Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Vámbéry Ármin
DERVISRUHÁBAN KÖZÉP ÁZSIÁN ÁT

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Előszó

Első rész
1. fejezet Konstantinápolyból Erzerumba
2. fejezet Erzerumból a perzsa határig
3. fejezet Khoj és utam Tebrisz felé
4. fejezet Tartózkodásom Tebriszben
5. fejezet Teherán felé és a perzsa főváros leírása
6. fejezet Ismerkedés a tatár dervisekkel
7. fejezet Mazanderánon át a Kaspi-tenger partja felé

8. fejezet Karatepe és utazásom a Kaspi-tengeren át a turkomán partvidékre
9. fejezet Élményeim Gömüstepében, a jomut turkománok fő fészkében
10. fejezet Utazásunk az Etrek partjaihoz. Kulkhán rablófőnök vendégszeretete
11. fejezet Utazás a hyrkániai sivatagon keresztül. A vízhiány nagy kínjai
12. fejezet A hyrkániai sivatag északi részén át Khívába
13. fejezet Megérkezésem Khívába és ottani viszontagságaim. A kán székhelye és udvara leírása
14. fejezet Utazásom Khívából Bokharába a rettenetes Khalata-sivatagon keresztül
15. fejezet Bokharában
16. fejezet Bokharából Szamarkandba, ezen város leírása és az emírrel ott történt találkozásom

17. fejezet Visszautazásom kezdete. Karsi és Kerki
18. fejezet Majmene. A dzsemsidik és hazárék földjén át Heratba
19. fejezet Heratban tartózkodásom
20. fejezet Heratból Meshedbe
21. fejezet Meshed meg az ottani szent sír leírása és utazásom folytatása
22. fejezet Khoraszáni utam a tél közepén
23. fejezet Ahuántól Teheránig
24. fejezet Visszaérkezés a perzsa fővárosba

Második rész
1. fejezet Dervisek és hadzsik
2. fejezet Inkognitóm
3. fejezet A turkománok közt (Naplómból)
4. fejezet A sivatagon
5. fejezet A tatár sátor és lakói
6. fejezet Öröm és szomorúság
7. fejezet Lakás, élelem, ruházat
8. fejezet Fővárosi élet Bokharában
9. fejezet Rabszolga kereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában
10. fejezet Khívából Kungrátba, s onnan vissza
11. fejezet Tatárom
Kakuk Zsuzsa: Vámbéry Ármin (1832-1913)

 

Előszó
Az első, angol kiadáshoz

Én 1832-ben születtem, Magyarországon, Dunaszerdahely mezővárosában, mely a Duna legnagyobb szigeteinek egyikén fekszik. Különös hajlamot érezvén nyelvek tanulmányozására, már kora ifjúságomban Európa és Ázsia több nyelvével foglalkoztam. A keleti és nyugati irodalom tárházai képezték buzgó tanulmányaim első tárgyait. Későbben a nyelvek egymás közötti viszonyai keltettek bennem érdeket; és így teljességgel nem meglepő, hogy a "nosce te ipsum"*-féle ismeretes közmondást magamra alkalmazván, figyelmemet mindenekfölött saját anyanyelvem rokonságaira és eredetére fordítottam.
Ismeretes dolog, hogy a magyar nyelv az úgynevezett altaji nyelvcsaládhoz tartozik; de a finn vagy tatár ághoz-e, ez az a kérdés, mely még akkor eldöntésre várt. Ennek kinyomozása, mely minket, magyarokat, mind tudományos, mind nemzetiségi szempontból annyira érdekelt,(1) volt fő és eldöntő oka keleti utazásomnak. Az élő nyelvek gyakorlati tanulmányozása által óhajtottam meggyőződni a magyar és török-tatár nyelvek közötti rokonság tényleges fokáról, mely az elmélet gyönge világánál oly meglepőnek tűnt fel előttem. Legelőször is Konstantinápolyba mentem. Több évi lakás török házaknál és a török iskolák és könyvtárak gyakori látogatása csakhamar törökké, sőt efendivé alakították át. Nyelvészeti fürkészéseim tovább késztettek kelet felé, s midőn csakugyan eltökélt szándékom lett
Közép-Ázsiába utazni, tanácsosnak hittem megtartani az efendi szerepét, és a keletet keleti ember képében látogatni meg.
E megjegyzések meg fogják magyarázni, mi célja volt vándorlásaimnak a Boszporusztól Szamarkandig.* Földtani és csillagászati vizsgálatok kívül estek körömön, sőt ilyesmi lehetetlenné is vált, minthogy dervis-jellemet vettem föl. Figyelmem leginkább a Közép-Ázsiában lakó népfajokra volt irányozva, s ezek társadalmi és politikai viszonyainak, jellemének, erkölcseinek és szokásainak igyekeztem vázlatát adni a következő lapokon, noha talán a siker nem felelt meg tökéletesen a szándéknak. Arra törekedtem ugyan, amennyiben a körülmények és régebb foglalkozásaim természete megengedték, hogy semmi földleírási és statisztikai tárgy ne kerülje el figyelmemet: mindamellett azonban nyelvészeti fürkészésem eredményeit kell utazásom fő gyümölcsének tekintenem. Ezeket óhajtom én, érettebb előkészület után, a tudományos világ elébe terjeszteni.(2) E nyelvnyomozásokat, nem pedig az e lapokon följegyzett tényeket fogom mindig valódi jutalmául tekinteni oly utazásnak, mely alatt hónapokig vándoroltam ide s tova, csupa rongyokkal testemen, az életre szükséges táplálék nélkül s oly veszélyek közt, melyek engemet folyvást kegyetlen, sőt kínos halállal fenyegettek. Szememre lehetne talán vetni, hogy nagyon is szűk körre szorítottam tudományos nyomozásaimat: de mikor célt tűzünk ki magunknak, nem kell megfelejtkeznünk arról, hogy "non omnia possumus omnes".*
Idegen lévén azon téren, melyre engemet az útleírás közrebocsátása vezetett, feladatomat kétszeresen nehéznek érzem oly országban, mint Anglia, hol az irodalom útleírásokban oly gazdag. Szándékom volt egyszerűen és szépítés nélkül följegyezni mindent, amit láttam s hallottam, míg az első benyomások elevenen voltak emlékezetemben. A sikerre nézve nagy kétségeim vannak, s ezért szíves elnézést kérek a közönségtől. Az olvasók és bírálók talán sok hibát fognak találni munkámban, s a gyönge villágosságot, melyet talán némely egyes pontokra derítek, hihetőleg csekély jutalomnák fogják tartani azon szenvedésekért, melyeknek magamat alá kellett vetnem: de szépen kérem olvasóimat s bírálóimat, ne feledjék, hogy én oly földről térek vissza, hol a hallgatózás szemtelenségnek tartatik, a kérdezés véteknek, és a jegyezgetés halálos bűnnek.
Ennyit utazásom okairól és céljairól. És most legyen szabad ama sokkal kellemesebb kötelességet teljesítnem, hogy meleg köszönetemet fejezzem ki mindazoknak, kiknek szíves fogadása, midőn Londonba érkeztem, oly hathatósan előmozdította e munka megjelenését. Mindenekelőtt legyen szabad megneveznem Sir Justint és Lady Sheilt. Az ő házukban angol nyíltszívűséget találtam, párosulva keleti vendégszeretettel: szívességüket sohasem fogom felejteni. Hasonló mértékben vagyok lekötelezve a földtan Nestorának és a királyi földirati társulat elnökének, Sir Roderick Murchisonnak: a nagy keleti nyelvbúvárnak, Viscount Strangfordnak és Layard parlamenti tag és al-államtitkár úrnak. Közép-Ázsiában áldást osztottam a tapasztalt szívességért: itt csak szavaim vannak, de ezek őszinték és szívből fakadnak.
London. 1864. szeptember 28-án.

Vámbéry Ármin

1) Hibás ennélfogva az a vélemény, hogy mi, magyarok, Ázsiában hátramaradt rokonainkat keressük. Ilyes cél, melynek elérhetése mind etnográfiai, mind nyelvészeti okoknál fogva tejesen lehetetlen, azt, ki utána törekednék, vastag tudatlanság vádjának tenné ki. Mi nyelvünk rokonait akarjuk ismerni, s ezért kell ezeket fölkeresnünk és tanulmányoznunk.
2) Eddig (1873-ig) különösen magyar és török-tatár nyelvekbeli szóegyezéseket közöltem a magy. Akadémia "Nyelvtudományi Közleményei"-nek VIII. Kötetében (külön füzetben is).

 

Első fejezet

Konstantinápolyból Erzerumba

Négy évig csöndes elvonultságban elméletileg kedvenc tárgyaimat, gyakorlatilag egy tetőtől talpig jóravaló népet tanulmányoztam, négy évig egy török főórdós vendégszeretetét élveztem, mégpedig a Boszporusz kies partjain; az olvasó tehát nem fog csodálkozni, ha elmondom, hogy Konstantinápolyból való távozásom, válásom a díszes baráti körből sokkal kelletlenebb volt, mint aminőnek eleinte képzeltem. Igaz, eltelve Ázsia belseje ismerésének forró vágyával, e vággyal, mely már ifjúságom ábrándképeiből sarjadzott ki, a keblemet duzzasztó óhajtástól sajkám vitorláinak is duzzadniok kellett volna: de az ugrást, mely a föltételtől a tetthez visz, mindig aggó elfogultság kíséri, és így történt, hogy az én lelkemben is a legkülönbözőbb indulatok és érzelmek viaskodtak, midőn 1862 márciusában a hosszú útra készültem. Török környezetem nem gúnyolt ugyan, és nem nevetett ki, de vágyam, mely a nyugalmas és kényelmes sztambuli életből Ázsia zord sivatagjaiba vonzott, magyarázhatatlan valami volt neki. A múltban tudományszomjuk elég volt a keletieknek, de utódaiktól e szenvedély jóformán idegen. Értik a konstantinápolyi jó efendik, hogy franciát tanul az ember, ha hivatalra vágyik, hogy mértannal foglalkozik, ha mérnök akar lenni. Hogy minek akarja az ember ismerni Küzép-Ázsia népeit, szokásait, nyelveit, holott a közéletben mind ennek éppen semmi hasznát nem veheti, ez valóságos talány előttük, és hogy kibontakozzanak a dillemmából, az arab közmondással felelnek maguknak: al-dzsunúm funúm akalluhum arbáún (van boldogság sokféle, legalábbis negyven).
A jó törökök mindazonáltal minden lehetséges ajánló írással elláttak. Hivatalos ajánlóleveleket kaptam mindazon tartományok kormányzójához, melyeket útközben a török birodalomban érintenem kellett; több magas udvari hivatalnok közös levele engem, a törökké lett magyart, az oszmán nyelv szorgos búvárlóját, a legmelegebb szavakkal ajánlott Hajdar efendinek, az idei ottomán* követnek a perzsa udvarnál. Utoljára is még búcsúlakomákon kellett a török konyha legpompásabb készítményeinek istenhozzádot mondanom. Semmit, de sem kíméltek, hogy több évi Konstantinápolyban mulatásom emlékét mennél kedvesebbé tegyék. Annál fájdalmasabb volt tehát búcsúzva tekintenem a Boszporusznak annyi jól ismert pontjára, midőn a Trapezunt felé vivő hajó a sötét habokat szelve sietett föl a Fekete-tengerbe. Mit tettem a háromnapi utazás alatt, arra most bajosan emlékezném, s csak érzésünk benyomása az, ami meglehetősenn megmaradt emlékezetemben.
Ágyúdörgés, zeneszó és örömkiáltások hangzának a trapezunti kikötőből hajónk felé, midőn ez büszke lengéssel a parthoz közelíte. Bizonyára távolról sem fogja senki sem gondolni, hogy ezen ünnepélyes fogadtatás talán engem, a leendő dervist illetett, ki koldusbottal kezében vándorútra indult, hogy az óklasszikus Ázsia nagy részét bebarangolja. Bizonyára nem engem illetett. A hódolat Emin Muhlisz pasának nyújtaték, Trapezunt újonnan kinevetzett kormányzójának, ki útitársunk volt Konstantinápolyból idáig. Egy-egy török tartomány új kormányzója mindig a legédesebb remények friss kútforrását hozza magával az illető lakosság számára. A lelépett zsarnokot személyisége vagy túlzott hivatalhűsége rendesen gyűlöltté teszi, s így utódjától több igazságszeretetet, nyugalmat és rendtartást szokás várni. Varietas delectat!* S ha az ember bizonyosan tudja is, hogy török állmügy korhadt épületét már a legerősebb támoszlop sem képes fenntartani, ha bizonyos is, hogy az újonnan érkezett nemsokára hasonló lesz a távozóhoz, az ember mégis oly örömest reménykedik.
Trapezuntnak, Mithridates* hajdani székvárosának, veres háztetőivel, melyek a gazdag növényzet sötét zöldje emelkednek, s tenger feléről éppen nincs kellemetlen külseje. Belseje is sokkal szebb, mint akárhány más török tengerparti városé. Muhlisz pasa, kivel még Konstantinápolyban ismerkedtem meg, itt-tartókodásom idejére felajánlotta vendégszeretetét. A készen álló lovak egyikére ültem, s kíséretéhez csatlakozván, az ünnepélyes menettel együtt haladtam a kormányzó délen fekvő palotája felé. Nem nagyszámú kísérő csapatunk mellett jobbra-balra eleven, örvendező néptömeg zsibongott. A pasa apró ezüstpénzeket szóratott szét, volt imádkozás, volt üdvözlés. S midőn mindezek között magam körül tekintettem, valóban mosolyognom kellet sorsomnak szeszélyes intézkedései fölött. Lelkemet fájdalommal töltötte el a kedves Konstantinápolytól való válás, hol négy évig keleti kényelemben és nyugalomban éltem, s Trapezuntról, honnan útra kell vala kelnem, éppenséggel nem alkottam magamnak valami ragyogó képeket, s íme, első megjelenésem mégis ilyen ünnepélyes pompával történik. Jó előjel, mondja a keleti az ilyes eseményről, s bárha én magam is ilyennek akarám tartani, mindazáltal nem volt kellemes rám nézve három egész napig ismét azon kényelemben élni, melytől egyszer már búcsút vettem.
E rövid időközt arra használtam fel, hogy a szükséges úti készleteket bevásároljam, lovat béreljek, s egyszóval mindazzal ellássam magamat, mi Törökországon és Perzsián át vezető kalandos vándorlásomhoz szükséges vala. Hogy mindez igen kevés gondot adott, s hogy az egésszel csakhamar elkészültem, azt mindenki elhiheti. Az efendi-szerepet egész Teheránig meg akartam tartani, de csak kjátib (írnok), szegény kjátib kívántam lenni, ki a hatóságok vendégszeretetét igénybe veszi, s összes úti poggyászom nem állt egyébből egy khurdzsinnál* (tarsolyzsák), mely egypár inget, könyvet s holmi apróságokat rejtett, két szőnyeg, egyik takaró, másik aláterítő gyanánt, végül egy kis üst, teaedény és csésze. Mindezt a paripára rakták, melyen távozandó valék, s bár a pasa nem akart alábbhagyni vele, hogy vigyek magammal egy-két kavaszt,* nem annyira biztonság, mint az itt szokásos fényűzés szempontjából e szíves ajánlatát mégis megköszöntem, de el nem fogadván, 1862. május 21-én a a szürüdzsi (lóbérlő és hajtó) kíséretében távoztam el a török tengerparti városból, a kelet felé vonuló hegységnek tartva.
Minthogy a nap már jó magasan állott, halk léptetve haladtam a körülbelül órajárásnyira terjedő csinált úton, melynek készítése - mellesleg legyen megjegyezve - nem kevesebbe, mint 20 000 török föntba került. Egyike volt ez azon számos ízben újra meg újra tervezett országutaknak, melyek a rideg Pontusi*-hegységeken át Erzerumba valának vezetendők. Azért mondom: "gyakran tervezett országutak", mert amennyire én emlékezem, legalábbis hatszor hozzáfogtak a készítéséhez, de a roppant kiadásoktól visszaijedve, nemsokára fel is hagytak vele; a magaslat ormán, hol ezen országútnak vége szakad, veszi kezdetét a primitív keleti út: keskeny, görbe mélyedés, melyet az arra vonuló állatok körmei vájtak. Olyan út, mely európai fogalmaink szerint érdemes volna e nevezetre, innen kezdve a mennyei birodalom távoli határáig egész Ázsiában sehol sem található.
Egyébiránt nemcsak a csinált országút az, melytől az utazónak, mint európai élet utolsó emlékjelétől, itt válnia kell, hanem a mély völgytorkolatban vezető úton a tengert is elveszti szemei elől. Hadzátor, az utamban kísérő örmény szürüdzsi, figyelmessé tett ez utóbbi körülményre, s a magaslat ormán meg is állottam egy kevéssé, hogy a végbúcsú tekintetét vessem a különben vadul zajongó, de a jelen évszakban nyájas tóhoz hasonlatos nyugovó tengerre. A rám várakozó nehézségek és veszedelmek felől még csak sejtelem élt lelkemben, sejtelem csupán, s már ez is elég vala, hogy legmélyebben megillessen, midőn az Euxinus* végtelenbe terjedő sötét hullámain merengtem. Trapezunt mintegy mályedésben lábaimnál feküdt, s csak a kikötő szolgált a kép előtere gyanánt, s midőn utoljára láttam légben lengedezni a lobogót azon osztrák hajó tatárbocán, mely idáig hozott: lehetetlen vala mély levertséget nem éreznem.
Minél mélyebben nyomultam a hegyszorosba, a növényzet annál bujább s gazdagabb lőn, annál meglepőbb a mindenfelől mosolygó virágok pompája. Május közepe volt, s ha Pontusi-hegység az év egyéb szakában szépnek mondható, nem csoda, ha a kikelet e szép havéban varázstekintetű. Az út vadul lezajló hegyzuhatag partjai mentén vonul, mindkét oldalon magas, gazdagon benőtt hegyektől környezve. Csak imitt-amott akad az ember egyes khánokra* (fogadóház), néhol azonban az erdők tisztásai felől egypár lakház is tekintget alá. Ezeket a köröttük álló fák dús lombozatja borítja, s bennük jobbára görögök laknak, kik még a rég pontusi tartomány lakosainak maradékai, s jóformán sehol sem vegyültek össze sem örményekkel, sem törökökkel, minthogy ez utóbbiak csakis a városokban tartózkodnak.
Hat óráig ülvén a nyeregben, a körülöttem terjedő természet minden varázsa dacára, nagy nagy bágyadságot éreztem tagjaimban. Lovon utazni, kivált eleinte, nehéz, de még sokkal nehezebb, ha az ember paripáját valami szürüdzsitől kénytelen bérelni. Ezek az emberek rendesen málhaszállításra használják állataikat, melyek azért oly rézósak, hogy a lovagot egészen összetörik, amellett lomhaságuk miatt ugyancsak van dolga kéznek-lábnak a hajtásban, elannyira, hogy az ember jobban elfárad, mintha gyalog tette volna meg az utat. Igazán, hat óráig tartó első lovaglásom, mint nagy feladatom előtanulmánya, valóban fáradalmas volt, de még terhesebb az est, mikor ugyanis Köpri mellett egy khánban az éjet először töltém a puszta földön, nomád módra. Étvágyam egy csepp sem volt a csupa fáradságtól, sőt még az álom is elkerült. Az egész helyiség szinte hemzsegett a lovaktól és öszvérhajcsároktól, mely utóbbiak közül egyik állatait tisztogatta, a másik főzött, a harmadik énekelt, a negyedik csevegett stb., s nekem úgy látszott, mintha mindezt a zajt egyedül azon célból keltenék, hogy az én álmomat elzavarják. Felemelkedtem fekhelyemről, s mély borulattal gondoltam bekövetkezendő fáradalmaimra.
Szinte hallom, hogy az olvasó azt mondja: ez lesz-e hát az az utazó, ki dervis-szerepben, koldusbottal kezében, át akar haladni Ázsián, s bebarangolni Turkesztán* sivatagjait és a távoli Oxus partvidékét? Valóban nem látszik arra valónak! Őszintén szólva, Trapezunthoz egy állomásnyira magam sem hittem, hogy mindazon kalandokat és veszedelmeket kiálljam, melyek rám Konstantinápolytól Szamarkandig vezető utamon várakoztak. Vállalatom veszedelmei ismeretlenek valának előttem, azonban - mit nem tesz a megszokás! A fokozatos előrehaladás mindennek elviselésére megtanít. Az első állomás éji szállásán környezetem, fekhelyem, eledelem s általában minden undorral töltött el, s két év múlva ugyanezt a helyet pompás hotelnek tekintettem volna. Mit nem adna Közép-Ázsia karavánjának utazója ilyen fedélért, kenyérért és vízért, s kiváltképpen azon biztonságért, melyeket én az első estén nem tudtam érdemük szerint méltányolni.
(május 22.) A lehető legrövidebb álom után Hadzsátor felébresztett. "Bej efendi" - mondá -, úgy gondolom, kipihented már a tegnapi útnak a fáradalmait, a mai még sokkal rosszabb, a trapezunti hegyek nem hagyják az embert nyugton a nyeregben ülni, s ezért jobb lesz, ha addig, míg az idő fel nem melegszik, szép lassan felgyalogolsz arra a magaslatra, amott bal kéz felé." Eleinte azt hittem tréfál, de midőn sürgetését ismételte, felemelkedtem fekhelyemről, melyen ruhástól töltöttem az éjet, s neki indultam a meredek hegyi ösvénynek. Nem győztem csodálkozni azon, vajon a barmok, s mégpedig ugyancsak megterhelve, hogyan haladhatnak fel ezen az úton, melynek lépcsőszerű emelkedését leküzdeni még a gyalogszerrel járónak is kimondhatatlan fáradságba kerül, s mégis egész hosszú vonalt képező, erősen megterhelt öszvérekkel találkoztam, melyek a perzsa hajcsárok irtózatos kiáltásai közben jöttek lefelé, ügyesen ellensúlyozva terhüket. Valóban ritkítja párját, milyen ügyességgel haladnak ezek az alig két arasznyi széles, síkos sziklaösvényen, mely mellett feneketlen mélység tátong bizonyos veszedelemmel. S mégis a legritkább esetek közé tartozik, s az is csupán télen szokott előfordulni, hogy egy-egy ilyen állat a mélységbe zuhan; a legnagyobb veszedelem egyébiránt akkor áll elő, ha két menet szembe találkozik egymással. Ennek megakadályozására szolgálnak azon kolompok, melyek az átvonulókat kitérésre intik, s jaj a szegény állatoknak, ha valami makacs karavánvezető igazgatja őket, ki semmibe sem véve a jeladó kolompokat, útját azok dacára is folytatja. A vita és versengés először az illető tulajdonosok között szokott kitörni, azok zajongása összebonyolítja az állatokat is, s hogy az ilyen esetekben versengési vágyát mind a két fél drágán fizeti meg, arról felesleges is volna szólani.
A szakadatlanul meredek hegyi út tovább tartott négy óra folyásánál, és bizonyára egyike a legrosszabbaknak egész Ázsiában. S mégis ez az a kereskedelmi út, melyen Örményország, Perzsia, sőt Közép-Ázsia is a nyugattal érintkezik! A barmok százezrei vonulnak át ezen nyári időben, jövet Ázsia terményeivel, menet az európai ipar gyártmányaival megterhelve. Az oromra érkezvén, félórai pihenés engedtetett: bárha az út még innen is mindig felfelé haladt, ezen túl mégis jóval könyebbé lett. A földet itt-ott még hó borítá, mi azonban éppenséggel nem gátolá az e vidéki lakosokat, hogy juhnyájaikkal máris nyári tanyákra vonuljanak. Ez a hegység igen gazdag legelők dolgában, s a baromtenyésztésre igen alkalmas volna, csakhogy a mai Törökország lakossága sokkal szegényebb, semhogy a természet áldásait teljes mértékben felhasználhatná.
Néhány arra vonuló családdal találkozván, beszédbe ereszkedtem velük, s találkozván olyanokkal is, kik a hírneves dönme felekezethez tartoznak. Dönme annyit jelent, mint renegát (hitehagyott), csakhogy ez iszlamita értelemben veendő. Ezen görögök, a török hódítás idejében, uraiktól való féltükben azok vallását vették fel, de csakis a nyilvánossággal szemben; mert mihelyt a városokból visszatértek ismét magános hegyi lakaikba, visszatértek hasonlóképpen előbbi egyházuk kebelébe is. Csodálatra méltó, hogy e vallásos alakoskodás tovább tartott háromszáz esztendőnél.
A törökök jól ismerték e rája* világ kétszínű hitét, de minthogy ez nyilvánosan semmi megrovás alá nem esett, nem bántotta őket senki sem. Az 1831. Évben, a Khatt-i Humájun* közzététele után, vagyis jobban és jobban kezdett mutatkozni, a dönmék mind nyíltabban kezdték színt vallani, s minthogy a szentpétervári udvartól nyertek segedelmet, csakhamar könnyen görög nem egyesült keresztyénekké alakultak át. Ma már minden megtámadtatás nélkül élnek, mégis magában Szalonikiban s Törökország akárhány más városában nem egy olyan ember áll, kinek hitvallása valóságos talány. Ez azonban a keleti előtt a legkisebb mértékben sem feltűnő, mert ő gyermek, ki a titokszerűt és rejtett kiválólag szereti.
Dacára a terhes hegymászásnak, s dacára az oly sok nehézséggel járó lovaglásnak, a felséges tavaszi idő és a legtisztább hegyi levegő annyira megerősítettek, hogy a második állomást már sokkal könnyebben értem el. Ez pedig meglehetősen megtelt khán volt, s csakis efendi címemnek köszönhetém, hogy nyugalmas éji szállásra tudtam szert tenni. Mielőtt nyugodni tértem volna, Hadzsátor tanácsára sós vízbe áztatott ruhával borongattam a lovaglás által feltört testrészeket, s bár ennek élesen csípő hatása volt eleinte, de a következő napon a lovaglás máris nem vált olyannyira terhemre.
Midőn május 23-án a harmadik állomásra jutottam, két örmény csatlakozott hozzám, kiknek egyike előbb franciául, aztán pedig angolul kezdett velem beszélni. Tebriszi kereskedő volt, ki üzleti ügyekben több évet töltött Angliában, s most szülővárosába volt visszatérendő. Csakhamar bizalmasakká váltunk egymás iránt, s az ő társasága annyival is kedvesebb volt reám nézve, amennyiben ő az utat jól ismervén, vezetőmül ajánlkozott azon útnak egy jó nagy darabján, melyet én kezdőként tettem meg, s bárha ő is, mint az Európából csak éppen most megtérő minden keleti, a belföldi nyelveket mellőzve, mindig franciául vagy angolul beszélt volna, mindamellett hű és biztos útitársra akadtam benne. A jó útitárs mindenütt, de kivált Ázsiában megbecsülhetetlen, s így azon barátias viszonyra, melyet néhány héten keresztül mindkettejükkel folytattam, mindig a legkedvesebben fogok visszaemlékezni.
Éppen harmadik napja volt már, melyet nyeregben töltöttem, a bágyadtság szemlátomást fogyott s vele együtt a nyugalmas életmód utáni sóvárgás. Visszafelé sohasem epedtek többé gondolataim, sőt inkább most már mindig csak az előttem fekvő városok töltöttek el kiváncsisággal. Karabegoff, így hívták európásított örményemet, kinek politikai hitvallását az "off" szóképző, minden utunkba eső helyet előre lefestett előttem. Ő már több ízben ment ezen az úton, ismert minden egyes házat, s így midőn május 24-én déltájban Bajburtba bevonultunk, ott semmi meglepőt sem találtam többé. Itt tartottunk nappali pihenést, és azután tovább vonulván estefelé a Maszad elragadó szép völgyében fekvő khánhoz érkezénk. Az út szakadatlanul egy folyó partján vezet egész a Khosab bunár - hegység lábáig, s egyike a legvarázslóbb tájaknak, melyeket az ázsiai Törökország ezen részén tapasztalám.
(Május 25.) Barátaim, jó európai lőfegyverekkel lévén ellátva, félóra alatt több fürjet és vadrucát ejtettek el, melyek e vidéken csak úgy hemzsegnek. A vadászatnak sohasem voltam valami nagy kedvelője, s így most is, amíg ők jobbra - balra csatangoltak, én a zöld réten halkan odább vonultam, a csalogányok bűbájos énekét hallgatva. A völgység kész paradicsom, s a szem sohasem fáradna bele szépségeinek szemlélésébe, ha az e vidéken uralkodó túlságos szegénység a szép képpel oly szerfölötti ellentétet nem képezne.
Dacára a víznek, mely itt mindenütt bőven találtatik, s dacára a termékeny mezőnek, a földeket mégis igen rosszul mívelik, s nem egy helyen találkoztam földmívesekkel, kik primitív ekéjükön apró kis tehenekkel szántottak, sőt láttam azt is, hogy a parasztember szamara mellé tulajdon feleségét fogta be. Mikor a nagy szegénység okát kérdeztem, azt nyertem válaszul: "Igen, efendi, minket a konstanitinápolyi urak juttattak tönkre, a nagy adók s a mindig megújuló kontribúció megbénította erőnket. Mit használ az áldás, mellyel Isten megajándékozta vidékünket, aha urainkba lelkiismeretességet és könyörületességet nem teremtett." Valóban, szerettem volna, ha ekkor oldalam mellett van a portának egynémely magas állású hivatalnoka, kik az állam jövedelmeiből úgy meg szokták szedni magukat. Ezreket pazarolnak hasztalan fényűzési cikkekre, míg itt a földmíves tengődni kénytelen.
Feljutottunk azon hegynek ormára, melyből a Frat folyó* ered. A felmenetel sok nehézséggel jár, de a tágas kilátás, mely innen nyílik a szemlélő előtt, elfeledtet minden fáradalmat, s nemcsak egész Erzeumig, mely egy szemközt álló hegy oldalában fekszik, hanem el lehet látni egész a távoli Kurdisztán* hegyeiig. Gyönyörű panoráma, csak a nagyon gyéren elszórt falvakat ne kellene oly keresve keresni.
A hegyről lemenet egy sirázi karavánnal találkoztunk, s feltűnő volt előttem csúcsos, magas nemezsüvegük. Vidáman lépdeltek szülőföldjük terményeivel megrakott öszvéreik mellett, s valóban gyermekes örömet éreztem, hallva, hogy a karavánvezető Háfiz* dalait énekli, melyeknek egyes versszakait az őt követő fiatalság karban utána zengette. Ezek valának az első iráni szavak, melyeket bennszülöttek ajkáról hallottam, s bármennyire törekedtem is beszédbe ereszkedni velük, nem feleltek semmit sem. Dalolva vonultak felfelé a nehéz úton, mert - mint vezetőm mondá - ez a legjobb mód arra nézve, hogy barmaikat folytonos menésben tartsák. Valamint az arab gyors paripáját csupán nemzeti dalaival hozza igazán tűzbe, úgy a perzsa is azt hiszi, hogy Háfiz dalai még az oktalan állatokra is buzdító hatással vannak. Ostort és káromkodást- így véli - csak török állatoknál kell alkalmazni.
Az éjet a hegység túloldalának aljában töltők Ibrahim agának, egy igen derék töröknek a házánál, s ez gazdag vacsorával látott el bennünket. Míg ehhez jól hozzáláttunk, ő ott ült szemközt velünk, nagy élvezettel szíva csibukját, de minden kérelmünk dacára egyetlen falatot sem fogyasztott volna el mivelünk. Még jobban csodálkoztam aztán másnap reggel afölött, hogy szíves ellátásáért semmi határozott árat nem akart követelni. " Efendi - mondá -, nem erszényedtől, hanem szívedtől várom a jutalmat. Ami kényszerített adomány, azon soha nincsen áldás, s egy maga jó szántából adott piaszter többet ér, mint tíz annyi, amit úgy követelünk." Egyébiránt ez a jóakarat széltében megvan az ázsiai Törökország lakosainál. Ez az egész török faj jellemvonása Ázsia egyik végétől a másikig, mely őt más egyéb népektől megkülönbözteti.
(Május 28.) Ámbár Erzerum, mely a terjedelmes síkság végén fekszik, indulásunkkor egészen közel állónak látszott, mégis nyolc óra folyásáig kellett lovagolnunk, míg oda értünk. Ez az eset rendesen elő szokott fordulni az olyan helyeknél, melyek valamely síkság végén fekszenek. A láttani szemfényvesztés egészen elkeseríti az utazót, ki azt hiszi, hogy egy rövid óra múlva oda érkezik , pedig még soká, soká kell mennie. Egy kurd* - mondá Hadzsátor - mérgében visszatért egykoron. Erzerum elszalad előlem - így szólt -, úgysem juthatok el oda. Mikor az ásványfürdőiről híres Ilidzsába érkeztünk, már dél volt, ott két óráig pihentünk, azután ugyanannyi idő alatt értünk be Erzerumba is ,a hasonnevű pasaliknak* székhelyére s Örményország hajdani fővárosába.

 

Második fejezet

Erzerumból a perzsa határig

Alig ér az utazó e városba, máris észreveszi, hogy Ázsia belsejébe jutott. A partvidék városainak, emeletes házaikkal és utcára nyíló ablakaikkal, félig-meddig európaias színezetük van. E helyeket a török hódítás idejében jobbára görögök bírták, kik a nyugatiak életmódját kisebb-nagyobb mértékben utánozzák. De itt már lassankint a keleties építésmód lesz szemlélhetővé a házakon: a sárból vagy kőből épült girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, mint utcára nyíló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is sokkal jobban megközelítik Arábia, Perzsia és Közép-Ázsia építményeit, semmint egyéb török városokéit, s ámbár a bazárélet s a lakosság ruházata nagyon élénken emlékeztet Sztambulra, az utazó mégis csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.
Mikor először lovagoltam át a bazáron, legjobban a világos színű ruhaszövetek, a cipészkirakatokban levő sötévörös csizmák s a középkori fegyverzetre emlékeztető szúró-, vágó- és lőfegyverek leptek meg, melyek a boltok előtt eladás végett voltak kifüggesztve; s ha az ember egy-egy kurddal találkozik, ki lóhátán ülve, lófarkkal díszített lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnuszával, mely olyannyira különbözik erősen barnult arcszínétől,hiúz szemekkel kémli a bazárt, csakhamar sejti, hogy nemsokára telilvér ázsiaiakkal lesz dolga.
Az oszmánli, kiben a görög-örmény-arab vérnek nagy vegyüléke találtatik, külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurddhoz képest ő is külön fajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Britannia szülötte.
Lakásom nem a khánban valék Erzeumban, mint örmény útitársaim, hanem Cserkesy Hüsyejn Dáim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen, (mint mellékneve is mutatja) cserkesz származású főtiszt volt az első, ki öt évvel azelőtt Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott. Egyik ott élő hazámfia mutatott be neki, s minthogy éppen oly egyénre volt szüksége, ki fiát a francia nyelvben s más egyéb európai tudományokban taníthatta, mentorául éppen engem választott.
Hüszejn pasa, kinek az európai emigránsokkal való érintkezései folytán egészen más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb töröknek, már nála létemkor egy messze terjedő összeesküvés szálai szövé, melynek terve vala: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe öccsét, Abdul Ázizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni, s a mindenütt meggyűlölt újabb kormányforma helyett a régi török uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek meg az európai emigránsok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak forradalmi tendenciái mellett, egy kegyessége által nagy hírben állott bagdadi sejkhet is igen szívesen szokott magánál látni.
Igen jól emlékszem még, hogy e mindig mezítlábos, félmeztelen hodzsa hogyan jött sokszor a pasához, mily titkolózva értekezett vele stb., s az egész dolgot csak akkor értettem, midőn később tudámásomra esett, hogy a hírhedt Kuleli összeesküvésnek az én pasám a főnöke, fia pedig, volt tanítványom, s a sejkh, egykori perzsa nyelvtanítóm, annak legbuzgóbb előharcosai. Hüszejn pasa - amint tudvalevő dolog - eleinte halálra ítéltetett, utóbb azonban, Abdul Medzsid által, kegyelemből , élte fogytáig tartó börtönre vettetett. Valami két esztendeig ült fogva Rhóduszban, de a mostani szultán trónra lépte után szabadságával együtt azon magas állását is megnyert, melyet most e helyen bírt.
Mikor bokharai tervemről szóltam neki, meg volt lepve, s eleinte le akart beszélni, utóbb azonban megígérte, hogy a turkesztán főváros néhány legelőkelőbb sejkjéhez ajánló levelekkel fog ellátni. Ő ugyanis a Törökországban rejtve lappangó nakisbendi rendhez tartozott, s ez magyarázta meg azon bensőbb viszonyt, melyben Bokharához állott. Én azonban féltem hajdani főnököm fanatizmusától, s minden ajánlatot köszönettel visszautasítottam. Azon három napon keresztül, melyet házánál töltöttem, útitervemben mindig valamely európai hatalom titkos misszióját vélé ejteni, s hogy mily elégedetlen volt, hogy semmit ki nem találhatott, azon hideg búcsúzásból látam legjobban, mellyel elbocsátott.
Erzerum egyéb hivatalnokai között is valának sztambuli ismerőseim, kiket irodájukban, vagyis az ottani kormányzati épületben felkerestem, s a török tartományi hivatal-helyiség örökké feledhetetlen lesz előttem. Már az ajtó maga, eltorlaszolva cipők, botok, fegyverek, szerteszét fekvő kutyák egész csoportja által, elegendő tanúságot szolgáltathat a belső helyiségek mivolta felől. Itt egypár írnok ül a félig elrongyollott, szennyes dívánon, amott egy csoport asszony civódik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a hivatalnokokat, megint egy másikban valami védenc hallatja a legdurvább szavakban elégedetlenségét, s ha az ember e füstös, zajos helyiségben, a tartomány adminisztratív munkásságának központján csak egy óranegyedet töltött, máris fogalma lehet róla, hogyan intéztetnek itt az ügyek.
Magánál a magas portánál is megtörténik, hogy a hivatalnok asztaláról a szolgának a dohányzacskójába vándorol egyik - másik diplomatikus okirat, onnan meg az utóbbi szennyese között veszelődik el, s mégis a konstantinápolyi hivatalok valóságos mintaképek a rend dolgában egy - egy tartományi kormányzó hivatalos irodájához képest.
Bár igen rövid időt töltöttem e városban, mégis a minden zugból előkandikáló szegénység éppoly mértékben undorított el, mint amennyire azon tudósítás elrémített, hogy ez a város a perzsa helyekhez képest még valósággal szépnek mondható. A földalatti lakások, a szenny, a szemét kiállhatatlanok; különösen visszataszító az ételek szaga, melyeket tezek (1) (marhaganéjból készült égető anyag, a magyar tőzeg) mellett főznek , s midőn azt is meghallottam, hogy e furcsa kis fészket még a földrengés is meg szokta látogatni, ki-ki elgondolhatja, milyen jól éreztem magamat, mikor örmény útitársaim arról tudósítának, hogy ők már béreltek lovakat Khojig, s hogy még aznap délután indulnunk kell.
(Május 29.) A nap közel volt már a leáldozáshoz, mikor a várost csakugyan elhagytuk. Az alkonyodás igen rövid ideig tartott, s bár a koromsötét éjszakában kellett lovagolnunk, eszem ágába sem jutott sajnálnom, hogy a most említett nyughelyet elhagytam.
Éjféltájban ebek hangos csaholása jelenté, hogy emberlakta helynek közelébe jutottunk. Én magam lovagoltam előre, , árkon - bokron keresztül, alakházakból előpislogó világosság irányában, az általam használt efendi- nyelv elég hatalmas volt arra, hogy nekem s átázott útitársaimnak csakhamar éji szállást szerezzen. A falut, hova megérkeztünk, Kurudzsuknak hívták, s a hajlék, melybe a véletlen vetett bennünket, az ottani kizil, vagyis a bíró háza volt.
Az itteni lakhelyek egyetlenegy osztályból szoktak állani, hol ember és állat együtt tartózkodik. Az utóbbiak a ház két oldalán vonuló jászolhoz kötvék, amazok pedig egy szaku nevű, nem magas emelvényt foglalnak el, mely a nagy térség egyik sarkában, az ajtóval szemközt van. Vagyis, hogy még világosabban szóljunk, az ember itt majdnem mindenütt istállóban lakik, s nekem mindjárt az első állomáson volt alkalmam tapasztalni, mily kellemes dolog az éjet 40 - 50 bivalynak, egy pár borjúnak, lovaknak s más állatoknak társaságában tölteni, ama mély és ablaktalan épületekben. Nem is számítva a kiállhatatlan bűzt, oly meleg van e helyiségekben, hogy izzadás nélküli alvásra még csak gondolni sem lehet. Szegényesebb s nyomorultabb házak talán egész Ázsiában nincsenek, mint Erzerum környékén. Könnyű tehát elgondolni, mily örömmel cseréli fel az utazó éji szállásának dögletes bensejét a tavaszi reggel szabad levegőjének illatárjával, s nemcsak az emberek, hanem még maguk a barmok is sokkal vidorabbak.
(Május 30.) A három- három órai lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszánkaléhoz értünk, melynek megerősítése jó szolgálatot tehetett hajdan az e vidéken lakó rabló kurdok ellen. Mostanság nemigen merik már a községeket megtámadni, azonban rablási dühüket, kivált kisebb karavánokkal vagy magános utazókkal még most is sokszor éreztetik, s midőn innen távoztunk, biztonság okáért csakugyan mi is vittünk magunkkal két kavaszt fedezetül. Ami engem illetett, nekem nem volt mit tartanom a megtámadtatástól, hanem örmény útitársaim értékes ékszereket hoztak magukkal Európából, s hogy nekik szolgálatot tegyek, felhasználtam azon fermánt, melyet, mint efendinek, az erzerumi kormányzó adott.
Haszánkelétől Baliköjbe - ezt Amrakumknak is nevezik - vezető utunkon az itt északkeletnek forduló Araxesen keltünk át, félig romba dőlt kőhídon. A szél igen nagy erővel zúgott, elannyira, hogy nem tartottuk célszerűnek a leszállást. Egypár megrakott barmot a szél le is terített, s midőn éppen azok felsegélésével foglalkozunk, az egyik perzsa odasietett hozzám, s azt kérd: " Nemde, efendi, te érted az európai nyelveket ? Halld csak, hogyan beszél a telegráf, mondd meg miről van szó "! A jó perzsa sokáig hallgatá a híd fölött átvont, szélzúgatta sodronyt, s nagyon elégedetlen volt, midőn senki sem találkozott, aki a képzelt hangok megmagyarázása által kíváncsiságát kielégítette volna.
Midőn 31-én útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséke hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi kerületnek, s itt kezdődik a tulajdonképpeni Kurdisztán, melynek lakosai már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hírében állottak, kiknek közelébe az utazó éppenséggel nem lép valami nagyon nyugodt érzelemmel. Délután tájban a Karabender-hegyszorosba érkezénk, melynek más neve Köroglu kapiszi, azaz: Köroglu kapuja, a keleti mohamedán népköltészet leghíresebb kalandoráé és hőséé. Egyik vezetőm a távolban magasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e lovagnak egykori rablófészkét. Köroglu, kinek történetét az orientalista Chodzko tette közzé, még a turkománok és kirgizek között is nagy hírben áll. Ejvasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit s egész tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait csatákban és ünnepélyek alkalmával éppúgy hangoztatják az Oxus parti törökök, mint az anatóliaiak a Földközi-tenger mellett s a ruméliaiak a Duna habjainál, s a török világ ezen istenített Orlandója, kinek története egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedt dicsőségnek örvend, mint senki más az egész keleten.
Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulánk, örmény útirársaim megtölték fegyvereiket , s készen tarták. " Innen kezdve - mondák - nem találkozunk többé oszmánlival, egész Törökország határáig csak kurdok és örmények laknak itt, s ezeket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember kérelem és ajánlólevelek helyett jófajta fegyverrel lép eléjük. Este Esek - Éliász faluba tértünk be, mégpedig egy kurd főnök házába, ki, alighogy leültem, máris fennhéjázó tudósítást adott magas családjának törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát, Efrasziab, Dzsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hírneves hőse valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és a bámulás velkiáltását csalta ki, minden dicsekvése dacára egypár pipa dohányt és egypár darab fehér cukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki mind a kettőből; de csakhamar megjelent neje is, három-négy fiatal herceggel, s mindnyájuknak fehér cukor kellett, mert azt mondták, e vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél.
Estebédünknél sem hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, míg végre is meghívtuk magunkhoz, s midőn egypár masallahot mondtam neki jó étvágyáért, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló tulajdonoknak örvend, s ezt bizony, el is hittem, mert ha ősei annyit nem ettek volna, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon szegény állapotra. Igazán feltűnő, hogy ez az arisztokrata magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily nagy virágzásban áll még Ázsiában, s ez annyival is inkább méltó csodálatra, minthogy a családnevek és örökös címek hiányozván, az ember ilyesmire még csak nem is gondolna.
Minthogy a következő állomásra a Dagar - hegyen kell vala átkelnünk, mely éppoly híres útjának rossz voltáról, mint veszedelmességéről, korán kellett felkelnünk. Azt hivém, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s így legalább megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem is hajnallott még, házigazdánk neje, ki az orrfüggőket még északára sem tette le, az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis baksist mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét összeszámítottuk aztán úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd hegyek között talán drágább, mint magában a francia fővárosban.
(Június 1.) Borongós, komor reggel volt; a távoli hegyek ormait köd borította, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a nyomorult párának, melyen ültem, habár éppenséggel nem volt alkalmas valami gimnasztikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia kellett, amint csak tudott. A faluból két kísérőt vittünk magunkkal.. Az útonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondoltuk magunkban, s a málhákkal s úti készletekkel megrakott állatokat előre küldvén, mi magunk a hegy aljában teafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves reggeli órákban ezen ital különösen üdítőleg hat az emberre, s miután egypár csészére valót megittunk megfrissülve ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük.
Valami fél óráig ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat megpillantottuk. A nap sugarai szétszakasztották a ködfátyolt, s midőn szememet éppen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetém, észrevettem, hogy kurd kísérőink egyike, odapillantván a málhavivőkre, villogó szemmel szólítá társát, s igen különös nyugtalanságot tanúsított. " Mi az, mi az ? " - kérdém, de ő felelet helyett azon irányba mutatott, hol örmény útitársaim szolgái egypár öszvérhajcsárral együtt tovavonultak. Oda tenkinténk, s a hegyháton jobbról és baról előtörő fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint gyalogszerel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok felé. " Rablók, rablók!" - kiálták az örmények. Karabegoff revolverét ragadta kezébe, s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire nógattam is hegynek fel a paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a helyszínén. Ebben az időben fezt viseltem fejemen, érclappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillantották meg ezt távolról, a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal megállottak.
- Mit akartok itt? - dörgém fülükbe.
Egy félszemű aggastyán, ki pajzsot, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő most, és felelt :
- Bej efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már egész éjszaka keressük őket. Nem láttad az állatokat az úton valahol?
- Ökröket keresel? - felelém. - Csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen felfegyverzett állapotban keress. Szégyelld magad ! Azért lett ily fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be ? Ha nem nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi kajmakámhoz szemtelen útonálló!
Szavaim, úgyszintén kurd kísérőink felvilágosításai eléggé megértették a nyolc tagból álló haramiacsoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiába perlekednek, nemigen szokták félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszét oszoltak, miután fentebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel tetéztem. Mi is odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek eléggé köszönetet mondani; ha én velük nem vagyok - mondák -, úgy a Londonból hozott drágaságok bizonyára ezen kurdok zsákmányává lettek volna. Az egész jelenet alatt különösen egypár perzsa kereskedő volt halálsápadt, kik a múlt napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk, holmi édességeket hoztak ajándékul.
Be kellett látnom, hogy efendi méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem is, amelyeket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem megpillantásával remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott, s mikor már ott álltam szemtől szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak elő hasonló esetek, de lelkem éberségét nemigen vesztettem el. Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszi az embert, s a legelvonultabb otthonülő is csodálkoznék fölötte, ha látná mi lett belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.
Mikor este Molla Szulejmán faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények laknak, mihelyt házigazdánk kurd kíséretünket megpillantotta, halkan suttogva mondá : " Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rossz nem történt veled. Kísérőid a leghírhedtebb rablók, s valakit eddigelé ők kísértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte. " Az egész kaland még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd arisztokrata, valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott egyetértettek a tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendisüvegem és beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez egyébiránt éppenséggel nem újság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok, mind a nép elegendő tudomással bírnak a rablásokról, de ha valaki a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan nem veszi hasznát.
Örmény házigazdánk, ki mind hite sorsosait, mind engemet kitűnő előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készíttetett számunkra, a lelkész és a bíró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége-hossza a kurdokról szóló rablókalandoknak. A múlt ősszel negyven málhahordó állatból s tizenöt emberből álló karavánt - közöttük egy angol is volt - támadott meg egy hírhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott lululu kiáltásukkal rájuk rohantak, perzsák és a törökök azonnal hátrálni kezdének, s a fosztogatókat szabadon hagyták dúskálni a málhatömlőkben. Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal nézvén mindezt, észrevétlenül célba veszi revolverével a főnököt, s szerencsés lövéssel földre teríti. Ez páni rémülést okozott a kurdok között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el nem vesztvén, lelőtte a másodikat és a harmadikat is, odakiáltva rájuk : "Ide ne jöjjetek, mert mind halálfiai vagytok !"
Ezen kiáltásával a határozott brit valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramította. S utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak vadászni ment. S ez igen figyelemre méltó, de még meglepőbb, hogy a törökök egészen komolyan vették a pert, s ha az angol konszolsz (Konzul) nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, ki tudja, mi történik még a bátor európai utazóval.
( Június 2.) Dacára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkaléhoz akartunk jutni, hogy alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek, Mehemmed bejnek. Mehemmed bej, mint az egész környék hajdaranlu kurdjainak főnöke, nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdaságáról hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik neki, s bárha egy hajszálnyival sem becsületesebb akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva tiszteletbeli kajmakám címével ruházta fel őt, havonként ötezer piaszter fizetéssel.
Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz háború alkalmával Mehemmed bej több mint 10 000 kurddal orosz részen küzdött, ami különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az úr, aki fizet, míg a vallási vagy nemzetiségi köteléke csak harmad- vagy negyedrangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó fogadást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb megláthatnom Toprakkaléban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a tizenkét éves ifjú Abdullah bej, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arcának igazi keleti kifejezése, hennával nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldöke különösen meglepően hatott rám. Amint már említve volt, az igazi típus Kurdisztánban kezdődik, s Abdullah bej valóban szép példánya a kurd nemességnek.
Tejből, tejfölből, mézből, gyümölcs- és húsfélékből álló gazdag reggeli után elbocsátottak. Az ifjú bej így szólt hozzám:
- Efendi, amíg e környéknek atyám a kajmakámja, addig nyugodtan utazhatol, minden veszedelem nélkül !
Elbeszéltem neki tegnapi esetünket.
- Meghiszem - viszonzá ő - , de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhöz. Egyébiránt az a félszmű fehér szakáll nem a maga kezére dolgozik!
Amíg beszélt, díszes kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen emberek arcán valami leírhatatlan komolyság és fenség ül, s igen érthető előttem, hogy a keleti típus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja az európai utazókat. Engem e csalképek igen kevéssé tudtak gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szívem mélyéből örvendeztem, midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s újra lóháton valék Diadin felé, azon Diadin felé, hol nagyobb karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, hogy a veszedelmes határon annak társaságában haladjunk keresztül.
Azonban diadin igen távol vala még, s így az éjet egy tíz házból álló örmény faluban kellett töltenünk, mely nyílt fekvésénél és lakosai csekély számánál fogva valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok, eledel és tüzelőszer mind egy fedél alá van halmozva, s míg a lakosság fele alszik, a másik fele felhúzott fegyverrel szokott őrködni a háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek segedelmet az erzerumi kormányzótól. " A kormányzó - mondá az örmény - maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten s az ő földi helytartója, az orosz cár lehet segítségünkre !" S a szegény embernek valóban igaza volt.
(Június 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó zápor közben, s midőn két órai haladás után az Eufrát partjaihoz jutottunk, valóságos hóvihar borított el bennünket. Soká mentünk a part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A szárazföldi utazásnak legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni, kivált, ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig óvakodnia kell, hogy valamiképpen a vízbe ne tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el vele, hogy lova rossz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember, úgyhogy a tapasztalatlanok - az első átkelésnél - hideg és sokszor veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A túlparton mindenütt kavics borítá a síkságot, ami nagyon megkönnyíté utunkat : nyargaltunk is - amennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak - árkon-bokron keresztül. Csak egypár nyomorult kalibából álló örmény falucska esett utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felé az Ücs-Kilisze zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely az egész környék lakossága előtt, keresztyéneknél úgy, mint mohamedánoknál, nagy tiszteletben áll.
Feltűnő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók, jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is minden valláskülönbség nélkül, általuk egyenlőképpen tiszteltetnek. A rendkívüli, a csodaszerű alázatra gerjeszti őket, s bár a kurdok nagy messze vidéken vad pusztításokat tesznek is, ezt a magánosan álló telepet aránylag még eléggé megkímélték. "A fekete kámzsa - mondá nekem egy kurd - az ördögnek és a szemfényvesztőnek a színe, ki a sértést mindig rettenetesen megbosszulja !"
Estefelé elértük Diadin határfalut. Amint s szerteszórt házak között a bíró háza után tudakozódom, hogy szállást kaphassak, íme, egy csűr szögletében egy amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és gyermekeivel, kik Urmiában ( Perzsiában ) tartózkodván több esztendeig., Philadelphiába szándékoztak visszatérni. Urmia és Philadelphia, mily roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó-, másik az újvilágban - de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek. A nyugti arany és nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal könnyebbé teszi, mint a keresztyénség kezdetén. De azért a mostani eredmény mégsem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika milliókat és milliókat áldoznak a biblia és a keresztyénség terjesztésére - s a mohamedán csodálkozik és bámul, de azért csak mohamedán marad.
Végre ráakadtam a kurd kizil ( így hívják itt a falu bíráját ) házára, de még el sem mondtam előtte szándékomat, s máris azzal fogadott:
- Légy üdvöz, efendi ! De számodra szállást nem adhatok, hacsak egy katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres osztályát.
- Katona-pasa vagy akárki a világon - válaszolám -, csak a helyet mutasd meg ! Tíz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelídítené, s azt hiszem, jól megférünk egymással !
A kurd előre ment, kamraszerű, setét helyiségbe vezetett, melyet az itt szokásos vékony olajmécs világított be, s mikor a szögletben gubbasztó pasának tisztelegni kívánván, előre lápek, ki írja le bámulatomat, midőn benne Kollmann tábornokot, más néven Fejzi pasát, hazámfiát s még hozzá legbenső barátomat ismertem fel. "Ez egyszer a csodálatos találkozás!" - mondá a pasa , midőn ölelkezésünk után a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kollmann tábornok, a magyar emigráció egyik legzseniálisabb s legderekabb tagja, mióta csak Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített. Tudta utazási tervemet, s kimondhatatlanul örült, hogy itt Törökország határán, hol ő a kormány megbízásából éppen végőrházak építésével foglalkozott, még egy barátságos istenhozzádot is mondhat. Késő éjjelig csevegve töltők az időt, s én kimondhatatlanul elkomorodtam, midőn másnap reggel mind hazámfiától, mind az országtól egyszerre válnom kellett, melyhez most én magam is tartozom.
(Június 4.) Az út innen a Kazli-Göl-szoroson, Kizil-Dize falun és veszteghelyen vezet át Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Perzsiában van, s minthogy a most említett térség jobbára egészen lakatlan, s csakis egypár kurd s török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol egyebütt. A keletiek, mint minden túlzásnak barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverezve vagy tekintélyes fedezet kíséretében mernek áthaladni, s ezt a félelmet aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolják. Ezek ugyanis jobbára kész csavargók, minden karavánhoz csatlakoznak már két óra járásnyira a határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszéli el, melyek állítólag éppen csak a minap történtek, s így annyira megfélemlítik az utazókat, hogy ezek mindenekelőtt hozzájuk, mint ide valókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a tulajdonképpeni alku: fejenkint 50, sőt 100 piasztert is kérnek, s a kísérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók csüggetegségétől függ .
A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy éppen ők maguk e környék fő rablói. A török, perzsa és orosz hatóságok mindnyáját jól ismerik, csakhogy ha török területen rabolnak, vagy perzsa, vagy orosz térségre szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azonkívül is igen hanyagok, rendesen a rablóké az előny, melyet a három ország határainak összeszögellése nyújt.
Alig tudtam magamat a nevetéstől tartóztatni, midőn a mi úgynevezett fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel , pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott néhány lépésnyi távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre. Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem fenyeget bennünket, egyszóval az éppoly vakmerő, mint furfangos rablók igen jól játszották szerepüket, de hiszen régóta is játsszák már. Az utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat, s az ember mégsem igen meri visszautasítani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők maguk törnének a karavánra, és megrabolnák.
Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj oly nagyon barátságtalannak látszik. Az út mély, kiszáradt folyók medrén, úttalan, kavicsos síkságokon keresztül vezetett ás, s csak akkor lőn járhatóbbá, mikor az Ararát aljához érkeztünk. Az Ararát hegye melynek csúcsra nyúló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is felénél mélyebben téli mezét visellé. Mind az örmények, mind általában a környéknek egész lakossága azt állítja , hogy a csúcsán még most is láthatók Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes vartabet ( pap ) dicsekszik vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon levő kristálytiszta tó vízében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ tisztelete számára forgácsokat hoznak, sőt ezeket gyomorfájás, szembajok és egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, aki kétségbe vonná, hogy az Araráton máig is megvan Noé bárkájának legalábbis két gerendája s egypár árboca. Csodálatra méltó képzelődés ! Ázsiai további utazásomban legalább három-négy olyan hegyet láttam, amelyről a monda azt állítja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezték fel, s mi több, még az újabbkori szentek sírjait is több helyen mutogatják. De lehet-e csodálkozni efölött ? Nyugaton is vannak városok, melyek azzal dicsekszenek, hogy ez vagy az a nagy ember vagy jeles művész ott született; Keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a hiúság még megbocsátható.
Balra a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló épületét, az út mindig hegynek ment, meglehetős magasságig, honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyílt. "Itt végződik Törökország - mondák kísérőim -, s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már perzsa földet érint " - s valóban úgy is van . Ezen két legnagyobb keleti mohamedán birodalom határait mind e mai napiglan nem jelzi sem határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan vidéken senkinek sem jut eszébe egypár hold földdel többet elfoglalni. A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani, s az illető országok tulajdonképpen ott kezdődnek, hol a határfalvak munkálható földje kezdetét veszi.
De bármily határozatlan legyen is a két ország közti határvonal, mégis, midőn perzsa földre léptem, nem fojthatám el magamban a fájdalmat , melyet Törökország immár négy év óta tartózkodó helyem, nyelvének, szokásinak és erkölcseinek elsajátítása által mintegy második hazámmá vált, s amily nehéz volt Törökországba mentemkor az európai élettől megválnom, éppoly nehezemre esett most, a még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszéd országának végbúcsút mondanom.

1) Ezen tüzelőszer készítése itt valóságos iparág; az istállókat csak tavasszal szokták tisztogatni, a trágyát pelyvával és szecskával összekeverve, a ház előtt szétterítik, s ott hagyják, míg meg nem szárad. A nagyobb mennyiséget téglákra vagdalják vagy vetik, s azután összerakva gondosan, elteszik télire. Egész Kínáig feltalálható ez, mindenütt ott, ahol a vidék a fának szűkében van. Kínában Huc abbé tudósítása szerint argolnak nevezik. Legjobb tőzeget a kecske- és juhtrágya szolgáltat, melyet még vasolvasztásra is használnak. Alantabb fokon áll az ökör- és tehénganéjból készült, legrosszabb pedig a ló- és szamártrágyából való.

 

Harmadik fejezet

Khoj és utam Tebrisz felé

A hegység lejtőjének alsóbb részeit dús virágszőnyeg borítá, s úgy látszék, mintha maga a természet is pártolni akarná a perzsák bombasztikus fennhéjázását. S csakugyan, alig léptük át Irán határát, s íme ezen előbb oly csendes, szerény és tartózkodó útitársak a lehető legvakmerőbb alakot öltötték magukra. "Irán egészen más föld, mint a tied, efendi; vigyázz csak, csodákat fogsz látni !" Leírhatatlan öröm ragyogott ezen perzsák arcán azon pillanattól kezdve, hogy a legelső perzsa falu szemünkbe ötlött, mert sokat kellett szenvedniök szegényeknek Erzerumtól idáig, ezen az úton ugyanis sok örmény falu van, a vendéglőket pedig általában örmények tartják. A síita(1) törvények szerint nemcsak a keresztény tisztátalan, hanem mindaz, mire kezét ráteszi, s mi csak az ő házából kikerül, azt Ali követője nem élvezheti.

Síiták és szunniták. Mohammed halála után az iszlám nagyobb része azt állítá, hogy az örökösödés joga Abubekrt illeti, a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet a próféta vejét, Alit, az új vallás legnagyobb hősét akarta trónra emelni, minthogy az üdvözült állítólag azt mondotta volt: "Valamint én úr vagyok, úgy Ali is úr." Azonban megbukának, Abubekr után Omer következék, utána pedig Oszmán. Csak ennek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik kalifa, az őt rég megillető méltóságot. Uralkodása bajos és rövid vala, ellenei élén maga a próféta özvegye álla. Végre is orgyilkos kezétől esett el, s pártja, mely őt majdnem istenítette, vértanú gyanánt siratá. A balszerencse halála után sem vált meg családjától. Kilenc neje volt, de a síiták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesebb leányát említik, kitől két fia maradt: Hasszán és Hüszejn. Amint azonban Hüszejn a kúfaiak nem nagy számú pártjának meghívására Mekkából odautazott, a Tigris partján a Jezid által ellene küldött hadcsapat felkoncolta híveivel együtt.
Hüszejn holta után Ali utódai igényeikkel többé nem is léptek föl. Azonban a hívek szívében, kik legnagyobb számmal éppen Perzsiában valának, a szerencsétlen család iránti rokonszenv még nem hűlt ki, s a Bujidák nemzeti dinasztiája alatt Perzsia az iszlám világban szétszórva élő síitáknak menhelye lőn. De akkor még a síiták tanai nem valának formulázva, s a gyűlölség köztük és a szunniták közt nem volt még annyira elkeserülve. A végszakadás csak akkor álla be, midőn Irán hatalomra vágyó fejedelmei a perzsa nép vallásos érzelmeit a maguk világias céljai előmozdítására kezdték fölhasználni. A síizmus örve alatt először is a bagdadi kalifaság alól lehetett szabadulni, utóbb pedig a török szultánok fennhatósága alól, kik a "khalife" címmel minden igazhívő felett akartak uralkodni. S a perzsa síiták gyűlöletében a szunniták ellen méltó harag keresett magának kifejezést azok ellen, akiknek vad csordái az ó-iráni művelt világ annyi nevezetes emlékét döntötték romba. A szakadás egészen határozott jellemet ölte , mikor a Szefevidák ültek Irán trónjára. A Szefevidák tekintélyével növekedett a két felekezet közti gyűlölség is, és ez azután nemegyszer rettenetes mészárlásokra adott okot, s bár Nádir sah több kísérletet tett a felek megbékéltetésére, a kölcsönös elkeseredettség csak nagyon kevéssel hagyott alább. Újabb időben a konstantinápolyi és teheráni udvar között létezik ugyan némi diplomáciai bensőség, de csak azért, mert az európaiak elhatalmasodásától félnek. Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a síita felekezet irányában; a török szultán csak nemrég osztotta meg a perzsa sahhal a szent helyek védelme jogát, s megengedte neki, hogy a mekkai szent sír fönntartására szánt összeghez ő is járulhasson évenkint, pedig hajdanában szó sem lehetett volna erről. Sőt a síita perzsák bejárhatják szabadon a szunnita török birodalmat, míg a szunnitáknak nemigen tanácsos magát a fanatikus Perzsiában mutatnia, mert itt a gyűlölség eddegelé nemigen csökkent, s a mollák a régi hévvel működnek a szunnizmus ellen.
A vallási szertartások s világi szokások közül, melyekben e két felekezet egymástól különbözik, csak a legfőbbeket említjük: Alit rendkívül bálványozzák a síiták, s kárhoztatják a három trónbitorló kalifát, kortársaikat s cimboráikat, továbbá a szunniták négy fő törvényhozóját: Hanifét, Maleket, Száfit és Hanbalt. Tisztátalanoknak tartják a keresztyéneket, velük együtt se nem esznek, se nem isznak, sőt, ha csak ruháik érintkeznek egymással, tisztító fürdőt kell használniok. Imádság közben nem Mekka felé fordulnak, hanem mindig Kerbela felé, keletre, mert itt temették el Hüszejnt. Polgári törvényeik közül említjük az ideiglenes házassági szerződést, mely szerint a férfiú határozott időre is (három nap a legkevesebb) nősülhet, s ennek elteltével az elválás egészen törvényesen, minden akadály nélkül esik meg. Az egyházi méltóságokat illetőleg is lényeges különbség van a két felekezet között. Törökországban imámokat és kádikat a kormány nevez ki; Perzsiában a nép maga választja egyházi hatóságait. Jellemzi a síitákat határtalan búcsújáró vágyuk is; nemcsak Mekkába zarándokolnak, hanem Meshedbe, Kumba, Kerbelába , s más szent helyekre, s nemcsak éltükben, hanem holtuk után is, minthogy sokan végrendeletképpen hagyják meg, hogy az ő holttestüket e vagy ama szent helyre vigyék. De a fanatizmussal rendszeresen álszenteskedés és vallástalanság jár karöltve, s így Perzsiában szívük mélyén gyakran a leghíresebb szúfik sem hordanak igazi vallásosságot.
Még néhány - nyilvánosan el nem ismert, de mégsem üldözött - felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek a sejkhik, kiknek fő helye Kirmansah, van azonban nyilvános mecsetjük Teheránban, Kazvinban s más egyéb helyeken is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása által válik el egyéb felekezetekétől; a test föltámadását nem hiszik; merev fanatizmusukról ismeretesek. Az akbárik hiszik mind a próféta, mind az imámok hagyományai, de elvetik a török s az arab tudósok interpretációját , s ennélfogva az ő felekezetüket tisztán nemzetinek tartják . Az Ali-Allah felekezet Ali kalifát emberré vált istennek tekinti, tagadja a korán érvényességét, s az ételt-italt illető törvényeket nem teljesíti.
A síiták által a szunnitáktól különválva tartott ünnepek a Mehdi születésnapja; Gadir -i Khom Dzsezámi-ül akhir annak emlékére, hogy Mohamed Mekkából Medinába utaztában Alit Khom völgyében helytartójává nevezte ki- Örömnap ramazán 27-e, minthogy Ibn Muldzsem, Ali gyilkosa ez nap halt meg. Örömnap Omer halálának évfordulója is, ezt Omer szuzáninak, Omerégetőnek nevezik. E nap estéjén minden kigondolható gúny és becsmérlés között hordoznak végig a városon egy szalmából font bábot, mely Omert képviseli, aztán lőporral töltik meg, s a gyűlölt kalifát légbe röpítik. E gyalázó ünnep ellen a török követség több ízben tiltakozott, s a fővárosban be is tiltották, de a vidéken annál több illetlenséggel ünneplik. A szunnitákkal közösen tartják a Mohamed által rendelt ünnepeket s az ő személyét illetőket: a próféta születése napját: a kurbán áldozatünnepet. A ramazán böjthónapját s a bajram örömhónapot itt nem tartják meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Maradtak fenn még némi ünnepszerű szokások az iszlám előtti korból is, ilyenek a katonai zene azon kábító harsogással, melyekkel a kelő és a leáldozó napot üdvözlik, úgyszintén a parasztság által ünnepelt ates-bazi, ilyenkor ugyanis tavasszal a szabadban tüzet gyújtanak és körülszökdelik.
A legnagyobb ünnepélyességgel megült perzsa ünnep, a noruz (újév napja) , a tavaszi napéjegyen idejére esik, midőn a természet, mintegy varázsütésre, hirtelen ébred téli álmából (mert sehol gyorsabban nem lesz a tél nyárrá, mint Perzsiában), s a fák virághímes ruhájukba öltöznek. Ez ünnepre minden perzsa új ruhát szerez magának, ajándékokat küldenek egymásnak, napokig szünetel minden munka. a királyi udvar pompában úszik; a király első nap nyilvánosan audienciát ád, az ország nagyjai díszöltönyben jelennek meg, a király teljes díszben lép a trónra, öltönye csupa igazgyöngyöktől, gyémánt-, arany- és ezüsttől csillámlik. A csillagászok kijelentik, hogy íme, az év fordult, kívül ágyú dördül el, s mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubárekbád! (Áldott legyen!) A király újonnan vert pénzt szór az egybegyűltek közé. Azután a jelenlevő követeket mutattatja be magának, s ezeket is megajándékozza. Másnap népünnepet rendeznek, a király megjelenik népe között, és látványosságot nyújtat. Szóval a tizenhárom napig tartó ünnepély minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok között múlik.

Hat napra való eleség volt náluk; tojáshoz, sajthoz, sóhoz, sőt még a vízhez sem volt szabad nyúlniok, melyet keresztyén érintett. Könnyen megmagyarázhatám tehát magamnak sietségüket, mihelyt a legelső perzsa faluba, Ovadzsikba bevonultunk; rögtön éji szállást fogadtak, mi pedig használni akarók a napnak még hátralevő részét, s még átmenénk a másfél órányira fekvő Arabdizeh faluba.
Majd el is feledem mondani, hogy Ovadzsik, Irán határfalva, egy magasabb tisztnek szolgál állomásul, ki háfiz-i szerhád (határőr) címet visel. Itt jártunkban valami Khalfa Kuli khán, a legdurvább iráni török példány tölté be e tisztséget, ki háza kapuja előtt négy kitömött medvét tartott, mint vadászati ügyessége tanújeleit. Mikor ellovagoltunk előtte, oda állt a sorba ötödik medvének, s bár a legudvariasabban köszöntöttem, meg nem állta, hogy, törökös fövegemre tekintve, egypár szitokszóval ne illessen. " az efendi méltóság - mondá örmény útitársam - most nem lesz valami nagyon kényelmes, mert a síita tartományokban mindazt, ami oszmánli, gyűlölik." S mint később tapasztaltam, valóban igaza is volt.
Ez volt az első eset, melyet perzsa födél alatt töltöttem, s a szokások bizarr képe, bár a lakosok törökök, s nemzetiségi szempontból közelebb kellene állaniok az oszmánlikhoz, nagyon meglepett. Az azerbajdzsáni élet, mint itt a legelső estén láttam, a tatár és perzsa szokások vegyüléke. A török jellem egyenes modora a perzsa műveltség mázával van bevonva, de az eredeti szín igen sokszor keresztültör rajta. A perzsa finomság és udvariasság egyébiránt igen rosszul áll ezen embereken; mert valamint nyelvük nem tudja az iráni beszédet híven utánozni, éppúgy a perzsa szokások utánzásában is ügyetlenek.
(Június 5.) Igen korán útnak indultunk, s minthogy a mai napon a nem mindig egészen biztos Karaajne-hegységen kellett átmennünk, örmény útitársaim célszerűnek látták néhány fegyveres lovast kérni fedezetnek. Az út majdnem egészen elhagyatott vala, de azért semmi különös nem ért bennünket. Karaajnét kora délután elértük, s nagyon örültem, midőn egy átellenünkben fekvő házból zenehangok, fegyverdurrogás és örömkiáltások hangzottak, s arra figyelmeztettek bennünket, hogy ott valami ünnepély tartatik. Azon kérdésemre, vajon részt vehetek-e benne én is, házigazdám fia azonnal a szomszéd házba vezetett. Éppen lakodalmat ültek, s mikor beléptünk, akkor érkezett meg a vőfélyek nagy csoportja is, hogy a menyasszonyt az apai házból férjéhez vezessék. A ház elé érkezve, jöttükről egypár lövéssel adtak jelt, aztán a menyasszonyt vörös fátyolban takarva kivezették, a két első vőfély, nemigen gyengéd kézemelintéssel, lóra segítette. Bárha be volt burkolva s redős ruhákba borítva, a fiatal hölgy elég erősen megült a nyeregben; nagy tömeg zajongott körülötte, s míg az asszonyok karéneket énekeltek ( mely mindig ezen refrénnel végződik: "A barát maradjon, az ellenség megvakuljon, ó, Allah !"), a menet halk léptetve vonult a vőlegény ház felé.
Én is a csoport közé vegyültem, sőt még az asztalnál is kaptam helyet, de az ételek elhordatván, a szokásos ajándékgyűjtés alkalmával busásan meg kellett fizetnem az élvezetet. Úgy láttam, hogy a menyegzői ünnepély azerbajdzsánban nemcsak az oszmánlikétól különbözik, hanem a perzsák hasonló ünnepélyeitől is, ellenben igen sokban egyezik a turkománok nászszokásaival, s ez ismét azt bizonyítja, hogy a Perzsiában levő törökök leginkább azon turkomán rablók utódai, kik a szeldzsuk fejedelmeket a tatár sivatagokról nyugat felé követték.
Este házigazdám ismerősei közül többen meglátogattak. Ezen falu a főút mentén fekszik, hol nincs szűke az utazóknak, az idegent mégis száz meg száz kérdés ostromolja. A török parasztok sorsát általában igen magasztalák az övékhez képest (s ez csakugyan nem volt valami nagyon irigylésre méltó, amint láttam). Abdul Ázizt, a szultánt legnagyobb dicséretekre méltaták, s nem egy kíváncsi azt kérdezé tőlem, igaz-e, hogy ő valóban síita. Mert jónak és szunnitának lenni, ez olyan két tulajdonság, melyeket Perzsia lakója nem tud együtt elképzelni; egyébiránt ez majdnem mindenütt így van . A szeretett egyéniséget az ázsiai mindig rokonnak tartja, s Irán nem egy helyén hallottam, hol orosz politikát és kormányzást szeretik, hogy őfelsége, a minden oroszok cárja titkos síita.
(Június 6.) Mikor Karaajnéból a legközelebbi állomásra, Csurukba menendők, napfelkelte előtt korán útra keltünk, valami két órányira az elhagyott állomástól, a közeli hegység mélyedéséből különös csaholás és vonítás hangzott felénk. Éppen egy magaslaton állottunk; a kis úti társaság egy lépést sem tett odább, s perzsa kíséretünk lövésre tartá készen fegyverét, mind aggodalmasabb szemekkel tekintve a mély út torkolatára. A csaholás mindig hangosabbá vált, s egyszerre gyönyörű szarvas csörtetett elő, két üldöző farkassal a nyomában. Ez a tünemény felvillanyozta a vadászatkedvelő perzsákat. Ketten előre ugrottak, mindenki feszült kíváncsisággal nézett, s bár sebes nyargalvást rohantak is, egyikük oly ügyesen célzott, hogy a büszke agancsú vad abban a pillanatban összerogyott.
A lövés megijeszté a farkasokat, s elszaladtak, de midőn a csend lassanként megint visszatért, s ők éhségtől gyötörve, ragadmányuk vesztségét el nem feledhették ,méltó csodálkozásunkra az egyik ismét elősompolygott. A vadászok hagyták jönni nyugodtan, s midőn már közel volt a szarvashoz, ő is halálos golyót kapott, s ott terült le áldozata mellett. Ez aztán általános örömet okozott a kis társaság minden tagjának; leszállottunk, a szarvast felmetéltük, s ott nyomban fanyársakra tűzdelve pompás pecsenyét szolgáltatott. Csak a legjobb falatokat vittük magunkkal, a többi ottmaradt.
(Június 7.) Csurukból még hét óráig vezetett Khojba, Perzsia egyik jelentékeny városába - s az elsőbe, melyet a nyugatról jövő utazó ér. Khoj különösen bájos és varázsszép völgyben fekszik, s habár előre nagy hírét hallottam, mégis a virágzó földmívelés, leggyönyörűbb zöld mező, kivált pedig a másfél óra hosszat tartó fasorozat valósággal elragadtak. A kép annyival inkább is meglepő volt rám nézve, amennyiben a leggazdagabban viruló fák s a legtarkább virágokkal ékeskedő mező az első igazi keleti tavaszkép élvezetében részesítettek. Maga a város is, kiválólag keleti jellegével, egészen új volt előttem. A török városokban kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észre lehet venni a nyugattal való érintkezést, de itt minden olyan tisztán keleti, mint ezer évvel ezelőtt volt, olyan, mint aminőknek az Ezeregyéjszaka meséi festik a keleti városokat, egészen olyan, aminőnek én a keleti városi életet képzeltem.
Hogy e meglepetés alatt, melyet Khoj okozott, nem a szépnek és fenségesnek benyomását értem, azt talán említenem sem kell a nyájas olvasó előtt. Khoj egészen keleties, s mint ilyen, házai, utcái, a különböző viseletek, kiváltképpen pedig a bazárok nagyon meglepik itt a Konstantinápolyból jövőt. A bazár valóságos elfogadó terme a keleti városoknak, melyhez a magánházak mintegy hálószobákat képeznek, mert amíg az egész világ nappal amazon sürög-forog, ez utóbbiakba csak éjjel vonul vissza. A bazárélet itt egészen régi fényében mutatkozik, míg Sztambulban hasonló épületeit az európai befolyás talán kényelmesebbekké tette ugyan, de eredetiségükből egészen kivetkőztette. S aki Khojban a délelőtti órákban látta a szűk, hűvös utcák járás-kelését, adók és vevők taglejtéseit, s különböző szöveteket, fegyvereket s élelmiszereket, a hullámzó tömeg viseletét, be kell vallania, hogy Konstantinápoly bazárjai keleties jellemvonások dolgában nagyon szegények.
Az első tekintet valósággal elbűvölt, és sokáig nem tudtam megválni e sajátságos látványtól; olyan zaj, olyan lárma, olyan kiabálás volt ez, minőt még soha életemben nem hallottam, s midőn az egyik kúpos tetejű helyiségbe léptünk, ahol mintegy harminc kolompáros dolgozott serényen, alig tudtam hová lenni bámulatomban, látva, hogy e pokoli zaj közt két gyermekiskola létezik, valami üresen maradt hajlékban rögtönözve. A tanító, hosszú, vékony husánggal felfegyverzetten - hihetőleg azért ilyennel, hogy a legutolsó sorban ülőket is megcsippenthesse -, ott ült a félhold alakban elhelyezett gyermekek között, s habár én egészen közel állottam is az iskolai helyiséghez, s több percig hallgatóztam, egyetlenegy szótagocskát sem tudtam kivenni. Mind a tanítónak, mind a tanítványoknak olyan felfújódott képük volt a kiabálástól, mint kanpulykának; ereik kifeszültek, s mégis azt mondják, hogy a tanító tisztán meg tudja különböztetni, ha egy-egy arab szót ( olvasmány és tanulmány a korán) a tanítványok rosszul hangsúlyoznak. Olyasvalami ez, ami előttem igazán megfoghatatlan. S habár a bazár tekintete is megörvendeztetett, még inkább meglepett azon csinos kis karavánszeráj, amelybe bevonultunk. Törökországban és Arábiában az utazó mindenütt csak szennyes khánokra akad, azonban itt Perzsiában, hol emberemlékezet óta mindig igen sokat fordítottak a közlekedésre, a karavánszerájokban olyan vendéglőkre talál az ember, melyek, már ami keletet illeti, semmi kívánnivalót sem hagynak.
Ezen épületek jobbára a bazároknak közepette fekszenek, s rendesen szabályos négyszögből állanak, melynek minden oldala határozott számú cellákra van felosztva. Az egyetlen félkerek nyílás, mely mind ajtóul, mind ablakul szolgál, az épület körül futó teraszszerű emelvényre nyílik, mely alatt az istállók vannak, úgyhogy az utazó, ki az első emeleten lakik, elláthatja maga alatt a földszinten lovát is. E terasz legföljebb 4 - 6 láb magas, s a tulajdonképpeni udvarba vezet, melynek közepén kút áll, gyakran virágos kertecskével kerítve. Valamint e cellák nappal hűvös enyhelyet szolgáltatnak, éppúgy egyáltalában éjjel-nappal a karavánszeráj a legbiztosabb helyiség az utazó számára. A kúp alakú bejárásban lakó dalundár ( kapus ) van megbízva a rend fenntartásával, ő az érkező idegent már lováról, nyeregszerszámairól felismeri, s ki-ki ehhez illő szállást nyer. A lapos tetőkön éjenkint őrök állanak, kik egyhangú kiáltásaikkal elriasztják a tolvajokat, s igen ritka eset, hogy egy-egy karavánszerájban tolvajlás történjék.
Minthogy e helyiségek gyakran az odavaló kalmároknak lakó- és áruhelyekül is szolgálnak, az itteni életet majdnem szüntelenül élénknek lehet nevezni. Nappal ott sürög-forog a járó-kelő tömeg a boltok körül, a málhákkal megrakott udvarban, itt tevékből s öszvérekből álló hosszú menet érkezik, ott a másik éppen most távozik, házalók, koldusok, mollák, gyermekek, asszonyok - egyik a másikat éri szünet nélkül, s ha az ember mindehhez oda képzeli a perzsát, amint vízipipáját szippantgatva, nagy csendesen ott ül cellája ablakában, a vad taglejtésekkel alkudó tömeggel szemközt, úgy némi halvány fogalma lesz talán a karavánszerájok életéről.
Minthogy éppen a perzsák alkudozását , adás-vevését említettem, hozzá kell tennem, hogy e hevesvérű keletiek, a rábeszélést illetőleg, még a kínaiakat is felülmúlják. Mindjárt a legelső napon volt alkalmam meghallgathatni, hogy egy gyapjúkereskedő, kinek a vevő a talált hiba folytán visszaadta portékáját, hogyan kínálta meg ezzel amazt másodszor is. Költőnek sem válnék szégyenére az a képbeszéd, mellyel árucikkének fehérségét, finomságát, gyengédségét magasztalá. Olyan tűzbe jött beszéde közben, hogy képes volt volna a legmakacsabbat is megrendíteni. A vele szemközt álló perzsa nyugodtan végighallgatá, s azután mondá: " Barátom, teljesen igazad van, és szavaid, Isten bocsássa meg bűnömet, oly igazak, mint maga a korán, de azért mégsem hihetem. Ám találja más olyannak portékádat, mint aminőnek leírod, de nekem hibás az, és így kénytelen vagyok visszaadni." Valóban hihetetlen, hogy a perzsa a legkisebb csekélységre mennyi esküvést pazarol, mennyire bizonygatja saját életével, a király diadémjával, Fatima ártatlanságával, Hüszejn és Ali szentségével stb., s hogy az embert valami ilyes alkalommal busásan rá ne szedjék, csakugyan hasonlóképpen perzsának kell lennie.
(Június 8.) Hogy a másnap kezdődő kurbán bajram ünnep meg ne akadályoztasson bennünket utunk folytatásában, másnap estefelé mát eltávoztunk Khojból, s még ugyanekkor Szejd-Hadzsi.Aga faluban szállottunk meg, melynek lakosai csupa szejdek, tudniillik a próféta utódai. Ezek az urak, kik származási gőgjük folytán egész Perzsiában a legszemtelenebbek, kiváltképpen az idegennel szemközt oly követelők, hogy az embert végre is kihozzák sodrából. Bármily gazdagok, azért mégis koldulnak mindenütt. Nem alamizsnát kérnek, hanem valóságos adót, mellyel nékik mint az iszlám feje utódainak mindenki tartozik. A szentség leple alatt sokszor a legnagyobb bűnöket követik el, s a nép nemigen meri tőlük számon kérni tettüket, azonban a hatóság nem oly nagyon aggályos, s amint hallottam, a tebriszi kormányzó, az egész világ szörnyülködésére, egy rablást elkövetett szejdet tűzhalálra ítélt. A mollák kifogásokat tettek, de a kormányzó azt mondá: " Ha igazi szejd, akkor úgysem fog elégni," s a bűnöst csakugyan lángokra vetteté.
Későn érkezvén, az éjet egy üresen álló juhakolban kényteleníttettünk tölteni. Egyébiránt a néhány órai nyugalmat, melyet ezen helyiség nyújtott, igen drága áron kellett megfizetnünk, mert amidőn másnap reggel a világosság első sugarainál egymás szemébe néztünk, úgy találtuk, hogy mind valahányunk arca tele van nagy vörös foltokkal. Ugyanilyenek boríták testünk egyéb részei, s ezek azon látogatásnak valának eredményei, mellyel bennünket a múlt éjjel a juh-kullancsok, éji szállásunk régibb lakói, megtisztelének. Valamint én magam is csodálkozom még most is azon mély álom fölött, melyből , sem engem, sem útitársaimat, még ez állatok marása sem tudott felébreszteni, bizonyára éppúgy csodálkozik az olvasó is; de a több órai lovaglás csodálatos hatással van az alvásra, s az állomásra fáradtan érkező utast talán csak a skorpió tudná nyugalmában megzavarni.
(Június 9.) Ezen faluból utunk hegynek vezetett, sziklás földön, s gyakran igen keskeny hegyi ösvényeken , habár az utak itt már rendesebbek, s jobb karban tartatnak, mint Törökországban. Ugyanezen utat, amint hallám, egy khoji gazdag cukorkereskedő saját költségén hozatta rendbe, s az ilyen példák nem ritkák Perzsiában.
A gazdag, aki jó emléket akar hagyni maga után, ezreket áldoz egy-egy út elsimítására, egy karavánszeráj vagy kút építésére, s Irán közlekedése nem egy könnyebbségét ezen régi szép szokásnak köszönheti. A nap nem tűnt még fel, midőn a magaslatra jutottunk. Lapos táj volt ez, meglehetősen mívelt rétekkel és szántóföldekkel. Balról a hajnalpír bíbortengeréből a nap kiemelkedék aztán; csendesen lovaglék, szememet a természet szép játékán legeltetve, s mily nagy vala meglepetésem, midőn körültekintvén, a hegy túloldalának aljában bájoló tavat láték egyszerre magam előtt terülni, a legtisztább azúrkék tükörrel s közepette fantasztikus szigetekkel.
Úgy látszék, mintha az egészet varázs állította volna elő, s még mielőtt földabroszomat elővehettem volna, útitársaimtól hallám, hogy ez a szép Urmia-tó, mely más néven Derja-i-Sáhinak, királyi tengernek is neveztetik. A tó, az őt minden oldalról környező s a jelen évszakban még hólepte tetejű hegyeivel, valóban leírhatatlanul szép vala, s ismételve kell megjegyeznem, hogy azt a mélységes mély kék színt, minőt ennek sima tükre mutatott a hajnal keltekor, sehol többé azután az egész keleten nem találtam. Már három hete nem láttam tenger, nem csoda tehát, ha ezen tekintet az Euxinust és a festői Boszporuszt idézte fel újra lelkemben.
A lemenet még meredekebb volt, mint a feljövet, s valami félórányi távolságban lehet a parttól. Innen balra tértünk, s meglehetősen jól művelt, de sok helyen sziksóval borított térségen haladván át , jó déltájban Sehva faluba érkeztünk. Itt éppen a kurbán bajramot ünnepelték, azonban a lakosság oly szegény, hogy alig kaphattunk kenyeret, húsra vagy más egyéb élelmiszerekre pedig gondolnunk sem lehetett. Másnap (június 10-én ) Dize Halilba mentünk, jobbadán sóborította vidéken át. körös-körül a természet igen szegény, s a szemnek nemigen van más miben gyönyörködnie, mint a távoli Urmia-tóban. 11-én reggel végre mocsáros csatornák által szegdelt tájon haladtunk át Majinon keresztül Tebrisz felé, Azerbajdzsánnak fő-, Iránnak pedig legnagyobb kereskedővárosa felé, mely most utamnak, legalább egy időre, végcélját képezé.
Tebrisz, Iránnak a középkorban oly nevezetes városa, a Hulagidák s más egyéb tatár fejedelmek székhelye, távolról éppoly kevéssé vala meglepő, mint Khoj. Kertekkel gazdagon megrakott területén itt-ott látszott egy-egy döledezett mecset kék kúpja vagy valami hajdan pompás épület puszta romja, s ha nincsen az a gőzkör, mely a levegőt a város fölött megsűríti, úgy az utazót semmi sem figyelmezteti arra, hogy Perzsia második városához közelít. Minél közelebb jutottunk, a levegő annál nyomasztóbb, forróbb lett, s bár perzsa útitársaim a Tebrisz szó (lázűző) etimológiai magyarázatával a város rendkívül egészséges éghajlatáról akartak is meggyőzni, mégis komoly aggodalom szállta meg lelkemet, midőn a kertek és romok magas agyagkerítései között, hol a melegség már kiállhatatlanná kezde válni, mintegy másfél óráig kellett vonulnunk, míg a város belsejébe juthatánk.

 

Negyedik fejezet

Tartózkodásom Terbiszben

Midon labirintszerű , keskeny görbe utcákon a bazár felé vettük utunkat, képzelőtehetségem minden élénksége dacára sem valék képes ezen roppant halomban a régi Tebrisz legparányibb képecskéjét is magam elé varázsolni, melyet állítólag a híres Harun al Rasid hitvese alapított volna, mely a maga idejében Rhágesszel versenyzett, s melynek szépítésére Gazan kán oly sok gondot fordított. A Mogul főváros hajdani pompájának legkisebb nyomát sem találtam, s csakis már az ős hajdankorban magasra emelkedett kereskedelmi fontosságáról szereztem magamnak némi fogalmat, midőn a még mindig tekintélyes bazárokon halk léptetve keresztüllovagoltam.
Amit Khojban találtam, az a tebriszi bazárélethez képest még csak miniatűr képecske. Itt százszorta oly nagy a lárma, a zajongás, a kiáltozás, nem hiába, hogy mind e napiglan legnagyobb kereskedővárosa egész Iránnak; a bazárok is ezt bizonyítják, melyek az egész ország effajta épületeihez hasonlítva, kétségtelenül a legnagyobbak. Miután azt ajánlották, hogy az Emír karavánszerájban, a legszebben és legtágasabban vegyek szállást, majd egy óra hosszat kellett a bazáron végig vonulnom, míg oda juthattam. Mint efféle látványokhoz szokatlan újonc, majdnem rosszul éreztem már magamat az itt-ott túlságosan sűrű tömeg, a keresztül-kasul vonuló, hosszú sort képező megrakott öszvérek között, minden lépten-nyomon veszedelmes összeütközéstől féltem, hogy vagy engem üt meg valaki, vagy én ütök meg mást, s ha visszagondolok rá, hogy a vadul üvöltő dervisek hogy szökdeltek előttem e roppant zűrzavarban, s hogyan hajigálták a levegőbe éles fejszejüket, meg újra elkapták, még most is valóságos csodának tartom, hogy én, mint tapasztalatlan, minden ámulásom és bámészkodásom dacára, hogyan juthattam oda sértetlenül a fentebb említett szép karavánszerájhoz.
Örmény útitársaim szerény cellát rendeltek számomra, s minthogy ők rendeltetésük célját immár elérték, csakhamar megváltak tőlem azzal az ígérettel, hogy másnap fölkeresnek, és szülővárosukban ők maguk lesznek vezetőim. Az elválás nehezemre esett, mert akik keleten huzamosabb ideig együtt utaznak, azok végre egészen rokonok gyanánt tekintik egymást, s engem a válás annyival fájdalmasabban hatott meg, minthogy e becsületes, jó emberekben nemcsak útitársakat, hanem jóakaratú mentorokat is találtam ázsiai utam első szakaszában. Mikor ők eltávoztak, késő estig ott ültem szobácskám ajtajában, részint fáradtság által visszatartóztatva, részint pedig avégett, hogy a körülöttem zsibongó életet bámulhassam.
A helyi szokásokhoz híven csakhamar kíváncsi csoport gyűlöngött körém, egyik kereskedőnek tartott, s árucikkeit ajánlotta, másik pénzváltónak nézett, s azt kérdezte, vannak-e beváltani való imperiáljaim, vagy kopekeim , a harmadik, ruházatomról ítélve, a teheráni követséghez tartozónak gondolt, s szolgálatát kínálta, s valóban fárasztó, mennyit kell az újonnan érkezettnek kiállnia egy ilyen perzsa karavánszerájban ez örökké éber spekulánsok ostromától. Csak késő este, midőn lassankint minden elcsendesült, élvezheték nyugodalmat.
Minthogy eddigelé örményekkel utaztam együtt, még csak a mai volt az első est, midőn vacsorám elkészítésével tulajdon magamnak kellett foglalkoznom. Ettől a fáradságtól meg akarám kímélni magamat, s az egész Perzsiában oly híres tebriszi csilaut (rizsétel) kóstolám meg, egy adag lule-kebábbal ( nádpecsenye ), vagyis vékony vesszőre felszúrt, zsírban kisütött vágott hússal, de ezeket az eledeleket igen nehezeknek találván, már másodnapon saját kezemmel fogék hozzá a magammal hozott főzőeszköz használatához, s bár a szakácsművészet első próbái nem sikerültek valami nagyon szerencsésen, mégis a tulajdon magam által készített ételek ízletesebbek s egészségesebbek valának. Sokkal nyomasztóbb volt rám nézve az esti órák magányossága, perzsa szomszédaim nyájassága azonban ezen is segített, s az ország szokásainak és nyelvének ismerete csakhamar mindenütt barátokat szerzett.
Tebriszben két hetet töltöttem, először azért, hogy megtett út kiállott fáradalmait egészen kipihenjem, másodszor pedig azért, hogy Perzsia ezen második fővárosában huzamosabb tartózkodásom folytán mind az azerbajdzsáni tájszólás sajátságait, mind a síita felekezet legszembetűnőbb specialitásait, amennyire csak lehetséges, megismerjem, s hogy e tekintetben igen sok újat és érdekeset tapasztaltam, az könnyen érthető. Huzamosabb évekig szakadatlanul szunnita körökben élvén, mindenekelőtt az itt talált vallási viszonyok különbözése vonta magára figyelmemet.
A síiták az iszlám protestánsai, így hallottam s olvastam gyakran, s iparuk és szellemi fensőbbségük híre csakugyan ilyest sejtetett is velem, de mily nagy volt bámulásom, midőn már a legelső napon minden lépten-nyomon sokkal vadabb fanatizmust, sokkal kirívóbb álszenteskedést találtam itt, mint Törökországban. A korán eltérő magyarázata s az a körülmény, hogy Perzsia iszlámja sokkal elválasztottabb maradt minden nyugati elem befolyásától, mint a törökországi : ezekben keresendő annak oka, hogy a síita felekezet sokkal inkább fenntartotta a kegyesség magamagának ellentmondó számos fogalmát, s így itt minden színlelt szenteskedés mellett sokkal kevesebb benső vallásosság létezik, mint az iszlám akármely egyéb követőinél.
Nagyon meglepett mindenekelőtt a perzsák azon tartózkodása, mellyel az európaiakat kerülik, s az a törvény, hogy ha az ő ruháik csúcsa az európaiakét érinti véletlenül, már ezáltal is nedzsiszszé ( tisztátalanná ) lesznek, s haladéktalanul fürdőbe kell menniök, nekik, kikben a többi között, mindjárt másnap , e következő vonásokat tapasztaltam. A karavánszeráj közepén itt is, mint mindenütt, vízmedence áll, eredetileg kegyes mosdások céljából, s íme, míg az egyik a kút egyik sarkánál szennyesét mosta ki, a másik félig cserzett bőreit áztatta, a harmadik egy csecsemőt mosdatott teste különböző részein, a másik oldalon emberek álltak, kik nagy áhítattal fogtak hozzá vallásos mosdásukhoz ugyanezen vízben, sőt egy szomjazó leguggolt az egyik sarokban, s a zöldes setét nedvet nagy ihletettséggel szürcsölé két marokra. Meg nem állhatám, hogy hatalmas pihát ne kiáltsak feléje; de a perzsa oda fordult hozzám, tudatlannak nevezett , s kérdé, vajon nem tudom-e, hogy a seriat ( szent törvény ) szerint a 120 iccénél többet tartalmazó víz vak, azaz olyan, mely nem lehet szennyessé és tisztátalanná. S ezek az emberek azon véleményen vannak, hogy még a legeslegtisztább európainak illetése is nagymértékben beszennyezi őket!
S ha fanatizmusról szólok, hogyne említeném azt a csodálatra méltó dervist, ki véletlenül éppen akkor utazott itt keresztül, az egész bazárt nagy bámulatra ragadta, s mint eredeti tünemény, nekem is örökké feledhetetlen marad. Ez az ember, teljesen meg lévén győződve Alinak az első kalifaságra tartott jogos igényéről, már, amint hallám, harminc esztendővel azelőtt azt a fogadást tette, hogy beszédszerveit egész életén át mi egyébre sem használja, mint az " Ali, Ali " névnek kiejtésére, miáltal a több mint ezer évvel azelőtt elhalt kalifa legbuzgóbb párthíve gyanánt fogja magát megbizonyítani. Odahaza, nős lévén, nejéhez, gyermekeihez, barátaihoz, rokonaihoz semmi egyéb szót nem intézett, csak ezt: "Ali, Ali"; ha ételre, italra vagy bármi másra volt szüksége, megint csak: "Ali, Ali "; ha a bazáron valamit venni vagy kéregetni akart, megint csak: "Ali, Ali"; ha valaki bántalmazá vagy megjutalmazá, ismét csak az "Ali, Ali " név hangzott ajkairól.
Buzgóságában az utóbbi időkben annyira ment, hogy lóháton ülve eszeveszettként egész nap az utcákon rohant fel s alá, a levegőbe magasan botot dobált fel, s vadul kiáltozá: "Ali, Ali!" Hogy ezt az embert félszent gyanánt tisztelték, könnyen elgondolhatja mindenki. Egy városba érkezvén, a legelőkelőbb s leggazdagabb ember istállójába ment, s kétszeres "Ali, Ali !" kiáltására gyönyörű, fölnyergelt lovat kapott ajándékba, rögtön felpattant rá, s rohant utcáról utcára, vadul üvöltve szokott mondását: "Ali, Ali !" Öltönye vagy egészen fehér, vagy zöld vala, s még botja is ezen színek szerint változott. S mintha még most is látnám, hogyan állt meg az Emír karavánszeráj kapuja előtt, s a rettenetes bazári sürgés-forgásba villogó szemekkel, olyan erővel belekiáltott, hogy fején és nyakán erei megdagadtak: "Ali, Ali !" Leírhatatlan csodálkozással ültem egykor valami öt percig e különös férfiúval szemközt. Hallgatott ugyan, de a harminc évi megszokás olyanokká alakítá ajkait, hogy még némaságában is "Ali, Ali " nevét vélte az ember szájában kihangzani.
Csak akkor, miután néhány napot töltöttem Tebriszben, lőn világossá előttem, milyen igazi keleti elem között élek, s hogy a távoli Sztambul, a keleti világ ezen tarkára festett függönye, a keletnek csupán hamisított s félig meddig európaivá tett képét mutatja. A kelet, minden meglepetéseivel, tetszett ugyan az első pillanatra, de csakhamar visszakívántam a nyugati éltet, s igen nagy volt az örömöm, midőn a karavánszerájban, Würth és Hanhardt urak személyében, derék svájci németeket s művelt európaiakat találtam. Erővel azt akarták, tegyem át szállásomat hozzájuk, de ezt megköszöntem, s csak asztaluk szíves felajánlását vettem gyakrabban igénybe- Általuk megismerkedtem egyéb, itt lakó európaiakkal is, s kimondhatatlanul jólesett, ha a nyugati civilizációról nyugati nyelven folytatott hosszas társalgás után, valami perzsa társaságban, ismét efendivé alakulhattam át. Ez az átmenet egyik társaságból a másikba, már Sztambulban is igen kedves volt előttem, de kivált itt különösen sok élvet nyújtott.
A perzsa világ csodálta ugyan azt a benső viszonyt, melyben az európaiakhoz állok, de tudták, hogy a szunniták, mint akikhez tartozónak véltek engem is, nem olyan nagyon szigorúak a más hitűekkel való érintkezést illetőleg, legalább senki sem tett ezért soha szemrehányást. Míg európai barátaim némely helyi viszonyt és erkölcsöt az ő felfogásuk szerint közlöttek velem, ezeket azután a bennszülöttek világánál is megtekintém, s ha az olvasó kétszínű szerepemet talán hibának mondja is, be kell vallanom, hogy e gáncsot szívesen elviselem azon élvezetért, melyet az itteni szokások és életrevaló helyes belátás nyújtott, tapasztalataim azon tömegéért, melyet a keleti népek felől a Boszporusztól egész Szamarkandig szereztem magamnak.
E nagy perzsa kereskedővárosban eltöltött első napjaim igen gyorsan s kellemesen folytak, s társaságom majd európaiak, majd ázsiaiak között váltakozván, elegendő szórakozást nyújtott. Ehhez még két más körülmény is járult, nevezetesen az első, hogy éppen ittlétem alkalmával rendkívüli ünnepélyek tartattak, s a második, hogy azokban én is részt vehettem. Az újonnan kinevezett Veli Ahd (trónörökös) első ünnepélyes bevezettetése teljes mértékben feltárta előttem a perzsa etikettet és fényűzést. Muzaffar-ed-din mirza , a király kilencéves fia, ki az itteni szokás szerint kora ifjúságától kezdve trónörökösnek választván, e gazdag tartománynak kormányzójaként szerepelt, éppen e napokban vala nyilvánosan feldíszítendnő a khalattal, a királyi díszöltözettel. Az egész város talpon volt. Az ünnepélyek több napig tartottak, s igazán felettébb kíváncsi voltam, midőn a legelső napon a nagy tömegtől környezett Ala konak (fejedelmi lak, magas palota ) kapuin át a benső udvarokba hatoltam, ahol az ünnepélyes szertartásnak véghez kellett mennie. Milyen tarka vegyülék, mennyi szenny és mennyi gazdagság, milyen büszkeség és milyen nyomor tárul itt fel az ember szeme előtt.
A bejárással szemközt álló fedett teremben ott ültek a nagyok, a herceg, a papok s a hercegi háztartás főtisztjei. Valamennyinek az arcán kimondhatatlan komolyság ült, redős öltönyökbe burkolt testük magatartása, kezük fontos mozdulata, fejük büszke hajtogatása, mindez azt mutatta, hogy keleten nem egyedül az oszmánlik azok, akik ünnepet tudnak ülni. Az udvarban körös-körül két sor szerbáz (katona) volt felállítva, szomorúságos alakok, s európai egyenruhában, perzsaprémes süveggel. Mintha csak vasvillával hányták volna rájuk a ruhát, de a legnevetségesebbek nyakravalóik voltak; egyik elöl, a másik féloldalt, a harmadik éppen hátul kötötte meg - s hát még a gombok, kegyelmes istenség ! Az egyik alul feledett ki hármat, a másik felül. Nem lehet valami komikusabb, mint a perzsa katonák európai egyenruhában ! S hát még ha tisztelegnek! A vezényszó egyszerre hangzott fel, mert ha az utolsó sor egyik-másik legénye éppen barátságos beszélgetésbe van merülve, midőn a " tisztelegj! " szó felhangzik: van benne annyi lelkiismeretesség, hogy a parancsolatnak - ha mindjárt egy óranegyed után is - engedelmeskedik. A kert egy egész oldalát cukorsüvegek, különféle perzsa cukorkasütemények s édességek tölték el, melyeket óriás khondzsákra ( fatálakra ) szokás felállítani, s melyeknek Perzsiában semmiféle ünnepélynél nem szabad hiányozniok.
Középen emelkedett a trón, melyen a kilencéves, gyenge, halvány tekintetű herceg komoly, mély fontosságú arccal helyet foglalt, míg gazdag kísérete köréje sereglett. Mikor leült, hatalmas ágyúdörgés hangzott fel, a katonazenekar háromszoros tust fúj, s ekkor megjelent a királyi követ a díszöltönnyel , hogy ezt, új méltósága jeléül, nyilvánosan a hercegre terítse. A ráterítés aktusa után a Sir-ü-khorsid gyémánt-rendjel feltűzése következék, azután pedig gazdag szőnyegek közül a királynak vászonra festett arcképét leplezték le. Ekkor felállt az egész társság, a herceg tiszteletteljesen megcsókolta, s miután az újra befedett, ő is újólag helyet foglalt. Erre megint ágyúdörgés, megint kábító zeneharsogás következett. Azután magas rangú főpap lépett elő, ki Isten áldását könyörgé alá, erre felolvastatott a királyi parancs fennhangon, azután pedig egy költő jelent meg, ki a trónnal szemközt állván, az újonnan kinevezettnek dicsőítésére egy kaszidét ( dicséneket ) olvasott fel.
A szavalás modora egészen új volt előttem, s még jobban meglepett, mint magának a költeménynek bombasztikus tartalma. Az ifjú herceget majd gyengéd rózsához, majd tündöklő naphoz hasonlítá, majd drága gyöngyhöz, melyet a királyi családból halásztak ki, s most Irán koronájának legdrágább ékességévé vált, azután megint hatalmas hősnek nevezé, ki egyetlen kardcsapással seregeket semmisít meg, kinek tekintete előtt hegyek remegnek, kinek haragja lángjától folyók száradnak ki, egyszóval, használt olyan metaforákat, hogy a szegény kis gyermek, ha mindezeket megérti vala, bizonyára remegett volna saját maga előtt.
Miután az új trónörökös a terem aljában egybegyülekezett nagyokhoz lépett, a kolosszális fatálak édességei pazar bőkezűséggel osztattak szét a jelenlevő vendégek között. A szermester ezenkívül még mindenkinek különös köszönetet mondott szíves megjelenéséért, s azzal az ünnepélynek vége lett.
A fentebb említett ünnepélyek másodika Cerutti , olasz követ fogadtatása volt, ki huszonöt tagból álló küldöttség élén erre utazott Teheránba. Az olaszok, kik Perzsiával kereskedelmi szerződésre akartak lépni, Konstantinápolyt jóval az én távozásom előtt hagyták el, de ők a Potin és Tifliszen át vezető utat választották, minthogy e gavallérok egynémelyike szívesebben halálra rázatta magát valami orosz droski által, semhogy kiállja a nyeregben való utazás fáradalmait. S ha érkezésük híre az itteni kormányzót, illetőleg annak helytartóját, Szerdár Aziz Khánt s úgyszintén valamennyi perzsa hivatalnokot örömre gerjesztett, minthogy egészen neki adhatták magukat szenvedélyes tündöklési vágyuknak, az új királyság képviselőinek megjelenése az itteni európai kis gyarmatot még nagyobb örömmel tölté el. Hogy az elfogadásnál jelen lehessek, én is az utóbbiakhoz csatlakozám.
Forró júniusi nap kora reggelén valami két óra járásnyira lovaglánk eléjük a városon kívül, s mikor oda érkeztünk, az egész küldöttség éppen átöltözéssel foglalkozék. A perzsák előtt teljes díszben akartak megjelenni, nem kevés időbe telt, míg huszonöt európai, kik részint a diplomáciához, részint a katona-, kereskedő- s tudós-osztályhoz tartozának, díszöltözékével elkészült. A nap magasan állt már, s a forróság valóban szenvedhetetlen volt, midőn ezen urak gazdagon felékesített egyenruhájukban, mellükön csupa rendjelekkel, tollas sisakokkal és pompás kardokkal a város kapuin át bevonultak. Nekem, a távoli Ázsiában, különösen tetszett az európai élet szemlélete; a perzsa nézők közé vegyültem, hogy ítéletüket kihallgassam s éppenséggel nem csodálkoztam fölötte, hogy az egész ünnepélyes menet csak gúnyos megjegyzéseket idézett elő a perzsáknál. Amit mi pompásnak nevezünk, azt a keleti nevetségesnek tartja, s viszont.
Az ő szemükben a mi kurta, testhez álló felöltönyeink a legesztétikátlanabbak; az ő fogalmuk szerint mindaz, ami terjedelmes, redődús, sokat mutató, éppoly szép, mint amily nyomorúságos hatású mindaz, ami vékony s igénytelen. Az ő prüdériájuk s álszemérmük szabta elveik szerint a test bizonyos részeit el kell rejteni és fedezni, s pedig az európaiaknál éppen ezek mutatkoznak a leghatározottabb körvonalakban, s így a keletinél csak visszatetszést szülhetnek. A lovon ülőnek erőszakolt, katonás tartása sem tetszik nekik, s ebben és is egy véleményen vagyok velük, mert a mellét merően kifeszítő európai lovag valóságos karikatúra az oly sok kellemmel s lovát mégis oly büszkén megülő keletinek ellenében.
Egyébiránt az újonnan megérkezett európaiaknak, az elfogadás napján, valósággal pokoli utat kellett tenniök. hogy a nép kíváncsisága kielégíttessék, majdnem két óra hosszat hurcolták őket összevissza a városon, míg lakhelyükhöz juthattak. De még itt sem volt nyugodalmuk, mert az üdvözlők az ajándékokat hozó, de még kövérebb ajándékokat váró szolgák csoportja három egész napig szünetlenül gyötörték őket. Úgy hiszem, nem csalódom, ha kétkedem, hogy e heves vérű olaszok közül, kik egyébiránt nem idegenek a pompázástól, csak egy is örömmel csatlakozzék valaha, Perzsiában, a nyári hónapokban tartandó díszmenetekhez. Minthogy ezen ünnepélyek között az örökös látogatásnak, viszontlátogatásnak, kirándulásoknak, estélyeknek nem volt se végük se hosszuk, lassankint az a vágy lopózott szívembe, jó volna utamat Teherán felé folytatni.
Tebrisz igen érdekelheti azt, ki Irán kereskedelmi állapotait tanulmányozza, mert bár a nyugati határokon fekszik, a jezdi, sirázi, iszfaháni, közép-ázsiai, khoraszáni, iraki s úgyszintén bagdadi és kirmansahi utak itt folynak egybe valamennyien.
Azon kereskedők, kiknek nem áll módjukban a nyugati portékákat Konstantinápolyból hozatni, Tebriszt tekintik a nyugati közlekedés rakhelyéül, mint ahonnan Erivánon, Tifliszen vagy Erzerumon át az út a Fekete-tengerhez vezet. Mai nap még, a régi szokásokhoz híven, minden félelmesség, minden nehézség és a török fennhatóság minden hanyagsága dacára, sokkal nagyobb a közlekedés a török területen, semmint az oroszon át. Ez azonban alig fog sokáig tartani. Oroszország, mely a Fekete- s a Kaspi-tenger között tervezett vasútja által Perzsiát közelebb akarja hozni Európához, régi vetélytársán veszedelmes csapást ejt ezáltal. Mint általában mindenütt, úgy keleten is a kereskedelmi út képezi a leghatalmasabb életeret, s míg a Boszporusz-parti álmos efendik a szép jövendő képeit csak a felgomolygó csibukfüstben akarják felfedezni, addig az északi kolossz vaskarja történelmileg nevezetes fáradhatatlansággal munkálkodik minden irányban déli szomszédjának előbb-utóbb bizonyára bekövetkező romlásán.
Minthogy Perzsia bensejében a Tebriszhez vezető utak karavánok s kisebb utazó társaságok szakadatlan láncolatától hemzsegnek, az itteni szokás szerint egészen magánosan akartam folytatni utamat a főváros felé, csupán az egy csarvadár kíséretében, ahogy itt a paripák és teherhordó barmok bérbeadóit nevezik. Igen szerény árért még sokkal szerényebb paripát bérlettem tehát, melyre poggyászostól felrakodtam, s búcsút vevén a barátságos európai gyarmattól, június 25-én, néhány órával napfölkelte után eltávoztam Tebriszből. Az a két hét, melyet itt töltöttem, egyrészről mélyebben bevezetett a keleti világba, de másrészről a nyugatiakkal való gyakori érintkezés által újra feleleveníté bennem az európai élet emlékeit. Ennek következtében meglehetősen nehéz volt az elválás, azonban a szilárd elhatározottság eszméje csakhamar feledtette a közbejött epizódokat, s midőn a csarvadár társaságában, ki hasonlóképpen megterhelt barmon ült, meglehetősen élénk úton tovább vonultam, az európai világ előőrsei, már másodnapon jóformán végképp eltűntek a feledékenység ködhomályában. Tebriszre nézve kielégítém kíváncsiságomat, s képzelődésem most a főváros távoli képével kezdett játszadozni.
A főváros, az udvar székhelye, a nevezetes ország nagyjainak, gazdagainak és tudósainak gyűlpontja, dacára a bizonyos csalódásnak, mégis mindig bírt valami különös varázzsal rám nézve, s habár a jobban és jobban előrehaladó évszak mindig kiállhatatlanabb melege, az egyhangú táj s az a szegény mód, mellyel utamat folytattam, nem is nyújtottak valami különös élvezetet, mégis az újság varázsa s az utazás és tovább menés örökké friss élvezete testileg s lelkileg megerősítettek, s a szokatlan életmódot oly kellemessé tették előttem, minő sohasem volt annakelőtte. Sőt mi több, örültem mindazon lehetőségeknek, melyek a nagyon igénytelen eszközökkel ellátott utazót érhetik; örültem nekik, mert mindjárt utam elején azt tapasztaltam, hogy a keleten való utazásban, ha az ember e tájak életét és erkölcseit akarja tanulmányozni, semmi sem lehet előnyösebb, mint e szűken levő eszközök, semmi sem óvhat biztosabban bármely veszedelemtől, mint a kis táska és a szegényes öltözet.
A mi európai turistáink, követségi titkáraink és attachéink, kik visszatértük után élményeik előadásával vagy fényes szalonokban, vagy irodalmilag is fellépnek, hihetőleg nevetni fognak ezen állításomon, de ám hozzák fel ellenemben a macska és hús meséjét, én viszont azt mondhatom róluk, hogy az ő nézeteik és felfogásuk, melyeket a keleti népek szokásairól és életéről közlenek, engem még inkább nevetésre gerjesztenek. Keleten, hol még a legzsengébb gyermekkorban is minden csak színlelésen alapul, hol minden igazságot, mint unalmast, ízetlent s hasznot nem hajtót, mellőzni szokás, hiába fegyverzi fel az ember a legélesebb belátás üvegével szemét, a csalódást aligha fogja elkerülni. ha látni s tanulni akarunk, a nép közt s a néppel együtt kell élnünk, jóban, rosszban hozzá kell alkalmazkodnunk és simulnunk, mert a keleti csak a jelentéktelen és figyelemre nem méltó előtt fog az ő igazi világosságában mutatkozni.

 

Ötödik fejezet

Teherán felé és a perzsa főváros leírása

Emlékezni fog rá, aki július közepén Perzsiában járt, mint örült, midőn a Tebriszből Teheránba vezető utat már háta mögött érezte. Az egész út 15 vagy, ahogy vesszük 13 karavánállomás; de borzasztóan elfárad az ember, amint egy megterhelt öszvéren ülve, az áldásos nap sugaraiban kénytelen e nyomorult, puszta vidéken, mely egész Perzsiát jellemzi, lassan végig baktatni. Keserű csalódás, ha Perzsiát előbb Szádiból, Khákániból vagy Háfizból tanulmányoztuk, de még sokkal keserűbb, ha jó ideig a Goethe-féle Westöstlicher Divan, az Hugo Victor féle orientales vagy Moore Tamás felséges képeiből szőtt ábrándvilágban ringattuk magunkat!
Dzsilodárunknak (karavánvezető) csak Teherántól két állomásnyira jutott eszébe, hogy nappal helyett éjjel utazzunk; de ennek is megvan a rossz oldala, mert Perzsia hűs éjei nagyon elálmosítják az embert, az állatok lassú léptetése mintha bölcsőringás volna, s jól meg kell az embernek fogóznia, sőt gyakran tanácsos magát leköttetnie, hogy Morpheust követve egyszerre az éles kövekre hulljon. A keleti, már beleszokva az örökös kínba, édesen alszik a nyeregben, lovon úgy, mint tevén, öszvéren vagy szamáron, s mindig mosolyra indított, ha egy hosszú köntösű perzsát egy rövid szamár hátán végignyújtózva láttam. Lábai a földet látszanak érinteni, s fejét a jámbor állatnak nyakára hajtva, egész nyugalomban átaluszik több állomást. Akkor még a szükség, "a mesterségek szülője" nem tanított meg eléggé, s így útitársaim legnagyobb része csendesen alva léptetett mellettem, volt időm a Kervánkus és Pervin (Fiastyúk) útját tanulmányozni; és türelmetlenül tekintettem mindig azon vidék felé, merre a Szuhejlnek és Szitare Szubhnak (Hajnalcsillag) elő kellett tűnnie: az a reggel érkezését jelentené, ekkor állomást érünk és kínomnak vége lesz.
Nem csoda tehát, ha 1862. július 13-án mint egy félig megfőtt hal közeledtem Perzsia fővárosához. Mintegy két angol mérföldnyi távolságra megállapodtunk, hogy állatainkat egy pataknál megitassuk. Ezáltal társaim fölébredtek, és még szemüket dörzsölve mutatták nekem a tőlünk északkeletre fekvő Teheránt. Körültekintve, kékes füstöt láttam azon a vidéken, mely hosszú oszlopokban szállt fel, s koronkint egy-egy világító kupola tűnt szemembe. Csak később, midőn e fátyol lassankint eloszlott, részesülhettem abban az élvezetben, hogy a Dár ül Khalifét, a hatalom székét, mint a perzsák nevezik, egész meztelen nyomorúságában láthassam magam előtt.
A Derváze Non keresztül tartottam bevonulásomat, s bizonyára nem egyhamar fogom feledni, mennyi fáradságomba került utat törnöm magamnak a szamarak, tevék és öszvérek tömegén át, melyek szalmával, árpával, perzsa s európai árukötegekkel megrakva, a kapu bejáratánál borzasztó rendetlenségben tolongtak. Lábaimat a nyeregben magam alá kapva, s a többihez hasonlóan "khaberdár! Khaberdár! -t (vigyázz!) kiáltva, sikerült végre a városba hatolnom. Nem kevesebb bajjal törtem keresztül a bazáron, s valóban örültem, midőn végre minden zúzás, ütés vagy szúrás nélkül a török követség palotájához értem.
Hajdan efendit, a porta akkori követét a perzsa udvarnál, ki már ily minőségben Pétervárott és Párizsban is működött, még Konstantinápolyból ismertem; mindazonáltal hoztam magammal néhány ajánlólevelet legjobb barátaimtól, s a törökök több ízben tapasztalt vendégszeretetében bízva, meg voltam a jó fogadtatásról győződve. A török követségi palotába tehát oly érzettel léptem, mint leendő lakóhelyembe.
Minthogy az urak már Dzsizerben - nyolc angol mérföldnyire Teherántól - voltak jajlakjaikon (nyaraló), csak ruhát váltottam, s az álmatlan éjeket kipótolandó, néhány óráig pihentem; aztán a kirándulásra bérbe vett öszvérre ültem, s két óra múlva az efendik közt voltam, kik pompás selyemsátor alatt rám nézve még pompásabb ebéd elköltésével voltak elfoglalva. A követ, úgy, mint a titkárok, a legbarátságosabban fogadtak; gyorsan helyet csináltak számomra az asztalnál, s néhány perc múlva már javában folyt a beszélgetés Sztambulról és természeti szépségeiről, a szultánról és kormányáról. oly jólesik az embernek, ha Teheránban eszébe jut a Boszporusz, s nem csoda, hogy társalgás közben összehasonlítások történtek a török és perzsa élet között. Az első benyomásoknak engedve, a költőileg híres Irán borzasztó sivatagnak, Törökország földi paradicsomnak látszik.
Hogy nekem, ki az egész keletet eddigelé csak Sztambulból s a törökországi életből ismertem, itt, a perzsa civilizáció fő székhelyén sok minden feltűnt, ezt a hazai olvasó könnyen elgondolhatja. A törökök és perzsák közti különbségről alkalmilag már szólottunk utunk leírásában, most a városi élet egymástól való eltérését akarjuk ecsetelni, mert valamint keleten, sőt gyakran nyugaton is, a nép urának szokásait tulajdonítja el, mint ezt az arab példabeszéd oly helyesen illusztrálja: "Ennász alá díni mulúkihim" (a nép fejedelme hitét vallja), éppúgy a főváros élete is az egész ország életmódjának hű képét adja. A házi, magánéletet akarjuk kezdeni.
Ennél mindenekelőtt a tisztaság kérdése fog meglepni bennünket, mely az első-és másodrangú török házaknál majdnem mindenütt feltalálható, azonban itt teljességgel hiányzik. Az oszmánli igen nagy gondot fordít mind benső háztartására, mind benső ruhaneműire s házi eszközeire, melyekhez fehérneműje és ágyiruhája tartozik. Itt éppen az ellenkező esetet találjuk. S ámbár a perzsa egészen bútortalan termeit gazdag szőnyeggel borítja be, s bár falait dús ékítményekkel látja el, mindazáltal a konyha, az éléstár s az enderun (ahogy itt a háremet nevezik) gyakran a legnagyobb hanyagságot mutatják, úgyszintén ruhái is. Azoknak, kik dzsübbéikre (öltöny) sokszor 50-100 aranyat fordítanak, alig van változtatásra két-három ingük, s a férgek, melyek Törökországban még a középosztálynál is undor tárgyai, Perzsiában még a legmagasabb körökben is feltalálhatók.
Az előkelő sztambulinak toalettje is sokkal keresettebb és jobban felszerelt, mint a perzsáé. Amazok szappan nélkül s hófehér törülközők nélkül, melyek gyártásában Törökország még Angliát is fölülmúlja, az életet képzelni sem tudják, míg ez utóbbiaknál a szappan, mint fölösleges fényűzési cikk, igen ritkán fordul elő, s nem egy magas műveltségű kánt láttam, ki szolgájának zsebkendőjébe törülközék, melyben, mellesleg mondva, másnapra eledelül szolgáló húsadag szokott lenni. Így a fürdő is sokkal jobb tisztítószer Konstantinápolyban s általában Törökországban, mint Perzsiában. A Boszporusz-parti hamamok, fehér márványfalazatukkal, tiszta vizükkel, hófehér fürdőruháikkal, bárkit is kielégíthetnének; de itt, Perzsiában, ezen helyiségekben kiállhatatlan szag uralkodik, s ahelyett, hogy a törökök mintájára a perzsák is úgy öntetnék magukra a vizet, egy négyszögletes kis medencébe állanak, sokszor húszan egyszerre, s olyan szorosan egymás mellé, hogy, mint egy török barátom egyszer megjegyzé, "egy bolha sem tudna közöttük elugrani"; s bárha magam is többször meg akartam próbálni a perzsa fürdőt, mindig olyan undor fogott el, hogy sohasem tudtam szándékomat létesíteni.
Ami azonban a perzsa úriembert, minden fénye és pompás öltözéke dacára, egészen undokká teszi, ez a henna-festés, ami a lausonia inermis nevű növényből készült, vízben felolvasztott sárga porral történik. Képzeljük csak el azt az embert, ki szép fekete szakállát téglaveresre festi, de úgy, hogy még arca is ilyen, egész a szeméig, s bekeni kezét és körmeit is, hogy gavallérosabb legyen. Ezen divatnak van még egy másik rossz oldala is, s ez az, hogy a festék befedi a szennyet, s az olyan úr vagy asszonyság, aki magát így kifestette, a mosdást több napig is nélkülözheti.
Így Törökországban az ételek s azoknak élvezése módja is sokkal ízletesebb, mint Perzsiában. Az evés ízlés dolga, s hogy Iránban cukorral és fahéjjal főtt húst esznek, s más egyéb vajmi bizarr eledeleket, ez magában véve még éppen nem róható fel hibául, de az asztalnál széltiben hiányzanak itt a török házak hófehér havlii (asztalkendő), s ha ez utóbbiakban kés és villa mind ez ideig valami idegenszerű még, Perzsiában a kanalt is feleslegesnek tartják. Az a finom modor, mellyel a háziúr a főtt tyúkot ujjai között szétszaggatja, s ahogy a kellem egy bizonyos nemével odatesz egy darabot vendége asztalára, az az udvariasság, mellyel a szorbet-csészét körüljáratják, melybe már legalábbis egy tucat férfi mártotta csúful befestett bajszát, ez még azt is visszatetszéssel tölt el, ki csak a törökös asztali illemszabályokhoz van szokva, s ne vélje túlzásnak a nyájas olvasó, ha azt mondom, hogy még a harmadrangú efendi is sokkal tisztább minden tekintetben, mint a magát finom szokások dolgában páratlannak tartó perzsa herceg vagy fejedelem.
A perzsa szokások finomsága, mit e könyv olvasója számtalanszor tapasztalhatja, csupán a külső taglejtésekben, beszédben és társalgási modorban található, s ebben a perzsák csakugyan fölülmúlnak minden keletit, sőt, merném állítani, még talán a nyugatiakat is, s a főváros ezen tökéletességnek valóságos netovábbja. A viszonzott látogatások, levelezések és társalgások illeméről köteteket lehetne összeírni, egyik túl akar tenni a másikon, s a gyengédség és udvariasság kifejezései annál nevetségesebbek, minél jobban ismerjük a perzsa magánélet rendkívül mosdatlan voltát.
Így kellem és tisztaság dolgában a perzsa főváros úrhölgyei szintén sokkal alantabb állanak, mint a konstantinápolyiak. Igaz, ezek is, amazok is burkolva jelennek meg a nyilvános helyeken, de mégis egészen más az a benyomás, melyet a török nő gyakorol az emberre, félig fátyolozott arcával, suhogó selyembugyogójával, redős feredzséjével (köpeny), csinos sárga papucskáival,mint a perzsa nőnek egészen zsákszerű kék öltönye, egész mellig érő, hosszú harisnyája s vászon elővetővel borított orcája. Ami házi öltözékét illeti, az előkelő török nőket sokszor megbámulták már európai festőink azokon a képeken, melyek a hárem bensejét ábrázolják. A perzsa nők pongyolája kevésbé ismeretes Európában, de bizonyára senki sem fogja valami nagyon festőinek találni a perzsa hölgyet, ki otthon mezítláb jár fel-alá kurta s gyakran mégis húsz rőf szövetből készült szoknyájában, mely csípőn alul fityeg, s mellét fedő rövid ingecskéjében, melynek a hasat szabadon kell hagynia. Ezt az illetlen öltözetet ifjú s vén egyaránt viseli, s ki még meg nem szokta, lehetetlen, hogy meg ne botránkozzék rajta.
Az utcai élet is sokkal kirívóbb ellentétben mutatja fel az egymással mereven szembenálló pompát és szegénységet, mint a Boszporusz partjain. Emitt még a nagyvezír is legföljebb hat ember kíséretében megy a portára, más magas rangú tiszteknek is rendesen csak két szolgájuk és egy csibukcsijuk van, s akárhányszor lehet látni, hogy a miniszterek gyalog mennek hivatalukba; Teheránban mindez egészen másképp van. Míg egyik-másik zugutcában egypár félmeztelen dervis vagy koldus ténfereg, a másik utcasarkon egyszerre csak egy-egy kán törtet elő lóháton roppant kísérettel. Hosszú botokkal fegyverezett szolgák vonulnak körötte két sorban, néha 40-60 is egyszerre, kiknek közepette maga a kán, gazdagon díszített paripáján, fontos arccal, fejét, szakállát kellemteljesen mozgatva. Kísérői lármás fellépte, szemtelen magukviselete mindazok irányában, akik velük szemben jönnek, azt hitetné el az emberrel, hogy uruk legalábbis miniszter. Pedig korántsem! Sokszor semmi egyéb, mint valami fülig eladósodott kán, ki a fővárosban hónapok hosszat kunyorál hivatalt, s még csak kísérői sem tartoznak házatartásához, hanem a megnyerendő hivatal reményében egy csoport éhenkórász csatlakozik hozzá, kik pompáját puszta rizikóra emelendők, nyilvános megjelenésénél előtte s körötte mennek. Csupa szemfényvesztés, csupa csúszás-mászás.
Éppen olyan mértékben volt rám nézve meglepő az a teljes lojalitás-hiány, melyet a perzsáknál tapasztaltam; náluk, kik fejedelmükkel szemben oly túlzott tiszteletet tanúsítanak, hogy egy udvaronc egykor, kit a sah magához intett, rögtön befogta szemeit, s így kiáltott felé: "Ó, uram, kímélj meg engemet, nem léphetek közelebb hozzád, fenséges pompád sugártengere vaksággal veri meg szememet!" Tudvalevő dolog, hogy az egyes tartományokban a sah parancsolatait annál kevésbé szokás teljesíteni, kérelmeire vagy fenyegetéseire annál kevésbé hajlani, minél távolabb esik az a tartomány a fővárostól, mint a tulajdonképpeni hatalom központjától, sőt, hogy többet mondjunk, a fejedelem legközelebbi környezete, legmegbízhatóbb szolgái vagy hivatalnokai is, kiket ő tett gazdagokká - félik talán urukat, de nem ragaszkodnak hozzá szeretettel. házi körükben a legundokabb híreket hordják ajkukon az uralkodó magánéletéről, nejei tiltott viszonyairól s általában minden cselekedetéről. legyen az helyes vagy helytelen. Ezen hírek szétszóródnak aztán a nép között, a népköltők szatírákká dolgozzák fel, s hogy az uralkodó meg nem becsülése már valóban tetőfokra hágott, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy mikor nyilvános helyen megjelen, kénytelen a tömeget szolgái töméntelen csoportjának "berin, berin" (félre, félre) kiáltásaival szétoszlattatni, hogy királyi szemeit a közönyösség szégyenétől megkímélje.
A török fővárosban ez egészen másképpen van. Itt még a hivatalából rég elbocsátott hivatalnok is bizonyos tisztelettel szokta kiejteni az efendimiz (urunk) kifejezést. A szultán személyéről (Zát-i sáhánie) mind Sztambulban, mind minden egyéb török tartományban a legnagyobb tisztelettel beszélnek, s a császári hárem viszonyairól, melyek néha, mint például Abdul Medzsid idejében, igen sok kívánni valót hagytak, legföljebb a titok zárt pecsétje alatt szokás egyet-mást fülbe súgni. Igaz, hogy az ottomán dinasztiák uralkodói sokszor a legfeketébb hálátlansággal viszonozták szolgáik hűségét, de a lojalitás érzelme egyik fő jellemvonása a töröknek, az oszmánlinak úgy, mint az özbegnek, s az uralkodó kénye amott sohasem szerezhet magának annyi ellenséget, mint Perzsiában.
Noha a perzsák az élet örömeit inkább kedvelik, mint a törökök, noha itt a háremélet kötelékei sokkal lazábbak, mint ott, mégis mind Teheránban, mind általában Irán minden nagyobb városában teljesen nélkülöznöm kellett a nyilvános vidulás és mulatozás azon szép képét, mely a nyugati utazót oly kellemesen lepi meg Törökországban. Azon sétányok (szejr jeri), minőkkel Kjatkháne, Kandilli, Csamlidzsa, Fener és modaburnu ékeskedik, holy mindkét nemű török elegáns világ csendes harmóniában legföljebb jelek által társalog egymással, azok a kis csalitok a Boszporusz partjain, melyek alatt a török vagy török nő, csibukja felgyűrűző kék füstgomolya mellett, a tenger még kékebb hullámain órák hosszat legelteti szemeit az édes kejfben, a megelégedettségnek e merengő, de mégis derült hangulata, mindez sehol, sehol sincs Perzsiában.
Itt abból áll a nyilvános szórakozás, hogy az emberek csoportosan kilovagolnak a szent sah, Abdul Ázim sírjához. Világiasak akarnának lenni, s vallásos szemfényvesztést gyakorolnak. Az odavezető széles úton nem egy ifjú mirzát láthatni, ki arra lovagló szépét vászonredőinek csokráról felismervén, egypár bókot mond neki; még a szentélyben is szokás udvarolni; az út mentén imitt-amott egy csésze teát is iszik az ember frissítőül, természetesen nyeregben, de mindez messze elmarad a török mulatság vonzó képének mögötte.
Így a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban, semmint a perzsákkal. Az efendi-osztály, melynek tagjai, kevés kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szoktak élvezni estenden, kisebb-nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyűl. Soká, igen soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a hagyományos bon tonról megfeledkezzék, s a mámorban túl boldogok még akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés, felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatják, a halk beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban elvonult zenészek művészetétől elragadva, némelyik élénken veri a taktust térdein, a másik pedig - ez azonban nagy ritkaság - a dallamot is énekli.
Az ilyen ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott történni, s valóban alig láttam egyet is, akit azután az asztalnál való megjelenésben az ittasság megakadályozott volna. A perzsa fővárosban az effajta mulatság sokkal zajosabban szokott végbemenni, s nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető; az ilyen tobzódásnál ritkán hiányzanak a táncosnők, kiknek művészete - mint alább majd elmondjuk - a legrikítóbb erkölcstelenségen alapul. S e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, ami Konstantinápolyban sohasem történik meg, itt nemegyszer még a nők is megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább csodálkozhatunk, mert hiszen a perzsák kora ifjúságuktól fogva az iszlám világ legelső moralistáinak olvasásával foglalkoznak, s minden cselekedetük a kiváló finomság színét akarja magán hordani.
Ha mármost a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épített művei között, bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Sztambul, a bizánci császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn mi a régi Rhágesz romjaira csak újabb időkben ráépített, nyomorúságos Teheránnal akarjuk összehasonlítani. Rhágesznek - az ős hajdankorban, sőt még a középkorban is nevezetes régi városnak - valóban óriási volt mind terjedelme, mind pompás épületeinek száma, de mindezekből egypár romon kívül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz tartoznak) semmi sem maradt fönn, s amije a mai Teheránnak van, az csak a Kadzsarok harcias turk dinasztiájának a műve, kiktől a szépművészetek kedvelése nagy bajjal tudott egypár fillért kicsalogatni.
A belvárosban álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész, falainak minden arabeszkje és aranyozása dacára igen szomorú benyomást tesz a látogatóra, sőt még a perzsák által oly fennen magasztalt azon részek is, hová az Európából hozott művészeti és fényűzési cikkeket helyezték el összevissza, inkább valami díszáruraktárra emlékeztetnek, semmint királyi palotára. hogy ez nemcsak Dolma Bagcséval nem hasonlítható egybe, mely tündéri fényben emelkedik a Boszporusz partján, s nemcsak Beglerbég Szerájjal nem, mely bár fából van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem általában a szultán legkisebb palotájával sem - sőt még azon jajlikkal (nyaralókkal) sem versenyezhet, melyeket az előkelő török főméltóságok szoktak maguknak építtetni, ezt, úgy hiszem, mondani is fölösleges.
Ha a perzsa a Nizamieh, Nigarisztán vagy a Kaszr-i Kadzsar (Kadzsari kioszk) palotákat, mely utóbbi a várostól mintegy félórányira fekvő kisded halmon áll, az ő szokott dicsekedésével leírja, az ember valóban azt hinné, hogy mindezek igazán keleti fényben úszó nyaralók, azonban korántsem! Az ember vajmi nagyon csalódik, az új perzsa építés szót sem érdemel, díszítései rikítóak, feltűnők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy elhanyagoltak, vagy valamennyi a legkezdetlegesebb állapotban, a szökőkutak csak igen csekélyek, és mind régi szabásúak, egyszóval a királyi palotákat Perzsiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert építésük reális értéküket rendkívül túlhaladó összegbe került, melynek - természetesen - fele a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe vándorol.
Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a perzsák is elismerik, s ezt legjobban a következő adoma bizonyíthatja: egy perzsa sah, kinek a Boszporusz-parti palotát nagyon magasztalták, előhívatta udvari főépítőmesterét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul Sztambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket, s azután Iránba visszatérve, emeljen hasonlókat. Az építőmester elutazott. Vissza is tért, azután nemsokára megjelent a fejedelem előtt, s így szólott:
- Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen parancsodat teljesítenem: a konstantinápolyi palota utánzása felülmúlja minden tehetségemet.
- S vajon miért? - dörgött haraggal a fejedelem.
- Uram - felelt amaz -, benső szépségeit még nem volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két fejedelem dörzsöli homlokát hódolata jeléül, és ezt nem lehet utánozni!
A perzsa művész ugyanis a szeráj falainál zsongó Fekete- és Márvány-tenger habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a szultánlak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban, jóformán igaza is van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek, egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.
Éppen oly roppant nagy a különbség a két főváros éghajlata között is. Sztambulban is van hideg, mely a faházakban nagyon is érezhető, s van meleg is, mely a nyári hónapokban némely városrészben, mint például Akszerájban, meglehetősen nyomasztóvá válik. De van emellett két hatalmas mérséklője is, télen a déli szél, s nyáron az északi, melyek az éghajlati kellemetlenségeket jóformán csökkentik. Teheránban a tél elég enyhe ugyan, de annál borzasztóbb a hőség, a nyári nap nyomasztó forrósága, s ámbár a házak el vannak látva szelelőkkel, a város belsejében nyaranta, forró időjáráskor még a pincék is kiállhatatlanok.
A Teheránba érkeztemre következett napon a több ott székelő európai követségnél mutattak be. Gobineau urat, a francia császár követét katlan alakú kertben, kis sátorban találtam, hol a hőség roppant nagy, úgyhogy szinte kedvem kerekedett fölkiáltani: úgy kell neki, mit keres a francia Perzsiában! Mr. Alison már kényelmesebben lakott a kormánya által Gulahekben vásárolt kertben; igen barátságos volt irántam, s nemegyszer volt alkalmam vendégszerető asztalánál azon kérdés fölött gondolkodni: mi az oka, hogy az angol követek az őket körülvevő pompa által mindenütt kitűnnek társaik közül? Az európai diplomáciai testületen kívül azon időben több francia s olasz tisztet láttam Teheránban, s egy osztrák zseni-tisztet, Gasteiger lovagot, kik nem megvetendő fizetéssel a perzsa sah szolgálatában álltak. Ezek az urak, úgy hallám, sokat akartak tenni, s a tehetségben nem is volt hiány, de Perzsia rendszer nélküli kormányzata és a perzsák aljas ármánykodásai igen kis körre szorították működésüket.
Ferrukh kán körutat tett volt Európában, hogy kabinetjeinkkel elhitesse, mennyire szívükön fekszik a perzsáknak, hogy az államcsoportozatba beléphessenek; és mindenütt kérte, segítsék őt, hogy arra a csodás hatású elixírre, melyet civilizációnak nevezünk, minél gyorsabban szert tehessen. Európai minisztereink elég jószívűek voltak Ferrukh kánnak, ki hosszú szakállat, hosszú köntöst és magas kalpagot visel, s teljesen komoly tekintetű, minden szavát elhinni.
Egész Európa azt hitte, Perzsia már európaisítni akarja magát; seregenkint vándoroltak oda a katonatisztek, művészek és kézmívesek, sőt a sah rendkívüli küldöttje visszakapta minden adott etikettvizitjét is, ami csak azért történt, mert Perzsia kormánynak tekintetett, s így az illő tiszteletet meg kellett neki adni. A kis Belgium nem csekély költséggel küldött követet Perzsiába, hogy ott kereskedelmi szerződéseket kössön, a kereskedelmi viszonyokat tanulmányozza, s isten tudja, még mi minden szép dolgot vigyen véghez. A követ megjött, s alig hiszem, hogy az első jelentés, melyet minisztériumának tett, "veni, vidi, vici"-vel kezdődött volna; még kevésbé hiszem, hogy kedve volna másodszor is meglátogatni "la belle Perse"-t. Belgiumot Poroszország követte. A tudós diplomata, báró Minutoli, kire e küldetést bízták, nem is jött többé vissza. A tudományszomj déli Perzsiába vitte, és két napi járóföldre a mennyei Siráztól - mint a perzsák nevezik - a rossz lég áldozata lett. Most e városban nyugszik a Bág-i takht mögött, néhány száz lépésnyire Háfiztól és Száditól.
Néhány nappal utánam érkezett meg az új olasz királyság követsége. Húsznál több személyből állt, s egy diplomatiko-katonai és egy tudományos osztályra vala felosztva. Céljai mindig titok maradtak előttem; fogadtatásáról ugyan beszélhetnék holmit, de foglalkozzunk most inkább az előkészületekkel utazásunkhoz.
A török követségnél jóltevőim szíves előzékenysége oly helyzetbe hozott, mely egy leendő kolduló dervishez nem igen illett. De a kényelem valóban kellemetlen volt rám nézve, s tíz napi pihenés után Teheránban hajlandó lettem volna utamat Mesheden és Heraton keresztül folytatni, ha oly akadályok, melyektől már előre féltem csakugyan be nem következnek. Az időben ugyanis, midőn Konstantinápolyból eljöttem, a napi sajtóból hírét vettem annak a háborúnak, melyet Doszt Mohammed kán veje és előbbi herati hűbérese, Szultán Ahmed kán ellen viselt, mert ez, elpártolva tőle, s perzsa sah szuverenitását ismerte el. Európai lapjaink, azt hittem, túlozzák a dolgot, s az egész esemény nem nagyon ijesztett meg; nem tekintettem akadálynak, s utamra indultam.
Itt Teheránban azonban, csak harminckét napi járóföldre a csatatértől, legnagyobb sajnálattal hallottam, hogy a háború miatt azokon a vidékeken a közlekedés meg van szakadva, s hogy mióta az ostrom megkezdődött, egyetlenegy karaván sem érkezett meg Heratból, vagy ment oda - annál kevésbé eyes utazó. Maguk a perzsák sem merték életüket s vagyonukat kockáztatni; és még több oka volt félni az európainak, kinek idegen vonásai azokban a vad ázsiai tartományokban bizonyosan feltűnnének, amint még békés időben is nagy feltűnést okoz megjelenése; most azonban kémnek tartván, az afgánok kétségtelenül megölnék.
A dolog világos volt, csakhamar beláttam, hogy ily körülmények közt utamat rögtön nem folytathatom; s egyszersmind azért, hogy ne éppen tél közepén érjek Bokharába, Közép-Ázsia sivatagjaiba, elhatároztam, hogy utamat a következő márciusra halasztom. Akkor a szép évszak még előttem lesz, s addig a politikai viszályok, melyek most Heratot, Közép-Ázsia e kapuját eltorlaszolják, talán szintén meg fognak szűnni.
Szeptember elején hajoltam meg ekképp a szükség parancsai előtt; s az olvasó képzelheti, mily kellemetlen lehetett öt-hat hónapot töltenem oly országban, mely csak másodrangú érdekkel bírt rám nézve, s melyről már sokan és jól írtak. Nem, hogy Perzsiát tanulmányozzam, hanem hogy a jövőmre károssá válható nyugalmat elkerüljem, hagytam el, mint félig-meddig dervis, a vendégszerető törököket, Iszfahánon át Sirázba mentem, s így legalább volt alkalmam a régi iráni kultúra annyiszor leírt emlékeit láthatni.

 

Hatodik fejezet

Ismerkedés a tatár dervisekkel

Már 1863. évi január közepe táján ismét Teheránban voltam, török jóltevőim vendégszerető körében. Most természetesen másképp állt a dolog a készületekkel, másképp az elhatározással; meguntam, hogy kerüljön bár a legnagyobb áldozatokba, hozzáfogok tervem létesítéséhez. A követségnél régi szokás volt az évenkint Bokharából, Khívából és Kokandból Perzsián keresztül nagy számmal a török birodalom felé utazó hadzsikat és derviseket valamivel segíteni, s ez valódi jótétemény e szegény szunnita koldusoknak Perzsiában, kiknek a síita perzsák soha egy fillért nem adnak.
A követségi palotának tehát hetenkint megvoltak a vendégei a távol Turkesztánból, s nekem mindig nagy örömömre szolgált, ha ily rongyos, vad tatárt szobámba hívhatta; az annyi érdekest beszélt hazájáról, s társalgása különös beccsel bírt filológiai tanulmányaimra nézve. Ezek az emberek roppantul bámultak irántuk tanúsított előzékenységemen, mert céljaimról, persze, nem is álmodtak, s a karavánszerájban, melyet átvonuláskor érinteni szoktak, csakhamar azon hír terjedt el, hogy Hajdar efendi, a szultán követe, nemes szívű ugyan, de Resid efendi (szerény csekélységemnek álneve) a dervisekkel testvérekként bánik, s titokban talán maga is az.
Ilyen hírben állván, nem volt okom csodálkozni, hogy az átutazó dervisek előbb jöttek hozzám, s csak aztán mentek a miniszterhez, mert ennél gyakran nem nyerhettek fogadtatást, s csak az én közbenjárásomra kaphatták meg a nekik járó adományt, vagy érhették el egyéb vágyaikat. Így március 20-án négy hadzsi jött hozzám azon kéréssel, mutassam be őket a szultán követének, mert panaszt akarnak emelni a perzsák ellen, kik Mekkából visszatértükben Hamadánnál megvették rajtuk a szunni-adót, melynek szedését a szultán már rég megtiltotta, s melyet maga a perzsa sah sem helyesel.(1) "Nem akarunk pénzt ő excellenciájától, mondták, csak azt akarjuk, hogy szunnita földjeink ezentúl ne fizessenek vámot, mikor a szent helyeket látogatni járnak."
Ez önzetlen szavak egy keleti ember szájából feltűntek előttem, keményen szemük közé néztem vad vendégeimnek, és meg kell vallanom, hogy elvadultságuk és szegényes öltönyeik dacára valami nemességet láttam bennük, s első perctől fogva titkos vonzalmat éreztem irántuk. jó ideig beszélgettem velük, hogy megtudhassak holmit társaikról, az útról, melyet távol hazájuktól Mekkáig megjártak, s az irányról, melyen most Teheránból kérve haladni akarnak. Szószólójuk többnyire egy kínai Tatárországból (mely Kis-Bokharának is neveztetik) való hadzsi volt, ki rongyait új zöld dzsübbével (felső posztóruha) takarta be, fején óriási fehér turbánt viselt, s eleven tüzű szemeivel a többin gyakorolt felsőbbségét minden pillanatban kitüntette. Bemutatván magát, mint az akszui (Akszi kínai Tatárországnak egy tartománya) vang (kínai kormányzó) imámját, ki már másodszor látogatta meg a szent sírt, s így kétszeres hadzsi lett, megismertetett egy másik, hozzá legközelebb ülő társával, s tudtomra adta, hogy a jelenlevők a huszonnégy lelket számláló kis hadzsi-karaván fejeinek tekintendők.
- Társaságunk - mondta a szóló - ifjakból és öregekből, gazdagokból és szegényekből, jámbor emberekből és laikusokból áll, s mégis a legnagyobb egyetértésben élünk egymással, mert mindnyájan Kokandból és Kasgarból(2) valók vagyunk, és bokharaiak, ezen viperái az emberiségnek, nincsenek köztünk.
Közép-Ázsia özbeg (tatár) törzseinek ellenséges indulata a tadzsikok (a perzsa őslakosság) iránt rég ismeretes volt már előttem; nem akartam tehát e tárgyról tovább kérdezősködni, s inkább azon tervet tudakoltam, mely szerint vissza való útjukat intézni szándékoznak.
- Innen hazánkba - magyarázták a tatárok - négy út vezet; az egyik Asztrahánon, Orenburgon s Bokharán keresztül; a másik Mesheden, Heraton és Bokharán; a harmadik Mesheden, Merven és Bokharán; a negyedik a turkomán sivatagon, Khíván és Bokharán át. Az első kettő nekünk nagyon drága; aztán most a herati háború is nagy akadály; a két utóbbi út nagyon veszélyes ugyan, de mégis ezek közül kell egyet választanunk, s erre nézve tőled is kérünk tanácsot.
Már egy óra óta beszélgettem velük, nyíltszívűségük megtetszett; s ámbár az idegen faj feltűnő fonásai, a szegényes ruha s a fáradságos utak temérdek nyomorai folytán ezen emberek egészen vad, szinte ijesztő külsővel bírtak, mégsem állhattam ellent azon gondolatnak: nem volna-e jó, ha e zarándokok társaságában tenném meg közép-ázsiai utamat? Ők, mint bennszülöttek, legjobb mentoraim lehetnének, azonkívül Resid efendi dervisnak tartanak, mint ilyet láttak a török követségnél, s nem a legjobb lábon állnak Bokharával, Közép-Ázsia ezen egyetlen városával, melytől magam is féltem, mert elődeim szerencsétlen sorsa félnem tőle megtanított. Nem haboztam azonban sokáig, és közöltem velük tervemet.
Tudtam, hogy okaimat meg fogják kérdezni, s az olvasó képzelheti, hogy e törzsökös keletieknek nem beszélhettem tudományos célokról; ők nevetségesnek találták volna, hogy egy efendit, azaz egy urat ily absztrakt cél annyi veszéllyel s fáradsággal dacolásra bírjon; sőt talán okot leltek volna benne a gyanúra. A keleti nem ismeri a tudományszomjat, s nem hiszi annak létezését; s miután a közép-ázsiai fanatikus muzulmánok nézeteivel nem akartam ily rideg ellentétbe kerülni, hazugsághoz kellett folyamodnom, mely társaimnak hízelegjen, és saját célomat elősegítse. Azt mondtam tehát nekik, hogy rég át vagok hatva attól a csendes, bár forró vágytól, Turkesztánt (Közép-Ázsia), ezen még egyetlen székhelyét a meg nem hamisított iszlám erénynek, meglátni, s Khíva, Bokhara és Szamarkand szenteit meglátogatni. Ezen gondolat, folytattam tovább, hozott ide Rúmból (Törökország), már egy év óta várok Perzsiában, és hálát adok istennek, hogy ily útitársakat küld számomra, kikkel most már folytathatom utamat, és elérhetem kitűzött célomat.
Bevégezvén beszédemet, a jó tatárok meglepetten tekintettek egymásra, de csakhamar magukhoz tértek utazási szándékom feletti bámulatukból, s azt mondták, hogy most már biztosan tudják, amit azelőtt sejtettek, tudniillik, hogy dervis vagyok, s nagyon örülnek, ha méltóknak találom őket azon barátságra, hogy oly hosszú és veszélyes úton velük akarok menni. "Mindnyájan készek vagyunk nemcsak barátaiddá, hanem szolgáiddá is lenni - mondá Hadzsi Bilál, fent említett szóvivőjük -, csak arra kell figyelmeztetnünk, hogy a turkesztáni utak nem oly biztosak, mint a perzsák és törökországiak . A mi utunkon gyakran heteken át nem találunk házat, kenyeret, sőt egy csöpp ivóvizet sem; s ehhez járul még az, hogy félnünk kell, hogy agyon vernek, vagy elfognak és eladnak, vagy homokzivatarok temetnek el.
Gondold meg jól, efendi, amit tenni akarsz! Később meg találnád bánni, s mi nem akarnók, hogy minket okozz szerencsétlenségedért. Azonkívül ne feledd, hogy földijeink otthon tapasztalás és világismeret tekintetében sokkal hátrább állnak málunknál, s minden vendégszeretet dacára a távolról jövő idegent gyanús szemmel nézik. Aztán miképp fogsz visszautazni egyedül, nálunk nélkül?"
Könnyen felfogható, hogy e szavak nagyon hatottak rám, de szándékomat meg nem rendíthették. Eloszlattam barátimnak aggodalmait, beszéltem nekik régebben kiállott fáradalmakról, ellenszenvemről a földi kényelmek, s különösen ezen francia ruhák iránt, melyeket ex officio kellett viselnünk, "Ismerem e világ vendégfogadó-jellemét(3) - mondtam -, melyben létezésünknek csak néhány napjára veszünk szállást, s hamar kiköltözünk belőle, hogy másoknak helyet adjunk; és kacagom a mostani muzulmánokat, kik nemcsak a holnapról, hanem tíz évvel előre is akarnak gondoskodni. Igen barátim, vigyetek magatokkal, nekem el kell mennem a tévedésnek e fészkéből, melyet már tökéletesen meguntam."
Ez elég volt; ellenkezni úgysem akartak. A dervis-karaván fejei rögtön felfogadtak útitársnak, kölcsönösen megöleltük, megcsókoltuk egymást; persze, hogy nem csekély önlegyőzésre volt szükségem, mikor e minden képzelhető illatú ruhákkal és testekkel oly közel érintkezésbe kellett jönnöm. A dolog tehát már tisztában volt, csupán hajdar efendit, jóltevőmet kellett még meglátogatnom, vele szándékomat közölnöm, és kérnem, hogy támogasson, és különösen, hogy ajánljon a hadzsiknak, kiket szándékom volt ugyanakkor bemutatni neki.
Tervem eleinte természetesen ellenzésre talált. Őrültnek mondtak, hogy oda akarok menni, ahonnan elődeim közül még egy sem tért vissza, s mi több oly emberek társaságában, kik képesek egy fillérért megölni. A legborzasztóbb képeket rajzolták lelkem elé, de belátván, hogy minden igyekezet, tervemtől eltántorítani, sikertelen, végre tanácsokat adtak, s iparkodtak, amennyire csak lehetett, segíteni rajtam. Hajdar efendi elfogadta a hadzsikat, rendbe hozta ügyeiket, elmondta nekik szándékomat éppen olyan módon, mint én nekik beszéltem, s avval a megjegyzéssel ajánlott vendégszeretetükbe, hogy viszontszívességet remélhetnek, mert aki rájuk bízza magát, efendi, a szultán titoknoka.
Nem voltam jelen a látogatáson, de hallottam, hogy hűséget ígértek. Az olvasó látni fogja, mily becsülettel tartották meg szavukat, miképp mentette meg a nemes török követ pártfogása életemet, melyet annyi veszély fenyegetett, s hogy mindig hadzsi társaim hűsége mentett ki rossz helyzetemből. Később hallottam, hogy Hajdar efendi társalgás közben, Bokharáról lévén szó, kifejezte rosszallását az emír(4) politikája fölött, s ez társaimat, kik hasonló nézeten voltak, nagyon megörvendeztette.
Aztán minden vagyon nélkülieket tudakolta közülük, s ezeknek mintegy 15 aranyat adott. Nagy segély volt ez oly embereknek, kik kenyéren és vizen kívül más kényelmeet nem keresnek a világon.
Elindulásunk nyolcadnapra tűzetett ki. Ezalatt Hadzsi Bilál szorgalmasan ellátogatott hozzám; bemutatta földijeit Akszuból, Jarkendből és Kasgarból, kik jobban hasonlítottak borzasztóan eltorzított csavargókhoz, mint jámbor zarándokokhoz. Különös érdekkel viseltetett azonban fogadott fia, Abdul Káder, egy huszonöt éves kamasz iránt, kit famulusomnak ajánlott. "Hű, de ügyetlen fickó - szólt Hadzsi Bilál -, sokat tanulhat tőled, csak szolgáltasd vele magadat az úton, fog ő neked kenyeret sütni és teát főzni, nagyon jól ért hozzá." Hadzsi Bilál tulajdonképpeni szándéka az volt, hogy Abdul Káder nekem ne csak kenyeret süssön, hanem segítsen enni is, mert még egy másik fogadott fia is volt vele az úton, s a gyaloglásban kiéhezett két legény teher volt neki. Megígértem, hogy elfogadom az ajánlatot, s ez nagyon megörvendeztette.
Őszintén szólva, Hadzsi Bilál gyakori látogatásai gyanút költhettek volna bennem, s könnyen arra a gondolatra jöhettem volna: ez az ember azt hiszi, hogy jó fogást tett rajtad, s azért iparkodik ennyire magával vinni, mert fél, hogy még el találnál állni szándékodtól. De nem, nem akartam, s nem is volt szabad gyanakodnom, s hogy határtalan bizalmamról meggyőzzem, megmutattam neki azt a kevés pénzt, melyet az útra magammal vittem, s kértem, mondja el pontosan, mily alakot s öltönyt, mily modort és szokásokat kell fölvennem, hogy társaimhoz lehetőleg hasonló legyek, s így a szüntelen feltűnést elkerülhessem. E kérés nagyon megtetszet neki, s könnyen képzelhető, hogy a tanítás kissé különös volt. Mindenekelőtt tanácsolta, borotváltassam le a fejemet, mostani európai török ruháimat cseréljem fel bokharaiakkal, s ágyneműt, fehérruhát s minden efféle fényűzési cikket, amennyire lehet, ne vigyek magammal. Híven követtem tanácsit, s a fölszerelés nem sokba kerülvén, hamar megvoltam vele, és három nappal a kitűzött határidő előtt készen voltam a nagy utamra indulni.
Ezalatt egyszer elmentem a karavánszerájba, hol útitársaim voltak szállva, hogy a látogatást visszaadjam nekik. Két kis cellába laktak, az egyikben tizennégyen, a másikban tízen. Az első benyomást, melyet e nyomorral és szennyel telt lyukak tettek reám, sohsem fogom feledni. Kevés bírta közülük az utat a maga emberségéből megtenni, nagyobbrészt koldulásra szorultak. Oly foglalkozásban találtam őket, melynek leírásával nem akarok az olvasóban undort gerjeszteni, s melyre később én is rákényszerültem. A legszívélyesebben fogadtak, zöld teát készítettek számomra, csak pokoli kín közt bírtam egy nagy bokharai csészét ebből a cukortalan zöldes vízből meginni, mire nagy kegyesen még eggyel megkínáltak, de már erre bocsánatot kértem. Itt volt alkalmam valamennyi útitársammal összeölelkeznem; mindegyik testvérnek nézett s nevezett, s miután mindenikkel még külön kenyeret törtem, leültünk egy körbe, véglegesen elhatározni az irányt, amely felé menni fogunk.
Mint már fentebb említettem, két út közül kellett választanunk. Mindkettő veszélyes volt, mert azon a sivatagon keresztülmennünk, melyen a turkománok tanyáznak, s a lényeges különbség csak a törzsek különféleségében volt, melyek annak egyik és másik részét lakták. Az egyik út, Mesheden, Merven és Bokharán keresztül, a legbiztosabb lett volna, de itt a tekke törzsön, a legvadabbján minden turkománoknak, kellett volna áthatolnunk, kik senkit sem kímélnek, s magát a prófétát is eladnák rabszolgául, ha kezükbe esnék.
A másik részen a jomut turkománok, becsületes és vendégszerető népek laknak, de itt egy negyven állomásnyi sivatag terül el, melyen egy csöpp ivóvizet sem találni. Néhány megjegyzés után a jomut törzs között s a nagy sivatagon, Khíván és Bokharán át vezető utat választottuk. "Jobb az elemek, mint az emberek gonoszságával megküzdeni", vélték barátaim. "Isten kegyelmes, mi az ő útját járjuk, s bizonyára nem fog elhagyni." A határozat megerősítéséül Hadzsi Bilál elmondá az esküt: amíg beszélt, mindnyájan égnek tartottuk kezünket, s mikor elhallgatott, ki-ki szakállát fogta meg, és hangosan rámondta az áment. Felkeltünk ülőhelyünkről, s ők felszólítottak, holnapután korán reggel jöjjek el, hogy elindulhassunk.
Hazatértem, s e két napon át a legnagyobb s a leghevesebb küzdelem folyt lelkemben. Még egy pillantást vetettem a fenyegető veszélyekre s azon eredményekre, melyek utamból származhatnak. Keresni akartam okokat, melyek ily merész lépést igazolhatnának; de szinte mámorban voltam, gondolkozásra képtelen. Hiába figyelmeztettek útitársaimnak álarcos gazságára, hiába rémítgettek Conolly, Stoddart és Moorcroft szerencsétlen sorsával, Bloqueville nemrég történt esetével, ki a turkománok kezébe került, s kit aztán tízezer aranyon kellett a rabszolgaságból kiváltani. Mindez véletlen volt előtte, s nem bírt elrettenteni. Csak egy aggodalmam volt: lesz-e elég testi erőm ellenállhatni az elemek viszontagságainak, az idegen tápláléknak, a folyton szabad ég alatt lételnek silány öltözetben, ágynemű nélkül; s miként fogok béna lábammal, mely oly könnyen elfáraszt, gyalogolni tudni? S csakis ebben áll mindaz, ami utamban merényletnek nevezhető.
Mi győzött a lelki harcban, felesleges említenem. Indulásom előtti 4ste búcsút vettem barátaimtól a török követségnél. Utazásom titkát csak ketten tudták, s míg az európai gyarmat azt hitte, hogy Meshedbe megyek, elhagytam Teheránt, hogy Asztrabád és a Kaspi-tenger felé folytassam utamat.

1) A jó tatárok ugyanis abban a véleményben vannak, hogy a szultánnak, vallásuk fejének , az egész világ engedelmességgel tartozik. Ő az egész szunnita világ szemében jogos kalifája (utódja) Mohamednek, aki az emánat-i serifét, vagyis a nemes hagyományokat bírja. ezek pedig: 1. mindazon ereklyék, melyek Sztambulban a Hirka-i szeádet épületében őriztetnek , például a próféta köpenye, zászlaja, szakálla és fogai, melyeket egy ütközetben elhullatott; néhány öltönydarab, koránok s fegyverek, melyek a négy első kalifa tulajdonai voltak; 2. Mekka, Medina, Jeruzsálem s az iszlám egyéb búcsújáró helyei.
2) Kasgarnak neveztetik gyakran az egész kínai Tatárország.
3) Mihmánkháne-i pendzsrúzi"-nak , azaz, "ötnapos vendégfogadó"-nak nevezik a kelet bölcsészei e földi világot.
4) Emírnek címezik a bokharai fejedelmet. Khíva és Kokand uralkodói "kán" címet viselnek.

 

Hetedik fejezet

Mazenderádon át a Kaspi-tenger partja felé

Március 28-án, jókor reggel megjelentem a karavánszerájban, a kitűzött gyűlhelyen. Barátaim közül azok, kik a perzsa határig bírtak egy öszvért vagy szamarat bérleni, már felcsizmázva, felsarkantyúzva, készen álltak, a gyaloglók is vették már csarukjukat (ez igen célszerű lábbeli volna gyalogság számára), és szent datolyafa-botjaikkal kezükben, türelmetlenül látszottak várni a jelt az indulásra. Nagy bámulatomra láttam itt, hogy azon nyomorult ruha, melyet Teheránban viseltek, városi, tehát díszöltözetük volt. Ezt kímélendő mindenki úti ruháját vette föl, mely ezer meg ezer darab rongyból állt, derékon egy darab kötéllel átkötve. Tegnap koldusnak tartottam magamat új ruházatomban, de ma, társaim között, beillettem volna bíboros királynak. Végre Hadzsi Bilál felemelte kezét az indulási áldásra, s alig fogta meg mindenki szakállát, hogy rámondja az áment, a gyaloglók kirohantak a kapun, hogy minket, lovaglókat, illetőleg szamaraglókat megelőzzenek.
Útitervünk szerint Teheránból északkeletnek tartva, Szári felé kellett mennünk, hova nyolc állomás után reméltünk elérni. Nem állhattam meg, hogy még egyszer vissza ne forduljak. A nap még egy lándzsányi magasra volt, amint a keletiek mondják, és sugarai nemcsak Teheránt, hanem Abdul Ázim sah kupoláját is beragyogták. Teheránban ez időben már a természet is virágzik, s meg kell vallanom, hogy e város, mely a múlt évben, odaérkezésemkor, oly kellemetlen benyomást tett rám, most elragadó szépnek tetszett. E tekintettel istenhozzádot mondtam a szép európai civilizáció legszélső előőrsének, hogy oda menjek, ahol a vadság s barbárság szélsőségeit fogom találni. Mélyen meg voltam hatva, s hogy társaim észre ne vegyék megilletődésemet, gyorsan befordítottam öszvéremet a hegyszorosba, melynek falára már fel láttam írva e sötét jelmondatot: Lasciate ogni speranza!
Társaim ezalatt hangosan elkezdték reciitálni a koránt, és telkíneket (himnuszokat) énekeltek, mint valódi zarándokokhoz illik. Nekem elnézték, hogy nem vettem részt e foglalkozásban, mert tudták, hogy a rúmik (oszmánok) nincsenek oly szigorú vallásosan nevelve, mint Turkesztán lakó, de remélték, hogy társaságuk lassanként majd engem is fel fog lelkesíteni. Ezalatt lassan léptetve megyek utánuk, s bemutatom őket az olvasónak, mert igen sokáig fogunk velük utazni, s mert ők valóban a legbecsületesebb emberek voltak, akikkel e vidéken találkoztam. A karaván tagjai voltak: 1. Hadzsi Bilál Akszuból (kínai Tatároroszág), ugyane tartomány kínai muzulmán kormányzójának udvari imámja. Vele voltak fogadott fiai: 2. Hadzsi Isza, tizenhat éves fickó és 3. hadzsi Abdul Káder, kit már említettem. A társaságot, úgyszólván Hadzsi Bilál védnöksége alatt, képezték továbbá 4. Hadzsi Juszuf, gazdag kínai-tatár paraszt, unokaöccsével, 5. Hadzsi Alival, egy tíz éves, pici kirgiz szemű fiúcskával. E kettőnek még nyolcvan arany útiköltsége volt, s azért gazdagoknak mondottak, ámbár e gazdagság nagy titokban tartatott. Ketten béreltek egy lovat, s míg az egyik a nyeregben ült, a másik mellette gyalogolt; 6. hadzsi Ahmed, szegény molla, ki koldusbotra támaszkodva végezte zarándoklását. Ugyanilyen és hasonló körülmények között volt 7. Hadzsi Haszán, kinek apja útközben meghalt, s ki most szegény árván tért haza; 8. Hadzsi Jakub, hivatásánál fogva koldus; ezt a mesterséget apjától örökölte; 9. idősb Hadzsi Kurbán, tulajdonképpen paraszt, ki köszörülő kerekével egyszer egész Ázsiát bevándorolta, Konstantinápolyig s Mekkáig, máskor Tibeten át Kalkuttába, ismét máskor a kirgiz sivatagokon keresztül Orenburgig s Taganrogig barangolt; 10. ifjabb Hadzsi Kurbán, ki szintén útközben vesztette el atyját, s ennek testvérei: 11. Hadzsi Szaid és 12. Hadzsi Abdurrahmán, tizennégy éves beteges gyermek, kinek lábai a hóban elfagytak, s ki az egész úton Szamarkandig borzasztóan szenvedett.
Mindezek Kokandba, Jarkendbe és Akszuba, tehát kínai Tatárország két szomszédos kerületébe valók voltak, és Hadzsi Bilál kíséretét képezték; 13. Hadzsi Sejkh Szultán Mahmud, Kasgarból, fiatal rajongó tatár, egy híres szentnek, Hazret-i Afaknak családjából, kinek sírja Kasgarban van. Sejkh Szultán Mahmud barátomnak apja költő volt, minden igyekezetének célja Mekka volt, s midőn sok évi szenvedés után végre a szent várost meglátta, meghalt benne. Fiát tehát kettős cél vezette volt ez útra: el akart zarándokolni a prófétának s apjának sírjához. Vele voltak 14. Hadzsi Hüszejn, rokona és 15. Hadzsi Ahmed, volt kínai katona a sívai ezredből, mely muzulmánokból áll.
A kokandi kánságból valók voltak 16. Hadzsi Szálif Khalife, ki az isán, azaz a sejkh címet iparkodott elnyerni, s így a félpapi rendhez tartozott: áldott jó ember, kire még visszatérünk. Őt kísérték: fia, 17. Hadzsi Abdul Báki s öccse, 18. Hadzsi Abdul Káder, aki medzszúb , vagyis az isten iránti szeretettől elragadott ember volt; ha kétezerszer egymás után Allah-t kiáltott, szája tajtékzani kezdett, s így a legboldogabb állapotba jutott. (Mi európaiak, ezt nyavalyatörésnek nevezzük, de lesz még szó róla.) 19. Hadzsi kari Meszúd. Kari annyit jelent, mint Törökországban Háfiz, azaz oly ember, aki az egész koránt könyv nélkül tudja; 20. ennek fia, Hadzsi Gajaszeddin, 21. Hadzsi Mirza Ali és 22. Hadzsi Ahrárkuli, kiknek még maradt valamijük útiköltségükből, s kik most közösen béreltek egy szamarat; 23. Hadzsi Nur Mohammed, kereskedő, ki már másodszor volt Mekkában, de mindig más helyett.
Így folytattuk utunkat az elburzi hegylánc mindig emelkedő magaslatain, eleinte csendes, mondhatnám, igen lassú karavánlépésben; először azért, minthogy sok gyalogos is jött velünk, másodszor azért, mert bérbe vett állataink olyan nyomorúságos állapotban leledztek, hogy a gyorsabb haladás teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez s minden erőlködésem dacára mégiscsak szorult kedélyemhez nemsokára éghajlati kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult, s előbb csak permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos koldusmezem csakhamar átázott, pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó kétórányira feküdt tőlünk.
Azt mondtam: "Kemerd állomás" - de miből állott ez? Képzeljen a nyájas olvasó egy puszta közepén álló, félig leomlott agyagviskót, melynek bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig lehetett egy tenyérnyi száraz helyet találni. Már alkonyodott, midőn megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavánszeráj szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi Bilál barátom piláfot főzött, melyet - zsír híján - egy felolvasztott faggyúgyertyával ízesített meg, s elköltéséhez engem is meghívott. Egész udvariassággal megköszöntem, s ahelyett, hogy hozzáültem volna, a koldusok és perzsa öszvérhajcsárok tömegébe vegyültem, összezsugorodtam, s míg künn a szél süvöltött, s a néma éjszakában csak az eső zuhogott, mintegy önkénytelenül a következő reflexió merült fel lelkemben.
Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában voltam, mégpedig búcsúestélyen, melyet a török követ adott barátaim körében. Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémítsenek - amint mondták -, még egyszer európai eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos étterme fényesen ki volt világítva, felhordva a legjobb ételek, a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy adagját akarták útravalóul adni. Volt nevetés, csípkedés, élc jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutamról. A szarkasztikus megjegyzések, a jó szándékú tanácsok minden hatás nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túl boldoggá tettenek. Íme, ez történt huszonnégy órával ezelőtt.
Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest mostani helyzetem! Anélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli óhajtásom az volt, bár kinyújtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom ölelő karjaiba vessem magamat. De még erre sem volt elegendő helyem . Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle rovarokban bővelkedő, szennyes útitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara csordultig teljen, egy köszvény kínozta perzsa hajcsár is éppen az én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, míg útitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy fogaim vacogtak. Ugye, hogy ez este nagy ellentétben állhatott a tegnapival? Az életmódnak ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen nagyon kellemetlen volt, azonban mégsem bántam meg. Hiszen önmagam voltam sorsom okozója, s amit magam szereztem magamnak, azt nyugodtan kellett elviselnem.
Első éjjel nem jött szememre álom, s hogy ennek folytán másnap egészen elgyengülten, mintegy félittasan ültem lóra, azt hihetőleg fölösleges is lesz említenem. utunk mindig jobban emelkedett, a Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi napok reggeli levegője igen érezhető volt e magaslaton, elannyira, hogy le kellett szállanom lovamról, s ülésemet egyik-másik fáradtabb gyalogosnak engedvén át, a karaván előtt jól magukbírva haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem.
Társaságuk a lehető legnagyobb élvezetet nyújtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak felől, hová én annyira óhajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar elfelejtettem. időről-időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind barátságos viszonyunk is mind szorosabbra fűződött. Teheránban még mindig csak az efendit, a török követség védencét látták bennem, a csupa kényelemben élő urat, s így nem is mertek hozzám közelíteni. De az úton lassankint eltűnt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s rövid, sőt - mondhatnám - hihetetlenül rövid idő alatt sikerült útitársaimnak legőszintébb rokonszenvét megnyernem.
A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s itt, a Száriból jövő kis karavánnal együtt, melyhez Teheránban csatlakoztunk, meglehetősen kielégítő ellátásban részesültünk. Kisebb csoportokra oszlottunk, s én - mint a nyájas olvasó már tudja - Hadzsi Bilálhoz és legközelebbi atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának szobácskájában húzódtam meg, újra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség csakhamar feledtette velem mind az ételnek kellemetlen szagát, mind útitársaim piszkos öklét, kik velem együtt markolásztak a tálba. Úgy a lankadtság is jól előkészített az álomra, dacára azon közel érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel jutnom kellett, s midőn másnap reggel megújult erővel keltem ismét útra, jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső indulásunkkor látszott.
Utunk Irán egyéb útjainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyér népségű, halmos vidéken vezetett Firuzkuh felé, magas halmokon és szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két óra járásnyira voltunk már a Demavendtől, de ez nem vala látható, ami nekem annyival inkább rosszul esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel szemléltem, s így közelről annál jobban szerettem volna látni. A Demavend, a legújabb mérések szerint, több mint 22 000 lábnyira emelkedik a tenger színe fölé: oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint majdnem hihetetlennek látszik. e hegyen eddigelé még csak igen kevés európai járt fenn, kik között újabb időben az olasz-perzsa misszió tudományos osztálya volt a legkitűnőbb. Ezen urak közül, ha nem csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra felért; oda igen nehéz feljutni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn a büszke háromszínű zászlót fönnen látták lebegni e roppant alkotványnak már az őskorban is oly nevezetes csúcsán.
A "Viva Italia" örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhatott ezekben a völgyekben, hol Ó-Perzsia királya oly sokáig küzdött az alvilági szellemekkel, s hol - a monda szerint - Zohak, a vad zsarnok, a magas szirtfokhoz van bilincselve.
Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más útitársosztály vendégszerető meghívását kellett elfogadnom. Ezek mindnyájan kokandiak voltak, kik húsból, rizsből, sárgarépából, babból s közbe habart lisztből álló sűrű levessel, kedvenc nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál: "Mily pompás, mily felséges!" kiáltásokra kellett fakadnom, természetesnek fogja találni bizonnyal mindenki; a jószívűség nyújtotta, s a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli hálaviszonzás. Teára megint más osztálytól nyertem meghívást. Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legújabb tagját a lehető legjobban ellássák. Mindent szíves örömmel fogadtam el, de nagyon óvakodtam minden olyastól, ami csak távolról is kitüntetésnek látszhatott volna; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem meglehetősen sikeres volt, mindjárt a három első napon észrevettem, hogy igazi, hű és színlelés nélkül való barátságot sikerült nyernem.
Igen mulattattak a perzsa falusiak megjegyzései a tatár zarándokok között és közöttem való viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles látásúak, akik kitalálták, hogy én nemcsak hogy tatár, sőt még oszmánli sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig nyilatkozott, mert a síita perzsák gyűlölete oly nagy a szunnita közép-ázsiaiak iránt, hogy az iráni teljes szívéből örvendezik, ha látja, hogy halálos ellenségei el vannak ámítva.
Másnap reggel a jelentékeny Firuzkuhba, negyedik állomásunkra kellett érkeznünk. Igen korán kellett útra kelnünk, minthogy a távolság igen nagy, s az út még ezenfölül járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül. A metsző hideg rémítően érezhető volt e magas régiókban. Minden pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre más gyalogos útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkísérlettem, hogy egy tenyeres-talpas útitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher igen nehéz volt lovamnak, megcsúszott, s mindkettőnket belevetett a nem ugyan mély, de annál hidegebb vízbe. Az önkéntelen fürdő után jó óra folyásig gyalogolnom kellett, hogy fölmelegedjem. Ma is csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott testemnek még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal éppoly meleg lett, mint aminő hideg volt éjjel.
Firuzkuhba, mely egy szép rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkeztünk. Mind a táj, mind a hegység, bájos fekvésük folytán, különös varázzsal hatottak rám, úgyszintén megleptek a házak is, melyek félig a perzsákéihoz, félig a mazanderániakéihoz hasonlítanak. A kis városkát széles és mély hegyi folyó hasítja keresztül három irányban; a város az útnak éppen a középpontját képezi Mazanderán, Khoraszán és Irán között. Sok karavánja van, s valamennyi meglehetősen népes. A karaván leginkább naranccsal, dinnyével cukornáddal s a Kaspi-partvidék egyéb terményével szokott megrakodva lenni, melyeket Sahrudba vagy Teheránba visznek, és onnan ismét gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, amelyek e hegyvidéken majdnem teljesen hiányzanak.
Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az úgynevezett bad-i Firuzkuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve különösen veszedelmes, meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak zúgását másnap reggel, már a fent nevezett helység völgyében észrevettük. Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes fölfelé lépéssel a szél is mindig erősebbé és erősebbé lett, s midőn a magaslatra értünk, az orkán csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavánszerájhoz juthattunk, melyet az utasok menhelyéül Abbasz sah építtetett. A hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával; mondják is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.
Csak néhány lépést kellett tennünk a most említett oromról lefelé, s a szél azonnal megszűnt. Lég és táj egészen másnak látszott. Eleinte apró bokrocskák voltak észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödtek, alig haladtunk lefelé mintegy félóra járásnyira, íme, máris a legdúsabb növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez az Iránban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak tövében ültetett gyér fákhoz van szokva, s napok hosszat tartó utakon egyetlen fűszálat sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig keskenyebbé és keskenyebbé válik, míg végre egy nagy mélység partján vonul el, hol alant igen nagy, hatalmas hegyzuhatag omlik alá, messze hangzó zúgással, óriási sziklatömegek fölött, tajtékozva s imitt-amott meglehetős magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat újabb meg újabb meglepetést nyújtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb fehér és piros virágzat borította, s az enyhe, tiszta levegőt ezer meg ezer különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehhez a zöld lombok közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat vörös tetejű nyaralóknak képzeltem, Európa legszebb alpesi vidékén gondoltam magamat.
Még maguk, a természet szépségei iránt máskülönben közönyös útitársaim is egészen föllelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad előttem. "Ez a sziklatelep - mondá perzsa kísérőim egyike - kedvenc tartózkodó helye volt annak a fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött, s a Kaspi-tenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű Mazanderánt csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy voltak hősök, akik el tudták őket űzni, mert a mi mai perzsáink erre bizony nem volnának képesek."
E magas, meredek szikla felső részén barlangnyílás látszik, melyről száz meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is található, melyet a rémítő óriás leánya szobájának mondanak. Az apa sok ezer évvel ezelőtt eltűnt ugyan, de a leány még most is ott lakik, sőt az év némely szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhájában, egész kíséretével együtt, s jaj annak az embernek, aki meglátja őket, mert bizonyára halál fia lesz.
Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, ámbár mindig regényesebbé válik, nem lehet éppen lakatlannak mondani. Tulajdonképpeni falvak nincsenek ugyan, de az erdőknek egy-egy tisztásán egyes házcsoportok tűnnek fel, legföljebb félórányi távolságban egymástól. Az úton azonban, mely mindig a föntebb említett folyó partján vonul, körülbelül egy-egy órai köz után több karavánszerájra lehet akadni. A perzsák Mazanderánt is híresnek tartják az effajta épületek nagy sokaságáról, de ezek nem egyebek fából készült, hosszúdad színeknél, egyik szögletükben maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon szegényes élelmiszerekkel együtt, melyeket el szokott adni az utasoknak.
Egy ilyenbe, melyet Szurkhabádnak neveztek, mi is betértünk esetefelé, s elváltunk perzsa a társaktól. A tatárok rendkívül megörültek a kitűnő jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Míg előbb hatan-nyolcan is főztek egy és ugyanazon tűzhelyen, ma este mindenki külön tüzet gyújtott magának. Teaedényt teaedény után állítottak a tűzre, sőt, az elégett fának parázsát is felhasználták. Miután útitársaim jóllaktak volt, s magukat a lehető legjobban érezték, levetették ruhájukat, s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve a tűz fölé tartottak, s míg a harmadik egy kis pálcikával gyengén porozgatta, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzott. Ez a legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró, kellemetlen állatkáktól megszabaduljon, s bár első tekintetre undorral töltött is el, mindazonáltal benső körülmények kényszerítettek rá, hogy magam is hasonlóképpen cselekedjem.
Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra száll, igen édes és kellemes volt, dacára a közeli folyó vad zajgásának, s dacára sakálok vonításának, melyek feltűnő nagy tömegekben járják körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is tízes-húszas falkákban ügettek előttünk. A hideg lanyha tavaszi hőmérséknek engedett, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel fölébredve, a bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatatlan messzeségre terjedő erdein a kelő holdnak ezüst világánál széttekintettem, valóban nem vagyok képes leírni. Korán keltünk, s utunkat szakadatlanul mindig szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk, mely amint hallottam, Talarnak neveztetik.
Az út majd jobb, majd bal parton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, úgy a mai valóban impozáns volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karaván hosszú, meg nem szakasztott láncot képezett, s egészen különösen éreztem magamat, midőn déltájban egy hegymagaslatra érve, sűrű, nedves felleg borított el bennünket, melynek folytán a csak néhány lépésnyi távolban alattunk álló társak előtt már láthatatlanokká lettünk. Úgy látszott, mintha valami könnyed, sűrű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztültörtek a felleg fátyolán. "Az égben voltunk" - mondá tréfásan egyik útitársam. "Az ilyen ég nem volna valami nagyon kívánatos - viszonoztam én -, mert ha e homályos levegőben paripánk csak egyetlenegyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a legmagasabb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos halál volna."
A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából építvék, s csak igen kevés van kőből. De szükség is van rájuk, mert a vadul alárohanó folyamhabjainak semmi hatalom sem volna képes ellent állani. E nap déltájban már néhány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj ez, olyan, minőt sehol másutt egész Iránban nem találtam, nemigen magas termetűek, nagyon vékony dongájúak, s halavány sápadt arcúak. Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek, s midőn ezen beteges színükön csodálkoztam, azt nyertem válaszul, hogy "Mazendrán égalja éppoly veszélyes, mint amily elragadó szép". Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőség borítja, a lég igen nedves, az eső nagyon gyakori, s hol évek óta telepítvények vannak, még ott is, éppen úgy lep fű-fa mindent, mintha csak tegnap vándoroltak volna oda. Így az egyetlen utat is, tehát a legjártabbat, fatörzsek és kinyúló óriási ágak néha úgy elsáncolják, hogy alig lehet rajtuk áthatolni.
Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és épületfa roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iránnak egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor foghatja fel igazán, milyen áldás egy országnak a jó közlekedés.
Az az állomás, mely most következett, igen kicsiny volt; a helyet, hova megérkeztünk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavánszeráj csak egyetlenegy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet lefoglaljam, s a perzsák igen udvariasan fogadtak, de alig jöttek nyomomban szunnita útitársaim, a síita vendéglős szabad folyást engedett fanatizmusának, és a szegény szunnitákat átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett pártjukat fognom. A perzsa, ki még néhány pillanat előtt oly nyájas volt hozzám, meglehetősen durva lett irányomban is, s a kemény szavakat kemény ütések is követték, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal, melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőképp megfélemlítették őt, csak akkor változott meg magaviseletében, s lett barátságosabbá. S midőn egy csésze teára is meghívtuk, még néhány történelmi adomát is elmondott szülőföldje hegyeiről a mi mulattatásunkra. Egy hegyoromra mutatott a többi között, hová Rusztem egyik lábát megvetette, a másikat pedig egy kétórai távolságban fekvő másik sziklára, s így vagdalózott hatalmas csapásaival, hogy a diveket Amul felé űzze.
Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkét nemű utazókból álló csapat érkezett Mazanderánból, mind valamennyi térdig érő selyembugyogót viselt, s egyéb öltözetük is szürkés-pirosas selyemszövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszínt játszott. Soknak csípejét széles öv borította, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez az ő tarisznyájuk, mert Mazenderánban a kenyér valóságos ritkaság. Az itteni lakosság majdnem csupa rizsből él, melyből reggel egy-egy jó adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmiszer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita útitársaimra, s megint nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bár perzsa beszédem világosan megbizonyíthatta előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis ízetlenkedéseik közepett az egyik olyan csapást mért reám botjával, hogy azonnal vérezni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én útitársaimat is, csoportosan védelmemre keltek, s ha le nem csillapíthatom őket, ki tudja, mi történik velünk. Egyébiránt azon szívesség, mellyel irántuk viseltettem, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal viszonozhassák jóságomat, s avlóban meg is tették, mert én Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam, mint ők itt, s hogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül ennek köszönhettem, hogy inkognitóm oly szerencsés véget ért.
E mindig bensőbbé vált barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi cím, annál inkább kellett koldussá és közép-ázsiaivá lennem. Nemegyszer történt, hogy a kommunizmus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz öltötte fel ruhámat, vagy alvás közben takaródzott velük, sőt egy fiatal hadzsi néhány nap múlva tisztálkodó toalettje alkalmával ingét is odavetette hozzám, hogy szabadítsam meg azon hívatlan vendégektől, melyeknek pusztítására ő most nem ér rá, minthogy kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy mily érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, anélkül hogy hosszas magyarázatra volna szükségem. Nélkülözéseimről és nyomoromról csak azoknak lehet fogalmuk, akik maguk is huzamosabb időt töltöttek keleten. A nyugati Kisázsia bensejében minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságáért. Perzsiában még jobban fölingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én azt állítom, hogy mind a törökök, mind a perzsák valóságos gavallér emberek a közép-ázsiaihoz képest!
A következő napon, bár az állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett útra kelnünk. Ez a szakasz egész Perzsiában híres rossz útjáról, pedig ha valamely ösvényt még a perzsák is rossznak tartanak, képzelhető, hogy csakugyan milyen lehet! A szűk völgy itt mindig tágabbá vált, s estére a közel látszó mélységbe kellett jutnunk, mely őserdőktől fedve, egész a Kaspi-tenger partjáig terjed. Utunk jobbára völgynek ment, óriási sziklatömegek között, melyek a magasságból gördültek alá; a föld maga lágy és agyagos, s minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztülhatni sugaraival az erdők sűrű lombján, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állítom, hogy ezen utat minden lépten-nyomon mintegy három lábnyi széles árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig szépítve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert bár sokan azt állítják, hogy a paripa lába a legjobb vezető, alig tettünk meg néhány lépést, s nem egy hasonlóképpen gondolkozó perzsát láttam a sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló sziklacsúcsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalogúton négykézláb mászni tovább: valóságos pokoli kín volt ez, s az olvasó a legkönnyebben szerezhet magának fogalmat minderről, ha azt mondom, hogy egy ferszakh távolságot mintegy hat óra alatt voltunk csak képesek megtenni.
Midőn a síkságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathattuk. Itt az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba; mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé voltam meglepve, midőn a mind sűrűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan vágott kövekkel kirakott, remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala mellett árok vonul. Perzsiában a készített országút valóban a ritkaságok közé tartozik; s nem is a mostani kor munkája, amint mondják, Abbasz sah építtette, hogy a Kaspi-tenger partján fekvő kedvenc mulatóhelyét, Esrefet annál könnyebben elérhesse. Egyébiránt e műnek megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben Európába varázsolt át. Maga az erdőség oly sűrű s áthatolhatatlan volt, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai dzsungelek után a lehető legvonzóbb hely volna európai sportembereink számára.
Útitársaim alig bírtak örömükben hová lenni, mikor azt a roppant mennyiségű puszpángfát megpillantották, mely itt egészen gazdátlan nő, s melynek mind az ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Puszpángfából készülnek ugyanis azok a félkerek fésűk, amilyent minden muzulmánnak szüntelen magánál kell hordania a korán egyik rendelete szerint, hogy a szakállnak előírt toalettjét ezzel végezze. Az ifjabbak nem állhattak ellent azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le ne vágjanak, melyeket aztán majd a távol Kokandba magukkal vinnének, s még az este, az állomáson, valamennyit tűzre vetették.
minthogy e reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített mindnyájunkat, az esti szürkület beálltával valamennyien hely után néztünk, ahol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső kínálkozó helyen, de a velünk jött néhány perzsa figyelmeztetett bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban, igen sok ragadozó állat van, melyek rabló vágyuktól ösztönözve, éjszakánkint még az erősen épült hajlékokat is megtámadják, s így a szabad mezőn tanyázóra nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak azok, melyek, bár nem vérengzők, mint a bengáliak, óvatosságra intettek bennünket. Minden fáradságunk dacára, tehát egész késő éjszakáig haladnunk kellett az erdőségben, míg néhány különálló házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heftennek neveznek, s melyek közelében az erdőszélen megtelepedtünk.
Elhatároztuk, hogy egész éjen át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni, s mellette felváltva virrasztani; mert a perzsák tudósítását éppenséggel nem tartottam pusztán megfélemlítés végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjjeli tüzünk lángja, s mégis a közel sűrűségből szűnni nem akaró recsegés és röfögés hangzott felénk. Éhes vadkanfalka volt, mely zsákmányra tört, s csakis egy-egy fegyver elsütése által sikerült őket némileg sakkban tartanunk. A sakálok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy körülszaglásztak bennünket, mintha háziállatok volnának, s még a botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmiszerére vagy ruhájára, ezek bizonyára ott teremnek macskaügyességgel, és elragadják. Mindazonáltal egész éjen át semmi veszedelem nem ért bennünket, sőt ez éji táborozás, az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra nálam; egy penabadért ( körülbelül fél frank) tíz fácánt vettem, nagyot, kövéret s kitűnő ízűt. Tatár útitársaim is bőségesen bevásárlottak ez árucikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség sűrűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal leverni, s még harmadnap is fácánpecsenye pótolta az itt különben nagyon drága kenyeret.
Míg úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem a vígan pattogó tűz mellett, kínai tatár barátaimmal, itt, e regényes erdőségnek közepette, meg nem állhattam, hogy ezen még az éji ruhába öltözve is oly elragadó természet végigtekintésénél gondolatban a távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilál barátomat is meghatotta a jelente fensége, ő is odagondolt a kínai tatárságban fekvő háza tájára, közlékennyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, pedig ezt a muzulmán igen ritkán teszi, s mélyen felsóhajtott, mikor legfiatalabb leányának nevét említették ajkai.
- Hihetőleg az a legkedvesebbik gyermeked - kérdezém.
- Az ám, efendi - viszonzá a tatár --, negyedik, kedvenc feleségem leánya, akit nem pénzért vettem, hanem aki tiszta ragaszkodásból jött hozzám, bár kétszer olyan idős vagyok, mint ő.
Elbeszélte aztán, hogy a leányok az egész világ kerekségén az ő hazájában a legolcsóbbak.
- Törökországban, Perzsiában, sőt még Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de minálunk hat tillán mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet is olcsó, s minthogy te, amint mondtad, még nőtlen vagy, jöjj velem Akszuba, települj meg ott, és bizony boldog lehetsz.
Egy másik Namangán közelében fekvő birtokának szépségeit kezdte vázolni. Ő is meghívott. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én most éreztem talán legnehezebbnek, hogy inkognitóm szigorúan tiltja azon földnek nevét ajkaimra venni, ahol én születtem, s melyet a világkerekségen a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Így váltakozott beszéd beszéd után, míg végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből Szári felé, Mazanderán fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt vége szakadt a pompás országútnak, s amily jó volt ez eddig, éppoly kimondhatatlan rossz lett az , melyen ezentúl haladtunk. Majd holmi nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsarak közepett, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig kiszáradt mocsarakon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak lejtve, szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás lépés kevésbé szilárd helyre az embert feneketlen sárba ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.
Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk; alig léptünk bele, máris erős citrom- és narancsillat ütötte meg szaglásunkat, s csakugyan sok helyütt e déligyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk. A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes házacskák emelkedtek: az ültetvényesnek és tulajdonosnak háza, ki csakis jó magas létrán juthat otthonába. Midőn e különös építésmód okát kérdeztem, azt nyertem feleletül, hogy részint a föld nedvessége, részint a rovarok roppant száma teszi lehetetlenné a földön lakást; s csak egypár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az álom máris sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. "Semmi sem tökéletes a világon - mondta társaságunknak egy kegyes zarándoka -, minden rózsának megvan a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek síiták azt képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot."

Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazanderán lakójának beteges külszíne igen nagy ellentétben áll szülőföldjének gazdag természetével. S ha azt kérdezem ezektől az emberektől: ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de lakhelyeiket miért nem teszik át máshova - nagy csodálkozásomra mindenütt azt hallottam válaszul, hogy az erdő, ámbár egészségtelen, mindazonáltal jó erősség gyanánt szolgál az emberrabló turkománok ellen, kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát megvédelmezni.
Ali-Abád falunál - falunál, mondom, bárha alig áll többől néhány háznál - megállapodtunk és reggeliztünk. Útitársaim nekimentek a narancsfáknak, s néhány fillérért szabad volt annyit enniök, amennyit csak bírtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat héjastól nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán a nevét ismerik, s az Ali-Abád-i reggelire bizonyára holtuk napjáig fognak emlékezni. Én ezenközben, mint rendesen szoktam, most is a perzsák közé vegyültem, s figyelemmel hallgattam a kormányzóról, a sahról vagy a turkománokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között az is értésemre esett, hogy Sejkh Taberszi, a bábik hírneves erődje - vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei valának - ugyancsak e tájon áll, különös örömmel hallgattam néhány szemtanúnak ezen híres fanatikusok harcairól szóló előadását.(1)
Szári, mely a mocsaras vidék közepett emelkedik, már három órányi távolságban látható volt, mindazonáltal az út, melyet egész odáig tennünk kellett, nehézségei miatt éppoly feledhetetlen marad előttem, mint az előbbi mazanderáni.
Egy nappal előbb itt eső esett, s így az agyagos talaj majd egy lábnyira fel volt ázva, emellett az út szünet nélkül mélyedések vagy ásott csatorna partján vezetett, de mindig olyan földön, melynek tapadós agyagja lovak és gyalogosok lábához úgy ragadt, hogy minden lépten-nyomon meg kellett állanunk patkót és sarut tisztítani. Kimondhatatlan gyötrelem volt ez. A szegény állatok nemegyszer térdre rogytak a sikamlós ösvényen. Alig egy-kettő jutott közülünk szárazon Száriba, egyik is, másik is belehömpölygött egypárszor a sárba, s midőn így tetőtől talpig sárosan bevonultunk a városba, éppen nem csodálkoztam fölötte, hogy a síita perzsák hangosan felkacagtak a sárral bemázolt kis szunnita karaván láttára, s derültségük teljes mértékét éreztették velünk. Ez akkor nyilvánult meg legjobban, mikor a karavánszerájba bevonultunk. Egy csoport utcai gyerek kelt a nyomunkba, s minden kigondolható gúnyszavakkal és kiabálásokkal kísért egész a kapuig, melyen át eltűntünk. Azonban, bár nyilvánosan kigúnyoltattunk, mégis észrevettem, hogy a bazárban néhány verescsíkos öltözetű s különös fejdíszű férfiú állt meg, s felemelt kézzel tiszteletteljesen tekintett ránk. Ezek esetlegesen éppen itt időző turkománok valának, kik a szent földről épp most érkező szunnita hitük sorsosaitól mindjárt első kézből fátihát (áldást) akartak nyerni.
Alig töltöttünk egy órát a karavánszerájban, midőn közülük többen személyesen megjelentek, s magunk számára élelmiszerekből, paripáink számára abrakból álló gazdag ajándékokat hoztak. Egyikök nekem is tisztelgett, s midőn láttam magam előtt a legelső turkománt, egész Perzsiának ezen ijesztő rémét, őszintén meg kell vallanom, hogy vendégemnek minden kegyes türelmessége dacára lehetetlen volt némi meglepetést és elfogultságot nem tapasztalnom önmagamon. többi társaim példáját követve, áldást mondtam reá, amit néhány frankot érő adománnyal jutalmazott.
Csodálkozásomat Hadzsi Bilállal is közlém, ki örömtől csillogó szemekkel mondá: "Igen, efendi, nemsokára megszabadulunk, odajutunk nemsokára hitünk sorsosai, a turkománok földjére, s amennyi szégyen, becsmérlés és megvetés ért bennünket a perzsák között, ott ugyanannyi tisztelet és kitüntetés vár reánk!" Nem csodálatra méltó-e, hogy a vigasztalás ezen szavai igen kellemes benyomást gyakoroltak rám? A rövid inkognitó e benső viszony által, mely engem barátaimhoz csatolt, magamat is tatárrá és szunnitává változtatott, s egészen megfeledkezvén a sivatag lakóinak oly sokszor hallott kegyetlenségéről és vadságáról, máris forró vágyat éreztem magamban, minél előbb turkománok és szunniták közé juthatni.
Száriban két napot töltöttünk. Útitársaim szamaraik eladásával voltak elfoglalva, minthogy a következő állomáson már hajóra kellett szállnunk, s így az állatok átszállítása igen sok bajjal járt volna. Ezen idő alatt én szerte jártam a városban, hogy a néhány európai utazó által már megemlített azon emlékeket megtekintsem, melyek állítólag még az iszlám előtti korszak maradványai. Nem találtam semmi egyebet, mint néhány jelentéktelen dombot s egyetlen kupolát, melyet Kumbez-i Kausznak hívnak, melynek azonban sem szépsége, sem régészeti nevezetessége nem is hasonlítható a göklen turkománok ugyanezen nevet viselő kupolájáéhoz. Hogy Szári már a régi világban is virágzó hely lehetett, ez a történelemből, kivált pedig Firdauszi Sáhnáméjából látható. Így például, Mazanderán lakosai Kejkáuszt sokáig fogva itt tartották, míg vitéz tábornoka, Rusztem őt utóbb megszabadította. Így az ország nagyjait Efrasziab szintén Száriba hozatta, sőt még ez a középkor elején is jelentékeny helyet képezett. A földleíró Ibn Haukál mondja, hogy már akkor kormányzói székhely volt.
A mai várost sem terjedelmére, sem lakosai számára nézve nem lehet nagynak nevezni. Bazárja egész Perzsiában a legrosszabbak egyike, s kereskedelme sem oly jelentékeny, mint aminő lehetne, ha a mazenderáni föld gazdag termékenységét elgondoljuk. Mert bár e tartomány látja el déligyümölcsökkel Észak-Perzsiának, Tatár- és Oroszországnak nagy részét, bár a cukornád itt igen jól tenyészik (melynek vékony szálait az egész iszlám világ írótollképpen használja), s bár a rizs túlságos gazdagon terem is, Szári lakóit mégis igen szegényeknek kell mondanunk. A természet pazar bőségben osztja ugyan áldásait, de mihaszna, ha utak hiányzanak, melyek a kivitelt elősegíthetnék.
A síita Perzsiából a szunnita Turkesztánba való átmenetelre nézve igen alkalmas szolgálatot tett a Száriban és Karatepében levő afgán telepítvény, melyet Nádir sah hozott ide, s mely, ha nyelvét meg nem tartotta is, szunnita hitét egész hűséggel megőrzötte. Ezen község néhány legelőkelőbb tagja, mindjárt a megérkezésünket követő napon, vacsorára hívott bennünket, s minthogy Karatepéből véletlenül éppen egypár kereskedő volt Száriban, egész kis karavánunk az ő gondviselésükre bízatott. Visszatértükben magukkal vittek bennünket, s mintegy két óra hosszat igen jól kövezett országúton haladtunk, Abbasz sah azon föntebb említett útjának maradványán, mely Asztrabádba vezet. onnan aztán balra letérvén, mezőkön és réteken mentünk át, mocsarakkal s ingoványokkal lepett úttalan vidéken, azon fekete halom felé, mely a síkságon már jó távolról feltűnt szemünk előtt, de jó késő éjszaka volt már, midőn egészen kifáradtan oda érkeztünk.
Ha az afgán telepítvény nyomorúságos külseje már elegendőképpen meglepett, lakhelyeik szennyes és rideg belseje még kellemetlenebbül hatott reám. Nem mintha talán a perzsáknál sokkal szegényebbek volnának, hanem az egész afgán nemzetnek jellemző sajátsága s a tatár elemekhez való nagy vonzódása okozza csupán, hogy a kényelem és tisztaság dolgában a perzsáknak oly sokkal mögöttük állanak. Száriból idáig nyolc óra hosszat tart a lovaglás, s bár e két helyet szakadatlan közlekedés köti össze, társadalmi viszonyaik között oly roppant különbséget találtam, mintha legalábbis száz mérföldnyi távolság választaná el őket egymástól: s ezt a tapasztalatot igen sokszor lehet tenni a keleten. Valamint a nappal, hosszabban tartó estszürkület nélkül, hirtelen éjszakává lesz, éppen így különböznek a szociális viszonyok egymástól, minden fokozatosság nélkül. Az ember alig veszi észre, hogy az egyiknek vagy másiknak határára érkezett, oly csekélyek az átmenetnyomai.
Míg a turkomán partok mentén teendő hajózásnak szükséges előkészületei megejtettek, mintegy önkénytelenül támadt vágyam a síkságon sétát tennem; onnan még egyszer visszanézhettem a perzsa falvakra, s ott a magaslaton fekvő esrefi nyaraló is szemembe tűnt még. Ezen épületet, melyet Abbasz sah nyárilak gyanánt építtetett a maga számára, az európai utazók olyannak írták le, mint amely annak idejében ragyogott a fénytől és pompától. Perzsia azon nagy királya a meleg nyári időben rendesen ide szokott elvonulni; képzelem is, milyen jóleshetik az embernek, ha Közép-Irán égető hősége elől a Kaspi-tenger partjaira menekülhet. A várból jobbra és balra gyönyörű kilátás nyílik Mazanderánnak őserdők koszorúzta hegyeire és halmaira, az előtérben pedig a Kaspi-tenger kék hullámai, melyek az asuradai keskeny földnyelvvel gyönyörködtetik a szemet. A palota utóbb leégett, s Nádir sah építtette fel újból, s bárha a perzsák az itteni szokás szerint most is Csil-Szutun-nak (negyven oszlopúnak) nevezik, Ouseley a felét is alig találta.

1) A bábikat és föllépésüket illetőleg "Élményeim Perzsiában" című munkámra utalom az olvasót (326. l.: Báb és bábik).

Folytatás