonygatták egymásnak:
– Hadzsi Resid színtiszta dervis, olyan ember, aki mindent meg tud tanulni.
Vámbéry csakugyan éjjel-nappal azútitársait figyelte. Gyorsan elsajátította mozdulataikat, hanglejtésüket. Jól ismervén beidegzett szokását, hogy könnyen gesztikulál, amint élénkebben beszél a valamiről, rögtön induláskor azt hazudta, fáj a karja, s pólyával a melléhez erősítette jobbját. A csúszós úton bizonytalanul haladt ugyan előre az önkéntesen magára rakott béklyóban. Viszont miután a karját majd egy hétig felkötve hordta, és továbbra is ügyelt minden mozdulatára, sikerült leszoknia a gesztikulálásról, ami útitársai előtt rögtön gyanússá tette volna. Jó pár hétig nem merészelt este enni, nehogy a vacsora megfeküdje gyomrát, és álmában esetleg valamilyen európai szót kottyantson ki. Fölösleges óvatosság volt, hiszen a tatárok úgysem ismerték a "frengi" nyelveket. Egyik reggel fiatal útitársa, Seih Szultán megjegyezte:
– Hadzsi Resid egész másképpen horkol, mint a turkesztánok. – Mire a Koránt betéve tudó hadzsi Meszud rávágta:
– Bizony, így hortyognak Konstantinápolyban!
Vámbéryt ez a kedves naivitás szerfelett megnyugtatta.
Rajta kívül – útjuk kezdeté – a hadzsitársaság huszonhárom főt számlált, tizenhét felnőttet és hat serdülő korú fiatalembert. Vámbéry mindegyik zarándokkal jóban volt, de baráti érzelmek csak a csoport fejéhez, Bilálhoz fűztét, és a kokandi kánságból való Szalihhoz. A szent életű Szalihban éppúgy megbízott, mint Bilálban. Nagylelkű és töretlen tisztességű embernek tartotta mindkettőt, boldognak tudta magát, hogy életét az ő kezükbe tette le. Hamarosan olyan helyzet alakult ki, hogy a zarándokcsoport őket hármukat bölcs triumvirátusnak tekintette, a felmerülő kérdésekben együttesen döndöttek, és tanácsért a többiek mindig hozzájuk fordulta.
A Kapszi-tenger felé vezető útjuk ötödik napján az Elburz hegség hágóin kezdtek lefelé ereszkedni az északperzsa Mázendarán tartomány tavaszian zöldelllő vadonjaiba. Messziről két tigrist pillantottak meg, amint épp egy tisztáson vágtak át, de Vámbéryt nem fogta el a félsz, mert tudta a helybeli parasztoktól, hogy ezek a vadállatok igen ritkán támadnak emberre. Annál tobb baja volt a sakálokkal. Üvöltésük folyvást zavarta az éjszakai nyugalmat. Kínzó éhségükben egészen a táborhelyig merészkedtek, és megpróbálták a féltett kenyérzsákokat kilopkodni. Ennél a bosszantó alkalmatlankodásnál jobban sújtotta a szunnita dervistársaságot a síita lakosság meg-megújuló fenyegetőzése és gyűlölete. Mázendarán tájainak szépsége mégis sok mindenért kárpótolt. A tartományi székhely, Szári ligeteiben áprílis legelején már tízezrével aranylottak zöld lombsátraikban a narancsok és citromok. Illatuk ott úszott a levegőben. Hadzsi Bilál szomorúan megcsóválta a fejét:
– Furcsa dolog, hogy ez mind az eretnek síitáké lehet! Allah különös rendelése, hogy a tévelygőknek jutottak a világ legszebb tájai, mint ez a földi paradicsom is itt körülöttünk. Úgy mesélték nekem, hogy Frengisztán(1) nem kevésbé gyönyörű. Te mit hallottál erről, Residem?
– Hallani sem szeretek a hitetlenekről, Bilál. De annyi igaz, hogy amit te Frengisztának nevezel, vagyis az a föld, amelyet nagyon sok más-más nyelvű nép lakik, Allahnak valóságos virágoskertje. Én ugyan nem ismerem, de beszélték előttem.
– Hindusztán is nagyon szép, pedig ott az ingilizek kormányoznak – mondta eltűnődve Bilál. – És amit az uruszok birodalmából a magam szemével láttam, az is szebb az igazhívők országainál. Nemhiába állította a próféta: "Ez a világ a hivők börtöne, és a hitetlenek paradicsoma!"
– Bilál barátom, mindenki a saját szívében hordja a börtönt vagy a paradicsomot.
– Akárhogy is, ez már az utolsó napunk az átkozott síiták között. Holnap leérünk a tenger partjára, Karatepébe, ahol a szunnita afgán település vendégei leszünk. Ott vége szakad az eretnekek világában elviselt szenvedéseinknek.
Karatepe (jelentése: fekete domb) hegyi község egyik oldalát perzsák, a másikat afgánok lakták akkoriban. Az utóbbiak őseit még Nadír sah, a koldusfiúból perzsa Napóleonná emelkedett ázsiai hódító telepítette a Kaszpitenger partjára a XVIII. Század derekán. Az új telepesek összekötők lettek az emberrablással foglalkozó türkmán hittestvéreik meg az észak-perzsiai síita lakósság között. Nur-Ullah, az egyik tekintélyes karatepei afgán, ragaszkodott hozzá, hogy Resid efendi az ő házának legyen vendége. Resid vonakodott. Nem akart megválni hadzsitársaitól. Nur-Ullah erre Bilált is meghívta. Gyorsan kiderült, hogy a vendéglátó rejtélyes módon értesült már a török efendi magas kapcsolatairól Teheránban, s most ajánlólevelet kért tőle Hajdárhoz, a szultán követéhez. Resid készségesen teljesítette kérését.
Nur-Ullahnál egész este ki-bejártak a vendégek, korös-körül guggoltak a falak mentén, bámulták Residet, s zavartalanul megtárgyalták jelenlétében, hogy nem igazi dervis, hanem magas rangú török úr, aki a szultán megbízásából utazik Hivába és Bokgharába. "Resid efendit" mély gondolatokba és imákba merülve úgy tetette, hogy se nem lát, se nem hall, nem erősítette meg és nem is cáfolta a találgatásokat. Rábízta hadzsi Bilálra, hogy mondja el az: Resid valaha csakucsan magas tisztséget viselt, de visszavonult a hívságos világtól, és most már csak a zijárettel, a szentek sírjaihoz való zarándoklással foglalkozik.
Itt, Nur-Ullah házában lépett vámbéry életébe emír mehemed. Ez az ember ismertette meg a gyilkosság kísértésével. Nem sok hiányzott hozzá…
Emír Mehemed kandahari afgán volt. Hazáját úgy tizenöt éve hagyta el. Szöknie kellett. Az afgán hegyek között fél évszázada szinte szakadatlanul dúltak a harcok. A törzsek és törzsfőnök egymás között, a perzsák az afgánok ellen, az Indiából egyre-másra átküldött brit expedíciós erők pedig hol a betörő perzsák, hol az őslakók ellen. Egy kandahari férfinak kétségtelenül több ízben adódhatott alkalma briteket látnia. Emír Mehemednek tehát könnyű volt gyanítania, hogy ez a Resid efendi álruhás európai. Remélte, hogy így vagy úgy, de valami jó üzlet csak sikerül majd kicsiholnia gyanújából. Első este, amikor a vendégek már eltávoztak, beosont a lefekvésre készülő Residhez, bizalmas beszélgetésbe kezdett vele, felajánlotta barátságát, annál is inkább, mert az utat Bokharáig együtt fogják megtenni. Resid langyosan felelgetett.
– Minden igazhitű testvér – mondta –, s különben is az eddigi társaim, a zarándokok között maradok, akikkel már régóta rovom az utat.
Másnap reggel Nur-Ullah, a házigazda így óvta Resid efendit:
– Vigyázz! Láttam, hogy ez a tirjaki, ez az ópiumevő belopakodott hozzád, ahelyett, hogy elment volna a többi vendéggel. Lezülött, sötét ember. Mi megvetjük, de nem tilthatom ki a házamból, hiszen menekült, és jó lábon áll a hivai hatalmasságokkal. De te, efendim, lehetőleg kerüld a társaságát.
A jó tanácsot csak módjával lehetett megfogadni: a kandahari afgán már bejelentette, hogy a jámbor hadzsikkal tart, legalábbis Hiváig. Áprílis 10-ém ellbúcsúztak a karatepeiektől, ése egy egyárbolcos dereglyén két nap alatt átvitorláztak a Görgen folyó torkolatához, a jomut-türkmének sátorába: Gömüstepére.
A Kaszpi-tengerbe benyúló legdélibb földnyelv, Asurada már akkor iks orosz fennhatóság alatt állt, és kisebb orosz parti cirkálók ellenőrizték az emberrabló portyáikról hírdetett türkmének virolásait. "Resid efendi" kissé félt ettől az ellenőrzéstől, nem mintha azt hitte volna, hogy az orosz tisztek nem engednék bántatlanul tovább, de tudta, a legkisebb meggondolatlan megjegyzés vesztét okozhatja a vad nomádok özött. Márpedig az európaiak biztosan felismerik benne a dervisrongyok között is a másik európait. Szerencsére éppen vasárnap volt, az asuradai garzinon fatornyos templomocskajában szelíden megkondult a harang, és Vámbéry arra gondolt, hogy talán egy esztendő is beletelik, mire újra harangszót hallhat. Az orosz hajóról nem szállt át senki a dereglyére, csak a fedélzetről futották végig a tisztek pillantásukat a hadzsikon. Vámbéry mélyen lehajtotta a fejét, s egyik társa vállára dőlt, mintha elbóbiskolt volna. Hallotta az orosz tisztek tréfálkozását a "koldustársulatról", s aztán hirtelen felcsendült egy fiatal hang:
–Nézzétek, milyen fehér ott annak a hadzsina a nyaka!
No, ez nyilván egy jó szemű kadét – gondolta mgagába. – Most mi lesz?
De nem történt semmi. A "fehér nyak" nem érdekelte a többieket. A türkmén dereglyét útjára engedték.
A Görgen torkolatnál, az éggel ölelkező pusztaság szélén, déli imájába merülten várt Handzsán, az itteni jomut-türkmének egyik vezetője, negyvenéves, nagy tekintélyű akszakála kedves vendégeire, a név szerint köszöntött Bilál, Resid és Szalih hadzsikra.

Vámbéry áprílis 12-én aludt először nomád nemezsátorban. Álma oly üdítő volt, annyira könnyűnek és boldognak érezte magát ébredéskor, mintha mindig sátorlakó lett volna. Egyetlen napon ezer esztendőt utazott vissza az időben. A közösség, amely most egymással versengő vendégszeretettel várta, a honfoglaló magyarok sok szokását és életmódját őrizte meg, szinte változatlanul.
Handzsán, a szőke hajú, villogó szemű törzsfő megkülönböztető bizalmasságot és tiszteletet mutatott Resid iránt, mivel a szultán félhivatalos küldöttjének tekintette, és általa remélt némi segítséget kapni a Fényes Portától a turkomán(2) portyázásokat visszaszorító orosz hatalom és a másik szomszédos nép: a perzsák ellenében.
Ezek a határtalanul vendégszerető jomut-türkmének ugyanis főként emberrablásból, a beszedett váltságdíjakból, rabszolgák eladásásból és rajtaöütésekből éltek. Történetükben a "kalandozások kora" azonban éppúgy a vége felé járt, a rablások hasonlóan növekvő ellenállásba ütköztek, mint tíz évszázada a honfoglaló magyarok rablóportyázasai. És ebbe a turkománok sem kívántak egyelőre belenyugodni.
Hadzsán egész családjának, sőt még a család fejénel, hatvanéves édesanyjának is bemutatta a szultán szent kézjegyével érkezett vendéget. A jomut-türkmén nők, bármilyen korúak voltak is, mindannyian vörös selyeminget viseltek, a hűvösebb esti órákban pedig erre még bő, lobogó ujjú felsőköpenyt is vetettek. Minél előkelőbb volt egy türkmén nő, annál több ezüst kar- és lábperec, nyakék, talizmánokat őrző ezüsttok, fülbevaló és orrkarika csüngött rajta. Az állandó ékszercsörgést a perzsa rabszolgák láncainak csörgése kísérte. Ez a hang a pusztai szélnél is erősebb volt.
Gömüstepei tartózkodásuk első napján hadzi Bilál egy kis sétára hívta Residet. Aloghogy kettesben maradtak, rákezdte:
– Bizonyára észrevetted már, hogy nem csupán jómagam, hanem hadzsicsoportunk minden tagja, még a legfiatalabbja is, fatihát (áldást) oszt az emberek között, s ha beteghez kérnek bennünket, néfeszt (szent leheletet) adunk gyógyulásukra. Világjáró ember lévén, tudom, hogy Rumban(3) ez nem szokás, de itt elvárja tőled minden ki, hiszen megütköznének azon, ha te dervisnek mondod magadat, és mégsemjátszanád a dervis szerepét tökéletesen.
A dervis az efféle jámbor tevékenységből él, a fatiha meg a néfesz osztogatásásból, az emberek pedig szívesen megajándékozzák mindkettőért, mert csodatevő erőt tulajdonítanak neki. Valószínűleg hallottad már a történetet arról az utasról, aki a félszeműek országába jutott, s hogy ne botránkoztassa meg a lakosokat, az egyik szemét maga is mindig csukva tartotta. Hasonlítani kell, Residem, ez titok. Nem kívántalak téged, jako nálam sokkalta többet tudsz, kioktatni, csak a te javadramerészkedem elmondani, amit elmondtam. Ne vedd zokon, kérlek…
Resid-Vámbéry hálásan megköszönte Bilál jó tanácsait. Ettől kezdve valóban fergeteges sikerrel töltötte be a dervis szerepét, mert a legtöbb ajándékot a türkménektől ő kapta, s ez arra vallott, hogy senki fatihája oly nagy becsben nem állott, mint az övé.
Ismerőseinek száma óráról órára nőtt. A Görgen és az Atrek folyók mentén lakó göklen-, illetve jomut-türkmének kevés írástudója sorra barátságot kötött vele. Ezek a férfial Bokharában tanultak egykor, most pedig Residdel beszélték meg a Korán-szövegmagyarázatoknak azokat a részeit, amelyeket annak idején nem értettek meg eléggé. Vámbéry néhány nap alatt könnyedén belezökkent a görgei nyelvjárásba. Vallásos tájékozpttságának rövidesen nagy híre kelt. Most szüretelte le a sztambuli medresszében töltött tanulmányi hetek és hónapok gyümölcseit.Amikor egyszer Hadzsán nemezsátrában az egyik vendég megjegyezte, hogy mennyire fehér hdzsi Resid bőre, Durdi molla, a jomut-türkmének kazi kelanja, azaz legfőbb bírája nem késlekedett a válasszal:
– Ez az igazi Nurüliszlám, az iszlám fénye, amely barátunk arcáról sugárzik, és ennek az isteni áldott fénynek csupán Rumban élő igazhitűek a birtokosai.
Durdi, a legfőbb bíró, meghívta Residet néhány alkalommal, amikor törvényt ült.
Egész Közép-Ázsiában szokásos volt gyűjtéseket rendezni a medinai magas tanintézetek számára. A kokandi kánságban épp Vámbéry utazásánal idejében gyűlt össze a nemes célra négyszáz arany, s a kán megbízta Eszád nevű hívét, hogy az összeget vigye el Medinába. Eszád hibát követett el, amikor utazásának célját nem tartotta titokban, de botorul úgy remélte, hogy a nomádok is megnövelik majd adományaikkal a gyűjtést. Gömüstepéig szerencsésen eljutott. A turkománok mit sem törődve a nemes célokkal, csak azért imádkoztak, hogy elcsíphessék Eszádot, mielőtt az valakinek a vendégévé lenne. Addig ugyanis szabad préda. Ha egyszer már akadt vendéglátója, akkor viszonylag biztonságba tudhatja magát, mert a gazda oltalma úgy terjed ki rá is, akár a saját családtagjaira. Eszádot azonban két türkmén elrabolta, még mielőtt erre az oltalomra szert tehetett volna. Teljesen kifosztották, a ruháit is elvitték, s örülhetett, hogy félmeztelenül egyáltalán visszatérhetett a karavánhoz. Felháborodott sürgetésére kifürkészték a tetteseket, és egyházi ítélőszéket hívtak össze Durdi bíró elnöklésével, hogy megpróbálják a pénznek leegalább egy részét megtéríteni Eszádnak. A bíróságnak hadzi Resid is tagja lett. A tudós bírák félkörben ültek a szabad ég alatt, mindegyikük vaskos Koránt tartott kezében, a két rabló pedig egész családjávaé és törzsük főnökéveé levélyem jelent meg az ítélőszék előtt, s percig sem tagadta a terhére rótt cselekményt. A Korán-idézetek zuhataga lepergett róluk. Resid-Vámbéry végül ékes szónoklatba kezdett, hogy bebizonyítsa, mekkora szlgyen a jámbor adományokat eltulajdonítani.
– Miféle szégyen? – rivallt rá a türelmét vesztő turkomán. – Hát a te hazádban talán megbüntetik a rablást?! E valóban különös. Az hittem volna, hogy a szultán, a világok ura, okosabb ember ennél. Ha nálatok a rablás tiltva van, ugyan miből élnek ott az emberek?
A másik portyázó pedig így torkolta le Durdi bírót, aki a pokol kínjaival fenyegette:
– Mit nekem a a pokol kínjai?! A te törvényeid, ó, bíró, a nyelvedben vannak, amelyet tetszésed szerint forgathatsz: au én törvényem a kardonban, amellyel oda súgtok, ahová a karom akarja!
Végül is az írástudó barátjával, Achonddal Vámbéry nagy kirándulást tett a Görgen mentén keletnek, a jomutok atabeg törzsének táborába. Az egykori makedón birodalom szélső határánál, a Nagy Sándor emelte fal romjain vezetett az útjuk. Ezerlépésenként tisztán kivehető volt még a régi őrtornyuk alapzata. Nagy Sándor emléke sem enyészett el a türkmének között: a falról úgy tartották, hogy azt Iszkander (törökül: Sándor) parancsára a dzsinnek építették. De Achond csak furcsállotta, miért érdeklik ezek a vén romok barátját, a jámbor Resid dervist annyira, hogy még a vörös égetett téglából is megpróbált egyet-egyet kiszakítani. A turkománok eléggé haszontalan dolgoknak tartották a téglát, s megvetéssel beszéltek a hivaiakról, aki házakban laknak. A ház büdös, sötét patkánylyuk volt a szemükben. Vámbéry pedig nem érezte véleményüket bolondságnak. Csakugyan kellemesen levegős, lakályos, barátságos helyeknek ismerte meg a nemezsátrak belsejét. Elradadtatással nézegette, hogy milyen bűvészgyorsasággal verik fel a nomádok ezeket a sátrakat.
Egyábként a rács alakú váz felállítása a matrónák feladata, s hogy rontás ne érhesse a sátortanyát, munka közben buzgón jobbra-balra kell köpködni. A boltozat meghajított dongáit a fiatalasszonyok teszik fel - ugyanúgy, mint a nemezdarabokat - a harmonika formájú vázra, miközben a gyerekek belülről aggatják fel a szőnyegdarabkákat, zsákokat, tarisznyákat, végül a hatalmas katlanlábast a pillanatok alatt ropogó tűz tűz fölé. Ezalatt a legények a sátrak elé terelik a juhokat, tevéket, s elkezdődik a nomádélet legizgalmasabb órája: a fejés. Persze minden munkát a nők végeznek.
Derviséletének még az elején épp ezzel kapcsolatban követett el Vámbéry egy toromba hibát. Atrekban búzával koldulta tele tarisznyáját, és a szállásán maga akarta az áldásosztó szerepével szerzett adományt a kézimalmot forgatva megőrölni. A türkmén férfiak harsogó nevetésben törtek ki: egyikük barátságosanodalépett, eltolta Resid kezét a malomtól:
– Szégyen asszonyi munkához nyúlni! Hiába no, ti, hadzsik, nemigen konyíttok a világi műveltséghez, s ezért elnézők vagyunk hozzátok, de máskor ne csinálj ilyesmit!
A maga részéről csak barátságot és nagylelkűséget tapasztalt a türkmének között, de mind nehezebb volt elviselnie a sivatagma és az észak-perzsiai tartományokba vezetett rablóportyáikat. A lovakhoz kötözve egymásra új meg új, fogjuk ejtett perzsa férfiakat és nőket hurcoltak a sátortelepükre. Iszonyú kínokat szenvedtek. Vámbéry legföljebb titokban adhatott nekik néhanapján enni vagy inni.
Mindössze három hétig időzött az atreki és görgemi türkmén törzsek körében, de még ezalatt is többször tanúja lehetett egy-egy sikeres alemánból (portyázásból) való visszatérést követően a zsákmány ünnepélyes szétosztásának. Emlékezetes maradt számára az a fiatal leányka, akit egyszer vérrel borítva, ronggyá szaggatott ruhában pillantott meg Handzsán sátra előtt, ahol a turkománok épp a rablott holmikon és perzsákon osztozkodtak.
– Megsebesültél? – kérdezte a lánytól halkan és perzsául.
–Nem. Ez a vér itt rajtam az anyámé, az én drága anyámé! – sikoltotta fel az elrabolt lány. Majd fejét akkora erővel verte a sátor farácsához, hogy az egész mezalkotmány kis híján feldőlt. – Engem a rabló turkomán a nyergébe emelt – zokogta, miután Resid sebtiben lemosta az arcát, és inni adott neki. – Rám jobban vigyázott, mert értem többet kaphat a vásáron. De szegény anyámnak a kengyelhez kötözve gyalog kellett mellettünk futnia. Egy óra múltán összerogyott. Nem bírta tovább. Amikor a rabló ostorcsapásaira sem kelt fel, az megdühödött, hogy elmarad a csapatától. Kirántotta kardját, és egyetlen csapással levágta anyá, fejét. A felfröccsenő vér egészen elborított engem is, ordítottam, verekedtem, de nem használt semmi. Ide hozott ez az átkozott!
A kelet-turkesztáni hadzsik, akik a kínai birodalomban éltek, ugyancsak irtóztak az ilyenfajta jelenetektől. Mindannyian fellélegeztek, amikor megérkezett végre a hivai kánnák Atrekba leküldött kervánbasija (karavánvezetője), azzal a céllal, hogy a Kaszpi-tenger mellől bivalyokat szállítson fel a beteg kánnak. A hadzsik ehhez a hivai karavánhoz akartak csatlakozni annak visszaútján. A bivalyvásárló csoport egyik tagját, a jomut lovas nomádból városlakóvá lett Iliász nevű kalmárt Hadzsán jól ismerte, s most rábízta a szultán birodalmából jött kedves vendégét.
– Az életeddet felelszt hadzsi Residért – szólt Hadzsán Iliászhoz.
– Ismersz régóta – mondta lesütött szemmel Iliász –, megbízhatsz bennem.
Vámbéry akkor még nem is tudta, mily sokat jelent majd szárámra ez a megegyezés…

A Görgen folyótól észak felé az Atrekig csak a kandahari ópiumvevő afgánnal, Iliásszal és annak unokaöccsével, valamint hadzsitársaival lovagolt Vámbéry. Ezúttal egyébként az egyik portyázás alkalmával elkökött ló hátán tette meg az utat. A hivai kán kervánbasijához és a karavánhoz csak az Atrek túlpartján kívántak csatlakozni. Az öreg atreki türkmény, aki szűk sátrában vendégül látta a hadzsikat, egyetlen kecskéjét vágta le az ünnepélyes alkalomra. A kecske egy darabban lehúzott bőrét alaposan besőzták, a napon megszárították, majd Resid-Vámbéry kapta meg a vén házigazdától ajándékba. További vándorlásai során a homok-és sósivatagokon át ez a kecskebőr szolgált Vámvérynak víztömlőül. Vándorútjának leghívebb társa különben nem a víztömlő volt, hanem a hamisítatlan magyar fokos! Derviscsuhájában ugyanis sem a szokott botjával járta be Közép-Ázsiát, hanem egy sárgarézből öntött fokossal, amelyet méghozzá Jeruzsálemben készítettek.
Ez a ritkaszámba menő fokos is egy török földre menekült magyar szabadságharcos ajándéka volt, bizonyos Körtvélyessyé, aki szintén áttért mohamedánnak, és a török hadseregben szolgált Ali bej néven. Épp az ottomán birodalom jeruzsálemi helyőrségének volt tisztje, amikor Szilágyi Dánieltől értesült Vámbéry tervezett utazásáról. A sárgaréz fokos nyelét Körtvélyessy maga faragta, majd szerét ejtette, hogy ezt a hazai talizmánt feküdje Jeruzsálemből Konstantináplyba, és szerencsekívánataival együtt eljusson a nagy útra készülő Vámbérynak. Ez annyira megszerette a pásztorfokost, hogy önéletrajzában még a fényképét is közölte a Hivában vásárolt, de hortobágyi formájú tatár bőrkulaccsal, a Gömüstepén szerzett, kamcsinak hívott, hosszú bőrkorbáccsal és a sokszíjú kosbággal együtt. A kosbágot a turáni pusták népei a derekukra csatolják, és a lecsüngő szíjakra csomózzák az útközben szükséges kisebb tárgyakat, mint a csiholóvasat, a kovakövet, a teafőző edényt, meg egyebet. A kosbág a lovas-nomád üzbégeknek, kirgizeknek, türkméneknek ugyanaz, mint az európai utasoknak a kézitáskájuk. Vámbéry vándorlásának csak második felében vásárolta, de aztán különös gyögyörrel töltötte el a gondolat, hogy pontosan ilyen kosbágot viselhettek övükön Batu kán tatárjai is IV. Béla idejében. Vámbéryt mindig újra meglepte, hogy a térben folyton mozgó nomádok fölött mennyire nem mozdul az idő. A XIX, század második felében ugyanúgy éltek, mint húsz-huszonöt emberöltővel azaelőtt.
Az utasok az Atrekon átkeleve találkoztak a hivai kán bivalyvásárló karavánjával. A kandahari afgán rögtön odament a kervánbasihoz, és élénken magyarázott neki valamit. Resid-Vámbéry bemutatkozásánál a kervánbasi csak annyit mondott hideg hangon Bilálnak meg Szalihnak:
– Ezt a hadzsit ismerem már.
Bilál dühbe gurul:
– Ez az ópiummámoros, nyomorult afgán már Atrekban azt nyekeregte, hogy a mi hadzsi Residünk, aki ezerszer jobban ismeri a Koránt és az arab nyelvet őnála, álruhába öltözött frengi. Hiába bizonygattam, hogy Resid a kalifa pecsétjét hordja magánál, ez az afgán szemérmetlenül tovább gyalázkozik. Most pedig még a kervánbasit is elámította! De majd megmánja Hivában, ahol a kádik és az ulémák(4), hadzsi Residhez méltó emberek, nem fogják elmulasztani, hogy kioktassák arról, mit jelent egy jámbor muzulmánt hitetlen kulyának nevezni!
De a kervánbasit nem lehett egykönnyen megnyugtatni. Az utazás másnapján egyszerre csak kijelentette, hogy nem hajlandó a gyanús Residet tovább megtűrni a karavánban. Bilál, Iliász és Szalih hosszan tárgyaltak a türkmén eredetű kervánbasival, den nem jutottak zöld ágra. Ami azt illeti, sem zöld ág, sem zöld fű nem volt se közel, se távol látható, mert már benne jártak a sós sivatagban.
– Hogy képzeled ezt? – érvelt Bilál, Iliász meg Szalih a megdühödött keránbasival. – Ha most itt hagyjuk barátunkat, hadzsi Residet a pusztaságban egyedül, akkor vagy utat téveszt, és éhen vész, vagy elrabolják a turkománok, és rabláncra fűzik.
– Én a magam bőrét mentem – felelte a kervánbasi. – Néhány évvel ezelőtt egy frengi követet vezettem errefelé őfelségéhez a kánhoz. Az a frengi ördögi tudománnyal bírt, és papírdarabokra le tudta rajzolni az egész vidéket, úgy hogy egyetlen kutat vagy halmot sem felejtett ki a rühes kutya!
Amikor a kán ennek nyomára jött, a frengit tömlöcbe vetette, két embert, aki a helyek nevét elárulta a frenginek, kivágeztetett, s engem is halálra jtélt. Volt egy nagyon magas állású jóakaróm, az ementett meg. De ha ilyen dolog megismétlődik, egyedül Allah bírna kiszedni a hóhérok kezéből. Ezt nem kockáztathatom.
De Bilál, Iliász és Szalih sem tágított. Addig-addig puhították a kervánbasit, amíg ez végül beleegyezett, hogy velük jöhet továbbra is a gyanús "hadzsi" Resid, feltéve, ha nincs nála olyan fatoll(ceruza), amilyennek a frengik rajzolnak, s ha szent esküt tesz arra, hogy nem ír fel semmit a hegyekről meg az utakról, mert ilyen esetben bárhol kirakját a szűrét a sivatag kellős közepén.
Vámbéry nem vesztette el fejét. Ő is hangosan kiabált, hogy a derék kervábbasihoz méltatlan, ha egy részeges afgán, egy bináma(5) zűrzavaros szavaira ügyel.
– A vallással nem lehet tréfálni – szólt Resid emelt hangon –, nem ajánlom a kervánbasinal, hogy engem a legszentebb hitemben támadjon, hert Hivába majd megtudja, kivel van dolga!
Resid kadzsitársain akkora izgalom vett erőt, hogy neki akartak menni az afgán Mehemednek. Vámbéry csak üggyel-bajjal bírta őket visszatartani. A szenvedélyes jelenet hatott legalább annyira a kervánbasira, hogy most már maga se tudta, hányadán van ezzel a furcsa hadzsival, de azért a szeme sarkából folyton figyelte.
Mindez elég keservesvolt Vámbérynak. A karavánút egyetlen stációjának sem kérdezhette meg a nevét, nehogy gyanút ébressze.
Feljegyzéseket és vázlatocskákat az elrejtett papjrdarabkákra a legfortélyosabb módon készíthetett csak, és e fortélyok titkát haláláig nem adta ki. Tudósszíve bánkódott is gyakran, hiszen soha nem került még el "Frengisztánba" ennek a Kaszpi-tengertől Hivába vezető útvonalnak a térképe, s most ő sem vívhatta ki magának az elsőség dicsőségét. Pedig a nomádok minden halomnak és völgynek, minden kútnak és minden kicsiny oázisnak nevet adtak, ám ezeket a neveket csupán véletlenül tudta elkapni. Látni azonban mégis sokat látott. Rejtett feljegyzéseit arab betűkkel, de magyar szavakkal vetette papírra, mert úgy gondolta, ez őrzi meg legjobban a titkát. A sebtiben lefirkantott jegyzetek magyar tőmondataiba olykor-olykor egy-egy török szó is becsúszott, ha éppen az jutott leghamarabb eszébe. A papírdarabkákon ilyesforma szövegek olvashatók: "Állomás a nagy pusztában, balra egy csatorna, ledőlt torony, jobbra dört (négy) kút, romokat temásá (nézni) nem szabad, szívem fáj, útunk azdik (eltévedtünk), kompasz megmentett."
Annyi bizonyos, hogy ilyen különleges arab betűs írásmű nem akadt még a világon, és ezeknek a feljegyzéseknek kétségtelenül megvan a maguk múzeális értéke.
Vámbéry a nagy sivatagban Atrek és Hiva között Iliásztól bérelt tevéjén utazott. A tevét Bilállal közösen bérelték két dukátért, s az állat gazdája rendkívüli kegyként megengedte a jomut Hadzsán pártfogása alatt álló Residnek, hogy bénaságára való tekintettel kedsevében, vagyis a tevére csatolt faládaszerűségben tegye meg a negyvenállomásnyi utat. Magától értetődően az egyensúly miatt a teve mindkét oldalá lógott egyegy ilyen "fakosár", az egyikben Resid kuporgott, a másikban barátja, Bilál. Noha a szerencsétlen állatoknak a mély homoksivatagban a kedvere kettős terhelést jelentett, Iliász mégis teljesítette Resid efendi kérését, mert maga is belátta, hogy az bizony a nyomorék lábával nehezen bírna másodmagával a tevére kötött fanyeregben tíz-tizenkét órán át ülni.
Az utasoknak vándorlásuk alatt a Kaszpi-tengernek Karabogász nevű zárt öble alatt húzódó Balkán hegységtől (ma: Nebit-Dag) a hirkániai sivatagog át négy csapástól kellett szenvedniük. Vámbéry alig tudta volna megmondani, hogy e csapások közül mikor adja az előséget a tetveknek, mikor a hőségnek. Mivel azonban a hőség szomjúsággal is párosult, talán mégis az utóbbi látszott a legsúlyosabb istencsapásnak mindaddig, míg a megmegújuló rettegés az ellenséges türkmén törzsek rablóportyáitól a szenvedések első három fajtaját el nem homályosította.
Resid-Vámbéry az útitársainál is jobban félt, mert neki a türkmén rablóbandáknál nagyobb gondot okozott a kandahari afgán, aki nem hagyott alább pimasz fenyegetéseivel.
– Ez az ember, becsületemre mondon, nem hadzsi, hanem orosz kém – hangoztatta az afgán nemegyszer.– Kilesi az utakat, hogy az oroszok majdan vezető vélkül jöhessenek országunkba, és benneteket mindannyiatokat gyermekeitekkel és nyájaitokkal együtt elraboljanak. De Hivába, hála a gondviselésnek, készen várja a kínpad, és az izzó vas tüzén gyorsan elválik, hogy miféle ércből van őkelme!
Vámbéry már rég leszokott arról, hogy félelemben vagy zavarában elpiruljon. Az afgán kedélyes jövendöléseit egykedvű arckifejezéssel hallgatta, és még a tekintetének is ura maradt. De legbelülről mégis vacogott a beígért izzó vastól. Egyik este a sivatagban pokoli gondolat kísértette meg.
Már éjszakai nyugalomra készülődtek. A tevék nagy négyszöget alkottak, s így elevenbástyafalként feküdtek a tábor körül. Az afgán nyugodtan ült Vámbéry előtt az alvásra kiterített imaszőnyegén, miközben ópiumpipáját szívta. Mámorban úszó pillantása villanásnyi időre Vámbéry arcára révedt.
"Mi lenne – gondolta ez váratlanul –, ha beledobnám egyik sztrichninpirulámat ennek az embernek a csészéjébe, melyből épp most szürcsöli a teáját? Így megmenekülhetnék tőle, hirtelen halálát a többiek talán Allah intésének hinnék, én pedig zavartalanul elérhetném tudományos célomat!"
Vámbéry kivette a sztrichningolyócskákat ruhája béléséből, s egy darabig az ujjai közt tartotta, közel az afgán csészéjéhez. A többiek már aludtak, szuszogásukon kívül más hang nem zavarta a pusztaság halálos csendjét, az afgán pedig teljesen részeg volt az ópiumtól.
A gyilkos szerrel kezében Vámbéry még tétovázott, és ekkor egyszerre sárgás-ezüstösen szemébe fénylett a felkelő hold első sugara. Felemelte tekintetét, és meglátta maga fölött a csillagokat. Szégyenérzet tört rá. A végzetes golyócskákat gyorsan elrejtette ismét dervisruhájának belsejébe. Különös módon csak annyit érzett, hogy művelt emberhez méltatlan volt szándéka. Művveltség és erkölcs között ugyanis szoros összefüggést feltételezett. Az viszont eszébe sem jutott, hogy a végszükséget az orvosi esküjének is fölébe helyező Bimsenstein doktort egy gyilkosság bűnrészesévé tette volna.
"Á, a halálos veszedelem gondolatához éppúgy hozzá lehet szokni, mint minden egyébhez – mondta magának.
– Valahogy majd úrrá leszek rajta." Felpiszkálta a hamvadó tüzet, levetette a ruháját, s az ezernyi tetvet a parázsba rázta. Sajátos sercegás hallatszott. De hát már ezt is megszokta.
Az atreki "nomád országból" május 13-án indultak volt el. Egy hét múlva – állandóan északra tartva – elérték a Nagy-Balkán és a Kis-Balkán hegység között elterülő völgyeket, majd innen előbb északkeleti, aztán keleti irányba fordulva keltek át a hirkániai sivatagon, hogy eljussanak az Aral-tó déli partjáról határolt hivai kánságba. Noha az igazi nyár még el sem kezdődött, a hőség szinte kibírhatatlan vo,t. Vámbéry később azt álljtotta, hogy Markusov ezredes jelentése szerint akkoriban 50-52 Réaumur fokot mutatott a hőmérő higanyszála azon a vidéken. Ez 60-65 Celsius foknak flelene meg, ami számunkra egyenesen elképzelhetetlen hőség. Vámbéry úgy írta le, hogy az ember tüzet szív a tüdejébe, és a szeme valósággal belevakul a levegő rezgésébe a forró homok fölött.
Iható vízük csupán a hirkániai sivatag határán megtöltött tömlőkben volt, s ezzel a vízzel cseppenként kellett gazdálkodniuk. Vámbéry meg Bilál keresztbe vetett lábbal kuporgott az alig fél méter széles kedsevében a sebektől és izzadságtól bűzös teve hátán. Előfordult azonban, hogy a homoktenger túlságosan mély lett, és a tevék nem tudtak többé terhükkel továbbvánszorogni. Ilyenkor derült ki, hogy az emberi lény talán még a tevénél is szívósabb. Az utasok leszálltak, és gyalogszerrel hosszú utakat tettek meg. Vámbéry akaraterejének duplán tették próbára ezek a túrák a homokban, hiszen inkább a fokosára támaszkodó jobb karja vonszolta előre, mint a béna lába. A karja viszont a leghosszab gyaloglás után úgy megdagadt, hogy napokig üvölteni tudott volna kínjában. De ezt is mozdulatlan arccal tűrte. Legfőbb támasza nemcsak az önfegyelem és a jeruzsálemi magyar fokos volt, hanem a gyermekkori nyomorúság nagy iskolája. Piócák csípnek vagy tetvek, hát nem mindegy?! – intette magát.
Vándorlásuk a sivatagnak abban a részében, ahol iható vizet egyáltalán nem leltek, négy teljes napig tartott. Két kút akadt csupán útközben, de mind a kettő erősen sés és nagyon büdös vizet tartalmazott. A tevéket megitatták belőle, de néhány utas sem bírt ellenálni, és Vámbéry figyelmeztetésének fittyet hányva, ugyancsak nagyokat kortyolt a poshadt vízből. Azok, akik ittak belőle, mind megbetegedtek. Négy teve is kimúlt.
A sivatag iszonyú fensége valahogy mégis lelkesítő volt azokban a percekben, amikor a kervánbasi az addig elrejtve tartott vizet a kétségbeesés tetőfokán szétosztotta. Ennél nagyobb jótéteményt el sem lehetett képzelni, s Vámbéry most értette meg igazán a türkmén közmondást: "Aki egyetlen csepp vizet ad a szomjazónak a sivatagban, lemossa magáról száz év bűneit."
Beláthatatlan homokdombok hullámos végtelenje, halotti csönd, óriási sárgásvörös napkorong az ég alján virradatkor és alkonyatkor. S a hangyányi ember mégis legyőzi ezt a végtelent! Vámbéry a szomjúságtól félig eszméletlenül egy elképzelt levelet fogalmazott Eötvöshöz: "A halál vagy élet kockáját a világ egyik legnemesebb céljáért vetettem: édes vigaszom, hogy ily játék milliók közül csak egyet szerencséltet, de ez az egy minden akaratommal én leszek."
Az üzbégek országát, a hivai kánság lakott területét május utolsó napján érték el. Az ország történelmi neve Khvárezm (néhol Horezm) volt, s ennek a perzsa szónak jelentés: harcias.A nagy sivatag egy kinyúló keskeny nyelve majdnem az üzbég kán székhelyéig, Hiváig terjedt, ám a homoksávtól jobbra és balra minden zöldellt. A homok a halál volt: a magyar tájakat idéző jegenyék, a rétek, a szántóföldek az élet. De hiába virult minden a kora nyár színeiben, Vámbéry előtt elszürkült a vidék, ha arra gondolt, hogy hamarosan találkoznia kell a kegyetlenségéről híres kánnal. A legfontosabbnak látszott a zsarnok gyanakvását elaltatni.
Útközben Vámbéry megkérdezte a karaván hivai tagjaitól, hogy vanna-e olyan előkelő üzbégek, akik jártak már egyszer Sztambilban. Válaszul majdnem mindenki Sükrullah bej nevét említette. Tíz évem át képviselte akánt a szultán udvarában. Homályosan derengett is Vámbéry előtt, hogy ezzel a Sükrullahhal találkozott valaha Áli pasa házában. Annál jobb! Így könnyebbeb elhiteti vele, hogy a szultán városának igazhitű szülöttét tisztelheti a hivai szent sírokat látogató hadzso Residben.
A városkapunál nagy csődület várta a hadzsik csoportját. Az emberek aszalt gyümölccsel s puha kenyérrel fogadták a jámbor derviseket. "Ha sahbazim! Ha arszlanim!" (Ó, sólymom!, Ó, te oroszlánom!) kiáltásokkal zsobongták őket körül. Alig értek azonban az utasok a karavánszeráj elé, ahol a szokásoknak megfelelően a kán egyik főhivatalnoka ellenőrzi a városban megszálló idegeneket meg a málháikat, amikor előlépett az akadékoskodó afgán.
– Három különös négylábút és egy nem kevésbé különös kétlábút hoztunk Hivába! – rikoltotta.
Az első célzás az üzbég fővárosban még sohasem látot bivalyokra utalt, a második Vámbéryra. Az afgánt körülvevő csoportban hamarosan susogás támadt, s mindinkább kivehető volt három szó:
– Dzsami (kém), fengi (európai), urusz (orosz)…
– Néhány ököl már fenyegetően a magasba emelkedett. Vámbéry szeretett volna eliszkolni, de tudza, nem menekülhet sehová. Arra vigyázott, hogy arca színt ne váltson, amikor a kán főhivatalnoka igen gorombán faggatni kezdte. Szerencsére ahadzsitársak szóhoz sem engedték jutni. Teljes mellel kiálltak Resid védelmére, ékesszólóan ecsetelték kétségtelen igazhitűségét meg páratlan jámborságát.
A kínos közjáték után Vámbéry haladéktalanul Sükrullah bejhez sietett. A bej Hiva legszebb épületének, az Emin kánról elnevezett vallási kollégiumnak kertjében ütötte fel nomád sátrát. Akkortájt nem viselt hivatalt, de továbbra is élvezte a fejedelem megbecsülését. Vámbéry Sükrullah szolgáival bejelentette magát mint Sztambulból érkezett efendit, s az öreg bej ugyancsak elcsodálkozott, amikor egy rongyos, koszos koldust látott maga előtt. De már beszélgetésük elején tüstént megnyugodott. Úgy vélte, nagy kitüntetés ez a város számára, hiszen Resid előtt még sohasem járt itt valódi efendi. Alig várta, hogy jelentést tgehessen erről a kánnak.
Sükrullah boldog volt, amikor régi szambuli barátairól friss híreket hallhatott, hiszen a mindössze egy-két esztendős hírek itt igazán a legfrissebbeknek számítottak. Az öreg bej annyira feloldódott a társalgás izgalmában, hogy kereken megkérdezte:
– De Allah szerelmére, efendim, mi bírhatott rá, hogy ezekbe a borzalmas országokba elgyere, s méghozzá abból a földi édenkertből, Szambulból?
Vámbéry rövid ideig hallgatott, majd mély sóhajjal csak ennyit rebegett:
– A pírem.
Ennyiből is kitetszett, hogy dervisrendjének főnöke, a pír küldte e hosszú, veszélyes útra. Ilyenkor egy jó murid, vagyis fiatal dervis engedelmességgeé tartozik. Sükrullah tapintatosan tudakolta a szerzet nevét, s mikor Resid-Vámbéry ráfelelte: – Nakisbendi – a derék öreg tüstént megértette, vendégének nem lehet más úti célja, mint Bokhara. A cserkesz Huszein Daim pasa házában töltött idő így hozta meg hasznát, mivel a pasa maga is a fanatikus nakisbendi titkos társaság tagja volt, Vámbéry pedig - a maga mindig ügyesen leplezett kíváncsiskodásával - ennek a szektának céljairól és szokásairól ugyancsak kiszedett a pasából egyet-mást.
A bejhez fűződő számítása szintén bevált. A nevezetes szatmbuli utast már Sükrullahnál tett látogatása másnapján magához hívatta az üzbég kán. "Minél hamarabb túlesem ezen, annál jobb" – gondolta Vámbéry.
Az uralkodó vára, melyet Arknak neveztek, a boltíves bazár mellett magasodott ki az agyagviskók közül. Kettős kőfal kerítés övezte. Keskeny kapu nyílt a testőrökkel zsúfolt elülső udvarra.
Vámbéry méltóságteljes tevejárással imbolygott-ballagott a kánnal a belső udvaron épült lakosztálya felé.
– Nézzétek, itt megy az a konstantinápolyi dervis, aki áldását fogja adni a kánunkra. Allah hallgassa meg szavait! – szóltak hangosan az udvart ellepő tömegben ácsorgó nők.
Vámbéry előbb a "belügyminiszteri" tisztet betöltő mehterhez ment bemutatkozni. Dervisszokáshoz illően azonnal elfoglalta a főhivatalnok fészerszerű irodájában a legjobb helyet, s elmondta az ily alkalmakkor elvárt imákat. A mehter igen udvariasan érdeklődött, van-e kézjegye ő szent felségétől, a padisahtól.
– Utamnak nincsenek hívsságos földi céljai – felelte a szambuli dervis –, és nem kívánok senkitől semmit. Csupán személyi biztonságom érdekében hordok magamnál egy fermánt, a szultán kézjegyével és pecsétjével. - Ezzel a mehter kezébe adta a padisah pecsétjével, a tugrával ellátott irományt.
A miniszter először ajkához emelte a legmagasabb úr pecsétjét, majd az illendőség parancsa szerint ide-oda dörzsölgette a homlokán. Kisvártatva közölte, hogy a turgát bemutatja a kánnak, és bejelenti a látogatót.
Vámbéryt az udvaron egy terasz elé vezették. Az emelvényt függöny takarta. Akárcsak a szjnházban, a függöny lassan felgörgült, és a messziről jött utas maga előtt látta Szeid Mehemedet, Khvárezm padisahját, Hiva kánját. Mélyen árkolt szemének kifejezése az elmebaj és a vadság között ingadozott. Arca kiélt, kiégett volt, ajka viaszsárga. Balját kerek bársonypárnán nyugtatta, jobb kezében rövid, aranyozott jogart tartott.A jelenet ünnepélyessége mutatta, hogy a kám a moszlimok legfőbb padisahjának alattvalója előtt fenséges színben kívánt tündökölni.
Újabb imák következtek, aztán a kán megkérdezte, milyen volt vendégének útja a türkmének mözött, a sivatagon keresztül.
– Sokat szenvedtem – válaszolta a dervis –, de szenvedéseim elnyerték jutalmuikat, hogy láthatom a hazreti (fejedelmi) áldott szépséget. Köszönöm Alllahnak, hogy e nagy boldogság részese lehettem.
A hazreti áldott szépség birtokosa és kisugárzója elégedettnek látszott a felelettel. A dervis üzbégül beszélt, noha még elég gyatrán, solykor-olykor a tolmácsoknak kellett segítségére sietniük. A kán tudomásul vette, hogy a szambuli utasnak nincs szüksége pénzre, addig marad, míg a kánság minden szentjének sírját fel nem kereste, és legfőbb úti célja: pírjének boldogító leheletét, a néfesz átadhatni Hiva urának, Allah éltesse százhúsz évig!
Akiknek nem kell, annak könnyen adatik. A kán rögtön elrendelte, hogy húsz dukátot és egy erős szamarat ajándékozzanak kincstárából a dervisnek. De az elutasította az aranyakat, mondván, hogy szent zarándoknak bűnös dolog pénzzel rendelkezniük, viszont hálásan megköszonte a szamarat. A kán végül arra kérte, legalább hívai tartózkodása során legyen az ő vendége, és fogadjon el két tenget (ezüstpénz) a napi élelmezésére.
Resid-Vámbéry kegyes hangulatban lezajlott audienciája a kánnál nagy port kavart fel a városban. Ettől fogva elhalmozták meghívásokkal. Vendégül akarta látni a fejedelmi aszatldíszítő, a szakács, a pipagondozó, a kannatartó, a sorbetcsi, akinek tiszte a teák, sörbetek és bájitalok elkészítése, a kán fejborotbálója és koponyadögönyözője, a manikűr-pedikűrje, kincstárnoka, ágyvetője és kócsaagtoll-gondozója. De vendégül akarták látni az írástudók, a hivai ulemák is, hogy megvitassák vele, a török-iszlám tudományosság kiváló letéteményesével, a vallási kérdéseket, mégpedig a szent mosakodások aprólékos rendjét és azt, hogy az igazi muzulmánnak hogyan kell ülnie, járnia, feküdnie, aludnia. Rendkívül értékelte őket a szultán magatartása e főbenjáró etikettkérdésekben, és sűrűn faggaták Residet, igaz-e, hogy a szultán ötven rőf hosszú turbánt visel, szakálla a gyomrát verdesi, és köpenye a földet súrolja.
Resid mindenkire ráhagyott mindent. Nem is tehetett volna másként. Ki hitte volna el, hogy a szultán ruháit párizsi szabó készíti, fejét egyáltalán nem takarja turbán, és kecskeszakállt visel?
Senki.
Az üzbégek elhalmozták ajándékokkal, és kis híján agyonetették. Már hajnali három és négy között felzörgették egy-egy óriás tál rizzsel, amelyet helyi szokás szerint birkafark bőséges faggyújával kevertek el. Üzbég tisztelőit és barátait Vámbéry voltaképpen rendkívül jóravaló és szeretre méltó embereknek tartotta. Megható vendéglátói buzgalmukkal, gyermekded shiszékenységükkel alig tudta összeegyeztetni azokat a kegyetlen jeleneteket, maelyeknek szemtanúja volt városukban.
Egyszer kénytelen volt végignézni, hogy a csaudortürkménekkel folytatott háborúban fogjul ejtett rabokat hogyan kínozták meg és végzik ki. A hadjárat előzménye az volt, hogy múlt télen a csaudorok megtámadták a hivaiaknak kétezer tevéből és számos utasból álló karavánját, mely az Aral-tó mentén haladt északnak az Urál folyó mellett fekvő Orenburg nevű orosz-baskír vásárvárosba. A csaudorok az utasoknak még a ruháját és élelmét is elrabolták, úgyhogy a legtöbben közülük megfagytak, vagy éhen vesztek a sivatagban, és csupán nyolcan vergődtek vissza kánságuk fővárosába. Most a megtorlásként rabul ejtett csaudorok fiatalabbjainak vaskarikát csatoltak a nyakára, és fűzőláncon vezették őket az emberpiacra. A negyven évnél idősebbeket a hóhérok késsel lefejezték vagy megvakították. A büntetőexpedícióból visszatérő üzbég katonáiknak ugyanaz a kincstárnok, aki Vámbéry két ezüstpénzét mindennap leszámolta, rikító színű, különös selyemdolmányokat osztott ki. A mintájukat aranyszálból hímezték, és négy-, tizenkét-, húsz- vagy negyvenfejesnek nevezték az egyes darabokat. Mivel Vámbéry nem látta, hogy a minták csakugyan emberfejeket ábrázolnak, megtudakolta az elnevezés eredetét.
– A legkevesebb aranyszállal hímzett mintát az a hős kapja, aki csak négy ellenséges fejet szolgáltatott be – magyarázta a kincstárnok –, a legszebben, legdúsabban díszített darabokat pedig azok, akik negyven levágott fővel tértek a csatából haza. Különben gyere velem a főtérre, s rögtön megnézheted, hogyan megy ez.
Száz lovas érkezett éppen a táborból, tetőtől talpig porral borítva. Fogjait mindegyik a ló farkához vagy a nyeregkápához kötözve vonszolta maga után, a nyergek hátsó részéhez pedig nagy zsákok voltak szíjjal odaerősítve. A harcosok előbb átadták a kán részére ajándékul hozott foglyokat a kincstárnoknak, majd lecsatolták a zsákokat, s mint a krumplit, kizárták belőlük a szakállas vagy csupasz emberfejeket. A jegyző összeírta, hogy ki hány főt hozott, a yugtát adott róla, aztán egy szolga a porban heverő fejeket egyetlen roppant kupacokba rugdalta. Vámbéry kezdte megolvasni, mennyi fekszik ott, de amikor kétszázhoz ért, oly erős hányinger vett rajta erőt, hogy abbahagyta.
A rettenetes kán szigorúan őrködött a habtiszta erkölcsök felett, s a vallásos előírások legkisebb áthágását zord keménységgel büntette. Egyetlen pillantás az orosz zsákszövetekből készült, gúla alakú turbánokban járó, sűrűn lefátyplozott előkelő nőkre elegendő volt a bűnös kíváncsiskodó felakasztásához. Az erkölcs ellen vétő nőket pedig mellig a földbe ásták, és a fejüket megkövezték. A kán mindennap nyílt fogadást tartott, ami azt jelentette, hogy mármelyik alattvalója kéréssel vagy panasszal a színe elé járulhatott. De alig akadt olyan tömegaudiencia, amelyen ne hangzott volna el a zsarnok ajkán a végzetes Alib barin! Mondat. "Vezessétek el!" – mondta arra, aki nemtetszésével találkozott, s a szerencsétlen a testőrök máris kifelé hurcolták a hóhér elébe.
És ez a kán hívta el magához ötször is hadzsi Residet! Hol Vámbérynak a szépírásban szerzett konstantinápolyi tudományát tette próbára, hol az ulémiáival bonyolította véget nem érő vallási megbeszélésekbe, hol pedig politikai kérdéseket feszegetett. De ez utóbbinál, dervisszokásokhoz híven, Resid alig ejtett egy-egy szót, mert mi köze lenne a jámbor életű férfiaknak a politikához? Mindegyik próbát jól megállta, s hiába kísérelte meg a pórul járt afgán, hogy még a mehtert is ellene lázítsa, Vámbéry nem veszítette el a rettegett kán kivételes kegyét.
Meglepő módon az üzbégeket Vámbéry nagyon megkedvelte. Később számos művében hangoztatta, hogy minden faragtalanságuk ellenére Közép-Ázsia legnemesebb jellemű emberei, a legtanulékonyabbak, a legszívélyesebbek. A veszélyek sem szegték kedvét: többször megírta, hogy utazásának legkellemesebb rész az üzbégek között eltöltött idő volt. Bőkezűségük szintén hozzájárult ehhez a kellemetlenséghez. Apróbb alamizsnákat elfogadott, s végül négy hét alatt Hivában az áldásokért meg a szent leheletért 15 aranydukátja gyűlt össze. A szép summánál is többet nyomott e mlékeinek mérlegé, hogy az üzbék kán városában találkozott azza az emberrel, aki végleg melléje szegődött, értékes segítőtársa, bizonyító tanúja és igaz barátja lett.
Iszhakkal - Vámbéry egyébként mindig a néki otthonosabb módodn Izsáknak nevezte – az Emin –medresszében ismerkedett össze, ott, ahol Sükrulla bej sátorozott a kertbe. Iszhak kerek tíz évvel volt fiatalabb Vámbérynál, és az Amu-Dara, azaz Oxus torkolatvidékéről származott, Kungrádból. Mielőtt együtt útra keltek, Vámbéry el is látogatott vele a kánságnak e legészakibb városába, úgyhogy a nagy kirándulás során nemcsak a folyó hajózhatóságáról szerzett közvetlen tapasztalatokat, hanem a deltánál tanyázó jomut, csaudor és karakalpak nomád törzsek életét szintén megfigyelhette. Iszhak elbúcsúzott a szüleitől és rokonaitól, mert Resid néven megismert tekintélyes dervisben társat vét találni a tervezett mekkai útjához. Resid megmondta ugyan neki, hogy még nem tudja, Szamarkandból Kasgarba fog-e vándorolni, vagy visszafordul Mekka felé, de Iszhak ragaszkodott hozzá, hogy legalább a legendás Szamarkandig vele tarthassson.
Oszhak írástudó ember volt. A szülei mollának szánták, az Emin-medresszében folytatta jámbor tanulmányait. Hadzsi Residet szerfelett tisztelte, és teljes bizalommal közlekedett feléje. A fiatal üzbég a legbecsületesebb lélel volt a földkerekségen. Mandula formájú barna szeméből sugárzott a jóhiszeműség. Gyanútlanul indult el messzire vezető útján…


1)Európa
2)Turkomán és türkmén ugyanazt jelenti. Vámbéry idejében az előbbi perzsa, török és részben közép-ázsiai megjelölés volt a meghonosodottabb. Ma a maguk használta "türkmén" a hivatalos nevük. Egyébként a turkomán, azaz türkmén különböző mongol-török eredetű néptörzseket felölelő gyűjtőfogalom. E törzsek nagy többsége a múlt században még nomád, esetleg félnomád életmódot folytatott. A tatár népek zömétől rég elszakadtak, ősi hazájuk a Kaszpi-tenger keleti partjána Mangislak-félsziget volt, s innen szóródtak szét Közép-Ázsiába. A türkmének nagy része szőke volt, s innen szóródtak szét Közép-Ázsiába. A türkmének nagy része szőke, világosbarna bőrű, hosszúkás koponyájú, villogóan tüzes szemű
3)Rum - Törökország neve Közép-Ázsiában, sőt a mohamedán világ nagy részében. Valaha a mai Törökország területén levő keletrómai birodalmat is jelentette
4)A Koránban és a szunnában jártas írástudók, a mohamedán világ egykori szellemi elöljárói. Hivatásos papi rendet az iszlám nem ismer. A lelkészek szerepét a mohamedánok között az elémák - perzsa néven: a mollák –, továbbá a dervisek töltötték, illetve töltik be
5)Olyan ember, aki a napi ötszörösi kötelező imát mondja el rendesen

JÓ VASTAG NYAKA VAN!

Azt hitték, Bokharába viszonylag simán eljutnak majd. Az üzbégek kánja, de főként Sükrullah bej erősen lebeszélte hadzsi Residet arról, hogy a bokharai emirátust felkeresse.
– Gyamakvó, rossz ember az emír, könnyen meglehet, hogy kitekeri a nyakadat! – ismételgette akán, mintha tőle magától mi sem állt volna távolabb a gyanakvástól meg a nyakak kitekerésétől.
Vámbéry sejtette, hogy Sükrullah bej ellenzésének mélyebb okai is vannak. A bej fiatalon megfordult Herat afgán városában, ahol találkozott néhány angol tiszttel, többször járt követségben Szent-Péterváron, s úgy mesélte Residnek, hogy Konstantinápolyban igen kedvelte az ott élő frengik társaságát. Ismerte tehát csillapíthatatlan tudományos és egyéb kíváncsiságukat, s a jelek szerint átlátott Resid-Vámbéry álöltözetén. De a világért sem akarta vesztét, sőt amikor búcsúcsókra nyújtotta kezét, megcsillant öreg szemében egy áruló könnycsepp:
– Ha lehet, fiam, visszafelé látogass meg újra Hivában. Nagy megnyugvásomra lenne. Allah óvjon!
Június vége volt s roppant forróság. A társaság kervánbasiul egy bokharai tadzsikot választott, és ettől az Ajmed nevű, tapasztalt férfiútól bérelték tevéiket is. A kenyérsüt éshez használt árpaliszten kívül rizzsel meg teával ugyancsak bőségesen felszerelték magukat. Az volt a tervük, hogy a hőséget enyhjtő, jó vizű Oxus mentén lassan-lassan felfelé bandukolva csak akkor fordulnak el a folyó jobb partától keletnek, amikor csupán kétnapi járóföld választja el őket a sivatagn keresztül Karakul városkától. Onnan pedig már a Zeravsan folyó mellett haladnak majdnem egészen Bokharáig.
Az első napokban megművelt földeken vonultak át, így a tevéket csak teherhordásra használták, maguk a hadzsik szamarakon kocogtak.
Útjukat gyüűönyörű feketeeperfák szegélyezték, fűzfák, óriás platánok és szilfák adtak letáborozásaikhoz boldogító áarnyékot. Egyhetes vándorlás után remélték már, hogy ugyanannyi idő alatt elérik Bokharát, de július 4-én virradat felé – a karaván a hőség miatt főként este és éjszaka utazott – két félmeztelen férfi kiáltozásáara lettek figyelmesek.
– Egy falat kenyeret! Egy falat kenyeret! – könyörögtek, mikor a karaván közelébe értek, majd összeroskadtak. Vámbéry az elsők között volt, akik birkazsírral vastagon megkent kenyérszeleteket nyújtottak a két teljesen legyöngült embernek. A.lig kaptak újból erőre, sietve elmondották, hogy hajósok, és százötven tekkerükmén lovas tört rájuk, elrabolták a dereglyéjüket mindenestül, s errefelé jönnek, mert a környéken legeltető nomád kirgiz törzseket akarják kifosztani.
– Még szerencsénk, hogy minket így puéran elengedtek – mondták a bárkások –, de ti, Allah szerelmére, meneküljetek, hiszen a tekkék nem nézik jámbor mivoltotokat, hanem meztelenül, élelem meg állatok nélkül hagynak itt benneteket a pusztaság szélén!
A kervánbasi elsápadt. Kétszer rabolták már ki mindenéből a tekke portyázók, s alig tudta a puszta életét megmenteni. Természetesen botorság lett volna megkísérelni, hogy a türkmén lovasok elől tevékkel meneküljenek, de az volt a szerencse, hogy a tekke csapat még a sárgásan örvénylő, széles Oxus bal partján tartózkodott, s kiszámították, beletelik fél napba is, amíg a rablók át tudnak kelni.
– Hátra arc! – parancsolta a kervánbasi. – Nincs más kiútunk, mint hogy balra fordulunk, északkeletnek, és a Khalata-homoksivatagba vetjük magunkat. Én jól ismerem a csillagok járását, hadzsi Resid kibleunumája (1) meg az irányt mutatja;
ne féljetek, nem tévedünk el.A homok abban a sivatagban annyira laza, hogy a tevék is térdig süppednek benne, s nincs ló a világon, mely akár egy félórai utat képes lenne megtenni. Még mindig jobb a természet kegyetlenségének áldozatul esnünk, mint a tekke-türkmének irgalmatlanságát elszenvednünk.
Minden rosszban van valami jó. Vámbéry ily módon szabadult meg az életét fenyegető afgántól.Az utasoknak egy része ugyanis nem bírta rászánni magát arra,hogy a legnagyobb kánikulában áthaladjon az oázis és kút nélküli sivatagon, inkább visszatért Hivába.Az afgán is ezekkel tartott.A kasgari és kokandi hadzsik ezzel szemben a kőorákulumra, fehér meg fekete kövek kirakásából nyert jövendölésre bízták sorsukat, és nekivágtak a homoktengernek. Noha a Khalata-sivatag neve Dzsán batirdurgán, azaz emberölő, s első állomáshelyüket e pusztaságban stílusosan Ádámkürülgannak, emberpusztÍtónak hívták.
A fullasztó hőségben még a víztömlőkből iis párolgott a folyadék. A fehéren izzó napsütés ellenére az utasok nappal is nyeregben voltak öt-hat óra hosszat, hogy minél előbb kikerüljenek a sivatagból, mivel a kelet felől támadó tebbad nevezetű szélvihartól ugyancsak rettegniük kellett.
A harmadik napon ketten haltak meg a hőgutától és a szomjúságtól. Nyelvük valósággal megfeketedett, ínyük elszürkült, ajkuk összetöpörödött.
Vámbérynak még hatpohárnyi vize volt. Gondolta, ezt beosztja a hátralévő hat napra, de a negyediken az ő nyelve is feketedni kezdett, mire riadalmában gyorsan megitta vízkészletének felét. Úgy látszott, hiába,mert életereje mindinkább fogyott. Irtózatos fejgörcsök kínozták.
Az utazás ötödik napjának delén messziről megpillantották a sivatagot szegélyező Khalata-hegység felhőszerű körvonalait. Tudták, hogy a homoktenger a hegyek közelében elapad, és agyagos pusztaság lép helyébe.Ha odáig elérnek, talán megmenekültek. Vámbéry azonban sokkal elesetteb volt, semhogy örülni tudott volna.A kervánbasi tenyerével ernyőzte a szemét,ös felfordított:
– Mindenki le a tevéről ! Gyorsan, gyorsan! Közeledik a tebbad !
Az állatok már tudták. Rémülten felbődültek, majd egyszerre letérdeltek,s hosszú nyakukat kinyújtva, a homokba fúrták a fejüket. Az embereknek alig maradt idejük, hogy lekuporodjanak a tevék mögé, máris nyakukon volt a dübörgő, perzselő homokvihar. Szemcséi úgy égettek, mint a szikraeső. Ha az utasok nem a homoksivatag szélén járnak már ekkor, hanem csak ötmérföldnyivel vannak beljebb, menthetetlenül elpusztulnak.
A tebbad után Vámbéry nem bírt többé segítség nélkül nyeregbe szállni. Sem leereszkedni onnét.Egész benseje égett, kábultsága sem enyhített a szomjúság leírhatatlan kínjain, s meg volt győződve arról, hogy ez lesz életének utolsó estéje.
Éjféltájt indultak tovább, Vámbéryt társai a nyergéhez kötözték.Még érezte egy ideig a teve hullámzó mozgását, aztán elvesztette az eszméletét.
Másnap reggel egy agyagviskóban tért magához .Szakállas férfiak állták körül. Előbb langyos tejjel, majd vízzel hígitott, sózott aludttejjel itatták. Ahogy az agya kicsit kitisztulz, felismerte, hogy ezek az idegen férfiak perzsák. Az anyanyelvükön szóltak hozzá:
– Te nem vagy igazi hadzsi !
Túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy válaszoljon.De baj nem lett belőle, mert a karaván tagjai nem értettek perzsául.Megmentőik bokharai pásztor-rabszolgák voltak, a sivatag mellett legeltették uraik nyáját. A kervánbasi ereje végső megfeszítésével eljutott a homoktenger széléig; itt siettek a szomjúságtól elalélt karaván segítségére a perzsák. Noha mind síiták voltak, a maguk szűkös készleteit jó szívvel megosztották a szunnita zarándokokkal ,Vámbéryhoz pedig különösen gyengédek voltak, amint az perzsául kezdett velük beszélgetni.Egy ötéves rabszolga kisfiú is ott lézengett közöttük. Édesapja már kiváltotta magát, és a gyermek remélte, hogy hamarosan az ő váltságdíjára kerül majd a sor.Testét alig takarta pár rongydarab, bőre kemény, cserzett volt, akár egy orrszarvúé. Vámbéry néhány ruhát ajándékozott a boldogtalan kicsinek. A pásztorok végül még útra való vízzel is ellátták a hadzsikat, jóllehet közel jártak már egy kis tó mellett levő oázishoz.
Sivatagi utazásuk kilencedik napján vége szakadt az agyagpusztaságnak. Kétórányi járóföldrűl odalátszottak Bokhara idomtalan, patinás tornyai. A nemes Bokharát, amelyet a tatár műveltség középpontjának tartottak valamikor, Vámbéry sehogy se szívelhette. Hogy a város tornyain és minden magasabb épületén gólyák fészkeltek, az kellemes volt, mert a messzi haza falvaira emlékeztetett, de az, hogy minden házban egy besúgó is fészkelt, kevésbé nyerte meg Vámbéry tetszését.A szigorú erkölcsű emír hatalmas kémhálózattal biztosította a rendet az országban.A "hadzsi Residet " környékező veszedelmek tehát tetemesen megszaporodtak, más részről viszont a Hivában szerzett tapasztalatai alaposan megnövelték az önbizalmát.
A város legszebb tekkiéjében (derviskolostorában) szálltak meg. A tekkie főnöke igen udvariasan fogadta a Sztambulból érkezett hadzsit. A százados platánokkal beültetett udvarra nyíló cellák közúl az egyik legjobbat utalta ki neki, de Vámbérynak ez épp kapóra jött, mivel a kolostor régi bennlakói védhették meg leginkább az éberségre idomított, világi hatóságok elől.
A hadzsicsoport megérkezésekor a bokharai emír a szomszédos kokandai kánság ellen vezetett hadjáratot, és nem tartózkodott odahaza. Helytartója és főtisztje, bizonyos Rahmet Bi viszont már az első napon kiküldte a tekkiébe egyik beosztottját, hogy jelentsen közelebbi részleteket a konstantinápolyi utasról.
Vámbéry társainak ismét esküvel kellett megerősíteniük, hogy hadzsi Resid színtiszta török dervis, a szultán követe bízta rájuk Teheránban, s ha szükséges lenne, mindannyian az életüket is feláldoznák érte.
– Bármiféle gyanakvás, amit Residdel szemben táplál valaki, halálos bűn – vallották a hadzsik egybehangzóan.
Kanikov orosz megbízott kivételével Bokharából addig egyetlen európai sem szabadult ép bőrrel.Wyburn, Conolly és Stoddard brit tisztek sorsáról már Teheránban eleget hallhatott Vámbéry, de most további szörnyűségek jutottak tudomására. Egy európai órásmestert, aki évakig űzte iparár Bokharában, végül az emír parancsára kullancsokkal teli verembe vetettek; ott falták föl a férgek.Kivégeztek egy fiatal angolt is, aki Marco Polo egykori útján akart eljutni Kasgarba; eltették láb alól a török külügyminiszternek titkos misszióban Bokharába érkező követét; végül épp Vámbéry ottidőzésekor vetettek tömlöcbe két gyanútlan olasz selyemkereskedőt, mert valaki elhíresztelte róluk, hogy gyémántporral elkevert teával akarják megmérgezni a lakosságot.
És ebben a városban húzott ki Vámbéry majd egy hónapot viszonylagos zavartalanságban. Számos kéziratot vásárolt, s minden nevezetesebb helyet meglátogatoott.
Pedig Rahmet Bi eleinte egyik besúgót a másik után küldte a nyarára. De minydegyiket sikerült kijátszania, míg végül az emír főkamarása maga akart megismerkedni vele. Bacsorát rendezett, és összecsődítette házába a kegkitünőbb bokharai ulemákat. Vámbéry már a belépéskor látta, hogy itt viszgáznia kell, és ingognitójának egyik legnehezebb tűzpárbaja következeik. Persze hájjal kenegette a bokhatai Korán-tudósok hiúságát. Nem győzte hangoztatni, mennyire felette állnak sztambuli kollégáiknak. Az elemák siettek Rahmed Bi ártesítésére adni, hogy alaptalan lenne hadzi Resid "vakódiságát" kétségbe vonni. Nem olyan, mint egy bokhari hittudós, de azért kétségteleneül igen járatos a szent dolgokban.
A főkamaraást egyébként ugyanúgy puhította meg, ahogyan egykor a derék Garay Jánost Pesten, skésőbb annyi más embert a világ minden táján. A hiúságánál fpgva. A főkamarás ugyanis perzsa verseket ítogatott ráérő idejében. A tudós hadzsi Residnek nagyon tetszettek ezek a versek, és Rahmet Binek nagyon megtetszett a tudós hadzi Resid.
Az emirátus egész területére kiterjedő pltalmába fogadta tehát. Olyan védlevelet állított ki számára, amelyhez még csak hasonlóval sem dicsekedhetett soha idegen a bokharai emír földjén. Pedig az uralkodó helytartójának jobb szeme volt a besúgóinál. Ez fé tucat eszeten dő múlva derült ki, amikor már Bokhara is orosz gyámság allatt állt. A cár egyik külügyi tisztviselője megkérdezte Rahmet Bit, emlékszik-e arra a különös kontantinápolyi hadzira, akit valava vendégül látott. A helytartói posztján megmaradt Rahmed Bi elmosolyodott:
– Ámbár évről évre sokan zarándokolnak a mi szent helyeinkhez, mégis tudom, kire gondoslsz. Az a zarándok igazi tudós hadzsi volt, sokkalta tudósabb, mint a többi bokhari bölcs együttvéve.
A cári diplomata erre megmondta, hogy az a hadzsi európai volt. Sőt elővette Vámbérynak akkora már világhíres útleírását, és megmutatta Rahmed Binek a róla szóló részt. Le is fordította. A helytartó most sem zökkent ki nyugalmából.
– Tisztában voltam én azzal – mondta –, de tudtam azt is, hogy nem veszélyes ember, és nem akartam tönkretenni oly tudós férfiút. Hiszen még a költészethez is értett.

A bokharai emír a kokandi hadjárata véget ért. A hadzsicsoportnak a kokandi kánságból származó tagjai ezér elhatározták, hogy Bokharából a rövidebb úton térnek vissza hazájukba. Szamarkandba már nem látogatnak el. Így az útitársaság leolvad a kasragi kínai tatárokra. Vámbéry Szalihhal, Billálal és annak hozzátartozóival kényelmesen, kocsin tette meg az utat Szamarkandba. A háború végeztével az emírt is rövidesen oka várták.
Timur Leng (2) egykori legendás fővárosát először a távolból, egy dombtetőről pillantották meg. Kelet felől a Csobanata-hegy kúp alakú orma látszott, tetején a pásztorok patrónusának kegyhelyével. Lent a Zeravsan kanyargott. A víz meg a hegy lába között terült el a város kimagasló, csillogó kupoláival s délnyugati szélén a dombra épült fellegvárával. Dús lombú, élénkzöld színű kertek közül emelkedtek ki mindenütt a kőépületek. A kép messziről elbűvölő volt, amikor azonban a Bokharai-kapun bezötyögtek egy temetőn keresztül a belső városrészekbe, a romos paloták, a mecsetek és medresszék közelében ugyanazokat az agyagból és fából készült, alacsony, komor lakóházakat, girbegurba viskókat találták, mint Perzsia és egész Közép-Ázsia minden más nagyobb településén. A falak itt is vakolatlanok voltak, kipúposodtak, embermagas vályogkerítések akadályozták meg, hogy bárki bepillanthasson az udvarokra vagy megánkertekbe. De az egykori hatalom és pompa emlékei közelről is szépek madardtak.

Vámbéry minden látnibvalót alaposan megnézett. Timúr egykori nyári palotaját és mecsetjét, ahová negyven széles márványlépcső vezet fel. A szobák változatlan üdeséggel ragyogó zománcberakásait és mozaikmunkáit. Járt Timur Leng elárvult fogadócsarnokában a felegvár közepén, látta a híres zöld követ, amelyet a Brusszából hoztak, és trónusul szolgált egykor a világhódjtónak. A roppant kő egy méter magas és három méter hosszú lévén, mindig rabszolgák kucorogtak le zsámolyul a tatár kán lába alá.
A legjobban Timur nyolcszögletű, kupolás sírkápolnája tetszett Vámbérynak. Káprázatos azúrkék háttérből kiemelkedő aranyozott arabeszkjeivel hasonlíthatatlanul szebbnek találta, mint később Napóleon sírját az Invalidusok dómjában. Timurnak fejjel Mekka felé néző kőkoporsója mellett Vámbéry idejében még éjjel-nappal váltva egymást, szüntelenül a Koránt olvasta fennhangon két-két nogaj-tatár. A hagyomány kívánta meg, hogy ebből a törzsből válasszák ki a nagy kán nyughelyének molla őrzőit. Felkereste Vámbéry Timur unokajának, a kiváló matematikus fejedelemnek 144O-ben épített s valaha az egész mohamedád világban híres csillagviszgálóját is, de m ár csak romokat talált. A legtöbb régi mecset és medressze ugyancsak pusztult lassacskán, vagy néhol már be is omlott. Az enyészetnek e fájdalmas képeivel szemben a hadzsik előnyben részesítették a városnak kertekben gazdag környékét, ahol a fasorok árnyékában az augusztusi hőség sem kínozta őket.
Ilyen kirándulások közeoette telt az idő, amíg az emír meg nem rendezte diadalmas bevonulásást országának harmadik városába: Szamarkandba. Az uralkodó a díszmenet élén lovagolt. A sok vakítóan fehér turbán, a szivárvány minden színében játszó selyemköntösök me a szoknyabőségű, földet verdeső bugyogók inkább Verdi Nabucco című operajának női kórusára emlékeztették ugyan Vámbéryt, mint mongol-török harcosok felvonulására, de a győzelem örömére elrendelt ingyenes birkasütés élvezeteiben azért szívesen osztozott az őslakosokkal.
Másnap a nyilvános audiencián Resid szintén megjelent hadzsi-barátainak társaságában. Meglepetésére a mehter kívánja fogadni. Vámbéry rossz sejtelmekkel tele várakozott jó másfél órát az egyik belső udvaron, míg végül az emír színe elé vezették. Az uralkodó vörös kárpitozású díványon hevert, magasra púpozott könyv- és irathalmok között.
– Hadzsi – szólt Vámbéryhoz –, úgy beszélik, azért jöttél közénk, hogy a turkesztáni országok szent sírjait felkeressed. - Élesen a vendég szemébe fúrta tekintetét. – Csak nem akarod velem is elhitetni, hogy semmi más célod nem volt, amikor ily távoli tartományba látogatsz?
A vendég nyugodtan azt felelete, hogy nem volt. Már régóta vándordervisként él, s mint dzsihángeste, világjáró ismerkedik az igazhitűek országaival.
– Mit? – nevetett fel fémes hangon az emír. – Te, a béna lábaddal, dzsihángeste lennél?! Ez aztán valóban különös!
– Uram, bocsáss meg, de a dicsőséges ősöd – béke legyen vele! – ugyanilyen testi hibában szenvedett, s nemcsak világjáró volt, hanem még dzsihángír, világhódító is! Miért nem akarsz akkor nekem hinni?
Az emír elgondolkozott. Enyhültebb hangon kezdte kérdezgetni a sztambuli hadzsit úti tapasztalatairól. Resid ügyelt rá, hogy az arabul jól beszélő emírnek adott válaszaiba művészien szője bele az arab Korán-idézeteket meg a perzsa költészet drágagyöngyeit. Húszperces beszélgetés után a fejedelem előszolított egy szolgát, valamit a fülébe súgott, és intett Residnek, hogy kövesse az embert. Míg a vendég mély hajbókolások között kihátrált a szobából, a fejedelem mosolytalanul, eltűnődve nézte.
A szolga különböző termeken, folyosókon és udvarokon vezette át a rettegő Resid-Vámbéryt, majd kinyitotta egy ablaktalan szoba ajtaját, és helyet mutatott az egyik párnán az idegen utasnak. Kisvártatva bejött egy másik, tagbaszakadt ember is, jól szemügyre vette Vámbéryt, aztán odalépett hozzá, s gondosan megtapogatta a mellét, vállát, hátát, végül pedig a nyakát.
– Jó vastag nyaka van! – szólt elismerően a társának.
Ezután a két szolga kiment. A magára hagyott Vámbéryt ellepte a hideg veríték. Majdnem bizonyos volt, hogy az, aki megtapogatta, az egyik hóhér lehetett csak. Remegve várta az újabb ajtónyitást, a kínzószerszámok behozását. De amikor az ajtó ismét kinyílt, a beömlő világosság a szolga kezében tartott összegöngyölt csomagra esett. Az emír kegyes ajándékát rejtette magában: egy pompás selyem kíszöltönyt és némi pénzt útravalóul!
A több mint szerencsés mértékvétel után Vámbéry még egyszer elzarándokolt Timur Leng mauzóleumához, hogy köszönetet mondjon "védszentjének" a sántaságáért.
Különben sem az emír volt az egyetlen, akinél tapasztalhatta, hogy a sánta embert általános tisztelet övezi Szamarkandban. Bár végtére Vámbéry tisztában volt azzal, hogy nem annyira lábának bénasága, mint inkább nyelvének mozgékonysága járult hozzá ismételt megmenekedéséhez. Minduntalan tapasztalhatta, mennyire beválik az ő esetében a régi latin mondás igazsága: "Az ember annyit ér, ahány nyelven beszél."
Ismervén az emír szeszélyes természetét, Bilál meg Szalih a jól végződött kihallgatás után mégis azt tanácsolta Residnek, tűnjön el minél előbb Szamarkandból. Elérkezett a döntés órája. Megkísérli-e vagy sem, hogy Marco Polo egykori útvonalát követve, az újkor egyik legnagyobb szárazföldi felfedező utazásaként átkel a Pamír-fennsíkon, majd a gyors Tarim felső folyása mentén lejut az észak-kínai Hszincsiang tartomány kasgari részébe s Bilálnak az orosz határ mellett fekvő szülővárosába, Akszuba. Bilál és Szalih oltalmában a hatalmas útnak ez a része egyáltalán nem lett volna kockázatos. De hogyan jut vissza? Pénztelenül, egyedül! Hiszen Peking meg a Sárga-Tenger öble mérhetetlen távolságban fekszik a kasgari Akszutól!
– Kelet-Turkesztán földjén még elboldogulsz – mondta Szalih –, de onnan kezdve, ahol már nem laknak muzulmánok, nem sz-míthatsz segítségre. És azt sem vállalom, hogy a kokandi kánságon keresztül küldjük vissza más hadzsik társaságában, amíg a háború keltette zavarok miatt fejetlenség uralkodik arrafelé. Majd egy más alkalommal, drága Residem.
Szalihnak igaza volt. Vámbéry eltörődött a hosszú útban, a veszély parancsolta örökös önfegyelem közepette, de még nyomósabb érv volt visszafordulására az, hogy komoly politikai változások közeledtét érezte meg Közép-Ázsiában, s feltétlenül az első akart lenni, aki erről hírt ad a világnak.
Fájt a szíve, amikor el kellett búcsúznia Biláltól és Szalihtól. Sokáig vívódott magában, elárulja-e nékik együttlétük legeslegutolsó órájában a titkát. Már-már célzásokat is tett rá, de aztán mégsem jött ki ajkán a leleplező szó. Sok formában találkozott vallási képmutatással életében, annál jobban megbecsülte tehát, ha valakinél igazi mély vallásosságot tapasztalt. Sehogy se vitte rá a lelke, hogy pusztán az igazság érdekében keserű csalódást mérjen a százszoros próbát megállt jó barátra, a tiszta életű Szalihra. És Milált is sajnálta.
Kettejük végső szolgálata az volt, hogy Resid olyan szeretetteé ajánlották néhány Mekkába zarándokló muzulmán jóindulatába, mintha édestestvérük lett volna. A bokhari emirátus második nagyobb településéig, a Karsi városáig bérelt kocsik már a szamarkandi bástyafalak előtt várakoztak az új útitársakkal. Szalih meg Bilál idáig kísérte ki Residet és ifjú kungrádi tanítványát, Iszhakot. Lement a nap. Indulnia kellett… Búcsúzni kellett.
Sírtak mind a hárman, régi barátok. Aztán Resid kiszakította magát az utolsó ölelésből, és felszállt a kocsiba. A lovak ügetni kezdtek a nyugati égalj irányába. Reszid vissza-visszanézett. Barátai mozdulatlanul álltak egy helyben: kezüket az ég felé emelték, hogy Allah áldásást kérjék a távozóra. Amikor Resid-Vámbéry utolszor tekinett vissza, már csak Szamarkad zöldes kupoláit látta a felkelő hold sápadt fényében.

Karsi tömött bazárjában árulták Közép-Ázsia legjobb arany- és ezüstnyelű késeit. Vámbéry vett néhányat emlékbe, megmaradt pénzén pedig egy szamarat vásárolt és tűket, fonalat, üveggyöngyöt, bokharai zsákszövetet, főként azonban az Indiából behozott, meglepően olcsó karneolköveket, hogy ezeknek fokozatos eladogatásából éljen majd az afgánok között. Hallotta ugyanis róluk, hogy bármennnyire fanatikusak, a fatiháért meg a nefeszért mégsem adnak egy fityinget sem. Egyébként Közép-Ázsiában régtől fogva a dervisek töltötték be a vándorkereskedők szerepét. Most Vámbéry szintén erre adta a fejét. A pénze azonban a kiszámítottnál sokkal hamarabb fogyott el, mert attól kezdve, hogy a karaván a bokharai emirátust elhagyta, a perzsa határig nyolc különböző helyen vámolták meg a legcudarabbul az utasokat meg málháikat.
Az, ami ma egységesen Afganisztán vagy a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság déli része, Vámbéry utazásának idejében még nyolc törpekánságra oszlott. A bokharai emirátus utolsó állomáshelye Kerki volt, a megerősített határváros az Amu-Darja partján. Itt sokáig vesztegeltek, amíg összegyűlt akkora karaván, mely védelmet nyújthatott a Kara-Kum sivatag körüli pusztákról kicsapó türkmén portyázók ellen. Vámbéry a várakozást nagy kirándulásokra használta fel, járt az erzári és az alieli türkmén törzsek sátortáboraiban, s megnézte az ókori Baktra (ma Balkh) városának romjait. A maimanai kánság határánál búcsút vett az utolsó üzbég nomádoktól, akikkel útja során találkozott. Ez a búcsúzás Iszhak szívét természetesen még jobban megrendítette, mint Resid-Vámbéryét.
A nyolcszáz tevét számoló nagy karaván útja Maimanától kezdve állandóan sziklás, vad hegyek között vezetett. Messze-messze, jobb kéz felől a Kara-Kum sivatag tátongott szürkéssárgán: irdatlan távolságban balról a Hindukus hegylánc havas csúcsai sejlettek. A hegyek közt erősen hűvösödött az idő. Október vége volt már.
Útjuk legnehezebb, de leggyönyörűbb szakaszának érezték, amikor egy rendkívül meredek és keskeny hágón átvergődve eljutottak a rohanó Murgab hegyi folyó világoszöld, áttetsző habjaihoz. A szamarak jobban félnek a víztől, mint a tűztől. Vámbéry bölcsen az egyik teve hátára rakta azt a tarisznyát, amelyben utazása legértékesebb zsákmányát: a régi keziratokat őrizte. A Murgabon ugyanis át kellett a karavánnak kelnie: Vámbéry megriadt szamara ledobta magáról az iramló víz közepén utasát, úgyhogy az jéghided reggeli fürdőt vett abban a folyóban, amely később némi jelentőségre tett szert életében.
A Murgab az afgán Gur-hegységben ered, északnyugati irányban vágtat le a magasból, aztán lelassúdva szétterül a tekke-türkmének pusztaságain, hogy végül Mer városa után velevesszen a homoksivatagba. Vámbérynak elmondták útitársai, hogy nem messze innét, a Felső-Murgab szépséges völgyétől, Pjandzsdeh afgán határvároskánál lép ki a folyó a hegyek közül apusztákra. Vámbéry ezt is feljegyezte, noha nem gyanította, hogy Pjandzsdeh kerek húsz év múlva főcím lesz az európai újságokban, és a saját személyi presztizsét meg fogja növelni ismeretsége ezzel a regényes tájjal.
Herat csak annyiban különbözött más történelmi városoktól Kelet-Ázsiában, hogy itt a régi romokhoz sok-sok új romépület társult. A perzsák ellen vívott ostrom mindössze pár hónapja fejeződött be az afgán erők győzelmével. Egész városnegyedek pusztultak el. Az akkori afgán fejedelem tizenhat éves fiát, Jakub herceget küldte át helytartóul a visszahódított Heratba. Mivel Vámbéry anyagiak híján már csak a koldusbotjára, illetve koldusfokosára támaszkodhatott, elhatározta, hogy az ifjú hercegtől kér egy kis pénzmagot további utazásához. Jakub egy elromosodott palotában lakott. A négyszögletű, tágas udvaron afgán katonák gyakorlatoztak zeneszó mellett, őrmesterük hibátlanul elhangzó angol vezérszavaira. A helytartó legényke az egyik első emeleti ablakból figyelte őket.
Oldalán Iszhakkal, Vámbéry is megállt az udvaron. Egy kicsit nézte a jó növésű, jó tartású katonákat. Aztán üzbégjével együtt a fogadóteremhez vezető lépcsőfeljárathoz ballagott. A dadogó turbános két dervist mindenki előreengedte. A fogadóterem egyetlen karosszékén a fiatal herceg ült. Angol szabású egyenruhát viselt, magas állógallérral, de a fejét ugyancsak turbán fedte. Jobbján párnákon helyezkedtek el a tisztjei, balján a mollák. Resid-Vámbéry egyenesen ahercegecske felé tartott, s kissé félretolva az afgán főparancsnokot, lekuporgott kozvetlenül melléje, majd elmondta az ilyenkor szokásos köszöntő imádságot. Az ámen elhangzása és a mindenkire kötelező szakállsimogatás után kicsit kuncogva és kicsit álmélkodva megszólalt Jakub herceg:
– Allahra esküszöm, hogy ön angol!
A teremben mindenki harsány kacagásban tört ki, oly furcsának látszott a fejedelem fiának ötlete. De a nagy nevetés nem zavarta meg a serdülőkorú helytartót. Felkelt karosszékéből, a kuporgó Vámbéry elé állt, s oly jókedvűen, mint egy különleges bogárra lelt gyermek, tapsolva mondta:
– Valld be, hiszen nem bántalak! Ugye, álruhás angol vagy?
Vámbéry nem szívesen rontotta el a kedves, naiv fiú örömét, de nem kockáztathatta, hogy a vakbuzgó afgánok megtudják valódi kilétét. Most leplezze le magát, alig pár napi járóföldre Perzsiától? Nem teheti.
– Hagyd abba – szólt rá a dervisekre jellemző pökhendiséggel a hercegre –, hiszen bizonyára ismered a mondást: "Aki egy igazhitűt, akár csak tréfából is, hitetlennek vél, az maga válik gyurrá! Inkább adh valamit az áldásomért, hogy továbbutazhassam Mekkába!
Jakub megszégyenülten ült vissza a helyére, és mentegetőzni kezdett. Vámbéry felmutatta a szultán fermánját és pecsétjét, amire az ifjú herceg valósággal bocsánatot kért, s néhány pénzdarabot csúsztatott a sztambuli hadzsi tenyerébe.
A sors számtalan viszontagsága várt még a balcsillagzat alatt született Jakubra. Tizenöt évvel Vámbéry látogatását követően örökölte apja fejedelemségét, de kevéssel trónralépése után a kabuli zavargások oda vezettek, hogy az indiai brit erők fogságába esett. Le kellett mondania az uralkodásról, és élete végéig Indiában maradt, félig-meddig fogolyként. Egy angol ezredes húsz évvel Vámbéry herati napjai után megkérdezte Jakubtól, hogyan jött rá a nagy utazó ingognitójára.
– Amíg az ablakból néztem katonáim díszszemléjét, észrevettem az udvaron egy turbános embert, aki a lábával verte a taktust a zenéhez. Mindjárt tudtam, hogy csakis európai lehet, mert ázsiai ezt sohasem teszi. De aztán nem akartam túlságosan erősködni, hisz csakugyan nem lett volna biztos az élete a felzaklatott Heratban, ha igazi mivolta kiderül.
Warburton ezredes elcsodálkozott. S hüledezett Vámbéry is, amikor két évtizeddel herati látogatása után megtudta, hogy a zene lett árulója! Hónapokon és hónapokon át dervistársai nem jöttek rá a valóságra, sem imádságnál, sem áldásosztásnál, sem étkezésnél, sem a szent mosakodásoknál. És a legvégén ilyen apróságra nem vigyázott! De hát a két éve nem hallott európai dallamok elfeledtették vele nyomorúságát és óvatosságát egyaránt. Öntudatlan boldogságban verte ki lábával az ütemet…
A háború csapásaitól ínségbe taszított Heratban elég sokáig kellett időzniük, míg a keletperzsa Mashadba induló nagy karaván össze nem gyűlt. Gonoszul megkínoszta őket az éhség meg a hideg, talán éhen is vesztek volna, ha Vámbéry nem keresi fel hébe-hóba Jakub herceget egy kis szórakozásért és pár garasért. A fiatal helytartó kötötte magát ezekhez a látogatásokhoz, mert megkedvelte az álhadzsit. Iszhak, a kungrádi üzbég pedig egyenesen meghatóan gondoskodott a mesterének és gazdájának érzett útitársától. Iszhak rendkívüli tudományszomja és ragaszkodása Vámbéryt is mindjobban fellelkesítette, úgyhogy titkon elhatározta, ha lehetséges, magával viszi ezt a fiút a messzi Európába. Várakozásuk sanyarúságai közepette folyton biztatta, hogy amint Iránba érnek, megfordul majd sorsuk. Iszhak ártatlanul csodálkozott. Ugyan hogy is mehetne jobban két jámbor szunnitának a dolga az eretnek síiták földjén? De lassanként mindent elhitt már Residnek, és oly kevéssé firtatta szavainak igazságát, mint a Koránét.
Mashhad, a perzsa Koraszán tartomány székhelye valóban csodákat tartogatott Iszhak számára. Szinte felfoghatatlan csodákat. Amint megérkeztek, Vámbéry megtudakolta, hol lakik Dolmage ezredes, egy angol tiszt, aki fontos tanácsadóként működött a kelet-iráni országrész Murád Mirza nevű kormányzója mellett. Az egész tartományban Dolmage volt az egyetlen európai. Vámbéry még teheráni napjaiból ismerte.
Amikor mashadi háza elé érkeztek, a szolga nem akarta beengedni a két koldusgúnyájú, piszkos bőrű, turbános látogatót, de az idősebbik egyszerűen félrelökte, és becsörtetve az egyik szomába, erélyesen követelte, hogy azonnal hívja oda az ezredest. A derék Iszhak pedig hamarosan újabb érthetetlen jelenségeknek vált szemtanújává.

Hadzsi Resid efendi

Átkelás az Oxuson

Udvari parádé Szamarkandban

Vámbéry és Iszhak

Mert mi történt?
A tudós hadzsi Resid először az örömtől szinte elzsibbadva rámeredt az asztalra, majd végigsimította egy karszék támláját. Iszhak számára a berendezási tárgyak mind nagyon furcsák voltak, s nem sejthette, hogy "gazdája", a hadzsi Resid efendi nem először lát ilyesmit, hanem a viszontlátás öröme csillan meg szemében. Resid ezután még különösebb dolgot művelt. Az asztalon egy köteg papírlap feküdt teljesen ismeretlen fekete ákombákomokkal, amelyekről Iszhak sejtette, hogy frengi írásjelek lehetnek. De mi üthetett Residbe, hogy két könyökére támaszkodva szinte elmerül ebben a papjrkötegben, és úgy tesz, mintha olvasna? A trük-tatár Közép-Ázsiában akkor még fogalmuk sem volt a embereknek az újságok létezéséről vagy egyáltalán a nyomtatott betűkről. Iszhak nem értette a dolgot, Resid pedig fel sem pillantott. A Konstantinápolyban megjelenő, angol nyelvű Levantei Híradó ugyanis minden figyelmét lekötötte, hiszen hosszú ideje nélkülözte már az európai híreket. Olvasás közben megfeledkezett Iszhakról, sőt azt sem vette észre, hogy Dolmage belépett a szobába, és meredten bámulja a furcsa hadzsikat. Resid-Vámbéry csak arra rezzent fel, hogy Iszhak a vállára teszi kezét. Talpra ugrott, de Dolmage nem ismert rá. Ám alighogy Vámbéry angol szóra nyitotta a száját, rájött, hogy voltaképpen ki áll előtte. A két férfi a viszontlátás örömében átölelte egymást, ami alkalom volt arra, hogy Vámbéry a tetveinek egy részét kegyesen átengedje a brit ezredesnek… De alkalom volt arra is, hogy Iszhaknak tátva maradjon a szája.
Szellemi mestere, útitársa, barátja, a jámborságban fedhetetlen dervis egy hitetlen frengivel barátkozik! Hogy lehet ez?
Dolmage először is bőségesen megvendégelte őket, s ez megint nagy lelki tusát okozott Iszhaknak. Csak nem fogadhatja el egy tisztátalan házában a tisztátalan ételt? Visszahőkölt, de Resid azonnal költött egy csodaszép "Korán-idézetet", amit Iszhak valódinak vélt, s úgy szólt, hogy a sok sanyarúságot látott utasembereknek el kell utasítania a bálványidomoktól felkínált falatokat, de elfogadhatja azokat Mózes vagy Jézus fiainak kezéből. Noha Iszlak szentül hitte, hogy Dolmage az első frengi, akit valaha is látott, el kellett ismernie: olyan vendégszerető, mintha üzbég lenne, és mindenképpen derék emberre vall a viselkedése. Ám Iszhak mégis nagy haragra gerjedt, amikor addigi útitársaik rebesgetni kezdték, hogy hadzsi Resid sem egyéb átöltözött frenginél. A vádat bosszúsan utasította vissza, de szívét kikezdte a kétely.
Ekkor mutatkozott meg igazán Iszhak vele született mély tapintata és gyengédsége. Vívodott, vívódott magában, de útitársaik vakmerő állításai felől egyetlen kérdést sem intézett a bámulva tisztelt Residhez. Ezt tolakodásnak és neveletlenségnek érezte volna…
Koraszán kormányzó hercege szintén kitüntető jóindulattal fogadta több alkalommal Resid-Vámbéryt, aki Mashhadban új erőre kapott. Előszedte addig féltve dugdosott aranyait, Dolmage is megajándékozta jelentős pénzösszeggel, a hátralevő utat tehát Resid meg Iszhak urasan folytathatta Teheránig. Indulásuk előtt még síita szent, Riza imám pompás síremlékéhez, és felkeresték Firduszinak, a híres perzsa költőnek örök pihenőhelyét is. Vámbéry felöltötte a bokharai emírtől kapott díszruháját, két jó lovat vásárolt, ellátta magukat cukorral, liszttel, zsírral, kitünő európai fegyverekkel, s miután a karácsonyt még megünnepelte Dolmage társaságában, 1863. December 26-án búcsút mondott Mashhadnak, a nagy zarándokvárosnak.
Indulás előtt azonban Vámbéry nem mulaszthatta el, hogy megírjon egy levelet Jakub afgán hercegnek Heratba. Négy hét alatt már erősen szétfoszladozott "residi" inkognitója Mashhadban, s nem akarta, hogy a rokonszenves kis trónörökös a karavánnak Heratba visszatérő tagjaitól tudja meg a valót. Így inkább maga sietett Jakubnak gratulálni az éleslátásához, s egyben megköszönni az iránta tanúsított jóságát.
Hogy ezt is elintézte, vidáman lovagolhatott Iszhakkal Teherán felé. A két utas s nishabori termékeny síkság szélén, az érdekes türkizbányákban dús hegyek lábánál nagy hóesésben haladt előre. Hol volt már a sivatagok sárgásvörös izzása? Éjjel-nappal süvített-bömbölt az északi szél, s az egyes postaházak oly messze feküdtek egymástól, hogy 14-15 órás lovaglásba is beletellett, míg egyik szálláshelyről a másikra értek. Félúton Mashhad és Teherán között, a kereskedelméről nevezetes Shahrudban találkozott Vámbéry a második európaival perzsa földön: egy Longfied nevű, viatal birminghami gypotvásárlóval, aki pár hónap múltán rablógyilkosság áldozatául esett. De Shahrudban még vidáman beszélgetett angolul a turbános, bokharai öltözékű Residdel. Ez már annyira mardosta Iszhak lelkét, hogy nem bírta tovább a hallgatást. Óvatosan pedzeni kezdte, mit beszéltek a galád útitársak a nemes hadzsi Residről Mashhadban.
– Iszhak, látom, hogy kérdezni szeretnél valamit, de nem mersz előhozakodni vele – válaszolta Vámbéry jókedvűen. – Majd Teheránban felelek neked arra, amit meg sem kérdezel, csak kerülgeted. Addig arra kérlek, legyél türelemmel, és bízzál bennem.
Vándorlásuk utolsó napjaiban Vámbéry akkora vidámság töltötte el, hogy kedvenc zeneszerzőjének, Verdinek áriáit fütyörészelte és dalolta folyvást. Meglepő módon ezek a dallamok Iszhaknak is nagyon tetszettek. Gyanakvást inkább eloszlatták, mint megerősítették szeretett Residjének korábbi szavai, és így most jóhiszeműségének teljes naivitásával kérdezte a mestert:
– Ugye, Mekkában ezzel a kísérettel éneklik a Koránt?
Vámbéry 1864. Január 2O-án érkezett vissza Teheránba. Hajdár pasát és a megértő Bimsenstein doktort már nem találta a török követségen, de a többiek ragyogó képpel fogadták. Rég halottnak hittékvolt, s most elhalmozták minden jóval. A többi követség tagjai sem maradtak el mögöttük. Vámbérynak a turkesztáni kánságok után úgy rémlett, hogy egykor lenézett Teherán a nyugati civilizáció teteje.
Iszhaknak megérkezésük másnapján megmondta a valóságot, helyesebben annak egy részét. Vámbéry óvatosan adagolt. Egyelőre nem fedte fel a titkot, hogy sohasem járt Mekkában, és nem igazi hadzsi. Ennélfogva még azt sem vallotta meg rögtön Iszhaknak, hogy nem muzulmán. Először csupán annyit közölt vele, hogy "Frengisztánban" született, és egy olyan néphez tartozik, amely rokonságban áll a türkökkel, s történelme során többször keveredett különböző türk-tatár törzsekkel. Még azt is hozzáfűzte, hogy ennek a népnek, a magyarnak, nincsenek más rokonai Európában. Iszhak így különösebb megrendülés nélkül esett át mesterének első vallomásán, amely amúgy sem érte egészen váratlanul.
Az első két napon Resid-Vámbéry és Iszhak nem győzött eleget gyönyörködni a teheráni bazár "fényűzésében", és a fiatal kungrádi üzbég elradadtatással nézte a frengisztáni áruk tömegét.
A második lépés, amikor mestere átöltözött frengi nadrágba és zakóba, már nem is szolgált meglepetéssel Iszhaknak, de annál inkább meglepte magát Vámbéryt, hogy mennyire szűknek, kényelmetlennek érzi régi viseletét. A haját is növeszteni kezdte, és folyton csodálkoznia kellett azon, hogy a serkedő, majd lassan göndörödő hajszálak határozottan nyomják a fejét. A török követség emberei azzal csúfolták Vámbéryt, hogy még a szeme vágása is tatárossá változott az úton…
Két hónap alatt kigömbölyödött Teheránban. Álomnak látszott már, hogy még a nyáron a Szamarkand közelében levő "Tíz fűzfa" zarándokhelyen együtt ordítozott és az ájulásig táncolt az üvöltő dervisekkel. Nagyon messze tűnt ez mind.
De mellette volt az elő tanúbizonyság: Iszhak. A fiatal kungrádi előítélete a frengik iránt napról napra oszladozott. Élt Teheránban akkor egy Szántó nevű magyar szabó, aki nadrágot varrt Iszhaknak, és öltögetés közben sokat mesélt neki a magyarokról és országukról. Iszhak újra tusakodni kezdett magában. Egyelőre csak annyit mondott, hogy szeretné Residet - noha az nem is Resid, hanem Vámbéry - legalább Szambulig elkísérni.
Így is történt.
Vámbéry pontosan annak a napnak évfordulóján hagyta el a perzsa fővárost, amikor elindult volt közép-ázsiai útjára. Nagy kényelemmel utazott Iszhakkal Trapezuntig, és onnan Lloyd-hajón Konstantinápolyba. Mindössze három órát akart ott tölteni, annyira sarkallta a türelmetlenség, hogy mielőbb hazatérjen. A kikötőben csomó pénz adott át Iszhaknak, és sűrű köszönetek között búcsúzkodni kezdett tőle. De Iszhak szemét ellepték a könnyek, és mint egy kölyök, felzokogott:
-Efendim, ne hagyj itt engem magamra! Már nem akarok Mekkába menni! Ha minden frengi csak félig olyan rendes ember, amilyen te vagy, akkor nem félek többé Frengisztántól! Szívesen követlek ezentúl, bárhova mégy is. Legföljebb majd egyszer később, sokkal később visszatérek ide meg a hazámba, de most hadd mehessek veled! A te hazádba, kedves Resid.

Így került a kungrádi Iszhak Európába. Az ő története külön nagy regény. Itt élt Budapesten, családot is alapított. Beutazta Vámbéryval fél Európát. Csizmát és sarkantyút, zsinóros magyar ruhát viselt pesti életének első évtizedében. Dús fürtök göndörödtek valaha simára borotvált kobakján. Tette a szépet a fátyoltalan magyar nőknek, és szívvel-lélekkel meghonosodott nálunk. Mekkába nem jutott el ugyan soha, de hamar megtanult magyarul írni és beszélni, s megtanulta a németet, a latint meg a görögöt is. Szilády Áron és Budenz József igen megszerették, s magyar vendégszeretetükkel keltek versenyre az üzbég vendégszeretettel. Aztán amint kellő jártasságra tett szert Iszhak nyelvünkben, alkalmazták az Akadémia könyvtárának keleti osztájára. Ott forgatta a filozófia, a világi és egyházi történet vastag fóliánsait, böngészte napestig a keleti kéiratokat.
Ez dióhéjban a kungrádi Iszhak története. Vámbéry világhíres "tatárjáé".

1)Moszlim iránytű, amely a napi ötszöri imádkozáshoz külön feltünteti,hogy merre fekszik Mekka.
2) Hibásan szokták Timúr Lenknek ítni. Eredeti neve Timúr i Leng, a sánta Timúr. Élt 1336 - 14O5. Dzsingisz és Kublai kánok után a legnagyobb mongol hódító. Moszlim hitű volt. Birodalma magában foglalta az összes Oxus melléki országot, a Volga-vidéket, az Urál folyó partjait, egész Perzsiát, az antik Mezopotámiát - ma Irak –, később bevette Észak-Indiát, Delhit, legőzte a szultánt Kisázsiában, úgyhogy Timúr halálakor országai a transzuráli Irtisz folyótól Szíriának a Földközi-tengert szegélyező partjáig, a Perzsa-öböltől a Gangeszig terjedtek.

Folytatás