James Clavell

Forgószél

Elsõ könyv

A mű eredeti címe: Whirlwind

Copyright © by James Clavell,1986

A fordítás a Hodder and Stoughton

1986. évi kiadása alapján készült.

Fordította: Fazekas László

Címlapterv: Cséve Gábor

Hungarian translation © I.P.C. Könyvek Kft, 1997

Sigacunak

Ez a kalandos történet a forradalmi Iránban játszódik, 1979. február 9. és március 3. között, jóval azelõtt, hogy a teheráni amerikai nagykövetségen ejtett túszok drámája elkezdõdött volna. Igyekeztem valóságosnak ható történetet írni – amely mégis a képzelet szülötte, kitalált szereplõkkel és sok-sok helyszínnel –, és egyetlen, akkor valóban élt, vagy azóta is létezõ személyre, vállalatra sem kívántam utalást tenni. Természetesen az egymással szemben álló óriások – Õ Császári Fensége, Mohammed Reza Pahlavi (és természetesen az apja, Reza sah) és Khomeini imám – alakja óhatatlanul rávetül erre a történetre, elválaszthatatlan részévé válik. Személyükben nem akartam ábrázolni õket, ugyanakkor kitaláltsága ellenére is a valóságot tükrözõ képet igyekeztem festeni arról az idõszakról, a hozzá tartozó, egymástól nagyon különbözõ emberekrõl, a létezõ, és kifejezésre is juttatott, különbözõ nézetekrõl, véleményekrõl anélkül, hogy bárkit szándékosan sérteni akartam volna.

Ez a történet igazából meg nem történt eseményekrõl szól, olyanokról, amelyek szerintem akár be is következhettek volna abban a huszonnégy napban...

ELSŐ KÖNYV

PÉNTEK

1979. FEBRUÁR 9.

1. fejezet

A ZAGROSZ-HEGYSÉGBEN, NAPNYUGTAKOR. A nap a látóhatár széléig süllyedt már, és a férfi fáradtan ült lova nyergében, örülve annak, hogy végre elérkezett az alkonyi ima ideje.

Huszain Koviszinak hívták, negyvennégy éves, izmos iráni volt, világos bõrű, koromfekete szemű és szakállú. A vállára vetve egy AK-47-es, szovjet gyártmányú géppisztoly. Felkészült a hidegre, fehér turbánt viselt, durva szövésű, vastag, utazáshoz megfelelõ köntöst, rajta a nomád kaskajok derékban szorosan összefogott irhabekecsével, és meleg csizmát. Mivel a füle takarva volt, nem hallotta a közeledõ helikopter rotorjának – egyelõre távoli – zúgását. Mögötte a holmiját szállító teve türelmetlenül megrántotta a kötõfékét, jelezve, hogy megszolgálta már a pihenõt és az abrakot. A férfi, lova nyergébõl leszállva, csak úgy megszokásból szidta kicsit az állatot.

A csaknem nyolcezer lábnyi magasságban ritka volt a levegõ, és hideg, nagyon hideg. A talajt borító, szélrohamoktól fel-felkapott porhó alattomosan csúszóssá tette az utat. A vékony hótakaró alatt kevesek által ismert ösvény kanyargott visszafelé Iszfahánba, ahonnan a férfi érkezett. Továbbhaladva, és veszélyes meredélyeket megmászva keresztül lehetett szelni a Perzsa-öbölig lefutó völgyeket, egészen Koviszig, ahol született, élt, és amely várostól a nevét kapta, amikor mollah lett.

Nem félt a hidegtõl, és a vad hegyek között leselkedõ veszélyektõl sem. A veszély érzete megtisztította a lelkét, olyanná tette, mint a kristálytiszta levegõ.

Mintha újból nomád lennék, gondolta, visszacsöppentem volna azokba az idõkbe, amikor a nagyapám a kaskaj törzseket a téli legelõkrõl a nyáriakra vezette. Akkor még mindegyik férfinak jutott ló, fegyver és jószág, és rengeteg juhunk, kecskénk és tevénk volt. Az asszonyaink fátyolozatlanul jártak, törzseink ugyanolyan szabadon éltek, mint távoli õseink idejében, ezredévekkel korábban, senkinek nem engedelmeskedve, csak az Isten akaratának. Régi, csodálatos idõk – alig hatvan éve értek véget. Reza hán, a nagyra törõ katona zárta le õket, aki a britek segítségével megszerezte magának a trónt. Késõbb Reza sah lett, az elsõ a Pahlavi sahok közül, aztán kozák regimentjével ránk támadt, és megpróbálta az írmagját is kiirtani népünknek, gondolta feltámadó indulattal.

Istennek hála, Reza sah kegyvesztetté vált, és brit urai száműzetésbe küldték, hogy ott is haljon meg, mindenkitõl elfeledetten. Istennek hála, hogy néhány nappal ezelõtt Mohammed sah is kénytelen volt távozni, Khomeini pedig hazatért, hogy irányítsa a forradalmát. Ha Isten úgy akarja, gondolta megnyugodva, holnap vagy bármikor én is mártír leszek. Õ támasztja a mindent elsöprõ forgószelet, és az Õ akaratából jött el végre a sah lakájainak és minden külföldinek a végnapja.

A helikopter közelebb ért, de még mindig nem hallotta, a süvítõ szél elnyomta a vadul pörgõ légcsavarok zaját. Nyugalomtól eltelten elõvette imaszõnyegét, a korbács okozta sebek sajgásával mit sem törõdve a hóra terítette, és felvett egy marék havat. Lassú, szertartásos mozdulatokkal megmosta a kezét, arcát, felkészülve a naponta kötelezõ negyedik imára, aztán délnyugat felé fordult, az ezer mérföldnyire, Szaúd-Arábiában lévõ szent Mekka városa felé, és az Úr kegyelmébe ajánlotta a lelkét. – Alláh-u Akbár, Alláh-u Akbár, La illan illa Allah... – A sahadát ismételgetve, széttárt karokkal, ütemesen többször a földhöz szorította felsõtestét, hagyta, hogy az arabul elmondott ige ritmusa hatalmába kerítse a gondolatait. Allah hatalmas, Allahnál nincs hatalmasabb. Nincs más Isten, csak Õ, és Mohamed az Õ prófétája. Allah a leghatalmasabb, Allah a leghatalmasabb, nincs más Isten rajta kívül, és Mohamed az Õ egyetlen prófétája...

A szél hevesebbé vált, még hidegebb lett, aztán – a fülét befedõ vászoncsíkok alatt is – meghallotta a rotorok zaját. A lüktetõ berregés egyre erõsebbé vált, a koponyájába hatolt, elűzte gondolatai békéjét, és megakadályozta abban, hogy koncentráljon. A közeledõ helikopter alig kétszáz lábnyira volt a föld fölött, és egyenesen feléje tartott.

Elõször azt hitte, hogy a hadsereg gépe, és jeges félelem hasított belé, mert rögtön arra gondolt, hogy õt keresik. Aztán megnyugodott, mert felismerte a vörös, fehér és kék brit színeket, a Skócia vörös oroszlánját közrefogó vastag – edinburghi bejegyzésre utaló, bár ezt nem tudta – S és G betűket. A helikopter-társaság nemcsak Koviszban, hanem Irán más részein is jelen volt, és mivel ismerte, félelme elszállt, de a dühe nem. Figyelte, és közben a lelke legmélyéig gyűlölte mindazt, amit képviselt. A helikopter nyílegyenesen feléje tartott, de biztos volt, hogy veszélyt nem jelent számára – akik benne ültek, aligha számíthattak rá ezen a kihalt, zord vidéken. Szívbõl utálta a jelenlétüket, azt, hogy megzavarták az imában. Ahogy a zaj nõtt, úgy vált benne is egyre izzóbbá a düh.

– La ülah illa Allah... – Megpróbálta folytatni az imát, de közben érezte, hogy a vadul pörgõ rotorok az arcába csapják a keményre fagyott porhót. A lova ijedten felnyerített, vadul kapálni kezdett két mellsõ lábával, és közben meg-megcsúszott, mert béklyói nem engedték, hogy szabadon mozogjon. A terhet cipelõ, rövidre húzott kötõfékén mindaddig nyugodtan heverõ teve is felpattant, összerázkódott, és tétován jobbra-balra ugrált, rázva a púpjára halmozott csomagokat, többször is pattanásig feszítve a szárat.

A férfi dühe mindent elsöprõvé vált, átszakította önuralmának egyébként sem túl vastag falát. – Hitetlenek! – üvöltötte a legközelebbi hegygerinc fölött járó helikopter felé. Talpra ugrott, felkapta a fegyverét, kibiztosította, lõtt egy sorozatot, majd módosított valamelyest az irányzékon, és addig tüzelt, amíg az utolsó tölténye is el nem fogyott.

– Sátán! – üvöltötte bele a hirtelen támadt csöndbe, miután a tár kiürült.

A helikoptert érõ elsõ lövések becsapódását hallva Scot Gavallan, a fiatal pilóta kis idõre megdermedt, és értetlenül bámult a vezetõfülke műanyag burkolatán keletkezett lyukakra. – Jóságos isten...! – nyögött fel, elrémülve az életében elõször átélt támadástól, de nem tudta befejezni a mondatot, mert a mellette ülõ, és nála jóval tapasztaltabb férfi felüvöltött: – Tűnés! – A parancs rövid volt, de hosszan, erõszakosan visszhangzott a fejhallgatóban.

– Tűnés! – ismételte meg egy másodperccel késõbb, a mikrofonba üvöltve Tom Lochart, és a pilóta elõtt átnyúlva mélyen lehúzta az irányítókart, durván csökkentve ezzel a sebességet és a magasságot is. A helikopter rögtön engedelmeskedett a parancsnak – részeghez hasonlón vészesen imbolyogni és süllyedni kezdett. Újabb sorozat söpört végig a gép testén. Fölöttük és mögöttük gyanús reccsenés hallatszott, valahol megpattanó lövedék csikordult a fémen, és a helikopter meredeken süllyedni kezdett.

Bell gyártmányú, 206-os Jet Ranger volt, egy pilótára és négy utasra méretezett – egynek elöl, a pilóta mellett, háromnak hátul kellett ülnie –, és tele utasokkal. Rutinfeladatot teljesítve Scot egy órával korábban, az ötven-egynéhány mérföldre délnyugatra lévõ Sirázban vette fel az egyhónapos szabadságról hazatérõket, de ami most hirtelen bekövetkezett, abban a megszokottságnak már nyoma sem volt. Hegyszirt rohant feléjük, aztán csodával határos módon, villámgyorsan elsuhant alattuk, és a helikopter nagy mélység fölött süllyedt tovább, gyorsan elmúló lehetõséget biztosítva számára, hogy visszanyerje fölötte az uralmat.

– Figyelj, az isten szerelmére! – ordította a fülébe Lochart.

Scot is észrevette a veszélyt, de nem elég gyorsan. Keze és lába sebesen mozdult, meredek, a gép összes eresztékét megremegtetõ kanyart írt le, de a bal oldali talp, élesen csikordulva, még így is végighorzsolt egy sziklát. A helikopter törzse – már másodszor – sóhajtásnyira siklott csak el az egyenetlenül kiálló kõTombök és fakoronák fölött.

– Alacsonyan és nagy sebességgel! – adta ki a parancsot Lochart. -Arra... Nem! Oda, Scot, a hasadék felé... Megsebesültél?!

– Nem. Nem hiszem. És te?

– Én sem. Gyerünk a hasadékba! Siess!

Scot Gavallan eltompulva engedelmeskedett, nem volt még egészen magánál, és túl gyorsan, túlságosan is alacsonyra vitte a helikoptert. Szájában érezte a félelemtõl feltörõ keserű epét, és a szíve is úgy vert, hogy azt hitte, bármelyik pillanatban kiugorhat a mellkasából. A vékony elválasztó falon túlról hallotta a többieknek a rotorok dübörgését is túlharsogó átkozódását, ijedt kiáltásait, de nem merte megkockáztatni, hogy hátraforduljon. Ehelyett inkább beleszólt a fedélzeti rádió mikrofonjába: – Megsebesült valaki, Tom?

– Hagyd békén õket, törõdj a géppel! Majd én foglalkozom velük! – válaszolta idegesen, jobbra-balra ugráló tekintettel Tom Lochart. Negyvenkét éves volt, kanadai, korábban a Királyi Légierõnél szolgált, aztán zsoldosként, és pillanatnyilag a Zagrosz-Három bázis fõpilótája volt. – Elõre nézz, és készülj fel a gyors emelkedésre! Amíg nem jön szikla, tartsd alacsonyan! Észnél légy, az istenit!

Egy hegygerinc oldalában repültek, veszélyes gyorsasággal közeledett hozzájuk. Gavallan látta az elõttük felbukkanó, csipkés szélű sziklákat, és ha nehezen is, de elkerülte õket, ám a hirtelen támadt szélroham erõsen megdobta a gépet, és amikor másodszor is korrigálni akart, túl hevesen rántotta meg a botkormányt. Még be sem fejezte a mozdulatot, már hallotta a dühös szemrehányást a fejhallgatóból. Erejét megfeszítve igyekezett minél elõbb visszanyerni uralmát a helikopter fölött. Aztán egyik pillanatról a másikra sebesen közeledõ fákat, a hegyszoros végét lezáró hatalmas sziklákat látott, és tudta, hogy elvesztek.

– Jézusmá...

– Balra... Vigyázz a sziklákra!

Scot keze és lába automatikusan teljesítette a parancsot, a gép néhány hüvelyknyire a fenyõk csúcsától száguldott el, és a gerincen átjutva végre nyílt, simább terep fölé ért.

– Tedd le, amilyen hamar csak tudod!

A fiatal pilóta még mindig a nemrég átélt heves izgalom hatása alatt volt, és nem is igazán hallotta, amit Lochart mondott. – Tessék?

– Meg kellene nézni, amilyen hamar csak lehet! – mondta sürgetõen Lochart. Mivel nem õ vezette a helikoptert, kiszolgáltatottnak érezte magát, és ezt rettenetesen utálta. – Valami gyanúsat hallottam.

– Én is. De mi van, ha elszállt a talp?

– Vidd le, amennyire csak tudod, lebegtesd, én meg majd kimászok és megnézem! Ha minden rendben, leszállunk és alaposabban is átnézzük. Hátha valamelyik golyó eltalált egy olajvezetéket, vagy elvágta valamelyik vezérlõkábelt. – Lochart látta, hogy Scot megint hátra akar nézni, az utasok felé, és ettõl ismét dühbe gurult. – Hagyd már õket, az isten szerelmére! Majd én foglalkozom velük! – szólt élesen. – A leszállással törõdj! – A fiatalember a rendreutasítástól elvörösödött, de fegyelmezte magát, és elõrefordult. Lochart felkészült rá, hogy hátra nézve vérzõ, fájdalmasan nyögõ sebesülteket fog látni – hangjukat a rotorzaj miatt nem lehetett hallani –, és még csak segíteni sem tud rajtuk, amíg le nem szállnak.

Nagy megkönnyebbüléssel vette hát tudomásul, hogy a három utas – két szerelõ és egy pilóta – ép és sértetlen, bár rémületükben mindhárman lebuktak az ülésrõl, és Jordon, a Scot mögött helyet foglaló szerelõ halottsápadtan szorítja rá mindkét tenyerét a fülére.

Egyenletesen süllyedtek, mintegy ötven lábnyira lehettek már csak a sima, behavazott tisztástól. Biztonságos helynek tűnt, nem voltak rajta kiálló kövek, és elegendõ tért kínált a manõverezéshez. Más kérdés volt persze, hogy milyen mély a hó, és mi rejtõzik alatta. Lochart pontosan tudta ugyan, mit csinálna, ha nála volna a botkormány, de nem õ kezelte, és bár idõsebb volt a társánál, pillanatnyilag csak utasnak számított. – Hátul minden rendben, Scot!

– Hála istennek! – felelte megkönnyebbülten Gavallan. – Felkészültél?

– Biztos, hogy itt akarod letenni?

Scot hallotta a Lochart hangjából kiérzõdõ aggódást, és rögtön feljebb is emelte a helikoptert. Jézusom, gondolta – már-már pánikba esve önnön ostobaságától –, ha Tom nem szól, gondolkodás nélkül lerakom a gépet, pedig csak a jóisten tudja, milyen mély a hó és mi van alatta. Gyorsan korrigált, és száz láb magasságba emelkedett, ahonnan már elég messzire el lehetett látni. – Kösz, Tom! Ahhoz, ott elöl, mit szólsz?

Az újabb tisztás kisebb volt, mindössze néhány száz yardnyira, a völgy vége felé. Enyhén lejtett, és nemcsak megfelelõ menekülési útvonalat kínált – ha netán úgy alakul a helyzet, hogy szükség lesz rá –, hanem védve is volt a széltõl. Hó alig látszott rajta, és bár a talaj egyenetlen volt, annyira nem, hogy ne lehetett volna biztonságosan letenni rá a gépet.

– Szerintem is jobb. – Lochart az egyik fülérõl levette a fejhallgatót, és hátrafordult. – Hé, Jean-Luc! – kiabálta, túlharsogva a motorzajt. – Jól vagy?

– Igen. Mintha valami elszállt volna.

– Szerintem is. Hát te, Jordon?

– Hogy a francba ne volnék jól?! – kiabált vissza rosszkedvűen Jordon. Sovány, inas ausztrál volt; a történtek miatti felháborodásában dühödten rázta a fejét. – Csak a fejemet vertem be. Nem azt mondtad, Scot, hogy javulni fog a helyzet, mert az a rohadt sah meglépett, Khomeini meg visszajött? Szép kis javulás! Már lõnek is ránk, a rohadt életbe! Eddig egyszer sem csináltak ilyet! Mi a franc történt?!

– Honnan tudjam? Biztosan valami õrült csámborgott erre. Maradjatok nyugton, ne rángassátok a gépet! Megnézem a talpakat, hogy rendben vannak-e. Ha igen, leszállunk, ti meg Roddal gyorsan átvizsgáljátok a gépet.

– Milyen az olajnyomás? – kérdezte Jordon.

– Zöld. – Lochart a pilóta melletti ülésben hátradõlve automatikusan ellenõrizte az összes műszert, aztán körbepillantott. Egyenletesen, simán süllyedtek, még vagy kétszáz láb volt a földig. A fejhallgatón keresztül Gavallan halk, monoton dudorászását hallotta. – Remekül csináltad, Scot!

– Frászt! – közölte tényszerűen a fiatal pilóta. – Majdnem odacsaptam a gépet. Lebénultam, amikor meghallottam a lövéseket, és ha nem üvöltesz rám, nem tudom, mi lett volna.

– Még jó, hogy a kiabálásomtól nem kaptál szívbajt. Észnél kellett volna lennem, és nem üvöltözni, de csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb pucolnunk kell, el a lövedékektõl. Még Malajziában szoktam hozzá. – Lochart egy évet töltött Délkelet-Ázsiában, a kommunista felkelõk ellen harcoló brit haderõnél. – Nem volt idõm finomabban fogalmazni. Szállj le, mihelyt tudsz! – Elégedetten figyelte, milyen ügyesen lebegteti Gavallan a gépet, megfelelõ leszállóhelyet keresve.

– Láttad, ki lõtt ránk, Tom?

– Nem. Váratlanul ért, nem voltam felkészülve rá. Hol akarod letenni?

– Ott, túl azon a kidõlt fán. Rendben?

– Úgy látszik. Próbálj meg lemenni egy lábra!

A lebegtetés tökéletes volt. A heves szél ellenére Gavallannek sikerült a keményre fagyott talajtól néhány hüvelyknyire megfogni a helikoptert. Lochart kinyitotta az ajtót, és rögtön össze is rándult a kabint elárasztó jeges fuvallattól. Gyorsan felhúzta meleg, bélelt pilótadzsekije cipzárját, és óvatosan, a kabin tetején pörgõ lapátokat gondosan elkerülve kimászott.

A helikopter egyik talpának az elejét egy lövedék erõsen behorpasztotta, és enyhén meg is hajlította, de a konzolok, amelyek a gép aljához rögzítették, épnek látszottak. Lochart gyorsan ellenõrizte a másik oldalt is, vetett még egy pillantást a sérült részre, aztán a hüvelykujját feltartva jelezte, hogy nincs nagy baj. Gavallan hajszálnyit mozdított csupán az irányítókaron, és simán, ahogy a tollpihe szokott földet érni, lerakta a gépet.

A leheletfinom zökkenést érezve a kabin hátsó részében ülõ három utas rögtön felpattant. Jean-Luc Sessonne, a francia pilóta ugrott ki elõször, és gyorsan félre is állt, hogy utat engedjen a két szerelõnek, akik jobbról és balról, orrtól a farok végéig alaposan átnézték a gépet. Erõsen koncentráltak, a rotorok pörgésétõl a ruhájukba kapó széllel sem törõdtek. Lochart közben a helikopter alá feküdt, ellenõrizte, hogy nincs-e valahol olajszivárgás, és miután nem talált, csatlakozott Rodrigueshez. A jócskán deresedõ hajú amerikai remek szerelõ volt, már egy éve tartotta karban a Bell 212-est, amivel többnyke Lochart repült. Most éppen egy panelt nyitott ki, és a vad széllel mit sem törõdve átvizsgálta.

Az S-G biztonsági elõírásai a legszigorúbbak voltak az Iránban működõ társaságoknál szokásosak közül, úgyhogy a kábelek, szelepek, üzemanyag-vezetékek állapota ellen a legszigorúbb ellenõrnek sem lehetett volna semmilyen kifogása. Az elsõ gyors szemle után Rodrigues is elégedett volt, de nem érte be ennyivel, változatlan alapossággal folytatta a szemlét, és végül meg is találta, amit keresett. A forgattyúház burkolatán mély horpadás jelezte a ferdén érkezõ lövedék becsapódásának a helyét. Jól megnézte, merre haladt tovább a gellert kapott golyó, még elemlámpáért is nyúlt, hogy egészen biztos legyen a dolgában. Nem tévedett, az egyik olajvezeték fala valóban át volt ütve. Miután hozzányúlt, az ujjai egybõl olajosak lettek. – A francba! – kiáltott fel elégedetlenül.

– Maradunk, Rod? – kérdezte tõle Lochart.

– Dehogy! A fene sem tudja, hány õrült barangol a környéken. Nem szívesen töltenem itt az éjszakát. – Rodrigues a mindig magával cipelt szerszámosládába nyúlt, és csavarkulcsot vett elõ. – Folytasd, Tom, nézd át a végét, amíg én ezt rendbe hozom! – Lochart nyugtalanul pillantott körbe, tekintete menedék után kutatott arra az esetre, ha mégis ott kellene tölteniük az éjszakát. A tisztás másik végében – hanyagul a szája sarkába biggyesztett cigarettával – JeanLuc éppen kisdolgát végezte egy kidõlt fa mellett. – Nehogy lefagyjon, Jean-Luc! – kiáltotta oda neki, mire a francia jókedvű integetéssel válaszolt.

– Gyere csak, Tom! – Jordon hívását hallva Lochart bebújt a faroktartó alá. Rögtön észrevette, mirõl van szó, és heves szívdobogás lett úrrá rajta. A szerelõ leemelte egy ellenõrzõ panel tetejét, és akkor már az avatatlan szem is láthatta, hogy két lövedék közvetlenül az üzemanyagtartály mögött lyukasztotta át a gép törzsét. Jézusmária! Elég lett volna a másodpercnek egy töredékével felérõ késedelem ahhoz, hogy a tank felrobbanjon, gondolta Lochart. Ha nem kapom el a kormányt, és nem viszem lejjebb a gépet, már egyikünk sem élne. A darabjaink szanaszét hányódnának a hóban, beborítva a fél hegyoldalt. De miért?!

Jordon oldalba bökte, és ujjával a gép törzsét végigkarcoló lövedékek útját követve rámutatott a rotortengelyen látható sérülésre. – Dögöljek meg, ha tudom, hogyan úsztuk meg! Elég lett volna, hogy néhány golyó eltalálja a rotorlapátot! – kiabálta, mivel a fülére húzott vörös kötött sapkától nem hallotta tisztán a saját hangját.

– Úgy látszik, nem érkezett még el az idõnk.

– Tessék?!

– Semmi. Találtál még valamit?

– Egyelõre nem. Jól vagy, Tom?

– Hát persze.

Éles csattanás hallatszott, mire mind a ketten ijedten megpördültek, de kiderült, hogy csak egy faág tört le a vastagon rárakódott hótól.

– Espéce de con – mondta Jean-Luc, és nyugtalanul a lassan sötétedõ égre pillantott. Hamar összeszedte azonban magát, újabb cigarettára gyújtott, és hogy ne fázzon annyira, topogni kezdett a hóban.

Jordon is végzett a gép neki jutó oldalával, és nem talált újabb sérülést. Rodrigues azonban még mindig keményen dolgozott. A gép alján matatott éppen, közben folyamatosan káromkodott, a többiek pedig oldalt állva figyelték, gondosan ügyelve rá, hogy kívül legyenek a lassabban ugyan, de változatlanul pörgõ rotorlapátok hatósugarán. A fülüket bántó dübörgésen kívül az is nyugtalanította õket, hogy a fény – bár egyelõre elegendõ volt – folyamatosan gyengült. Húsz mérföldet kellett még megtenniük, és a hegyvidéken más irányító rendszerre nem számíthattak, csak a bázisukon lévõ kis teljesítményű jeladóra, ami néha működött, néha viszont nem.

– Gyerünk már! – mondta türelmetlenül valaki, Lochart pedig bár izgatottságát, amennyire csak tudta, igyekezett leplezni –, tökéletesen egyetértett vele.

Sirázból szálltak fel, ahol a két pilóta és a két szerelõ, akiket éppen váltottak, sietve búcsút intett nekik, és már rohant is a cég nyolcüléses, két hajtóműves szállítógépéhez, amellyel õk egyhónapos szabadságukról megérkeztek – Lochart és Jordon Angliából, Jean-Luc Franciaországból, Rodrigues pedig egy kenyai vadászkirándulásról. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezte akkor magától, látva, hogy a kis két hajtóműves az ajtók becsukása után rögtön elindul a felszállópálya felé.

– A repülõtér csak idõnként üzemel, mert mindenki sztrájkol. Azért ne aggódj! Nagy baj nincs – válaszolta Scot Gavallan. – Persze, jobban teszik, ha felszállnak, mielõtt a toronyban ülõ hülye seggfej, aki azt hiszi, hogy Isten rendelte az iráni repülésirányításhoz, meggondolja magát, és visszavonja a felszállási engedélyüket. Nekünk sem árt minél hamarabb lelécelni, nehogy szórakozni kezdjenek velünk. Gyorsan dobáljátok fel a csomagjaitokat!

– Mi lesz a vámmal?

– A vámosok is sztrájkolnak, ahogy mindenki. Még a bankok is. Nem érdekes. Szerintem egy héten belül rend lesz.

– Merde! – szólt közbe Jean-Luc. – A francia lapok szerint Irán kész catastrophe. Egyik oldalon ott van Khomeini a mollahjaival, a hadsereg bármelyik pillanatban államcsínyt hajthat végre, a kommunisták egyfolytában zavargásokra bujtogatnak, Bahtjár kormánya tehetetlen, és isteni csoda kellene ahhoz, hogy ne robbanjon ki a polgárháború.

– Ugyan már, mit tudtok ti ott Franciaországban? – kérdezte könnyedén Scot Gavallan. A többiek már elkezdték feldobálni csomagjaikat a helikopter rakterébe. – A franciák...

– A franciák, mon vieux, nagyon jól tudják, mi a helyzet. Az összes újság megírta, hogy Khomeini soha nem lesz hajlandó együttműködni Bahtjárral, akit a sah nevezett ki. Mindenkinek, aki kapcsolatban áll Pahlavival, vége. Vége! Az a dühödt öregember legalább ötvenszer elmondta már, hogy nem hajlandó szóba állni senkivel, akit a sah nevezett ki.

– Három napja, Aberdeenben, beszéltem Andyvel, Jean-Luc – felelte Lochart. – Halálbiztos volt benne, hogy miután a sah távozott, és Khomeini visszatért, Iránban hamarosan visszaáll az élet a normális kerékvágásba.

– Na látod! – A jó hír hallatán Scot szinte sugárzott az örömtõl. – Ha valaki, õ biztosan tudja. Hogy van az öreg, Tom?

– Remek formában – felelte vigyorogva Lochart. – Olyan, akár az eleven tűz. Mint mindig. – Akit Andy néven emlegettek, Andrew Gavallan volt, Scot apja, az S-G vezérigazgatója, és a vállalati igazgatótanács elnöke. – Szerinte a hadsereg, a haditengerészet, a légierõ, a rendõrség és a SAVAK Bahtjárt támogatja, úgyhogy Khomeininek – akár akarja, akár nem – ki kell egyeznie velük. Ha mégsem, akkor egész biztosan polgárháború lesz.

– Te jóságos isten! – kiáltott fel Rodrigues. – Egyáltalán, mi a francot keresünk mi itt?

– Errõl van szó! Keresünk, ráadásul nem is rosszul – torkolta le a szerelõt Lochart.

– Bullmerde!

A született pesszimista Jean-Luc két nyelvbõl furcsán összegyúrt szitkozódásán mindannyian jót nevettek. Miután elcsitult a jókedv, Scot megkérdezte: – Számít egyáltalán, hogy mi történik körülöttünk, Jean-Luc? Soha senki nem háborgatott még bennünket, hagyták, hogy végezzük a munkánkat. Akármi történik is az országban, az minket lényegében nem érint. A szerzõdéseink az IranOilhoz kötnek bennünket, ami lényegében a kormány, nevezzék a fõnökét Bahtjárnak, Khomeininek, vagy a fene tudja minek. Bárki kerül is hatalomra, az élet hamarosan visszatér a normális kerékvágásba, és a kormányzatnak marhára nagy szüksége lesz az olajdollárokra. Ahhoz, hogy a zsebükben tudhassák õket, helikopterek kellenek, vagyis mi. Ők sem hülyék, nem fognak keresztbe tenni maguknak.

– Khomeini fanatikus, és semmi más nem érdekli, csak a vallás, amihez az olajnak nem sok köze van.

– És a szaúd-arábiaiak? Az emirátusok, az OPEC? Õk is hívõk, de pontosan tudják, mi az ára egy hordó nyersolajnak. Hallgass ide! – Scot egészen belemerült a magyarázatba, élvezte, és szinte sugárzott tõle. – A Guerney Aviation kivonult a Zagrosz-hegységbõl, és arra készül, hogy egész Iránban bezárja a boltot. Mindenhol, kivétel nélkül!

Erre a kijelentésre már mindenki felfigyelt, lévén a Guerney Aviation, a nagy amerikai helikopter-társaság a legfõbb üzleti riválisuk. Kivonulása a piacról azt jelentette, hogy a munkájuk megduplázódik, márpedig az S-G összes Iránba telepített alkalmazottjának a jövedelme a vállalat helyben kitermelt nyereségétõl függött.

– Biztos vagy ebben, Scot?

– Egészen biztos, Tom! Óriási balhéjuk volt miatta az IranOillal. Az irániak végül, a szerzõdés elõírásaira hivatkozva, közölték, hogy mehetnek, ha akarnak, de a helikoptereik maradnak, és velük az összes alkatrész is. A Guerney erre azt mondta, hogy kapják be. Lehúzta a redõnyt Gashban, itt hagyta az összes helikopterét, és elment.

– Ki van zárva – vitatkozott Gavallannel Jean-Luc. – A Guerneynek legalább ötven helikoptere dolgozott itt. Ennyinek az elvesztését még õk sem engedhetik meg maguknak.

– A múlt héten már volt három olyan megrendelésünk, ami eredetileg a Guerneynek szólt.

– Miért vonultak ki tulajdonképpen, Scot?! – kérdezte Jean-Luc, túlkiabálva a jó hír hallatán feltörõ lelkes hangokat.

– Félelmet nem ismerõ teheráni fõnökünk szerint azért, mert nem voltak elég vagányak, nem tudták, vagy nem akarták tovább elviselni a rájuk nehezedõ nyomást. Ismerjük el, Khomeini szitkozódásának a nagy része Amerikára, és az amerikaiakra vonatkozik! McIver arra gondol, hogy már eddig is komoly veszteségeik voltak, és nem akartak még többet. Nekünk ez kifejezetten jól jön.

– Mon Dieu! Ha nem tudják elvinni a gépeiket és a tartalék alkatrészeiket, akkor duplán bajban vannak!

– Nem mi sírunk miatta, öreg fiú! Ránk csak annyi tartozik, hogy folytassuk a melót, repüljünk. Ha észnél leszünk, megszerezhetjük az összes szerzõdésüket, és már az idén megduplázhatjuk a pénzünket.

– Tu en paries á mon cul, ma tete est malade!

Jean-Luc dühös kijelentésén mindenki jót nevetett, és még Jordon is értette, mit mondott a francia: a seggemnek beszélj, haver, az agyam úgysem érti!

– Ne aggódj! – mondta Scot, miután abbahagyta a nevetést.

Lochart bólintott, de úgy, hogy a többiek ne vegyék észre. Andynek és Scotnak igaza van, mondta magának, a rend hamarosan helyre áll. Így kell lennie – az angol újságok is biztosak benne, hogy Iránban magától normalizálódni fog a helyzet. Ehhez, persze, az kell, hogy a szovjetek nyugton maradjanak, ne csináljanak semmi hülyeséget, ám õket figyelmeztették. Megmondták nekik, hogy akárcsak az amerikaiak – ne avatkozzanak be, hagyják az irániakat, hadd intézzék el egyedül, a maguk módján a belsõ dolgaikat. Tökéletesen igaz, hogy bárki jut is hatalomra, annak nyugalomra lesz szüksége, és komoly bevételekre, márpedig a pénz az olajból származik. Igen, minden a legnagyobb rendben lesz. Õ is hisz ebben, és ha azt mondja, hogy a sah elmenekülése és Khomeini hazatérése után minden csodálatosan fog alakulni, miért kérdõjelezném meg a véleményét?

Rettenetesen hiányzol, Sarazad!

Bármennyire szerette volna is, Angliából képtelen volt felhívni a feleségét. Iránban, a túl gyors ütemű iparosításból fakadó túlterhelés miatt, mindig rosszul működött a telefon, azóta pedig, hogy nyolc hónappal ezelõtt a feje tetejére állt az élet, a sztrájkok szinte folyamatossá váltak, és lényegében sem a belföldi, sem a külföldi hálózat nem működött. Amikor az évente kétszer kötelezõ egészségügyi ellenõrzésre megjelent Aberdeenben, a vállalat központjában, akkor is csak nyolc óra próbálkozás után volt képes leadni egy telexet. Duncan McIvernek címezte Teheránba, akit megkért, hogy vigyázzon Sarazadra. És mit lehet elmondani a telexüzenetben azon kívül, hogy sietek, nagyon hiányzol, szeretlek.

Egy kicsit tarts még ki, drágám, aztán...!

– Tom!

– Igen... Mi a baj, Jean-Luc?

– Úgy néz ki, hamarosan megint havazni fog.

– Valószínű.

Jean-Luc keskeny arcú volt, hosszú gall orral és inas testtel, csöppnyi súlyfölösleg nélkül, ahogy azt az évente kétszer kötelezõ, szigorú orvosi vizsgálat az összes pilótának elõírta. – Ki lõtt ránk, Tom?

– Fogalmam sincs. Nem láttam – felelte vállat vonva Lochart. – Te igen?

– Nem. Szeretném azt hinni, hogy egy õrült. – A francia tekintete a távolba révedt. – Úgy éreztem, hogy megint Algériában vagyok ott is ilyenek a hegyek –, és az FLN ellen harcolok, rohadjon meg, ahol van. – Jean-Luc indulatosan a földre dobta, és eltaposta a cigarettáját. – Részt vettem már egy polgárháborúban, és rettenetesen utáltam, de akkor legalább voltak bombáim, meg fedélzeti gépágyúim. Nem akarok tehetetlen civilként belekeveredni egy újabba, és azért imádkozni, hogy ha lõnek rám, akkor idejében el tudjak pucolni, mert nincs amivel viszonozzam a tüzet.

– Ne idegeskedj! Biztosan csak magányos õrült, semmi több – próbálta megnyugtatni a kollégáját Lochart.

– Félek tõle, hogy sok hasonlóval lesz még dolgunk, Tom! Azóta, hogy elindultam Franciaországból, egyfolytában rossz érzésem van, és amióta itt vagyok, csak fokozódott. Mi már voltunk háborúban, tudjuk, milyen az, a többiek viszont nem. Megtanultuk kiszagolni a bajt, és én most azt érzem, hogy rohadtul nagy pácban leszünk hamarosan.

– Fáradt vagy.

– Igaz. Andy tényleg fel volt dobva?

– Nagyon. Mindenkit üdvözöl, és azt üzeni, hogy kapjuk össze magunkat.

Jean-Luc felnevetett, de hamar abbahagyta, és elnyomott egy hirtelen jött ásítást. – Mon Dieu! De éhes vagyok! Mit talált ki Scot a hazatérésünk örömére?

– Üdvözlõ felirat lesz a hangár fölött.

– Vacsorára, mon vieux! Vacsorára!

– Állítólag elment vadászni néhány falusival, úgyhogy van vaddisznócomb, pár nyúl, és természetesen grillezni is lehet.

Jean-Luc szeme felvillant az örömtõl. – Remek! Hoztam magammal brie-t, egy egész kiló fokhagymát, füstölt sonkát, ajókát, gyöngyhagymát, néhány kiló tésztát, pár doboz paradicsompürét, meg a feleségem fantasztikus, új receptjét, amit a Gianni szakácsnõjétõl kapott – sorolta lelkesen. – És, persze, bort.

Lochartnak ennyi is bõven elég volt ahhoz, hogy összefusson a szájában a nyál. Jean-Luc imádott fõzni, és különösebb alkalom sem kellett neki ahhoz, hogy bemutassa a tudását. – Én is bevásároltam a Fortnumban, vettem whiskyt is. Hiányzott a fõztöd, hallod?! – És a társaságod, gondolta. Amikor Dubaiban találkoztak, örömmel rázott vele kezet. – Hogy telt a szabadság? – kérdezte.

– Franciaországban voltam! – válaszolta Jean-Luc. Lochart õszintén irigyelte, mert ilyen Tomören tudott felelni. Neki Angliában semmi nem jött össze – rossz volt az idõjárás, ízetlen ételeket evett, pocsékul sikerült a karácsony, és bárhogy próbálkozott is, nem találta meg a hangot a gyerekkel és a volt feleségével. Mindegy, hamarosan Teheránban leszek, gondolta. – Fõzöl ma este, Jean-Luc?

– Naná! Azt hiszed, meg tudok lenni normális kaja nélkül?

Lochart elnevette magát. – Haspók – mondta, és Rodriguesre pillantott, aki még mindig keményen dolgozott. A hajtóművek zaja enyhe volt, és a rotorlapátok is lassan pörögtek. Lochart odamutatta feltartott hüvelykujját a pilótafülkében ülõ Gavallannek, aki megismételte a mozdulatot, majd rögtön az ég felé bökött, amire Lochart már csak bólintott, és tehetetlenségét jelezve enyhén széttárta a kezét. Tovább figyelte Rodriguest, tudva, hogy bármennyire szeretné is sürgetni, nem teheti, várnia kell türelmesen.

– Mikor mégy Teheránba? – kérdezte Jean-Luc.

– Vasárnap, feltéve, hogy nem esik – válaszolta erõsen megdobbanó szívvel Lochart. – Üzenetet hoztam McIvernek, és postát a többieknek. Egy 206-ossal megyek, holnap még azt is ellenõriznem kell. Meg az összes többit. Scot szerint fel kell készülnünk az újabb megrendelésekre.

– Násziri mondta? – érdeklõdött Jean-Luc.

– Igen. – Násziri az IranOil helyi megbízottja volt, az állami monopóliumé, amely az országban található összes – felszínre hozott és még kitermelésre váró – kõolaj fölött rendelkezett. Az S-G ezzel a vállalattal állt szerzõdéses kapcsolatban, ennek a megbízásából végzett helikopteres felderítést, szállított személyzetet és munkaeszközöket az olajkutakhoz, vitte sürgõsen kórházba az olajkitermelés során elkerülhetetlen üzemi balesetek sebesültjeit. – Ahogy az idõjárást elnézem, a jövõ héten nem sokat fogunk repülni, de a 206-ost mindenképpen elõ akarom készíteni.

– Igen. Segédpilótára lesz szükséged, úgyhogy megyek veled.

– Szó sem lehet róla, testvér – válaszolta nevetve Lochart. – Te vagy a második rangidõs, és a következõ két hétben szolgálatban leszel.

– De hát nincs is rám szükség. Csak három napra mennék! Rendben? Muszáj ellenõriznem, hogy rendben van-e a lakásunk. – Normális körülmények között az összes családos pilóta Teheránban lakott, és két hét szolgálat után egy hetet tölthetett otthon. Sokan – fõleg az angolok – azt kérték azonban, hogy ritkább legyen a váltás, két hónapot dolgozzanak egyfolytában, és utána egy hónapig lehessenek távol. – Muszáj elmennem Teheránba!

– Ha akarod, megnézem a lakást, és ha megígéred, hogy utána hetente háromszor fõzöl, két napra el is engedlek, miután visszajöttem. Csak most telt le az egyhónapos szabadságod.

– Igen, de azt Franciaországban töltöttem. Gondolkodnom kell a dolgon, mon amié! Szegénykém, nagyon magányos nélkülem Teheránban. Egy egész hónapja nem találkoztunk. – Jean-Luc Rodriguesre pillantott, majd gondterhelt arccal az égre. – Még tíz percet várhatunk, Tom, aztán tábort kell ütnünk, amíg még látunk valamit.

– Igazad van.

– Persze. De térjünk vissza...

– Nem!

– Merde! Ne legyél már ennyire angol! Próbálj meg francia fejjel gondolkodni! Egy teljes hónapja van egyedül. Gondolj az érzéseire!

Rodrigues, a panelt bezárva, megtörölte a kezét. – Tűnjünk el innen, amilyen hamar csak lehet! – mondta, és már mászott is vissza a helikopterbe. Sajgó, elgémberedett háttal és nyakkal még mindig a biztonsági övével bajlódott, amikor a többiek sietve beszálltak, és a gép elindult a következõ hegyvonulat mögött lévõ bázisuk felé. Miután sikerült becsatolnia magát, arra lett figyelmes, hogy Jordon mereven néz rá. – Mi van, haver?

– Hogy tudtad megjavítani azt a rohadt vezetéket? Mocskosul nagy lyuk volt rajta.

– Gumival.

– Tessék?

– Rágógumival. Ha Vietnamban megtette, itt is jó lesz. Legalábbis remélem. Kevés volt belõle, úgyhogy akár el is kezdhettek imádkozni. Hé! Muszáj neked ilyen mocskosul káromkodnod?

Sikerült épségben földet érniük, nem sokkal azután, hogy a havazás elkezdõdött. A bázis földi személyzete mindenesetre bekapcsolta nekik az irányfényeket.

A támaszpont négy lakókocsiból, konyhablokkból, a tizennégy személyes, személy- és teherszállításra egyaránt alkalmas Bell 212-esnek és a két 206-osnak készült hangárból, és leszállóhelyekbõl állt. Tartozott hozzá egy fészer is, amiben fúróberendezésekhez szükséges alkatrészeket, cementeszsákokat, szivattyúkat, generátorokat, és egyéb, az olajkutaknál nélkülözhetetlen felszerelést tároltak, többek között a fúráshoz szükséges csöveket is. A telep hétezerötszáz láb magasságban, festõi szépségű, fáktól övezett tisztáson volt, tizenkétezer lábnyira, vagy még annál is magasabbra nyúló, hófödte hegycsúcsok között. Fél mérföldnyire volt a Jazdek nevű falu, amelynek a lakói a kaskajok kis törzséhez tartoztak. Száz évvel korábban telepedtek le azon a helyen, két olyan karavánútnak a keresztezõdésénél, amelyek három, vagy talán négyezer éve haladtak már át Iránon.

Az S-G az IranOillal kötött szerzõdés alapján hét évvel korábban hozta létre ezt a bázist. Helikopterei kezdetben csõvezeték építésénél, és a vidék alapos feltérképezésénél segédkeztek, késõbb az olajkutak felállításánál, a kitermelés beindulása óta pedig a közeli gazdag olajmezõt szolgálták ki. A telep minden nagyobb településtõl távol, érintetlen vadságában is gyönyörű helyen létesült, és a munka érdekes volt, és nem is nehéz, mivel az iráni szabályok kizárólag a nappali repüléseket engedélyezték. A nyarak csodálatosan szépek voltak, és aki szerette a sok havat, az a télben is örömét lelte. Közel a táborhoz kristálytiszta vizű tavakat lehetett találni sok hallal, és a környezõ erdõségekben rengeteg volt a vad. Jazdeks lakóival jól összebarátkoztak, a ritkán érkezõ postát leszámítva mindennel el voltak látva, nem szenvedtek hiányt semmiben. Szerencsésnek tarthatták magukat a tekintetben is, hogy távol voltak a teheráni központtól, a magas hegyek miatt a rádióösszeköttetés is csak ritkán üzemelt, és többnyire rájuk volt bízva, mit csinálnak, hogyan szervezik meg a munkájukat.

Mihelyt a rotorlapátok pörgése megszűnt, Rodrigues és Jordon azonnal kinyitotta a géptörzs alján lévõ ajtót, és utána néhány másodpercig mindketten csak kapkodták a levegõt. A szerelvényblokk alja vastagon úszott az olajban, és tisztán érezni lehetett a kifolyt benzin csípõs szagát. Rodrigues idegesen bekapcsolta az elemlámpáját, körbevilágított vele, és az egyik benzintartály szélén felfedezte a korábbi vizsgálatnál észrevétlenül maradt kis lyukat. Az üzemanyag vékony sugárban folyt ki a tankból, és összekeveredett az átlyukasztott vezetékbõl kiömlött olajjal.

– Jézusom! Olyan, akár egy kibaszott idõzített bomba! – mondta az indulattól reszelőssé vált hangon. A szorosan mögötte álló Jordon egy szót sem szólt, csak bámulta elkerekült szemmel az ijesztõ látványt. – Elég neki a legkisebb szikra, hogy... Keríts gyorsan valamilyen tartályt, hogy kifolyassam, mielõtt mind elszállunk!

– Adom már! – szólt közbe Scot, majd mint akit csöppet sem nyugtalanít a veszély, könnyed hangon hozzátette: – Vegyük úgy, hogy egy életünk elszállt! Nyolc még akkor is maradt.

– Burokban született, kapitány – válaszolta neki az izgalomtól még mindig remegõ hangon Rodrigues. – Burokban! Az öreglány kis híján... – Félbehagyta a mondatot, mozdulatlanná merevedve figyelt, és ugyanúgy a többiek is – Lochart, Jean-Luc, a telep központi barakkja elõtt velük együtt ácsorgó Násziri, és a közelben tartózkodó féltucatnyi iráni alkalmazott. Egy ideig csönd volt, de aztán újból tisztán lehetett hallani a falu kányából a géppisztolysorozatot.

– A francba! – morogta Rodrigues. – Ezért kellett nekünk visszajönnünk?

2. fejezet

ABERDEEN, SKÓCIA, McCLOUD HELIKOPTER-REPÜLÕTÉR, 17.15. A nagy helikopter fülsiketítõ zajjal ereszkedett le a sűrű szürkületben, nem messze a lebetonozott térség szélén várakozó Rolls-Royce-tól. A repülõtéren, ahol gépek és kiszolgáló létesítmények egyaránt büszkén viselték a jól láthatóan rájuk festett S-G jelzést, pezsgett az élet. Helikopterek szálltak fel és le, hozták, és vitték a szabadságra érkezõ, vagy arról éppen visszatérõ olajbányászokat, és a munkájukhoz szükséges berendezéseket, felszerelést. A nagy helikopter ajtaja kinyílt, két repülõs öltözéket, fölötte pedig nyakban megkötött esõkabátot viselõ férfi szállt ki a kabinból, és indult lefelé a vadul zuhogó esõtõl csúszóssá vált lépcsõn. Mielõtt elérték volna a gépkocsit, az egyenruhás sofõr kitárta elõttük az ajtót.

– Remek volt, ugye? – kérdezte elégedetten Andrew Gavallan magas, izmos, és hatvannégy évéhez képest szokatlanul karcsú, fiatalos megjelenésű férfi volt. Gyorsan levetette az esõkabátot, lerázta pilótakabátja gallérjáról a vizet és beszállt a másik férfi után a kocsiba. – Tényleg fantasztikus, a gyártók nem hazudtak. Mondtam már, hogy mi vagyunk az elsõk, akik próbarepülésre megkapták?

– Elsõk vagy utolsók, nekem tökmindegy. Borzalmasan rázott, és rohadt zajos volt – válaszolta elégedetlenül, még mindig az esõkabátjával bajlódva Linbar Struan. Ötvenéves volt, szõke hajú, kék szemű, a Struanok Nemes Ház néven is emlegetett, hongkongi székhelyű vállalatbirodalmának a feje, azé, amely titokban az S-G Helicopters ellenõrzõ részvénypakettjét is megszerezte. – Szerintem túl drágák ezek a gépek. Túlságosan is drágák.

– Az X-63-nál jobb befektetést aligha talál. Tökéletesen megfelel az Északi-tengeren, Iránban, és mindenfelé, ahol nehéz terheket kell szállítanunk, de elsõsorban Iránban – magyarázta türelmesen Gavallan. Nem akarta, hogy Linbar iránti ellenszenve elrontsa a tökéletesnek érzett próbarepülés örömét. – Hatot meg is rendeltem belõle.

– Még nem hagytam jóvá a beszerzést! – válaszolta erõszakos, rendreutasító hangon Linbar.

– Nincs is rá szükség – jelentette ki Gavallan, és a tekintete egy pillanatra metszõen élessé vált. – Tagja vagyok a Struan's Belsõ Irodájának, amely még tavaly jóváhagyta a próbarepülést követõ beszerzést, feltéve, hogy javaslatot teszek rá, és...

– Még nem javasoltad a vásárlást!

– Most javasolom, és ennyi! – Gavallan kedvesen elmosolyodott, és lazán, mintha mi sem történt volna, hátradõlt az ülésen. – Három héten belül megkapja, és az igazgatótanács elé viheti a szerzõdést.

– Nem vagy képes lemondani a nagyralátó terveidrõl, ugye, Andrew?

– Semmilyen veszélyt sem jelentek rád nézve, Linbar, úgyhogy...

– Egyetértek. – Linbar dühösen a mikrofonért nyúlt, és odaszólt a tõlük hangszigetelõ üvegfallal elválasztott sofõrnek. – John! Kitesszük Mr. Gavallant a központi irodáknál, aztán irány Avisyard Castle! – Alig hangzott el az utasítás, a kocsi nekilódult, és a hangároktól nem messze álló kétemeletes épület felé tartott. – Mi van Avisyarddal? – kérdezte megváltozott, enyhén fojtott hangon Gavallan.

– Kellemesebb, mint a ti idõtökben volt. Sajnálom, hogy karácsonykor nem tudtunk meghívni benneteket Maureennel. Talán majd jövõre – válaszolta enyhén lebiggyesztett szájjal Linbar. – Igen, Avisyard sokat javult. – Kinézett az ablakon, és hüvelykujjával a hatalmas helikopter felé bökött. – Jobban teszi, ha vigyáz, és nem fuccsol be vele. Meg mással sem.

Gavallan arcvonásai megfeszültek; a feleségére tett, durva oldalvágással felérõ megjegyzés kihozta a sodrából. – Ha már a kudarcnál, a sikertelen döntéseknél tartunk – mondta dühösen –, mi van a veszteséges dél-amerikai beruházásaiddal, a Toda Shippinggel a tankerek miatt kezdõdött veszekedéssel, és a hongkongi alagútépítési szerzõdéssel, amit a Par-Con & Toda elhalászott a cég orra elõl? Mi van régi hongkongi barátainkkal, akiket becsaptál a tõzsdei manipulációiddal.. .

– Becsaptam? Ugyan már! És mi az, hogy régi barátok?! Huszonéves kölykök, akik az utóbbi idõben csak ártottak nekünk. Maga mondta legalább milliószor, hogy a sanghajiak és a kantoniak okosabbak nálunk! Nem az én bűnöm, hogy olajválság van, a világ a feje tetejére állt, Iránban teljes a zűrzavar, az arabok pedig elhatározták, hogy keresztre feszítenek bennünket a japcsikkal, a koreaiakkal és a tajvaniakkal együtt! – Linbaron olyan heves indulat vett erõt, hogy a hangja is elcsuklott tõle. – Elfelejted, hogy megváltoztak az idõk. Hongkong is megváltozott, és vele az egész világ. A Struan's tajpanja vagyok, nekem kell vigyáznom a Nemes Házra. Minden tajpan követ el hibákat, még a te átkozott Sir Ian Dunrossod is. Csak várd ki, mi lesz a vége a kínai olajkitermeléssel kapcsolatos agyalágyult terveinek! Nyilvánva...

– Iannek igaza va...

– Hag Struannek is voltak tévedései, sõt drágalátos õsünknek, a nagy Dirknek is, rohadjon meg a pokolban! Nem az én bűnöm, hogy így kifordult a sarkából a világ. Azt hiszed, te talán jobban csinálnád a helyemben?! – kiabált Linbar.

– Százszor jobban – vágott vissza Gavallan.

Linbarnak ez már sok volt, egész testében remegni kezdett az indulattól. – Kirúgnálak, ha tehetném, de, sajnos, nem lehet! Elegem van az örökös áskálódásodból. Csak benõsültél a családba, igazából nem tartozol hozzá. Ha van Isten az égben, biztosan meg fog büntetni. Én tajpan vagyok, de te soha nem leszel az!

Gavallan elõrehajolt, megkopogtatta a sofõr és az utastér közötti üveget, és a kocsi rögtön megállt. Indulatosan lökte ki az ajtót, és pattant ki a kocsiból. – Dev neh loh moh, Linbar! – mondta, fogai között szűrve a szót, és beviharzott az irodaházba.

Kölcsönös utálatuk az ötvenes évek végérõl, a hatvanas évek elejérõl származott. Gavallan a Struan cég hongkongi központjában dolgozott akkor, és csak késõbb került át Skóciába egy titkos utasítás alapján, amit Ian Dunross, az akkori tajpan, egyben elhunyt feleségének, Kathynek a bátyja adott ki. Linbar rettenetesen féltékeny volt rá, mert Dunross maradéktalanul megbízott Gavallanben, benne viszont nem, ráadásul Gavallan a legjobb úton haladt afelé, hogy egy napon tajpan legyen, míg õt mindenki tökéletesen esélytelennek tartotta.

A Struan'snál régi szabály volt, hogy a tajpannak mindenre kiterjedõ, senki által kétségbe nem vonható irányítói jogköre van, és belátása szerint maga választhatja ki az utódját – természetesen a Belsõ Iroda, vagyis lényegében a családtagok közül –, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy miután ez megtörtént, azonnal át kell adnia neki a hatalmat. Ian Dunross tíz éven át bölcsen irányította a vállalatbirodalmat, és végül az egyik unokaöccsét, David MacStruant választotta utódjául. A fanatikus hegymászó David négy éve – élete virágjában – halt meg egy himalájai balesetben. Mielõtt meghalt volna, az elõírt két tanú jelenlétében – mindenki nagy megdöbbenésére – Linbart nevezte meg utódjaként. Halála körülményeit brit és nepáli részrõl alaposan kivizsgálták, és sikerült megállapítani, hogy mászókötelével, de egyéb felszerelésével is, valaki manipulált.

Gyilkosságra utaló konkrét bizonyítékot azonban nem találtak, és a vizsgálat végkövetkeztetése az lett, hogy sajnálatos baleset történt. A hegycsúcsnak, amit David és a társai meg akartak mászni, veszedelmes híre volt, a zuhanás váratlanul következett be, sem a többi hegymászó, sem a hegyi vezetõként alkalmazott serpák nem tudták pontosan, mi történt, mivel a látási viszonyok rendkívül rosszak voltak, de – mint a vezetõ serpa mondta –, a száhib remek formában volt, ráadásul bölcs ember is, aki nem kockáztat felelõtlenül. „De száhib, a mi hegyeink mások, mint a többi. A mieinknek szellemeik vannak, akik néha dühösek, száhib, és olyankor szörnyű dolgok történhetnek." Nem akadt senki, akit felelõssé lehetett volna tenni a történtekért, a kötélen és a többi felszerelésen szándékos rongálásnak nem maradt nyoma, csupán elmulasztották a szükséges karbantartást. Karma.

A nepáli vezetõket leszámítva a csapat összes tagja – tizenkét ember – Hongkongból érkezett. Barátok voltak, üzleti partnerek, britek, kínaiak, egy amerikai és két japán – Toda Hiro, a Toda Shipping Industries fõnöke, egyben David MacStruan régi barátja, és az egyik üzleti partnere, Mori Nobunaga. Linbar nem vett részt az expedícióban.

Ketten a csapatból – Nyereséges Csoj, a Struan's konglomerátum egyik legeredményesebb igazgatója és Mori – egy vezetõ társaságában, óriási személyes kockázatot vállalva lemásztak a szakadékba, és el is jutottak David MacStruanhez, mielõtt meghalt volna. Mindketten egybehangzóan állították, hogy utolsó mondataiban Linbar Struant nevezte ki utódjául. Nem sokkal azután, hogy a tragikusan végzõdõ túra résztvevõi visszatértek Hongkongba, MacStruan titkárnõje, fõnöke hagyatékának felszámolásakor, néhány hónappal korábban született egyoldalas, kézzel írt és szignált – a tanú Nyereséges Csoj volt – üzenetet talált, ami igazolta ezt az állítást.

Gavallan pontosan emlékezett rá, mennyire megdöbbent mindenki, leginkább Claudia Csen, a tajpan régi, hűséges személyi titkárnõje, egyben a titkárnõjének, Liz Csennek az unokanõvére. Csöppet sem volt jellemzõ a tajpanra, Andrew úr – mondta neki az idõs, de változatlanul borotvaéles agyú asszony. – A tajpan soha nem hagyott volna az íróasztala fiókjában ilyen fontos iratot. Páncélszekrénybe zárta volna a Nagy Házban, oda, ahol az... az összes fontos iratát tartotta.

David MacStruan azonban mégsem ezt tette. A szóban elmondott végrendeletet, mivel hivatalos okmány is alátámasztotta, senki nem kérdõjelezhette meg, úgyhogy Linbar Struan lett a Nemes Ház tajpanja, és hozta magával a hülye feleségét, ördögi természetű kínai szeretõjét, és az összes mocskos barátját. Az életemet tenném rá, gondolta Gavallan, hogy ha Davidet nem is gyilkolták meg, valamilyen módon manipulálták a végrendeletét. De miért hazudott volna Nyereséges Csoj és Mori, amikor semmilyen elõnyük sem származott belõle...

A heves szél vadul az arcába csapta a zuhogó esõt, rákényszerítve, hogy sietve búcsút mondjon az emlékeinek, és visszatérjen a jelenbe. Még mindig nagyon fel volt dúlva, hevesen szidta magát, mert elveszítette a türelmét, és lehetõvé tette Linbarnak, hogy kimondja azt, aminek nem lett volna szabad elhangoznia. – Hülye vagy! Évekig kell még vele, és a bandájával dolgoznod. Te is hibás vagy abban, hogy így végzõdött a kirándulás! – mondta ki hangosan, aztán – jóval halkabban – hozzátette: – Nem kellett volna bántania Maureent... – Három éve voltak házasok, és volt egy kétéves kislányuk. Az elsõ felesége, Kathy, kilenc éve halt meg szklerózis multiplexben.

Szegény Kathy, vágott belé a gondolat. Milyen kegyetlen sors jutott neki!

A szemébe csapódó esõtõl erõsen pislogva nézte, ahogy a Rolls-Royce kifordult a repülõtér túlsó végében lévõ kapun, és eltűnt a szeme elõl. Kár Avisyardért, nagyon szerettem, gondolta, felidézve magában a szép napokat, amelyeket Kathyvel és a két gyerekkel, Scottal és Melindával ott töltött. Avisyard Castle Dirk Struan több mint ezer hektárnyi birtokkal körülvett családi öröksége volt Ayrshire-ben, amit aztán ráhagyományozott az utódjára, a következõ tajpanra, és azóta is úgy öröklõdött, nemzedékrõl nemzedékre. Kár, hogy nem mehetünk oda Maureennel és a kis Electrával, addig semmiképpen sem, amíg Linbar a tajpan. Nagy kár, de hát ilyen az élet.

– A fenébe is! Örökké csak nem fog élni ez a csibész! – kiáltotta bele a szélbe, és ettõl rögtön jobban is érezte magát. Megfordult, és energikusan becsörtetett az irodájába.

– Üdv, Liz! – kiáltotta oda a titkárnõjének. Liz Csen európai és ázsiai szülõktõl származó vonzó, az ötvenes éveiben járó nõ volt. Gavallan Hongkongból hozta magával, még 1963-ban, és mindent tudott nemcsak a David megbízásából létrehozott Gavallan Holdingsról, vagy rövidebb nevén S-G-rõl, hanem a Struan név alatt futó egész vállalatbirodalomról is. – Mi újság?

– Látom, összekapott a tajpannal. Ne törõdjön vele! – válaszolta fiatalosan élénk hangon Liz, és még le sem ült, már eléje rakta a teáját.

– Igen. Honnan tudja? – kérdezte Gavallan, és mivel a nõ jókedvűen nevetett, õ is elnevette magát. – Nem érdekes, a pokolba vele! Beszélt Mackel? – Duncan McIverre, az S-G iráni részlegének fõnökére, a legrégibb barátjára gondolt.

– Reggel odaültettem egy lányt a készülékhez, még most is próbálgatja, hátha bejön a hívás, de az iráni központ állandóan foglalt, és telexet sem tudtunk küldeni. Duncan legalább olyan ideges lehet már, mint maga. – Lesegítette a fõnökérõl a kabátját, és vállfára rakva felakasztotta a fogasra. – A felesége telefonált. Elhozza Electrát az óvodából, és kérdezte, hogy hazaér-e vacsorára. Azt mondtam, hogy igen, bár lehet, hogy késni fog. Félórán belül konferenciahívása lesz az ExTextõl.

– Igen. – Gavallan az íróasztalához ült, és elõvette a dossziét, amire szüksége lehetett a tárgyalás folyamán. – Megnézné újból a telexet? Hátha azon sikerül elérni Macet. – Még be sem fejezte a kérést, amikor Liz már tárcsázott.

Gavallan irodája tágas volt, tökéletes rend uralkodott benne, és az ablakai a repülõtérre néztek. Az íróasztalon néhány keretbe foglalt családi fénykép sorakozott – Kathy látszott rajtuk az akkor még kicsi Melindával és Scottal, mögöttük Avisyard Castle, a többin pedig Maureen, karján a kislányukkal. Csupa szép, kedvesen mosolygó arc. A falon Aristotle Quance-nek egy kövér kínai mandarint ábrázoló festménye lógott – ajándék Ian Dunrosstól abból az alkalomból, hogy McIver vezényletével megtörtént az elsõ sikeres leszállás egy északi-tengeri olajkitermelõ platformon, és azonnal elkezdõdött egy új korszak.

– Andy – mondta neki egyszer teljesen váratlanul Dunross –, azt szeretném, ha Kathyvel és a gyerekekkel összecsomagolnátok, itthagynátok Hongkongot, és visszamennétek Skóciába. Tégy úgy, mintha megváltál volna a cégtõl. Természetesen továbbra is tagja leszel a Belsõ Irodának, de ezt egyelõre titokban tartjuk. Költözzetek Aberdeenbe, és csöndben vegyél egy szép birtokot, kikötõi mólókat, ipari területet, egy kisebb repülõteret és hozzá néhány helikoptert! Aberdeen még mindig nyugodt hely, úgyhogy mindent meg tudsz szerezni olcsón. A vásárlást titokban bonyolítsd le, más ne tudjon róla, csak mi ketten! Pár napja találkoztam egy furcsa fickóval. Kirknek hívják, szeizmológus, és meggyõzött arról, hogy az Északi-tenger alatt irdatlan nagy olajmezõ terül el. Szeretném, ha a Nemes Ház készen állna, mire megindul a kitermelés, és szükség lesz kiszolgáló helikopterekre.

– Jóságos isten! Hogy képzeled ezt, Ian?! Az Északi-tengeren? Ha van is ott olaj, amit egyébként nem hiszek, az a tenger akkor is a legocsmányabbak közé tartozik az év nagyobbik részében. A folyamatos kiszolgálás eleve lehetetlen, de ha mégis, a költségek akkorák lennének, hogy õrültség volna belefogni. Hogy lennénk képesek megcsinálni?

– A te dolgod, hogy kitaláld, öreg!

Gavallannek eszébe jutott a könnyed hangot kísérõ nevetés, a rendíthetetlen magabiztosság, amivel barátja a hajmeresztõ tervet elõadta, és annyi év távolából is jólesõ melegség támadt benne. Természetesen otthagyták Hongkongot; Kathy õszintén örült a hazatérésnek, õ pedig mindent megtett volna, amit Ian kér tõle.

Aztán egyik pillanatról a másikra, mintha csoda történt volna, az északi-tengeri olajkitermelés hatalmas lendülettel beindult, és a nagy amerikai társaságok – élükön az ExTexszel, az óriási texasi céggel –, és a British Petroleum egyik nagy beruházást a másik után hajtották végre. Gavallan addigra olyan helyzetbe került, hogy ragyogóan ki tudta használni a hirtelen támadt óriási konjunktúrát. Az elsõ volt, aki felismerte, hogy a vad vizeken feltárt lelõhelyeket kizárólag helikopterek segítségével lehet megfelelõen kiszolgálni, az elsõ, aki – Dunross hatalmával a háta mögött – képes volt összeszedni a helikopterkölcsönzõ üzlet beindításához szükséges komoly tõkét, az elsõ, aki a nagy gyártócégeknél ki tudta erõszakolni, hogy addig szinte teljesíthetetlenül szigorúnak tartott biztonsági elõírásoknak megfelelõ, rendkívüli teljesítményre képes gépeket készítsenek, és az elsõ, aki bebizonyította, hogy egész évben lehet repülni azon a borzalmas idõjárással megvert vidéken. McIver segített neki ebben, õ alkalmazta elõször a kezdetben mindenki számára hajmeresztõnek tűnõ, a terület adottságaihoz tökéletesen igazodó új repülési technikákat.

Az Északi-tenger után következett a Perzsa-öböl, Irán, Malaysia, Nigéria, Uruguay, Dél-Afrika, és végül Irán, a vállalat legbecsesebb koronagyémántja, a maga hatalmas lehetõségeivel, és anyagilag igen elõnyös megbízásaival. Sikerült kiváló kapcsolatokat kialakítaniuk a hatalom legfõbb birtokosával, az udvarral, amely – mint azt iráni partnereik meggyõzõdéssel állították – megõrzi a szerepét akkor is, ha magát a sahot netán eltávolítják. – Semmi oka aggodalomra, Andy – mondta neki elõzõ nap Londonban Dzsavada tábornok, az egyik legfõbb partnerük. – Egy üzlettársunk Bahtjár rokona, és minden eshetõségre számítva magas szinten tartjuk a kapcsolatot Khomeini embereinek belsõ körével is. Az új rezsim bizonyos értelemben költségesebb lesz ugyan...

Gavallan kissé gúnyosan elmosolyodott. Igaz, hogy a kiadások igen nagyok, és a partnerek évrõl-évre egyre kapzsibbak lesznek, de nem számít, gondolta, Irán még mindig bõven hoz annyit, hogy a vállalkozásaink zászlóshajója legyen, feltéve, hogy az élet hamar visszatér a normális kerékvágásba. Ian kockázatosnak tűnõ kalandja ezerszeresen bevált, hatalmas nyereséget hozott a Nemes Háznak. Kár, hogy lemondott a tisztségérõl, de meg lehet érteni. Tíz éven keresztül irányította a Struan-birodalmat, ennyi pedig mindenkinek elég lett volna, még nekem is. Linbarnak igaza van, tényleg szeretnék tajpan lenni, de ha nekem nem jön össze, akkor majd sikerül Scotnak. Addig is teljes gõzzel elõre! Az X-63-asokkal messze megelõzhetjük az Imperialt és a Guerneyt, és a világ legnagyobb helikopterkölcsönzõ vállalata lehetünk. – Még néhány év, Liz, és mi leszünk a legnagyobbak – mondta ki teljes magabiztossággal hangosan. – Az X-63 fantasztikus. Mac el fog ájulni tõle, ha elmesélem neki, mit tud.

– Igen – válaszolta a titkárnõje, és letette a kagylót. – Sajnálom, Andy, de a vonalak változatlanul foglaltak. A nemzetközi központ megígérte, hogy azonnal kapcsol bennünket, mihelyt felszabadul egy. A többi jó hírt is elmondta a tajpannak?

– Nem voltam olyan hangulatban. – Cinkosan összenevettek. – Megtartom õket az igazgatótanácsi ülésre. – Az íróasztal sarkán álló öreg óra kellemes bongással elkezdte ütni a hatot, mire Gavallan hátradõlt és bekapcsolta az iratszekrényen álló rádiót, még éppen idejében, hogy hallani lehessen a Big Ben bongását...

TEHERÁN, McIVER LAKÁSA. Az utolsó kondulás is elhalt, és megszólalt a rossz vételi lehetõségek miatt alig hallható, erõsen recsegõ hang: – Itt a BBC Világszolgálata. A greenwichi idõ tizenhét óra... – A GMT szerinti délutáni öt óra iráni helyi idõ szerint este fél kilenc volt.

A két férfi automatikusan az órájára pillantott, hogy ellenõrizze, pontosan jár-e, a nõ viszont csak újabb kortyot ivott a vodka-martinijából. Mindhárman közel húzódtak a nagy rövidhullámú készülékhez, hogy hallják az erõsen légkörös, recsegõ adást. Odakint már sötét volt, a távolból idõrõl-idõre fegyverropogás hallatszott, amire már szinte oda sem figyeltek. Az asszony ismét belekortyolt az italába. A lakásban hideg volt – hetek óta nem működött már a központi fűtés. A kis villanykandalló javított ugyan a helyzeten, de nem sokat, mert fél kapacitással működött, ahogy a lakásban lévõ villanykörték is csak halványan pislogtak.

– .. .meghallgathatják különtudósítónk iráni beszámolóját...

– Remek – mondta az asszony, és a két férfi egyetértõn bólintott. Ötvenegy éves volt, korát meghazudtolóan vonzó, kék szemű, szõke hajú, tökéletes alakú – Genevere McIver, a közeli ismerõsei számára egyszerűen csak Genny.

– ...de elõbb a nemzetközi élet egyéb hírei következnek. Nagy-Britanniában tizenkilencezer munkás lépett sztrájkba a British Leyland, az ország legnagyobb gépkocsigyára birminghami üzemében, magasabb fizetést követelve. A közszolgálati dolgozók szakszervezete tizenhat százalékos béremelést akar kiharcolni tagjainak, de James Callaghan munkáspárti kormánya változatlanul meg akarja tartani a 8,8 százalékos béremelési plafont. A királynõ hétfõn Kuvaitba repül, ahol megkezdi háromhetes, a Perzsa-öböl menti államokat érintõ körútját. Washingtonban az eln...

Az adás tökéletesen érthetetlenné vált, mire a magasabb férfi dühösen káromkodni kezdett.

– Türelem, Charlie! – intette az asszony. – Vissza fog jönni a hang.

– Igazad van, Genny – válaszolta Charlie Pettikin. A távolból újabb gépfegyversorozat hallatszott.

– Elég kockázatos épp most Kuvaitba küldeni a királynõt, nem? – kérdezte Genny. – Ostobaságnak tűnik, bárki találta is ki.

– Annak bizony. Ez az eszement kormány mindenhol csak baromságokat csinál – válaszolta Duncan McIver, a férje. Ötvennyolc éves, õszülõ hajú, magas, vállas férfi volt. – Callaghan átkozott hülye, és... – Félbeszakította a mondatot, és az utcáról felhallatszó, nehéz jármű keltette dübörgést figyelte. A lakás Teherán északi elõvárosában, egy elegáns lakóépület legfelsõ emeletén volt. Alig ment tovább az elsõ, a ház elõtt újabb nehéz jármű kezdett el csörömpölni.

– Mintha tankok lennének – jegyezte meg az asszony.

– Azok, Genny – erõsítette meg a feltételezést Charlie Pettikin. Az ötvenhat éves, õszülõ férfi Dél-Afrikában született. Hivatásos katonaként a Királyi Légierõnél szolgált, és pillanatnyilag fõpilótaként az S-G-nek az iráni hadseregnél és légierõnél beindított helikoptervezetõ-képzési programját irányította.

– Úgy látszik, megint rossz esténk lesz.

Már hetek óta minden napjuk és estéjük rossz volt. Szeptemberben kihirdették a rendkívüli állapotot, minden nyilvános gyűlést, rendezvényt betiltottak, és este kilenctõl reggel ötig tartó kijárási tilalmat vezettek be, amitõl még izzóbbá vált a hangulat. Különösen így volt ez Teheránban, Abadán olajkikötõben, valamint Komban és Meshedben, a két fontos vallási központban. Gyilkosságok követték egymást, az erõszak tovább terjedt, a sah pedig elbizonytalanodott. December utolsó napjaiban váratlanul feloldotta a rendkívüli állapotot, a mérsékeltnek tartott Bahtjárt nevezte ki miniszterelnökké, engedményeket tett, aztán ép ésszel nehezen felfogható módon január 16-ikán elhagyta Iránt, „pihenés" céljából külföldre távozott. Bahtjár hozzálátott ugyan, hogy megalakítsa a kormányát, de a még mindig franciaországi száműzetésében tartózkodó Khomeini kérlelhetetlenül szembeszállt vele, és elítélte mindazokat, akik hajlandók voltak támogatni. A zavargások folytatódtak, a halálos áldozatok száma egyre nõtt. Bahtjár megpróbált tárgyalásokat kezdeményezni Khomeinivel, az ajatollah azonban szóba sem állt vele. A nyugtalanság egyre erõsödött, elérte már a hadsereget is, minden repülõteret lezártak, hogy megakadályozzák Khomeini hazatérését, aztán ismét megnyitották õket. Nyolc napja pedig, február l-jén Khomeini hazatért.

Azóta egyetlen nap sem akadt, amelyik nyugalomban telt volna el, állapította meg magában Genny.

Aznap hajnalban a férjével és Pettikinnel a teheráni nemzetközi repülõtéren járt. Hideg, tiszta idõ volt, itt-ott hófoltok látszottak, gyönge szél fújt. Északon az Elburz-hegység hófödte csúcsai törtek az égre, a felkelõ nap rózsaszínűvé változtatta egyébként szikrázóan fehér sipkáikat. A 212-es mellett álltak a repülõtér szélén, jó messzire a terminál elõtti lebetonozott térségtõl. Az átellenes oldalon egy másik 212-es várakozott, készen arra hogy az utasítás elhangzása után azonnal felszálljon. Mindkét helikoptert Khomeini hívei helyeztették készenlétbe.

A repülõtérnek az a része, ahol õk tartózkodtak, kihalt volt, leszámítva azt a körülbelül húsz, többségében géppisztollyal felfegyverzett ideges repülõtéri alkalmazottat, aki nagy, fekete Mercedes mellett várt, figyelve az irányítótorony adójának hullámhosszára beállított autórádiót. Csönd volt, éles ellentéteként annak a zajos felfordulásnak, ami a repülõtér fõépületében és a kerítésén kívül uralkodott. Az épületben körülbelül ezer fõs Tomeg gyűlt össze névre szólóan meginvitált politikusokból, ajatollahokból, mollahokból, újságírókból, sok száz egyenruhás rendõrbõl és zöld karszalagot viselõ – innen származott a „zöldszalagosok" elnevezés – iszlám gárdistából, akik a mollahok illegális, forradalmi magánhadseregét alkották. Õket leszámítva mindenkit távol tartottak a repülõtértõl, az oda vezetõ utakat lezárták, kordonnal vették körül, és a kordon elé fegyveres õrséget állítottak. A korlátokon kívül tízezrével tolongtak a legkülönbözõbb korú izgatott emberek. A nõk többségén csador volt, hosszú, bõ köntösszerű öltözék, amely a feje búbjától a sarkáig eltakarta viselõjét. A Tomeg mögött, végig a tízmérföldes útvonal mentén, egészen a Behesht-Zahra temetõig, ahol az ajatollah hazatérése utáni elsõ beszédét készült elmondani, ötezer fegyveres rendõr sorakozott fel. Megteltek az utcák, benépesültek a házak ablakai és erkélyei, a leghatalmasabb Tomeg gyűlt össze, amit Irán így együtt valaha is látott – Teherán lakosságának a túlnyomó többsége. A városban és közvetlen környékén csaknem ötmillióan laktak, és mind nyugtalanok, idegesek voltak, mert attól tartottak, hogy az utolsó pillanatban valamilyen akadály jön közbe, esetleg lezárják elõle a repülõteret, netán a légierõ – parancsra vagy anélkül – lelövi a gépét.

Sáhpur Bahtjár miniszterelnök, kabinetjének a tagjai, és a hadsereg tábornokai nem voltak a repülõtéren, ugyanúgy alárendelt tisztjeik és katonáik sem. Õk a kaszárnyáikban, repülõtereiken, vagy hadihajóikon várakoztak – egyformán idegesen, cselekvési láztól égve.

– Jobb lett volna, ha otthon maradsz, Gen! – mondta gondterhelten a feleségének McIver.

– Az lett volna a legokosabb, ha mindannyian otthon maradunk – fűzte hozzá nem kevésbé nyugtalanul Pettikin.

Egy héttel korábban McIvert fölkereste Khomeini egyik híve, és azt kérte, hogy adjon egy helikoptert, ami a repülõtérrõl a Behesht-Zahra temetõbe viszi Khomeinit. – Sajnálom, de lehetetlen. Nincs rá felhatalmazásom – válaszolta, elképedve a fantasztikus kéréstõl. Az illetõ el is ment, de egy órán belül zöldszalagosokkal tért vissza, akik elözönlötték McIver irodáját. Fiatal, erõszakos, dühös tekintetű férfiak voltak, kettõnél szovjet gyártmányú AK-47-es géppisztoly, egynél pedig amerikai M-16-os.

– Ideadja a helikoptert, ahogy mondtam! – jelentette ki kihívóan a férfi. – Szükség lehet rá arra az esetre, ha a Tomeget nem sikerül kordában tartani. Természetesen egész Teherán ott lesz, hogy üdvözölje az ajatollahot, Isten áldása legyen rajta!

– Bármennyire szeretnék is segíteni, sajnos, nem megy – válaszolta óvatosan McIver. Szeretett volna idõt nyerni, abban reménykedett, hogy tisztázódni fog a helyzet, és megoldódik a rendkívül kényes szituáció. Khomeininek engedélyezték ugyan a hazatérést, de egyéb nem történt. Ha a Bahtjár-kormány tudomást szerez róla, hogy az S-G helikoptert bocsát legdühödtebb ellensége rendelkezésére, hogy diadalmasan megjelenhessen a fõvárosban, azon biztosan feldühödik. De ha a kormány hozzájárul, hogy helikoptert kölcsönözzenek neki, az S-G gondjait az sem oldotta volna meg. A vállalatot hibáztatták volna, ha bármi rosszul sül el, baleset történik, és az ajatollah megsérül. Akár keresztet is vethettek volna az életükre. – Az összes gépünk foglalt, és nincs rá felhatalmazásom, hogy...

– Az ajatollah nevében megkap tõlem minden szükséges felhatalmazást! – vágott McIver szavába feltámadó dühvel a férfi. – Iránban övé a legfelsõbb hatalom.

– Ebben az esetben nyilván utasítani tudják a hadsereget, vagy a légierõt, hogy egy helikoptere...

– Hallgasson! Vegye megtiszteltetésnek a kérést, és haladéktalanul teljesítse! Allah nevében, a bizottság egy 212-est akar, és hozzá a legjobb pilótáját, hogy oda vigye az ajatollahot, ahová mondjuk, akkor, és úgy, ahogy azt mi elõírjuk.

Ez volt az elsõ olyan alkalom, amikor McIver szembetalálta magát a fiatal, dühös fundamentalistákból álló bizottságok valamelyikével. Ezek a csoportok a sah távozását követõen Irán-szerte úgy kezdtek el szaporodni, mint esõ után a gomba. Megjelentek mindenhol, az összes faluban és városban, magukhoz akarták kaparintani a hatalmat, rendõrõrsöket támadtak meg, az utcákra vezényelték a Tomeget, és ellenõrzésük alá vontak mindent, amit csak tudtak. Többnyire mollahok vezették õket, de nem mindig. Az abadáni olajmezõkön például állítólag baloldali fedajinok – az elnevezés szó szerint azt jelentette, hogy „akik készek feláldozni magukat" – alakították meg õket.

– Engedelmeskedni fog! – üvöltötte az iráni, és hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, közvetlenül McIver arca elõtt rázta a revolverét.

– Megtiszteltetés számomra a bizalmuk, az, hogy hozzám fordultak. – McIver szorosan összezárt embergyűrűben állt, érezte az izzadság és a mosdatlanság átható szagát. – Engedélyt fogok kérni a kormány...

– A Bahtjár-kormány csak bitorolja a hatalmat, és elfogadhatatlan a nép számára! – vágott a szavába ismét az iráni. Dühös kifakadása a társait is feltüzelte, és a hangulat kezdett igazán puskaporossá válni. Az egyik fegyveres a géppisztolyához nyúlt, és kibiztosította. – Ha nem teljesíti azonnal a parancsot, a bizottság megteszi a szükséges lépéseket!

McIver nem tehetett mást, telexezett Aberdeenbe Andrew Gavallannek, aki egybõl hozzá is járult a dologhoz, feltéve, hogy a hivatalos iráni partnereknek sincs ellene kifogásuk. A partnereket azonban lehetetlen volt utolérni, és végsõ elkeseredésében McIver a teheráni brit nagykövetséget hívta fel, hogy tanácsot kérjen. – Hát, öregfiú, az a helyzet, hogy hivatalosan, vagy félhivatalosan engedélyt kellene kérned hozzá a kormánytól, de még ha kapcsolatba tudnál lépni velük, akkor sem kapnál soha választ. Abban sem vagyunk igazán biztosak, hogy valóban engedélyezték Khomeininek a leszállást, vagy hogy a légierõ nem fog önállóan, a saját belátása szerint cselekedni. Végül is veszedelmes felforgatóról van szó, aki egyfolytában lázadásra bujtogat a törvényes kormány ellen, amelyet mindenki elismer. Hogy mást ne mondjak, õfelsége kormánya is. Akárhogyan is, ha rászánod magadat arra, hogy engedélyt kérj tõlük, biztosan megjegyzik a nevedet, nem felejtik el, mivel háborgattad õket, és legalább akkora pácban leszel, mint akkor, ha nem engedelmeskedsz.

McIvernek, ha nem is egykönnyen, de végül csak sikerült kompromisszumra jutnia a bizottsággal. – Enyhén szólva különösen hatna – fejtette ki nekik –, ha brit helikopter szállítaná a városba mélyen tisztelt vezetõjüket. Sokkal jobb volna, ha az iráni légierõ iráni pilóta által vezetett gépén érkezne meg. Két helikopterünket ugyanakkor készenlétbe helyezem arra az esetre, ha netán valami elõre nem látható körülmény adódna. A legjobb pilótáinkat osztom be rájuk. Ha bármi történik, hívjanak bennünket, és mi azonnal indulunk...

És most ott volt, nyugtalanul várt, és közben azért imádkozott, hogy ne történjen semmi, maradjon el a hívás, és nekik ne kelljen felszállniuk, amint azt megígérte.

Az Air France Boeing-747-es óriásgépe már ott volt a rózsaszínben derengõ kora reggeli égen. Húsz perce körözött, várta a leszállási engedélyt.

McIver a 212-es rádióján a toronyból leadott üzeneteket hallgatta. – Még mindig nem engedik leszállni. Biztonsági elõírásokra hivatkoznak – közvetítette a többieknek a fülhallgatón keresztül hallottakat. – Várjatok...! Megkapta az engedélyt!

– Csak most ne történjen semmi! – fohászkodott idegesen, a fogai között szűrve a szót Pettikin.

Feszülten figyelték a hófehérre festett törzsű, francia nemzeti színeket viselõ jumbót, amint a repülési szabálykönyvben szereplõ elõírásoknak megfelelõen, tökéletes szögben ereszkedett alá, mígnem a pilóta hirtelen teljes tolóerõre kapcsolta a hajtóműveket, és a gép orrát a magasba rántva újból felszállt.

– Mi az ördögöt hülyéskedik?! – kérdezte idegesen, erõsen dobogó szívvel Genny.

– A pilóták azt szokták mondani erre, hogy közeli felderítést végzett – válaszolta McIver. – Azt hiszem, a helyében én is megtettem volna, a biztonság kedvéért. – Pettikinre pillantott, aki azért volt ott, hogy a bizottság hívására haladéktalanul beugorjon az egyik helikopterbe, és felszálljon vele. – Remélem, a légierõ nem követ el semmilyen õrültséget.

– Nézd! – figyelmeztette izgatottan Genny.

Az óriásgép újból rárepült a leszállópályára, és a kerekei ezúttal hozzá is értek a betonhoz. A gumik erõsen füstölögtek, az ellentétes fordulatra kapcsolt hajtóművek vadul felbõgtek, és a Boeing-747 sebessége rohamosan csökkenni kezdett. A repülõgép még gurult, amikor a Mercedesek már száguldani kezdtek felé, és mihelyt a sikeres leszállás híre elérte a terminált, az utak köré vont kordont, majd a városi utcákat is, egyszerre sok ezer torokból harsant fel az örömteli kiáltás: – Alláh-u Akbár... Aga uhmad! Hála legyen Istennek. .. A vezér hazatért!

Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, amíg a lépcsõket odatolták a gép ajtajaihoz, amelyek végre csak kitárultak, és felbukkant a szigorú arcú, fekete turbánt viselõ, hosszú szakállú öregember. Az egyik francia utaskísérõ karjára támaszkodva ment le a lépcsõn, elhaladt a sietve odarendelt díszõrségbõl, mollahokból és az Iran Air France vezetõibõl álló sorfal elõtt, hogy aztán legközvetlenebb munkatársai és ideges tisztviselõk körbevegyék, beültessék egy gépkocsiba, és elinduljanak vele a repülõtér fõépülete felé. Odaérve kiszállt az autóból, és abban a pillanatban óriási üdvrivalgás, éljenzés kezdõdött, a jelenlévõk vadul tülekedtek, hogy a közelébe kerüljenek, és ha csak futólag is, de megérinthessék. A világ minden tájáról összegyűlt tudósítók vívtak egymással közelharcot azért, hogy minél jobb helyre kerüljenek, kameráikat és fényképezõgépeiket közvetlenül rá irányíthassák. Mindenki magából kikelten üvöltött, és zöldszalagosoknak és rendõröknek kellett körbevenniük, hogy testükkel védjék meg a felhevült, lelkes Tomegtõl, nehogy puszta imádatból agyonnyomják. Genny mindössze egyttlen pillanatig látta nyugodt, rendíthetetlen szoborként állt a hullámzó sokaságban –, aztán eltűnt a szeme elõl.

Emlékeibe merülve a martiniját kortyolgatta, közben a tekintetét egy pillanatra sem vette le a rádióról, szinte hipnotizálta, hogy szólaljon meg újból. Megpróbálta elhessegetni magától annak a napnak a képeit, nem gondolni Khomeini beszédére, amit a Behesht-Zahra temetõben mondott el, azért választva ki éppen azt a helyet, mert a Véres Pénteken megöltek – mártíroknak nevezte õket – közül nagyon sokat ott temettek el.

Igyekezett elfelejteni a késõbb látott televíziós közvetítést, amely jól láthatóan mutatta a diadalmas megérkezést, a gépkocsikaraván lassú araszolását – a biztonsági rendszabályok addigra tökéletesen betarthatatlanokká váltak – a több tízezres Tomegen át. Lelkesen üvöltözõ férfiak és nõk vették körül a járműveket, fiatalok és öregek vegyesen, elkeseredett közelharcot vívtak egymással, hogy közelebb jussanak az õt szállító Chevrolethez. Az ajatollah nyugalmat sugárzó, komoly arccal, többnyire mozdulatlanul a sofõr mellett ült, és néha emelte csak fel a kezét, hogy köszöntse lelkes, õrjöngó híveit. Egymást vadul lökdösve emberek kapaszkodtak fel a motorháztetõre, a jármű tetejére, sírtak és kiáltoztak, a vezérüket szólongatták, eltakarták a sofõr elõl a kilátást és arra kényszerítették, hogy hol vadul fékezzen, hol vakon a gázba taposson. Mérhetetlen lelkesültségében egy barna öltönyös fiatalember is felkapaszkodott a motorháztetõre, de nem talált rajta megfelelõ fogást, lecsúszott, és a jármű széles kerekei átgördültek rajta.

Nem törõdött vele senki, sõt tucatnyian akadtak, akik követni akarták a példáját. A zöldszalagosoknak végül sikerült átverekedniük magukat a Tomegen, körbevenni a terepjárót, és lázasan odarendelni a helikoptert. Genny tisztán emlékezett rá, hogyan szállt le a gép a vadul pörgõ lapátjai elõl szétspriccelõ, sebesültjeit hátrahagyó Tomegbe, és ment oda hozzá komoly arccal, iszlám gárdistáitól szorosan körülvéve az ajatollah, hogy felszálljon rá, és otthagyja extázisba esett, torkuk szakadtából üvöltözõ, vadul egymást taposó híveit. – Alláh-u Akbár... Aga uhmad...

– Jólesne még egy ital – mondta, és gyorsan felkelt a fotelbõl, hogy ne lehessen észrevenni, milyen erõs remegés jött rá. – Kérsz te is, Duncan?

– Kösz, Gen!

A konyha felé indult, hogy jeget vegyen elõ a hűtõszekrénybõl. – Charlie?

– Egyelõre elvagyok ezzel, Genny! Köszönöm.

Megtorpant, és a hirtelen felerõsödött rádióadásra figyelt: – .. .pekingi bejelentés szerint súlyos összecsapások voltak a kínai-vietnami határon. Kínai részrõl a leghatározottabban elítélték a támadásokat, és a szovjet hegemóniatörekvések újabb bizonyítékának minõsítették õket. Franciaországban... – a bemondó hangja ismét elúszott, csupán éles recsegést lehetett hallani a készülékbõl.

– Idefelé jövet – mondta pár másodpercnyi várakozás után Pettikin – beugrottam a klubba. Az újságírók egy része szerint Bahtjár határozott fellépésre készül. Azt is mesélik, hogy Meshedben súlyos harcok robbantak ki, miután a Tomeg meglincselte a rendõrfõnököt és vagy féltucatnyi emberét.

– Borzalmas! – válaszolta a konyhából visszatérõ asszony. – Ki irányítja a Tomeget, Charlie? Úgy értem, ki áll ennek az egész felfordulásnak a hátterében? A kommunisták? Pettikin vállat vont. – Biztosan senki sem tudja, de úgy tűnik, a kommunista Tudehnek, hiába tiltották be, benne van a keze a dologban. Na és, persze, az összes többi baloldali csoportnak, fõleg a Mudzsahedin Khalknak, amelyik azt hiszi, hogy szovjet támogatással össze lehet házasítani az iszlámot Marx tanaival. A sah, az amerikai és a legtöbb nyugati kormány tudja, hogy õk állnak a háttérben, a szovjetek szítják a határon túlról az indulatokat, és küldik számolatlanul a segítséget. Egyetért velük a helyi sajtó és az iráni partnereink is, bár azok halálra vannak rémülve, nem tudják, melyik lábukra álljanak, és egyformán szeretnék támogatni a sahot és Khomeinit. Rettenetesen szeretném, ha megnyugodna a helyzet. Irán nagyszerű hely, és semmi kedvem elmenni innen.

– Mit mondanak a lapok?

– A külföldi sajtóban teljes a zűrzavar. Az amerikaiak egy része egyetért a sahhal, ugyanazokat hibáztatja, akiket õ. Mások azt vallják, hogy ezt az egész felfordulást Khomeini indította el, kizárólag vallási jellege van, és õ irányítja az eseményeket a mollahjaival. Akadnak aztán, akik a baloldali fedajinokat vádolják, vagy a keményvonalas, fundamentalista Muzulmán Testvériséget. Valaki, azt hiszem, francia volt, még azt is megkockáztatta, hogy mindennek a hátterében Jasszer Arafat és a PFSZ áll... – Pettikin félbehagyta a mondatot, mert a rádió ismét megszólalt, de csak egy pillanatra, hogy aztán visszatérjen a korábbi recsegés. – Biztosan a napkitörésektõl van.

– Bármitõl is, csak arra jó, hogy falra másszon tõle az ember – válaszolta McIver. Pettikinhez hasonlóan a Brit Királyi Légierõnél szolgált korábban. Az elsõ, katonaságtól leszerelt hivatásos pilóta volt, aki leszerzõdött az S-G-hez, és nemcsak a cég iráni kirendeltségét vezette, hanem ügyvezetõ igazgatója volt az IHC-nek is. Az Iran Helicopters Company ötven-ötven százalék tulajdoni megoszlású vegyes vállalat volt, bérelte az S-G helikoptereit, hozta a szerzõdéseket, fizette a busás bérleti díjakat, és nélküle egyszerűen nem működhettek volna Iránban. McIver közelebb hajolt a készülékhez, hogy igazítson kicsit a keresõgombon, de meggondolta magát.

– Hagyd, Duncan! Biztosan visszajön – mondta neki a felesége. – Egyébként igazad van, Callaghan tényleg átkozott hülye.

McIver szeretettel rámosolygott az asszonyra. – Remekül nézel ki, Gen! Fantasztikusan – mondta neki, és komolyan is gondolta, pedig már harminc éve voltak házasok.

– Ezért megérdemelsz még egy whiskyt.

– Kösz, de ha lehet, rakjál is valamit a víz...

– .. .nergiaügyi Minisztérium szóvivõje szerint az OPEC legújabb, tizennégy százalékos áremelése miatt az Egyesült Allamok a jövõ évben ötvenmilliárd dollárt lesz kénytelen költeni az olajimportra. Ugyancsak Washingtonban Carter elnök bejelentette, hogy a folyamatosan romló iráni helyzet miatt repülõgép-hordozót vezényeltek a Fülöp-szi... – A BBC adását másik állomás hangja nyomta el, aztán mindkettõ elnémult.

Feszülten várakoztak az újból beállt csöndben. A két férfi idõnként lopva egymásra nézett, megpróbálva eltitkolni megdöbbenését, Genny pedig egy idõ után felállt, és a fal melletti alacsony szekrényen lévõ whiskysüvegért ment. A szekrényen állt az a nagyméretű rövidhullámú adó-vevõ is, aminek a segítségével McIver kapcsolatot tudott tartani az Iránban szétszórva elhelyezkedõ helikopterbázisokkal, feltéve, hogy a légköri viszonyok ezt megengedték. A lakásuk egyébként nagy volt, kényelmes, három hálószobával és két szalonnal. Néhány hónapja, azóta, hogy bevezették a rendkívüli állapotot, és állandósultak az erõszakos utcai megmozdulások, Pettikin is náluk lakott. Egyedül volt – egy éve vált el –, és ez az elrendezés mindhármuknak tökéletesen megfelelt.

Enyhe szél remegtette meg az ablakot, és a halk zörgésre odafigyelve Genny kipillantott az utcára. A szemközti házban égett ugyan néhány lámpa, de azokat leszámítva sötét volt odakint, mivel az utcai világítás már régen nem működött. A terebélyesen szétterülõ város alacsony háztetõi egészen a látóhatár széléig nyúltak. Hó borította õket, akárcsak az utcákat. Az öt-hatmillió teheráni többsége nyomor-negyedekben lakott, de náluk, az északi elõvárosban, ahol a legtöbb külföldi élt, és velük együtt a gazdag irániak is, kellemes volt a környék. Bűn-e a legelegánsabb városnegyedben lakni, ha módja van rá az embernek, tette fel magának a kérdést Genny, és mint oly sokszor, ezúttal sem válaszolt rá. Ismét csak arra a megállapításra jutott, hogy bárhonnan nézi az ember, a világ tele van furcsa, nem is mindig kellemes jelenségekkel.

Kevés whiskybõl és sok szódából elkészítette a férjének az italt, és visszavitte neki. – Polgárháború lesz. Nem fogunk tudni itt maradni – mondta.

– Semmi baj sem lesz. Carter nem engedheti... – A villany hirtelen kialudt, és vele együtt az elektromos kandalló is.

– A fenébe! – kiáltott fel mérgesen Genny. – Még szerencse, hogy van gázpalackos fõzõnk.

– Hátha nem tart sokáig az áramszünet. – McIver felkelt a fotelbõl, és segített a feleségének meggyújtani a jó elõre odakészített gyertyákat. Közben a bejárati ajtó felé pillantott, ami mellett ötgallonos kanna állt, tele gázolajjal. Az volt a vésztartalékuk, és bár utált gázolajat tartani a lakásban, a többiekhez hasonlóan megtette, mivel szükség volt rá, különösen azokon az estéken, amikor többnyire gyertyával kellett világítaniuk. Az utóbbi néhány hétben egyébként már a gázolajért is öt-huszonnégy órás sorokat kellett végigállni, és amelyik külföldi eljutott a kútig, azt az iráni kezelõ sokszor nem szolgálta ki, éppen azért, mert külföldi volt. A gépkocsijukból is, hiába volt a zárható tanksapka, számtalanszor leszívták a benzint. Mégis szerencséseknek számítottak, mert hozzá tudtak férni a repülõtéri készletekhez, míg az átlagember életét, különösen ha külföldi volt a szerencsétlen, a végeláthatatlan sorban állás rettenetesen megkeserítette. A feketepiacon, ha éppen hozzá lehetett jutni, egy liter benzin 160 riálba került, ami átszámítva kettõ, gallononként pedig nyolc dollárt tett ki. – Spóroljatok a készlettel! – mondta a többieknek, és kínjában elnevette magát.

– Cartert említetted az elõbb, Charlie – fordult Pettikinhez az asszony.

– Igen. A gond az, hogy ha pánikba esik, csapatokat vet be, netán repülõgépekkel támogat egy katonai puccsot, akkor elszabadul a pokol. Mindenki üvölteni kezd, mint a nyúzott macska, a leghangosabban a szovjetek, akik ráadásul kötelezõnek is érzik majd, hogy reagáljanak, és a végén Irán miatt kitörhet a harmadik világháború.

– De hiszen már kitört, Charlie – vitatkozott a barátjával McIver. – Negyvenöt óta egyfolytában azt vívjuk...

A rádió hangos recsegése szakította félbe a mondatot, aztán újból hallani lehetett a bemondó hangját: – .. .tiltott felderítõ tevékenység miatt. A vezérkari fõnök kuvaiti forrásokból úgy értesült, hogy Kuvait jelentõs fegyverszállítmányt kapott a Szovjetuniótól...

– Jézusom! – nyögött fel szinte egyszerre a két férfi.

– ...Bejrútban Jasszer Arafat, a PFSZ vezetõje határozottan kijelentette, hogy szervezete továbbra is aktívan támogatja Khomeini ajatollah forradalmát. Washingtoni sajtóértekezletén Carter elnök megerõsítette, hogy az Egyesült Allamok továbbra is elkötelezett a Bahtjár-kormány és az alkotmányos folyamat iránt. Végezetül pedig egy közvetlenül Iránból kapott hír: Khomeini ajatollah letartóztatással fenyegette meg Bahtjár miniszterelnököt arra az esetre, ha nem mond le önként. Felszólította híveit, hogy zúzzák szét a borzalmas monarchiát, és az általa a nép nyakára ültetett, a hatalmat csupán bitorló kormányt, a hadsereg egyszerű katonáit pedig arra biztatta, hogy szálljanak szembe külföldi utasításra cselekvõ tisztjeikkel és fegyvereikkel távozzanak a kaszárnyákból. A Brit-szigeteken igen erõs havazás várható, viharos széllökések, a déli országrészekben pedig heves esõk, amelyek miatt a Heathrow-repülõtér forgalma átmenetileg szünetel, a légikikötõ sem fogadni, sem indítani nem képes a járatokat. Híradásunkat ezzel befejeztük. Legközelebb greenwichi idõ szerint 18.00 órakor jelentkezünk. Önök a BBC Világhíradóját hallották. Most pedig a sertéstenyésztés gondjait ismertetõ mezõgazdasági hírösszeállításunk következik. Kapcsoljuk...

McIver a készülékhez kapott, és indulatosan elzárta. – A rohadt életbe! Az egész világ a feje tetején áll, a BBC pedig, mintha ez volna a legtermészetesebb, disznókról papol! .

– Csak ne szidd! – figyelmeztette nevetve a felesége. – Meg sem tudnál lenni a BBC, meg a tévé meccsközvetítései nélkül. Viharos szél és árvizek! – Hogy kipróbálja, felemelte a telefont, ami természetesen ezúttal is süket volt. – Remélem, a gyerekeknek nincs bajuk. – Egy fiuk és egy lányuk volt, Hamish és Sarah, mindketten házasok, és mindkettõjüktõl egy-egy unokájuk. – Karen olyan könnyen megfázik, Sarah pedig... Huszonhárom éves, és még mindig figyelmeztetni kell rá, hogy ne könnyelműsködjön, öltözzön fel rendesen! Nem tudom, mikor válik végre igazán felnõtté!

– Rossz, ha nem tud telefonálni az ember, amikor szeretne – jegyezte meg Pettikin.

– Igen. Egyébként ideje volna vacsorázni. A piac ma is szinte teljesen üres volt, úgyhogy választhattam, vén, rágós birkát eszünk megint rizzsel, vagy konzervet. Az utóbbi mellett döntöttem, és el is használtam az utolsó két dobozt. Vagdalt húsos kelbimbó lesz gratinmártással, elõételnek pedig valami meglepetés. – Genny fogta az egyik gyertyát, kiment a konyhába, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Csak tudnám, miért kapunk állandóan kelbimbót gratinmártással! – háborgott McIver az ajtó üvegen átsejlõ, imbolygó gyertyafényt figyelve. – Legalább ötvenszer megmondtam már neki, hogy utálom... – Valami hirtelen megragadta a figyelmét, mert felállt, és az ablakhoz lépett. A város nagy része, mivel szünetelt az áramszolgáltatás, sötétségbe borult, a délnyugati része fölött azonban vöröses derengés látszott. – Dzsaleh az, már megint – állapította meg nyugodt hangon.

Öt hónappal korábban, szeptember 8-ikán tízezrek árasztották el Teherán utcáit, hogy tiltakozzanak a sah által elrendelt rendkívüli állapot ellen, és súlyos zavargások voltak, különösen a Dzsaleh nevű szegény, sűrűn lakott elõvárosban, ahol a tüntetõk fahasábokból máglyákat raktak, selejtes autógumikat hordtak össze jókora kupacokba, és azokat is meggyújtották. Amikor a kivezényelt biztonsági erõk megérkeztek, a dühöngõ Tomeg harsogva azt skandálta, hogy „Halál a sahra!", és a figyelmeztetõ lövések ellenére sem volt hajlandó szétoszlani. Az elszabadult indulatokat könnygázzal sem sikerült megfékezni, csupán golyókkal. A hivatalos közlemény 97 halottról számolt be, elfogulatlannak tekinthetõ szemtanúk kétszázötvenet említettek, maguk a tüntetés szervezõi pedig azt állították, hogy két-háromezer embert mészároltak le a katonák. A Véres Pénteket követõen sok ellenzéki politikust, lázadóvezért, rendbontásra bujtogatót õrizetbe vettek – a kormány bevallása szerint összesen 1106-ot –, és köztük két ajatollahot is, ami csak még tovább szította az indulatokat.

McIver szomorúan figyelte az ég alját beterítõ vörös fényt. Ha nem lennének az ajatollahok, és különösen Khomeini, gondolta, ez az egész nem következett volna be. Évekkel korábban, amikor elõször járt Iránban, megkérdezte a brit nagykövetségen dolgozó egyik ismerõsétõl, hogy mit jelent az ajatollah elnevezés.

– Az „ajat Allah" arab kifejezés eltorzult változata – hangzott a felelet – és szó szerint azt jelenti, hogy Isten képmása.

– Lényegében pap?

– Nem. Az iszlámnak, abban az értelemben, ahogyan mi használjuk a szót, nincsenek papjai. Maga az iszlám – szintén arab szó – azt jelenti, hogy alárendelés. Mindenki és minden alárendelése az isteni akaratnak.

– Vagyis?

– Elmagyarázom – válaszolta nevetve McIvennek a barátja –, de ahhoz, hogy megértsd, némi türelemre lesz szükséged. Elõször is, az irániak nem arabok, hanem árják, és a túlnyomó többségük síita, az iszlám nehezen megfogható, sok szempontból misztikus ágának a hívõje. Az arabok többnyire ortodox szunniták – õk alkotják a világban található milliárdnyi mohamedán döntõ többségét –, és legalább olyan élesen szemben állnak a, mondjuk így, különbözõ szektákkal, mint a katolikusok a protestánsokkal. Ugyanakkor össze is köti õket a rendíthetetlenül szilárd közös hit, hogy csak egy Isten létezik, Alláh – arabul ez jelenti az Istent –, hogy Mohamed – aki mekkai, 570-tõl 632-ig élt – az Õ prófétája, hogy a Korán, amit még csak szóban ismertetett, és mások írtak le évekkel a halála után, egyenesen Istentõl származik, és tartalmaz minden, az egyén és a társadalom életéhez szükséges szabályt, betartandó utasítást.

– Mindet? Ez lehetetlen!

– A mohamedánok szerint igaz, Mac! Igaz ma, igaz lesz holnap, és azon túl is, mindörökké. Ajatollah egyébként csak a síitáknál van, a címet a mecsetben – ez is arab szó, találkozóhelyet jelent, és a hely valóban az, nem pedig a mi értelmezésünk szerinti templom – szóval a mecsetben ítélik oda közfelkiáltással olyan mollahoknak, akik birtokában vannak a síiták által legtöbbre becsült és elérni kívánt tulajdonságoknak: szentéletűek, szegények, a legjobban ismerik a szent könyveket, a Koránt és a Szunnát, és ami különösen fontos, kiváló vezetõi képességekkel rendelkeznek. Az iszlám tanai szerint a vallás nem válik, nem is válhat külön a politikától, és az iráni síita mollahok õsidõktõl fogva fanatikus védelmezõi a Koránnak és a Szunnának, fanatikus vezetõk, és ha kell, fanatikus forradalmárok.

– Ha az ajatollahok és a mollahok nem papok, akkor micsodák? – kérdezte kissé összezavarodva McIver.

– A mollah szó azt jelenti, hogy vezetõ, azt a személyt jelölik vele, aki az imádkozást vezeti a mecsetben. Bárki lehet mollah, feltéve, hogy férfi, és hithű mohamedán. Bárki. Az iszlám általában nem ismeri a papság fogalmát, senki nem áll az egyén és Isten közé, és tulajdonképpen ez a szép ebben a vallásban. A síitáknál azonban nem így van. Õk abban hisznek, hogy a Próféta után karizmatikus, félig isteni természetű, tévedhetetlen vezetõnek, az imámnak kell kormányoznia a földet, neki kell ellátnia a közvetítõi teendõket Isten és ember között. Éppen ez az, ami miatt a nagy egyházszakadás bekövetkezett, a szunniták és a síiták élesen szembe kerültek egymással, és olyan véres háborúkat vívtak, mint annak idején nálunk, a középkorban a Plantagenetek. Míg a szunniták a konszenzus hívei, a síiták szilárdan hisznek az imám felsõbbrendűségében és kikezdhetetlen tekintélyében.

– Ki választja az imámot?

– Éppen itt van a bökkenõ. Amikor Mohamed meghalt – egyébként mindig egyszerű halandónak tartotta magát, még, ha azt mondta is, hogy az utolsó próféta –, nem hagyott maga után fiút, sem kijelölt utódot, úgynevezett kalifát. A síiták szilárdan hitték, hogy a vezetõnek a Próféta családjából kell kikerülnie, és az illetõ nem lehet más, mint Ali, Mohamed unokaöccse és egyben veje, aki a legkedvesebb lányát, Fatimát vette feleségül. Az ortodox szunniták ugyanakkor a régi, de máig fennmaradt törzsi szokásokból kiindulva azt vallották, hogy a vezetõt konszenzussal kell megválasztani. Õk bizonyultak erõsebbnek, úgyhogy az elsõ három kalifát szavazással jelölték ki – kettõt közülük mellesleg szunnita ölt meg –, hogy aztán negyedikként – dicsõség érte Istennek, mondanák a síiták – Ali legyen a kalifa, és fanatikus hitük szerint egyben az elsõ imám.

– Félistennek tartották?

– Isteni utasítások alapján cselekvõnek, Mac! Ali öt évig volt hatalmon, aztán meggyilkolták – a síiták szerint mártírhalált halt. Utána a legidõsebb fia lett az imám, majd az aljas, összeesküvõ szunniták õt is félreállították. Második fia, a mindenki által mélyen tisztelt, huszonhárom éves Huszain hadsereggel támadt a hatalmat bitorlókra, de lemészárolták – õ is mártírként esett el – összes hívével együtt, köztük bátyja két siheder fiával, saját egyéves, és még csecsemõkorú srácával együtt. Muharram tizedik napján történt, a mi idõszámításunk szerint 650-ben, az övék szerint 61-ben, és Huszain mártíriumának a napját azóta is a legszentebb ünnepüknek tartják.

– Akkor rendezik azokat a szörnyű felvonulásaikat, korbácsolják véresre magukat, vágnak hegyes kampókat a testükbe úgy, hogy sokan bele is pusztulnak?

– Igen, a mi felfogásunk szerint csupa õrült dolgot csinálnak. Reza sah betiltotta ezeket a dolgokat, de a síita vallás nagyon szenvedélyes, hozzátartozik a bűnbánat és a gyász érzésének harsány kifejezése. A mártíromság tudata mélyen beágyazódott ebbe a hitbe, és akik vállalják, azokat Iránban hódolattal határos tisztelet övezi. Ugyanúgy a hatalombitorlók ellen erõszakosan fellépõket is.

– A harcot tehát igazhitűek vívják a sah ellen?

– Igen. Fanatikusok állnak mindkét oldalon. A síiták szerint a mollahok közvetítik Isten igéjét, és ez rettenetesen megnöveli ezeknek az embereknek a hatalmát. A mollah vezetõ, törvényalkotó, bíró, de elsõsorban vezetõ. A legnagyobb mollahokból pedig ajatollahok lesznek.

Khomeini pedig a Nagy Ajatollah, gondolta McIver, és a Dzsaleh egén látszó vöröses derengést nézte. Õ a legfõbb vezetõ, úgyhogy minden gyilkosságért, vérontásért és emberi szenvedésért végsõ soron õt terheli a felelõsség...

– Mac!

– Ne haragudj, Charlie! – kért elnézést a barátjától. – Elkalandoztak a gondolataim. Mit akartál mondani? – A konyhaajtóra pillantott, ami változatlanul zárva volt. – Nem gondolod, hogy el kellene küldened Gennyt? – kérdezte halkan Pettikin. – Kezd túlságosan zűrössé válni a helyzet.

– Nem akar elmenni. Legalább ötvenszer mondtam már neki, kértem, könyörögtem, de olyan makacs, akár az öszvér – válaszolta ugyancsak visszafogottan McIver. – Bármilyen érvet veszek elõ, csak mosolyog, és azt feleli: Majd akkor megyek, ha te. – Felhajtotta maradék whiskyjét, az ajtóra pillantott, és gyorsan újabb, az elõzõnél jóval erõsebb adagot töltött magának. – Próbálj a lelkére beszélni, Charlie! Rád hallg...

– Frászt!

– Igazad van. Átkozottul makacsok a nõk. Mind egyformák!

A két férfi elnevette magát, majd némi hallgatás után Pettikin megkérdezte: – Sarazad is?

McIver elgondolkodott kissé, és csak aztán válaszolt: – Szerencsés fickó Tom Lochart.

– Miért nem vitte magával szabadságra, és hagyta Angliában, amíg itt rendbe jönnek a dolgok?

– Semmi oka sem volt rá, hogy elmenjen – se családtagjai, se barátai nincsenek ott. Azt mondta Tomnak, hogy utazzon egyedül, töltse a gyerekeivel a karácsonyt, mert ha elkísérné, csak tovább bonyolítaná a helyzetet. Deirdre Lochart még mindig nem tudta túltenni magát a válásukon, rettenetesen fúj miatta. Sarazadnak itt van a családja, és te is tudod, milyen fontosak az irániak számára a családi kapcsolatok. Semmiképpen sem utazna el, amíg Tom itt van, és abban sem vagyok biztos, hogy ha rászánja magát a távozásra, akkor vele tart. Ami pedig Tomot illeti, ha megpróbálnám áthelyeztetni, valószínűleg rögtön felmondana. Örökre itt fog maradni, akárcsak te. Apropó, te miért nem utazol el? – kérdezte mosolyogva a barátjától McIver.

– Amikor normálisak a körülmények, akkor ez a legjobb hely, ahol valaha is dolgoztam. Annyit repülhetek, amennyit akarok, télen ott a síelés, nyáron a horgászat... igaz, Claire mégis utálta Iránt, képtelen volt megszokni. Több idõt töltött Angliában, mint Teheránban, hogy közel lehessen Jasonhöz és Beatrice-hez, a saját családjához, meg az unokáinkhoz. Végül is normálisan, barátságban váltunk szét. Tudod, a helikopterpilótáknak szerintem soha nem volna szabad megnõsülniük. Nincs az a házasság, amelyik kibír annyi költözést, ahányban nekünk részünk van. Én ráadásul eleve hazátlannak születtem, és úgy is halok meg. Fokvárosba nem akarok visszamenni valószínűleg meg sem ismerném –, az angliai teleket pedig ki nem állhatom. – Rövid szünetet tartva Pettikin belekortyolt a sörébe. Insa Allah – mondta a befejezettség hangján. Isten kezében vagyunk, ismételte meg magában, és határozottan tetszett neki a gondolat.

Riadtan kapták fel mindketten a fejüket, amikor váratlanul megcsörrent a telefon. Hónapok óta megbízhatatlanul működött már, az utóbbi néhány hétben pedig mintha nem is létezett volna. Aki telefonálni akart, az hiába tárcsázott kitartóan, mindig rossz helyen kötött ki, ugyanakkor egymást követték a téves hívások, amíg a készülék tökéletesen süketté nem vált. Néha egy órára, vagy akár egy napra is megjavult, de utána ismét néma lett.

– Van rá öt fontom, hogy a számlabeszedõ lesz az – mondta Pettikin, rámosolyogva a csöngetés miatt a konyhából sietve visszatérõ Gennyre.

– így én is tudok fogadni, Charlie! – hárította el az ajánlatot az asszony. A bankok ugyanis – válaszul Khomeini általános sztrájkot hirdetõ felhívására – már két hónapja zárva tartottak. Senki sem tudott pénzhez jutni – még a kormány sem –, és ezért az irániak átálltak arra, hogy aki tartozott nekik, attól kizárólag készpénzt fogadjanak el, csekket ne.

McIver izgatottan nyúlt a kagylóért, nem tudva, hogy kire, vagy mire számítson. – Tessék!

– Hála istennek, mégiscsak működik ez a vacak! – kiáltott bele a kagylóba egy lelkes hang. – Duncan, hall engem?

– Igen. Kivel beszélek?

– Talbottal. George Talbottal a nagykövetségrõl. Sajnálom, öregfiú, de úgy néz ki, hogy végleg kitört a balhé. Khomeini Mehdi Bazargant nevezte ki miniszterelnöknek, és felszólította Bahtjárt, hogy azonnal távozzon. Körülbelül egymillió ember tolong pillanatnyilag Teherán utcáin, és keresi az alkalmat, hogy felfordulást csináljon. Nemrég kaptuk a hírt, hogy a Doshan Tappeh légi támaszponton zendülés tört ki, Bahtjár pedig megfenyegette a lázadókat, hogy ha nem teszik le a fegyvert, a nyakukra küldi a Halhatatlanokat. – Halhatatlanoknak nevezték a sahhoz fanatikusan hű Császári Gárda legelitebb alakulatainak a katonáit. – Õfelsége kormánya – akárcsak az amerikai, a kanadai és a többi kormány – azt tanácsolja minden külföldinek, hogy ha nem feltétlenül szükséges a jelenléte, akkor azonnal hagyja el az országot...

McIver megpróbált nyugodt arcot vágni, miközben a kagylót letakarva odasúgta a többieknek: – Talbot az a nagykövetségrõl.

– ...tegnap az ExTex Oil egyik amerikai alkalmazottját az iráni olajvállalattól kapott kísérõjével együtt „ismeretlen fegyveresek" megölték délnyugaton, Ahváz közelében. – McIver annyira megdöbbent a hír hallatán, hogy egy pillanatra a szívverése is elállt. Ugye jól tudom, hogy maguknak is van arrafelé részlegük?

– Igen. Nem messze onnan, Bandar-Deilamban, a tengerparton.

– Hány brit állampolgár van itt maguktól, beleértve a családtagokat is?

McIver néhány másodpercre elgondolkodott. – Negyvenöt. Összesen hatvanhét emberünk van – huszonhat pilóta, harminchat szerelõ és egyéb műszaki, öt adminisztratív alkalmazott.

– Kik a többiek?

– Négy amerikai, három német, két francia, egy finn, ezek a pilóták, és van rajtuk kívül két amerikai szerelõ is. Ha meleggé válik a helyzet, természetesen mindegyiket úgy kezeljük, mintha brit állampolgár lenne.

– Hozzátartozók? – kérdezte Talbot.

– Négy feleség. Gyerekek nincsenek. A többieket három hete elküldtük. Genny itt Teheránban, egy amerikai feleség Koviszban, és két iráni.

– A két iránit, a házassági okmányaikkal együtt, tanácsos volna holnap bevinni a férjeik nagykövetségeire. Teheránban vannak?

– Az egyik igen, a másik viszont Tebrizben.

– Amilyen hamar csak lehet, szerezzenek nekik új útleveleket! – tanácsolta a diplomata.

A helyi törvények értelmében minden külföldrõl hazatérõ iráni állampolgárnak már a határátlépéskor le kellett adnia az útlevelét. Ahhoz, hogy újból elhagyhassák az országot, kiutazási engedélyt kellett kérniük a megfelelõ kormányhivataltól, bemutatva érvényes személyi okmányaikat, repülõgéppel történõ utazás esetén a helyfoglalást is tartalmazó jegyüket, és a hatóság által elfogadhatónak tartott magyarázattal kellett szolgálniuk arra nézve, hogy miért akarnak külföldre utazni. Ahhoz, hogy valaki megszerezze az engedélyt, napok, sõt nem ritkán hetek kellettek. Normális körülmények között!

– Hála istennek, nekünk legalább nincs ilyen problémánk! – sóhajtott fel McIver.

– Áldhatjuk a sorsot, mert briteknek születtünk – értett egyet vele Talbot. – Szerencsére nem rúgtuk össze a port az ajatollahhal, Bahtjárral és a katonákkal. De azért a külföldiek a közeljövõben nem sok jóra számíthatnak itt, úgyhogy hivatalosan azt tanácsoljuk, hogy a családtagokat, és akire nincs feltétlenül szükség, azt villámgyorsan küldjék haza, akinek pedig maradnia kell, húzza meg magát ott, ahol van. Holnap óriási felfordulás lesz a repülõtéren. Szerény számítások szerint is ötezer külföldi készül távozni, többségükben amerikaiak, úgyhogy megkértük a British Airwayst, segítsen, állítson be új járatokat, hogy a mieink el tudjanak menni. A legnagyobb baj az, hogy a polgári repülésirányítók változatlanul sztrájkolnak. Bahtjár katonákat állíttatott a helyükre, de azok még szõrszálhasogatóbbak, ha ez egyáltalán lehetséges. Tartok tõle, hogy újabb exodusnak nézünk elébe.

– Jézusom! – nyögte McIver, felidézve magában a még viszonylag friss, szörnyű emlékeket.

Néhány héttel korábban – a külföldieket, és fõleg a Khomeini által a „Nagy Sátán" alattvalóinak minõsített amerikaiakat akkor már hónapok óta érték az egyre durvább támadások – súlyos utcai zavargások robbantak ki Iszfahánban, a nagy ipari központban, ahol hatalmas acélgyár, olajfinomító, lõszer- és helikoptergyár üzemelt; és a családtagokkal együtt több mint ötvenezer amerikai állampolgár élt és dolgozott. A tomboló Tomeg felgyújtott több bankot (a Korán tiltja a kamat ellenében történõ pénzkölcsönzést), szeszes italt árusító üzletet (a Korán tiltja az alkoholfogyasztást), két filmszínházat (a fundamentalisták által különösen gyűlölt pornográfia és nyugati propaganda szentélyeit), aztán ipari létesítményeket támadott meg, Molotov-koktélokkal dobálta, és porig égette a Grumman Aircraft helyi székházát. Ezek az események indították el az exodust.

Ezrek árasztották el a teheráni repülõteret, többnyire Iránban dolgozó külföldiek családtagjai, és próbáltak felkerülni a kevés szabad hellyel rendelkezõ, külföldre tartó járatokra. A terminál túlzsúfolt katasztrófaközpont képét mutatta, egész családok ütöttek tábort benne, remélve, hogy talán sikerül feljutniuk valamelyik gépre. A tágas csarnokban lépni sem lehetett, bármerre mozdult is valaki, a kövön alvó, lökdösõdõ, hangosan követelõzõ, panaszkodó, vagy éppen sztoikus nyugalommal lekuporodva a semmibe meredõ emberekbe ütközött. A menetrend felborult, érvényüket vesztették az elõzetes helyfoglalások, minden járatra hússzor annyi utas jutott, mint ahány férõhely volt rajta, és a számítógépes jegykiadás sem működött. Néhány nyíltan ellenséges magatartást tanúsító, angolul egy szót sem tudó alkalmazott kézzel állította ki a szerencsés kevesek számára a megváltással felérõ jegyet.

Néhány légitársaság charterré minõsítette át menetrend szerinti járatait, hogy legalább a saját alkalmazottait kimenekíthesse. Az amerikai légierõ szállítógépei is bekapcsolódtak a katonák hozzátartozóinak evakuálásába, miközben a nagykövetségek alkalmazottai nem akarván további kellemetlenséget okozni a húsz éve hűséges, kitartó szövetségesnek számító sahnak – egymás után tették hivatalos nyilatkozataikat, cáfolva, és túlzónak minõsítve a külföldiek Tomeges menekülésérõl szóló híreket. A káoszt még tovább fokozta, hogy sok ezer iráni is távozni szeretett volna, amíg volt rá lehetõsége. Akik elég gazdagok és élelmesek voltak közülük, azoknak sikerült. Sok repülõtéri alkalmazott vált gazdaggá, engedett szabad folyást a kapzsiságának azon a napon. A felfordulásnak a repülésirányítók sztrájkja vetett véget, ami miatt le kellett zárni a repülõteret.

Két napig tartott a szünet, ezalatt sokan otthagyták a repülõteret, a többség azonban maradt, és miután néhány repülésirányító csak felvette a munkát, a zűrzavar ugyanott folytatódott, ahol félbeszakadt. Sehol nem jegyzett, érkezõ járatokról szóló vad híresztelések kaptak lábra, egész családok vágtattak a repülõtérre gyerekestül, évek felhalmozott javait tartalmazó Tomött csomagokkal, vagy éppen csomag nélkül, egy szál ruhában. Magukból kikelve üvöltözõ emberek követelték állítólag jó elõre biztosított, nem létezõ helyeiket, majd tértek vissza dolguk végezetlenül a városba. Százak tolongtak a kiürült taxiállomáson – a legtöbb sofõr sztrájkolt –, dühös veszekedések robbantak ki a szállodák portáin, mivel a visszatérõk szobáit már régen, rögtön a távozásuk után kiadták, és közben a bankok is zárva tartottak, lehetetlen volt pénzhez jutni, megtölteni a mindig nyitott, kapzsi tenyereket.

Végül is a legtöbb külföldinek, aki távozni akart, sikerült elhagynia a várost. Azok maradtak csak, akiket üzleti ügyeik tartottak vissza, akik nélkül nem termeltek volna az olajmezők, nem szállhattak volna fel a repülõgépek, nem épültek volna újabb atomerõművek, a vegyi üzemeket be kellett volna zárni, a hatalmas tartályhajók kihasználatlanul rostokoltak volna a kikötõkben, veszteségessé téve a gigantikus beruházásokat, ám ezek az emberek is – fõleg ha amerikaiak voltak – visszahúzódóvá váltak, megpróbáltak észrevétlenek maradni. Jól megjegyezték Khomeini szavait: – Ha a külföldiek távozni akarnak, hát távozzanak; az amerikaiak terjesztette anyagiasság a mindent tönkretevõ Nagy Sátán...

A recsegést hallva McIver jobban odaszorította a füléhez a telefonkagylót, és közben imádkozott, hogy ne legyen újabb üzemzavar. – Igen, George! Mit is mondott?

– Csak annyit – folytatta Talbot –, hogy szerintünk elõbb-utóbb normalizálódni fog a helyzet. A gõz emelgeti még kicsit a fazék tetejét, de aztán elszáll. Nem hivatalos forrásból azt az értesítést kaptuk, hogy már kész is a megállapodás. A sah lemond a trónról a fia, Reza javára, és kölcsönös engedmények révén összeállított kormány alakul. Az alkotmányos kormányzáshoz vezetõ út talán göröngyös lesz kicsit, de nincs ok különösebb aggodalomra. Elnézést, most be kell fejeznem. Értesítsen majd, hogyan döntöttek, és...

A vonal megszakadt.

McIver káromkodott egy sort, aztán elismételte Gennynek és Charlie-nak, amit Talbottól hallott. Miután befejezte, Genny édesen rámosolygott, és azt mondta: – Hiába bámulsz, a válaszom továbbra is nem. Én csak...

– De Gen! Tal...

– Tökéletesen igazad van, a többieknek menniük kell, én azonban maradok! Egyébként készülõdhettek, a kaja mindjárt kész. – Genny gyorsan hátat fordított a férfiaknak, és visszament a konyhába, elejét véve ezzel a további vitának.

– Nem érdekel! Menni fog, és kész! – mondta dühösen McIver, miután becsukódott a felesége mögött az ajtó.

– Az éves fizetésemet teszem rá, hogy amíg te maradsz, addig õ is. Miért nem mégy haza, az isten szerelmére? Amennyi munka itt maradt, azt én is el tudom végezni.

– Nem. Kösz szépen, hogy felajánlottad, de inkább maradok. – McIver elmosolyodott, miközben körbejártatta tekintetét az elsötétült szobán. – Egészen olyan, mint a háború, az elsötétítések idején volt. Más dolga nincs is az embernek, mint hogy résen legyen, és teljesítse a kapott parancsot. – Pettikinre nézett, és megpróbált váltani, szóba hozni a bandar-deilami bázisuk helyzetét. – Ismerted Stansont? Az amerikait, akit megöltek.

– Nem. És te?

– Én igen. Normális, hétköznapi ürge volt, az ExTex helyi megbízottja. Egyszer találkoztam vele. Azt mesélték róla, hogy a CIA-nek dolgozott, de szerintem ez csak hülye pletyka. – McIver kis szünetet tartott, és csodálkozva rámeredt kiürült poharára. – Talbotnak egy dologban igaza van: szerencsénk, hogy briteknek születtünk. Nehéz idõk járnak a jenkikre. Nem igazságos.

– Tényleg nem az, de te legalább mindent megtettél azokért, akik nálunk dolgoznak.

– Remélem. – Amikor a sah elmenekült, és az erõszak mindenhol felütötte a fejét, McIver brit papírokat állíttatott ki az S-G összes amerikai alkalmazottjának. – Az irataik feltehetõen jók lesznek, hacsak a Zöldszalagosoknak, a rendõrségnek, vagy a SAVAK-nak nem jut eszébe összehasonlítani õket az engedélyükkel – mondta. Az iráni törvények szerint minden külföldinek rendelkeznie kellett érvényes, az ország elhagyása esetén leadandó vízummal, a munkáltató nevét is feltüntetõ személyi igazolvánnyal, a pilótáknak pedig évente megújításra kerülõ repülési engedéllyel. Hogy a vállalat emberei biztonságban legyenek, McIver mindegyikük számára kiállíttatott egy külön munkáltatói igazolást is, amit Valik tábornokkal, az iráni partnervállalat vezetõjével íratott alá, és ezek az iratok eddig beváltak. Az amerikaiakat figyelmeztette, hogy ezt a papírt vegyék elõ, ha igazoltatják õket, és mindenkinek alaposan a lelkére kötötte, hogy Khomeini és a sah képét is tartsa magánál. – Észnél legyetek, tudjátok, hogy melyiket veszitek elõ, ha megállítanak benneteket!

Pettikin a rádióhoz ült, és megpróbált kapcsolatba lépni Bandar-Deilammal, de sikertelenül.

– Majd késõbb megint megpróbáljuk – mondta McIver. – Reggel fél kilenckor minden állomás várni fogja az utasítást... addig eldönthetjük, hogy mit tegyünk. Kezd piszkosul nehézzé válni a helyzet. Mit gondolsz? Maradjon mindenki a helyén, leszámítva a családtagokat?

Pettikin erõsen gondterhelt arccal felállt, fogott egy gyertyát, és a falra szögezett térképhez lépett, amelyen pontosan be voltak jelölve a bázisaik, és feltüntetve mindegyiknél, hogy hány pilóta, földi kiszolgáló, illetve gép tartozik hozzá. A kirendeltségek szanaszét voltak szórva, Irán legkülönbözõbb helyein működtek: akadt belõlük az iráni légierõ és hadsereg teheráni és iszfaháni kiképzõ támaszpontjain, a Zagrosz-hegységben termelõ olajkutaknál, volt egy ellátóbázisuk északnyugaton, Tebrizben, egy urániumkutató geológusokat kiszolgáló egység az afgán határ közelében, csõvezetékek fenntartásában segédkezõ a Kaszpi-tenger partvidékén, négy a Perzsa-öböl vidékén, és messze lent délkeletre, a Hormuzi-szoros bejáratánál, Lengehnél is egy. Közülük pillanatnyilag csak öt működött: Lengeh, Kovisz, Bandar-Deilam, Zagrosz és Tebriz. – Tizenkét 212-esünk van – kezdte Pettikin –, közülük kettõ éppen szétszedve, a kétezer óra utáni ellenõrzésen van, hét 206-osunk és három Alouette-ünk, mindegyik jó állapotban...

– És szerzõdésekkel lekötve, amelyeket nem lehet felmondani, ellenben egyiknek a teljesítéséért sem fizetnek – jegyezte meg mogorván McIver. – Nem tudjuk összevonni õket Koviszba – a bérlõk vagy drágalátos partnerünk hozzájárulása nélkül sehova nem vihetjük õket az állomáshelyükrõl –, hacsak nem tudunk hivatkozni valami egészen komoly, kivédhetetlen kényszerítõ körülményre.

– Az pedig egyelõre nincs. Marad tehát minden a régiben – ameddig lehet. Talbot elég magabiztosnak tűnt, ami a távolabbi kilátásokat illeti. Szóval status quo.

– Bárcsak az lenne, Charlie! Tavaly ilyenkor még majdnem negyven 212-esünk röpködött, és tele voltunk megrendelésekkel. – McIver a fal melletti kisszekrényhez lépett, és töltött magának egy újabb whiskyt.

– Ne vidd túlzásba! – figyelmeztette a barátját Pettikin. – Ha Genny meglátja, leszedi a fejedet. Tudod, hogy a vérnyomásod rendetlenkedik, és nem volna szabad innod.

– Ebben a mocsok helyzetben ez a legjobb orvosság. – Az egyik gyertya pislákolni kezdett, hamar ki is aludt, úgyhogy McIver meggyújtott helyette egy újat, és csak aztán ment vissza a térképhez. – Azt hiszem, a legjobb volna visszahozni Azadehet és Erkkit. A 212-ese túl van már az ezerötszáz órán, úgyhogy pár napra szabadságolni is tudnám. – Erkki Jokkonen kapitányról, és iráni feleségérõl, Azadehról beszélt, akik Kelet-Azerbajdzsán tartományban, Tebriz közelében tartózkodtak, fent északnyugaton, a szovjet határtól nem messze. – Mi volna, ha értük mennél egy 206-ossal? Nem kellene háromszázötven mérföldet kocsival zötykölõdniük, és rögtön vihetnél is neki tartalék alkatrészeket.

– Kösz! Jól fog esni egy kis kikapcsolódás – válaszolta vidáman Pettikin. – Rádión még az éjjel leadom a repülési tervet, és hajnalban indulok. Bandar-Pahlaviban fogok tankolni, és szerzek egy kis kaviárt.

– Álmodozó! Azért csak próbáld meg, hátha sikerül. Gen örülne neki, imádja, én viszont ki nem állhatom. – McIver gondterhelten újból a térképre nézett. – Nagyon szem elõtt vagyunk, és igen nehéz helyzetben leszünk, Charlie, ha a dolgok még rosszabbra fordulnak.

– Majd meglátjuk. Egyelõre nem tehetünk mást, rá kell bíznunk magunkat a szerencsére.

McIver bólintott, és mivel a tekintete közben a telefonra tévedt, próba-szerencse alapon felemelte a kagylót. Csodák csodájára búgó hangot hallott, úgyhogy izgatottan egybõl tárcsázni kezdett: 00 a nemzetközi elõhívó, 44 Nagy-Britannia, 224 a skóciai Aberdeen, és végül 765-80-80. Utána mozdulatlanul várt egy darabig, és végül boldogan felderült az arca. – A szentségit! Sikerült!

– S-G Helicopters. Kérem, tartsa a vonalat! – mondta neki a telefonközpontos, és mielõtt válaszolni tudott volna, félretette a hívást, hogy befejezzen egy másik beszélgetést. – S-G Helicq...

– McIver vagyok Teheránból! Kapcsolja nekem az Öreget!

– Éppen foglalt a készüléke, Mr. McIver! – felelte a lány. – Adom a titkárnõjét.

– Hello, Mac! – szólalt meg szinte azonnal Liz Csen. – Várjon egy picit, máris szólok neki! Jól vannak? Napok óta próbáljuk elérni magukat. Egy pillanat!

– Várok, Liz!

Egy-két másodperc kellett csak, és a vonal másik végérõl hallani lehetett Gavallan boldog hangját: – Mac?! Jóságos isten! Hogy sikerült telefonálnod? De örülök, hogy végre hallom a hangod... Az egyik lány egyfolytában titeket tárcsáz, az irodádat, a lakásodat, napi tíz órában megállás nélkül. Hogy van Genny? Hogy sikerült telefonálnod?

– Véletlenül. Mázlim volt, Andy! A lakásomról beszélek, és igyekszem gyorsan elmondani, amit akarok, mielõtt megszakad a vonal. – McIver sietve továbbadta, amit Talbottól hallott, és közben megpróbált óvatosan fogalmazni, mert a SAVAK, az iráni titkosrendõrség állítólag lehallgatta a külföldiek telefonbeszélgetéseit. Az elmúlt két évben megszokták, hogy nem árt elõvigyázatosnak lenniük, mert valaki – a SAVAK, a CIA, az MI-5, a KGB, akárki – mindenki figyel.

A gyors beszámolót pár másodperces csönd követte, és Gavallan csak azt követõen szólalt meg: – Elõször is hallgass a követségre, és azonnal indítsd el az összes családtagot! Beszélj a finn nagykövetséggel Azadeh útlevele ügyében! Szólj Tom Lochartnak, hogy gyorsan intézze el Sarazadét! Két hete már mondtam neki, hogy minden eshetõségre számítva kérjenek kiutazási engedélyt. Tommal egyébként, hm, küldtem neked némi postát.

– Remek! Holnap megkapom! – válaszolta izgatottan McIver.

– Beszélek a BA-vel, és megpróbálom elintézni a helyfoglalásukat. A biztonság kedvéért átküldõm a vállalati 125-öst is. Holnapra Teheránban lesz. Ha a BA-vel bármi probléma adódna, azzal küldd haza a hozzátartozókat, és mindenkit, akit lehet! A teheráni repülõtér még üzemel, ugye?

– Ma nyitva volt – felelte óvatosan McIver.

– A hatóságok, hála istennek, teszik a dolgukat – jegyezte meg ugyanolyan körültekintõen Gavallan.

– Igen.

– Mac, mit javasolsz úgy általában?

Mielõtt válaszolt volna, McIver mély lélegzetet vett. – Status quo.

– Jól van. Itt minden hír, a legfelsõbb szinteken is, arról szól, hogy hamarosan normalizálódni fog a helyzet. Komoly a tét, nem volna jó, ha elkapkodnánk a dolgot. Figyelj csak! Kiderült, hogy a Guemeyvel kapcsolatos pletyka igaz.

– Biztos vagy benne?! – kérdezte érezhetõen vidámabb hangon McIver.

– Igen. Pár perce kaptam egy telexet az IranOiltól, ami megerõsítette, hogy a Guerney összes megbízását mi kapjuk Khargon, Koviszban, a Zagrosz-hegységben és Lengehben is. Az utasítás nyilván magas helyrõl érkezett, de nem csoda. Nem fukarkodtunk a piskessel. – A piskes õsidõk óta létezõ iráni szokás volt – bõkezű ajándék, amit elõre kellett átadni annak, akitõl valaki szívességet kért. Az is a bevett szokások közé tartozott, hogy a legkülönbözõbb beosztású tisztviselõknek piskes járt, anélkül nem lehetett elintézni náluk semmit. – De nem bánom. Meg fogjuk négyszerezni az iráni nyereségünket.

– Ez csodálatos, Andy!

– És még nincs vége, Mac! Most rendeltem húsz újabb 212-est, ma pedig megerõsítettem a hat X-63-asra szóló megrendelést. Szédületesen jó az a gép!

– Fantasztikus! Gondolom, biztos vagy benne, hogy jut nekik elég meló.

– Lehet, hogy Iránban most átmeneti nehézségek vannak, de a világ többi részén mindenki összetöri magát azért, hogy újabb olajlelõhelyeket nyisson. A jenkik vannak a legjobban besózva. – Gavallan hangján jól lehetett érezni a lelkesedést. – Az ExTexszel sikerült új, óriási szerzõdést kötni Nigériára, Szaúd-Arábiára és Borneóra, és egy másikat az összes emirátusra. Az Északi-tengeren csak mi vagyunk, a Guemey és az Imperial Helicopters. – Az Imperial Helicopters az Imperial Air nevű, félig brit állami tulajdonban lévõ légitársaságnak a leányvállalata volt. – Rendkívül fontos, hogy Iránban jól menjenek a dolgok – a szerzõdéseink, a gépeink, a tartalék alkatrészeink jelentik rá a biztosítékot, hogy ki tudjuk fizetni az új gépeket. Légy óvatos a partnereinkkel! Hogy viselkednek a nyájas urak?

– Ahogy mindig.

Gavallannek ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy tudja, az üzleti kapcsolattartás Teheránban ugyanolyan nehéz, mint korábban volt. – Londonban találkoztam Dzsavada tábornokkal – mondta. Dzsavada egy évvel korábban, a zűrzavar kezdete elõtt hagyta el családostól Iránt. Az utolsó három hónapban még két iráni partnerük utazott, szintén családostól, Londonba „egészségi okokból", négy pedig Amerikában tartózkodott, ugyancsak a családjával. – Derűlátó, ami a jövõt illeti, az igényei pedig változatlanul nagyok. Mi van Kharggal? Visszamehetünk már? – A Perzsa-öbölben lévõ Kharg sziget egyetlen hatalmas olajkikötõ volt, amelyen keresztül Irán nyersolajának a legnagyobb részét exportálta. Egy évvel korábban még napi hatmillió hordónyi ömlött keresztül rajta, de tizenkét hónap alatt ez a mennyiség napi 600 000 hordóra csökkent. Kharg óriási bevételi forrást jelentett az S-G-nek, de három hete minden ott tartózkodó helikopterét, és a Rudiger Lutz kapitány vezetése alatt álló teljes személyzetet elküldte onnan Bandar-Deilamnak, a legközelebbi nagy parti kikötõvárosnak a katonai parancsnoka. – Van rá esély, hogy visszamehessünk?

– Egyelõre nincs, de ha a sztrájk befejezõdik, és újból beindul a munka, akkor Bandar-Deilamból is ki tudjuk szolgálni a tengeri kitermelõhelyeket. – McIver nagyon szerette volna elmesélni Gavallannek, hogy találkozott Rudigerrel, aki bevallotta neki, hogy örül, mert eljöhetett a szigetrõl, ami olyan, akár egy idõzített bomba; bármikor felrobbanhat, hisz olyan könnyű szabotázst elkövetni ellene. Erõt vett azonban magán, és helyette csak annyit mondott: – Küldök egy beszámolót az elmenõkkel. A hatóságok mindent ellenõrzés alatt tartanak.

– Rendben. Hogy van Scot?

– Remekül dolgozik. Elég gyakorlott már ahhoz, hogy bármelyik pillanatban átülhessen egy 212-esre – felelte McIver, és elégedetten mosolygott hozzá. Õ volt Scot elsõ repülõoktatója.

– Príma. Hazahívom, hogy megkapja a kiképzést az X-63-ra is.

– Egyelõre ne! Várj még vele, Andy! Ügyesen végzi a dolgát, de kell még neki kis idõ, hogy igazán belejöjjön. Legalább egy évig hadd repüljön csak 212-esen!

– Úgy lesz. Eszemben sincs vitatkozni veled. Mi a helyzet Lengehben? – Ez a Teherántól legtávolabb, délkeleten lévõ bázisuk szolgálta ki a Hormuzi-szoros környékén lévõ megrendelõket.

– Minden a legnagyobb rendben. Scragger szerint Sirinél teljes gőzzel üzemelnek az új kutak, a tartályok színültig vannak, és a legfrissebb hírek szerint ott nincs sztrájk. Valószínűleg azért nem, mert Sirit a franciák üzemeltetik, akik befogadták Khomeinit, amikor pár hónapja mennie kellett Irakból.

– Ha beszélsz Scraggel, mondd meg a vén csibésznek, hogy üdvözlöm!

– Andy, nem gondolod, hogy beszélned kellene vele a nyugdíjról és...

– Milyen volt az orvosija?

– Tökéletes, de...

– Háromhavonta jár ellenõrzésre? Szigorúan megvizsgálják?

– Igen, de...

– Akkor addig repül, ameddig akar.

– Igen, de már hatvanhárom éves és ide...

– Amíg az orvos engedi, kapitány marad. Megígértem neki.

– Na jó. Csak azt nem tudom, hogy képes ilyen remekül tartani magát az a vén kötekedõ, élvhajhász, mindig önfejű csibész. Esküszöm, néha már arra gondolok, hogy csal, pedig az egészen biztos, hogy az orvosi jelentést nem képes meghamisítani. Bármennyire akarná is, lehetetlen. Még azt is megtettem, hogy ellenõrzõ repülésre mentem vele, de változatlanul olyan tökéletesen csinál mindent, hogy csak A1-re lehet minõsíteni – mesélte McIver, majd hirtelen témát váltott: – Pénzre lenne szükségem, Andy! Készpénzre.

– Rögtön rohanjak a postára?

McIver hallotta a vonal túlsó végérõl érkezõ vidám nevetést, és egy pillanatra neki is jobb kedve támadt. – Menj a francba, Chinaboy! – A becenevet õ ragasztotta Gavallanre, aki mielõtt Aberdeenbe költözött volna, élete nagy részét kínaiak között töltötte, elõbb Sanghajban, aztán Hongkongban a Struan-háznál. Ott találkoztak elõször. Amikor megismerkedtek, McIvernek állandó gondokkal küszködõ kis helikoptervállalata volt a gyarmaton. – Az isten szerelmére, nem tudjuk fizetni a földi személyzetet, a pilótákat is alig, és mindent a... – Még idejében elharapta a mondat végét. Eszébe jutott, hogy valaki esetleg lehallgatja a beszélgetésüket, és nem mondta ki, hogy mindent a feketepiacon kell beszerezniük. – A bankok változatlanul zárva vannak, és ami készpénzünk akad még, az heung-jau. – Kantoni kifejezést használt, ami szó szerint büdös koszt jelentett, és a kenõpénz megjelölésére szolgált.

– Dzsavada megígérte, hogy Valik tábornok holnap ad félmillió riált. Már itt is van a megerõsítõ telex.

– Az alig hatezer dollár, a kifizetetlen számláink összege pedig annak majdnem a hússzorosára rúgnak.

– Tudom, öreg, de Dzsavada szerint Bahtjár és az ajatollah is azt akarja, hogy a bankok legkésõbb egy héten belül újból kinyissanak. Esküszik rá, hogy mihelyt ez megtörténik, az IHC kifizet mindent, amivel tartozik.

– Addig is, nem méltóztatna hozzányúlni az A-kötvényekhez? – McIver és Gavallan ezt a nevet adta az IHC Iránon kívül tartott, csaknem hatmillió dollár összegű betéteinek. A leányvállalatnak volt szabadon felhasználható pénze, nyugodtan ki tudta volna fizetni négymillió dollárt megközelítõ tartozását az S-G-nek.

– Nem. Arra hivatkozik, hogy a partnerek hivatalos beleegyezése kell hozzá. Egyelõre marad tehát a patthelyzet.

Hála istennek, gondolta McIver. Ahhoz ugyanis, hogy a szóban forgó pénzhez hozzá lehessen férni, három aláírás kellett – kettõ iráni részrõl, egy pedig az S-G-tõl –, úgyhogy egyik fél sem csapolhatta meg a másik beleegyezése nélkül a számlákat. – Nem túl kockázatos a helyzet, Andy? – kérdezte. – Az új gépekre adott elõleggel és az itteni elmaradásokkal, úgy látszik, borotvaélen táncolsz.

– Mi nem kockázatos az életben, Mac? Az a fontos, hogy a jövõnk rózsás.

Igen, úgy általában a helikopterüzleté, állapította meg magában McIver. De hogy konkrétan Iránban is az lesz-e, afelõl nem volt biztos. Az elõzõ évben a partnerek rákényszerítették Gavallant, hogy az S-G Iránban tartott összes helikopterének és tartalék alkatrészének a tulajdonjogát ruházza át az IHC-re. Gavallan azzal a kikötéssel egyezett bele, hogy amikor csak akarja, visszavásárolhatja õket, a partnerek rendesen fizetik a gépek és a felszerelés bérleti díját, és rendezik minden tartozásukat. Azóta viszont, hogy a válság elkezdõdött és a bankok bezártak, az IHC-nek nem volt pénze, és Gavallannek az S-G aberdeeni számláiról kellett fedeznie az S-G iráni működési költségeit. A partnerek arra hivatkoztak, nem az õ hibájuk, hogy a bankok nem működnek, Dzsavada és Valik pedig fogadkozott, hogy mihelyt az élet visszatér a normális kerékvágásba, az összes tartozást rendezni fogják. – Ne felejtsd el, Andrew – mondták –, hogy éveken keresztül ragyogó szerzõdéseket hoztunk neked, amelyek nélkül az S-G nem működhetne Iránban! Mihelyt a helyzet normalizálódik...

– Az iráni szerzõdéseink, ebben igazuk van a partnereinknek, változatlanul nyereségesek – mondta Gavallan –, és ha a Guerney távozik, akkor még elõnyösebb helyzetben leszünk. – Igen, gondolta McIver, bár évente szorítanak egyet a présen, amitõl a mi részesedésünk egyre kisebb, az övék pedig egyre nagyobb lesz. – Õk tartják kézben az országot, ahogy eddig is, és esküsznek rá, hogy el fog múlni ez a zűrzavar – folytatta Gavallan. – A helikopterekre feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy működtetni tudják az olajkutakat. Itt is mindenki azt mondja – a miniszter, a nagykövetük, a szakértõink –, hogy ez a mostani balhé nem tart soká. Miért is tartana? A sah mindent megtett azért, hogy modernizálja az országot, az emberek jövedelme megnõtt, az írástudatlanságot sikerült visszaszorítani. Az olajbevételek óriásiak, és a miniszter szerint még nagyobbak lesznek, mihelyt kikeverednek ebbõl a slamasztikából. Ez a véleményük a washingtoni ismerõseimnek, még az öreg Willie-nek is az ExTextól, márpedig ha valaki, akkor õ igazán ismeri a helyzetet. Ötven az egyhez az esély rá, hogy féléven belül helyreáll a rend. A sah átadja a trónt a fiának, Rezának, és bevezetik az alkotmányos monarchiát. Addig szerintem az lesz a legjobb, ha...

A készülék elnémult, és McIver hiába mozgatta meg dühösen a vezetéket, csak szaggatott jelzést kapott, ami jelezte, hogy a vonal foglalt. Dühösen lecsapta a kagylót, mire, hogy valami változatosság is legyen, váratlanul visszatért az áram.

– A fenébe! – mondta elégedetlenül Genny. – A gyertya sokkal hangulatosabb.

Pettikin elmosolyodott, leoltotta a villanyt, és valóban, a gyertyafénytõl a szoba meghittebbnek látszott, az ezüst evõeszköz is szebben csillogott a vacsorához megterített asztalon. – Igazad van, Genny, mint mindig.

– Kösz, Charlie! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok – válaszolta az asszony, – A vacsora egyébként mindjárt kész. Duncan, ihatsz még egy whiskyt, csak ne olyan erõset, mint amilyet titokban beszoptál. Ne nézz rám ilyen ártatlanul! A Nagy Vezérünkkel folytatott beszélgetés után ennyit megérdemelsz. Evés közben majd elmondod, mirõl társalogtatok. – Genny megfordult, és a férfiakat otthagyva visszament a konyhába, hogy bevigye az ételt.

Míg kint maradt, McIver elmondta Pettikinnek, amit Gavallantõl hallott. Pettikin nem tartozott az S-G, vagy az IHC igazgatói közé, úgyhogy legfeljebb tanácsokat adhatott, a döntéseket McIvernek egyedül kellett meghoznia, és vállalnia is. Most éppen a gondolataiba mélyedten állt az ablaknál, és elégedett volt, mert annyi sikertelen próbálkozás után végre tudott beszélni régi barátjával. Mikor is kezdõdött, kérdezte magától. Régen, tizennégy éve.

1965 nyarán, amikor Mao Ce-tung forradalmi jelszavai a gyarmatra is eljutottak, Kínában fékevesztetten tomboltak a vörösgárdisták, vakhitüknek engedelmeskedve tönkretették az országot, és dühöngésük Hongkongban is éreztette a hatását, Gavallan levelet írt neki. McIver helikoptervállalatát akkor már csõd fenyegette, kis gépe árának a részleteit sem tudta idõben, rendszeresen fizetni, Genny pedig két tizenéves gyerekkel küszködött egy csöppnyi, zajos utcára nézõ lakásban Kowloonban, ahol a zavargások a legerõsebbek voltak.

– Nézd mit kaptam, Gen! Olvasd csak el! – A levél a következõképpen hangzott: Kedves Mr. McIver! Biztosan emlékszik még rá, hogy találkoztunk egypárszor a lóversenyen, amikor néhány évvel ezelõtt még a Struan-háznál dolgoztam, és egyszer elég sokat nyertünk is a Chinaboy nevű bérelten. A tajpan, Ian Dunross ajánlotta, hogy írjak magának, mivel sürgõsen szükségem volna a szakértelmére. Elmondta, hogy maga tanította meg helikoptert vezetni, és a legmelegebben ajánlotta. Az északi-tengeri olajkitermelés többé nem vágyálom, hanem befejezett tény. Már csak el kell kezdeni, és nekem határozott véleményem, hogy a fúrótornyokat az ottani idõjárási körülmények között kizárólag helikopterrel lehet folyamatosan kiszolgálni. Tudom, hogy ez egyelõre elképzelhetetlennek tűnik – maga nyilván a bevett repülési szabályokra hivatkozna –, de meg tudjuk csinálni, hogy ne legyen az. Én szállítom hozzá az idõjárást, maga a repülõs szakértelmet. Az ajánlatom havi ezer font, hároméves szerzõdés, hogy kiderüljön, tudjuk-e együtt csinálni, siker esetén különjutalom, ingyenes hazaköltözés – a családdal együtt – Aberdeenbe, és egy láda Loch Way whisky karácsonyra. Kérem, hívjon fel telefonon, mihelyt...

Anélkül, hogy egyetlen szó kommentárt is fűzött volna hozzá, Genny hanyag mozdulattal visszaadta neki a levelet, és kifelé indult a szobából, amelyet ezúttal is betöltötték a nagyváros megszokott zajai – az utcai forgalom moraja, árusok harsány kiáltásai, hajókürtök bugása, alacsonyan szálló repülõgépek hajtóműveinek a dübörgése, a csukott, széltõl zörgõ ablakon is átszüremlõ harsány kínai zene.

– Hová az ördögbe mégy?

– Csomagolni. – Az asszony végre boldog nevetésre fakadt, visszarohant, és a nyakába vetette magát. – Az égbõl pottyant az ölünkbe ez a lehetõség, Duncan! Telefonálj, hívd fel most, azonnal...

– Na de Aberdeen?! Műszeres repülés, függetlenül attól, hogy milyenek az idõjárási körülmények? Nincs az a gép, amelyikkel ezt meg lehet...

– Neked sikerülni fog. Hogyne sikerülne! Ejnye, hova az ördögbe tűnt Hamish és Sarah?

– Szombat van, biztosan moziba...

Az ablakot bezúzva egy tégla repült a szobába, és odakint újra kezdõdött a tombolás. A lakásuk az elsõ emeleten volt, ablakai Kowloon sűrűn lakott Mong Kok negyedének az egyik szűk utcájára néztek. Odakint öt-tízezer felhergelt kínai tombolt éppen, és kiáltozta folyamatosan, hogy: Mao, Mao, Kuaj Loh! A Kuaj Loh – Idegen Ördög – volt az egyik kedvenc harci kiáltásuk, és miután sikerült kellõképpen lázba hozniuk egymást, a száz-yardnyira lévõ rendõrõrszoba felé özönlöttek, amely elõtt néhány egyenruhás kínai rendõr és három brit katonatiszt várakozott némán, hevenyészett kordon mögé húzódva.

– Jézusom, Gen! Ezeknél fegyver van! – kiáltotta McIver. A megdöbbenéstõl szóhoz is alig bírt jutni. A rendõröknél ugyanis rendszerint csak gumibot volt, ám elõzõ nap, a közelben a svájci konzul és a felesége halálra égett, amikor a csõcselék felfordította és meggyújtotta a kocsijukat. Éjszaka a kormányzó rádión és televízióban elhangzott beszédben figyelmeztetett rá, hogy a rendõrség minden szükséges lépést megtesz az utcai zavargások megfékezése érdekében. – Húzódj le, Gen! Gyere el az ablaktól...

McIver hangját rendõrségi megafon harsogása nyomta el – a rendõralakulat parancsnoka kantoni nyelvjárásban és angolul is felszólította a Tomeget, hogy vonuljon el békésen. A tüntetõk, persze, oda sem figyeltek rá, és támadásra lendültek a kordon ellen. Újabb felszólítás következett, aminek szintén nem volt foganatja, utána pedig eldördültek a lövések, amelyektõl az elöl haladók pánikba estek, visszafelé kezdték szorítani az utánuk nyomulókat, és a vad tolongásban többeket halálra tapostak. Nem sok idõ kellett hozzá, hogy az utca teljesen kiürüljön, és csak az élettelenül a porban heverõk maradjanak hátra. Hongkong szigetén ehhez megszólalásig hasonlító események zajlottak le, és másnapra a gyarmaton helyreállt a nyugalom, nem következett be több zajos tüntetés. Az anyaországból átszivárgott vörösgárdisták hasztalan próbálták meg újból feltüzelni a Tomeget, erõlködésük nem hozta meg a várt eredményt, és hamarosan letartóztatták és visszatoloncolták õket oda, ahonnan jöttek.

Egy hét alatt McIvernek sikerült túladnia vállalati részesedésén, Aberdeenbe repült – Genny a gyerekekkel valamivel késõbb követte csak –, és teljes lendülettel belevetette magát az újfajta, érdekes tevékenységbe. Egy hónapjába telt, amíg berendezte a lakásukat, és megszabadult a feleslegessé vált holmiktól. Mire Genny megérkezett, már minden a helyére került, a McCloud helikopter-kikötõ közelében lévõ lakás tökéletes rendben várta új lakóit, de az asszony legelsõ szava az volt, hogy nem felel meg neki a hely. – Az isten szerelmére, Duncan, egymillió kilométerre van a legközelebbi iskolától. Tessék? Hogy akkor költözzünk be Aberdeenbe? Nem, drágám! Most, hogy már olyan gazdag vagy, mint Dunross, házat fogunk bérelni. ..

McIver csöndesen elmosolyodott, felidézve emlékezetében azokat a napokat. Genny boldog volt, mert Skóciában lehetett – soha nem érezte igazán jól magát Hongkongban, ahol kevés volt a pénzük, és a gyerekek megfelelõ ellátása komoly nehézségekkel járt –, õ pedig imádta a munkáját, remekül érezte magát Gavallannel és Gavallannek dolgozva, csak az Északi-tengert utálta, az állandó nedves hideget, és a sós tengeri szél okozta ízületi fájdalmakat. Ezzel együtt is megérte visszamenni, valamivel több, mint öt évet ott tölteni, felújítani régi ismeretségeit a helikopterpilóták változatlanul szűk, belterjes világában – többségük még mindig a brit, a kanadai, az ausztrál és az amerikai légierõtõl került ki –, és kivárni azt az idõszakot, amikor elkezdhettek terjeszkedni. Karácsonykor mindig jelentõs összegű jutalmat kapott, amit félretett a nyugdíjas évekre, és soha nem maradt el a beígért láda Loch Way whisky sem. Tulajdonképpen ez az ígéret volt az, ami igazán megfogott, és aminek nem tudtam ellenállni, mondta magában. Gavallan fáradhatatlan volt, maga felelt meg legjobban az általa kiadott jelszónak: Légy merész és határozott! Kelet-Skóciában, Aberdeentõl Invernessig és Dundee-ig, már csak úgy emlegették, hogy a Nagyúr, akinek a keze elér Londonba, New Yorkba, Houstonba – mindenhová, ahol kicsit is jól megy az olajüzlet. Igen, az öreg Chinaboy fantasztikus, mindenkit képes a kisujja köré tekerni, gondolta McIver, csöppnyi rosszallás, ellenérzés nélkül. Elég, ha csak azt vesszük, ahogy mi idecsöppentünk...

– Hallgass ide, Mac! – mondta neki egyszer Andrew Gavallan, még a hatvanas évek végén. – Nemrég vadászaton találkoztam az iráni hadsereg vezérkarának az egyik vezetõjével, egy tábornokkal. Beni Haszánnak hívják, nagykutya, és remekül vág az esze – húszat lép, amíg én csak tizenötöt. A hétvégét vele töltöttem, sikerült eladnom neki gyalogság és tüzérség támogatására alkalmas csatahelikoptereket, teljes, a hadsereg és a légierõ számára is alkalmas kiképzési programot, na és helikoptereket az olajkitermeléshez. Megütöttük vele a fõnyereményt, öreg!

– Ha igaz, amit mondasz, akkor a felét sem fogjuk tudni teljesíteni a vállalásunknak.

– Beni Haszán fantasztikus fickó, a sah pedig valóban haladó gondolkodású. Óriási modernizációs tervei vannak. Ismered valamennyire Iránt?

– Nem, Chinaboy! – válaszolta gyanakvón McIver. Látta, hogy barátjának a tekintete lázasan csillog, és gondolatban felkészült az újabb, ilyenkor szokásos, hajmeresztõ ötletre. – Miért?

– Azért, mert péntekre megrendeltem nektek a Bahreinbe szóló jegyet. Neked és Gennynek... Ne! Várj egy kicsit, Mac! Hallottál a Sheik Aviationról?

– Genny remekül érzi magát Aberdeenben, esze ágában sincs elköltözni innen, a gyerekek most fejezik be az iskolát, leraktuk a foglalót egy házért, egy tapodtat sem megyünk, és különben is, Genny meg fog ölni, ha csak megemlíted neki a dolgot.

– Természetesen – válaszolta az ellenvetésekre igazából oda sem figyelve Gavallan. – Szóval, mit tudsz a Sheik Aviationrõl?

– Kicsi, de jól bejáratott helikoptervállalat, ami a Perzsa-öböl térségében működik. Három 206-osa van és néhány merev szárnyú szállítógépe, amelyek Bahreinben állomásoznak – kezdte sorolni az adatokat McIver. – Hozzáértõn irányítják, sok megrendelése van az ARAMCO-tól, az ExTextõl, és azt hiszem, az IranOiltól is. A fõnöke és egyben a tulajdonosa is Jock Forsyth, egykori ejtõernyõs és pilóta, aki még az ötvenes években alapította a céget egy öreg haverommal, Scrag Scraggerrel. Scrag ausztrál, az ausztrál légierõnél szolgált, megkapta a Légierõ Érdemkeresztjét, a Kiemelkedõ Repülõs Szolgálatért Keresztet, mindkettõt a szalagokkal, szerelmese a helikoptereknek, és tulajdonképpen õ a cég igazi tulajdonosa. A vállalat eleinte Szingapúrban működött, ott haverkodtam össze vele. Együtt voltunk egy bulin, és már nem emlékszem rá, hogy ki kezdte, de késõbb a többiek szentül állították, hogy verekedtünk is. Késõbb átköltöztek az Öbölbe, ahol az ExTex egyik helyi fõnöke nagyon elõnyös szerzõdést kínált nekik. Miért?

– Nemrég vettem meg a céget – válaszolta Gavallan. – Hétfõn el is kezdheted a munkát, mint ügyvezetõ igazgató. Scragger és az összes pilóta marad, ha azt mondod, vagy el is küldheted õket. Szerintem szükségünk volna a szakértelmükre, ráadásul egytõl egyig remek srácoknak tűnnek. Forsyth is elégedett, örül neki, hogy visszavonulhat, és letelepedhet Devonban. Érdekes, Scragger nem említette, hogy ismer téged, bár az is igaz, hogy vele csak rövid idõt töltöttem, és többnyire Forsyth-szal tárgyaltam. Mostantól a vállalat neve S-G Helicopters Ltd. Szeretném, ha pénteken Teheránba utaznál... figyelj már ide, az istenért... szóval Teheránba utaznál, és felállítanád a cég központját. Megbeszéltem Beni Haszánnal, hogy találkoztok, és aláírjátok a légierõvel kapcsolatos szerzõdést. Azt mondta, hogy boldogan bemutat bennünket a megfelelõ embereknek. Ja igen! Tíz százalékos részesedést kapsz a nyereségbõl, tíz százalékot az új iráni leányvállalat részvényeibõl, és te vagy az ügyvezetõ igazgatója az iráni részlegnek, amihez az Öböl is hozzátartozik. Egyelõre, amíg újabb területek nem jönnek hozzá...

McIver természetesen elutazott. Nem volt képes ellentmondani Gavallannek, imádott vele dolgozni, és csak azt nem tudta kitalálni, hogy Andy mivel tudta végül is meggyõzni Gennyt. Aznap este, amikor hazament a munkából, a felesége szódás whiskyvel várta, és csodálatosan mosolygott rá. – Szervusz, drágám! Kellemes napod volt?

– Na hadd halljam! Ki vele, mirõl van szó! – válaszolta némi gyanakvással.

– Rólad. Andy szerint ragyogó új lehetõség vár ránk valahol, egy Teherán nevű helyen, valami Perzsiában.

– Iránban. Régen Perzsiának hívták, de most Irán a neve. Én azt hit...

– Fantasztikusan izgalmas. Mikor utazunk?

– Hát... Arra gondoltam, hogy ezt még alaposan meg kell beszélnünk, és ha nincs ellene kifogásod, akkor szervezhetnénk úgy a dolgot, hogy két hónapot töltsek ott, utána egyet itthon és...

– És mit akarsz kezdeni abban a két hónapban éjszakánként és a vasárnapokon? – kérdezte az asszony.

– Én... Éjjel-nappal melózni fogunk és nem...

– Sheik Aviaton? Te meg az öreg Scragger, amint végigisszátok és ficánkoljátok az összes, Szueztõl keletre esõ bárt és kocsmát?

– Én?! Ne butáskodj! Annyi lesz ott a munka, hogy ha akar...

– Nem, öregem! Huhh! Két hónap ott és egy hónap itthon? Ha Andy valóban ezt forgatja a fejében, akkor komolyan mondom, hogy vége! Vagy mindannyian megyünk, az egész család, vagy te is maradsz! – Genny kis szünetet tartott, majd ha lehet, még édesebben mosolygott a férjére, mint addig. – Egyetértesz velem, szívem?

– Gondold végig, Gen...

Egy hónap sem telt belé, és ismét új életet kezdtek, ami izgalmas volt, és McIver õszintén imádta. Érdekes emberekkel ismerkedett össze, rengeteget nevetett Scraggel és a többiekkel, új barátokat szerzett Charlie, Lochart, Jean-Luc és Erkki személyében, és a céget az Iránban és a Perzsa-öbölben működõ leghatékonyabb, legbiztonságosabb vállalkozássá fejlesztette. Önállóan intézkedett, és senki nem szólt bele a munkájába. Amit létrehozott, az a saját gyermeke volt, egyedül az övé.

A Sheik Aviation azonban csak az elsõ szerzemény volt, Gavallan egyre újabbakat csatolt hozzá vásárlás, vagy vállalati fúzió révén. Honnan vagy képes ilyen rengeteg pénzt szerezni, Andy? – kérdezte tõle egy alkalommal McIver.

– A bankoktól. Ki mástól? Skótok vagyunk, vagy mifene! Ennyi csak kitelik tõlünk!

Jóval késõbb, és akkor is csak véletlenül jött rá, hogy az S-G Helicopters mögött lényegében a Struan kereskedõház áll, az látja el a kellõ mennyiségű pénzzel, biztosítja számára a szilárd hátteret adó szakértelmet, és az S-G a hatalmas konglomerátumnak lényegében a leányvállalata.

– Hogyan jöttél rá, Mac? – kérdezte tõle mogorván Gavallan.

– A Sydneyben lakó régi haverom írta, hogy találkozott Linbarral, aki dühödten panaszkodott, mert az S-G gondjai is a Nemes Házra hárulnak. Javíts ki, ha tévedek, de tudomásom szerint Linbar a Struan-cég ausztráliai részlegének a vezetõje!

– Csak szeretne az lenni. Tudod, Ian szólt, hogy a Struan's jelenlétét ne verjem nagy dobra. David szeretné, ha nem derülne rá fény, úgyhogy hallgass róla, ha lehet! – válaszolta Gavallan. David, akirõl beszélt, David MacStruan volt, az akkori tajpan.

– Természetesen. Gennynek sem említem. Nekem viszont sok mindent megmagyaráz ez az értesülés, és jó érzés tudnom, hogy ha titokban is, de a Nemes Ház áll mögöttünk. Soha nem értettem igazán, miért jöttél el tõlük. – Gavallan mosolygott ugyan, de nem válaszolt. – Liz természetesen tud a Struan-kapcsolatról, és a Belsõ Iroda tagjai is, de ezzel kész – mondta.

McIver sem árulta el senkinek, ami tudomására jutott, az S-G pedig tovább terjeszkedett, és ahogyan az olajüzlet fejlõdött, úgy vált egyre nagyobbá. A nyereség szintén nõtt, és vele együtt az iráni vállalkozás részvényeinek az értéke is. Biztos lehetett benne, hogy hat-hét év múlva, amikor visszavonul, nem lesznek anyagi gondjaik. Nem volna még itt az ideje, hogy befejezd? – kérdezte minden évben Genny. – Több mint elég már a pénzünk, Duncan!

– Nem a pénz miatt csinálom – felelte erre minden alkalommal.

McIver az ablaknál állt, és a Dzsaleh fölötti, egyre élénkebbé és terebélyesebbé váló vörös derengést figyelte. Nagyon aggódott, arra gondolt, hogy ami Dzsalehben elkezdõdött, az bármikor egész Teheránra kiterjedhet.

Már csak ez kellett, gondolta, újból belekortyolva a whiskyjébe. Mi az ördögöt akart mondani Chinaboy, amikor megszakadt a vonal? Ha valami igazán fontosat, akkor biztosan megtalálja a módját, hogy értesítsen. Eddig mindig megtette. Szörnyű, ami Stansonnal történt. Õ volt a harmadik civil – mellesleg mind amerikai –, akit az utóbbi néhány hónapban „ismeretlen fegyveresek" meggyilkoltak. Ketten közülük az ExTex alkalmazottai voltak, egy pedig a Guerneyé. Kíváncsi vagyok, ránk mikor kerül sor. Az irániak ugyanúgy gyűlölik a briteket, ahogy a jenkiket. Honnan szerezzek készpénzt? Félmillió riál egy hétre sem lesz elég. Valahogy rá kellene vennem a partnereket, hogy fizessenek, de õk is csirkefogók, és csak magukkal törõdnek, azzal, hogy minél jobban teli legyen a zsebük.

Felhajtotta a maradék whiskyjét. A partnerek nélkül, fűzte tovább a gondolatot, ennyi év után sem megyünk semmire. Õk tudják, kivel hogyan kell beszélni, melyik kinyújtott kézbe mennyit kell tenni, kinek kell hízelegni, ki milyen ajándéknak örül a leginkább. Õk tudnak fársziul, õk jelentik a biztos kapcsolatot. Mindazonáltal Chinaboynak igaza volt: akárki gyõz is, Khomeini, Bahtjár vagy a tábornokok, szükségük lesz a helikopterekre...

Odakint a konyhában Genny kis híján elbõgte magát. Fél éve õrzött titokban egy jókora konzervdoboznyi haggist, és az elõbb, amikor felnyitotta, kiderült, hogy megromlott. Pedig Duncan úgy imádja! Hogy miért, az, persze, megfejthetetlen. Apróra darabolt birkaszív, máj és tüdõ, összekeverve zabkásával, felaprított hagymával, némi faggyúval és fűszerekkel, beletöltve a birka gyomrába, és aztán órákon át fõzve, míg elkészül. – Pfuj! A fene essen ebbe a rohadt életbe! – Scot Gavallant kérte meg, hogy szerezzen egyet, megeskette arra is, hogy nem árulja el a titkot, és gondosan õrizgette, dugdosta a kincset.

Ezen a napon volt a házassági évfordulójuk, és ez lett volna a gondosan kitervelt meglepetés Duncan számára. A fene egye meg!

Nem Scot hibája, hogy romlott, gondolta elkeseredetten. De akkor is! Hónapokon át terveztem ezt a vacsorát, és a végén mégsem sikerült! Elõször az a piszok hentes hagyott cserben, pedig elõre, és duplán kifizettem a csirkefogót – a fene egye meg az Insa Alláhjaival együtt –, aztán nem volt elég készpénzem, hogy a rohadék konkurensétõl friss bárányhúst vegyek, késõbb a fűszeres is bezárta a boltot, sztrájkba lépett, most pedig...

A kis konyha ablaka félig nyitva volt, és tisztán hallotta a géppisztolysorozatot, ami most már közelebbrõl érkezett, és nem sokkal utána a sok ezer torokból feltörõ mély morajlás is: – Alláh-u Akbár... Alláh-u Akbár... – Genny fázósan megborzongott, és ezúttal furcsa módon fenyegetõnek érezte a hangot. Korábban, amikor még nem volt ekkora a felfordulás, biztonságot keltõnek tűnt számára a müezzinek imára hívó, a minaretek tetejérõl naponta ötször felhangzó kiáltása. Most viszont nem; így, hogy ezer dühös torokból harsant egyszerre, már ijesztõ volt.

Most már utálok itt lenni, gondolta. Gyűlölte a fegyvereket és a fenyegetõ üzeneteket. Reggel megint talált egyet a postaládában – ez volt a második, amit hozzájuk bedobtak –, és akárcsak a többit, ezt is hibásan gépelték le, hogy aztán a leggyengébb minõségű papírra sokszorosítsák. December l-jén egy hónapot adtunk magának, hogy a családjával együtt elhagyja az országunkat, de még mindig itt vannak. Mostantól az ellenségeink, és könyörtelenül le fogunk sújtani magukra. A levélen – ugyanazt kapta csaknem minden, Iránban tartózkodó külföldi – nem volt aláírás.

Utálom a fegyvereket, gondolta Genny. Utálom, hogy hideg van, mert leállt a fűtés, utálom a mocskos budijaikat, amelyekre kénytelen rákuporodni az ember, mint valami állat, utálom az ostoba erõszakjukat, azt, hogy vadul képesek szétrombolni valamit, ami igazán szép és jó volt. Gyűlölök órákig sorba állni! A francba minden mozdulni nem akaró sorral! Francba azzal a szeméttel, aki elrontotta ezt az utolsó doboz haggist, francba ezzel a rohadt kis konyhával és a marhahústállal! Soha a büdös életben nem leszek képes megérteni, miért szeretik annyira a férfiak! Nevetséges! Konzerv marhahús összekeverve fõtt krumplival, kevés hagymával, vajjal és tejjel, ha éppen van, megszórva prézlivel, és addig sütve, amíg a teteje meg nem barnul. Pfuj! Ami pedig a kelbimbót illeti, fõzés közben olyan szaga van, hogy hányingert kapok tõle, bár azt mondják, nagyon egészséges, és Duncanre elég ránézni, hogy lássa az ember, nincs olyan jó színben, mint kellene. Persze, azt hiszi, hogy be tud csapni. Charlie-t vajon sikerült? Nem hiszem. Claire-nek teljesen elment az esze, hogy itt hagyott egy ilyen rendes embert. Kíváncsi lennék rá, Charlie vajon tud-e a Guerney pilótájával folytatott viszonyáról. Nem olyan vészes a dolog, feltéve, hogy nem kerül nyilvánosságra. Rossz lehet annyit egyedül lenni, mint Claire volt, és ha valakinek ahhoz támad gusztusa... Azért örülök, hogy barátsággal váltak el, még akkor is, ha Claire szerintem önzõ, lelketlen némber.

A tükörben megpillantva magát, automatikusan megigazította a haját, és hosszan farkasszemet nézett a képmásával. Hová lett a fiatalságod, kérdezte. Nem tudom. Volt, elment. Legalábbis az enyém, mert Duncan a korához képest még mindig fiatal. Csak vigyázna magára kicsivel jobban! A fene egye meg Gavallant! Nem, ez sem igaz. Andy remek ember. Örülök, hogy megtalálta a párját. Maureen majd formában tartja, és a kis Electra is. Féltem, hogy a végén még a kínai titkárnõjét fogja feleségül venni. Huhh! Andy nagyszerű, és Irán is az. Pontosabban volt. Ideje hogy elutazzunk, és élvezzük, amit összegyűjtöttünk. Muszáj megtennünk. De hogyan?

Genny fölnevetett, mert rájött, hogy ismét ahhoz a kérdéshez lyukadt ki, amit már számtalanszor föltett magának az utóbbi hetekben.

Óvatosan kinyitotta a sütõt, belenézett, aztán becsukta. Ki nem állhatom ezt az ocsmány kaját, mondta magában utálkozva.

A vacsora remek volt, a darált marhahús tetején a prézli aranybarnára sült, pontosan olyanra, amilyennek szerették. – Kinyitnád a bort, Duncan? Perzsa, de be kell érnetek vele. Ez az utolsó üveg. – Rendszerint jól el voltak látva különbözõ francia és perzsa borokkal, de kifogyott a készletük, miután a Tomeg a mollahoktól feltüzelve, és Khomeini szigorú utasításait követve – a Korán minden formában tiltja az alkoholfogyasztást – feldúlta Teherán összes, szeszes italt árusító üzletét. – A bazárban az árustól azt hallottam, hogy nem lehet többé árulni, és még a nyugati szállodákban is tilos fogyasztani.

– Nem hiszem, hogy túl sokáig tartana. Az emberek nem fogják elviselni ezt a megveszekedett fundamentalizmust – mondta Pettikin. – Perzsiában biztosan nem. Elég visszagondolni a történelmükre. A sahok ezekben a kérdésekben mindig engedékenyek voltak, és miért is ne lettek volna azok! Majdnem háromezer éven keresztül Perzsia a gyönyörű asszonyairól – nézzétek meg Azadehet és Sarazadot –, a remek szõlõjérõl és a tüzes borairól volt híres. És Omar Hajjám négysorosai, a rubáik? Mi mást dicsõít mindegyikben, mint a bort, a gyönyörű nõket és a dalt? Szerintem Perzsia örökre megmarad.

– Perzsia. Mennyivel jobban hangzik, mint az, hogy Irán. Sokkal egzotikusabb, rögtön az jut eszembe róla, milyennek láttam a jövetelünkkor. Gyönyörű volt – válaszolta Genny. Az újabb sorozatot hallva kis idõre elhallgatott, aztán, hogy leplezze az idegességét, lelkes hangon folytatta: – Sarazad mesélte, hogy õk mindig Iránnak nevezték az országot, magukat pedig árjáknak. A Perzsia név állítólag a régi görögöktõl származik, Nagy Sándortól, és az utódaitól. Az itteniek boldogok voltak, amikor Reza sah elrendelte, hogy Perzsiát újból Iránnak nevezzék. Köszönöm, Duncan! – Fölvette a poharát, megcsodálta a bor színét, beleszagolt, és szeretettel rámosolygott a férjére.

– Csodálatos vacsora volt, Gen – mondta neki McIver, és a vállát átfogva erõsen magához szorította.

Dicsérték az ételt, a bort, de korántsem voltak olyan vidámak, mint mutatták. Ahhoz túl sok volt a nyugtalanító körülmény. Az utcán tankok csörömpöltek, gyakoribbá vált a lövöldözés, egyre szélesebb vörös sáv terült szét az égen Dzsaleh fölött, és a Tomeg morajlása is nyugtalanítóbbá vált. Már a desszert közepénél tartottak McIver kedvence volt ez is, borban áztatott és lekvárral töltött mandulás piskóta, jó sok tejszínhabbal – amikor a cég egyik pilótája, Nogger Lane tántorgott be a lakásba lépetten, véraláfutásos arccal, egy lányt támogatva. A lány magas volt, sötét hajú és fekete szemű. Sokkos állapotban, érthetetlenül motyogott valamit olaszul, és csupán a hanglejtésébõl lehetett rájönni, milyen nyelven akar beszélni. Kabátjának egyik ujja szinte teljesen le volt szakítva, a ruhája, arca, keze és haja olyan mocskos, mintha nem sokkal azelõtt mászott volna elõ a szennyvízcsatornából.

– Közrefogtak bennünket... a rendõrség és a Tomeg közé szorultunk. .. – mesélte lihegve, összefüggéstelenül Lane. – Valamelyik rohadék úgy leszívta a kocsim tankját, hogy... sok ezren voltak, Mac! Az egyik pillanatban még mindenki normálisnak tűnt, nyugodtnak, aztán elkezdtek rohanni és... a mellékutcákból is csak özönlöttek, soknál fegyver volt... egyfolytában üvöltöttek, hogy Alláh-u Akbár, Alláh-u Akbár, a vér is megfagyott az ereinkben... Én még soha... Aztán jöttek a kövek, a Molotov-koktélok, meg a könnygáz, amikor a rendõrök és a katonák megérkeztek. És tankok! Hármat láttam, az hittem, elfutnak elõlük... Aztán valami õrült tüzet vezényelt a Tomegre, mindenfelé ropogni kezdtek a fegyverek, és... halottak hevertek, amerre csak néztünk. Rohantunk, hogy életben maradjunk, de észrevettek bennünket, és elkezdték ordítozni, hogy Amerikai Sátán, és utánunk vetették magukat, beszorítottak bennünket egy zsákutcába. El akartam magyarázni nekik, hogy angol vagyok, Paula pedig olasz, és nem... de õk csak jöttek, egészen körbevettek bennünket és... ha nincs ott egy mollah, óriási termetű, fekete szakállas és fekete turbános alak... visszarendelte õket, azok meg engedelmeskedtek neki. Megátkozott bennünket, azt mondta, tűnjünk el innen... – Egy hajtásra megitta a kezébe nyomott whiskyt, levegõért kapkodott, és közben keze-lába vadul remegett. McIver, Genny és Pettikin szájtátva, elszörnyedten figyelte, a lány csöndben, még mindig sokkos állapotban szipogott.

– Soha nem éltem még át ehhez hasonlót, Charlie – folytatta Nogger Lane, és a hangja változatlanul reszketett. – A katonák ugyanolyan fiatalok voltak, mint akiket a Tomegben láttunk, rettenetesen féltek is. Elgyötörtnek, kialvatlanoknak látszottak, azok meg csak ordítoztak rájuk, hajigálták a köveket... Az egyik Molotov-koktél fejen talált egy katonát, az egész teste lángba borult, közben üvöltözött és... aztán körbevettek bennünket, Paula felé nyúlkáltak, fogdosni akarták, letépni a ruháját... Nem tudtam, mit csináljak, elöntötte az agyamat a vér, bevágtam az egyiknek egy nagyot, de úgy, hogy az orra teljesen szétlapult, és ha nincs ott a mollah, akkor...

– Nyugalom! – mondta idegesen Pettikin, de a magából szinte teljesen kivetkõzött fiatalembernek ez sem használt, ugyanolyan összefüggéstelenül ömlött belõle a szó, mint korábban.

– ...ha nem rángat féke a mollah, szétvertem volna a pofáját, és kinyomom a szemét... próbáltam is, de nem sikerült... Jézusom! Soha nem akartam még embert ölni, de most igen, és ha... – Remegõ kézzel kisimította a szemébõl a haját, a hangja egy pillanatra elcsuklott, de utána rögtön a magasba is csapott. – Szemetek! Semmi okuk nem volt rá, hogy bántsanak bennünket, de mégis megragadták Paulát, és... és... – Könnyek ömlöttek a szemébõl, a szája szavakat formált ugyan, de hangja nem volt, habos nyál jelent meg a szája sarkán, és idõbe telt, míg ki tudott nyögni még néhány szót:

– ...és ...ölni akartam...Ölniiii...

Pettikin villámgyorsan elõrehajolt, és visszakézbõl olyan erõsen vágta szájon a fiatalembert, hogy annak tehetetlenül hátrahanyatlott a feje. A többieket is váratlanul érte az ütés, döbbenten ugrottak fel a helyükrõl, Lane pedig egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, de aztán harciasán elõrelendült.

– Maradj nyugton, Nogger! – üvöltött rá Pettikin, és a határozott hang megtette a hatását, helyben tartotta a fiatalembert. Állt, ostoba arccal nézett idõs barátjára, és még ahhoz sem volt ereje, hogy szétnyissa szorosra zárt öklét. – Mi a franc ütött beléd! Kis híján széttörted az állkapcsomat! – mondta kis idõ múlva dühösen, de már nem sírt, és a tekintete is tiszta volt. – Na?!

– Ne haragudj haver! Magadon kívül vagy, muszáj volt valamivel észhez téríteni...

– Nem vagyok magamon kívül! – kiabálta dühösen Lane. Beletelt még egy kis idõbe, amíg sikerült lecsendesíteni, és a lányt is, akit Paula Giancaninak hívtak, és az Alitalia egyik stewardesse volt.

– Paula! Jobb, ha itt maradsz éjszakára! – mondta neki Genny. – Már kijárási tilalom van. Érted, amit mondok?

– Igen. Beszélek angolul. Én...

– Gyere, keresünk neked valamilyen ruhát! Nogger! Maga a kereveten alszik!

Mindenki elnyugodott már, Genny és McIver azonban még ébren volt. Nagyon fáradtan, de túl izgatottan ahhoz, hogy képesek legyenek elaludni. Hallgatták a géppisztolysorozatokat, és a tüntetõ Tomeg fenyegetõ moraját.

– Nem kérsz egy teát, Duncan?

– Dehogynem – mondta McIver, és Gennyvel együtt felállt a kerevetrõl. – Ó, a fene egye meg! Teljesen elfelejtettem! – A fal mellett álló, lehajtható fedelű íróasztalhoz lépve fölvett egy nem igazán szépen becsomagolt kis dobozt. – Boldog házassági évfordulót! Nem nagy szám, csak egy karkötõ a bazárból – mondta, és átnyújtotta a feleségének.

– Köszönöm, drágám! – Genny kibontotta a csomagot, és közben elmesélte, hogyan járt a haggissal.

– Ne törõdj vele! Jövõre már Skóciában ünnepelünk.

A karkötõ szépen megmunkált ezüst volt, csiszolatlan ametisztekkel. – Gyönyörű! Pontosan ilyenre vágytam. Köszönöm!

– Én is, Gen. – McIver szorosan magához ölelte, és megcsókolta a feleségét.

Az asszony nem vette rossz néven; a csókok, köztük az övéi is, az utóbbi idõben nem voltak igazán szenvedélyesek, inkább csak barátságosak, olyanok, ahogy az ember – gondjai közepette, de azért szívbõl – a kutya fejét megveregeti. – Mi a baj, drágám?

– Semmi.

Túlságosan is jól ismerte a férjét, hogy elfogadjon ilyen választ. – Hadd halljam! – biztatta. – Mit nem mondtál még el?

– Ez egyre hajmeresztõbb lesz. Óráról órára. Amíg ti Paulával kint voltatok – mesélte McIver –, Nogger elmondta, hogy éppen a repülõtérrõl jöttek. Az Alitalia járata – az olasz kormány rendelte, hogy kimenekítse vele az olasz állampolgárokat, és már két napja itt rostokol – engedélyt kapott, hogy délben felszálljon, úgyhogy kiment elbúcsúzni a lánytól. Az indulást természetesen elhalasztották, alkonyattájt pedig visszavonták a felszállási engedélyt. A repülõteret bezárták, és mindenkit felszólítottak, hogy távozzon. Az iráni kiszolgáló személyzet rögtön el is tűnt, nem sokkal késõbb pedig fegyveresek bukkantak fel, állig felfegyverzett marcona alakok, és megszállták a repülõteret. A többségük zöld karszalagot viselt, de akadtak köztük olyanok is, akik IPLO feliratú jelvényt! Iráni Palesztin Felszabadítási Szervezet – ez volt a kitűzõjükre írva.

– Jézusom! – nyögött fel Gen. – Szóval igaz, hogy a PFSZ támogatja Khomeinit?

– Igen. Ez azt jelenti, hogy egészen más a helyzet, mint gondoltuk. Polgárháború van, és mi itt ülünk a közepében!

3. fejezet

TEBRIZ-EGY, 23.05. Erkki Jokkonen meztelenül hevert a maga építette szaunában. A kabinban 90 fok fölött volt a hõmérséklet, erõsen izzadt, a felesége, Azadeh pedig már kezdett elpilledni a hõségtõl. Remek volt az este a sok étellel és a tebrizi feketepiacon vásárolt két üveg, jó minõségű orosz vodkával, amit két angol mérnökükkel, és Ali Dajatival, az iráni telepvezetõvel fogyasztott el. – Most pedig szaunázni fogunk – mondta nekik utána, de azoknak, mint mindig, most is csak annyi erejük maradt, hogy vissza tudjanak támolyogni a házaikba. – Gyere, Azadeh!

– Ma inkább ne, Erkki! – próbált tiltakozni az asszony, de csak nevetett, a karjába kapta, bebugyolálta hosszú bundájába, és az enyhe, éppen csak fagypont alatti hidegbe kilépve elindult vele a vastagon behavazott fenyõfák között. Könnyedén vitte a házuk hátához ragasztott kis faházhoz, elõbb a kellemesen meleg pihenõbe, majd már meztelenül beljebb, a gõzkamrába. Ott feküdtek éppen, Erkki kellemesen ellazulva, Azadeh pedig még egy év házasság után is kissé idegenkedve az esti rituálétól.

A férfi a könyökére támaszkodott, és átnézett a szemközti padon behunyt szemmel heverõ asszonyra. Azadeh melle egyenletesen emelkedett és süllyedt, koromfekete hajjal keretezett arcának nemesen tiszta, árja vonásai nyugodtak voltak, ruganyos teste fehér. Erkki, mint már olyan sokszor, ezúttal sem volt képes betérni a látvánnyal. Csodálta, milyen kicsi és törékeny az õ majd kétméteres termetéhez képest. Õseim istenei, köszönet nektek, hogy ilyen asszonyt adtatok, hálálkodott csöndben, és hirtelen nem is tudta, milyen nyelven villant át agyán a gondolat. Négynyelvű volt, finnül, svédül, oroszul és angolul egyformán jól tudott. Végül is mit számít, beszélte le magát a további találgatásról, és élvezte tovább a meleget, a gondosan elkészített kályha kövei közül felszálló pihentetõ gõzt. Elégedett volt, mert – ahogy az egy férfinak kötelessége– megépítette a szaunát, gondosan kiválogatva és méretre szabva hozzá a fát, mint õsei tették évszázadokon keresztül.

Négy éve, amikor erre a helyre került, az elsõ dolga volt megkeresni és kivágni a megfelelõ fákat. A többiek bolondnak tartották, de nem haragudott miatta, csak békésen vállat vont. – Szauna nélkül semmit nem ér az élet – mondta. – Az ember elõbb szaunát épít, aztán házat, mert szauna nélkül a ház nem ház. Ti, angolok, semmit sem tudtok az életrõl. – Kedve lett volna elmondani nekik, hogy szaunában született, mint oly sok finn – és miért is ne, amikor az a ház legmelegebb, legtisztább, legnyugodtabb része –, aztán mégsem tette. Azadehnek mesélte csak el, és meg is értette. Igen, gondolta Erkki, mindent megért.

Odakint, a tisztás körüli erdõben csönd volt, az ég tiszta, a csillagok szikrázóan fényesek, a hó vastag és puha. Fél mérföldnyire húzódott a környék egyetlen, a hegyeken át vezetõ útja, ami elõbb északnyugatra tartott, a tíz mérföldnyire lévõ Tebrizbe, majd onnan tovább északra, a szovjet határ felé. A másik irányban, délkelet felé hosszan kanyargott a hegyek között, hogy végül elvezessen a háromszázötven mérföldnyire lévõ Teheránba.

A Tebriz-Egy bázison két pilóta – a másik éppen szabadságon volt Angliában –, és két angol mérnök dolgozott, a többiek mind irániak voltak: két szakács, nyolc kisegítõ, a rádiós és a telepvezetõ. A hegyen túl Abu Mard falu volt, alattuk pedig, a völgyben fatelep volt, amely a hatalmas erdõbirtokokkal rendelkezõ, és általuk is kiszolgált, Iran Timber nevű állami monopóliumhoz tartozott. A 212-es fakitermelõket és felszerelést szállított az erdõkbe, táborok és utak építkezésénél segédkezett, hozta-vitte a munkásokat, és néha a fakitermelés, vagy útépítés során balesetet szenvedetteket. A vidéken dolgozók számára a helikopter jelentette a legfõbb kapcsolatot a külvilággal, és a pilótákat ennek megfelelõen igen nagy becsben tartották. Erkki szerette ezt az életet, és a környezetet is, ami annyira hasonlított a finnországira, hogy néha úgy érezte magát, mintha újból otthon lenne.

A szauna tette tökéletessé a körülményeket. A házuk hátához toldott, félreesõ kis épület hagyományos módon készült, fenyõgerendákból, amelyek között a réseket zuzmóval Tomte ki, biztosítva ezzel a megfelelõ szigetelést, de egyben szellõzést is. A kályhához felhasznált kövek egy részét, amelyek legfelülre kerültek, Finnországból hozta. A nagyapja emelte ki õket egy tó fenekérõl, onnan, ahol a legjobb szaunakövek találhatók. – Vidd el õket, fiam! – mondta Erkkinek tizennyolc hónapja, a pilóta utolsó otthoni szabadsága idején.

– Legyen nálatok tonto (így nevezik a finnek a szauna szellemét, a kis barna manót), bár hogy miért kell neked külföldi asszony, és nem a saját fajtád, azt nem értem.

– Ha megismered, nagyapa, te is imádni fogod. Kékeszöld szeme van, koromfekete haja és...

– Ha sok fiút szül neked... Na, majd meglátjuk. Régen meg kellett volna már nõsülnöd, ilyen szép szál embernek, de hogy külföldit vegyél el... Azt mondod, tanár? – A Népoktatási Csoport tagja, ami fiatal önkéntesekbõl áll, férfiakból és nõkbõl vegyesen. Járják a falvakat, és írni-olvasni tanítják a lakóikat, fõleg a gyerekeket. A sah és a felesége kezdeményezte ezt a mozgalmat néhány éve, és Azadeh huszonegy éves korában csatlakozott a Csoporthoz. Tebrizbõl érkezett oda, ahol dolgozom, a falusi iskolában tanít, és hét hónapja és három napja ismertem meg. Huszonnégy éves volt akkor...

Erkki arca sugárzott, miközben felidézte magában elsõ találkozásukat. Csinos egyenruhájában, dúsan vállra omló fekete hajjal Azadeh egy erdei tisztáson ült éppen, csillogó szemmel figyelõ gyerekektõl körülvéve. Amikor meglátta, rámosolygott Erkkire, elcsodálkozott azon, hogy olyan hatalmas, és a férfi azonnal tudta, hogy õ az, akire egész életében – harminchat éves volt akkor – várt. Hála legyen a torttónak, gondolta, hogy éppen akkor az erdõnek arra a részére vezérelt. Már csak három hónap van hátra, utána következik a kéthónapos szabadság. De jó lesz hazamenni vele, megmutatni neki Suomit, Finnországot!

– Ideje befejeznünk, kedves! – mondta neki.

– Ne! Ne még, Erkki! – válaszolta behunyt szemmel, a melegtõl – alkoholt egyáltalán nem ivott – elálmosodva az asszony. – Kérlek, ne még!

– Nem tesz jót neked a túl sok meleg! – A férfi hangja aggodalomról árulkodott. Mindig angolul beszéltek egymással, bár Azadeh oroszul is folyékonyan tudott – az édesanyja grúz volt, és a határvidéken nõtt fel, ahol nem ártott jól megtanulni ezt a nyelvet is. Remekül beszélte még az Iránnak ezen a részén legelterjedtebbnek számító törököt, az azerbajdzsánit és természetesen a perzsát, Erkki viszont néhány szót leszámítva sem perzsául, sem törökül nem tudott. Felült, letörölte arcáról az izzadságot, aztán a világgal és önmagával megbékélve Azadeh fölé hajolt, és megcsókolta. Az asszony behunyt szemmel viszonozta a csókot, egész testében megremegett, amikor megérezte férjének az övével összefonódó ujjait. – Rossz ember vagy, Erkki – mondta, és karcsú testét megfeszítve hatalmasat nyújtózkodott.

– Elkészültél?

– Igen. – A férje nyakába csimpaszkodott, az pedig könnyedén, mintha tollpihe lett volna, felkapta és kivitte a szabadba. Azadehnek pillanatra elállt a lélegzete a hidegtõl, még szorosabban simult Erkkihez, aki a gyorsan felmarkolt, patyolattiszta hóval alaposan végigdörzsölte a testét, erõs bizsergést ébresztve benne. A másodperc töredékéig tartott csupán a kellemetlennek tűnõ érzés, utána csodálatos nyugalom következett. Egy tél kellett hozzá, hogy megszokja a felhevülés utáni hófürdõt, de már ott tartott, hogy nélküle nem érezte volna teljesnek a szaunázást. Gyorsan végigdörzsölte az emberét a hóval, aztán boldogan visszafutott a melegbe, otthagyva, hadd hempergõzzön még egy ideig, tökéletessé téve az élvezetet. Erkki felpezsdülve, örömmel mártózott meg a csodálatosan hűs, tiszta fehérségben, és észre sem vette a fák lehajló ágai mögött az erdõszélen, tõle úgy ötven-yardnyira, az ösvény mellett álló csoportot. Már visszatérõben volt, amikor megakadt rajtuk a tekintete, és látva a mollah megdöbbent, dühös rosszallást kifejezõ pillantását, bevágta maga mögött az ajtót.

– Falusiak jöttek. Nyilván bámultak bennünket, pedig tudják, hogy semmi keresnivalójuk itt! – mondta Azadehnek, aki a kéretlen látogatók miatt ugyanúgy felháborodott, mint õ. Sietve kapkodták magukra a ruhát, Erkki prémes csizmát, vastag pulóvert, bélelt nadrágot húzott, és a pihenõben heverõ éles fejszét felkapva kirontott a kis házból. A kizárólag férfiakból álló, mozdulatlan csoport ugyanott volt, ahol elõször látta, úgyhogy rájuk kiáltott, és fenyegetõen a feje fölé kapta a baltát. Dühösen feléjük rohant, mire a hívatlan látogatók némán hátráltak kicsit, aztán egyikük felemelte a géppisztolyát, és hosszú sorozatot eresztett a levegõbe. A környezõ hegycsúcsoktól felhangosított, vad fegyverropogást hallva Erkki villámgyorsan fékezett, hirtelen támadt dühét döbbenet váltotta fel. Soha nem fordult még elõ vele, hogy fegyverrel fenyegették volna. – Dobja el a fejszét – szólt akadozó angolsággal a férfi –, különben lelövöm.

Erkki elbizonytalanodott, Azadeh viszont, aki közben dühösen elõrontott a szaunából, félreütötte a fegyver csövét, és magából kikelve törökül rárivallt a támadókra: – Hogy merészeltek idejönni?! Kik maguk? Banditák, hogy fegyvert fognak ránk?! Ez a mi földünk! Takarodjanak innen, különben lecsukatom magukat! – Szorosan maga köré fogta meleg szõrmebundáját, nem fázott, de egész testében remegett az indulattól.

– Ez a nép földje – válaszolta komoran a mollah, és ügyelt, hogy karnyújtásnyi távolságon kívül maradjon. – Takard el az arcodat, asszony, takard el...

– Ki maga?! Mollah? Azt látom, hogy nem a falumból való! Honnan jött?

– Mahmud vagyok, a tebrizi Hadzsaszta mecset mollahja. Nem a szolgátok! – mondta dühösen a szakállas férfi, és gyorsan félre is húzódott, hogy kikerülje a feléje lendülõ Erkkit. Aki elõször lõtt, azt szintén váratlanul érte a támadás, de a másik, kissé oldalt álló fegyveres résen volt, és sietve maga elé kapta a puskáját. – Istenre és a prófétára mondom, ha nem állítja meg az idegen disznót, a pokolra küldöm mindkettõjüknek a lelkét, ahogy megérdemlik! – kiáltotta.

– Erkki! Várj! Hagyd rám ezeket a kutyákat! – figyelmeztette a férjét angolul Azadeh, aztán sietve vissza is váltott törökre: – Mit akarnak itt? Ez a mi földünk, az apámé, Abdalláhé, a Gorgonok hánjáé, és a Kádzsáridák leszármazottjáé, akik évszázadok óta uralkodnak ezen a vidéken! – Miközben beszélt, a szeme alkalmazkodott a sötétséghez, és már tisztán látta az elõtte álló férfiakat. Fiatalok voltak, mindegyiknél fegyver, és idegenek, leszámítva a kalandárt, a falu fõnökét. – Kalandár! Hogy merészeltek idejönni?

– Bocsásson meg, úrnõ! – kért elnézést sietve, alázatos hangon a férfi. – A mollah parancsolta, hogy az ösvényen vezessem ide õket, ne az országúton, és...

– Mit keresel itt, ingyenélõ?! – kérdezte szikrázó tekintettel a mollahtól Azadeh.

– Hol marad a kötelezõ tisztelet, asszony?! – dörrent az rá, ha lehet, az elõbbinél is dühösebben. – Nem sok kell már hozzá, hogy helyreálljon a rend, és újból mi legyünk az urak! A Korán szigorúan tiltja a meztelenséget és a paráználkodást. Megkövezés, de legalábbis korbács jár érte!

– A Koránban az is benne van, hogy mi jár a békés embereket fenyegetõ banditáknak, csavargóknak, és az uraikra rátámadni merészelõ lázadóknak. Azt hitted, én is azok közé az ostobák közé tartozom, akik gondolkodás nélkül követik az utasításaidat?! Ismerem a fajtádat, tudom, hogy máshoz sem értetek, csak ahhoz, hogy élõsködjetek a jámbor falusiakon! Mit akarsz?

A telep felõl, elemlámpával a kezükben, lázasan rohanó emberek bukkantak fel. A csoport élén a két álmos tekintetű angol mérnök, Dibble és Arberry haladt, Ali Dajati pedig arra ügyelt, hogy minél jobban lemaradjon a többiektõl. Félig aludtak még, sietve fölkapott ruhájuk rendezetlenül lógott rajtuk. – Mi történt? – kérdezte Dajati, orrára csúszott szemüvegén át szigorúan nézve a betolakodókra. Magabiztosan viselkedett, tudta, hogy õt senki sem bánthatja, hiszen a családja évszázadok óta a Gorgon hánok szolgálatában állt, és mindig számíthatott kegyes védelmükre. – Kik ma...

– Ezek a kutyák – szakította félbe magából kikelve Azadeh –, fegyverrel merészeltek ránk törni...

– Vigyázz a nyelvedre, asszony! – fojtotta belé dühösen a szót a mollah, majd rárivallt Dajatira: – Te ki vagy?!

Látva, hogy akivel szemben áll, mollah, a telepvezetõ rögtön visszafogta magát, és a hangja tiszteletteljessé, sõt bocsánatkérõvé vált. – Én... az Iran-Timber telepvezetõje vagyok, kegyelmes uram! Segíthetek valamiben?

– Szükségem van a helikopterre. Hajnalra legyen készen, hogy végigjárhassam vele a telepeket!

– Sajnálom, kegyelmes uram, darabokra szedték, éppen nagyjavítást végeznek rajta. Az idegenek szerint muszáj...

Azadeh nem hagyta, hogy a telepvezetõ befejezze a mondatot, dühösen közbevágott: – Mollah! Milyen jogon merészelsz az éjszaka közepén idejönni, és...

– Khomeini imám adott rá parancsot, hogy...

– Imám?! – Az asszony hangjából tisztán kiérezhetõ volt a mélységes megdöbbenés. – Hogy meri így nevezni magát Khomeini ajatollah?

– Õ az imám. Megparancsolta...

– Mióta engedélyezi a Korán vagy a saria, hogy közönséges ajatollah imámnak nevezze magát, és parancsokat merjen osztogatni az igazhitűeknek? Hol van az...

– Síita vagy? – vágott indulatosan Azadeh szavába a mollah. A mögötte állók csöndben maradtak, és kissé elbizonytalanodva hallgatták a heves szóváltást.

– Igen. Síita vagyok, de nem írástudatlan senki, mollah! – Azadeh olyan hangon mondta ezt, hogy az felért a súlyos becsületsértéssel. – Válaszolj a kérdéseimre!

– Kérlek, úrnõm! – szólt közbe esdeklõn Dajati. – Hagyd ezt rám! Ne nyugtalankodj, majd én...

Könyörgése azonban hatástalan maradt, mert már Azadeh és a mollah is belelovallta magát a veszekedésbe, és a heves szóváltásba a többiek is bekapcsolódtak. Egyre szikrázóbbakká váltak az indulatok, mígnem Erkki, akit feldühített, hogy semmit sem ért a számára ismeretlen nyelven zajló szópárbajból, a fejszéjét vadul a feje fölé kapva rájuk nem üvöltött. Erre rögtön síri csönd támadt, amit csak egy géppisztoly závárzatának a kattanása tört meg.

– Mit akar ez a csirkefogó, Azadeh?!

Az asszony röviden elmondta Erkkinek, mirõl van szó.

– Dajati, mondja meg neki, hogy a 212-esünkhöz semmi köze, és ha nem takarodik el rögtön, hívom a rendõrséget!

– Kérem, kapitány! Nyugodjon meg, és hagyja rám, hadd intézzem el én a dolgot! – könyörgött Jokkonennek Dajati, és rettegve attól, hogy netán újból elragadtatja magát, Azadehre is rászólt: – Hagyja, úrnõm! Kérem! – Az angol mérnökökhöz fordult, és rájuk vakkantott: – Menjenek, feküdjenek le! Bízzák rám a dolgot!

Erkki csak ekkor vette észre, hogy Azadeh mezítláb van, bokáig áll a hóban. Hozzáugrott, a karjába kapta, és vadul rárivallt a telepvezetõre: – Dajati! Mondja meg ennek a matyjebájuscsijnak., és a bandájának, hogy takarodjanak innen, és vissza ne merjenek jönni, mert kitöröm a nyakukat! Ha a feleségemnek csak egy haja szála is meggörbül, a pokol fenekén sem lesz nyugtuk tõlem! – Indulatosan megpördült, befelé indult, a két angol mérnök szorosan a nyomában.

Néhány lépésnyire lehettek csak az ajtótól, amikor orosz szót hallva megtorpant: – Válthatnék magával néhány szót négyszemközt, Jokkonen kapitány?

Erkki hátrápillantott, és közben érezte, hogy Azadeh teste megmerevedik a karjában. A férfit, aki megszólította, addig nem látta, mert eltakarták elõle a többiek. Kapucnis dzsekit viselt, és nem volt rajta semmi feltűnõ.

– Igen – felelte szintén oroszul –, de kést és lõfegyvert nem hozhat be a házamba. – Hátat fordított, és ment tovább, öles léptekkel befelé.

– Mit mondott az idegen ördög? – kérdezte Dajatitól a mollah, és fenyegetõen közelebb is lépett hozzá.

– Durván beszélt, mint minden külföldi. Az úrnõ... az asszony is.

A mollah megvetõen nagyot köpött a hóba. – A Próféta megbünteti õket! – mondta. – Törvényei tiltják a vagyon öröklését és a föld elfoglalását. A föld a népé. Hamarosan új törvényeket hozunk, meglakolnak, akik nem engedelmeskednek nekik, és Iránban ismét béke lesz. – Megfordult, és a mögötte állóknak kezdett szónokolni: – Meztelenül hentereg a hóban! Szemérmetlenül mutogatja magát mindenkinek! Szajha! De nem is csoda! Mondjátok meg, kik a Gorgonok, ha nem az áruló sahnak, és undorító ebének, Bahtjárnak a lakájai? – Válaszra nem is várva a mollah Dajatira villantotta ádáz tekintetét, és számonkérõ hangon megkérdezte tõle: – Hol a helikopter?! Miféle hazugságot akarsz elhitetni velem?

A telepvezetõ megpróbálta leplezni a rémületét, igyekezett elmagyarázni, hogy ezerötszáz óra repülés után a külföldiek elõírásai szerint minden gépet alapos vizsgálatnak kell alávetni, és ez a szabály áthághatatlan, mivel a sah és a kormány is jóváhagyta.

– A hatalombitorlók! – menny dörögte a mollah, meg sem hallva a lényeget.

– Hogyne! Persze, hogy azok! – értett egyet vele rögtön Dajati. A hangárba vezette õket, és villanyt gyújtott – a bázisnak saját áramfejlesztõje volt, így náluk nem okozhattak gondot az országos hálózatban elõforduló energia-kimaradások. A 212-es lecsupaszítva állt a tágas térség közepén, kiemelt alkatrészei fegyelmezett sorokban hevertek mellette. – Láthatja, kegyelmes uram, hogy nekem ehhez semmi közöm. Nem tudok beleszólni, az idegenek azt csinálnak, amit akarnak – mentegetõzött a telepvezetõ, majd pillanatnyi szünet után sietve hozzátette: – Mindenki tudja, hogy az Iran-Timber a népé, mégis a sah veszi el a pénzt, és adja ki a parancsokat. Nem szólhatok bele az idegen ördögök munkájába, nem változtathatok a szabályaikon. Bármennyire szeretném, semmit sem tehetek.

– Mikor tud felszállni? – kérdezte törökül, tökéletes kiejtéssel az oroszul beszélõ férfi. – A mérnökök azt ígérik, hogy két nap múlva – felelte Dajati, és némán, rettegve imádkozott, de kifelé igyekezett titkolni, mennyire fél. Nyilvánvaló volt számára, hogy baloldali mudzsahedekkel áll szemben, olyan hívõkkel, akik a szovjetek által terjesztett elméletet vallják, hisznek benne, hogy az iszlám és a marxizmus jól összeegyeztethetõ. – Ha Isten is úgy akarja. A mérnökök alkatrészekre várnak, amelyeknek már régen meg kellett volna érkezniük.

– Milyen alkatrészekrõl van szó?

A telepvezetõ idegesen azt felelte, hogy néhány, a motorhoz szükséges apróságról, és egy hátsó rotorlapátról.

– Hány órát üzemelt a rotorlapát?

Dajati végighúzta reszketõ ujját a nyilvántartás lapján, majd közölte: – Ezerhetvenhármat.

– Isten velünk van! – mondta elégedetten a férfi, és a mollahhoz fordult: – Még legalább ötven órát biztonságosan lehet vele repülni.

– De az életkora... a használati engedélyben megadott idõ lejárt – vitatkozott vele önkéntelenül, minden óvatos megfontolást mellõzve Dajati. – A pilóta nem lesz hajlandó felszállni, mert az elõírások...

– A sátán elõírásai! – vágott közbe indulatosan a mollah.

– Igen, néhány közülük valóban az – értett egyet vele némi fenntartással az oroszul beszélõ. – A biztonsági elõírások azonban a nép számára is fontosak. Az Úr is elõírt a Koránban lovakra és tevékre vonatkozó szabályokat, megszabta, hogyan kell gondoskodni róluk, és ezek érvényesek a repülõgépekre is, amelyek az Úr ajándékai azért vannak, hogy segítsenek nekünk diadalmasan beteljesíteni az Õ akaratát. Gondosan be kell tehát tartanunk õket. Egyetértesz, Mahmud?

– Természetesen – mondta türelmetlenül a mollah, és Dajatira szögezte a tekintetét, aki a fenyegetõ tekintet súlya alatt ismét remegni kezdett. – Két nap múlva, hajnalban visszajövök. Álljon készen a helikopter és a pilóta is, hogy a nép érdekében teljesítse az Úr parancsát! Végig akarom járni a hegyvidéken lévõ összes tábort! Van itt más nõ is?

– Csak... csak két munkásnak a felesége és... az enyém.

– Viselnek csadort és fátylat?

– Természetesen – hazudta gondolkodás nélkül Dajati. Az iráni törvények tiltották a fátyol viselését. Reza sah 1936-ban nyilvánította törvénytelenné a fátyolt, a csador viselését a nõk szabad akaratára bízta, Mohammed sah pedig 1964-ben további, a nõknek nagyobb szabadságot engedélyezõ rendeleteket hozott.

– Helyes. Figyelmeztesd õket, hogy az Úr és a nép figyel ott is, ahol egyelõre a romlottságot terjesztõ külföldiek az urak! – Mahmud sarkon fordult, és nyomában a többiekkel elcsörtetett.

Miután magára maradt, Dajati megtörölte izzadt homlokát, és csöndben áldotta a szerencséjét, hogy megmaradt becsületes hívõnek. Ezentúl a felesége is csadort fog viselni, gondolta, engedelmes lesz, alázatosan fog viselkedni, mint az anyja, és nem visel farmert, mint az úrnõ. Mit is vágott a szemébe a mollah? Isten legyen irgalmas hozzá, ha Abdalláh hán megtudja... Akkor is, a mollahnak igaza van, és természetesen igaza van Khomeininek is, óvja meg õt minden bajtól az Úr!

ERKKI HÁZA, 23.23. Egymással szemben ültek le a ház nappalijában az asztalhoz. Amikor az idegen bekopogott, Erkki beküldte Azadehet a hálószobába, de nyitva hagyta az ajtót, hogy az asszony is hallhassa a beszélgetést. Mielõtt kijött volna, odaadta neki a vadászpuskáját. – Ne gondolkozz, használd, ha muszáj! – mondta. – Ha belép a hálószobába, az azt jelenti, hogy én már halott vagyok. – Õ sem maradt fegyvertelen, volt nála pukoh. A tokba bújtatott borotvaéles tõr elválaszthatatlan társa volt minden finn férfinak. Sokan még a városban is hordták, az erdõben pedig kifejezetten veszélyesnek, balszerencsét hozónak számított a hiánya. Erkki Jokkonené szokatlanul nagy volt, pontosan illett a termetéhez.

– Elnézést, hogy így magára törtem, kapitány! – A férfi sötét hajú volt, nagyjából száznyolcvan centi magas, és harmincas évei közepe táján járhatott. Markáns vonásai, sötét, kissé ferde vágású szeme jelezte, hogy a szláv mellett valószínűleg ázsiai vér is csörgedezik az ereiben. – A nevem Fjodor Rakoczy.

– Rakoczy magyar forradalmár volt – válaszolta kurtán, elutasító hangon Erkki. – Az akcentusából ítélve maga grúz, Rakoczynak pedig semmi köze sem volt a grúzokhoz. Az igazi nevét mondja, és azt, hogy milyen rangban van a KGB-nél!

A hívatlan látogató jókedvűen elnevette magát; látszott rajta, hogy nem zavarja a rendreutasító hang. – Ami az akcentusomat illeti, nem tévedett. Grúziai orosz vagyok, Tbiliszibõl. A nagyapám Magyarországról került oda, de nem volt köze a forradalmár erdélyi fejedelemhez. Mohamedán sem volt, nem úgy, mint apám és én. Látja, azért én is tudok valamit a történelemrõl – mondta nyugodt, csevegõ hangon. – Mérnökként dolgozom az iráni-szovjet gázvezetéknél, Astarában, a Kaspi-tenger partján. Irán- és Khomeini-barát vagyok, áldott legyen a neve, ellensége a sahnak és az amerikaiaknak. Derűsen mondta ezt, és közben örült, hogy mielõtt elindult volna, alaposan tájékozódott Erkkirõl. A fedõsztorijának egy része egyébként igaz volt. Valóban Grúziából, Tbiliszibõl származott, de nem volt mohamedán, és nem is Rakoczynak hívták, hanem Igor Dmitrienkónak. A KGB századosaként a 116. légi deszant hadosztályhoz osztották be, ami a határ másik oldalán, Tebriztõl északra állomásozott. Egyike volt annak a sok száz titkos ügynöknek, akik az utóbbi néhány hónapban Irán északi részét elárasztották, és lényegében teljesen szabadon működtek. Harmincnégy éves volt, hivatásos KGB-tiszt, akárcsak az apja, és hat hónapja tartózkodott Azerbajdzsánban. Angolul jól beszélt, perzsául és törökül folyamatosan, és bár pilótakiképzést nem kapott, elég sokat tudott a gyalogság támogatására alkalmas, alacsonyan szálló helikopterekrõl. – Ami pedig a rangomat illeti – mondta –, maradjunk annyiban, hogy barát. Mi oroszok jó barátai vagyunk a finneknek, nem?

– Igen. Az oroszok valóban azok, de a kommunisták, a szovjetek nem. Az Istenhívõ Oroszország a barátunk volt régen, amikor még hozzá tartoztunk, az egyik nagyhercegsége voltunk. Az ateista Oroszország is barátságosan viselkedett velünk 1917 után, amikor függetlenekké váltunk, és ugyanazt teszi most Szovjet-Oroszország is. Most. De nem 39-ben, a Téli Háború idején. Akkor nem!

– Maguk sem voltak igazán barátságosak 41-ben – válaszolta élesen Rakoczy. – A mocskos nácik oldalán háborút kezdtek ellenünk, melléjük álltak.

– Igen, de csak azért, hogy visszaszerezzük a földjeinket, Karéliát, amit maguk erõszakkal elvettek tõlünk. Nem támadtunk Leningrád ellen, pedig megtehettük volna. – Hátul, a gerince mentén Erkki érezte a kést, és örült is neki. – Van magánál fegyver?

– Nincs. Figyelmeztetett rá, hogy fegyvertelenül jöjjek. A géppisztolyomat kint hagytam az ajtó elõtt, és pukoh sincs nálam. Alláhra mondom, barát vagyok.

– Rendben. Egy férfinak szüksége van barátokra. – Erkki csöndben figyelte az idegent, és közben arra gondolt, mennyire utálja mindazt, amit képvisel: Szovjet-Oroszországot, amely ok nélkül lerohanta Finnországot 1939-ben, miután Sztálin aláírta a szovjet-német megnemtámadási szerzõdést. Finnország kis hadserege keményen ellenállt, a Téli Háborúban száz napon át kitartott a szovjet hordákkal szemben, de aztán gyõzött a túlerõ. Szovjet-Oroszország annektálta országuk egy részét, ahonnan az összes finn távozott. Egy sem akart szovjet uralom alatt ott maradni. Erkki mindössze tízhónapos volt, amikor megtörtént a szörnyű exodus, amelynek során ezrek haltak meg, köztük az édesanyja. Annál szörnyűbb télre azóta sem emlékezett Finnországban senki.

1945-ben pedig, emlékezett tovább egyre növekvõ indulattal, 1945-ben Amerika és Anglia elárult bennünket, és földjeinket az agresszornak adta. Mi azonban nem felejtettünk, ahogy nem felejtettek az észtek, a lettek, a litvánok, a keletnémetek, a csehek, a magyarok, a bolgárok, a szlovákok, a románok, és még lehetne folytatni a listát a végtelenségig. Eljön még az a nap, amikor leszámolunk a szovjetekkel, és leszámolnak velük az oroszok is, akik a leginkább szenvednek a rendszer igájától. – Ahhoz képest, hogy grúz, elég sokat tud Finnországról – mondta nyugodt hangon a férfinak.

– Finnország fontos Oroszország számára. Az enyhülés, ami a kapcsolatunkra jellemzõ, biztonságot ad mind a két félnek, és bebizonyítja a világnak, hogy az amerikaiak szovjetellenes imperialista propagandája szemenszedett hazugság.

– Nem a legmegfelelõbb idõpontot választotta a politizáláshoz jegyezte meg mosolyogva Erkki. – Késõ van. Mit akar tõlem?

– Barátságot.

– Kérni könnyű, de biztosan maga is tudja, hogy a finnek elég szűkmarkúan osztogatják a barátságukat. – Erkki felállt, és megkezdett vodkásüveget és két poharat emelt le az egyik polcról. – Síita?

– Igen, de nem igazán jó hívõ, Isten bocsássa meg nekem. Néha iszom vodkát, ha arra gondol.

Erkki megtöltötte a két poharat. – Egészségére! – Lehajtották az italt. – Most pedig térjen a tárgyra, legyen szíves!

– Iránból hamarosan kiűzik Bahtjárt és amerikai segítõit. Azerbajdzsánban nemsokára óriási lesz a felfordulás, de magának nem kell félnie. Biztonságban van itt, és a felesége és a családja is. Azt szeretnénk, ha... ha segítene elhozni a békét ide, a hegyvidékre.

– Én csak egyszerű helikopterpilóta vagyok, brit cégnek dolgozom, amelyik szerzõdést kötött az Iran-Timberrel, és nem értek a politikához. Elfelejtette, hogy mi finnek általában nem politizálunk?

– Barátok vagyunk. Egyformán érdekünk, hogy béke legyen.

Erkki hatalmas öklével akkorát csapott az asztalra, hogy az üveg a padlóra esett. Az orosz szemmel láthatóan megrettent kissé a váratlan, heves gesztustól. – Udvariasan kértem rá kétszer is, hogy térjen a tárgyra – mondta az elõbbi gesztusnak élesen ellentmondó, nyugodt hangon a finn. – Kap még tíz másodpercet.

– Rendben van – válaszolta összeszorított foggal az idegen. – Azt akarjuk, hogy a következõ néhány napban csoportokat szállítson a hegyek között lévõ táborokba. Azt...

– Kikbõl állnak ezek a csoportok?

– Tebrizi mollahokból és a követõikbõl. Követeljük...

– Utasítást kizárólag a vállalatomtól fogadok el, mollahoktól, mindenféle forradalmároktól, az éjszaka közepén fegyverrel ránk törõ emberektõl nem. Megértette?

– Rá fog jönni, Jokkonen kapitány, hogy jobban teszi, ha engedelmeskedik nekünk. És jobban teszik a Gorgonok is, mind, kivétel nélkül – felelte nem kis nyomatékkal Rakoczy, és a megjegyzés el is érte a célját, mert Erkkinek egy pillanatra kiszaladt a vér az arcából. – Az Iran-Timber vezetõi már a mi oldalunkon állnak. Meg fogja kapni tõlük az utasítást.

– Rendben. Ha így van, akkor várok, és majd kiderül, mire utasítanak. – Erkki felállt, teljes magasságában kihúzta magát. – Jó éjszakát!

Az orosz is felkelt az asztaltól, és dühös pillantást vetett rá. – Maga és a felesége elég értelmesek. Tudják, hogy az amerikaiak és a mocskos CIA-jük nélkül Bahtjár elveszett ember. Az a megveszekedett õrült Carter tengerészgyalogosokat és helikoptereket vezényelt Törökországba, a Perzsa-öbölben amerikai flotta tartózkodik, atommeghajtású repülõgép-hordozóból és kísérõ hajókból álló csapásmérõ erõ, tengerészgyalogosokkal és nukleáris fegyverekkel ellátott repülõgépekkel, háborús különítmény...

– Ezt nem hiszem!

– Pedig elhiheti. Ha háborút kezdenek, természetesen cselekednünk kell, támadásra támadással kell válaszolnunk, nem hagyhatjuk, hogy felhasználják ellenünk Iránt. Ez az egész õrültség, mi nem akarunk háborút... – Rakoczy komolyan gondolta, amit mondott, valóban hitt benne, és ezért is ragadta el az indulat. Néhány órával korábban kapta meg a kódolt rádióüzenetet arról, hogy a határ mentén állomásozó teljes szovjet haderõnél sárga készültséget rendeltek el ez csak egy szinttel volt alacsonyabb, mint a teljes harci készültség – a repülõgép-hordozó vezette flottaalakulat közeledése miatt, és készültségbe helyezték a rakétacsapatokat is. Még ijesztõbb volt, hogy az ötezer mérföldes orosz-kínai határ teljes hosszában erõteljes kínai csapatmozgásokat észleltek. – Az a kibaszott Carter a kínaiakkal kötött rohadt barátsági szerzõdésére támaszkodva a nyakunkra akarja tenni a kést, mihelyt a legkisebb lehetõsége lesz rá!

– Ha úgy kell lennie, hát legyen – válaszolta Erkki.

– Insa Allah, igen, de miért akar maga az amerikaiak, vagy mocskos szövetségeseik, a britek oldalára állni? A nép gyõzni fog, mi gyõzünk. Segítsen nekünk, és nem fogja megbánni, kapitány! Néhány napig lenne csak szükségünk a szakértel...

Sietve elharapta a mondatot, mert kintrõl futó léptek zaját hallotta. Erkki villámgyors mozdulattal elõrántotta a kését, és nesztelen, macskaszerű mozdulatokkal a bejárat és a hálószoba ajtaja közé osont.

– A SAVAK! – kiáltotta nekik az ajtót belökve egy alig látható alak, és már rohant is tovább. Rakoczy a bejárathoz ugrott, a géppisztolyáért. – Szükségünk van a segítségére, kapitány! Ne felejtse el! – mondta, és a választ nem várva meg eltűnt az éjszakában.

Azadeh lépett ki sápadtan a hálószobából, lövésre készen tartva a vadászpuskát. – Mit mondott a repülõgép-hordozóról? – kérdezte. – Nem értettem tisztán.

Miután megtudta, mirõl van szó, még inkább megdöbbent. – Ez háborút jelent, Erkki!

– Elõfordulhat. – A férfi felkapta vastag, bélelt dzsekijét. – Maradj itt! – mondta, és az ajtót gondosan behúzva maga mögött kiment. A tábort a Tebriz-Teherán országúttal összekötõ hepehupás úton táncoló fénypontokat látott, közeledõ gépkocsik reflektorait. A szeme hamar hozzászokott a sötétséghez, így azt is meg tudta állapítani, hogy két személygépkocsi és egy katonai teherautó tart feléjük. Az élen haladó jármű kis idõ múlva megállt, a többiek is fékeztek, és rendõrök és katonák ugráltak le róluk. A csapatot vezetõ tiszt a jó ismerõsnek kijáró kedvességgel, mosolyogva tisztelgett. – Jokkonen kapitány! Jó estét! Hallottuk, hogy forradalmár banditák, vagy a Tudeh kommunistái jártak erre. Lövöldözést is jelentettek. – A férfi tökéletes angolsággal beszélt. – Az úrnõ jól van? Nem esett bajuk?

– Nem. Mindenki jól van. Köszönjük, Mazardi ezredes! – Erkki jól ismerte az illetõt – Azadeh unokatestvére volt, Tebrizhez tartozó körzetük rendõrfõnöke. Hogy SAVAK-os is lenne? Az azért már egészen más, gondolta némi kellemetlen érzéssel. Legyen, ha ahhoz van kedve, én nem akarok tudni róla. – Jöjjön be, látogasson meg bennünket!

Azadeh örült az unokabátyjának, megköszönte, hogy a segítségükre sietett, és gyorsan elmesélte, mi történt.

– Az orosz tehát Rakoczy néven mutatkozott be? Fjodor Rakoczy?

– Igen, de nyilván hazudott – válaszolta Erkki. – KGB-s lehetett.

– Nem mondta, miért akarja végigjárni a bázisokat?

– Nem.

Az ezredes elgondolkodott, mély sóhaj szakadt fel belõle. – Szóval Mahmud mollah repülni akar? Elég bolond ötlet Isten szolgájától, hogy összevissza röpködjön. Nagyon veszélyes, különösen ha hívõ marxista az illetõ. Felér egy szentségtöréssel! Aki helikopterre száll, az könnyen lezuhanhat, legalábbis nekem így mondták. Talán nem ártana, ha segítenénk neki. Csinálja csak, amit akar. – Magas volt, sudár, jóképű, az élete delelójén tartó, negyvenes férfi, az egyenruhája feszes, makulátlan. – Ne nyugtalankodjon! Ezek a bajkeverõk hamarosan visszatakarodnak oda, ahonnan jöttek, a mocskos, legyektõl hemzsegõ viskóikba. Bahtjár nemsokára kiadja a parancsot, hogy fékezzük meg a kutyákat. Khomeinivel pedig, a legfõbb árulóval, tudjuk, hogyan bánjunk. A franciáknak falhoz kellett volna állítaniuk abban a pillanatban, mihelyt betette hozzájuk a lábát. Gyámoltalan, ostoba bolondok! Mindig gyöngék voltak, határozatlanok, és az ellenségeink. Állandóan irigykednek Iránra. – Felállt, kihúzta magát. – Értesítsen, mihelyt a gépe repülésre alkalmas állapotban lesz! Két nap múlva, hajnalban mindenképpen visszajövünk. Bízzunk benne, hogy a mollah és a barátai, különösen az orosz, szintén itt lesznek!

Miután kettesben maradtak Azadehhel, Erkki vizet rakott fel forrni, hogy kávét fõzzön. – Légy szíves, csomagolj össze! – mondta elgondolkodva a feleségének.

– Miért?!

– Teheránba megyünk. Megisszuk a kávét, és rögtön indulunk.

– Fölösleges elmennünk, Erkki! – próbált tiltakozni az asszony.

– Ha a helikopter rendben lenne, repülnénk, de, sajnos, kénytelenek vagyunk kocsival menni.

– Ne nyugtalankodj, kedves! Az oroszok mindig fenték a fogukat Azerbajdzsánra, és fenni is fogják. A cár, a szovjetek, teljesen mindegy, bárki uralkodik náluk, meg akarja szerezni az egész tartományt. Õsidõk óta arra törekszenek hogy leigázzanak bennünket, de mi még mindig visszavertük õket, és azt tesszük a jövõben is. Fölöslegesen aggódsz néhány fanatikus és egy szál árva orosz miatt, Erkki!

A pilóta hosszan nézett a feleségére, csak aztán válaszolt. – A Törökországban lévõ amerikai tengerészgyalogosok, az amerikai hadihajók miatt aggódom, és azért, mert az a KGB-s azt mondta, hogy „maga és a felesége elég értelmesek". Kell ennél fenyegetõbb dicséret? Aggódom, mert nem tudom, mitõl volt ideges, fogalmam sincs róla, honnan tudnak annyit rólam és rólad, és miért akarják olyan nagyon, hogy segítsek nekik. Pakolj össze, drágám, mielõtt nem késõ!

SZOMBAT

1979. FEBRUÁR 10.

4. fejezet

A Kovisz MELLETTI TÁMASZPONT, 3.32. A Huszain Koviszi mollah vezette Tomeg vadul üvöltözve hömpölygött a szögesdrót kerítéssel körülvett nagy támaszpont bezárt, reflektoroktól megvilágított fõkapuja felé. Sötét éjszaka volt, nagyon hideg, a környéket vastag hó borította. Három-négy ezren lehettek, többnyire fiatalok, néhányuknál fegyver, és a Tomeg élén több, csadort viselõ, fanatikusan kiáltozó nõ is haladt. – Hatalmas az Isten... Hatalmas az Isten...

A kapun belül, a fanatikusokkal farkasszemet nézve ideges orosztag sorakozott föl, lövésre készen tartott fegyverekkel. Más alakulatok tartalékba húzódtak ugyan, de cselekvésre készen vártak, a tisztjeik kezében is ott voltak a kibiztosított fegyverek. Két Centurion páncélos, harci készültségben, a széles út közepén várt, motorjaik vadul dübörögtek, és a közelükben, egy csapat tiszt társaságában, ott volt a támaszpont parancsnoka. Katonákkal zsúfolásig telt teherautók várakoztak mögöttük – húsz-harmincra juthatott csak egy tiszt –, a járművek reflektorai fényesen megvilágították a kaput és a kerítést. Hátrébb hangárok voltak, barakkok, a tiszti szállás, és mindenfelé izgatott, hevenyészetten felkapott ruhát viselõ alkalmazottakat lehetett látni, mivel a Tomeg váratlanul, alig félórája érkezett csak, hogy Khomeini ajatollah nevében dühödten bebocsátást követeljen.

Újból a támaszpont parancsnokának a hangja harsant fel a megafonból: – Azonnal távozzanak! – Éles, fenyegetõ volt a kiáltás, de a tüntetõk kiáltozása erõsebbnek bizonyult, hamar elnyomta: – Alláhu Akbár...

Az éjszaka felhõs volt, a lapály fölé emelkedõ Zagrosz-hegység hófödte déli nyúlványait sem lehetett látni. A támaszponton, amely az S-G legfontosabb dél-iráni telephelye volt, két F-4-esekbõl álló iráni repülõszázad állomásozott, és azóta, hogy a rendkívüli állapotot bevezették, egy Centurionokkal ellátott, jelentõs létszámú gyalogos alakulat is, hogy megfelelõen védve legyen az objektum. A kerítésen túl, keletre hatalmas olajfinomító foglalt el több száz hektárnyi területet, magas kéményeibõl füstöt okádva, sõt gyakran lángot is, amikor a felesleges gázt égették el éppen. Bár az üzem nem működött, a munkásai sztrájkoltak, területének egy része ki volt világítva; a sztrájkbizottság engedélyezte néhány európai és iráni alkalmazottnak, hogy a helyén maradjon, és elvégezze azt a minimális karbantartó munkát, amire feltétlenül szükség volt a finomító, a csõhálózat és a hatalmas tartályok üzembiztos állapotban tartásához.

– Isten nagy...! – üvöltötte el magát újból Huszain, a Tomeg pedig átvette tõle a kiáltást, folyamatosan, tele torokból zúgta, és ez hatással volt a katonákra. Az elsõ sorban állók között volt Ali Bevedan is, egyszerű közlegény, akár a többiek, fiatal, mint a társai, nemrég még egyszerű falusi, akár a szorosan mellette állók, és a velük szemben, a kerítésen túl üvöltözők. Igen, gondolta hevesen dobbanó szívvel és lázasan lüktetõ aggyal, én is istenhívõ vagyok. Kész arra, hogy mártírhalált haljak a hitért és a Prófétáért, legyen a neve örökre áldott. Istenem, engedd, hogy mártír legyek, és egyenesen a Paradicsomba jussak, ahogy azt a hit igaz védelmezõi megérdemlik! Engedd, hogy az iszlámért és Khomeiniért ömöljön ki a vérem, ne pedig a sah gonosz szolgáinak a védelmében kelljen meghalnom!

Khomeini szavai visszhangoztak a fülében, amelyeket a mollah játszott le magnetofonról két napja, a mecsetben: „...katonák: csatlakozzatok bátyáitokhoz és nõvéreitekhez, teljesítsétek be velük együtt Isten akaratát! Fegyvereitekkel hagyjátok ott a laktanyáitokat, tagadjátok meg a tábornokok bűnös parancsainak a teljesítését és döntsétek meg a jogtipró kormányt! Teljesítsétek, amit Isten rátok rótt, mert Isten hatalmas..."

A szíve egyre hevesebben vert, miközben hallgatta a vezetõk vezetõjének mindent megvilágosító, mélyen zengõ, komoly hangját, egyszerű és igaz szavait. „Isten nagy, Isten hatalmas..."

A fiatal katona elõször észre sem vette, hogy már együtt ordít a Tomeggel. Tekintetét a mollahra szögezte, aki a kapun kívül állt, Isten oldalán, és bátyáit és nõvéreit támadásra vezetve próbált meg behatolni a támaszpontra. Katonatestvérei a kiáltását hallva idegesen kapták felé a tekintetüket, és bár megszólalni nem mertek, az Istent dicsõítõ szavak az agyukban és szívükben hatalmas erõvel lüktettek. A kerítésen belül nagyon sokan voltak, akik szerették volna kinyitni a kaput, és a legtöbben közülük rá is szánják erre magukat, ha nincsenek ott a tisztjeik és altisztjeik, és nem félnek a zendülésért járó elkerülhetetlen büntetéstõl, esetleg haláltól.

Odakint, Isten oldalán...

A gondolat mint valami hatalmas detonáció robaja visszhangzott a fiatalember agyában, és már nem hallotta az altisztjét, a kiabálását sem, csak azt, hogy a kapu be van zárva az igazhitűek elõtt. Felkapta a fegyverét, és rohanni kezdett az ötven-yardnyira lévõ nehéz vasrács irányába. Amikor látták, mit csinál, egy pillanatra mindenki megmerevedett, ijedt, megbabonázott tekintetek szegezõdtek rá.

Mohammed Peshadi ezredes, a támaszpont parancsnoka – alacsony, õszülõ hajú férfi, tökéletesen rendben tartott egyenruhában a vezértank közelében állt, és nézte az üvöltõ fiatalembert. – Alláhu Akbáárrr...! – hasított bele a hirtelen támadt csöndbe az elnyújtott, lélekbõl jövõ kiáltás.

Amikor a fiatal katona már csak öt-yardnyira lehetett a kerítéstõl, az ezredes odafordult a mellette álló rangidõs altiszthez. – Lõje le! – mondta halkan.

Az altiszt füle már csöngött a kapu zárját feszegetõ fiatalember vad, fanatikus kiáltásaitól. Gyors mozdulattal kikapta a hozzá legközelebb álló katona kezébõl a puskát, fürgén felhúzta, a tank oldalának támaszkodott, hogy biztosan tudjon célozni, és a célkeresztet a zendülõ tarkójára igazítva meghúzta a ravaszt. Látta, ahogy a koponya szétrobbant, és véres csontszilánkok, szövetdarabok hullottak a kapu másik oldalán állókra. Aztán a test megroggyant, tehetetlenül elõredõlt, és már csak a szögesdrót tartotta.

Egy pillanatra a korábbinál is áthatóbb, síri csönd támadt, aztán a Tomeg, Huszainnal az élen, egy emberként, magából kikelve, üvöltve nekilódult. Akik elöl voltak, vadul rávetették magukat a szögesdrótra, tépték, ráncigálták õket, nem törõdve azzal, hogy az éles acél a húsukba mar. A mögöttük özönlõk szorították õket, és többen kapaszkodni is kezdtek, hogy drótokon, rácsokon átverekedve magukat bejussanak a szigorúan lezárt területre.

Amikor géppisztoly hosszú sorozata is eldördült valahonnan a Tomegbõl, az ezredes a hüvelykujját feltartva jelzett a tank nyitott tetejű lövegtomyában várakozó tisztnek.

A Tomeg fölé beirányzott, vaktöltettel ellátott négyhüvelykes lövegbõl torkolattűz csapott ki, és a váratlan dörrenés elegendõ volt ahhoz, hogy a támadók fejvesztetten meneküljenek a kaputól. A katonák közül is többem annyira megijedtek, hogy a fegyverüket eldobva futásban kerestek menedéket, és szétspricceltek az események kissé oldalt álló, fegyvertelen szemlélõi is. A második tank lövege is tüzelt; annak a csöve már alacsonyabbra volt állítva, vízszintesebben csapott ki belõle a láng.

A Tomeg elfutott. Férfiak, nõk menekültek fejvesztve a kaputól, ledöntve, összetaposva egymást lázas sietségükben. Újból a vezértank következett, rémületet keltõ dörrenést és hosszú lángcsóvát küldve a rohanók felé, és azok, amennyiben még tudták, megkettõzték az erõfeszítésüket. Egyedül Huszain mollah maradt a kapunál. Mintha részeg lett volna, elõre-hátra imbolygott egy darabig, vakon és süketen, aztán a keze beleakadt az egyik rúdba, és megroggyant térddel ott is maradt, a vasrácson lógva. A katonák – közlegények, altisztek és egy tiszt is – látták, mi történt vele, és pillanatnyi ösztönüknek engedelmeskedve feléje lódultak.

– Vissza! – kiáltott rájuk teli torokból Peshadi ezredes, aztán a kezébe ragadta, teljes hangerõre állította az elõkészített megafont, és beleharsogta: – Mindenki maradjon, ahol van! Fegyvereket bebiztosítani! Fegyvereket bebiztosítani! A tisztek és altisztek sorakoztassák az embereket! Õrmester, jöjjön velem!

Az altiszt, aki még mindig nem jutott túl a katonája lelövése okozta megrázkódtatáson, feljebbvalója mögé lépett, és elindult vele a kapuhoz. A támaszpont bejárata elõtti nyitott térségen harminc-negyven halálra taposott ember hevert mozdulatlanul, a támadók zöme pedig már nagyjából száz-yardnyira volt, és lassan kezdte rendezni a sorait. Néhányan a legvadabbak közül nekilendültek, hogy újból a kapuhoz rontsanak, és a feszültség ismét érezhetõen nõtt.

– Vissza! Mindenki álljon meg!

A parancsnok felszólításának ezúttal volt foganatja, kivétel nélkül mindenki engedelmeskedett neki. Peshadi érezte a hátán végigömlõ izzadságot, azt, hogy a szíve vadul dörömböl a mellkasában. A dróton lógó holttestre nézett – irigyelte is kicsit a fiatal katonát, aki az Úr nevével a száján halt mártírhalált, és ezért nyilván egyenesen a paradicsomba került –, aztán határozottan beleszólt a megafonba: – Maguk ott, hárman... igen, maguk! Segítsenek a mollahnak! Gyerünk! – A kerítésen kívül állók, akikre rámutatott, futni kezdtek, hogy teljesítsék a parancsot. Az ezredes megfordult, és indulatosan odaszólt a hozzá legközelebb lévõ katonáknak: – Nyissák ki a kaput! Segítsenek behozni!

Ezt a parancsát is haladéktalanul teljesítették, mire a mögötte lévõk közül néhányan nekilódultak, de rögtön észrevette, és egy kiáltással meg is állította õket: – Azt mondtam, állj! Aki a parancsom nélkül még egyszer megmozdul, azt lelövetem! – Mindenki mozdulatlanná merevedett.

Peshadi várt, szinte kívánta, hogy akadjon valaki, aki semmibe veszi a parancsát, és újból támadni akar. Miután meggyõzõdött róla, hogy erre senki nem tudja elszánni magát, odafordult Huszainhoz, akit jól ismert. – Mollah! – mondta halkan. – Nem esett baja? – Mellette állt, a kapu már nyitva volt, nem messze tõlük a három falusi földbe gyökerezett lábbal várakozott.

Huszainnak borzalmasan fájt a feje, a füle is erõsen csöngött, de hallotta a kérdést, és látott is. Bár a kezét fölsebezték a drótok, tisztában volt azzal, hogy komolyabb baja nincs, nem lett mártír, mint azt szerette volna, és amiért õszintén imádkozott is. – Követelem... – mondta gyönge hangon – követelem... Khomeini nevében, hogy adja át a támaszpontot!

– Jöjjön az irodámba! – válaszolta neki komoly arccal és komoly hangon az ezredes. – Maguk is, hárman, hogy legyenek tanúink! Beszélgetni fogunk, mollah, én meghallgatom magát, és maga is meghallgat engem. – Újból bekapcsolta a megafont, hogy elmondja a tõlük nem messze várakozóknak, mi fog történni. – Tárgyalni fogunk. Békésen tárgyalunk, utána a mollah visszatér a mecsetbe, és maguk is hazamennek a házaikba imádkozni. A kapu nyitva marad, de a katonáim és a tankjaim õrizni fogják, és Istenre és a Prófétára mondom, legyen áldott a neve, hogy ha valamelyikük hívás nélkül be merészeli tenni a lábát, vagy túllép a szögesdróton, a katonáim azonnal agyonlövik. Ha húszan, vagy annál többen bejönnek a támaszpontomra, tankjaimat a falvaik ellen vezetem, lerombolom õket, és kiirtatom teljes lakosságukat. Sokáig éljen a sah! – Sarkon fordult, feszes léptekkel befelé indult. A mollah és a három ijedt falusi is követte, de más nem mozdult.

Conroe Starke kapitány, az S-G helyi részlegének a vezetõje a tiszti szállás teraszán állt, és pontosan látta, mi történt. – Jézusom! – sóhajtott fel elképedve. Anélkül, hogy konkrét személyhez intézte volna a szavait, megjegyezte: – Ennek aztán van vér a pucájában!

A Kovisz MELLETTI TÁMASZPONT, 5.21. Starke az ablakból figyelte a szemközt lévõ parancsnoksági épületet. A mollah még nem jött ki. A tiszti körlet folyosóján nagyon hideg volt; Freddy Ayre vastag, szõrmebéléses pilótazubbonyát szorosan maga köré fogva süppedt bele a fotelbe, és nézett fel a sarkán állva lazán himbálózó, nyurga texasira. – Mit gondolsz? – kérdezte, elfojtva mélyrõl jövõ, jókora ásítását.

– Azt, öreg haver, hogy valamivel több, mint egy óra múlva pirkadni fog – válaszolta igazából oda sem figyelve Starke. Vastag kabátot és meleg, ugyancsak szõrmebéléses csizmát viselt. Az elsõ emelet sarkán lévõ pihenõ ablakában állt, ahonnan a támaszpont nagy részét jól be lehetett látni. A helyiségben rajtuk kívül tucatnyi iráni tiszt is volt, akiknek szintén azt mondták, hogy maradjanak készenlétben. Többségük a fotelekben aludt, fázósan összehúzva magán bélelt kabátját – a támaszponton már hetek óta nem fűtöttek, mert takarékoskodni kellett a tüzelõanyaggal. Körülöttük néhány alázatos tisztiszolga igyekezett csöndben eltakarítani a Tomeg megjelenése miatt félbeszakadt vigasság nyomait.

– Piszkosul fáradt vagyok. Te?

– Még nem. Miért van az, Freddy, hogy ünnepnapokon mindig nekem kell ügyeletesnek lennem? – kérdezte Starke.

– Ez a fõnökök kiváltsága, haver – mondta kajánul Ayre. Az S-G csapatának második embere volt, a brit légierõ egykori pilótája, huszonnyolc éves, jóképű férfi, kökény kék szemekkel, tisztán érezhetõ oxfordi akcentussal. – Nekik kell jó példával elöl járniuk.

Starke a nyitott fõkapu felé pillantva látta, hogy nem történt körülötte semmilyen változás. A megerõsített õrség változatlanul a helyén volt, odakint pedig pár száz kitartó falusi várakozott, szorosan összeTomörülve, hogy védje magát a hidegtõl. A parancsnoksági épületnél sem észlelt semmilyen változást – Peshadinak a legfelsõ emeleten lévõ irodájában még mindig égett a villany. – Egyhavi fizetésemet is szívesen odaadnám, ha kibicelhetnék, Freddy!

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy halljam, mit tárgyal Peshadi és a mollah.

– Aha! – Ayre is felállt, és az ablakhoz lépve átnézett a parancsnoksági épületre. – Tudod, egy pillanatra azt hittem, hogy végünk, amikor azok a hülyék rávetették magukat a kapura. A rohadt életbe! Már éppen ott tartottam, hogy a nyakamba veszem a lábam, beindítom az öreg Nellie-t, és örökre búcsút mondok Kublaj kánnak és a drágalátos, vad mongol hordáinak. – Kuncogott, mert elképzelte magát, amint lázas sietséggel felkapaszkodik a 212-es pilótafülkéjébe. – Persze, – tette hozzá kevés szünet után –, téged azért megvártalak volna, Duke! – A tiszteletteljes becenevet a kollégái találták ki Starkénak, aki texasi volt, akárcsak John Wayne, ugyanolyan remek felépítésű, és legalább annyira jóképű is.

– Kösz, haver! – válaszolta nevetve Starke. – Biztos lehetsz, hogy ha áttörnek, én elõtted futok. – Enyhe délies akcentussal beszélt, és hamiskásan hunyorgó szeme még hangsúlyosabbá tette a mosolyát. A jókedvű közjáték azonban nem tartott sokáig; visszafordult az ablakhoz, és az arca újból gondterheltté vált. Harmadszor fordult már elõ, hogy dühöngõ Tomeg érkezett a támaszponthoz, és mindig a mollah vezette. A helyzet minden alkalommal egyre vészjóslóbbá vált, gondolta, most pedig bekövetkezett az elsõ, nem is véletlen haláleset. Mi lesz? A katona halálát egész biztosan újabbak fogják követni. Ha Peshadi ezredes nem lép fel olyan határozottan, mások is a kapuhoz mentek volna, és most mindenütt holttestek hevernének. Peshadi gyõztes maradt – egyelõre. Legközelebb azonban veszíteni fog, hacsak nem sikerül neki megtörni a mollahot. Ahhoz viszont, hogy Huszaint megtörje, végeznie kell vele. Börtönbe nem zárathatja, mert akkor a Tomeg megzabolázhatatlanná válik. Persze, ha megöli, akkor is az fog történni, ha elviteti, úgyszintén. Tehát bármit csinál, kizárólag veszíthet. Én mit tennék a helyében?

Fogalmam sincs róla.

Körbenézett a szobában, és úgy látta, hogy az iráni tisztek nem aggódnak különösebben. Legtöbbjüket ismerte, de csak látásból, közelebbrõl egyet sem. Az S-G-nek ugyan a támaszpont felépülése óta, vagyis nyolc éve volt ott egy részlege, de emberei mégsem alakítottak ki szorosabb kapcsolatot a katonákkal. Azóta, hogy egy évvel korábban fõpilótává nevezték ki, Starke megpróbálta kiterjeszteni a kapcsolataikat, de sikertelenül. Az irániak nem túl szívélyesen fogadták az idegeneket.

Rendben van, nincs is ezzel semmi baj, állapította meg csöndben, és rögtön vitatkozni is kezdett magával: igen, az õ országuk, de darabokra szaggatják, mi pedig itt ülünk a teljes felfordulás közepén, és Manuela is itt van! Boldog volt, amikor öt nappal korábban helikopteren – McIver féltette, és nem volt hajlandó gépkocsival elengedni – megérkezett a felesége. Ugyanakkor haragudott is, mert az asszony volt olyan bolond, hogy felüljön a British Airwaysnek leszállási engedély nélkül elinduló járatára. Szerencsére nem történt baj, a gépnek sikerült eljutnia Teheránba. – Szó sem lehet róla, hogy maradj! Itt veszélyben vagy, Manuela!

– Nem nagyobban, mint Teheránban, Conroe drágám! – felelte az asszony, és nyugodt mosollyal az arcán hozzátette: – Insa Allah!

– Egyáltalán, hogy tudtad rávenni Macet, hogy ideengedjen?

– Rámosolyogtam, és megígértem neki, hogy a legelsõ járattal visszamegyek Angliába. Addig is, mit szólnál egy kis szerelmeskedéshez?

A kérdésre – és ami utána következett – visszaemlékezve elmosolyodott, és hagyta, hogy magukkal ragadják a gondolatai. A harmadik kétéves turnusát töltötte Iránban, és a tizenegyedik évét az S-Gnél. Tizenegy remek év. Elõször Aberdeen, az Északi-tenger, aztán Irán, Dubai, Sargaz, pontosan szemben, az Öböl túlsó partján, majd újból Irán, ahol meg is akart állapodni. A legjobb éveimet itt töltöttem, mondta magának. Tovább azonban egy nappal sem! Irán teljesen megváltozott azóta, hogy 1973-ban a sah megnégyszerezte a nyersolaj árát – egy dollárról négyre, illetve afölé emelte. Elég volt ez az egyetlen intézkedés, és Iránban mintha új idõszámítás kezdõdött volna. Korábban barátságosan, segítõkészen viselkedtek az emberek, öröm volt itt élni és dolgozni. Utána viszont? Mindenki nagyképűvé vált. A sah egymást követõ nyilatkozatai Irán örökölt, a háromezer éves civilizációból fakadó felsõbbrendűségét hirdették, az uralkodó egyfolytában dicsekedett, hogy húsz éven belül – mivel ehhez Istentõl kapott joga van – Irán a világ egyik vezetõ országa lesz, az ötödik legnagyobb ipari hatalom, a Keletet és Nyugatot összekötõ kereskedelmi utak legbiztosabb õrzõje. Úgy festette le országát, mint amely a világ egyik legjobb szárazföldi hadseregével, haditengerészetével és légierejével bír, több tankja, helikoptere, hűtõszekrénye, gyára, telefonja, autópályája, iskolája, bankja, üzleti vállalkozása van, mint rajta kívül bárkinek a térségben, ami magától értetõdõen a világ közepe. És mindezek birtokában, a többi ország mélységes tiszteletbõl fakadó figyelmétõl övezve, Irán természetesen döntõbíróként fog fellépni Kelet és Nyugat vitás ügyeiben, bõséggel merítve a bölcsesség – az õ bölcsessége – soha ki nem apadó kútjából. Starke hatalmasat sóhajtott. Hamar, évekkel elõbb megértette a világos, eltéveszthetetlen üzenetet. Áldotta Manuelát, aki természetesnek vette, hogy ha Iránban él, meg kell tanulnia perzsául, és az életüket úgy alakította, hogy minél több új dolgot, új embereket ismerjenek meg, barátokat szerezzenek. Más volt az élete, mint a legtöbb külföldi pilótáé és mérnöké, aki otthon hagyta a családját, két hónapot munkával, egyet szabadságon töltött, szabad idejében is a bázison kuksolt, kuporgatta a pénzt, és csak azt számolta, mikor mehet már haza, feltéve, hogy ennek a szónak még volt valamilyen értelme az ilyen emberek esetében.

– Mostantól ez az otthonunk – jelentette ki határozottan az asszony. – Itt leszünk, én is és a gyerekek is – tette hozzá, és gyors fejmozdulattal, amit Starke annyira imádott, hátravetette spanyol õsökrõl árulkodó dús, koromfekete haját.

– Miféle gyerekek? Nincsenek gyerekeink, és abból, amit keresek, egyelõre nem is engedhetjük meg magunknak, hogy legyenek.

Starke újból elmosolyodott. A beszélgetésre tíz éve került sor, rögtön azt követõen, hogy összeházasodtak. Mihelyt biztossá vált az állása az S-G-nél, azonnal vágtatott Texasba, hogy Manuelát feleségül vegye. Azóta három gyerekük született, két fiú és egy lány, és eddig semmilyen gondot nem jelentett az eltartásuk. Eddig. De mi lesz ezután? A munkája veszélybe került, iráni barátaik többsége már elhagyta az országot, és ahol korábban csak nevetés és vidámság volt, ott kezdett egyre erõsebbé válni a félelem.

A fene essen Khomeinibe és a mollahjaiba!, szitkozódott magában dühösen. Nagyszerű helyet és nagyszerű életet tettek tönkre. Azt szerette volna, ha Manuela a gyerekekkel elutazik Londonba, és onnan haza Lubbockba, ha ott marad, amíg Iránban rendezõdnek a dolgok. Lubbock viszonylag kis város volt Texas nyugati részén, Starke apja – még mindig jó egészségben – ott gazdálkodott. Ötszáz hektár föld, szarvasmarháik, néhány ló, egy kis növénytermesztés – nem igazán nagy birtok, de elegendõ ahhoz, hogy a család nyugodtan, kényelemben éljen. Jó volna, ha már Manuela is ott lenne, gondolta, csak az nem, hogy biztosan hetekig nem kapnék tõle levelet, és a telefon is állandóan rossz volna. A fene egye meg Khomeinit, hogy állandóan rémisztget a beszédeivel! Kíváncsi vagyok, mit fog mondani az Istennek, és Isten mit mond neki, ha egyszer tényleg összetalálkoznak.

Nagyot nyújtózkodott, kényelmesen hátradõlt a fotelben, és a szeme sarkából figyelte, milyen elkeseredett arccal bámul maga elé Ayre. – Te tényleg elég mocskosul nézel ki – szólt oda neki.

– Szabadnapom volt, pontosabban kettõ, és nem számítottam rá, hogy a végén ilyen sokáig fenn kell maradnom. Jól le akartam inni magam, mert piszkosul hiányzik az oldalbordám, és különben is, a Hogmanay rém fontos nekünk, skótoknak...

– A Hogmanay az Szilveszter, most viszont már február 10-ike van, és te ugyanúgy nem vagy skót, ahogy én.

– Szeretném közölni veled, Duke, hogy az Ayrek klánja nagyon régi és nemes család, én pedig még dudálni is tudok. – Ayre újból hatalmasat ásított. – Jézusom, de álmos vagyok! – Még mélyebben süllyedt bele a fotelbe, megpróbált a lehetõ legkényelmesebben elhelyezkedni, aztán kipillantott az ablakon, és attól, amit látott, szempillantás alatt elmúlt a fáradtsága. A parancsnoki épület ajtaján egy iráni katonatiszt rontott ki, és sietett a tiszti szállás felé. Csangiz õrnagy volt, a támaszpont parancsnokának az adjutánsa.

Néhány perccel késõbb feszes, komor arccal lépett be a pihenõbe. – Minden tiszt jelentkezzen a parancsnoknál hét órakor! – közölte perzsául. – Mindenki! Nyolckor a felvonulási téren díszszemle lesz. Aki bármilyen okból, leszámítva az általam is jóváhagyott orvosi indokot, nem vesz részt rajta – tette hozzá még komorabban –, az számítson a legszigorúbb büntetésre! – Körbepillantott a helyiségben, és meglátva Starkét, odaszólt neki: – Kérem, jöjjön velem, kapitány!

Starkénak az izgalomtól pillanatra kihagyott a szíve. – Mi történt, õrnagy? – kérdezte perzsául.

– A parancsnok szeretne beszélni magával.

– Mirõl?

Csangiz vállat vont, és kifelé indult. – Riaszd a srácokat! És Manuelát is! – szólt oda Starke Ayrenek.

– Oké. Jézusom!

Az épületbõl kilépve, és az utca másik oldalán lévõ parancsnokság felé tartva Starke tisztán érzékelte a rászegezõdõ tekinteteket. Hála istennek civil vagyok, egy brit vállalatnak dolgozom, és nem tartozom már az amerikai hadsereghez, gondolta izgatottan. – A fenébe...! – Váratlanul eszébe jutott az az év, amit Vietnamban töltött, még azokban az idõkben, amikor hivatalosan nem állomásoztak ott amerikai erõk, csupán néhány „tanácsadó". Az a hülye seggfej Ritman százados parancsot adott, hogy a bázis összes helikopterére – a dzsungel közepén, egymillió mérföldre minden lakott helytõl! – fessék fel a vörös-fehér-kék amerikai felségjelzést. „Igen, mindegyikre, a rohadt életbe! Hadd lássák a mocskok, kik vagyunk, és szarják össze magukat a rémülettõl!" A Vietkong már ötven mérföldrõl észrevette, hogy jövünk, emlékezett Starke. Engem is alaposan átlyuggattak, és három Hueyt veszítettünk teljes legénységgel, mielõtt azt a barmot visszarendelték Saigonba, elõléptették, és kinevezték valamerre máshová parancsnoknak. Nem csoda, hogy elveszítettük azt a rohadt háborút.

Belépett az épületbe, és az elõszobában maradt három falusi mellett elhaladva bement a parancsnokhoz. – Jó reggelt, ezredes! – köszönt neki óvatosan, angolul.

– Jó reggelt, Starke kapitány! – Peshadi az üdvözlés után egybõl átváltott perzsára: – Bemutatom Huszain Koviszi mollahot.

– Béke kísérjen utadon! – mondta Starke perzsául, és közben a fiatal katona fejébõl szétspriccelt, a fehér turbánt és a fekete köntöst beszennyezõ vérfoltokat figyelte.

– Béke kísérjen utadon!

Starke az udvariasság megkívánta módon kezet nyújtott, és akkor vette észre a férfi kezén az alvadt vértõl borított sebeket, amelyeket a szögesdrót okozott. Egészen enyhén fogott hát vele kezet, de a mollah arca ennek ellenére is összerándult a fájdalomtól. – Ne haragudjon! – kért elnézést sietve angolul.

A mollah nem válaszolt, némán meredt rá, és érezni lehetett a tekintetébõl áradó, engesztelhetetlen gyűlöletet.

– Beszélni akart velem, ezredes?

– Igen. Foglaljon helyet! – Peshadi az íróasztala elõtti székre mutatott. Az iroda spártaian egyszerű volt, és tökéletes rend uralkodott benne. Falán egyetlen díszként az udvari díszöltözéket viselõ sah és felesége, Farah császárné fényképe lógott. A mollah háttal, Starke pedig pontosan szemben ült vele.

Peshadi újabb cigarettára gyújtott, rögtön kiérdemelve Huszain elítélõ pillantását. Nem rettent meg tõle, állta. A Korán – bizonyos értelmezés szerint – tiltotta a dohányzást, és errõl már vitatkoztak is legalább egy órát, anélkül, hogy egyetértésre jutottak volna. Az ezredes, hogy lezárja a témát, kijelentette: – Iránban nem tilos a dohányzás, egyelõre nem. Katona vagyok, arra esküdtem fel, hogy teljesítem a kapott parancsokat, ír...

– A jogtalan par...

– Ismétlem: az érvényben lévõ iráni törvények értelmében Õ Császári Felsége, Mohammed Pahlavi sáhinsah, illetve megbízottja, Bahtjár miniszterelnök jogosan gyakorolja a hatalmat. Irán még nem iszlám állam. Még nem! Ha majd azzá válik, engedelmeskedni fogok az iszlám állam vezetõjének.

– Khomeini imámnak?

– Ha Khomeini ajatollah lesz a jog szerinti vezetõnk, akkor természetesen – válaszolta békülékeny hangon az ezredes, de közben arra gondolt, hogy nagyon sok vérnek ki kell még ömlenie addig, amíg az bekövetkezik. – Amennyiben, tegyük fel, én lennék ennek az esetleges iszlám államnak a választott feje, ön is engedelmeskedne nekem?

Huszain komor arccal, mosolytalanul válaszolt a szentségtörõnek érzett hipotézisre: – Az iszlám állam vezetõje az imám lesz, Isten Forgószele, utána pedig mindig valamelyik ajatollah.

A rezzenéstelen, kõkemény tekintet elszántan szegezõdött Peshadira, aki szerette volna a földbe taposni a mollahot, elindítani a tankjait, és legázolni mindenkit, aki nem engedelmeskedik a sáhinsah, az Istentõl rendelt uralkodó parancsainak. Igen, gondolta, Istentõl rendelt uralkodónkénak, aki az apjához hasonlóan szembeszállt veletek, mollahokkal, útját állta hataloméhségeteknek. Õk voltak azok, akik féket vetettek idejét múlt dogmatizmusotokra, és Iránt a Sötét Korból kivezetve naggyá tették. Mohammed sah élére állt az OPEC-nek, és megtörte az idegen olajtársaságok hatalmát. A második világháború után távol tartotta a Szovjetuniót Azerbajdzsántól, de közben jó kapcsolatot tartott fenn vele, el tudta érni, hogy a kezét nyaldossa, mint engedelmes, gazdájának a szemvillanását is lesõ eb.

Istenre és a prófétára mondom, gondolta, keményen farkasszemet nézve a mollahhal, soha nem fogom megérteni, miért nem látjátok ezt be. Miért nem vagytok képesek felismerni, hogy az a halálos ágyáról hazugságokat üvöltözõ, szenilis vénség, Khomeini, a szovjetek embere. Õk bujtogatják, védelmezik, biztatják arra, hogy fellázítsa a parasztokat, ezzel tönkretegye Iránt, és elõkészítse a terepet a szovjet hatalomátvételhez?

Ha végre megkapnánk azt az egyetlen, régen várt parancsot, rögtön vége lenne a lázadásnak! Ha elhangzana végre, Istenre mondom, három napon belül rendet teremtenék Koviszban és száz mérföldes körzetében. Újból békés, virágzó lenne ez a vidék, a mollahok visszatérnének a mecsetekbe, ahová valók, az igazhitűek napjában ötször imádkoznának... A hadsereg egy hónap alatt olyanná tudná tenni Iránt, amilyen egy évvel ezelõtt volt, és a Khomeini okozta gondok egyszer és mindenkorra megoldódnának. A parancs elhangzása után egy perccel letartóztatnám Khomeinit, fűzte tovább a gondolatait Peshadi. A nép színe elõtt leborotváltatnám a fele szakállát, meztelenre vetkõztetném, és szemeteskordén hordoznám körbe Teheránban és minden fontosabb városban. Hagynám, hogy mindenki annak lássa, ami: agyalágyult, szánalmas vénembernek. Vesztesként mutatnám meg, és abban a pillanatban mindenki elfordulna tõle, egyetlen szavát sem hallaná meg többé. Kérni sem kellene õket, maguktól állnának elõ a vádlói az életet, a szerelmet, a hatalmat, a földet és a normális emberi beszédet kívánó ajatollahok közül. Vádolnák a mollahok, a bazár urai, az egyszerű emberek, és eltaposnák, de úgy, hogy emléke sem maradjon.

Egyszerű volna leszámolni Khomeinivel, és bármelyik mollahhal... Istenemre, ha rajtam múlott volna, már hónapokkal ezelõtt kirángatom Franciaországból. Peshadi jó mélyen leszívta a füstöt, és nagyon ügyelt, nehogy a gondolatai leolvashatók legyenek az arcáról vagy a tekintetébõl. – Nos, mollah, Starke kapitány itt van – mondta, majd olyan hangon, mintha tökéletesen lényegtelen lett volna, hozzátette: – Perzsául vagy angolul is beszélhet vele, ahogy éppen akar. Ugyanolyan folyékonyán tud perzsául, mint maga angolul.

A mollah Starke felé fordult. – Szóval – angol beszédén tisztán érzõdött az amerikai akcentus – maga a CIA-tõl jött?

– Nem – válaszolta Starke. Szempillantás alatt olyan éberré vált, mintha több órai alvás lett volna mögötte, és rögtön visszakérdezett: – Az Államokban tanult?

– Igen. – Huszain a fájdalomtól és a fáradtságtól hirtelen indulatossá vált. Átváltott perzsára, és a hangja is megkeményedett, éles lett, mint a borotva. – Mi oka volt megtanulni perzsául, ha nem az, hogy kémkedjen a CIA-nek... vagy az amerikai olajtársaságoknak?

– Egyszerűen érdekelt a nyelv. Kedvem volt hozzá – válaszolta udvariasan a perzsánál maradva, a kiejtés és a nyelvtan tekintetében is hibátlanul Starke. – Vendég vagyok az önök országában, a kormányuk hívott ide, hogy irániakkal együtt dolgozzam. Az illendõség megköveteli, hogy a vendégek ismerjék házigazdáik szokásait, és tanulják meg a nyelvüket, különösen akkor, ha jól érzik magukat, és szeretnének sok évet tölteni náluk. – A pilóta hangja hirtelen szintén élessé vált: – Különben is, a vállalatok, amelyekrõl beszél, nem az enyémek.

– Amerikaiak, és maga is amerikai. A CIA amerikai. Minden bajunknak Amerika az oka. A sah kapzsisága is amerikai. Minden rosszat Amerikától kapunk. Az amerikaiak évek óta csak köpnek Iránra.

– Baromság! – válaszolta angolra váltva, és igencsak indulatosan Starke. Tudta, ha meghunyászkodik, bocsánatkérõ stílust vesz föl, azzal csak veszíthet. A határozott hangtól a mollahnak szempillantás alatt az arcába szökött a vére, de ettõl sem hátrált meg, keményen állta a tekintetét, és hagyta, hadd teljenek feszülten a másodpercek. Az iráni azonban kitartóbbnak bizonyult, és Starke, miután látta, hogy nem ér célt, a cigarettáját csöndesen szívó Peshadira villantotta a tekintetét. – Megmondaná, mi ez az egész, ezredes?

– A mollah azt követeli, hogy bocsássa rendelkezésére az egyik helikopterüket, mert végig akarja járni a körzetünkben lévõ összes olajipari létesítményt. Ön is tudja, hogy a repülési terveikbe, egyáltalán, az egész működésükbe nincs semmilyen beleszólásom. Mégis azt kérem, hogy a legjobb pilótáját adja mellé! Még ma délben kezdjék el a látogatásokat.

– Miért nem ad neki ön repülõgépet. Esetleg tudnék kölcsönözni navigá...

– Nem! A maguk helikopterével, és a maguk személyzetével megy. Délben.

– Sajnálom – fordult a mollahhoz Starke –, de én csak az IranOiltól fogadhatok el utasítást, egészen pontosan a telepvezetõn keresztül Eszfandijártól, a területi igazgatótól. Szerzõdéses kapcsolat köt bennünket hozzájuk, és kizárólagos joguk...

– A gépek, amelyeken repülnek, irániak – vágott közbe élesen a mollah. Kimerültsége, és a kezében lüktetõ fájdalom ingerültté tette, és szeretett volna mielõbb túl lenni a vitán. – Ad belõlük egyet és kész!

– Iránban vannak bejegyezve, az igaz, de tulajdonosuk az aberdeeni S-G Helicopters Ltd – felelte Starke.

– Iráni a bejegyzésük, iráni terület fölött repülnek, iráni engedéllyel, a tankban iráni az üzemanyag, és iráni kõolajat kitermelõ iráni kutakat szolgálnak ki. Egyszóval irániak! – Huszain fölényesen lefelé görbítette a szája sarkát. – Délre megkapja Eszfandijártól a szükséges utasítást. Mennyi idõbe telik, hogy végigjárjuk az összes kitermelõhelyet?

Starke némi hallgatás után válaszolt csak: – A tiszta repülési idõ legalább hat óra. Mennyi idõt akar eltölteni egy-egy helyen?

A mollah figyelmen kívül hagyta a kérdést, és határozott hangon közölte: – Azt akarom, hogy utána végigvigyen az Abadánba tartó csõvezeték mentén. Majd megmondom, hol szálljon le!

Starke szeme a követelés hallatán elkerekedett. Az ezredesre nézett, de az szándékosan nem viszonozta a pillantását, a cigarettája végébõl lassan felszálló füstcsíkot nézte elmélyülten. – Nem olyan egyszerű a dolog, mint gondolja, mollah! Külön engedély kell hozzá, hogy végigrepülhessünk a csõvezeték mentén. A polgári radarok nem működnek, a repülésirányítást a kishi állomás végzi, és az, mint talán maga is tudja, a légierõ parancsnoksága alá tartozik.

– Bármilyen engedély kell is hozzá, megkapja – válaszolta Huszain, hangsúlyával pillanatnyi kétséget sem hagyva afelõl, hogy lezártnak tekinti a témát. Peshadihbz fordult, és ugyanolyan határozott hangon, ahogy addig beszélt, közölte vele: – Isten nevében délben visszatérek. Ha utamba merészel állni, a szó a fegyvereké lesz.

Starke érezte a szóváltás közben, hogy a szíve hevesen vert, de ugyanúgy a mollahé és Peshadié is. Hármuk közül egyedül a mollah nem aggódott – Isten kezében érezte magát, Istentõl kapott feladatát végezte, az Õ parancsait teljesítette: Szorongasd az ellenséget, ahogyan csak tudod! Légy olyan, mint a hegyekbõl lezúduló, gátakat elsöprõ ár! Dönts le minden akadályt, amit a hatalombitorló sah, a lakájai és a katonái akarnak az utadba állítani! Bátorsággal, és ha más mód nincs rá, véres harc árán fogjuk legyõzni õket! Támadj rájuk, ne hagyj nekik pillanatnyi nyugtot sem, és tudd, hogy Isten veled van...

Szélroham rázta meg az ablakot, és önkéntelenül is mindhárman arra kapták a fejüket. Odakint koromsötét volt még, a csillagok vakítóan szikráztak, a keleti égbolt alján azonban már világos csíkot lehetett látni, a napnak nem sok kellett már ahhoz, hogy kibukkanjon a felhõk mögül.

– Délben visszajövök, Peshadi ezredes, egyedül vagy sokadmagammal! Döntse el maga, melyiket akarja! – mondta csöndesen, nyugodt hangon Huszain, és Starke tisztán kiérezte szavaiból a fenyegetést – vagy éppen ígéretet. – Most viszont... most itt az ideje, hogy imádkozzunk. – Nem kis erõfeszítésébe került, hogy felálljon; kezén a sebek változatlanul égtek, háta fájt, a feje és a füle még mindig zúgott a tank lövésétõl. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy el fog ájulni, de úrrá lett a rosszullétén, legyűrte a fájdalmat, és sikerült elindulnia.

Peshadi is felállt. – Tegye, amit a mollah mondott! Kérem! – szólt Starkénak. – Vegye úgy, hogy tűzszünet van... és átmeneti kompromisszumokra kényszerülünk, amíg Õ Császári Fensége jog szerinti kormánya nem ad rá határozott parancsot, hogy vessünk véget ennek az ostobaságnak! – Az idegességtõl remegõ kézzel rágyújtott a dobozban maradt utolsó szál cigarettára. – Nem lesz semmilyen problémája. A mollah beszerez minden engedélyt, úgyhogy nyugodtan tekintheti a feladatot rutinjellegűnek. Rutinjellegűnek! Persze, csak akkor, ha vállalja. Katonai gépet nem adhatok kölcsön egy mollahnak, és különösen nem Huszainnak, akirõl köztudott, hogy lázadó! Ilyesmirõl szó sem lehet! Ugye milyen rafinált, kifinomult megoldást választottam? – kérdezte keserűen az ezredes. – Remélem, nem akarja elrontani az örömömet! – Dühösen elnyomta a cigarettáját a színültig telt hamutartóban, és már-már üvöltve hozzátette: – Hallotta, mit mondott! Délben visszajön. Egyedül vagy sokadmagával! Akarja, hogy még több vér folyjon?!

– Természetesen nem.

– Rendben van. Akkor tegye, amit mondtak! – Peshadi megfordult, és dühösen kiviharzott a szobából.

Magára maradva Starke komor arccal az ablakhoz lépett. A mollah a támaszpont kapujánál volt már, karját az ég felé emelte, és ahogy a müezzinek csinálták hajnalonként a minaretek tornyából, szerte az iszlám világban, harsány hangon a nap elsõ imájára hívta az igazhitűeket: – Gyertek imádkozni, köszönteni az új napot! Az ima fontosabb, mint az alvás! Istenen kívül nincs egyéb isten..

Starke látta, hogy jó hívõhöz illõen Peshadi is elfoglalta a helyét a támaszpont örömmel összesereglõ katonái és tisztjei élén. A katonák földre fektették a fegyvereiket, áhítattal elnémultak, ahogy a falusiak is odakint, a kapu elõtt, aztán a mollah példáját követve mindannyian Mekka felé fordultak, és egyszerre kezdték el zúgni a sahada litániáját: – Tanúsítom, hogy Allahon kívül nincs más Isten, és Mohamed az Õ egyetlen prófétája...

Az ima végeztével átható csönd támadt, mindenki mozdulatlanná merevedve várt. – Isten, Korán, Khomeini! – hasított bele a némaságba a mollah hangja. Huszain a kiáltás után megfordult, a nyitott kapun kilépve Kovisz felé indult, és a falusiak engedelmesen, szó nélkül követték.

Starke csak nézte õket, és azon vette észre magát, hogy egész testében remeg. Úgy érezte, a mollah annyira telve van gyűlölettel, hogy az engesztelhetetlen indulat már szinte a pórusaiból szivárog! márpedig ennyi düh és harag nem tartható vissza sokáig, elõbb-utóbb szörnyű robbanáshoz vezet. Ha engedelmeskedem neki, és elviszem, még rosszabb lesz, mert vérszemet kap. Mást megbízni vele viszont gyávaság.

– Muszáj elvinnem – mondta halkan, csak magának. – Nincs más megoldás.

5. fejezet

LENGEH MELLETT, 6.42. A Bell 212-es, két pilótával és tizenhárom utassal a fedélzetén, az S-G lengehi bázisáról a Hormuzi-szoros felé, egészen pontosan a franciák által üzemeltetett siri olajmezõhöz tartott. A nap már a látóhatár fölé emelkedett, és nagyszerű, felhõtlen idõt ígért, bár az öböl fölött terjengõ pára egyelõre csupán néhány mérföldre korlátozta a látótávolságot.

– EP-HST helikopter! Itt Kish radarállomás. Forduljon 260 fokra!

Ed Vossi engedelmesen végrehajtotta az utasítást, majd beleszólt a mikrofonba: – Kettõszázhatvan fok, ezer láb. – Maradjon ezen a magasságon! Siri elõtt újból jelentkezzen! – Irán nagyobbik részétõl eltérõen ezen a vidéken remekül működött a radar, Kish- és Lavan-szigeten az iráni légierõnek az amerikaiak által mesterien kiképzett repülésirányítói ellenõrizték a légteret. Szükség is volt rájuk, mivel a Hormuzi-szorosnak mind a két bejárata stratégiai szempontból egyaránt fontosnak számított.

– HST! Vettem az utasítást! – felelte Ed Vossi, és rögtön szét is kapcsolt. Amerikai volt, az amerikai légierõ egykori pilótája, harminckét éves, és olyan felépítésű, hogy bármelyik élvonalbeli futballcsapat örömmel fogadta volna középhátvédként. – Kissé idegesek ma a fiúk, nem, Scrag? – kérdezte a másik pilótától.

– Igen. Úgy látszik, teli a tökük.

Mélyen alattuk, a távolban már tisztán látszott Siri. A sziget alig emelkedett ki a vízbõl, kopár volt és eredetileg lakatlan, mindössze egy poros leszállópálya húzódott keresztbe rajta. Néhány, az olajbányászoknak épített barakk emelkedett ki a sárga homokból, és hatalmas tartályok, amelyek a tengerfenékre lefektetett csöveken keresztül az öböl nyugati részébõl érkezõ olajat fogadták. A sziget mintegy hatvan mérföldre volt az iráni parttól, éppen belül a határon, amely elválasztotta Irán területi vizeit Ománétól és az Egyesült Arab Emirátusokétól.

A tartályok fölött átrepülve a helikopter simán nyugatnak fordult, hogy elérje elsõ úti célját, a Siri-Három nevű kitermelõhelyet, amely pillanatnyilag hat kútból állt. Mindegyiket a félig állami tulajdonban lévõ, EPF nevű francia konzorcium üzemeltette, és az is derítette fel az IranOil megbízásából. A munkáért olajat kapott, amit maga értékesített. – Kish radarállomás! Itt HST. Siri fölött vagyunk, ezer lábon! – szólt bele a mikrofonba Ed Vossi.

– Vettem, HST! Tartsa a magasságot! – hangzott el rögtön a válasz. – Leszállás elõtt újból jelentkezzen! Tíz óránál számítson szembe jövõ, emelkedõ kötelékre.

– Látjuk õket. – A két pilóta érdeklõdve figyelte, amint a négy vadászgép, szoros alakzatban, elhúzott elõttük az Öböl bejárata felé.

– De sietõs nekik! – jegyezte meg az idõsebb, és kényelmes testhelyzetet keresve fészkelődni kezdett az ülésben.

– Jesszusom! Amerikai F-15-ösök! – kiáltott fel döbbenten Vossi. – A fenébe! Azt sem tudtam, hogy van belõlük a környéken! Láttál már akár egyet is, Scrag?

– Nem, haver – válaszolta ugyanolyan nyugtalanul Scrag Scragger, közelebb tolva szájához a fedélzeti rádiórendszer mikrofonját. Hatvanhárom évesen az S-G legidõsebb pilótája volt, főpilóta Lengehben, ráncos arcú, nagyon sovány és nagyon kemény kis ember, szürke hajjal, mélyen ülõ, világoskék ausztrál szemekkel, amelyek mintha állandóan a látóhatárt kémlelték volna, és igen különös akcentussal. – Szeretném tudni, mi a fene ez. Az irányítók piszkosul idegesek, ez pedig már a harmadik kötelék azóta, hogy elindultunk, bár csak az elsõ amerikai.

– Talán hajórajhoz tartoznak, de az is lehet, hogy AWACS-okat kísértek Szaúd-Arábiába.

Scragger a bal oldali pilótaülésben ült, kiképzõként. A 212-eshez elegendõ volt egy pilóta, de ezt a gépet úgy alakíttatta át, hogy fel lehessen használni oktatási célra, és ketten is vezethessék. – Hát – mondta nevetve –, amíg MiG-ekkel nem találkozunk, addig semmi baj. Tõlem nyugodtan röpködhetnek.

– A vörösök egyelõre nincsenek itt, bár ez nem rajtuk múlik. Nagyon szeretnék megszerezni a szoros fölött az ellenõrzést – válaszolta magabiztosan Vossi. Feleannyi idõs volt, mint Scragger, és majdnem kétszer akkora. – Addig, persze, nem fogják, amíg észnél vagyunk, és megmondjuk nekik, kivel szemétkedjenek. Hadihajók kellenének ide, meg repülõgépek, nehogy eszükbe jusson valamilyen hülyeséget csinálni. – A könnyű párába veszõ tengert figyelte egy darabig, majd izgatottan felkiáltott: – Hé, Scrag, ezt nézd!

A hatalmas tartályhajó mélyen a vízbe süllyedve, nehézkesen haladt Hormuz irányába. – Legalább ötszázezer tonnás lehet! – Lenyűgözve figyelték a monstrumot. A szabad világ nyersolajának a hatvan százaléka ezen az Irán és Omán közötti sekély vizű, szűk – a hajózható részen alig tizenöt mérföld szélességű – kapun haladt át. Húszmillió hordónyi minden áldott nap.

– Mit gondolsz, fognak valaha is egymillió tonnásakat építeni?

– Biztosan. Persze, hogy építenek, ha szükség lesz rájuk. – A hajó éppen alattuk volt. – Libériái zászló alatt fut – állapította meg Scragger.

– Olyan a szemed, akár a sasé.

– A józan, mértékletes élet jutalma, kisöcsi! – Scragger megfordult, körülnézett a kabinban. Az utasok beszíjazva ültek a helyükön, mindegyiken ott volt az elõírás szerinti életmentõ mellény, a fülvédõ, és vagy olvastak, vagy az ablakon nézegettek kifelé. Minden rendben, gondolta. A műszerekkel sincs baj, a rotor hangjával sem, én is rendben vagyok, és Ed is. De akkor mitõl van bennem ez a furcsa izgatottság, kérdezte magától, és még egyszer körbenézett a kabinban.

A repülõgépek, a kishi irányítók viselkedése, az utasok miatt, azért, mert születésnapod van, és legfõképpen azért, mert nem bírnád elviselni az életet repülés nélkül, a levegõben pedig csak akkor maradhatsz életben, ha egy pillanatra sem lanyhul a figyelmed, ámen, válaszolta magának, és jókedvűen kuncogni kezdett.

– Mi történt, Scrag?

– Semmi. Pilótának tartod magadat, ugye?

– Hát persze – válaszolta óvatosan Vossi.

– Na jó. Tudod, hol van Siri-Három?

Vossi vigyorogva a távoli, a párás levegõ miatt alig látható kitermelõhely felé mutatott.

– Akkor most hunyd be a szemedet! – szólt rá kaján mosollyal az idõsebb pilóta.

– Ne hülyéskedj már, Scrag! Tudom, hogy ez most ellenõrzés, de...

– Átveszem a vezetést.

Vossi fegyelmezetten, további ellenvetés nélkül átadta Scraggernek a műszerek fölötti ellenõrzést.

– Hunyd be a szemedet, kiképzést tartunk!

A fiatal pilóta magabiztosan vetett még egy pillantást az olajkút tornyára, megigazította a sisakját, levette fényvédõ szemüvegét, és behunyt szemmel hátradõlt.

Scragger különleges, maga készítette sötét szemüveget nyomott a kezébe. – Vedd ezt föl, és ne nyisd ki a szemedet, amíg nem szólok! Készülj fel rá, hogy amikor szólok, vissza kell venned az irányítást!

Vossi felrakta a szemüveget, és könnyed mozdulattal – tudta, hogy Scragger így szereti – ráhelyezte a kezét az irányítókarra. – Oké. Készen vagyok, Scrag!

Ismét õ vezette a helikoptert, határozottan és elegánsan, tartva az addigi magasságot. Kizárólag a hallására támaszkodott, készen állt arra, hogy érzékelje a motor hangjának legkisebb, lassulást vagy gyorsulást, következésképp süllyedést, vagy emelkedést jelzõ változását is. Másodpercekig nem történt semmi, de aztán a hajtómű hangja hirtelen megváltozott, magasabb lett, a helikopter süllyedni kezdett. Vossi igazított kicsit a karon, és visszavitte a korábbi magasságra.

– Ügyesen csináltad, kölyök – mondta elégedetten Scragger. – Kinyithatod a szemed.

Vossi a kiképzésnél használatos, megszokott szemüvegre számított, amely eltakarja viselõje elõl a környezetet, és csak az élesen fluoreszkáló műszereket engedi látni. De tévedett, mert ez a szemüveg más volt, és hiába nyitotta tágra a szemét, tökéletes sötétségben találta magát. Rémület tört rá, zavart lett, nem tudott koncentrálni, és a mozgáskoordinációja is megszűnt. A másodperc töredékére tökéletesen elveszítette a tájékozódó képességét, a gyomra görcsbe rándult, és biztos volt benne, hogy a helikopter egy pillanat múlva zuhanni kezd. De nem – bár ezt nem érezte, Scragger biztosan kézben tartotta a gépet.

– Jézusom! – nyögött fel Vossi, és szédüléssel küszködve a szemüveghez kapott, hogy mielõbb megszabaduljon tõle.

– Hagyd békén, Ed! Vészhelyzet van. Rajtad kívül nincs más pilóta a gépen, te pedig bajba kerültél, nem látsz semmit. Mit fogsz csinálni? Vedd át az irányítást! Gyerünk! Vészhelyzet!

Vossi keserű nyálat érzett a szájában, kiköpte, de az sem használt, a keze és a lába változatlanul remegett. Átvette a gép irányítását, ám idegességében túlhúzta a kart. Annyira megrémült, hogy kis híján felordított; arra számított, hogy Scragger nem adja ki teljesen a kezébõl az ellenõrzést, de az öreg éppen ezt tette. Vossi kapkodva próbált korrigálni, de ismét csak túlkormányozta a helikoptert, és Scragger erre már közbeavatkozott, csökkentette valamelyest a hibát.

– Tedd le, Ed! – adta ki erélyesen az utasítást. – Figyeld a motor hangját! Finoman mozgasd a kezed és a lábad! – Várt egy pillanatot, aztán valamivel szelídebb hangon folytatta: – Most jó! Remekül csinálod. Itt tartsd meg! Késõbb majd okádhatsz, de egyelõre ne azzal foglalkozz! Vészhelyzetbe kerültél, le kell tenned a gépet, és tizenhárom utas élete múlik rajtad. Én itt ülök ugyan melletted, de nem vagyok pilóta, nem tudom átvenni a vezetést. Mit fogsz csinálni?

Vossi túljutott már az elsõ ijedtségen, keze és lába ismét pontosan, összehangoltan működött, füle képes volt arra, hogy érzékelje a motorhang legkisebb változását is. – Te látsz? – kérdezte.

– Igen.

– Akkor le tudsz vezetni!

– Így igaz! – Scragger hangja éles volt, figyelmeztetés bujkált benne. – Persze, csak akkor, ha megfelelõen kérdezel. Kish radarállomás! Itt HST. Ezer lábon vagyunk. Leszállunk Siri-Hármon.

– Vettem, HST.

Scragger kissé elváltoztatott hangon szólt oda ismét Vossinak: – Mostantól kezdve Burt a nevem. Az egyik fúráson dolgozom, semmit nem értek a repüléshez, de egy műszert le tudok olvasni... Feltéve, hogy pontosan megmondod, mire figyeljek.

Vossi kezdte élvezni a játékot, pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amelyekre szükség volt, „Burt" pedig rákényszerítette, hogy a tudása legjavát adja, vakon is tökéletesen ura legyen a gépnek, és közben nyugodtan kérdezzen, úgy, hogy azt egy amatõr is megértse, és helyesen tudjon neki válaszolni. Idõnként, ha a kérdés nem volt százszázalékosan pontos, Burt hangja a magasba csapott, hisztérikussá vált: – Jézusom! Nem találom a mutatót! Melyiket nézzem, az isten szerelmére! Mind egyforma! Lassabban mondja! Úristen, mindannyian itt pusztulunk...

Vossit áthatolhatatlan feketeség burkolta be, az idõ múlását is alig érzékelte, nem látta a megnyugtató; biztonságot kölcsönzõ műszereket, csupán az idegen, rémült hangot hallotta, ami arra kényszerítette, hogy legvégsõ tartalékait is bevesse.

Amikor már csak ötven láb magasságban voltak, szédülés akart elhatalmasodni rajta, és rettegve gondolt a vészesen közeledõ, hátborzongatóan kicsi célkörre. Még mindig abbahagyhatod a leszállást, mondta magának, felszállhatsz, és körözhetsz. De meddig? Hogy ez a vén csirkefogó nem könyörül meg rajtad, az biztos.

– Most éppen tíz láb magasan, és tíz-yardnyira vagy tõle, ahogy akartad.

Vossi sietve kapcsolt, lebegésbe vitte át a gépet, és közben ömlött róla az izzadság.

– Tökéletes! Pontosan a közepe fölött vagy.

A sötétség még áthatóbb lett, a félelme még zsibbasztóbb. Némán fohászkodott, aztán végtelenül óvatosan elkezdte elõretolni a gép magasságát szabályozó kart. Úgy érezte, örökkévalóság telt el, még egy, majd még egy, aztán a helikopter talpai lágyan hozzáértek a leszállóhelyhez. Hosszú pillanatokig hinni sem merte, hogy sikerült megcsinálnia. Úgy megkönnyebbült, hogy majdnem elbõgte magát az örömtõl. Valahonnan nagyon távolról Scragger hangját hallotta, és érezte is, amint átveszi tõle az irányítást: – Megcsináltad, haver! Piszkosul jó voltál, Ed! Tízbõl tízet ütöttél. Most már nyugodtan rám hagyhatod.

Ed Vossi lekapta a fejérõl a szemüveget. Verejtékben úszott, az arca krétafehér volt, tehetetlenül süppedt az ülésbe, és csak homályosan látta az alig harminc yard átmérõjű leszállóhely körül mozgó alakokat. Jézusom! Lent vagyok! Biztonságba jutottam, gondolta nehezen működõ aggyal.

Scragger üresjáratra állította a motort, de nem kapcsolta ki, mivel a megálló rövid volt. Közben a Waltzing Matildát dúdolta, amit csak olyankor tett, ha valamivel nagyon elégedett volt. Ügyesen csinálta a kölyök, gondolta, tökéletesre sikerült neki a leszállás. Kérdés persze, mennyi idõ kell ahhoz, hogy magához térjen. Az ilyesmit soha nem árt tudni, és pláne arról, akivel rendszeresen együtt repül az ember.

Megfordult, és a hüvelykujját feltartva jelzett az utastér elsõ sorában ülõ francia mérnöknek, akit a nemrég fölszerelt elektromos szivattyú ellenõrzésére küldtek ki. A többi utas türelmesen várt. Négyen közülük japánok voltak, a francia cég, az EPF vendégei. Scragger nem szívesen szállított japánokat. Mihelyt megpillantotta õket, rögtön visszatértek a háborús emlékei, a csendes-óceáni ütközetekben elesett társaira gondolt, és azokra az ezrekre, akik japán hadifogolytáborokban, vagy burmai vasútépítkezéseken vesztették életüket. Egész pontosan fogalmazva meggyilkolták õket, mondta magában, és erõszakkal elhessegetve magától a gondolatot, megpróbált a kirakodásra próbált összpontosítani.

A mérnök már kiszállt, éppen utasításokat osztogatott az iráni munkásoknak. Meleg, zsibbasztóan párás idõ volt a kitermelõhelyen, a levegõben nyersolaj nehéz szaga érzõdött, de Scragger jól érezte magát. Vossira pillantott, aki még mindig félig önkívületi állapotban süppedt az ülésbe, és kezét a tarkóján összefogva, behunyt szemmel igyekezett összeszedni magát.

Rendes srác, gondolta magában Scragger. A háta mögül, az utastérbõl érkezõ erélyes hangot hallott – Georges de Plesseyé volt, a franciák fõnökéé, az EPF területi igazgatójáé. Az egyik ülés karfáján ült éppen, és mélyen belemerült megszokott elõadásai egyikébe, amellyel most éppen a japánokat örvendeztette meg. Hallgassák csak, gondolta kajánul Scragger, nekem már éppen elégszer volt részem benne. Három éve ismerte Plesseyt, és kedvelte is a remek ételekért, amelyekkel a francia gyakran megvendégelte. Örült neki, hogy jól tudott bridzsezni – ez volt a kedvenc idõtöltésük –, szóvirágokkal teli monológjait viszont utálta. Az olajosok mind egyformák, máshoz sem értenek, mint az olajhoz, egyéb nem érdekli õket, és szerintük az emberek csak arra valók, hogy olajat fogyasszanak, kemény pénzeket fizessenek értük életük végéig, sõt aztán is, mert azokat a büdös krematóriumokat szintén olajjal fűtik. A rohadt életbe! Az olaj ára pár év alatt a kezdeti barrelenkénti 1,8 dollárról elõbb 4,8-re, majd 14,8 dollárra szökött. Rablók ezek mind, nemcsak az OPEC és a Hét Nõvér, hanem még a North Sea Oil is!

– Ez az egész platform a tenger fenekén álló lábakra épült – mondta éppen de Plessey. – Franciák készítették, mi üzemeltetjük és minden kút... – Rövid ujjú khakiinget viselt, a haja erõsen õszült már, az arca napbarnított volt. A többi francia nem figyelt arra, amit mondott, egymás között beszélgettek, fecsegtek. Máshoz nem is értenek, gondolta Scragger, leszámítva még az evést és a borivást, na meg ahhoz, hogy minden útjukba akadó csajt hanyatt vágjanak, aztán úgy hagyják ott, hogy el sem köszönnek tõle. Mint az a kurvapecér Jean-Luc; tõle még a többi franciának is volna mit tanulni! Önzõek mind, az utolsó szálig. A japánokat kezdte figyelni, akik kivétel nélkül mind alacsonyak voltak, karcsúak, és gondosan nyírtak. Sötét nyakkendõt, öltönyt és cipõt viseltek, egyforma digitális órájuk és egyforma napszemüvegük volt, és csupán a koruk alapján lehetett – nem túl könnyen – megkülönböztetni õket egymástól. Olyanok, akár a doboz préselt szardíniák, gondolta róluk Scragger.

– ...a víz errefelé, akárcsak az egész Öbölben, nagyon sekély, M'sieur Kaszigi – magyarázta éppen de Plessey. – Száz láb ha lehet, úgyhogy könnyű elérni az ezer láb mélyen lévõ olajat. Hat kutunk működik ezen a mezõn, amit Siri-Háromnak nevezünk. Csõvezetékkel vannak összekötve egymással, és Siri-szigetre pumpálják az olajat, ahol hárommillió hordós tárolókapacitást építettünk ki, és pillanatnyilag az összes tartály színültig van.

– Milyenek a berakodási lehetõségek Sirinél, Monsieur de Plessey? – kérdezte Kaszigi, a japánok õszülõ hajú vezetõje, tiszta, gondosan fogalmazott angolsággal. – Nem tudtam pontosan megítélni, amikor a sziget fölött voltunk.

– A hajókat egyelõre nyílt vízen töltjük fel. Jövõre akarunk építeni egy mólót, amelyik mellé odaállhatnak. Addig is, a közepes méretű tartályhajóik megtöltése semmilyen gondot sem jelent. Garantáljuk a gyors kiszolgálást, a villámgyors berakodást. Végül is, franciák vagyunk, Monsieur Kaszigi! Holnap a saját szemükkel is meggyõzõdhetnek róla. A Rikomaru a terveknek megfelelõen érkezik?

– Igen. Délben itt lesz. Mennyi ennek a mezõnek a végsõ kapacitása?

– Határtalan. Senki nem volt még képes pontosan meghatározni – válaszolta nevetve a francia. – Már most is napi 75 000 barrelt termelünk, de a tenger alatt, mon Dieu!, még mindig egész óceánra való olaj nyugszik.

– Kapitány kegyelmes úr! – A Scragger melletti ablakon túl Abdalláh Turiknak, az egyik fiatal tűzoltónak az arca tűnt fel. – Nagyon jól lenni, nagyon jól. Maga?

– Én is, fiam! Mi újság?

– Örül látni, kapitány kegyelmes úr! – Körülbelül egy éve Scraggerék lengehi bázisát rádión keresztül sürgõsen riasztották, közölve, hogy valakit sürgõsen el kell hozni ettõl a kúttól. Sötét éjszaka volt, az iráni állomásfõnök magánkívül harsogta bele a készülékbe, hogy az egyik tűzoltónak valószínűleg vakbélgyulladása van, és jó volna, ha pirkadatkor ott lennének érte – az éjszakai repülést, a legsürgõsebb vészhelyzeteket leszámítva, szigorúan tiltották az iráni elõírások. Scragger volt éppen az ügyeletes, és amilyen hamar csak tehette, rögtön elindult – a vállalat működésének egyik alapelve, szolgáltatásainak egyik pillére volt, hogy ha már kicsit is dereng, rögtön elinduljanak, és csinálják, amire a szerzõdésük szól, amire kérik õket. Felvette a fiatalembert, egyenesen az iráni haditengerészet bandar-abbászi kórházába vitte, és sikerült rávennie az orvosokat, hogy fogadják. Ha nem teszi, a tűzoltó egész biztosan meghalt volna.

Azóta a fiatalember, ha csak tehette, mindig ott volt a leszállásnál, hogy üdvözölje, havonta egyszer pedig friss kecskehús érkezett a támaszpontra, és bármennyire akarta is Scragger – tekintettel az árra – leállítani a küldeményeket, próbálkozásai rendre kudarcot vallottak. Egyszer ellátogatott abba a faluba, ahonnan frissen szerzett barátja származott. A szokásos települést találta: csatornázás nem volt, áram- és vízvezeték sem, a házak vályogból épültek, a padlójuk döngölt agyag. A városokat leszámítva Irán továbbra is igen elmaradott ország volt, bár jóval fejlettebb, mint a Perzsa-öböl menti államok. Abdalláh családja ugyanúgy élt, mint a település többi lakója, sem jobban, sem rosszabbul. Sok gyerek, legyek milliárdjai, néhány kecske és baromfi, pár hektárnyi gazos föld, de azért egy pillanatig sem panaszkodtak. – Hamarosan lesz saját iskolánk, pilóta kegyelmes úr – mesélte a fiatalember apja –, vízvezetékünk, egyszer talán áramunk is, és igen, valóban jó így, hogy munkát ad nekünk az olajunk, amit a külföldiek aknáznak ki. Hála legyen az Úrnak, hogy olajat adott nekünk, hála azért, hogy a fiam, Abdalláh él! Isten akarata volt, hogy életben maradjon, Allah beszélte rá pilóta kegyelmes urat, hogy annyi gondot vállaljon miatta. Legyen áldott az Úr neve!

– Hogy mennek a dolgok, Abdalláh? – kérdezte Scragger a fiatalembertõl. Kedvelte a srácot, aki már modern ember volt, nem olyan, mint az apja.

– Remekül. – Abdalláh közelebb lépett az ablakhoz, és az arcát szinte hozzálapította a plexihez. – Kapitány! – mondta halkan, és már nem mosolygott, a hangja pedig olyan halk volt, hogy Scraggernek, hogy megértse, egészen közel kellett hajolnia hozzá. – Nemsokára nagy baj... kommunista Tudeh, mudzsahed, de lehet, hogy fedajin. Fegyver és robbanószer, talán egy hajó Sirinél. Nagy veszély. Kérem, nem mondani senkinek, ki szólt! Jó? – A fiatalember hirtelen újból elmosolyodott, és harsányan folytatta, úgy, hogy mások is hallják: – Biztos leszállást! Jönni vissza hamar, aga! – Búcsút intett, és az idegességét széles mosollyal leplezve visszament a társaihoz.

– Persze, Abdalláh! Persze – morogta Scragger. Több iránit is látott a közelben, de ebben nem volt semmi szokatlan. A pilótákat mindenki szerette, mert bármilyen baj, nehézség adódott, õk jelentették a legbiztosabb kapcsolatot a külvilággal. A leszállásvezetõ feltartott hüvelykujjai jelzett neki, mire automatikusan hátranézett, hogy ellenõrizze, mindenki a helyén van-e, és bekapcsolta-e a biztonsági övet. – Akarod, hogy csináljam, Ed?

– Persze, Scrag! Légy szíves!

Ezer láb magasságban Scragger beszüntette az emelkedést, Siri-Egy felé fordult, és bár nem mutatta, közben rettenetesen ideges volt. Arra tudott csak gondolni, hogy egyetlen robbanás képes eltüntetni az Öböl vizében Siri-szigetet. Ez volt az elsõ olyan eset, amikor a kitermelõhelyet bármilyen veszély fenyegette. Ezen az olajmezõn korábban egyszer sem volt sztrájk, még akkor sem, amikor az összes többi lelõhelyen szünetelt a munka, és fõleg azért nem, legalábbis a külföldiek így gondolták, mert a franciák menedéket adtak Khomeininek, amikor annak igazán nagy szüksége volt rá.

Szabotázs készülne? Mit is mondott a japán? Mikor érkezik az a nagy tartályhajó? Holnap? Igen, válaszolt Scragger a saját, hangosan ki nem mondott kérdésére. Mit csináljak? Egyelõre semmit. Próbálj nem gondolni Abdalláhra! Addig legalábbis nem, amíg egyéb dolgod van, a gépet kell vezetned.

Vossira pillantott. Ed jól csinálta, nagyon jól, jobban, mint... Mint kicsoda? Gondolatban megpróbálta sorra venni mindazokat a pilótákat, akiket a szakmában eltöltött hosszú évek során kiképzett. Rengetegen voltak, több százan. Tizenöt éves kora óta repült, 1933-ban, tizenhét évesen már az ausztrál légierõnél szolgált, 1939-ben hadnagy volt és Spitfire-t vezetett, 1945-ben átváltott helikopterre, négy évvel késõbb, 49-ben pedig Koreában szolgált. Amikor húsz évnyi katonáskodás után, még mindig hadnagyként, leszerelt, mindössze harminchét éves volt. Elnevette magát, mert arra gondolt, hogy a légierõnél, bár többször akarták, sehogy sem tudták elõléptetni. Hiányzott belõle a feljebbvalói iránti kötelezõ tisztelet, igaza védelmében a fegyelemsértéstõl sem riadt vissza, egyik megrovást a másik után kellett adni neki, és hiába lökdösték a képességeit elismerõ feljebbvalói, nem tudták feljebb juttatni a ranglétrán.

„Az isten szerelmére, Scragger, miért éppen a légi segédmarsall pofájára kellett másznia?!"

„De parancsnok! Az angol kezdte, egyfolytában azt hajtogatta, hogy mi ausztrálok mind tolvajok vagyunk, eleve ott a csuklónkon a bilincs nyoma, és mindannyian fegyencektõl származunk!"

„Igen? Ezek a rohadt angolok mindig ezt hajtogatják, bár a maga esetében valószínűleg igaza volt. Megint elbaszta az elõléptetését! Vegye tudomásul, ha még egyszer valamilyen baromságot csinál, örökre eltiltatom a repüléstõl! Tehet bármit, könyöröghet akár négykézláb is, a földön fog megrohadni!"

Persze csak fenyegetõztek, nem parancsolták vissza a földre. Hogyan is tehették volna? Az összes, pilótáknak járó kitüntetést megkapta, tizenhat ellenséges gépet lõtt le, és háromszor annyi bevetésen vett részt – boldogan –, mint rajta kívül bárki az ausztrál légierõnél. És még mindig repült! Másra nem vágyott, csak arra, hogy a legjobb, legbiztosabb kezű pilóta legyen, olyan, aki képes minden körülmények között biztonsággal célba juttatni az utasait. Aki helikoptert vezet, azzal elõbb-utóbb elõfordul, hogy meghibásodnak a műszerei, gondolta, és tudta, hogy neki rendkívüli szerencséje volt. Nem úgy, mint más, ugyancsak jó pilótáknak, akiket egy idõ után elhagyott a gondviselés, és ettõl csapnivalóakká váltak. Ahhoz, hogy valaki jó pilóta maradhasson, mindig szerencsésnek kell lennie.

Újból Vossira pillantott, és örült, hogy nem háborúban vannak, ami a legnehezebb próbatételt jelenti minden pilóta számára. Nem szeretném elveszíteni Edet, gondolta, az egyik legjobb az S-G teljes személyzetébõl. Meg tudnád mondani, kit ismersz nála jobbat, tette fel magának a kérdést. Charlie Pettikint, természetesen, de neki jobbnak is kell lennie, hiszen fõpilóta, és volt már része éppen elég zűrös helyzetben. Tom Lochartnak ugyanúgy. Piszkos Duncan pedig tényleg a legjobb, függetlenül attól, hogy már nem repül rendszeresen. A fene egye meg a háromhavonta elõírt kötelezõ orvosi vizsgálatait! Valószínűleg ugyanilyen kiállhatatlan lennék vele, ha nekem kellene ölbe tett kézzel a földön ücsörögnöm, és õ röpködne hatvanhárom évesen szabadon, mint valami eszement, csitri madár. Szerencsétlen!

Scragger egész testében megborzongott, mert arra gondolt, hogy ha a polgári repülést felügyelõ hatóság valóban bevezeti, és komolyan be is tartja a repülési korhatárra vonatkozó tervezett elõírását, akkor neki vége. Abban a pillanatban, hogy leszállok a géprõl, fel fogom dobni a talpamat, állapította meg magában komoran.

Siri-Egy gyorsan közeledett, és nem sok idõ telt bele, már ott volt, közvetlenül a gép orra elõtt. Jól ismerte, egy éve, vagy még hosszabb ideje hetente háromszor szállt le rajta. Ennek ellenére olyan gondosan, erõsen koncentrálva közelítette meg, mintha elõször látta volna. „A biztonság nem a véletlen műve, alapos felkészülés kell hozzá" – mondogatta nem is egyszer a gondjaira bízott fiatal pilótáknak. – Scrag!

– Tessék, fiam!

– Mocskosul megijesztettél.

– Néha nem árt egy kis lecke. Mit tanultál belõle?

– Talán azt, hogy milyen könnyen pánikba esik az ember, mennyire magányosnak, tehetetlennek tudja érezni magát, és adjon hálát az úristennek, mert van szeme. – Vossi hangja hirtelen a magasba szárnyalt, már-már hisztérikussá vált: – És megtanultam azt is, milyen könnyen feldobhatja a talpát az ember! Jézusom, Scrag, én majdnem beszartam!

– Én egyszer tényleg belecsináltam a nadrágomba.

– Tessék?!

– Kuvaitban volt, még a hatvanas években, egy 47-G2-t vezettem. – A 47-G2 apró, háromüléses, vízcsepp alakú, dugattyús hajtóművű Bell-gép volt, az elõdje mindazoknak a nagy teherbírású helikoptereknek, amelyeket a rendõrség és a különbözõ autópálya-felügyeletek használnak. – Egy orvost, és az ExTex egyik mérnökét vittem. Vafra mellé mentünk, egy oázisba, ahol valami szegény ördögnek szétroncsolta a lábát a fúrófej. Nyitott ajtókkal repültünk, mint nyaranta mindig, és majdnem ötven fok volt, mocskosabb meleg, mint nálunk, a nagy nyugati sivatagban, amikor a legjobban befűtenek. Dupla felszállási díjat ígértek, plusz jutalmat, úgyhogy az öreg Forsyth, a haverom engem osztott be. Amikor elindultunk, tulajdonképpen nem volt semmi gond, bár a szél elég erõsen fújt. Tudod milyen az, amikor szélörvény keletkezik, porfelhõt kavar, és a szélén olyan gyors, mint az orkán. Körülbelül háromszáz lábon lehettem, amikor hirtelen szembejött velem egy ilyen porfelhõ, de olyan finom szemcséjű és sűrű, hogy az orromig sem láttam. A jóisten tudja, hogy szivárgott be a szemüvegem alá, a lényeg az, hogy egyik pillanatban még nem volt semmilyen gond, a következõben meg már köhögtünk, prüszköltünk, mind a két szemem tele lett homokkal, és ki sem tudtam nyitni.

– Hülyéskedsz!

– Nem. Esküszöm az élõ Istenre, hogy ez történt! Megvakultam, nem tudtam kinyitni a szememet, és két utasom volt, akikért én feleltem.

– Jézusom, Scrag! Mind a két szemedre megvakultál?! – kérdezte hitetlenkedve Vossi.

– Mind a kettõre, a gép meg csak zuhant lefelé. Máig nem igazán tudom, hogyan sikerült egyenesbe hozni. A doki megpróbálta ugyan kitörölni a szemembõl a homokot, de valahányszor nekikezdett, vagy én próbálkoztam vele, kis híján fejre álltunk. Tudod, milyen könnyen borul a G2! Az orvos meg a mérnök ugyanúgy be volt szarva, mint én, és ahelyett, hogy segítettek volna, inkább rontottak a helyzeten. Küszködtem egy darabig, de hiába, aztán rájöttem, hogy nem tehetek mást, meg kell próbálnom vakon leszállni. Az elõbb azt mondtad, hogy leizzadtál. Hát amikor én végre letettem a gépet, és kiszálltunk, centrifugával sem lehetett volna kipréselni belõlem még egy csöpp verítéket.

– Le tudtad tenni? Úgy mint ma, csak igaziból, a porfelhõ kellõs közepén? Nem hülyéskedsz, Scrag?!

– Ugyanúgy csináltuk, mint veled. Õk figyelték helyettem a műszereket, pontosabban csak a doki, mert a mérnök nem volt magánál, elájult a szerencsétlen. – Scragger, miközben beszélt, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a célpontról. – Hogy tetszik?

– Semmi gond. Könnyen le fogunk tudni szállni.

Siri-Egy már közvetlenül elõttük volt, leszállóhelye a mesterséges sziget Tombjétõl elválva mélyen a tenger fölé nyúlott. Látták a leszállítómestert, és a minden helikopter érkezésekor kötelezõen készültségbe helyezett tűzoltókat is. A szélzsák ferdén lógott a pózna mellett, és nem rezgett különösebben.

Normális körülmények között Scragger bejelentkezett volna a radarállomáson, hogy aztán egybõl megkezdje a fokozatos süllyedést, ám ezúttal azt mondta: – Fent maradunk, haver, meredeken repülünk rá, úgy tesszük le a madarat.

– Miért, Scrag?

– A változatosság kedvéért.

Vossi egy pillanatra megmerevedett ugyan, de nem szólt semmit. Tekintetével gyorsan végigpásztázta a műszereket, hogy lássa, nem hagyott-e ki valamelyik, de semmi rendelleneset sem észlelt, és nem értette, miért viselkedett olyan furcsán öreg barátja.

Amikor már majdnem a fúrósziget fölött voltak, Scragger csak akkor kapcsolta be a rádiót. – Kish radarállomás, itt HST, ezer lábon, Siri-Egynél.

– Rendben, HST! Felszállás elõtt újból jelentkezzen!

– Vettem.

Meredek süllyedésre készültek fel, olyanra, amit rendszerint akkor alkalmaztak, ha magas épületek, vagy oszlopok vették körül a leszállóhelyet. Scragger kiválasztotta a legmegfelelõbb tolóerõt, és lassan, tökéletesen kézben tartva kezdte lejjebb vinni a helikoptert. Kilencszáz láb, nyolcszázötven... negyven... harminc... Egyszerre érezték meg az irányítókarokon végigfutó remegést.

– Jesszusom! – nyögött fel Vossi, de mire befejezte, Scragger addigra már teljesen elõrenyomta a kart, és attól nagyon gyorsan elkezdtek süllyedni. Kétszáz lábon voltak, százötvenen, aztán már csak százon, és a géptörzs egyre idegesítõbben remegett. Vossi tekintete lázasan ugrált egyik fedélzeti műszerrõl a másikra, a teste mereven megfeszült, és bár nem is szólalt meg, magában szinte harsogta, mit is kellene csinálni...

A leszállóhely vadul rohant feléjük, a kivezényelt segítõk rémülten szétspricceltek, hátul az utasok ijedten vették tudomásul, hogy hirtelen felemelkedtek a gyors süllyedésbõl, és Vossi is csak markolta az ülése karfáját, hogy a helyén tudjon maradni. Már az egész műszerfal vadul rázkódott, a hajtómű zaja vad sivítássá vált, és számított rá, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat a farokrotor, akkor pedig biztosan elvesznek. A magasságmérõ hatvan lábat mutatott... ötvenet... negyvenet... harmincat... húszat, és Vossi már kapott is az irányítókarért, hogy ellenirányú, a zuhanást megfékezõ lökést adjon, de Scragger a másodperc töredékével megelõzte, teljes erõvel megrántotta a kart, és visszafogta a helikoptert. Az egy pillanatra megállt, három láb magasságban egy helyben lebegett, aztán a célkör szélén a platformra zökkent, nem túl erõsen, csak annyira, hogy kissé tovább pattanva, a középponttól hat lábnyira álljon meg.

– A rohadt életbe! – morogta elégedetlenül Scragger.

– Úristen, Scrag! – szólalt meg Vossi is, de neki alig lehetett hallani a hangját. – Ez tökéletes volt.

– Nem! Hat lábnyira vagyok a középponttól. – Scragger látható erõfeszítéssel fejtette le ujjait az irányítókarról. – Állítsd le, Ed, amilyen gyorsan csak tudod! – mondta. Kiugrott a pilótafülkébõl, a még mindig vadul pörgõ rotorlapát alatt görnyedten az utastér ajtajához futott, és felrántotta. – Maradjanak a helyükön! – kiabált rá az utasokra, megkönnyebbülve, hogy még senki sem csatolta ki a biztonsági övét, és sérült sincs. A bent ülõk engedelmesen tették, amit mondott, ketten közülük halottsápadtak voltak, csupán a négy japán arcán nem látszott semmilyen érzelem. Hidegvérű népség, gondolta magában, rosszallóan nézve végig rajtuk.

– Mon Dieu, Scrag! – kiáltott fel de Plessey. – Mi történt?

– Nem tudom, valószínűleg a faroklapát... Amíg teljesen le nem áll, addig...

– Mi az ördögöt szórakozik, Vossi?! – Dzsafari, az iráni leszállásvezetõ kiáltott ilyen ingerülten, aki a gép mellett állt, és dühödten nyomta oda az arcát a pilótafülke ablakához. – Hogy mer vészleszállást végrehajtani egy fúrótornyon?! Fel fogom jelenteni veszélyes repülésért!

– Nem Vossi kapitány vezette a gépet, hanem én! – mordult rá dühösen Scragger. A sikeres leszállás fölött érzett hirtelen megkönnyebbülés felszabadulttá tette, és szabad utat engedett az iránival szemben már régóta táplált dühös ellenszenvének. – Tűnjön el innen, Dzsafari, tűnjön el, mielõtt szétverem a pofáját! – szólt rá indulatosan, és rögtön ökölbe is szorította a kezét. – Takarodjon!

A többiek csak néztek rá döbbenten, Vossi pedig erõsen el is sápadt. A Scraggernél jóval nagyobb és nehezebb Dzsafari vadul rázni kezdte az öklét, elõbb perzsául szitkozódott, aztán átváltott angolra, és szemmel láthatóan provokálni akarta: – Idegen disznó! Hogy mersz kiabálni velem? Még te fenyegetõzöl?! Veszélyes repülésért örökre eltiltatlak a repüléstõl, és kidobatlak Iránból. Azt hiszitek, kutyák, hogy szabadon azt lehetitek nálunk, amit akartok...?

Scragger rá akarta vetni magát, de Vossi sietve közéjük ugrott, és széles mellkasát kifeszítve elállta elõle az utat. – Ne hülyéskedj, öreg! Nézzük meg inkább a farokrotort! – mondta könnyedén. – Scrag, öreg haver, ne törõdj vele! Azt derítsük ki inkább, mi volt a baj!

Másodpercekbe telt, míg Scragger össze tudta szedni magát, agyáról felszállt a köd, és a látása kitisztult. A szíve még mindig hevesen vert, de látta, hogy mindenki õt figyeli, és ha nagy erõfeszítés árán is, de fékezte magát. – Rendben... igazad van, Ed! Igazad.– Dzsafarihoz fordult: – Kényszerleszállás volt... – Az iráni szemmel láthatóan nem hitte el, elutasítóan hümmögött valamit, és Scraggerben kezdett ismét feltámadni az indulat. Ezúttal azonban már résen volt, és uralkodott magán.

A farokrészhez mentek, ahol addigra egész csapat gyűlt össze európai és iráni olajmunkásokból. A rotor egyre lassabban pörgött, és amikor megállt, látták, hogy az egyik lapátból mintegy négyhüvelykes darab hiányzik. A fékkar csipkésre töredezett, és a fõtengely is teljesen kilazult, nem volt képes ellenállni a sérült lapát kiegyensúlyozatlansága okozta rángatásnak. Az egyik utas, látva mi történt, a platform széléig ment, és vadul hányni kezdett.

– Jézusom! – nyögött fel Vossi. – Két ujjal bármikor le tudnám törni.

Dzsafari indulatos, dühtõl fröcsögõ hangja törte meg a hirtelen beálló csöndet: – Elmulasztották a megfelelõ karbantartást! Veszélyeztették. ..

– Pofa be, Dzsafari! – rivallt rá dühösen de Plessey. – Merde! Hála istennek, élünk, és ezt kizárólag Scragger kapitánynak köszönhetjük. Senki nem gondolhatta elõre, hogy ez fog történni. Az S-G repülésbiztonsági szabályai a legszigorúbbak Iránban.

– Jelenteni fogom, Mr. de Plessey, és...

– Jelentse csak, én pedig javasolni fogom, hogy adjanak neki kitüntetést a kivételes szakmai tudásáért és lélekjelenlétéért! – válaszolta dühösen a francia. Utálta Dzsafarit, megveszekedett bajkeverõnek tekintette, aki az egyik pillanatban még Khomeini lelkes híve volt – feltéve, hogy nem tartózkodott a közelben egyetlen, a sahhoz hű katona, vagy rendõr sem –, és sztrájkra biztatta a munkásokat, a következõben viszont már a sah odaadó hívének a szerepében tetszelgett, és a legkisebb fegyelmezetlenségért is szigorú büntetéssel fenyegetõzött. – Azt se felejtse el, hogy ez a kút francia-iráni közös üzem, és Franciaország soha nem viselkedett barátságtalanul Iránnal, amikor annak segítségre volt szüksége!

– Ha ez igaz, gondoskodnia kellene róla, hogy Sirire kizárólag franciák jöjjenek dolgozni, ne pedig ilyen... vénemberek! Haladéktalanul jelenteni fogom az esetet! – mondta Dzsafari. Hátat fordított nekik, és bízva abban, hogy felülmaradt, határozott léptekkel távozott.

Mielõtt Scragger bármit mondhatott, vagy tehetett volna, de Plessey megfogta a vállát, mindkét oldalról arcon csókolta, majd ugyanolyan melegen kezet is rázott vele. – Köszönöm, mon cher ami! – Szavai zajos tetszésnyilvánításra ösztönözték a franciákat, akik szorosan körbevéve lelkesen ölelgetni kezdték Scraggert. Miután kitombolták magukat, a japánok vezetõje, Kaszigi lépett elõ. – Domo – mondta komoly hangon, és három munkatársával, Scragger zavarát még tovább fokozva, egyszerre fejet hajtott. A franciák ettõl újra, még hangosabban kiabálni kezdtek, és lelkesen hátba veregették a pilótát.

– Köszönöm, kapitány! – folytatta változatlan komolysággal a japán. – Értjük, mi történt, és köszönjük, amit tett. – Elmosolyodott, két kezével fogva, udvarias fõhajtás kíséretében névjegyet nyújtott át Scraggernek, és be is mutatkozott: – Kaszigi Josi, a Toda Shipping Industriestól. Köszönöm.

– Hát, végül is nem sikerült rosszul, Mr... Mr. Kaszigi – válaszolta Scragger, nem kis erõfeszítéssel próbálva meg úrrá lenni a zavarán. – Ha nagyobb a baj... úgy értem, ha igazán komoly, a vízen is nyugodtan leszállhattunk volna, fel vagyunk szerelkezve hozzá. Az a kötelességünk, hogy biztonságosan célba juttassuk az utasainkat. Ed – õszintén rámosolygott Vossira, mert tisztában volt azzal, hogy a fiatalember közbelépésével olyan verekedéstõl mentette meg, amelybõl egész biztosan vesztesként került volna ki –, Vossi kapitány ugyanazt meg tudta volna csinálni, amit én. Könnyedén. Nem volt vészes a helyzet... csak nem akartam, hogy vizes legyen a ruhájuk, és különben is, az ember soha nem tudhatja, hányadán áll a cápákkal...

A feszültség fölengedett, és mindenki nevetésre fakadt, bár Scragger utolsó megjegyzése szült némi izgalmat a jelenlevõkben. Mindannyian tudták, hogy az Öböl és a belé ömlõ folyók torkolata valóban tele van cápákkal. A meleg tenger, az élelemül szolgáló sok hulladék, a part mentén élõk által évezredek óta szűrés nélkül az öbölbe eresztett rengeteg szennyvíz vonzott mindenféle halat, és különösen a cápákat. Mivel a kitermelõhelyrõl is közvetlenül a vízbe került minden élelmiszer-hulladék, és emberi ürülék, természetszerűleg hemzsegtek a környéken a vad tengeri ragadozók.

– Látott már igazán nagyot, kapitány?

– De mennyire! Van egy pörölyfejű, ami Kharg környékén szokott vadászni. Pár évet ott szolgáltam, és havonta találkoztam vele, sõt volt úgy, hogy kétszer is. Huszonöt, de az is lehet, hogy harminc láb hosszú. Hatalmas mérges rájákkal is összeakadtam már, de ez félelmetesebb volt náluk.

– Merde! – kapcsolódott be indulatosan a beszélgetésbe de Plessey. – Sirinél egyszer majdnem elkapott egy. Csak a sekélyesbe mentem be, de olyan sebesen jött rám, hogy felszántotta a homokot. Legalább nyolc láb hosszú volt. Hatot lõttünk bele, de tovább csapkodott, megpróbált elkapni bennünket, és órákig tartott, míg végre elpusztult. Amikor már mozdulatlanul feküdt, akkor sem volt kedve odamenni hozzá egyikünknek sem. Cápák! – Kis szünetet tartva a törött rotorlapátra pillantott. – Én mindenesetre örülök, hogy nem a vízen, hanem idefent kötöttünk ki.

Mindenki egyetértett vele. A franciák még egy ideig lázasan gesztikulálva, hangosan tárgyalták maguk között az eseményeket, aztán ketten nekiálltak kipakolni a csomagtérbõl néhány ládát, egy pedig odament ahhoz a társukhoz, aki öklendezve továbbra is a korlátot támasztotta. Az olajbányászok is szétoszlottak, és csupán a japánok maradtak zárt, néma csoportot alkotva.

Vossi babonásan megérintette a törött lapátot. – Soha rosszabb ne történjen! – mondta. – Igazam van, Scrag?

– Miért ne? Amíg az utasoknak nem esik bajuk, addig simának számít a leszállás.

– Mi okozhatta vajon? – kérdezte de Plessey.

– Nem tudom, testvér – válaszolta Scragger. – Siri-Háromnál láttam kisebb csapat tengeri madarat, valószínűleg csérek voltak, azok közül akár nekünk is vágódhatott egy. Nem éreztem ugyan, de hát az nem jelent semmit. Abban biztos vagyok, hogy reggel, amikor elindultunk, a rotor még tökéletes volt. Mind a ketten ellenõriztük. – Vállat vont, jelezve, hogy nem akar tovább foglalkozni a dologgal. – Isten akarata.

– Oui. Espéce de con! Ami engem illet, nem nagyon szeretem, ha ki vagyok szolgáltatva a szeszélyeinek. – De Plessey a leszállóhelyre pillantott. – Le tud itt még szállni egy 206-os, vagy Alouette, hogy részletekben elvigyen bennünket? – Kérünk majd egy 212-est, a madarunkat pedig áttoljuk oda. – Scragger a leszállóhelyen túlra, az egyik daru felé mutatott. – Kerekek is vannak a felszerelésben, hamar fel lehet rakni õket, úgyhogy nem lesz nehéz, és maguknak sem kell sokat várniuk.

– Remek! Azt hiszem, ezt nyugodt szívvel magára bízhatjuk – mondta enyhén fontoskodó stílusban de Plessey. – Fáradjanak velem! Megérdemlünk egy csésze kávét, és egy pohár jól behűtött Chablis-t.

– Azt hittem, a tengeri kitermelõhelyeken tilos az alkoholfogyasztás – jegyezte meg Kaszigi.

De Plessey gondterhelten összevonta a szemöldökét. – Így is van, monsieur! Az irániaknak és a nem franciáknak. Természetesen. A mi kútjaink azonban francia fennhatóság alatt állnak, azoknak a területén a Code Napóleon érvényes – mondta fölényesen. – Meg kell ünnepelnünk szerencsés leszállásunkat, és mivel önök mindannyian la Belle France vendégei, nyugodtan viselkedhetünk civilizáltan, áthághatjuk kissé a szabályokat. Mire valók a szabályok, ha nem arra, hogy néha figyelmen kívül hagyjuk õket? Na ugye! Parancsoljanak, fáradjanak velem! Utána rögtön megkezdjük a tájékoztatót.

Három japán követte, Kaszigi azonban hátramaradt, és megkérdezte Scraggert: – És ön, kapitány? Mit fog csinálni?

– Várom, hogy a másik helikopter meghozza az alkatrészt és a mérnökeinket – válaszolta feszélyezetten Scragger. Nem jól érezte magát ilyen közel egy japánhoz, idegenkedett a baráti hangú beszélgetéstõl. Nem volt képes kiverni a fejébõl a háborúban fiatalon elpusztult bajtársai emlékét, és az örökké visszatérõ kérdést, hogy miért éppen azok, és nem õ. – Megvárjuk, hqgy kijavítsák a gépet, aztán hazamegyünk vele. Miért?

– Pontosan mikor lesz az? – kérdezett vissza Kaszigi.

– Valószínűleg napnyugta elõtt. Miért érdekli?

A japán az eltört rotorlapátra pillantott. – Engedelmével én is magukkal mennék.

– Ez... ebben Vossi kapitánynak kell döntenie. Hivatalosan õ a gép parancsnoka.

Kaszigi várakozó arccal nézett Vossira, aki pontosan tudta, mennyire nem szereti Scragger a japánokat, de képtelen volt elfogadni ezt az érzést. Közvetlenül a felszállás elõtt is szó esett róla közöttük, és azt mondta: – Az ördögbe is, Scrag, a második világháború egymillió éve volt! Japán azóta a szövetségesünk, az egyetlen, akire Ázsiában komolyan számíthatunk. – Scragger erre csak legyintett. – Hagyd, Ed! – felelte, Vossi pedig visszakozott, nem feszegette tovább a témát.

– Jobban teszi, ha a többiekkel megy, Mr. Kaszigi! Nem lehet pontosan tudni, mennyi ideig fog tartani.

– Tudja, az az igazság, hogy félek kicsit a helikopterektõl. Jobban szeretnék magukkal menni, ha nincs ellene kifogása. – Kaszigi komoly pillantást vetett Scraggerre. – Nagyon kemény helyzet volt. Alig maradt ideje, mégis, háromszáz láb magasan körbefordította a gépet, hogy tökéletes pontossággal le tudjon szállni ezen a zsebkendõnyi területen. Hihetetlen teljesítmény! Hihetetlen! Egy dolgot nem értek. Miért választotta a meredek szögű rárepülést? – Elkapta Vossi pillantását, és elégedetten állapította meg magában, hogy a fiatal pilóta is ugyanarra kíváncsi, amire õ. – Ilyen idõben szokatlan az ilyesmi, nem?

Scragger, ha lehet, még nyugtalanabbul nézett a japánra, mint korábban. – Vezet helikoptert?

– Nem, de tudok róla annyit, hogy rájöjjek, ha nagy baj van. Tartályhajók építésével foglalkozom, úgyhogy elég gyakran megfordulok olajmezõkön, itt, a Perzsa-öbölben, Irakban, Alaszkán, mindenfelé, még Ausztráliában is. – Kaszigi hagyta, hadd áradjon felé a leplezetlen gyűlölet. Hozzászokott már, tudta az okát is, mivel gyakran járt Ausztráliában, ahol üzletet is kötött, nagyon nagy üzletet. A gyűlölet részben indokolt, gondolta. Részben. Nem baj, az ausztrálok meg fognak változni, meg kell változniuk. Évekre elõre megszereztük a nyersanyagaik jelentõs részét, és még többet meg fogunk szerezni belõlük. Érdekes, hogy gazdasági eszközökkel milyen könnyen el tudjuk érni azt, amire katonai módszerekkel nem volt lehetõségünk. – Kérem, elmondaná, miért választotta éppen ezt a megoldást? Ha a megszokott szögben repül rá a platformra, most mindannyian a tenger fenekén lennénk. Miért?

Scragger vállat vont; szeretett volna minél élõbb véget vetni a beszélgetésnek.

– Miért csináltad – kérdezte tõle Vossi is.

– Véletlenül, így hozta a szerencse.

– Ha megengedi, szeretnék magukkal visszarepülni – mondta kis mosollyal a szája szögletében Kaszigi. – Életért életet cserébe, kapitány! Kérem, tartsa meg a névjegyemet! Elõfordulhat, hogy egy napon még a szolgálatára lehetek. – Udvarias meghajlással elköszönt, és magukra hagyta õket.

11.56. – Robbanószer Sirin, Scrag? – kérdezte döbbenten de Plessey. – Lehetséges – válaszolta ugyancsak halkan Scragger. A fúrótorony szélén álltak, jókora távolságra mindenkitõl, és éppen elmondta a franciának, mit súgott neki Abdalláh.

Az újabb 212-es már régen megérkezett, és csak az indulási jelre várt, hogy de Plesseyt és a többieket Siri-szigetre szállítsa, ahol ebéd várt rájuk. A szerelõk már szét is szedték Scragger 212-esének farokrészét, és hozzáláttak a javításhoz. Vossi figyelte õket, látta, hogy az új rotor és a fogaskerék-áttétel már a helyére került.

– Robbanószert bárhol el lehet rejteni. Bárhol – mondta kis idõ múlva tehetetlenül de Plessey. – Kevés is elég lehet belõle ahhoz, hogy tönkretegye az egész szivattyúrendszert. Mon Dieu, ennél egyszerűbb megoldás nincs is arra, hogy valaki megnehezítse Bahtjárnak, vagy éppen Khomeininek a rend helyreállítását.

– Igen. Bánjon nagyon óvatosan az értesüléssel, ne keltsen pánikot! És ne adja tovább senkinek!

– Természetesen. Siri-Hármon szólt magának az az ember?

– Lengehben.

– Igen? Akkor miért nem mondta még reggel?

– Nem volt rá idõ. – Scragger körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, nem hallgatja-e ki õket valaki. – Bármit csinál is, legyen óvatos! Ezek a fanatikusok nem törõdnek senkivel és semmivel, és ha rájönnek, hogy valaki beárulta õket, akkor az... ha feldühödnek, képesek rá, és innentõl Hormuzig hullákkal szórják tele az Öblöt. – Igaza van. – A francia hangján érzõdött, hogy nagyon aggódik. – Szólt másnak is?

– Nem.

– Mon Dieu! Mit csináljak? A biztonsági... egyáltalán, lehet Irakban biztonságról beszélni? Akár tetszik ez nekünk, akár nem, a hatalmukban vagyunk. Még egyszer köszönöm, hogy szólt. – Be kell vallanom, komoly szabotázsakcióra számítottam Khargon és Abadánnál – a baloldaliaknak érdekükben áll minél nagyobb felfordulást csinálni –, arra viszont nem, hogy itt is meg fognak jelenni.

Komoran a korlátra támaszkodott, és a mesterséges sziget lábait lustán nyaldosó vizet, a bedobált hulladékra odagyűlõ cápákat bámulta. Már a terroristák is fenyegetnek bennünket. Siri tartályai és szivattyútelepei ragyogó célpontot szolgáltatnak bármilyen szabotázshoz, állapította meg magában. Ha Sirit támadás éri, és megbénul, rengeteg munka vész kárba, Franciaország évekre elveszíti azt az olajat, amire pedig rettenetesen nagy szüksége lenne. Vásárolhatunk majd a szaros angoloktól, a szaros északi-tengeri olajmezõikrõl!

Hogy lehet ezeknek olyan szerencséjük, hogy napi 1,3 millió barrelt tudjanak termelni, és ez a mennyiség is folyamatosan nõjön?!

Miért nincs olaj a mi partjainknál, vagy legalább Korzika mentén? Istenverte angolok, a maguk kétszínű és kétszívű viselkedésével! De Gaulle-nak tökéletesen igaza volt abban, hogy távol kell tartani õket Európától. Most, miután jószívűen befogadtuk õket, pedig tudjuk, hogy hazug csirkefogók, eszükbe sem jut megosztani a szerencséjüket velünk, a szövetségeseikkel. Csak tettetik, hogy társak velünk az EGK-ban; mindig ellenünk voltak, és ellenünk is lesznek. A Nagy Charlesnak tökéletesen igaza volt velük kapcsolatban, Algéria dolgában viszont hatalmasat tévedett. Ha Algéria még mindig a miénk lenne, a földje és vele együtt az olaja is, akkor gazdagok lennénk, magabiztosak, a britek, a németek és a többiek pedig örülnének, ha felszedhetnék az asztalunkról lehulló morzsákat.

De addig is, mit csináljak?

Menj Sirire, és ebédelj meg! Ebéd után nyugodtabban fogsz tudni gondolkodni. Hála istennek, még mindig tudunk olajat vásárolni az értelmes, civilizált Dubaitól, Sardzsától és Sargaztól; brie-t, camembert-t, boursint, zamatos francia fokhagymát, vajat szállítunk nekik naponta, és valódi bort, ami nélkül el is pusztulnának. Majdnem, tette hozzá óvatosan, és látva, hogy Scragger csöndben figyeli, odaszólt neki: – Parancsoljon, mon brave!

– Azt kérdeztem, hogy most mit fog csinálni?

– Biztonsági gyakorlatot rendelek el – válaszolta tettetett magabiztossággal de Plessey. – Eszembe jutott, hogy van az irániakkal kötött szerzõdésünknek egy záradéka, az 56/976-os, amelyik elõírja, hogy hathavonta többnapos biztonsági gyakorlatot kell tartani, ellenõrizni, hogy senki, semmilyen formában... ne veszélyeztethesse Franciaország... és természetesen Irán tekintélyét! – De Plesseynek még a szeme is felcsillant, annyira örült, hogy sikerült neki ilyen finom, választékos kifejezésmódot találnia. – Igen. A beosztottaim elfelejtettek emlékeztetni rá, de most pótoljuk a mulasztást, és a franciákra jellemzõ lelkesedéssel és határozottsággal elvégezzük, amit kell. Mindenütt, Sirin, a kitermelõhelyeken, a parton, Lengehben! Les cretins! Hogy merik azt feltételezni, hogy képesek lesznek tönkretenni évek megfeszített munkájának az eredményeit?! – Körbenézett, és megnyugodott, amikor látta, hogy még mindig nem hallhatja õket senki. A többiek távol voltak tõlük, már a 212-es mellett gyülekeztek. – Szólnom kell Kasziginak a tartályhajó miatt – mondta csöndesen. – Lehet, hogy azt is meg akarják támadni.

– Megbízik benne? Úgy értem, abban, hogy nem veri nagydobra, amit hall magától.

– Igen. Muszáj, mon ami! Figyelmeztetnünk kell, feltétlenül. – De Plessey gyomra erõsen görcsölni kezdett. Jézusom, jajdult fel gondolatban. Remélem, csak az éhségtõl van, és nem eperohamom lesz, bár attól sem volnék meglepve mindazok után, amiken ma keresztülmentem. Elõször majdnem halálos balesetet szenvedtünk, utána a vezetõ pilótánk kis híján verekedésbe keveredett azzal a szemét Dzsafarival, végül pedig kiderült, hogy a forradalom már minket is elért. – Kaszigi afelõl érdeklõdött, hogy visszatérhetne-e magukkal. Mikorra lesznek készen?

– Napnyugta elõtt, de fölösleges várnia ránk, nyugodtan visszamehet magukkal is.

De Plessey gondterhelten összevonta a szemöldökét. – Értem én, hogy nem szereti a japánokat, hiszen én sem állom a németeket, de próbáljon meg gyakorlatias lenni, és ne pusztán az indulataira hallgasson! Kaszigi remek vásárló, és ha már ilyet kért, nagyon örülnék neki, ha... ha rávenné Vossit, hogy vegye fel, mon cher ami! Igen, most már közeli barátok vagyunk, megmentette az életünket, együtt kerültünk ki egy reménytelennek tűnõ helyzetbõl. Most már... – A francia arca hirtelen egészen felderült. – Ha együtt repülnének, az ragyogó alkalom lenne arra, hogy szóljon neki a biztonsági... Meggyõzõdésem, hogy tökéletesen el tudja intézni!

– De...

– Az egyik legjobb vásárlónk – jelentette ki még egyszer, nyomatékkal de Plessey. – Nagyon jó. Köszönöm, mon ami! Sirin hagyom, vegye majd fel ott! Örülök, hogy sikerült ezt ilyen remekül elintéznünk. Biztos lehet abban, hogy arról, amit tett, a legmelegebben fogok beszámolni az illetékeseknek, személy szerint Gavallan úrnak is. – Szélesen elmosolyodott. – Indulnunk kell. Holnap találkozunk.

Scragger csak nézett utána, és némán káromkodott. De Plessey volt a fõnök, úgyhogy semmit sem tehetett ellene, és elõre tudta, hogy rettenetesen fogja utálni a hazavezetõ utat.

– Jézusom, Scrag! – kiáltott fel elszömyedve Vossi, amikor megtudta, kit kell visszavinniük a szárazföldre. – Utas? Jól vagy?! Biztos, hogy...

– Kíváncsi vagyok, mit fogok érezni – vágott a szavába mogorván Scragger. – Te vagy a parancsnok. Vedd fel a fickót Sirin, és olyan finoman tedd le Lengehben, mint a tollpihét, különben megnézheted a jelentést, amit írok rólad!

Kaszigi a helikopter-leszállónál várta õket. Árnyékot sehol nem talált, erõsen izzadt, poros és piszkos volt. A homokdűnék között portól lepett, barnára színezõdött csõvezetékek kígyóztak a távolabb emelkedõ tartályok felé. Scragger figyelte a homokördögöket, a közvetlenül a talaj fölött táncoló kis forgószeleket, és áldotta a jó sorsát, mert repülhet, és nem kell ilyen átkozott helyen dolgoznia. Igen, a helikopterek zajosak, rettenetesen ráznak és kiszámíthatatlanok, gondolta, és nagyon hiányzik, hogy merev szárnyú gépen, a magasban röpülhessek, mély bukófordulókat írjak le, hogy aztán függõlegesbe állítsam a gép orrát, és... de a repülés akkor is repülés, és én változatlanul utálok csak utas lenni. Helikopteren ez még rosszabb, mint normális repülõgépen! Nem szeretett úgy repülni, hogy nem õ vezette a gépet, nem érezte magát igazán biztonságban, és a kellemetlen érzés most is úrrá lett rajta, mihelyt beszállt Kaszigi mellé, és behúzta az utastér ajtaját. A két szerelõ a szemközti üléseken bóbiskolt, fehér overalljuk nagyon átizzadt, csurom vizes volt az órákon át tartó megfeszített munkától. Kaszigi eligazította magán a mentõmellényt, és bekapcsolta a biztonsági övét.

Amikor már a magasban voltak, Scragger odahajolt hozzá, és halkan beszélni kezdett: – Gyorsan kell elmondanom: úgy néz ki, hogy terroristatámadás készül Siri, az egyik kút ellen, de talán a maguk tartályhajója ellen is. De Plessey kért meg rá, hogy szóljak.

A megdöbbenéstõl Kaszigi pár másodpercre visszatartotta a levegõt, csak aztán fújta ki onnan. – Mikor? – kérdezte úgy, hogy a kabint betöltõ zajon át is hallani lehessen.

– Nem tudom, és de Plessey sem. De több mint valószínű, hogy sor kerül rá.

– Hogyan? Milyen módszerrel hajtják végre?

– Fogalmam sincs róla. Fegyverrel, robbanószerrel, esetleg idõzített bombával, úgyhogy jól teszi, ha megszigorítja a biztonsági intézkedéseket.

– Már most is a legszigorúbbak – válaszolta Kaszigi, és bár látta Scragger tekintetének dühös felvillanását, nem értette rögtön, mi adhatott rá okot. Aztán eszébe jutott, pontosan mit is mondott, és attól világossá vált számára a dolog. – Ne haragudjon, kapitány, nem akartam nagyképű lenni! Mindössze arról van szó, hogy nálunk mindig igen szigorúak a biztonsági elõírások, ezeken a vizeken pedig a hajóim... – Már majdnem kimondta, hogy a hajók mintha háborúban lennének, de még idõben visszafogta magát, sõt azt is sikerült eltitkolnia, mennyire zavarja a másik túlzott érzékenysége. – Ezeken a vizeken mindenki a szokásosnál is óvatosabb. Bocsásson meg, kérem!

– De Plessey azt akarta, hogy tudja. És még valamit: azt, hogy az értesülést tartsa meg magának, ne szóljon róla az irániaknak.

– Értem. Megígérem, hogy tõlem senki nem fogja megtudni. Még egyszer köszönöm. – Miután Scragger kurtán bólintott, és a beszélgetést mintegy lezárva rögtön hátra is dõlt az ülésben, a legszívesebben Kaszigi is kurta biccentéssel fejezte volna be a dolgot. De mert az ausztrál a társainak és neki is megmentette az életét, alkalmat teremtve ezzel arra, hogy újabb szolgálatokat tegyen a vállalatnak és a vezetõjének, Toda Hirónak, úgy érezte, muszáj mondania még valamit.

– Kapitány – szólalt meg olyan halkan, amennyire csak a légcsavarok zúgása miatt lehetett. – Tudom, miért gyűlölnek bennünket, japánokat az ausztrálok, és elnézését is kérem Csangiért, a burmai vasútért, az összes atrocitásért. Annyit mondhatok csak, hogy ezeket a dolgokat részletesen tanítják nálunk az iskolákban, és senki nem felejti el õket. Nemzeti szégyenünk, hogy megtörténhettek.

Igen, gondolta dühösen. Egyik nagyobb ostobaság volt, mint a másik, még akkor is, ha azok a bolondok nem tudták, hogy súlyos atrocitásokat követnek el – végül is az ellenség gyáva volt, tíz- és százezrével adta meg magát. A bushido értelmében – amely szerint a katona számára nincs nagyobb szégyen, mint a megadás – ezzel lemondtak arról a jogukról, hogy embernek tekintsék õket, és akként is bánjanak velük. Pár hiba miatt, amit néhány szadista, műveletlen, parasztból lett börtönõr követett el – akiknek a többsége nem is japán volt, hanem fokhagymazabáló koreai – egész Japánnak örökké szenvednie kell. Szégyen rá nézve, hogy ez történt. És még nagyobb, a legnagyobb szégyen, hogy legfõbb háborús vezetõnk nem teljesítette a kötelességét. Ezzel rákényszerítené a császárt, hogy szégyenteljesen kapitulációt hirdessen. – Kérem, fogadja el a bocsánatkérésemet mindannyiunk nevében!

Scragger ránézett, és némi szünet után csak annyit mondott: – Sajnálom, de nem tehetem. Nem, mert a társam, Forsyth volt az elsõ fogoly Csangiban, és beleõrült. Azért sem, mert túl sok bajtársamnak, nemcsak hadifoglyoknak, ugyanaz lett a sorsa. Túl soknak. Nem felejthetek, és nem is akarok. Nem, mert ha megtenném, az volna a végsõ, legnagyobb árulás. Szerintem a békével, azzal, amit most teszünk, már úgyis elárultuk õket. Sajnálom, ez a véleményem.

– Megértem. Ennek ellenére maga és én békét köthetnénk, nem?

– Talán. Majd egyszer, idõvel.

Igen, az idõ, gondolta elmélázva Kaszigi. Ma újból közel kerültem a halálhoz. Vajon mennyi idõnk van hátra, ennek az ausztrálnak és nekem? Nem pusztán illúzió-e az idõ, és illúzió – a legnagyobb az élet? És a halál? Nagy tiszteletben tartott szamuráj õsének a sírverse jutott az eszébe, aminél tökéletesebb megfogalmazását nem ismerte ezeknek a gondolatoknak: Mi a felhõ, ha nem álarca az égnek? Mi az élet, ha nem menekülés a haláltól?

Az õs Kaszigi Jabu volt, Izu és Baka daimjoja, Toranaga Josi egyik legfõbb vazallusa, az elsõ és legnagyobb Toranaga sógunénak, akitõl kezdõdõen a családon belül, apáról fiúra szállt a hatalom. A Toranagák kormányozták japánt 1603-tól egészen 1871-ig, amikor a Meidzsi császár végleg eltörölte a sógunátust, és törvényen kívül helyezte az egész szamuráj osztályt. Kaszigi Jabura azonban nem a hűbérura iránti hűsége, és a csatákban tanúsított bátorsága miatt emlékeztek, mint híres unokaöccsére, Kaszigi Omira, aki Toranaga mellett küzdötte végig a szekigaharai csatát, és miután a kezét ellõtték, még mindig képes volt vezetni az ellenséget elsöprõ döntõ rohamot.

Nem, Jabu elárulta Toranagát, vagy legalábbis megpróbálta elárulni, és ezért parancsot kapott rá, hogy kövessen el szeppukut, rituális öngyilkosságot, amelynek a végrehajtója önkezével metszi fel a hasát. Jabura önmaga alkotta sírverséért emlékeztek, azért tisztelték, és a bátorságáért, amivel a szeppukut elvégezte. A felsorakozott szamurájok elõtt térdelve dacosan lemondott a segítõrõl, arról a szamurájról, akinek az lett volna a feladata, hogy mögötte állva a hosszú karddal lecsapja a fejét, elejét véve ezzel a hosszú, kínos haláltusának és annak, hogy a fájdalomtól, súlyos szégyent hozva magára, ordítani kezdjen. Határozottan megragadta a rövid kést, mélyen a hasába döfte, aztán négy vágást tett vele – vízszintesen és le, majd ismét vízszintesen és fel – a legnehezebb szeppukut hajtva ezzel végre, hogy aztán kiomló belsõ szerveit magához szorítva, hosszú, kegyetlen szenvedés árán, egyetlen jajszó nélkül haljon meg.

Kaszigi beleborzongott a gondolatba, hogy netán neki is ilyesmit kellene csinálnia, mert tudta, hogy nem lenne meg hozzá a bátorsága. A modern háború semmiség azokhoz a régi idõkhöz képest, amikor bárki köteles volt meghalni hűbérurának egyetlen szemöldökrándítására...

Kissé oldalra fordulva látta, hogy Scragger csöndben figyeli.

– Én is harcoltam a háborúban – bukott ki belõle önkéntelenül is a vallomás. – Repülõgépet vezettem, Zérót, Kínában, Malájföldön, Indonéziában. És Új-Guinea fölött. A háborúban tanúsított bátorság más... mint az egyéni... amit háborún kívül mutat az ember.

– Nem értem.

Érdekes, évek óta nem gondoltam a háborúra, jött rá kissé csodálkozva Kaszigi. Hirtelen félelem söpört végig rajta, mert eszébe jutott az állandó rettegése attól, hogy meghal, vagy megcsonkul, az egész valóját felemésztõ rettegés... Mint amilyen a mai is volt, amikor biztosnak érezte, hogy mindannyian meg fognak halni, és társaival együtt szenvedett a félelemtõl. Igen, ma mindannyian ugyanazt csináltuk, amit a háború idején: felidéztük magunkban õseinktõl kapott örökségünket, eltitkoltuk a félelmünket, ahogy arra gyerekkorunk óta tanítottak bennünket. Nyugalmat, harmóniát tettettünk, hogy ne maradjunk szégyenben mások elõtt, a császár parancsára legjobb tudásunk szerint végeztük a bevetéseket, és amikor azt mondta, hogy tegyük le a fegyvert, mi engedelmesen letettük, bármilyen nagy szégyen is volt.

Néhányan elviselhetetlennek tartották ezt a szégyent, és õsi módon, dicsõséggel megváltak az életüktõl. Elveszítettem a becsületemet azzal, hogy nem követtem a példájukat? Nem. Engedelmeskedtem az uralkodónak, aki azt parancsolta, hogy viseljük el az elviselhetetlent, aztán beálltam dolgozni az unokatestvérem vállalatához, ahogy az elõre meg volt írva, és hűségesen szolgáltam, Japán még nagyobb dicsõségére. Jokohama romjain segítettem létrehozni a Toda Shipping Industriest, Japán egyik leghatalmasabb vállalatát. Nagy hajók építésében vettem részt, szupertankereket csináltam, egyre nagyobbakat minden évben, és már ott tartunk, hogy hamarosan hozzákezdhetünk az elsõ egymillió tonnáshoz is. A hajóink mindenhol ott vannak, nyersanyagokat szállítanak Japánba, és késztermékeket visznek ki onnan. A világ joggal csodál bennünket, de, sajnos, így is sebezhetõek vagyunk. Olajra van szükségünk ahhoz, hogy élni tudjunk, virágozni, fejlõdni.

Az ablakon kipillantva tartályhajót látott, ami a Perzsa-öböl belseje felé, és egy másikat, ami a Hormuzi-szoros irányába tartott. A híd működik, gondolta. Innentõl Japánig száz mérföldenként lehet látni legalább egy tartályhajót. Naponta jönnek és mennek, táplálják a gyárainkat. Az olaj nélkül éhen halnánk, és ezt az OPEC országai is pontosan tudják. Szorongatják a torkunkat, igyekeznek megfojtani bennünket. Mint például ma! Minden akaraterõmre szükségem volt, hogy nyugodt tudjak maradni azzal... azzal az undorító franciával szemben, akibõl árad a fokhagymának és a nyúlós, hányingert keltõ brie-nek a szaga. Szemérmetlen módon még 2,8 dollárt követelt a már egyébként is felháborítóan magas, 14,8 dolláros áron felül, én pedig, a szamurájok leszármazottja kénytelen voltam kicsinyesen alkudozni vele, mint valami mocskos, hongkongi kínai.

– De M'sieur de Plessey, önnek is be kell látnia, hogy ez az ár, plusz a szállítási költségek...

– Végtelenül sajnálom m'sieur, de én is csupán utasításokat teljesítek. Mint már mondtam, a hárommillió tonnányi siri olajra vonatkozó ajánlatunk elõször az önöké. Az ExTex megkeresett bennünket, boldogan átvenné, és ugyanígy négy másik, komoly vásárló is. Ha önök úgy döntenek, hogy...

– Nem, de a szerzõdés „érvényben lévõ OPEC-árról" beszél, és...

– Valóban, de mint ön is tudja, az OPEC területén működõ szállítók árkiegészítéseket alkalmaznak. Ne felejtse el, hogy a szaúdiak ebben a hónapban csökkenteni akarják a termelést, miután a múlt héten a legtöbb nagy force majeurra hivatkozva már termelésvisszafogást rendelt el, és a líbiaiak is kevesebbet akarnak termelni. A BP negyvenöt százalékkal fogta vissza magát...

Kasziginak ordítani lett volna kedve a dühtõl. Amikor hosszas alkudozás után végre elfogadta az árat – kikötve, hogy a teljes, hárommillió hordónyi mennyiséget ugyanannyiért kapja –, a francia kedvesen elmosolyodott, és közölte: – Természetesen, feltéve, hogy hét napon belül berakodik. – Mind a ketten tudták, hogy ez lehetetlen, és azt is, hogy Kuvaitban éppen egy román állami delegáció tartózkodik, amely nemhogy hárommillió hordó, hárommillió tonna nyersolajat is szívesen megvásárolna, hogy csökkentse az otthoni hiányt, amit az iráni-szovjet vezetéken érkezõ szállítmányok lecsökkenése okozott. És voltak egyéb vevõk is, tucatjával, csak arra várva, hogy a siri opciójukról, egyéb – nyersolaj, folyékony földgáz, nafta, más petrolkémiai termékek vásárlására vonatkozó – lehetõségeikrõl lemondjanak, és õk átvehessék tõlük.

– Rendben van, tehát 17,60 egy barrel – mondta beleegyezõen Kaszigi, bár közben azon gondolkodott, nem maradt-e valamilyen lehetõsége, amibe belekapaszkodva csökkenthetné az árat.

– Ennek a tankernek az esetében, m'sieur!

– Természetesen, ennek a tankernek az esetében – válaszolta, ha lehet, még békülékenyebben.

Most pedig ez az ausztrál pilóta azt súgja, hogy a tartályhajó esetleg veszélybe kerülhet. Ez a fura öregember, aki túl öreg már ahhoz, hogy repüljön, és mégis olyan mesterien érti a dolgát, annyit tud, olyan nyílt és ostoba – elég ostoba ahhoz, hogy nyíltan viselkedjen, amivel az ember csak azt éri el, hogy kiszolgáltatja magát.

Visszanézett Scraggerre. – Az elõbb azt mondta, hogy idõvel talán képes lesz békét kötni. Ma mindketten kis híján kifutottunk az idõbõl. A maga ludasa miatt nem következett csak be, a véletlennek köszönhetõen, amit karmának is neveznek. Igazából nem tudom, mennyi idõnk maradt. Lehet, hogy a hajóm holnap, amikor a fedélzetén leszek, a levegõbe röpül. – Kaszigi enyhén megborzongott. – Karma. Legyünk barátok, csak maga és én! Nem hiszem, hogy ezzel bármelyikünk is elárulná a háborús bajtársait. – Kezet nyújtott. – Kérem!

Kaszigi türelmesen várt, Scragger pedig hosszan nézte az eléje tartott kezet. Aztán megadta magát, kurtán biccentett, és elfogadta. – Rendben van, haver! Legyen!

Látva, hogy Vossi hátrafordul, és int neki, elõrement a pilótafülkébe. – Mi történt, Ed?

– Sürgõs hívás Siri-Háromról. A személyzet egyik tagja beleesett a tengerbe...

Azonnal irányt változtattak és leszálltak a kitermelõhelyen. A holttest a platformot tartó hatalmas oszlopok közelében lebegett. Amikor kiemelték, látták, hogy a cápák már lerágták a lábait, az egyik karja is hiányzott, és a koponya és az arc is súlyosan sérült. Abdalláh Turik volt az illetõ.

6. fejezet

BANDAR-DEILAM KÖZELÉBEN, 16.52. Közeledett az este, az árnyak hosszabbodni kezdtek. Az úton túl csenevész bokrokkal borított vidék húzódott, távolabb pedig két hófödte csúcs emelkedett a kopár, sziklás hegyoldalak fölé, lezárva északról a Zagrosz-hegység vonulatát. Az útnak ezen az oldalán, ahol a kis folyó haladt és a néhány mérföldnyire lévõ kikötõvárosig tartó legelõk is voltak, húzódott a vidéket behálózó csõvezetékek közül az egyik. A csõ acélból volt, húsz hüvelyk átmérõjű, és beton támasztékon nyugodott, áthaladt az út alatti vízáteresztõ csövön, csak aztán futott bele mélyen a talajba. Nagyjából egy mérföldnyire keletre volt egy falu – földszintes, agyagfalú házakból álló, poros kis település –, amely felõl éppen egy gépkocsi közeledett. Öreg volt, rozoga, és lassan haladt, de a motorja egyenletesen, erõteljesen duruzsolt, túlságosan is egyenletesen ahhoz képest, ahogy a karosszéria kinézett.

A kocsiban négy iráni ült. Fiatalok voltak, simára borotvált arcúak, és jobban öltözöttek, mint általában a helybéliek, bár mindegyiküknek a ruhája erõsen átizzadt, és látszott rajtuk, hogy erõsen izgulnak. Az autó az áteresz közelében állt meg. Szemüveges fiatalember szállt ki az elsõ ülésrõl, és miközben úgy tett, mintha a kisdolgát végezné az út szélén, alaposan felmérte a környéket.

– Tiszta a levegõ – szólt vissza a társainak.

A kocsi hátsó ülésérõl, nagy, kopott táskát cipelve két fiatal pattant elõ, leereszkedtek a rézsűn, és eltűntek a vízelvezetõ nyílásában. A szemüveges ráérõsen begombolta a sliccét, visszament az autóhoz, és felnyitotta a csomagtartóját. Miután megnézte a cseh gyártmányú géppisztolynak a rongyos vászondarab alól elõkandikáló csövét, idegessége valamelyest alábbhagyott.

A sofõr is kiszállt, az árok pereméhez ment, és erõs sugárban, jókorát vizelt.

– Én is szerettem volna, Maszud, de nem ment – mondta némi irigységgel a hangjában a szemüveges. Letörölte arcáról az izzadságot, és visszabiggyesztette az orrára a szemüvegét.

– Nekem vizsgák elõtt nem szokott sikerülni – válaszolta nevetve Maszud. – Ha Isten is úgy akarja, hamarosan újból megnyitják az egyetemet.

– Isten! A vallás a Tomegek ópiuma! – állapította meg szárazon a szemüveges, hogy aztán minden figyelmét az országútra összpontosította, amely mindkét irányban üres volt. Néhány mérföldnyire tõlük az Öböl vize csillogott a lenyugvó nap fényében. A fiatalember enyhén remegõ ujjal cigarettára gyújtott. Az idõ lassan, lustán telt. Legyek döngtek a közelben, hangjukkal még áthatóbbá téve körülöttük a csöndet. Egyszer csak a szemüveges porfelhõt látott az úton, a falu túlsó végén. – Nézd!

Együtt figyeltek mozdulatlanul a távolba. – Közönséges teherautók, vagy... katonaiak? – kérdezte egy idõ után idegesen Maszud, és a vízelvezetõ csõ szájához futva bekiáltott a társainak: – Siessetek! Valaki jön!

– Rendben – szólt vissza az egyik.

– Mindjárt megvagyunk – mondta a másik.

A vízelvezetõben görnyedõ két fiatalember lázas igyekezettel éppen egy acélcsõbe Tomködte a zsákból elõszedett, robbanószerrel töltött zacskókat. A csõ szurkos vászonba volt tekerve, hogy védve legyen a korróziótól. – Add a detonátort és a gyújtózsinórt, Ali! – szólt rá az idõsebbik izgatott torokhangon a társára. Az átereszben felhalmozódott szeméttõl mindketten nagyon piszkosak voltak, a por izzadsággal keveredett össze, és szutykosan szétkenõdött az arcukon.

– Tessék! – Ali óvatosan nyújtotta át a kért dolgokat. – Biztosan tudod, hogyan kell használni õket, Bidzsán?

– Órákon át tanulmányoztuk a leírást. Annyit gyakoroltuk, hogy a végén már behunyt szemmel is össze tudtuk szerelni. – Bidzsán mosolyt erõltetett az arcára. – Olyanok vagyunk, mint Robert Jordan, az Akiért a harang szól-ban. Pontosan olyanok.

A társa enyhén megborzongott. – Remélem, nem értünk fog szólni.

– És ha igen, akkor is, mit számít? Az a fontos, hogy a párt hatalomra jusson, a népTomegeké legyen a gyõzelem! – Bidzsán gyakorlatlan ujjakkal, ügyetlenül a robbanószer mellé helyezte a rendkívül érzékeny nitroglicerines detonátort, hozzáerõsítette a gyújtózsinórt, és rakott rájuk néhány zacskót, hogy el ne mozduljanak.

Újból Maszud hangja hallatszott, ha lehet, még türelmetlenebbül, mint az elõbb: – Siessetek! Úgy látszik, katonai teherautók jönnek, tele fegyveresekkel!

Egy pillanatra mindkét fiatalember mozdulatlanná merevedett, aztán idegességükben egymást akadályozva, lökdösve elkezdték letekerni a csévérõl a gyújtózsinórt. Közben nem vették észre, hogy a másik vége, amit a detonátorhoz rögzítettek, egy óvatlan rántástól meglazult, és ki is esett a helyérõl. Tízlábnyit tekertek le körülbelül, meggyújtották a végét, aztán megpróbáltak minél elõbb kikerülni a veszélyes zónából. Bidzsán azonban, a biztonság kedvéért, menekülés közben egyszer visszanézett, és elszörnyedve látta, hogy a sercegó kanóc másik vége a robbanószeres zacskók közül kicsúszva, szabadon himbálózik. Visszarohant hát, lázasan visszadugta a detonator mellé, de izgalmában nem figyelt eléggé, megcsúszott és a betonhoz koccantotta a detonátort.

A nitroglicerin felrobbant, felrobbantotta az egyik töltetet is, az a következõt, ami után jött a többi. Az egész töltet felrobbant, darabokra szaggatta Bidzsánt, húsz láb hosszan szilánkokra vetette szét a csövet, felfordította a gépkocsit, megölt másik kettõt a fiatalemberek közül, annak pedig, amelyik életben maradt, tõbõl leszakította az egyik lábát.

A sérült csõvezetékbõl vastag sugárban ömlött az olaj, percenként több száz hordónyi. Elvben annak is be kellett volna lobbannia, de ez nem következett be – a robbanószert ügyetlenül helyezték el –, és amikor a két katonai teherautó körülbelül száz-yardnyira a robbanás helyétõl óvatosan megállt, már olyan sok elfolyt belõle, hogy belekerült a kis folyóba is. A víznél könnyebb, erõsen párolgó és gyulladásveszélyes olaj a felszínen úszott, nehezebb fajsúlyú, sűrűbb része pedig kezdett beszivárogni a talajba, hogy alaposan átitatva az egész környéket hosszú idõre terméketlenné és igen veszélyessé tegye.

A két elkobzott teherautón Khomeini mintegy húsz zöldszalagosa érkezett, marcona, szakállas, vagy éppen csak borotválatlan férfiak, többségükben parasztok, bár akadt köztük néhány olajmunkás is. A PFSZ által kiképzett parancsnok és egy mollah vezette õket, mindannyian átestek már a tűzkeresztségen, sõt néhányan meg is sebesültek közülük. A megkötözött, felpeckelt szájú rendõrtiszt az egyik tehergépkocsi platóján feküdt. Nemrég támadtak meg és foglaltak el északabbra egy rendõrõrsöt, és éppen Bandar-Deilamba tartottak, hogy folytassák a háborújukat. A feladatuk az volt, hogy segítsenek a többieknek megszállni a néhány mérföldnyire délre lévõ polgári repülõteret. A mollahhal az élen óvatosan mentek közelebb a felrobbantott csõhöz. Egy ideig némán figyelték a széTomlõ olajat, de aztán meghallották az elkínzott nyögést, és a hang irányába fordulva, fegyvereiket lövésre készen tartva közelebb óvakodtak a felborult gépkocsihoz. A lábát vesztett fiatalember félig a kocsi alá szorulva feküdt, és sebesen szállt el belõle az élet. Legyek kezdték körüldongani, hol felrepültek, hol visszaszálltak, vonzotta õket a kiömlött vér, a robbanástól széjjelszórt emberi maradványok szaga.

– Ki vagy? – kérdezte a mollah a fiatalembertõl, és erõsen meg is rázta. – Miért csináltátok ezt?

A fiú kinyitotta ugyan a szemét, de a szemüvege nélkül csak homályos alakokat látott, és vakon tapogatózni kezdett, hogy megtalálja. Érezte, hogy meg fog halni, és ettõl rémület vett erõt rajta. Szerette volna elmondani a sahadát, de értelmes szó nem, csupán artikulálatlan kiáltás hagyta el a torkát. Nyelte a szájába toluló vért, de az ettõl sem lett kevesebb, sõt egyre több gyűlt össze belõle, és kis híján megfojtotta.

– Legyen úgy, ahogy Isten akarja! – mondta a mollah, elfordulva a sebesülttõl. Néhány lépésnyivel arrébb észrevette a homokban az összeroncsolódott szemüveget, és felemelte – az egyik lencséje törött volt, a másik hiányzott.

– Miért csinálták ezt? – kérdezte az egyik zöldszalagos. – Nem kaptunk olyan parancsot, hogy olajvezetékeket kell robbantani. Egyelõre nem.

– Biztosan kommunisták, vagy mocskos iszlám-marxisták – felelte a mollah, és félrehajította a szemüveget. Az arca sérült volt, hosszú köntöse több helyen is elszakadt, és éhezett. – Diákoknak tűnnek. Számoljon le Allah minden ellenségével ugyanolyan gyorsan, mint velük!

– Hé! Ezt nézzétek! – kiáltotta társainak az egyik fegyveres, aki addigra már megvizsgálta a személygépkocsit, és megtalálta benne a három géppisztolyt, sõt néhány kézigránátot is. – Mindegyik cseh gyártmány. Csak a baloldaliak vannak ilyen jól ellátva. Ellenségek! Mocskos kutyák!

– Hála legyen az Úrnak! Nekünk adta a fegyvereiket. Ki tudjuk kerülni a teherautókkal ezt a szakaszt? – Igen, minden további nélkül, hála legyen az Úrnak – válaszolta a mollah kocsijának a vezetõje, az egész csapat legTomöttebb szakállú tagja. Olajbányász volt, és jól ismerte a csõvezetékeket. – Jelentenünk kellene a szabotázst – mondta nyugtalanul. – Az egész környék lángra lobbanhat. Telefonálok a szivattyúállomásra, ha működik náluk a telefon, vagy üzenek nekik, hogy zárják el az olajat. Jobb volna, ha sietnénk. Itt a környéken már minden halott, a folyó pedig lejjebb viszi a szennyezést, és ott is minden elpusztul.

– Isten kezében vagyunk – mondta a mollah, a változatlan hevességgel ömlõ olajat nézve. – Akkor sem helyes azonban elpazarolnunk a gazdagságot, amit tõle kaptunk. Rendben van, a repülõtérrõl megpróbálhatsz telefonálni. – A sebesülten agonizáló fiatalember torkából elkínzott segélykiáltás szakadt fel, de nem törõdtek vele. Hátat fordítottak neki, és hagyták meghalni.

BANDAR-DEILAMI REPÜLÕTÉR, 17.30. A polgári repülõteret nem õrizték, katonák nem voltak rajta, csak az S-G kis csapata, amely néhány hete, Kharg-szigetrõl érkezett oda. A repülõtérnek két rövid kifutópályája volt, kicsi irányítótornya, néhány hangárja, egyemeletes adminisztratív épülete, néhány kopott barakkja, illetve most már egy pár korszerű lakókocsija is – az S-G tulajdona mindegyik –, amelyek szállásként, illetve parancsnoki irodául szolgáltak. Pontosan olyan volt, mint a többi polgári repülõtér, amelyeket a sah tucatszámra építtetett, hogy üzemeltetni lehessen az egész Iránt behálózó kisebb repülési útvonalakat. – Repülõtereink lesznek és korszerű szolgáltatásaink! – jelentette ki, és úgy is történt. Azóta viszont, hogy hat hónappal korábban elkezdõdtek a bajok, a belföldi szárnyvonalakon leállt a közlekedés, a repülõgépek a földre kényszerültek, és a repülõtereket bezárták. A gépek személyzetének nyoma veszett, ugyanígy a földi kiszolgálóknak is, és a legtöbb gép õrizet és karbantartás nélkül, sorsára hagyva hányódott a repülõtereken. Bandar-Deilamon az ott maradt három kétmotoros közül kettõnek laposak voltak a kerekei, egynek a pilótafülkéjén betört az ablak. Az üzemanyagtartályait mindháromnak régen leszívták már a kerozintolvajok, mindegyik mocskos volt, elhanyagolt, és mint látvány, végtelenül szomorú.

Szembetűnõ ellentétet alkotva velük, az S-G öt helikoptere – három Bell 212-es és két Bell 206-os – gondosan sorba állítva sorakozott a betonon. Naponta lemosták és lelkiismeretesen ellenõrizték õket, hogy megfelelõ állapotban legyenek, fel tudjanak szállni bármelyik pillanatban. Ezúttal a vége fel jártak már az esti ellenõrzésnek, a nap alacsonyan járt, és a gépek hosszú árnyékokat vetettek a betonra.

Rudiger Lutz kapitány, a fõpilóta odalépett az utolsó helikopterhez, és ugyanolyan alaposan megnézte, mint a többit. – Nagyon jó – mondta hosszas vizsgálódás után elégedetten, és megvárta, amíg a szerelõk és az iráni földi személyzet betolja a gépeket a makulátlanul tisztán tartott hangárba. Tudta, hogy túlzott precizitásáért a személyzet tagjai közül sokan nevetnek rajta a háta mögött, de nem tartotta érdemesnek, hogy ügyet csináljon belõle – mindaddig, amíg engedelmeskednek. Éppen ez a probléma, gondolta. Hogyan lehet rávenni õket arra, hogy engedelmeskedjenek, betartsák a háborúban kötelezõ fegyelmet még akkor is, ha nem érvényesek rájuk a katonai elõírások. Polgári személyek, és mégis, akár hajlandó ezt nyíltan beismerni Duncan McIver, akár nem, a tűzvonalban kell helytállniuk. Reggel Duke Starke rádión leadta Koviszból McIver komor hangú üzenetét, miszerint a teheráni repülõteret állítólag támadás érte, az egyik légi támaszponton pedig lázadás tört ki – a távolság és a magas hegyek miatt Bandar-Deilamból nem lehetett közvetlenül kapcsolatba lépni Teheránnal és más támaszpontokkal, csupán Koviszon keresztül. A hírt megkapva Rudi aggódva összegyűjtötte a négy pilótából és hét szerelõbõl álló teljes külföldi személyzetet – heten közülük angolok voltak, kettõ amerikai, egy német, egy francia –, és úgy, hogy az irániak ne hallják, közölte velük: – Nem annyira az idegesít, amit Duke mondott, hanem ahogyan mondta. Egyfolytában Rudigernek szólított, és nem Rudinak. Nagyon izgatottnak tűnt.

– Nem jellemzõ Duke Starkéra, hacsak nincs körülötte valami tényleg nagy balhé – jegyezte meg Jon Tyrer, Rudi amerikai helyettese. – Gondolod, hogy bajban van? Nem kellene körülnéznünk kicsit Koviszban?

– Talán. De várjunk! Este még beszélek vele.

– Ha engem kérdezel, szerintem nem árt, ha elõkészülünk az éjszakai felszállásra, Rudi – jelentette ki Fowler Joines szerelõ. – Igen. Ha az öreg Duke ideges... Számítsunk rá, hogy bármikor rneg kell pattannunk!

– Elment az eszed, Fowler! Soha nem volt még semmilyen problémánk – válaszolta neki Tyrer. – Az egész környék többé-kevésbé csöndes, a rendõrség és a katonaság fegyelmezett, rendesen végzi a feladatát. Húsz mérföldes körön belül öt légi támaszpont van a közelünkben, és mindegyiken a sahhoz hű elitalakulatok állomásoznak. Ha valaki államcsínyt fog végrehajtani a közeljövõben, akkor õk.

– Voltál már olyan helyen, ahol zendülés tört ki? A katonák egymást is halomra fogják lõni, minket, nyavalyás civileket meg pláne!

– Rendben van, tegyük fel, hogy áll körülöttünk a balhé! Mit javasoltok?

Sorra vették az összes lehetõséget, minden menekülési útvonalat földön, levegõben, tengeren, az alig száz mérföldnyire lévõ iraki határt, és Kuvaitot is, amelyet az Öblön át szintén könnyen el lehetett érni.

– Bõségesen lesz idõnk felkészülni – mondta magabiztosan Rudi. – McIver tudni fogja, ha államcsíny készül.

– Figyelj rám, öreg! – mondta neki Fowler, ha lehet, még a tõle megszokottnál is sokkal savanyúbb képpel. – Ismerem én a fõnökeinket. Ugyanolyanok, mint azok a kibaszott tábornokok! Ha valóban beüt a balhé, senki nem törõdik velünk, teljesen magunkra hagynak bennünket, úgyhogy jobban tesszük, ha elõre kidolgozunk valamilyen tervet. Nem akarom szétlövetni a fejemet sem a sahért, sem Khomeiniért, de még Gavallan úrért sem. Én azt mondom, lépjünk le! Pattanjunk fel egy gépre, és tűzzünk!

– A fenébe is, Fowler! – fakadt ki dühösen az egyik angol pilóta. – Azt akarod mondani, hogy lopjuk el a saját gépünket? Ha megtesszük, örökre eltiltanak bennünket a repüléstõl.

– Talán még az is jobb, mint kinyíratni magunkat!

– Lelõhetnek bennünket, az isten szerelmére! Soha nem úsznánk meg szárazon! Te is tudod, mennyire figyelik minden felszállásunkat, milyen idegesek errefelé a radarkezelõk, és hogy a látási viszonyok még a lengehinél is rosszabbak. Felszállnunk is csak aztán szabad, hogy elõbb engedélyezik a motorok beindítását...

Rudi arra kérte õket, hogy szárazföldi, vízi és légi útvonalra is adjanak neki ötletet arra az esetre, ha netán menekülniük kellene, és hagyta, hadd vitatkozzanak csak egymással szabadon.

Egész nap azon törte a fejét, mit tegyen, mi történhetett Koviszban és Teheránban. Mint fõpilóta, felelõs volt az embereiért – akiket a tucatnyi iráni munkást és Dzsahánt, a rádiósát leszámítva már hat hete nem tudott fizetni –, és ugyanúgy a repülõgépekért és az alkatrészekért is. Szerencsénk volt, hogy Khargról baj nélkül el tudtunk jönni, gondolta összeránduló gyomorral. A visszavonulás simán ment, nemcsak a helikoptereket és az alkatrészeket tudták elhozni, hanem a lakókocsijaikat is anélkül, hogy abban a négy napban közbejött volna akár csak egy szerzõdésben rögzített feladat, vagy váratlan baleset miatti mentés.

Khargról azért volt könnyű távozni, mert mindenki akarta, és egyetértettek abban, hogy olyan sebesen kell megcsinálni, amilyen sebesen csak lehet. Kharg már a bajok kezdete elõtt is népszerűtlen hely volt, ahol mást sem lehetett csinálni, csak egyfolytában dolgozni, és várni a teheráni, vagy otthoni szabadságot. Amikor a világ kifordult a sarkából, mindenki tisztában volt vele, hogy Kharg az egyik legfõbb célpontja lesz a forradalmároknak. Lázongások voltak, némi lövöldözés is. A megmozdulások résztvevõi között egy idõ után feltűntek az IPLO karszalagosai, és a sziget katonai parancsnoka azzal kezdett fenyegetõzni, hogy a nem messze lévõ kis falu minden lakosát agyonlöveti, ha nem áll helyre a szigeten a rend. Azóta, hogy pár héttel ezelõtt eljöttek, Kharg csöndes volt, gyanúsan csöndes.

És különben is, azt a visszavonulást alaposan átgondolták, nem sebtiben, kapkodva hajtották végre, állapította meg magában. Mi legyen azonban, ha hirtelen változik meg a helyzet, egyik pillanatról a másikra kell cselekedni? Egy héttel korábban Koviszban járt néhány különleges alkatrészért, és megkérdezte Starkétól, mit fog csinálni akkor, ha igazán nagy baj üt be.

– Ugyanazt, amit te, Rudi! Megpróbáljuk betartani a vállalati működési szabályzatot, amely akkor már régen nem lesz érvényes – válaszolta a nyurga texasi. – Van néhány körülmény, ami az elõnyünkre válik: valamennyi srác, akivel dolgozunk, szolgált a seregben, vagy legalábbis volt valamilyen köze hozzá, úgyhogy tudja, mit jelent a feljebbvalótól kapott parancs... Persze, tervezhetsz te akármit, akkor sem fogsz tudni nyugodtan aludni, mert ha tényleg kitör a balhé, akkor nálad is ugyanaz lesz a helyzet, ami mindenhol: a srácok közül egyesek össze fognak omlani, mások viszont nem, és te soha nem fogod tudni elõre, ki hogyan viselkedik majd, sõt azt sem, hogy te mit fogsz csinálni.

Rudi soha nem volt még éles harci helyzetben, bár az ötvenes években a keletnémet határ mentén szolgált, és az NSZK-ban mindig mindenki gondolt a Falra, a vasfüggönyre, a mögötte rekedt szerencsétlen emberekre. Nem voltak képesek megfeledkezni a szovjetek és szövetségeseik ugrásra készen várakozó légióiról sem, a sok tízezer, karnyújtásnyira lévõ páncélosról, a mögöttük elhelyezett rakétákról. Azt is tudták, hogy a határ mindkét oldalán szép számmal vannak kibékíthetetlen fanatikusok, akik imádják Lenin nevű messiásukat, és kémek ezrei ügyködnek azon, hogy gyönge, sebezhetõ pontokat találjanak.

Szomorú.

Hányan lehettek vajon a mi városunkból?

Egy kis faluban született Plauen mellett, amely közel volt a csehszlovák határhoz, és a háború után az NDK-hoz került. 1945-ben tizenkét éves volt, a bátyja pedig tizenhat, és már a hadseregben szolgált. A háborús évek nem voltak kibírhatatlanul szörnyűek sem neki, sem a húgának, sem pedig az édesanyjuknak, mert vidéken mindig akadt ennivaló. 1945-ben azonban elmenekültek a közeledõ szovjet csapatok elõl, hátukra vettek amit csak tudtak, és beálltak a nyugat felé özönlõ németek hatalmas áradatába. Kétmillióan keltek útra Poroszországból, ugyancsak kétmillióan északról, négymillióan a középsõ országrészekbõl és kétmillióan a déliekbõl. Egyéb milliók is csatlakoztak azonban hozzájuk, csehek, lengyelek, magyarok, románok, osztrákok, bolgárok, Európa legkülönbözõbb részeinek lakói, mind éhesen, halálosan rettegve, küzdve egymással is az életbenmaradásért.

Igen, az életbenmaradás!

Eszébe jutott, hogyan turkáltak az édesanyjával valahol Nürnberg környékén egy szemétdombon, és mennyire szeretett volna az anyja egy lábost találni – az övéket elõzõ éjszaka ellopták –, mert venni lehetetlen lett volna, bár pénzük sem volt. – Lábos kell, hogy vizet forralhassunk, különben meghalunk. Tífuszt kapunk vagy dizentériát, mint a többiek. Nem lehetünk meg forralt víz nélkül! – mondogatta sírva az anyja. Elkísérte hát, és bár fölösleges idópocsékolásnak tartotta a dolgot, nem lett igaza, mert végül találtak lábost. Vén volt, kopott zománcú, az alja görbe, a füle hiányzott, de akadt hozzá tetõ, és nem volt lyukas, megtartotta a vizet. A lábas most ragyogóan tiszta, fényesen csillog, és díszhelyen áll a kandallópárkányon a Fekete-erdõben, Freiburg mellett lévõ vidéki házukban, ahol a felesége, a fia és az édesanyja él. Évente egyszer, szilveszterkor az anyja még mindig abban teszi fel forrni a teának való vizet. Ha pedig együtt vannak olyankor, mindig összemosolyognak. – Ha eléggé hiszel benne, fiam, és elszántan próbálkozol – szokta odasúgni –, meg tudod találni a lábasodat. Ne felejtsd el, hogy ezt is te találtad, nem én!

Váratlanul felhangzó kiáltásokat hallott, és megfordulva azt vette észre, hogy három katonai teherautó száguld át a kapun. Egy közülük az irányítótorony, kettõ az S-G hangárjai felé fordult. Céljukhoz érve a gépkocsik csikorgó kerekekkel fékeztek, és forradalmár zöldszalagosok árasztották el a bázist. Ketten közülük egybõl Lutzra szögezték a fegyverüket, perzsául ordítoztak valamit, amibõl egyetlen szót sem értett, a többiek pedig kezdték egybeterelni az embereit a hangárban. Ijedten emelte föl a kezét, a szíve összevissza vert. A zöldszalagosok – szakállasak voltak és részben a félelem, részben a harci láz verítéke csörgött az arcukon – fegyverük csövét nekinyomták, mire Rudi hátrálni kezdett.

– Fegyvertelen vagyok! – nyögte. – Mit akarnak?

Egyikük sem válaszolt, csak tolták maguk elõtt vészjóslóan. A válluk fölött átnézve látta, hogy társaik már a lakókocsikban lévõket is elõterelték, és néhányan közülük éppen a helikoptereket kutatják át, figyelmetlenül beleakaszkodnak az irányítókarokba, gondosan összehajtogatott mentõmellényeket rángatnak elõ az ülések alól, és szórnak szanaszét. – Hé! Sie verrückten Dummkopfe! – kiabálta dühösen. – Lass'n Sie meine verrückten Flugzeuge allein! – Mielõtt józanul végiggondolhatta volna, mit tesz, fékesöpörte maga elõl a két fegyvercsövet, és feléjük rohant. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a két iráni lõni fog, de csak utánavetették magukat, elkapták, rángatni kezdték, és az egyik már emelte is a puskatust, hogy az arcába csapjon.

– Állj!

A fegyveres mozdulatlanná merevedett.

A férfi, aki angolul rákiáltott, harmincas évei elején járhatott, testes volt, egyszerű ruhát viselt zöld karszalaggal, borostás szakálla volt, dús fekete haja, sötéten csillogó szeme. – Ki itt a parancsnok?

– Én – Rudi Lutz erõs rántással szabaddá tette a karját. – Mit keresnek itt maguk? Mit akarnak?

– Az iszlám és a forradalom nevében lefoglaljuk a repülõteret. – A férfi kiejtésén érzõdött, hogy Angliában tanult angolul. – Hány katona van itt? Hány fõnyi személyzet?

– Egy sem. Katonák nincsenek, csak mi maradtunk – válaszolta Rudi. Igyekezett összeszedni magát, megpróbált nyugodtan lélegezni.

– Nincsenek katonák? – A férfi hangjából leplezetlen fenyegetés csendült ki.

– Nincsenek. Azóta, hogy néhány hete idejöttünk, csak õrjáratok voltak. Idõnként felbukkannak. – Rudi a hüvelykujjával a hangár felé bökött. – Mondja meg azoknak... azoknak az embereknek, hogy óvatosan bánjanak a gépeimmel. Életek függnek tõlük, irániaké ugyanúgy, mint a miénk.

A férfi megfordult, látta mi történik, és kiabálni kezdett, nyilván szidta a helikoptereket átkutatókat. Azok elõször nem vették komolyan, visszakiabáltak neki, de aztán kijöttek a hangárból, teljes felfordulást hagyva maguk után.

– Kérem, bocsásson meg nekik! – mondta a férfi. – A nevem Zataki. Az abadáni bizottság vezetõje vagyok. Isten segítségével mostantól kezdve mi irányítjuk Bandar-Deilamot.

Rudi gyomra a hír hallatán fájdalmas görcsbe rándult. Kollégái és az iráni kisegítõk megkövülve álltak az,alacsony irodaépület elõtt, a rájuk szegezõdõ fegyverek gyűrűjében. – Mi brit vállalatnak dólg...

– Igen, ismerjük az S-G Helicopterst. – Zataki megfordult, újból kiabált valamit, mire néhány embere, ha vonakodva is, de a kapuhoz ment, és védelmi állást vett fel. – A neve? – kérdezte újból Rudira nézve.

– Lutz kapitány.

– Nincs mitõl tartaniuk, Lutz kapitány, sem önnek, sem az embereinek! Vannak fegyvereik?

– Nincsenek, leszámítva a Verey Light riasztópisztolyokat és a jelzõrakétákat. Arra kellenek, hogy segítséget tudjunk kérni, ha netán baleset ér bennünket.

– Adják át õket! – Zataki hátat fordított, odament az S-G alkalmazottainak legközelebbi csoportjához, és csöndben vizsgálgatni kezdte az arcokat. Rudi látta, hogy az irániak, a szakácsok, a földi kiszolgálók, a szerelõk, Dzsahán, és Jemeni, az IranOil helyi képviselõje rettenetesen félnek tõle.

– Ezek az én embereim – mondta, és igyekezett minél határozottabb hangot megütni. – Mindannyian az S-G alkalmazottai.

Zataki ránézett, és olyan fenyegetõen lépett oda hozzá, hogy Rudinak össze kellett szednie magát, hogy ne kezdjen hátrálni. – Tudja, mi a Mudzsahedin Khalk? A Fedajin? Tudeh? – kérdezte az iráni vészjósló szelídséggel, Rudiénál sokkal erõsebb termetére, és fegyverére bízva, hogy megtegyék a szükséges hatást.

– Igen.

– Akkor jó! – Zataki várt egy pillanatig, aztán visszament, továbbszemlélni az irániakat. Egyenként, külön-külön. Senki nem mozdult, a csönd egyre áthatóbbá és félelmetesebbé vált. Zataki hirtelen rámutatott az egyik szerelõre, az pedig nem bírta tovább, idegei felmondták a szolgálatot, és perzsául üvöltözve rémülten futásnak eredt. A fegyveresek könnyedén elfogták, és eszméletlenre verték.

– A bizottság Isten nevében kimondja majd rá az ítéletet. – Zataki Rudihoz fordult. – Kapitány – kezdte, és a szája fenyegetõ vonallá keskenyült –, azt kértem, hogy adják át a riasztópisztolyaikat!

– Biztonságos helyen, páncélszekrényben vannak – felelte a valódi érzéseit meghazudtoló határozottsággal Rudi. – Megkaphatja õket, amikor csak akarja. Kizárólag repülés közben tartjuk õket a gép fedélzetén. Én... azt akarom, hogy engedjék szabadon azt az embert!

Zataki minden figyelmeztetés nélkül, sebesen megfordította a géppisztolyát, és az agyával Rudi arcába próbált vágni, de még idejében elkapta a fejét. Gyors mozdulattal kiütötte ellenfele kezébõl a fegyvert, másik tenyere élével pedig Zataki védtelen torkára csapott. Ügyelt azonban, hogy a halálos erejű ütést idejében lefékezze, így csak érintette az ádámcsutkáját, aztán leengedett kézzel gyorsan hátralépett. Közben látta, hogy minden fegyvercsõ õrá irányul. A csönd hirtelen még jobban megsűrűsödött. Az emberei riadtan, Zataki ádáz dühvel meredt Rudira. Az árnyékok egészen hosszúra nyúltak, enyhe szellõ játszadozott a magas pózna végére erõsített szélzsákkal.

– Vegye föl a fegyvert!

A néma csöndben Rudi tisztán kihallotta Zataki hangjából a fenyegetést, de az ígéretet is, és tudta, hogy az életük, mindannyiuk élete hajszálon múlik, azon, hogy miként fog viselkedni. – Fowler! Vedd föl! – adta tovább a parancsot, közben imádkozott, hogy a döntése helyesnek bizonyuljon.

Fowler nem szívesen ugyan, de elõrébb lépett. – Igenis uram! Máris! – mondta feszesen. Úgy tűnt, mintha örökkévalóságig tartott volna megtenni neki a húsz-yardos távolságot, de szerencsére senki nem állította meg, sõt az egyik fegyveres még óvatosan félre is húzódott az útjából. Fölemelte a betonról a géppisztolyt, automatikus mozdulattal bebiztosította, és a csövénél fogva odanyújtotta Zatakinak. – Nem görbült meg, olyan, mint új korában.

Az iráni, mihelyt átvette, rögtön kibiztosította a fegyvert, és a kattanás mindenki számára olyannak tűnt, mintha pisztolyt sütöttek volna el. – Ért a fegyverekhez?

– Igen... persze. Mi, szerelõk... mindannyian szolgáltunk valamikor a légierõnél... kaptunk kiképzést. – Miközben ezt mondta, Fowler mereven a jóval fiatalabb iránira szögezte a tekintetét, és arra gondolt: Mi a francot keresek én itt, vigyázzállásban ilyen büdös, koszlott csibész elõtt? – Elmehetek? Mi civilek vagyunk, fiam, békés emberek, ha nem haragszol. Semlegesek.

Zataki az ujját megmerevítve a többiekre mutatott. – Menjen vissza oda! – mondta parancsoló hangon, aztán megkérdezte Ruditól: – Hol tanult meg karatézni?

– A hadseregben... a német hadseregben.

– Á! Szóval maga német? A németek jók voltak Iránhoz. Nem úgy, mint a britek, vagy az amerikaiak. Kik a pilótái? Hogy hívják õket, és milyen nemzetiségűek?

Rudi elbizonytalanodott egy pillanatra, aztán mégis rászánta magát, hogy elsorolja õket. – Dubois kapitány francia, Tyrer, Block és Forsyth kapitányok angolok.

– Amerikai nincs?

A kérdéstõl Rudi gyomra vadul liftezni kezdett, mert Tyrer amerikai volt, angol állampolgárságot igazoló papírjai pedig hamisak. Aztán meghallotta a közeledõ helikopter zaját, gyakorlott füle felismerte a 206-ost, és automatikusan az égre pillantott ugyanúgy, mint a többiek. Pár percig figyelhettek csak, amikor az egyik zöldszalagos rémülten felkiáltva az égre mutatott, majd a társaival együtt fedezéket keresve rohanni kezdett, és a külföldiek magukra maradtak. Izgatottan figyeltek, mivel õk is felismerték a felségjelzést. – Mindenki a hangárba! – ordította Zataki. A helikopter akkor már a repülõtér fölött járt, és ezer láb magasságban széles kört kezdett leírni. – A maguké?

– Igen, de nem errõl a bázisról való. – Rudi erõsen pislogott, mert pontosan szemben állt a nappal, majd kis idõ múlva a szívverése is felgyorsult, mert megpillantotta a gép törzsére festett jelet. – EPHXT, Koviszról jön, a koviszi bázisunkról.

– Mit akar?

– Nyilván leszállni.

– Tudja meg, kiket hoz, de ne próbálkozzon semmiféle trükkel! – Együtt mentek a rádiósszobába. – HXT! Hallasz?

– Itt HXT. Tisztán és érthetõen. Itt Starke kapitány Koviszból. Rövid szünet következett, aztán a kérdés: – Lutz kapitány?

– Igen, Starke kapitány, itt Lutz kapitány. – Rudi a személytelen, hivatalos hangból rögtön rájött, hogy a helikopter fedélzetén idegenek vannak, és maga is váltott. Abban is biztos volt, hogy a szokatlan válaszból Starke megérti, hogy odalent sincs minden a legnagyobb rendben.

– Kérek engedélyt a leszállásra! Kevés az üzemanyagom, utántöltésre van szükségem. Az abadáni radarállomással megbeszéltem a dolgot, engedélyezték a leszállást.

Rudi Zatakira pillantott, mire az idegesen rászólt: – Kérdezze meg tõle, hogy kik vannak vele!

– Ki van a fedélzeten?

Rövid hallgatás következett, és csak aztán a válasz. – Négy utas. Mi a baj?

Rudi várt, Zataki pedig szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen. Nyilván arra gondolt, hogy bármelyik katonai támaszponton hallhatták a beszélgetést. – Engedje leszállni... Közel a hangárhoz!

– Leszállási engedély rendben, HXT! A keleti hangár közelében szálljon le!

– HXT – nyugtázta a választ Starke.

Zataki a rádióhoz kapott, és sietve kikapcsolta. – A jövõben kizárólag engedéllyel használhatja a készüléket! – mondta.

– Vannak rutinjelentések, amelyeket rendszeresen le kell adni Abadánnak, és a Khargon lévõ radarállomásnak. A rádiósom kizárólag...

Zataki arcát elöntötte a vér az indulattól, és dühösen közbekiabált: – További utasításig a rádiójukat csak akkor használhatják, ha tõlünk is van itt valaki! Engedély nélkül egyetlen gép sem szállhat se le, se föl! Maga lesz a felelõs azért, hogy ezt az utasítást betartsák! – Dühe, amilyen hamar támadt, ugyanolyan gyorsan el is oszlott. Enyhén megemelte a fegyverét, amely változatlanul ki volt biztosítva. – Ha nem fogja vissza magát, és a torkomra vág, meg is ölhetett volna, így van?

Rudi várt kicsit a felelettel, aztán bólintott: – Igen.

– Miért nem tette?

– Én... Soha nem öltem még meg senkit. Nem akartam épp most elkezdeni.

– Én sokat megöltem már – Allah parancsára. Sokat, hála legyen érte Istennek! Sokat. És Allah segítségével az iszlám még több ellenségét fogom megölni. – Zataki bebiztosította a fegyvert. – Az Úr akarata volt, hogy nem fejezte be az ütést, semmi több. Nem adhatom oda magának azt az embert. Iráni, ez itt Irán, õ pedig ellensége Iránnak és az iszlámnak.

A hangárból figyelték, hogyan száll le a 206-os. A helikopteren négy utas tartózkodott, mindannyian civilek, géppisztolyokkal felszerelkezve. Elöl egy mollah ült; amikor meglátta, Zatakiban valamelyest enyhült ugyan a feszültség, de a dühe nem hagyott alább. Abban a pillanatban, hogy a gép talpa a betonhoz ért, a forradalmárok elõozönlöttek a rejtekhelyeikrõl, és lövésre készen tartott géppisztolyokkal körbevették.

Huszain mollah kiszállt, és amikor észrevette Zataki arcán az ellenséges indulatot, egy pillanatra megmerevedett. – Béke legyen veled! – köszönt. – Huszain Koviszi vagyok a koviszi bizottságtól.

– Isten nevében üdvözöllek a területemen, mollah – válaszolta Zataki, és az arca, ha lehet, még komorabbá vált. – Zataki ezredes vagyok az abadáni bizottságtól. Mi irányítjuk ezt a területet, és nem engedjük, hogy bárki is Isten és közénk álljon.

– A szunniták és a síiták testvérek, az iszlám az iszlám – mondta Huszain. – Köszönjük az abadáni olajmezõkrõl érkezett szunnita testvéreinknek, hogy támogatnak bennünket. Menjünk, és beszéljük meg a dolgot! Együtt kell harcolnunk, iszlám forradalmunk még nem jutott el a gyõzelemig. – Zataki mereven bólintott, jelezte az embereinek, hogy maradjanak nyugton, és olyan távol vezette a többiektõl a mollahot, hogy senki ne hallhassa, mirõl beszélgetnek.

Rudi, az alkalmat kihasználva, rögtön lehajolt, és a még mindig vadul pörgõ rotorlapátok alatt a helikopterhez futott.

– Mi folyik itt? – kérdezte Starke a pilótafülkébõl, miközben a keze sebesen járt, végezte tovább a gép leállításával kapcsolatos tennivalókat.

Rudi sietve elmondta neki, és rögtön meg is kérdezte: – És nálatok?

Starke beszámolt neki a Peshadi ezredes irodájában az éjszaka történtekrõl. – A mollah és ezek a csirkefogók délben visszajöttek, és majdnem nekem estek, amikor megmondtam nekik, hogy fegyvereseket nem szállítok. Nem sok kellett volna hozzá, hogy kinyírjanak, de nem érdekelt. Ha fegyvereseket szállítanánk, azzal részeseivé válnánk a forradalmuknak, márpedig annak még távolról sincs vége. Sok száz katonát és rengeteg úttorlaszt láttam idefelé jövet. – Tekintetét sietve körbejártatta a mindenfelé látható zöldszalagosokon, a barakkok közelében változatlanul õrizet alatt tartózkodó pilótákon, és a szorosan összeTomörült, ijedt szerelõkön. – Gazemberek! – mondta dühösen, és kiszállt a gépbõl. Nagyot nyújtózkodott, megmozgatta elgémberedett izmait, és attól rögtön jobban érezte magát.

– Végül aztán kompromisszumot kötöttünk. Megtartották a fegyvereiket, de a tárakat ideadták. Beraktam õket a csomagtérbe... – Elhallgatott, mert látta, hogy Huszain mollah közeledik feléjük.

– Kérem a csomagtér kulcsát, kapitány! – mondta, mihelyt odaért.

Starke átadta neki. – Nincs idõnk visszamenni Koviszba, és arra sem, hogy elérjük Abadánt.

– Éjszaka nem tud repülni?

– Tudni éppen tudok, csak tiltják az elõírások. A fülén volt a hallgató, meggyõzõdhetett róla, milyen szigorúak errefelé a légiirányítók. Ha felszállunk, még el sem érjük az utazómagasságot, már katonai helikopterek és repülõgépek vesznek körül bennünket. FeltölTom a gépet, és itt éjszakázunk, bár semmi kedvem hozzá. Ha be akar menni a városba, a haverjai biztosan adnak magának valamilyen járművet.

Huszainnak szemmel láthatóan nem tetszett ez a hang. – Hamarosan lejár az idejük, amerikai – mondta perzsául. – Magának, meg a többi imperialista élõsködõnek is.

– Ha Isten is úgy akarja, mollah! Ha Isten is úgy akarja. Az elsõ ima után indulok. Mindenképpen felszállok, akár magukkal, akár maguk nélkül.

– Elvisz Abadánba, megvár, aztán vissza Koviszba, ahogy kívánom, és Peshadi ezredes is parancsolta!

– Feltéve, hogy az elsõ ima után készen áll az indulásra! – válaszolta erélyesen, a perzsáról hirtelen angolra váltva Starke. – Peshadi nem adott nekem semmiféle parancsot. Nem vagyok a beosztottja, de magának, és az IranOilnak sem. Az IranOil is csak kérhet tõlem, és mivel ez történt, hajlandó voltam elhozni. Mielõtt visszamennék, fel kell töltenem a tankot.

– Rendben van, akkor hajnalban indulunk – válaszolta idegesen Huszain. – Ami az üzemanyag-felvételt illeti... – kis szünetet tartott –, azt majd Khargon csináljuk.

Starkét és Rudit is meglepte ezt a kijelentés. – Hogy akar leszállási engedélyt szerezni Khargon? Kharg változatlanul hű a sahhoz, a légierõ ellenõrzése alatt áll. Ha megpróbál leszállni, szétlövik.

Huszain szúrós pillantást vetett Starkéra, és csak aztán válaszolt:

– Itt vár, amíg a bizottság nem határoz. Egy óra múlva rádión beszélni fogok Kovisszal. – Hátat fordított nekik, és vadul elviharzott.

– Ezek a gazemberek túlságosan is jól szervezettek, Rudi – jegyezte meg Starke, miután kettesben maradtak. – Akárhogy nézzük is, úgy tűnik, nyakig ülünk a szarban.

– Jobb, ha mi is összekapjuk magunkat, és felkészülünk rá, hogy elhúzzuk innen a csíkot – válaszolta Rudi, és közben érezte, hogy erõsen remegni kezd a lába.

– Majd kaja után. Rendben?

– Biztos voltam benne, hogy meghalok. Ezek mindannyiunkat kinyírnak, Duke!

– Nem hiszem. Valamilyen okból VIP-eknek tekintenek bennünket. Szükségük van ránk. Ezért visszakozott Huszain, és a te Zatakid is. Elõfordulhat, hogy durvára veszik a figurát, mert ránk akarnak ijeszteni, igyekeznek beállítani bennünket a sorba, de azt hiszem, valamiért fontosak vagyunk nekik, legalábbis rövid távon. – Starke, hogy kiűzze a hátából a fájdalmat, ismét hatalmasat nyújtózkodott.

– De tudnám most élvezni Erkki szaunáját! – Fegyverropogást hallva felkapták a fejüket, és látták, hogy a zöldszalagosok egymás után hosszú sorozatokat lõnek a levegõbe. – Ostoba barmok! Úgy hallottam, hogy általános, a fegyveres erõk elleni felkelés készül. Kard ki kard lesz nemsokára. Hogy működik a rádiótok? A BBC-t tudjátok fogni, vagy az Amerika Hangját?

– Rosszul, vagy nagyon rosszul. Éjjel-nappal zavarják. Persze, a Szabad Irán Rádió tisztán fogható, mint mindig. – Ez a szovjet állomás Bakuból, a Kaszpi-tenger partjáról sugárzott. – A Moszkvai Rádió is úgy ad, mintha itt volna, egy köpésre.

7. fejezet

TEBRIZ KÖZELÉBEN, 18.15. Pettikin messze északon, a szovjet határ közelében lévõ hófödte hegyek között járt. 206-osával gyorsan felért a meredek emelkedõ tetejére, és az út vonalát követve, a fák koronája fölött alacsonyan szállva repült tovább.

– Tebriz-Egy! Itt HFC Teheránból. Hallotok? – szólt bele újból a mikrofonba. Ezúttal sem kapott választ. A fény egyre csökkent, a késõ délutáni napot eltakarták elõle az alacsonyan lógó vastag, szürke, erõs havazást ígérõ felhõk. Ismét megpróbálta hívni a bázist; nagyon fáradtnak érezte magát, az arca sebes, véraláfutásos volt, és még mindig fájt az ütésektõl. Kesztyűje, és lehorzsolódott ujjai megnehezítették a rádió gombjainak a kezelését. – Tebriz-Egy! Itt HFC Teheránból. Hallotok?

Felelet most sem jött, de nem aggódott miatta különösebben. A hegyek között mindig rosszak voltak a vételi lehetõségek, rá nem számítottak, és sem Erkki Jokkonennek, sem a telepvezetõnek nem volt rá oka, hogy folyamatos rádiófigyelést rendeljen el. Ahogy emelkedett, úgy került egyre közelebb a vastag felhõréteghez, de ami az elõtte lévõ hegycsúcsot, hála istennek, még nem takarta el. Amögött pedig, fél mérföldnyire, már ott volt a tábor.

Reggel jóval tovább tartott neki, mint eredetileg gondolta, hogy eljusson a Galeg Morghinál, Teherán nemzetközi repülõterétõl nem messze lévõ kis katonai repülõtérre. Bár pirkadat elõtt indult el, mire odaért, a nap már jócskán fenn járt a füsttõl homályos égen. Gyakran kellett irányt változtatnia, kerülõutakat keresnie. Az utcai összecsapások még tartottak, sok út járhatatlan volt, részben azért, mert a felkelõk védekezésül barikádokat emeltek rajtuk, többnyire viszont a zavargások során felborogatott, kiégett személyautók és buszok miatt. A hó borította járdákon és az úttesten mozdulatlan testeket is látott, jó néhány sebesültet, kétszer pedig dühös rendõrök parancsoltak rá, hogy forduljon vissza. Végrehajtotta az utasítást, sõt a biztonság kedvéért nagyobb kerülõt tett. Amikor végre megérkezett, csodálkozva látta, hogy a repülõtér általuk használt részébe, a kiképzõ iskolájukhoz vezetõ kapu nyitva van. Rendszerint gondosan õrizték, a légierõ fegyveres katonái álltak mögötte. Áthajtott rajta, be egyenesen az S-G hangárjába, ahol egyetlen lelket sem talált a szerelõk, a földi kiszolgáló személyzet tagjai közül.

Hideg volt, õ is vastag, bélelt hajózóöltözéket viselt. A repülõtér területét, még a leszállópályák nagy részét is, hó borította. Míg várakozott, hogy elõkerüljön valaki, ellenõrizte a 206-ost. Mindent tökéletes rendben talált, a csomagtérben ott voltak a Tebriz által kért alkatrészek is, a farokrotor és két hidraulikus pumpa. Az üzemanyagtartályokat teljesen teletöltötték, úgyhogy két és fél, három órát repülhetett egyfolytában, ami két-háromszáz mérföldet jelentett a szélerõsségtõl, a magasságtól, a motor teljesítményfokozatától függõen. Ezzel együtt le kellett szállnia útközben üzemanyagért, a repülési terv szerint Bandar-Pahlaviban, az egyik kaszpi-tengeri kikötõvárosban. Nem került különösebb erõfeszítésébe kitolni a helikoptert a hangár elé, de aztán elszabadult körülötte a pokol, és kis idõ múlva azt vette észre, hogy ütközet kellõs közepébe csöppent.

Katonákkal megrakott teherautók száguldottak át a kapun és tartottak a repülõtér belseje felé, ahol – a hangárok, katonai barakkok és hivatali épületek irányából – heves tüzelés fogadta õket. Más teherautók a repülõtér szélén körbevezetõ úton maradtak, a platójukon ülõk szintén vadul lövöldöztek, majd folyamatosan kelepelõ géppuskával egy Bren típusú páncélozott szállító jármű is megjelent. Pettikin a válljelzésükrõl és a rohamsisakjukon lévõ jelekrõl azonnal felismerte a Halhatatlanokat. Nyomukban páncéllemezekkel megerõsített buszok érkeztek, Tomve rohamrendõrökkel és egyéb fegyveresekkel, akik sietve leugráltak a járművekrõl, leállásokat foglaltak el, és ellenõrzésük alá vonták a támaszpontnak azt a részét. Mielõtt tisztába jöhetett volna vele, hogy pontosan mi is történik körülötte, négyen közülük megragadták, és perzsául ordítozva odarángatták az egyik buszhoz.

– Az isten szerelmére! Egy szót sem értek perzsául! – kiabált vissza rájuk, és megpróbálta kirángatni magát a szorításukból, mire az egyik ököllel úgy hasba vágta, hogy öklendezni kezdett. Az ütéstõl elborította agyát az indulat, erõs rántással kiszabadította a kezét, és ököllel támadójának az arcába csapott, mire egy másik rendõr rögtön revolvert rántott, és rálõtt. A golyó, mielõtt a busz oldalába csapódott volna, Pettikin kabátjának vastag, prémes gallérját ütötte át, perzselt szagú, tépett szélű lyukat hagyva maga után. A megdöbbenéstõl mozdulatlanná merevedett, erre valaki csatos szíjjal szájon csapta, majd mind nekiestek, és ütni, rugdosni kezdték. Egy rendõrtiszt bukkant fel, és rossz angolsággal rákiáltott: – Amerikai? Maga amerikai?

– Brit vagyok – nyögte vérrel teli szájjal Pettikin, és megpróbálta ellökni magát a busz orrától, aminek támadói nekiszorították. – Az S-G Helicoptersnek dolgozom, és...

– Amerikai! Szabotõr! – A tiszt Pettikin arcába nyomta a revolvere csövét, ujja megfeszült a ravaszon. – Mi a SAVAK-nál tudjuk, hogy maguk amerikaiak csinálnak minden bajt!

A rémület ködén át hallotta, hogy valaki ismét perzsául kiált valakit, és utána csodálkozva tapasztalta, hogy a karját lefogó kezek szorítása enyhül. Felnézett, és nem akart hinni a szemének, amikor meglátta maga elõtt a vörös barettet és terepszínű ruhát viselõ, fiatal brit ejtõernyõs századost, és két erõsen keleties vonású, állig felfegyverzett emberét. A százados kézigránáttal labdázott nyugodtan, mintha az csak ártatlan narancs lett volna. Derékszíján revolver lógott, és tokba bújtatott, szokatlan formájú tõr. Várt még pár másodpercig, aztán abbahagyta a játszadozást, jobbjával Pettikinre és a 206-osra mutatott, dühösen ordított valamit perzsául a rendõröknek, majd feszesen tisztelgett.

– Az isten szerelmére, vágjon magabiztos, fontoskodó arcot, Pettikin kapitány! – mondta kellemes skót akcentussal, és dühösen félrecsapta az egyik rendõr Pettikin felé nyúló kezét. Egy másik rendõr erre rögtön emelte a fegyverét, de félúton meg is állította a levegõben, mert a százados kirántotta a kézigránátból a biztosítószeget. Ugyanabban a pillanatban az emberei is a géppisztolyaikért nyúltak, és bár lazán tartották, mozdulatuk megtette a hatását. Az idõsebbik elmosolyodott, baljával a tõrtokhoz nyúlt, és azt is kikapcsolta.

– Indulásra kész a helikoptere? – kérdezte a százados.

– I... igen – motyogta Pettikin.

– Indítsa be gyorsan! Hagyja nyitva az ajtót, és ha már ott tart, hogy fel tud szállni, jelezzen, hogy felugorjunk! Arra készüljön, hogy gyorsan és alacsonyan kell repülnie! Menjen! Tenzing, te is! – A tiszt a tõlük úgy ötven-yardnyira álló helikopter felé bökött, majd gyorsan visszaváltott perzsára. Vadul ordibált, szidta az irániakat, és azt parancsolta nekik, hogy rohanjanak a repülõtér másik felére, ahol a harc közben mintha csöndesedett volna kicsit. A Tenzingnek nevezett katona eközben elindult Pettikinnel, aki még mindig nem volt képes magához térni, és úgy mozgott, mint az alvajáró.

– Kérem, siessen, száhib! – biztatta Tenzing, és a fegyverét lövésre készen tartva nekitámaszkodott a gép egyik ajtajának. Pettikin erre már összeszedte magát, és lázasan munkához látott. Nem kellett neki több noszogatás.

Újabb páncélozott szállító járművek vágtattak el a közelben, de a bennük lévõk nem törõdtek velük, ahogy más rendõrök és katonák sem, mivel túlságosan lefoglalta õket a feladat, hogy megvédjék a támaszpontot az üvöltözve közeledõ, betörni készülõ Tomegtõl. Mögöttük a rendõrtiszt dühösen vitázott az ejtõernyõssel, emberei pedig idegesen pillantottak abba az irányba, ahonnan az egyre hangosabbá váló „Alláh-u Akbár!" kiáltások hallatszottak. A Tomeg hangjába lövések, sõt most már robbanások zaja is vegyült. Körülbelül kétszáz yardnyira, a támaszpont kerítése mentén haladó úton egy gépkocsi nagy lánggal égett, és miután a tűz elérte a tankját, fel is robbant.

A helikopter hajtóművei életre keltek. Hangjuk szemmel láthatóan feldühítette a rendõrtisztet, de már nem maradt ideje cselekedni, mert az ellenkezõ irányból, a betört kapun át fegyveres fiatalok Tomege nyomult a támaszpontra. – Mudzsahedek! – üvöltötte valaki, és a repülõtérnek ezen az oldalán minden rendõr, katona egybõl összesereglett, hogy heves tüzeléssel megpróbálja feltartóztatni õket. Kihasználva, hogy a figyelem elterelõdött róluk, a százados és a másik katona a helikopterhez rohant, felugrott rá, Pettikin pedig teljes erõre kapcsolta a hajtóműveket. Eleinte alacsonyan repült, oldalról megkerült egy lángoló teherautót, és csak aztán kapta a magasba a gépet. A váratlan rándulástól a százados megingott, kis híján kiejtette a kezébõl a leszorított csappantyús kézigránátot, és már a biztosítószeget sem tudta visszanyomni belé. Az elsõ ülésen ült, a nyitott ajtó mellett, az életéért kellett kapaszkodnia, úgyhogy nem tehetett mást, kihajította.

– Remek! – mondta, miután látta, hogy a robbanás elhagyatott helyen történt, és nem tett kárt senkiben. Gyorsan bekapcsolta a biztonsági övét, hátrafordulva megnézte, hogy két katonája jól van-e, aztán elégedetten feltartotta a hüvelykujját.

Pettikin szinte nem is látta. Csak arra ügyelt, hogy Teheránon túl lakatlan vidék fölött repüljön, távol minden falutól és országúttól, és egyfolytában azt figyelte, nem lõnek-e rájuk. Miután nem hallott gyanús koppanást, lassan kezdett megnyugodni. – Jézusom! Nem is tudom, hogy köszönjem meg, százados! – mondta, miután izgatott zihálása valamelyest alábbhagyott. – Amikor megláttam, elõször azt hittem, hogy csak képzelõdöm. Százados...

– Ross. Ok pedig Tenzing õrmester és Gueng tizedes.

Pettikin hátrafordult, kezet rázott a két katonával, és megköszönte nekik a segítséget. Alacsony, mosolygós férfiak voltak, inas testük jelezte, hogy hallatlanul szívósak. Tenzing volt az idõsebb, arcvonásaiból ítélve ötvenes évei elején járhatott.

– Az ég küldte magukat!

Ross elmosolyodott, napbarnított arcából vidáman villantak ki hófehér fogai. – Magát is. Nem igazán tudtam, hogy fogunk kikerülni onnan. Nem lett volna túl jó ötlet megpróbálni átverekedni magunkat a rendõrökön, vagy éppen a SAVAK-on.

– Egyetértek. – Pettikin nem találkozott még senkivel, akinek olyan égszínkék szeme lett volna, mint ennek a nagyjából a húszas évei végén járó fiatalembernek. – Mi az ördög volt ez tulajdonképpen?

– A légierõ katonáinak egy része fellázadt, a tisztek és a sahhoz hű erõk pedig le akarták verni a zendülést – válaszolta a százados. – Hallottuk, hogy Khomeini hívei, és baloldaliak is odaözönlöttek, segíteni a lázadóknak.

– Ezt a felfordulást! Még egyszer nagyon köszönöm a segítségüket! Honnan tudta a nevemet?

– Hát... hallottuk, hogy Bandar-Pahlavi útba ejtésével Tebrizbe készül, és meg akartuk kérni, hogy vigyen el bennünket. Útközben kerülõt kellett tennünk, késésben voltunk, és már azt hittük, hogy nem találjuk ott, de végül szerencsésen alakultak a dolgok.

– Hála istennek. Maguk gurkhák?

– Hát... Maradjunk annyiban, hogy együtt szolgálunk!

Pettikin elgondolkodva bólintott. Feltűnt neki, hogy egyik katona sem visel fegyvernemi jelzést, hovatartozásukra kizárólag Ross századosi rangjelzése, és vörös barettje utal. – Honnan szereztek tudomást a repülési tervrõl?

– Nem is tudom – válaszolta kitérõen Ross. – Én csak parancsokat teljesítek – tette hozzá, és rögtön az alattuk elsuhanó tájat kezdte figyelni. Nyílt terep fölött repültek, a tájat többnyire hó borította.

– Nem gondolja, hogy rá kellene kicsit kapcsolni? Túlságosan szem elõtt vagyunk itt.

Pettikin elõrefordult, és újból a repülésre összpontosított. – Mit csinálnak Tebrizben?

– Tulajdonképpen nem is oda akarunk menni. Megkérhetném, hogy tegyen ki bennünket Bandar-Pahlavi elõtt?

– Hát persze! – Pettikin a műszerek között babrált. – Mi dolguk ott?

– Nem jártunk még arra, de hallottuk, hogy kellemes város. Gondoltuk, körülnézünk.

Pettikin elnevette magát; egyre jobban tetszett neki a fiatalember.

– Szóval Bandar-Pahlavi – mondta. – Ne aggódjon, több hülye kérdést nem teszek fel!

– Maga se haragudjon a válaszaimért! Hálás volnék, ha elfelejtené a nevemet, és azt, hogy egyáltalán látott.

– És ha kérdezik? A távozásunk kicsit zajosra sikeredett.

– Nem mutatkoztam be, csak ráparancsoltam magára, hogy vigyen el. – Ross kis szünetet tartva elmosolyodott. – Életveszélyesen meg is fenyegettem.

– Rendben van! A nevét azért nem felejtem el.

Pettikin néhány mérfölddel Bandar-Pahlavi elõtt tette le a gépet, azon a helyen, amit Ross a térképén megmutatott. Homokdűnés partszakasz volt, távol minden lakott helytõl. A Kaszpi-tenger távolba nyúló, sötétkék vizét hófehér vitorlák pöttyözték, a tiszta, napos égen jókora gomolyfelhõk úsztak. A vidék klímája szubtrópusi volt, a levegõ párás, mindenfelé vidáman röpködõ rovarok döngtek, és havat csak az Elburz-hegység égbe nyúló csúcsain lehetett látni. Az engedély nélküli leszállás mindenféle repülési elõírásnak ellentmondott ugyan, de Pettikin kétszer is hívta a bandar-pahlavi-i repülõteret, ahol tankolnia kellett, és egyszer sem kapott választ, úgyhogy megkockáztatta a leereszkedést. Számonkérés esetén nyugodtan hivatkozhatott arra, hogy vészhelyzetbe került, és villámgyorsan kellett döntenie, nem ért rá várni, amíg válaszol neki valaki az irányítótoronyból.

– Sok szerencsét, és még egyszer köszönöm! – búcsúzott el az utasaitól, és sorban kezet rázott velük. – Ha netán segítségre volna szükségük, bármiben, nyugodtan számítsanak rám! – Azok sietve kiszálltak, vállukra kapták a csomagjaikat, és elindultak a dűnék között. Akkor látta õket utoljára.

– Tebriz-Egy! Hallotok?

Pettikin elõször körözött egy darabig az elõírt hétszáz láb magasságon, és csak aztán ereszkedett lejjebb. Életnek semmi jelét sem látta, és fényeket sem. Különös, átható csönd vette körül, amikor a hangár elõtt leszállt. Várt, készen arra, hogy bármikor újból felszálljon, és nem tudta, mire számítson; a katonák, és pláne az elit fegyvernemnek számító légierõ tagjainak teheráni zendülésérõl szóló hír nagyon nyugtalanná tette. Mivel semmi sem történt, üresjáratra kapcsolta a hajtóműveket, és nekikészülõdött a kiszállásnak. Veszélyes volt, amire rászánta magát, mert bármikor elõfordulhatott valamilyen apró meghibásodás, aminek következtében a helikopter magától életre kelhetett, és irányítás nélkül, önállósítva magát, elindulhatott.

Teljesen leállítani akkor sem fogom, hogy aztán, ha valami baj történik, itt ragadjak, mondta magának, és miután még egyszer ellenõrizte a műszereket, a mély hónak nekivágva elindult a telep irodája felé. Üresen találta, a hangárokat úgyszintén, leszámítva a repülésre képtelen állapotban lévõ, szétszedett 212-est, és életnek, vagy éppen küzdelemnek, semmiféle nyomára sem bukkant. Ez utóbbitól valamelyest felbátorodott, és amilyen gyorsan csak tudta, átvizsgálta a tábort. Erkki Jokkonen házában, az asztalon talált egy üres vodkásüveget, a hűtõszekrényben pedig egy telit is. Nagyon szeretett volna inni belõle, de nem nyúlt hozzá, mert pontosan tudta, hogy a repülés és az alkohol összeegyeztethetetlen egymással. Némi iráni kenyérre, kevés megszáradt sonkára és üveg ásványvízre is bukkant – ez utóbbit örömmel lehajtotta. Enni csak azután fogok, hogy már mindenhol szétnéztem, döntötte el magában.

A hálószobában gondosan bevetett ágyat talált, de néhány szétdobált cipõt is, és alaposabb vizsgálódás után egyéb, sietõs távozásra utaló jeleket is felfedezett. Végigjárta a többi házat, és az újabb benyomások még biztosabbá tették abban, hogy a telepet hirtelen, menekülésszerűen hagyták el a lakói. Egyetlen, a bázishoz tartozó járművet sem talált, és Erkki piros Rangé Roverje is hiányzott. Egyértelműnek érezte, hogy a telep lakói sietve elmenekültek, csak azt nem tudta, miért.

Aggódva nézett fel az égre. Azóta, hogy leszállt, a szél érezhetõen erõsebbé vált, és a helikopter hajtóműveinek a zaján túl is hallani lehetett, hogyan süvít a fák között. Még vastag dzsekije, bélelt nadrágja alá is bebújt, és libabõrössé tette a testét. Nagyon vágyott forró zuhanyra, Erkki szaunájáról már nem is beszélve. Enni szeretett volna, puha ágyban ülve jó forró grogot inni, aztán legalább nyolc órát nyugodtan aludni. A szél egyelõre nem gond, állapította meg magában, de legfeljebb egy órám maradt arra, hogy tankoljak, és kijussak a hegyek közül a síkságra. Vagy itt éjszakázzak?

Pettikin nem volt hozzászokva sem az erdõhöz, sem a magas hegyekhez. A sivatagot, a csenevész bokrokkal tarkított félsivatagos területeket ismerte, a dzsungelt és az afrikai bozótosokat, Szaúd-Arábia kietlen, halott síkságait. A látóhatár széléig, és azon túl húzódó, napsütéstõl izzó, kiaszott síkság soha nem riasztotta, annál inkább a hideg és a hó. Elõször is feltölTom a gépet, határozta el magát sietve.

Üzemanyagot azonban nem talált, egy csöppet sem. Sok negyvengallonos hordó állt ugyan a raktárban, de mind üres volt. Semmi baj, biztatta magát, maradt még annyi, hogy megtegyem azt a százötven mérföldet Bandar-Pahlaviig. A tebrizi repülõtérre is mehetek, és Ardabilban is találhatok valamilyen ExTex lerakatot, bár az már átkozottul közel van a szovjet határhoz.

Ismét az égre pillantott, és dühösen elkáromkodta magát. Vagy itt rostokolok, vagy útközben leszek kénytelen leszállni. Melyik a jobb?

Itt maradok. Mindenképpen biztonságosabb.

Leállította a hajtóművet, betolta a 206-ost a hangárba, és gondosan bezárta az ajtaját. Miután a motorzaj is megszűnt, egészen átható, ijesztõ csönd telepedett köré. Ettõl néhány pillanatra elbizonytalanodott, de aztán kilépett a szabadba, és lelakatolta maga után a hangárt. Az élesen ropogó havat taposva Erkki háza felé indult, küszködött a szembe fújó, erõs széllel, és még csak félúton lehetett, amikor riadtan megtorpant. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mibõl jött rá, de határozottan érezte, hogy figyelik. Nyugtalanul hordozta körbe a tekintetét a tisztáson, és az erdõszél sűrűn nõtt, sötét falat alkotó fáin. Látta, hogy a szélzsák vadul ugrál hosszú póznájának a tetején, hallotta az ágak között süvítõ szelet, és eszébe jutott, hogy egyszer Tom Lochart Zagroszban, az egyik síkirándulásuk után a tábortűznél ülve Wendigóról, a kanadai erdõségek gonosz szellemérõl mesélt, akit a vad szelek keltenek életre, és a fák ágai között várakozik, ott sír és jajgat, lesve az alkalmat, hogy rávesse magát a gyanútlanul arra tévedõre. „Ha neked ront, nem tudsz menekülni tõle. Bármennyire kapkodod is a lábadat, jeges leheletét állandóan ott érzed a tarkódon. Futsz, amíg a lábad bírja, míg csak jártányi erõd is van, de aztán összerogysz, a Wendigo pedig felkap, a fák legfelsõ ágai közé visz, és ott pusztulsz el tehetetlenül."

Pettikin megborzongott, õszintén utálta a puszta gondolatát is annak, hogy egyedül van. Érdekes, gondolta, eddig nem sokat foglalkoztam vele, de tény, hogy szinte soha nem vagyok egyedül. Mindig van valaki körülöttem, pilóta, vagy szerelõ, a barátok, Genny vagy Mac, régebben Claire.

Nézte az erdõt, hallgatta a valahonnan távolról érkezõ kutyaugatást, és képtelen volt szabadulni attól a különös érzéstõl, hogy még sincs teljesen egyedül. Erõt vett magán, visszament a helikopterhez, és megkereste a Verey Light riasztópisztolyt. A nagy kaliberű, rövid csövű fegyvert jól láthatóan maga elõtt tartva tért vissza Erkki házához, és örült, hogy legalább az az – egyébként ártalmatlan, harcra nem alkalmas – eszköz nála van. Még boldogabb volt, amikor végre bezárhatta maga mögött az ajtót, és összehúzhatta az ablakokon a függönyöket.

Az éjszaka hamar leszállt, és a sötétséget zsákmányra lesõ vadak hangja kezdte fokozatosan kitölteni.

TEHERÁN, 19.05. McIver éhes volt, fáradt, egyedül bandukolt végig az elhagyott, fáktól övezett utcán. A lámpák sehol sem égtek, úgyhogy gondosan figyelte, hová lép, nem akart felbukni valamelyik, az elegáns lakóházak között felhalmozott hókupacban. A távolból lövések zaját hallotta, és szél sodorta kiáltásokat: – Alláh-u Akbár!!! – A sarkon befordulva kis híján nekiment a hirtelen felbukkanó, a járda felét is elfoglaló Centurion tanknak. Elemlámpa fénye hasított a szemébe, és inkább sejtette, mint látta, hogy katonák veszik körül.

– Ki vagy, aga? – kérdezte tõle kiváló angolsággal egy fiatal tiszt. – Mit keresel itt?

– Mc... McIver kapitány vagyok, Duncan... Duncan McIver – válaszolta enyhén akadozó nyelvvel. – Az irodámból jövök... a lakásom a park túlsó végén van, a következõ sarok mögött.

– Legyen szíves, mutassa az igazolványát!

McIver óvatosan a belsõ zsebébe nyúlt. Ujjai rögtön megérezték az igazolvány melletti két fényképet, a sahét és Khomeiniét, de miután egész nap csak katonai zendülésekrõl hallott, nem tudta eldönteni, melyik volna jó, úgyhogy egyiket sem vette elõ. A tiszt elemlámpája fényénél alaposan megnézte az igazolványt, McIver pedig, mivel a szeme hozzászokott már a sötéthez, látta, milyen fáradt az arca, mennyire borostás, és milyen gyűrött az egyenruhája. A katonák feszesen, fegyelmezetten álltak körülöttük, és egyikük sem dohányzott, amit meglehetõsen különösnek talált. A Centurion fenyegetõen magasodott föléjük, csöve fölfelé nyújtózkodott, mintha csak arra várt volna, hogy végre eldördülhessen.

– Köszönöm. – A tiszt visszaadta az erõsen elnyűtt igazolványt. Újabb lövések hallatszottak, ezúttal még közelebbrõl, és a katonák teste egy pillanatra várakozásteljesen megfeszült. – Nem tanácsos mostanában sötétedés után mászkálni az utcán, aga! Jó éjszakát!

– Igen. Köszönöm. Jó éjszakát! – McIver megkönnyebbülten hagyta ott a katonákat, akikrõl még mindig nem tudta, hogy egy sahhoz hű, vagy netán fellázadt csoporthoz tartoztak-e. Jézusom! Ha az alakulatok egy része kitart a sah mellett, a többi viszont fellázad, akkor itt tényleg el fog szabadulni a pokol. Újabb sarok következett, az út továbbra is sötét és kihalt volt, pedig nemrég még jól kivilágították, a környezõ házak ablakaiból is erõs fény vetült rá. Emberek siettek rajta, vagy éppen álltak meg vidáman beszélgetni, és bármerre fordult is az odacsöppenõ, mindenfelõl jókedvű nevetést hallott. Ez hiányzik talán a legjobban, gondolta. A nevetés. Kíváncsi vagyok rá, visszatérnek-e még azok az idõk.

Kellemetlen, fárasztó napja volt. A telefon továbbra sem működött, Kovisszal nem lehetett rádiókapcsolatot teremteni, sõt a többi támaszponttal sem. Az irodai alkalmazottak közül ezúttal sem ment be dolgozni senki, és ez még tovább dühítette. Többször megpróbált telexezni Gavallannek, de hasztalan, még csak vonalat sem kapott. Holnap majd jobb lesz! – biztatta magát, miután gondolatban végigfutott a nap megpróbáltatásain, és a lépteit megszaporázva igyekezett minél hamarabb elérni a kihalt utca végét.

A ház, aminek az egyik tetõlakásában laktak, ötemeletes volt. A lépcsõházban félhomály fogadta – már megint nem elegendõ a feszültség! – a lift hónapok óta nem működött. Fáradtan lépkedett fölfelé, a gyönge világítás csak még lehangoltabbá tette, a lakásban azonban világosság, hangulatos gyertyafény fogadta, és attól valamelyest jobb kedvre derült. – Szevasz, Genny! – kiabálta, miután bezárta maga mögött az ajtót, és felakasztotta a fogasra vastag, meleg kabátját. – Jöhet a whisky!

– Az ebédlõben vagyok! – szólt vissza a felesége. – Ide gyere, légy szíves!

Végigment a folyosón, az ajtóban megtorpant, és a csodálkozástól a száját is ellátottá. Az ebédlõasztal dúsan meg volt pakolva a legkülönbözõbb iráni ételekkel, gyümölcsökkel. Mindenfelé gyertyák égtek, és Genny arca sugárzott, ugyanúgy Sarazadé. – Sarazad! Ezt maga művelte?! De örülök, hogy lá...

– Én is nagyon örülök magának, Mac! Ahányszor csak találkozunk, mindig fiatalabb, mind a ketten azok és ne haragudjon, hogy így magukra törtem – hadarta szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül, vidám, csilingelõ hangon Sarazad –, de tudtam, hogy tegnap volt a házassági évfordulójuk, öt nappal a születésnapom elõtt, és emlékeztem rá, mennyire szereti a bárányhorishtot és a polót, meg más dolgokat, úgyhogy Haszánnal és Devával felpakoltunk, gyertyát is... – Alacsony volt, alig több, mint százhatvan centi, az a fajta perzsa szépség, akit Omar Hajjám örökített meg és tett halhatatlanná a költeményeiben. – Most, hogy szerencsésen megérkezett, én megyek is – mondta, és rögtön felállt.

– Várjon! Miért nem marad, és eszik velünk...

– Jaj, nem lehet, bármennyire szeretném is, mert apa nagy fogadást ad ma este, és nekem is ott kell lennem. Ez csak szerény kis ajándék, és itt hagyom Haszánt, hogy felszolgáljon és utána elpakoljon, és nagyon remélem, hogy örülni fognak, jól érzik majd magukat. Haszán! Deva! – kiáltotta Sarazad, és miután Gennyt és McIvert megölelte, már futott is az ajtó felé, ahol két szolgája várta. Egyikük odatartotta neki drága szõrmebundáját, amire gyorsan fekete csadort vett, dobott még egy csókot Gennynek, aztán az egyik szolga kíséretében elviharzott, akár a szélvész. Haszán, harminc év körüli magas, fehér tunikát és fekete nadrágot viselõ férfi bezárta utána az ajtót, széles mosollyal az arcán megfordult, és perzsául megkérdezte Gennytõl: – Felszolgálhatom a vacsorát, madam?

– Igen, úgy tíz perc múlva – válaszolta boldogan az asszony. – Az úr elõbb iszik egy whiskyt. – Hallva ezt, Haszán rögtön elkészítette az italt, mély meghajtással odanyújtotta McIvernek, és magukra hagyta õket.

– Jesszusom! Gen, ez egészen olyan, mint a régi idõkben! – állapította meg széles, vidám mosollyal az arcán McIver.

– Igen. Nem furcsa, hogy még pár hónappal ezelõtt is így volt? – Egészen addig egy nagyon kellemes házaspár lakott náluk, az asszony csodálatos szakácsnõ volt, európai és iráni ételeket egyaránt kiválóan tudott készíteni, és ezzel a férje – McIver csak Ali Babának nevezte az illetõt – lustálkodásra való hajlamát is tökéletesen ellensúlyozta. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűntek, ugyanúgy, ahogy más külföldieknek az alkalmazottai is. Egyetlen szó, figyelmeztetés nélkül. – Gondolod, hogy jól vannak, Duncan?

– Egészen biztos. Ali Baba nagy csencselõ volt, biztosan félrerakott annyit, hogy akár egy hónapig is csak vasárnapjuk legyen. Paula elment már?

– Nem. Ma éjszakára még nálunk marad... Nogger nem. Elmentek vacsorázni az alitaliásokkal. Nagyon kedves lány, szeretem. – Hallották, amint Haszán az edényekkel csörömpölt a konyhában. – Ez a legédesebb hang a világon!

McIver visszamosolygott a feleségére, és köszöntésre emelte a poharát. – Hála Sarazadnak. És még mosogatni sem kell!

– Ez a legcsodálatosabb benne! – állapította meg elégedetten Genny. – Nagyon kedves lány, végtelenül figyelmes. Tomnak óriási szerencséje van vele. Sarazad szerint holnap jön vissza.

– Remélem. Postát is hoz.

– Sikerült elérned Andyt?

– Még nem. – McIver úgy döntött, hogy nem említi a feleségének a tankot. – Mit gondolsz, nem kérhetnénk kölcsön, legalább a hét pár napjára, Haszánt, vagy valaki mást a szolgáik közül? Nagy könnyebbség volna neked.

– Nem akarok ilyesmit kérni... Tudod, hogy van...

– Igazad van. Tényleg kényelmetlen. – A külföldiek számára lehetetlenné vált háztartási alkalmazottat találni, függetlenül attól, hogy mekkora fizetést ajánlottak fel. Pár hónappal korábban még könnyen tudtak gondos, szolgálatkész segítõhöz jutni, akivel – pláne, hogyha a háziasszony beszélt is néhány szót perzsául – gyorsan, gond nélkül elintézhetõ volt a vásárlás, rendben lehetett tartani a házat, a lakást.

– Ez volt a legcsodálatosabb Iránban – mondta az asszony. – Óriási dolog, ha egy idegen, ismeretlen helyen leveszi valaki az ember válláról a mindennapi terheket.

– Még mindig idegen? Ennyi idõ után is? – kérdezte McIver.

– Idegenebb, mint valaha. Annak a néhány iráninak a kedvessége, figyelmessége, akit megismertünk... Mindig úgy éreztem, hogy az csak a felszín, az igazi érzéseik ezek a mostaniak... Nem mindenkinél persze, nem a barátainkra értem; Anus például az egyik legaranyosabb, legkedvesebb teremtés a világon. – Anus Valik tábornoknak, a cég vezetésében részt vevõ iráni partnerek közül az idõsebbiknek a felesége volt. – Hidd el, Duncan, hogy a legtöbb feleség ezt érezte! – folytatta Genny, átadva magát komor gondolatainak. – Talán ezért is tartanak össze olyan szorosan a külföldiek, ezért vannak az állandó teniszpartik, síkirándulások, vitorlázások, hétvégék a Kaszpi-tenger partján, a piknikeskosarat cipelõ, evés után a piszkos edényeket elrámoló szolgákkal... Békés, nyugodtnak tűnõ élet volt, de elmúlt.

– Vissza fog jönni. Bízzunk benne, hogy visszatér! Hazafelé jövet rájöttem, hogy mi hiányzik most nekem a legjobban – mesélte McIver. – A nevetés. Úgy tűnik, mintha mindenki leszokott volna a nevetésrõl. Mármint az utcán. Még a gyerekek is. – Szünetet tartott, hogy jólesõ érzéssel belekortyolhasson a whiskyjébe.

– Én is nagyon hiányolom. És a sahot is. Sajnálom, hogy el kellett mennie... nemrég még minden olyan rendezett, kellemes volt, legalábbis ami bennünket illet. Szegény ember! Milyen undorítóan viselkedtünk el vele, meg a tüneményes feleségével is, a mi alatt a Nyugatot értem, azok után, hogy olyan barátságos volt hozzánk. Szégyellem magam... Biztos vagyok benne, hogy csak a legjobbat akarta a népének.

– Sajnos, Genny, úgy tűnik, hogy az itteniek többségének más errõl a véleménye.

– Tudom. Az élet néha olyan szomorú. Na, mindegy! Ami elmúlt, elmúlt. Éhes vagy? – kérdezte az asszony, gyorsan elhessegetve magától a borús gondolatokat.

– Azt meghiszem!

A gyertyák meleggé, meghitté varázsolták az ebédlõt, ellensúlyozták a lakás kellemetlen hidegét. A függönyök is gondosan be voltak húzva, és miután asztalhoz ültek, Haszán egymás után szolgálta fel nekik a gõzölgõ, finomabbnál finomabb horishtokat – az étel neve szó szerint ugyan levest jelentett, de valójában sűrűre fõzött, bárányból, baromfiból a legkülönbözõbb zöldségekkel és fűszerekkel készített ragu volt –, és mindkettõjük kedvencét, a polo nevű köretet, ami úgy készült, hogy a félig fõtt rizst kivajazott serpenyõbe szedték, és addig sütötték, amíg belül puha nem lett, a teteje pedig ropogós aranybarnára nem sült.

– Hála legyen érte Sarazadnak! Kész fõnyeremény az a lány!

– Igen – értett egyet mosolyogva a férjével Genny.

– Na, azért te sem vagy rossz, Gen!

– Kösz. Cserébe ezért lefekvés elõtt ihatsz még egy pohárral. Bon appétit!, ahogy Jean-Luc mondaná. – Örömmel láttak hozzá az evéshez; az étel nagyszerű volt, és felidézte bennük a barátaiknál elköltött hasonló lakomák emlékét.

– Gen, ebédnél összefutottam Christian Tollonnennel, tudod, Erkki barátjával a finn nagykövetségrõl. Szólt, hogy készen van Azadeh útlevele. Örülök neki, de megdöbbentett, amit arról mondott, hogy tíz iráni barátja, vagy ismerõse közül nyolc már elhagyta az országot, és ha a menekülés ilyen ütemben folytatódik, akkor hamarosan csak a mollahok és a legmegveszekedettebb követõik maradnak itt. Miután elbúcsúztunk, számolni kezdtem, és nekem is körülbelül hasonló arány jött ki. A jómódúak, és pláne a gazdagok közül aki csak megteheti, menekül.

– Nem hibáztatom õket. Én is ugyanazt tenném a helyükben – válaszolta Genny, és szinte mellékesen hozzátette: – De azt hiszem, Sarazad nem. – McIver kiérezte felesége hangjából a figyelmeztetést, és az evõeszközét feketévé komolyan az asszonyra nézett. – Igen?

Genny szórakozottan piszkálta villájával a barnára sült rizst, és némi gondolkodás után döntött csak úgy, hogy elmondja, amit megtudott. – Kérlek, ne szólj egy szót sem Tomnak, mert szívszélhűdést fog kapni! – kezdte kissé bizonytalanul. – Különben is, én sem tudom, hogy komoly-e a dolog, vagy csak egy fiatal teremtés idealista képzelgése, de mielõtt jöttél volna, Sarazad boldogan elújságolta, hogy a nap nagy részét Doshan Tappehen töltötte, ahol szerinte igazi felkelés tört ki, ágyúdörgés volt, gránátrobbanások...

– Jézusom!

– A Tomeg harcosan – most õt idézem – „dicsõ szabadságharcosaink" oldalára állt. Kicsit nehezen ugyan, de kiderítettem, hogy a légierõ katonáiról beszélt, a tisztek egy részérõl, és zöldszalagosokról, akiket sok ezer civil támogatott, amikor lõni kezdték a rendõröket, és a sah Halhatatlanjait...

8. fejezet

BANDAR-DEILAMI REPÜLÕTÉR, 19.50. Ahogy alkonyodott, úgy érkezett egyre több fegyveres forradalmár, és végül annyian voltak már, hogy minden hangárhoz, és az összes bevezetõ útra is bõven jutott belõlük. Zataki közölte Rudi Lutz-cal, hogy az S-G személyzetébõl senki nem távozhat engedély nélkül, folytatniuk kell a munkájukat, és minden felszálló helikopteren ott lesz az õ embere is.

– Semmi baj nem lesz, feltéve, hogy engedelmeskednek az utasításoknak – mondta. – Ez most átmeneti állapot, addig tart, amíg a sah jogtalanul kinevezett kormányától a nép új kormánya át nem veszi a hatalmat. – Határozottságot sugárzó pózt vett fel, de idegessége, és fegyelmezetlen bandájának a viselkedése rácáfolt tettetett magabiztosságára.

Starke hallotta, mirõl beszéltek egymás között, és amikor kis idõre négyszemközt maradtak, megbeszélte Rudival, hogy valószínűleg félnek, mert azt hiszik, hogy a sahhoz hű erõk bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és ellentámadást indítanak. Mire neki, Rudinak, és a másik amerikai pilótának, John Tyrernek Rudi lakókocsijában sikerült beállítaniuk a rádiót, a hírek már majdnem befejezõdtek, de az a kevés, amit hallottak belõlük, rossz volt.

...és a szaúd-arábiai, kuvaiti és iraki kormányok attól tartanak, hogy a zavaros iráni belsõ állapotok miatt robbanásveszélyes helyzet alakul ki a Perzsa-öböl egész térségében. Az ománi szultán kijelentette, hogy nem pusztán a zavargások továbbterjedésének a veszélyérõl van szó. Szerinte a Szovjetunió alkalmasnak ítélheti a helyzetet arra, hogy kliensállamai bevetésével gyarmatbirodalmat hozzon létre az Öböl mentén, és végezetül hatalmába kerítse a Hormuzi-szorost is...

Iránból kapott jelentések szerint az éjszaka folyamán súlyos tűzharc robbant ki a Teherán melletti Doshan Tappeh légi támaszponton a lázadó, Khomeini mellé állt repülókadétok, az õket támogató sok ezer felfegyverzett polgári személy, valamint a rendõrök, a sahhoz hű katonák, és a Halhatatlanok, az elit Császári Gárda tagjai között. A felkelõkhöz késõbb a Saihkal Marxista Csoport nevű baloldali szervezet több mint ötezer tagja is csatlakozott, akik betörtek a támaszpont raktárába, és jelentõs mennyiségű fegyvert raboltak.

– Jézusom! – nyögött fel Starke.

Eközben Khomeini ajatollah ismét azt követelte, hogy haladéktalanul mondjon le az egész kormány, és felszólította a népet, valamint a hadsereg, a légierõ és a haditengerészet minden katonáját, hogy támogassák Mehdi Bazargánt, a miniszterelnök-jelöltjét. Bahtjár miniszterelnök cáfolta a katonai puccs közvetlen veszélyérõl lábra kapott híreket, ugyanakkor megerõsítette, hogy a szovjet fegyveres erõknél jelentõs csapatmozgásokat észleltek a határ másik oldalán.

Az arany ára minden eddigi rekordot megdöntõ magasságba, unciánként 254 dollárra emelkedett, a dollár árfolyama pedig minden egyéb valutához viszonyítva jelentõsen csökkent. A londoni híreket hallották.

Rudi kikapcsolta a készüléket. Lakókocsijának a nappalijában ültek, ahol a saját kezűleg összerakott rádióvevõt, és a nagyfrekvenciájú adót is tartotta. Az egyik szekrényen a támaszpont hálózatára rákapcsolt telefon állt, de az nem működött.

– Ha Khomeiniék elfoglalják Doshan Tappehet, akkor a katonáknak dönteniük kell – mondta komoran Starke. – Államcsíny, polgárháború vagy teljes behódolás. Több lehetõség nincs.

– Behódolni nem fognak, mert az egyenlõ lenne az öngyilkossággal – válaszolta Tyrer. Langaléta, hosszú karú és lábú férfi volt, New Jerseybõl. – Azt se felejtsd el, hogy a légierõnél válogatott emberek szolgálnak, legalábbis akikkel mi eddig találkoztunk, azok voltak! A lázadók többnyire gõzös agyú, hülye bugrisok! Az igazi veszélyt az az ötezer marxista jelenti, aki csatlakozott hozzájuk. Jézusom! Ha ezek egyszer nekivadulnak, és fegyver is lesz náluk...! Õrültség volna tovább maradnunk. Nem?

– Magunk választottuk – felelte Starke. – A vállalat megmondta, még írásba is adta, hogy senki nem veszít semmit, ha el akar menni. Te arra készülsz?

– Nem. Egyelõre nem – vallotta be idegesen Tyrer. – De mit csináljunk?

– Elõször is tartsd távol magadat Zatakitól! – mondta Rudi. – Az a pasas õrült.

– Persze – bólintott Tyrer. – Azért nem ártana, ha lenne valamilyen tervünk is.

Mielõtt bárki válaszolni tudott volna, kopogtatás hallatszott, rögtön utána nyílt az ajtó, és Muhammad Jemeni, az IranOil helyi képviselõje lépett be – negyvenes éveiben járó, kellemes megjelenésű, simára borotvált arcú férfi, akivel már egy éve dolgoztak együtt. Két fegyveres õr volt vele. – Kiabi Aga jelentkezett rádión. Azonnal beszélni akar magával – mondta szokatlan fölénnyel a hangjában Lutznak. Kiabi az IranOil területi igazgatója volt, a társaság legfontosabb embere Dél-Iránban.

Rudi azonnal a készülék kapcsolójáért nyúlt, és ráállt Kiabi Ahváz közelében, Bandar-Deilamtól északra lévõ irodájának a hullámsávjára, de legnagyobb meglepõdésére a rádió süket maradt. Többször is fel-le kattintgatta a kis kart, míg végül Jemeni, széles vigyorral az arcán, közölte vele: – Zataki ezredes lekapcsoltatta az áramot a készülékérõl. A központi vevõt fogja használni. Gyerünk! – Egyiküknek sem tetszett ez a szokatlan, durván parancsoló hang.

– Egy pillanat, és máris megyek – mondta Rudi.

Jemeni ettõl még ingerültebb lett, és recsegõ hangon, perzsául odaszólt a két fegyveresnek: – Kergessétek ki innen ezt az idegen kutyát!

– Ez a fõnökünk sátra! – kiáltotta erre ugyancsak perzsául Starke. – A Szent Korán pontosan elõírja mindenkinek, hogyan kell megvédenie törzsének a fõnökét a saját sátrában, ha fegyveresek támadják meg! – A két õr döbbenten meredt rá, és Jemeni is nagyon elcsodálkozott, nem számított rá, hogy a külföldiek közül bármelyik is tud perzsául, és védekezõn hátrébb lépett, amikor Starke fenyegetõen kihúzta magát elõtte. – A Próféta, övezze örök tisztelet a nevét, megszabta, hogyan kell viselkedni barátok, ellenségek és rühös kutyák között. Mi a Könyv Emberei vagyunk, nem holmi kutyák!

Jemeni dühösen elvörösödött, de nem szólt semmit, csak sarkon fordult, és a fegyveresekkel együtt kiment. Miután hármasban maradtak, Starke a nadrágjába törölte izzadó tenyerét, és odaszólt Rudinak: – Gyere, nézzünk utána, mit akar Kiabi!

Elindultak Jemeni után, át a betonon, a két fegyveres pedig szorosan mögéjük lépett. Az éjszaka csillagos volt, Starke a fülledt helyiség után élvezte a tiszta, friss levegõt.

– Mit kiabáltál nekik? – kérdezte tõle Rudi.

Starke röviden elmondta, de közben a gondolatai máshol jártak, azt szerette volna, ha odahaza lehet Koviszban. Idegesítette a tudat, hogy Manuelát egyedül hagyta, bar úgy vélte, ott még mindig nagyobb biztonságban van, mint Teheránban. – Drágám – mondta neki, mielõtt elindult volna –, elviszlek innen, amilyen hamar csak lehet.

– Jó helyen vagyok én itt, akárcsak Texasban. Legalább élvezhetem a szabadságot. A gyerekek remekül érzik magukat Lubbockban – addig nem jöttem el Angliából, amíg biztos nem voltam benne, hogy rendben hazaértek –, apádat meg ismered. Úgy vigyáz rájuk, mint a szeme fényére.

– Igen. A gyerekek tényleg jó helyen vannak, de azt szeretném, ha te is mielõbb elmennél Iránból.

– Kik azok a Könyv Emberei? – hallotta hirtelen Rudi kérdését.

– Keresztények és zsidók – válaszolta, és közben továbbra is azon gondolkodott, hogyan tudna visszajutni Koviszba. – Mohamed a mi Bibliánkat és a zsidók Tóráját is szent könyvnek tekintette – sok dolog belõlük a Koránban is szerepel. A tudósaink közül többen azt mondják, hogy egyszerűen lemásolta õket, bár a muszlimok szentül állítják, hogy Mohamed sem írni, sem olvasni nem tudott. Emlékezetbõl mondta fel, úgy hagyományozta tovább a Koránt. El tudod ezt képzelni? – kérdezte Starke, a hangjából jól kiérezhetõ csodálattal adózva a teljesítménynek. – Mások írták le helyette, évekkel a halála után. Azt mondják, arabul csodálatosan szép, maga a költészet.

Közel jártak már a telepvezetõi lakókocsihoz, látták a bejárata elõtt cigarettázva ácsorgó õröket, és Starkét jó érzés töltötte el, mert határozottan viselkedett Jemenivel, és elõtte, az egész nap folyamán Huszain mollahhal. Tizenöt leszállást hajtott végre, mindet tökéletesen, és a kutak mellett várt, amíg utasai elintézték a dolgukat. Egyiknél sem látott katonát, rendõrt, bárkit a SAVAK-tól, hogy véget vessen a mollah hangzatos szónoklatának, amivel megpróbálta Khomeini mellé állítani a munkásokat.

Zataki az ajtónál várta õket, Dzsahán, a rádiós a készülék mellett ült. Amikor bementek, Zataki közvetlenül Rudi mellé ült. Az iroda, amely korábban rendezett és tiszta volt, most szörnyen nézett ki iratok hevertek szanaszét, mindenfelé használt kávéscsészéket, bennük és a padlón elnyomott csikkeket lehetett látni, ételmaradéktól, rizstõl és birkahústól piszkos tányérokat. Senki nem dohányzott éppen, de szinte vágni lehetett a füstöt.

– Mein Gott! – kiáltott fel dühösen Rudi. – Verrückte disznóólat...

– Hallgasson! – dörrent rá dühösen Zataki. – Háborús helyzet van, alaposan körül kellett néznünk! – Egy pillanatra elhallgatott, majd nyugodtabb hangon hozzátette: – Beküldheti az egyik emberét, hogy tegyen rendet. Kiabinak egy szóval se említse, hogy itt vagyunk! Viselkedjen természetesen, és szó szerint kövesse az utasításaimat! Megértette, kapitány?

Rudi komor arccal bólintott, Zataki pedig intett a rádiósnak, aki rögtön beleszólt a mikrofonba: – Kiabi kegyelmes úr! Lutz kapitány megérkezett.

Rudi átvette tõle a mikrofont. – Maga az, Boss? – kérdezte, a köztük szokásossá vált megszólítást használva. Starke és Rudi évek óta ismerte már Juszuf Kiabit, aki a Texas A&M-nél, majd az ExTexnél tanulta meg olyan alaposan a szakmát, hogy át tudja venni az Irán déli részén lévõ kitermelõhelyek irányítását, és nagyon jó viszonyban voltak vele.

– 'stét, Rudi! – válaszolta tisztán érezhetõ amerikai kiejtéssel az iráni. – Valahol maguktól északra eltört az egyik fõvezetékünk. Ronda ügy, a szivattyútelepen csak nemrég kezdték érezni a nyomáscsökkenést. A jóisten tudja, hány hordónyi folyhatott el, és mennyi maradhatott még a csõben. Nem akarok rendkívüli állapotot elrendelni, de hajnalban szeretném megnézni. Fel tud szedni, lehetõleg minél korábban?

Zataki bólintott, úgyhogy Rudi azt válaszolta: – Rendben, Boss! Pirkadat után ott leszünk, amilyen hamar csak lehet. Kettõszázhatost akar, vagy tizenkettest?

– Hatost. Csak ketten leszünk a fõmérnökünkkel. Ugye maga jön értünk? Lehet, hogy csak sima törés, de az is, hogy szabotázs. Van valami újság maguknál?

Rudi és Starke, ha nem látta is, érzékelte a feléjük meredõ csöveket. – Semmi különös. A holnapi viszontlátásra! – búcsúzott el sietve Rudi. Minél elõbb be akarta fejezni a beszélgetést, mert ismerte Kiabit, tudta, hogy nem rejti véka alá a forradalmárokkal kapcsolatos véleményét. Nem támogatta a felkelést, Khomeini fanatizmusát, és utálta, ha bárki kívülálló beleavatkozott az olajkitermeléssel kapcsolatos dolgokba.

– Várjon egy kicsit, Rudi! Olyan hírt kaptunk, hogy Abadánban újabb zavargások voltak, és hallottunk is fegyverropogást Ahváz felől. Tudta, hogy egy amerikai olajost és az egyik emberünket tegnap Ahváz közelében megölték?

– Igen, Tommy Stansont. Szomorú!

– Nagyon. Isten verje meg az összes gyilkost! Tudehest, mudzsahedet, fedajint, mindet, bárhogy nevezzék is magukat!

– Elnézést, Boss! Mennem kell. Holnap találkozunk.

– Rendben. Akkor legalább jól ki tudjuk dumálni magunkat! Insa Allah, Rudi! Insa Allah!

Az adás megszakadt, Rudi pedig megkönnyebbülve nagyot sóhajtott. Úgy érezte, Kiabi végül is nem mondott semmi olyat, ami árthat neki... már amennyiben a rájuk törõ fegyveresek nem a Tudeh, vagy más baloldali csoport tagjai, hanem Khomeini hívei, ahogyan állították. – Minden szélsõséges kerít valahonnan egy mollahot, és igyekszik felhasználni, hogy leplezze magát – mondta korábban Kiabi. – Sajnos, a mollahok jórészt szegény parasztok, gyűlölnek mindenkit, aki kicsit is gazdagabb náluk, és könnyen féke lehet vezetni õket. Az isten verje meg Khomeinit...

Rudi érezte, amint az izzadság végigömlött a hátán.

– Az egyik emberem magával megy, és ezúttal tár is lesz a géppisztolyában – jelentette ki Zataki.

Lutz állkapcsa megfeszült, a szobában érezhetõen nõtt a feszültség. – Nem vagyok hajlandó fegyverest szállítani. Ellenkezik a társaság, általában a légi közlekedés, és konkrétan az Iráni Polgári Légi közlekedési Hatóság elõírásaival. Aki a Nemzetközi Polgári Légi közlekedési Hatóság elõírásait áthágja, attól örökre bevonják a repülési engedélyt – mondta. Rettenetesen utálta, ha valaki akaratával ellentétes dolgokra próbálta kényszeríteni.

– Lelövöm valamelyik emberét, ha nem engedelmeskedik! – Zataki, hogy a fenyegetésnek még nagyobb nyomatékot adjon, dühös mozdulattal az asztalról a szoba sarkába söpörte az egyik csészét.

Erre már õ is elõrébb lépett, és azzal sem törõdött, hogy Zataki fenyegetõen rászögezte a fegyverét. – Khomeini ajatollah követõi tehát gyilkosok? Úgy akarják betartani az iszlám elõírásait, hogy közben ártatlanokat ölnek?

Egy pillanatra úgy tűnt, Zataki meghúzza a ravaszt, de aztán mégsem tette, mert Huszain mollah közbelépett: – Én megyek a helikoperrel – mondta, és figyelmeztetõen odaszólt Rudinak: – Megígéri, hogy nem próbál tõrbe csalni, és biztonságban visszahoz ide?

Rudi gondolkodott pár másodpercig, aztán reszketõ hangon rámondta: – Igen.

– Keresztény?

– Igen.

– Esküdjön meg az Istenre, hogy nem fog becsapni!

Rudi újból gondolkodott kis ideig. – Rendben van. Esküszöm Istenre, hogy nem fogom becsapni magát.

– Hogyan bízhat meg benne? – kérdezte Zataki.

– Nem bízom benne, de ha becsapja Istent, akkor bűnhõdni fog – válaszolta nyugodtan Huszain. – És a társai is. Ha nem térünk vissza, vagy bajt hoz ránk... – nem fejezte be a mondatot, csupán vállat vont.

ABERDEEN – GAVALLAN HÁZA, 19.23. A tévészobában ültek, és a felvételrõl közvetített aznapi Skócia-Franciaország rögbimeccset nézték – Gavallan, Maureen, a felesége, John Hogg, aki rendszerint a vállalat sugárhajtású 125-ösét vezette, és még néhány pilóta. Jócskán benne jártak már a második félidõben, és az állás 17:11 volt Franciaország javára. A férfiak izgatottan felhördültek, amikor egy skót játékos a földre bukott, az egyik francia csatár pedig felragadta a labdát, és legalább negyven-yardnyira elszáguldott. – Van rá tíz fontom, hogy még így is Skócia fog nyerni! – jelentette ki Gavallan.

– Tartom – válaszolta a felesége, és jóízűen kacagott, látva a férfi döbbent arckifejezését. Magas volt, vörös hajú, és a szeme színével megegyezõ, elegáns zöld ruhát viselt. – Végül is félig francia vagyok.

– Csak negyedrészt. A nagyanyád normann volt, quelle horreur, és... – Hatalmas üdvrivalgás nyomta el Gavallan hangját, mert az egyik skót hátvéd kihozta a dulakodásból a labdát, átadta egy szélsõnek, az rögtön tovább a társának, aki lerázta magáról a védõjét, két ellenfelet lendületbõl félretaszított, és vadul száguldva indult az ötven-yardnyira lévõ alapvonal felé. A szembejövõket briliáns irányváltoztatásokkal cselezte ki, egyszer megingott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és végsõ, inat szakasztó vágtával sikerült túljutnia a vonalon, ahol dübörgõ éljenzés közepette rogyott le. Az eredmény 17:15-re változott, és már csak egy jól sikerült rúgással célba juttatott labda kellett hozzá, hogy egyenlõ legyen. – Skóóócia, Skóóó-cia...!

Nyílt az ajtó, inas lépett be, és mihelyt meglátta, Gavallan rögtön felállt. Még visszanézett, bízva benne, hogy talán bekövetkezik az amit nagyon várt, sikeres rúgás, aztán nagyot sóhajtott. – Dupla, vagy semmi, Maureen? – kérdezte, a többiek üdvrivalgását túlkiabálva míg kifelé ment.

– Tartom! – szólt utána vidáman a felesége.

Nyerek tõle húsz fontot, gondolta elégedetten Gavallan, és a nagy elegáns bõrbútorokkal, drága festményekkel, és antik műtárgyakkal – köztük sok ázsiaival – berendezett régi ház folyosóján végigmenve besietett az irodájába. A sofõrje – egyben testõre és bizalmasa is –, aki már három órája egyfolytában McIvert próbálta hívni Teheránban, és közben még a bejövõ hívásokat is figyelte, feléje nyújtotta az egyik kagylót. – Elnézést, hogy megzavartam, uram, de...

– Sikerült elérnie, Williams? Remek! Tizenhét egyenlõ az állás.

– Nem, uram! A vonalak változatlanul foglaltak, de úgy gondoltam, ez elég fontos... Sir Ian Dunross keresi.

Gavallan, bár csalódott volt, mert McIvert továbbra sem sikerült elérni, ennek a hívásnak õszintén örült. Átvette a kagylót Williamstõl, az pedig rögtön magára is hagyta, behúzta maga mögött az ajtót. – Ian, de jó, hogy hallom a hangod! Ez igazán kellemes meglepetés!

– Szevasz, Andy! Beszélj kicsit hangosabban! Sanghajból hívlak.

– Azt hittem, Japánban vagy. Én jól hallak. Hogy mennek a dolgok?

– Remekül. Jobban, mint reméltem. Figyelj! Kevés az idõm, de el akartam mondani, hogy hallottam egy, pontosabban két érdekes dolgot. Az elsõ, hogy a tajpannak valami igazán nagy pénzügyi sikerre van szüksége, ha azt akarja, hogy a cég elfogadhatóan zárja az évet. Milyen a helyzet Iránban?

– Mindenki azt mondja, hogy le fog nyugodni. Mac, amennyire lehet, kézben tartja a dolgokat, és megígérték, hogy megkapjuk a Guemey összes szerzõdését, úgyhogy akár meg is duplázhatjuk a nyereségünket, feltéve, hogy nem jön közbe semmilyen váratlan dolog.

– Nem ártana, ha azt is belekalkulálnád a számításaidba.

Gavallan jókedve a mondat hallatán azonnal elpárolgott. Hozzászokott már, hogy régi barátjától idõnként olyan információkat, illetve figyelmeztetéseket kapjon, amelyek késõbb megdöbbentõen pontosaknak bizonyultak. Nem tudta, hol, vagy kitõl szerezte Dunross ezeket a híreket, de azt igen, hogy csak elvétve tévedett. – Máris megteszem – mondta hát gondterhelten.

– Úgy hallottam, hogy titokban, és nagyon magas szinten – talán éppen a kabineten belül – az Imperial Air pénzügyi és vállalatvezetési átszervezése mellett döntöttek. Fog ez érinteni téged?

Gavallan pillanatra elbizonytalanodott. Az Imperial Air volt az anyavállalata legfõbb északi-tengeri versenytársának, az Imperial Helicoptersnek. – Nem tudom, Ian! Az biztos, hogy fölöslegesen pazarolják az adófizetõk pénzét, úgyhogy rájuk fog férni egy kis átszervezés. Minden területen magasan jobbak vagyunk náluk – biztonság, tenderek, felszereltség szempontjából. Apropó! Rendeltem hat X-63-ast.

– Tudja már a tajpan?

– Kis híján megütötte a guta, amikor elmondtam neki. – Gavallan hallotta a vonal másik végérõl a jóízű nevetést, és ismét Hongkongban érezte magát, a régi napokban, amikor még Dunross volt a tajpan, a munka pedig nehéz, de rendkívül izgalmas, és Kathy is Kathy volt még, nem döntötte le lábáról a betegség. Erõt vett ugyanakkor magán, és újból a beszélgetésre koncentrált. – Bármi, ami az Imperiallal kapcsolatos, fontos lehet. Azonnal utánanézek a dolognak. Egyébként van más jó hírem is – újabb szerzõdést kötöttünk az ExTexszel. A következõ igazgatótanácsi ülésen akartam bejelenteni. A Struan's nincs veszélyben, ugye?

Újból felharsant a jól ismert nevetés. – A Nemes Ház állandóan veszélyben van, cimbora! Mennem kell, csak ennyit akartam mondani. Gondoltam, nem árt, ha tudod. Maureent milliószor üdvözlöm.

– Én is Penelopét. Mikor látlak?

– Hamarosan. Hívlak, mihelyt tudlak. Ha találkoztok, add át Macnek a legjobbakat! Szevasz!

Gavallan, a kagylót a helyére akasztva, gondolataiba merülve támaszkodott szépen megmunkált íróasztala pereméhez. A barátja mindig azt mondta, „hamarosan", és ez éppen úgy jelenthetett egy hónapot, mint egy évet vagy kettõt. Több mint két éve, hogy utoljára találkoztunk, gondolta. Kár, hogy már nem õ a tajpan. Mi a fenének kellett lemondania?! Persze, muszáj állandóan mozognunk, változtatnunk az életünkön, különben nem lennénk azok, akik. – Elég volt, Andy – mondta neki akkor Dunross. – A Struan's remekül áll, a hetvenes évek fantasztikusan jó terjeszkedési lehetõségeket ígérnek, és... Szóval az a helyzet, hogy már nem izgalmas. – Ez 1970-ben történt, nem sokkal azután, hogy az utált legfõbb rivális, Quillan Gornt, a Rothwell-Gornt tajpanja hajóbalesetben meghalt Sa Tinnél, a hongkongi Új Területek közelében.

Imperial Air? Gavallan az órájára nézett, és a telefonkagylóért nyúlt, de a halk kopogtatásra megállt a keze a levegõben. Az ajtó résén Maureen dugta be mosolyogva a fejét. – Nyertem – mondta – Huszonegy-tizenhét. Sok dolgod van?

– Nem. Gyere be, drágám!

– Még utána kell néznem a vacsorának! Jó lesz tíz perc múlva? A tartozásodat, persze, már most megadhatod.

Elnevette magát, karjába kapta az asszonyt és magához szorította. – Majd vacsora után. Fantasztikus teremtés maga, Mrs. Gavallavan!

– Rendben, csak el ne felejtsd! – Maureen kényelmesen befészkelte magát a férje karjába. – Minden rendben Macéknél?

– Ian volt az... csak azért hívott, hogy üdvözöljön. Sanghajból

– Tüneményes ember. Mikor látjuk?

– Hamarosan.

Az asszony Gavallannel együtt nevetett, a szeme vidám szikrákat szórt. Hét éve találkoztak elõször Castle Avisyardban, ahol az akkori tajpan, David MacStruan Hogmanay alkalmából bált adott. Maureen akkor huszonnyolc éves volt, gyermektelen, nem sokkal korábban vált el. A mosolya rögtön szétszaggatta a Gavallan agyára telepedett pókhálót, és a fia, Scot is azt súgta neki: – Apa ha nem veszed feleségül, bolond vagy! – Melindának, a lányának is ez volt a véleménye, úgyhogy három évvel ezelõtt összeházasodtak és azóta minden napja boldogságban telt.

– Tíz perc, Andy? Biztos?

– Igen. Csak egy telefont akarok elintézni. – Látva, hogy a felesége enyhén összeráncolja a homlokát, Gavallan sietve hozzátette: – Ígérem. Egyetlen telefon, aztán jöhet Williams, hogy figyelje a hívásokat.

Maureen gyorsan megcsókolta, kiment, õ pedig rögtön tárcsázni kezdett. – Jó estét! Beszélhetnék Sir Percyvel? Andrew Gavallan vagyok. – Sir Percy Smedley-Taylor a Struan's Holding igazgatótanácsának a tagja és parlamenti képviselõ volt, várományosa a védelmi miniszteri tárcának abban az esetben, ha a konzervatívok meenverik a következõ választást.

– Halló, Andy! Örülök, hogy hallom. Ha a jövõ szombati vadászatról van szó, benne vagyok. Ne haragudjon, hogy korábban nem szóltam, de rengeteg a meló, mert ez az úgynevezett kormány úgy döntött, hogy boldoggá teszi az országot, na meg a szerencsétlen szakszervezeteket, még ha azok belepusztulnak is!

– Elhiszem. Nem zavarok?

– Nem, épp az utolsó pillanatban ért el... éppen a parlamentbe indulok, újabb éjszakába nyúló szavazásra. Azok a tökfejek a változatosság kedvéért azt akarják, hogy lépjünk ki a NATO-ból Hogy sikerült a próba az X-63-assal?

– Remekül. Még annaál is jobb az a gép, mint amilyennek mondják. A legjobb a világon.

– Szeretném kipróbálni én is, ha el tudja intézni. Miben segíthetek?

– Kaptam egy fülest arról, hogy titokban magas szintű átszervezést terveznek az Imperial Airnél. Hallott róla valamit?

– A mindenit! Magának aztán nem akármilyen informátorai vannak. Én is csak ma délután hallottam a pletykát. Átkozottul érdekes! Elõször nem nagyon foglalkoztam vele, de így, hogy maga is említi... Nem tudom, mire készülhetnek. Tud valami konkrétabbat?

– Nem.

– Utánanézek. Kíváncsi vagyok... Kíváncsi vagyok, nem arra megy-e ki a játék, hogy hivatalosan is államosítsák, vele az Imp. Helicopterst, aztán magát, és az egész északi-tengeri vállalkozást.

– Jóságos isten! – Gavallan még nyugtalanabb lett; erre a lehetõségre korábban nem is gondolt. – Megtehetik, ha akarják?

– Igen. Pofonegyszerűen.

VASÁRNAP

1979. FEBRUÁR 11.

9. fejezet

BANDAR-DEILAM MELLETT, 6.55. Éppen fölkelt a nap, amikor Rudi a felrobbant áteresz közelében lerakta a gépet, és most mind a négyen ott álltak a vízelvezetõ nyílásánál. A nap kellemesen sütött, és egyelõre a hangulat sem vált feszültté. – Csak az ömlik ki, ami a csõben maradt – állapította meg Kiabi. – Egy órán belül teljesen el fog állni. – Ötvenévesnél valamivel idõsebb, határozott arcú férfi volt, gondosan borotvált, szemüveges, khakiszínű öltönyben és kalapban. Dühös indulattal pillantott körbe; a talaj mélyen át volt itatva olajjal, és a Tomény, kellemetlen olajszagot alig lehetett elviselni. – Ez az egész vidék halott! – mondta, és energikus léptekkel a felborult gépkocsihoz vezette a többieket. Az autóban, illetve mellette heverõ, összeroncsolódott holttestek már oszlásnak indultak a melegtõl, és rettenetes bűzt árasztottak.

– Amatõrök? – kérdezte Rudi, elhessegetve magától az arca körül szálldosó döglegyeket. – Hamarabb robbant a szerkezet, mint akarták?

Kiabi nem válaszolt, hanem lement az árokba, a vízáteresztõ nyílásához. Ott még nehezebb volt lélegezni, mint fent az országúton, de ennek ellenére meglehetõsen hosszú idõt töltött odalent. – Azt hiszem, igaza van, Rudi! – mondta, miután visszamászott, majd komor arccal Huszainhoz fordult, és megkérdezte: – A maga emberei voltak?

– Az imám nem adott parancsot olajvezetékek felrobbantására – válaszolta a mollah. – Ez az iszlám ellenségeinek a műve.

– Sok olyan ellensége van az iszlámnak, aki a Próféta követõjé_tnek vallja magát, és elferdíti a tanításait – jegyezte meg keserűen Kiabi –, elárulva ezzel õt és az iszlámot is.

– Egyetértek. Isten elõl nem bújhatnak el. Ha majd Iránban az iszlám törvényei uralkodnak, az Õ nevében felkutatjuk és megbüntetjük õket – válaszolta ugyanolyan komoran Huszain. – Mit tud tenni azért, hogy ne ömöljön tovább az olaj?

Két órájukba telt, amíg megtalálták a törés helyét. Pár száz láb magasságban köröztek, elszörnyedve azon, mennyire beszennyezte már a több mérföldnyire elnyúló olajfolt a kis folyót és környékét. Parttól partig ért a sűrű, ragacsos massza, beszivárgott a talajba, és megölt benne minden életet. Szerencsére egyelõre csak egy falu került az útjába, de pár mérföldnyire lejjebb a parton több is volt még. A folyócska látta el őket ivóvízzel, abból merítettek fõzéshez és mosáshoz, és abba ürítették a szennyvizüket is.

– Fel kell gyújtani! Amilyen hamar csak lehet – mondta a fõmérnökének Kiabi. – Megértette?

– Igen. Természetesen. De mi lesz a faluval, kegyelmes úr? – A mérnök középkorú, ideges ember volt, és szemmel láthatóan erõsen tartott a mollahtól.

– Ürítsék ki! Mondják meg a lakóknak, hogy addig menjenek el, amíg biztonságban megtehetik!

– Mi lesz, ha a falu leég? – kérdezte Rudi.

– Akkor leég. Insa Allah!

– Igen – mondta Huszain is. – Hogyan akarja felgyújtani?

– Egy gyufa is elég volna hozzá, csak akkor az is meggyulladna, aki használná. – Kiabi elgondolkodott néhány másodpercre. – Rudi, magánál van a Verey pisztolya?

– Igen. – Rudi ragaszkodott hozzá, hogy a jelzõpisztolyát magával vihesse, mivel – mint mondta – az létfontosságú lehet, ha netán bajba jutnak, és kényszerleszállást kell végrehajtaniuk. – És hozzá négy patron. Akar...

A közeledõ szuperszonikus repülõk hangját meghallva egyszerre pillantottak fel az égre. Két vadászgép száguldott el fölöttük hatalmas sebességgel és szokatlanul alacsonyan az Öböl felé. Rudi az irányból ítélve azt gyanította, hogy Khargra mennek. Támadó vadász volt mind a kettõ, és a szárnyaik alatt lévõ tartókon tisztán lehetett látni a levegõ-föld rakétákat. Kharg-szigetnek szánják vajon õket, kérdezte magától, és kemény gombócot érzett a torkában. Ott is felütötte volna már a fejét a forradalom, vagy csupán hétköznapi, rutinjellegű repülésrõl van szó?

– Mi a véleménye, Rudi? Kharg? – kérdezte Kiabi.

– Kharg is arra van, Boss! – válaszolta nem igazán egyértelműen Rudi. Semmiképpen sem akarta beleártani magát az irániak belviszályaiba. – Ha tényleg oda mennek, akkor nyilván gyakorlórepülés. Amíg ott állomásoztunk, addig naponta tucatnyi fel- és leszállást láttunk. Jelzõrakétával akar tüzet gyújtani?

Kiabi már oda sem figyelt arra, amit mondott. Ruhája átnedvesedett az izzadságtól, sivatagi csizmája fekete volt a ráragadt olajtól és a légierõ katonáinak Doshan Tappeh-i lázadására gondolt, és hogy ha annak a két vadászgépnek a pilótája is fellázadt, és azért igyekszik Kharg felé, hogy lerombolja az ottani olajipari létesítményeket, akkor Irán nagyon rövid idõ alatt húsz évet fog visszaesni a fejlõdésben.

Amikor Rudi korán reggel érte ment, Kiabit nagyon meglepte a mollah jelenléte, és határozott hangon magyarázatot is követelt. Amikor válaszul azt kapta, hogy le kell állítania minden létesítményt, és hűséget kell esküdnie Khomeininek, a felháborodástól szinte szóhoz sem jutott. – De hát ez forradalom. Ez polgárháborút jelent! – mondta aztán magából kikelve.

– Isten akarata – válaszolta erre a mollah. – Maga iráni, nem holmi külföldi csavargó. Az imám elrendelte, hogy szembe kell szállni a fegyveres erõkkel, és engedelmességre kell kényszeríteni õket. Isten segítségével néhány napon belül, a Próféta – Isten áldása kísérje – ideje óta elõször a világon, igazi iszlám köztársaság fog itt létrejönni.

Kiabi a legszívesebben azt válaszolta volna erre, amit magánbeszélgetések során már több ízben is kifejtett: – Ez õrült elme szüleménye. A maguk Khomeinije gonosz, szenilis vénember, akit a Pahlavik elleni személyes vérbosszú vezet. Gyűlöli Reza sahot, mert azt hiszi, hogy az õ rendõrsége ölte meg az apját, és Mohammed sahot is, mert meggyõzõdése, hogy annak a SAVAK-ja pedig a fiát gyilkolta meg néhány évvel ezelõtt Irakban. Szűk látókörű, fanatikus csupán, aki az egész népet, de különösen a nõket, vissza akarja vezetni a sötét középkorba...

Semmi ilyesmit sem mondott azonban a mollahnak. Helyette inkább megpróbált a falu problémájára koncentrálni. – Ha a házak le is égnek, könnyen fel tudják építeni õket. A lakók ingóságai a fontosak. – Legyűrte mélyen gyökerezõ ellenszenvét, és kérõ hangon fordult a mollahhoz: – Ha akar, tud segíteni, kegyelmes uram! Nagyon örülnék, ha megtenné. Beszélhetne velük, rávehetne õket, hogy költözzenek el.

A falusiak visszautasították, hogy bárhová menjenek. Kiabi háromszor is elmagyarázta nekik, hogy az olajat muszáj felgyújtani, csak úgy lehet megmenteni az ivóvizüket és a többi faluét is, de hinem hallgattak rá. Aztán Huszain szólt hozzájuk, ám a szavai nem hoztak eredményt. Mire befejezte, elérkezett a déli imádság ieje, úgyhogy a mollah sietve teljesítette a kötelességét, majd ismét felszólította a helybélieket, hogy hagyják el a folyópartot. A falu vénei az újabb biztatás után tanácskozást tartottak, majd kijelentették:

– Isten akarata, hogy ez bekövetkezett. Nem megyünk sehova.

– Isten akarata – értett egyet velük Huszain, és megfordulva visszament a helikopterhez.

Újból az árokhoz repültek; az olaj már csak vékonyan csordogált a csõbõl. – Rudi! – szólt Lutznak Kiabi. – Menjen vissza, amennyire csak lehet, és lõjön bele a csõbe, aztán eresszen egy rakétát a meder közepébe is! Meg tudja csinálni?

– Megpróbálom. Soha nem lõttem még jelzõpisztollyal. – Rudi elindult a kiszáradt, csenevész bokrok között, a többiek pedig visszamentek a helikopterhez. Amikor úgy érezte, megfelelõ helyhez ért, berakta a jókora töltetet a pisztolyba, célzott, és meghúzta a ravaszt. A fegyver nagyobbat rántott, mint amekkorára számított, az égõ foszforrakéta pedig a föld fölött alacsonyan szállva elszáguldott. Mivel a lövés kissé rövidre sikerült, nekivágódott a talajnak, de csak megugrott rajta, és végül bevágódott a csõ nyílásán. Néhány másodpercig semmi sem történt, utána viszont megnyílt a föld, fölfelé, és vissza, a csõ száján keresztül is lángoszlop csapott ki, és maga alá temette az összetört gépkocsit. A robbanás keltette légnyomás meglökte ugyan kicsit Rudit, de ennél nagyobb baja nem esett, a tűz pedig száguldva terjedni kezdett a csõben, megállíthatatlanul haladt tovább a folyó felé.

A második rakéta a magasba szállt, ahonnan a meder közepébe csapódott, és a folyó tüzet fogott. A hangból tudták ezt leginkább, mert látni már csak akkor látták, amikor felszálltak, és elindultak fölfelé, árral szemben. A falu fölött körözve figyelték a sebtében összeszedett holmijaikkal menekülõ férfiakat, nõket, gyerekeket, és még ott voltak, amikor a tűz elért odáig, és a falu lángra lobbant.

Hazafelé indultak, egész pontosan Kiabi számára hazafelé, az IranOil Ahváz melletti regionális központjába. Magas kerítésen belül, a gondosan öntözött pázsittal összekötött csinos panelházak melletti leszállóhelyen ereszkedtek le.

– Köszönöm, Rudi! – mondta búcsúzóul, hirtelen támadt félelmén erõt véve Kiabi. A helikoptert ugyanis rejtekhelyükrõl elõrohanó, vadul ordítozó, fegyvereiket rázó fegyveresek vették körül. Kiabi mögött a mollah nem szólt egy szót sem, némán morzsolgatta az olvasóját.

Isten akarata, gondolta a területi igazgató, miközben kicsatolta a biztonsági övét. Megtettem, amit tudtam, lelkiismeretesen imádkoztam, és tudom, hogy nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája. Amikor meghalok, az Isten ellenségeit fogom átkozni, köztük is a legfõbbet, Khomeinit, a hamis prófétát, a gyilkost, mindazokat, akik õt követik.

Hátrafordult; a fõmérnöke szürke arccal, mereven ült a kabinban Huszain mellett. – Mollah, Isten bosszúját kérem maga ellen – mondta Kiabi, és kiszállt.

A fegyveresek ott helyben agyonlõtték, a fõmérnököt pedig elhurcolták. A helikopternek, mivel a mollah kérte, megengedték, hogy távozzon.

10. fejezet

A KOVISZI LÉGI TÁMASZPONTON, 17.09. Manuela a támaszpontnak az S-G által használt részén a földszintes, emeletmagas rádióantennával kiegészített irodaépület felé futott. Kezeslábas volt rajta, hátán az S-G emblémájával, dús gesztenyebarna haját ellenzõs sapka alá rejtette, de a mozdulataiból csak úgy áradt a nõiesség.

A külsõ irodában három iráni alkalmazott ült. Amikor belépett, udvariasan felálltak, és átható pillantást vetettek rá.

– Jó napot, Pavud kegyelmes úr! – köszönt Manuela perzsául, kedvesen mosolyogva. – Ayre kapitány üzent, hogy beszélni szeretne velem.

– Igen, Madam Lady! Kegyelmessége a toronyban van – válaszolta az irodavezetõ. – Megengedi, hogy elkísérjem? – Az asszony köszönettel elhárította az ajánlatot, és amikor már a folyosó végén, a csigalépcsõnél járt, Pavud megvetõen kijelentette: – Botrányos, ahogy mutogatja magát elõttünk. Azért csinálja, hogy hergeljen bennünket.

– Rosszabb, mint a szajha az óvárosból, kegyelmes uram – válaszolta ugyanolyan utálkozással az egyik beosztottja. – Isten a tanúm rá, hogy az összes hitetlen közül az amerikaiak a legrosszabbak, és az asszonyaik is a legrosszabbak. Ez is csak azért jött be, hogy úgy tegyen, mintha kellene neki valami...

– Jó nagy, kemény iráni fütykös. Az kellene neki – jegyezte meg vakarózás közben a harmadik, alacsony, jelentéktelen külsejű férfi.

– Csadort kellene hordania, eltakarnia magát, és szerényen viselkedni. Férfiak vagyunk, mindannyian nemzettünk már gyerekeket. Eunuchoknak néz talán bennünket?

– Meg kellene korbácsolni, amiért ilyen kihívóan viselkedik.

Pavud magabiztosan fölszegett állal kijelentette: – Isten segítségével hamarosan meg is fog történni – nyilvánosan. Mindenkire nézve kötelezõek lesznek az iszlám törvényei, és aki nem tartja be õket, azt az iszlám törvények szerint fogják megbüntetni.

– Azt mondják, az amerikai nõknek ott pucér.

– Csak azért, mert borotválják.

– Akár szõrös, akár nem, irodavezetõ kegyelmes úr, én szeretnék bevágni neki, de úgy, hogy visítson... az élvezettõl – mondta a kis ember, és ezen a megjegyzésen mindhárman nevettek. – Az a nagy marha férje minden éjjel megteszi azóta, hogy megérkezett – árulta el kaján vigyorral az arcán az irodafõnök. – Hallottam, ahogy nyögtek. – A csikkjérõl rögtön újabb cigarettára gyújtott, felállt, és kinézett az ablakon. Addig bámulta az eget, míg a távolban meg nem látta a hazafelé kanyarodó helikoptert. Halál minden idegenre, mondta magában, és rögtön ki is egészítette legrejtettebb gondolatával: És halál Khomeinire, meg az összes hozzá csatlakozó élõsködõre! Éljen a Tudeh, és a Tomegek forradalma!

A toronyban a minden oldalról üvegablakokkal határolt irányítóhelyiség kicsi volt, de jól felszerelve. Évek óta használták már a koviszi támaszpontot, úgyhogy az S-G-nek volt ideje ellátni korszerű biztonsági, a leszállást bármilyen idõjárási körülmények között lehetõvé tevõ berendezésekkel. Freddy Ayre, aki Starke távollétében a fõpilótai feladatokat ellátta, már várta Manuelát.

– A HXB éppen most száll le – mondta, mihelyt az asszony megjelent a lépcsõ tetején. – Az...

– Csodálatos! – vágott közbe lelkesen Manuela. Egész nap próbálták hívni Starkét, de eredménytelenül. – Ne aggódj! – próbálta vigasztalni Ayre. – A rádiójuk, akárcsak a miénk, néha felmondja a szolgálatot. – Elõzõ este, sötétedés után kapták meg az utolsó, szűkszavú üzenetet Starkétól arról, hogy Bandar-Deilamban éjszakáznak, és majd másnap jelentkezik.

– Sajnálom, Manuela, de Duke nincs a gépen. Marc Dubois vezeti.

– Baleset?! – kérdezte a félelemtõl remegõ hangon az asszony. – Megsebesült?

– Nem, dehogy! Marc pár perccel ezelõtt szólt, hogy Duke Bandar-Deilamban maradt, és visszahozza a mollahot és az embereit.

– Ez minden? Biztos?

– Igen. Nézd, már itt is van! – mutatott ki az ablakon Ayre.

A 206-os szépen, elegánsan ereszkedett le a magasból. Mögötte a Zagrosz-hegység égbe nyúló csúcsai látszottak, alatta a hatalmas olajfinomító tornyai, és a fölösleges gázok elégetésére szolgáló magas kémények, amelyeknek a végén szünet nélkül lobogott a láng. A helikopter pontosan az egyes leszállóhely közepén landolt. – HXB megérkezett – jelentkezett be egybõl a rádión Marc Dubois.

– Vettem, HXB – válaszolta neki Maszil Tugul, az S-G toronyügyeletese. Palesztin volt, hosszú évek óta dolgozott már a vállalatnál. Sietve átkapcsolt a bázis frekvenciájára, és közölte a központi irányítótoronnyal: – Bázis! Egyelõre nincs több madarunk. A HVU és a HCF csak napnyugta elõtt tér vissza.

– Rendben van, S-G. – Rövid csönd következett, majd még mindig a központi csatornán hallották, amint dühösen kiabál valaki perzsául a 206-os fedélzetén. Az adás fél percig tartott körülbelül, aztán hirtelen megszakadt.

– Insa Allah! – mondta halkan, inkább csak magának Maszil, miután ismét csönd támadt.

– Ki az ördög volt ez? – kérdezte tõle Ayre.

– Huszain mollah, aga!

– És mi a fenét mondott? – érdeklõdött tovább Ayre, el is feledkezve arról, hogy Manuela szintén tud perzsául.

Maszil elbizonytalanodott, és az asszonynak kellett válaszolnia helyette. – Azt mondta: Az Úr, és Isten Forgószele nevében, támadjatok! Ezt ismételgette többször is... – Manuela halottsápadt arccal elharapta a mondat végét.

A repülõtér másik oldaláról fegyverropogás ért el hozzájuk, és mihelyt meghallotta, Ayre rögtön a mikrofonért kapott. – Marc, a la tour, vite, immediatement! – kiabálta bele ragyogó francia kiejtéssel, aztán egybõl vissza is fordult a támaszpont fél mérföldnyire lévõ központi része felé. Ott már nagy volt a felfordulás – emberek rohantak elõ a barakkokból, többen fegyverrel a kezükben, és jó néhányan rögtön el is dõltek közülük, lekaszálták õket a szembõl rájuk zúdított lövedékek. Elnyújtott „Alláh-u Akbár!" kiáltások keveredtek össze a fegyverek dühös ropogásával.

– Mi az ott? A kapunál. A fõkapunál! – kérdezte riadtan Manuela. A mellette álló Maszil legalább annyira meg volt döbbenve, mint az asszony, és látszott rajta, hogy nagyon fél.

Ayre felkapta a távcsövét, és a kapura irányította. – Magasságos isten! Katonák lövik a támaszpontot és... teherautók rohannak a kapu felé... legalább hat... Zöldszalagosok, mollahok és katonák ugrálnak le róluk... – közvetítette töredezett mondatokban a történteket.

A bekapcsolva hagyott rádióból, a támaszpont központi csatornáján újból dühös, perzsa kiabálás hallatszott, de hamar abba is maradt. Manuela rögtön fordította: – „Isten nevében, öljétek meg a tiszteket, akik szembeszállnak Khomeini imámmal és bitorolják..."

Látták, hogy a 206-osból Huszain mollah és két, fegyverét lövésre készen tartó zöldszalagos ugrik ki. A mollah hadonászva mutatta Dubois-nak, hogy szálljon ki azonnal, de a pilóta csak a fejét rázta, a még mindig pörgõ rotorlapátokra mutatott, és folytatta a teljes leállításhoz szükséges műveleteket. Huszain erre nem tudta, mit válaszoljon, láthatóan elbizonytalanodott kicsit.

Az S-G használta területen mindenhol leállt a munka. Emberek hajoltak ki az ablakokon, vagy léptek ki az épületekbõl a betonra, hogy kisebb csoportokba Tomörülve figyeljék, mi történik a repülõtér másik oldalán. A fegyverropogás közben tovább erõsödött. A közelben egy dzsip és az S-G helikoptereihez odarendelt töltõkocsi állt – rögtön lefékeztek, mihelyt a tüzelés megkezdõdött. Huszain, amikor észrevette a terepjárót, rögtön feléje rohant, csak az egyik Zöldszalagost hagyta hátra a helikopternél. A sofõr nem várta meg, hogy odaérjen, kiugrott a vezetõfülkébõl, és a lába elé vetette magát. A mollah dühösen rárivallt, leteremtette valamiért, aztán a vele tartó zöldszalagossal beugrott a kocsiba, és a betonon át elszáguldott a barakkok felé.

Dubois szabályszerűen leállította a helikoptert, aztán a lépcsõfokokat hármasával szedve felrohant a toronyba. Harminchat éves magas, karcsú férfi volt, sötét hajú, mindig hamiskásan mosolygó. Sietve kezet rázott Ayre-rel. – Mon Dieu, micsoda nap, Freddy! Én... Manuela! – Szeretettel mindkét oldalról arcon csókolta az asszonyt. – Duke-nak kutyabaja, chérie! Volt egy kis vitája a mollahhal, aki erre bepörgött, és kijelentette, hogy nem hajlandó repülni vele. Bandar-Deilam nem... – meglátta Maszilt, és elhallgatott, mert nem bízott benne. – Jólesne inni valamit. Menjünk a szállásra!

Elindultak, de nem a szállásra mentek; Marc egy épület oldalához vezette õket, ahol biztonságban voltak, mindent láttak, és senki nem hallgathatta ki õket. – Nem lehet tudni, melyik oldalon áll Maszil és a többiek. Lehet, persze, hogy õk maguk sem tudják... Szerencsétlenek!

A repülõtér másik felérõl erõs detonáció hallatszott. Hatalmas láng csapott fel, és a nyomában sűrű, fekete füst gomolygott. – Mon Dieu, üzemanyagtartály?!

– Még nem, de közel volt hozzá – válaszolta idegesen Ayre. Újabb robbanás kötötte le a figyelmét, ami után már nemcsak a géppisztolyok ropogását lehetett hallani, hanem egy páncélos lövegének mélyebb hangú durranásait is.

A mollah vezette dzsip már eltűnt a barakkok között, a teherautók is megálltak vad összevisszaságban a fõkapu környékén, és a rajtuk érkezõ katonák és zöldszalagosok berontottak a hangárokba és a barakkokba. Az épületek között a porban több hulla is hevert. A táborparancsnok, Peshadi ezredes hivatalát védõ páncélos alakulathoz tartozó katonák egy része a bejárat közelében húzódott fedezékbe, a többiek pedig az emeleti ablakokban várakoztak. Egyikük hosszú sorozatot eresztett meg, amikor az épület elõtti térségen át fél tucat üvöltözõ katona indult támadásra a parancsnokság ellen. Aztán még egy sorozat következett, és a támadók – holtan, vagy súlyos sebesüléssel – a betonra rogytak. Egyikük kis idõ múlva megmozdult, kúszva igyekezett elmenekülni, a védõk pedig hagyták, hogy eljusson odáig, ahol már biztonságban érezte magát, és csak aztán lyuggatták szitává a testét sorozataikkal.

Manuela felnyögött, a két férfi pedig beljebb húzta, hogy véletlenül meg ne lássa valaki a harcolók közül. – Jól vagyok – mondta pár másodperc múlva. – Marc, mikor jön vissza Duke?

– Vagy Rudi, vagy õ ma este vagy holnap feltétlenül telefonál. Pas probléme! Le Grand Duke jól van. Mon Dieu, most már tényleg nagyon jólesne egy ital!

Vártak kicsit, hogy a lövöldözés alábbhagyjon. – Gyertek! – mondta aztán Ayre. – A bungalóknál nagyobb biztonságban leszünk.

Átrohantak a nyílt terepen, be az egyik fehérre festett kerítéssel, gondosan ápolt kis kerttel körülvett, kellemes faházba. Koviszban nem voltak kifejezetten házaspárok számára épült lakások, rendszerint két pilóta osztozott egy két hálószobás bungalón.

Manuela türelmesen várt, amíg a férfiak kitöltötték maguknak az italt. – Na, akkor most halljuk, mi történt! – mondta aztán Ayre.

A francia gyorsan pergõ nyelvvel beszámolt nekik a támadásról, Zataki fenyegetõ fellépésérõl és Rudi bátorságáról. – A vén kraut tényleg megérdemelne érte egy kitüntetést! – mondta érezhetõ csodálattal a hangjában. – A forradalmárok tegnap agyonlõtték az egyik munkásunkat. Négy perc elég volt nekik, hogy kihallgassák, és végrehajtsák rajta az ítéletet, mert állítólag fedajin volt. Ma reggel pedig, más csirkefogók, lelõtték Kiabit.

– De miért?! – kiáltott fel Ayre.

Dubois elmesélte, hogyan robbantották fel a csõvezetéket. – Amikor Rudi és a mollah visszajött – mondta –, Zataki sorba állított bennünket, és kivágott egy feszes kis szónoklatot arról, hogy Kiabit joggal ölték meg, mert „a sahot támogatta, a sátáni amerikaiakat és briteket, akik éveken át csak fosztogatták Iránt, és Allah ellenségei".

– Szegény öreg Boss! Jézusom! Nagyon szerettem, rendes fickó volt.

– Igen, és nyíltan Khomeini-ellenes. Azoknak a csirkefogóknak pedig most már fegyver van a kezükben – soha nem láttam ennyi fegyvert –, és ostoba, eszement barom mindegyik! – Dubois arca hirtelen megkeményedett az indulattól – Duke perzsául ordítozott velük, miután tegnap este már jól összeveszett Zatakival és a mollahhal. Nem tudom, mit mondhatott nekik, de az biztos, hogy rettenetesen dühbe gurultak, nekiestek, elkezdték rugdosni és üvöltöztek rá. Persze, mi is beszálltunk, aztán megdermedtünk, amikor hallottuk a géppisztolysorozatot. Õk is, mert Rudi lõtt. Az egyiktõl elszedte valahogy a fegyvert, és megeresztett még egy sorozatot a levegõbe. „Hagyjátok békén, különben halomra lõlek benneteket!", üvöltötte. Zataki, meg az emberei el is engedték Duke-ot. Miután mocskosul leszidta õket – ma foi, quel homme! –, megállapodott velük: békén hagynak bennünket, és cserébe mi is hagyjuk, csinálják csak a forradalmukat. Én visszahozom ide a mollahot, Duke ott marad, Rudi pedig megtartja a csúzlit. Megeskette Zatakit és a mollahot, hogy nem szegik meg a szerzõdést, de én azért változatlanul nem bízom bennük. Merde, merde mind, mon ami! De Rudi... Rudi fantasztikus volt! Franciának kellett volna születnie, olyan remek fickó! Egész nap próbáltam hívni õket, de senki sem válaszolt...

A repülõtér túlsó szélén, a barakkok közötti utcákból Centurion harckocsi bukkant elõ, átcsörömpölt a nyitott térségen, és egyenesen a parancsnoksági épülethez, és a tiszti szálláshoz tartott. Nem messze tõlük megállt, hatalmasan, ijesztõn, a lövegtornya pedig célpont után kutatva – lassan elkezdett körbefordulni. Aztán a lánctalpak váratlanul megcsikordultak, a páncélos megfordult a középpontja körül, és lõtt, egyenesen bele az elsõ emeletbe, ahol Peshadi ezredes irodája volt. A védõk megkövülve néztek, teljesen váratlanul érte õket az árulás. A páncélos újból tüzelt, lövedéke nagy darabot szakított ki a falból, és berogyasztotta egy darabon a tetõt. Az épület lángra lobbant.

A földszintrõl és az emelet épen maradt részébõl lövedékek árasztották el a tankot. Az épületbõl két katona vágtatott ki gránátokkal, behajították õket a páncélos nyílásain, és máris rohantak fedezékbe. Nem érték el, az utcából érkezõ sorozatok lekaszálták õket, de a tank belsejébõl is robbanás hallatszott, és a dörej nyomában tűz és füst tört elõ. A lövegtorony teteje felpattant, és lángoló alak próbált kimászni a szűk résen. A romos épületbõl lövések özöne zúdult rá, és talán ketté is szelte volna, ha nem bukik rá a vastag páncélzatra. Enyhe szél fújt, és már a támaszpont másik végén is érezni lehetett a lõpor és az égett emberi hús nehéz, orrfacsaró bűzét. A harc több mint egy órán át tombolt még, aztán fokozatosan elcsitult. A nap, mintha csak a küzdelem teremtette hangulatnak próbált volna alájátszani, utolsó sugaraival vörös fénybe vonta a támaszpontot, amelynek a területén holtak és haldoklók hevertek szanaszét. A lázadók végül kudarcot vallottak, mert nem sikerült az elsõ, meglepetésszerű támadás során megölniük Peshadi ezredest és vezetõ tisztjeit. Nem állt át hozzájuk elég ember a támaszponton szolgálatot teljesítõk közül, és mindössze egy támogatta õket a három páncélos közül.

Peshadi a vezértankból irányította katonáit, sikerült megvédenie az irányítótornyot, és vele a kommunikációs központot. Miután megfelelõ nagyságú erõt gyűjtött maga köré, heves ellentámadást indított, és a hangárokból és a barakkokból is kiverte a forradalmárokat. Amikor az óvatos többség, a kivárni akarók – repülõsök és a szárazföldi haderõ katonái vegyesen – meggyõzõdtek arról, hogy a mérleg nyelve egyértelműen a parancsnokuk javára billent, és a lázadóknak nem maradt esélyük, nem tétováztak tovább. Pillanatnyi halogatás nélkül örök, soha el nem múló hűségükrõl biztosítottak Peshadit és a sahot, felkapták addig gondosan féketett fegyvereiket, és ugyanolyan lelkesedéssel, ahogy fogadalmukat megtették, tüzelni kezdtek az ellenségre. Meglepõen kevés lövésük talált azonban, és bár ezzel õ is tisztában volt, Peshadi nem parancsolta meg igazán hű embereinek, hogy az utolsó szálig kaszabolják le a menekülõket, hanem néhányuknak egérutat engedett. Egyetlen titkos, de szigorú parancsot adott csak ki, hogy öljék meg Huszain mollahot.

Huszainnak azonban, valamilyen módon, sikerült elmenekülnie.

– Itt Peshadi ezredes beszél! – zendült fel a támaszpont egész területén a hangszórókból, és minden rádiókészülékbõl a jól ismert, határozott hang. – Istennek hála, ellenségeink meghaltak, haldokolnak vagy fogságban vannak. Köszönöm ezt mindazoknak, akik hűségesek maradtak. Minden tiszt és katona gyűljön össze, és vegyen méltó búcsút dicsõ halottainktól, akik Isten nevében haltak meg! A tisztek haladéktalanul tegyenek jelentést alakulatuk létszámáról, a megölt támadókról! Orvosok és egészségügyiek! Lássanak el minden sebesültet, függetlenül a hovatartozásától! Isten hatalmas... Isten hatalmas! Hamarosan itt lesz az esti ima ideje. Ma én fogom vezetni! Mindenki legyen ott, hogy hálát tudjon adni az Úrnak!

Starke bungalójában Ayre, Manuela és Dubois a támaszpont központi rádiócsatornáján hallgatta a parancsnok üzenetét, amit az asszony fordított perzsáról angolra. Miután véget ért, a készülékbõl csak a statikus kisülések sercegése hallatszott. A bázis fölött füst lebegett, nehéz szag ülte meg a levegõt. A kis gázkandalló kellemes meleget varázsolt a házba, a két férfi csöndben, szótlanul iszogatta narancslével felöntött vodkáját, és néha Manuela is belekortyolt lassan fogyó ásványvizébe.

– Érdekes – mondta némi hallgatás után, amikor már össze tudta szedni magát annyira, hogy ne csak a körülöttük lezajlott gyilkos küzdelemre, Starkéra és Bandar-Deilamra gondoljon. – Érdekes, ahogy Peshadi a beszédét befejezte. Nem mondta, hogy sokáig éljen a sah. Biztos, hogy gyõzelmet aratott? A hangja olyan volt, mintha nagyon félne.

– A helyében én is azt tenném – válaszolta Ayre. – El fog... – Mindhárman felugrottak, mert megszólalt a belsõ, csak a támaszpont területén működõ telefonvonalra kapcsolt készülék. Ayre a kagylóért kapott, és idegesen beleszólt: – Tessék!

– Itt Csangiz õrnagy. Ayre kapitány, azt az oldalt is megtámadták? Mi történt maguknál?

– Semmi. Egyetlen felkelõ sem jött ide.

– Hála legyen érte az Úrnak! Mindannyian nagyon aggódtunk a biztonságukért. Biztos, hogy senki nem halt, vagy sebesült meg maguk közül?

– Senki... legjobb tudomásom szerint.

– Áldott legyen az Úr! Nálunk sokan. Szerencsére az ellenfelek között egyetlen sebesült sincs.

– Egy sem?

– Egy sem. Ugye nem haragszik, ha azt mondom, hogy senkinek ne szóljon rádión errõl az incidensrõl? Senkinek, kapitány! Biztonsági intézkedés. Ugye megérti?

– Tökéletesen, õrnagy!

– Akkor jó. Kérem, figyelje a bázis központi csatornáját... biztonsági okokból mi is figyelni fogjuk a magukét! Amíg a rendkívüli helyzet tart, kérem, ne használják a nagyfrekvenciájú adójukat, csak miután egyeztették velünk a dolgot. – Ayre érezte, hogy elönti agyát a vér, de uralkodott magán, és nem válaszolt. – Kérem, pontosan nyolcra jöjjön Peshadi ezredeshez megbeszélésre, most pedig szóljon Eszfandijámak és az összes, maguknál dolgozó igazhitűnek, hogy jöjjenek az esti imára! Azonnal.

– Természetesen, de Nyüzsi... Eszfandijár egyhetes szabadságra ment. – Eszfandijár az IranOil helyi képviselõje volt.

– Rendben. Akkor Pavud vezetésével küldje ide a többieket!

– Máris. – A vonal megszakadt. Ayre elmondta a többieknek, mirõl tárgyalt a parancsnok szárnysegédével, aztán ment szólni az iráni alkalmazottaknak.

A toronyba visszatérõ Maszil meglehetõsen nyugtalanul fogadta a hírt. – De kapitány kegyelmes úr! Én napnyugtáig ügyeletben vagyok – próbált tiltakozni. – Két 212-esünknek kell még érkeznie, és...

– Azt mondta, hogy haladéktalanul küldjem az összes igazhitűt. A papírjai rendben vannak, évek óta tartózkodik már Iránban. Tudják, hogy itt van, úgyhogy jobban teszi, ha megy... feltéve, hogy nincs valami félnivalója.

– Nem. Semmi az égadta világon.

Ayre tisztán látta a palesztin homlokán gyöngyözõ, sűrű izzadságcseppeket. – Ne nyugtalankodjon, Maszil! – mondta. – Majd én bevezetem a fiúkat. Nem kell idegeskednie! Itt maradok, amíg vissza nem jön. Biztosan nem fog sokáig tartani.

Késõbb, miután mind a két 212-es leszállt már, és Maszil még mindig nem tért vissza, egyre erõsödõ nyugtalanság vett erõt rajta. Hogy gyorsabban teljen az idõ, belekezdett némi papírmunkába, de hamar abbahagyta, mert nem volt képes koncentrálni rá. Nyugtalanító gondolatok kötötték le a figyelmét, és egyedül annak tudott örülni, hogy a felesége és a kisfia biztonságban van Angliában, bármilyen rosszak is legyenek ott a körülmények, a sok esõ, a viharos szél, az állandó sztrájkok és a tehetetlen, hozzá nem értõ kormány miatt.

Már besötétedett, amikor a nagyfrekvenciájú vevõbõl váratlanul sercegés hallatszott. – Halló, Kovisz! Itt McIver beszél Teheránból...

11. fejezet

TEHERÁN – AZ S-G IRODÁJA, 18.50. – Halló, Kovisz! Itt McIver Teheránból. Hallotok? – ismételte meg McIver a hívást.

– Halló, Teherán! Itt Kovisz. Perc! – hangzott fel végre a Tomör, egy perc türelmet kérõ válasz.

– Rendben, Freddy! – McIver visszatette az asztalra a mikrofont. Tom Locharttal, aki aznap délután érkezett meg, ültek az irodájában, annak az épületnek a legfelsõ emeletén, amely az S-G központjául szolgált azóta, hogy a vállalat csaknem tíz évvel korábban megkezdte a működését Iránban. A ház négyemeletes volt, lapos tetejű, amin Genny kellemes teraszt rendezett be sok növénnyel, kerti székekkel, asztalokkal, és grillezõvel. Beni Haszán tábornok, Andrew Gavallan barátja ajánlotta nagyon melegen ezt a helyet: – Andy Gavallan cégének csakis a legjobbat. Legalább fél tucat irodahelyiség van ott, az ár igen méltányos, a tetõ is a maguké, felszerelhetik rá a saját generátorukat és antennájukat, közel lesznek a repülõtérre vezetõ fõúthoz, a bazárhoz is, és az én irodám sincs messze. Parkolni könnyen lehet, a közelben elegáns szállodák fognak épülni, és tessék, itt a piece de resistance is! – A tábornok büszkén lökte be McIver elõtt a toalett ajtaját. A helyiség szűk volt, és nem igazán tiszta.

– Mi ebben a különös? – kérdezte tõle értetlenül McIver.

– Az, hogy az egyetlen az épületben. Máshol csak latrina van lyuk a padlóban, a csatorna fölött. Aki nem szokott hozzá, annak elég nehéz használni, különösen a hölgyeknek, akikkel néha elõfordul, hogy belecsúsznak, és meglehetõsen piszkosan kerülnek ki belőle – válaszolta jókedvűen a tábornok. Kellemes megjelenésű férfi volt, karcsú, délceg termetű, izmos.

– Mindenhol csak latrinák vannak?

– Még a legjobb házakban is, mindenfelé, leszámítva a legkorszerűbb szállodákat. Ha jól belegondol, Mac, a latrina higiénikusabb; az embernek egyetlen érzékeny testrésze sem ér hozzá semmilyen idegen tárgyhoz. És itt van még ez is. – A tábornok az öblítõtartályból kivezetõ, kis Tomlõre mutatott. – Vízzel szoktuk letisztítani magunkat. A bal kezét használja hozzá, mindig csak a balt, a jobb kéz evésre való. Ezért nem nyújtunk oda senkinek semmit bal kézzel – az a legnagyobb modortalanságnak számít. Iszlám országban bal kézzel soha ne egyen, ne igyon, és ne felejtse el, hogy a legtöbb latrinán nincs vezetékes víz, úgyhogy kannát kell használni, ha az éppen van. Mint már mondtam, elég nehézkes a dolog, de hozzátartozik az életünkhöz. Egyébként az iszlám világban nincsenek is balkezesek. – Újból felhangzott a szívbõl jövõ, jókedvű nevetés. – A legtöbb muszlim el sem tudja végezni a dolgát, ha nem guggol – tudja, úgy vannak beállva az izmok –, úgyhogy ha nyugati típusú vécével találkozik, arra is ráguggol. Maguknak ez biztosan szokatlan, de Ázsia nagy részén, a Közel-Keleten, Kínában, Indiában, Afrikában, Dél-Amerikában a vidéki településeken nincs folyó víz, sõt sokszor még a városokban sem...

– Kapsz egy pennyt, ha megmondod, mire gondolsz, Mac! – szólt Lochart. A magas kanadai épp szemközt ült McIverrel, egy másik fotelben. A szobában világos volt, és kellemes meleg, hála a saját generátoruknak.

– A guggolós vécékre gondoltam – válaszolta McIver. – Utálom a guggolós vécét és a seggmosót. Nem vagyok képes megszokni õket.

– Engem már nem zavar, szinte észre sem veszem. Nálunk is az van; Sarazad mondta ugyan, hogy esküvõi ajándékként beszereltet nekem a lakásba egy vécécsészét, de mondtam, hogy megvagyok nélküle. – Lochart kissé szomorúan mosolyodon el. – Én már megszoktam a latrinát, de Deirdre rettenetesen odáig volt miatta.

– Nem egyedül. Genny is megõrül tõle. Nem az én bűnöm, hogy a világ nagyobbik felén ezt használják. Hála istennek, nálunk a lakásban normális klozet van. Gen biztosan fellázadna, ha nem lenne. – McIver a rádió hangerõszabályzó gombjával játszadozott. – Gyerünk már, Freddy! – morogta. Az iroda falán sok térkép volt, fénykép viszont egy sem. Igaz, egy nemrég levettnek a helye még mindig tisztán látszott – a sah minden hivatalban kötelezõen meglévõ fényképe lógott ott. Odakint sötét volt, a városban sehol nem égtek az utcai lámpák, és csupán a több helyen is fellobbanó tüzek törték meg az egyhangú feketeséget. Puskalövések, géppisztolysorozatok hallatszottak, és közöttük a város már megszokottnak számító zaja, a Tomeg sűrűn ismétlõdõ „Alláh-u Akbar!" kiáltásai...

– Itt Kovisz! – jött végre hang a készülékbõl. – Ayre kapitány beszél. Tisztán, érthetõen hallom, McIver kapitány!

Mindketten felkapták a fejüket, Lochart meg is merevedett egy pillanatra a fotelben. – Valami baj van, Mac – mondta. – Nem beszélhet nyíltan, valaki biztosan van ott, és hallgatja, mit tárgyaltok.

McIver lenyomta az adás-gombot. – Már nemcsak túlórázol, hanem a rádiót is magad kezeled, Freddy? – kérdezte, és közben nagyon vigyázott rá, hogy természetes legyen a hangja.

– Véletlenül éppen itt voltam, McIver kapitány!

– Minden ötször-öt? – A kifejezés eredetileg azt jelentette, hogy a rádióadás a legnagyobb erõvel megy, a pilóták nyelvén viszont azt is, hogy minden rendben van.

– Igen, McIver kapitány – válaszolta Ayre olyan hosszúra nyújtott szünet után, amelybõl egyértelműen kiderült, hogy éppen ellenkezõleg.

– Rendben van, Ayre kapitány! – mondta McIver, tudomására hozva Freddynek, hogy vette az üzenetet. – Legyen szíves, adja Starke kapitányt!

– Sajnos, nem tudom adni, uram! Starke kapitány még mindig Bandar-Deilamban van.

– Mit keres ott?! – kérdezte élesen McIver.

– Lutz kapitány azt az utasítást adta neki, hogy maradjon ott, Dubois kapitánynak pedig azt, hogy fejezze be azt az utat, amit az IranOil kért, és ön hagyott jóvá.

Indulás elõtt Starkénak még sikerült elérnie rádión Teheránt, és beszámolnia McIvernek Huszain mollah követelésérõl. McIver azt válaszolta neki, hogy ha Peshadi ezredesnek sincs ellene kifogása, akkor hozzájárul az úthoz, és kérte Starkét, hogy folyamatosan tájékoztassa a fejleményekrõl.

– A 125-ös jön holnap Koviszba, McIver kapitány?

– Lehetséges, bár elõre sohasem lehet tudni. – Az S-G 125-ösének már elõzõ nap meg kellett volna érkeznie Teheránba, de a repülõtér környéki zendülés miatt minden érkezést elhalasztottak két nappal, hétfõig. – Most próbáljuk elintézni, hogy egyenesen magukhoz repüljön. Elég nehezen megy, mert a katonai repülésirányítók... nagyon túlterheltek. A teheráni repülõtér, ööö, pillanatnyilag nem működik, úgyhogy egyelõre nem tudunk elindítani innen egyetlen hozzátartozót sem. Szóljon Manuelának, hogy legyen készenlétben, hátha megkapjuk az engedélyt! – McIver gondterhelten ráncolta a homlokát, nem tudta, mennyit merjen még elmondani a nyílt rádióvonalon, aztán észrevette, hogy Lochart int neki.

– Add ide nekem, Mac! Freddy tud franciául – mondta halkan Lochart.

McIver rögtön felvidult, és egybõl át is adta a mikrofont. – Écoute, Freddy – kezdte Lochart kanadai francia nyelven, amirõl tudta, hogy még a franciául egyébként kiválóan beszélõ Ayre is nehezen érti. – A marxisták Khomeini lázadóinak, és feltehetõen néhány PFSZ-esnek a segítségével változatlanul megszállás alatt tartják a nemzetközi repülõteret, és övék az irányítótorony is. Ma esti híresztelések szerint katonai hatalomátvétel készül, állítólag a miniszterelnök is beleegyezett. Azt mondják, hogy a Teherán környéki csapatok végre megindultak, parancsot kaptak rá, hogy fojtsák el a lázadást, és lõjenek agyon mindenkit, aki nem engedelmeskedik. Mi a gond nálatok? Nincs valami bajod?

– Nincs különösebb! – válaszolta folyékony franciasággal, a mondat végét alaposan megnyomva Ayre. – Rám parancsoltak, hogy semmit se mondjak. Igazán nagy gond nincs is, de hallgatják, mit beszélünk. Büdösben – egymás között így nevezték Bandar-Deilamot, ahol állandóan érezni lehetett az olaj szagát – nagy a baj, és Boss is elment, elõbb, mint kellett volna...

Lochart szeme elkerekedett a hír hallatán. – Kiabit megölték – súgta oda McIvernek.

– ...de az öreg Rudi kézben tartja a dolgokat, és Duke-nak sincs baja. Jobb, ha most befejezzük! Figyelnek.

– Értem. Vigyázz magadra! Mondd meg a többieknek is, hogy legyenek észnél, és hogy mi jól vagyunk! – válaszolta Lochart, és anélkül, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartott volna, még hozzátette: – És holnap küldjük a pénzt az embereiteknek.

– Nem hülyéskedsz, haver? – kérdezte a korábbinál sokkal vidámabb hangon Ayre.

– Nem hülyéskedem – mondta, nevetve Lochart. – Tartsatok rádióügyeletet, mihelyt van valami újabb fejlemény, rögtön értesítünk benneteket! Adom még McIver kapitányt. Insa Allah! – búcsúzott el, és átadta a mikrofont McIvernek.

– Kapitány, tegnap, vagy ma kaptak valamilyen hírt Lengehbõl?

– Nem. Próbáltuk ugyan elérni õket rádión, de nem sikerült. Biztosan a rossz légköri viszonyok miatt. Ha ezt a beszélgetést befejeztük, újból megpróbáljuk.

– Köszönöm. Mondja meg Scragger kapitánynak, hogy üdvözlöm, és emlékeztesse rá, hogy a jövõ héten esedékes lesz nála az újabb orvosi vizsgálat! – McIver nem igazán vidáman elmosolyodott, és még hozzáfűzte: – Starke azonnal hívjon fel, mihelyt visszatért!

Szétbontott, Lochart pedig elmesélte, mit mondott franciául Ayre, aztán töltött magának egy újabb whiskyt.

– Hé, és velem mi lesz?! – kérdezte szemrehányóan McIver.

– Te is tudod, Mac, hogy...

– El ne kezdd! Hallom anélkül is éppen eleget. Egy lazát tölts csak! – Míg Lochart öntött, McIver kibámult az ablakon, de nem látott odakint semmit. – Szegény Kiabi. Igazán remek ember volt! Becsületesen szolgálta a hazáját, és velünk is tisztességesen viselkedett. Miért kellett megölniük?! Õrültek! Rudi, amint utasítja Dukeot és utasítja Marcot... Mi az ördögöt akart ez jelenteni?

– Csak azt, hogy valami komoly probléma volt, de Rudinak sikerült kézben tartania a dolgokat. Freddy elmondta volna, ha nem így van. Gyorsan kapcsol, franciául is jól tud, úgyhogy megtalálta volna a módját. Idõ volt rá elég, még ha figyelték is, bár fogalmam sincs, kik azok az „õk". Talán ugyanaz történt náluk is, ami Zagroszban vetett föl egy lehetõséget Lochart.

Jazdek falu lakosai azon a napon jelentek meg a zagroszi bázison, amelyiken Lochart visszatért a szabadságáról. A mollahjuk megkapta Khomeini utasítását, hogy indítsa el a felkelést „a sah jogtalanul hatalmat bitorló kormánya" ellen, és vonja ellenõrzése alá a környéket. A mollah ott született és nõtt fel a faluban, és bölcs, megfontolt ember volt, mint mindenki, aki a télen vastag hótól elzárt, és az év többi részében is csak nagy nehézségek árán megközelíthetõ hegyvidéken élt. Ráadásul a rendõrfõnök, aki ellen a lázadást kellett volna vezetnie, az unokatestvére volt, és Násziri, a bázis igazgatója a felesége Sirázban élõ nõvérének a lányát vette feleségül. Mindezeken felül valamennyien a nomád kaskajok aprócska, évszázadokkal ezelõtt ezen a területen megtelepedett törzséhez tartoztak, a galezánokhoz, a rendõrfõnök pedig – Nicshak hán – egyben a kalandárjuk, választott vezetõjük is volt.

A mollah, nagyon helyesen, megbeszélte hát a dolgot Nicshak hánnal, aki egyetértett azzal, hogy õsi ellenségük, Pahlavi sah ellen feltétlenül fel kell lázadni, a forradalmat minden fegyverforgatásra képes férfinak a levegõbe leadott üdvlövésekkel kell köszöntenie, és õ majd másnap átveszi az új hatalom nevében a külföldiek repülõterét.

Virradatkor érkeztek, fegyveresen, kivétel nélkül a falu összes férfija. Nicshak hán akkor már nem rendõregyenruhát viselt, hanem hagyományos törzsi öltözéket. Alacsonyabb volt Lochartnál, de zömök, erõs ember, kõkemény izmú, és a kezében puskát szorongatott, mellén pedig töltényhevederek futottak keresztbe. Ahán elõzetes kérésére Lochart és Jean-Luc Sessonne a bázis bejáratát szimbolizáló, sebtében elkészített kõrakásoknál fogadta õket. Lochart tisztelgett, és egyetértett azzal, hogy Nicshak hánnak joga van rendelkeznie a támaszponton. A két kõhalmot ünnepélyesen a földdel tették egyenlõvé, mindkét oldalról lelkes üdvrivalgások hallatszottak, és rengeteg, a levegõbe leadott lövés dördült el. Utána Nicshak hán virágcsokrot adott át Jean-Luc Sessonne-nak, mint Franciaország képviselõjének, és a galezán-kaskajok nevében köszönetet mondott neki azért, mert hazája támogatta Khomeinit, aki megszabadította õket az ellenségüktõl, Pahlavi sahtól. „Hála legyen az Istennek, mert ez az önmaga kikiáltotta királyok királya, aki szentségtörésében odáig vetemedett, hogy a hõs és dicsõ Küroszig és Dáriusig próbálta visszavezetni a családfáját, ez az Árják Villáma és külföldi ördögök lakája végre elmenekült, gyáván, asszonyként megszökött, hogy mentse az életét!"

További bátor szónoklatok hangzottak még el mindkét oldalról, nagy ünnepséget rendeztek, Nicshak hán pedig, a mollahhal az oldalán, megkérte Tom Lochartot, a Zagrosz-Háromon tartózkodó külföldiek törzsi vezetõjét, hogy dolgozzanak tovább az új hatalomnak úgy, ahogy addig, és Lochart ezt komolyan, felelõsségteljesen meg is ígérte.

– Bízzunk benne, hogy Rudiék ugyanolyan szerencsések, mint te voltál Zagroszban, Tom! – mondta az ablaktól visszafordulva McIver. Tudta, hogy többet úgysem tehet az érdekükben, legfeljebb imádkozhat értük. – Egyre rosszabbá válik a helyzet. – Nagyon megrázta Kiabi halála, ami számukra sem ígért semmi jót. Hogy az ördögbe tudnám elküldeni Teheránból Gennyt, és hol a fenében lehet Charlie, gondolta.

Pettikin felõl azóta sem kaptak biztos hírt, hogy elõzõ reggel elindult Tebrizbe. A Galeg Morghin dolgozó földi kisegítõik összevissza beszéltek mindent – hogy Pettikint elrabolták, rákényszerítették, hogy „három ismeretlen személlyel" szálljon fel, hogy „az iráni légierõ három pilótája rabolta el a 206-ost, és a határ felé menekült vele", hogy „a három utas az országból menekülõ magas beosztású személy" volt. Miért három utast említ mindegyik történet, kérdezte magától McIver? Azt tudta, hogy Pettikin biztonságban eljutott a repülõtérre, mivel a kocsija még mindig ott állt, bár a tankja üres volt, a rádiót kitépték belõle, és összetörtek benne mindent, amit csak lehetett. Bandar-Pahlaviban viszont, ahol üzemanyagot kellett volna felvennie, semmit sem tudtak róla, Tebriz pedig olyan messze volt, hogy oda csak üggyel-bajjal vergõdhetett el. McIver csöndesen káromkodott; rettenetesen elege volt már ebbõl a napból.

Egész nap dühös hitelezõk nyaggatták, a telefonok nem működtek, a telex úgy magába gyűrte a papírt, hogy órákba telt, míg kitisztították, és déli találkozója Valik tábornokkal, akirõl Gavallan azt mondta, hogy ezentúl hetente készpénzben fog fizetni, katasztrofálisnak bizonyult.

– Mihelyt a bankok kinyitnak, azonnal törlesztjük a tartozásainkat.

– Az isten szerelmére, ezt mondja már hetek óta – válaszolta ridegen McIver. – Szükségem van pénzre.

– Mindenkinek szüksége van rá – válaszolta a dühtõl remegve, de visszafogott hangon a tábornok, mert biztos volt abban, hogy a külsõ irodában ülõ iráni alkalmazottak hallgatóznak. – Polgárháború van, és nem nyittathatom ki erõvel a bankokat. Várnia kell. – Köpcös, kövér ember volt, sötét bõrű, az iráni hadsereg egykori tábornoka, drága ruhában, drága karórával. Még lejjebb halkította a hangját, és úgy folytatta: – Ha azok az ostoba amerikaiak nem árulják el a sahot, és nem beszélik rá, hogy vessen béklyót dicsõ fegyveres erõinkre, akkor most nem volna ekkora a baj.

– Én brit vagyok, mint tudja, a bajt pedig önmaguknak köszönhetik.

– Brit, amerikai, mi a különbség? Mindannyian hibásak. Egyformán elárulták a sahot és Iránt, úgyhogy most fizessenek is érte.

– Mibõl? – kérdezte gyászos arccal McIver. – Maguknál van az összes pénzünk.

– Ha nem volnának iráni partnereik – személy szerint én –, akkor nem lenne egyetlen centjük sem. Andy nem panaszkodik. Telexet kaptam nagyra becsült kollégámtól, Dzsavada tábornoktól, aki arról tájékoztatott, hogy Andy ezen a héten fogja aláírni a Guerney megbízásainak az átvételérõl szóló új szerzõdést.

– Andy pedig azt mondja, maga telexben ígérte meg neki, hogy ellát bennünket készpénzzel.

– Azt ígértem neki, hogy megpróbálom – válaszolta a tábornok, és ha komoly erõfeszítés árán is, de fékezte a dühét, mivel szüksége volt McIver együttműködésére. Megtörölte izzadó homlokát, és kinyitotta az irattáskáját, ami Tomve volt ugyan nagy címletű riálokkal, de McIver a felhajtott tetõ miatt ezt nem látta. Kivett belõle egy kisebb köteggel, és szertartásosan leszámolt 500 000 riált, ami mintegy 6000 amerikai dollárnak felelt meg. – Tessék! – mondta fensõbbséges hangon, és a táska fedelét becsukva a maradékot visszarakta az asztal alá. – A jövõ héten én, vagy valamelyik kollégám hozunk még. Méltóztasson aláírni az elismervényt!

– Köszönöm. – McIver odafirkantotta a kézjegyét a papírra. – Mikor várható...

– A jövõ héten. Ha a bankok kinyitnak, minden hátralékunkat törlesztjük. Mi mindig megtartjuk a szavunkat. Mindig. Nem intéztük el a Guemey-szerzõdést is? – Valik elõrehajolt, és még jobban lehalkította a hangját. – Most pedig lenne egy kérésem. Holnapra kellene nekem egy 212-es úgy, hogy valamikor reggel el tudjak indulni vele.

– Hová?

– Abadánban kell megnéznem néhány létesítményt – válaszolta a tábornok, közben pedig McIver látta, hogy erõsen izzad.

– És honnan szerezzem be a szükséges engedélyeket, tábornok? Most, hogy a teljes légterüket a katonák ellenõrzik és...

– Ne törõdjön az engedéllyel, csak...

– Ha nincs a katonai légi irányítás által elõzetesen jóváhagyott útvonaltervünk, akkor a felszállás illegálisnak minõsül.

– Bármikor mondhatja, hogy kért engedélyt, és szóban meg is adták. Mi ezzel a probléma?

– Elõször is, ellenkezik az iráni törvénnyel, tábornok, az önök törvényével – kezdte sorolni McIver. – Másodszor, még ha szóban jóvá is hagyták az útvonaltervet, mihelyt a gép túljut a teheráni körzeten, azonnal be kell jelentkeznie a következõ irányítóponton és meg kell adnia a regisztrációs számát – minden felszállási engedélyt kérõ gépet regisztrálnak a légierejük fõparancsnokságán, ahol a helikoptereket még a polgári repülõgépeknél is szigorúbban figyelik –, és ha nincs regisztrációs száma, a repülésirányító azonnal kiadja a parancsot, hogy szálljon le a legközelebbi légi támaszponton, annak az irányítótornyát pedig haladéktalanul értesíti. Amikor leszáll, kellemetlen, ámde a szabályoknak tökéletesen megfelelõ módon fegyveresek fogadják, a gépet elkobozzák, az utasait és a személyzetét lakat alá teszik.

– Találjon valamilyen megoldást! Nagyon fontos útról van szó. Ettõl függ a... hm... Guerney-szerzõdés sorsa. A 212-es kilenckor legyen... mondjuk, Galeg Morghin!

– Miért éppen ott? Miért nem a nemzetközi repülõtéren? – kérdezte McIver.

– Kényelmesebb... és ott most csönd van.

McIver érezte, hogy ezzel a tervezett úttal valami nincs rendben. Valik a rangjánál, tekintélyénél fogva minden további nélkül jóváhagyathatta volna az útvonaltervet, nem volt szüksége arra, hogy szívességet kérjen tõle. – Rendben van, megpróbálom – felelte. Elõvette az útvonaltervek űrlapjait tartalmazó Tomböt, látta, hogy az utolsó benyújtott kérelem Pettikin tebrizi útjára vonatkozott, és újból elkomorult. Hol az ördögben lehet? Az „utasok" rovatba beírta Valik tábornoknak, az IHC elnökének a nevét, és átnyújtotta az asztal fölött a Tomböt. – Legyen szíves, írja alá!

Valik gõgös mozdulattal visszatolta. – Fölösleges, hogy szerepeljen rajta a nevem, írjon be négy utast – a feleségem és a két gyerekünk is velem jön –, és némi poggyászt! Egy hétig maradunk Abadánban, utána visszajövünk. Gondoskodjon róla, hogy a gép kilencre Galeg Morghin legyen!

– Sajnálom, tábornok, az utasok nevének szerepelnie kell az űrlapon, különben a légierõ nem fogadja el az útvonaltervet. Minden utast név szerint fel kell sorolni. Kérek engedélyt, ha akarja, de különösebb reményt nem fűzök hozzá, hogy meg is adják – mondta McIver, és elkezdte beírogatni az utasok rubrikáiba a neveket.

– Ne! Várjon! Semmi szükség a nevekre! Írja azt, hogy a gép alkatrészeket szállít Abadánba. Biztosan van néhány tartalék alkatrész, amit el kell küldenie. – Valik homlokáról most már vastag patakokban ömlött az izzadság.

– Természetesen, de azért írja csak alá a megrendelõ helyén, írja be az összes utast és az úti célt is!

A tábornok arca elvörösödött az indulattól. – Elintézi anélkül, hogy engem belevonna! Megértette?!

– Nem tehetem! – válaszolta ugyanolyan türelmetlenül McIver. – Még egyszer elmondom, a légierõ ragaszkodni fog ahhoz, hogy pontosan tudja, kik az utasok, és hová repülnek. Képtelenség levakarni õket, olyanok, akár a légypapír. Azt is megmondom elõre, hogy ha benyújtjuk a kérvényt, a korábban megszokottnál sokkal több kérdésük lesz. Hetek óta így van. Teheránban egészen más a helyzet, mint délen, ahol változatlanul gond nélkül tudunk repülni.

– Fontos alkatrészeket szállító járatról van szó. Egyszerű! – próbált határozott maradni Valik.

– Szó sincs arról, hogy egyszerű lenne! Galeg Morghin a katonák fel sem engedik a gépre, amíg nincsenek rendben a papírjai, és a torony sem adja meg a felszállási engedélyt. Látni fogják magukat, az isten szerelmére! – McIver kezdte végképp elveszíteni a türelmét a tábornok értetlensége miatt. – Miért nem intézi el maga az engedélyt? A legjobb kapcsolatai vannak egész Iránban. Ezt már többször is nyomatékosan a tudomásomra hozta. Nem hiszem, hogy bármilyen problémája adódhatna.

– A mi gépeinkrõl van szó. A mieink!

– Igen – válaszolta komoran McIver. – Mihelyt kifizették õket! Egyelõre ott tartunk, hogy kis híján négymillió dollár hátralékuk van. Ha Abadánba akar menni, az a maga dolga, de ha az S-G egyik helikopterén kapják el, hamis papírokkal, amelyeket nekem muszáj aláírnom, akkor nemcsak maga és a családja kerül börtönbe, hanem én és a pilóta is. A gépeinket eltiltják a repüléstói, és nekünk itt örökre végünk. – A börtönnek már a puszta gondolatától is borsózott a háta. Ha a SAVAK-ról és az iráni börtönökrõl szóló történeteknek csak a tizede igaz, gondolta, akkor rosszabbak a kénköves pokolnál is.

Valiknak sikerült legyűrnie az izgalmát; hátradõlt, és ragyogó, olajozott mosoly jelent meg az arcán. – Mi értelme van barátok között a veszekedésnek, Mac? Sok ügyet harcoltunk már végig kettesben – mondta. – Gondoskodom róla, hogy megérje. Magának, és a pilótának is. – Elõvette az asztal alól az irattáskát, és kinyitotta. – Nos? Tizenkétmillió riál, csak maguknak?!

McIver rezzenéstelen arccal bámult az óriási halom pénzre. Tizenkétmillió riál nagyjából százötvenezer amerikai dollárnak, és több mint százezer angol fontnak felelt meg. Nézte egy darabig a pénzkötegeket, aztán határozottan megrázta a fejét.

– Rendben van, tizenkétmilliót kapnak fejenként, plusz állom a költségeket – mondta Valik tábornok. – A felét most, a másik felét pedig akkor, amikor épen, egészségesen leszálltunk a kuvaiti repülõtéren. Nos? Mit szól hozzá?

McIver nagyon megdöbbent – nem pusztán a pénz látványától, hanem azért is, mert Valik nyíltan bevallotta, hogy Kuvaitba akar menekülni, amit gyanított ugyan, de szándékosan nem akart hinni benne. Ez ugyanis száznyolcvan fokos fordulatot jelentett mindahhoz képest, amit a tábornok hónapokon keresztül állított. Egyfolytában arról beszélt ugyanis, hogy csak pillanatok kérdése, és a sah leszámol belsõ ellenzékével, rögtön utána pedig Khomeinivel. És még azután is, hogy a sah egészen váratlanul elhagyta Teheránt, Khomeini pedig megdöbbentõ körülmények közepette visszatért – Jézusom, lehetséges, hogy az egész mindössze tíz napja történt? –, Valik változatlanul azt bizonygatta, nincs miért aggódni, mivel Bahtjár és a császári vezérkar tábornokai alkotják a mérleg nyelvét, és soha nem engedik meg, hogy „a Khomeini védõszárnyai alatt lopakodó kommunista forradalom gyõzelmet arasson". Az Egyesült Államok sem fogja megengedni. Soha! A megfelelõ idõpontban a hadsereg átveszi a hatalmat. Valik még tegnap is ezt ismételgette magabiztosan. Kijelentette, hogy a katonai alakulatok bármelyik pillanatban megindulhatnak a laktanyáikból, és hogy Doshan Tappeh volt az elsõ jel, ahol a Halhatatlanok leverték a légierõ kadétjainak lázadását.

McIver elszakította tekintetét az óriási halom pénzrõl, és keményen a vele szemben ülõ férfira nézett. – Mit tud, amit mi nem? kérdezte keményen.

– Mirõl beszél? – kérdezett vissza Valik, de zavartan egybõl el is vörösödött. – Nem tudok sem...

– Valami történt, ugye?

– Muszáj menekülnöm, a családommal együtt – válaszolta a tábornok, most már a végsõ kétségbeesés határán. – Borzalmas hírek keringenek, és akár katonai puccs lesz, akár polgárháború, Khomeinivel vagy nélküle, rajtunk mindenképpen ott a bélyeg. Hát nem érti?! A családomról van szó, Mac! El kell vinnem õket addig, amíg a körülmények nem rendezõdnek. Tizenkétmillió! Na?!

– Miféle híreket hallott?

– Híreket! – Valik nem is mondta, dühösen köpte a szót, de bõvebb magyarázatot adni nem volt hajlandó. – Szerezze meg az útvonalengedélyt! Elõre fizetek.

– Bármennyit ajánl is érte, nem vagyok rá hajlandó. Becsületesen akarom csinálni.

– Ostoba képmutató! Becsületesen?! Úgy tesz, mintha nem Iránban dolgozna már évek óta. Piskes! Mennyit osztogatott szét személy szerint is az asztal alatt? Piskes! Mit gondol, hogyan lehetett megszerezni a szerzõdéseket? A Guerney-szerzõdést például? Piskes! Feltűnés nélkül az odatartott tenyérbe rakott készpénz segítségével. Tényleg annyira ostoba, hogy nem tudja, hogyan működnek a dolgok Iránban?

– Ismerem a piskest, nem vagyok ostoba, és tudom, hogy Iránnak megvannak a maga hagyományai – válaszolta komoran McIver. – Igen. A maga egészen különös hagyományai. A válaszom mégis: nem!

– Akkor a gyerekeim és a feleségem vére a maga lelkén fog száradni. És az enyém is!

– Mirõl beszél?

– Fél talán az igazságtól?

McIver nem válaszolt rögtön. Genny és õ nagyon szerette Valik feleségét és a két gyereket. – Mitõl olyan biztos benne?

– Van... van egy unokatestvérem a rendõrségnél. Látott... egy titkos, a SAVAK által összeállított listát. Az én nevem is rajta volt... holnapután, sok ismert személlyel együtt le akarnak tartóztatni bennünket, engedményként... az ellenzéknek. És a családomat is! Tudja, hogyan bánnak... hogyan bánnak a nõkkel és a gyerekekkel a... – Valik hangja elcsuklott, képtelen volt befejezni a mondatot.

Felesleges is lett volna, McIver ellenállása anélkül is összeomlott. Hallotta az elborzasztó történeteket arról, hogyan kínoztak meg a SAVAK-nál asszonyokat és gyerekeket a letartóztatott családfõ elõtt azért, hogy rávegyék, ismerjen be mindent, amivel vádolják, vagy csak úgy, pusztán perverz gonoszságból, az élvezet kedvéért. Rendben van – mondta megadóan, úgy érezve, hogy csapdába csalták. – Megpróbálom, de ne számítson rá, hogy megkapja az engedélyt. Abadánba egészen biztos, hogy nem mehet. Törökország volna a legjobb. Talán el tudnánk vinni magukat Tebrizig, ahonnan gépkocsival mehetnének tovább, és átkelhetnének a határon. Biztosan vannak ott barátai. Arról sem lehet szó, hogy Galeg Morghin szálljanak fel a gépre. Anussal és a gyerekekkel nem tudnának észrevétlenül feljutni rá, de az is lehet, hogy már a repülõtér elõtt feltartóztatnák magukat. Teheránon kívül kell felszállniuk, valahol a radarok közvetlen hatókörén túl.

– Rendben van. Abadánhoz azonban ragaszkodom.

– Miért? Ha oda akar repülni, felére csökkenti az esélyeiket.

– Muszáj. A családom... apám és anyám gépkocsival oda utazott. Galeg Morghit illetõen természetesen igaza van. Felvehetnének bennünket például Teheránon kívül... – Valik kis idõre elgondolkodott, majd rátalálva a helyesnek vélt megoldásra, lázas sietséggel folytatta: – ...a várostól délre, ahol az olajvezeték a Zehsan folyót keresztezi. Délelõtt tizenegykor ott leszünk. Az isten áldja meg magát, Mac! Ha... ha engedélyt kér rá, hogy alkatrészeket szállíttasson, én elintézem, hogy meg is kapja. Könyörgöm, tegye meg!

– És a tankolás? Ha leszállnak üzemanyagért, a repülõtér ügyeletes tisztjének azonnal jelentenie kell az érkezésüket, és rögtön letartóztatják magukat.

– Az iszfaháni légitámaszponton kérjen engedélyt az utántöltésre! Majd... Az ottaniakkal én elintézem a dolgot – mondta a tábornok, és jókora adag izzadságot törölt le az arcáról.

– És ha valami mégsem úgy alakul, ahogy kellene?

– Insa Allah! Tartalék alkatrészek szállítására kérjen engedélyt! Nevet ne írjon az űrlapra, különben rögtön megölnek, vagy még rosszabb sorsban lesz részem, ugyanúgy Anusnak, Dzsalálnak és Setaremnek is. Kérem!

Miközben válaszolt, McIver tisztában volt vele, hogy õrültség, amire vállalkozik. – Bandar-Deilamba szánt alkatrészek szállítására kérek engedélyt. Éjfélre már tudni fogom, hogy megadták-e. Elküldök valakit a kérvénnyel, hogy várja meg a jóváhagyást, és hozza rögtön a lakásomra. A telefonok nem működnek, tehát el kell jönnie hozzám, hogy megtudja, így legalább marad idõm arra, hogy átgondoljam a dolgot, és eldöntsem, igen vagy sem.

– De hát...

– Éjfélkor!

– Rendben van. Nagyon is rendben. Ott leszek.

– Mi a helyzet a többi partnerrel?

– Õk... õk nem tudnak az egészrõl semmit. Emir Paknuri, vagy valaki más majd helyettesít.

– És a hetente esedékes pénzek? – kérdezett tovább McIver.

– Tõlük fogja megkapni. – Valik újból megtörölte a homlokát. – Az Úr áldása legyen magán! – Fölvette a kabátját, az ajtóhoz ment, a táskája pedig ott maradt az íróasztalon.

– Vigye magával! – szólt utána McIver.

– Azt akarja, hogy Kuvaitban fizessek? – kérdezte hirtelen visszafordulva a tábornok. – Esetleg Svájcban? Milyen valutában?

– Nem lesz semmiféle fizetség. A helikopter igénybevételéhez joga van. Talán sikerül eljuttatnunk magukat Bandar-Deilamig... Onnantól kezdve aztán azt tesznek, amit akarnak.

Valik hitetlenkedve nézett McIverre. – De... de még ha így van, akkor is fizetnie kell a költségeket... a pilótát, bármit.

– Nem. Ellenben adhat nekem ötmillió riált a partnerek tartozása fejében. Nagy szükségünk van rá. – McIver sietve megírta az átvételi elismervényt, és odanyújtotta a tábornoknak. – Ha elmegy, a többiek nem biztos, hogy igazán bõkezűek lesznek.

– Egészen biztos, hogy a jövõ héten ki fognak nyitni a bankok. Igen, ebben teljesen biztosak vagyunk.

– Bízzunk benne, hogy így lesz, és megkapjuk, ami jár nekünk! – Valik arckifejezését látva McIver tudta, hogy a tábornok fejben villámgyorsan számol, és õrültnek tartja õt, mert nem fogadta el a piskest. Abban is biztos volt, hogy igyekszik majd megvesztegetni a pilótát, bárki legyen is az, rávenni, hogy – amennyiben a gép egyáltalán kijut Teherán körzetébõl – vigye el õket végsõ úti céljukig, és az maga lesz a legteljesebb katasztrófa.

Most pedig az irodájában, tompán belebámulva az éjszakába, és tudomást sem véve a fegyverropogásról, és a város egét néhol vörösre festõ tüzekrõl, csak arra tudott gondolni: Jézusom, a SAVAK! Muszáj megpróbálnom segíteni nekik! Muszáj! Szerencsétlen kis kölykök, szegény asszony. Meg kell próbálnom! De aztán, még ha elõre figyelmeztetem is, ellen tud-e majd állni a pilóta, amikor Valik pénzt kínál neki? Ha itt és most tizenkétmilliót ajánlott, akkor Abadánban ennek a dupláját. Tom tudná mire költeni azt a pénzt, de Nogger Lane és én is. Bárki. Egy rövid út az Öblön keresztül, egészen rövid, ami után vissza sem kell jönni. Honnan az ördögbõl szerzett Valik ennyi készpénzt? Természetesen egy bankból.

Hetek óta tartotta már magát a szóbeszéd, hogy bizonyos, jó összeköttetésekkel rendelkezõ személyek képesek pénzt felvenni, és kijuttatni Teheránból annak ellenére, hogy a bankok – elvben – zárva tartanak. Még nagyobb kenõpénzért cserébe azt is el lehetett érni, hogy az összeget titkos svájci bankszámlára utalják, és a svájci bankok állítólag alig gyõzték könyvelni a hirtelen megszaporodott átutalásokat, fogadni a készpénzes betéteket. Milliárdokról szóltak a hírek. Elég volt pár milliót a megfelelõ kézbe helyezni, és bármit el lehetett intézni. De hát nem ugyanez a helyzet egész Ázsiában, kérdezte magától McIver. Légy õszinte magadhoz, és ne csak Ázsiára gondolj! így megy ez az egész világon.

– Tom! – szólt fáradtan Lochartnak. – Próbálj utánanézni a légi irányításnál, hogy a 212-es megkapta-e a felszállási engedélyt! – Lochart rutinszerűnek hitte a tervezett utat, McIver ugyanis csak annyit mondott neki, hogy napközben találkozott Valikkal, és a tábornok adott némi készpénzt, a beszélgetés további részérõl azonban nem ejtett szót. Még mindig nem döntötte el, melyik pilótát bízza meg a feladattal, és a legszívesebben maga csinálta volna, hogy senkit ne sodorjon veszélybe. Átkozott orvosi felülvizsgálat! Rohadt szabályok!

Lochart éppen odament a rádióadóhoz, amikor a külsõ irodából erõs zaj hallatszott, majd kivágódott az ajtó. Karján zöld szalagot viselõ fiatalember bukkant fel géppisztollyal a vállán, és mögötte még legalább öten-hatan. Az iráni munkatársak rémülten, mozdulatlanná merevedve nézték, amint a fiatalember szúrósan McIverre nézett, aztán belepillantott a kezében tartott papírba.

– Szalaam, aga! McIver kapitány? – kérdezte Locharttól bizonytalan, erõs akcentusa angolsággal.

– Szalaam, aga! Én vagyok McIver kapitány – mondta kényszeredetten McIver, és arra gondolt, vajon nem ugyanannak a csoportnak a tagjai törtek-e be hozzájuk, amelyik meggyilkolta szerencsétlen Kiabit. A második gondolata már az volt, hogy miért is nem állt határozottabban a sarkára, és ragaszkodott ahhoz, hogy Gen elhagyja Iránt, a harmadik pedig, hogy a fogas alatt, az éppen csak bekattintott, de kulcsra nem zárt irattáskában ott a nagy halom pénz.

– Értem – válaszolta a fiatalember, és udvariasan bólintott hozzá. A szeme körül karikák sötétlettek, az arcvonásai kemények voltak, és bár huszonöt évesnél nemigen lehetett idõsebb, egészében meglett férfi benyomását keltette. – Veszélyes itt maguknak. Kérem, menjenek! Ennek a házTombnek a bizottságától vagyunk. Kérem, menjenek! Most.

– Rendben van. Hát persze... Köszönöm. – McIver már kétszer is gondolt rá, hogy az utcai zavargások miatt ki kellene üríteni az irodát, bár furcsa módon az utcákat elárasztó Tomeg fegyelmezettnek látszott, és a parkoló gépkocsikat leszámítva kevés kárt tett az európaiak vagyontárgyaiban. Ez volt az elsõ eset, amikor valaki fölkereste azért, hogy figyelmeztesse. Locharttal együtt engedelmesen fölvették hát a kabátjukat, McIver bezárta a táskát, és leoltotta a villanyt.

– Hogy tudnak világítani, amikor sehol sincs áram?

– Saját generátorunk van. Fent a tetõn.

A fiatalember arcán különös mosoly jelent meg, fogsora hófehéren megvillant. – Külföldieknek van generátor és meleg, irániaknak nincs.

McIver válaszolni akart, de meggondolta magát.

– Kapott üzenet? Üzenet, hogy menni? Üzenet ma?

– Igen. – Egy üzenet az irodába érkezett, egy másikat pedig Genny talált odahaza, a levélszekrényben. Mindkettõnek azonos volt a szövege: December l-jén figyelmeztették, hogy távozzon. Miért van még mindig itt, ha nem ellenség? Kevés ideje maradt. Az aláírás: Az Iráni Iszlám Köztársaság egyetemi támogatói.

– Maguk az egyetemrõl jöttek?

– Mi vagyunk a bizottságuk. Kérem, menjenek! Ellenségek jobb, ha soha nem jönnek vissza. Nem?

McIver és Lochart otthagyta az irodát, a felkelõk pedig lekísérték õket a lépcsõn, hogy biztosak legyenek a távozásukban. A házban már hetek óta nem működött a lift.

A kapun kilépve az utcát nyugodtnak találták, sehol nem látszottak tüntetõk, felgyújtott járművek, és a lövések is csak távolról, halkan jutottak el hozzájuk.

– Ne jöjjenek vissza! Három nap.

– Az lehetetlen! – tiltakozott McIver. – Rengeteg holmink...

– Veszély. – A fiatalember és hasonló korú társai, akik közül kettõnél csak rövid bot volt, kettõnél pedig semmi, komor arccal néztek rájuk. – Ne jöjjenek vissza! Nagyon rossz. Három nap, bizottság mondja. Ért?

– Igen, de valamelyikünknek muszáj feltöltenie a generátort, különben a telex leáll, és megszakad a kapcsolatunk...

– Telex nem fontos. Ne jöjjenek vissza! Három nap. – A fiatalember minden ingerültség nélkül intett, hogy távozzanak. – Itt veszély. Ne felejtse el, kérem! Jó éjszakát!

McIver és Lochart beszállt az épület alatti garázsban hagyott kocsijába, és közben mindketten érezték hátukon az irigy, sóvárgó tekinteteket. McIver 65-ös évjáratú, négyüléses Rover kupéjával volt, amit meghitten Lulunak becézett, és féltõn gondozott. Lochart Scot Gavallan kocsiját vette kölcsön, lerobbant, öreg Citroent, ami kívülrõl nagyon elhanyagoltnak látszott ugyan, de a motorját alaposan feltuningolták, a fékjei kiválóan működtek, és ha kellett, nagyon gyors volt. Elhajtottak, de a második sarok után, szorosan egymás mellett, megálltak.

– Ezek a marhák komolyan gondolták, amit mondtak – szólt dühösen McIver. – Három nap? Nem maradhatok távol három napig az irodától!

– Most mi lesz? – Lochart a visszapillantó tükörbe nézve észrevette, hogy a fiatalemberek is kijöttek a ház sarka mögül, és figyelik õket. – Jobb volna, ha indulnánk! A lakásodnál találkozunk – mondta sietve.

– Rendben van, de ráérünk reggel is. Most úgysem tudunk csinálni semmit.

– De nekem vissza kell mennem Zagroszba. Már ma el kellett volna mennem:

– Tudom. Maradj még egy napot, és utazz holnapután! Nogger majd elvezeti azt az alkatrészt szállító gépet, ha megjön az engedély, amit erõsen kétlek. Gyere át hozzánk tíz óra körül!

A fiatalemberek látták, amint távoztak, és a vezetõjük, Ibrahim örült, hiszen nem akart összeütközésbe kerülni külföldiekkel, vagy megölni õket. Csak a SAVAK embereit. És a bűnös rendõröket. És Irán belsõ ellenségeit, akik vissza akarták hozni a hatalomba a sahot. És az összes áruló, totalitárius marxistát, aki ellenezte a demokráciát, a vallás, az oktatás, az egyetemek szabadságát.

– Nagyon tetszett nekem az a kocsi – szólalt meg az egyik társa, rettenetes irigységgel a hangjában. – Hatvannyolcas évjárat volt, ugye, Ibrahim?

– Hatvanötös. Egyszer majd neked is lesz, Ali, és benzined is hozzá, hogy szabadon járhass vele. Egy napon te leszel Irán leghíresebb írója és költõje.

– Undorító, hogy a külföldiek ennyire fitogtatják a gazdagságukat, amikor Iránban olyan nagy a szegénység – mondta egy másik fiatalember.

– Hamarosan mind elmennek. Örökre.

– Gondolod, hogy ezek ketten visszajönnek holnap?

– Remélem, hogy nem – válaszolta fáradt nevetéssel Ibrahim. – Ha igen, nem tudom, mit tegyünk. Remélem, sikerült eléggé rájuk ijeszteni. Ezzel együtt, naponta legalább kétszer ellenõriznünk kell ezt a házat.

Az egyik, kezében botot szorongató fiatalember szeretettel magához ölelte. – Örülök, hogy téged választottunk vezetõnkké – mondta. – Tökéletes döntés volt.

Ezzel mindannyian egyetértettek, Ibrahim Kiabi pedig büszke volt. Büszke, arra, hogy részese lehet a forradalomnak, amely véget vet Irán összes bajának. Büszke arra is, hogy az apja olajmémök, fontos beosztásban dolgozik az IranOilnál, és évek óta türelmesen küzd az iráni demokráciáért, ellensége a sahnak, és az egyik köztiszteletben álló vezetõje lesz a dicsõségesen megújuló Iránnak.

– Gyertek, barátaim! – mondta a többieknek. – Sok épületet kell még átfésülnünk.

12. fejezet

SIRI-SZIGET, 19.42. Valamivel több mint hétszáz mérföldre délnyugatra Teherántól a Rikomaru nevű, 50 000 tonnás japán tartályhajó feltöltése már csaknem befejezõdött. Holdfényes, meleg este volt, a tenger fölött szikráztak a csillagok, és Scragger végül ráállt, hogy Kaszigi Josi meghívását elfogadva de Plesseyvel együtt fölmenjen a fedélzetre vacsorázni. A parancsnoki hídon voltak, a kivilágított fedélzet fölött, és nézték, hogyan ügyködnek a fõmérnök vezetésével a feltöltést végzõ japán munkások. A nyersolaj a lehorgonyzott, és szintén fényesen kivilágított töltõuszály közvetítésével jutott el a partról a hajóra.

Körülbelül kétszáz yardnyira lehettek az Öböl vizébõl alig kiemelkedõ Siri-szigettõl, és a hajó két-két erõs sodronykötéllel elöl és hátul is szilárdan rögzítve volt a bójákhoz. Az olajat a parti tartályokból a tengerfenékre fektetett csöveken keresztül elõször a töltõbárkára pumpálták, majd onnan szivattyúzták át a tartályhajóba. A be- és kirakodás veszélyes műveletnek számított, mivel a tartályokban a nyersolaj fölött tűz- és robbanásveszélyes gázok halmozódtak fel, az üres tartály pedig még veszélyesebb volt, mint a teli, mindaddig, amíg tisztára nem mosták. A legkorszerűbb tartályhajókon a nagyobb biztonság érdekében nitrogént – ami közömbös gáz – pumpáltak az olaj fölé, a Rikomaru azonban nem volt ellátva az ehhez szükséges berendezésekkel.

– Elzárhatják! – kiabált le a fõmérnök a bárkán tartózkodóknak, aztán a hüvelykujját feltartva jelzett a kapitánynak, aki rögtön oda is fordult Kaszigihoz. – Indulhatunk, mihelyt készen vagyunk? – kérdezte japánul. Sovány férfi volt fehér sortban, és váll-lapos ingben, tengerészjelvénnyel díszített tányérsapkában.

– Igen, Morijama kapitány! Mennyi idõ kell még hozzá?

– Legfeljebb két óra, hogy letakarítsuk a fedélzetet, és felszedjük a horgonyokat. – Ez az esetükben azt jelentette, hogy motorcsónakot kellett kiküldeni, hogy leakassza a sodronyköteleket a szilárdan a tengerfenékhez rögzített bójákról, aztán vissza is kellett tekerni õket. – Rendben van. – Kaszigi de Plesseynek és Scraggernek is elmondta, mirõl beszélgettek: – Befejezték a rakodást. Még körülbelül két óra, és elindulunk.

– Nagyszerű – válaszolta megkönnyebbülten de Plessey. – Végre nyugodtak lehetünk.

A feltöltés tulajdonképpen ragyogóan ment. A szigeten és a hajón is betartották a legszigorúbb biztonsági elõírásokat, és mindent, amit csak kellett, a legalaposabban ellenõriztek. Három iránit engedtek csak föl a fedélzetre, azokat, akiknek a jelenlétére feltétlenül szükség volt, de elõbb õket is megmotozták, minden holmijukat átvizsgálták. A parton lévõket szintén figyelték, ellenséges magatartás jeleit azonban nem tapasztalták, és átkutattak minden olyan helyet, ahol robbanószert vagy fegyvert lehetett elrejteni.

– Scrag, mon ami, úgy látszik, az a fiatalember Siri-Egyen mégiscsak tévedett.

– Talán – válaszolta Scragger. – Ennek ellenére szerintem meggyilkolták. Senkinek az arcán nem keletkeznek olyan sérülések attól, hogy a fúrótorony szélérõl beleesik a nyugodt tengerbe. Szerencsétlen kölyök!

– Na de a cápák, Scragger kapitány! – szólt közbe ugyancsak szomorúan Kaszigi. – Azok okozhattak olyan sebeket.

– Igen. Mégis, az életemre le merném fogadni, hogy Abdalláh Turikot megölték azért, amit nekem mondott.

– Remélem, hogy téved.

– Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni az igazságot – állapította meg borúsan Scragger. – Mit is mondott, Mr. Kaszigi? Karma. Annak a szerencsétlen fickónak a karmája rövid volt, és nem túl szerencsés.

A másik kettõ egyetértõn bólintott, majd csöndben figyelték, amint a matrózok eloldották a tartályhajót a töltõuszálytól.

Hogy többet lásson, Scragger a parancsnoki híd szélére ment. Odalent a fedélzeten éppen a tizenkét hüvelykes csövet húzták be, amelyen keresztül az olaj a hajó gyomrába áramlott. Hatan voltak két japán, három iráni és egy francia mérnök.

Elõttük hosszan, laposan terült el a fedélzet, simaságát kevés kiálló tárgy törte csak meg, köztük egy 206-os, amit Scragger De Plessey javaslatára, Kaszigi beleegyezésével hagyott ott. – Ha befejeztük, visszaviszem Sirire, vagy akár Lengehbe, ahogy akarja – mondta a franciának, amikor megérkeztek.

– Kaszigi Josi azt ajánlotta, hogy töltsük itt az éjszakát, és csak reggel menjünk vissza, Scrag! Magának is jót fog tenni egy kis változatosság. Hajnalban indulhatunk, és visszamehetünk Lengehbe. Jöjjön! Igazán örülnék neki.

Leállította hát a helikoptert, és elfogadta a meghívást, amelyhez nem volt különösebb kedve, de úgy vélte, ha már egyezséget kötött Kaszigival, akkor be is kell tartania. Ráadásul bűntudata volt, felelõsnek tartotta magát Abdalláh Turik haláláért. A vízen himbálózó holttest emléke nem hagyta nyugodni, és szükségét érezte, hogy a fedélzeten legyen, amíg a tartályhajó el nem indul. Ott maradt hát vacsorára, megpróbált udvarias vendég lenni, és nem túl nagy meggyõzõdéssel ugyan, de végül kezdte elfogadni de Plessey véleményét arról, hogy a fiatalember halála valószínűleg véletlen volt, és a biztonsági intézkedéseik olyan alaposak, hogy elejét veszik minden szabotázsnak.

Azóta, hogy a feltöltés elõzõ nap megkezdõdött, mindannyian idegesek voltak, most este pedig még inkább. A BBC ismét csupa rossz hírt közölt, a korábbinál is erõszakosabb megmozdulásokról számolt be Teheránból, Komból és Meshedbõl. Ráadásul ott volt a McIvertõl kapott hír is, amit Ayre Koviszból a biztonság kedvéért franciául továbbított nekik, hogy a teheráni nemzetközi repülõtéren változatlanul óriási a felfordulás, és lehetséges, hogy katonai államcsíny fog bekövetkezni. Freddy beszámolt Kiabi haláláról is, ami különösen megrázta de Plesseyt. Hallották az irániak körében terjedõ híreket is, amelyek még komorabbá változtatták az estét. A pletykákban mindenfélérõl szó esett: küszöbönálló amerikai, illetve szovjet beavatkozásról, merényletkísérletrõl Khomeini, választott miniszterelnöke, Bazargán, a még hivatalban lévõ kormányfõ, Bahtjár, illetve az amerikai nagykövet ellen, arról, hogy Teheránban még aznap este államcsíny fog bekövetkezni, hogy Khomeinit már le is tartóztatták, hogy a fegyveres erõk kapituláltak és Khomeini Irán tényleges ura, és hogy Násziri tábornokot, a SAVAK fõnökét elfogták, rögtönítélõ bíróság elé állították, és kivégezték.

– Az összes pletyka csak nem lehet igaz – mondta Kaszigi. – Nem tehetünk okosabbat, mint hogy várunk.

Szíves házigazda volt. Kizárólag japán ételeket ettek, a sör is japán volt, és bár Scraggernek csöppet sem ízlett a szusi nevű elõétel, az édes-savanyú mártással felszolgált, ropogósra sült csirke, a rizs, a vajban erõs tűzön, gyorsan átsütött zöldségek annál inkább. – Még egy sört, Scragger kapitány? – kínálta Kaszigi.

– Köszönöm, nem. Egynél többet nem engedhetek meg magamnak, bár finom. Talán nem annyira, mint a Foster, de majdnem.

De Plessey elmosolyodott. – Nem is tudja, Mr. Kaszigi, hogy ez mekkora dicséret. Ha egy ausztrál azt mondja egy sörrõl, hogy majdnem olyan, mint a Foster, akkor az a legnagyobb elismerés.

– Tudom, Mr. de Plessey! Ausztráliában én is mindig Fostert iszom.

– Sok idõt tölt ott? – kérdezte Scragger.

– Igen. Ausztrália Japán egyik fõ nyersanyagellátója. A társaságunknak sok nagy teherhajója van, amelyek szenet, vasércet, búzát, rizst, szójababot szállítanak – magyarázta Kaszigi. – Rengeteg rizst importálunk maguktól, bár a nagy részét nem közvetlen fogyasztásra, hanem nemzeti italunk, a szaké gyártására. Kóstolta már a szakét, kapitány?

– Igen, egyszer. Melegen inni a bort... Õszintén szólva, a szaké nem nekem való.

– Egyetértek – csatlakozott Scraggerhez de Plessey, de aztán sietve hozzá is tette: – Kivéve talán télen, nagy hidegben. Tehát Ausztrália. ..

– Nagyon szeretem azt az országot. Az idõsebbik fiam a sydneyi egyetemre jár, miatta is gyakran utazunk oda a feleségemmel, hogy meglátogassuk. Csodálatos föld! Hatalmas, gazdag, szinte lakatlan.

Igen, mondta magában komoran Scragger. Lakatlannak tartod, és szeretnéd, ha benépesíthetnétek a hangya-munkásaitokkal. Hála istennek, több ezer mérföldre vagyunk egymástól, és az amerikaiak soha nem engednék, hogy megszálljatok bennünket.

– Baromság! – mondta McIver egy baráti vita során, amikor két évvel korábban Pettikinnel hármasban egy hétig Szingapúrban voltak. – Ha valamikor a jövõben a japánok kiválasztanák a megfelelõ idõpontot, mondjuk azt, amikor az USA el van foglalva Oroszországgal, akkor az Államok semmit sem tehetne Ausztrália megsegítése érdekében. Szerintem egyezséget kötnének...

– Duncannek elment az esze, Charlie! – vágott a szavába dühösen Scragger.

– Igazad van – értett egyet vele Pettikin. – Ne hagyd cukkolni magadat, Scrag!

– Szó sincs arról, hogy hülyéskednék – tartott ki az álláspontja mellett McIver. – A ti igazi védõbástyátok Kína. Történjék bármi, Kína mindig a helyén marad, és csak õ lesz olyan helyzetben, hogy megállítsa Japánt, ha a japán militarizmus feléled, és elég erõsnek érzi magát ahhoz, hogy meginduljon délnek. Jesszusom! Ausztrália a legzsírosabb falat az egész csendes-óceáni térségben, mindenki rá feni a fogát, de ti, hülyék, nem láttok tovább az orrotoknál, és eszetekbe sem jut, hogy használjátok kicsit az eszeteket, és felkészüljetek a rosszabb idõkre. Nem akartok mást, mint heti három szabadnapot, kevesebb melóért magasabb bért, ingyen iskolát, egészségügyi és szociális ellátást, és hogy mások védjenek meg benneteket. Rosszabbak vagytok, mint a szerencsétlen, vén Anglia, aminek semmije sincs...

– Csak a rengeteg olaja az Északi-tengeren. Ha az nem istentelenül nagy mázli, akkor én...

– Az a ti bajotok, hogy fingotok sincs arról, mi történik a világban.

– Ülj vissza a helyedre, Scrag! – mondta akkor figyelmeztetõen Pettikin. – Megígértétek, hogy nem fogtok verekedni. Egyikõtök sem. Egyszer megpróbáltátok, de akkor csak hülyéskedtetek. Ha most beversz egyet Macnek, utána megnézheted magadat. Lehet, hogy magas a vérnyomása, de attól még fekete öves.

– Hogy én szájon verjem? Viccelsz, haver! Nem kezdek vén faszokkal...

Scragger elmosolyodott, felidézve magában azt a kellemes, jó kis ivászatot. Szingapúr remek hely, gondolta, aztán ismét a hajóra fordította a figyelmét. Sokkal kellemesebben érezte magát, mint korábban – jót evett, és a berakodás is rendben megtörtént.

Az éjszaka csodálatos volt. Fönt a magasban nyugatra tartó repülõgép villogó irányfényeit látta, és azt találgatta, hová mehet, melyik légitársaságé, és hány utas van a fedélzetén. Az idõ tiszta volt, így jól látta, hogy az uszályon már csaknem minden töltõcsövet szétszereltek. Ha végeznek velük, a tartályhajó el is indulhat. Hajnalban a Rikomaru már a Hormuzi-szorosban lesz, õ pedig felszáll, hogy visszavigye de Plesseyt Lengehbe.

Aztán éles szeme hirtelen futó alakokat fedezett föl a parton, a szivattyúk környékén, és nem értve, mi történt, alaposabban figyelni kezdett.

Kisebb robbanást látott, majd magasra csapó lángot, amikor az olaj meggyulladt. Ezt már a fedélzeten tartózkodók is észrevették, és pillanatra mindenkinek az ereiben megfagyott a vér. A lángok nagy sebességgel terjedtek, a partról izgatott – iráni és francia – kiabálás hallatszott. Emberek futottak elõ a barakkokból és a tartályok felõl. Valahonnan távolabbról, a sötétbõl géppuskasorozat hallatszott, egyúttal éles pendülések, amikor a száguldó lövedékek fémnek ütköztek. A fedélzeti hangszórókból a kapitány határozott hangja süvített: – Mindenki munkára!

Az uszályon lévõk megkettõzött erõfeszítéssel kezdtek dolgozni, rettegve a lehetõségtõl, hogy a lángok a csõvezetéken keresztül õket is elérik, és felrobbannak. Mihelyt a csõ lekerült a vastag csapról, az irániak a motorcsónakjaikba ugrottak, és elmenekültek – õk befejezték a munkájukat. A francia mérnök és a japán tengerészek a pallón át rohantak vissza a tartályhajóra, a fedélzeti csörló pedig már tekerte is vissza a csövet.

A rakodószinten tartózkodók is lélekszakadva rohantak a helyükre, egyesek a hajó gyomrába, a gépterembe, mások a hídra, egyéb munkahelyekre. Az olaj átszivattyúzását figyelemmel kísérõ három iráni hirtelen azt vette észre, hogy magukra hagyták õket, és rohant, minél elõbb elhagyni a hajót.

Egyikük, Szaid futás közben úgy tett, mintha megbotlott volna, és éppen a központi töltõhely berendezéseinél esett el. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem figyelt rá, kigombolta a nadrágját, és elõvette belõle az apró robbanószerkezetet, amely elkerülte a japánok figyelmét, amikor megmotozták. Sietve bekapcsolta az egy órával késõbbre idõzített detonátort, bedugta a pokolgépet a központi csap mögé, és vágtatott a társai után. A fõfedélzetre érve megdöbbenve látta, hogy az uszályon már nincs egyetlen lélek sem, és a motorcsónak közel jár a parthoz. A két másik iráni izgatottan beszélgetett, õket is dühítette, hogy a tartályhajón hagyták õket, bár nem tudták, mi fog ott bekövetkezni, mert nem voltak tagjai a Szaidot útjára bocsátó baloldali sejtnek.

A parton a kiömlött olaj megfékezhetetlenül lángolt, de utánpótlást már nem kapott, és azt is sikerült megakadályozni, hogy a tűz továbbterjedjen. Három ember azonban – egy francia és két iráni – súlyosan megégett. A tűzoltókocsi éppen vízzel árasztotta el a tüzet; az oltást még kínkeservesebbé tette, hogy szél nem volt, és a sűrű fekete füst nem oszlott el.

– Habot nyomjanak rá! – ordította Legrande, a francia telepvezetõ. Magánkívül volt a dühtõl, és lázasan próbált rendet teremteni, de körülötte mindenki fejvesztetten rohangált, és fogalma sem volt arról, mit kellene csinálnia. – Jacques! – kiáltott oda az egyik munkatársának. – Gyorsan szedje össze az embereket, és számolja meg õket! – A sziget töltõállomásán összesen hét francia és harminc iráni dolgozott. Rajtuk kívül biztonsági õrség is volt még, amelynek három tagja éppen elõrohant a sötétbõl, de fegyver nem volt náluk, csak sietve felkapott botok. Nem tudták, kell-e újabb szabotázsakcióra számítaniuk, és ha igen, merrõl.

– M'sieur! – hívta kiabálva Legrande-ot az iráni orvos.

A telepvezetõ lerohant a partra, a tartályokat a közelben horgonyzó uszállyal összekötõ csövek és szivattyúk közé. Az orvos két ponyvára fektetett, súlyos sebesült mellett térdelt. Egyiküknek teljesen leégett a haja és az arca is súlyosan megperzselödött, a másikra pedig a robbanáskor ráfröccsent az égõ olaj, lángra lobbantotta a ruháját, és a teste teljes elülsõ részén harmadfokú égést szenvedett.

– Mon Dieu! – szörnyedt el Legrande, és sietve keresztet vetett. Az elõtte fekvõ, borzalmasan összeégett férfiban csak nagy nehezen tudta felismerni az iráni elõmunkást.

Oldalt, nem messze egy francia mérnök ült összegörnyedve, és fájdalmasan nyögött – neki a keze és a karja égett meg, és panaszos hangjába folyamatosan cifra káromkodások keveredtek.

– Kórházba vitetlek, Paul, amilyen hamar csak lehet.

– Kerítsd elõ azokat a mocskokat, és égesd meg õket elevenen! – válaszolta acsarogva a mérnök, mielõtt tovább jajgatott volna.

– Hát persze – válaszolta tehetetlenül Legrande, és odaszólt az orvosnak: – Tegyen meg mindent, amit csak tud, én pedig hívom a mentõket! – A központi barakk felé sietett, amelyikben a rádiós szoba volt, és közben a sötétséghez hozzászokott szeme megpillantott két sebesen rohanó alakot. A kifutópálya mögötti kis dombhoz tartottak, amögött apró tengeröböl volt, vitorlásstéggel. Biztosan motorcsónakkal érkeztek, és otthagyták, vágott belé a gondolat, és tehetetlen dühében, mivel más lehetõség nem volt, utánuk üvöltött: – Gazembereeek!

Amikor a robbanás bekövetkezett, de Plessey azonnal a hajót a parttal összekapcsoló rádió mikrofonjához rohant. – Megtalálták már a géppuskát? – kérdezte most franciául a telepvezetõ helyettesétõl. Scragger, Kaszigi és a hajó kapitánya is ott állt már mellette komor, súlyosan gondterhelt arccal. A parancsnoki hídon halvány fények égtek csupán, odakint viszont erõsen világított a hold.

– Nem, m'sieur! A robbanás után a támadók egybõl elszeleltek.

– Mi történt a szivattyúkkal?

– Nem tudom. Várom, hogy... Egy pillanat, már itt is van! Adom M'sieur Legrande-ot. – Pár másodpercnyi szünet következett, majd ismét franciául szólt bele valaki a mikrofonba: – Itt Legrande. Hárman megégtek, két iráni nagyon súlyosan, Paul Beaulieu-nak pedig a keze és a karja. Sürgõs mentést kérek. Két embert láttam rohanni a kis öböl felé, lehetséges, hogy a szabotõrök voltak, és a motorcsónakjukhoz futottak. Összegyűjtetem az embereket, hogy lássuk, ki hiányzik.

– Nagyon helyes. Mekkora a kár?

– Nem túl nagy. Kis szerencsével egy hét alatt rendbe lehet hozni mindent. Akkorra mindenképpen, mire a következõ tartályhajó megérkezik.

– Átmegyek magukhoz, amilyen hamar csak tudok. Várjon kicsit! – De Plessey a többiekhez fordult, és elmondta, mit hallott Legrande-tól.

– Ne hívjon mentõket, majd én elviszem a sebesülteket! – válaszolta pillanatnyi habozás nélkül Scragger.

– Hozza õket a fedélzetre! – ajánlotta Kaszigi. – Van műtõnk és képzett sebészünk is. Különösen jól ért az égési sebekhez.

– Hála istennek! – ahogy ezt kimondta, Scragger már futott is a helikopterhez.

– Itt látjuk el a sebesülteket – szólt bele a mikrofonba de Plessey. – Rakják hordágyra mindet, Scragger kapitány majd áthozza õket! Itt van megfelelõ orvos.

Fiatal japán hajóstiszt jelent meg a hídon, és röviden mondott valamit a kapitánynak, aki elégedetlen fejcsóválás kíséretében kurtán válaszolt, aztán angolra váltott, és de Plesseynek is elmondta, mirõl beszéltek: – A három iráni, akik itt rekedtek, amikor a társaik elszeleltek az uszályról, azt akarja, hogy azonnal vigyük õket a partra. Megüzentem nekik, hogy várjanak. – Megfordult, és leszólt a gépházba, hogy készüljenek föl az indulásra.

Kaszigi a szigetet és a nagy tartályokat bámulta. Szükségem van az olajra, arra, hogy a sziget biztonságban legyen, gondolta. De nem biztonságos, és bármennyire szeretném, ezen nem tudok változtatni.

– Kimegyek a partra – mondta a többieknek de Plessey, és otthagyta a parancsnoki hidat.

Amikor a fedélzetre ért, Scragger már a 206-osnál volt, és az utastér ajtaját szerelte le éppen.

– Mit csinál, Scrag? – kérdezte tõle de Plessey.

– Berakatom a hordagyakat hátulra, és kötelekkel rögzítem õket. Gyorsabb, mint hordlapot szereltetni kívülre.

– Én is megyek magával.

– Ugorjon fel!

A hátuk mögül erõs zajt hallva megfordultak. A három iráni rohant feléjük, és hogy biztosak lehessenek a dolgukban, már futás közben kiabálni kezdték, hogy várják meg õket. Egyértelmű volt, hogy szeretnének felkerülni a helikopterre, és kijutni a partra. – Elvisszük õket, Scrag?

Scragger már a pilótaülésben volt, ujjai sebesen ugráltak a .kapcsolók között. – Nem. Magának hamar a szigetre kell jutnia, dolga van, nekik pedig nincs. Szálljon fel! – A jobb oldali ülésre bökött, aztán vad integetéssel kezdte elhessegetni az irániakat. – Nah, ajaleh darám! Nem, sietek! – kiabálta nekik, bevetve csekély perzsa tudását. Ketten engedelmesen meg is álltak, a harmadik azonban mintha nem hallotta volna a figyelmeztetést, beugrott az egyik hátsó ülésre, és kezdte becsatolni magát. Scragger megrázta a fejét, és mutogatással jelezte neki, hogy szálljon ki, de a férfi nem vett tudomást az utasításról, sietve hadart valamit, és a part felé mutogatott.

Scragger még dühösebben kezdett hadonászni, közben megnyomott egy gombot, és beindította a motort. A férfi ennek a felszólításnak sem engedelmeskedett, sõt szemmel láthatóan dühös lett, és a motor zaját túlharsogva kiabált, miközben továbbra is a part felé mutogatott. Rendben van, miért ne, gondolta egy pillanatra Scragger, de aztán meghökkent. Feltűnt neki a férfi arca, izzadságtól átnedvesedett overallja, amelyen szinte érezte a rémület kipárolgásának a szagát. – Kifelé! – kiáltott rá, és összehúzott szemmel, gyanakvón figyelte.

Szaid egyszerűen nem vett tudomást a parancsról, fönt, a gép tetején pedig már lassan forogni kezdtek a rotorlapátok.

– Hadd maradjon! – kiabálta de Plessey. – Jobb, ha sietünk!

Scragger hirtelen leállította a motort, hátrafutva kikapcsolta Szaid biztonsági övét, és még mielõtt bárki rájöhetett volna, mi történik, apró termetét meghazudtoló erõvel kirántotta a gépbõl a férfit. Utána tölcsért formált a kezébõl, és felordított a parancsnoki hídra. – Figyelem! Kaszigi! Ez a majom nagyon ki akar jutni a partra. Nézzenek utána, mit csinált, nem járt-e lent a hajótestben! – Anélkül, hogy a választ megvárta volna, gyorsan visszaszáll! a helikopterbe, és újból beindította a motort.

De Plessey döbbenten nézte egy darabig, aztán megkérdezte: – Miért nem tetszett magának a pasas?

Scragger nem válaszolt, csak vállat vont. Még mielõtt a helikopter motorja teljes erõre kapott volna, látták, hogy tengerészek ragadják meg az iránit és két társát, és felviszik õket a parancsnoki hídra.

A 206-os nyílegyenesen röpült a part felé, ahol a két sebesült már hordágyon várta az érkezését. A hátsó ülésekre üres hordagyat fektettek keresztbe, és ahhoz rögzítették hozzá az egyik hordágyat, Scragger pedig besegítette az elsõ utasülésre a bekötözött kezű franciát, amelyik még tudott járni. Igyekezett nem tudomást venni az égett hús émelyítõ bűzérõl, csak a gyors feladatelvégzésre koncentrált, arra, hogy minél elõbb átadja a sebesülteket a plazmakészítménnyel, morfininjekciókkal rájuk várakozó orvosnak. Néhány másodperccel azután, hogy leszállt a hajón, már indult is vissza a szigetre, fölvette a másik, hordágyra rakott sebesültet, és vitte sebesen a hajóra. Az orvos ezúttal is a leszállóhelynél várta õket, a rotorlapátok pörgésével mit sem törõdve rögtön odaszaladt az utastér leszerelt ajtajához, de ezúttal nem használta morfiummal megtöltött fecskendõjét. – Sajnálom – mondta nem túl jó angol kiejtéssel –, ez az ember halott. – Összegörnyedt, hogy kivédje a lapátok kavarta erõs szelet, és rohant a műtõbe, a másik két sebesülthöz. A holttestet ápolók vették ki a helikopterbõl és vitték el valahová.

Miután leállította a gépet, minden fedélzeti rendszert kikapcsolt, és az ajtókat is bezárta, Scragger a hajó korlátjához ment, és görcsösen erõlködve hányni kezdett. Azóta, hogy évekkel korábban hallott egy ismerõs pilótáról, aki odacsapta magát valahol, és a gépében égett el, visszatérõ rémálma volt, hogy egyszer neki is ez lesz a sorsa. Soha nem tudta elviselni az égett emberi hús és szõr szagát.

Amikor elmúlt a rosszulléte, megtörölte a száját, jó nagyokat lélegzett, és áldani kezdte a szerencséjét. Háromszor kapott súlyos találatot, kétszer lángoló géppel zuhant le, de mindannyiszor megúszta. Hogy önmaga és az utasai életét mentse, négyszer kellett kényszerleszállást végrehajtania, ebbõl kétszer dzsungelben, sűrűn álló fák között, egyszer pedig égõ motorral. – A nevem azonban nem volt rajta a listán – morogta. – Akkor nem. – Lépéseket hallott közeledni, és megfordulva Kaszigit látta, amint két kezében egy-egy üveg jéghideg Kirin sörrel feléje tartott.

– Elnézést a zavarásért! Tessék! – Kaszigi átnyújtotta az egyik sörösüveget. – Én sem bírom az égett hús szagát. Rosszul lettem tõle. Lementem... lementem a műtõbe megnézni, hogy vannak a sebesültek. .. és nagyon rosszul lettem.

Scragger hálásan fogadta a hűs, kellemesen pezsgõ italt, szinte újjászületett tõle. – Jézusom, de jólesett! Köszönöm, haver! – szólt elégedetten, és miután egyszer kimondta, megismételnie már sokkal könnyebb volt: – Köszönöm, haver! – Kaszigi mindkét alkalommal tisztán hallotta a megszólítást, és úgy érezte, komoly gyõzelmet aratott. A dobbanó léptek zajára együtt fordultak meg; egy tengerész futott feléjük, kezében telexüzenetet lobogtatva. Kaszigi a legközelebbi lámpa alá lépett vele, fölvette a szemüvegét, olvasni kezdte, Scragger pedig hallotta, amikor elakadt a lélegzete, és azt is látta, hogy nagyon elsápadt.

– Rossz hír?

Kaszigi némi szünet után válaszolt csak: – Nem... csak egy kis probléma.

– Segíthetek bármit?

Kaszigi nem válaszolt, Scragger pedig türelmesen várt. Ha az arcán nem is, a tekintetén látta, hogy komoly bajban van, és tudta, a japán most azon gondolkodik, hogy elmondja-e neki, vagy sem. Végül szólásra szánta el magát: – Nem tudom elhinni! A... a bandardeilami petrolkémiai üzemünkrõl van szó.

– Arról, amit Japán épít? – Mint mindenrõl az Öböl környékén, Scragger a hatalmas, 3,5 milliárd dollár összértékű beruházásról is tudott, amelyet a legnagyobbnak szántak az egész Közép- és Közel-Keleten, és a legfontosabb létesítménye egy évi 300 ezer tonna etilént elõállító üzem kellett hogy legyen. A létesítmény 1971 óta épült, és már 85 százalékban készen is volt. – Nem akármi lesz!

– Igen. De nem a japán kormány építi, magánvállalkozásban készül – válaszolta Kaszigi. – Az Iran-Toda építését kizárólag magántõkébõl finanszírozzák.

– Értem – kapcsolt azonnal Scragger. – Toda Shipping – Iran-Toda! Ugyanaz a vállalat.

– Igen, de mi csupán része vagyunk annak a japán szindikátusnak, amelyik a tõkét összeadta, és műszaki tanácsadást vállalt a sahnál... Iránban – javította ki magát sietve Kaszigi. Ti nagy és kis istenek mind, fohászkodott magában, verjétek meg ezt a földet, verjétek meg a sahot, mert kirobbantotta az olajválságot, verjétek meg az OPEC-et, az összes õrült fanatikust, és hazudozót, akik a világnak ezt a sarkát lakják! Újból a telexpapírra pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy az ujjai nem remegnek.

Az üzenet személyesen az elnöktõl, Toda Hirótól érkezett, és a következõ állt benne: SÜRGÕS! Az irániak továbbra is ellenséges magatartása miatt el kellett rendelnem a bandar-deilami építkezés leállítását. A költségek eddig meghaladták az 500 millió dollárt, és mire elkezdhetjük a termelést, minden bizonnyal túllépik az l milliárdot. A hiteltörlesztés pillanatnyilag napi 495 ezer dollárba kerül. „Törött Kard" titkos manõverei miatt 4. számú tervünket visszautasították. Sürgõsen utazzon Bandar-Deilamba, és készítsen nekem átfogó jelentést! Vatanabe fõmérnök, aki az építkezést vezeti, már tud az érkezésérõl, és mindenben a rendelkezésére fog állni. Nyugtázza az üzenet vételét!

Lehetetlen odajutni, gondolta leverten Kaszigi. És ha a 4. számú terv meghiúsult, akkor értelme sem nagyon van, mert mindenképpen végünk.

A 4. számú terv arra vonatkozott, hogy Toda Hiro alacsony kamatozású kölcsönt szerez a japán kormánytól a pénzhiány áthidalására, ugyanakkor csöndben megpróbálja rávenni a miniszterelnököt, hogy a bandar-deilami építkezést nyilvánítsa nemzeti beruházássá. Ez a minõsítés azt jelentette volna, hogy a kormány hivatalosan az ország számára kiemelkedõen fontos projektként ismeri el a létesítményt, és mindent megtesz azért, hogy elkészüljön. A Törött Kard kódnév Toda Hiro személyes ellenségét és legfõbb riválisát, Isida Hidijosit jelölte, aki a Mitsuvari néven ismert, kereskedelmi vállalatokból álló hatalmas, és igen befolyásos konglomerátumot vezette.

Verjék meg az istenek Isidát, azt a féltékeny, hazug férget, gondolta Kaszigi, és közben azt mondta: – Az én vállalatom csak egy a szindikátus sok tágja közül.

– Egyszer elrepültem az építkezés fölött – válaszolta Scragger. – Az abadáni telepünkrõl jöttem éppen, egy 212-est kellett átvinnem egy másik helyre. Baj van a befejezéssel?

– Átmeneti... – Kaszigi elhallgatott, mert agyában hirtelen kezdett összeállni egy terv. – Átmeneti... fontos, de átmeneti nehézségek. Mint tudja, a kezdés óta egyfolytában nehézségekkel küszködünk, annak ellenére, hogy egyikben sem mi vagyunk a hibásak. Ott volt elõször is 1971 februárja, amikor huszonhárom olajkitermelõ ország képviselõi aláírták az OPEC áregyezményét, létrehozták a maguk kartelljét, és duplájára, 2,16 dollárra emelték a nyersolaj hordónkénti árát... aztán jött az 1973-as Jom Kipjpur-i háború, amikor az OPEC beszüntette a szállítást az Egyesült Államokba, és az árat 5,12 dollárra emelte. Ezt követte az 1974-es katasztrófa, amikor az OPEC-szállítások felújultak ugyan, de újból megduplázott, 10,95 dolláros áron, és elkezdõdött a világméretű gazdasági visszaesés. – Hogy miért engedte meg az Egyesült Államok az OPEC-nek a világgazdaság tönkretételét, amikor egyedül neki van elegendõ ereje ahhoz, hogy szétzúzza, azt már soha nem fogjuk megtudni; gondolta dühösen. Baka! Most már mindannyian az OPEC karmaiban vagyunk, fõ szállítónkban, Iránban forradalom tombol, az olaj hordónként csaknem 20 dollárba kerül, és nekünk ezt az árat is muszáj megfizetnünk. – Ökölbe szorított kézzel a hajókorlátra csapott, majd gyorsan szét is nyitotta a tenyerét, és nagyon szégyellte magát, mert pillanatra elveszítette az önuralmát. – Ami az Iran-Todát illeti – mondta, nyugalmat erõltetve magára –, mint mindenkinek, nekünk is rá kellett jönnünk az utóbbi években, hogy az irániakkal nagyon... nagyon nehéz bármit elintézni. – Kaszigi kissé megemelte az üzenetet tartalmazó lapot. – A vállalatom vezetõje azt üzente, hogy utazzam Bandar-Deilamba.

Scragger hatalmasat füttyentett. – Az bizony zűrös... elég bonyolult lesz.

– Igen.

– Fontos?

– Az. – Kaszigi nem mondott többet, biztos volt benne, hogy Scragger maga fogja javasolni a megoldást. Odaát a szigeten a szivattyúk környékén változatlanul lángolt az olajjal átitatott föld, de a tűzoltóautók már ontották rá a habot, hogy elfojtsák a tüzet. De Plesseyt is látták nem messze tõlük, amint éppen Legrande-dal beszélgetett.

– Hallgasson ide! – kezdte Scragger. – Maga ugye fontos ügyfele de Plesseynek? Õ el tudná intézni, hogy odajusson. Van egy szabad 206-osunk. Ha beleegyezik – elvben minden helikopterünk az IranOilnál van lekötve, de gyakorlatilag õ rendelkezik felettük –, akkor talán tudunk engedélyt szerezni a légi irányítástól, hogy a part mentén felvigyük magát, vagy elintézheti a lengehi bevándorlási és vámhivatalnál, hogy átdobjuk Dubaiba, esetleg Sargazba. Onnan lehet, hogy vissza tud jönni Abadánba, netán egyenesen Bandar-Deilamba. Bármi lesz is, ahhoz, hogy elinduljunk, kell a beleegyezése.

– Gondolja, hogy hozzájárul?

– Miért ne? Maga fontos, nem akármilyen ügyfél.

Kaszigi elgondolkodott. Persze, hogy fontosak vagyunk neki, és ezt de Plessey is tudja. Soha nem fogom azonban elfelejteni azt a felháborító, hordónkénti kétdolláros felárat. – Elnézést! Mit is mondott?

– Azt kérdeztem, hogy egyáltalán, miért kezdték el ezt a beruházást? Nagyon messze van az országuktól, és elõre tudhatták, hogy sok bajuk lesz vele. Mi vette rá magukat mégis, hogy belevágjanak?

– Egy álom. – Kaszigi szeretett volna rágyújtani egy cigarettára, de a tartályhajón csak a külön e célra kijelölt, tűzbiztos helyeken lehetett dohányozni. – Tizenegy évvel ezelõtt, 1968-ban egy Kiama Bandzsiro nevű férfi, a vállalatunk egyik vezetõ mérnöke, egyben az elnökünk, Toda Hiro rokona, az Abadán környéki olajmezõkön járt. Az volt az elsõ útja Iránba, és bárhová ment, azt látta, hogy az olajkitermeléskor felszínre hozott gázt semmire sem használják, egyszerűen elégetik. Támadt egy ötlete: miért ne lehetne petrolkémiai üzemben hasznosítani azt, amit így elpazarolnak? Van hozzá technológiánk, kellõ szakértelmünk, és a szemléletünk is olyan, hogy mi általában hosszú idõre elõre tervezünk. Egyesíteni akarta a japán szakértelmet és pénzt a kárba veszõ, feleslegesen elpazarolt iráni nyersanyaggal. Ragyogó ötlet volt, már csak azért is, mert másnak addig nem jutott eszébe. A gazdaságossági számítások, megvalósítási tanulmányok elkészítése három évet vett igénybe, ami elég hosszú idõ még akkor is, ha irigy versenytársaink azt állítják, hogy elsiettük a dolgot. Közben õk, persze, megpróbálták elorozni tõlünk a tervet, illetve ellenünk akarták fordítani a partnereinket! A Toda-féle elképzelés azonban önmagáért beszélt, és végül össze is jött a megvalósításra 3,5 milliárd dollár. Természetesen mi csak része vagyunk a Gjokotomo-Mitsuvari-Toda szindikátusnak, de a Toda hajói fogják szállítani az elõállított termékek Japánba kerülõ részét, amelyre az iparunknak óriási szüksége van. – Feltéve, hogy valaha is sikerül felépítenünk az üzemet, tette hozzá gondolatban.

– És most az álom rémálommá változott? – kérdezte Scragger. – Jól hallottam... nem arról volt szó, hogy a vállalkozás kezd kifutni a pénzbõl?

– Az ellenségeink mindenféle pletykákat terjesztenek. – Kaszigi még a hajó hajtóműveinek zúgásán át is meghallotta a fájdalmas kiáltást, és csak azon lepõdött meg, hogy olyan sokáig váratott magára. – Ha de Plessey visszajön, segít nekem?

– Örömmel. Olyan ember, aki... – Scragger elharapta a mondatot; az újabb üvöltést meghallva. – Az égési seb borzasztóan fájdalmas lehet.

Kaszigi egyetértõen bólintott.

A partot kezdték figyelni, ahol a tüzet már csaknem teljesen sikerült megfékezni. Újabb kiáltás hallatszott, Kaszigi pedig megpróbált nem törõdni vele. Bandar-Deilamra gondolt, és az üzenetre, amit minél elõbb el akart küldeni Toda Kirónak. Ha valaki képes arra, hogy megoldást találjon, hát csakis õ, gondolta. Muszáj elhárítani a bajt, mert ha nem, akkor nekem végem – a hibája az enyémmé válik.

– Kaszigi szán! – A kapitány szólt le neki a parancsnoki hídról.

– Hai?

Scragger figyelmesen hallgatta a választ, és csöppet sem tetszett neki a japán beszéd dallama és lüktetése.

Kaszigi arca elárulta, hogy valami egészen megdöbbentõt hallott.

– Domo – kiáltotta vissza. – Jöjjön! – mondta Scraggernek, és minden egyébrõl elfeledkezve a hajó belsejébe vezetõ lépcsõ felé sietett.

– Az iráni... tudja, akit leszedett a helikopterrõl. Kiderült, hogy szabotõr, és robbanószerkezetet rejtett el a hajón.

A lépcsõfokokat kettesével véve rohantak le, aztán végig egy folyosón, utána még két szinttel lejjebb, és Scraggernek hirtelen eszébe jutottak a kiáltások. Azt hittem, hogy a parancsnoki hídról jönnek, és nem innen lentrõl, mondta magának. Mit csinálhattak vajon vele?

Közben a hajó kapitánya és fõmérnöke is utolérte õket, két dühös tengerész pedig félig eléjük lökte, félig vonszolta a rémült Szaidot. Az iráninak könnyek ömlöttek végig az arcán, érthetetlenül hadart valamit, és közben fél kézzel lecsúszni készülõ nadrágját tartotta. Kis idõ múlva elhallgatott, remegett és nyögdécselt egy darabig, aztán a fõszivattyúra mutatott. A kapitány abban a pillanatban ott termett, és nagyon óvatosan benyúlt a jókora szerkezet mögé. Amikor a tenyerét végtelen elõvigyázattal visszahúzta, kis pokolgép volt rajta. Idõzítõ szerkezete vegyi elven működött, lényege a folyadékkal megtöltött, a plasztikba mélyen belenyomott, és a biztonság kedvéért ragasztószalaggal is gondosan rögzített fiola volt.

– Hatástalanítsa! – szólt rá dühösen, a perzsát erõsen törve Szaidra, és felé nyújtotta a szerkezetet, mire az hátrahõkölt, és rémülten kiabálni kezdett: – Nem lehet hatástalanítani! Már fel kellett volna robbannia. Nem érti?!

A kapitány megmerevedett. – Már robbannia kellett volna!

Még magához sem tért, az egyik tengerész már kiragadta a kezébõl a szerkezetet és hol rángatva, hol maga elõtt lökdösve Szaidot, elindult vele a folyosó vége felé. A hajónak ezen a fedélzetén nem voltak ablakok, csak a fölöttük lévõn, és azokhoz tartott. Az elsõ közülük mindjárt a folyosó sarkában volt, két vastag szárnyas csavar tartotta szorosan zárva. A tengerész nekilökte az iránit, dühösen ordított rá, hogy segítsen, és szabad kezével rögtön el is kezdte tekerni az egyik csavart. Az hamarosan leesett, rögtön utána a másik is, és a tengerész vadul felrántotta az ablakot. Abban a másodpercben a töltet felrobbant, leszakította mindkét kezét, arcának jókora darabját, Szaid koponyáját pedig szilánkokra törte.

Az alulról fölfelé sietõket a lépcsõn érte a lökéshullám, és kis híján visszavetette az alsóbb szintre. Mihelyt a robaj elült, Kaszigi elõrefutott, letérdelt a két holttest mellé, és tompán, a megdöbbenésbõl még nem fölocsúdva csóválni kezdte a fejét.

A hirtelen beállt csendet a kapitány hangja törte meg. – Karma – mondta halkan, szinte csak magának.

13. fejezet

TEHERÁN, 20.33. Miután McIvertõl az irodájuk közelében elbúcsúzott, Tom Lochart hazafelé vette az irányt. Mindössze néhány kitérõt kellett tennie, egy-két dühös rendõrrel veszekednie, más, komolyabb akadályba nem ütközött. Kellemes, tetõtéri lakásban lakott, korszerű, ötemeletes házban, a város egyik legelegánsabb negyedében nászajándékul kapta, az apósától. Sarazad már türelmetlenül várta, amikor belépett, a nyakába csimpaszkodott, szenvedélyesen összecsókolta, kérte, hogy dobja le a cipõjét és üljön a begyújtott kandalló elé, aztán elrohant egy pohár – pontosan az általa kedvelt hõmérsékletre behűtött – borért, rágcsálnivalót vitt neki, majd a konyhába sietett, hogy csilingelõ, dallamos hangján sietésre ösztönözze a szakácsot és a konyhalányt. Utána rögtön vissza is tért, leült férje lábához – a padlót gyönyörű, vastag perzsaszõnyegek borították –, felhúzott térdére támasztotta az állat, és imádó tekintettel nézett Lochartra. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak, Tommy! Annyira hiányoztál – mondta tüneményes akcentusú, de folyékony angolsággal. – Rém érdekes napom volt ma is, és tegnap is!

Könnyű selyembõl készült perzsa nadrágot, hosszú, bõ blúzt viselt, és Lochart elragadóan szépnek és kívánatosnak látta. Még mindig hiányzott néhány nap ahhoz, hogy betöltse a huszonharmadik évét, õ pedig negyvenkét éves volt. Már az elsõ találkozásukkor megbabonázta a férfit, és nem egészen egy éve házasodtak össze.

Valamivel több mint három éve történt, egy teheráni fogadáson, amit Valik tábornok, a lány apjának unokatestvére adott. Szeptember eleje volt, éppen véget ért az angol iskolások nyári vakációja, és Deirdre, a felesége még Angliában volt a lányaikkal, pihent és egyfolytában vendégségbe járt. Éppen aznap reggel kapott tõle újabb ingerült hangú levelet, amiben azt követelte, hogy beszéljen Gavallannel, és intézze el azonnali hazarendelését. Utálom Iránt, nem akarok tovább ott élni. Angliára vágyom, semmi másra, és Monica is csak itt érzi jól magát. Miért nem gondolsz néha ránk is – ha másért nem, a változatosság kedvéért – ahelyett, hogy állandóan csak azzal az undok vállalatoddal törõdsz? Itt van a családom, az összes barátom, és Monica barátai is. Elegem volt abból, hogy külföldön lakjam, saját kertes házat akarok, valahol London közelében, vagy akár a városban Putneyban és Clapham Commonban most egészen ragyogóakat kínálnak olcsó áron. Torkig vagyok a külföldiekkel, azzal, hogy idegenként lakjam valahol, az irániak pedig végképp az idegeimre mennek az ételeikkel, a mocskukkal, a hõségükkel és a hidegükkel, idétlenül hangzó nyelvükkel, azzal, hogy állandóan hadarnak valamit, be nem áll a szájuk, a rossz modorukkal és szokásaikkal, egyszóval mindennel. Addig akarok változtatni az életemen, amíg még fiatal vagyok...

– Kegyelmes úr!

A mosolygó, makulátlanul tiszta, hófehér egyenruhába öltözött pincér italokkal – többségében üdítõvel – teli tálcát kínált oda. Sok közép- és felsõ osztálybeli mohamedán fogyasztott alkoholt odahaza, otthona nyugalmában, de csak nagyon kevesen a nyilvánosság elõtt, bár égetett szeszt és mindenféle bort is kapni lehetett Teheránban, különösen a bárokban és a korszerű szállodákban. A külföldieket semmi nem korlátozta benne, hogy nyilvános helyen, vagy odahaza alkoholt igyanak, nem úgy, mint Szaúd-Arábiában és némelyik emirátusban, ahol ezért az iszlám törvényeivel összhangban korbácsolás járt, függetlenül a rajtakapott nemzeti hovatartozásától és hitétõl.

– Mamúnan! Köszönöm! – mondta udvariasan, és elvett egy pohárral a már csaknem háromezer év óta híres, és sokak által keresett, perzsa fehérborból. A pincért és a többi vendéget szinte nem is látta, egészen elmerült a gondjaiban. Nagyon bánta már, hogy beugrott helyettesíteni McIvert, akinek váratlanul át kellett mennie Sargazba, az öböl másik oldalán lévõ központjukba. – De Tom, te beszélsz perzsául – mondta neki elindulása elõtt McIver –, és valakinek muszáj... – Igen, gondolta, de Mac nyugodtan megkérhette volna Charlie Pettikint is, hogy jöjjön el helyette.

Majdnem kilenc óra volt már, de még nem szólították õket asztalhoz. Lochart a kertre nyíló egyik ajtó mellett állt, nézte a lampionoktól megvilágított, szépen gondozott pázsitot, amire vastag perzsaszõnyegeket terítettek, hogy a vendégek, ha akarnak, kényelmesen elheverhessenek rajtuk, és a kis mesterséges tó partján, a dús lombú fák alatt beszélgetõ csoportokat. Csillagfényes, meleg este volt, a ház gazdag és tágas – Semiranban állt, az Elburz-hegység lábánál –, a vendégség pedig olyan, mint a többi, amelyekre – lévén, hogy perzsául is tudott – gyakran meghívták. Az irániak mind nagyon jól öltözöttek voltak, rengeteg volt a nevetés és az ékszer, az asztalok ételektõl roskadoztak – európaiaktól és irániaktól, hidegektõl és melegektõl egyaránt –, a beszélgetés pedig többnyire a legújabb londoni és New York-i színházi elõadásokról folyt, na meg arról, hogy ki megy St. Moritzba síelni, és ki tölti inkább Cannes-ban a szezont. Szóba került ezen kívül az olaj ára, számos udvari pletyka, az, hogy mit csináltak éppen Õ Császári Felségeik, és minderrõl természetesen a megszokott udvarias modorban folyt a csevegés, megfűszerezve a beszélgetõtársnak címzett gyakori, a társas érintkezés iráni szabályai szerint elengedhetetlen, túlzó bókokkal. Ezek teremtették meg azt a nyugodt, udvarias és elõkelõ felszínt, amelyen kívülálló, pláne külföldi, csak a legritkább esetben tudott áthatolni.

Ő akkor éppen Galeg Morghin dolgozott, a Teherán közelében lévõ katonai repülõtéren, ahol a légierõ pilótáit képezte ki helikopterek használatára. Megvolt már az új beosztása is, tíz nap múlva kellett elutaznia Zagroszba, és pontosan tudta, hogy az újfajta munkarend, a kéthetes zagroszi és egyhetes teheráni tartózkodások váltakozása még jobban fel fogja dühíteni a feleségét. Reggel, pillanatnyi indulatának engedve, válaszolt neki, és kihasználva az aznap induló különleges járatot, egybõl haza is küldte a levelet: Ha Angliában akarsz maradni, hát csináld, de ne nyavalyogj, és ne acsarkodj olyasmi miatt, amirõl semmit sem tudsz! Vegyél magadnak kertvárosi házat, ahol akarsz, de afelõl biztos lehetsz, hogy én soha nem költözöm oda. Soha! Jó munkám van, amiért rendesen fizetnek, és még szeretem is. Nyugodtan, kellemesen élhetnénk, ha hajlandó volnál kinyitni kicsit a szemedet. Amikor összeházasodtunk, tudtad, hogy pilóta vagyok, ezt az életet választottam, nem akarok Angliában élni, és máshoz nem értek, úgyhogy változtatni sem tudok. Ne tegyél örökké szemrehányásokat, ne panaszkodj szünet nélkül! Ha változtatni akarsz, hát legyen...

A szentségit neki, ezt jól kifogtam! Azt mondja, hogy utálja Iránt, mindent, ami vele kapcsolatos, de közben semmit nem tud róla, soha nem járt még Teheránon kívül, és nem is volna rá hajlandó. Az ételbe sem kóstolna bele semmi pénzért, kizárólag néhány brit feleséggel hajlandó összejárni – mindig ugyanazokkal, a nagyszájú, begyöpösödött agyú tyúkokkal, akik ugyanolyan kiállhatatlanok, ugyanúgy unatkoznak. Unják a saját, egyhangúan ismétlõdõ bridzspartijaikat, a kibírhatatlan délutáni teázásaikat – „Drágám, hogy tudsz elviselni bármit is, ami nem a Fortnumtól, vagy a Marks and Sparkstól van?!" –, és megvesznek azért, hogy meghívják õket a brit nagykövetségre újabb, sült marhaszeletbõl és Yorkshire-pudingból álló vacsorára, vagy teára, ami mellé természetesen uborkás szendvicset és ánizsos süteményt is kapnak. Szentül meg vannak gyõzõdve arról, hogy ami angol, az mindenben a legjobb a világon, különösen az angol konyha – a párolt répa, a párolt karfiol, a párolt krumpli, a párolt kelbimbó, a rosszul átsütött marhaszelet és az odaégetett birka, ami aztán maga a fölülmúlhatatlan tökély...

– Szegény uram! Maga tényleg rossz hangulatban van! – hallotta a kedves, csilingelõ hangot.

Odanézett, és mintha áramütés cikázott volna végig rajta.

– Mi a baj? – kérdezte a lány, gondterhelten ráncolva sima, bársonyfényű homlokát.

– Elnézést! – mondta zavartan Lochart; a szíve majd kiugrott a helyérõl, a torkában pedig olyan szorítást érzett, amilyet még soha. – Azt hittem, csak látomás, tündér az Ezeregyéjszaka meséibõl... – Gyorsan abbahagyta a mondatot, mert egészen idétlennek érezte magát. – Ne haragudjon, elgondolkodtam kicsit. Lochart vagyok. Tom Lochart.

– Tudom – kapta meg rögtön a nevetõs választ. A lány sötétbarna szeme vidáman fénylett, az ajka csillogott, foga vakítóan fehér volt, hosszú, hullámos fekete haja a háta közepéig ért, a bõre pedig az olajbarna iráni földet idézte. Fehér selyemruhát viselt, kevés, de nagyon kellemes illatú parfümöt rakott magára, és alig ért Lochart válláig. – Maga az a félelmetes kiképzõ, aki naponta legalább háromszor megkeseríti szegény unokabátyámnak, Karimnak az életét.

– Tessék? – Lochart alig tudott koncentrálni. – Kinek az életét?

– Az övét – válaszolta a lány, és a terem másik végébe mutatott.

A fiatalember mosolyogva beszélgetett néhány civillel, és Lochart hiába erõltette az agyát, nem ismerte föl benne egyik tanítványát sem. – A kedvenc unokatestvérem. Karim Peshadi százados, az Iráni Császári Légierõtõl. – Visszafordult, hosszú, Tomött szempillái árnyékot vetettek a szemére, és a férfin újból szédülés vett erõt.

Uralkodj magadon, a szentségit! Mi van veled?! – Én... szóval... nem vagyok én olyan szigorú, csak ha megérdemlik. Az életük múlik rajta, hogy mindent megtanuljanak, és jól csináljanak. – Szerette volna felidézni magában, hogyan is megy a kiképzés Peshadi századosnak, de nem tudta, és kínjában átváltott perzsára. – Ha úrnõm volna olyan kegyes, itt maradna még egy kicsit beszélgetni, és abban a megtiszteltetésben részesítene, hogy elárulja a nevét, akkor ígérem, hogy... – lázasan kereste a megfelelõ szót, de nem találta, ezért másképp fejezte be a mondatot, mint eredetileg tervezte – ... hogy örökre a rabszolgája leszek, és természetesen százszázalékosra fogom minõsíteni az unokabátyja õkegyelmessége vizsgáját!

A lány örömteli csodálkozással csapta össze a kezét. – Nagytiszteletű kegyelmes úr! – válaszolta perzsául. – Unokabátyám õkegyelmessége nem is mondta, hogy beszéli a nyelvünket. Milyen gyönyörűen hangzanak a szavaink, ahogy ön ejti õket...

Lochart szinte önkívületi állapotban hallgatta eltúlzott bókjait, amelyek perzsául egészen természetesnek hatottak. Mintegy idegenként figyelte magát, ahogy ugyanabban a stílusban válaszolt, és némán hálálkodott Scraggernek, aki évekkel korábban, amikor a brit légierõt otthagyta, és beállt a Sheik Aviationhöz, egybõl figyelmeztette: – Ha velünk akarsz repülni, haver, jobb lesz, ha megtanulsz perzsául, mert én nemigen beszélem, és valószínű, hogy már nem is fogom. – Sok idõ telt el azóta, de csak most döbbent rá, milyen tökéletesen alkalmas ez a nyelv a forró érzelmek burkolt, udvarias kifejezésére.

– Sarazad Paknuri vagyok, kegyelmes uram!

– Akkor úrnõm mégiscsak az Ezeregyéjszaka meséibõl való.

– Csakhogy én egyetlen mesét sem tudnék mondani önnek még akkor sem, ha azzal fenyegetne, hogy lecsapatja a fejemet – válaszolta a lány, majd nevetve, és már angolul hozzáfűzte: – Már az iskolában sem tudtam mesélni.

– Az lehetetlen! – vágta rá gondolkodás nélkül a férfi.

– Ön mindig ilyen gáláns, Lochart kapitány? – érdeklõdött leplezetlenül évõdõ pillantással Sarazad.

– Csak a leggyönyörűbb nõvel, akit valaha is láttam – hallotta saját, perzsául elmondott válaszát Tom.

A lány mélyen elpirult, lesütötte a szemét, õ pedig átkozta magát, mert azt hitte, hogy otrombaságával mindent elrontott, és csak akkor nyugodott meg, amikor Sarazad ismét ráemelte nevetõ tekintetét. – Köszönöm. Bókja boldoggá tesz egy régi férjes asz...

Lochart kezébõl kicsúszott a pohár, mire egybõl mentegetõzni kezdett, de az ügyetlenségét mások szerencsére nem vették észre. – Ön férjnél van?! – robbant ki belõle a kérdés. Addig nem gondolt erre, pedig mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a fiatal nõ már férjnél legyen, és különben is, szintén házas volt, egy nyolcéves kislány apja. Miért érzett hát mégis akkora csalódottságot? Az isten szerelmére, úgy viselkedsz, mint egy holdkóros. Teljesen elment az eszed, szidta magát!

Aztán hirtelen megcsillant elõtte némi remény. – Hogyan? Mit is mondott? – kérdezte.

– Azt, hogy férjnél voltam, egészen pontosan még leszek is három hónapig és két napig, és hogy az asszonynevem Paknuri. Az eredeti, lánykori, Bakraván... – Odaintette a pincért, levett a tálcáról egy pohár bort, Lochartnak nyújtotta, és újabb enyhe homlokráncolással megkérdezte: – Biztos, hogy jól érzi magát, kapitány?

– Igen. Persze! – válaszolta sietve a férfi. – Hogy is mondta? Paknurinak hívják a férjét?

– Igen. Őkegyelmessége, Emir Paknuri már öreg volt, ötvenéves, amikor összeházasodtunk, apámnak a barátja, apám és anyám pedig úgy gondolta, hogy jó lesz nekem, ha feleségül megyek hozzá. Beleegyezett, pedig vékony vagyok, nem olyan húsos és kívánatos, mint mások, bármennyit eszem is. Ahogy Isten akarja. – Sarazad vállat vont, elmosolyodott, és ettõl mintha az egész világ fénybe borult volna körülötte. – Természetesen elfogadtam a döntésüket, de azzal a kikötéssel, hogy ha két év után még mindig nem érzem jól magam a házasságban, akkor az automatikusan felbomlik. Úgyhogy a tizenhetedik születésnapomon megtartottuk az esküvõt, de már az elsõ pillanattól kezdve nem éreztem jól magamat, és sokat sírtam. Aztán, mert két év múlva, sõt az újabb, extra év után, amibe szintén beleegyeztem, sem született gyerekünk, férjem, az én uram kegyesen beleegyezett, hogy elváljon tõlem, úgyhogy most, hála istennek, újra megnõsülhet, én pedig szabad vagyok, de, sajnos, olyan öreg és...

– Hogy volna öreg! Virulóan fia...

– De igen. Öreg vagyok! – A tekintete csillogott, és bár megpróbált szomorúságot tettetni, látszott rajta, hogy csöppet sem búsul. Lochart örömmel beszélgetett, nevetett vele és az unokabátyjával is, akit a lány kis idõre odahívott, és közben megdermedt a gondolattól, hogy talán éppen ezt a fiatalembert fogja választani, hiszen igazán illik hozzá. Közben megtudta, hogy a lány apja a bazár egyik köztiszteletben álló, dúsgazdag kereskedõje, a családjuk igen kiterjedt, kozmopolita szellemű, és igen jó kapcsolatokkal rendelkezik. Az édesanyja beteg, nõvérei és bátyjai is vannak, és Svájcban járt iskolába, de csak fél évig, mert rettenetesen hiányzott neki Irán és a családja. Aztán együtt fogyasztották el a vacsorát, ami még a Valik tábornoknál megszokott mértékkel mérve is egészen pazarnak bizonyult, és Lochart úgy érezte, hogy ennél kellemesebb estéje még soha nem volt.

Amikor eljött a vendégségbõl, nem ment haza rögtön, hanem fel a hegyek közé, Darbandba vette az irányt, ahol sok kellemes étterem volt, gyönyörűen ápolt kerttel a sebes folyású hegyi patak partján. A kertekben asztalok, székek, szõnyegekkel leterített süppedõ díványok, hogy a vendégek pihenhessenek, akár alhassanak is. Néhány közülük egészen közel volt a vízhez, olyan helyen, ahová a patak csobogásán kívül más hang el sem hatolt. Ezek egyikén hevert végig, nézte a csillagokat, és tudta, hogy az élete alapvetõen megváltozott, egyik pillanatról a másikra teljesen megõrült, de nincs olyan akadály, amitõl visszarettenne, és amit ne gyõzne le azért, hogy a lányt feleségül vehesse.

Meg is tette, bár az út, amelyen eljutott odáig, kegyetlenül nehéz volt, és míg végigjárta, többször is közel jutott a végsõ elkeseredéshez.

– Mire gondolsz, Tommy? – kérdezte most Sarazad, a lábánál, azon a gyönyörű szõnyegen ülve, amit Valik tábornoktól kaptak nászajándékul.

– Rád. – Imádattal nézte az asszonyt, akinek a kedvessége, gyöngédsége a legsúlyosabb gondjait is rögtön elűzte. A nappali meleg volt, akárcsak a tágas lakás többi része, és a világítása is kellemes, szemet nyugtató. A függönyöket behúzták, mindenfelé süppedõ szõnyegek és puha párnák voltak elhelyezve, hogy teljes legyen a kényelem, a kandallóban vidáman lobogott a tűz. – Tudod, hogy mindig rád gondolok.

– Ez csodálatos! – mondta Sarazad, és boldogan tapsolt hozzá.

– Nem holnap megyek vissza Zagroszba, csak holnapután.

– Ó! Ez még csodálatosabb! – Az asszony közelebb csúszott, szorosan átölelte Lochart lábát, és állat a térdére támasztotta. – Csodálatos!

– Jól hallottam, hogy érdekes napod volt? – A férfi keze Sarazad dús, selymes haját simogatta. – Igen. Tegnap is és ma is. Elmentem a követségetekre, ahogy mondtad, megkaptam az útlevelemet, és...

– Nagyszerű. Most már kanadai vagy.

– Nem, imádott! Én iráni vagyok, te vagy a kanadai. Figyelj! A legérdekesebb az volt, hogy jártam Doshan Tappehen – jelentette ki büszkén az asszony.

– Úristen! – szakadt fel Lochartból önkéntelenül is a kiáltás. Ha együtt voltak, ilyesmi ritkán fordult vele elõ, mert a felesége nem szerette, ha feleslegesen a szájára vette az Úr nevét. – Sajnálom, de... de hát ez õrültség! Súlyos harcok vannak ott. Hogy juthatott eszedbe ekkora veszélynek kitenni magad?

– Ó, arra nagyon vigyáztam, hogy olyan helyre ne menjek, ahol harcolnak! – felelte vidáman Sarazad. Felpattant, az ajtóhoz futott, .és már kívülrõl kiáltott vissza: – Várj, mindjárt megmutatom! – Egy perc múlva ismét megjelent, szürke csadort viselt, ami bokájától a feje búbjáig beburkolta, az arcából is csak kis részt hagyott szabadon, és Lochart ettõl erõsen viszolygott. – Ó, uram – mondta perzsául, és megpördült a férje elõtt. – Nem kell féltened engem! Vigyáz rám Isten, és a Próféta is, legyen áldott a neve. – Elhallgatott, mert megijedt kissé a komor, elítélõ arckifejezéstõl. – Mi a baj? – kérdezte angolul.

– Én... soha nem láttalak még csadorban. Nem illik hozzád.

– Ó, tudom én, hogy csúnya, és itthon nem is fogom hordani, de az utcán jobban érzem magamat benne, Tommy! Azok az undorító, szemtelen pillantások minden férfitól! Ideje, hogy ismét viseljük... és a fátyolt is.

Lochart meg volt döbbenve, egy pillanatig azt hitte, nem jól hall. – Mi lesz azokkal a jogokkal, amiket kivívtatok? A szavazati joggal, azzal, hogy fátyol nélkül járhattok, a szabadságotokkal, hogy oda mehettek, ahová akartok, dönthettek róla, hogy ki legyen a férjetek, és nem adnak-vesznek benneteket, mint korábban? Ha elfogadjátok, hogy csadort kell viselnetek, akkor minden, egyebet is elveszítetek.

– Talán igen, talán nem, Tommy! – Sarazad örült, hogy angolul beszélgettek, mert így vitatkozhatott kicsit, ami például elképzelhetetlen lett volna iráni férjjel. Attól is boldog volt, hogy ezt az embert választotta, aki – hihetetlen ugyan, de igaz – megengedte, hogy önálló véleménye legyen, és ami még megdöbbentõbb, az ellen sem volt semmilyen kifogása, ha ezt nyíltan el is mondta neki. A szabadság bora könnyen az ember fejébe száll, gondolta, veszélyes a nõ számára, akárcsak a paradicsomkerti nektár.

– Amikor Reza sah levette a fátyolt az arcunkról – mondta –, akkor a férfiaktól is el kellett volna vennie a gerjedelmet. Te nem jársz a piacra, Tommy, nem nõként vezetsz kocsit. Fogalmad sincs róla, milyen az. A férfiak az utcákon, a bazárban, a bankban, bárhol... Mind egyformák. Ugyanazok a gondolatok tükrözõdnek a tekintetükben, ugyanaz a gerjedelem támad fel bennük. Olyasmit gondolnak felõlem, amit csak te gondolhatnál. – Kibújt a csadorból, gondosan összehajtva a székre rakta, és visszaült a férje lábához. – Mostantól viselni fogom az utcán, ahogy anyám és nagyanyám is viselte annak idején. Nem Khomeini miatt, óvja õt Isten, hanem miattad, imádott férjem!

Könnyedén szájon csókolta, az ölébe ült, és Lochart tudta, hogy a kérdés ezzel eldõlt. Ráparancsolhatna ugyan, hogy ne vegye fel azt a szörnyűséget, de ha megtenné, abból valóban komoly baj származna, hiszen Sarazad joga, hogy döntsön ezekben a kérdésekben. Iráni, Irán az otthona és mindig az is lesz – ez fontos része volt az apjával kötött megállapodásuknak –, úgyhogy az erõsködése nyomán támadó gond is iráni lenne, és a válasz úgyszintén, amit adna rá: napokon át tartó sóhajtozás következne, bánattal teli tekintet, sok könny, szűnni nem akaró levertség, rabszolgához illõ alázatosság, elfojtott éjszakai zokogás, még több sóhaj, közben soha egyetlen dühös szó, vagy pillantás, csak éppen az egész úgy, ahogy van, elviselhetetlen, kegyetlenül fájó egy férjnek, apának, vagy fiútestvérnek.

Lochartnak néha kifejezetten nehezére esett, hogy megértse a feleségét. – Tégy, ahogy akarsz – mondta neki most is –, de többé ne menj Doshan Tappehre! – Megsimogatta a haját, ami selymes volt, puha, és fényes, amilyen csak a viruló, fiatal nõk haja tud lenni. Egyébként mi történt a támaszponton?

– Ó, nagyon izgalmas volt! – válaszolta felderülten Sarazad. – Még a Halhatatlanok, a sah legelitebb katonái sem tudták kiűzni az igazhitűeket. Semmilyen veszély sem fenyegetett bennünket. Laleh nõvéremmel voltam, Ali unokatestvéremmel, a feleségével, és Karim unokabátyámmal, aki más tisztekkel felesküdött az iszlámra és a forradalomra. Õ mondta meg, hová menjünk, hol tudunk találkozni. Lehetett ott vagy kétszáz más nõ is, mindannyian csadort viseltünk, egyfolytában azt ismételgettük, hogy Isten hatalmas!, Isten hatalmas!, és a katonák is csatlakoztak hozzánk. Halhatatlanok! – Sarazad tekintete kitágult az izgalomtól. – Képzeld el, még a Halhatatlanok is kezdik meglátni az Igazságot!

Lochartot nagyon nyugtalanította, hogy ha kísérettel is, de ott járt, és elõtte nem kérdezte meg, nem is szólt neki. Eddig a felkelés és Khomeini látszólag nem volt rá semmilyen hatással, leszámítva talán az események kezdeti idõszakát, amikor nagyon megrémült, féltette az apját és a bazárban működõ, neves kereskedõ és bankár rokonait, akiknek közismerten szorosak voltak a kapcsolataik az udvarral. Szerencsére az apja eloszlatta minden aggodalmukat, amikor megsúgta Lochartnak, hogy a testvéreivel együtt titokban, évek óta Khomeinit támogatja, pénzeli a sah elleni lázadást. Most azonban, gondolta, amikor már a Halhatatlanok is meginognak, és olyan kiváló fiatal tisztek, mint Karim, nyíltan a lázadók oldalára állnak, elkerülhetetlen lesz a komoly vérontás. – Hányan álltak át? – kérdezte, lázasan törve a fejét azon, hogy mit tegyen.

– Csak hárman csatlakoztak hozzánk, de Karim azt mondta, hogy ez nagyon jó kezdet, és Bahtjár a bandájával együtt most már bármelyik nap ugyanúgy elkotródhat, ahogyan a sah tette.

– Figyelj rám, Sarazad! Ma a brit és a kanadai kormány utasítást adott, hogy minden itt lévõ alkalmazottjának a családtagjai hagyják el egy idõre Iránt. Mac mindenkit átvitet Sargazba addig, amíg itt nyugodtabbá nem válik a helyzet.

– Okosan teszi. Nagyon bölcs döntés.

– Holnap megérkezik a cég 125-öse, hogy Gennyt, Manuelát, téged és Azadehet elvigye, úgyhogy pakolj ösz...

– Ó, de hát én nem megyek, drágám! Semmi szükség rá. És Azadeh miért menne? Bennünket nem fenyeget veszély, apa egész biztosan tudná, ha másképp lenne. Nem kell aggódnod... – Sarazad látta, hogy Tom borospohara már majdnem üres. Felkapta, kisietett vele, és pár pillanat múlva megtöltve hozta vissza. – Biztonságban vagyok.

– Azt hiszem, nagyobb biztonságban lennél egy ideig Iránon kívül. ..

– Csodálatos, hogy ennyit törõdsz velem, drágám, de semmi okom arra, hogy elmenjek, és holnap meg is kérdezem apát, vagy akár te is megteheted... Apró parázs esett ki a kandalló elõtti fémtálcába, Lochart fel is állt, hogy visszategye, de Sarazad megelõzte. – Majd én. Pihenj, drágám, biztosan fáradt vagy! Holnap esetleg eljöhetnél velem apához. – Fürgén eligazgatta a tüzet, közben látta a szeme sarkából, hogy férje a székre terített csadort bámulja, és szélesen elmosolyodott.

– Mi az?

Az asszony nem válaszolt. Tovább mosolyogva felkapta a szürke leplet, és kiszaladt vele a szobából.

Magára maradva Lochart nyugtalanul bámulta a tüzet, és igyekezett összeszedni az érveit, mert utasítani semmiképpen sem akarta a feleségét. Ha muszáj, mégis megteszem, döntötte el ugyanakkor. Istenem, mennyi baj jött össze hirtelen: Charlie eltűnt, Koviszban óriási a felfordulás, Kiabit megölték, Sarazad pedig képes, és a végén még beáll a felkelõk közé. Bolond! Megõrült, hogy ekkora kockázatot vállal! Ha elveszíteném, belehalnék. Istenem, bárki vagy és bárhol vagy, védd meg...

Hatalmas volt a nappalijuk. A túlsó végében étkezõsarkot rendeztek be, akkora asztallal, amelynél tizenketten is kényelmesen elférhettek. Többnyire mégis iráni módra étkeztek, a szõnyegekre terítették le az abroszt, és a padlón ültek, puha párnákra támaszkodva. Cipõt csak ritkán viseltek a szobában, magas sarkút pedig soha, nehogy tönkretegye az értékes, kézi szövésű szõnyegeket. A lakáshoz öt hálószoba, három fürdõszoba, két nappali tartozott – ha maguk voltak, vagy vendégséget rendeztek, akkor ezt használták, a másik, sokkal kisebbet, amelyik a lakás túlsó végén volt, tartaléknak hagyták; oda vonult vissza Sarazad, amikor neki munkamegbeszélése volt valakivel, vagy amikor a nõvérei, barátnõi, kiterjedt rokonságához tartozó asszonyok látogatták meg. Úgy legalább nyugodtan beszélgethettek, és õt sem zavarta hangos, vidám csivitelésük. Sarazad körül mindig pezsgett az élet, családtagok, gyerekek, dajkák voltak mellette állandóan, reggeltõl napestig. Az is elég gyakran elõfordult, hogy rokonok, vagy közeli barátok töltötték náluk az éjszakát.

Ezt soha nem bánta, sõt éppen ellenkezõleg, tetszett neki, hogy ilyen összetartó a család. A Sarazad apjával kötött egyezség része volt az is, hogy türelmesen fogadja az iráni szokásokat, és három évig és egy napig iráni módon él. Utána választhat, hogy átmenetileg, ha szükséges, külföldre költözik-e a feleségével, vagy marad. Mert akkor már – mondta kedvesen az apósa, Dzsared Bakraván–, hála az egyetlen Istennek és az Õ prófétájának, éljenek örökké a szavai, már lesz elég tudásod ahhoz, hogy helyesen dönts. Addigra gyerekeid lesznek, mert bár a lányom karcsú, elvált és még egyszer sem szült, nem hiszem, hogy terméketlen volna.

– De hát még olyan fiatal! Lehet, hogy úgy döntünk, korai még nekünk a gyerek.

– A gyerek soha nem korai – felelte, ekkor már élesen, Bakraván. – A Szent Könyvek világosan megmondják. Az asszonynak szülnie kell. Nem igazi otthon az, amelyikben nincsenek gyerekek. Gyerekek nélkül az asszony dologtalanná válik. Szeretett Sarazadomnak is éppen az a baja, hogy nincsenek gyerekei. Vannak modern dolgok, amelyekkel egyetértek, de olyanok is, amelyekkel nem.

– De ha megállapodunk benne, akkor is túl korai...

– Ebbe neki nincs beleszólása – tiltakozott döbbenten Bakravan. Alacsony, potrohos ember volt, õsz hajjal és szakállal, átható pillantású szemekkel. – Gyalázatos dolog volna, sértés még csak meg is beszélni vele. Iráni módra kell gondolkodnod, különben ez a szokatlan házasság nem sokáig fog tartani. Vagy talán el sem kezdõdik. Soha. Csak nem arról van szó, hogy te nem akarsz gyerekeket?

– Nem, dehogy! Természetesen akarok, de...

– Rendben van, akkor ebben megállapodtunk.

– Maradhatunk abban, hogy kapok három év és egy nap haladékot, és azalatt eldönthetem, nem túl korai-e még?

– Bolond ötlet! Ha nem akarsz gyere...

– Már hogyne akarnék, kegyelmes uram!

Hosszan vitatkoztak, és végül az öreg, vonakodva bár, de kijelentette: – Legyen egy év és egy nap a haladék, de csak akkor, ha megesküszöl az egyetlen Istenre, hogy valóban akarsz gyerekeket! Úgy látom, a fejed tényleg tele van badarságokkal, fiam! Isten segítségével ez az ostobaság el fog azonban tűnni, mint a véletlenül leesett hó a sivatagból. Természetesen az asszonynak gyerekekre van szüksége...

Lochart önkéntelenül is elmosolyodott arra gondolva, hogy az öreg akár Istent is képes volna kialkudni a Paradicsomból. De miért is ne? Hát nem az az irániak kedvenc nemzeti idõtöltése, hogy mindenrõl alkudozzanak? Mit mondok azonban neki néhány nap múlva, amikor az egy év és egy nap letelik? Valóban akarok-e újabb gyerekeket? Nem, egyelõre semmiképp. Sarazad azonban igen. Elfogadta a döntésemet, soha nem hozta szóba, nem vitatkozott vele, de nem hiszem, hogy valaha is helyeselte.

Tompán hallotta a konyhából felesége és a szobalány hangját. Élvezte a csöndet, ami olyan éles ellentétben állt az élete másik felét kitöltõ repülés állandó hangos zajával. A kerevet nagyon kényelmes volt, és a tüzet is jólesett nézni. Odakint az éjszakában eldördült ugyan egy-két géppisztolysorozat, de azok már annyira megszokottakká váltak, hogy észre sem vette õket.

El kell küldenem Teheránból, gondolta. De hogyan? Soha nem volna hajlandó elmenni, amíg a családja itt van. Az is lehet, hogy itt nagyobb biztonságban van, mint máshol, de csak akkor, ha nem megy oda, ahol a legnagyobb a felfordulás. Doshan Tappeh! Megõrült, mint ahogy átmenetileg mindenki. Bárcsak tudnám, vajon a hadsereg tényleg parancsot kapott rá, hogy leverje a lázadást! Bahtjárnak rövid idõn belül lépnie kell, különben vége. Viszont, ha megteszi, akkor vérfürdõ lesz, mert az irániak harciasak, még keresik is a halált, ha úgy érzik, hogy a hit nevében, azt védelmezve éri el õket.

Iszlám! És Isten! Hol van most az Egyetlen Isten?

A hívõk szívében és eszében. A síiták buzgó hívõk. Sarazad is az, és az egész családja. És te? Én még nem, de már törekszem rá, hogy az legyek. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok, olvasom a Koránt, nyitva tartom az agyamat. És?

Ne! Most aztán végképp nincs idõ ilyesmiken elmélkedni. Légy gyakorlatias, gondolkodj józanul, higgadtan! A feleséged veszélyben van. Csadorban, vagy anélkül, nem szabad, hogy belekeveredjen az eseményekbe. De miért ne keveredne bele? Hiszen az országáról van szó.

Igen, de ugyanakkor az én feleségem, és én azt parancsolom neki, hogy maradjon ki ezekbõl a dolgokból. Mi volna ha...? Az apjának van egy háza Bandar-Pahlaviban, a Kaszpi-tenger partján. Elvihetnék magukkal, vagy akár elküldhetnék oda. Az idõjárás arrafelé most is jó, nincs olyan átkozottul hideg, mint itt, bár a mi lakásunk csodálatos, az olajtartály mindig tele van, akad elég fa, hogy begyújtsunk a kandallóba, a hűtõszekrény pedig tele élelemmel, hála az öregnek és a családnak.

Édes istenem! De sokkal tartozom neki, de nagyon sokkal!

Halk nesz keltette fel a figyelmét, szakította el a gondolataitól. Sarazad állt az ajtóban, csador volt rajta, és könnyű fátyol, amelyet Lochart azelõtt egyszer sem látott. A tekintete sem volt még talán soha ilyen csábító. A csador halkan zizegett, amikor odament hozzá, aztán gyors mozdulattal megoldotta, és hagyta, hogy lehulljon róla. Meztelen volt alatta, és csupasz testének a látványa elég volt ahhoz, hogy a férfinak elakadjon a lélegzete.

– Tehát? – A hangja lágy és lüktetõ volt, a perzsa beszéd úgy hangzott az ajkán, mint valami édes, gyönyörű zene. – Szóval, nagytiszteletű férjem, így már tetszik a csadorom?

Érte nyúlt, de az asszony nevetve kitért elõle. – Azt mondják, szajhák szokták így viselni nyáron a csadorjukat – mondta évõdve.

– Sarazad...

– Ne!

Ezúttal könnyen elkapta, és nem volt képes betelni az ízével, bõre sugárzó fényével, teste selymes puhaságával. – Talán, uram mondta két csók között, enyhén évõdõ hangon Sarazad –, talán rabszolgád is így viselhetné a csadorját, akár az utcán, a bazárban is. Azt mondják, sok nõ megteszi.

– Nem. Mar a puszta gondolatától is megõrülnék. – Ölbe kapta, hogy a hálószobába vigye, de az asszony a fülébe súgta: – Ne, szerelmem! Maradjunk itt! – Lochart tiltakozni próbált – Igen, de a szolgák...? – mire az asszony, ismét csak súgva azt felelte: – Felejtsd el õket, nem fognak zavarni bennünket. Könyörgöm, felejtsd el õket! Felejts el mindent, szerelmem, és csak arra gondolj, hogy ez a te házad, a te otthonod, és én örökre a rabszolgád vagyok!

Maradtak. Sarazad szenvedélye, mint mindig, most is perzselõ volt. Lochart úgy érezte, a paradicsom álomtündérét találta meg benne, aki mindig az egekbe ragadta, hogy aztán biztonságban térjen vissza vele a földre.

Késõbb, már vacsora közben, a bejárati ajtó csengõje zavarta meg a nyugalmukat. Szolgájuk, Haszán ment megnézni, ki háborgatja õket ilyen szokatlan idõben, és amikor visszatért, gondosan becsukta maga mögött az ajtót. – Uram, nagytiszteletű Valik tábornok az – mondta halkan. – Elnézést kér, hogy ilyen késõn jött, de fontos ügyben jár, és érdeklõdik, hogy nagytiszteletű uram szentelne-e neki néhány percet.

Lochart egy pillanatra nagyon ingerült lett, de mielõtt bármit mondhatott volna, Sarazad átnyúlt az asztalon, lágyan megérintette a kezét, és attól rögtön elszállt a mérge. – Beszélj vele, szerelmem! Ne félj, nem alszom el, megvárlak az ágyban! Haszán, hozz egy tiszta terítéket és melegítsd fel a horishtot! Õkegyelmessége biztosan éhes.

Valik rettenetesen szabadkozott, amiért olyan késõn érkezett, kétszer is visszautasította az ételt, de végül természetesen hagyta rábeszélni magát, és hatalmas étvággyal nekilátott. Lochart türelmesen várt, teljesítve az apósának tett ígéretét, hogy soha nem feledkezik meg az irániak számára kötelezõ szabályokról: elsõ a család, ha az ember tárgyalni akar valamirõl, akkor csak lassan szabad megközelíteni a témát, nem illendõ semmit nyíltan, durva egyenességgel kimondani. Perzsául társalogva ez sokkal könnyebben is ment, mintha angolul beszélgettek volna.

Mihelyt tudott, azért csak átváltott angolra: – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, tábornok! Mit tehetek magáért?

– Félórája hallottam csak, hogy visszatért Teheránba. Ez a horisht a legfinomabb, amit évek óta ettem. Sajnálom, hogy ilyen késõn zavarom magukat.

– Semmi gond! – Lochart szándékosan hagyta hosszúra nyúlni a csöndet. Az idõsebb férfi közben jóízűen falatozott, csöppet sem zavarta, hogy egyedül eszik. Egy darabka bárányhús a bajuszához tapadt, és Lochart érdeklõdéssel figyelte. Találgatta, hogy vajon mikor fog leesni onnan, de nem esett le, mert Valik egy idõ után befejezte az evést, és megtörölte a száját. – Gratulálok Sarazadnak, látszik, hogy remekül betanította a szakácsát. El is fogom mondani kedvenc unokatestvéremnek, a nagytiszteletű Dzsarednek.

– Köszönjük – válaszolta Lochart és tovább várt.

Újból csönd telepedett közéjük. Valik ivott egy korty teát. – Megérkezett a 212-es felszállási engedélye?

– Amíg ott voltunk, addig nem – mondta Lochart, aki nem volt felkészülve erre a kérdésre. – Tudom, Mac elküldött valakit, hogy várja meg. Fel is akartam hívni, hogy érdeklõdjek, de, sajnos, a telefon megint rossz volt. Miért?

– A partnerek azt szeretnék, ha maga vezetné a gépet.

– McIver kapitány Lane kapitányt jelölte ki. Remélem, hogy meglesz az engedély.

– Egész biztosan meglesz. – Valik újból megtörölte a száját, és ivott még egy kis teát. – A partnerek szeretnék, ha maga vezetné a gépet. Biztos vagyok benne, hogy McIver beleegyezik.

– Sajnálom, de nekem vissza kell mennem Zagroszba. Meg akarom nézni, hogy minden rendben van-e. – Lochart röviden elmondta, mi történt a bázison.

– Zagrosz egész biztosan várhat még néhány napig. Dzsared nyilván nagyon örülne, ha azt látná, hogy fontos magának a partnerek kérésének teljesítése.

– Bármit szívesen megteszek – válaszolta a homlokát ráncorva Lochart. – De miért olyan fontos ez a járat a partnereknek? Az a néhány alkatrész, pár riál, nem hiszem, hogy bármit is jelentene nekik.

– Minden küldemény fontos. A partnerek nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy a megrendelõk a legjobb kiszolgálást kapják. Ezek szerint tehát megállapodtunk.

– Én... elõször is meg kell beszélnem a dolgot Mackel! Másodszor, kétlem, hogy a 212-es megkapja az útvonalengedélyt, harmadszor pedig tényleg vissza kell mennem a bázisomra.

Valik, mielõtt válaszolt volna, a legragyogóbb mosolyát villantotta fel. – Biztos vagyok benne, hogy Mac hozzá fog járulni, a Teherán légterének elhagyására vonatkozó engedélyt pedig megkapja. – Felállt. – Máris megyek, beszélek Mackel, és megmondom neki, hogy hajlandó vállalni az utat. Adja át a köszönetemet Sarazadnak, és kérjen elnézést milliószor a nevemben, mert ilyen késõn zavartam! De mit tegyek? Bonyolult, nehéz idõket élünk.

Lochart maradt az asztalnál. – Változatlanul tudni szeretném, miért olyan fontos néhány alkatrész és néhány százezer rial.

– A partnerek döntöttek úgy, hogy fontos, én pedig, drága fiatal barátom, hallva, hogy visszatért, és figyelembe véve szoros kapcsolatát a családommal, feltételeztem, hogy szívesen megteszi ezt a kis szívességet, ha személyesen kérem rá. Ugyanahhoz a családhoz tartozunk, nem? – A kérdésbõl már hiányzott mindenfajta szívélyesség, bár a mosoly, amely kísérte, változatlan maradt. Lochart is érzékelte Valik hangjának a változását, és gyanakvón összeszűkült miatta a szeme. – Szívesen megteszek bármit, hogy segítsek, de...

– Rendben, akkor ebben megállapodtunk! Köszönöm. Ne fáradjon, magam is kitalálok! – A bejárati ajtónál a tábornok visszafordult, körbenézett a lakásban, és nem titkolt nyomatékkal a hangjában Megjegyezte: – Maga nagyon szerencsés ember, kapitány! Irigylem.

Miután elment, Lochart visszaült a kialvóban lévõ tűz elé, és a lángokat figyelte. Haszán és a szobalány már eltakarították a piszkos edényeket, és jó éjszakát kívánva elbúcsúztak, de nem is hallotta. Sarazadot sem, aki egyszer benyitott a nappaliba, hosszan ránézett, aztán csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, kötelességtudóan hagyva, hadd merüljön el a férje nyilván igen fontos, csak rá, mint családfõre tartozó gondolataiban.

Lochart nagyon rosszul érezte magát. Tudta, hogy Valik tisztában van azzal: az összes érték körülötte, és maga a pazar lakás is nászajándék Sarazad apjától. Dzsared Bakraván még az épület de facto tulajdonjogát is õrá ruházta – a bérleti díjat neki fizették a lakók. Kevesen tudtak csak arról, milyen heves vitát folytatott emiatt az apósával.

– Uram, bármennyire hálás vagyok is a bõkezűségéért, ezt már nem fogadhatom el – mondta Lochart. – Lehetetlen.

– De hát ez csak pénz, lényegtelen!

– Igen, de akkor is túl sok, amit öntõl kapunk. Tudom, hogy nem nagy a fizetésem, de kijövünk belõle. Igazán.

– Persze. Természetesen. De miért ne élhetne kényelmesen a lányom férje? Másképp hogyan tudnád gond nélkül elfogadni az iráni szokásokat, és beváltani az ígéretedet? Biztosítalak róla, fiam, hogy mindaz, amirõl vitatkozunk, számomra jelentéktelen semmiség. Most már te is tagja vagy a családomnak, Iránban pedig a család a legfontosabb. A családtagoknak kötelességük, hogy gondoskodjanak egymásról.

– Igen, de róla nekem kell gondoskodnom, és nem önnek.

– Természetesen, és idõvel, ha Isten is megsegít, biztosítani tudod majd számára azt, amihez hozzászokott. Egyelõre viszont nem, mert kötelességed támogatni a volt feleségedet és a gyerekeidet. Szeretném, ha civilizált módon, a magunk iráni módján intéznénk el ezt a dolgot. Megígérted, ugye, hogy úgy fogsz élni, ahogyan mi?

– Igen, de ne haragudjon, akkor sem fogadhatom el mindezt! Amit adni akar, Sarazadnak adja, ne nekem. Hagyjon rá legalább lehetõséget, hogy a magam erejébõl tegyek meg érte mindent!

– Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövetsz, amire az erõdbõl futja. Addig is, amit adok, azt neked adom, nem neki. Ez teszi csak lehetõvé számomra, hogy õt odaadjam neked.

– Neki adja, ne...

Dzsared Bakraván ezúttal már nem hagyta befejezni a mondatot, hanem élesen közbevágott. – Az Isten úgy rendelte, hogy a férfi legyen a ház ura. Ha a ház nem a tiéd, akkor úr sem leszel benne soha. Muszáj ragaszkodnom ahhoz, hogy úgy legyen, ahogy akarom. Én vagyok a család feje, Sarazad azt fogja tenni, amit mondok neki, és az érdekében köteles vagyok kitartani az elhatározásomnál. Ha nem fogadod el, nem lesz esküvõ. Ismerem a te nyugatiaknál gyakori dilemmádat, fiam, de elfogadni nem tudom. Nálunk az iráni szokások a meghatározóak, és a családtagoknak gondoskodniuk kell a családtagokról...

A hatalmas nappali szoba magányában, a kandalló elõtt ülve Lochart megadóan bólintott. Igaz, és én Sarazadot választottam, azt, hogy elfogadom a szokásaikat, de... de ez a csirkefogó Valik, most mindezt a képembe vágta, elérte, hogy utáljam magamat, és ezért gyűlölöm. Utálok bármit ingyen kapni, és az egyetlen ajándék, amit a feleségemnek adhattam, a szabadsága, amihez másképp soha nem juthatott volna hozzá. És természetesen az életem, ha úgy alakulnak a dolgok. Hála istennek most már kanadai, és nem muszáj maradnia.

Ne áltasd magadat! Sarazad iráni, és mindig az is marad. El tudod képzelni, hogy otthon érezze magát Brit Columbiában, mondjuk Vancouverben, ahol állandóan esik az esõ, nélkülöznie kell a családját, a barátait, és mindent, ami iráni? Igen. így gondolom. Egy idõre mindent és mindenkit pótolni tudok neki. Egy idõre, de nem örökre.

Ez volt az elsõ eset, amikor a kapcsolatukban állandóan ott lappangó, súlyos gonddal nyíltan szembe kellett néznie. A mi Iránunknak, gondolta, annak a réginek, a sah-félének, örökre vége. Nem baj, az új talán jobb lesz. Alkalmazkodni fog hozzá, és én is. Beszélek perzsául, õ velem lesz, Dzsared pedig hatalmas, befolyásos ember. Ha átmenetileg el is kell mennünk, képes leszek kárpótolni a múló nehézségekért. Komoly probléma nincs, a jövõ változatlanul rózsás, sokat ígér, és én annyira szeretem. . .

A kandallóban a tűz már csak pislákolt, de az üszkös fahasábok otthonos szagán át még mindig érezni lehetett az asszony parfümjének illatát. A párnák is tovább õrizték teste lenyomatát, és bár kielégült volt, Lochart változatlan erõvel kívánta. Igazán olyan, mint a paradicsom hurijai, gondolta álmosan. Megbabonázott, örökre a bűvkörébe vont, és ez csodálatos. A legkisebb panaszra sincs okom, és ha ma meghalnék, akkor is elmondhatnám, hogy nem éltem hiába, mert már tudom, milyen a paradicsom. Csodálatos, Dzsared is csodálatos, ha megszületnek, Sarazad gyerekei is csodálatosak lesznek, és a családja...

Á, a család! A család gondoskodik a családról – ez a törvény, nekem pedig, tetszik vagy sem, meg kell tennem, amit Valik kért. Muszáj, az apja egyértelműen megmondta, hogy ennek így kell lennie.

Az egyik fahasáb, mielõtt végképp kialudt volna, még egyszer fellobbant. – Miért olyan fontos néhány alkatrész és pár százezer rongyos riál? – kérdezte az izzó hamuba bámulva.

Senki nem válaszolt.

HÉTFŐ

1979. FEBRUÁR 12.

14. fejezet

TEBRIZ-EGY, 7.12. Charlie Pettikin, egy szál takaró alatt, összekötözött kezét a mellén tartva, mélyen aludt a padlóra leterített matracon. Hajnal volt, és nagyon hideg. Az őrök még a hordozható gázmelegítõ használatát sem engedélyezték neki, és Erkki Jokkonen házának abba a helyiségébe zárták, ami normális körülmények között lomtárul szolgált. A kis ablak belülrõl vastagon jégvirágos volt, kívülrõl pedig belepte a hó, úgyhogy nem lehetett átlátni rajta.

A szeme felpattant, riadtan felült, és pillanatig fogalma sem volt róla, hogy hol is van. Aztán visszatértek az emlékei, és velük az egész testét átjáró fájdalom is, amitõl kénytelen volt a falnak támaszkodni, hogy meg tudja tartani magát. – Ezt a baromságot! motyogta, és közben igyekezett megmozgatni kicsit a vállát. Ügyetlenül összedörzsölte a kezét, végigsimította az arcát, és az enyhe sercegést hallva mocskosnak érezte magát. Utálom, ha borostás a képem, gondolta.

Ma hétfõ van. Szombaton, napnyugtakor értem ide, és tegnap kaptak el. A gazemberek!

Szombaton este nehezen meghatározható eredetű, mindenesetre erõsen nyugtalanító zajokat hallott kintrõl. Egyszer még arra is megesküdött volna, hogy valaki halkan beszélget a közelben. Leoltotta a villanyokat, csöndesen elhúzta az ajtón a reteszt, és a Verey pisztollyal a kezében kilépett a verandára. Nagyon erõsen koncentrált, úgy nézett körbe, és elõbb mintegy harminc-yardnyira, majd kicsit távolabb mintha mozduló alakokat látott volna.

– Kik maguk?! – kiáltotta, és egy kissé meg is lepõdött, mert a hangja egészen különös visszhangot keltett az éjszakai erdõben. – Mit akarnak?

Senki sem válaszolt, viszont újból mozgást észlelt. Pontosan hol is? Talán ott, úgy harminc yardnyira? A sötétség miatt nehéz volt helyesen megítélni a távolságot. És ott is! Ember volt? Lehet, hogy állat, vagy csak a szélben lengedezõ gally árnyéka. Esetleg... Ez most mi volt?! Ott, annál a hatalmas, vastag fenyõfánál! – Hé, maga! Mit akar?

Válaszul egyetlen hang sem érkezett, és képtelen volt eldönteni, hogy valóban embert látott-e. Dühösen, és kicsit ijedten kapta maga elé a riasztópisztolyt, és rántotta meg a ravaszt. A lövés hatalmasat dörrent, a visszhangja hömpölyögve verõdött vissza a környezõ hegyekrõl. A vörös rakéta nekivágódott a fa törzsének, fényesen szikrázva megpattant rajta, és mivel maradt még a lendületébõl, egy másikhoz is odacsapódott, hogy aztán a hóba fúródjon.

Pettikin várt, de semmi különös nem történt. Az erdõ felõl változatlanul hallotta a neszeket, a hangár teteje is megreccsent egyszer a hó súlya alatt, szél fütyült halkan a fák ágai között, és néha suhogva felcsapódott egy-egy gally, ha lehullott róla a vastag rétegben lerakódott, nehéz hó. Hogy a lába ne fázzon annyira, nagy zajt csapva toporgott még egy darabig az ajtó elõtt, aztán újratöltette a riasztópisztolyt, felgyújtotta a villanyt, és a házba bemenve gondosan visszatolta a helyére a reteszt. – Ahogy öregszel, úgy kezdesz egyre jobban hasonlítani egy vénasszonyra. – mondta hangosan magának, de rögtön hozzá is tette: – Francokat! Egyszerűen utálom a csöndet, utálok egyedül lenni, gyűlölöm a havat, a hideget, gyűlölöm, ha megijedek, márpedig ami ma reggel Galeg Morghin történt, az a frászt hozta rám. Az isten verje meg! Ha nem bukkan fel az a Ross nevű srác, a SAVAK-osok egész biztosan kinyírtak volna.

Ellenõrizte, hogy az ajtó és minden ablak jól be van-e zárva, összehúzta a függönyöket, töltött magának még egy jókora adag vodkát, felhígította kicsit a hűtõben talált maradék narancslével, és a vastag fahasábokkal jól megrakott, vidáman lobogó kandalló elé visszaülve megpróbálta összeszedni magát. Arra gondolt, hogy reggelire rántottát süt, emlékeztette rá magát, hogy van fegyvere, még ha csak riasztópisztoly is, és mivel a ház meleg volt, otthonos, kezdte jobban érezni magát. Mielõtt lefeküdt volna, még egyszer ellenõrizte, hogy mindent bezárt-e, aztán lehúzta a csizmáját, végigfeküdt a vendégszoba heverõjén, betakarózott, és nem sokkal késõbb már aludt.

Reggelre nyoma sem volt benne az esti félelemnek. Jóízűen megette rántottából és pirítósból álló reggelijét, rendet tett a szobában, összeszedte a holmiját, és amikor ajtót nyitott, az arcába nyomott géppisztolycsõvel találta szembe magát. Hat forradalmár rontott be a szobába, vallatóra fogta, és a kérdések órákon át, szünet nélkül követték egymást.

– Nem vagyok kém és nem vagyok amerikai! Mondtam már, nem is egyszer, hogy brit vagyok.

– Hazudik! A papírjai szerint dél-afrikai. Allahra, netán azok is hamisak lennének?! – A vezetõjük, aki Fjodor Rakoczynak nevezte magát, zord kinézetű, a társainál magasabb és idõsebb férfi volt, barna szemével szúrós pillantásokat vetett rá, és nyelvtanilag ugyan helyesen, de valami nehezen meghatározható akcentussal beszélte az angolt. Ugyanazokat a kérdéseket tette fel vég nélkül, csöppet sem zavartatva magát monoton ismétlõdésüktõl: – Honnan jött? Mit keres itt? Ki a fölöttese a CIA-nél? Ki az itteni kapcsolata? Hol van Erkki Jokkonen?

– Nem tudom! Ötvenszer mondtam már, hogy fogalmam sincs róla. Senki nem volt itt, amikor tegnap este leszálltam. Azért jöttem, hogy elvigyem õt is, meg a feleségét. Dolguk van Teheránban, ott kellene lenniük.

– Hazudik! Elfutottak, két napja, éjszaka. Miért menekültek el, ha maga értük jött?

– Mondtam már. Nem tudták, hogy érkezem. Miért kellett volna elmenekülniük? Hol van Dibble és Arberry, a két szerelõnk? Hol van Dajati, a telepvezetõ, és miért...

– Ki a CIA-kapcsolata Tebrizben?

– Nincs CIA-kapcsolatom! Egy brit vállalatnak dolgozom, és követelem, hogy taíálkozhassam a tebrizi konzulunkkal. Követe...

– A nép ellenségeinek nincs joguk bármit is követelni! Még kegyelmet sem kérhetnek! Isten rendelte úgy, hogy háborút vívjunk, háborúban pedig kérdezés nélkül meg szokták ölni az ellenséget!

Egész délelõtt tartott a kihallgatás. Minden tiltakozása ellenére elvették a papírjait, útlevelét a létfontosságú tartózkodási és kilépési engedéllyel, megkötözve behajították a lomtárba, és megfenyegették, hogy ha menekülni próbál, azonnal végeznek vele.

Késõbb Rakoczy és két forradalmár bement hozzá. – Miért nem mondta, hogy alkatrészeket hozott a 212-eshez?

– Azért, mert nem kérdezte! – válaszolta dühösen Pettikin. – Honnan a fenébõl jöttek maguk? Adják vissza a papírjaimat! Követelem, hogy taíálkozhassam a brit konzullal. Oldozzák már el a kezemet, az úristenit maguknak!

– Az Úr megbünteti ezért az istenkáromlásért! Térdre, és kérjen azonnal bocsánatot! – Térdre kényszerítették, és fegyverrel „beszélték rá", hogy megbánja szörnyű bűnét. Engedelmeskedett ugyan, de ha lehet, közben még jobban utálta õket.

– Kettõszáztizenkettessel is repül, nemcsak kettõszázhatossal?

– Nem! – felelte dühösen, és nehézkesen felállt.

– Hazudik! Benne van az engedélyében! – Rakoczy laza mozdulattal az asztalra dobta az igazolványt. – Miért hazudik?

– Számít egyáltalán, hogy hazudok, vagy igazat mondok? Úgysem hisznek nekem. Tudom, hogy ott van az engedélyemben. Magamnál voltam, amikor elvették. Természetesen 212-essel is repülök, ha kell.

– A bizottság majd ítélkezik maga fölött, és megkapja a jól megérdemelt büntetését – mondta Rakoczy olyan, a befejezettség érzését keltõ hangon, hogy Pettikinnek a háta is borsózott tõle. Aztán szó nélkül hátat fordítottak neki, és otthagyták.

Napnyugtakor kapott némi rizst, egy kis levest, és ismét magára hagyták. Nehezen tudott csak elaludni, és miután sikerült, az álma nyugtalan volt, most pedig, hajnalban, úgy érezte, hogy teljesen reménytelen a helyzete. Ahogy fokozatosan magához tért, és éberebb lett, úgy nõtt benne a félelem. Eszébe jutott, hogy egyszer, Vietnamban, a Vietkong lelõtte, fogságba esett, és halálra is ítélték, de az osztaga, zöldsapkásokkal megerõsítve, visszatért érte, körbezárta a falut, benne a vietkongokat, és megmentette a biztos pusztulástól. Soha ne gondolj a halálra, amíg utol nem ér! Ha így teszel, öreg haver, mondta neki fiatal amerikai parancsnoka, mindig nyugodtan fogsz aludni. – A parancsnokot Conroe Starkénak hívták. A helikopteres osztaguk amerikaiakból, britekbõl, néhány kanadaiból állt, és Da Nangban állomásozott. Hogy milyen mocsok hely volt az is!

Mit csinálhat most Duke? Piszok mázlista! Szerencsés, mert meghúzhatja magát Koviszban, és olyan felesége van, mint Manuela. Fantasztikus teremtés, azokkal a hatalmas, barna szemeivel. Karcsú, mint a nádszál, de ahol kell, ott elképesztõ domborulatai vannak.

Hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai, Manuelára és Starkéra gondolt, arra, hogy hol lehet Erkki és Azadeh, a vietnami falura, és Ross századosra és az embereire. Rájuk különösen sokat. Rosst is úgy raktározta el az emlékezetében, mint megmentõt. Ahhoz, hogy életben maradjunk, gondolta, szükségünk van megmentõkre, azokra a különös emberekre, akik látszólag minden különösebb ok nélkül bukkannak fel, és megadják nekünk az akkor és ott mindent eldöntõ esélyt, kimentenek a veszedelembõl, a gonosz karmaiból. Magunk keltenénk életre õket? Azzal, hogy segítségért imádkozunk? Az ember, ha eljut a végsõ határig, mindig imádkozik. Hogy kihez, az tulajdonképpen mindegy, hiszen Istennek rengeteg különbözõ neve van.

Az öreg Soames jutott eszébe a követségrõl, a maga állandó szõrszálhasogatásával. – Ne felejtsd el Charlie, hogy Mohamed szerint Allahnak, az Istennek, háromezer különbözõ neve van! Ezret közülük kizárólag az angyalok ismernek, ezret csak a próféták, háromszáz van a Tórában és az Ótestamentumban, háromszáz a Záburban, Dávid király himnuszaiban, háromszáz az Újtestamentumban és kilencvenkilenc a Koránban. Ez összesen kétezer-kilencszázkilencvenkilenc. Egy nevet Isten elrejtett, arabul ezt úgy hívják, hogy Ism Allah alazah – Isten legszentebb neve. Mindenki, aki olvassa a Koránt, találkozik ezzel a névvel is, anélkül, hogy ráismerne. Ugye milyen bölcs dolog volt az Úrtól, hogy elrejtette a legszentebb nevét?

Igen, feltéve, hogy tényleg létezik Isten, gondolta Pettikin, a testét átjáró hideggel és fájdalommal küszködve.

Valamikor a délelõtt vége felé Rakoczy visszament hozzá két emberével. Meglepõ módon mosolygott, amikor a szobába lépett, udvariasan talpra segítette, és mielõtt megszólalt volna, már elkezdte oldozni a kezeit rögzítõ csomót. – Jó reggelt, Pettikin kapitány! – köszönt barátságosan. – Elnézését kérem ezért a kellemetlen félreértésért. Kérem, kövessen! – Átvezette a nappaliba, ahol már készen várta õket a gõzölgõ kávé. – Feketén issza, vagy angol módra, tejjel és cukorral?

Pettikin még mindig sajgó csuklóit dörzsölgette, és erõsen koncentrálva próbálta serényebb munkára ösztökélni az agyát. – Mi ez? Utolsó vacsora helyett utolsó reggeli? – kérdezte.

– Elnézést, ezt nem értettem.

– Nem érdekes. – Pettikin fogva tartói fõnökére nézett, és még mindig nem tudta biztosan, hogy tulajdonképpen mi is történik vele.

– Tejjel és cukorral! – mondta. A kávé remek volt, szinte újjászületett tõle, és az elsõt elfogyasztva töltött magának még egy csészével.

– Szóval ez az egész csak tévedés? – kérdezte.

– Igen. Ellenõriztem, amit mondott, és megbizonyosodtam róla, hogy minden szava igaz. Hála legyen az Úrnak! Akár azonnal indulhat is. Visszamehet Teheránba.

Pettikin nem tudta hova tenni ezt a hirtelen, gyanúsan hirtelen békülékeny hangot. – Üzemanyagra van szükségem. Ami a tartályainkban volt, mind ellopták, nem tudtam feltölteni a gépet.

– A helikopterét teletankoltuk. Magam ellenõriztem a feltöltést.

– Ért a helikopterekhez? – Pettikin nem tudta eldönteni, mitõl olyan ideges a különös nevű férfi.

– Egy kicsit.

– Elnézést, szeretném tudni, hogy valójában hogyan is hívják.

– Smith. Mr. Smith. – Fjodor Rakoczy kellemesen elmosolyodott.

– Kérem, induljon! Most azonnal!

Pettikin felhúzta a csizmáját, közben sűrűn pillantgatott a két fegyveresre, és látta, hogy szovjet gyártmányú géppisztoly van náluk. A bejárat melletti asztalon rendben megtalálta a csomagját, és az igazolványait – útlevelet, vízumot, munkavállalási és Iránra érvényes, a Polgári Repülésügyi Szervezet által kiadott helikoptervezetõi engedélyt. Igyekezett úgy tenni, mintha természetesnek találta volna, pedig nagyon meglepõdött azon, hogy valamennyi hiánytalanul megvan, és gyorsan a zsebébe is süllyesztette õket. Amikor a hűtõszekrényhez akart menni, az egyik õr útját állta, és kézmozdulattal jelezte neki, hogy táguljon. – Éhes vagyok – mondta Pettikin, változatlanul nem tudva túltenni magát velük kapcsolatos gyanúján.

– A gépen talál majd ennivalót. Kérem, kövessen!

Odakint csodálatos, harapnivalóan friss volt a levegõ, az ég felhõtlen, mélykék. Nyugaton, a látóhatár szélén már gyülekeztek ugyan az újabb havazást ígérõ fellegek, kelet felé azonban egyetlen felhõpamacs sem látszott. Az erdõ napfényben fürdött, a vastag hó szemkápráztatóan csillogott. A 206-os már a hangár elõtt állt, az ablakai ragyogó tisztára voltak pucolva. A kabinból semmi sem hiányzott, bár a térképtáskája az ajtón lévõ zsebben volt, és nem az ülése mellett, ahol mindig tartotta. Nagyon alaposan látott hozzá a fedélzeti műszerek felszállást megelõzõ ellenõrzéséhez.

– Kérem, siessen! – sürgette Rakoczy.

– Hogyne! Máris. – Pettikin úgy tett, mintha nagyon rákapcsolt volna, de valójában nem ezt tette. Egyetlen lépést sem hagyott ki, minden érzékével arra koncentrált, hogy fölfedezze a rejtett, vagy talán nem is nagyon titkolt csapdát. Az üzemanyagszintet, az olajnyomást, minden fontos, a motor állapotára utaló jellemzõt megvizsgált, és közben érezte, hogy a körülötte állókban egyre nõ a feszültség. A bázison változatlanul csak õk voltak, a hangárban továbbra is ott állt a 212-es, mellette szépen sorba rakva hevertek a kiszedett alkatrészek, a tartalék pedig, amit hozott, nem messze tõlük, munkaasztalon volt felhalmozva.

– Ennyi elég! – szólt rá eltéveszthetetlen hangsúllyal Rakoczy. – Bandar-Pahlaviban majd leszállunk, ott újból vehet fel üzemanyagot, ahogy eredetileg is tervezte. – A társaihoz fordult, sietve megölelte õket, majd beszállt a pilóta melletti helyre. – Induljon! Megyek magával Teheránba. – Térde közé szorította a géppisztolyát, beszíjazta magát, az ajtót is becsukta, és tökéletesen otthon érezve magát a helikopter belsejében, fejére illesztette az ülése támlájáról leakasztott fejhallgatót.

Pettikinnek feltűnt, hogy a két fegyveres az országút felé fordult, és védekezõ állást vett fel. Megnyomta az indítógombot, és az ismerõs bugást hallva egybõl megnyugodott, nem utolsósorban azért, mert Rakoczy is ott volt mellette, és úgy ítélte meg, hogy merénylettõl most már nem kell tartania. – Hát akkor, gyerünk! – szólt bele a fedélzeti mikrofonba. Gyorsan startolt, a levegõbe emelkedve elegáns félkört írt le, és a hegyoldalban haladó út fölött haladva egyenletesen emelkedni kezdett.

– Nagyon jó – állapította meg Rakoczy. – Maga tényleg nagyszerűen repül. – Oda sem figyelve a térdére fektette a géppisztolyt, úgy, hogy a csöve egyenesen Pettikinre meredjen. – Mesterfogásokat azért ne akarjon bemutatni!

– Biztosítsa be a fegyvert, különben rögtön leszállok!

Rakoczy néhány másodpercig gondolkodott ugyan, de végül engedelmeskedett. – Igaza van, veszélyes kibiztosított fegyverrel repülni.

Hatszáz láb magasságban Pettikin kis idõre egyenesbe hozta a gépet, aztán villámgyorsan kapcsolt és meredeken süllyedni kezdett.

– Mit csinál?!

– Semmi különöset. Keresem a megfelelõ irányt.

Abból indult ki, hogy Smith, bár minden jel szerint elég jól kiismeri magát a helikopter fedélzetén, nem tudja vezetni a 206-ost, mert különben nem várt volna, egyedül elmegy vele. Tekintete az alattuk elsuhanó felszínt pásztázta, megpróbált rájönni, vajon mitõl volt olyan ideges a mellette ülõ férfi. Kis idõ múlva megkapta a magyarázatot: a bázisra vezetõ keskeny bekötõút és a tebrizi fõút keresztezõdésétõl nem messze két katonai teherautót pillantott meg mindkettõ a bázis felé tartott.

– Leszállok, hogy megtudjam, mit akarnak – mondta.

– Ha megteszi – felelte nyugodt hangon Rakoczy –, szörnyű fájdalomban lesz része, és egész életére nyomorékká válik. Menjünk csak Teheránba, de szálljunk le útközben Bandar-Pahlaviban.

– Mi a neve?

– Smith.

Pettikin annyiban hagyta a dolgot. Egyetlen kört írt le csupán, aztán délkeletnek, Teherán felé fordult. Már egészen nyugodt volt, biztos abban, hogy valamikor útközben elérkezik majd az a pillanat is, amikor fölénybe kerül.

15. fejezet

TEHERÁN, 8.30. Tom Lochart, öreg Citroenjével, az éjszakai, utcai összecsapások törmelékén át Galeg Morghira tartott. A reggel komor volt, felhõs és hideg, és máris elkésett, pedig jó korán, rögtön napkelte után indult.

Holttesteket, jajgatva gyászoló embereket látott, kiégett személyautókat és tehergépkocsikat, amelyek közül sokból még mindig füst szállt fel – az éjszakai zavargások eredményét. Fegyveresek vigyázták még mindig a házak erkélyeit, az úttesten sebtében felállított barikádokat, és legalább tucatnyi kitérõt kellett tennie. Sok férfi viselte a Khomeinihez tartozást kifejezõ zöld karszalagot, és akik hordták, azoknál kivétel nélkül fegyver is volt. Az utcákon szinte teljesen megszűnt a járműforgalom. Idõnként rendõrségi teherautók bukkantak fel, néhány személygépkocsi és egyéb jármű, de utasaik nem törõdtek vele, leszámítva a vad dudálást és átkozódást, amivel igyekeztek minél gyorsabban elkergetni az útjukból. Ha ráordítottak, visszakiabált, mintha tudatalattijától vezérelve vitába akart volna bonyolódni velük, hogy soha ne jusson el a repülõtérre, ami tökéletes megoldást jelentett volna a dilemmájára.

Sietve fékekapta a kormány, hogy kikerüljön egy mellékutcából szabálytalanul kivágódó személygépkocsit, amely meg sem állt, fékezés nélkül továbbrobogott. Vadul átkozta, vele együtt Teheránt, egész Iránt, Valikot, és hangosan Insa Alláht mondott, de az sem segített rajta, nem könnyített szemernyit sem a lelkén.

Az égre pillantva alacsonyan lógó sötét, hóval teli felhõt látott, ami csöppet sem tetszett neki. Már felkelni is utált, otthagyni a ragyogó meleg ágyat, Sarazadot, és engedelmeskedni a még sötétben megszólaló ébresztõóra erõszakos csörgésének. – Azt hittem, ma még nem utazol el, drágám! Mintha azt mondtad volna, hogy csak holnap kell visszamenned.

– Közbejött egy váratlan fuvar. Amiatt volt itt tegnap este Valik. Beszélek még Mackel, hogy megtudjam, tényleg nekem kell-e mennem, de ha igen, akkor pár napig távol leszek. Aludj nyugodtan, drágám! – Megborotválkozott, sietve felöltözött, megivott egy csésze kávét, és elindult. Odakint még sötét volt, csupán az ég peremén látszott halványan derengõ sáv, a levegõt korom és füst ülte meg. A távolból a szinte már megszokott, elmaradhatatlan fegyverropogás hallatszott, és Lochartot hirtelen rossz elõérzet kerítette hatalmába.

McIver néhány háztömbnyire lakott csak tõlük. Lochart becsöngetett hozzá, és meglepõdött azon, hogy már felöltözve találta. – Hello, Tom! Gyere be! Az engedélyt éjféltájt megkaptuk. Nem hittem volna, hogy Valik el tudja intézni, de úgy látszik, nagyobb hatalma van, mint gondoltam. Kávét?

– Köszönöm. Találkoztál vele tegnap este?

– Igen. – McIver a konyhába indult, ahol éppen akkor csöpögött ki a friss kávé. Genny, Paula és Nogger Lane még valószínűleg aludt, egyikük sem bukkant fel. Elvette a fõzõtõl a kannát, és kitöltött egy csészével. – Valik mondta, hogy volt nálad, és beleegyeztél abba, hogy elviszed a gépet.

Lochart dühösen felmordult. – Azt mondtam, hogy elviszem, miután személyesen beszéltem veled, és te engedélyezted. Feltéve, hogy egyáltalán megkapjuk az engedélyt. Hol van Nogger?

– Visszament a lakására. Egyelõre nem engedem repülni. Még mindig nem heverte ki igazán a megrázkódtatást.

– El tudom képzelni. És a lány? Paula?

– A vendégszobában. A járata továbbra is itt vesztegel, de ma talán el tudnak indulni. A követségrõl jövet George Talbot beugrott tegnap este. Azt hallotta, hogy a repülõteret sikerült megtisztítani a forradalmároktól, és kis szerencsével ma már tudnak indítani és fogadni néhány gépet.

Lochart elgondolkodva bólintott. – Ezek szerint lehetséges, hogy Bahtjár végül csak fölülkerekedik.

– Bízzunk benne! A BBC nemrég azt jelentette, hogy Doshan Tappeh változatlanul Khomeiniék kezén van, a Halhatatlanok csupán körbevették, de nem indítottak támadást.

Lochart megborzongott, mert rögtön az jutott eszébe, hogy Sarazad is ott járt. Remélni tudta csak, hogy az asszony betartja az ígéretét, és többször nem megy a támaszpontra. – Mondott valamit Talbot esetleges államcsínyrõl?

– Csak annyit, hogy Carter elnök állítólag ellenzi. Ha én iráni volnék és tábornok, pillanatig sem haboznék. Talbot szerint sem lehet tovább várni. Ha egyáltalán lesz fordulat, akkor annak három napon belül be kell következnie. A forradalmárok arzenálja kezd nyugtalanítóan gyarapodni.

Lochart szinte látta maga elõtt Sarazadot, amint együtt kiabál sok ezer más emberrel, a fiatal Karim Peshadi századost, amint felesküszik Khomeinire, és a zendülõkhöz csatlakozó három „Halhatatlant". – Fogalmam sincs, mit csinálnék a helyükben, Mac! – mondta.

– Hála istennek, nincs ilyen gondunk. Iránban vagyunk, nem Angliában, és nem mi állunk a barikádon. Egyébként, Tom, ha ma megérkezik a 125-ös, Sarazadot is felteszem rá. Nem árt, ha legalább néhány hétig Sargazban lesz, teljes biztonságban. Megkapta a kanadai útlevelét?

– Igen, de nem hiszem, hogy hajlandó elmenni. – Lochart elmesélte McIvernek, hogy felesége a Doshan Tappeh támaszponton járt, a felkelõknél.

– Jézusom! Teljesen elment az esze! Szólok Gennek, hogy beszéljen vele.

– Genny elutazik Sargazba?

– Nem – válaszolta dühösen McIver. – Ha rajtam múlna, már egy hete ott volna. Még próbálkozom, megteszek mindent, amit lehet. Sarazad jól van?

– Remekül, de azért nagyon szeretném, ha Teheránban végre helyreállna a rend. Rágondolni is szörnyű, hogy itt van, én pedig Zagroszban. – Lochart ivott néhány korty kávét. – Jobb, ha indulok, különben soha nem érek oda. Vigyázzatok rá, amíg távol leszek! – Felállt, komolyan McIver szemébe nézett, és megkérdezte: – Igazából mi ez a járat, Mac?

McIver ugyancsak komor tekintettel nézett vissza rá. – Mondd el pontosan, miket mondott neked tegnap este Valik!

Lochart lényegében szó szerint megismételte a beszélgetést.

– Piszkos csirkefogó! Meg akart szégyeníteni.

– Sikerült neki. Sajnos, családtag, és Iránban... De hisz tudod. – Lochart igyekezett ezt úgy mondani, hogy a hangján ne érzõdjön a keserűség. – Megkérdeztem tõle, miért olyan fontos néhány alkatrész és pár százezer riál, de kitért az egyenes válasz elõl. – McIvert figyelve látta, hogy az arca öregebb, gondterheltebb, egyszersmind keményebb is, mint addig bármikor. – Mac, miért olyan fontos néhány alkatrész és pár százezer riál?

McIver felhajtotta a kávéját, töltött magának még fél csészével, és csak aztán válaszolt, erõsen lehalkított hangon. – Nem akarom felébreszteni Gennyt vagy Paulát. Nem tartozik rájuk a dolog – mondta, és pontosan elismételte, mirõl beszélt Valikkal az irodájában.

Lochart érezte, amint a vér kifut az arcából. –A SAVAK akarja letartóztatni õket? Anust, a kis Setaremet és Dzsalált is? Magasságos isten!

– Ezért egyeztem bele, hogy megpróbáljuk. Muszáj volt, nem tehettem mást. Csapdába kerültem én is, mint te. És ez még nem minden. – McIver beszámolt a Valik által felajánlott pénzrõl.

Lochartnak a megdöbbenéstõl egy pillanatra még a lélegzete is elállt. – Tizenkétmillió riál készpénzben, vagy annak megfelelõ összeg egy svájci bankba?! – kérdezte olyan hangon, mint aki még mindig nem hisz a fülének.

– Halkabban! Igen, tizenkétmillió nekem és másik tizenkétmillió a pilótának. Tegnap este azt mondta, hogy az ajánlata változatlanul érvényes, és biztatott, hogy ne legyek annyira naiv. Ha Gen nincs ott, biztosan kivágtam volna.

Lochart ezt már nem is igazán hallotta. A helyben, készpénzben felvehetõ, vagy a bárhol megadott bankszámlára is átutalható tizenkétmillió riálra gondolt. Macnek igaza van. Ha Valik ennyit ajánlott Teheránban, mennyit lesz hajlandó fizetni a szöktetésért, amikor már a határ közelébe értek! – Jézusom! – nyögött fel hangosan.

– Mi a véleményed, Tom? – kérdezte tõle elgondolkodva McIver. – Még mindig menni akarsz?

– Nem utasíthatom vissza. Lehetetlen, pláne így, hogy az engedély is megvan. – A papír a konyhaasztalon feküdt, és Lochart föl is vette. A következõ szöveg állt rajta: Az EP-HBC számára engedélyezve, hogy sürgõs alkatrészszállítmánnyal Bandar-Deilamba repüljön. Üzemanyag-felvétel Iszfahánban, a légierõ támaszpontján. Legénység egy fõ: Lane kapitány. Lane nevét késõbb áthúzták a papíron, és fölé írták: Beteg. A helyettesítõ pilóta: ...Ez a név még nem volt beírva, és McIver kézjegye sem szerepelt a javítás mellett.

McIver a csukott konyhaajtóra nézett, aztán vissza Lochartra. – Valik Teheránon kívül akar felszállni a gépre.

– Ez egyre jobban bűzlik. Hol kellene fölvenni?

– Ha eljuttok Bandar-Deilamig, ami csöppet sem biztos, Tom, akkor megpróbál rávenni arra, hogy vidd õket tovább Kuvaitba.

– Persze. – Lochart komoly arccal nézett vissza McIverre.

– Minden lehetséges módon nyomást fog gyakorolni rád. A családra fog hivatkozni, Sarazadra, mindenre. És elsõsorban a pénzre.

– Milliókra. Készpénzben, ami egyikünknek sem jönne rosszul. – Lochart hangja színtelen, nehezen megfejthetõ volt. – De ha iráni bejegyzésű helikopterrel, iráni útvonalengedély és vállalati jóváhagyás nélkül Kuvaitba repülök, a még hivatalban lévõ kormány szervei elõl menekülõ utasokkal, akkor géprablónak fogok számítani, és csak a jóisten tudja, hány pontban emelnek vádat ellenem itt, és Kuvaitban is. A kuvaitiak valószínűleg rögtön lefoglalják a helikoptert, engem börtönbe vágnak, és egész biztosan kiadnak Iránnak. Pilótaként egyszer és mindenkorra végem, Sarazadhoz sem térhetek vissza, sõt lehet, hogy a SAVAK õt is letartóztatja miattam.

– Valik veszedelmes csirkefogó. Egészen biztos, hogy lesz nála fegyver, amit könnyen a halántékodhoz szoríthat, és kényszeríthet rá, hogy...

– Lehetséges. – Lochart hangja nyugodt volt, de közben óriási harc dúlt benne. – Nincs más választásom. Muszáj segítenem neki, meg is teszem, de teljesen hülye nem vagyok. – Kis szünetet tartott, aztán megkérdezte: – Nogger tud errõl az egészrõl?

– Nem. – Éjszaka, miután minden lehetõséget sorra vett, McIver úgy döntött, hogy maga fogja vezetni a gépet, és nem teszi ki a nyilvánvaló veszélynek Nogger Lane-t, vagy Lochartot. A francba az orvosi engedéllyel, azzal, hogy hivatalosan nem repülhetek!, mondta magának. Az egész út õrültség, úgyhogy ez már tényleg nem számít.

A terve egyszerű volt: miután beszélt Tom Locharttal, azt fogja mondani neki, hogy magában már eldöntötte a dolgot, nem engedélyezi az utat, nem írja alá a felszállási engedélyt, és inkább visz egy gépkocsit, meg elegendõ benzint is Valiknak a megbeszélt helyre, hogy országúton jusson el oda, ahová akar. Ha Lochart vele akar menni, az sem gond, mert megbeszél vele egy randevút, amire el sem indul, hanem egyenesen Galeg Morghira megy, beírja a saját nevét az útvonalengedélybe, és felszáll. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell...

– Tessék? – kérdezte, mert annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta tisztán, amit Lochart mondott.

– Elvben két lehetõség van – ismételte meg Tom. – Ha engem nem engedsz, akkor valaki mást kell megbíznod. Noggert egyelõre nem engeded repülni, Charlie elment, úgyhogy maradtunk ketten. Te viszont nem mehetsz, Mac! Túl veszélyes volna.

– Eszemben sincs! Az orvos is eltiltott a repüléstõl! – bármennyire próbált természetes maradni McIver, a hangja hamisan csengett.

– Nem teheted, Mac! – szólt rá határozottan Lochart. – Ne haragudj! Egyszerűen nem.

McIver felsóhajtott, hagyta, hogy a józansága fölébe kerekedjen a repülés iránti vágyának, és úgy döntött, hogy a legvégsõkre tartogatott tervét veszi elõ. – Igen. Igazad van. Egyetértek, úgyhogy most figyelj rám! De nagyon jól! Ha vállalod, a te dolgod, én nem utasítalak rá. Engedélyezem a felszállást, ha akarod, de bizonyos feltételekkel. A találkozó helyére érve csak akkor vedd fel õket, ha tiszta a levegõ! Valik azt mondta, elintézi, hogy Iszfahán fogadjon benneteket, úgyhogy odáig elviheted. Lehet, hogy tovább is képes lesz megszerezni a repülési engedélyt.

– Erre számítok.

– Bandar-Deilam legyen a legvégsõ állomás! Arra nem vállalkozhatsz, hogy külföldre juttasd õket. Áll az alku? – kérdezte McIver, és odatartotta a kezét.

– Igen. – Lochart ráállt a kézfogásra, és közben azért fohászkodott, hogy be tudja váltani az ígéretét.

McIver megmondta neki, hol kell találkoznia Valikékkal, aláírta a felszállási engedélyt, és közben észrevette, hogy a keze erõsen remeg. Ha valami rosszul sül el, kérdezte magától, vajon kit fog elvinni a SAVAK? Valószínűleg mindkettõnket. Sõt, talán még Gent is. Nem mondta el Lochartnak, hogy az asszony elõzõ este hallotta a Valikkal folytatott beszélgetés egy részét, és amit elmulasztott, azt kikövetkeztette. – Egyetértek veled, Duncan – mondta szomorúan. – Tudom, hogy rettenetesen kockázatos, de meg kell próbálnod segíteni rajtuk, és Tomon is. Csapdában van, nincs igazi választási lehetõsége.

McIver odanyújtotta Lochartnak az engedélyt. – Tom, eszedbe ne jusson megkockáztatni, hogy átlépd a határt! Vedd úgy, hogy ez szigorú parancs! Ha mégis megteszed, mindent elveszíthetsz, beleértve Sarazadot is – mondta neki.

– Istentelenül rohadt helyzet! Bármit csinálok, mindenképpen rossz.

– Igen. Sok szerencsét!

Lochart kényszeredett mosollyal bólintott, aztán rögtön indult is.

McIver kis idõre nekitámaszkodott a becsukott ajtónak, hátravetette erõsen zúgó fejét, és csak remélni tudta, hogy helyesen döntött. Õrültség lett volna, ha ő megy, és mégis... Jobban erezném most magamat, ha nem õt küldtem volna el. Szeretném...

– Ó! – Meglátva Gennyt a konyhaajtóban, hirtelen kiegyenesedett. Az asszony hálóingben volt még, csak meleg pongyolát kapott fel, és a szemüvege is hiányzott. – Én... nagyon örülök, hogy nem mentél, Duncan – mondta halkan, tõle szokatlanul vékony hangon.

– Tessék?

– Ne hülyéskedj már! Ismerlek elég jól. Alig aludtál egész éjjel, megpróbáltad eldönteni, mi legyen, és én sem tudtam elaludni. Miattad aggódtam. A helyedben én is el akartam volna menni. De Duncan, Tom erõs, határozott, biztosan nem lesz semmi baja. Nagyon remélem, hogy Sarazadot is magával viszi, és vissza sem jönnek... Az asszony hangja elcsuklott, arcán ömlöttek a könnyek. – Úgy örülök, hogy nem mentél! – Megtörölte a szemét, a tűzhelyhez ment, és teavizet rakott fel. – Ne haragudj, néha nem tudok uralkodni magamon, és ostobán nyavalygok! Sajnálom.

McIver a felesége mögé lépett, szorosan magához ölelte. – Gen, ha megjön a 125-ös, ugye elmégy vele? Kérlek!

– Hát persze, drágám! Ha te is jössz.

– De Gen! Én...

– Figyelj ide, Duncan! – Genny megfordult, karját a férje nyaka köré fonta, mellére hajtotta a fejét, és ugyanazon a vékony, gyárnoltalannak tetszõ hangon szólalt meg, amellyel korábban annyira meglepte McIvert. – A partnereid közül három már feleségestõl, családostól, a rendelkezésére álló összes pénzzel elmenekült, ugyanúgy, mint a sah. Ezrek mentek el, köztük a legtöbb ismerõsünk, ezt magad mondtad. Most pedig még a nagy Valik tábornok is menekül, pedig neki igazán jó kapcsolatai vannak mind a két oldalon, és... és ha már a Halhatatlanok is annyira tehetetlenek, hogy Doshan Tappehen – gyakorlatilag a saját támaszpontjukon – ne tudják leverni néhány repülõkadét és rosszul felfegyverzett civil lázadását, akkor igazán itt az ideje, hogy te is becsukd a boltot, és elmenj.

– Nem tehetem, Gen! – mondta felindulva McIver, a felesége pedig érezte, milyen hevesen, izgatottan ver a szíve, és ettõl még inkább aggódni kezdett. – Katasztrófa volna, ha én is bedobnám a törülközõt.

– Csak kis idõre, amíg rendezõdnek a dolgok.

– Ha elmegyek Iránból, tönkreteszem az S-G-t.

– A dolognak ezt a részét nem ismerem, Duncan, de szeretném, ha hagynád, hogy Andy ítélje meg. Végül is õ küldött bennünket ide.

– Igen, de mielõtt dönt, biztosan megkérdezi a véleményemet, én pedig nem javasolhatom neki, hogy vonuljon vissza, és hagyjon itt több mint harmincmillió dollár értékű helikoptert és alkatrészt. Ebben a felfordulásban egy hétig sem maradnának meg, szétlopkodnák, tönkretennék õket, és mindent elveszítenénk. Mindent! Ne felejtsd el, Gen, hogy a mi nyugdíjunk, egész további életünk is az S-G-tõl függ!

– De Duncan, csak nem gondolod, hogy...

– Nem hagyom itt a helikoptereinket és az alkatrészeinket. – McIver hirtelen rátörõ hõhullámot érzett, és komolyan megijedt tõle. Lehetetlen!

– Akkor hozd õket magaddal!

– Az isten szerelmére, azt sem lehet. Nem kapnánk meg hozzá az engedélyt, semmiképpen sem engednék el õket. Ide vagyunk láncolva.

– Nem, Duncan! Se te, se én, se a barátaink. Rájuk is gondolnod kell! Muszáj elmennünk innen. Egyébként is kidobnak bennünket, bárki gyõz, fõleg ha Khomeini. – Gennyn remegés vett erõt, mert eszébe jutott az ajatollah hazatérése után a temetõben elmondott elsõ beszéde: Imádkozom Istenhez, hogy vágja le minden idegennek a kezét...

16. fejezet

TEBRE-EGY, 9.30. A piros Range Rover kigördült a hán palotájának kapuján, és a lejtõn leereszkedve a Tebrizbe, onnan pedig Teheránba vezetõ országút felé tartott. A terepjárót Erkki vezette, Azadeh mellette ült. Az unokabátyja, Mazardi ezredes, a tebrizi rendõrség parancsnoka beszélte rá Erkkit, hogy pénteken ne utazzanak egyenesen Teheránba. – Veszélyes az út – mondta még a telepen a helyi viszonyokat jól ismerõ férfi. – Itt biztonságban vannak, a felkelõk egyelõre nem jönnek vissza. Jobb, ha meglátogatják kegyelmes urunkat, a hant, és kikérik a tanácsát! Sokkal okosabb lesz, mint egybõl nekivágni!

Azadeh egyetértett vele. – Természetesen azt fogjuk csinálni, amit mondasz, Erkki, de igazán boldog lennék, ha hazamennénk egy éjszakára, és találkozhatnék apámmal.

– A húgomnak igaza van, kapitány! Természetesen ön dönt, de esküszöm a Prófétára, az Úr õrizze meg örökre a szavait, hogy az Úrnõ biztonsága nekem legalább annyira fontos, mint önnek. Ha a látogatás után is úgy érzi, hogy jobb, ha mennek, akkor induljanak el holnap! Higgye el, itt nem fenyegeti önöket semmilyen veszély! Õröket hagyok, azok senkit nem fognak közel engedni a palotához. Ha az az állítólagos Rakoczy, bármilyen külföldi, vagy a mollah fél mérföldre meg meri közelíteni a Gorgon-palotát, biztos lehet felõle, hogy örökre megbánja.

– Igen, Erkki! Kérlek! – mondta izgatottan Azadeh. – Természetesen azt teszem, amit mondasz, de talán te is hasznosnak találod majd, ha megbeszéled õkegyelmességével, apámmal, hogy mi volna a legjobb.

Így aztán, ha nem is könnyen, de Erkki beadta a derekát. Arberry és Dibble, a két szerelõ úgy döntött, hogy megszáll a tebrizi International Hotelben, és ott tölti a hétvégét. – Hétfõre biztosan itt lesznek az alkatrészek, kapitány! – mondták. – Az öreg, fösvény McIver tudja, hogy a 212-esünknek szerdára rendben kell lennie, mert ha nem, másikat kénytelen küldeni helyette, ahhoz pedig csöppet sem fűlik a foga. Megvárjuk, amíg ideér a cucc, aztán szerdára összedobjuk a gépet. Britek vagyunk, nincs miért aggódnunk, hozzánk biztosan nem nyúl senki. Azt se felejtse el, hogy a teheráni kormánynak dolgozunk, bárki vezesse is, és nincs vitánk ezekkel a marhákkal, már elnézést a kifejezésért! Ne aggódjanak miattunk! A fülünket-farkunkat behúzzuk, megülünk szép csöndesen, és várjuk magukat szerdára. Érezzék jól magukat Teheránban!

Erkki tehát beállt a Range Roverrel Mazardi ezredes gépkocsijai mögé, és elment velük egészen Tebriz széléig. A Gorgon hánok jókora palotája magas hegy lábánál, szelíd lankán emelkedett, fal övezte már a körülötte elterülõ sok hektárnyi kertet és gyümölcsöst is. Amikor megérkeztek, az egész háznép összegyűlt, és az üdvözlésükre sietett – pótanyák, féltestvérek, unokahúgok és unokabátyok, szolgák és a szolgák gyerekei. Csak Abdalláh hán, a ház ura nem volt ott. Azadehet mindenki tárt karokkal fogadta, örömkönnyel a szemében, boldogan, és rögtön tervezni kezdték a hazatérése tiszteletére rendezendõ, másnapi ünnepi vacsorát. – Borzalom! Hogy banditák és egy alávaló mollah rád merészeljenek törni a saját földeden! Hát nem adott õkegyelmessége, tiszteletre méltó atyánk zsákszámra pénzt, és sok száz hektár földet Tebrizben és környékén a mecseteknek?

Erkki Jokkonent udvariasan, de kissé hűvösen fogadták. Mindenki tartott hatalmas termetétõl, a tõrrel mesterien bánó, villámgyors kezétõl, heves indulatától, és bár ismerték, megtanulták, milyen szelíd, nem tudták hova tenni a barátaival szembeni szelídségét, és azt a feltétlen, odaadó imádatot, amivel Azadehet kezelte. A feleségének odahaza még öt nõvére és egy fiútestvére volt, mindannyian a féltestvérei, a hét gyerek közül korban az ötödik volt. Az édesanyja Abdalláh hán második asszonya – évekkel korábban meghalt. Imádott édes bátyját, a nála egy évvel idõsebb Hákimot Abdalláh hán elűzte otthonról, és még mindig az ország északnyugati részén, Hvojban élt, száműzetésben. Olyan, a hán elleni bűnökért, amelyekrõl ő is, és Azadeh is esküvel állította, hogy nem követte el.

– Elõször egy finom fürdõ – mondták a lánytestvérei –, aztán elmeséled, de a legapróbb részletekig, hogy mi történt. – Boldogan nevetve ragadták magukkal Azadehet a minden luxussal berendezett fürdõház intim melegébe, ahol végre felszabadulhattak a férfiak uralma alól, és önmagukat adhatták, hajnalig vidáman beszélgettek, pletykáltak. – Az én Mahmudom már egy hete hozzám se ér – mondta Nadzsud, Azadeh legidõsebb mostohanõvére, és dühösen fölvetette a fejét.

– Biztosan más nõ van a dologban, Nadzsud kedves! – válaszolta valaki.

– Biztos, hogy nem. Az a baj, hogy nehezen merevedik meg neki.

– Ó, te szegény! Próbáltál osztrigát?

– Bekented rózsaolajjal a melledet?

– Dörzsölted-e jakarandakéreg, rinocéroszszarv és pézsma keverékével?

– Õrölt jakarandakéreg, pézsma és rinocéroszszarv? Errõl még nem is hallottam, Fazulja!

– Nemrég készítik csak, de õsi recept alapján, amit még Nagy Kürosz idején állítottak össze. Kevesen tudják, hogy a nagy királynak fiatal korában egészen kicsi volt a férfiassága, és csak Média meghódítása után lett – csodálatos módon – akkora, hogy mindenki irigyelte érte! Úgy tűnik, ott ismert meg egy különleges varázsszert, amit ha egy hónapon át mindennap bedörzsölnek oda... a fõpapjuk adta Kürosznak a receptet, cserébe az életéért, és azzal a feltétellel, hogy a nagy király családjában marad. Évszázadokon keresztül apáról fiúra szállt, és most, drága nõvéreim, végre Tebrizbe is eljutott a csodaszer készítésének a titka!

– Kihez, drága Fazulja? Kihez? Az Úr áldása kísérjen örökké, ha hajlandó vagy elárulni! Annak az átok férjemnek, Abdalláhnak, hogy esne ki a maradék három foga is, már évek óta egyszer sem volt kemény. Kitõl lehet megszerezni a titkot?

– Hallgass már, Zadi! Hogy beszélhetsz így? Folytasd, Fazulja!

– Igen, hallgass, Zadi, és örülj a jó sorodnak! Az én Hoszeinemnek reggel, délben és este is kemény, és annyira kíván, hogy még fogat mosni sem hagy!

– A receptet a mostani tulajdonos ükapja vásárolta meg drága pénzen, állítólag egy marék gyémántért...

– Ó...

– .. .de most már ötvenezer riálért is lehet venni egy kis fiolával a szerbõl!

– Ó, az túl sok! Honnan tudnék én annyi pénzt szerezni?

– A férjed zsebébõl, ahogy kell, és különben is, alkudni mindig lehet. Hogy tarthatod drágának, amikor más férfira úgysem számíthatunk?

– Ha hatásos...

– Persze, hogy az! Áruld el, drága Fazulja, kitõl lehet megvenni!

– A bazárban, Abu Bakra bin Haszán bin Szaidi boltjában. Ismerem hozzá az utat. Holnap, ebéd elõtt felkeressük! Velünk jössz, drága Azadeh?

– Köszönöm, hogy gondoltál rám, de nem, drága testvérem!

Sokáig nevettek, végül a nõvérek közül az egyik fiatalabb azt mondta: – Szegény Azadehnek nincs ilyesmire szüksége, sõt épp az ellenkezõjére!

Azadeh is velük nevetett, és mindegyikük – nyíltan vagy kevésbé – arról faggatta, hogy a férje „ott" is olyan hatalmas-e, mint úgy általában, és hogyan képes a karcsú, törékeny termetével helytállni, elbírni a nagy terhet. – Varázslattal – mondta a fiataloknak. – Könnyedén – válaszolta a komolyaknak. – Hihetetlen gyönyörrel, amilyen csak a paradicsomban fordulhat elõ – felelte a féltékenyeknek, és azoknak, akiket utált, és ha tehette, boldogan okozott fájdalmat nekik.

Nem mindenki helyeselte, hogy feleségül ment az idegen óriáshoz. Sokan megpróbálták ellene és a férje ellen fordítani az apját. Végül mégis õ lett a gyõztes, és már azt is tudta, hogy kik az ellenségei: szexmániás mostohanõvére, Zadi, hazug unokatestvére, Fazulja, a maga mindent nevetségesen felnagyító képzelgéseivel, és elsõsorban negédes szavú, legidõsebb nõvére, Nadzsud, hitvány férjével, Mahmuddal, hogy büntetné meg õket Isten a gonoszságukért.

– Drága Nadzsud, olyan boldog vagyok, hogy itthon lehetek, veletek, de most már valóban ideje lefeküdni!

Nyugovóra tértek hát mindannyian; némelyik boldogan, más szomorúan, dühösen, egyesek utálkozva, megint más vágytól izzó testtel, ki a férje mellé, ki magányosan. A férfinak, a Korán elõírásai szerint, négy felesége lehetett, feltéve, hogy minden szempontból egyformán kezelte õket. Az összes férfi közül egyedül Mohamed próféta tarthatott csak annyi feleséget, amennyit akart. A legenda szerint összesen tizenegy felesége volt, bár nem egyszerre. Volt, amelyik meghalt, másoktól elvált, olyanok is akadtak, akik túlélték, de mindannyian életük végéig tisztelték.

Erkki fölébredt, amikor Azadeh besiklott mellé az ágyba. – El kell indulnunk, amilyen korán csak tudunk, Azadeh drágám! – mondta.

– Igen – felelte álmosan az asszony. Örült a kényelmes ágynak, a férje boldogító közelségének. – Amikor akarod. Csak arra kérlek, hogy ne ebéd elõtt, különben legdrágább mostohaanyám a lelkét is kisírja, és...

– Azadeh!

Hiába, a felesége már aludt, úgyhogy Erkki gondterhelten nagyot sóhajtott, és maga is újból álomba szenderült.

Vasárnap mégsem utaztak el, mint eredetileg tervezték, mert Azadeh apja azt mondta, elõbb szeretne beszélni Erkkivel. Hétfõn hajnalban, az általa vezetett reggeli ima és a bõséges reggeli – kávé, kenyér, méz, joghurt és sült tojás – után engedte csak el õket. A hegyrõl lejõve egybõl rákanyarodtak a Teheránba vezetõ útra, és hamarosan el is érték az elsõ ellenõrzõ pontot.

– Különös! – morogta Erkki. Mazardi ezredes megígérte neki, hogy ott vár rájuk, de sehol sem volt, sõt, egyetlen embert sem láttak.

– Rendõrök! – mondta elégedetlenül, hosszú ásítás kíséretében Azadeh. – Sohasem ott vannak, ahol lenniük kellene.

Az út fölfelé kanyargott, a hegyeken átvezetõ hágó irányába. Az ég tiszta kék volt, és a hegycsúcsok már fényben fürödtek, de lent a völgyben még sötét volt. Az idõ hideg és nyirkos, az út csúszós, sok helyen behavazott, ami csöppet sem zavarta Erkkit, mert a Range Rover négykerék-meghajtással működött, és hóláncot is vitt magával. A bázisra vezetõ bekötõúthoz érve nem állt meg, hanem továbbhajtott. Tudta, hogy egyetlen lelket sem találna ott, a 212-es pedig biztonságban várja, hogy végre megjavítsák. Mielõtt elhagyták a palotát, sikertelen kísérletet tett, hogy telefonon elérje Dajatit, a telepvezetõt, és bár kudarcot vallott, nem nyugtalankodott. Kényelmesen hátradõlt az ülésen, jó érzéssel gondolt a tele tankra, és a csomagtartóba berakott hat darab, egyenként ötgallonos benzineskannára, amelyeket Abdalláh saját tárolójából töltöttek fel.

Még ma gond nélkül el tudok jutni Teheránba, latolgatta az esélyeit. Szerdán pedig visszajövök. Az a piszok Rakoczy tényleg jól ráijesztett, és sok gondot okozott neki.

– Kérsz egy kis kávét, drágám? – érdeklõdött Azadeh.

– Köszönöm. Próbáld meg, rövidhullámon hátha sikerül behoznod a BBC-t, vagy az Amerika Hangját! – Köszönettel elvette a termoszból kitöltött kávét, beállította a műszerfalhoz erõsített tartóba, és elégedetlen volt, mert a rádióból ha nem recsegés jött, akkor kizárólag orosz beszéd, más semmi. Az iráni adókat, leszámítva a katonaiakat, vagy mind bezárták, vagy sztrájkolt a személyzetük.

A hétvégén barátok, rokonok, ismerõs kereskedõk, szolgák a legkülönbözõbb, egymásnak is ellentmondó híreket hozták. Szó volt azokban mindenrõl, amerikai és szovjet invázióról, a fõvárosban lezajlott sikeres katonai hatalomátvételrõl, de arról is, hogy minden tábornok hűséget fogadott Khomeininek, és Bahtjár lemondott, végleg távozott a hatalomból.

– Szamárság! – kiáltotta elégedetlenül Abdalláh hán, amikor meghallotta a sok fantasztikus szóbeszédet. Hatvan éven felüli, köpcös férfi volt, Tomött szakállú, sötét szemű és húsos ajkú, gazdagon felékszerezve, pazar ruhában. – Miért mondana le Bahtjár? Semmit sem nyerhet vele, úgyhogy bolond volna, ha megtenné.

– És ha Khomeini gyõz? – kérdezte Erkki.

– Isten majd eldönti, mi legyen. – A hán a díszteremben, süppedõ szõnyegeken hevert, Erkki és Azadeh elõtte ült, és ott volt egy fegyveres testõr is. – Khomeini gyõzelme, még ha be is következik, csak átmeneti lesz. A fegyveres erõk ellene fordulnak, és elõbb-utóbb a mollahok is. Öreg ember már, meg fog halni, és minél elõbb, annál jobb, mert bár Isten akaratát hajtotta végre, és neki köszönhetõ, hogy megszabadultunk a sahtól, akinek az ideje lejárt, bosszúálló, szűk látókörű és ugyanúgy megszállottja a hatalomnak, mint a sah, vagy talán még inkább. Egészen biztos, hogy ha hosszabb ideig uralkodna, több iránit öletne meg, mint a sah.

– De hát nem istenes, szent életű ember, amilyennek egy ajatollahnak lennie kell? – kérdezte Erkki óvatosan, mert nem tudhatta, hogy milyen válaszra számíthat. – Miért ölelné halomra az embereket Khomeini?

– Minden zsarnok azt teszi – mondta nevetve a hán, és tört még magának a halvából, kedvenc török édességébõl.

– És a sah? Mi lesz most, hogy elment? – Bármennyire nem kedvelte is a hant, a véleményére kíváncsi volt. Jelentõs részben tõle függött, hogyan élnek Azadehhel Iránban, elhagyni pedig nem akarta az országot.

– Ahogy Isten akarja. Mohammed sah hihetetlenül sokat tett Iránért ugyanúgy, ahogy korábban az apja. Az utóbbi néhány évben azonban végtelenül önteltté vált, senkit nem volt hajlandó meghallgatni, még a Sáhbanut, Farah császárnét sem, pedig az okos asszony, és feltétel nélkül imádja õt. Ha a józan eszénél lett volna, rögtön lemond a fia, Reza javára, mihelyt a bajok elkezdõdtek. A tábornokoknak lett volna kire támaszkodniuk, tudták volna, hogy kinek a parancsait lessék, és fel is készíthették volna a fiút arra, hogy ha eljön az ideje, határozottan magához ragadjon minden hatalmat. Ne felejtsd el, hogy Irán csaknem háromezer éven át királyság volt, abszolút uralkodók, egyesek talán azt mondanák, hogy zsarnokok gyakorolták benne a teljes hatalmat, és nem lehetett elmozdítani õket, a halálukig uralkodtak! – A hán kis szünetet tartva elmosolyodott. – A Kvadzsár sahok, százötven évig uralkodó dinasztiánk tagjai, közül mindössze egy, a legutolsó, az unokatestvérem halt meg természetes halállal. Mi keleti módra gondolkodunk, nem úgy, mint ti, nyugatiak. Természetes számunkra az erõszak és a szenvedés. Az életet és a halált nálunk nem a ti mércétek alapján ítélik meg. – A hán tekintete pillanatra mintha még sötétebbé vált volna. – Talán Isten akarata, hogy a Kvadzsár sahok visszatérjenek. Az uralmuk alatt Irán nagyszerűen virágzott.

Én nem ezt hallottam, gondolta Erkki, de nem mondta ki hangosan a véleményét. Nem az én dolgom, hogy megítéljem, mi volt itt, és minek kell bekövetkeznie.

A BBC-t és az Amerika Hangját vasárnap egyfolytában zavarták, ami csöppet sem volt szokatlan. A Moszkvai Rádió Tbiliszibõl sugárzott adását – és ez szintén megszokott volt – azonban tisztán, torzításmentesen lehetett venni. A perzsául és angolul is elmondott hírek szerint „általános felkelés tört ki a megdöntött sah Bahtjár vezette jogtalan kormánya, és a kormány amerikai urai ellen, akiknek élén a hazug, háborús uszító Carter elnök áll. Ma Bahtjár kísérletet tett rá, hogy elnyerje a tömegek jóindulatát, és ezért felmondott tizenhárommilliárd dollár értékű, Irán érdekei ellen való katonai szerzõdést, amelyet még a hatalomból eltávolított sah kötött. Uzsorakölcsön fejében nyolcmilliárd dollárért amerikai fegyvereket vásároltak volna, 2,3 milliárd dollárért brit gyártmányú Centurion páncélosokat, Franciaországtól két atomreaktort, és Németországtól is egyet, összesen 2,7 milliárd dollárért. A hír, hogy ezeket a szerzõdéseket felmondták, pánikot keltett a nyugati vezetõk körében, és megérdemelt válságot fog elõidézni a kapitalista pénzpiacokon..." – Bocsásson meg, hogy közbeszólok, apám, de szeretném tudni, hogy mit gondol, beavatkozik-e a Nyugat? – kérdezte Azadeh.

– Ezúttal nem – válaszolta a hán, és Erkki azt is észrevette, hogy ridegebbé vált az arca. – Nem, hacsak a szovjetek úgy nem döntenek, hogy itt a ragyogó alkalom lenyelni azt a nyolcvanmilliárd dollárt, amivel a nyugati bankoknak, és néhány keletinek is, tartoznak. – Gúnyosan föínevetett, ujjai a nyakában viselt vastag igazgyöngysort babrálták. – A keleti ember, ha pénzt kölcsönöz, természetesen sokkal okosabb, legalábbis nem olyan kapzsi. Körültekintõbben ad kölcsönt, megfelelõ zálogot követel cserébe, és nem hisz az úgynevezett keresztényi könyörület mítoszában. – Köztudott volt, hogy a Gorgon családnak hatalmas, olajban gazdag földterületei vannak Azerbajdzsánban, övé az Iran-Timber nagyobbik része, gyönyörű birtok a Kaszpi-tenger partján, a tebrizi bazárnak is õk az urai, és az övék az ott működõ legtöbb kereskedelmi bank.

Erkkinek eszébe jutottak azok a pletykák, amelyeket Abdalláh hán fösvénységérõl és könyörtelen üzleti módszereirõl hallott, még abban az idõben, amikor Azadeh kezéért harcolt. „Gyorsan juthat a paradicsomba, vagy a pokolba, aki tartozik egy riállal Kegyetlen Abdalláhnak, nem fizet, a szegénységére hivatkozik, és van olyan bolond, hogy utána Azerbajdzsánban maradjon" – mondogatták sokan.

– Apám, megkérdezhetem, hogy ennek a sok szerzõdésnek a felmondása nem kelt-e túl nagy vihart?

– Nem kérdezheted meg! Kérdeztél már annyit, hogy az bõven elég egy napra. Az asszony dolga az, hogy féket vessen a nyelvére, és figyeljen, ha a férfiak beszélgetnek. Elmehetsz!

Azadeh rögtön elnézést kért apjától a viselkedéséért, és engedelmesen távozott.

Erkki is felállt, menni akart, de a hán megállította. – Téged még nem bocsátottalak el. Ülj le! Hogy ijedhettél meg egy szál szovjettõl?

– Nem tõle félek, hanem a rendszertõl. Az az ember egész biztosan a KGB-tõl jött.

– Miért nem ölted meg?

– Nem segített volna, sõt valószínűleg még nagyobb bajt okozok vele, ha megteszem. Magunknak, a bázisnak, az Iran-Timbernek, Azadehnek, talán önnek is. Nem magától jött, mások küldték, és ismert bennünket, ismerte a családot. – Erkki, miközben beszélt, alaposan figyelte az idõs férfit.

– Én is ismerem õket. Az oroszoknak, akár szovjetek, akár cáriak, mindig fájt a foguk Azerbajdzsánra, de mindig jó vásárlóink voltak, és segítettek bennünket a mocskos britekkel szemben. Jobban szeretem õket a briteknél, mert legalább értem a gondolkodásukat. Tudom, mire számíthatok tõlük – válaszolta Abdalláh. – Ettõl a Rakoczytól is könnyen meg lehet szabadulni.

– Ha olyan könnyű, hát tegye meg! – biztatta Erkki, és teli torokból nevetett hozzá. – És szabadítson meg bennünket a többiektõl is! Az tényleg Istennek tetszõ cselekedet volna.

– Nem értek egyet veled! – válaszolta ingerülten a hán. – A sátán örülne inkább neki. Ha a szovjetek nem volnának, az amerikaiak és kutyáik, a britek uralkodnának rajtunk és az egész világon. Egész biztosan bekebeleznék Iránt, ahogy Mohammed sah uralma idején majdnem meg is tették. Ha nem létezne Szovjet-Oroszország, a maga összes hibájával, akkor nem volna, aki gátat vetne az amerikaiak politikájának, letörné a szarvukat, megakadályozná, hogy mindent leigázzanak rossz modorukkal, elárasszanak utálatos farmereikkel, zenéjükkel, ételeikkel és hamis demokráciájukkal. Ránk kényszerítenek a nõkkel szembeni undorító magatartásukat, a jogrendszerüket, mocskos pornográfiájukat, naiv diplomáciájukat és gonosz, igen, ez a helyes kifejezés, gonosz szembenállásukat az iszlámmal.

Erkki csöppet sem kívánt újabb veszekedésbe bonyolódni az apósával, de bármilyen keményen szánta is el magát, érezte, hogy megállíthatatlanul nõ benne az indulat, és hamarosan robbanni is fog. – Kötöttünk egy megálla...

– Úgy igaz minden, ahogy mondtam! – kiabálta dühösen a hán. – Igaz!

– Nem, és mi kötöttünk egy megállapodást a maga istene és az én szellemeim színe elõtt, hogy nem vitatkozunk politikáról! Egyikünkérõl sem!

– Így van, elismerem! – válaszolta az indulattól eltorzult arccal Abdalláh hán. A keze közben az övébe tűzött, gyönyörűen megmunkált keleti tõrre siklott, és a testõre is rögtön Erkkire fogta a géppisztolyát. – Allahra! Hazugnak neveztél a saját házamban? – kiabálta felháborodottan.

– Csupán emlékeztettelek rá, uram, hogy miben állapodtunk meg Allah színe elõtt! – válaszolta nem kisebb dühvel, a fogai között szűrve a szót Erkki. A sötét, vérben forgó szemek ádázul meredtek rá, de állta a pillantásukat. Kész volt a tõréért kapni, hogy öljön, vagy ha úgy alakul, hát meghaljon.

– Igen. Ez is igaz – mondta lecsöndesedve a hán, és a düh, amilyen hirtelen támadt, ugyanolyan gyorsan alább is hagyott benne. A testõrére pillantott, és ingerülten intett neki. – Menj ki!

A szobában feszült csönd lett. Erkki tudta, hogy a közelben további testõrök tartózkodnak, és a falakon figyelõnyílások vannak. Érezte, hogy a homlokát kiveri a veríték, és érezte tõre markolatának a nyomását is a gerincénél.

Abdalláh hán is tisztában volt azzal, hogy a tõr ott van, és azzal is, hogy Erkki kész használni, ha rákényszerítik. A hán azonban nem tehetett ellene semmit, mert egyszer és mindenkorra engedélyezte neki, hogy fegyvert viseljen a jelenlétében. Két éve történt ez, amikor Erkki megmentette az életét.

Erkki azon a napon kérte meg Azadeh kezét, és kapta meg a gõgös, ellentmondást nem tűrõ visszautasítást: – Allahra, nem! Nem akarom, hogy hitetlen kerüljön a családomba. Azonnal hagyd el a házamat! Örökre! – Lesújtva, nehéz szívvel állt fel a szõnyegrõl; abban a pillanatban dulakodás zaja hallatszott kintrõl, lövések, majd felpattant az ajtó, és két géppisztolyos merénylõ rontott a terembe, miközben odakint tovább dúlt a harc. A hán testõrének sikerült lelõnie az egyik támadót, a másik azonban õt kaszálta le egy sorozattal, hogy aztán a szõnyegen ülõ, és a megdöbbenéstõl mozdulni sem tudó Abdalláh ellen forduljon. Másodszor azonban már nem tudta meghúzni a ravaszt, meghalt, tõr ütötte át a torkát. Ugyanazzal a lendülettel, amellyel rárontott, Erkki a géppisztolyt is kiragadta a kezébõl, és a tõrét visszarántotta, de akkor harmadik merénylõ rontott be. Erkki a géppisztoly tusával vágott a férfi arcába, hatalmas erejű ütésével majdnem leszakítva a fejét a törzsérõl, és a halottat otthagyva kivágtatott a folyosóra. A tűzharcban három merénylõ és két testõr halt meg, két támadó pedig menekülni akart, de Erkki lelõtte õket, és rohant tovább, megnézni, nem esett-e baja Azadehnek. Csak miután meggyõzõdött róla, hogy a lánynak a haja szála sem görbült meg, biztonságban van, hagyott alább a dühe, és vált ismét normális emberré.

Még mindig emlékezett rá, hogyan hagyta magára, és ment vissza a nagyterembe, a továbbra is a szõnyegen ülõ Abdalláh hánhoz.

– Kik voltak ezek?

– Bérgyilkosok. Ellenségek, akárcsak az õrök, akik beengedték õket – válaszolta a hán. – Isten akarta, hogy itt légy, megmentsd az életemet, és még ne haljak meg! Feleségül veheted Azadehet, igen, de mert továbbra sem kedvellek, mindketten megesküszünk Isten és a te szellemeid elõtt, vagy miknek nevezed õket, hogy nem beszélünk egymással vallásról és politikáról. Sem a te világodéról, sem az enyémérõl. Akkor talán nem kényszerülök arra, hogy megöljelek.

És most ugyanazok a kemény, erõszakos szemek szegezõdtek rá. Abdalláh hán összeütötte a kezét, mire rögtön nyílt az ajtó, és egy szolga jelent meg. – Hozz kávét! – A férfi mélyen meghajolt, és elsietett. – Hagyjuk akkor a te világodat, és beszéljünk más témáról, ami nem tilos a számunkra: a lányomról, Azadehrõl!

A javaslatot hallva Erkki még éberebb lett; nem tudta biztosan, mekkora hatalma van apósának a felesége fölött, és azt sem, meddig terjednek saját férji jogai, amíg a jórészt Gorgon-birtoknak számító Azerbajdzsánban vannak. Ha Abdalláh hán ráparancsolna Azadehre, hogy térjen vissza a házába, és váljon el tõle, vajon engedelmeskedne-e neki a lánya? Azt hiszem, igen, válaszolta ki nem mondott kérdésére. Félek tõle, hogy igen – soha, egyetlen szót sem mondott még ellene, sõt megvédte az amerikaiak elleni paranoiás gyűlöletét, igyekezett magyarázatot találni rá.

– Ott kellett egyetemre járnia, mert nagyapám azt parancsolta – mesélte egyszer Azadeh. – Borzalmasan rossz volt neki Amerikában, Erkki! Meg kellett tanulnia a nyelvet, és közgazdasági diplomát kellett szereznie, mert az apja csak annak fejében engedte meg, hogy hazatérjen. Apám utálta a többi diákot, akik állandóan gúnyolták, mert nem ismerte a játékaikat, testes volt – Iránban ez a gazdagság jele, de Amerikában nem –, és nehezen ment neki a tanulás. De leginkább azt gyűlölte, hogy tisztátalan dolgokat kellett fogyasztania, mert rákényszerítették – disznóhúst, amit tilt a vallásunk, sört, bort és más alkoholt, ami nekünk szintén tilos. Egyéb elmondhatatlan dolgokat is csináltattak vele, miközben becsmérlõ, durva nevekkel illették. Én is dühös volnék az amerikaiakra a helyében. Kérlek, légy türelmes vele! Neked talán nem önti el az agyadat a vér, ha arra gondolsz, mit tettek a szovjetek apáddal, anyáddal, az országoddal? Légy türelmes, könyörgök! Hát nem egyezett bele végül is a házasságunkba? Légy vele türelmes!

Türelmes voltam, türelmesebb mint bárkivel, gondolta Erkki, és nagyon szerette volna, ha már vége a beszélgetésnek. – Mi gond van a feleségemmel, felséges uram? – A hánnak közvetlen környezete tagjaitól kötelezõen kijárt ez a megszólítás, és udvariasságból Erkki is ezt használta.

Abdalláh hán arcán kis mosoly jelent meg. – Gondolom, természetes, hogy érdekel a lányom sorsa. Mi a terved, mit fogsz csinálni, ha visszamentek Teheránba?

– Nincs semmilyen tervem. Egyszerűen úgy gondolom, hogy jobb, ha elviszem néhány napra Tebrizbõl. Rakoczy azt mondta, hogy „igénylik" a szolgálataimat, és ha a KGB ilyet mond Iránban, vagy Finnországban, vagy akár Amerikában is, jobb, ha az ember szedi a sátorfáját, és felkészül a legrosszabbra. Ha Azadehet elrabolnák, azt tehetnének velem, amit akarnak.

– Ha valóban az a szándékuk, akkor Teheránban sokkal könnyebben elrabolhatják. Ne felejtsd el, hogy ez itt Azerbajdzsán, és nem Bahtjár országa! – A hán gõgösen legörbítette a szája szélét.

– Én csak azt tudom – válaszolta kényszeredetten Erkki –, hogy szerintem mi volna neki a legjobb. Megfogadtam, hogy az életem árán is megvédelmezem, és ezt meg is teszem. Amíg Irán jövõjét el nem döntik – ön és más irániak –, addig, azt hiszem, ez a legokosabb, amit tehetek.

– Akkor menjetek! – mondta a hán olyan hirtelenséggel, hogy szinte megijedt tõle. – Ha segítségre van szükséged, üzend azt, hogy... – Kis idõre elgondolkodott, majd újabb gúnyos mosollyal az arcán folytatta: – Üzend azt, hogy minden ember egyenlõnek született! Ez is igazság, nem?

– Nem tudom, felséges úr! – válaszolta óvatosan Erkki. – De akár igaz, akár nem, biztosan Isten akarata szerint való.

A hán erre harsányan fölnevetett, otthagyta a díszteremben, Erkkin pedig dermedtség lett úrrá, félelem attól az embertõl, akinek a gondolkodásmódját egyszerűen képtelen volt megfejteni.

– Nem fázol? – kérdezte Azadeh.

– Dehogy. Csöppet sem – válaszolta Erkki, visszakényszerítve magát a múltból a jelenbe. A gépkocsi motorja egyenletesen zúgott, és már magasan jártak, nem messze a hegylánc tetején vezetõ hágótól. Az utolsó kanyar után végre napfényre jutottak, és kis szakaszon az út is egyenessé vált elõttük. Erkki azonnal visszaváltott, némi gázt adott, és megkezdték a hosszú leereszkedést a túloldalon. Az út Reza sah parancsára építették, akárcsak a Tebrizbe vezetõ vasútvonalat – mérnöki mestermunka volt, völgyhidakkal, mély bevágásokkal a hegyoldalban. Néhol szédítõ szakadék peremén haladt, most ráadásul csúszós is volt, sok helyen havas. Erkki újból sebességet váltott, és elég gyorsan, de azért kellõ óvatossággal vezetett, örülve, hogy nem éjszaka, sötétben kell átvergõdnie ezen a vidéken. – Kaphatok még egy kis kávét?

Azadeh boldogan kiszolgálta. – Örülök, hogy végre Teheránba mehetek. Sarazad is ott van, és rengeteg dolgot kell vásárolnom. Egész listát kaptam arról, mi kell a testvéreimnek. A mostohaanyám arckrémet kért.

Erkki nem igazán figyelt arra, amit a felesége mondott, a gondolatai Rakoczy, Teherán és McIver körül örvénylettek.

Az út folyamatosan lejtett, közben éles kanyarokat írt le, és óvatosságból lassított, mert a visszapillantó tükörbe nézve járműveket látott felbukkanni. Elöl személyautó haladt – szokás szerint telezsúfolva utasokkal –, vezetõje rendületlenül taposta a gázt, egészen rájuk hajtott, miközben folyamatosan dudált, nem törõdve azzal, hogy nem tudnak kitérni elõle. Erkki becsukta a fülét, nem törõdött a türelmetlen sürgetéssel, amit ugyanúgy nem volt képes megszokni, mint az irániak gondatlan – egyébként Azadehre is jellemzõ – vezetési stílusát. Újabb, erõsen lejtõs kanyar után, egyenes szakaszhoz érkezve szembe jövõ, jócskán megpakolt teherautót vett észre, és az éppen azt elõzõ, szabálytalanul a sávjába áttért személyautót. Fékezett, jobbra tekerte a kormányt, hogy kitérjen elõle, és abban a pillanatban a mögötte haladó kocsi vad dudálással nekilódult. A két jármű frontálisan ütközött, a lendülettõl lesodródott az útról, ötszáz lábnyit zuhant, majd nekicsapódott egy sziklának, és felrobbant. Erkki még jobban félrehúzódott a közeledõ teherautó útjából, az pedig meg sem állt, elhaladt mellette, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy a többi jármű is.

A meredély szélén állt, és a szakadékba bámult. A meredek hegyoldal hat-hétszáz láb mélységben tele volt szanaszét szóródott, lángoló roncsdarabokkal. A két személygépkocsi utasai közül nyilván senki nem maradt életben, és ha mégis, akkor sem lehetett volna kimenteni õket hegymászó-felszerelés nélkül. Visszament hát a gépkocsihoz, és nem szólt, csak szomorúan csóválta a fejét.

– Insa Allah, drágám! – szólt nyugodt hangon Azadeh. – Isten akarata.

– Nem! Ostoba felelõtlenség!

– Természetesen, drágám! Ostoba felelõtlenség – mondta rögtön, legmegnyugtatóbb hangján az asszony. Látta rajta, mennyire dühös, és nem értette, miért. Úgy általában, sokszor nem értette, mi mehet végbe a fejében ennek a különös embernek, a férjének. – Tökéletesen igazad van, Erkki! Ostoba felelõtlenség volt, de az már Isten akarata, hogy a vezetõk ostobasága a halálukat és a velük utazók halálát okozta. Isten akarta így, mert különben az út üres lett volna. Tökéletesen igazad volt.

– Valóban? – kérdezte fáradtan a férfi.

– Hát persze, Erkki! Tökéletesen igazad.

Továbbmentek. Az út menti falvak rettentõen szegények voltak, poros, szűk utcákkal. Vályogtéglából emelt viskóikat, házaikat magas falak övezték. Néhány rossz állapotban lévõ, romos mecset is volt bennük, az üzletek az utcákra települtek, kecskék, juhok és tyúkok mászkáltak mindenfelé szabadon, és rengeteg volt a légy, ha nem is annyi, mint nyáron, amikor már szinte elviselni sem lehetett õket. Az utcákat és a vízelvezetõ árkokat régóta halmozódó szemét borította, amelyben kóbor, nemritkán veszett kutyák turkáltak. A hóazonban gyönyörűvé tette a tájat, a magas hegyeket, és az idõ is szép volt, hideg, de napos.

A Range Rover belsejét a jól működõ fűtés kellemesen meleggé tette. Azadeh bélelt síruhában, égszínkék kasmírpulóverben, és rövid csizmában indult el, de egy idõ után levetette a síruha felsõ részét, meleg gyapjúsapkáját is, és dús, természettõl fogva hullámos haját szélesen szétterítette a vállán. Déltájban megálltak egy kis hegyi folyó partján, és a magukkal vitt eleségbõl megebédeltek. Kora délután már alma-, körte- és cseresznyefákkal beültetett, egyelõre kopár gyümölcsöskertek között jártak, nem sokkal késõbb pedig már Kazvin, a nagyjából százötvenezer lakosú, mecsetekben bõvelkedõ város elõtt jártak.

– Hány mecset lehet Iránban, Azadeh? – kérdezte Erkki a feleségét.

– Egyszer azt hallottam, hogy vagy húszezer – válaszolta álmosan az asszony, és a szemét kinyitva körbepillantott. – Á, hamarosan Kazvinban leszünk! Jó gyorsan hajtottál. – Ásított egy nagyot, kényelmesen elhelyezkedett, és újból behunyta a szemét. – Húszezer mecset és ötvenezer mollah, azt mondják. Ha így haladunk, pár órán belül akár Teheránt is elérjük...

Erkki elmosolyodott azon, ahogy Azadeh, ismét álomba szenderülve, befejezetlenül hagyta a mondatot.

Nagyobb biztonságban érezte már magát, örült, hogy az útnak több mint a felét maguk mögött hagyták. Kazvinon túl már egészen jó, egyenes volt az út, és olyan is maradt egészen Teheránig, ahol Abdalláh hánnak sok háza és lakása volt, a legtöbb közülük bérbe adva külföldieknek. Még így is maradt néhány, amely a család rendelkezésére állt, és az apósa azt mondta, hogy a körülményekre, a városban uralkodó zűrzavarra való tekintettel beköltözhetnek a McIverékéhez legközelebbibe.

– Nagyon köszönöm – válaszolta Erkki, Azadeh pedig késõbb megjegyezte, hogy nem érti, miért volt olyan szívélyes az apja. Olyan... annyira nem jellemzõ rá! Utál téged, és utál engem is, bármennyire igyekszem a kedvében járni.

– Téged nem utál, Azadeh!

– Bocsáss meg, hogy ellentmondok neked, de igen! Mondtam már, drágám, hogy a legidõsebb nõvérem, Nadzsud fordította ellenem és a bátyám ellen. Õ, és az ocsmány férje. Ne felejtsd el, hogy anyám apámnak a második felesége volt, feleannyi idõs, mint Nadzsud anyja, és kétszer olyan szép, bár anyám meghalt, amikor hétéves voltam, Nadzsud továbbra is ellenünk áskálódik! Persze, nem szemtõl szembe, annál sokkal rafináltabb. Te még nem tudod, Erkki, milyen agyafúrtak, erõsek tudnak lenni az iráni asszonyok, milyen bosszúállók a szeretetre méltó, szívélyes, külsõ máz alatt. Nadzsud rosszabb, mint az édenkert kígyója! Õ az oka minden ellenségeskedésnek a családon belül. – Azadeh gyönyörű, kékeszöld szeme könnyel telt meg, miközben errõl beszélt. – Amikor még kicsi voltam, apám tényleg szeretett bennünket, Hákimot és engem. Mi voltunk a kedvencei. Több idõt töltött nálunk, a házunkban, mint a palotájában. Aztán, amikor anyám meghalt, a palotába mentünk lakni, de egyetlen féltestvérem sem szeretett igazán. Amikor odaköltöztünk, minden megváltozott, és ennek Nadzsud volt az oka.

– Tönkreteszed magadat ezzel a gyűlölettel, Azadeh! Te szenvedsz miatta, nem õ. Felejtsd el! Nincs fölötted hatalma, és újból csak azt mondom, neked sincs bizonyítékod mindarra, amit mondasz.

– Nincs szükségem bizonyítékra. Tudom. Soha nem felejtem el, amit ellenünk tett!

Erkki itt abba is hagyta. Nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzon, reménytelen vállalkozásba fogva megpróbálja feledtetni feleségével fájdalmas, sok erõszakhoz és könnyhöz kötõdõ emlékeit. Úgy gondolta, hogy jobb, ha nem fojtja el, hanem hagyja, hogy Azadeh idõnként kibeszélje magából, mert úgy legalább megkönnyebbül. Elhagyták a szántóföldeket, a gyümölcsöskerteket, és beértek Kazvinba, amely, mint a legtöbb iráni város, zajos volt, zsúfolt, piszkos és szennyezett levegõjű, az utcáit elborító kusza, áttekinthetetlen forgalommal. Az országút mellett, mint a legtöbb helyen Iránban, dzsoub, vizesárok futott. Itt éppen három láb mély volt, több szakaszon ki is betonozták, a falát latyakos hó és jég borította, és kevés víz csordogált csak az alján. Fák nõttek ki belõle, a városiak gyakran mosták benne a ruháikat, sokszor ivóvizet is onnan merítettek, miközben gondolkodás nélkül belevezették a szennyvizet is. Az árkon túl falak emelkedtek. Falak, amelyek elrejtették a külsõ szemlélõ elõl a kerteket és a házakat, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket egyaránt. A városi házak rendszerint emeletesek voltak, sárgás-szürkék és dobozszerűek, néhány közülük téglából épült, mások vályogból, egynémelyiket be is vakolták, és szinte mindegyik rejtve volt a külvilág elõl. A legtöbbnek döngölt agyagból készült a padlója, kevésben volt csak folyó víz, áram, és még kevesebben csatorna.

A forgalom riasztó hirtelenséggel megsűrűsödött körülöttük. Biciklik, motorkerékpárok, autóbuszok, a legkülönbözõbb méretű, öregnél öregebb személygépkocsik bukkantak föl egyik pillanatról a másikra. Csaknem mindegyik járműnek a karosszériája horpadt volt, rondán összekarcolva, néhányat rikító színnel festettek át, másokon mindenfelé kis lámpák égtek, hogy megfeleljenek gazdájuk ízlésének. Erkki az utóbbi néhány évben többször is végighajtott ezen az úton, tudta jól, hogy hol számíthat forgalmi dugókra. Megúszni nem lehetett, mert hiányzott a várost elkerülõ út, bár évek óta tervezték már, hogy építenek egyet. Bölcs belenyugvással mosolygott hát, megpróbálta becsukni a fülét a zaj elõl, és arra gondolt, hiába akarják megépíteni, elkerülõ út soha nem lesz, maguk a kazviniak fogják megakadályozni az építését, mert képtelenek elviselni, hogy csöndben, nyugalomban éljenek. A kazviniaknak és a Kaszpi-tenger partján lévõ Rast lakóinak országszerte legendás hírük volt, sok iráni vicc született róluk.

Megkerült egy kiégett, erõsen rozsdásodó gépkocsit, aztán berakott egy Beethoven-zongoraszonátákat tartalmazó kazettát a magnóba, és jókora hangerõt adott rá, hogy kizárja a külsõ zajokat, de hiába, az sem sokat segített.

– Nagyobb a forgalom, mint általában. Hol van a rendõrség? – kérdezte Azadeh. Felriadt, és éberré vált a szokatlan nyüzsgéstõl. – Nem vagy szomjas?

– Nem, köszönöm. – Erkki a feleségére nézett, keményen domborodó melle és dúsan a vállára omló haja ismét rabul ejtette. – Éhes annál inkább. Rád!

Azadeh nevetve megszorította a kezét. – Én nem egyszerűen éhes vagyok... fel tudnálak falni!

– Akkor jó. – Remekül megértették egymást, mindketten élvezték a másik társaságát.

Az út – nemcsak az, amit választottak, hanem általában a városban – nagyon rossz állapotban volt. Több helyen a kátyú, máshol pedig a soha véget nem érõ, és szokás szerint se táblával nem jelzett, se korláttal el nem kerített útjavítási munkák lassították a haladást! Erkki kikerült egy mély gödröt, és elhajtott a hanyagul az útszélen hagyott újabb autóroncs mellett. Rozoga tehergépkocsi közeledett éppen felé észvesztõ dudálással. Rikító, tarka színűre volt festve, a lökhárítóját drótok tartották, a vezetõfülkének se ajtaja, se ablaka, a tanksapkát pedig a benzintartály nyílásába dugott, összegyűrt rongydarab helyettesítette. A teherautó összevissza feldobált rőzsét szállított, aminek a tetején három utas ült igen bizonytalanul, imbolyogva. A vezetõ rongyos, foszladozó báránybõr bekecset viselt, és mellette még ketten szorongtak a vezetõfülkében. Amikor elhajtott mellettük, Erkkinek feltűnt, hogy a jármű utasai mennyire bámulják. Néhány yarddal arrébb rozzant, túlzsúfolt busszal találta szembe magát. Óvatosan a dzsoubhoz húzódott, hogy elengedje, és félig az árok pereme fölé lógó kerékkel megállt. Újból csak azt látta, hogy a busz sofõrje és az utasok – csadorba burkolózott nõk, szakállas, a hideg miatt vastag öltözéket viselõ fiatalemberek – feltűnõen nézik. Egyikük összeszorított öklét is ráemelte, a másik pedig dühös szitkot kiáltott felé.

Eddig nem volt bajunk senkivel, gondolta Erkki, és egyre kényelmetlenebbé váló érzés vett rajta erõt. Bármerre fordult is, mindenütt ugyanazokat a dühös arcokat látta. Járókelõk és járművek utasai egyaránt ingerülten, heves indulattal néztek rá. Nagyon lassan tudott csak haladni, mert az utcákon motorkerékpárosok, biciklisek cikáztak a személygépkocsik, autóbuszok és teherautók között, amelyeknek a vezetõi szintén nem tartottak be semmilyen közlekedési szabályt, csak azt, amit maguk találtak ki. Máskor az úttesten keresztülhajtott birkák akadályozták az elõrehaladást, és a motorosok ilyenkor mérgesen kiabáltak a pásztorral, a pásztor pedig nem hagyta magát, visszaüvöltözött nekik. Mindenki dühös, türelmetlen volt, a vezetõk vadul tülköltek.

– Átkozott forgalom! Ostoba birkák! – mondta türelmetlenül Azadeh, miután az óriási hangzavartól egészen felébredt. – Dudálj te is, Erkki!

– Türelem! Próbálj inkább aludni! Hiába dudálnék, úgysem tudnék megelõzni senkit – válaszolta az óriási hangzavart túlkiabálva Erkki, továbbra is érezve magán az ellenséges pillantásokat. – Ne idegeskedj!

Félórába telt, míg újabb háromszáz métert meg tudtak tenni, aztán a becsatlakozó utcák miatt még inkább megnövekedett, és tovább lassult a forgalom. A járművek közé szép számmal keveredtek gyalogosok is, Erkki pedig éppen egy busz mögött araszolt, ami a sáv jelentõs részét elfoglalta, de a kerekei még így is veszélyes közelségben voltak a dzsoubhoz. Motorosok furakodtak elõre vigyázatlanul a gépkocsik között, többen közülük végig is húzták a Range Rover és más autók oldalát. Dühösen kiabáltak, rugdosták az útjukba kerülõ birkákat, és közéjük gázoltak, azt sem bánva, ha eltapossák õket. Az egyik fékezésnél hátulról kisebb személyautó lökte meg õket, aztán a vezetõje dühösen rátenyerelt a kürtre, és közben magából kikelve szidalmak özönét zúdította Erkkire. Csukd be a füled, és ne idegeskedj!, mondta magának a finn. Úgysem tehetsz semmit. Próbálj meg nyugodt maradni!

Egyre nehezebben tudta azonban végrehajtani az önmagától kapott utasítást. Félóra múlva az elõttük haladó birkák elkanyarodtak egy mellékutcába, és a járműfolyam picivel gyorsabban tudott haladni. Aztán a következõ sarok után ismét megállt, mert az egész úttest fel volt bontva, korláttal el sem kerített, legalább tíz láb átmérõjű, hat láb mély, vízzel félig telt gödör foglalta el a nagy részét. Nem messze néhány útjavító munkás ücsörgött tétlenül, csak azért hagyva abba néha a fecsegést, hogy viszonozza a járművezetõk dühös szitkait, és visszamutogasson nekik.

Továbbjutni nem lehetett, visszafordulni sem, úgyhogy az egész járműfolyam kénytelen volt bekanyarodni egy keskeny mellékutcába. Ott viszont az elöl haladó busznak túl szűk volt a hely, hogy elsõ próbálkozásra beforduljon a sarkon. A sofõrnek manõvereznie kellett elõre-hátra, tovább dühítve, újabb kiabálásra ingerelve a mögötte haladókat, és amikor Erkki oldalra húzódott, hogy több helye legyen, a mögötte lévõ rozoga, kék személygépkocsi elõrelódult, az ellentétes irányba haladó sávba áttérve elõzni akart, és rögtön gyors fékezésre is kényszerített egy szembõl jövõ autót. Az megcsúszott, egyik kereke beleért a dzsoubba, és mivel képtelen volt tovább menni, végképp megbénította a forgalmat.

Látva az újabb akadályt, Erkki dühösen beletaposott a fékbe, kiugrott a vezetõfülkébõl, és hatalmas erejét összeszedve megpróbálta kiemelni az árokba csúszott kocsit. Senki nem segített neki, mindenki csak ordítozott, és azzal még tovább növelte a zűrzavart. Ingerülten a bajt okozó kék gépkocsi sofõrjéhez akart ugrani, hogy a helyérõl kirángatva rávegye, segítsen legalább õ, de a busznak addigra már sikerült befordulnia a sarkon, az út szabaddá vált, és az illetõ obszcén gesztust téve felé elhúzott mellette.

Erkkinek komoly erõfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán, és ne vágjon bele a hátsó szélvédõjébe egy jókora követ. Kiegyenesítette ökölbe zárt ujjait, és a mindkét irányból feltorlódott gépkocsik vad dudálása közepette visszaült a Range Roverbe, hogy továbbhajtson.

– Tessék! – mondta Azadeh, és egy csésze kávét nyújtott neki.

– Köszönöm. – A volánt fél kézzel tartva vezetett, és mire megitta, a forgalom ismét lelassult, de a kék kocsit már nem látta sehol. Miután sikerült valamelyest megnyugodnia, odaszólt a feleségének: – Ha elkapom, a tragacsával együtt darabokra tépem a gazembert!

– Igen. Tudom, igazad van. Erkki, észrevetted, milyen dühösen, ellenségesen néz ránk mindenki?

– Igen.

– De miért?! Legalább hússzor hajtottunk már keresztül Kazvinon... – Azadeh ijedten elhúzódott az ajtótól, mert marék szemét vágódott mellette az ablaknak, és védelmet keresve közelebb csúszott a férjéhez. Erkki dühösen káromkodott, gyorsan föltekerte maga felõl is az ablakot, és a másik oldalra átnyúlva lenyomta a zárat rögzítõ gombot. A szélvédõn trágya kenõdött szét.

– Matyjebájuscsije! – morogta dühösen. – Úgy viselkednek, mintha amerikai zászló lenne a kocsinkon, és a sah képét lobogtatnánk. – Valahonnan követ dobtak rájuk, és az nagyot koppant a Range Rover erõs acéllemezén. A busz közben, a mellékutca végéhez érve, kikanyarodott az egyik mecset elõtti tágas térre, amelyen számos bódé állt, és mindkét irányba két sávon haladhatott a forgalom. Erkki megkönnyebbült valamelyest, mert nem kellett már olyan kínzó lassúsággal araszolniuk. A forgalom még itt is nagy volt, de ütemesebb. Kettesbe tudott kapcsolni, és úgy haladhatott a tér túlsó végén nyíló, Teherán felé vezetõ utca torkolata felé. Nem sokáig élvezhette azonban a megváltozott helyzetet, mert a mellékutcákból jövõk miatt a járművek újból összetorlódtak, és mind a teheráni út felé próbált elõrejutni.

– Soha nem fordult még elõ ilyen – morogta. – Mi a fene lehet ez?

– Biztosan valami újabb baleset – válaszolta nyugtalanul Azadeh.

– Vagy az utat javítják. Nem volna jobb visszafordulni, és más utat választani?

– Rengeteg idõnk van – igyekezett bátorítani az asszonyt Erkki. – Pár perc, és kijutunk innen. A városon kívül biztosan sokkal könnyebb lesz.

Elõttük újabb dugó támadt. A két sáv forgalma ismét összegabalyodott, ingerült kiabálás, tülkölés, átkozódás kezdõdött, és ez így ment legalább egy órán, tíz mérföldön keresztül. Már majdnem kiértek a városból, amikor fiatal suhancok tűntek fel a kocsi körül, dühösen szitkozódtak, és egyikük rá is vert öklével az oldalsó ablakra.

– Amerikai kutya...

– Disznó amerikai...

Újabb sihederek csatlakoztak hozzájuk, néhány csadorba burkolt nõ is, és egyre több ököl emelkedett a magasba. A Range Rover beszorult a többi jármű közé, Erkki sem gyorsítani, sem fékezni nem tudott, meg sem fordulhatott, és tehetetlenségének tudata egyre ingerültebbé tette. Néhány férfi a terepjáró oldalát és ablakait kezdte döngetni az öklével, a számuk egyre nõtt, és azok, akik Azadeh oldalán voltak, trágáran mutogattak is, sõt megpróbálták felszakítani az ajtót. Az egyik fiatalember felugrott a motorháztetõre, de megcsúszott, a kerekek elé zuhant, és csupán a szerencséjének köszönhette, hogy Erkki nem gázolt át rajta. A busz közben megállt, és óriási kavarodás, dulakodás támadt körülötte. Míg egyesek leszállni igyekeztek, mások már nyomultak fel rá, és az emberek egymást akadályozták. Erkki meglátott maga elõtt egy kis rést, rögtön a gázba taposott, és a buszt megkerülve, néhány figyelmetlen gyalogost kis híján elgázolva sikerült bekanyarodnia egy csodálatos módon üres mellékutcába. Sebesen végighajtott rajta, és újabb mellékútra kanyarodott, alig elkerülve egy csapat szembe jövõ motorost –, és hamarosan teljesen eltévedt a keskeny utak kusza szövevényében. Térképe nem volt – Kazvinról ilyen nem is készült soha –, úgyhogy a nap állása alapján igyekezett tájékozódni, és hosszas keresgélés után sikerült is rátalálnia egy szélesebb útra. Nagy üggyel-bajjal besorolt a forgalomba, haladt vele egy darabig, és végül ismét olyan útvonalra ért, amit ismert – ez is egy mecset elõtti téren haladt át, hogy aztán beletorkolljon a teheráni országúiba. – Nincs semmi baj, Azadeh! Mocskos huligánok voltak – mondta megnyugtatóan, korábbi támadóikra utalva, a feleségének.

– Igen – válaszolta reszketve az asszony. – Megérdemelnék, hogy jól megkorbácsolják õket.

Erkki a mecset elõtt hömpölygõ tömeget, a körülöttük haladó járművek utasait figyelte, és igyekezett magyarázatot találni a szokatlanul ellenséges magatartásra. Valami megváltozott, gondolta. De mi? Aztán új gondolata támadt, és a gyomra hirtelen fájdalmas görcsbe rándult. – Egyetlen katonát, katonai teherautót sem láttam azóta, hogy elhagytuk Tebrizt – mondta. – Te igen?

– Nem. így, hogy említed, tényleg különös.

– Valaminek történnie kellett. Valami komoly dolognak.

– Háború lenne? A szovjetek átlépték volna a határt? – Azadeh arcából még az a kis szín is eltűnt, ami addig látszott rajta.

– Nem hiszem... Akkor látnunk kellett volna északra tartó csapatokat vagy repülõgépeket. – Erkki a feleségére pillantott. – Nem baj – mondta, önmagát is igyekezve meggyõzni –, Teheránban remekül fogjuk érezni magunkat. Találkozhatsz Sarazaddal és a többi barátoddal. Ideje már, hogy kikapcsolódj kicsit! Lehet, hogy kiveszem a maradék szabadságomat, és elmegyünk egy-két hétre Finnországba...

Már elhagyták a belvárost, Kazvin külsõ részén jártak, falak mögött megbújó alacsony házak között. A teheráni országút itt négysávossá szélesedett, és bár a forgalom változatlanul erõs és lassú volt – alig tizenöt mérföldes sebességgel tudtak csak haladni –, Erkki nem aggódott különösebben. Elõttük volt a délnyugati irányba, Abadán és Kermánsáh felé vezetõ út, amirõl tudta, hogy el fogja szippantani a járművek jelentõs részét. Idõnként a műszerfalra nézett, mintha csak fedélzeti műszereket figyelt volna, és – már nem elõször – azt kívánta, bár helikopteren volnának, nem pedig az országúton, a kaotikus zűrzavar kellõs közepén. Az üzemanyagszint mutatója már egynegyed alatt állt, és tudta, hogy hamarosan tankolnia kell, de nem nyugtalankodott miatta, hiszen a kannákban bõven volt tartalék benzin.

Enyhén fékezett, és kikerült egy hanyagul a sávjukban leállított teherautót, aztán hirtelen újabb adag, rájuk hajított szemét találta el a kocsi ablakát.

– Talán jobb volna, ha megfordulnánk, és visszamennénk Tebrizbe, Erkki! Elkerülhetnénk Kazvint.

– Nem – válaszolta, bár tisztán kiérezte a rettegést az általában semmitõl meg nem ijedõ Azadeh hangjából. – Nem – ismételte meg szelídebb, megnyugtatóbb hangon. – Elmegyünk Teheránba, kiderítjük, mi történt, és majd aztán eldöntjük, mi legyen.

Az asszony még közelebb csúszott hozzá, és hogy érezze is bátorító közelségét, kezét a térdére tette. – Nagyon megijesztettek azok a huligánok, hogy verje meg õket az Isten! – mondta, és másik kezével idegesen türkiz nyakláncát morzsolgatta. A legtöbb iráni asszony türkizbõl, egyéb kék kõbõl fűzött gyöngysort, vagy egyetlen nagyobb kék követ viselt szemmelverés ellen. – Rühes kutyák! Miért kell így viselkedniük? Ördögök! Isten büntesse meg õket örökre! – A város határában jókora katonai kiképzõtábor, és mellette légi támaszpont volt. – Miért nincsenek itt katonák?

– Azt én is szeretném tudni.

Elérték a keresztezõdést, ahol a járművek jelentõs része valóban jobbra kanyarodott, Abadán és Kermánsáh kányába. Mindkét országutat szögesdrót kerítés övezte, akárcsak a legtöbb iráni fõutat és autópályát. A kerítésre azért volt szükség, hogy távol tartsa a birkákat, kecskéket, egyéb jószágot, kóbor kutyákat – és figyelmetlen gyalogosokat – az utaktól. A baleset ennek ellenére gyakori volt, és sok ember meg is halt.

De hát ez így természetes Iránban, gondolta Erkki. Senki nem törõdik semmivel, fõleg nem a másik emberrel. Azok a szerencsétlen hülyék is, akik a hegyek között a szakadékba zuhantak és meghaltak, ott maradnak, amíg kóbor kutyák és vadállatok föl nem falják a holttestüket.

A várost elhagyva jobban érezték magukat. A látóhatár ismét kiszélesedett elõttük, a dzsoub és a szögesdrót kerítés mögött ismét gyümölcsöskerteket láttak, északra az Elburz-hegységet, délre pedig szelíden lankás tájat. Ahelyett azonban, hogy a forgalom felgyorsult volna, a két sorban haladó járművek lelassultak, egymásba keveredtek, majd nem sokkal késõbb összeszűkült az út, a két-két sávból ismét egy-egy lett, és újból elkezdõdött a dühös tülekedés, átkozódás, hangzavar. Erkki fáradtan átkozta magában a nyilván valahol elõttük szöszmötölõ útjavítókat, akik a torlódást okozták, sebességet váltott, a műveletekre oda sem figyelve fékezett és gázt adott, gázt adott és fékezett. Nehézkesen araszolt, a hűtõvíz már veszélyesen melegedett, óriási volt körülöttük a zaj, mindenki dühöngött és egyre ingerültebbé vált. – Nézd! – mondta hirtelen Azadeh, és elõremutatott.

Körülbelül száz-yardnyira tõlük úttorlasz emelkedett, körülötte tömeg nyüzsgött. Néhány embernél fegyver is akadt, egyébként azonban mind civilek voltak, szegényesen öltözöttek. A torlasz másik oldalán jelentéktelen kis falu kezdõdött, bejáratánál, az országút mentén különbözõ holmikat árusító bódék álltak, és számos nõt és gyereket lehetett látni. A nõk kivétel nélkül fekete vagy szürke csadort viseltek. A torlasznál minden jármű megállt, és csak azután haladhatott tovább, hogy a bent ülõk papírjait ellenõrizték. Néhányat közülük leparancsoltak az út melletti mezõre, és kiszállított utasaikat többen is vallatóra fogták. Azok között, akik ezzel foglalatoskodtak, észrevehetõen több volt a fegyveres, mint az ellenõrzõpontnál.

– Nem zöldszalagosok – mondta Erkki.

– Egyetlen mollahot sem látok. Te igen?

– Nem.

– Akkor nem a Tudehtõl vannak, és nem is mudzsahedek... vagy fedajinok.

– Készítsd elõ az igazolványodat! – mondta Erkki a feleségének, és bátorítóan rámosolygott. – Bújj vissza a dzsekidbe, hogy meg ne fázz, amikor kinyitom az ablakot, és vedd fel a kapucnit is! – Igazából nem a hideg miatt aggódott, hanem Azadehnek a vastag pulóver alatt is jól kirajzolódó, ingerlõen domború melle, karcsú dereka, és dúsan a vállára omló, hullámos haja miatt.

A műszerfal melletti csomagtartóban tokba dugott kis tõr is lapult; elõvette, és a csizmája szárába dugta. A másik, a hosszabb és szélesebb pengéjű a kabátja alatt maradt, gerince mellett becsúsztatva a nadrágjába.

Miután kijöttek az utolsó kanyarból, komor arcú, szakállas férfiak vették körül a Range Rovert. Néhányuknál amerikai gyártmányú puskák voltak, az egyiknél orosz AK-47-es géppisztoly. Néhány nõ is csatlakozott hozzájuk, arcukból azonban csak nagyon keveset lehetett látni, mert eltakarta a csador. Ellenséges, utálkozó pillantást vetettek Azadehre. – A papírokat! – mondta perzsául az egyik férfi, és rögtön be is nyújtotta a kezét az ablakon. A lehelete büdös volt, mosdatlan test és ruha áporodott szaga árasztotta el a kocsi belsejét. Azadeh mereven elõrenézett, megpróbált tudomást sem venni a leplezetlenül vetkõztetõ, durva pillantásokról, a számára tökéletesen idegen, ellenséges indulatról.

Erkki udvariasan átadta a saját és Azadeh papírjait. A férfi elvette, beléjük nézett, aztán továbbadta egy fiatalabbnak, aki olvasni is tudott. Mindannyian szótlanul álltak, némán figyelték õket, és közben topogtak, hogy kicsit fölmelegítsék átfagyott lábukat. A hosszúra nyúló csöndet végül a fiatalember törte meg éles, pattogó torokhangon: – Külföldi, valami Finnország nevű helyrõl. Tebrizbõl jönnek. Nem amerikai.

– Amerikainak látszik – válaszolta valaki, szintén perzsául.

– Az asszony családneve Gorgon, a felesége... legalábbis a papírjai szerint.

– A felesége vagyok – szólt közbe kurtán Azadeh. – Meg...

– Téged ki kérdezett?! – vágott durván a szavába az, aki elvette az igazolványaikat. – Gorgonnak hívnak, mint a Tebriz környéki földek urait, a beszéded és a viselkedésed is gõgös, és nagyon valószínű, hogy a nép ellensége vagy.

– Senkinek sem vagyok az ellensége. Kér...

– Hallgass! Az asszonynak kötelessége tudni, hogyan viselkedjen! El kell takarnia az arcát, és alázatosnak kell lennie, még akkor is, ha szocializmus van! – A férfi Erkkihez fordult: – Hová mentek?

– Mit mond, Azadeh?

Az asszony lefordította.

– Teheránba – válaszolta nyugodt hangon Erkki. – Azadeh, légy szíves, mondd meg nekik, hogy Teheránba megyünk! – Miközben beszélt, hat puskát és egy géppisztolyt számolt össze. Mögöttük közben összetorlódtak a gépkocsik, és úgy elálltak az utat, hogy menekülésre nem volt mód. Egyelõre.

Azadeh engedelmesen fordított, és hozzá is tette: – A férjem nem beszél perzsául.

– Miért higgyük el? És honnan tudjuk, hogy valóban házasok vagytok-e, vagy sem? Hol a házassági igazolványod?

– Nem hordom magamnál. Az, hogy férjnél vagyok, benne van a személyi igazolványomban.

– Ez a sah igazolványa. Nem érvényes. Hol az új igazolványod?

– Milyen új igazolvány? Kinek kell kiállítania? Ki írja alá? – kérdezte éles hangon az asszony. – Adjátok vissza az igazolványainkat, és engedjetek urunkra!

Határozottságának volt némi eredménye, a kocsi ablakánál álló férfi és a társai elbizonytalanodtak kissé. – Biztosan megérti, hogy sok ellenség jár erre, akiket el kell fognunk...

Erkki érezte, hogyan, ver egyre hevesebben a szíve. Eltompult tekintetek, merev arcok – a sötétség évszázadaiból itt rekedt alakok vették körül. Aztán még többen csatlakoztak hozzájuk, valaki pedig a terepjáró mögé állt, és dühösen, kiabálva szólt a mögöttük feltorlódott gépkocsik vezetõinek, hogy kerüljék ki õket, menjenek elõre, majd ott ellenõrzik õket. Senki nem akadt, aki tiltakozott, akár csak egyetlen zokszót is ejtett volna. Mindenki engedelmesen beállt a sorba, és várta, hogy eljusson az úttorlaszig.

– Mi történik itt?! – Zömök, a vállát igen határozottan használó férfi verekedte át magát a tömegen, és az utat is engedett neki. Csehszlovák gyártmányú géppisztoly volt nála, és a többiek rögtön magyarázni kezdtek neki valamit, majd átadták a papírokat. Az illetõ elhanyagolt külsejű volt, borotválatlan, a tekintete vészjósló, ruházata nagyon egyszerű és piszkos. Már közel járt hozzájuk, amikor hirtelen lövés dördült, és minden arc, mintegy vezényszóra, az út melletti legelõ felé fordult.

Mozdulatlan test hevert egy kis személygépkocsi mellett, amit az õrök állítottak féke az útról. Egyikük éppen a csenevész füvön eldõlt, hason fekvõ alak fölé hajolt. A kocsi másik utasa feltartott kézzel, hátát a járműhöz préselve állt, de aztán hirtelen elõrelendült, átverekedte magát a körülötte állókon, és menekülni próbált. Az Erkkiéket feltartóztató csoport géppisztolyos tagja maga elé kapta a fegyverét, lõtt, és mert nem találta el rögtön, megeresztett egy újabb, rövid sorozatot. A vadul rohanó férfi felkiáltott, a földre zuhant, és mert a golyók a lábát találták el, a könyökére támaszkodva próbált kínlódva tovább mászni. A géppisztolyos nyugodtan odasétált hozzá, beléürítette a fél tárat, aztán közömbösen hátat fordított neki.

– Ahmed! – kiabált oda a zömök. – Miért pazarolod a lõszert, amikor a csizmád is megteszi? Kik voltak ezek?

– SAVAK-osok! – Elégedett moraj futott végig a tömegen, sõt a faluból összegyűltek közül többen lelkes éljenzésbe is kezdtek.

– Bolond! Miért kellett õket rögtön megölni? Hozd ide a papírjaikat!

– A mocskos ebek azt állították, hogy teheráni üzletemberek, de én egybõl megérzem a szagát bármelyik rohadt SAVAK-ügynöknek. Akarod látni a hamis papírokat?

– Nem. Tépd szét õket! – A köpcös Erkkihez és Azadehhez fordult. – Szóval a nép ellenségei voltak. Olyanok, akikkel helyben végezni kell.

Azadeh egy szót sem szólt, rémülten hallgatott. Igazolványaik a mocskos, göcsörtös ujjú kezekben voltak, és arra gondolt, mi lesz, ha az illetõ úgy dönt, hogy azok is hamisak. Insa Allah!

A köpcös férfi hosszan vizsgálgatta a papírokat, majd Erkkire, és róla az asszonyra nézett. – Szóval azt állítja, hogy maga Azadeh Gorgon Jok... Jokkonen. A felesége?

– Igen.

– Értem. – A férfi zsebre dugta az igazolványaikat, és hüvelykujjával a háta mögé, a mezõ irányába bökött. – Szóljon a férjének, hogy húzódjon le az útról! Átvizsgáljuk a kocsijukat.

– De mi...

– Nem hallotta, mit mondtam?! Gyerünk! – A köpcös fellépett a terepjáró hágcsójára. – Az mi? – kérdezte, és a gépkocsi tetején látható, fehér alapra festett világoskék keresztre mutatott.

– A finn zászló – válaszolta Azadeh. – A férjem finn.

– Miért van ott?

– Szereti. Büszke rá.

A férfi lekicsinylõen köpött egyet, majd újból a mezõ felé mutatott. – Gyerünk! Oda! – Miután félreálltak, a tömeg egy része utánuk nyomult, leugrott a hágcsóról. – Kifelé! Át akarom kutatni a kocsijukat, hogy nincs-e benne fegyver és csempészáru!

Ismét Azadeh próbált válaszolni neki: – Nincs nálunk sem fegyver, sem csem...

– Kifelé! Te pedig, asszony, tartsd a szád! – A tömegbõl helyeslõ morgás hallatszott, mire a férfi a két mozdulatlan holttestre mutatott, és fenyegetõ hangon közölte: – Ne felejtsd el. hogy a nép gyorsan ítél! – Erkkire bökött. – Mondd el a férjednek is, mit hallottál... Ha egyáltalán a férjed!

– Erkki, ez az ember azt mondta, hogy... ne felejtsük el, a nép gyorsan ítél. Légy óvatos, drágám! Ki kell szállnunk... át akarják kutatni a kocsit!

– Rendben van! Gyere át erre az oldalra, és maradj szorosan mellettem! – Erkki kinyitotta az ajtót, és messze a körülötte állók fölé magasodva kiszállt. Féltõn átölelte Azadehet, férfiak, nõk, gyerekek fogták szorosan gyűrűbe õket, mosdatlan testek szaga áradt feléjük. Az asszony igyekezett határozottnak látszani, de remegése elárulta, mennyire fél. Szorosan összesimulva figyelték, hogyan mászik be a zömök társaival együtt a kocsiba, mint tapodják össze sáros csizmáikkal az üléseket. Közben mások a hátsó ajtót tépték fel, beletúrtak a holmijukba, mocskos kezeikkel átkutatták a zsebeiket, és kinyitották mindkettõjük táskáit. Aztán valaki megtalálta, és a magasba tartotta Azadeh átlátszó, csipkés fehérneműit, hálóingét, mire a körülötte állók dühösen pfujolni kezdtek, és néhány durva, szidalmazó megjegyzés is elhangzott. Egy kéz elõrenyúlt, beletúrt Azadeh hajába, az asszony pedig rémülten hátrálni akart, de a mögötte állók visszanyomták. Erkki is látta, mi történt, és segíteni akart Azadehnek, de a körülöttük állók nem tágítottak, csak – megijedve az óriás fenyegetõ mozdulatától – kiabálni kezdtek, még ingerültebbé téve a többieket. Azok elõrenyomultak, és ha lehet, még a társaiknál is fenyegetõbben kezdtek ordítozni.

Erkki érezte az egyre erõsödõ nyomást, és életében elõször villámként vágott belé a felismerés, hogy bármit is tesz, nem tudja megvédem Azadehet. Semmi kétsége sem volt afelõl, hogy tucatnyit is meg tudna ölni közülük, mielõtt legyűrnék, de azzal úgyszintén tisztában volt, hogy semmit nem használna vele.

A felismerés váratlan volt számára, és megrendítõ erejű.

Lába szempillantás alatt kocsonyássá vált, ellenállhatatlan vizelési kényszert érzett, és önnön félelmének fojtogató, különös szagát. Minden erejére szüksége volt, hogy összeszedje magát, ne engedje elhatalmasodni tudatán a pánik, a tehetetlenség szörnyű érzését. Eltompulva figyelte, hogyan turkálnak idegen kezek a csomagjaikban, és szórják szét õket. Többen a benzineskannákra vetették magukat, elkezdték széthordani õket, pedig nélkülük nem juthattak el Teheránba, mivel az út menti töltõállomásokat vagy teljesen bezárták, vagy – és ez ugyanazt jelentette – sztrájkolt a személyzetük. Megpróbálta ugyan mozdítani a lábát, kinyitni a száját, de hiába, egyik sem működött. A tömegben elvegyült vénasszonyok közben vadul ordítoztak Azadehhel, aki rémülten, némán tiltakozva rázta a fejét, de hiába, nem tudta megbékíteni õket. Aztán férfiak is csatlakoztak a szidalmazókhoz, lökdösni kezdték, egészen hozzápréselõdtek, áporodott, mosdatlan szaguk elhódította õket, szapora perzsa beszédük minden egyéb hangot elnyomott körülöttük.

A karját továbbra is szorosan Azadeh dereka köré fonva, Erkki erõt vett magán valamelyest, feleségére emelte a tekintetét. Látta arcán a páni rémületet, és azt is, hogy mozog a szája, de hogy mit mondott, nem hallotta. Újból megrántotta széles vállát, megpróbált helyet csinálni maguknak, hogy legalább friss levegõhöz jussanak, de ismét kudarcot vallott. Elkeseredve próbált úrrá lenni rohamosan növekvõ, vad védekezést sürgetõ rémületén, mert tudta, hogy ha nekitámad a legyõzhetetlen túlerõnek, azzal – még ha õ meg is menekül – Azadehnek egész biztosan a pusztulását okozza. Bármennyire igyekezett azonban józan maradni, nem tudott megálljt parancsolni az indulatainak. Látva, hogy egy feldühödött, kövér falusi asszony eléjük ugrik, és magából kikelve Azadeh arcába vág egy csadort, vadul meglökte a vállával. A mellén találta el a nõt, és rögtön le is döntötte a lábáról.

A tömeg vadul üvöltözött körülöttük, a többség nyilván azt követelte Azadehtõl, hogy vegye magára a csadort, õ pedig rémülten, elveszve tiltakozott: – Nem! Hagyjanak békén...! – Soha életében nem volt még ilyen helyzetben, nem vette körül ekkora tömeg, nem kellett ilyen közelrõl parasztokat, ekkora ádáz indulatot elviselnie.

– Vedd föl, szajha!

– Isten nevében, vedd föl a csadort!

– Nem Isten, hanem a nép nevében!

– Isten mindenható, engedelmeskedj a parancsának!

– Szarni Istenre! A forradalom törvényeit tiszteld!

– Takard el a hajadat, te ringyók lánya, aki magad is mocskos ringyó vagy!

– Kövesd a próféta utasításait, legyen örökké áldott a neve!

A kiabálás egyre erõsebbé, a lökdösõdés erõszakosabbá vált. Valaki megmarkolta Erkki óvón Azadeh derekára simuló karját, az asszony pedig, mert érezte a mozdulatból, hogy a másik kéz az elrejtett tõr után nyúl, rémülten felkiáltott: – Ne, Erkki! Megölnek...

Remélve, hogy lesz valami eredménye, magára kapta a csadort, és többször is elkiáltotta magát: – Alláh-u Akbár! Alláh-u Akbár! – Ez valamelyest lecsöndesítette a közvetlenül mellettük állókat, mérsékelte kissé az indulatukat, de a többiek nem hallották. Ágaskodva, hogy jobban lássanak, közelebb nyomultak, és az elõttük lévõket még jobban nekiszorították a Range Rovernek. Az óriási kavarodásban Erkki és Azadeh körül kis idõre lazult a gyűrű, pár pillanatig szabadabban lélegezhettek, bár változatlanul körbe voltak véve minden oldalról. Az asszony nem nézett Erkkire, csak vadul kapaszkodott belé, és reszketett, mint a halálra vált, rémült kiskutya, hallva a rázúduló, dühödt szidalmakat. Aztán páran undorító hangon felröhögtek, mert egy férfi magához szorította az egyik vékony, finom anyagból készült melltartóját, és nõt imitálva riszálni kezdte magát.

A vad kiabálás, lökdösõdés, szitokáradat folytatódott még egy darabig, majd Erkki váratlanul azt érezte, hogy körülöttük valami megváltozott. A helybéliek vezérének látszó zömök férfi és körülötte csoportosuló társai megmerevedtek, és Kazvin irányába bámultak, aztán belevetették magukat a tömegbe, és megpróbáltak eltűnni benne. Néhány másodperc kellett csak hozzá, hogy felszívódjanak, ne lehessen többé megkülönböztetni õket a többiektõl. Közben az úttorlasznál õrködök is észrevehettek valamit, mert többen közülük gépkocsiba vágták magukat, otthagyták az országutat, és egyre növelve a sebességet, menekülni kezdtek a mezõn át. A motorok zaját hallva az addig megvadult falusiak közül egyre többen felkapták a fejüket, mígnem elérkezett a pillanat, amikor mindenki mozdulatlanul, veszélyt érezve megállt, és ugyanabba az irányba fordult. Az országúton, az összetorlódott járművek tömegén átverekedve magát másik csoport közeledett, amelyet mollahok vezettek. Náluk is, és embereik egy részénél is fegyverek voltak. – Alláh-u Akbár! – kiabálták. Isten és Khomeini! – Futólépésre váltottak, és nekirontottak az úttorlasznak.

Néhány lövés dördült, a tüzelést a védõk is viszonozták, és a két csapat tagjai lécekkel, kövekkel, vasrudakkal estek egymásnak. Mindenki, akit a harc nem érintett közvetlenül, pillanatok alatt szétspriccelt. A falusiak biztosnak hitt védelmet nyújtó házaikba rohantak, a gépkocsik vezetõi és utasaik járműveikbõl kiugorva az árokba vetették magukat, vagy egyszerűen csak a földhöz lapultak, hogy elkerüljék a szórványosan eldördülõ lövéseket.

A kiabálás, a fegyverdurranások és a csatazaj Erkkit is kiragadta tehetetlen bénultságából. A terepjárójuk felé taszította Azadehet, felragadott néhányat szétszórt csomagjaik közül, bedobta õket a kocsi hátuljába, és lecsapta a csomagtartó ajtaját. Néhány falusi megpróbálta ugyan rávetni magát, de félrelódította õket, a vezetõülésre pattant, villámgyorsan hátratolatott, majd az országúttal párhuzamosan, nekivágott a mezõnek. Látta, amint elöl, kicsit jobbra a zömök férfi három társával egy személyautóba akar éppen beszállni, és mivel eszébe jutott, hogy még mindig nála vannak a papírjaik, a másodperc töredékéig meg akart állni, de aztán úgy döntött, hogy mégsem. Az út mellett húzódó fasor védelmében akart továbbhaladni, a férfi azonban a géppisztolyáért kapott, gyorsan célzott, és lõtt. A rövid sorozat szerencsére túl magasra sikerült, a terepjáró fölött süvített el, Erkki pedig gyors reflexszel beletaposott a gázpedálba, és a kormányt kissé oldalra rántva egyenesen nekivezette a kocsit az újratölteni akaró fegyveresnek. A vastag, hajlított acélcsövekbõl készült ütközésgátló a mellén találta a férfit, a mögötte lévõ kocsinak lódította, és összepréselte, miközben a tehetetlenné váló kéz ujjai rászorultak a géppisztoly ravaszára, és a fegyver lövedékek sokaságával árasztotta el a terepjárót, szétzúzva a szélvédõjét, átlyuggatva az acéllemezbõl készült kocsiszekrényt. Erkki semmivel sem törõdve egy-két méternyire hátratolatott, majd újból elõrelendítette a kocsit, felborította az alaktalanná tört roncsot, agyonpréselt mindenkit, aki az útjában volt, és már éppen ott tartott, hogy a volán mögül kiugorva puszta kézzel essen nekik, de akkor a visszapillantó tükörben észrevette, hogy többen is rohannak feléjük. Ezért inkább hátramenetbe kapcsolt, aztán villámgyorsan elõre, és menekülni kezdett.

A Range Rovert pontosan ilyen terepre találták ki, széles és mély bordázatú gumijai remekül tapadtak a talajhoz, és sebesen, csúszkálás nélkül vitték elõre. Másodpercek múlva már a fák mögött voltak, túl a közvetlen veszélyen, és balra kanyarodhattak, az országút felé. Erkki visszaváltott, bekapcsolta a négykerék-meghajtást, és a dzsoubon át, a szögesdrót kerítést is legázolva visszatért az országúira. Újból szilárd, sima felületet érezve kikapcsolta a differenciálművet, vadul a gázba taposott, és nekilódította a kocsit.

Jókora távolságot tett már meg, mire az indulata valamelyest alábbhagyott, és végre kitisztult a szeme. Zihálva idézte fel magában az apró szilánkokra porladó szélvédõ reccsenését, és rémülten pillantott oldalra, az ülés sarkában, kicsire összezsugorodva kuporgó Azadehre. Az asszony a félelemtõl mozdulatlanná dermedve, üvegessé vált tekintettel meredt az átlyuggatott szélvédõre, de hála istennek, ép volt, és sértetlen. Erkki nagyon örült, és már az sem igazán zavarta, hogy amikor ránézett, nem ismerte meg rögtön, csupán csadorba burkolt, utálatosnak tűnõ alakot látott, azokhoz hasonlót, amelyek a megvadult tömeget is alkották.

– Azadeh! – kiáltott fel, és oldalra nyúlva szorosan magához ölelte a feleségét, csupán fél kézzel fogva közben a volánt. Lassított, az út szélére kormányozta a kocsit, le is állította, és mindkét karjával a mellére vonta, hogy ott sírhassa ki magát, amíg meg nem nyugszik valamelyest. Közben nem is figyelt arra, hogy az üzemanyagtartály mutatója már majdnem nullán áll, körülöttük a forgalom ismét rohamosan kezd sűrűsödni, az elhaladók dühös, ellenséges pillantást vetnek rájuk, és a járművek legnagyobb része forradalmárokkal zsúfolva Teherán felé tart.

17. fejezet

ZAGROSZ-HÁROM, 15.18. A négy férfi szánkókon hasalva, vadul vágtatott le a lejtõn a bázis irányába. Scot Gavallan haladt elöl, kevéssel elõzve csak meg Jean-Luc Sessonne-t és a vele majdnem vonalban lévõ Nászirit, a telepvezetõt, hogy aztán a sort, mintegy húsz yarddal lemaradva, Nicshak hán zárja. A versenyt – Irán a világválogatott ellen – Jean-Luc találta ki. Érintetlen, laza porhavon siklottak, az összetapadt, a tél eleje óta felgyülemlett hóréteg jó néhány centiméterrel mélyebben húzódott. A gyõztes nyereménye ötezer rial volt – mintegy hatvan dollár – és egy üveg whisky Lochart készletébõl. – Tomnak nem lesz ellene kifogása – közölte nagyvonalúan a többiekkel Jean-Luc. – Pótszabadságon van, Teherán örömeit élvezi, miközben mi itt senyvedünk a bázison. Én vagyok a parancsnok vagy sem? Természetesen én. Úgy döntöttem, hogy ezt az üveget Franciaország dicsõségének, csapataim, és dicsõ uraink, a jazdeki kaskajok egészségének szentelem! – jelentette ki általános üdvrivalgás közepette.

Csodálatos, napfényes délután volt. A hétezer-ötszáz lábnyi magasságban egyetlen bárányfelhõ sem takarta a kék eget, a tiszta levegõt pedig szinte harapni lehetett. Éjszaka állt el a havazás, ami három napja, azóta tartott, hogy Lochart elindult Teheránba. A bázist körülvevõ, néhol tizenháromezer láb magasságig emelkedõ, fenyõerdõk borította hegyeket több mint húsz hüvelyknyi szűz hó borította, és a táj, bármerre néztek is, meseszép volt.

Ahogy lefelé száguldottak, a lejtõ úgy lett egyre meredekebb. Néha teljesen eltűntek a száguldásuk okozta hófelhóben, hozzápréselték magukat a lapos szánokhoz, és mindegyikük megpróbálta még tovább növelni a sebességét, hogy az elsõ legyen.

Fenyõfák bukkantak fel elõttük. Scot a hócipõje orrát letéve ügyesen kormányozott, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezével igazított valamelyest a szánkó fölfelé kunkorodó orrán is, hogy az akadályon túl nekivágjon az utolsó hosszú, de üres lejtõnek, amelynek a végén, a célvonalnál a versenyre összesereglõ falusiak, és a bázis személyzetének tagjai biztatták õket. Násziri és Jean-Luc töredék másodperccel késõbb kezdett fékezni, nagyobb sebességgel, óriási porfelhõt verve süvített elõ a fák közül, és be is hozott annyit az elõnyébõl, hogy hármójukat már csak néhány hüvelyk választotta el egymástól.

Nicshak hán egyáltalán nem fékezett, és szánkójának az orrán sem igazított. A rajt óta a Mindenható kegyelmére bízta magát, szorosan összezárta a szemét, és úgy vágódott be a keskeny erdõsávba is. – InsaAlláhhhhü!

Az elsõ fát még biztonságos, egy lábnyi távolságra elkerülte, a másodikat már csak fél lábnyira, majd éppen idejében nyitotta ki a szemét, hogy egy hüvelykkel el tudja kerülni a pontosan szembe rohanó következõt. Átszáguldott néhány mélyen lelógó, vastagon behavazott ág között, egy buckától megdobva csodával határos módon keresztülrepült egy kidõlt, vastag fatörzsön, és kis híján darabokra törte a bordáit, amikor ismét talajt fogott. A szánkóján maradt azonban, és bár néhány másodpercig az élen száguldott, végül csak sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és a falubeliek lelkes üdvrivalgása közepette csaknem tíz yarddal a többiek elé vágott.

Scot, Násziri és Jean-Luc vadul összeszorította a fogát, megpróbált még jobban a szánkóhoz lapulni, hogy csökkentse a légellenállást, és sikerült is egyre jobban megközelíteniük az élen haladó Nicshak hant. A hó ezen a szakaszon már nem volt olyan mély, mint fentebb, az alatta megbújó sziklák többször is megdobták, és arra kényszerítették õket, hogy még erõsebben kapaszkodjanak. Kétszáz yard volt még hátra, aztán csak száz – a célban állók lelkesen kiabáltak, Istenhez fohászkodtak, hogy az legyen a gyõztes, akinek õk szurkolnak –, nyolcvan, hetven, hatvan, ötven és...

A terebélyes sziklát belepte a hó, elrejtette a száguldva közeledõk elõl. Elsõként Nicshak hán csapódott neki, szállt fel szánkóstul a magasba, hogy elakadó lélegzettel az oldalára essen vissza, és úgy bucskázzon tehetetlenül tovább. Utána Scot és Jean-Luc következett, repülés közben szintén elveszítették a járművüket. Az utolsónak érkezõ Násziri már tudatában volt a veszélynek, elszántan megpróbálta kikerülni az akadályt, de nem tudta megõrizni uralmát a szánkója fölött, és sebesen bucskázni kezdett lefelé, valamelyest megelõzve még a többieket is.

Nicshak hán, miután befejezte repülését, felült, letörölte arcáról és szakálláról a havat, és megdöbbenve körbenézett. – Áldott legyen Isten! – mormolta, és nem értette, hogyan maradhatott ép minden porcikája. A többiek felé nézett, akik ha nehézkesen is, de szintén kezdtek feltápászkodni. Scot megkönnyebbülve, féktelen jókedvvel nevetett, Jean-Luc éppen visszaesett a hóba, széttárt karokkal elnyúlt benne, és megeresztett egy hosszú, cifra francia káromkodást. Násziri fejjel elõre landolt, arca belefúródott a buckába, és a még mindig féktelen jókedvvel nevetõ Scotnak kellett talpra segítenie, de azon kívül, hogy a hó a ruhája alá is befurakodott, semmi baja sem történt.

– Hé, naplopók! – kiáltotta feléjük valaki a lejjebb álló tömegbõl. Amikor alaposabban megnézték, akkor látták csak, hogy Baszdmeg Jordon az. – Mi lesz a versennyel? Még nincs vége!

– Gyerünk, Scot! Jean-Luc! Szedd már össze magad! Rajta!

A felszólítást hallva Scot egybõl megfeledkezett Násziriról, és futni kezdett a mintegy ötven-yardnyira lévõ, a célvonalat jelölõ rudak felé, de megcsúszott, és utána hiába tápászkodott fel, ismét kiszaladt alóla a lába, ebbõl az esésbõl pedig már nem volt ereje egybõl felállni. Jean-Luc rögtön utánavetette magát, de ott haladt szorosan a nyomában Násziri és Nicshak hán is. A szurkolók biztató kiáltásai egyre erõsödtek, miközben õk négyen botorkálva, idõnként elesve, majd újból lábra kapva törtettek elõre a magas, alattomosan megbújó kövekkel teli hóban, nem törõdve az ütések okozta fájdalmukkal, átadva magukat teljes mértékben a játék örömének. Scot kicsivel még mindig a többiek elõtt járt, Nicshak hán követte, majd Jean-Luc, és végül Násziri, miközben a falusiak, lelkes kórust alkotva, kipirulva biztatták õket.

Tíz yard volt még hátra, és három láb elõnnyel már a legidõsebb versenyzõ, a hán vezetett, amikor váratlanul megbotlott, és arccal elõre a hóba zuhant. Bukását kihasználva Scot rögtön elõretört, Násziri gondolattal elmaradva követte, és Jean-Luc is csak néhány hüvelyknyire volt. Nehezen lépkedtek, alig bírták kirángatni nehéz síbakancsba bújtatott lábukat a súlyuk alatt minden lépésnél beszakadó hó alól. Nicshak hán végsõ, hatalmas erõfeszítéssel négykézláb vetette utánuk magát, hogy legyűrje a célvonalig hátralévõ néhány yardot. Jean-Luc és Scot minden tartalékát összeszedte, és mintha sprinterek lettek volna, mellbedobással jutottak át a célvonalon.

– Scot nyert...

– Nem! Jean-Luc...

– Nicshak hán...

Miután jól kilihegték magukat, Jean-Luc szólalt meg elsõként a versenyzõk közül: – Mivel nem egyértelmű a bírák véleménye, és még tisztelt mollahunk sem biztos a dolgában, én, Jean-Luc, ezennel kihirdetem, hogy orrhossznyival Nicshak hán gyõzött. – Szavait hatalmas üdvrivalgás fogadta. Sessonne türelmesen kivárta, hogy elüljön a hangzavar, és csak aztán folytatta: – És mivel az ellenfelei elszántan küzdöttek, óriási harcban maradtak alul vele szemben, õket is megjutalmazom egy üveg whiskyvel Tom készletébõl. Egyszersmind ideiglenes fõnökként elrendelem, hogy napnyugta után osszák meg nyereményüket a bázis összes külföldi dolgozójával.

Lelkes kézrázások következtek, mindenki gratulált mindenkinek. Nicshak hán beleegyezett, hogy egy hónap múlva lehetõséget adjon a veszteseknek a visszavágásra, és mivel – vallása elõírásainak engedelmeskedve – nem ihatott szeszt, rövid, ám annál hevesebb alku után fele áron eladta a whiskyjét Jean-Lucnek. A sikeres üzletkötést újabb harsány éljenzés fogadta, és a lelkes hangulat még sokáig megmaradt volna, ha valaki jó hangosan, figyelmeztetõen el nem kiáltja magát.

Észak felé, magasan a hegycsúcsok fölött vörös jelzõrakéta tűnt fel, és bukott alá a hegylánc mögötti völgybe. Néma csönd támadt, és tartott még akkor is, amikor a második rakéta az égnek szökött, egyértelműen továbbítva hozzájuk az üzenetet: S. O. S. Sürgõs vészhelyzet!

– Baleset! – kiáltotta, tekintetét a vörös jelzõfényre szögezve Jean-Luc. – A Rosa vagy a Bellissima fúrásnál!

– Már itt sem vagyok! – válaszolta Scot Gavallan, és a többieknek hátat fordítva futásnak eredt. – Megyek veled! A 212-est visszük, és betudjuk próbarepülésnek – csatlakozott hozzá azonnal Jean-Luc.

Néhány perc múlva már a magasban voltak. A Bellissima lelõhelyet régen ismerték már, a Rosa viszont újnak számított, a Guemey-szerzõdés átvétele után kapták kiszolgálásra. A környéken mind a tizenegy fúrást olasz társaság üzemeltette az IranOil megbízásából, és bár elvben rádiókapcsolat kötötte össze õket Zagrosz-Hárommal, ez a magas hegyek torzító hatása miatt nem volt mindig zavartalan.

A 212-es egyenletesen emelkedett a hóval borított, szikrázó hegycsúcsok között, már tízezer láb fölött járt – legnagyobb repülési magassága tizenhétezer láb körül volt, természetesen a terheléstõl függõen. A Rosa lelõhely tizenegyezer-négyszázhetven lábnyira volt a tengerszint felett, kisebb fennsíkon. A telep mindössze néhány lakókocsiból, a fúrótorony körül laza összevisszaságban elhelyezkedõ fészerekbõl, és helikopter-leszállóból állt.

– Halló, Rosa! Itt Jean-Luc. Hallotok? – szólt bele a mikrofonba Sessonne, majd türelmesen várt.

– Tisztán, érthetõen, Jean-Luc! – Az elégedett válasz Mimmo Serától, a „vállalati embertõl" jött – õ volt a fõnök, a végzettségét tekintve mérnök, és felelt a lelõhely egészéért. – Hoztál nekünk valamit?

– Niente, Mimmo! Vészjelzõ rakétát láttunk, és utánanézünk, honnan jött.

– Mon Dieu! Baleset?! Nem mi lõttük fel. – A választ hallva Scot rögtön leállította a süllyedést, lebegtette néhány pillanatig a gépet, aztán fölhúzta, a következõ hegycsúcs felé. – Bellissima?

– Megyünk, megnézzük.

– Értesítsetek bennünket, hogy mit végeztetek! Rendben? A legutóbbi vihar óta nem kapunk híreket. Mi történik a világban?

– A legfrissebb hír, amit hallottam, kétnapos. A BBC szerint a Halhatatlanok Doshan Tappehen leverték a repülõkadétok zendülését. Teheránnal nekünk sincs kapcsolatunk. Ha megtudunk valamit, leadjuk rövidhullámon.

– Francba a rövidhullámmal! A legtöbbször nem működik. JeanLuc, holnapra kellene nekünk újabb adag hathüvelykes fúrócsõ, és a szokásos adag cement. Rendben?

– Bien sur! – Jean-Luc örült a váratlan feladatnak, a lehetõségnek, hogy bebizonyíthatják, õk jobb munkát végeznek, mint a Guerney. – Hogy haladtok?

– Eljutottunk nyolcezer lábig, és úgy néz ki, hogy megfogtuk az isten lábát. Jövõ hétfõn szeretnénk üzembe helyezni a kutat. Tudnál szólni, hogy értesítsék Schlumbergeréket? – A világszerte ismert Schlumberger cég mélyfúráshoz gyártott a talajrétegek olajtartalmát hajszálpontosan meghatározó elektronikus berendezéseket, fúrófejvezérlõket, az eltört fejek kiemelésére szolgáló, mélyrobbantó, az egyébként áttörhetetlen gránitrétegen is lyukat ütõ eszközöket, valamint béléstesteket, amelyekhez hozzá lehetett illeszteni a nyersolajat a felszínre szállító csöveket. Mindezekhez természetesen ragyogóan felkészült szakemberei is voltak, képesek arra, hogy bárhol rövid idõ alatt munkába állítsák a maguk gyártotta szerkezeteket. A vállalat drágán dolgozott ugyan, de nélkülözhetetlen volt. Õket hívták, valahányszor a feltárásban eljutottak odáig, hogy már csak a kötéseket kellett elkészíteni, és lebetonozni a fúrólyukat, hogy beindulhasson a folyamatos termelés.

– Bárhol vannak is, Mimmo, hétfõre idehozzuk õket... Feltéve, hogy Khomeini is úgy akarja.

– Mamma mia! Mondd meg Nászirinak, hogy feltétlenül szükségünk van rájuk!

Az utolsó szavakat már alig hallották, az adás minõsége gyorsan romlott.

– Meglesz. Visszafelé jövet még hívunk benneteket. – Jean-Luc kinézett az oldalsó ablakon. Éppen egy hegygerinc fölött jártak, a helikopter bõgõ motorokkal tovább emelkedett. – Merde! Piszkosul éhes vagyok – mondta, és hatalmasat nyújtózott az ülésben. – Úgy érzem magam, mintha légkalapács alá raktak volna. Mindegy, akkor is remek verseny volt!

– Tudod, hogy igazából te nyertél? Legalább egy másodperccel megelõzted Nicshak hant.

– Persze, de mi, franciák nagylelkűek vagyunk, diplomatique, és amikor kell, igencsak gyakorlatiasak. Tudtam, hogy fél áron is hajlandó lesz visszaadni a whiskynket. Ha veszít, egy vagyont kellett volna fizetnünk érte. – Jean-Luc arcán széles, sugárzó mosoly tűnt fel. – Persze, ha nincs ott az az alattomos szikla, akkor azért csak megvertem volna, függetlenül a whiskytõl.

Scot elmosolyodott, és nem válaszolt. Bár viszonylag könnyen lélegzett, gondosan számolta, hogy milyen gyakorisággal vesz levegõt. Az elõírások szerint tizenkétezer láb magasság fölött a pilótáknak kötelezõ oxigénmaszkot fölvenniük, ha számíthattak rá, hogy még legalább félóráig fent kell maradniuk. A csapatukból senki nem tartotta be ezt a szabályt, és egyszer sem fordult még elõ, hogy bármelyik pilótának enyhe fejfájásnál komolyabb panasza lett volna. Persze, elõtte egy-másfél hét kellett ahhoz, hogy megszokja a hétezer-ötszáz láb magasságban épült tábor viszonyait. Bellissima olajmunkásainak azonban nehezebb volt a helyzetük.

Rendszerint rövid idõt töltöttek csak náluk, és többnyire kéttonnányi terheléssel repültek. Csöveket szállítottak, szivattyúkat, dieselolajat, csörlõket, generátorokat, különbözõ vegyi anyagokat, élelmiszert, lakókocsikat, tartályokat, embereket, és iszapot, ami az esetükben összefoglaló név volt. Ezzel jelöltek minden sűrű, nehezen folyó anyagot, amit arra használtak, hogy átmossák vele a csöveket, kipucolják belõlük az üledéket, és amely nélkül mélyfúrást végezni egyszerűen lehetetlen lett volna. Miután lerakodtak, vagy üres helikopterrel tértek vissza a bázisra, vagy szabadságra induló fúrómunkásokkal, netán cserére, illetve javításra érett felszereléssel megrakva.

Lényegében egyszerű teherszállítók vagyunk, azzal a kis különbséggel, hogy olyan helyekre járunk, ahova nem vezet út, és teherautóval lehetetlen eljutni, gondolta Scot, miközben az eget, a műszereket, az alattuk gyorsan változó felszínt figyelte. Igen, de mégis micsoda különbség, hogy repül vagy gépkocsit vezet az ember! A meredeken égbe nyúló, kopár kõszirtek közel voltak hozzájuk, az erdõhatárt már régen elhagyták. Az utolsó emelkedõ fölött repültek, és már látták a fúróhelyet.

– Bellissima, itt Jean-Luc! Hallotok?

A Bellissima állomás az utolsó volt a Zagrosz-hegységben lévõ fúróhelyek láncolatában, és a tengerszint fölött pontosan tizenkétezer-négyszázötven láb magasságban helyezkedett el. A hegygerinc túlsó oldalán hétezer láb mélyre lenyúló, csaknem teljesen kopár, meredek lejtõ volt, az alján pedig tíz mérföld széles, harminc mérföld hosszú völgy, amit minden oldalról magasba szökõ hegyláncok öveztek.

– Bellissima, itt Jean-Luc! Hallotok?

Mivel válasz erre a hívásra sem érkezett, Jean-Luc csatornát váltott. – Zagrosz-Három! Hallotok?

– Tisztán, érthetõen, kapitány! – érkezett rögtön a bázis iráni rádiósának, Aliváninak a válasza. – Násziri kegyelmes úr is itt van.

– Tartsák nyitva ezt a csatornát! A riasztás Bellissimáról jött, de rádión nem tudunk kapcsolatba lépni velük. Leszállunk.

– Vettem. A csatorna nyitva lesz.

Mint mindig, ha Bellissimára mentek, Scot ezúttal is félelemmel vegyes csodálattal gondolt azokra a mérhetetlenül nagy, a föld gyomrában munkáló erõkre, amelyek a rémisztõén fenséges hegyláncot kialakították. És mint mindenkinek, aki a fúróhelyet felkereste, neki is eszébe jutott, milyen rendkívüli szerencse, elképesztõ mennyiségű munka és pénz kellett ahhoz, hogy megtalálják az olajmezõt, kiválasszák a kutatásra leginkább megfelelõ helyet, felállítsák a bonyolult szerkezetet, és több ezer láb mélyre lefúrjanak, megkeresni azt a gazdag olajhordozó réteget, aminek a kiaknázása az óriási költségek mellett is gazdaságos lehet. A rendkívüli erõfeszítéseknek általában volt értelmük, mert az egész területen, a felszíntõl hétezer-ötszáz-tizenegyezer lábnyira a mészkõbe ágyazva hatalmas kõolaj- és földgázkészletek rejtõztek. Azzal persze, hogy lehatoltak, a munka távolról sem ért véget. Újabb hõsies erõfeszítésre, és sok pénzre volt szükség, hogy a felszínre hozott kincset eljuttassák a Zagrosz-hegységen keresztül húzódó csõvezetékbe. Az vitte el az Irán középsõ részén épült iszfaháni, és az Öböl partján lévõ abadáni olajfinomítókba. Ezeket valamikor az Angol-Iráni Olajtársaság építette fel és üzemeltette, kizárólag a saját pénzébõl, mígnem államosították, és át is keresztelték IranOillá. – Ellopták, Scot! Ez a helyes kifejezés, öreg! – hallotta Scot többször is az apjától.

Önkéntelenül elmosolyodott, és kellemes érzés töltötte el. Piszkosul nagy szerencsém van, hogy ilyen az apám, mondta magának. Anya még mindig nagyon hiányzik, de tulajdonképpen örülök, hogy meghalt, és nem szenvedett tovább. Borzalmas volt látni, ahogy életvidám, imádni való asszonyból fokozatosan tehetetlen, tolószékhez kötött élõhalottá vált. Közben megõrizte szellemi frissességét, és a semmire sem képes, roncs testben élete végéig megmaradt a legcsodálatosabb anyának, akit bárki el tud képzelni magának. Aljas, undorító fintora a sorsnak, hogy ez történt vele, és különösen apa szempontjából. Hála istennek, képes volt arra, hogy összeszedje magát, és újból megnõsüljön. Maureen fantasztikus teremtés, apa is fantasztikus, nekem pedig marha nagy szerencsém van, hogy így alakult az életem. Jobbat el sem tudnék képzelni, mint azt, hogy repülhetek, amikor csak akarok, integetek a madaraknak... Néhány év múlva pedig akár meg is nõsülhetek, elvehetem Tesst. Mihelyt a lányra gondolt, a szívverése rögtön felgyorsult. Kellemetlen, hogy éppen Linbar a nagybátyja, és õ a kedvence az összes unokahúga közül, de szerencsére nekem semmi közöm hozzá, nem állok vele munkakapcsolatban. Tess pedig csak tizennyolc éves, úgyhogy bõven van idõnk...

– Melyik irányból akarsz leszállni, mon vieux? – hallotta a kérdést a fejhallgatóban.

– Nyugatról – válaszolta, és gyorsan összeszedte magát, hogy kizárólag a munkájára tudjon koncentrálni.

– Rendben. – Jean-Luc elõre nézett, és erõsen figyelt, de mozgást nem látott. A lelõhelyet csaknem teljesen betemette a hó, csupán a helikopter-leszálló volt megtisztítva. A lakókocsik kéményébõl ugyanakkor füst szállt fel, jelezve, hogy bármilyen kihaltnak is tűnik a telep, azért vannak ott emberek. – Aáá! Nézd!

Apró, vastag öltözékbe burkolt alakot pillantottak meg, aki a leszállóhelyhez ment, és mindkét karjával integetni kezdett nekik. Ki lehet az?

– Szerintem Pietro. – Scot már a leszállási műveletre koncentrált. Ezen a magasságon, tekintve a telep elhelyezkedését, számítani lehetett hirtelen széllökésre, légörvényre, csõszerűén a magasba tartó, heves légáramlatra, és nagyon észnél kellett lenni, mert a legkisebb hiba is könnyen végzetessé válhatott. Széles sziklahasadék fölött vezette át a gépet, és az alattomos, a mélységbõl fölfelé törõ légörvény meg is rázta õket, de rögtön korrigált, a helikoptert enyhén megdöntve szabályos ívet írt le vele, és simán lerakta.

– Nagyszerű! – mondta Jean-Luc, de közben már a meleg ruháiba vastagon beburkolózott férfira figyelt. Valóban Pietro Fieri anyagbeszerzõ volt az, a telep második legfontosabb embere a társaság helyi megbízottja után. Mindketten látták, amint a tenyerét, vízszintesen tartva, gyors mozdulattal elhúzta a nyaka elõtt. Ezzel jelezte, hogy nyugodtan leállíthatják a motorokat, mert nem olyan súlyos a helyzet, hogy azonnali felszállást követelne. Jean-Luc elõbb visszaintett neki, aztán el is húzta az ablakot, és a motorok zaját túlharsogva kikiabált: – Mi a baj, Pietro?

– Giuneppa megbetegedett – ordította vissza Pietro – Mario Giuneppa a társaság helyi megbízottja volt –, és a hüvelykujjával a mellkasa bal oldalára bökött. – Lehet, hogy a szíve rendetlenkedik, de van más gond is. Nézzétek! – Jean-Luc és Scot is arra fordult, amerre mutatott, de egyikük sem jött rá, mitõl olyan ideges az olasz.

Jean-Luc leoldotta magáról a hevedereket, és kiszállt. A hideg élesen mart belé, csípésétõl egész teste remegni kezdett, a rotorlapátok kavarta széltõl pedig rögtön könnyes lett a szeme. A mindent vastagon beborító hó csillogása is zavarta, beletelt kis idõbe, amíg meglátta, mi a probléma. De mihelyt rájött, a gyomra abban a pillanatban görcsbe rándult az izgalomtól. Közvetlenül a hegygerinc alatt, pontosan a tábor fölött hatalmas, hóból és jégbõl álló nyelv nyúlt elõre a sziklafalról, és lógott vészesen a levegõben. – Merde!

– Ha leválik, megindítja az egész hegyoldalt, és a lavina úgy elsodorja a tábort, mintha itt sem lett volna – mondta a hidegtõl kékre fagyott arccal Pietro. Alacsony, vállas, nagyon erõs férfi volt, sötét, bozontos szakállal. Mélyen ülõ, barna szeme az erõs szél miatt erõsen könnyezett. – Giuneppa beszélni szeretne veletek. Gyertek be hozzá!

– És az? – kérdezte Jean-Luc, hüvelykujjával a magasba bökve.

– Ha meg akar indulni, hát isten neki! Úgysem lehet megállítani – válaszolta nevetve Pietro, vízhatlan dzsekijének sötét csuklyája alól elõvillantva hófehér fogait. – Gyertek! – Lehajolt, és miután a rotorlapátok alól kibújt, a biztonság kedvéért újból hívta õket: – Mozduljatok már!

Jean-Luc rossz érzéssel telve nézett a sziklaperemrõl lenyúló, ijesztõ hó- és jégtömegre, ami akár hetekig ott maradhatott, de bármelyik pillanatban számítani lehetett arra is, hogy leválik. A szirt fölött az ég makulátlanul tiszta, csodálatosan mélykék volt, ám a délutáni nap csöpp meleget sem adott már. – Maradj, Scot! Járasd a motort! – szólt oda Gavallannek, és a mély hóba kiugorva, nehézkes léptekkel elindult Pietro után.

Mario Giuneppa kétszobás lakókocsija meleg és rendetlen volt. Az irodának is használt nappali falán térképek lógtak, mindenütt hanyagul ledobált, olajfoltos ruhákat, nehéz kesztyűket, hátrahajló karimájú, a nyakat is védõ kalapokat, és egyéb, az olajbányászok megszokott tárgyait lehetett látni. Mariót a hálószobában találták. Felöltözve – csak a csizmáját vetette le – feküdt az ágyon. Magas, negyvenöt év köriili férfi volt hatalmas orral, és rendszerint napbarnított, a zord idõjárástól cserzett, most azonban halottsápadt bõrrel, enyhén szederjes ajakkal. Enrico Banastasio, az egyik munkacsapat fúrómestere – alacsony, barna bõrű, sovány és élénk szemű kis ember volt mellette.

– Á, Jean-Luc! Örülök, hogy látlak – fogadta fáradt hangon a belépõt Giuneppa.

– Én is, mon ami! – Jean-Luc erõsen gondterhelt arccal lehúzta kezeslábasán a cipzárt, és odaült a beteg mellé. Giuneppa két éve irányította már a Bellissimát, ahol tizenkét óra ügyeletet tizenkét óra pihenés követett, és két hónap folyamatos szolgálat két hónap szabadsággal váltakozott. Három nagy hozamú kutat állított munkába, és további négynek a felállítását készítette elõ. – Sirázban, a kórházban volna a helyed.

– Nem érdekes. Elõbb a jégtömböt kell elintézni, Jean-Luc! Én...

– Itt hagyjuk a tábort, azt a stronzót meg rábízzuk a jóistenre – válaszolta Banastasio.

– Mamma mia, Enrico! – szólt rá elégedetlenül Giuneppa. – Mondtam már, hogy jobban tesszük, ha segítünk Istennek. Pietro egyetért velem. Igaz?

– Igen – válaszolta az ajtóból, szórakozottan fogpiszkálót rágcsálva Pietro. – Jean-Luc, én Aostában, az Olasz-Alpokban nõttem fel, úgyhogy ismerem a hegyeket, a lavinákat és...

– Si, e vos fijamete. Igen, és megveszekedett bolond vagy – jegyezte meg Banastasio.

– Il vos alimente! A seggedbe! – Pietro obszcén mozdulattal lustán jelezte is, amit mondott. – Ha segítesz, Jean-Luc, könnyen meg tudunk szabadulni attól a stronzótól.

– Mit akartok tõlem? Mit csináljak? – érdeklõdött a pilóta.

– Vidd fel Pietrót az északi hegyoldalba, majd megmutatja, hogy pontosan hova! Kidob egy dinamitrudat, és az megindítja a lavinát, de úgy, hogy ne felénk jöjjön.

– Pofonegyszerű! A jégnyelv úgy eltűnik, mintha nem is lett volna – egészítette ki sugárzó arccal a Giuneppa által elmondottakat Pietro.

Banastasiónak ettõl még rosszabb kedve támadt, és a felindulástól angol kiejtésén is tisztábban lehetett érezni az erõs amerikai akcentust. – Az isten szerelmére! Mondtam már, hogy túl kockázatos. Elõbb ki kell ürítenünk a tábort, aztán csinálhattok, amit akartok, kipróbálhatjátok akár a dinamitot is.

Giuneppa arca a hirtelen jött fájdalomtól görcsbe rándult, kezével önkéntelenül is a melléhez kapott. – Ha elmegyünk, elõbb le kell állítani minden munkát, bezárni a telepet...

– Na és?! Akkor bezárjuk. Ha már a saját életeddel nem törõdsz, legalább a miénkre gondolj! Én azt mondom, tűnjünk el innen, amilyen hamar csak lehet. Utána aztán jöhet a dinamit. Szerinted nem így biztonságos, Jean-Luc?

– Természetesen ez a biztonságosabb megoldás – válaszolta óvatosan a francia, mert nem akarta még tovább hergelni az idõsebb férfit. – Pietro, azt mondod, ismered a lavinákat. Szerinted ez meddig tart még ki?

– A szimatom azt súgja, hogy hamarosan megindul. Nagyon hamar. Alatta repedések vannak. Holnap, de az is lehet, hogy már ma éjjel számíthatunk rá. Tudom, hol kell szétrobbantani úgy, hogy aztán biztonságban legyünk. – Pietro Banastasióra pillantott. – Bármit forgasson is a fejében ez a stronzo, meg tudom csinálni.

A fúrómester ingerülten felpattant. – Jean-Luc, mi a csapatommal elmegyünk. Pronto! A többiek azt csinálnak, amit akarnak – jelentette ki ellentmondást nem tűrõ hangon, és választ sem várva, egybõl távozott.

– Vidd fel Pietrót, Jean-Luc! Most rögtön – kérte a pilótát Giuneppa.

– Elõbb átmenekítünk mindenkit Rosára, legelõször téged – válaszolta neki Jean-Luc. – Utána jöhet a dinamit. – Ha használ, vissza is hozunk benneteket, ha meg nem, akkor lesz ott elég hely, hogy átmenetileg meghúzzátok magatokat.

– Nem elsõként, utolsónak... Fölösleges az evakuálás.

Jean-Luc erre a megjegyzésre már nem figyelt. Azt számolta, összesen hány embert is kell kimenekíteniük. A két csapat mindegyike kilenc fõbõl állt – a fúrómesterbõl és a segédjébõl, az iszapolóból, aki a csõtisztításhoz használt folyékony anyagot állította össze, a fúrókezelõbõl, aki magának a fejnek a működéséért felelt, a gépészbõl, aki a csörlõket, pumpákat, egyéb gépi berendezéseket kezelte, és négy kisegítõbõl, akik a csöveket, fúrófejeket illesztették a helyükre. – Hány iráni munkásotok van? A szakáccsal együtt hét?

– Igen, de mondom, hogy fölösleges az evakuálás – válaszolta kimerülten Giuneppa.

– Biztonságosabb, mon vieux! – Jean-Luc Pietróhoz fordult: – Szólj mindenkinek, hogy kapja össze magát, de ne hozzon túl sok holmit!

Pietro kissé elbizonytalanodva a telepvezetõre nézett. – Igen vagy nem?

Giuneppa végre beadta a derekát, és bólintott. Látszott rajta, hogy még ez a csekélyke mozdulat is fárasztja. – Kérdezd végig az embereket, hogy ki hajlandó önként maradni! Ha senki, hát isten neki, zárd be a telepet!

Pietro szemmel láthatóan csalódott volt, mert így alakultak a dolgok. Továbbra is a fogát piszkálva hátat fordított, és kiment, Giuneppa pedig fészkelõdni kezdett az ágyon. Megpróbált kényelmesebb testhelyzetet találni, majd dühösen káromkodni kezdett, de a hangja gyönge volt, elgyötört.

– Hidd el, Mario, jobb lesz így! – mondta halkan Jean-Luc.

– Pietro okos és ügyes, de az a porco miserio Banastasio mindentõl rögtön be van szarva. Örökké csak gond van vele, és abban is õ a hibás, hogy a rádiónk lerobbant. Tudom!

– Honnan?

– Az õ csapata volt szolgálatban, amikor elromlott. Új készülékre lesz szükségünk. Van nálad tartalék?

– Nincs, de majd megnézem, hátha tudok keríteni egyet. Meg lehet javítani? Talán az embereid között is van, aki. . .

– Banastasio azt mondta, hogy megcsúszott, és ráesett, de hallottam, hogy kalapáccsal vágott rá, mert nem úgy működött, ahogy... Mamma mia! – Giuneppa fájdalomtól eltorzult arccal a mellkasához kapott, és miután enyhült a görcs, dühösen újból káromkodni kezdett.

– Mióta vannak fájdalmaid?

– Két napja. Ma a legrosszabb. Az a stronzo Banastasio! – morogta dühösen a telepvezetõ. – Persze, mi mást várhatna tõle az ember?! A vérében van, hogy ilyen legyen. A családja félig amerikai, nem? Úgy hallottam, még a maffiával is kapcsolatban állnak.

Jean-Luc nem válaszolt, csak csöndesen elmosolyodott; a felét sem hitte el annak, amit az öreg mondott. Tudta, hogy szívbõl utálják egymást – Giuneppa, a luzitán-római patríciusok leszármazottja, és Banastasio, a szicíliai-amerikai parasztivadék. Nincs ebben semmi meglepõ, gondolta. Az állandó összezártság, a tizenkét órás műszak és tizenkét órás pihenõidõ heteken, hónapokon át tartó egyhangú ismétlõdése a legerõsebb idegzetű embert is képes volt elárasztani, kizsigerelni, és ezt még a busás fizetség sem ellensúlyozta.

A fizetés! Azt tudnám mire használni, állapította meg magában Jean-Luc. A magashegyi munkahelyeken még a legegyszerűbb kisegítõ munkás is annyit keres egy hét alatt, mint én egy hónap alatt. Rongyos havi ezer-kétszáz fontot kapok, négyezer-nyolcszáz repült órával a hátam mögött! Még ha a havi ötszáz fontos tengerentúli pótlékot hozzászámítjuk, akkor sem elég a gyerekeknek és a feleségemnek. Sok a tandíj, a törlesztések, az adó... Arról nem is szólva, hogy nincs kedvem lemondani a jó ételekrõl, finom borokról és Szajadáról. Jaj, Szajadá! El sem tudom mondani, mennyire hiányzol!

Ha Lochart...

A rohadt életbe! Tom Lochart igazán megengedhette volna, hogy vele menjek! Akkor most Teheránban lehetnék, a karjaiban! Jézusom, de hiányzik! Pénzre van szükségem. Pénzre! Zápuljon meg minden mocskos adóellenõrnek a töke! Már így is alig tudok kijönni a fizetésembõl, ha pedig Irán befuccsol, akkor kész, azt az S-G sem fogja túlélni. Na mindegy, az õ bajuk! Amíg lesznek a világon helikopterek, addig én is találok munkát, és éhen nem halok.

Látta, hogy Giuneppa figyeli, és odaszólt neki: – Tessék, mon vieux!

– Én az utolsó csoporttal megyek.

– Jobb, ha az elsõvel. Rosán orvos is van.

– Jól vagyok. Komolyan!

Jean-Luc hallotta, hogy odakint valaki a nevét kiáltja, és gyorsan felkapta a dzsekijét. – Mit segítsek még?

– Csak vidd fel Pietrót és a dinamitot a jégnyelv fölé! – válaszolta fáradt mosollyal az arcán Giuneppa.

– Meglesz, de majd csak a végén, napnyugta elõtt. Ne aggódj!

Odakint, amikor csatlakozott Pietróhoz, a hideg ismét erõsen belemart. A helikopter körül már gyülekeztek a különbözõ méretű csomagokat cipelõ emberek. Banastasio nagy német juhászkutyát vezetett el mellettük.

– Jean-Luc külön szólt, hogy senki ne hozzon sok holmit – jegyezte meg rosszallóan Pietro.

– Nem hozok – válaszolta Banastasio. – A papírjaim, a kutyám és egy váltás fehérnemű – ennyi az egész. A többit majd pótolja az az átkozott társaság. – Jean-Luchöz fordult: – Úgy látom, teli a gép. Akár indulhatunk is.

Jean-Luc a helikopterben elhelyezkedõ utasokra nézett, róluk a juhászkutyára, majd rádión felhívta Nászirit, és elmondta, hogy mire számítson. – Rendben van! Indulhatsz, Scot! – mondta, és a fiatalember csodálkozástól tágra nyílt tekintetével mit sem törõdve kiszállt.

– Úgy érted, egyedül?!

– Miért ne, mon brave? Az elõírt óraszámot már régen teljesítetted, és ez a harmadik ellenõrzõ repülésed. Valamikor el kell kezdeni! Gyerünk, vágj csak bele!

Figyelte, amint Scot fölemelte a földrõl a gépet. Nem egészen öt másodperc múlva a helikopter már hétezer-ötszáz lábnyi mélység fölött repült, és Jean-Luc irigyelte is kicsit a társát azért az izgató, csodálatos érzésért, amit a Bellissimáról végrehajtott elsõ önálló felszállás szerezhet a fiatal, még lényegében kezdõ pilótának. Scot megérdemli, hogy része legyen benne, állapította meg magában, és kritikus szemmel figyelte a kifogástalanul végrehajtott manõvereket.

– Jean-Luc!

Elfordult a már messze távolodó helikoptertõl, körbenézett, és hirtelen nem tudta, mi az, ami olyan újnak, szokatlannak tűnik neki. Aztán rájött, hogy a mindent elborító, hatalmas csönd az. Néhány pillanatra szinte elszédült, de aztán megérezte arcán a jeges szelet, és attól magához tért.

– Jean-Luc! Gyere! – hívta újból Pietro, aki másokkal együtt a tábor túlsó végében állt. A vastag hóban nehézkesen lépkedve odaküzdötte magát, és már menet közben feltűnt neki, hogy a csoport tagjai szokatlanul szótlanok.

– Nézd! – mondta Pietro, és idegesen a magasba mutatott. – A jégnyelv alatt. Ott! Húsz-harminc lábbal lejjebb. Látod a repedéseket?

Jean-Luc látta, és úgy hatott rá, mintha erõs kéz markolt volna a gyomrába. A repedések, amelyeket az olasz említett, mélyen a hó- és jégtömbbe bevágódó hasadékok voltak. Miközben figyelték, mély, ijesztõ morajlást hallottak, a hatalmas tömb megmozdult, és némi hó és jég vált le róla. Ahogy csúszott lefelé a meredek lejtõn, sebessége és tömege is egyre nõtt, õk pedig a rémülettõl mozdulatlanná dermedve figyelték, hogyan lesz egyre hatalmasabb a görgeteg. A több tonnányi hóból és jégbõl álló lavina tõlük alig ötvenlábnyira zúdult le, hatalmas hófelhõt kavarva.

– Bízzunk benne, hogy a helikopter óvatosan jön vissza! – törte meg végre valaki a hosszúra nyúlt csöndet. – Ha sebesen pörgeti a lapátjait, amico, az egész rohadt stronzo megindulhat.

18. fejezet

KAZVIN KÖRNYÉKÉN, A LEVEGÕBEN, 15.17. Attól a pillanattól, hogy csaknem két órája Rakoczyval – egyébként Smith néven ismerte elhagyta Tebrizt, Charlie Pettikin nyílegyenesen, a földdel párhuzamosan vezette a 206-ost, és abban reménykedett, hogy a monoton repüléssel sikerül elaltatnia a KGB-st, vagy legalább azt elérni, hogy csökkenjen az ébersége. Ugyanebbõl a megfontolásból a beszélgetést is mellõzte, és hogy még véletlenül se adjon rá alkalmat, a fülérõl levéve nyakába akasztotta a fejhallgatót. Rakoczy ugyan szemmel láthatóan szeretett volna beszélgetni vele, de egy idõ után felhagyott a reménytelennek tűnõ próbálkozással, és az alattuk elmaradó tájat figyelte. Éber maradt azonban, géppisztolyát továbbra is a térdén keresztbe fektetve tartotta, és a hüvelykujja ott volt a biztosító reteszen. Pettikin szünet nélkül azon törte a fejét, ki lehet, a forradalmároknak melyik csoportjához tartozik. Katona talán, vagy a SAVAK ügynöke? És egyáltalán, miért olyan fontos, hogy minél elõbb Teheránba jusson? Az meg sem fordult a fejében, hogy nem iráni, hanem orosz.

Bandar-Pahlaviban sem szólalt meg, ahol üzemanyagot vételeztek. Kiadta utolsó dollárjait, nézte, amint feltöltötték a helikopter tartályát, majd szótlanul aláírta az IranOilnak benyújtandó számlát. Rakoczy megpróbált néhány szót váltani a repülõtéri munkással, aki kiszolgalta õket, de az csak ellenségesen morgott valamit, és nem volt hajlandó társalogni vele. Látszott rajta, hogy kifejezetten fél, mert külföldi által vezetett helikoptert kell feltöltenie, és talán még jobban retteg a kívülrõl is tisztán látható géppisztolytól.

Amíg fel nem szálltak, Pettikin egyfolytában azt latolgatta, hogyan tudná magához ragadni a géppisztolyt, de nem adódott lehetõsége. Ismerte a fegyvert, cseh gyártmány volt, hasonló azokhoz, csak modernebb, amelyekkel Koreában találkozott. És Vietnamban. Jóságos isten, gondolta, mintha millió éve lett volna!

Bandar-Pahlavi után, ezer láb magasságban, a kazvini út vonalát követve délnek tartottak. Keletre jól látszott a tengerpartnak az a szakasza, ahol Pettikin elbúcsúzott Ross századostól és két deszantosától. Mihelyt eszébe jutottak, ismét azon kezdte törni a fejét, honnan tudta Ross, hogy éppen Tebrizbe készül, és vajon mi lehet a feladatuk. Remélem, mondta magában, hogy sikerül végrehajtaniuk, bármi legyen is az. Biztosan fontos és sürgõs. Remélem, találkozom még Ross-szal. Igazán szeretném...

– Min mosolyog, kapitány?

A hang fejhallgatóból jött, amit Pettikin felszálláskor automatikus mozdulattal ismét fölvett. Rakoczyra pillantott, de nem válaszolt, csak megvonta a vállát, aztán a gép műszereke és a tájra összpontosította a figyelmét. Kazvin után délkeletnek fordult, és továbbra is karthauzi szerzetest alakítva a teheráni országút fölött repült tovább. Türelem, figyelmeztette magát. Aztán feltűnt neki, hogy Rakoczy arca hirtelen megfeszül, és kéretlen útitársa egészen odahajol az ablakhoz.

– Kanyarodjon balra... még egy kicsit! – szólt rá türelmetlenül a pilótára, és közben egyetlen pillanatra sem emelte föl a földrõl a tekintetét. Pettikin engedelmeskedett – lágyan megdöntötte a gépet így Rakoczy került alulra –, és széles ívben kanyarodni kezdett. – Elég!

– Mi történt? – kérdezte Pettikin: Szűkített a kanyar ívén, és amikor észrevette, hogy utasa egészen megfeledkezett az ölében heverõ géppisztolyról, a szíve lázasan zakatolni kezdett.

– Ott, az országúton! Az a gépkocsi!

Pettikinnek esze ágában sem volt lefelé nézni; tekintetét a géppisztolyra szögezte, és igyekezett pontosan felmérni, hogy mekkora távolságot kell legyõznie. – Hol? Nem látom. – Még meredekebben megdöntötte a helikoptert, hogy aztán gyors mozdulattal ismét egyenesbe hozza. – Milyen gépkocsi? Arra a...

Bal kezével hirtelen megragadta a géppisztoly csövét, és a tolóablakon keresztül megpróbálta átlökni a fegyvert a mögöttük lévõ utastérbe, miközben jobb kezével jobbra-balra rángatta a botkormányt, hogy a helikopter hevesen imbolyogjon. Rakoczyt a támadás felkészületlenül érte, feje a pilótafülke oldalának csapódott, és az erõs ütéstõl pillanatra el is kábult. Pettikin ökölbe szorította a kezét, és amekkora erõvel csak tudta, állón akarta vágni, hogy elájuljon, de Rakoczy karatén edzõdött reflexei hibátlanul működtek, és a karját maga elé kapva kivédte az ütést. Még mindig enyhén szédülve megmarkolta Pettikin csuklóját, és – továbbra is õ volt alul – birkózni kezdett vele, miközben a helikopter veszélyesen megdõlve haladt tovább. Vadul dulakodtak, káromkodtak, küszködtek a mozdulataikat akadályozó hevederekkel, és Rakoczy mozgott könnyedebben, mivel neki mindkét keze szabad volt.

Pettikin úgy segített magán, hogy hirtelen a térde közé szorította a kormányt, és felszabadult öklével ellenfele arcába vágott. Az ütés rosszul irányzott volt ugyan, de elég erõs, hogy kibillentse az egyensúlyából, térde elengedje a kormányt, és a talpa is a pedált. A helikopter rögtön az oldalára fordult, irányítás nélkül süllyedni kezdett, majd, mivel a vad birkózásban valamelyikük a kart még elõre is nyomta, sebes zuhanásba ment át.

Látva, mi történt, Pettikin rémülten felhagyott a küzdelemmel. Keze az irányítókarért kapott, talpa a pedálokat kereste, agya lázasan működött, összeszedte minden tudását, rutinját, hogy korrigálni tudjon. Kilencszáz lábnyit zuhantak bõgõ motorral, mire sikerült egyenesbe hoznia, majd ismét emelkedésbe vinnie a gépet, és emelkedni kezdtek ötvenlábnyira a behavazott talajtól.

Pettikin keze remegett, hangosan zihálva vette a levegõt, és érezte, hogy valami kemény tárgy nyomódik az oldalába. Azt is hallotta, hogy Rakoczy vadul káromkodik, és bár arra hamar rájött, hogy nem irániul, a nyelvet képtelen volt felismerni. Oldalra pillantva látta az indulattól eltorzult arcot, azt is, hogy a géppisztoly szürke csöve szorul az oldalához, és átkozta magát, mert a fegyverrõl megfeledkezett. Dühösen megpróbálta ellökni magától a csövet, de Rakoczy feljebb rántotta, és ezúttal már a nyakának szegezte a géppisztolyt.

– Hagyja abba, különben szétlövöm a fejét, matyjebájuscsij! – ordított rá magából kikelve.

Pettikin éles rántással újból megdöntötte a helikoptert, mire a csõ még erõsebben préselõdött a nyakához. A kattanást is hallotta, és tudta, hogy a fegyver lövésre kész.

– Utolsó lehetõség!

A föld ismét veszélyesen közel volt, Pettikin pedig belátta, hogy bármit tesz is, képtelen felülkerekedni. – Rendben van... rendben – mondta, és a helikoptert egyenesbe hozva emelkedni kezdett. A csõ nyomása azonban ahelyett, hogy enyhült volna, még erõsebbé vált, és véle a fájdalom. – Vegye el! Hogy vezessek, ha...

Rakoczy nem törõdött a tiltakozással, ordítva szitkozódott, és egyszer még a fejét is hozzácsapta az ajtókerethez.

– Az isten szerelmére! – üvöltött vissza elkeseredve Pettikin, és remegõ kézzel megpróbálta a fülére igazítani a harc hevében leesett fejhallgatót. – Hogy vezessem a gépet, ha nem veszi el a nyakamtól azt a rohadt fegyvert?! – A nyomás végre enyhült valamelyest, õ pedig újból egyenesbe rántotta a gépet. – Egyáltalán, ki maga?!

– Smith! – válaszolta dühösen Rakoczy. Egy tizedmásodperc, gondolta, és odavágjuk magunkat, szétlapulunk, mint a tehénszar. – Azt hitte, amatõrrel van dolga?! – Mielõtt uralkodni tudott volna magán, indulatának engedelmeskedõ reflexei önállósították magukat, és visszakézbõl nagy erõvel szájon vágta a pilótát.

Pettikin oldalra dõlt az ütéstõl, és a helikopter is megugrott, de szerencsére volt ideje korrigálni. Érezte ugyanakkor, hogy önti el arcát a forróság, és vészjóslóan, rendíthetetlen elszántsággal kijelentette: – Ha még egyszer ezt meri csinálni, odavágom a gépet!

– Igaza van – felelte hirtelen megszelídülve Rakoczy. – Elnézést ezért... ezért az ostobaságért, kapitány! – Nekidõlt az ajtónak, hátrébb húzta a fegyvert, de azért továbbra is éberen, lövésre készen tartotta. – Tökéletesen felesleges volt. Sajnálom.

– Sajnálja? – kérdezte meglepõdve Pettikin.

– Igen. Kérem, bocsásson meg! Értelmetlen durvaság volt, amit csináltam. Nem vagyok barbár. – Rakoczy ezt már nyugodtan mondta. – Ha szavát adja, hogy többé nem próbál megtámadni, elteszem a géppisztolyt. Esküszöm rá, hogy teljes biztonságban van, nem akarom bántani.

Pettikin néhány másodpercig gondolkodott, csak aztán szólalt meg újból: – Rendben. Azzal a feltétellel, hogy megmondja, kicsoda, és mit akar?

– A szavát adja?

– Igen.

– Elfogadom, hiszek magának. – Rakoczy bebiztosította és maga mögé rakta a géppisztolyt. – Ali ibn Haszán Karakóz vagyok, kurd. Az otthonom, a falum az Ararat hegy oldalában van, közel a szovjet határhoz: Isten kegyelmébõl szabadságharcos vagyok, harcolok a sah és mindazok ellen, akik rabszolgasorban akarnak tartani bennünket. Kielégíti a válaszom?

– Igen... azt hiszem, igen. Ezek szerint maga...

– Kérem! Majd késõbb! Elõbb azzal törõdjünk! – Rakoczy a föld felé mutatott. – Menjünk közelebb!

A Kazvin-Teherán országúttól jobbra, mintegy nyolcszáz láb magasságban repültek. Nagyjából egy mérföldnyire mögöttük falu volt az út mellett, és Pettikin a házakból felszálló füstöt is látta. – Hová? – kérdezte.

– Oda, az út mellé.

Elõször nem tudta, merre nézzen. Gondolatait túlságosan lefoglalták a kurdokra, a perzsa sahok elleni sok évszázados küzdelmükre vonatkozó kérdések. Aztán észrevette az út mellett összetorlódó járműveket, és azt is, hogy egész tömeg vesz körül egy gépkocsit, aminek a tetejére fehér alapon világoskék kereszt van festve. – Azokra gondol? – mutatott a különös sokadalom felé. – Arra a terepjáróra, kék kereszttel a tetején?

– Igen.

Pettikin engedelmesen lejjebb ereszkedett a helikopterrel. – Mi olyan érdekes néhány összetorlódott járműben? – kérdezte. Felnézve látta, hogy a mellette ülõ férfi enyhén összehúzott szemmel, gyanakvón néz rá. – Most meg mi baj van?

– Maga tényleg nem tudja, mit jelent fehér alapon a világoskék kereszt?

– Nem. Miért kellene tudnom? – Pettikin most már közelebbrõl is meg tudta nézni a gépkocsit, piros Range Rovert, amit dühös tömeg vett körül, és egy férfi puskatussal éppen bezúzta a hátsó ablakát. A finn zászló – hallotta a fejhallgatón keresztül a felvilágosítást, és rögtön Erkki jutott eszébe. – Erkkinek Range Roverje van! – kiáltott fel, és rémülten nézte, amint a férfi a puskát visszarántva újabb csapásra készül. – Gondolja, hogy õ az?

– Igen... lehetséges.

Önkéntelenül is gyorsított, alacsonyabbra szállt, és már a fájdalmával sem törõdött. Izgalma még azt a természetesként adódó kérdést is elnyomta benne, hogy a kurd szabadságharcos vajon honnan ismeri Erkkit. A gépkocsi körül tömörülők közül többen észrevették õket, és megijedve szétfutottak, ám hiába szálltak alacsonyan, Erkkit még mindig nem pillantotta meg. – Maga látja?

– Nem. Nem látok be a kocsiba.

– Én sem. – Pettikin nagyon izgatott volt. – Ezeknél a mocskoknál fegyver van, és be akarják törni az ablakokat. Maga szerint kicsodák?

– Úgy tűnik; fedajinok. Egyikük az elõbb ránk is lõtt. Ha... – Rakoczy elharapta a mondatot, és vadul kapaszkodott, mert a helikopter, húszlábnyira a talaj fölött, kis ívben 180 fokos fordulatot írt le, és visszafelé kezdett száguldani. Ezúttal már az egész tömeg rémülten futásnak eredt, lázasan menekülõ nõk és férfiak taposták le egymást. Az országúton mindkét irányban a járművek vagy felgyorsítottak, vagy hirtelen megálltak, két alaposan megpakolt teherautó a váratlan fékezés miatt egymásba futott. Több gépkocsi leszaladt az útról, egy pedig belehajtott a dzsoubba, és kis híján felborult.

Mielõtt a Range Roverrel egy vonalba ért volna, Pettikin villámgyorsan 90 fokos fordulatot tett a géppel, és egészen alacsonyra szállt – a hó vadul porzott, kavargott alattuk – annyi idõre, hogy be tudjon nézni a gépkocsiba, és meglássa Erkkit, majd újabb fordulattal ismét emelkedni kezdett. – Õ az! Látta a lyukakat a szélvédõn? – kérdezte megdöbbenten. – Most kapja elõ azt a géppisztolyt! Egyenesbe hozom a gépet, rárepülünk, és felszedjük. Siessen, mielõtt azok a mocskok fölocsúdnak az ijedtségbõl!

Rakoczy lecsatolta magáról a hevedereket, átnyúlt a pilótafülke hátsó falán a kis ablakon, de nem érte el a padlóra csúszott fegyvert. Küszködve oldalra fordult, átpréselte magát a nyíláson, Pettikin pedig tudta, hogy egészen ki van szolgáltatva neki. Mi sem lett volna könnyebb, mint mögötte átnyúlva feltépni az ajtót, és kitaszítani rajta. Pofonegyszerű... de lehetetlen.

– Gyerünk már! – kiáltott rá, és segített neki visszamászni. – Csatolja be a hevedereket!

Rakoczy az erõlködéstõl lihegve engedelmeskedett, közben áldotta a szerencséjét, hogy Pettikin a finn barátja. Tudta, ha más a szereposztás, és a pilóta helyében van, egyetlen pillanatig sem habozott volna, hogy kinyissa az ajtót. – Kész vagyok – mondta, fölemelve a fegyvert. Nehezen tért csak magához, annyira elképesztette ez a soha nem látott ostobaság. A britek eszement barmok, megérdemlik, hogy veszítsenek, mondta magában, – Mit...

– Gyerünk! – Pettikin maximális sebességgel bukófordulóba vezette a helikoptert, egyenesen a kocsi mellett álló, fegyverét rájuk emelõ néhány ember felé. – Megpuhítom õket egy kicsit, és amikor szólok, hogy tűz, eresszen meg egy sorozatot a fejük fölé!

Miközben a támadók figyelmét a helikopter kötötte le, a Range Rover feléjük lódult, de hirtelen, mintha a vezetõje részeg lett volna, oldalra kanyarodott – szerencsére nem volt ott fa –, és heves fékezés után indult el újból. Pettikin húsz-yardnyira a csoporttól, tíz láb magasságban hirtelen megállította a helikoptert. – Tűz! – adta ki kiabálva a parancsot.

Rakoczy hosszú sorozatot eresztett meg a nyitott ablakon át, de nem a levegõbe, hanem az Erkki kocsija mögött a földre bukó, Pettikin látószögén kívül esõ férfiakra és nõkre. Akik a közelben álltak, és látták a jelenetet, másodpercekre mozdulatlanná dermedtek, miközben sebesültek jajkiáltásai keveredtek a helikopter motorjainak erõs zajába. Az elsõ rémület elmúltával emberek ugráltak ki fejvesztetten az országúton lefékezõ járművekbõl, és a havon át a környezõ mezõre menekültek. Az újabb sorozat még nagyobb pánikot keltett, ennek hallatán már mindenki menekült, a forgalom teljesen leállt. Egy teherautó mögül néhány fegyveres fiatalember ugrott elõ, és tüzelni akart, de mielõtt megtehették volna, Rakoczy feléjük is küldött egy gyors sorozatot. – Háromszázhatvan fok! – kiabálta.

Pettikin gyorsan megfordította a gépet, de senkit nem látott, aki veszélyt jelenthetett volna a számukra, csupán négy, a hóban mozdulatlanul heverõ testet. – Azt mondtam, hogy a fejük fölé lõjön, az isten szerelmére! – kezdett tiltakozni hevesen, de nem folytatta, mert felpattant a Range Rover ajtaja, és a kocsiból, késsel a kezében, Erkkit látta kiugrani. Egy-két másodpercig egyedül volt, aztán egy csadorba burkolózott nõ is csatlakozott hozzá. Pettikin még lejjebb ereszkedett a helikopterrel, de ügyelt, hogy a talpak ne mélyedjenek bele a hóba. – Gyertek! – ordította, és vadul integetett. Azok futni kezdtek, Erkki a hóna alá nyúlva félig cipelte Azadehet, akit Pettikin még mindig nem ismert fel.

Rakoczy kiugrott a helikopterbõl, felrántotta az utastér ajtaját, és hogy az esetleges támadókat elriassza, újabb sorozatot lõtt az országút felé. Amikor felismerte, Erkki riadtan megtorpant. – Siess! – kiabálta feléje Pettikin, nem értve, mitõl bizonytalanodott el hirtelen a barátja. – Gyerünk, Erkki! – Végre az asszony arcát is tisztán láthatta. – Jézusom... – motyogta, aztán újból ordítani kezdett. – Siess, Erkki!

– Gyorsan! Kevés a töltényem! – kiabálta oroszul Rakoczy.

Erkki a karjába kapta Azadehet, úgy futott a helikopter felé, miközben körülöttük lövedékek süvítettek. Amikor odaértek Rakoczy segített Erkkinek beültetni a feleségét a gépbe, de aztán nekiszögezte a fegyvere csövét, és ellökte az ajtótól. – Dobja el a kését, és szálljon elõre! – dörrent rá oroszul. – Gyerünk!

Pettikin látta, hogy a finn egy pillanatra bizonytalanná válik, de utána rögtön el is sápadt, és rettenetes indulat torzította el az arcát.

– Figyelmeztetem, annyi töltényem még bõven van, hogy végezzek mindhármukkal! – mondta élesen Rakoczy. – Beszállni!

Valahonnan, az országút felõl géppisztolysorozat hallatszott, és ettõl végre Erkki engedelmeskedett, bepréselte magát az elsõ ülésre. Rakoczy is bepattant Azadeh mellé, Pettikin pedig azonnal indított. A helikopter egy darabig fokozatosan emelkedve repült, mint a riadtan menekülõ vadlúd, és csak késõbb rántotta a magasba.

Amikor már megnyugodott, és képes volt megszólalni, azt kérdezte: – Mi a fene volt ez?

Erkki nem válaszolt, az ülésben kitekeredve azt figyelte, jól van-e a felesége. Azadeh behunyt szemmel, lihegve dõlt a kabin falának, úgy próbálta legyűrni magában a rémületet. Rakoczy gondoskodott róla, bekapcsolta a hevedereket, de amikor Erkki hátranyúlt, hogy bátorítóan megérintse az asszonyt, ráfogta a géppisztolyt, és jelezte, hogy húzódjon vissza.

– Ígérem, nem lesz semmi baja – továbbra is oroszul beszélt –, feltéve, hogy maguk a barátjával rendesen viselkednek. – A táskájába nyúlt, és friss tárat vett elõ. – Csak hogy tudja, ellenkezõ esetben mire számíthatnak. Legyen szíves, forduljon elõre!

Erkki összeszedte magát, és indulatát megfékezve, megcsinálta, amire utasították. A fülére illesztette a fejhallgatót – tudta, hogy Rakoczy a motorok zúgása miatt nem hallhatja, amit mondani fog –, és furcsa érzéssel vette tudomásul, hogy bár megmenekültek a biztosnak látszó haláltól, a veszély nem múlt el, hiszen végeredményben foglyok. – Hogy találtál meg bennünket, Charlie? Ki küldött? – kérdezte még mindig zihálva.

– Senki – válaszolta Pettikin. – Tebrizbe mentem, hogy elhozzalak benneteket Azadehhel, de ez a csirkefogó elkapott, és rám parancsolt, hogy vigyem Teheránba. Véletlen, isteni szerencse, hogy észrevettük a dzsipeteket. Mi az ördög történt veletek?

– Kifogytunk az üzemanyagból. – Erkki röviden elmesélte kalandjukat. – Amikor a motor leállt, úgy éreztem, hogy végünk. Mintha mindenki megõrült volna. Egyik pillanatban még semmi baj sem volt, a következõben pedig már szorosan körbevettek bennünket ugyanúgy, ahogy korábban az úttorlasznál. Bereteszeltem az ajtókat, de csak idõ kérdése volt, mikor... – Nem fejezte be a mondatot, újból megfordult. Azadeh már kinyitotta a szemét, a csadort is fékevonta az arcáról. Félénken rámosolygott a férjére, és elõre is nyúlt, hogy megérintse, de Rakoczy megakadályozta. – Bocsásson meg, úrnõ – mondta perzsául –, de várnia kell, amíg leszállunk. Nyugodjon meg, minden a legnagyobb rendben lesz! – Oroszul is elismételte, hogy Erkki megértse, majd megkérdezte: – Van egy kis vizem. Akarja, hogy adjak a feleségének?

– Igen. Kérem. – Erkki figyelte, milyen jólesõn kortyolja Azadeh a vizet. – Köszönöm.

– Maga is kér?

– Köszönöm, nem – válaszolta udvariasan. Teljesen ki volt ugyan száradva a szája, de nem akart elfogadni semmit az orosztól. Bátorítóan Azadehre mosolygott. – Akár az égi manna, ugye, Azadeh? Charlie-t mintha az ég küldte volna. Igazi mentõangyal!

– Igen... igen. Insa Allah! Már jól vagyok, Erkki, hála istennek! Köszönd meg helyettem is Charlie-nak... Erkki megpróbálta titkolni Azadeh elõtt, mennyire aggódik. A rájuk támadó második tömeg nemcsak az asszonyt rémisztette meg, hanem õt is, és megfogadta, ha sikerül élve megúsznia a támadást, soha többé nem indul úgy útnak gépkocsival, hogy ne legyen nála lõfegyver, sõt néhány kézigránát is. Látva, hogy Rakoczy figyeli, enyhén megrázta a fejét, és dühösen elõrefordult. – Matyjebájuscsij! – morogta, miközben automatikusan, megszokásból ellenõrizte a fedélzeti műszereket.

– Ez õrült! Fölösleges volt bárkit is megölnie, és mondtam is neki, hogy a fejük fölé lõjön, de nem hallgatott rám. – Pettikin lehalkította a hangját, mert bár mögöttük semmiképpen sem érthették a szavát, zavarta, hogy az érintett csupán karnyújtásnyira van tõle. – Engem is kis híján megölt. Honnan ismered, Erkki? Volt már dolgotok, akár neked, akár Azadehnek a kurdokkal?

– Kurdokkal? – Erkki értetlenül nézett a kollégájára. – Arra a matyjebájuscsijra gondolsz, ott hátul?

– Igen. Persze, hogy rá – Ali ibn Haszán Karakózra. Az Ararat vidékérõl jött. Kurd gerilla.

– Kurd ám a fenét! Szovjet, KGB-s.

– Jézusmária! Biztos vagy benne? – Pettikin egészen el volt képedve.

– Igen. Mohamedánnak mondja ugyan magát, de szerintem ebben is hazudik. Nekem Rakoczyként mutatkozott be – újabb hazugság. Hazudnak ezek mind. Miért is mondanának igazat, amikor az ellenségeiknek tekintenek bennünket.

– Pedig megesküdött rá, hogy igazat mond, én meg a szavamat adtam neki, hogy nem támadok rá. – Pettikin dühösen beszámolt Erkkinek a helikopter kabinjában vívott küzdelemrõl, és a megállapodásról, ami lezárta.

– Bolond vagy, Charlie! Nem olvastad Lenint, Sztálint, Marxot? Csak azt teszi, amit minden hithű kommunista tesz: felhasznál mindent és mindenkit, hogy szolgálhassa a „szent" ügyet, a világuralom megszerzését a szovjet kommunista pártnak. Ráadásul úgy csinálják, hogy magunk rakjuk a kötelet a nyakunkba, mert azzal is megtakarítunk nekik némi fáradságot. Jesszusom! De jólesne most egy vodka!

– Inkább egy dupla brandy.

– Ez is, az is! – Erkki kinézett az ablakon. Simán, könnyedén repültek, a motorok egyenletesen zúgtak, a tartályban elegendõ volt az üzemanyag. Följebb emelte a tekintetét, és Teherán irányába pillantott. – Már közel járunk. Megmondta, hol szállj le?

– Nem.

– Talán akkor lesz rá esélyünk, hogy elkapjuk.

– Remélem – válaszolta feltámadó indulattal Pettikin. – Említettél egy úttorlaszt. Ott mi történt?

Erkki arca a kérdéstõl egy pillanat alatt megkeményedett. – Megállítottak bennünket. Baloldaliak. El kellett menekülnünk, és a papírjaink – Azadehé is – náluk maradtak. Egy kövér disznó rögtön elvette, amikor odaértünk, és nem maradt rá idõ, hogy visszaszerezzem õket. – Kis szünetet tartott, és heves remegés futott végig rajta. – Soha nem féltem még annyira, mint ott, Charlie! Soha! Tehetetlen voltam a tömegben, és majd beszartam a rémülettõl, mert tudtam, hogy nem védhetem meg Azadehet. Az a mocskos, kövér disznó minden papíromat elvette – az útlevelet, a személyit, a pilótaigazolványt, mindent.

– Mac majd megszerzi, ami a repüléshez kell, a követségetek pedig kiállítja az új útlevelet.

– Nem a saját papírjaim idegesítenek, hanem az, hogy mi lesz Azadehhel?

– Biztosan megkapja a finn útlevelet, ugyanúgy, ahogy Sarazad megkapta a kanadait. Fölöslegesen nyugtalankodsz – próbálta megnyugtatni Erkkit Pettikin.

– Sarazad még Teheránban van?

– Igen, és valószínűleg Tom is. Tegnap kellett megérkeznie Zagroszból az otthonról küldött levelekkel... – Furcsa, gondolta Pettikin, még most is, hogy már nincs Claire, és senki nem köt oda, azt mondom Angliára, hogy otthon. – Most járt le a szabadsága.

– Én is szívesen kivenném. Már régen esedékes lenne. Remélem, Mac talál valakit, aki helyettesít. – Erkki váratlan jókedvvel oldalba bökte Pettikint. – Mindegy, fölösleges olyasmin rágódni, ami még meg sem történt. De jó, hogy jöttél, Charlie! Amikor megláttalak, elõször azt hittem, hogy álmodom, vagy már meg is haltam. A finn zászlót vetted észre?

– Nem én, hanem Ali... Hogy is mondtad? Rekowsky?

– Rakoczy.

– Rakoczy ismerte meg. Ha nincs velem, én valószínűleg továbbrepültem volna. Ne haragudj! – Pettikin Erkkire nézett. – Mit akar tõled?

– Nem tudom, de bármi legyen is, biztosan valami disznóság. Erkki hosszan elkáromkodta magát. – Szóval neki köszönhetjük az életünket?

Pettikin néhány másodpercnyi gondolkodás után válaszolt csak. – Igen. Egyedül biztos, hogy nem tudtalak volna kimenteni benneteket. – Hátrafordult, és látva, hogy Azadeh feszült arccal ugyan, de alszik, Rakoczy viszont tökéletesen éber, odabiccentett neki. – Úgy látom, Azadeh már kiheverte a dolgot.

– Nem hiszem, Charlie! – válaszolta sajgó szívvel Erkki. – Ez a nap borzalmas volt neki. Azt mondja, soha nem volt még ennyire közel falusiakhoz... Olyan szorosan körbevették, hogy mozdulni sem tudott. Azt hiszem, ma látta meg elõször Irán, az irániak igazi arcát, és tapasztalta, hogy mit jelent a csador... – Erkki az emlékek hatása alatt ismét megborzongott. – Olyan volt... mintha a lelkén tettek volna erõszakot. Azt hiszem, ezentúl semmi nem lesz olyan se neki, se nekem, amilyen eddig volt. Lehet, hogy választania kell: a család vagy én, Irán vagy az emigráció. Nem akarják, hogy itt maradjunk, gyűlölnek bennünket. Ideje, hogy elmenjünk, Charlie! Mindannyian, kivétel nélkül.

– Nincs igazad. Nektek Azadehhel talán tényleg jobb volna, ha elmennétek, de mások szerintem maradhatnak. Az irániaknak továbbra is szükségük lesz az olajra, az olajkitermeléshez pedig a helikopterekre. Szerintem még jó néhány évig maradhatunk. Most, hogy már a Guerney-szerzõdés is a miénk... – Pettikin félbehagyta a mondatot, mert érezte, hogy hátulról valaki megkocogtatja a vállát. Megfordulva látta, hogy már Azadeh is ébren van, és mivel nem hallotta, mit mondott neki Rakoczy, levette a fejérõl a hallgatót. – Tessék!

– Ne használja a rádiót, kapitány, és készüljön fel, hogy amikor szólok, leszálljon a város szélén!

– Leszállási engedélyt kell kérnem.

– Ne hülyéskedjen! Engedélyt? Kitõl? Senki nem ér rá kiadni, mindenki mással van elfoglalva. A teheráni központi repülõtér ostromzár alatt van, ugyanúgy Doshan Tappeh és Galeg Morghi is. Hallgasson rám, és miután engem kirakott, válasszon magának valamilyen kisebb repülõteret, mondjuk Rudramát!

– Muszáj bejelentkeznem. A katonák ragaszkodnak hozzá.

Rakoczy gúnyosan felnevetett. – Katonák? És mit akar jelenteni nekik? Azt, hogy engedély nélkül leszállt Kazvin közelében, részt vett öt vagy hat civil megölésében, és két idegennel a fedélzeten jött meg? Idegenekkel, akik a nép elõl menekülnek!

Pettikin nem válaszolt, komor arccal a rádió gombjáért nyúlt, de Rakoczy nem engedte, hogy bekapcsolja a készüléket, sõt vállon ragadta, és hevesen megrázta. – Ébredjen fel! Hadsereg egyszerűen nem létezik. A tábornokok behódoltak Khomeininek, megadták magukat!

Mindenki elképedve bámult az oroszra, és a néhány pillanatig ellenõrzés nélkül maradt helikopter vészesen megdõlt, úgyhogy Pettikinnek sietve korrigálnia kellett. – Mirõl beszél?

– Tegnap késõ este a tábornokok visszarendelték a katonákat. Kivétel nélkül mindenkit, az összes fegyvernemet. Átadták a terepet Khomeininek, hogy csinálja szabadon a forradalmát. Nincs hadsereg, rendõrség, csendõrség, semmi, ami akadályozná Khomeinit abban, hogy megszerezze a hatalmat. Gyõzött a nép!

– Ez lehetetlen – válaszolta Pettikin.

– Nem – tiltakozott rémülten Azadeh is. – Apám biztosan tudott volna róla.

– Á, Nagy Abdalláh? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán Rakoczy. – Most már feltehetõen tudja... ha még életben van.

– Nem igaz!

– Szerintem... lehetséges, Azadeh – szólt közbe a megdöbbenésbõl csak lassan ocsúdva Erkki. – Ez megmagyarázná, miért nem láttunk sehol rendõröket, katonákat... és miért volt olyan ellenséges a tömeg!

– A tábornokok soha nem tennének ilyet! – tiltakozott még mindig az asszony. – A halálos ítéletüket írnák alá vele, a sajátjukat, és rajtuk kívül sok ezer emberét. Allahra, mondja meg végre az igazat!

A heves kirohanás szemmel láthatóan tetszett Rakoczynak. Mosolygott, örült neki, hogy szavaival rémületet kelthet mindhármukban.

– Irán Khomeini, a mollahok és Khomeini forradalmi gárdistái kezében van.

– Hazugság!

– De ha igaz, akkor ez azt jelenti, hogy Bahtjárnak vége – szólt közbe Pettikin. – Soha nem fogja...

– Az a gyönge, tehetetlen bolond igazából el sem kezdett semmit. Egy percig sem volt övé a tényleges hatalom – mondta Rakoczy, és elégedetten nevetett hozzá. – Khomeini ajatollah halálra ijesztette a tábornokokat, most pedig még a torkukat is elvágatja, hogy biztos lehessen a dolgában.

– Ezek szerint a háborúnak vége.

– A háborúnak? – kérdezte hirtelen elkomorulva Rakoczy. – Igen. Egyesek számára.

– Ha valóban az történt, amit mond, akkor a maga számára is. Meg a Tudehnek és az összes marxistának – mondta neki hevesen Erkki. – Khomeini valamennyiüket le fogja mészároltatni.

– Nem, kapitány! Az ajatollah volt ugyan a kard, ami elűzte a sahot, de ezt a kardot a nép kovácsolta.

– A mollahjaival és a nagybecsű népével együtt magukat sem fogja kímélni. Legalább annyira gyűlöli a kommunistákat, mint az amerikaiakat.

-Jobban tenné, ha várna és szép csöndben figyelne, ahelyett, hogy illúziókba ringatja magát. Bármit állít is most, Khomeini gyakorlatias gondolkodású ember, és élvezi a hatalmat – jelentette ki magabiztosan Rakoczy.

Pettikin látta, hogy szavaitól Azadeh halottsápadt lett, és õ is jeges borzongást érzett. – És mi van a kurdokkal?! – kérdezte dühösen. – Róluk nem beszél?

Rakoczy különös mosollyal az arcán hajolt elõrébb, és úgy válaszolt: – Kurd vagyok, bármit beszélt is finn barátja a szovjetekrõl, meg a KGB-rõl. Tudja bizonyítani, amit mondott? Természetesen nem. Ami a kurdokat illeti, Khomeini, ha lehetõsége lesz rá, igyekszik majd eltaposni bennünket az összes többi nemzeti és vallási kisebbséggel, a külföldiekkel, a tõkésekkel, a földbirtokosokkal, bankárokkal, a sah minden támogatójával együtt. Végezni akar mindenkivel – a férfi mosolya itt megváltozott, már-már vicsorgás lett belõle –, aki nem fogadja el azt, ahogyan a Koránt értelmezi. Rengeteg vért fog ontani Allah – a saját Allahja és nem az egyetlen, igaz Isten – nevében, feltéve, hogy módja lesz rá. – Kinézett az ablakon, és néhány pillanat alatt összeszedte magát, visszatért arcára a gúnyos, magabiztos mosoly. – Ez az eretnek Isten Kardja elvégezte, ami rá volt bízva, és éppen ideje, hogy ekevas legyen belõle, a föld alá kerüljön!

– Meg fogják ölni? – kérdezte Erkki.

– Eltemetik... – újabb gúnyos nevetés – a fenséges nép akaratából.

Azadehnek ez már sok volt. Nem bírt tovább uralkodni magán, és elkeseredetten átkozódva rávetette magát Rakoczyra, megpróbálta összekarmolni az arcát, de a férfi elkapta a csuklóját, és minden különösebb erõfeszítés nélkül távol tartotta magától. Erkki elszürkült arccal nézte, hogyan birkóznak, tudta, hogy nem tehet semmit. Egyelõre.

– Hagyja abba! – szólt rá végül erélyesen Rakoczy az asszonyra. – Magának kellene örülnie a legjobban annak, hogy ez az eretnek elpusztul. Ha gyõz, eltapossa Abdalláh hant, az összes Gorgont, köztük magát is! – Ellökte magától Azadehet. – Viselkedjen normálisan, különben kénytelen leszek bántani! Ha van egy kis esze, azért fog imádkozni, hogy elpusztuljon. – Felkapta a géppisztolyát és a két pilótára fogta. – Forduljanak elõre!

Szó nélkül engedelmeskedtek neki. Elõttük mintegy tíz mérföldnyire már látszottak Teherán külvárosai. A Tebrizbõl jövõ országúttal és vasútvonallal párhuzamosan repültek, nyugatról közelítették meg a várost, baka tõlük az Elburz-hegység csúcsai magasodtak. Elõttük vastagon felhõs volt az ég, a napsugarak nem tudtak áttörni a sűrű takarón.

– Kapitány, látja ott elöl azt a kis folyót és a vasúti hidat?

– Igen. Látom – válaszolta Pettikin, és közben azt latolgatta, hogyan tudnának fölébe kerekedni fogva tartójuknak. Erkkinek is megfordult a fejében, hogy ki kellene ragadni a kezébõl a géppisztolyt, de hamar elvetette a tervet, mert túlságosan messze ült, semhogy a siker reményében próbálkozhasson.

– Fél mérföldnyire délre szálljon le! Ott, ahol azok a nagy kövek vannak. Látja?

A talaj alól kibukkanó szikláktól nem messze gyér forgalmú, keskenyebb út vezetett Teherán felé.

– Igen. És aztán?

– Aztán elbocsátom magukat. Egyelõre. – Rakoczy vidáman fölnevetett, és a géppisztoly csövével enyhén meg is bökte Erkki nyakszirtjét. – És köszönöm. Most már ne forduljanak hátra többször! Nézzenek szépen elõre, tartsák bekapcsolva a hevedereiket, és ne felejtsék el, hogy mindkettõjüket figyelem! Miután kiszálltam, azonnal induljanak tovább, és ne kanyarodjanak vissza, mert esetleg megijedek! Tudják, akinél fegyver van, félelmében hajlamos, hogy meghúzza a ravaszt. Megértették?

– Meg. – Pettikin a leszállásra kijelölt helyet figyelte, és a mikrofonba beleszólva megkérdezte Erkkit: – Szerinted megfelelõ hely?

– Igen, de azért vigyázz a hókupacokra! – Erkki igyekezett normális hangon beszélni, és eltitkolni, mennyire izgul.

– Találjunk ki valamit, hátha el tudjuk kapni!

– Azt hiszem, Charlie... elég ügyes ahhoz, hogy ne sikerüljön.

– Hátha hibázik.

– Ha csak egyszer, nekem annyi is elég.

A leszállás simán ment, bár a rotorlapátok által felkavart porhó néhány pillanatra mindent eltakart elõlük.

– Ne forduljanak hátra!

A két pilóta idegei pattanásig feszültek. Hallották, amint nyílik az ajtó, érezték a kintrõl bezúduló hideget, aztán Azadeh rémülten felsikoltott: – Erkkiii!

A szigorú parancs ellenére mindketten megpördültek, és megdöbbenve látták, hogy Rakoczy kifelé rángatja az asszonyt a kabinból. Azadeh vadul rugdosott, próbált belekapaszkodni az ajtókeretbe, de elrablója – géppisztolya a vállán volt – könnyedén legyűrte az ellenállását. Erkki villámgyorsan felmérte a helyzetet, feltépte a pilótafülke ajtaját, kiugrott, és a helikopter törzse alatt elõrevetve magát nekilódult, de elkésett. Rövid, a lába elé leadott sorozat torpantotta meg. Tíz-yardnyira, már a rotorlapátok körén túl, Rakoczy fél kézzel könnyedén ráemelte a géppisztolyt, miközben másik kezével, a nyakánál markolva meg a csadort, Azadehet tartotta. Egy pillanatra az asszony is megdermedt, de aztán magához tért, újult erõvel vetette rá magát, és Erkki is rohanni kezdett.

Rakoczy, látva, hogy mindjárt odaér, mindkét kezével erõsen elé lökte az asszonyt, távolabb futott, és a géppisztolyt lövésre készen tartva megpördült. A ravaszt azonban nem kellett meghúznia, mert Erkki és Azadeh összekapaszkodva, sokktól megbénulva térdelt a hóban, és mögöttük Pettikin is mozdulatlanul ült a kabinban. Hármójuk közül elõször Erkki tért magához. Hogy megvédje, gyors mozdulattal maga mögé rántotta a feleségét, és már készült, hogy felugorva a menekülõ után vesse magát.

– Állj! – kiáltott rá Rakoczy. – Ha moccanni mer, most már megölöm. Vissza! – Figyelmeztetésül rövid sorozatot lõtt a hóba. – Szálljanak be! Mind a ketten! Gyerünk! Szabadok! Menjenek, amíg meg nem gondolom magam!

Azadeh – még mindig a megrázkódtatás hatása alatt – rémülten mászott vissza a kabinba, Erkki pedig lassan, hátrálás közben a testével fedezve követte. Rakoczy biztos kézzel, rezzenéstelenül tartotta a géppisztolyt, és figyelte, amint a finn – arccal még mindig felé – beszáll hátulra, és elhúzza az ajtót. Vajon mi lesz a sorsotok? Meghaltok mind, vagy tovább éltek, hogy valamikor, egy napon folytassuk egymással a harcot, kérdezte magától.

Úgy érezte, mintha a kísértõ pillanat örökkévalóságig tartott volna, de aztán a helikopter csak megmozdult, és változatlanul remek célpontot kínálva függõlegesen emelkedni kezdett. Rakoczy ujja ráfeszült a ravaszra, de nem húzta meg, a gép pedig enyhén megdõlt, és széles ívű kanyart írva, sebesen távolodni kezdett.

Rendben van, gondolta, és hirtelen erõs fáradtságot érzett. Jobb lett volna túszul megtartani és elvinni az asszonyt, de így sem rossz, állapította meg magában. Abdalláh hán lányát tulajdonképpen bármikor el lehet kapni. Ráérünk vele, és ugyanúgy Jokkonen is várhat, egyelõre vannak fontosabb dolgaink. Egy országot kell elfoglalni, tábornokokat, mollahokat, ajatollahokat megölni... és mindenkit, aki szembe akar szállni velünk.

19. fejezet

TEHERÁNI REPÜLÕTÉR, 17.05. McIver óvatosan hajtott végig a szögesdrót kerítés mellett, a repülõtér csomagkezelõ részéhez vezetõ kapu irányába. Az út erõsen csúszott, jeges és havas is volt, mert nem takarították. Valamivel nulla fok alatt lehetett a hõmérséklet, az ég már egészen sötétszürkére változott, egy óra maradhatott még a teljes sötétedésig. Nemsokára itt lesz, gondolta az órájára pillantva, és dühösen fújt egyet, mert újból eszébe jutott, ahogy irodáját elõzõ este a bizottság bezárta. Korán reggel megpróbált visszamenni az épületbe, de változatlanul õrizték, és hiába próbálkozott, nem engedték, hogy megnézze, milyen telexüzeneteket kapott.

– A fene essen beléjük! – mondta Genny, amikor hazacsörtetve dühösen beszámolt a történtekrõl. – Kell hogy legyen valamilyen megoldás. Mi volna, ha felhívnád George Talbotot? Tudna segíteni?

– Nem hiszem, de egy próbálkozást csak megér. Ha Valik... – McIver sietve elharapta a mondatot. – Tom már biztosan túl van az üzemanyag-felvételen, és majdnem odaért, bárhol legyen is az az ott.

– Reménykedjünk! – válaszolta halkan az asszony. – Bízzunk abban, hogy nem esik baja! Láttál nyitott üzletet útközben?

– Nem. Marad ebédre a konzervleves és egy üveg sör.

– Sajnálom, de sör nem. Elfogyott.

Rádión megpróbálta felhívni Koviszt és a többi bázist is, de nem tudott kapcsolatba lépni velük. A BBC és az AFN adását ugyanúgy képtelen volt behozni, bármilyen finoman tekergette is a hangolót. Röviden belehallgatott hát a Tebrizbõl közvetítõ Szabad Irán Rádió Amerika-ellenes kirohanásaiba, majd utálkozva elzárta a készüléket. A telefon szintén nem működött. Megpróbált olvasni, de képtelen volt koncentrálni, a betűk összefutottak a szeme előtt, és csak arra tudott gondolni, vajon mi lehet Locharttal, Pettikinnel, Starkéval, a többiekkel. Utálatos érzés volt, hogy nem mehetett be az irodájába, nem nézhette meg, jött-e üzenet, és képtelen volt kézben tartani a dolgokat. Ilyesmi egyszer sem fordult még elõ, és alig bírta elviselni a tehetetlenséget. A fene egye meg a sahot! Miért kellett elmenekülnie, és hagyni, hogy minden a feje tetejére álljon! Korábban csodálatos volt. Ha bármilyen probléma adódott, csak kivágtatott a repülõtérre, bepattant a helikopterbe, és irány Iszfahán, Tebriz, Abadán, a Hormuzi-szoros, Sargaz, vagy ahova éppen menni kellett. Miután elvégezte a munkáját, nyugodtan, ráérõsen térhetett vissza, ott szállhatott le útközben, ahol kedve szottyant rá. Néha Genny is elkísérte, olyankor remek piknikben volt részük, jéghideg, finom sört ittak...

– Rohadjon meg mindenki!

Éppen befejezték az ebédet, amikor a rádió váratlanul életre kelt. Freddy Ayre jelentkezett Koviszból, és közölte, hogy a cég 125-öse délután ötkor érkezik Teheránba. A gép Sargazból, Teherántól nyolcszáz mérföldre délre, a Perzsa-öböl túlsó partján lévõ független, kis sejkségbõl indult, ahol az S-G-nek szintén működött képviselete.

– Kaptak leszállási engedélyt, Freddie? – kérdezte izgatottan McIver.

– Nem tudom. A sargaziak csak annyit üzentek, hogy: „ETA Teherán 17.00. McIvert értesíteni – nem tudjuk elérni." Ezt adták le többször is egymás után.

– Nálatok mi a helyzet?

– Megvagyunk – válaszolta Ayre. – Starke még mindig Bandar-Deilamban van, és nem tudunk kapcsolatba lépni vele. Másokkal sem. Félórája recsegett kicsit a készülék. Valaki nyilván hívni akart bennünket, de annyi.

– Nem Rudi volt? – kérdezte McIver, és vigyázott, hogy megnyugtató maradjon a hangja.

– Lehet.

– Igyekezzetek tartani vele a kapcsolatot, és velünk is! Mi történt a rádiósotokkal? Délelõtt többször is próbáltam hívni, de nem felelt.

A kérdésre hosszabb csönd után érkezett csak meg a válasz: – Letartóztatták.

– Miért, az isten szerelmére?!

– Fogalmam sincs róla, Mac... McIver kapitány. Mihelyt megtudom, haladéktalanul jelentem, uram! Marc Dubpis-t is visszaküldöm Bandar-Deilamba, amilyen hamar csak lehet, de az még kicsit odébb van. Ránk szóltak, hogy maradjunk a bázison, és... és most éppen bejött egy elbűvölóen barátságos fegyveres a toronyba, a felszállásokat pedig, a baleseti mentéseken kívül, megtiltották, és ha repülhetünk, akkor is csak kísérettel. A körzetünket pedig semmiképpen sem hagyhatjuk el.

– Miért?

– Rögtön mondtam volna, ha sejteném. Tisztelt parancsnokunk, Peshadi ezredes biztosított, hogy csak átmeneti intézkedésrõl van szó. Kizárólag mára érvényes, legfeljebb holnapra. Egyébként 15.16-kor felhívott bennünket Scragger kapitány a Charlie-EchoZulu-Zuluról. Éppen Bandar-Deilam felé tartott.

– Mi az ördögöt keres ott?

– Nem tudom, uram. A vén csirkef... Scragger kapitány csak annyit mondott, hogy de Plessey kérte meg erre a be nem tervezett útra Sirin. Elnézést, azt hiszem, be kell fejeznem. Angyali türelmű õrünk kezd kicsit ideges lenni. Még annyit, hogy ha ide tudná küldeni a 125-öst, Peshadi engedélyezné a leszállást. Megpróbálom rábeszélni Manuelát, hogy menjen el, bár nem hiszem, hogy sikerülni fog. Teljesen kikészült, mert nem tudjuk, mi van Starkéval.

– Elhiszem. Mondja meg neki, hogy Gen is a gépen lesz! Befejezem, fogalmam sincs róla, mennyi idõ kell, hogy kiérjek a repülõtérre. – McIver megfordult, és odaszólt Gennynek: – Gen, pakold össze a...

– Mit akarsz magaddal hozni, Duncan? – kérdezte legédesebb mosolyával az arcán az asszony.

– Én nem megyek, csak te!

– Ne butáskodj, drágám! Ha el akarod érni a 125-öst, jobb, ha sietsz, de azért a fotókat ne felejtsd itt! Apropó! Elfelejtettem mondani, hogy amíg te az irodádba próbáltál bejutni, Sarazad átküldte az egyik szolgáját, és meghívott bennünket vacsorára.

– Gen! Összepakolsz, elmégy a 125-össel, és kész!

McIver mintha a falnak beszélt volna. A vita jóformán még el sem kezdõdött, már be is fejezõdött. Dühösen elcsörtetett otthonról, és mellékutakat választva, a tömegtõl elárasztott keresztezõdéseket kikerülve tartott a repülõtér felé. Valahányszor megállították, rögtön elõkapta a Khomeinit ábrázoló fényképet, alján a perzsául írt, SOKÁIG ÉLJEN AZ AJATOLLAH! szövegű jókívánsággal, és amikor azt meglátták, a fegyveresek rögtön tovább is engedték. Még így is két és fél óráig tartott a normális körülmények között egyórás út megtétele, és egyre idegesebb lett, félt, hogy elkésik.

A 125-ös azonban még nem volt ott, nem látta sem a két, egymással párhuzamos leszállópálya valamelyikén, sem a teherraktár elõtti betonon, sem a repülõtér másik oldalán, az utasterminál mellett. Újból a karórájára pillantott: 17.17 volt. Még egy óra, és teljesen sötét lesz. Igyekeznie kell, ha világosban le akar szállni, bar az is lehet, hogy volt már itt, csak visszafordították.

A terminál elõtt több, az események által hosszabb ideje a földre kényszerített utasszállító állt. Egyikük, a Royal Iranian Air Boeing-747-ese már csak romhalmaz volt, kiégett, szitaszerűen átlyuggatták a becsapódó lövedékek. A többiek azonban épnek látszottak. Messzirõl nem tudta tisztán kivenni a felségjelzéseiket, de tudta, hogy ott van köztük az Alitalia gépe is. Paula Giancani változatlanul náluk lakott, és amikor csak tehette, Nogger Lane is ott lebzselt körülötte. Kedves lány, gondolta futólag McIver.

Már az árukezelõ területre nyíló kapunál járt. A raktárt még a múlt héten, szerdán bezárták, utána két, a mohamedánok hite szerint szent nap következett, szombaton és vasárnap pedig sem õ, sem az emberei nem értek rá, hogy megnézzék. A kaput nyitva találta, fegyveres õrt sem látott, úgyhogy egybõl be tudott hajtani. A vámterület elõtt állt meg, aminek a határán angol és perzsa nyelvű feliratok hirdették: ILLETÉKTELENEKNEK TILOS A BEMENET! Az épületen különbözõ nemzetközi szállítócégek neveit is lehetett olvasni, és helikoptertársaságokét, amelyek állandó képviseletet tartottak fenn a repülõtéren. Általában ötszáz ember dolgozott itt folyamatos munkarendben, kezelte a rengeteg katonai és polgári rendeltetésű árut, ami a napi kilencvenmillió dolláros olajbevételnek köszönhetõen szünet nélkül ömlött Iránba. Ezúttal azonban csend volt, szokatlan, ijesztõ nyugalom. Gondatlanul szétszórt faládák, kartondobozok hevertek mindenhol, egy részüket már ki is nyitották, és a tartalmukat széthordták. Néhány elhagyott személygépkocsi és teherautó állt a közelben, az utóbbiak közül az egyik kiégve, golyó lyuggatta motorháztetõvel. A kapu, amelyen keresztül az épület elõterébe lehetett jutni, be volt ugyan hajtva, de lakatja nem volt, csupán a könnyen kinyitható retesz volt eltolva. Angol és perzsa felirat volt rajta: A VÁMHATÓSÁG ENGEDÉLYE NÉLKÜL TILOS A BEMENET! McIver várt egy darabig, dudált is, de mivel nem kapott választ, kiszállt, szélesre tárta a kaput, és behajtott. Néhány yardnyira az épület ajtajától ismét megállt, visszacsukta a kaput, és odagördült az S-G által bérelt területhez, amelyben nemcsak az iroda és a raktár, hanem a szerelõműhely és a hangár is elfért. A hangárt négy 212-esre és öt 206-osra méretezték, de most csak három 206-os és egy 212-es állt benne.

Megkönnyebbült, amikor a saját kapujukat zárva találta, mert tartott attól, hogy az õ területüket is feldúlták, elvittek róla minden mozdíthatót, amit pedig nem, azt összetörték. Ez volt a központi, az Iránban működõ összes bázist utánpótlással ellátó tartalékalkatrészraktár. Több mint kétmillió dollár értékű alkatrészt és szerszámot tartottak benne, a padozata alatt pedig ötvenezer gallonos, titkos tartály lapult, tele azzal az üzemanyaggal, amit hogy, hogy nem, McIver egyszerűen „elveszített", mihelyt elkezdõdtek a zavargások, és kezdett igazán meleggé válni a helyzet.

Az égre nézett; a szélirány alapján úgy gondolta, hogy a 125-ös nyugatról, a 29-es leszállópályára fog ráereszkedni, de bármennyire erõltette is a szemét, nem látta. Kinyitotta a kaput, gondosan be is zárta maga után, aztán a jéghideg folyosón a központi irodába sietett, hogy megnézze a telexüzeneteket. Egyet sem talált, a készülék ki volt kapcsolva. – Átkozott hülyék! – morogta dühösen, és arra gondolt, hányszor elmondta, írásba is adta, hogy a készüléket állandóan üzemkész állapotban kell tartani. Bekapcsolta, de semmi nem történt, és hiába nyomogatta rajta többször is ki-be a gombot, csak nem kelt életre. – Rohadt ország! – A rádiókészülékekhez ment, amelyek saját teleprõl működtek, mindkettõt bekapcsolta, és halk zümmögésüktõl végre megnyugodott valamelyest.

– Echo-Tangó-Lima-Lima! – hívta reszelõs hangon az ETLL regisztrációs jelű 125-öst. – Itt McIver! Hallotok?

– Echo-Tangó-Lima-Lima. Persze, hogy hallunk, öregfiú! – érkezett rögtön a válasz. – Elég unalmas itt egyedül. Már félórája ordibálunk, de hiába, senki sem válaszol. Honnan beszélsz?

– A raktárirodáról. Ne haragudj, Johnny! – kért elnézést McIver a gép főpilótájától. – Pokolian nehéz volt ide eljutnom. Most érkeztem, ebben a pillanatban. Hol vagytok?

– Hetven mérföldnyire délre, óriási adag tejleves kellõs közepén. Kilencezer lábon, simán közeledünk, és a 29-es, bal oldali pályán szállunk le. Mi történt, Mac? Hiába hívtuk a teheráni irányítótornyot, de mást is. Süket csönd van azóta, hogy beléptünk az iráni légtérbe.

– Jézusmária! A kishi radarállomás sem válaszolt?

– Õk sem, öregfiú! Mi történt?

– Nem tudom. A torony tegnap még működött, egészen éjfélig. A katonai irányítók meg is adták az engedélyt a berepülésre. – McIver õszintén meg volt döbbenve, hiszen tudta, hogy a Kish-szigeti radarállomás minden, az országba tartó, vagy onnan távozó járatot figyel, és fõleg azokat, amelyek a Perzsa-öböl túlsó partjáról érkeznek. – Itt minden teljesen kihalt. Útközben a városban sok helyen láttam tömeget, úttorlaszokat is, de errefelé minden csöndes, egyetlen lelket sem látni.

– Lesz gond a leszállással?

– Valószínűleg egyetlen szolgálat sem üzemel, de a felhõhatár úgy négyezer yardnyira lehet, és a látótávolság legalább tíz mérföld. Úgy tűnik, hogy a pálya is rendben.

– Szóval?

McIver sietve számba vette az irányítás nélküli leszállás mellett és ellen szóló érveket, aztán megkérdezte: – Maradt annyi üzemanyagotok, hogy vissza tudjatok menni?

– Igen. Neked nincs tartalékod?

– Csak a legsürgõsebb vészhelyzetre.

– Négyezer-hétszázon vagyok, kijutottam a felhõbõl, és már látom a pályát.

– Rendben, Echo-Tangó-Lima-Lima. Keleti szél, a sebessége körülbelül tíz csomó. Nyugodtan leszállhattok a 29-esen. Úgy tűnik, a katonai rész is zárva van, úgyhogy onnan sem lesz forgalom. A polgári járatokat – a bejövöket és a távozókat is – kivétel nélkül törölték. Azt mondom, csináljatok egy rárepülést, és ha minden oké, egybõl gyertek le. Ne kóvályogjatok odafönt! Túl sok hülye kószál mostanában fegyverrel, nehogy valamelyiknek eszébe jusson meghúzni a ravaszt. Mihelyt leértetek, rögtön fordítsd meg a gépet, hogy pucolni tudjatok, ha kell! Kocsival elétek megyek.

– Echo-Tangó-Lima-Lima – nyugtázta a vételt, és köszönt is el rögtön a gép parancsnoka.

McIver a zsebkendõjéért nyúlt, megtörölte a homlokát, és izzadságtól nedves tenyerét, aztán felállt, és abban a pillanatban mozdulatlanná dermedt.

A nyitott ajtóból egy vámtisztviselõ nézett rá, kezét idegesen a pisztolytáskáján tartva. Az egyenruhája mocskos, gyűrött volt, kerek arcát három-négy napos borosta lepte.

– Ó! – McIver igyekezett megõrizni a nyugalmát, nem mutatni, mennyire megdöbbentette a váratlan találkozás. – Szalaam, aga! – köszönt udvariasan. A megviselt külsejű férfiban nem ismerte fel rögtön a vámterület egyik állandó, az S-G-vel is már évek óta dolgozó alkalmazottját.

A férfi gyanakvón a revolvertok nyitott fedele alá csúsztatta a kezét, tekintete McIverrõl a rádióra siklott, majd vissza.

Nehézkesen, már-már dadogva, mert rosszul beszélt perzsául, McIver megkérdezte tõle: – Inglisszi me danid, aga? Be-bah-sid man zaban-e soma ra hub nami-danan. Beszél angolul, uram? Bocsásson meg, én nem beszélem a nyelvüket!

A vámtiszt ingerülten horkant fel. – Mit keresni itt? – kérdezte dohánytól sárga fogait kivillantva. Körülbelül olyan szinten bírta az angolt, mint McIver a perzsát.

– Én... McIver kapitány vagyok, az S-G Helicopters itteni fõnöke – válaszolta lassan, tagolva McIver, hogy az illetõ megértse, amit mond. – Én csak... ellenõriztem, nem kaptunk-e telexet, és mindjárt indulok, fogadni egy gépet.

– Gépet... Miféle gépet? Ki adott...

A mondat félbeszakadt, elvágta az ezer lábnyira süllyedt 125-ös hajtóműveinek a dübörgése. A vámtiszt egybõl kirohant az irodából, és McIver is, szorosan a nyomában. Az épület elõtti betonon megtorpanva nézték, amint a két hajtóműves, merev szárnyú gép – világos színei miatt élesen kiválva a sötétszürke háttérbõl – meredeken ereszkedni kezd a leszállópálya felé.

– Milyen gép?

– A-szokásos járatunk... Sargazból.

A név hallatán az iráni szemmel láthatóan még dühösebb lett, és sebesen pergõ nyelvvel átkozódni kezdett.

– Be bah síd nana dan konan. Sajnálom, de egy szót sem értek.

– Nem leszáll... Nem leszáll! Megértette! – A férfi dühösen a repülõgépre, és onnan az épületre mutatott. – Mondja neki!

McIver, bár rettentõen ideges volt, nyugodtan bólintott, behívta magával az irodába, leszámolt az íróasztalra tízezer riált – körülbelül 110 dollárt –, és odanyújtotta neki. – Kérem, fogadja el... Leszállási díj.

A vámtisztviselõ erre még hosszabb, és még érthetetlenebb, perzsául elõadott szitkozódásba kezdett. McIver lerakta az asztalra a pénzt, elment mellette, és benyitott az iroda melletti kis raktárba, ahol a különleges célokra félretett, és leltárban nem szereplõ alkatrészeket tartották, három teli, ötgallonos benzineskannával együtt. Ez utóbbiak közül kapott fel egyet, és rakta ki az ajtó elé, felidézve magában azt, amit Valik tábornoktól számtalanszor hallott: a piskes nem megvesztegetés, semmi köze a korrupcióhoz. Ajándék, és nincs abban semmi kivetnivaló, hogy Iránban mindenki adja, egyben számít is rá. Várt még kicsit, és végül úgy jött el az ajtótól, hogy nem zárta be – biztos volt abban, hogy a teli kanna benzin meg fogja oldani a problémát. – Be bah síd, aga! Bocsásson meg, uram! – mondta nehézkesen perzsául, és a nagyobb biztonság kedvéért angolul hozzátette: – Muszáj kimennem, fogadni a fõnökeimet.

Az épület elé érve beszállt a kocsijába, és anélkül, hogy hátrapillantott volna, elhajtott. – A franc egye meg! Kis híján szívszélhűdést kaptam – morogta, aztán sietve el is felejtette a vámtisztviselõt, és csak arra koncentrált, hogy minél elõbb a gurulópályához érjen. A betonutat mindössze tenyérnyi hó borította, és könnyen lehetett haladni rajta. Keréknyomot azonban nem látott, a leszállópálya is érintetlennek tűnt. Enyhe szél fújt, felkavarta a havat, de nem törõdött vele, csak az érdekelte, hogy mihamarabb a géphez jusson.

A 125-ös éppen az utolsó, meredek fordulót írta le, és kieresztett fékszárnnyal, futóművel, meredeken rárepült a leszállópályára. John Hogg, miután talajt fogott, hagyta, hogy a gép guruljon még, és utána is csak nagyon óvatosan lépett a fékre. Finoman, az éles mozdulatokat kerülve kanyarodott a gurulópályára. Hogy gyorsabban haladhasson, kissé megnövelte a hajtóművek tolóerejét, és az elsõ bekötõutat elérve megállt.

Mire McIver a gép mellé ért, az ajtó már nyitva volt, a lépcsõ leeresztve, John Hogg pedig – toporogva, mert fázott – a hó borította betonon várta.

– Szevasz, Mac! – kiáltotta. Alacsony, mindig elegáns, kis ember volt, gondosan ápolt, tömött bajusszal. – Gyere, menjünk fel a kabinba! Legalább fölmelegszel kicsit!

– Jó ötlet! – McIver gyorsan leállította az autót, kiszállt, és Hogg nyomába szegõdve fölment a fedélzetre. A gép belseje barátságos, meghitt volt – a villany égett, kellemes illatot árasztva gõzölgõit a frissen lefõzött kávé, az állványon londoni újságok sorakoztak, és McIver tudta, hogy bor és jól behűtött sör is van a frizsiderben, a szalon végében pedig ülõkés, puha papírral ellátott vécé – egyszóval minden, ami hozzátartozik a civilizációhoz. Örült, hogy ismét ilyen körülmények között lehet, és jókedvűen odaintett a másodpilótának. – Örülök, hogy látlak, Johnny! – mondta, és rögtön tátva is maradt a szája az elképedéstõl. A nyolcüléses gép egyik forgatható foteljében ugyanis, vidáman mosolyogva, Andy Gavallan ült.

– Hello, Mac!

– Jézusom! Chinaboy! De jó, hogy itt vagy! – mondta boldogan McIver, és lelkesen kezet rázott a barátjával. – Mi az ördögöt... Miért nem értesítettél, hogy jössz?! Hogy tudtál...

– Nyugodj már meg, az isten szerelmére! Kérsz kávét?

– Igen. – McIver még mindig nem tért magához a meglepetésbõl, lezökkent az egyik fotelbe. – Hogy van Maureen? És Electra?

– Remekül. Csak most lesz kétéves, de már alig lehet bírni vele. Gondoltam, jobb, ha személyesen beszélünk, úgyhogy elindultam, és most itt vagyok.

– El sem tudom mondani, mennyire örülök neked! – felelte õszintén McIver. – Remekül nézel ki.

– Köszönöm. Amint látom, te sem panaszkodhatsz. Hogy érzed magad, Mac? – érdeklõdött Gavallan, és komolyra változott hangja jelezte, hogy nem pusztán udvariasságnak szánta a kérdést.

– Nagyszerűen! – Hogg kávét tett McIver elé, hozzá whiskyt, és Gavallannek is adott egy szűk ujjnyit. – Köszönöm, Johnny! Egészségünkre! – McIver Gavallanéhez koccintotta a poharát, és jólesõ érzéssel ivott egy kortyot. – Rettenetesen átfagytam, az elõbb pedig egy vámtiszttel futottam össze, hogy a fene enné meg! Miért jöttél, Andy? Csak nincs valami baj? Nem igazán biztonságos itt a helyzet... A 125-ösre is jobb lesz vigyázni, mert a lojalisták és a forradalmárok egyformán idegesek. Bármelyik tábortól jöhet egy csapat, és lefoglalhatja.

– Johnny Hogg majd õrködik, és szól, ha úgy látja, hogy valami gond van. Ami igazán nyugtalanít, azt egy perc alatt el tudjuk intézni, de úgy gondoltam, jobb, ha eljövök, és személyesen nézek körül. Az új szerzõdések, gépek miatt túl sok minden forog kockán itt is, és máshol is. Az X-63-as fantasztikus, Mac! Mindent tud, sõt még annál is többet!

– Remek. Mikor kapjuk meg?

– Jövõre. Késõbb majd mesélek róla, de most szeretném hallani, hogy tulajdonképpen milyen itt a helyzet. Azt is meg kell beszélnünk, hogyan tudnánk folyamatosan tartani a kapcsolatot. Tegnap Sargazban órákat töltöttem azzal, hogy megszerezzem a teheráni leszállási engedélyt, de hiába. A követségük sem dolgozik. Magam mentem el az Al Mulla negyedbe, de az épület zárva volt, és akármennyit dörömböltem, nem nyitották ki. Szóltam a képviselõnknek, hogy hívja fel a lakásán a nagykövetet, de nem találta, állítólag hivatalos ebéden volt. Egész nap! Végül úgy döntöttem, hogy nem nyavalygok tovább. Kimentem a sargazi légiirányítókhoz, és rábeszéltem õket, hogy engedjenek el. Elõször vissza akartak ugyan tartani, de aztán sikerült meggyõznöm õket, és most itt vagyunk. Mesélj! Mi van az embereinkkel?

McIver elmondott mindent, amit tudott, és ennyi is elég volt ahhoz, hogy Gavallan jókedve egy szempillantás alatt elszálljon.

– Charlie-nak tehát nyoma veszett. Tom Lochart éppen az életét kockáztatja, és vele egész iráni vállalkozásunkat. Hogy ostobaságból-e, vagy azért, mert, bátor, az nézõpont kérdése. Duke Starke Rudival együtt nyakig ül a szarban Bandar-Deilamban, Kovisz ostromzár alatt van, a központi irodáinkat pedig bezárták – foglalta össze tömören az elhangzottakat.

– Igen. Tom útját én engedélyeztem – válaszolta ugyancsak komoran McIver.

– Ha itt vagyok, valószínűleg én is azt tettem volna, bár ettõl még nem lesz kisebb a veszély, ami rá, ránk, meg arra a szerencsétlen, mocsok Valikra és a családjára leselkedik. De egyetértek, a SAVAK maga a borzalom, nem érdemes megkockáztatni, hogy a kezébe kerüljön az ember. – Gavallant megdöbbentette mindaz, amit hallott, ám fegyelmezte magát, igyekezett nem kimutatni az érzéseit. – Iannek megint igaza volt.

– Iannek? Találkoztál vele? Hogy van a vén csirkefogó?

– Õ hívott fel, Sanghajból. – Gavallan röviden elmondta McIvernek, hogy mirõl beszéltek Dunross-szal. – Mi a helyzet a politikában?

– Neked kellene tudnod... Igazi híreket, olyanokat, amelyeknek hinni is lehet, csak a BBC-tõl és az Amerika Hangjától kapunk. Újságok sincsenek, csak mindenféle szóbeszéd. – Miközben beszélt, McIver arra az idõre gondolt, amit Dunross-szal töltött Hongkongban. Mielõtt Aberdeenbe utazott volna, hogy csatlakozzon Gavallanhez, õ tanította meg helikoptert vezetni, és bár nem jártak össze rendszeresen, õszintén élvezte a társaságát. – Változatlanul Bahtjár az igazi fõnök. Komoly erõk állnak mögötte, de Bazargán és Khomeini már ott liheg a sarkában... Ó! Majdnem elfelejtettem mondani. Kiabit megölték!

– Magasságos isten! Miért?

– Nem tudjuk, és azt sem, hogy kik. Freddy Ayre virágnyelven csak annyit...

– Elnézést, hogy zavarok, uram! – szólalt meg hirtelen a fedélzeti hangosbeszélõ; Hogg hanglejtésén jól lehetett érezni, hogy valóban fontos az, ami miatt félbeszakította a beszélgetést. – A terminál felõl három gépkocsi közeledik fegyveresekkel megrakva.

Mindketten a kis kerek ablakokhoz hajoltak, és bár szabad szemmel is látták a járműveket, Gavallan gyorsan elõkapott egy távcsövet. – Öt vagy hat ember van mindegyikben, az elsõben pedig egy mollah is. Khomeini emberei! – Nem nézelõdött tovább, felpattant a fotelbõl, és odakiáltott Hoggnak: – Johnny!

– Igen, uram! – válaszolt a pilótafülke ajtajából a parancsnok.

– B-változat! – Hogg feltartott hüvelykujjai jelezte, hogy értette a parancsot, Gavallan pedig már rángatta is magára a bélelt kabátját, és nyúlt könnyű, csak a legszükségesebb holmit tartalmazó utazótáskájáért. – Gyere, Mac! – Kettesével véve a lépcsõfokokat, leszaladt a géprõl, McIver szorosan a nyomában. Mihelyt leértek, az ajtóval egybeépített lépcsõ azonnal visszacsukódott, a gép hajtóművei felbõgtek, és a 125-ös megindult, egyre gyorsuló iramban a kifutópálya felé. – Támaszkodj a kocsinak, Mac, és ne nézz rájuk! A gépet figyeld!

Mindez villámsebesen játszódott le, McIvernek még arra sem maradt ideje, hogy a dzsekijét becipzárazza. Az egyik gépkocsi különvált a többitõl, és a repülõgép felé lódult, hogy útját állja, de már nem tudott elébe vágni, a 125-ös elérte a kifutópályát, és végigdübörögve rajta, simán felszállt.

– Most mi lesz, Andy? – kérdezte McIver a sebesen közeledõ gépkocsikra nézve.

– Attól függ, mit fog mondani a fogadóbizottság.

– Mi az ördög az a B-változat?

– Jobb, mint a C – válaszolta nevetve Gavallan. – Az azt jelentené, hogy tényleg nagy szarban vagyunk, és fogalmam sincs, hogyan mászhatunk ki belõle. A B csak annyit, hogy én kiszállok, Johnny pedig azonnal indul, el sem búcsúzik a toronytól. Holnap ugyanebben az idõben megpróbál visszajönni, hogy felszedjen, ha pedig olyan rossz az idõ, hogy nem tud leszállni, és rádión sem sikerül beszélnünk, akkor rá egy napra egy órával korábban újból megpróbálja. Négy napon át ismételgeti a dolgot, utána Sargazban marad, és várja a további utasításokat.

– Az A-változat?

– A legjobb. Azt jelenti, hogy simán itt tudjuk tölteni az éjszakát; én nálatok, õk a gép fedélzetén, készenlétben.

A gépkocsik megálltak, a mollah és a fegyveresek vadul ordibálva körülvették õket, és dühösen hadonásztak, míg Gavallan teli torokból el nem kiáltotta magát: – Alláh-u Akbár! – Erre mindenki mozdulatlanná dermedt, Gavallan pedig széles mozdulattal megemelte a kalapját az embereihez hasonlóan fegyvert szorongató mollah elõtt, kivett a belsõ zsebébõl egy hivatalos külsejű, perzsául megcímzett, vörös pecséttel lezárt papírt, és odanyújtotta neki. – Teheráni leszállási engedély. Az „új" londoni nagykövetük állította ki – súgta oda a szája sarkából McIvernek, miközben a mollah és emberei a tekintélyt parancsoló dokumentumot vizsgálgatták. – Külön megálltam érte Londonban; az van benne, hogy VIP vagyok, hivatalos ügyben érkezem, és senki nem tartóztathat fel, sértetlenül kell elhagynom Iránt.

– Hogy az ördögbe tudtad megszerezni? – kérdezte ámulva McIver.

– Összeköttetéssel. Kapcsolatok, és jókora heung jau révén – válaszolta Gavallan, óvatosságból a piskes szó kantoni megfelelõjét használva.

– Velünk jönnek! – szólt rájuk zordan, tisztán érezhetõ amerikai kiejtéssel egy szakállas, szorosan a mollah mellett álló fiatalember. – Vegyék úgy, hogy le vannak tartóztatva!

– Miért, drága uram?

– Engedély nélküli, jogosulatlan leszállás miatt.

Gavallan a papírra mutatott. – Itt az engedély, személyesen a maguk londoni nagykövete állította ki. Éljen a forradalom! Sokáig éljen Khomeini ajatollah!

A fiatalember, láthatóan elbizonytalanodva, lefordította a mollahnak, amit mondott, mire az ingerülten válaszolt valamit. – Mind a ketten velünk jönnek!

– A saját kocsinkkal! Gyere, Mac! – szólt határozottan Gavallan, és rögtön be is szállt az autóba. McIver követte, bekapcsolta a gyújtást, a fegyveresek pedig elképedve nézték õket, de aztán magukhoz tértek, és az angolul tudó az egyik társával bepattant a hátsó ülésre. Mindkettõjüknél AK-47-es géppisztoly volt.

– A terminálhoz! Vegyék tudomásul, hogy le vannak tartóztatva!

Az érkezési oldalon, az útlevélvizsgáló pultoknál további, ugyancsak bõsznek látszó iszlám gárdisták rajzoltak, és mindössze egy szál, rettenetesen ideges ellenõr toporgott közöttük. McIver azonnal a kezébe nyomta a repülõtéri belépõjét, a munkavállalási engedélyét. Elmagyarázta, kicsoda õ és ki Gavallan, és azt is, hogy az IranOil megbízásából működnek Iránban. Kérte, hogy mielõbb bocsássák el õket, de a tisztviselõ ellentmondást nem tűrve csöndre intette. Alaposan, az összes lapot végignézve megvizsgálta a papírjait, Gavallan útlevelét, közben a fegyveres, nem igazán bizalomgerjesztõ fiatalok, nehéz testszagot árasztva magukból, ott tolongtak körülöttük. Az ellenõr Gavallannek a csomagját is kinyitotta, és durván beletúrt, de csak piperekészletet, tiszta inget, alsóneműt és pizsamát talált benne. És, persze, egy palack whiskyt! Az üveget az egyik fegyveres ott helyben elkobozta, kinyitotta, a tartalmát a padlóra öntötte.

– Dev ne loh-mo – mondta kedvesen, édeskés kantoni akcentussal Gavallan, és McIver, annak ellenére, hogy csöppet sem volt biztató a helyzetük, alig tudta fékezni a nevetését. – Éljen a forradalom!

A mollah dühösen kérdezett valamit a bevándorlási hivatal emberétõl, az rémülten válaszolt, az angolul beszélõ fiatalember pedig kis idõ múlva közölte velük a döntést: – Az útlevelet a többi papírral együtt a hatóságok elkobozzák. Késõbb majd kihallgatják magukat.

– Az útlevél nálam marad – válaszolta könnyedén Gavallan.

– A hatóságnál! A nép ellenségeinek bűnhõdniük kell. Azok fölött, akik megszegik a törvényeket, és engedély nélkül, jogtalanul jönnek ide, az iszlám törvények szerint kell ítélkezni. A kegyelmes úr tudni akarja, kik voltak azon a gépen.

– Csak a kétfõnyi személyzet. Fel is van írva a leszállási engedélyre. Most pedig kérem az útlevelemet és a többi papírt.

– A hatóságnál maradnak. Hol laknak?

McIver megmondta a címét, a fiatalember fordított, a mollah pedig ismét dühösen válaszolt valamit. – Vegyék tudomásul – tolmácsolta a szavait a szakállas –, hogy a gépeik csak akkor szállhatnak fel vagy le, ha elõtte engedélyt kaptak rá. Minden iráni repülõgép... az összes Iránban lévõ repülõgép az államé, és...

– A gépek a jogos tulajdonosaiké. A jogos tulajdonosaiké! – vágott a fiatalember szavába McIver.

– Igen – hangzott erre a dühös vicsorgástól kísért válasz. – Iszlám államunk a tulajdonos! Ha nem tetszenek maguknak a törvényeink, menjenek innen! Hagyják el Iránt! Nem hívta ide magukat senki!

– Téved. Minket, az S-G Helicopterst, felkértek rá, hogy maguknál működjünk. A kormányuknak dolgozunk, az IranOilt szolgáljuk ki, már évek óta.

A válasz hallatán a fiatalember dühösen a padlóra köpött. – Az IranOil a sah vállalata. Az olaj az iszlám államé, nem a külföldieké! Hamarosan mindannyiukat le fogják tartóztatni, és másokat is, mert bűnt követtek el: ellopták Irán olaját!

– Szamárság! Nem loptunk mi el semmit! – vitatkozott hevesen McIver. – Segítettük Iránt belépni a huszadik századba! Mi...

– Ha nem tetszik, hagyják el Iránt! – A tolmácsból a fegyveresek szóvivõjévé elõlépõ fiatalembert egyáltalán nem érdekelte, mit mondott McIver. – Most minden utasítás Khomeini imámtól származik, Allah adjon hosszú életet neki! Úgy rendelte, hogy engedély nélkül egyetlen gép sem szállhat fel vagy le! Ha repülni akarnak, minden helikopterükön kell lennie Khomeini-gárdistának. Megértették?

– Tökéletesen – válaszolta a lehetõ legudvariasabb hangon Gavallan. – Kérhetem, hogy mindezt írásba is adják? Elõfordulhat, hogy a Bahtjár-kormány emberei esetleg nem értenek egyet vele.

A fiatalember lefordította, amit mondott, mire a körülötte állók harsányan nevetni kezdtek. – Bahtjár nincs többé! – mondta aztán, saját nevetésén csak nagy nehézség árán erõt véve a tolmács. – A sah kutyája elrejtõzött valahol. Elrejtõzött, értik? Az imám a kormány! Egyedül.

– Természetesen – mondta Gavallan, és közben egyetlen szavát sem hitte. – Szóval mehetünk?

– Igen. Holnap jelentkezzenek a hatóságoknál!

– Hol? Milyen hatóságoknál?

– A teherániaknál. – A fiatalember a társaihoz fordult, pergõ nyelvvel tolmácsolt, mire azok újból harsány nevetésben törtek ki. A mollah közben zsebre rakta az útlevelet, a többi hivatalos papírt, és peckesen, fontosságának teljes tudatában elindult. Néhány gárdista csatlakozott csak hozzá, a többség látszólag céltalanul szétszéledt, a maradék pedig hanyagul a falat támasztotta, cigarettázott, és ajcönyökhajlatába fogva, lazán maga elõtt tartotta a géppisztolyát. Õket leszámítva a csarnok teljesen néptelen volt, és rettenetesen hideg.

– Tökéletesen igaza van – szólalt meg váratlanul Gavallan és McIver háta mögül egy ismerõs hang. Mindketten megpördültek, és George Talbotot, a brit nagykövetség munkatársát látták. Az alacsony, ötvenöt év körüli, ösztövér férfi, vastag télikabátban és oroszos szabású prémsapkában a bevándorlási tisztviselõk irodájának az ajtófélfáját támasztotta. Egy magas, széles vállú, hatvanasnak látszó férfi állt mellette. Nehezen meghatározható színű szeme, õsz bajusza, rövidre nyírt haja volt, lazán körbevetett sál a nyakában, puha kalapja, és kopott, viseltes felöltõje. Mindkettõnek cigaretta fityegett a szája sarkában.

– Üdvözlöm, George! De örülök, hogy látom! – Gavallan a diplomatához lépett, szívélyesen kezet nyújtott neki. Régóta ismerték egymást, részben Iránból, részben pedig Talbot korábbi állomáshelyérõl, Malajziából, ahol az S-G-nek szintén számottevõ megrendelései voltak. – Mikor jött?

– Csak néhány perce. – Talbot köhögni kezdett, ledobta a kõre a cigarettáját, és lazán rátaposott. – Hello, Duncan! Szép kis slamasztika, ugye?

– Igen. Jó nagy. – Gavallan az ismeretlen férfira pillantott.

– Elnézést! Hadd mutassam be Mr. Armstrongot!

Gavallan kezet rázott a rövidre nyírt hajú, õsz férfival. – Üdvözlöm – mondta, és közben azon törte a fejét, hol láthatta korábban, és ki a fene lehet. A szigorú tekintet, a kemény arc ismerõsnek tetszett neki, és már csak arra volt kíváncsi, hogy valóban amerikai-e, mint gyanítja. Ha igen, ötven fontot tett volna egy lyukas gomb ellenében, hogy a CIA-nek dolgozik. – Szintén a követségrõl? – kérdezte lazán, hogy kicsikarjon némi információt.

– Nem, uram. – A férfi elmosolyodott, és könnyedén megcsóválta a fejét.

Gavallan erõsen hegyezte ugyan a fülét, de a sem tisztán angol, sem tisztán amerikai kiejtéssel elhangzott válasz alapján képtelen volt eldönteni, honnan származik az illetõ. Lehet, hogy kanadai, gondolta. Két szó alapján nem lehet megítélni.

– Hivatalos ügyben jött, George? – érdeklõdött McIver.

– Igen is, meg nem is. – Talbot a repülõtér fõépülete elõtti térségre nyíló ajtóhoz indult, amely közelében McIver kocsija állt. – A leszálláskor, mihelyt meghallottuk a gépük zaját, ide rohantunk, remélve, hogy... esetleg el tudnának vinni valakit õfelsége kormányának a megbízásából. A nagykövet igen hálás lenne érte, de, sajnos, elkéstünk. Amikor megérkeztünk, már csak a felszálló gépet láttuk. Kár.

– Örömmel segítek – válaszolta ugyancsak halkan Gavallan. – Esetleg holnap? – Látta, amint a két férfi tekintete összevillan, és ez még inkább fölkeltette az érdeklõdését.

– Lehetséges volna, Mr. Gavallan? – kérdezte Armstrong.

– Igen. – Gavallan úgy döntött magában, hogy az ismeretlen angol, de nem száz százalékig.

Talbot elmosolyodott, majd újból köhögött egy sort. – Engedély nélkül fog felszállni? Hivatalos engedély és útlevél nélkül?

– Hát, van nálam egy másolat az engedélyrõl, és még egy útlevél. Kértem tartalékot, hivatalosan, számítva minden nehézségre.

– Szokatlan, de bölcs megoldás – mondta Talbot. – Valóban az. Egyébként akár ide is adhatná a hivatalos leszállási engedélye másolatát.

– Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne... hivatalosan. Manapság az a legbiztosabb, ha az ember magánál tartja a papírjait. Ki tudja, mi történhet velük?

Talbot jókedvűen elnevette magát, jelezve, hogy csöppet sem vette zokon a visszautasítást. – Hát, ha holnap tényleg elmegy, nagyon örülnénk, ha volna olyan kedves, és magával vinné Mr. Armstrongot! Feltételezem, hogy Sargazban fog elõször leszállni.

Gavallan néhány másodpercig gondolkodott, aztán megkérdezte: – Ez hivatalos kérés?

– Mondjuk úgy, hogy igen. Nem hivatalos formában elõadva.

– Iráni engedély és útlevél nélkül?

Talbot erre már jókedvűen elnevette magát. – Tökéletesen igaza van, hogy megkérdezi. Biztosíthatom róla, hogy Mr. Armstrong papírjai rendben lesznek, a legszigorúbb tekintet sem fog találni rajtuk semmi kivetnivalót – mondta, és hogy lezárja a témát, némi nyomatékkal a hangjában közölte: – Mint ön is mondta, manapság nem tudhatja az ember, mire számítson, úgyhogy tanácsos minden eshetõségre felkészülni.

– Rendben van, Mr. Armstrong! – válaszolta Gavallan, és oda is bólintott a nyugodtan álló, beszélgetésüket csöndben végighallgató férfinak. – McIver kapitánynál fogok lakni, ott bármikor elér. Legkorábban délután ötkor indulhatunk, de ha elkésik, nem fogom megvárni. Rendben?

– Köszönöm, uram!

Gavallan ismét erõsen hegyezte a fülét, de ezúttal sem tudott dönteni. – George – fordult Talbothoz –, amikor megszólalt, az elsõ mondata az volt, hogy annak a pimasz mitugrásznak igaza van. Miben? Tényleg jelentkeznem kell valami újsütetű, botcsinálta teheráni hatóságnál?

– Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy Bahtjár tényleg lemondott, és most bujkál valahol.

A hír hallatán Gavallan és McIver is csak kapkodta a levegõt. – Ez biztos?!

– Bahtjár néhány órával ezelõtt hivatalosan leköszönt a miniszterelnöki posztról, és rögtön utána – nagyon bölcsen – el is tűnt. – Talbot nyugodt hangon, csöndesen mondta ezt, és csupán azzal adott nagyobb nyomatékot a kijelentésének, hogy utána hosszan kifújta a füstöt. – A helyzet tulajdonképpen elég bonyolult. Mindenki izgatott, és mielõtt alaposan tájékozódhatna az ember, a körülmények már meg is változtak. Éjszaka a vezérkar fõnöke, Gara-Bagi tábornok, a többi tábornok egyetértésével, visszarendelte a csapatokat a körleteikbe, és közölte, hogy a hadsereg mostantól kezdve „semleges". Ezzel lényegében védtelenül hagyta a törvényes miniszterelnököt, és rábízta az országot Khomeinire.

– Semleges? – kérdezte Gavallan, és még mindig azt hitte, hogy nem jól hall. – Ez lehetetlen... Lehetetlen! A saját halálos ítéletüket írták alá!

– Tökéletesen egyetértek, de ennek ellenére igaz.

– Jézusom!

– Természetesen a parancsnak csak az alakulatok egy része fog engedelmeskedni, mások megpróbálnak harcolni – folytatta Talbot. – A rendõrség és a SAVAK biztosan. Nem adják meg önként magukat, de mindegy, elõbb-utóbb leverik õket. Insa Allah, ahogy a helybeliek mondják. Biztosak lehetnek benne, hogy rengeteg vér fog még folyni.

– De ha Bahtjár... Ez azt jelenti, hogy vége! – törte meg izgatottan a hosszúra nyúlt csöndet McIver. – Hála istennek, vége a polgárháborúnak! A tábornokok elejét vették az igazi, általános vérfürdõnek. A veszély elmúlt, az élet vissza fog térni a normális kerékvágásba!

– Szó sincs róla, öregem! – válaszolta a nyugalmát továbbra is megõrizve Talbot. – Csak most kezdõdik az igazi hajcihõ.

20. fejezet

BELLISSIMA, 18.35. A lemenõ nap csodálatos volt, bíborszínűvé változtatta a tiszta, kék ég alján úszó bárányfelhõket, amelyek fölött már szikrázóan ragyogtak a csillagok és a majdnem teljesen kerek hold. A nagy magasság miatt azonban rettenetesen hideg volt, keleten az ég már teljesen elsötétült, és Jean-Lucnek igencsak meresztenie kellett a szemét, hogy észrevegye a közeledõ 212-est.

– Megjöttek, Gianni! – kiáltotta örömmel a fúrómesternek.

Scot Gavallannek ez már a harmadik fordulója volt. Mindenkit – fúrómunkásokat, kisegítõket, szakácsokat, három macskát, négy kutyát, valamint Gianni Salubrio kanáriját – átvitt a Rosa lelõhelyre, és már csak a Jean-Luc minden könyörgése ellenére kitartó Mario Giuneppa, Gianni, Pietro és két, változatlanul a fúrás bezárásán dolgozó munkás maradt hátra.

Jean-Luc aggódva figyelte az idõnként megmozduló, benne minden moccanásával rémült izgalmat keltõ, hatalmas hó- és jégtömböt. Amikor a helikopter elõször tért vissza, mindenki lélegzet-visszafojtva várta, nem indul-e meg az erõs hangtól. A csapatot Pietro sem volt képes megnyugtatni, hiába ismételgette a végkimerülésig, hogy a félelmük alaptalan, a lavina elindításához dinamittöltetre, vagy legalábbis Isten akaratára lenne szükség. Az ijesztõ tömb, mintha csak a szavait akarta volna cáfolni, egyszer meg is mozdult, még nagyobb riadalmat keltve az ottmaradottakban.

Pietro az utolsó kapcsolót is lenyomta, és miután a dízelgenerátor hangja halkulni kezdett, fáradtan, olajnyomot hagyva a szeme alatt, végigsimította az arcát. Arca és keze is fájt már a hidegtõl, de örült, mert a kutat – amennyire lehetett – biztonságosan lezárták. Látva, hogy a helikopter az utolsó fordulót megtéve lefelé ereszkedik, olaszul odaszólt a többieknek: – Menjünk! Itt már úgysem csinálhatunk semmit azon kívül, hogy szétrobbantjuk azt a rohadékot.

A többiek némán keresztet vetettek, elindultak a helikopter felé, de még ott maradt, és fölnézett a szirtrõl fenyegetõen lelógó jégtömbre. – Csak vársz ott, bámulsz ránk, mintha élnél – mondta halkan. – Ocsmány szörnyeteg vagy! Arra számítasz, hogy elsöpörhetsz a gyönyörű kútjaimmal. Ne reménykedj ebben! Nem fog sikerülni, te rohadék!

A robbanószereknek fenntartott raktárba ment, és kiválasztott két maga készítette töltetet – mindkettõ hat, szorosan összeerõsített, és harminc másodperc alatt elégõ kanóccal ellátott dinamitrúdból állt. Óvatosan berakta a táskájába, melléjük az öngyújtóját, sõt a biztonság kedvéért még egy doboz gyufát is. – Szűzanya – fohászkodott csöndesen – add, hogy úgy működjenek, ahogy kell!

– Pietro! Hé, Pietro!

– Megyek már! Ne idegeskedjetek, bõven van még idõnk! – A fészerbõl kilépve Gianni halottsápadt arcát vette észre. – Mi a baj?

– Giuneppa... Gyere, nézd meg!

Mario Giuneppa a hátán feküdt, nehezen vette a levegõt, a szemhéja egyfolytában rángatózott. Jean-Luc az ágy mellett térdelt, és megpróbálta kitapogatni a pulzusát. – Néha egészen gyors... máskor meg nem is érzem – mondta aggódva.

– Négy héttel ezelõtt volt kötelezõ általános kivizsgáláson. Állítólag alaposan megnézték, és mindent tökéletesnek találtak. Orvosok! – mondta dühösen Pietro, és kiköpött.

– Ostobaság volt, hogy nem ment el az elsõ csapattal – jegyezte meg Gianni.

– Õ a fõnök, azt csinál, amit akar. Rakjuk hordágyra, és vigyük! – szólt a többieknek szomorúan Pietro. – Itt nem tehetünk érte semmit. A francba a dinamittal! Késõbb, vagy majd holnap elintézzük azt az átkozott hótömböt.

Óvatosan fölemelték a telepvezetõt, meleg takarót terítettek rá, és kivitték a helikopterhez. Alig értek oda, amikor a hegy mély, ijesztõ hangon felmorajlott. A baljós hangra valamennyien felkapták a fejüket, és látták, hogy hó és jég indul meg lefelé – pár másodperc és a lavina erõre kap, hogy teljes sebességgel kezdjen száguldani feléjük. Nem maradt már idejük, hogy elmeneküljenek, semmi egyebet nem tehettek azon kívül, hogy földbe gyökerezett lábbal álltak és vártak. A morajlás még erõsebb lett, aztán a hatalmas hótömeg elérte a telep szélén álló lakókocsit, és az egyik nagy iszaptartállyal együtt lesodorta a szakadékba. A robaj elülte után szokatlanul mély, átható csönd lett.

– Mamma mia! – szólalt meg elsõként Gianni, és gyorsan keresztet vetett. – Azt hittem, elvisz bennünket!

Jean-Luc szintén hálát adott Istennek a szerencsés megmenekülésért, és a hegycsúcsra pillantott, amely most még fenyegetõbbnek látszott, mint addig. Egyik felén változatlanul hatalmas hó- és jégtömeg halmozódott, míg a másikon az omlás miatt láthatóvá váltak a csupasz sziklák. Fentrõl, semmi jót nem ígérve, továbbra is szitált rájuk a hó.

– Jean-Luc! – Giuneppa szólt; kinyitotta a szemét, és megtört tekintetét a pilótára szögezte. – Ne... ne várjatok... most dobjátok... le a dinamitot! Most!

– Igaza van! – értett egyet rögtön Pietro. – Vagy most, vagy semmikor.

– Kérlek... jól vagyok... Mamma mia, most csináljátok! Nem lesz semmi bajom.

Sietve berakták a hordagyat a helikopter elsõ üléssorára, hevederekkel biztonságosan rögzítették, és mindenki bekapcsolta a biztonsági övét.

Jean-Luc is beugrott a pilótafülkébe, és gyorsan felrakta a fejhallgatót. – Mehetünk, Scot?

– De mennyire! – válaszolta Gavallan. – Hogy van Giuneppa?

– Nem jól. – A műszereket tekintetével gyorsan végigpásztázva Jean-Luc látta, hogy valamennyi mutató az üzemképességet jelzõ zöld tartományban van, és jócskán maradt még üzemanyag. – Merde! Az a jégtömb most már bármelyik pillanatban megindulhat. Allons-y!

– Tessék! Amíg Rosán vártam, elõkészítettem Pietrónak. – Scot odanyújtotta Jean-Lucnek a tartalékból elõvett, a fedélzeti rendszerbe bekapcsolt fejhallgatót.

– Majd ha fent leszünk, odaadom neki. Nem érzem itt jól magam. Gyerünk!

Gavallan nem várt további biztatást, megnövelte a rotorlapátok fordulatszámát, fölemelte a 212-est, elfordította kissé az orrát, és a keskeny platót elhagyva kirepült a meredek hegyoldal fölé. Mihelyt emelkedni kezdett, Jean-Luc kicsatolta magát, és hátramászott, az utaskabinba. – Tessék! Vedd föl, Pietro! Ezen keresztül tudunk beszélgetni – mondta az olasznak.

– Nagyszerű – mondta Pietro az utastér ajtajához legközelebbi fotelbõl.

– Csak arra kérlek, ha elkezded, jól kapaszkodj meg! Ki ne ess nekem!

Pietro idegesen nevetett. Jean-Luc megnézte Giuneppát, aki mintha jobban lett volna kicsit, aztán visszamászott a pilótafülkébe, és rögtön beleszólt a mikrofonba: – Hallasz, Pietro?

– Sí. Sí, amico!

A helikopter tág kört leírva folyamatosan emelkedett, és már a szirt magasságában voltak, ahonnan a fúróhely fölé lógó hó- és jégtömb sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek, mint lentrõl.

– Menj feljebb, még vagy száz lábat, amico – hallották a pilóták a fejhallgatóból –, aztán kicsit északra!

– Rendben, Pietro! Mostantól kezdve te navigálsz – válaszolta Scot.

Az olasz megmutatta a szirt északi oldalán azt a pontot, ahol a dinamit alá tud vágni a jégtömbnek, és úgy omlasztja le, hogy a lavina ne a fúróhelyre zuhanjon. – Akár még sikerülhet is – morogta Scot, miután alaposan megnézte a helyet. A biztonság kedvéért azonban tett még egy kört.

– Amico, amikor úgy százlábnyira fölötte leszünk, lebegtesd kicsit a gépet! Ha megálltunk, meggyújtom a kanócot, és kidobom a rudakat. Buono? – kérdezte jól érzékelhetõ, izgatott remegéssel a hangjában Pietro.

– Az ajtót azért ne felejtsd el kinyitni elõbb, öreg! – felelte Scot, és erre már olaszul elõadott, sebesen pergõ, mérges tiráda volt a válasz. A fiatalember elmosolyodott, aztán lázasan dolgozni kezdett. Egy leszálló légáramlat ötvenlábnyival lejjebb sodorta õket, mire meg tudta fogni a helikoptert. Egy-két perc múlva ismét a megfelelõ magasságon és helyen voltak.

– Jól van, amico! Itt tartsd meg!

Az utastérben mindenki Pietrót figyelte, és Jean-Luc is hátrafordult, hogy lássa, mit csinál. A fúrómester nyugodt mozdulattal elõvette a táskából az elsõ töltetet, és az Aida egyik dallamát dúdolva kisimította az elgörbült kanócot.

– Istennek anyja, Pietro – szólt oda neki Gianni. – Biztos vagy abban, hogy tudod, mit csinálsz?

– Válaszul Pietro összeszorította a bal öklét, és trágár mozdulatot tett Gianni felé. – Készüljetek! – szólt elõre a pilótáknak, és már kapcsolta is ki a biztonsági övét. – Tartsd itt a gépet! – mondta Scotnak, miután még egyszer ellenõrizte, hogy jó helyen vannak-e. – Gianni, te csak az ajtóval törõdj! A többit bízd rám!

A helikoptert különbözõ irányból érkezõ légáramlatok dobálták, miközben Gianni az ajtóhoz araszolt. – Fogd az övemet, és tarts! – kérte a hozzá legközelebb ülõt, mivel csöppet sem érezte biztonságban magát.

– Nyithatod! – Gianni rögtön teljesítette az utasítást, a lábát erõsen megvetve elhúzta az ajtót, és már mindenki õt nézte, az üléseken keresztben fekvõ beteg emberrel kis ideig senki nem törõdött. A helikopter a hirtelen bevágódó széltõl erõsen meglódult, és Scotnak minden tudását össze kellett szednie, hogy ne veszítse el fölötte az uralmat. Pietro maga elé tartotta a gyújtózsinórt, pattintott egyet az öngyújtón, de hiába. Újra és újra próbálkozott, és minden sikertelen kísérlet tovább növelte az idegességét.

– Csináld már!

Az olasz arcán patakokban ömlött az izzadság, amikor az öngyújtó végre fellobbant, és füzétõl a gyújtózsinór is izzani kezdett. Egyik kezével erõsen kapaszkodva elõrehajolt, küzdött a szélrohamokkal, közben Giannival együtt azért átkozódott, mert feledékeny volt, nem gondolt arra, hogy biztosítókötélre is szükségük lenne. Megpróbált azért minél pontosabban célozni, kihajította a töltetet, és mihelyt visszahúzódott, Gianni rögtön betolta az ajtót. Utána csak állt, és lihegett egy darabig az erõfeszítéstõl.

– A bomba ledobva! Mehetünk! – szólt bele a hidegtõl vacogó foggal Pietro a mikrofonba, és a helyére visszaülve sietve beszíjazta magát. Amikor a helikopter kissé oldalra dõlt és meglódult, a megkönnyebbüléstõl, hogy elvégezte, amit akart, nevetõgörcs vett rajta erõt. A többiek csatlakoztak hozzá, izgatottan néztek kifelé az ablakon, és együtt számolták a másodperceket: – hat... öt... négy... három. .. kettõ... egy! – A várt robaj azonban elmaradt, és jókedvük, amilyen gyorsan támadt, olyan hirtelen alább is hagyott.

– Láttad, hova esett, Jean-Luc?

– Nem. Innen semmit nem lehetett látni – felelte komoran a pilóta, nem szívesen gondolva rá, hogy esetleg meg kell ismételni a manõvert. – Lehet, hogy sziklát ért és a gyújtózsinór kicsúszott a helyérõl. – Igyekezett ezt közömbös hangon mondani, de közben nagyon ideges és dühös volt. Hülye olasz, még arra sem képes, hogy rendesen hozzáerõsítsen egy gyújtózsinórt néhány dinamitrúdhoz. – Megpróbáljuk még egyszer?

– Persze! – válaszolta magabiztosan Pietro. – A töltet tökéletesen volt elkészítve, az ördög műve, hogy nem robbant fel. Hóban gyakran elõfordul. Mocskos szajha a hó, sosem tudhatod, mikor...

– Ne a havat hibáztasd, Pietro! Isten akarata volt, nem az ördög műve! – szólt rá rendreutasító hangon Gianni. – Ne beszélj nekem az ördögrõl, amíg biztonságban le nem szálltunk!

Pietro a második töltetért nyúlt, és azt is gondosan ellenõrizte. A dinamitrudak szilárdan egymáshoz voltak rögzítve, amikor enyhén megrángatta, a gyújtózsinór is tartott, nem jött ki a helyérõl. – Látod, tökéletes, akár a másik! – Még a karjához is hozzácsapta, hogy kipróbálja, nem esik-e szét az ütõdéstõl a köteg.

– Mamma mia! – kiáltott fel mögötte rémülten valaki. – Megõrültél?!

– Ez nem nitro, amico! Ütésre nem robban – válaszolta Pietro, és még egyszer, erõsebben odaütötte a karjához a köteget. – Látod? Jó szoros, nem esik szét.

– Hagyd már abba, az isten szerelmére! – kiáltotta Gianni, akit a magyarázat csöppet sem nyugtatott meg.

A kollégája erre csak vállat vont, kinézett az ablakon, és mivel közel jártak már a gerinchez, jól látta a korábban kiszemelt helyet. – Készülj, Gianni! – mondta, majd rögtön beleszólt a mikrofonba: – Ügyeskedj még kicsit, Signor Pilóta! Csöppet keletre! Most jó! Tartsd meg... Ne himbáld már, az istenért! Felkészültél, Gianni?! – Úgy tartotta a töltetet, hogy a gyújtózsinór pár centire legyen csak az öngyújtótól. – Nyisd már azt a rohadt ajtót!

Gianni, ha nem is túl lelkesen, de engedelmeskedett. Kikapcsolta a biztonsági övét, az ajtóhoz állt, és kinyitotta, de a hirtelen beáramló levegõ megdobta a helikoptert. Elveszítette az egyensúlyát, és ki is esett volna, ha valaki a nadrágszíjánál fogva el nem kapja. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó kinyílt, Pietro felkattintotta az öngyújtót, és a gyújtózsinór a lángtól rögtön fel is izzott. Látva azonban, hogy Gianni majdnem kizuhan, ugyanúgy megijedt, mint a többiek; utánakapott, és a dinamitköteg kiesett a kezébõl. Riadtan nézték, amint ide-oda gurult a széllökésektõl imbolygó helikopter padlóján, és kapkodtak utána, de senki nem érte el. Gianni közben majd elájult a rémülettõl. Elkeseredett erõfeszítés árán sikerült csak elkapnia az ajtó kilincsét, és visszatornázni magát a kabinba. Dühösen káromkodott, mert nem volt elég elõrelátó, és bolond fejjel azt a keskeny, nem túl erõs övet vette fel, amit karácsonyra kapott a feleségétõl...

Pietro ujjai végre a dinamitköteghez értek. A gyújtózsinór megégette, de nem törõdött vele, megmarkolta a töltetet, a padlóról fel sem állva a hátára fordult, és a Gianni melletti rést megcélozva kihajította, majd rögtön a kollégájáért kapott, hogy segítsen visszarángatni. Miután Gianni feje is belül került a küszöbön, valaki becsapta az ajtót, és akik lázas sietséggel a mentést végezték, a lendülettõl megtántorodva egymásra zuhantak.

– Menjünk innen gyorsan, Scot! – mondta fáradtan Jean-Luc, aki a pilótafülkébõl izgatottan figyelte a hátul lejátszódó eseményeket.

A helikopter oldalra dõlt, és elkanyarodott a kétszáz lábbal alatta lévõ északi homlokzattól. Már elég messze voltak, és a hegycsúcs az alkonyati fényben rózsaszínűvé változott hósapkával a tetején még mindig büszkén, fenséges nyugalommal meredt az égre. Aztán erõs robaj kíséretében megremegett, hóförgeteg támadt, majd az északi oldalt borító hatalmas hó- és jégtömeg ijesztõ morajlással megindult, és negyed mérföld szélességben végigborotválva a hegyoldalt, a mélybe zúdult.

Gavallan tett egy kört, és visszatért, hogy lássák, mit sikerült végezniük. – Jézusom! Nézzétek! – kiáltott bele a mikrofonba, és az ablakon át elõremutatott – a Bellissima fúróhely fölött már csak hóval borított, egyenletesen emelkedõ lejtõ látszott, és a telep érintetlen volt, leszámítva azt a részét, ahol az elsõ, kisebb lavina a szélsõ lakókocsit és az iszaptartályt elsodorta.

– Pietro! – kiáltott bele Jean-Luc is izgatottan a mikrofonba. – Sikerült... – Félbehagyta a mondatot, mert látta, hogy Pietro és Gianni még mindig az utastér padlóján ül, igyekszik összeszedni magát a nagy izgalom után, és Pietrónak nincs is meg a fejhallgatója. – Hátulról nem lehet látni, Scot! Menj közelebb, és fordulj úgy, hogy õk is megnézhessék!

Izgatottan átbújt az utastérbe, és gratulált, lelkesen veregetve közben Pietro hátát. A fúrómunkások elõször nem tudták, mit akar, csak néztek rá tágra nyílt szemmel, de miután megértették, amit ordított, õk is elfelejtették a félelmüket, és lelkesen, egymást lökdösve az ablakhoz nyomultak. Látva, milyen pontos volt a találat, és hogy a robbanás valóban elhárította a telepet fenyegetõ veszélyt, harsány üdvrivalgás tört ki belõlük. Gianni teljes erõbõl magához szorította Pietrót, örök barátságot fogadott neki, és megesküdött rá, hogy akár élete árán is megvédi, mert megmentette az életüket és a munkahelyüket.

– Niente, caro! – hárította el büszkén a köszönetet Pietro. – Mondtam, hogy aostai vagyok.

Jean-Luc a hordágy mellé állt, és a vállánál fogva óvatosan megrázta Giuneppát. – Mario! Pietro megcsinálta! Tökéletesen sikerült neki! A Bellissima megmenekült.

Giuneppa ezt már nem hallotta. Halott volt.

KEDD

1979. FEBRUÁR 13.

21. fejezet

A SABALAN-HEGY ÉSZAKI LEJTÕJÉN, 10.00. A tiszta, felhõtlen ég alatt kegyetlenül hideg volt az éjszaka. A csillagok szemkápráztatóan sziporkáztak, a hold csaknem szabályos tányérrá hízott korongja ezüstös fényt árasztott, miközben Ross százados és két gurkhája óvatosan araszolt elõre a szirt alatt a hegyi vezetõ és a CIA-ügynök nyomában. A katonák jól felöltöztek, fehér álcázóruhát is húztak az egyenruhájuk fölé. Bundakesztyű és meleg alsó volt rajtuk, de a hideg így is alaposan megkínozta õket. Körülbelül nyolcezer láb magasságban lehettek, fél mérföldnyire a hegyorom másik oldalán lévõ célpontjuktól. Fölöttük a már rég kialudt vulkán csúcsa tizenhat-ezer lábnál is magasabbra nyúlt.

– Meshgi! Tartsunk pihenõt! – szólt törökül a CIA embere a vezetõjükre. Mindketten a hegyi törzsek egyszerű, de a helyi idõjárási körülményeknek leginkább megfelelõ ruházatát viselték.

– Ahogy parancsolja, aga! – A vezetõ letért az ösvényrõl, és a mély havon átvágva, a csapatot odavezette a kis barlanghoz, amit addig rajta kívül senki nem vett észre. Idõs ember volt, szikár, göcsörtös, akár a vén olajfa, az öltözéke kopott, több helyen szakadt. Ötük közül õ bírta a legjobban a két napja tartó, szüntelen felfelé menetelést.

– Remek! – mondta a CIA-s, miután megvizsgálta a menedéket, majd angolra váltva odaszólt a századosnak: – Azt hiszem, egyikünknek sem árt egy kis pihenés.

Ross átemelte a fején gyorstüzelõ karabélyának a hevederét, boldogan ledobta hátáról a csomagját, és az embertelen megerõltetéstõl sajgó tagokkal a földre rogyott. – Eddig azt hittem, elég edzett vagyok, de most minden porcikám fáj – mondta elégedetlenül.

– Erõs is, száhib! – bizonygatta mosolyogva, gurkhaliul Tenzing õrmester. – A legközelebbi eltávozásunkon megmásszuk a Csomolungmát.

– Ha a vállatokon cipeltek! – felelte angolul Ross, és a három katona jóízűen nevetett.

– Remélem, nem fölöslegesen törtük magunkat – jegyezte meg elgondolkozva a CIA-s.

Ross, kissé csodálkozva, a hang felé kapta a fejét, és látta, hogy az amerikai arra néz, ahonnan – sok ezer lábnyi emelkedõt maguk után hagyva – érkeztek. Amikor – két nappal elõbb – Bandar-Pahlavi környékén elõször meglátta, akár félig mongolnak, nepálinak, vagy tibetinek is gondolhatta volna, mert az ügynök sötét hajú volt, sárgás bõrű, az ázsiaiakéra hasonlító szemekkel, és olyan öltözéket viselt, mint a hegyvidéki nomád.

– A CIA-összekötõjét Rosemontnak hívják, Vien Rosemontnak. Félig vietnami, félig amerikai – mondta az amerikai ezredes az indulást közvetlenül megelõzõ eligazításon. – Huszonhat éves, egy éve van Iránban, remekül beszél perzsául és törökül. Második generációs CIA-s, nyugodtan rábízhatja akár az életét is.

– Más lehetõségem nincs is. Nem gondolja, uram? – kérdezte Ross.

– Tessék? Ja, persze! Azt hiszem, igaza van. Bandar-Pahlavitól délre fog találkozni vele, a megbeszélt helyen. A part közelében maradva hajóval elmennek majdnem a szovjet határig, és csak ott szállnak partra. A maradék utat gyalog teszik meg.

– Õ lesz a vezetõnk?

– Nem, csak kísérõ. Tud Mekkáról – ez a kódneve a radarállomásnak. Vezetõt neki kell szereznie, de ne aggódjon, biztos, hogy a küldetésnek ezzel a részével nem lesz semmi gond. Ha nem lesz a találkozó helyén, amikor megérkeznek, a szombat éjszakát töltsék ott! Ha hajnalra sem érkezik meg, az azt jelenti, hogy valami baja esett, maguknak pedig vissza kell fordulniuk. Oké?

– Igen. Mi igaz az azerbajdzsáni felkelésrõl szóló hírekbõl?

– Információink szerint Tebrizben és a nyugati országrészben vannak ugyan kisebb fegyveres összecsapások, de Ardabil környékén teljes a nyugalom. Rosemont biztosan többet fog tudni. Mi csak arról értesültünk, hogy a szovjetek csapatösszevonást hajtottak végre, és készek átlépni a határt, mihelyt az azerbajdzsániak elzavarják a környékrõl Bahtjár híveit. Minden a helyi vezetõkön múlik, többek között Abdalláh hánon. Ha bajba kerülnek, nyugodtan forduljanak hozzá! Állandó kapcsolatban állunk vele, támogat bennünket.

– Rendben. De mi van, ha ez a pilóta, Charles Pettikin, nem lesz hajlandó elvinni bennünket?

– Beszéljék rá! A módszer nincs elõírva. Az akciót a legfelsõbb szinten is jóváhagyták, maguknál és nálunk is, de írásban nincs nyoma. Jól mondom, Bob?

Az eligazításon részt vevõ harmadik személy, Robert Armstrong, akivel Ross szintén akkor találkozott elõször, egyetértõn bólintott. – Igen.

– És az irániak? Ők beleegyeztek?

– Nemzetbiztonsági kérdésrõl van szó... amerikai és brit szempontból is. Õket szintén érinti, de... most mással vannak elfoglalva. Bahtjár... lehet, hogy már nem sokáig húzza.

– Ezek szerint igaz, hogy maguk csomagolnak, és kezdik felégetni maguk mögött a hidakat?

– Én ezt nem mondtam, és nem is tudok róla, százados!

– Még egy kérdés: miért nem a saját embereiket küldik?

Az ezredes helyett Robert Armstrong válaszolt: – Akik amerikai részrõl szóba jöhetnének, mind el vannak foglalva mással, új embereket pedig nem tudunk idõben idehozni. Olyanokat semmiképp sem, akik ugyanolyan felkészültek lennének, mint maguk.

Hát, ami a kiképzésünket illeti, az tényleg nem akármilyen, gondolta Ross, és megmozgatta a nehéz hátizsáktól elmerevedett vállait. Tudunk hegyet mászni, ejtõernyõvel ugrani, síelni, sõt meredek hegyoldalon szlalomozni is. Képesek vagyunk hosszú ideig víz alatt úszni, hangtalanul vagy ijesztõen nagy zajjal ölni, villámgyorsan megjelenni akárhol, és fölvenni a harcot terroristákkal, mindenkivel, aki zavarni akarja a közrendet, és felrobbantani bármit földön, víz alatt és levegõben. Piszkosul szerencsés vagyok, hiszen megkaptam mindent, amire vágyom. Makkegészségesnek születtem, egyetemet végeztem, aztán jött Sandhurst, a különleges ejtõernyõs kiképzés, szolgálat az SAS-nél, és a kedvenc gurkháimtól sem kellett elszakadnom. Rámosolygott két alárendeltjére, és gurkhaliul, vulgáris dialektusban obszcén kijelentést tett, amitõl azok halkan nevetni kezdtek. Aztán észrevette, hogy Vien Rosemont és a hegyi vezetõ is csak néz rá értetlenül, és szemmel láthatóan nagyon szeretnék tudni, mirõl beszéltek. – Elnézést, kegyelmes uraim! – mondta udvariasan perzsául. – Csak figyelmeztettem õket, hogy viselkedjenek rendesen.

Meshgi nem válaszolt, oldalra fordulva a sötétséget fürkészte. Rosemont lehúzta a csizmáját, és elégedetten megmasszírozta a lábát, hogy kiűzze belõle a hideget. – Azok a brit tisztek, akiket eddig ismertem – mondta –, nem úgy viselkednek a katonáikkal, mint maga. Nem olyan közvetlenül.

– Én talán szerencsésebb vagyok, mint mások. – Miközben beszélt, Ross a szeme sarkából a vezetõjüket figyelte, aki a barlang bejáratához ment, és mozdulatlanná válva hallgatózni kezdett. Az utóbbi néhány órában az öregember egyre zordabb, harapósabb kedvű lett. Meddig bízhatok meg benne, tette föl magának a kérdést, és rávillantotta a tekintetét Guengre, a hozzá közelebb ülõ gurkhára. Az apró, látszólag törékeny alkatú férfi rögtön vette az üzenetet, és a kívülálló számára észrevehetetlenül gyors, apró bólintással vissza is igazolta.

– A százados közénk tartozik, uram! – mondta büszkén Rosemontnak Tenzing. – Ahogy az édesapja és a nagyapja. Õk is Sengihánok voltak.

– Az micsoda?

– Megtisztelõ cím a gurkhák között – válaszolta a büszkeségét leplezve Ross. – Azt jelenti, hogy a Hegyek Ura. Katonák között van igazán jelentõsége.

– Három generáció... Maga ugyanazzal foglalkozik, amivel a nagyapja. Elég ritka az ilyesmi, nem?

De mennyire, mondta volna a legszívesebben Ross, de nem válaszolt, mert utálta a személyes jellegű kérdéseket. Vien Rosemont azonban szimpatikus volt neki. A hajó idõben megérkezett, biztonságosan és gyorsan haladt végig a part mentén, miközben õk a hajófenéken rejtõztek. Alkonyatkor partra szálltak, elmentek az elõre megbeszélt helyre, ahol a hegyi vezetõ már várt rájuk. Gyorsan beértek a hegyek közé, és Rosemont egyszer sem panaszkodott, bírta az iramot. Ritkán szólalt csak meg, nem árasztotta el fölösleges, meg nem válaszolható kérdésekkel, pedig felkészült rá, hogy ez fog történni.

Rosemont észrevette, hogy Rossnak máshol járnak a gondolatai, ezért türelmesen várt, nem zavarta. Kis idõ múlva felfigyelt rá, hogy a vezetõjük úgy ment ki a barlangból, mintha indult volna valahová, de aztán meggondolta magát. Visszafordult, és fegyverét a térdén keresztbe rakva leült a bejáratnál.

– Mi történt, Meshgi? – kérdezte.

– Semmi, aga! Nyájakat hallottam a völgyben. Kecskéket és juhokat.

– Értem. – Rosemont kényelmesen hátradõlt, nekitámaszkodott a barlang falának. Szerencse, hogy ráakadtunk erre a menedékre, gondolta. Itt nyugodtan kipihenhetjük magunkat. Észrevette, hogy Ross figyeli, és kis idõ múlva megjegyezte: – Jó érzés, ha csapathoz tartozik az ember.

– Mi a további terv? – érdeklõdött a százados.

– Ha elérjük a barlang bejáratát, átveszem a vezetést. Maga az embereivel maradjon hátra, amíg nem jelzek, hogy minden rendben! Oké?

– Ahogy akarja. Azért jobb volna, ha Tenzing õrmestert magával vinné, hogy legyen segítsége. Guenggel majd fedezzük magukat.

Némi gondolkodás után Rosemont elfogadta az ajánlatot: – Ésszerűen hangzik. Oké, õrmester?

– Igen, száhib! Kérem, egyszerű szavakkal mondja meg, mit akar tõlem. Nem beszélek igazán jól angolul.

– Dehogynem! – válaszolta Rosemont, és közben ügyelt, hogy a hangja nyugodt legyen, ne érzõdjön rajta az izgalom. Tudta, hogy Ross kritikus szemmel figyeli, igyekszik minél pontosabb képet kialakítani magában ugyanúgy, ahogyan õ is róluk. Nagyon veszélyes volt a küldetés, túl sok forgott kockán, semhogy megbízhatatlan társakkal könnyedén neki lehetett volna vágni.

– Robbantsa fel Mekkát! – mondta az igazgató. – Kap segítõket is; nem tudjuk, mennyire jók, csak azt, hogy jobbakat pillanatnyilag nem tudunk szerezni. A vezetõjük John Ross százados, itt a fényképe. Két gurkha lesz vele. Nem tudom, beszélnek-e angolul, de nagyon ajánlották õket. Ross hivatásos tiszt. Mivel nem dolgozott még angolokkal, fogadjon el tõlem egy tanácsot! Ne legyen túl közvetlen, ne akarjon haverkodni velük, és maradjon a magázódásnál! Személyes dolgokban piszkosul érzékenyek, úgyhogy nem árt vigyázni velük. Oké?

– Persze.

– Ha rendesen dolgozott a felderítésünk, Mekkát üresen fogják találni. A török határhoz közeli más állomásaink még működnek. Igyekszünk megtartani õket, ameddig csak lehet. Reméljük, hogy a fõnökségnek sikerül megállapodásra jutnia az új teheráni vezetéssel, Bahtjárral vagy Khomeinivel, amelyik éppen felülkerekedik. De Mekka... A franc essen azokba a csirkefogókba, akik ilyen veszélyes helyzetbe hoztak bennünket!

– Mennyire veszélyesbe?

– Úgy tűnik, összeszarták magukat, és elmenekültek anélkül, hogy bármit széttörtek, megsemmisítettek volna. Volt ott, maga is látta! Mekka úgy meg van tömve különbözõ titkos ketyerékkel, halló, látó, műholdas jeleket vevõ, kódoló és dekódoló akármikkel, számítógépekkel, hogy Andropovot, a KGB fõnökét az „Év emberének" választják, ha meg tudja szerezni õket. El tudja képzelni? Azok a szemetek leléptek, és mindent érintetlenül otthagytak!

– Árulás?

– Nem hiszem. Csak ostoba, vérlázító felelõtlenség. Sabalanra még kiürítési terv sem készült. Persze, más állomásokra sem. Õszintén szólva nem kizárólag az ottaniak hibája. Senki nem feltételezte közülünk, hogy a sah ilyen hamar bedobja a törülközõt, Khomeininek pedig néhány nap is elegendõ ahhoz, hogy megegye Bahtjárt. Nem kaptunk semmilyen figyelmeztetést, még a SAVAK sem...

És most nekünk kell összeszednünk, pontosabban eltökítenünk a szemetet, gondolta Vien. Az órájára nézett, aztán a barlang száján keresztül ki az éjszakába, és nagyon fáradtnak érezte magát. Jobb, ha maradunk még egy félórát, döntötte el magában. Fájt a lába, a feje, de látva, hogy Ross figyeli, gondolatban megjegyezte: Nem fogom elbaszni, angolkám! Kérdés, hogy ti is bírjátok-e?

– Még egy óra, aztán indulunk – mondta.

– Miért kell annyit várni?

– A holdfény addigra erõsebb lesz, és könnyebben tudunk majd haladni. Idõnk van. Pontosan ismerik a feladatot?

– A miénk az, hogy aláaknázzunk Mekkában mindent, amit maga megmutat, a bejárattal együtt felrobbantsuk a berendezéseket, aztán nyúlcipõt húzzunk, és meg se álljunk hazáig.

Rosemont elmosolyodott, kezdte jobban érezni magát. – Magának hol van a haza?

– Igazából nem is tudom. – Rosst váratlanul érte a kérdés. Soha nem gondolkodott még ezen, és igazából nem is az amerikainak, inkább magának válaszolt: – Talán Skóciában, talán Nepálban. Apám és anyám Katmanduban van. Mind a ketten skótok, de 51-ben, amikor apám leszerelt, ott maradtak. Én ott is születtem, bár iskolába Skóciában jártam. – Mindkettõ egyformán az otthonom, gondolta, hangosan pedig megkérdezte: – És magának?

– Washingtonban, pontosabban a virginiai Falls Churchben, ami már egybeépült Washingtonnal. Ott születtem. – Rosemont szeretett volna rágyújtani, de tudta, hogy nem lehet, mert túl veszélyes volna. – Apám a CIA-nél dolgozott. Már meghalt, de az élete utolsó néhány évét Langleyben, a központban töltötte. – Jólesett neki, hogy beszélhet. – Anyám változatlanul Falls Churchben lakik; jó pár éve nem találkoztam már vele. Maga járt már az Államokban?

– Nem. – A szél kicsit fölerõsödött, befújt a sziklaüregbe, és megérezve az arcukon, mindketten felkapták a fejüket.

– Éjfél után majd alábbhagy – jelentette ki magabiztosan Rosemont.

Ross észrevette, hogy a vezetõjük ismét testhelyzetet változtat, és felötlött benne, vajon nem menekülésre készül-e. – Dolgozott már vele? – kérdezte Rosemonttól, csak a tekintetével jelezve, hogy kire gondol.

– Persze. Tavaly végigjártam vele a hegyeket – egy hónapot töltöttem ezen a vidéken. Rutinmunka volt. A másik oldalról sokan próbálnak beszivárogni ide, mi meg igyekszünk szemmel tartani õket, ahogy õk is minket. – Rosemont a hegyi vezetõre pillantott. – Meshgi rendes ember. A kurdok nem szeretik az irániakat, az irakiakat, meg a határon túli haverjainkat sem. Persze, igaza van, hogy megkérdezte.

Ross hirtelen gurkhalira váltott, és odaszólt az õrmesterének: – Tenzing, tartsd nyitva a szemed, és ügyelj a vezetõre! Majd késõbb eszel. – A parancsot meghallva Tenzing rögtön felállt, kilépett az üregbõl, és eltűnt az éjszakában. – Kiküldtem õrködni – magyarázta meg Ross a történteket a CIA-snek.

– Rendben. – Rosemont alaposan figyelte õket menetelés közben, és nagyon mély benyomást tett rá a három ember tökéletes összeszokottsága. Anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna közöttük, állandóan váltogatták egymást az élen, egyikük mindig biztosította oldalról a többieket, mindegyik pontosan tudta, mit kell tennie, még a gondolatát is kitalálta a másik kettõnek, és a fegyvereik állandóan ki voltak biztosítva. – Nem veszélyes ez? – kérdezte egyszer, még az út elején.

– De igen, Mr. Rosemont, feltéve, hogy az ember nem tudja, mit csinál – válaszolta a brit anélkül, hogy kihívásnak akár nyoma is lett volna a hangjában. – Amikor minden fa és szikla mögött, bármelyik útkanyarban ellenség rejtõzhet, az ilyen apróság is eldöntheti, hogy életben marad-e az ember vagy meghal.

Eszébe jutott az is, ahogy a százados természetes hangon közölte vele: „Mindent megteszünk azért, hogy segítsük és épségben befejezhesse, amit elkezdett." Szerette volna tudni, sikerül-e egyáltalán bejutniuk a létesítménybe, és ha igen, kijönnek-e onnan. Mekkát majdnem egy hete otthagyták már a kezelõi, az õrség is távozott, és fogalma sem volt róla senkinek, hogy milyen állapotban találják épségben, felforgatva, vagy éppen az ellenség kezén. – Tudja, hogy ez az egész vállalkozás õrültség?

– Nem a mi dolgunk, hogy megítéljük.

– Hát persze! A miénk csak az, hogy végrehajtsuk a parancsot, és beledögöljünk, ha kell. Azért ez szar dolog!

– Ha megnyugtatja, szerintem is szar.

Ekkor nevettek elõször együtt, és utána Rosemont sokkal jobban érezte magát. – Hallgasson ide! Korábban nem mondtam, de örülök, hogy együtt lehetek magukkal.

– Mi is, hm, örülünk, hogy itt vagyunk – válaszolta Ross, megpróbálva eltitkolni a szemtõl szembeni dicséret kiváltotta zavarát. – Aga! – szólt oda perzsául a vezetõjüknek. – Jöjjön, ossza meg velünk az ételünket!

– Köszönöm, aga, nem vagyok éhes – felelte az öregember anélkül, hogy elmozdult volna a kis barlang bejáratától.

Rosemont visszahúzta a csizmáját. – Sok különleges egységük van Iránban? – kérdezte.

– Nem. Úgy fél tucat. Kiképzõknek jöttünk. Maga szerint Bahtjár talpon tud maradni? – A százados marhahúskonzerveket vett elõ a csomagjából.

– Nem. A hegyi törzsek között az a hír járja, hogy egy héten belül végképp megbukik, sõt az is lehet, hogy megölik.

Ross halkan füttyentett egyet. – Ennyire rossz a helyzet?

– Még ennél is rosszabb. Azt mondják, Azerbajdzsán még az idén szovjet protektorátussá válik.

– A fenébe!

– Igen. Elõre, persze, sosem lehet tudni; mindig történhetnek váratlan fordulatok. – Vien enyhén elmosolyodott. – Ettõl olyan izgalmas az élet.

Ross odanyújtotta neki a kulacsát. – A legjobb iráni zugpálinka, amit a piacon kapni lehet.

Az amerikai enyhe kis grimaszt vágott, óvatosan belekortyolt az italba, és mihelyt az ízét megérezte, az arca rögtön földerült. – Jézusom! Igazi skót whisky! – Már készült rá, hogy igyon belõle egy rendeset, de Ross résen volt, és visszavette tõle a kulacsot.

– Csak lassan! Sajnos, nincs több. Ez a vésztartalék, aga!

Rosemont nem haragudott meg, sõt jókedvűen elvigyorodott. Gyorsan ettek; a barlang barátságos volt, és biztonságban is érezték magukat. – Járt Vietnamban? – érdeklõdött Rosemont, mert kedve támadt beszélgetni, és úgy érezte, hogy a körülmények is megfelelõek hozzá.

– Nem. Soha. Egyszer majdnem eljutottam oda, amikor apámmal Hongkongba utaztunk, de aztán Saigon helyett Bangkokba irányították a gépünket.

– Gurkhákkal mentek?

– Nem. Van ugyan egy zászlóaljunk Hongkongban, de ez már jó régen történt. Én akkor... – Ross kis idõre elgondolkodott – hét vagy nyolcéves lehettem. Apámnak volt egy távoli rokona Hongkongban... Dunross! Igen, így hívták, és valami nagy klánösszejövetelt tartottak. Alig emlékszem valamire Hongkongból. Leginkább annak a leprásnak a képe maradt meg bennem, aki a kompkikötõ környékén tanyázott. Rendszerint csak hevert az utcán. Mindennap... majdnem mindennap mellette kellett elmennem.

– Az én öregem 63-ban Vietnamban szolgált – mesélte büszkén Vien. – A cég, a CIA kirendeltség-vezetõjének a helyettese volt. – Fölvett a földrõl egy kavicsot, és szórakozottan dobálni kezdte. Tudta, hogy félig vietnami vagyok?

– Igen, mondták.

– Mit meséltek még rólam?

– Csak annyit, hogy nyugodtan magára bízhatom az életemet.

– Bízzunk benne, hogy nem tévedtek! – válaszolta halvány félmosollyal a szája szögletében Rosemont, majd komoly arccal többször is kipróbálta, hogy hibátlanul működik-e M-16-osának a závárzata. – Mindig szerettem volna eljutni Vietnamba – mondta hosszabb szünet után. – Apám, az igazi apám vietnami volt, ültetvényes, de megölték, mielõtt én megszülettem volna. Abban az idõben, amikor még a franciáké volt Indokína. A Vietkong kapta el Dien Bien Phu közelében. Anyám... – Szomorúsága szempillantás alatt lefoszlott róla, és szélesen elmosolyodott. – Anyám a legigazibb amerikai, akár egy Big Mac, és amikor újból férjhez ment, kikapta az egyik legistenibb pasast. Az igazi apám sem szerethetett volna jobban...

A mondat megszakadt, mert Gueng éles kattanással csõre töltötte a karabélyát. – Száhib! – Ross és Rosemont is a fegyveréért kapott, de miután a szél fütyüléséhez hasonlító, halk hangot meghallotta, a százados és Gueng megnyugodott. – Tenzing az.

A jelzést leszámítva az õrmester ugyanolyan hangtalanul tért vissza, ahogy elment, az arca azonban gondterhelt volt. – Sok teherautót láttam lent az úton, száhib...

– Angolul, Tenzing! – figyelmeztette Ross.

– Igenis, száhib! – Sok teherautót láttam – tizenegyet. Menetoszlopban vonulnak lent, a völgy alján...

Az aggasztó hír hallatán Rosemont jó nagyot káromkodott. – Az az út pontosan Mekkához vezet! Milyen messze voltak?

Az apró termetű katona vállat vont. – A völgy fenekén. Átmentem a gerinc másik oldalára, és találtam egy... – gurkhali szót használt, aminek Ross mondta meg az angol megfelelõjét – megfigyelõpontot. A völgyben úgy kanyarog az út, mint a kígyó, ha fölfelé megy. Ha a kígyó vége a völgyben van, a feje pedig ott, ahol az út véget ér, akkor négy teherautó volt még a farka vége mögött.

Rosemont még cifrábbat káromkodott. – Legfeljebb egy óra! Jobb, ha... – Nem fejezte be a mondatot, mert váratlanul dulakodás zaja hallatszott, és amikor a sziklaüreg bejárata felé kapták a fejüket, azt látták, hogy a vezetõjük pánikszerűen elrohan, Gueng pedig utánaveti magát.

– Mi az ördög...

– Mindegy, miért, a lényeg az, hogy menekül – vágott a CIA-s szavába Ross. – Felejtse el! Egy óra haladékkal számolva maradt még esélyünk?

– Persze! Nem is kevés. – Villámgyorsan összekapkodták a felszerelésüket, és ezúttal már Rosemont is elõvette könnyű géppisztolyát. – Mi lesz Guenggel?

– Ne törõdjön vele! Utol fog érni bennünket.

– Lerövidítjük az utat, és nyílegyenesen Mekkához megyünk. Én megyek be elõször, és ha azt halljak, hogy baj van, maguk abban a pillanatban visszavonulnak.

A hideg szinte kitapintható falként állt eléjük, amit külön le kellett gyõzniük. Rosemont vezette a csapatot, szerencsére a hó sem volt túl mély, a holdfény pedig kifejezetten segítette õket. Hegymászáshoz készült csizmáik jól tapadtak a néhol erõsen síkos talajhoz, megtartották õket a veszélyes emelkedõkön is. Hamar túljutottak a hegygerincen, és lépteiket megszaporázva, sebes iramban ereszkedtek le a túloldalon, ahol a hó még jobban csúszott, a hegyoldal szinte teljesen csupasz volt, és mindössze néhány, a hóból küszködve kiágaskodó, csenevész bokor nyújtott némi támaszt. Már látták a hegy belsejébe vájt létesítmény bejáratát, és az egyenesen hozzá vezetõ, járművek kerekeitõl kásás hóval borított utat.

– Lehet, hogy mi magunk csaltuk ide õket, a nyomunkban indultak el – jegyezte meg Rosemont, nem kis erõfeszítés árán tudva csak leplezni a nyugtalanságát. – Valaki megláthatta a nyomunkat. – Intett a többieknek, hogy várjanak, aztán elõrelendült, és a föld alatti állomás bejárata felé futott. Tenzing követte, és bár cikcakkban haladt, és futás közben a talaj legkisebb egyenetlenségét is felhasználta arra, hogy fedezze magát, sikerült lépést tartania a CIA-ügynökkel.

Elõbb Rosemont, majd az õrmester alakja is beleolvadt a sötétbe, és miután eltűntek a szeme elõl, a százados nyugtalansága egyre erõsödött. Nem látta a kanyargó, meredeken lefelé ereszkedõ út végét, és az erõs holdfény, ahelyett, hogy segített volna, csak baljóslatúbbá festette az elõtte elterülõ völgyet. Magányosnak érezte magát, már-már olyannak, mintha lemeztelenítették volna. Utálta a tétlen várakozást, félelemnek ugyanakkor nyoma sem volt benne. – Amíg gurkhákkal vagy, mindig marad esélyed, fiam – mondta egyszer az apja. – Ha vigyázol rájuk, õk is vigyázni fognak rád. És soha ne felejtsd el, hogy ha szerencséd van, egyszer még Sengihán is lehetsz! – Önkéntelenül is – nagyon büszkén – elmosolyodott. A nem hivatalos, megtisztelõ címet nagyon ritkán ítélték oda bárkinek; csak azok nyerhették el, akik dicsõséget szereztek egy alakulatnak, egyedül megmásztak egy magas, a nepáliak által is tekintélyesként számon tartott hegycsúcsot, mesterien tudták kezelni a kukrit, és megmentették egy, szintén a Nagy Rádzsa, vagyis a brit uralkodó szolgálatában álló gurkha életét. A nagyapja, Kirk Ross százados, a Katonai Érdemkereszt kitüntetettje, aki 1915-ben, a Somme melletti csatában

halt hõsi halált, posztumusz kapta meg a sokak által csak áhított elismerést. Az apja, Gavin Ross alezredes, 1943-ban, Burmában érdemelte ki, még azelõtt, hogy feljebbvalói odaítélték volna neki a Kiemelkedõ Szolgálatért érdemérmet. És én, kérdezte magától a százados. A hegycsúcson már túl vagyok, megmásztam a K4-et, de egyelõre ennyi. A többi érdem egyelõre várat magára. Nyugalom, bõven van még idõm...

Kifinomult érzékei hibátlanul működtek, és az alig észrevehetõ neszt hallva villámgyorsan elõ is rántotta a kukriját, aztán megnyugodott, látva, hogy csak Gueng érkezett meg. – Nem elég gyors, száhib! – súgta neki boldogan, bár a sietéstõl erõsen lihegve. – Ha ellenség lennék, meglephettem volna. – Fölemelte a levágott fejet, és elégedetten elmosolyodott. – Ajándékot hoztam.

Ross most találkozott elõször szemtõl szembe a hallomásból már ismert trófeával. A hegyi vezetõ szemei még nyitva voltak, arcvonásaira ráfagyott a rémület. Gueng ölte meg, de a parancsot én adtam ki, gondolta, és kis híján rosszul lett. Nem lehetséges, hogy csupán rémült öregember volt, aki szeretett volna minél elõbb kikeveredni a bajból? És ha nem? Ha kém volt, vagy áruló, aki azért rohant el, hogy minél elõbb feladjon bennünket az ellenségnek?

– Mi a baj, száhib? – kérdezte Gueng az aggodalomtól ezer ráncba szaladó homlokkal.

– Semmi. Rakd le!

A gurkha félredobta a fejet, és az gurult néhány méternyit, mielõtt megállt volna a hóban. – Átkutattam, és ezt találtam nála, száhib! Gueng odanyújtotta a századosnak az amulettet. – A nyakában viselte, ez pedig – apró, bőrszíjas zacskót adott át – rá volt kötve a golyóira.

Az amulett értéktelen, kék színű kõ volt, amilyet a hegyvidék lakói az ártó szellemek elleni védekezésként viseltek, a zacskó viszont műanyag tokba bújtatott, kis kártyát rejtett. Mihelyt meglátta, Rossnak egy pillanatra kihagyott a szívverése, ám nem ért rá foglalkozni vele, mert a szél hangja hirtelen megváltozott, és õk már rohantak is a barlang bejáratához, gondolkodás nélkül engedelmeskedve Tenzingnek, aki azt jelezte nekik, hogy siessenek. Odaérve áthatolhatatlan sötétségbe kerültek egy pillanatra, de aztán fény villant – elemlámpától származott, amelynek az üvegét részben letakarták.

– Ide, százados! – Bár Rosemont halkan beszélt, a szavai erõsen visszhangoztak. – Erre! – Beljebb vezette õket a barlangba, és amikor már biztos volt abban, hogy nem láthatják meg õket kívülrõl, felkattintottá az elemlámpáját. Körbevilágított vele a sziklafalakon, hogy lássák, pontosan hol is vannak, és tájékozódni tudjanak. – Használják nyugodtan az elemlámpájukat! – A barlang hatalmas volt, sok folyosó ágazott szét belõle – egyesek természetes eredetűek voltak, másokat viszont emberkéz vájt a kõbe –, és a kupola legalább ötvenlábnyira lehetett a fejük fölött. – Ez az érkezési csarnok – magyarázta. Körbefordult, és amikor megtalálta a keresett folyosót, úgy világított be, hogy a többiek is lássák a végében a félig nyitott, vastag acélajtót. – Zárva kellene lennie – magyarázta. – Nem tudom, hogy így felejtették-e, vagy csapda, de oda kell mennünk.

Ross intett Tenzingnek. A kukri villámgyorsan elõröppent a tokjából, az õrmester egy pillanat alatt eltűnt odabenn, a százados és Gueng pedig automatikusan védekezõ állásba helyezkedett. Ki ellen, kérdezte némán Ross. Nem ismerte az ellenséget, és ettõl csapdába esve érezte magát. Az alagutak bármelyikében akár ötven ember is elrejtõzhetett, hogy kivárja a kedvezõ alkalmat, amikor le tud csapni rájuk.

A másodpercek lassan peregtek. Amikor hosszas várakozás után végre újból felhangzott a süvítõ, széke emlékeztetõ hang, Ross nekilendült, vele Gueng és Rosemont is. A CIA-ügynök futás közben a szeme sarkából látta, hogy Tenzing oldalt meglapulva úgy helyezkedett el, hogy õket fedezni tudja. Kinyitotta az ajtót, felgyújtotta a villanyt, és a fény olyan váratlanul érte a többieket, hogy pillanatra még a lélegzetük is elállt.

– Hála istennek! – szólt megkönnyebbülve Rosemont. – A fõnökség azzal biztatott, hogy ha még működnek a generátorok, akkor legalább látjuk is, amit csinálunk. Az ajtó tökéletesen zár, nem enged át egy fénysugarat sem. – Behúzta maguk mögött, a vastag reteszeket eltolva rögzítette az ajtót, és visszaakasztotta az övére az elemlámpáját.

Az elõzõnél jóval kisebb barlangban voltak, amin tisztán látszottak az emberi beavatkozás nyomai – a padlóját vízszintesre egyengették, szõnyeget terítettek rá, és a falai is simábbak voltak, mint a nagy csarnoké. Egyfajta elõszoba volt íróasztalokkal, telefonokkal és rengeteg elhajigált szeméttel. – Igencsak siethettek a fiúk. Nem sok idõt pazaroltak rá, hogy rendet rakjanak maguk után – jegyezte meg keserűen Rosemont. A termen átvágva egy alagútba lépett, végigvezette rajta a többieket, át egy másik helyiségbe, ahol még több volt az íróasztal, és néhány radarernyõt, valamint szürke és zöld telefont is láttak.

– A szürkék a belsõ vonalra vannak kapcsolva, a zöldek pedig a hegyszirti adótoronnyal összekötve. A jeleket műhold továbbítja a teheráni telefonközpontba a nagykövetségen, és jó néhány egyéb, szigorúan titkos helyre. – Rosemont fölemelte az egyik kagylót, de a készülék süket volt. – A távközlésiek talán mégsem feledkeztek meg a kötelességükrõl. – A szoba túlsó végében szintén alagút látszott. – Ennek a szekciónak a generátorterméhez vezet – mutatta a CIA-s. – Ezt a részt kell felrobbantanunk. A lakóterület, a konyhák, tárgyalók, javítóműhelyek, minden, ami nem igazán érdekes, az érkezési csarnok másik oldalán van. Körülbelül nyolcvan ember dolgozott itt megállás nélkül, napi huszonnégy órában.

– Van más kijárat is, vagy csak az, amelyiken jöttünk? – érdeklõdött Ross, akiben közben tovább erõsödött a bezártság érzése.

– Hát persze! Fent a hegytetõ közelében. Azon fogunk kimenni.

Rosemont elindult a durván kõbe vájt, a barlang teteje felé vezetõ lépcsõkön, és hamarosan pihenõhöz ért, ahol ajtó volt, és rajta felirat: BIZTONSÁGI TERÜLET – BELÉPÉS CSAK KÜLÖNLEGES ENGEDÉLLYEL. – A francba! – morogta dühösen, amikor látta, hogy ezt az ajtót is nyitva felejtették. A mögötte lévõ helyiséget még gondosabban alakították ki, mint az elõzõt: a padlója teljesen sima volt, a falait fehérre festették. Több tucat számítógép, radarernyõ, elektronikus berendezés volt benne. Sok asztal, szék, telefon, és nemcsak szürke és zöld készülékek, hanem a középsõ asztalon két piros is.

– Ezek mire valók?

– Katonai műholdon keresztül közvetlenül Langleyvel vannak összekötve. – Rosemont fölemelte az egyik kagylót, de a telefon süket volt. Kipróbált egy másikat – az is. Elõhúzott a zsebébõl egy papírt, belenézett, majd az irányító pulthoz lépve felkattintott néhány kapcsolót. Halk zúgás töltötte be rögtön a helyiséget, számítógépek kezdtek működni, és három radarernyõ is életre kelt. – Gazemberek! Csirkefogók! Hogy hagyhatták így itt ezeket? – Négy, egymás mellett sorakozó számítógépre bökött. – Robbantsák fel õket! Azok a legfontosabbak.

– Gueng!

– Igenis, száhib! – A gurkha lekapta a hátáról a csomagját, és kezdte kiszedegetni a kisebb csomagokra szétosztott plasztik robbanószert és a detonátorokat.

– Félórás késleltetés? – kérdezte Rosemont.

– Igen. Annyi elég lesz. – Ross az egyik radarernyõt nézte, amin a körbeforgó fényes sugár jókora területet rajzolt ki. Északon tisztán látni lehetett a Kaukázus hegyvonulatának nagyobbik részét, az egész Kaszpi-tengert, keleten pedig a Fekete-tengerbõl is feltűnt egy kis darab. – Szép nagy területet figyeltek – állapította meg elismeréssel.

Rosemont a radar kezelõszervéhez lépett, és igazított rajta valamit.

Az eredménytõl Rossnak pillanatra még a lélegzete is elállt. – Most már értem, miért vagyunk itt – mondta, amikor végre levette a tekintetét a radarernyõrõl.

– És ez csak egy része a létesítménynek.

– Jézusom! Akkor jobb, ha sietünk! Mi lesz a barlang bejáratával?

– Nincs elég idõnk, hogy igazán alapos munkát végezzünk, és ami az ajtón kívül van, az nem olyan fontos. Berobbantjuk az alagutat, aztán a vészkijáraton át távozunk.

– Az merre van?

Az amerikai egy ajtóhoz lépett, és mert zárva találta, kulcscsomót vett elõ, sietve kiválasztotta a megfelelõ kulcsot, és kinyitotta. Az ajtó mögött keskeny csigalépcsõ kanyargott fölfelé a szűk, sziklába várt járatban. – A hegyszirtre vezet – mondta.

– Tenzing! Ellenõrizd, hogy tiszta-e a levegõ! – A parancsot meghallva a gurkha azonnal elindult fölfelé a lépcsõn. – És most?

– A rejtjelezõ szobával és a széfekkel kezdjük, utána jön a kommunikációs központ, és végül a generátorszoba. Rendben?

– Igen. – Rossnak egyre jobban tetszett az amerikai határozottsága, szakértelme. – Elõbb azonban jobb volna, ha megnézné ezt. Elõvette a kis műanyag tokba bújtatott lapot. – Gueng találta a vezetõnknél. A heréire kötve viselte.

Rosemont arcából kifutott a vér. A lapon ujjlenyomat látszott, rövid, cirill betűs szöveg és aláírás. – Igazolvány! – kiáltott fel dühösen. – Komcsi igazolvány!

Az indulatkitörésre Gueng közelebb lépett. – Így gondoltam én is. Pontosan mi áll rajta?

– Nem tudom elolvasni, nem tudok oroszul, de a fejemet teszem rá, hogy valamifajta határátlépõ. – Rosemontnak görcsbe rándult a gyomra, miközben arra gondolt, hány napot és éjszakát töltött együtt az öreggel, járva vele a magasba nyúló negyeket. Mellette aludt, és tökéletes biztonságban érezte vele magát, pedig az ellenség minden lépésérõl tudott. A megdöbbenéstõl tompán megcsóválta a fejét. – Meshgi évek óta dolgozott nekünk. Ali ibn Haszán Karakóz csapatához tartozott – Ali gerillavezér, egyike a legjobb kapcsolatainknak a hegyek között. Remek harcos, északon egészen Bakuig elér a keze. Jézusom! Lehet, hogy õt is elárulták! – Az ügynök újból az igazolványra nézett, és megcsóválta a fejét. – Egyszerűen nem értem.

– Azt hiszem, én igen. Csapdába akartak csalni bennünket – válaszolta Ross. – A konvoj is annak a része lehet, nyilván csomó katona van azokon a teherautókon. Jobb, ha sietünk!

Rosemont egyetértõn bólintott, elszántan próbálta legyűrni hirtelen támadt félelmét, és ebben komoly segítségére volt a másik férfi nyugalma. – Igaza van – mondta. Megpróbálta kinyitni az ajtót a kis beszögellésben, de az is zárva volt. Miközben kikereste a csomóból a megfelelõ kulcsot, zavartan mentegetõzni kezdett: – Elnézéssel tartozom magunknak. Nem tudom, hogyan néztük... néztem el a dolgot, hogy tudott átjutni az a csirkefogó a biztonsági ellenõrzésen, de megtette. Valószínűleg igaza van, százados, csapdába kerültünk. Tudom, hogy ez nem sokat segít, de sajnálom.

– Segít – válaszolta mosolyogva Ross, és ettõl egy csapásra mindkettõjükben megszűnt a hirtelen támadt félelem. – Maradjunk abban, hogy segít! Oké?

– Oké. Köszönöm. Gueng megölte?

– Igen. – Ross arca hirtelen elkomorult. – Elhozta nekem a fejét. Rendszerint csak a fület szokták levágni, nem az egész fejet.

– Jézusom! Régen van velük?

– A gurkhákkal? Négy éve.

A kulcs simán belecsúszott a zárba, és könnyedén nyitotta is. A rejtjelezõ szoba tiszta, pedánsan rendes volt. Telexgépek, nyomtatók, másolók voltak benne, és kissé távolabb furcsa klaviatúrájú berendezés. – Az a dekóder – nem lehetne annyit kérni az ellenségtõl, hogy meg ne adja érte. – A berendezés mellett az asztalon tollak és műanyag borítójú spirálfüzetek sorakoztak.

Rosemont fölemelt közülük egyet, és belelapozott. – Te jóságos isten! – Kódfüzetek voltak, és mindegyiknek a tetején ott szerepelt a jelzés: MEKKA – EGYETLEN PÉLDÁNY. – Még jó, hogy legalább a vezérkódot a páncélszekrénybe zárták. – A falba épített, kombinációs zárral ellátott széfhez ment, és miután elolvasta a magával hozott papírról, beütötte a számokat. A zöld jelzõfény azonban nem gyulladt ki. – Lehet, hogy elnéztem egy számot. Felolvasná õket sorban?

– Persze. – Mialatt Ross a hosszú számsort olvasta, Tenzing lépett hangtalanul a helyiségbe. Egyikük sem vette észre, amikor érkezett, de aztán megérezték a jelenlétét, és riadtan megpördültek.

A gurkha nem bánta ingerült szemrehányásaikat, és bár az arcáról nem lehetett leolvasni, igen elégedett volt, hogy sikerült meglepnie õket. Hát nem arra kérte a Sengihán, hogy tanítsa meg mindenre a fiát, érje el, hogy mestere legyen az észrevétlen lopakodásnak és a villámgyors, hangtalan ölesnek? És nem megesküdött rá, hogy óvni fogja, és a mestere lesz? – De Tenzing, az isten szerelmére, meg ne tudja a fiam, hogy én kértelek rá! Maradjon ez titok! – Hetek óta nem lehetett meglepni a száhibot, de ma éjjel Guengnek és nekem is sikerült, állapította meg magában örömmel. Jobb, ha mi tesszük, mintha az ellenség – azok pedig rengetegen vannak, úgy vesznek körbe bennünket, mint méhek a királynõjüket.

– Hetvenöt lépcsõfok vezet fel egy vasajtóhoz – jelentette az õrmester fegyelmezett, katonás hangon. – Az ajtó berozsdásodott ugyan, de kifeszítettem. Sziklaüreg van mögötte, azon túl pedig már csak az éjszaka. Jó menekülési útvonal, száhib! Az nem jó, hogy láttam onnan a konvoj elejét. – Kis szünetet tartva gondosan mérlegelt, nem akart tévedni. – Talán félóra maradt.

– Menj vissza az elsõ ajtóhoz! Ne nyúlj hozzá, ezen az oldalán helyezd el a tölteteket! Húszperces gyújtózsinórt használj, és szólj Guengnek, hogy õ is!

– Értettem, száhib!

Amikor megfordult, Ross látta, hogy Rosemont homlokán verejték csillog. – Folytathatjuk?

– Igen. 103-nál tartottunk.

– Az utolsó két szám 660 és 31. – Miután az amerikai ezeket is beütötte, a vezérlõ panelen villogni kezdett a retesz visszahúzódását jelzõ, zöld fény. Rosemont már nyúlt is a fogantyúért, hogy kinyissa az ajtót, de Ross megállította: – Várjon! – Letörölte arcáról az izzadságot, közben a tenyere alatt élesen sercegett szõke borostája. – Gondolom, arról szó sem lehet, hogy töltetet raktak belé, és nyitásra robban.

Rosemont tágra nyílt szemmel nézett elõbb rá, aztán a páncélszekrényre. – De igen. Nagyon is könnyen!

– Akkor jobb, ha felrobbantjuk, és nem kockáztatunk!

– Muszáj belenéznem. Ellenõriznem kell, hogy benne van-e az állomás vezérkódja. Az, és a dekóder a legfontosabb. – Az amerikai tekintete újból a villogó, zöld lámpácskára szegezõdött. – Menjen vissza a másik szobába, keressenek fedezéket Guenggel, és kiáltsanak, ha felkészültek! Ez... az én dobásom.

Ross pillanatra elbizonytalanodott ugyan, de aztán bólintott, és a két, robbanószerrel és detonátorokkal teli csomagért nyúlt. – Hol van a kommunikációs szoba?

– Egy ajtóval arrébb.

– A generátorterem fontos?

– Nem. Csak ez, a dekóder, és az a négy számítógép, amit mutattam. Bár nem bánnám, ha ebbõl az egész szintbõl semmi nem maradna. – Rosemont megvárta, hogy Ross távozzon, aztán visszafordult a páncélszekrényhez, és közben a mellkasában furcsa, kellemetlen szorítást érzett. Rohadt Meshgi, átkozódott magában. Tűzbe raktam volna érte a kezemet. De nemcsak én, mindenki, Ali Karakóz is! – Felkészültek?! – kiáltotta idegesen, türelmetlenül.

– Várjon!

Rosemont gyomra újból görcsbe rándult, mert Ross megint ott volt, közvetlenül a háta mögött, pedig nem is hallotta, amikor visszatért. A kezében hosszú, vékony és erõs, hegymászáshoz való nejlonkötelet tartott, és sietve ráhurkolta a széfajtó fogantyújára. – Fordítsa el, amikor szólok, de ne nyissa ki az ajtót! Kívülrõl rántjuk meg. – Mihelyt az utasítást kiadta, Ross egybõl indult is. – Most!

Rosemont mély lélegzetet vett, hogy megfékezze heves szívdobogását, aztán a „Nyitva" jelzésre állította a tárcsát, és lélekszakadva átrohant a másik barlangba, a szorosan a fal mellett álló Rosshoz.

– Elküldtem Guenget, hogy szóljon Tenzingnek – mondta a százados. – Felkészült?

– Igen.

Ross meghúzta a zsinórt, hogy feszessé váljon, aztán rántott egyet rajta, de hiába, nem mozdult. Újból megrántotta, és akkor már sikerült körülbelül egy lábnyit visszahúznia belõle, ám a zsinór ismét megállt, és semmi nem történt. Síri csönd volt a helyiségben, az izgalomtól mindkettõjükrõl patakokban ömlött az izzadság. – Na jó – mondta még kis várakozás után Ross. – Jobb félni, mint megijed... – Robbanás zaja vágta el a mondat végét. Por és sebesen repülõ fémszilánkok zúdultak át a másik helyiségbõl, a hirtelen megnövekvõ légnyomás pedig összepréselte a mellkasukat, és felborított néhány széket és asztalt. A radarernyõk vadul villózni kezdtek, aztán kialudtak, az egyik piros telefon átröpült a szoba másik felébe, és nekivágódott egy számítógép fémdobozának. A por csak fokozatosan ülepedett le, miközben õk a tüdejüket is majdnem kiköhögték a hirtelen támadt sötétségben.

Rosemont tért magához elsõként, és az övén függõ elemlámpáért kapott.

– Száhib?! – kiáltotta aggódva a felkattintott elemlámpával a helyiségbe rontó Tenzing. Gueng is ott volt, szorosan a nyomában.

– Jól... vagyok. Semmi baj – válaszolta még mindig hevesen köhögve Ross. Tenzing az összetört bútorok között talált rá; keskeny vércsík futott ugyan végig az arcán, de a sérülés nem volt komoly, csupán üvegcserép okozta karcolás. – Hála legyen az isteneknek! – motyogta a gurkha, és talpra segítette a parancsnokát.

– Jóságos isten! – Ross körbehordozta tekintetét a félig romhalmazzá változott helyiségen, majd Rosemont után ment, aki már a rejtjelezõ szoba ajtajában állt. A széf eltűnt, véle a dekóder, a kézikönyvek, a telefonok is, és a sziklában nagy, frissen keletkezett üreg tátongott. Az elektronikus berendezésekre ráismerni sem lehetett, elgörbült, behorpadt fémdobozok és drótok kusza halmaza maradt csak utánuk. A helyiségben több helyen lángok lobbantak fel.

– Jézusom! – nyögött fel halkan a százados. Csak arra tudott gondolni, hogy ilyen közel talán még soha nem járt a halálhoz, és egy hang szinte üvöltve követelte benne: Fuss, menekülj, amíg tudsz...

– Magasságos isten!

Rosemont szeretett volna még valamit mondani, de nem jött ki hang a torkán. Rogyadozó lábakkal az egyik sarokba vánszorgott, és összegörnyedt, mert hirtelen heves hányingere támadt.

– Jobban tesszük, ha... – Rossnak nehezére esett a beszéd, a füle még mindig csöngött az erõs robajtól, a feje fájt, vérébe vadul áramlott az adrenalin, és komoly erõfeszítésébe került, hogy legyõzze menekülési vágyát. – Tenzing! Kész... készen vagy?

– Még két perc, száhib! – válaszolta az õrmester, és egybõl rohant is, hogy befejezze, amit elkezdett.

– Gueng?

– Igenis, száhib! Nekem sem kell több két percnél – válaszolta a másik gurkha, és elfutott.

Miután emberei távoztak, Ross ugyanúgy öklendezni kezdett, mint Rosemont, és attól valamelyest megkönnyebbült. Idegesen matató ujjai rátaláltak a kulacsára, alaposan meghúzta, aztán odavánszorgott az amerikaihoz, és õt is megkínálta. – Tessék! – Kivárta, amíg ivott, aztán megkérdezte: – Jól van?

– Igen. Persze! – Rosemont változatlanul érzett ugyan szédülést, de az agya már kitisztult. Hogy szabaduljon a szájában összegyülemlõ, kellemetlen ízű nyáltól, köpött egyet a romhalmaz közepébe. Már mindenütt kis tüzek égtek körülöttük, vadul ugráló árnyékokat vetve a falakra. Az amerikai jólesõ érzéssel újból meghúzta a kulacsot, aztán megjegyezte: – Semmi nem ér annyit, mint az igazi scotch. – Harmadszor is szájához érintette a kulacsot. – Jobb, ha minél elõbb eltűnünk innen!

Elemlámpáik fényénél gyorsan átkutatták a romokat, megkeresték közülük a legfontosabb berendezésnek számító dekóder maradványait, átvitték õket a szomszédos helyiségbe, és odarakták a sarokban álló számítógépek alá helyezett robbanótöltet mellé, hogy végképp megsemmisüljenek. – Amit nem értek – mondta közben az amerikai –, hogy miért nem robbant fel minden. Annyi robbanóanyag van itt, hogy akár egyenesen a mennybe is szállhattunk volna.

– .. .amikor elküldtem Guenget, szóltam neki, hogy helyezze biztonságba a tölteteket és a detonátorokat.

– Maga mindig mindenre gondol?

– Szakmai ártalom – válaszolta mosolyogva Ross. – Nekilátunk?

Hamar elhelyezték a tölteteket, és miután végeztek, Rosemont az órájára pillantott. – Nyolc perc maradt a robbanásig. A generátortermet békén hagyjuk. Igazából nem fontos.

– Rendben. Vezess, Tenzing!

Felfutottak a lépcsõn, az ajtó csikorogva nyílt ki elõttük, és miután a barlangba jutottak, Ross vette át a vezetést. Az üreg szájához óvakodva kikémlelt az éjszakába – a hold még mindig magasan járt, és három-négyszáz lábnyira jól látta a gerinc felé kanyargó utat. – Merre, Vien? – kérdezte, alaposan meglepve az amerikait a szokatlanul közvetlen megszólítással.

– Fölfelé – válaszolta Rosemont, és megpróbálta titkolni az örömét. – Átmászunk a gerincen, és ha azt látjuk, hogy üldöznek bennünket, akkor Tebriz felé megyünk, nem a tengerpart irányába. Ha nincsenek a nyomunkban katonák, akkor teszünk egy kört, és arra indulunk, amerról jöttünk.

Tenzing vágott az éke. Úgy mozgott, olyan fürgén és magabiztosan, mint a hegyi kecske, de visszafogta magát, mert tudta, hogy a nyomában haladó két férfi még mindig érzi a robbanás hatását. A kaptató meredek volt ugyan, de nem túl nehéz. Vékony hó borította csupán, és nem hátráltatta õket a mozgásban. Alig indultak el, amikor a talaj megremegett a talpuk alatt, és a vastag sziklarétegen át hallották az elsõ robbanás halk moraját, amit további remegõsek és távolinak tűnõ morajlások követtek.

Mindjárt vége, gondolta Ross, és örült a tüzelõ homlokát kellemesen hűsítõ hidegnek. Az utolsó detonáció, ami a kommunikációs teremben történt, ahol az összes maradék robbanószerüket hagyták, sokkal nagyobb volt, mint az elõzõk, és alaposan meg is rengette lábuk alatt a talajt. Jobbra tõlük a hegyoldalból is kivált egy darab, és sűrű füst ömlött a szabadba a robbanás ütötte lyukon.

– A mindenit! – morogta Ross.

– Nyilván szellõzõkürtõ volt ott.

– Száhib! Nézze!

A konvoj élén haladó teherautó megállt a barlangrendszer bejárata elõtt, fürgén mozgó alakok ugráltak le róla, miközben mások az utánuk jövõ teherautók reflektorai által megvilágított hegyoldalt figyelték. A kocsiról leszállók mindegyikénél fegyver volt.

Ross és a többiek is gyorsan behúzódtak egy szikla árnyékába. Átkelünk a gerincen – mondta halkan Rosemont, és kissé baka, a magasba mutatott. – A másik oldalon már nem láthatnak bennünket. Tebrizbe megyünk, majdnem nyílegyenesen. Rendben?

– Indulj, Tenzing!

– Igenis, száhib!

Sikerült hamar átkelniük az emelkedõn, és a hegy másik oldalán keletnek fordultak. Egyikük sem beszélt, energiájukat a hátralévõ, erõltetett meneteléssel legyõzendõ, sok-sok mérföldre tartogatták. A terep kegyetlenül nehéz volt, sziklás, és itt már a hó is akadályozta õket az elõrehaladásban. Kesztyűik hamar elrongyolódtak, kezüket és lábukat több helyen felsebezték, a lábikrájuk sajgott, de mert nem kellett már nehéz terhet cipelniük, viszonylag gyorsan haladtak, és a kedvük is jó volt. Örültek annak, hogy sikeresen végrehajtották a feladatot.

Hegycsúcsok között kanyargó ösvényen haladtak, és valahányszor az kettévált, õk mindig a fölfelé tartó ágat választották. A völgyben több falu is volt, abban a magasságban viszont, ahol õk haladtak, szinte egy sem. – Jobb, ha idefent maradunk -jegyezte meg Rosemont –, és... és reménykedünk, hogy nem akadunk össze senkivel.

– Gondolja, hogy a helybéliek ellenségesen fogadnának bennünket?

– Egész biztosan. Ezen a vidéken nemcsak a sahot nem szeretik, hanem Khomeinit sem, sõt senkit. – Rosemont zihált a megerõltetéstõl. – A falvak többnyire egymással is hadakoznak, és a környéken sok a fegyveres rabló. – Barátságosan odaintett az elöl haladó Tenzingnek; örült, mert éppen ezzel a három emberrel hozta össze a szerencséje.

A gurkha õrmester erõs ütemet diktált ugyan, de a magas hegyekhez szokott ember nyugodt, fölösleges kapkodás nélküli lépteivel, egyenletesen haladt. Egy óra múltán Gueng vette át tõle a vezetést, majd Ross, Rosemont, és utána ismét Tenzing vágott az élre. Minden óra leteltekor három percet pihentek, aztán folytatták útjukat.

A holdat felhõk takarták; elég messzire jártak már a barlangtól. Mivel lejjebb ereszkedtek kicsit a hegyoldalon, könnyebben is tudtak haladni. Az ösvény kanyargott ugyan, de egyfolytában keletnek tartott, a sötétben is jól kivehetõ, lejtõs hegyoldal felé, amit Rosemont ismert is. – Arrafelé, a völgyben van egy mellékút, ami egyenesen Tebrizbe vezet. Ilyenkor télen inkább csak ösvény, de azért járható. Húzódjunk még lejjebb, utána pihenjünk, és döntsük el, hogyan tovább! Rendben?

Az erdõhatárig ereszkedtek már, szaporodni kezdtek körülöttük a fenyõfák, és a fáradtságtól mozgásuk számottevõen lelassult.

Változatlanul Tenzing haladt az élen, a hó elnyelte lépteinek a zaját. Örömmel szívta be, jó mélyen, a friss, tiszta hegyi levegõt. Hirtelen megtorpant azonban, mert veszélyt érzett, és ugyanúgy az utána haladó Ross is. Mindenki mozdulatlanul várt néhány másodpercig, aztán a százados óvatosan Tenzing felé lopakodott, a gurkha pedig moccanás nélkül várt, csupán tekintete pásztázta éberen a felhõk mögül újból kibukkanó hold vetette különös árnyakat. Mindketten erõsen figyeltek, de nem észleltek semmit, ami közvetlen veszélyre utalt volna – mozgás nem volt körülöttük, és idegen szagot sem éreztek. Vártak hát. Az egyik fenyõfa ágáról hó hullott alá, de egyéb mozgás nem követte, a csönd zavartalan maradt. Aztán madár röppent föl valahonnan egy ágról, az õrmester pedig intett Rossnak, hogy várjon, õ pedig a kukriját megmarkolva hangtalanul elõrelépett, beleolvadt a sötétbe.

Néhány yardot mehetett csak, amikor körülbelül ötvenlábnyira maga elõtt az egyik fa mögött észrevette az összekuporodva rejtõzködõ alakot. Végtelenül óvatosan közelítette meg. Még egy lépés, még egy... Hosszú gyakorlással kialakított, nagy területet átfogni képes perifériális látásának köszönhetõen újabb árnyakat fedezett föl, és akkor már biztos volt a dolgában. – Kelepce! – ordította el magát teli tüdõbõl, és rögtön le is bukott, hogy fedezékbe vonuljon.

Az elsõ sorozat közel csapódott be ugyan hozzá, de még elkerülte, a másodiknak egy része viszont már szitává lyuggatta a bal tüdejét, egész darabot tépett ki a hátából, és nekivágta egy kidõlt fának. Az ösvény másik oldalán is megszólaltak a fegyverek, és a kereszttűz arra kényszerítette Rosst és a többieket, hogy fatörzsek mögött, a talaj mélyedéseiben megpróbáljanak elrejtõzni.

Tenzing tehetetlenül hevert néhány másodpercig a hóban, távolról hallotta csupán a lövéseket, pedig tudta, hogy közelről dördülnek el. Aztán utolsó, kétségbeesett erõfeszítéssel talpra küzdötte magát, és nekirontott a támadóknak. Látta, amint néhányan közülük visszafordulnak, hallotta is a süvítõ lövedékeket. Az egyik a vállába csapódott, de nem érezte. Örült, hogy arccal elõre, támadás közben hal meg, úgy, ahogyan a harcosnak meg kell halnia. Rohamban, rettegés nélkül. Valóban nem félek, állapította meg magában õszintén. Hindu vagyok, örömmel térek meg Sivához, és ha majd eljön az újjászületésem pillanata, imádkozni fogok Brahmához, Visnuhoz és Sivához, hogy újból gurkhának születhessek.

Amikor elérte a lesben állókat, kukrijával még lemetszette valakinek a karját, de utána a lábai összerogytak alatta, hatalmas, semmivel össze nem hasonlítható villanást látott, és – fájdalom nélkül – átlépett a halálba.

– Tüzet szüntess! – kiáltotta a többieknek Ross, megpróbálva magához ragadni a harc irányítását. Két támadó csoportot tudott megkülönböztetni, de nem látott lehetõséget arra, hogy elválasszák õket egymástól, és bármelyikkel is a siker reményében vehessék fel a harcot. Akik a csapdát kitervelték, jó helyet választottak; a kereszttűz gyilkos volt, és látta, amikor Tenzing elesett. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne rohanjon hozzá, hanem azzal törődjön, hogy a harcot õk nyerjék. Az élõket kellett mentenie, a holtat ráért késõbb is siratni. A sűrűn eldördülõ lövések erõs visszhangot keltettek a hegyek között. A százados ledobta a hátáról a csomagját, villámgyorsan kézigránátokat vett elõ, és ellenõrizte, hogy a karabélya sorozatlövésre van-e állítva. Még fogalma sem volt, hogyan fognak kijutni a kelepcébõl. Aztán meglátta, amint Tenzing, ha nehezen is, de talpra vergõdik, éles harci kiáltással elõrelendül, néhány pillanatig magára vonva a támadók figyelmét. – Fedezzen! – szólt Rosemontnak, és Guengnek is rögtön kiadta a parancsot: – Rajta! – Arra a csoportra mutatott, amelyiket Tenzing támadott meg éppen.

A gurkhának egyetlen szó is elég volt, hogy kiugorjon a fedezékül használt bemélyedésbõl, és a támadóikra vesse magát, akiknek a figyelmét még mindig Tenzing kötötte le. Amikor látta, hogy bajtársa elesik, mérhetetlen düh vett rajta erõt. Az ellenség közé hajította a kézigránátját, és mihelyt az felrobbant, ismét talpra ugrott, gyilkos erejű sorozattal árasztva el õket. Látta, amint az egyik elfut, a másik fejvesztve próbál menedéket keresni a bokrok között. A kukri egyetlen suhintása a négykézláb araszolót megfosztotta a fejétõl, a társával rövid sorozat végzett, és élettelen teste még el sem dõlt a hóban, Gueng már ismét fedezékben lapult, nem tudva, merre induljon tovább. Az út másik felén robbanó gránát igazította el, megmutatva, hol van rá a legnagyobb szükség.

Ross a biztosnak tűnõ fedezéket otthagyva elõremászott, és bár néhány lövedék becsapódott körülötte, Rosemontnak rövid sorozataival sikerült elvonnia róla a figyelmet. Biztonságban elérte a következõ fát, ami mellett hóval teli kisebb mélyedést talált, és gondolkodás nélkül belevetette magát. Egy-két másodpercig várt, hogy zihálása valamelyest alábbhagyjon, aztán folytatta a kúszást arra, amerrõl a leghevesebb lövöldözés hallatszott. Már kikerült a támadók látóterébõl, rá éppen nem lõttek, és viszonylag gyorsan haladt. Amikor meghallotta a gránátrobbanást, magában hálát adott a sorsnak azért, hogy Guengnek nem esett baja.

Az ellenség lövései egyre közelebbrõl hallatszottak. Amikor érzékei azt súgták, hogy elérkezett a megfelelõ pillanat, Ross kirántotta az egyik kézigránátból a biztosítószeget; és fölemelkedett. Egybõl meglátta a támadókat, de nem ott, ahol számított rájuk. Öten voltak, alig húsz-yardnyira, és bár a fegyvereiket feléje fordították, reflexe gyorsabb volt, mint az övék. Levetette magát egy fa mögé, számolni kezdett, négy másodperc után elhajította a gránátot, és amennyire csak tudott, belelapult a hóba. A robbanás ereje még így is megemelte, és egy szilánkokra tépett fa forgácsaival, letört ágaival terítette be.

Lent az ösvényen Rosemont szünet nélkül tüzelt abba az irányba, ahol az ellenséget sejtette, és hamarosan ki is ürített egy tárat. Káromkodva, izgatottan újat rakott a helyére, és tovább lõtt.

Az út másik oldalán, a szemközti lejtõn Gueng szikla mögé húzódva várta, hogy mozgást észleljen. Miután a gránát felrobbant, elõregörnyedve menekülõ alakot látott, és egyetlen lövéssel leterítette. A dörrenés erõsen visszhangzott, aztán néhány pillanatra teljes csönd támadt.

Rosemontot hatalmába kerítette a harc izgalma, és nem bírt tovább várni. – Fedezz, Gueng! – kiáltotta, és felugorva egy fa felé rohant. Jobbra torkolattűz villant, lövedékek fütyültek körülötte, de a gurkha is rögtön tüzelni kezdett, és az ellenséges fegyver, elkínzott sikoly után, elhallgatott. Gépkarabélyát lövésre készen tartva Rosemont oda futott, ahonnan sejtése szerint az elsõ lövéseket leadták rájuk. Három ember hevert ott gránátoktól tépetten, az egyikben pislákolt már csak az élet, és fegyvereik is használhatatlanokká váltak, a csövük el voll görbülve. Mindhárman a hegyvidéki törzsek durva anyagból készüli ruháját viselték. Míg nézte õket, a sebesült is utolsót hördült, és kiadta a lelkét. Rosemont hálát fordított nekik, a következõ fához rohant, és a hóval küszködve megpróbált minél elõbb eljulni Rosshoz.

A másik lejlõn Gueng csöndben várta, hogy mozduljon valami, és ölhessen, ha kell. A sziklák mögött, ahová a kézigránátul hajította, és ahol a három holttest hevert, motoszkálás hallatszott, és bár pattanásig feszültek az idegei, hamar rájött, hogy csak rágcsálótól származhat. A dögevõk, a férgek és a bogarak hamarosan eltakarítják majd a hullákat, és a vidék ismét ugyanolyan békés, érintetlen lesz, mint korábban, gondolta, csodálattal adózva az istenek bölcsességének. Lassan jártatta körbe a tekintetét, és észrevette a halott Tenzinget, aki egy sziklának dõlve változatlanul a markában szorongatta kukriját. Mielõtt továbbmegyünk, magamhoz veszem, határozta el magában Gueng. A családja nagy tiszteletben fogja tartani, és a fia ugyanolyan becsülettel viseli majd, mint az apja. Tenzing Sengihán férfihoz méltón élt és halt meg, és újjá fog születni, amikor az istenek úgy döntenek, hogy elérkezett az ideje. Karma.

Újból mozgást észlelt, ezúttal elölrõl, az erdõbõl, és erõsen koncentrált.

Az ösvény másik oldalán Rosemont az ágakkal vívott küzdelemtõl sajgó karral haladt elõre. Amikor végre, nagy nehezen, elérte Rosst, egy pillanatta a szívverése is megállt. A százados, a fejét két karja közé szorítva, hason feküdt, a karabélya oldalt hevert, fehér álcázóruhájának a hátán és a havon vérnyomok. Rosemont izgatottan mellé térdelt, megfordította, és kis híján felkiáltott az örömtõl, amikor látta, hogy Ross lélegzik. A századosnak még néhány másodpercig homályos volt a látása, de aztán kitisztult, és ahhoz is volt ereje, hogy felüljön. – Tenzing? Gueng? – kérdezte.

– Tenzing meghalt. Gueng a másik oldalról fedez bennünket.

– Hála istennek! Szegény Tenzing!

– Mozgassa kicsit a karját és a lábát!

Ross óvatosan eleget tett a felszólításnak, és boldog volt, amikor azt tapasztalta, hogy mindegyik végtagja hibátlanul működik. – A fejem rettenetesen fáj ugyan, de egyébként rendben vagyok. – Körülnézett, észrevette a halott támadókat. – Kik ezek?

– Hegylakók. Föltehetõen banditák – válaszolta Rosemont. Elõrenézett, kémlelni kezdte az utat, de semmilyen mozgást sem észlelt, az éjszaka nyugodtnak, csöndesnek tűnt. – Jobb, ha eltűnünk innen, mielõtt más gazembereknek is eszükbe jut, hogy ránk támadjanak. Tud járni?

– Igen. Pár másodpercet adjon, hogy összeszedjem magam! – Ross némi havat dörzsölt az arcára, és az segített, felfrissült tõle. – Köszönöm a segítséget.

– Ugyan már! – Rosemont a hegylakókra nézett, oda is ment hozzájuk, és sietve átkutatta a holttesteket; de nem talált semmit. – Valószínűleg csak rablók. Mocskos dolgokat képesek művelni azzal, akit élve elfognak.

Ross bólintott, de rögtön meg is bánta, mert a hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított a fejébe. – Azt hiszem, most már minden rendben. Menjünk! A lövöldözés mérföldekre elhallatszik, és ha maradunk, könnyen rajtunk üthetnek mások is.

– Várjunk még egy kicsit! – javasolta Rosemont, mert látta, hogy a százados arca eltorzult a fájdalomtól.

– Nem. Tudok mozogni. – Ross erõt gyűjtött, és a szemközti lejtõ felé fordulva gurkhaliul elkiáltotta magát: – Indulunk, Gueng! – Már nekigyürkõzött, hogy felálljon, de hirtelen megérezte a friss veszélyt, és félbehagyta a mozdulatot. – Hasra! – kiáltotta, és Rosemont felé kapott, hogy lerántsa maga mellé.

Lövés dördült, a golyó a mellkasa közepén találta el az amerikait, és halálosan megsebesítette. Aztán újabb lövés hallatszott az út másik oldaláról, éles halálsikoly, majd ismét néma csönd.

Kis idõ múlva Gueng odalépett Rosshoz. – Azt hiszem, ez volt az utolsó, száhib! – mondta. – Egyelõre.

Vártak, amíg Vien Rosemont kiszenvedett, elvégezték, amit érte és Tenzingért még meg kellett tenniük, aztán elindultak.

22. fejezet

ISZFAHÁNI LÉGI TÁMASZPONT, 5.40. Keleten már derengett a hajnal, de a támaszpont még csöndes, nyugodt volt. Õrt álló fegyveres iszlám gárdistákat lehetett csak látni, akik sok ezer, mollahok által vezetett iszfahánival együtt elõzõ nap megrohamozták a támaszpontot, és el is foglalták. A szárazföldi és a légierõk minden szolgálatot teljesítõ tisztjét a körletbe zárták, hacsak nem esküdött fel nyilvánosan Khomeinire és a forradalomra, akkor szabadon bocsátották.

Relazi, a közkatona tizennyolc éves volt, rettentõen büszke a zöld karszalagjára, és arra, hogy fegyverrel a kezében õrizheti az áruló Valik tábornokot és családját, akiket elõzõ nap, a tiszti szálláson fogtak el a CIA parancsait teljesítõ idegen pilótával együtt. Isten hatalmas, gondolta. Holnap pokolra jutnak, a többi aljas árulóval együtt.

A Relazik nemzedékeken keresztül szegény foltozóvargák voltak, kis műhelyben dolgoztak az iszfaháni öreg bazárban. Igen, gondolta, a bazárban robotoltam, amíg egy héttel ezelõtt a mollahunk minden igazhitűvel együtt harcba nem hívott, hogy szolgáljuk Istent. A zöld karszalagját adta nekem, ezt a fegyvert, és meg is mutatta, hogyan kell használni. Milyen csodálatosak, elõre nem kiszámíthatók Isten útjai!

Az õrbódéba húzódott, ahol védve volt a hótól, de a hidegtõl nem, pedig mindent magára szedett, amije csak volt – trikót, durva vászonból készült inget, arra erõsen viseltes, másodkézbõl vásárolt zakót és nadrágot, kopott pulóvert, sõt a régi katonazubbonyt is, ami valamikor az apjáé volt. A lába annyira elfagyott, hogy már szinte nem is érezte. – Ahogy Isten akarja! – mondta hangosan, és ettõl rögtön jobb lett a hangulata. – Hamarosan felváltanak, és akkor újból ehetek. Istenre mondom, a katonák úgy éltek, mint a pasák! Naponta legalább kétszer ettek, egyik alkalommal még rizst is kaptak, és fizetést minden héten. A sátántól ugyan, de akkor is fizetést. – Heves köhögés vett rajta erõt, a tüdeje sípolni kezdett. Amikor elmúlt a roham, amerikai karabélyát áttette a másik vállára, megkereste zsebében a féltõ gonddal õrzött csikket, és rágyújtott.

A prófétára, gondolta vidáman, ki merte volna még csak remélni is, hogy ilyen könnyen elfoglaljuk ezt a támaszpontot. Alig néhányan haltak meg közülünk, és jutottak a paradicsomba, mielõtt legyűrtük a kapunál õrködõ katonákat, és elözönlöttük a tábort. A bázison lévõ barátaink teherautókat állítottak a kifutópályákra, hogy ne lehessen használni őket, mások pedig elfoglalták a repülõgépeket és a helikoptereket, megakadályozták az árulókat a menekülésben. Ellenségeink golyózáporán át, Isten nevét harsogva rontottunk elõre. Csatlakozzatok hozzánk, testvérek!, kiabáltuk. Csatlakozzatok Isten forradalmához, segítsetek, hogy Isten ügye gyõzedelmeskedjen! A paradicsomot válasszátok, ne a pokolt!

A fiatalember elborzadva megremegett, és motyogva ismételni kezdte a Koránból belérögzült szöveget, amelyet mollahok olvastak fel számtalanszor, és fordítottak is le: – ...ahol örök kínszenvedés vár rátok a többi bűnössel együtt, nem találtok soha felüdülést, nem ihattok szomjúságotokat enyhítõ italt, csak forró víz, olvadt fém és rothadó szemét lesz táplálékotok. És amikor a pokol tüze már leégette rólatok a bõrt, új nõ helyette, hogy a szenvedésetek örökké tartson, soha ne legyen vége...

Imádságát olyan mélyen átérezte, hogy szorosan összezárta a szemét, és úgy fohászkodott tovább: – Hadd haljak meg Isten valamelyik nevével a számon, és juthassak egyenesen a paradicsomba a többi igazzal együtt, hogy örökké ott éljünk, soha ne érezzünk többé éhséget, ne lássuk felfúvódott hassal elpusztulni nincstelen falusi fivéreinket és nõvéreinket, ne kelljen sírnunk az éjszakában az élet keservei miatt, hanem élvezzük az édent, selyempámán feküdjünk, zöld selyemtakaró boruljon ránk, viruló ifjak szolgáljanak fel nekünk díszes edényekben mennyei ízű ételt, kupákban édes sörbetet, csodálatos zamatú gyümölcsöket, és gyönge madarak húsát, amelyre örökké vágytunk! Kagylóban megbújó gyöngyszemre emlékeztetõ, koromfekete szemű hurik lesznek vélünk, örökké fiatalok, örökké szüzek, hűs árnyékot adó, gyümölcsöktõl roskadozó fák alatt, csillogó vizek partján sétálunk majd velük, és sohasem öregszünk, örökké.

A lövedék az orrnyergét ütötte át, megakadt a koponyacsontban, és bár örökre megvakította, és el nem múló agykárosodást okozott, nem ölte meg, csak ledöntötte a lábáról, bele a hóba. Merénylõje egy katona volt, vele egykorú, és miután az õr hátrahanyatlott, gyorsan felkapta a karabélyát, és a lakatot sietve leverve vele, szélesre tárta az ajtót.

– Siessenek! – suttogta a félelemtõl erõsen izzadva. A hívást meghalló Valik tábornok rögtön kis is dugta a fejét, mire a katona idegesen megragadta a karját, és rászólt: – Siessenek, az istenért!

– Isten legyen hozzád kegyes! – válaszolta a hidegtõl összekoccanó fogakkal Valik. Gyorsan visszahúzta a fejét, és amikor ismét felbukkant, két vastag köteg riált adott át a közlegénynek, aki a pénzt lázas mozdulattal begyűrte a zubbonya zsebébe, majd ugyanolyan halkan, ahogy érkezett, el is tűnt. Valik egy pillanatra elbizonytalanodott, szíve hevesen vert az izgalomtól. A hóban heverõ karabélyt meglátva érte kapott, gyors mozdulattal csõre töltötte, a vállára vette, aztán az irattáskájáért nyúlt. Közben hálát adott Istennek, mert úgy intézte, hogy a forradalmárok, amikor átkutatták a bõröndjét, sietségükben ne vegyék észre dupla fenekét.

– Gyertek – suttogta sürgetõn a családjának –, de az isten szerelmére, nehogy zajt üssetek! Maradjatok a nyomomban! – Szorosabbra vonta maga körül a kabátját, és a vastag hónak nekivágva elindult. A felesége, Anus, nyolcéves fiuk, Dzsalál, és a hatéves kislány, Setarem tétován megállt egy pillanatra az ajtóban. Mindhármukon egybeszabott síruha volt, amire Anus még vidrabundát is kanyarított. Az iszlám gárdistáktól alaposan megkapta érte a magáét, elátkozták, mert hivalkodó, még kérkedik is bűnössége bizonyítékával. – Tartsa csak meg! – mondták neki utálkozva. – Ez is elég ahhoz, hogy a pokolrajusson. – Akkor átkozta magát, mert magával vitte, de az éjszaka hidegében, a fűtetlen hangár kövén fekve örült neki, hogy nála van, és belebugyolálhatja a gyerekeket. – Gyertek, drágáim! – súgta nekik, és nagyon igyekezett, hogy ne lehessen érezni hangján a félelmet.

A hóban heverõ, erõtlenül nyögdécselõ gárdistánál egy pillanatra megtorpantak.

– Miért alszik itt a bácsi, mama? – kérdezte súgva a kislány.

– Ne törõdj vele, drágám! Siessünk! Maradjatok csöndben, meg se mukkanjatok!

Némán átlépték a forradalmárt, a kislány azonban nem tudta elég magasra emelni a lábát, megbotlott benne, és a hóba esett. Nem sírt, nem kezdett el panaszkodni, a bátyja kezébe kapaszkodva sietve felállt, és együtt, egymás kezét szorítva siettek tovább.

Valik óvatosan, minden lépését alaposan mérlegelve vezette õket. Amikor elérték a hangárt, amelyikbe a 212-est betolták, valamelyest megkönnyebbült, a lélegzetvétele egyenletesebbé vált.

Távol voltak a támaszpont központi részétõl, a hatalmas kifutópálya túlsó oldalán. Miután megbizonyosodott, hogy nincs õr a közelben, a tábornok a helikopterhez futott, és benézett a kabinba. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt is üresen találta, nem aludt benne fegyveres. Az ajtóért nyúlt, amilyen halkan csak tudta, kinyitotta szerencsére nem zárták kulcsra –, aztán intett a többieknek, és azok némán odaosontak hozzá. Egyenként fölsegítette õket a kabinba, maga is beszállt, behúzta az ajtót, és belülrõl elreteszelte. Sietve takarókat tett a padlóra, lefektette a gyerekeket, rájuk szólt, hogy maradjanak csöndben, bármi történjen is, aztán leült a felesége mellé. Nagyon fázott, úgyhogy magára terített egy plédet, és megfogta a csöndben síró, könnyes arcú Anus kezét.

– Várj türelemmel, és ne sírj! – mondta, és hogy bátorságot öntsön belé, magához szorította. – Hamarosan túl leszünk ezen a szörnyűségen. Insa Allah!

– Insa Allah – visszhangozta megtörten férje szavait az asszony. – Mindenki megõrült... mocskos raktárba zárnak bennünket, mintha bűnözõk lennénk... Mi lesz velünk?

– Isten segített abban, hogy eljussunk idáig. Miért ne segítene bennünket tovább is, egészen Kuvaitig?

Elõzõ nap, rögtön dél után érkeztek. Teherán mellõl szálltak fel, az útjuk nyugodt volt, a helikopter rádiója néma maradt, senki nem szólította fel õket leszállásra. Valik hűséges, megbízható sofõrje visszavitte a kocsit Teheránba, és szentül megfogadta, senkinek sem mondja el, hogy a Kaszpi-tenger melletti házukba mentek. Menekülés közben okosabb senkiben sem megbízni, mondta a feleségének Valik, miközben a helikopterre vártak. Anus természetesen egyetértett ezzel, de megkérdezte, miért nem vitték magukkal Sarazadot. Vele is jót tettek volna, Tom Locharttal is, és legalább biztosak lehetnének abban, hogy Lochart végig kitart mellettük.

– Nem tudtuk volna rávenni, hogy velünk tartson. Miért is jött volna el? Sarazaddal, vagy nélküle, Lochartban nem lehet megbízni – válaszolta Valik. – Idegen, nem közülünk való.

– Okosabban tettük volna, ha mégis magunkkal hozzuk Sarazadot.

– Nem! – zárta le a vitát a tábornok. Már eldöntötte magában, mi lesz Lochart sorsa.

Teherántól Iszfahánig végig elöl ült, a pilóta mellett. Alacsonyan repültek, elkerülve a városokat és a repülõtereket. Amikor Lochart rádión keresztül kapcsolatba lépett az iszfaháni katonai repülésirányítókkal, olyan választ kapott, amelybõl nyilvánvalóvá vált számára, hogy várták õket. A torony haladéktalanul megadta a leszálláshoz szükséges információkat, és a szigorú utasítást, hogy ne jelentkezzenek többé, tartsák be a rádiócsendre vonatkozó parancsot. Mohammed Szeladi, a légierõ dandártábornoka, egyben Valik nagybátyja, akitõl a leszállási engedély és a helikopter üzemanyagtartályának feltöltésére vonatkozó parancs is származott, a helikopter-leszállónál várta, és komor arccal üdvözölte õket. Mivel ebédidõ volt, azt javasolta, egyenek valamit a támaszponton, és csak aztán induljanak tovább.

– De Mohammed kegyelmes úr! Bõven van eleségünk a gépen! – próbált vitatkozni vele Valik.

– Ragaszkodom ahhoz, hogy maradjanak! – válaszolta idegesen Szeladi. – Muszáj ragaszkodnom hozzá, kegyelmes uram! Tiszteletüket kell tenni a parancsnoknál. Feltétlenül szükséges, és... meg is kell beszélnünk valamit.

Míg ebédeltek, a zöldszalagosok megrohanták a bázist, átszakították a kaput, az ellenállást elsöpörve rájuk rontottak, letartóztatták valamennyiüket, és Lochartot elvitték a támaszpont egy távolabbi részébe. Rühes kutyák, gondolta Valik, perzselõdjenek a pokolban az idõk végezetéig! Tudtam én, hogy jobb, ha gyorsan elintézzük az üzemanyag-felvételt, és rögtön továbbindulunk. Szeladi megveszekedett bolond! Mindenért õ a hibás...

Körülbelül negyed mérföldnyire attól a helytõl, ahol Valikékat õrizték, az egyik kaszárnya emeletén Tom Lochart mélyen, békésen aludt, amíg fel nem riasztotta a folyosóról hallatszó, erõs zaj. Még nem is tért igazán magához, amikor az ajtó kivágódott, és fénysugár vetõdött rá.

– Gyorsan! – szólt idegesen valaki, érezhetõen amerikai kiejtéssel, és két férfi rontott a szobába, hogy talpra rángassa. Mihelyt úgy ítélték meg, hogy többé-kevésbé biztosan áll a lábán, megfordultak, és elrohantak, Lochart pedig töredék másodperc késedelemmel ennyi még kellett, hogy teljesen fölébredjen – követte õket. Leszáguldott a lépcsõn, és a szabadban megtorpant, meglátva a halvány hajnali derengésben elõtte rohanó két férfit, egy századost és egy õrnagyot. Keleten az ég alja már halványan derengett, a hó csak enyhén szállingózott, de már elég vastag volt, hogy a lépteik zaját elnyelje.

Az épülettõl kissé távolabb õrbódé állt, elõtte hamvadó tűz, körülötte néhány figyelmetlen, õrszolgálathoz nem szokott forradalmár gyűlt össze. A három férfi végigrohant a barakkok között, egy saroknál éles kanyart vett, és a mezõn át a kifutópálya másik oldalán lévõ hangár, a mellette álló 212-es felé futott. Odaérve a fal fedezékében lihegve megálltak, hogy kifújják magukat.

– Figyelj, pilóta! – kezdte erõsen zihálva az õrnagy. – Ha jelzek, a helikopterhez rohanunk, és egybõl indulunk. Felkészültél?

– Mi lesz a többiekkel? – kérdezte Lochart. Az oldala rettenetesen szúrt, és nehezére esett minden egyes szó. – Valik tábornok és a család...

– Felejtsd el õket! Ali – az õrnagy a hüvelykujjával a századosra bökött –, Ali elõtted megy, én zárom a sort. Mennyi idõ kell, hogy a motor beindítása után felszálljunk?

– Minimális.

– Próbáld lerövidíteni! – mondta az õrnagy. – Gyerünk!

A 212-eshez rohantak, Lochart az Alinak nevezett századossal a pilótafülke felé. Pár lépést tehettek csak, amikor Lochart észrevette, hogy a repülõtér peremén körbefutó úton gépkocsi tart feléjük, bekapcsolt fényszóróval. – Nézzék!

– Isten nevében, siess, pilóta!

Lochart még erõsebb iramra váltott, a géphez érve bevágódott a pilótafülkébe, kioldotta a féket, elindította a motort, és sietve kezdte felpörgetni. Az õrnagy az utastér ajtaját rántotta fel, és kis híján elájult, megpillantva a Valik által rászegezett karabélyt.

– Ó, szóval maga az! Istennek hála...

– Istennek hála, hogy itt vannak, sikerült elmenekülniük, kegyelmes uram! – Az õrnagy levegõért kapkodott, lázas igyekezettel próbálta eltitkolni a rémületét, és pillanatot sem vesztegetve tovább, bemászott. A rotorlapátok már forogtak, de még nem volt elég a húzóerejük ahhoz, hogy fölemeljék a földrõl a gépet. – Adjunk hálát az Úrnak, hogy sikerült megmenekülniük... De hol a katona?!

– Mihelyt megkapta a pénzt, eltűnt.

– Hozott fegyvereket?

– Ezt az egyet.

– Átkozott, rühes kutya! – mondta indulattól remegõ hangon az õrnagy, majd rákiabált Lochartra: – Siess, az isten szerelmére! – Néhány másodpercig rémülettõl megkövülve figyelte a gyorsulva közeledõ gépkocsit, majd kiragadta Valik kezébõl a karabélyt, a nyitott ajtóba térdelt és meghúzta a ravaszt. Anus és a gyerekek rémülten felsikoltottak, a lövés azonban pontatlanra sikerült, elszállt a gépkocsi felett, és nem tett kárt senkiben. Az autó sofõrje a kormányt félrerántva lekanyarodott az útról. A jármű a bokrok mögött száguldott tovább, egy pillanatra felbukkant ugyan, de csak azért, hogy utána eltűnjön a hangár mögött.

Lochart már a fülére rakta a fejhallgatót, a műszerek lassan fölfelé kúszó mutatóit nézte, és némán biztatta õket, hogy mozogjanak gyorsabban. – Gyerünk már, a szentségit! – morogta, felkészülve arra, hogy mihelyt lehet, rögtön elemelje a földtõl a helikoptert. A motorok fokozatosan gyorsultak, a mellette ülõ százados keresztbe font kézzel, hangosan imádkozott, de csak a szája mozgását lehetett látni, hangját elnyomta az erõs dübörgés. Lochart azt sem hallotta, hogy Anus erõsen szipog, a rémülten a szoknyájába kapaszkodó gyerekek sivalkodnak, Valik és az õrnagy pedig felváltva ordítozza, hogy siessen már.

A mutatók emelkedtek... még emelkedtek... még... Már majdnem a zöld jelzésnél jártak... Most! Megmarkolta az irányítókart, és tolni kezdte, amikor a hangár mögül elõvágódott a gépkocsi, és tõlük tizenöt yardnyira, velük szemben hirtelen lefékezett. Öten ugrottak ki belõle – egyikük rögtön a pilótafülke ablakához futott, és fegyvert szögezett rá, a többiek pedig az utastér ajtajához igyekeztek. Lochartnak már majdnem sikerült fölemelnie a helikoptert, de tudta, ha csak hüvelyknyit is mozdít rajta, abban a pillanatban meghal. Hogy efelõl a legcsekélyebb kétsége sem maradhasson, a fülke mellett álló férfi is dühösen integetni kezdett, jelezte, hogy álljon meg. Engedelmeskedett, és mihelyt a motorok teljesítményét visszavette, rögtön hátrafordult. Lázas sietséggel a gépbe mászó embereket látott – mindannyian tisztek voltak, Valik és az õrnagy lelkesen ölelgette õket. – Induljon már, az istenért! – hallotta a fejhallgatóból a sürgetõ kiáltást, és érezte, hogy türelmetlenségében valaki jó erõsen a bordái közé bök a könyökével. Ali volt az, a százados.

– Induljon! – ismételte meg a parancsot erõsen amerikaias kiejtéssel, és jelezve, hogy minden a legnagyobb rendben, odamutatta mereven feltartott hüvelykujját a fegyverével továbbra is a gép mellett várakozó tisztnek. Az észrevehetõen megkönnyebbült ettõl, az utastér ajtajához ugrott, és felszállva berántotta maga mögött. – Gyerünk már! Nézze! – A kifutópálya túlsó vége felé mutatott, ahol újabb gépkocsik tűntek föl. A helikopter felé száguldottak, és egyiknek az ablakából géppisztoly torkolattüze csapott ki. Lochart rögtön teljesítette a parancsot, néhány másodperc múlva felemelte a gépet, és attól kezdve összes érzékével a menekülésre koncentrált.

Mögötte a tisztek hangos üdvrivalgásban törtek ki, és mert Lochart – a lövedékeket elkerülendõ – hol jobbra, hol baka rántotta a helikoptert, erõsen megkapaszkodtak az üléseik karfájában. Nagyon féltek, különösen Szeladi tábornok, aki Valik és az õrnagy között foglalt helyet. – Nem voltam biztos abban, hogy ön az, tábornok kegyelmes úr – mondta az õrnagy –, de a biztonság kedvéért magasra lõttem, inkább csak figyelmeztetésként. Hála istennek, minden úgy történt, ahogy elterveztük.

– De maguk fel akartak szállni. Itt akartak hagyni bennünket! Készek lettek volna...

– Szó sincs róla, tiszteletre méltó nagybátyám – vágott Szeladi szavába Valik. – A pilóta volt a hibás. Annyira pánikba esett, hogy nem akart tovább várni. Ismeri az angolokat – gyávák mind! Ne is törõdjön vele! Van fegyverünk, elegendõ élelmünk, és ami a legfontosabb, biztonságban vagyunk. Azért pedig külön is hála legyen Istennek, hogy maradt elég idõm eltervezni, hogyan tovább. – Igen, gondolta, nélkülem és a pénzem nélkül már egyikõtök sem élne. Pénz, sok pénz kellett hozzá, hogy megvesztegessem azt a katonát, aki kiengedett bennünket, titeket, meg az õrnagyot és a századost, akik aztán kiszabadították Lochartot. Rá még szükségem lesz egy darabig.

– Ha ott maradunk, mindannyiunkat agyonlõttek volna! – Szeladi tábornok annyira dühös volt, hogy az arca egészen szederjessé vált. – Pokolba ezzel a pilótával! Miért vesztegettétek az idõt azzal, hogy kiszabadítsátok? Ali el tudja vezetni a 212-est!

– Ez igaz, de Lochart sokkal tapasztaltabb, és szükségünk van rá ahhoz, hogy túljussunk minden nehézségen.

Valik bátorítóan Anusra mosolygott, aki a mellettük lévõ üléssoron foglalt helyet a gyerekekkel. A kislány remegve bújt az asszony ölébe, a fiú pedig a padlón ült, és már szunyókált, fejét erõtlenül az anyja térdére támasztva. Anus visszamosolygott a férjére, és óvatosan fészkelõdött kicsit, hogy enyhítsen valamit teste fájó merevségén. Valik futólag megsimogatta, aztán kényelmesen elhelyezkedett az ülésén, és nagyon fáradtan, de tökéletesen elégedetten behunyta a szemét. Bölcs ember vagy, dicsérte meg magát. Biztos volt abban, ha nem bizonygatja olyan meggyõzõen, hogy a SAVAK a családjával együtt le akarja tartóztatni, akkor sem McIver, sem Lochart nem segített volna nekik a menekülésben. Jól ítélted meg õket, akárcsak Gavallant.

Bolondok, állapította meg magában lenézõen.

Ami pedig téged illet, Szeladi, ostoba és mérhetetlenül kapzsi nagybátyám, aki biztonságos üzemanyag-felvételt ígértél – ami nem következett be – Iszfahánban, cserébe azért, hogy a barátaiddal együtt velünk jöhess, te még rosszabb vagy. Áruló. Ha nincs egy megbízható emberem a hadsereg fõparancsnokságán, nem értesültem volna idõben a tábornokok aljas árulásáról, nem tervezhetem el a menekülést, és Teheránban rekedünk, ahol biztosan elfognak bennünket. A sah hívei még mindig gyõzhetnek, a küzdelem nem dõlt el végleg, de ami hátravan, azt mi a családommal Angliából, vagy St. Moritzból, esetleg New Yorkból fogjuk szemlélni.

Hagyta, hogy a motorok dübörgése elzsongítsa, és arra gondolt, hogy úton vannak a biztonság, a londoni lakás, a surreyi és kaliforniai vidéki házak, a svájci és bahamai bankszámlák felé. Igen, mondta magának boldogan. Errõl jut eszembe, hogy ott van még a Bahamákon az S-G-vel közös, és most éppen befagyasztott bankszámlánk is. Nem lesz nehéz elhalászni Gavallan elõl, és az újabb négymillió dollárt jelent. Több mint elegendõ, hogy bármi történik is itt, a családommal együtt biztonságban érezzem magam – amíg haza nem térhetünk. Khomeini – sújtson le rá az Isten! –, még ha gyõz is, nem maradhat örökké hatalmon. Hamarosan visszatérünk, Iránban helyreáll a megszokott rend, addig pedig élvezzük az életet, nem szenvedünk hiányt semmiben.

Hallotta, hogy Szeladi még mindig Lochartot átkozza, mert majdnem ott hagyta õket a támaszponton. – Nyugodjon meg, kegyelmes uram! – mondta a legszívélyesebb modorában. Kedvesen nagybátyja karjára rakta a kezét, vigasztalta Szeladit, és közben arra gondolt, hogy rá és a többi menekülõ kutyára még szüksége lehet. Átmenetileg mindenképpen hasznosak – akár mint túszok, akár mint csereként felajánlható préda. Ki tudja? Nincs köztük több családtag, csak te, te viszont elárultál bennünket. – Nyugodjon meg, mélyen tisztelt nagybátyám! Isten segítségével a pilóta meg fogja kapni, amit érdemel.

Igen. Lochartnak nem lett volna szabad pánikba esnie. Meg kellett volna várnia a parancsomat. Undorító, hogy egyesek mennyire nem képesek uralkodni az indulataikon.

Valik ismét behunyta a szemét, és önmagával nagyon elégedetten álomba szenderült.

23. fejezet

AZ IRAN-TODA OLAJFINOMÍTÓJA, BANDAR-ÖEILAM, 12.04. Scragger fülsértõ hamissággal fütyült, miközben kézipumpával üzemanyagot töltött a kis japán teherautón sorakozó tartályokból a napsütésben fényesen csillogó, tisztára mosott 206-osba. Nem messze, az árnyékban fiatal zöldszalagos támaszkodott félig alva, guggoló helyzetben az M-16-osára.

A déli nap melegen sütött, de a könnyű szellõ kellemessé tette az idõt, elfújta a partvidéki klímához szorosan hozzátartozó, kellemetlen nedvességet. Scragger könnyű öltözéket viselt, kapitányi váll-lapos fehér inget, vékony szövetbõl készült, fekete nadrágot, az Öböl vidékén már-már kötelezõ napszemüveget és tányérsapkát.

A helikopter központi tartálya végre megtelt. – Ennyi, fiam – szólt Scragger elégedetten a segítõül mellé adott fiatal japánnak.

– Hai, Andzsin-szan! Igenis, pilóta úr – válaszolta az. Akárcsak az olajfinomító összes többi alkalmazottja, hófehér, makulátlanul tiszta overallt viselt, hátán az Iran-Toda Industry emblémájával, és perzsa és japán nyelvű feliratokkal, amelyek közül udvariasan a perzsát tették az embléma fölé.

– Hai – ismételte meg Scragger az elõzõ nap, úton Lengehbõl, Kaszigitól elsajátított szót, de utána rögtön visszaváltott angolra, és hogy még jobban lehessen érteni, amit mond, mutogatott is hozzá. – Feltöltjük még a hosszú repüléshez való tartályokat, és a tartalékokat is. – A de Plessey által vasárnap este – a szabotõrök fölötti gyõzelem örömére – nagylelkűen engedélyezett úthoz Scragger kiszerelt az utastérbõl két ülést, és két 40 gallonos hordót rakott a helyükre. – Csak a biztonság kedvéért, Mr. Kaszigi – magyarázta. – Összekötöttem õket a központi tankkal, úgyhogy szükség esetén a levegõben, kézi pumpával is tudunk tankolni, feltéve, hogy hajlandó kezelni a pumpát, így legalább nem kell leszállnunk üzemanyagért. Az Öböl környékén sosem lehet biztos az ember az idõjárás felõl. Bármikor jöhet vihar, heves széllökés, köd, bármi. Az a legjobb, ha a tenger fölött repülünk – ott valamivel nyugodtabb.

– És a cápák?

– A Kharg környékén lakó öreg pörölyfejűre gondol? – kérdezett vissza nevetve Scragger. – Kis szerencsével még láthatjuk is, ha eljutunk odáig, és nem fordítanak vissza bennünket útközben.

– A kishi radarállomás még mindig nem válaszolt?

– Nem, de nincs jelentõsége. A bandar-deilami utat engedélyezték. Biztos, hogy a finomítónál tudunk tankolni?

– Igen. Van tartalékunk, kapitány! Az elsõ dolgunk volt, hogy megépítsük a helikopter-leszállókat, a hangárt és a javítóműhelyt. Benne is volt a Guerneyvel kötött szerzõdésünkben.

– Hallottam róla. Õk viszont megléptek, nem?

– Igen. Úgy egy hete. Talán az önök vállalata is átvehetne a helyüket, és maga lehetne a parancsnok. Amíg az építkezés tart, három 212-esnek és talán két 206-osnak is lesz ott folyamatosan munka.

– Örülne neki Andy Gavallan. Úgy érezné magát, mint macska a heringes hordóban – válaszolta nevetve Scragger.

Miután befejezte a gép feltöltését, alapos ellenõrzést végzett motor, rotorlapátok, törzs –, bár nem akart aznap felszállni. De Plessey azt mondta, várja meg Kaszigit, vigye el mindenhová, ahová menni akar, és csütörtökön térjen vissza vele Lengehbe. A 206-os tökéletes állapotban volt, úgyhogy elégedetten az órájára nézett, majd a hasára mutatott. – Ideje kajálni, hai?

– Hai! – A segítõje mosolyogva a közelükben álló kis teherautóra bökött, aztán a valamivel több mint kétszáz yardnyira álló, háromemeletes épületre, ahol az irodák voltak.

Scragger tagadóan megrázta a fejét. – Inkább sétálok egyet – mondta, és két ujjával járást utánozva mutatta is, mire gondolt. A fiatalember értette, udvariasan meghajolt, és elment a gépkocsival. Scragger álldogált még egy darabig, nézte a fegyveres õrt, és az is gyanakvón figyelte õt. Most, hogy már túl volt a munkán, oda tudott figyelni a tenger, a közelben rothadó, partra vetett hínár szagára. teljes apály volt – akárcsak a Vörös-tengeren, a Perzsa-öbölben is csak naponta egyszer váltotta egymást az apály és a dagály, mivel a vízfelület keskeny volt, és csak a szűk Hormuzi-szoroson át érintkezett az óceánnal.

Scragger szerette a tenger szagát. Sydneyben nõtt fel, látótávolságnyira az óceántól, és a háború után ott telepedett le. Így legalább két megbízatás között élvezhette a tengerparti ház nyújtotta örömöket, az asszony és a gyerekek pedig állandóan. A fia és két lánya felnõtt már, családot alapítottak, gyerekeik voltak. Valahányszor – többnyire csak évente egyszer – hazament szabadságra, meglátogatta õket. Szívélyes, enyhén távolságtartó viszony alakult ki közöttük.

Valamikor, még közvetlenül odakerülése után, a felesége és a gyerekek elutaztak az Öbölbe, hogy vele legyenek, de egy hónapon belül haza is mentek. – Maradunk Bondiban, Scrag – mondta az asszony. – Nem akarunk többé külföldre menni, haver! – Kétéves kuvaiti szerzõdése volt éppen, amikor talált magának valakit, és amikor Scragger legközelebb hazament szabadságra, közölte vele: – Azt hiszem, elválunk, haver! Jobb lesz a gyerekeknek, és nekünk is. Így történt. Az új férj azonban csak néhány évet élt, és miután meghalt, helyreállt közöttük a korábbi – egyébként igazából meg sem szűnt – jó viszony. Scragger egy pillanatig sem haragudott komolyan a volt feleségére, akit remek asszonynak, anyának tartott, és továbbra is rendszeresen küldött neki pénzt, bár azt mondta, hogy nincs rá szüksége. – Ha most nem kell, tedd a bankba, Nell! Jó lesz szűkösebb napokra – mondta a férfi, valahányszor tiltakozni próbált. Eddig – hála istennek – még nem kellett hozzányúlni a pénzhez – az asszony, a gyerekek és az unokák sem szenvedtek hiányt semmiben.

A fegyveres gárdista rosszindulatúan méregette az árnyékból, de Scragger nem törõdött vele. Nem hagyom, hogy elrontsd a napomat, te gané, mondta magában. Rámosolygott, hátat fordítva neki hatalmasat nyújtózkodott, aztán kíváncsian körbehordozta a tekintetét.

Remek hely egy finomító számára, állapította meg magában. Közel van Abadánhoz, az északi és déli olajmezõket összekötõ fõvezetékhez. Az is ügyes ötlet, hogy felhasználják a kõolajjal együtt feltörõ gázt, amibõl világszerte sok milliárd tonnányit égetnek el évente. Tulajdonképpen felháborító, ostoba pazarlás.

Az ipari létesítménynek saját mólója volt, ami négyszáz yard hosszan nyúlt be a vízbe, és Kaszigi szerint alkalmas volt arra, hogy egyszerre két óriás tartályhajót kiszolgáljon, bármilyen nagyok legyenek azok. A helikopter-leszállók körül több hektáron krakkolóüzemek épültek, különbözõ egyéb létesítmények, és bonyolult, kusza hálózatot alkotó csõvezetékek, szivattyúállomások. Mindenütt hatalmas darukat, földmunkagépeket lehetett látni, hegymagasságban felhalmozott építõanyagot, betont, homokot, sódert, vasszerkezeteket, félig kész utakat, lebetonozott alapokat, kiásott gödröket, de minden csöndes volt, a környéken nem mozgott sem gép, sem ember.

Amikor leszálltak, a fogadóbizottság húsz-harminc sietve összehívott japánból, és vagy száz sztrájkoló iráni munkásból és iszlám gárdistából – az elsõkbõl, akiket Scragger látott – állt. A gárdisták egy része az IPLO-hoz, a PFSZ iráni szervezetéhez tartozók karszalagját viselte. Hosszan tartó dühös kiabálás és fenyegetõzés után ellenõrizték a kishi irányítóktól kapott leszállási engedélyt, majd a fegyveresek szóvivõje közölte, hogy ha akarnak, maradhatnak ugyan, de a bizottság engedélye nélkül senki sem távozhat, még õk sem.

A hivatali épület felé menet az angolul is jól beszélõ Vatanabe fõmérnök elmondta, hogy a sztrájkbizottság már vagy két hónapja átvette a hatalmat, és azóta senki nem dolgozik, az építkezés teljesen leállt. – Még azt sem engedik meg, hogy karbantartsuk a berendezéseinket – mondta gyászos hangon a hatvanas éveiben járó, õsz hajú, erõs, munkától eldurvult kezű férfi, és mielõtt eldobta volna a csikkjét, rágyújtott a következõ cigarettára.

– A rádiójuk?

– Hat nappal ezelõtt lezárták a rádiós szobát. Megtiltották, hogy használjuk, és maguknál tartják a kulcsot. A telefon már hetek óta nem működik, és körülbelül egy hete telexünk sincs. Még mindig vagyunk itt vagy ezren – családtagok soha nem voltak –, de akadozik az élelmiszer-ellátás, és postát sem kapunk hetek óta. Nem mehetünk el, és nem is dolgozhatunk. Fogolyként tartanak itt bennünket, és bármit kérünk, abból csak óriási veszekedés, vita származik. De legalább élünk, óvhatjuk, amit eddig megcsináltunk, és várjuk türelmesen, hogy mikor kapjuk meg a folytatáshoz az engedélyt. Igazán nagy megtiszteltetés, hogy láthatjuk, Kaszigi-szan, és önt is, kapitány!

Bármennyire igyekeztek titkolni, Scragger megérezte a két férfi között a feszültséget, és magukra hagyta õket, beszéljék meg nyugodtan a hivatalos dolgaikat. Könnyű vacsorát evett, mint mindig, és utána engedélyezett magának egy üveg jéghideg japán sört. – Bármit mondjanak is, nincs olyan jó, mint a Foster! – állapította meg elégedetten. Elvégezte a Kanadai Légierõ kiképzõi által pilótáknak összeállított, tizenegy perces gyakorlatsorozatot, aztán lefeküdt.

Éjféltájt még mindig olvasott, amikor kopogást hallott. Kaszigi ment be hozzá izgatottan, elnézést kérve a zavarásért. Mint mondta, úgy érezte, Scraggernek is tudnia kell, hogy épp az elõbb hallottak egy teheráni rádióadást, amiben Khomeini egyik szóvivõje azt mondta, hogy az összes fegyveres szolgálat felesküdött az ajatollahra. Bahtjár miniszterelnök lemondott, és ezzel Irán végleg megszabadult a sah összes bábjától. Khomeini személyes parancsa, hogy a harcoknak és minden sztrájknak be kell fejezõdnie, az olajkitermelést folytatni kell. Megparancsolta, hogy a bazár és valamennyi üzlet nyisson ki, mindenki szolgáltassa be a fegyverét, térjen vissza a békés munkához, és adjon hálát Istennek, mert lehetõvé tette a gyõzelmet.

– Folytathatjuk a munkát! – mondta örömtõl sugárzó arccal a japán. – Hála istennek, az élet vissza fog térni a normális kerékvágásba!

Miután távozott, Scragger a hasára rakott könyvvel, égve hagyott villany mellett sokáig gondolkodott még azon, hogyan is lesz tovább. Az egész átkozottul gyorsan lezajlott, állapította meg csodálkozva. Fogadni mertem volna rá, hogy a sahot soha nem tudják elűzni, még biztosabb voltam abban, hogy Khomeinit nem engedik vissza, arra pedig akár mérget is vettem volna, hogy a hadsereg közbe fog avatkozni.

Reggel korán ébredt, a megszokott, nagyon erõsre fõzött és némi sűrített tejjel felöntött indiai teája helyett megivott egy csésze japán zöld teát, aztán elment megnézni, lemosni, üzemanyaggal feltölteni a helikoptert, és most, miután végzett az összes feladattal, nagyon éhes volt. Kurtán biccentett az õrnek, aki tudomást sem vett róla, és elindult a háromemeletes hivatali épület felé.

Kaszigi a legfelsõ szinten a húsz embert is kényelmesen befogadó tanácsterem ablakánál állt, és nézte ugyan, de szinte nem is látta a 206-ost és Scraggert. El volt foglalva azzal, hogy uralkodjon dühös indulatán, és rendet rakjon a gondolatai között. Kora reggel leült, hogy átnézze az építésre vonatkozó jelentéseket, a kifizetésre váró számlákat, a költség- és munkaterveket, és végül egyetlen következtetést tudott csak levonni belõlük: még legalább egymilliárd dollár és egy év munka kell ahhoz, hogy az üzemben megindulhasson a termelés. Másodszor járt még csak az építkezésen, ami közvetlenül nem tartozott hozzá, bár tagja volt az igazgatótanácsnak és az elnök mellé rendelt ügyvezetõ tanácsnak is, amely a konglomerátum legfelsõbb döntéshozó testületeként működött.

A háta mögött Vatanabe fõmérnök magányosan, vérlázító nyugalommal ült a hosszú asztal mellett, és szokása szerint egyik cigarettát a másik után szívta. Két éve irányította csak fõmérnökként a beruházáson folyó munkákat, de a kezdetektõl, 1971-tõl ott volt, mint a fõmérnök helyettese, és óriási tapasztalattal rendelkezett. Az elõdje szívrohamot kapott, ott halt meg az építkezésen.

Nem is csoda, gondolta dühösen Kaszigi. Két, de talán már négy éve is biztos lehetett abban, hogy a 3,5 milliárd dollárban megszabott költségvetés nem lesz elegendõ, hogy az elmaradás számottevõ, és az üzembe helyezés tervezett határidejét semmiképpen sem lehet tartani.

– Miért nem tájékoztatott bennünket a helyzetrõl Kaszuszaka fõmérnök? Miért nem küldött átfogó, részletes jelentést?

– Megtette, Kaszigi-szan – válaszolta udvariasan Vatanabe. – A közös beruházásra vonatkozó alapmegállapodás szerint azonban minden jelentésünket az udvar által kinevezett partnereinken keresztül továbbíthattuk csak. Általános iráni szokás volt eddig, hogy közös beruházások esetén ötven-ötven százalékos tulajdonmegosztáshoz ragaszkodtak, közös felelõsségvállalásról beszéltek, de az udvar megmásíthatatlan döntéseire hivatkozva elérték, hogy az ügyek irányítása a kezükbe kerüljön, de facto ellenõrzésük alá vonják az egész vállalkozást, míg aztán...

A fõmérnök kis szünetet tartott, és vállat vont. – Nem is képzeli, milyen agyafúrtak. Rosszabbak, sokkal rosszabbak, mint a kínai kereskedõk. Azt mondják, megvesznek egy egész jószágot, de addig ügyeskednek, amíg nekik marad a csontozott karaj, a partnernek pedig a mócsing és a csont. – Elnyomta félig szívott cigarettáját, és rögtön rá is gyújtott a másikra. – Nem sokkal Kaszuszaka-szan halála elõtt megbeszélés volt ebben az irodában az összes partner bevonásával, amelyen Gjokotomo-szama – maga Gjokotomo Josi, a szindikátus elnöke – is részt vett, és én is jelen lehettem. Kaszuszaka-szan mindenkit figyelmeztetett, hogy az irániak bürokratikus halogatása és kifogásai – piszkálódás volna rá a legjobb kifejezés – kitolják az átadási határidõt, és jelentõs költségtúllépést okoznak. Itt voltam, a saját fülemmel hallottam, amit mondott, de az iráni partnerek belefojtották a szót. Azt mondták az elnöknek, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, Kaszuszaka-szan pedig nem érti Iránt, és azt sem, ahogy ebben az országban a dolgok működnek. – Vatanabe, mielõtt folytatta volna, néhány másodpercre elhallgatott, gondolataiba merülve bámulta a cigarettája parazsát. – Kaszuszaka-szan késõbb négyszemközt is elismételte Gjokotomo-szamának mindazt, amit a megbeszélésen mondott, könyörgött neki, hogy legyen nagyon óvatos, és átadott egy részletes írásos jelentést.

Kaszigi arca a hír hallatán még komorabbá vált. – Jelen volt azona megbeszélésen is? – kérdezte.

– Nem, de Kaszuszaka-szan elmondta, mirõl tárgyaltak. Gjokotomo-szama átvette tõle a jelentést, és azt mondta, személyesen viszi el a legfelsõbb szintekig Teheránban és odahaza, Japánban is. De semmi nem történt, Kaszigi-szan! Semmi.

– Hol van a jelentés másodpéldánya?

– Sehol. Másnap, mielõtt visszautazott volna Teheránba, Gjokotomo utasítást adott a megsemmisítésére. – Az idõsebb férfi újból vállat vont. – Kaszuszaka fõmérnök feladata az volt, és az enyém is az, hogy a finomító, bármilyen problémák adódjanak is, elkészüljön, és nem az, hogy beleavatkozzunk a szindikátus irányításának az ügyeibe. – Vatanabe a félig elszívott cigarettáról újra gyújtott, mélyen leszívta a füstöt, a feleslegessé vált csikket pedig elegáns, nyugodt mozdulattal elnyomta, pedig a legszívesebben szétmorzsolta volna a hamutartóval, az íróasztallal, az épülettel, az egész rohadt beruházással, és ezzel a kéretlenül közbeavatkozó Kaszigival együtt, aki számon kérõ hangon kérdéseket tett föl neki, pedig semmit nem tudott a helyi körülményekrõl, soha nem dolgozott Iránban, és csak azért jutott olyan magasra a vállalatnál, mert rokoni kapcsolat fűzte a Todákhoz. – Kaszuszaka fõmérnöktõl eltérõen – milyen finoman, szerényen sikerült ezt mondania! – én évekre visszamenõleg megõriztem a jelentéseimet.

– So ka? – Kaszigi vigyázott, hogy a hangja közömbös, tárgyszerű maradjon.

– Igen – válaszolta Vatanabe. A. másolatok pedig száz százalékig biztos helyen vannak, gondolta komoran, miközben a táskájába nyúlva vastag dossziét vett elõ, és az asztalra rakta. Arra az esetre, ha netán megpróbálnátok engem felelõssé tenni a kudarcért. – Olvassa el õket, ha óhajtja!

– Köszönöm. – Kaszigi némi erõfeszítés árán ugyan, de képes volt megállni, hogy ne vesse rá magát rögtön a dossziéra.

Vatanabe fáradtan végigsimított az arcán – az éjszaka nagy részét ébren töltötte, azzal volt elfoglalva, hogy fölkészüljön erre a beszélgetésre. – Amennyiben normalizálódik a helyzet, az építkezés ismét felgyorsulhat. Nyolcvan százalékig már készen vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy megfelelõ ütemezéssel be tudjuk fejezni a munkát. Szerepel ez az összes jelentésemben, azokkal a beszámolókkal együtt, amelyeket Kaszuszakának a partnerekkel és Gjokotomo-szamával folytatott megbeszéléseirõl készítettem.

– Milyen általános megoldást tud javasomi az Iran-Toda számára?

– Mindaddig semmilyet, amíg a helyzet nem normalizálódik.

– Ez már megtörtént. Hallotta a híreket.

– Hallottam, Kaszigi-szan, de a normális állapot szerintem akkor fog bekövetkezni, amikor a Bazargán-kormány mindenhol tökéletesen ura lesz a helyzetnek.

– Napokon belül meg fog történni. Tehát? Mit javasol?

– A megoldás egyszerű – válaszolta Vatanabe. – Együttműködésre kész új partnereket kell keresni, megoldani a beruházás finanszírozásával kapcsolatos problémákat, és akkor egy éven belül, sõt annál hamarabb is, el tudjuk kezdeni a termelést.

– Le lehet cserélni a partnereket? – kérdezte Kaszigi.

– A régieket a császári udvar választotta ki, vagy hagyta jóvá, következésképp a sah embereinek tekintik õket, „a nép ellenségeinek". Azóta, hogy Khomeini hazatért, egyiküket sem láttuk, nem is hallottunk felõlük. Pletykák azért eljutottak hozzánk, úgy tudjuk, hogy mindannyian elmenekültek... – Vatanabe hanyagul megvonta a vállát. – Nem tudtam ellenõrizni a szóbeszédet, nincs telexünk, nem működnek a telefonok, járműveket sem kaptunk. Tartok attól, hogy a partnereknek csak a személye fog változni, a viselkedése nem.

Kaszigi bólintott, és az ablak felé fordult. Annyira lekötötték a gondolatai, hogy bár nyitva volt a szeme, nem látta, mi történik az üveglapon túl. Könnyű mindent az irániakra, egy halott emberre, titkos megbeszélésekre és megsemmisített jelentésekre kenni, mondta magában. Gjokotomo Josi elnök soha, egyetlenegyszer sem tett említést semmilyen, Kaszuszakával folytatott tárgyalásról vagy írásos jelentésrõl. Miért titkolt volna el ilyen létfontosságú dokumentumot? Nevetséges! A vállalata ugyanolyan veszélyes helyzetben van, mint a miénk. Miért? Ha Vatanabe valóban igazat mond, és a jelentései ezt alá is támasztják, akkor még mindig ott a komoly, megválaszolatlan kérdés, hogy miért!

Aztán egy pillanatra – Vatanabe ezt észrevette – Kaszigi arca darabokra hullt, mert villámcsapásszerűen rázúdult a válasz: azért, mert a hatalmas túlköltekezés, az Iran-Toda beruházás kudarcával és a hajózási üzletágban világszerte tapasztalható pangással párosulva, tönkreteszi a Toda Shipping Industriest, személyesen Toda Hirót. A hatalmas vállalat érett lesz arra, hogy áron alul felvásárolják. Igen, de kicsoda? Természetesen Gjokotomo Josi. Hát persze! Az a magasra felkapaszkodott paraszt, aki kezdettõl fogva utált bennünket, elõkelõ származásúakat, a régi korok dicsõ szamurájainak utódjait...

Kaszigi úgy érezte, még néhány másodperc, és szétrobban az agya.

Nyilvánvaló, hogy Gjokotomo Josi volt az, de legfõbb riválisunk, a Mitsuvari Industries segítségével és felbujtására tette azt, amit tett! Gjokotomo akár egy vagyont is elbukhat, amíg õk megtérítik a veszteségét, megkenik a megfelelõ tenyereket, és azt javasolják, hogy közösen vásárolják fel a Todát, fizessék ki a veszteségeit, osszák fel a nagyvállalatot, és helyezzék nekik megfelelõ irányítás alá. A Todákkal együtt a hűséges embereik is eltűnnek – a Kaszigik és a Kajamák. Lehet, hogy máris végem van, és jobb volna, ha nem élnék.

– Oh ko!

És én vagyok az, aki kénytelen lesz megvinni az otthoniaknak a szörnyű hírt. Vatanabe jelentései önmagukban természetesen semmit nem bizonyítanak. Gjokotomo mindent a leghatározottabban tagadni fog, szememre veti majd, hogy megpróbálom hamisan vádolni. Szétkürtöli mindenfelé, hogy Vatanabe jelentései is csak azt igazolják, miszerint Toda Hiro már évek óta rosszul vezeti a vállalatbirodalmat. Bármit csinálok tehát, mindenképpen bajban leszek. Talán Toda Hiro tervelte ki, hogy ilyen helyzetbe kerüljek! Talán le akar váltani, hogy a helyemre ültesse valamelyik öccsét, unokaöccsét...

Lázas gondolatai megszakadtak, mert rövid kopogtatás hallatszott, és mielõtt a válasz elhangzott volna, az ajtó kivágódott. Vatanabe egyik fiatal munkatársa rontott a tanácsterembe, és zavartan elnézést kért, hogy megzavarta õket. – Sajnálom, Vatanabe-szan, igen, rettenetesen sajnálom...

– Mi történt?! – vágott közbe a fõmérnök, határozottan elejét véve a további bocsánatkéréseknek.

– A bizottságtól vannak itt, Vatanabe-szan, Kaszigi-szan! Nézzék! – A fiatalember halottsápadtan az épület elõtti térségre nyíló ablakokra mutatott.

Kaszigi ért oda elsõként, és látta, hogy a bejárat elõtt forradalmárokkal teli teherautó áll, és más, szintén fegyveresekkel zsúfolt járművek is közelednek. A gépkocsikról férfiak ugráltak le, és verõdtek rögtön csoportokba.

Scragger közel járt már az épülethez, látták, hogy megáll, aztán továbbindul, de határozott mozdulatokkal elhessegetik onnan, mert éppen egy nagy Mercedes kanyarodik az irodaház elé. Hátsó ülésérõl fekete köntöst és fekete turbánt viselõ, testes, fehér szakállú férfi szállt ki, és rögtön utána jóval fiatalabb bajuszos, akin kigombolt nyakú ing és könnyű anyagból készült nyári öltöny volt. Meglátva õket, Vatanabénak egy pillanatra a lélegzete is elállt.

– Kik ezek? – kérdezte Kaszigi.

– Nem tudom, de az ajatollah egész biztosan bajt jelent. A mollahok fehér turbánt viselnek, az ajatollahok feketét. – Fél tucat gárdistával körülvéve a két férfi nekivágott az épület bejáratához vezetõ lépcsõknek. – Vezesse fel õket, Takeo! És vigyázzon, bánjon velük megkülönböztetett tisztelettel! – Az utasítást megkapva a fiatalember izgatottan elrohant. – Egyszer fordult csak elõ, még a múlt évben, rögtön az abadáni tűz után, hogy egy ajatollah jött hozzánk. Összehívta az iráni alkalmazottakat, három percig hízelgett nekik, aztán Khomeini nevében felszólította õket, hogy lépjenek sztrájkba. – Vatanabe arca kiismerhetetlenné, maszkszerűvé vált. – Akkor kezdõdtek az igazi bajaink... Mi, külföldiek megpróbáltunk mindent megtenni, hogy folytatódjék az építkezés, de hasztalan.

– Most mi lesz? – kérdezte Kaszigi.

A fõmérnök vállat vont, a fal mellett álló szekrényhez lépve fölemelte Khomeini bekeretezett fényképét, amit Kaszigi addig észre sem vett, és kiakasztotta a falra. – Az udvariasság kedvéért – mondta gúnyos mosollyal. – Nem ülnénk le? Protokolláris viselkedést várnak tõlünk... Kérem, üljön az asztalfõre!

– Nem, Vatanabe-szan! Kérem! Maga itt a vezetõ, én csak vendég vagyok.

– Ahogy óhajtja. – Vatanabe elfoglalta megszokott helyét, és szembe fordult az ajtóval.

Kis idõre csönd telepedett közéjük, amit Kaszigi tört meg: – Miféle tűz volt Abadánban?

– Ó! Elnézést! – mondta bocsánatkérõ hangon Vatanabe, és magában utálkozott azon, hogy Kaszigi még errõl a rendkívüli fontosságú eseményrõl sem tud. – Tavaly augusztusban történt, ramadán szent hónapja idején, amikor napkeltétõl napnyugtáig egyetlen igazhívõ sem vehet magához ételt, italt, és ettõl a hangulat rendszerint pattanásig feszült. Akkor még csak kisebb tüntetések voltak a sah ellen – fõleg Teheránban és Komban –, de semmi különös. A rendõrség és a SAVAK könnyedén meg tudott birkózni az elégedetlenekkel. Augusztus 12-ikén Abadánban valaki felgyújtotta a Rex filmszínházat. „Véletlenül" az történt, hogy az összes ajtó és vészkijárat zárva volt, „véletlenül" a tűzoltók és a rendõrök elkéstek, és a tűz okozta pánikban csaknem ötszázan meghaltak, többségében nõk és gyerekek.

– Borzalmas!

– Igen. Az egész ország fel volt háborodva. Rögtön a SAVAK-ot, és vele együtt a sahot vádolták, a sah ellenben a baloldalt, és megesküdött rá, hogy a rendõrségnek és a SAVAK-nak semmi köze a szörnyű tragédiához. Természetesen rögtön vizsgálatot rendelt el, ami hetekig tartott. Sajnálatos módon a felelõsség kérdését nem sikerült tisztázni, nem találták meg azt, aki a tüzet okozta. – Vatanabe néhány másodpercre elhallgatott, és a lépcsõn közeledõ lépésekre figyelt. – Ez volt a végsõ lökés, amelyik Khomeini vezetése alatt egyesítette az addig egymással is szemben álló ellenzéki erõket, és végsõ soron elvezetett Pahlavi bukásához.

Újabb, több másodpercre nyúló szünet után Kaszigi megkérdezte: – Mit gondol, ki gyújtotta fel azt a mozit?

– Ki akarta, hogy Pahlavi uralmának vége legyen? A legegyszerűbb válasz az, hogy a SAVAK! – Vatanabe hallotta, amint a lift megállt az emeletükön. – Mit számít ötszáz nõ és gyerek egy fanatikusnak? Egy bármilyen irányzat hívéül szegõdött fanatikusnak!

Takeo szélesre tárta az ajtót, az ajatollah és szorosan a nyomában a civil fontossága teljes tudatában bemasírozott, hat fegyveres is követte õket. Vatanabe és Kaszigi felállt, és udvarias meghajtással köszöntötte õket.

– Legyetek üdvözölve! – mondta a fõmérnök japánul, bár az Iránban töltött évek alatt jól megtanult perzsául is. – Vatanabe Naga vagyok, ennek az építkezésnek a vezetõje, õ pedig Mr. Kaszigi, cégünk vezetõségének a képviselõje Japánból. Kérem, mondjátok meg, kit van szerencsém üdvözölni?

Takeo, bár nem tudott igazán jól perzsául, rögtön tolmácsolni kezdett, de a civil, aki addigra leült, félbeszakította. – Vous parlez francais? – kérdezte csöppet sem udvarias hangsúllyal Vatanabétól.

– Ije. Nem – válaszolta a fõmérnök, maradva továbbra is a japánnál.

– Bien sur, M'sieur – szólalt meg rossz kiejtéssel a franciául csak igen közepesen beszélõ Kaszigi is. – Je parle un peu, mais je parle Anglais mieux, ét M'sieur Vatanabe aussi. Én tudok kicsit franciául, bár angolul jobban beszélek, és Mr. Vatanabe is.

– Remek – válaszolta kurtán, franciás akcentusú angolsággal a férfi. – Akkor angolul fogunk beszélgetni. Muzadeh vagyok, az abadáni körzet ügyeiért felelõs, Bazargán miniszterelnök által megbízott miniszterhelyettes...

– De a törvényeket nem Bazargán hozza, hanem az imám! – vágott közbe éles hangon az ajatollah. – Az imám nevezte ki Bazargánt ideiglenes kormányfõnek addig, amíg – Isten segítségével – iszlám államunk végleg ki nem alakul. – Hatvanas évei végén járó, kerek arcú férfi volt, a szemöldöke ugyanolyan hófehér, mint a szakálla, fekete köntöse pedig makulátlanul tiszta és ránctalan. – Az imám vezetésével! – tette hozzá nagy nyomatékkal az elmondottakhoz.

– Igen. Természetesen – válaszolta Muzadeh, és csöppet sem zavartatva magát a közbeszólástól, folytatta: – Hivatalosan tájékoztatom magukat arról, hogy ettõl a pillanattól kezdve az Iran-Toda a közvetlen irányításunk alatt áll. Három napon belül megbeszélést tartunk, amelyen döntünk az ellenõrzésrõl és a további munkákról. Az összes korábbi, a sah által megkötött és éppen ezért jogtalan szerzõdés érvénytelen. Új felügyelõ bizottságot fogok kinevezni, amelynek én leszek az elnöke, tagjai a munkások képviselõi, egy japán munkás és a fõmérnök. Maguk...

– Valamint én és egy bandar-deilami mollah – vágott közbe újból az ajatollah, szűrõs tekintetet vetve a fiatalabb férfira.

Muzadehnek ez már kicsit sok volt, mert idegesen átváltott perzsára: – A bizottság pontos összetételét késõbb is megbeszélhetjük. – Szemmel láthatóan igyekezett fékezni magát, de a hangjának határozott éle volt. – A lényeg az, hogy a munkások képviselete biztosítva legyen.

– A lényeg az, hogy végrehajtsuk Isten által ránk rótt feladatainkat.

– Isten és a nép szolgálata ebben az esetben egy és ugyanaz.

– Nem, ha „a nép szolgálata" valójában a sátán szolgálatát jelenti!

Az addig éberen, de nyugodtan álló hat fegyveres összerezzent, és talán nem is tudatosult bennük, hogy két csoportra váltak szét. Az egyikbe négy ember került, a másikba kettõ. Némán hallgatták az asztal körül ülõket, és egyikük óvatos mozdulattal, de tisztán hallhatóan kibiztosította a fegyverét.

– Hogy mondták? – vágott közbe Vatanabe, és látva, hogy minden tekintet feléje fordul, megkönnyebbülésében kis híján azt kiáltotta, hogy Banzaj! – Új bizottságot kívánnak alakítani?

– Igen. – Muzadeh nem kis erõfeszítés árán féken tartotta az indulatait, és nyugodt hangon folytatta. – Ellenõrzésre átadják nekünk az összes munkanaplót, egyéb iratot, és felelnek minden, a múltban elkövetett, vagy ezután bekövetkezõ hibáért, Irán elleni bűntettért.

– Közös felelõsséget viselõ partnerei voltunk az iráni kormánynak a kezdetek...

– A sah uralma idején! – vágott közbe a miniszterhelyettes, a mögötte álló gárdisták pedig – fiatalok voltak, néhányan közülük még csak tizenévesek, akiknek a szakálluk is alig serkent – izgatottan összesúgtak.

– Igaza van, Mr. Muzadeh! – felelte minden félelem nélkül Vatanabe. Nem veszítette el a lélekjelenlétét, az utóbbi néhány hónapban többször is volt része ilyen, vagy ehhez hasonló vitában. – Mi azonban japánok vagyunk. Az Iran-Todát japánok építik, iráni mérnökök és munkások közreműködésével, és a beruházást japánok finanszírozzák. ..

– Ennek semmi...

– Igen, tudjuk – az ajatollah csöppet sem volt ellenséges, és csupán azért emelte fel a hangját, hogy Muzadehbe belefojtsa a szót. – Tudjuk ezt, és szívesen is látjuk magukat Iránban. Tisztában vagyunk azzal, hogy a japánok mások, mint a gonosz amerikaiak és az álnok britek, és bár nem mohamedánok – sajnálatos módon nem nyílt még ki a szemük annyira, hogy felismerjék Allah igazságát –, üdvözöljük magukat. Maguk is vegyék azonban figyelembe, hogy Isten segítségével végre sikerült visszaszereznünk az országunkat, és új rendet kell bevezetnünk, már ami a jövõbeni együttműködést illeti. Az embereink itt maradnak, és kérdéseket fognak föltenni. Kérem, működjenek együtt velük! Félelemre semmi okuk. Ne felejtsék el, hogy mi legalább annyira kívánjuk a beruházás befejezését, és a termelés megkezdését, mint maguk! A nevem Eszmáil Ahvázi, én vagyok ennek a körzetnek az ajatollahja. – A bemutatkozást követõen olyan hirtelen állt fel, hogy az emberei közül többen riadtan összerezzentek. – A mostantól számított negyedik napon visszajövünk!

Muzadeh dühös indulattal a hangjában vette át a szót: – Más utasítások érvényesek ezekre az idegen...

Fölösleges lett volna folytatnia, mivel az ajatollah már nem volt ott. Muzadeh vetett még egy zord pillantást a japánokra, majd gõgös, az önmaga fontosságába vetett hitet jól kifejezõ arccal szintén távozott, és vele az emberei is.

Miután magukra maradtak, Kaszigi megengedett magának annyi gyöngeséget, hogy zsebkendõt vegyen elõ, és letörölje a homlokáról a verejtéket. A fiatal Takeót annyira megdöbbentették a hallottak, hogy mozdulatlanul állt, és egyelõre megszólalni sem tudott. Vatanabe cigarettáért nyúlt a zsebébe, de a dobozt üresen találta, és indulatosan összegyűrte. A fiatalember ettõl végre felébredt, a fal mellé állított egyik asztalhoz ugrott, friss csomagot vett ki a fiókból, felbontotta, és odakínálta a fõnökének.

– Köszönöm, Takeo! – válaszolta Vatanabe, és elfogadta azt is, hogy munkatársa tüzet adjon neki. – Elmehet. – Kaszigihoz fordult, és fáradtan kijelentette: – Kezdõdik tehát elölrõl.

– Igen! – válaszolta lelkesen Kaszigi, nagyon örülve annak, hogy a hatalmat gyakorló új bizottság érdekelt a beruházás sikeres befejezésében. – Ennél jobb hírt nem kaphattunk volna. Nagyon fognak örülni neki Japánban. – Ezzel a hírrel párosítva, gondolta, Vatanabe jelentése végül is hihetõvé válik, nem fog megalapozatlan vádaskodásnak tűnni, mi pedig – Toda Hiro és én – közös erõvel talán képesek leszünk semlegesíteni Gjokotomót. Ha pedig Hiro végre nyugalomba is vonul, és a testvére veszi át a helyét, az maga lesz a tökély!

– Tessék! – mondta Vatanabénak, mert látta, hogy a fõmérnök jelentõségteljesen néz rá.

– Nem arra gondoltam, hogy a munkák kezdõdnek el újból, Kaszigi-szan – szólt meglehetõsen élesen Vatanabe. – Az új bizottság semmivel sem lesz jobb, mint az elõdei, sõt valószínűleg rosszabb. A partnerek esetében az elengedhetetlen piskes végül is megtette a hatását, kinyitotta a bezárt ajtókat, és az ember pontosan tudta, mire számíthat. De ezeknél a fanatikusoknál, amatõröknél?! – Vatanabe idegesen beletúrt a hajába, és magában azért fohászkodott, hogy meg tudja õrizni a nyugalmát, ne rontson neki dühösen a fõnökének, aki láthatóan semmit sem értett a helyzetbõl. Légy okos, nyugodj meg!, biztatta magát. Ez csak ostoba majom, és még csak nem is olyan elõkelõ származású, mint te, aki õsei között tudhatja az északi szigetek urait.

– Ezek szerint az ajatollah hazudott? – kérdezte Kaszigi, és öröme szempillantás alatt szertefoszlott.

– Nem. A szerencsétlen bolond tényleg hitt abban, amit mondott, de ez nem azt jelenti, hogy bármi változni fog. A rendõrség, a SAVAK – mindegy, minek hívják most – változatlanul ellenõrzése alatt tartja Abadánt és ezt a körzetet. Errefelé többségükben szunnita arabok laknak, akik szemben állnak a síita perzsákkal. A vérontásra gondoltam, amikor azt mondtam, hogy minden elölrõl kezdõdik. Vatanabe elmondta, hogyan veszekedett egymással perzsául az ajatollah és az új kormány megbízottja. – A helyzet még rosszabb lesz, mint eddig, mert az összes irányzat egymásnak esik, és harcolni fognak, hogy eldöntsék, kié legyen a hatalom.

– Ezek a barbárok nem fognak engedelmeskedni Khomeininek? Nem lesznek hajlandók letenni a fegyvert? – kérdezte elképedve Kaszigi.

– Szerintem a baloldaliak, az olyanok, mint Muzadeh, folytatni fogják a harcot, a szovjetek pedig segítik és bujtogatják majd õket, mert mindig meg akarták, és ezután is meg akarják majd szerezni Iránt – nem annyira az olaj, mint inkább a Hormuzi-szoros miatt. Ha ugyanis sikerül megvetniük ott a lábukat, akkor a markukban tudják tartani az egész nyugati világot, és benne Japánt. Tõlem a Nyugat, az Egyesült Államok és a többi ország meg is rohadhat, de mi kénytelenek leszünk háborút kezdeni, ha a körülmények úgy alakulnak, hogy a hajóinkat kitiltják a szorosból.

– Egyetértek. Természetesen igaza van – válaszolta döbbenten Kaszigi. – Mindannyian tudjuk. Amíg ennyire függünk az olajtól, ilyen fejlemény azt jelenti, hogy háborúznunk kell.

– Igen – értett egyet Vatanabe. – Még tíz év, nem több.

– Igen. – Mindketten tisztában voltak azzal, milyen hatalmas összegeket fordítanak Japánban – nyíltan és titokban – arra, hogy alternatív erõforrásokat találjanak, amelyek önellátóvá tehetik ezen a téren az országot. A programot Nemzeti Tervnek nevezték, és arra irányult, hogy kidolgozzák, miként lehet hasznosítani a nap és a tenger energiáját. – Tíz év. Igen, legfeljebb tíz. – Kaszigi biztos volt abban, hogy ennyi idõ alatt hatékony megoldást fognak találni. – Ha még tíz évig meg tudjuk õrizni a békét, és bent maradunk az amerikai piacon, akkor megtaláljuk az alternatív erõforrásokat, és miénk lesz az egész világ. – De addig... – hangja egy pillanatra elcsuklott a felindulástól – ... még tíz évig hajbókolnunk kell mindenféle barbárok, rablók elõtt.

– Hruscsov ugyan azt mondta, hogy a Szovjetuniónak semmit nem kell tennie Iránban, mert „Irán érett alma, ami magától hullik majd az ölünkbe", de ettõl azok a szarevõk még két kézzel fogják rázni a fát, hogy mielõbb beteljesedhessen a jóslata. – Vatanabe hangján szintén érezni lehetett az erõs felindulást.

– Egyszer már legyõztük õket – mondta komoran Kaszigi, mert eszébe jutott az 1905-ös japán-orosz háború, amiben a nagyapja is részt vett. – Újból megtehetjük. Ez a civil... Muzadeh! Lehet, hogy egyszerűen csak haladó beállítottságú, és nem kedveli a mollahokat. Biztosan vannak szép számmal olyanok is, akik nem fanatikus hívei Khomeininek.

– Így igaz, Kaszigi-szan, de akik szemben állnak vele, azok is ostoba fanatikusok, csak éppen Lenint és Marxot tekintik istenüknek. Fogadni mernék, hogy Muzadeh az úgynevezett értelmiséghez tartozik, a sah jóvoltából Franciaországban járt egyetemre, és baloldali francia professzorok vették pártfogásukba, õk alakítgatták a nézeteit. Az egyetem elvégzése után két évet töltöttem a Sorbonne-on, posztgraduális képzésen, úgyhogy ismerem ezeket az ostoba értelmiségieket és a tanáraikat. Egyszer még engem is megpróbáltak...

Vatanabe nem fejezte be a mondatot, mert kintrõl éles sorozat hallatszott. Egy pillanatra mindkét férfi megmerevedett. Az ablakhoz ugrottak, és az ajatollahot és Muzadehet pillantották meg a bejárat elõtti lépcsõn. Nem messze egy férfi állt, valamit kiabált, és vadul hadonászott a fegyverével, de a többiek is a közelben voltak, szétszóródva a gépkocsik között. Scragger a körön kívül rekedt, és a japánok látták, hogy óvatosan hátrafelé araszol, biztonságosabb helyet keresve. Az ajatollah éppen magasba emelte a kezét, indulatosan magyarázott valamit a fegyvereseknek. Óvatosan kinyitották az ablakot, hogy hallják is a szavait.

– Azt mondja, hogy „Isten nevében tegyétek le a fegyvert! Az imám parancsolta ezt – mindannyian hallottátok az üzenetét. Ismétlem, engedelmeskedjetek neki, és tegyétek le a fegyvert!"

Egyesek az ajatollah mellé álltak, mások nem, és a két táborhoz tartozók dühösen ordítoztak, rázták egymásra az öklüket. A két japán látta, amint a felfordulást kihasználva Scragger eltűnik az egyik épület sarka mögött. Vatanabe kihajolt az ablakon, hogy jobban értse az odalent elhangzó szavakat, és mint a riporter, közvetíteni kezdte Kasziginak a látottakat és hallottakat: – Aki fegyvert fog rájuk... Nem látom tisztán, hogy van-e zöld karszalagja, vagy sem... Nincs! Ezek szerint fedajin, vagy a Tudeh tagja...

Odalent váratlanul, egyik pillanatról a másikra elült a hangzavar, és a veszekedés résztvevõi óvatosan helyezkedni kezdtek, mindegyik megpróbált védekezésre – és támadásra is – alkalmasabb pozíciót találni, miközben idegesen méregette a szomszédját, az elõtte és mögötte állót, mindazokat, akikrõl nem tudta biztosan, melyik táborhoz tartoznak. A lépcsõ elõtt álló férfi lövésre készen ráfogta a géppisztolyát az ajatollahra, és odaszólt neki: – Mondd meg az embereidnek, hogy tegyék le a fegyvert!

Muzadeh, látva, hogy az ellenfelek fölényben vannak, elõrelépett, és megpróbálta elejét venni a számára semmi jót nem ígérõ összecsapásnak. – Elég volt, Haszán! Maradj...

– Nem azért harcoltunk, nem azért áldozták életüket a fivéreink, hogy fegyvereinket, és a hatalmat is átadjuk a mollahoknak!

– A kormányé a hatalom! A kormányé! – mondta a korábbinál is hangosabban Muzadeh. – Egyelõre mindenki megtarthatja a fegyverét, de aztán le kell adnia az irodámban, mert én képviselem a kormányt és a...

– Nem! – vágott a szavába erõszakosan az ajatollah. – Elõször, Isten nevében megparancsolom, hogy mindazok, akik nem iszlám gárdisták, tegyék le a fegyvert, és békésen vonuljanak el! Másodszor, a kormány köteles engedelmeskedni az imám közvetlen irányítása alatt álló központi forradalmi bizottságnak! Ennek az embernek a tisztségét a bizottság még nem hagyta jóvá, tehát nincs joga hozzá, hogy bárkinek bármilyen parancsot adjon. Engedelmeskedjetek, különben erõszakkal vesszük el a fegyvereiteket!

– Én képviselem itt a kormányt!

– Nem!

– Alláh-u Akbár! – kiáltotta valaki a fegyveresek közül, és el is sütötte a fegyverét. A lövés a középen álló, Haszán nevű fiatalembert találta el, aki megpördült, és holtan rogyott össze. Mihelyt eldõlt, a körülötte lévõk a fegyverükért kaptak, és lázas sietséggel vagy fedezékbe húzódtak, vagy a szomszédaiknak estek. A harc rövid volt, de heves. Sokan meghaltak, Muzadeh tábora azonban eleve vereségre volt ítélve, részben az ellenség számbeli fölénye, részben a zöldszalagosok fanatikus, félelmet nem ismerõ elszántsága miatt. Néhányan közülük, miután az embereit legyűrték, meg is ragadták a miniszterhelyettest, és térdre kényszerítették, hogy úgy könyörögjön kegyelemért.

Az ajatollah a lépcsõn állt, amikor elkezdõdött a lövöldözés. Géppisztolysorozat szántott végig a mellén, a hasán, és most az emberei karjában feküdt, kiömlõ vére pedig teljesen átáztatta a köntösét. Vér bugyogott a szája sarkából is, végigfolyt a szakállán. – Isten nagy... Isten hatalmas... – motyogta, aztán felhördült, mert éles fájdalom rántotta görcsbe a testét.

– Uram! – szólt hozzá könnyben ázó arccal az egyik, Muzadehet keményen markoló fegyveres. – Mondd el Istennek, a Prófétának, hogy meg akartunk védeni!

– Isten... hatalmas... – nyögte elhaló hangon az idõs férfi.

– Mi legyen Muzadehhel? – kérdezte egy másik fegyveres. – Mit csináljunk vele?

– Teljesítsétek Isten parancsát! Öljétek meg... öljétek meg az iszlám minden ellenségét! Nincs más Isten, csak Allah...

A parancsot pillanatnyi halogatás nélkül, könyörtelenül végrehajtották, az ajatollah pedig mosolyogva, Isten nevével az ajkán halt meg. A körülötte állók sírtak, és irigyelték azért, hogy a paradicsomba jutott.

24. fejezet

A KOVISZI LÉGI TÁMASZPONT, 14.32. Manuela Starke a faház konyhájában chilit fõzött. Az ablakpárkányra tett táskarádióból countryzene hangjai töltötték meg a szűk helyiséget. A butánégõn nagy lábos állt, benne a hozzávalók egy része; amikor rotyogni kezdett, az asszony lejjebb vette a lángot, és az órájára pillantott. Épp a legjobbkor, gondolta. Hét körül lesz kész, és a gyertyák még ünnepélyesebbé teszik majd az asztalt.

Hagymát kellett még vágnia, kecskehúst darálnia, úgyhogy rögtön hozzá is fogott, szórakozottan dúdolva közben a rádióból hallott dallamot. Néhány tánclépést is tett néha, amikor a munka éppen megengedte. A konyha kicsi volt, nehezen lehetett dolgozni benne, nem úgy, mint Lubbockban, az öreg ház tágas, magas mennyezetű konyhájában. A családja száz éve lakott már a spanyol stílusú épületben, ahol a fivérével és a nõvérével együtt õ is felnõtt. Nem csinált azonban nagy ügyet abból, hogy szűk helyen, megfelelõ edények nélkül kénytelen fõzni, sõt kifejezetten örült, hogy van valami, amivel lekötheti magát, és nem kell állandóan arra gondolnia, mikor látja viszont a férjét.

Conroe szombaton indult a mollahhal Bandar-Deilamba, most pedig kedd van. Három nap sem telt még el, biztatta magát. Elõzõ este sikerült beszélniük rádión. – Hi, szivi! Minden a legnagyobb rendben, nem kell aggódnod. Sajnálom, egyelõre nem mehetek. Repülési tilalom van. Szeretlek, és hamarosan találkozunk. – A hangja vidám, magabiztos volt, de Manuela kiérezte belõle az idegességet, és ettõl nyugtalan lett. Annyira, hogy aludni sem nagyon tudott. Csak képzelõdsz, utasította rendre magát. Hamarosan megérkezik. Hagyd a felesleges tépelõdést, és törõdj a dolgoddal, koncentrálj a fõzésre!

A chilikeveréket, õrölt paprikát, cayenne-borsot, gyömbért, friss fokhagymát, szárított chilipaprikát és szárazbabot Londonból hozta. Ezenkívül már csak a hálóinge, némi pipereholmi és vécépapír fért abba az egyetlen szatyorba, amit a 747-es fedélzetére fölvihetett. A fűszerek voltak azonban a legfontosabbak. Starke imádta a mexikói ételeket, közülük is elsõsorban a chilit, és egyetértettek abban, hogy a curryt leszámítva ez az egyetlen elkészítési mód, amivel ehetõvé lehet tenni a kecskehúst. Ruhát, egyéb holmit nem vitt magával, mert volt minden a teheráni lakásukon. Ajándékot csak a McIver házaspárnak vett – kis doboz sörélesztõt, amit Genny és Duncan nagyon szeretett a Genny sütötte kenyérbõl készült vajas pirítóssal.

Délelõtt kenyeret sütött. Három veknit, már ott hűltek a pulton, vékony kendõvel letakarva, hogy a legyek ne szállhassanak rájuk. Gyűlölte a legyeket, úgy érezte, képesek tönkretenni a nyarat, még Lubbockban is... Lubbock! De jó volna tudni, mi van a gyerekekkel!

Billy Joe, a kis Conroe és Sarita – hét- öt- és háromévesek. Szépségeim, gondolta boldogan, és önkéntelenül elmosolyodott. Jó, hogy hazaküldtem õket apához. Tízezer hektáron rohangálhatnak szabadon, és Starke nagyapa is ott van a közelben, hogy állandóan rájuk szóljon kedves, szelíden dörmögõ hangján: „Nem hallottad, mit mondtam? Azonnal vedd fel a cipõdet, különben nem leszünk jóban!”

– Éljen Texas! – mondta hangosan, és nagyot nevetett, miközben a húsmasszát gyúrta, és idõnként belekóstolt, hogy hol egy kis sót, hol némi fokhagymát tegyen hozzá. Az ablakon kinézve Freddy Ayret látta, amint útban a rádiótorony felé, éppen áthaladt az épületek közötti kis téren. Pavud, az irodavezetõjük is vele volt. Kellemes ember, gondolta. Szerencsénk van, hogy hűséges, megbízható alkalmazottaink vannak. A fõ kifutópályát is látta, és a támaszpont nagy részét. Mindent hó borított, az égen felhõk tornyosultak, és eltakarták a közelben magasodó hegyek ormát. A pilóták és a szerelõk egy része éppen futballozott, köztük Marc Dubois, aki visszahozta Bandar-Deilamból a mollahot.

Feladat kevés volt – karbantartási munkát végeztek csupán, rendszeresen ellenõrizték a gépeket, pótolták a régrõl elmaradt festést. A támaszpontot vasárnap ért támadás és a lázadás óta senki sem repült. Vasárnap este három zendülõt – egy pilótát, és a páncélos hadtest két altisztjét – hadbíróság elé állítottak, és hajnalban ki is végezték õket. Hétfõn és kedden nyugalom volt a támaszponton. Hétfõn két repülõgépet láttak csak felszállni, ami meglehetõsen szokatlan volt, mert Bandar-Deilam kiképzõ támaszpontként üzemelt, és rendszerint nagy volt rajta a forgalom. A repülõgépek azonban – azt a kettõt leszámítva – egész hétfõn a földön maradtak, és nem mozdultak sem a páncélosok, sem a teherautók. Látogatók sem jöttek. Éjszaka volt ugyan némi lövöldözés és kiabálás, de az is hamar abbamaradt.

Manuela kritikus szemmel megnézte magát a piszkos edényekkel teli mosogató fölött lévõ tükörben. Hogy többet lásson, ide-oda forgatta az arcát, és távolabb lépve szemrevételezte az alakját, már amennyire tudta. – Egyelõre jól nézel ki, szívem – mondta a tükörképének –, de nem ártana, ha gyorsan összekapnád magad, rendszeresen futnál, és elhagynád a kenyeret, a chilit, a bort, a tostadát, a burritót, a tacót, a muchast, a sült babot, a méztõl csöpögõ palacsintákat, a szalonnás tükörtojást, a...

Az étel kifutott kissé, jótékonyan eltérítve a gondolatait attól, hogy mi mindent nem volna szabad ennie. Még lejjebb vette a lángot, és belekóstolt a sűrűsödõ, barna szaftba. – Ez igen! – állapította meg megkönnyebbülve. – Conroe odáig lesz tõle, ha megkóstolja... – Odáig lenne, ha itt volna, gondolta hirtelen elkomorulva, és rögtön igyekezett is elhessegetni magától a rossz hangulatot. Nem baj, a fiúknak ízleni fog!

Nekilátott a mosogatásnak, de bármennyire igyekezett is, nem tudta kiverni a fejébõl Bandar-Deilamot, és hamarosan érezte, hogy könnyek peregnek végig az arcán. – A francba! Szedd már össze magad!

– Riadó! – A távoli kiáltásra rögtön az ablakhoz futott, és izgatottan figyelte, mi történik odakint. A futballozók is abbahagyták a játékot, és mindenki Ayre felé fordult, aki a rádiótorony külsõ lépcsõjén rohant lefelé, izgatottan kiabálva közben. Manuela látta, hogy mindenki köréje sereglik, aztán a csapat idegesen szétspriccel, Ayre pedig a bungalójuk felé indul. Gyorsan megtörölte a kezét a kötényébe, megigazította a haját, letörölte a könnyeit, és a ház ajtajában fogadta.

– Mi történt, Freddy?

– Gondoltam, nem árt, ha szólok – válaszolta mosolyogva a férfi. – Értesítettek, hogy azonnal készíttessek elõ egy 212-est. Iszfahánba kell repülnie, az IranOil már hozzá is járult.

– Nincs az túl messze?

– Dehogy! Kétszáz mérföld, pár óra mindössze... Odaér, még sötétedés elõtt. Marc ott tölti az éjszakát, és csak holnap jön vissza. – Ayre újból elmosolyodott. – Hála istennek, végre akad valami munka! Csak az a furcsa, hogy név szerint Marcot kérték.

– Vajon miért?

– Nem tudom. Talán azért, mert francia, és ők segítettek Khomeininek. Na, mennem kell! Fantasztikus illata van a chilidnek. Marc dühös, mert lemarad róla. – Megfordult, és délcegen, egyenes tartással az irodaépület felé indult.

Manuela látta az ajtóból, amint a szerelõk kitolták a hangárból a 212-est, Marc Dubois pedig, miután bélelt téli overalljának a cipzárját nyakig húzta, vidáman odaintegetett neki.

Négy gépkocsi bukkant fel a támaszpont peremén körbefutó úton, és Freddy Ayre rögtön felfigyelt rájuk. Gondterhelten ráncolta a homlokát, majd besietett az irodába. – Megkapta már a felszállási engedélyt, Mr. Pavud? – kérdezte.

– Igen, kegyelmes úr! – válaszolta az irodavezetõ, és odanyújtotta a papírt.

Ayre nem vette észre, mennyire feszült, és azt sem, hogy bár igyekszik titkolni, láthatóan remeg a keze. – Köszönöm. Jöjjön, hátha szükség lesz valakire, aki tud perzsául!

– De kegyel...

– Jöjjön! – Bélelt pilótazubbonyát begombolva, hogy ne érje a hideg szél, Ayre kisietett. Pavud, hogy az izzadságot eltüntesse, összedörzsölte a tenyerét, és a többi iramra nézett, akik hasonlóan izgatott, nyugtalan pillantással válaszoltak.

– Isten akarata – mondta egyikük, magában hálát adva Allahnak azért, hogy Pavudra esett a választás, és nem rá.

A Bell 212-es felszállás elõtti átvizsgálása mar elkezdõdött; Ayre az irodába menet látott gépkocsikkal egyszerre ért oda. Mihelyt közelebbrõl szemügyre vette õket, az arcáról abban a pillanatban lefoszlott a mosoly. A kocsik tömve voltak fegyveresekkel, zöldszalagosokkal, akik – néhány hozzájuk csatlakozott katonával együtt rögtön körbe is vették a gépet.

Az elsõként érkezett autó elülsõ ajtaján a mollah, Huszain Koviszi szállt ki. Turbánja hófehér volt, fekete köntöse vadonatúj, a csizmája ellenben öreg, elnyűtt, és a vállán AK-47-es géppisztoly lógott. Magabiztos viselkedése jelezte, hogy õ vezeti a fegyvereseket. Emberei közül néhányan a hátsó ajtókhoz ugrottak, és félig kiengedték, félig kirángatták a gépkocsiból Peshadi ezredest és a feleségét. A parancsnok dühösen rájuk mordult, mire visszahõköltek kissé, õ pedig rögtön megigazította magán összegyűrõdött, hosszú kabátját és ezüstzsinóros tiszti sapkáját. A felesége télikabátot, kesztyűt és kis kalapot viselt, a vállán hosszú szíjra erõsített táska lógott. Az arca sápadt volt, kimerültnek látszott, de a férjéhez hasonlóan büszkén fölszegte a fejét. Visszanyúlt a kocsiba egy szatyorért, amit az egyik zöldszalagos – régi reflexeknek engedelmeskedve – elvett tõle, és csak némi bizonytalankodás után adott vissza neki.

Ayre megpróbálta nem mutatni, mennyire meg van döbbenve. – Mi történt, uram?

– Iszfahánba... Iszfahánba visznek bennünket. Fegyveres õrizettel! A támaszpontomat... A támaszpontomat elárulták, lázadók kezére jutott! – Az ezredesnek eszébe sem jutott titkolni, mennyire fel van háborodva. Megpördült, és perzsául nekitámadt a mollahnak: – Ismételten kérdezem, mi köze mindehhez a feleségemnek?! Mi?! – A dühös kifakadásra az egyik ideges gárdista a hátába nyomta fegyvere csövét, az ezredes pedig oda sem nézve fékesöpörte. – Mocskos disznó!

– Elég! – kiáltotta el magát Huszain. – A parancs Iszfahánból érkezett. Maga is látta. Az állt benne, hogy a feleségével együtt azonnal...

– Parancs? Koszos, gyűrött papírra macskakaparással odavetett szöveg. Valami ajatollah írta alá, akinek még a nevét sem hallottam...

A mollah fenyegetõen közelebb lépett a házaspárhoz. – Szálljanak be, ha nem akarják, hogy erõszakkal tetessem fel magukat!

– Majd ha a helikopter készen lesz. – Az ezredes kihívó mozdulattal cigarettát vett elõ a zsebébõl. – Adj tüzet! – szólt a hozzá legközelebb álló fegyveresnek, és mert az nem mozdult rögtön, dühösen ráordított: – Süket vagy?! Tüzet!

A férfi komoran elmosolyodott, gyufát keresett, a körülöttük állók pedig elismerõen bólintottak, még a mollah is. Becsülték az ezredesben, hogy bátorságát megõrizve indul a halálba – egész pontosan a pokolba, mivel a sah rendíthetetlen híveként feltétlenül oda kell jutnia. Hát persze! Nem hallottuk valamennyien, hogy harsányan Pahlavit éltette, amikor néhány órával ezelõtt, még éjszaka megrohamoztuk, és el is foglaltuk a tábort, benne az õ elõkelõ házát, kérdezték maguktól. Az összes katona mellénk állt, és a tisztek egy része is. Akik nem, azok most lakat alatt vannak. Isten hatalmas! Isten akarata volt, ami történt, neki köszönhetõ, hogy a tábornokok gyáva szarként viselkedtek – a mollahok mindig is mondták, hogy azok –, és megadták magukat. Újból bebizonyosodott, hogy az imámnak, Isten óvja, mindig igaza van.

Huszain a mélységesen megdöbbent, értetlenül álló Ayrehez, és a hasonlóan tanácstalan Marc Dubois-hoz lépett. – Szalaam – köszönt nekik, megpróbálva minél udvariasabb hangot megütni. – Maguknak semmi okuk a félelemre. Az imám megparancsolta, hogy álljon helyre a rend.

– Rend?! – kérdezte dühösen Ayre. – Ez az ember Peshadi ezredes, páncéloshadtest-parancsnok, annak az expedíciós seregnek a hõse, amelyet Ománba küldtek, hogy segítsen leverni a kommunisták támogatta lázadást, és visszaverni a dél-jemeni inváziót! – Ez még 1973-ban történt, amikor az ománi szultán a sahtól kért segítséget, hogy meg tudjon birkózni az országában kialakult veszélyes, és számára egyre kilátástalanabbá váló helyzettel. – Nem kapta-e meg Peshadi ezredes a Zolfarazant, a legmagasabb kitüntetésüket, amelyet csak háborúban rendkívüli hõsiességet tanúsító katonáknak ítélnek oda?

– De igen. Most azonban Peshadi ezredesnek válaszolnia kell azokra a kérdésekre, amelyek az iráni nép és Isten törvényei ellen elkövetett bűneire vonatkoznak! Szalaam, Dubois kapitány! Örülök, hogy maga fogja vezetni a gépet.

– Nekem azt mondták, hogy baleset áldozatait kell mentenem. Ez egészen más!

– Az ezredest és a feleségét az iszfaháni parancsnokságra kell szállítania – mondta gúnyos mosollyal az arcán a mollah. – Lehet, hogy áldozatok.

– Sajnálom, de a helikoptereink fölött a szerzõdésünk értelmében az IranOil rendelkezik – szólt közbe Ayre. – Nem teljesíthetjük a kérését.

– Eszfandijár kegyelmes úr! – kiáltotta el magát a mollah.

Kuram Eszfandijár – Nyüzsi, ahogyan a pilóták maguk között nevezték – a harmincas évei elején járó férfi volt, nagyon népszerű a külföldi pilóták között. Rendkívül rámenõs, hatékonyan dolgozó ember, az S-G neveltje. A sah pénzén két évet töltött Aberdeenben, az S-G központjában, hogy megismerje a vállalat működését, és megtanulja, hogyan kell üzemeltetni a helikoptereket. Most éppen a háttérbõl lépett elõ, és jó néhány másodperc kellett, amíg az S-G pilótái és szerelõi megismerték a telepvezetõt. Eszfandijár mindig elegánsan öltözködött, ügyelt, hogy frissen borotvált legyen, most viszont három-négy napos szakáll borította az arcát, koszlott ruha volt rajta zöld karszalaggal, gyűrött kalap, és M-16-os automata karabély a vállán. – Az út engedélyezve van – mondta, és odanyújtott Ayrenek egy négyrét hajtogatott lapot. – Én írtam alá. Van rajta pecsét is.

– De Nyüzsi! Maga is tudja, hogy ez nem megszokott, szabályos mentés.

– A nevem Eszfandijár! Mr. Eszfandijár! – válaszolta mosolytalan arccal az iráni. – Az utasítás pedig szabályos, mert az IranOiltól, a megbízójuktól származik. – Kis szünetet tartott, közben az arca még jobban megkeményedett. – Ha repülésre alkalmas idõjárás esetén megtagadják a szabályosan kiadott utasítás végrehajtását, azzal szerzõdésszegést követnek el. Indokolatlan szerzõdésszegés esetén pedig jogunk van lefoglalni minden pénzüket, a helikoptereket, a hangárokat, az alkatrészeket, az összes felszerelést, és haladéktalanul kiutasítani magukat Iránból.

– Ezt nem teheti!

– Én vagyok az IranOil helyi megbízottja – válaszolta kurtán Eszfandijár. – Az IranOil a kormányé, Iránt pedig a Khomeini imám béke legyen vele – által vezetett Központi Forradalmi Bizottság kormányozza. Olvassa el az IranOillal kötött szerzõdést, és azt is, amit az S-G írt alá az Irán Helicopterszel! Ennek ismeretében is meg akarja tagadni az utasításom teljesítését?

Ayrenek komoly erõfeszítésébe került, hogy fékezze magát. – És mi... Mi van Bahtjár miniszterelnökkel és a korma...

– Bahtjár? – Eszfandijár és a mollah úgy nézett rá, mintha elképesztõen nagy szamárságot mondott volna. – Maga még nem hallotta? Lemondott, elmenekült. A tábornokok tegnap reggel megadták magukat. Az imám és a Forradalmi Bizottság kormányozza az országot.

Ayre, Dubois és a többi külföldi szóhoz sem jutott. A mollah, látva megdöbbenésüket, mondott valamit perzsául, amit nem értettek, a körülöttük álló irániak viszont jót nevettek rajta.

– Kapituláltak? – kérdezte Ayre. Ez volt minden, ami hirtelen az eszébe jutott.

– Insa Allah! A tábornokok végre észhez tértek – válaszolta elégedettségtõl csillogó szemmel Huszain. – Letartóztatták õket, az egész vezérkart. Mindet, kivétel nélkül. Ugyanez vár az iszlám valamennyi ellenségére. Elfogtuk Nászirit is. Errõl sem hallottak? – kérdezte diadalmasan a mollah. Násziri a SAVAK gyűlölt fõnöke volt, akit a sah néhány héttel korábban letartóztattatott, és börtönben várta, hogy bíróság elé állítsák. – A nép ellen elkövetett bűnökben találták vétkesnek, és kivégezték. Vele együtt három tábornokot is – Ráhimit, Teheránnak a rendkívüli állapot idejére kinevezett katonai kormányzóját, Nádzsit, Iszfahán fokormányzóját, és Hosrudádot, az ejtõernyõs csapatok fõparancsnokát. Fölöslegesen húzzák az idõt. Hajlandók repülni, vagy sem?

Ayre annyira megdöbbent, hogy szinte teljesen leblokkolt az agya. Ha igaz, amit mondanak, gondolta, akkor Peshadi ezredes és a felesége már halott. Minden olyan sebesen, váratlanul zajlott le, hogy felfogni sem lehet! – Mi... természetesen repülünk... végrehajtunk minden utasítást, ami jogszerű... Megmondanák pontosan, mit is akarnak?

– Azt, hogy elvigyék õket. Õkegyelmességének, Huszain Koviszi mollahnak és a kísérõinek haladéktalanul Iszfahánba kell utazniuk. Haladéktalanul! – Eszfandijár ingerülten felvitte a hangját, és rövid szünetet is tartott. – A fogollyal és a feleségével!

– Õk... Az ezredesnek és Mrs. Peshadinak a neve nem szerepel az útvonalengedélyen.

Eszfandijár idegesen visszavette a papírt, és kapkodva ráírt valamit. – Most már igen! – Manuelára mutatott, aki Ayre és Dubois mögött állt, haját a sietve felkapott kalap alá gyűrve. Mihelyt megérkeztek, az iráni rögtön észrevette – csábító volt, mint mindig, szemérmetlen, mint mindig. – Õt pedig le kell tartóztatnom illegális itt-tartózkodásért! – mondta durván, erõszakosan. – Itt nincsenek házaspároknak fenntartott lakások, és sem a támaszpontra vonatkozó, sem az S-G által kiadott szabályok nem engedik meg, hogy a telepen állandó jelleggel feleségek is tartózkodjanak.

A 212-es mellõl Peshadi ezredes kiabált oda dühösen: – Elindulunk még ma, vagy sem? Kezd nagyon hideg lenni! Siessenek már, Ayre, szeretnék minél kevesebb idõt együtt tölteni ezekkel a férgekkel!

A megjegyzés hallatán Eszfandijárnak és a mollahnak is bíborvörössé változott az arca, Ayre azonban, a bátorságnak ezt a kétségbevonhatatlan megnyilvánulását tapasztalva kezdte sokkal jobban érezni magát. – Máris, uram! Elnézést! – kiabálta vissza a parancsnoknak. – Készen vagy, Marc?

– Igen – válaszolta Dubois, és rögtön meg is kérdezte Nyüzsitõl: – Hol van a katonai repülésirányítóktól kapott engedély?

– Hozzátűztem a vezénylési parancshoz. És a holnapi visszatérésre vonatkozót is. – A telepvezetõ perzsára váltva odaszólt a mollahnak: – Szálljon fel, kegyelmes uram!

Huszain, mereven kihúzva magát, elindult, az iszlám gárdisták pedig szó nélkül, csupán fenyegetõ kézmozdulattal jelezték Peshadinak és a feleségének, hogy õk is szálljanak be a helikopterbe. A házaspár állat fölszegve, büszkén, a félelem minden látható jele nélkül szállt föl a gépre. Fegyveresek követték õket, a mollah pedig elöl, Dubois mellett foglalt helyet.

– Egy pillanat! – kiáltotta el magát Ayre, akinek már sikerült összeszednie magát. – Fegyvereseket nem szállítunk. Ellenkezik a szabályokkal – a magukéval és a miénkkel is!

Eszfandijár válaszul szintén kiabált valamit, ujjával Manuela felé bökött, mire négy gárdista pattant oda, és körülvette az asszonyt, mások pedig fenyegetõen közelebb léptek Ayrehez. – Hajlandó végre megadni a felszállási engedélyt?!

Ayre, érezve a közvetlen veszélyt, kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. Dubois azonnal indított, és a helikopter néhány másodperc múlva a levegõben volt. – Menjünk az irodába! – mondta Eszfandijár, túlkiabálva a hajtóművek és a sebesen pörgõ rotorlapátok zaját. Jelzett a Manuelát körbevevõ fegyvereseknek, és visszaparancsolta õket a gépkocsikba. – Készítsen – mordult rá Pavudra – a pillanatnyi állapotot tükrözõ, tökéletesen pontos helyzetjelentést a gépekrõl, a tartalékalkatrész-állományról, a gépkocsikról, a meglévõ üzemanyagról, valamint a személyzetrõl! Szerepeljenek benne a külföldiek és az irániak egyaránt, a nevük, a beosztásuk, az útlevelük, a lakhatási, a munkavállalási és a repülési engedélyük száma! Megértette?

– Igen. Természetesen, Eszfandijár kegyelmes úr! Hogyne érteném!

– Holnap személyesen is látni akarom az összes útlevelet és engedélyt! Menjen, lásson mielõbb munkához!

Pavud lázas igyekezettel tett eleget a felszólításnak, és eltűnt az épületben. Pár másodperc múlva Eszfandijár is követte; egyenesen Starke Irodájába ment, és magabiztosan belevetette magát az íróasztal mögött álló, magas támlájú karosszékbe. – Üljön le! – kínálta hellyel csöppet sem udvariasan Ayret.

– Köszönöm. Igazán megtisztelõ – válaszolta az, nem is titkolt gúnnyal a hangjában, és leült vele szemben. A két férfi nagyjából egykorú volt; ádáz pillantással méregette egymást.

Az iráni, hosszúra nyúlt szünet után, cigarettát vett elõ, és rágyújtott. – Mostantól ez lesz az irodám! – jelentette ki megfellebbezhetetlen modorban. – Mivel Irán, végre, ismét iráni kezekbe került, hozzákezdhetünk a már régóta szükséges változtatásokhoz. Közvetlen irányításom alatt fognak dolgozni mindaddig, amíg biztos nem leszek abban, hogy megértették és el is fogadták a szükséges változtatásokat. Én vagyok az IranOil Kovisz környéki fõmegbízottja, és ezentúl én állítok ki minden felszállási engedélyt, írásos jóváhagyásom nélkül senki sem szállhat fel, és minden gépen kell lennie egy fegyveres gárdistának...

– Ez a légi közlekedés általános szabályaival és Irán törvényeivel is ellentétes – vágott a telepvezetõ szavába Ayre. – Ráadásul rohadtul veszélyes! Gondolom, ennyi elég, hogy ne hajtsam végre az utasítást.

Néhány pillanatra feszült csönd támadt, aztán Eszfandijár biccentett. – Olyan gárdistákat visznek – mondta –, akiknél lesz ugyan fegyver, töltény viszont nem. – Kis szünetet tartott, és magabiztosan elmosolyodott. – Láthatja, mi készek vagyunk a kompromisszumra. Tudunk ésszerűen viselkedni, már hogyne tudnánk! Meg fogja látni, hogy az új korszak maguknak is kedvezõ lesz.

– Remélem. És azt is, hogy magának úgyszintén.

– Vagyis?

– Vagyis arról van szó, hogy minden forradalom, amirõl eddig hallottam, olvastam, önmagát emésztette fel. A barátokból nagyon hamar ellenségek lettek, de a résztvevõk közül sokan ezt föl sem ismerték, mert korábban meghaltak.

– Nálunk ilyesmi nem fog elõfordulni. – Eszfandijár szavai tökéletes magabiztosságot sugároztak. – Nálunk nem! A miénk igazi népi forradalom – részt vesz benne az egész nép. Mindenki azt kívánta már régen, hogy a sah távozzon, és vele együtt minden, amit a külföld erõltetett ránk.

– Remélem, hogy igaza lesz, és nem fog keserűen csalódni – válaszolta Ayre. Szerencsétlen bolond, gondolta, és ismét kedvelni kezdte kicsit Nyüzsit. Ha a vezetõitek olyan bolondok, hogy nem egészen huszonnégy óra leforgása alatt képesek bíróság elé állítani, elítélni és agyonlövetni négy vezetõ beosztású tábornokot, akik Násziri kivételével mind talpig becsületes, rendes emberek, és letartóztatnak, megaláznak olyan hazafiakat, mint Peshadi és a felesége, akkor Isten legyen hozzád irgalmas. – Befejeztük?

– Egyelõre igen. – Eszfandijár arca egy pillanatra eltorzult az indulattól. Az ablakon kitekintve ugyanis látta, hogy Manuela több pilóta társaságában a bungaló felé tart, és szemérmetlenül kihívó, csábító viselkedése dühöt ébresztett benne. – Jobban teszik, ha megtanulják, hogyan illik viselkedni, és megjegyzik, hogy Irán ázsiai, keleti ország, világhatalom. Soha többé nem lesz alávetve sem a briteknek, sem az amerikaiaknak, sem a szovjeteknek. Soha! – Indulatosan hátralökte a székét, és ahogy azt Starkétól és Ayretõl korábban sokszor látta, az asztalra rakta a lábát, saját viselkedési normái szerint durván lebecsülve és megsértve ezzel Ayret. – A britek rosszabbak az amerikaiaknál is! Ötven év alatt számtalanszor megaláztak bennünket, és arra hivatkozva, hogy meg kell védeniük Indiát, megbecstelenítették a Pávatrónt. Úgy kezelték országunkat, mintha a hűbérbirtokuk lenne. Diktáltak az uralkodóinknak, háromszor megszálltak bennünket, egyenlõtlen szerzõdéseket kényszerítettek ránk, és megvesztegetéssel rávették a vezetõinket, hogy mindenben engedelmeskedjenek nekik. Százötven éven keresztül a britek és az oroszok megosztották maguk között az országunkat. A britek segítettek azoknak a hiénáknak elrabolni az északi tartományainkat, elvenni tõlünk a Kaukázust, és trónra ültették Reza hant. A világháborújuk idején, amit maguk robbantottak ki, és a saját érdekeikért vívtak, a szovjetekkel együtt megszálltak bennünket, és óriási erõfeszítésünkbe került, hogy le tudjuk rázni magunkról a rabigát. – Az iráninak eltorzult az arca az indulattól, és vadul felkiáltott: – Nem így volt?!

Ayre rezzenéstelen tekintettel, nyugodtan válaszolt a dühös szónoklatra: – Nyüzsi – ez az utolsó alkalom, hogy így szólítom –, nincs szükségem kioktatásra, nem akarok mást, csak végezni a munkámat – mondta nyugodt hangon. – Persze, ha nem tudunk mindannyiunknak kielégítõ megoldást találni, az más. Akkor alaposan át kell gondolnunk a helyzetet, és valamilyen döntést hozni. Ha be akar költözni ebbe az irodába, tõlem azt is megteheti. Ha ünnepelni akarnak, rendben – ésszerű keretek között. Végül is joguk van rá, hogy élvezzék a diadalt. Gyõztek, maguknál van a fegyver, maguké a hatalom és a felelõsség is. Igaza van, ez a maguk országa. Maradjunk hát ennyiben! Rendben?

Eszfandijár rámeredt, közben a halántéka vadul lüktetett az évek óta halmozódó, visszafojtott gyűlölettõl, amelyet soha többé nem kellett már titkolnia. Bár tudta, hogy Ayre vétlen, néhány perccel korábban habozás nélkül lekaszálta volna a géppisztolyával õt is és a többieket is, ha nem engedelmeskednek, és nem hajlandók elvinni a mollahot és az áruló Peshadit, hogy az utóbbi fölött ítélkezhessenek, és pokolra jusson, amit bõven megérdemelt. Nem felejtettem el a katonát, akit Peshadi megölt – azt, aki ki akarta nyitni elõttünk a kaput –, és a két nappal ezelõtt meggyilkoltakat sem, tajtékzott magában. Százával estek el, köztük a bátyám és a két legjobb barátom is. És azok a százak, ezrek, tízezrek, akik Irán-szerte meghaltak? Egyet sem felejtettem el közülük!

Keskeny nyálpatak indult el a szája sarkától az állán, de letörölte, és nyugalmat kényszerített magára. Eszébe jutott, mennyire fontos az a küldetés, amelyet teljesítenie kell. – Rendben van, Freddy – mondta, önkéntelenül is a keresztnevén szólítva a pilótát. – Rendben. Ez... ez az utolsó alkalom, hogy így nevezem. Rendben van, maradjunk ennyiben!

Felállt, és egy pillanatra nagyon fáradtnak érezte magát, de büszke volt, mert sikerült érvényesítenie az akaratát. Szilárdan hitte, hogy képes lesz munkára és engedelmességre kényszeríteni a külföldieket mindaddig, amíg el nem érkezik a végsõ kiutasításuk pillanata. Arra sem kell már sokat várni. Nem fog különösebb nehézséget okozni, hogy megvalósítsam a partnerek hosszú távú tervét. Egyetértek Valikkal – van elegendõ saját pilótánk, nincs szükségünk külföldiekre. Képes vagyok – partnerként – irányítani ezt a vállalkozást; hála legyen érte Istennek, hogy Valik titokban mindig is Khomeinit támogatta! Nemsokára nagy házam lesz Teheránban, a két fiam fõvárosi egyetemre járhat, és drága kis Fatmém szintén... Talán még jobb volna, ha egy-két évet a Sorbonne-on is eltöltene.

– Reggel kilenckor visszajövök – mondta, és amikor kiment, nem húzta be maga mögött az ajtót.

– A rohadt életbe! – morogta dühösen Ayre, miután egyedül maradt. Egy légy repült az ablaknak, hangosan dongott, szabadulni próbált, de nem is figyelt rá, annyira el volt merülve a gondolataiban. Hirtelen támadt ötlettel kisietett a külsõ irodába, ahol Pavud és a többiek az ablaknál állva a távozó idegeneket nézték éppen. – Pavud!

– Igen... Tessék, kegyelmes úr!

Ayrenek feltűnt, milyen sápadt az irodavezetõ, és mintha hirtelen meg is öregedett volna. – Maga tudott arról, hogy a tábornokok megadták magukat, behódoltak Khomeininek? – kérdezte, õszintén sajnálva a férfit.

– Nem, kegyelmes úr! – hazudta könnyedén, szinte csak megszokásból Pavud. Nagyon el volt foglalva a saját gondolataival, rémülten próbálta felidézni magában, hogy nem rontott-e el valamit, nem mondott-e az elmúlt három évben valami súlyosan terhelõt Eszfandijár elõtt, akirõl pillanatig sem feltételezte, hogy titkos iszlám gárdista. – Mi... hallottunk ugyan különbözõ híreszteléseket arról, hogy a tábornokok kapituláltak, de nem hittünk nekik. Maga is tudja, mennyire lehet megbízni a szóbeszédben.

– Igen... Azt hiszem, igaza van.

– Nem haragszik, ha leülök? – Pavud, rettenetesen öregnek és fáradtnak érezve magát, székért nyúlt. Már egy hete rosszul aludt, a reggeli két mérföldes biciklizés pedig a kis négyszobás koviszi háztól, amelyben a testvére családjával lakott – öt felnõtt és hat gyerek zsúfolódott össze benne – fárasztóbbnak bizonyult, mint általában. Más kovisziakhoz hasonlóan természetesen hallotta, hogy a tábornokok gyáván meghunyászkodtak. Az elsõ hírek a mecsetbõl érkeztek, Huszain mollah terjesztette õket, aki állította, hogy rádión kapta az üzenetet Khomeini teheráni fõhadiszállásáról, úgyhogy feltétlenül igaz.

A Tudeh helyi vezetõje azonnal megbeszélésre hívta össze õket, és mindannyian meg voltak döbbenve a tábornokok gyávaságán. Ez is azt mutatja, milyen káros az amerikaiak befolyása. Elárulták, és annyira tehetetlenné tették õket, hogy magukat kasztrálták, öngyilkosságot követtek el. Persze, mindenképpen meg kell halniuk, akár mi öljük meg õket, akár az az õrült vénember, Khomeini!

Mindenki nagyon elszántnak mutatta magát, ugyanakkor félt a fanatikus hívõk és a vallást, a nép ópiumát terjesztõ mollahok ellen megvívandó harctól. Pavud például igencsak megkönnyebbült, amikor a vezetõjük arra utasította õket, hogy egyelõre ne mutassák ki nyíltan a nézeteiket, rejtõzködjenek, és várják meg türelmesen az általános felkelésre vonatkozó felhívást. – Pavud elvtárs! Létfontosságú, hogy a lehetõ legjobb viszonyt tartsa fenn a támaszponton dolgozó külföldi pilótákkal. Azt az utasítást kaptuk, hogy ne leplezzük le magunkat, várjunk türelmesen. Ha majd elhangzik a parancs, hogy nyíltan szálljunk szembe Khomeinivel, északi barátaink nagy erõkkel indulnak el a határon túlról, megsegíteni bennünket...

Látta, hogy Ayre aggódó arccal figyeli. – Nincs semmi bajom, kapitány! Jól vagyok, csak aggaszt, ami körülöttünk történik... és ez az egész új rend.

– Egyelõre tegye, amit Eszfandijár mond, aztán majd csak tisztul a helyzet! – Ayre kis idõre a gondolataiba mélyedt, aztán hirtelen felkapta a fejét. – Megyek a toronyba, értesítem a központot a fejleményekrõl. Biztos, hogy jól van? Nincs szüksége segítségre?

– Köszönöm, nincs. Jól vagyok.

Ayre gondterhelten ment végig a folyosón, és indult fölfelé a rádiós szobába. Megdöbbentette a hirtelen változás, amin Eszfandijár keresztülment. Évek óta ismerte, mindig barátságos volt, készséges, britek elleni indulatnak a legkisebb jelét sem adta soha. Aztán egyik pillanatról a másikra a viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett. Amint ezt végiggondolta, Ayre – most elõször – úgy érezte, hogy többé semmi jóra sem számíthatnak Iránban.

Amikor felért, meglepõdve látta, hogy a torony üres, nincs ott egyetlen lélek sem. A vasárnapi zendülés óta állandóan fegyveres õr tartózkodott fenn, miután Csangiz õrnagy – az egyenruhája véres volt – vállat vont, és természetes hangon közölte vele: – Gondolom, megérti. Sok hűséges emberünket megölték ma, és még nem fogtuk el az összes árulót. További utasításig csak nappal használhatják a rádiót, sötétedés után pedig csak a legsürgõsebb, kivételes esetekben. Repülniük sem szabad, amíg arra külön engedélyt nem kapnak.

– Megértettem, õrnagy! Apropó! Hol van Maszil, a rádiósunk?

– Á, a palesztin? Kihallgatáson.

– Megkérdezhetem, mirõl faggatják?

– Arról, hogy mi köze a PFSZ-hez és egyéb terroristákhoz.

Hétfõn hallották, hogy Maszil töredelmes vallomást tett, ami után rögtön kivégezték. Szegény ördög, gondolta Ayre, becsukva maga mögött a rádiós szoba ajtaját. Maszil mindig hűséges volt hozzánk, nagyon hálás azért, hogy munkát adtunk neki, bár a képesítése jóval többre szólt – rádiómérnöki szakon, évfolyamelsõként végzett a Kairói Egyetemen, de hontalan volt, és sehol nem adtak neki a felkészültségének megfelelõ állást. A francba! Számunkra teljesen megszokott, természetes dolog, hogy van útlevelünk. Milyen érzés lehet nélküle, teszem azt palesztinként élni, és állandóan attól rettegni, mi fog történni utazáskor a határon? Mit mond a bevándorlási hivatal embere, az utcán igazoltató rendõr, a bürokrata, annak a cégnek a személyzetise, amelyiknél munkát szeretnék vállalni?

Áldom a szerencsémet, hogy britnek születtem. Ettõl senki, még Anglia királynõje sem foszthat meg, bár az az átkozott labour-kormány alaposan hozzálátott kiárusítani, elkótyavetyélni mindent, ami valamikor a miénk volt. A fene egye meg õket! Hamarosan az ausztráloknak, kanadaiaknak, új-zélandiaknak, dél-afrikaiaknak, kenyaiaknak, kínaiaknak és sok ezer más brit alattvalónak is vízumra lesz szüksége, ha haza akar látogatni! – Seggfejek! – morogta dühösen. – Hát nem veszik észre, hogy azoknak a gyerekeivel, unokáival csinálják ezt, akik naggyá tették a birodalmat, és az életüket is feláldozták érte, ha kellett?

Várta, hogy a készülékek bemelegedjenek. A zölden, pirosan villogó lámpák megnyugtatták, nem érezte már olyan elszigeteltnek magát a világtól, mint korábban. Remélem, Angéla és a kis Fredrick jól vannak, gondolta. Rohadt dolog, hogy nem lehet levelet küldeni, a telefon süket, még csak a telex sem működik. Na, nem baj. Hamarosan csak helyreáll a rend.

Az adásgombért nyúlt, remélve, hogy McIver, vagy valaki ott van Teheránban a készülék mellett, és várja a jelentkezést. Észrevette, hogy megszokásból nemcsak az UHF- és a HF-készüléket, hanem a radart is bekapcsolta, és már éppen le akarta nyomni a kapcsolót, amikor a képernyõ szélén – a húsz mérföldes vonalnál – északnyugati irányban, a magas hegyek környékén apró villanást látott. Hosszú évek gyakorlata alapján biztos volt, hogy helikoptert észlelt a berendezés, és gyorsan ellenõrizte, be vannak-e állítva a rádiók az összes vételi frekvenciára. Mikor visszafordult a képernyõhöz, a jel már nem látszott, és hiába várt, nem jelent meg újból. A gép vagy leszállt, vagy lelõtték, vagy a radarszint alá süllyedt. Melyik variáció az igaz?

Múltak a másodpercek, de változás nem történt, az egyenletesen körbeforgó fénycsík ugyanazokat a tereptárgyakat rajzolta ki állandóan, és a helikopter jele nem bukkant fel többször.

Ayre bekapcsolta az adót, már a mikrofonért nyúlt, de aztán meggondolta magát, és kikapcsolta a készüléket. Fölösleges riasztani a támaszpont központi tornyát, ha egyáltalán van ott valaki, gondolta. A radarernyõre nézett, vörös filctollat vett elõ, nyolcvancsomós sebességgel számolva rárajzolta a gép lehetséges röppályáját, és várt. Közelebbi képre is válthatott volna, de nem tette, mert arra gondolt, hogy nem hozzájuk tartó, hanem valamilyen okból a körzeten engedély nélkül átosonó helikoptert látott.

Öt-hat mérföldnél nem lehet már messzebb, gondolta kis idõ múlva, és távcsövet ragadva északról nyugaton át dél felé pásztázni kezdte vele az eget. Amikor az utolsó lépcsõfokokon koppanó lépteket meghallotta, sietve elkapta a szemétõl, és kikapcsolta a radart is.

– Ayre kapitány? – kérdezte a légierõhöz tartozó, makulátlan egyenruhájú fiatalember. Karcsú volt, simára borotvált arca nemes, jellegzetesen perzsa vonású. Lazán leeresztett kezében amerikai karabélyt tartott.

– Igen.

– Vazari õrmester vagyok, az új légiirányítójuk. – A falnak támasztotta a fegyverét, és kezet nyújtott. – Katonai légiirányító vagyok, három évig az amerikai légierõnél tanultam. Még a Van Nuys repülõtéren is lehúztam hat hónapot. – Tekintetét körbejártatta a berendezéseken, és nem titkolt elismeréssel a hangjában megállapította: – Jól fel vannak szerelkezve.

– Hát igen. Köszönöm. – Ayre zavartan úgy tett, mintha véletlenül vette volna kézbe a távcsövét. Babrálta még kicsit, aztán lerakta. – Mi az a Van Nuys? – érdeklõdött, hogy mondjon végre valamit.

– Jelentéktelen kis leszállópálya a San Fernando-völgyben Los Angelesben, de a harmadik legforgalmasabb repülõtér az Államokban. Úgy általában mocsok hely – válaszolta széles mosollyal Vazari. – Többnyire hülye civilek használják, akik még a gépük propellerét is nehezen ismerik fel, de már repülni akarnak. Sokszor húsz is van belõlük egyszerre a körzetben, és nyolc feltétlenül ugyanabban a pillanatban akar leszállni. – Az õrmester jókedvűen elnevette magát. – Remekül meg lehet ott tanulni a szakmát, de hat hónap alatt garantáltan kikészül az ember.

Ayre is elmosolyodott, közben kényszerítenie kellett magát, hogy háttal álljon az üvegfalnak, és ne akarja tovább kutatni tekintetével az eget. – Itt még normális körülmények között is viszonylag csönd van. Biztosan tudja, hogy egyelõre leállítottak bennünket. Nem repülhetünk, úgyhogy magának sem igen lesz dolga.

– Tudom. Csak ismerkedni ugrottam be, körülnézni kicsit, mert holnap korán kezdünk. – Vazari összehajtogatott papírt vett elõ a zubbonya zsebébõl, és Ayrenek nyújtotta. – Három menetük lesz a környékbeli kutakhoz, ha jól tudom. Az elsõ nyolckor. – Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, egy kendõt felkapva letörölte a radarernyõt, és elõtte az asztalt is. A szétszórt filctollak szintén visszakerültek a tartójukba.

Ayre gyorsan átfutotta a listát. – Eszfandijár jóváhagyta õket? – kérdezte.

– Az kicsoda?

Ayre elmagyarázta.

– Csangiz õrnagy személyesen adott utasítást ezekre az utakra, kapitány – válaszolta nevetve az õrmester –, úgyhogy mérget vehet rá, jóvá vannak hagyva.

– Õt... nem tartóztatták le az ezredessel?

– Nem. A mollah, Huszain Koviszi ideiglenesen kinevezte a támaszpont parancsnokává, és szólt is a teherániaknak, hogy erõsítsék meg a tisztségében. – Mintha hónapok óta kezelné már a készülékeket, az õrmester ráállította a rádiót a támaszpont központi csatornájára, és beleszólt a mikrofonba: – Halló központ! Itt Vazari az S-Gtõl. Felmerült itt egy vitás kérdés. Az IranOil megbízottjának, Eszfandijárnak is jóvá kell hagynia a holnapi utakat?

– Nem – érkezett meg rögtön, szintén amerikai kiejtéssel, a válasz. – Egyébként minden rendben?

– Igen. Nem volt incidens. Ayre kapitánnyal vagyok itt. – Miközben beszélt, az õrmester, lassan megfordulva, az eget kezdte figyelni.

– Ayre kapitány! Itt a központi irányító. Minden járat, amire Csangiz õrnagy engedélyt adott, automatikusan az IranOil által is jóvá van hagyva – hallatszott a mikrofonból.

– Megkaphatnám ezt írásban?

– Vazari õrmester reggel visz egy másolatot. Rendben?

– Igen... köszönöm.

– Köszönjük, központ! Vége. – Vazari már éppen ki akarta kapcsolni a készüléket, amikor észrevett valamit. – Egy pillanat! Van egy madarunk. Helikopter, kétszázhetven fokról...

– Hol? Merre... Igen! Már én is látom. Hogy az ördögbe kerülte el eddig a radart. Be vagytok kapcsolva?

– Nem. – Az õrmester élesre állította a távcsövet. – Bell 212-es. A jelzése... nem látom, mert pontosan szembe jön! – Az UHF-készülék mikrofonjáért kapott. – Koviszi katonai légiirányítás! Érkezõ helikopter, adja meg a jelzését, az úti célját és az indulási helyet!

A készülékbõl csak surrogó zaj hallatszott. A központi torony is megismételte a felszólítást, de arra sem érkezett válasz.

– Észre sem veszi a hülye, mekkora bajban van! – morogta dühösen Vazari, és újból a szeméhez illesztette a távcsövét.

Ayre is izgatottan figyelte a helikoptert, és amikor az a leszálláshoz készülve kanyarodni kezdett, végre el tudta olvasni a jelzését: EP-HBX.

– Echo-Peter-Hotel-Boston-Ikszláb! – sorolta automatikusan a betűket az õrmester.

– HBX! – szóltak oda nekik a központi toronyból is. Újból megpróbáltak rádiókapcsolatot teremteni a helikopterrel, de ezúttal sem sikerült. – Úgy látom, hozzátok tart. Ayre kapitány! A maga gépe?

– Nem, uram! Nem az én gépem, nem itt állomásozik, de a HBX lehet akár S-G-jelzés is – válaszolta óvatosan Ayre.

– Honnan jöhet?

– Nem tudom.

– Õrmester! Mihelyt leszállt a hülye, tartóztassa le az összes utasával együtt, küldje õket a parancsnokságra, és rögtön jelentse, kik és honnan jöttek!

– Igenis, uram!

A beszélgetést befejezve Vazari elgondolkodó arccal piros filctollat vett elõ, felrajzolta a radarernyõre ugyanazt a vonalat, amit korábban Ayre odahúzott, õ pedig érkezésekor letörölt. Nézte egy darabig, és bár érezte, hogy Ayre feszülten figyeli, nem szólt egy szót sem. Letörölte, és újból a 212-esre összpontosított.

A helikopter szabályos kört tett, aztán közelebb jött, de nem szállt le, a magasságot tartva sokkal kisebb sugarú kört írt le, és közben jobbra-balra hintázott.

– Nem működik a rádiója... Zöldet kér! – mondta izgatottan Ayre, és a fényjelzés irányítópaneljéhez kapott. – Mehet?

– Igen. Adja csak! Ettõl még változatlanul bajban lesz.

Ayre ellenõrizte, hogy az erõsen fókuszált fényt kibocsátó, nagy erejű jeladó valóban a leszállási engedélyt jelzõ zöld színre van-e állítva, úgy irányította be, hogy pontosan a helikopter felé nézzen, és bekapcsolta. A pilóta billegtetéssel jelezte, hogy vette a jelzést, majd közeledni kezdett a leszállóhelyhez, Miután Vazari a fegyverét felkapva kiment a szobából, Ayre újból a távcsövéért nyúlt, a helikopterre szögezte, de sem a pilótát, sem a mellette ülõ, vastag téli öltözéket és védõszemüveget viselõ utast nem ismerte fel. Kis idõ múlva abba is hagyta a próbálkozást, és lerohant a toronyból.

Az S-G alkalmazottai – pilóták és szerelõk vegyesen – már szép számban összegyűltek odakint, hogy figyeljék a leszállást, a támaszpont katonai része felõl, a terület peremén futó úton pedig gépkocsi tartott feléjük sebesen. Manuela a bungalójuk ajtajában állt, onnan nézte, mi történik az irodaépület elõtti leszállóhelyen. A ház oldalánál néhány zöldszalagos állt, Vazari éppen velük beszélgetett, és Ayre látta, hogy egyikük – tizenéves, taknyos kölyök – fontossága teljes tudatában egyfolytában matat a géppisztolyával. Izgatottan, örömmel játszott vele, de elvétett egy mozdulatot, és a fegyver úgy esett ki a kezébõl, hogy a csöve pontosan Ayre felé nézett. Isteni szerencse volt, hogy nem sült el. A fiú a csövénél megragadva fölvette, odaütögette a betonhoz, hogy leverje róla a havat, a ravasz védõkengyelébõl pedig a csövet csaknem vízszintesen tartva piszkálta ki a maradékot. A derékszíján ráadásul kézigránátok lógtak – a biztosítószegüknél felakasztva! Amikor ezt is észrevette, Ayre gyorsan odament egy csapat szerelõhöz, és úgy helyezkedett, hogy lehetõség szerint védve legyen.

– Hülye fasz! – mondta mellette valaki dühösen. – Ha magát felrobbantja, az nem érdekel, de hogy minket is! Jól van, kapitány? Hallottuk, hogy Nyüzsi bekeményített.

– Igen. Nem is kicsit. HBX! Maga szerint honnan való, Benson?

– Bandar-Deilamból – válaszolta Benson. Pirospozsgás, az egészségtõl majd kicsattanó, jókedvű angol volt. – Fogadjunk, hogy Duke lesz!

Mihelyt a 212-es talpa a betonhoz ért, és a pilóta kikapcsolta a motort, Vazari néhány katona társaságában rögtön elõrelendült. – Alláh-u akbár! – kiabálták, és a fegyverüket lövésre készen tartva körbevették a helikoptert.

– Hülyék! – mondta idegesen Ayre. – Olyanok, mint holmi eszement cowboyok.

Még mindig nem látta tisztán a pilótát, úgyhogy elõrébb lépett, és közben halkan imádkozott, hogy valóban Starke legyen az. A kabin ajtaja hátracsúszott, a változatlanul forgó rotorlapátokkal mit sem törõdve fegyveresek ugráltak elõ a gépbõl, és vidáman a társaik nyakába estek, figyelmeztetve õket, hogy nyugodtan eresszék le a géppisztolyaikat. A hirtelen felfordulásban üdvrivalgás hallatszott, örömében valaki rövid sorozatot is a levegõbe eresztett, és a kavarodást csak tovább fokozták a közben megérkezõ gépkocsiról leugrálók. Kezek nyúltak ki, lesegítették a lépcsõn a súlyosan sebesült mollahot, és hordágy is elõkerült, hogy honnan, azt nehéz lett volna megállapítani. Újabb sebesültek kerültek elõ a helikopterbõl, Vazari pedig lélekszakadva futott Ayrehez, hogy megkérdezze: – Van orvosuk?!

– Igen. – Ayre megfordult, a kezébõl tölcsért csinált, és az általános hangzavarban a szerelõk felé kiáltott: – Benson! Szóljon a doki-i nak, hogy siessen! Hozzon ápolókat is! – Vazarihoz csatlakozva a helikopter felé indult, és már futás közben kérdezte meg: – Mi ez a nagy felfordulás?

– Bandar-Deilamból jöttek... Ellenforradalmi lázadás tört ki, az átkozott fedajinok...

Látva, hogy a pilótafülkébõl Starke száll ki, Ayre már oda sem figyelt arra, amit Vazari még mondott, hanem a barátja felé rohant. – Szevasz, Duke! – köszönt nyugalmat magára erõltetve, már-már közömbös hangon, pedig annyira örült Conroe hazatértének, olyan izgatott volt, hogy kis híján szétrobbant. – Hol voltál?

Starke – régen megszokta már, hogy az angolok ösztönösen idegenkednek minden heves érzelemnyilvánítástól – jókedvűen elvigyorodott. – Horgászni, haver! – felelte, de nem tudott Ayrere figyelni, mert a körülöttük állókon átverekedve magát, Manuela termett ott, és a nyakába vetette magát. Starke könnyedén felkapta, és meg is pörgette. – Szivi! Csak nem hiányoztam? Ennyi év után?! – kérdezte boldogan.

Az asszony félig sírva, félig nevetve csimpaszkodott a nyakába. – Jaj, Conroe, amikor megláttalak, majdnem meghaltam...

– Nekünk sem sok kellett hozzá, kicsim – bukott ki véletlenül Starkéból a vallomás, de Manuelát szerencsére annyira eltöltötte az öröm, hogy nem hallotta. A férfi erõsen magához szorítva még egyszer megpörgette, aztán óvatosan lerakta. – Várj egy kicsit, amíg elintézem a hivatalos dolgokat! – mondta neki. – Gyere, Freddy!

Átverekedték magukat a körülöttük állókon. A sebesült mollah megtámasztott háttal már a földön feküdt, félig öntudatlan állapotban, a hordágyra rakott férfi pedig halott volt. – Tegyék a mollahot a hordágyra! – adta ki perzsául az utasítást Starke, és a 212 -esen érkezett zöldszalagosok azonnal engedelmeskedtek. Vazari, mellesleg az egyetlen egyenruhás a sokadalomban, és a támaszpont alkalmazottai igencsak elképedtek ezen. Tudomást sem vettek Zatakiról, a szunnita felkelõk vezérérõl, aki átvette a parancsnokságot Bandar-Deilamon, most pedig a helikopter oldalának támaszkodva éberen figyelt.

– Hadd nézzem, Duke! – szólt az orvos, erõsen lihegve még a futástól. – De örülök, hogy visszajöttél! – Dr. Nutt az ötvenes éveiben járó, kövér, erõsen kopaszodó, és a rendszeresen fogyasztott whiskytõl vörös orrú ember volt. Letérdelt a mollah mellé, és nagyon óvatosan megérintve, megvizsgálta a mellsebét. – Jobb volna minél elõbb bevinni a rendelõbe! A többieket is.

Starke rászólt a legközelebb álló két iránira, hogy kapják fel a hordagyat, és siessenek vele az orvos után. Ezt az utasítását is azonnal, egyetlen szó ellenvetés nélkül végrehajtották, a helybéliek pedig ismét csak bámultak.

– Le van tartóztatva – mondta aztán, az újabb megdöbbenés múltával az õrmester.

Starke meglepetten fordult feléje. – Miért?

– A parancsnokság utasítására, kapitány! – válaszolta némileg elbizonytalanodva Vazari. – Nem én rendeltem el, én csak teljesítem a parancsot.

– Ha valakinek megbeszélni valója van velem, õrmester, itt megtalál. – Starke bátorítóan rámosolygott a beszélgetést halottsápadtan hallgató Manuelára. – Menj haza, szívem! Fölösleges bármiért is aggódnod! – Elfordult, hogy az irodaépület felé induljon.

– Sajnálom, kapitány, de maga le van tartóztatva! Szálljon be a kocsiba! Azonnal a parancsnokságra kell mennie.

Starke a géppisztoly egyenesen a mellének szegezõdõ csövével találta szembe magát, és még fel sem ocsúdhatott, amikor két zöldszalagos már odaugrott hozzá, megragadta, és hátratekerte a karját. Ayre rögtön a segítségére akart sietni, de az egyik iszlám gárdista a hasának fegyvert szögezve megállásra kényszerítette. Két társa közben a gépkocsi felé rángatta Starkét, és mivel ellenállt, többen is odaugrottak, hogy segítsenek. Manuela földbe gyökerezve, rémülten figyelte a jelenetet.

A váratlanul felhangzó, dühös kiáltás mindenkit mozdulatlanná merevített egy pillanatra, Zataki pedig, akitõl az ijesztõ hang származott, odaugrott Vazarihoz, kiragadta a kezébõl a fegyvert, és ugyanazzal a lendülettel le is akart rá sújtani vele. Kizárólag az õrmester ökölvíváson edzõdött, villámgyors reflexeinek volt köszönhetõ, hogy az ütés nem találta el a fejét, és sikerült hátrébb táncolnia. Meg sem tudott azonban szólalni, mert Zataki újból elüvöltötte magát: – Mit keres ennél a rühes kutyánál fegyver? Nem tudjátok, bolondok, hogy az imám elrendelte az összes katona lefegyverzését?

– Hallgasson ide! – kezdte Vazari. – Felhatalmaztak rá, hogy... – rémülten elharapta a mondatot, mert revolver csöve nyomódott a torkához.

– Semmire nincs felhatalmazva, amíg a helyi bizottság meg nem állapítja, hogy ártatlan! – mondta neki tajtékozva Zataki. Összehasonlíthatatlanul rendezettebb volt a külseje, mint amikor Bandar-Deilamon felbukkant – megborotválkozott, az öltözékét is rendbe hozta, és ez, párosulva a magabiztos fellépéssel, kétségtelenül tekintélyt kölcsönzött neki. – Megvolt már a vizsgálat?

– Nem, de...

– Akkor, Istenre és a prófétára, maga változatlanul gyanús! – Zataki egyetlen pillanatra sem vette el a revolver csövét Vazari torkától, és a másik kezével intett a többieknek. – Engedjétek el a pilótát, és tegyétek le a fegyvert! Istenre és a prófétára esküszöm, hogy megöllek benneteket, ha nem engedelmeskedtek! – Abban a pillanatban, amikor kiragadta Vazari kezébõl a fegyvert, az emberei észrevétlenül körbevették a többieket, és géppisztolyt szögeztek rájuk. A két zöldszalagos is észrevette ezt, és a túlerõnek megadva magát elengedte Starkét.

– Miért kellene engedelmeskednünk neked? Hé?! – kérdezte valaki dühösen. – Ki vagy te, hogy parancsokat mersz osztogatni nekünk?

– Zataki ezredes vagyok, a bandar-deilami forradalmi bizottság tagja, áldássék érte Istennek a neve! Az amerikai segített nekünk visszaverni a fedajinok ellentámadását, és idehozta a mollahot és a többieket, akiknek orvosi ellátásra van szükségük. – Nem bírt tovább uralkodni az indulatán, és dühösen eltaszította magától Vazarit, aki a lökéstõl orra bukott. – Hagyjátok békén a pilótát! Nem hallottátok?! – Villámgyorsan célzott, és átlõtte a Starke mellett álló egyik férfi vállát. A dörrenéstõl Manuela kis híján elájult, a körben állók pedig szempillantás alatt szétszéledtek. – Legközelebb egyenesen a szemeid közé célzok! Te! – kiáltott rá Vazarira erõszakosan Zataki. – Te vagy letartóztatva. Gyanítom, hogy áruló lehetsz, úgyhogy ki kell vizsgálni az ügyedet. A többiek mehetnek békével. Mondjátok meg a bizottságotok tagjainak, hogy szívesen találkoznék velük itt!

Fensõbbséges mozdulattal intett nekik, jelezve, hogy nincs kedve több szót vesztegetni rájuk, azok pedig zavartan és rémülten összesúgtak. A pillanatnyi szünetet kihasználva Ayre odaosont Manuelához, bátorítóan átkarolta, és odasúgta neki: – Menj haza! Most már nem lesz baj. – Látta, hogy Starke szintén azt jelzi, vigye onnan az asszonyt, és visszabólintott neki. – Gyere! Duke is azt akarja, hogy menj haza.

– Ne... kérlek! Freddy, én... Jól vagyok, ígérem, hogy csöndben maradok. – Manuela mosolyt erõltetett az arcára, és némán azért imádkozott, hogy a revolveres férfinak sikerüljön sakkban tartania a többieket, és valóban elmúljon a veszély. Kérlek, uram, add, hogy úgy legyen!

Némán figyelték Zatakit, aki a fegyvert lazán leengedve várt. Az õrmester még mindig a földön feküdt, a vele szemben állók kiismerhetetlen pillantásokat vetettek rá, Starke pedig a két tábor között állt, és csöppet sem volt meggyõzõdve arról, hogy a végén Zataki fog felülkerekedni. Az ezredes éppen a revolvere tárát ellenõrizte, aztán odaszólt a szemközt állóknak: – Menjetek isten hírével! Mind! – A hangja erõteljesebb volt, mint korábban, és minden kimondott szóval egyre ingerültebbé vált. – Süketek vagytok?!

Vonakodva bár, de engedelmeskedtek, és az õrmester is felállt. Ayre látta rajta, hogy elszántan igyekszik leplezni a rémületét.

– Te maradj, amíg azt nem mondom, hogy mehetsz! – mordult rá Zataki, és rögtön Starkéhoz fordult: – Pilóta! Be kell fejeznünk a kirakodást, utána pedig az embereimnek enniük kell.

– Igen. Köszönöm, hogy megvédett.

– Semmiség. Ezek az emberek nem tudták... Ne hibáztassa õket! – Zataki hosszú, átható pillantást vetett Manuelára. – A maga asszonya, pilóta?

– A feleségem – válaszolta Starke.

– Az én feleségem már nem él. Meghalt a nagy abadáni tűzben a két fiunkkal együtt. Isten akarata volt.

– Van, amit nehéz elviselni akkor is, ha Isten akaratából történik.

– Isten akarata ellen nincs mit tenni. Fejezzük be a kirakodást!

Starke visszamászott a helikopterbe. Csöppet sem érezte biztonságban magán, mert tudta, hogy Zataki hangulata erõsen változó, elõre soha nem lehet tudni, mikor fog robbanni. Négy sebesült volt még a gépen – kettõ az ülésekbe szíjazva, kettõ pedig hordágyon. Ez utóbbiak mellé térdelt le, és szelíden, angolul megkérdezte az egyiket: – Hogy vagy, öreg?

Jon Tyrer kinyitotta a szemét, és rögtön fájdalmas grimaszt is vágott. A homlokán erõsen átvérzett kötést viselt. – Jól... Igen, jól. Mi... mi történt?

– Látsz engem?

Tyrer meglepõdött a kérdésen. Alaposan megdörzsölte a szemét, mielõtt Starke nagy megkönnyebbülésére azt mondta volna: – Hát persze... kicsit homályosan ugyan, és a fejem is pokolian fáj, de látlak. Hogyne látnálak, Duke?! Mondd már el, mi történt!

– Ma reggel, a fedajinok ellentámadása idején kereszttűzbe kerültél. Egy golyó oldalról eltalálta a fejedet, és amikor feltápászkodtál, körbe kezdtél rohanni, mint az elvágott nyakú csirke. Közben ordítoztál, hogy „nem látok... nem látok!" Aztán összeestél, és mostanáig eszméletlen voltál.

– Egészen eddig? A szentségit! – Az amerikai kinézett az utastér ajtaján. – Hol vagyunk?

– Koviszban... Gondoltam, jobb lesz, ha gyorsan ide hozlak benneteket.

Tyreren látszott, hogy még mindig nagyon meg van döbbenve. – Nem emlékszem semmire. Semmire az égadta világon. Fedajinok? A szentségit, Duke, még arra sem emlékszem, hogy felraktak a gépre!

– Ne törd ezen a fejed, haver! Késõbb majd részletesen elmagyarázom, mi történt – mondta Starke, aztán kikiabált a helikopterbõl: – Freddy! Keríts néhány embert, akik elviszik Jont a dokihoz! – Perzsára váltott, és a gép ajtajában álló Zatakihoz fordult: – Zataki kegyelmes úr! Szóljon az embereinek, hogy vigyék a társaikat a rendelõbe! A helyettesem, Ayre kapitány gondoskodni fog róla, hogy mindenki kapjon enni. Óhajt velünk tartani? Meghívhatom a házamba?

Zataki arcán különös mosoly tűnt fel, miközben tagadóan megrázta a fejét. – Köszönöm, pilóta – válaszolta angolul. – Az embereimmel eszem. Este azonban beszélnünk kell!

– Amikor csak óhajtja. – Starke leugrott a géprõl, hogy utat engedjen a sebesültszállítóknak. – Ott lakunk – mutatott a bungalójukra. – Bármikor szívesen látjuk.

Zataki megköszönte a meghívást, és Vazarit maga elõtt lökdösve távozott.

Mihelyt Starke magára maradt, Ayre és Manuela rögtön mellette termett. – Amikor meghúzta a ravaszt – mondta még mindig rémülten, férje kezét szorongatva az asszony –, én azt hittem... – Halványan elmosolyodott, és átváltott perzsára: – Milyen csodás lett ez a nap, szerelmem, mert visszatértél hozzám, és újból itt vagy mellettem.

– És te mellettem – válaszolta Starke, és visszamosolygott a feleségére.

– Mi történt Bandar-Deilamban? – érdeklõdött újból angolul Manuela.

– Zataki és az emberei kisebb csatát vívtak vagy ötven baloldalival. Tegnap Zataki a forradalom és Khomeini nevében lefoglalta a támaszpontot... Elõször összezördültem vele kicsit, de most már úgy tűnik, jóban vagyunk, bár õrült, kiszámíthatatlan, akár a csörgõkígyó. A fedajinok hajnalban teherautókon és gyalog megrohamozták a repülõteret. Zataki és az emberei aludtak, katonai õrség pedig már nem volt... Hallottátok, hogy a tábornokok kapituláltak, és már a hadsereget is Khomeini irányítja?

– Igen. Éppen azelõtt hallottuk, hogy jöttetek volna.

– Arra ébredtem, hogy áll a bál, golyók röpködnek és jó néhány el is találja a lakókocsikat. Ismersz, tudod, hogy nem esek könnyen pánikba, de akkor berezeltem. Lehasaltam, és négykézláb kimásztam a lakókocsiból... Fázol, szívem?

– Nem, dehogy! Menjünk haza! Jólesne egy ital... Jézusom!

– Mi történt?

Manuela már ott sem volt, rohant a bungaló felé, és úgy kiabálta vissza: – A chili... Bent felejtettem a chilit a sütõben!

– Atyavilág! – morogta Ayre. – Már azt hittem, hogy itt helyben agyon akar lõni bennünket valaki.

– Chilit kapunk?! – kérdezte fülig érõ szájjal Starke.

– Igen. Folytasd! Mi volt Bandar-Deilamban?

– Nincs túl sok mesélnivaló rajta, Freddy! – Starke és a barátja ráérõsen Manuela után indult. – Azt hiszem, a támadók azt hitték, hogy Zatakit és az embereit a körletben, ágyban találják, Zataki azonban mindenkit a hangárokba, a helikopterek mellé parancsolt. Freddy, ezek meg vannak õrülve a helikopterekért. Állandóan amiatt rettegnek, hogy elvisszük õket, netán a SAVAK embereit, tábornokokat vagy a forradalomnak mit tudom én milyen ellenségeit szállítjuk rajtuk. Az öreg Rudival az egyik üres iszaptartály mellett lapultunk, amikor valamelyik az új fickók közül – egyformák mind, csak arról lehetett megkülönböztetni õket egymástól, hogy Zataki emberei Alláh-u Akbárt ordítoztak –, szóval az egyik éppen akkor nyitott tüzet egy Stenbõl a hangárok felé, amikor Jon Tyrer kijött a lakókocsijából. Láttam, amikor felbukott, és teljesen begõzöltem tõle – ezt ne mondd el Manuelának! Elvettem valakitõl a fegyverét, és megkezdtem a magam kis különháborúját, hogy kimentsem Jont. Rudi... – Starke elmosolyodott. – Micsoda pasas! Szerzett magának fegyvert, és eljátszottuk Butch Cassidyt meg a Sundance Kölyköt...

– Jézusom, ti tényleg begõzölhettetek!

– Igen, de sikerült kihoznunk a tűzvonalból Jont, aztán Zataki is kitört három emberével a hangárból, és nekiesett a támadóknak. A baj csak az volt, hogy hamar kifogytak a lõszerbõl, és úgy álltak ott a szerencsétlenek, mintha anyaszült meztelenek lettek volna. – Starke pillanatra elhallgatott, lazán vállat vont. – Rudival úgy gondoltuk, hogy fegyvertelenekre lõni nem tisztességes, Zataki pedig tulajdonképpen rendes volt mindig, amikor a mollah – Huszain – nem látta, és úgy viselkedett, mint akivel értelmesen lehet beszélni. Megeresztettünk hát egy-két sorozatot a támadók feje fölé, és ennyi elég volt, hogy fedezékbe vonuljanak. Hát, ennyi. – A bungaló közelében jártak már, és Starke izgatottan beleszagolt a levegõbe. – Tényleg chilit kapunk, Freddy?

– Igen, hacsak nem égett teljesen oda. Ennyi történt?

– Igen. Amikor a lövöldözésnek vége lett, úgy gondoltam, jobb, ha minél elõbb hazajövünk, Nutt dokihoz. A mollah elég mocsok állapotban volt, és Jon is. Szóltam Zatakinak, õ pedig egybõl beleegyezett. Azt mondta, még jó is neki, mert Iszfahánba kell mennie. Úgyhogy most itt vagyunk. Útközben a rádió kipurcant – hallottalak, de adni nem tudtam. Más gond nem volt.

Ayre látta, hogy Starke várakozással telve ismét beleszagol a levegõbe, és nem faggatta tovább. Meggyõzõdése volt ugyanakkor, hogy a pszichopata Zataki annyi segítségért cserébe, amennyirõl Starke beszámolt, még nem adott volna neki teljesen szabad kezet.

Conroe szélesre tárta a bungaló ajtaját, és a belülrõl áradó erõs, fűszeres illat gondolatban rögtön hazaröpítette Texasba, Isten és az ezer mennyei étel országába. Manuela már az italt is elkészítette, pontosan úgy, ahogyan szerette, de most hozzá sem nyúlt. Egyenesen a konyhába ment, felkapott egy jókora fakanalat, és belekóstolt az ételbe. Az asszony lélegzet-visszafojtva figyelte.

– Mi volna, ha nekilátnánk? – kérdezte Starke. Úgy érezte, életében nem evett még finomabb chilit.

25. fejezet

DEZ DAM, 16.31. Lochart helikoptere a leszállóhely szélén, a hangárnak is használható melléképületben várakozott, nem messze a háztól. A gép tetején állt éppen, és a rotorszerkezetet vizsgálta, alaposan megnézve minden létfontosságú alkatrészt, de nem talált semmilyen hibát. Az ellenõrzést befejezve lemászott, megtörölte a kezét egy rongyban.

– Oké? – kérdezte a napozóágyán kényelmesen elnyúló Ali Abbászi. Õ volt az a fiatal, vonzó megjelenésű iráni helikopterpilóta, aki az iszfaháni légi támaszponton hajnalban kiengedte a fogságból Lochartot, és egész úton mellette ült, a pilótafülkében. – Minden rendben?

– Igen – válaszolta Lochart. – Bármikor fel tudunk szállni. – Szép napos, meleg idõ volt. Számítani lehetett ugyan, hogy jó egy óra múlva, amikor a nap lemegy, a hõmérséklet is legalább húsz fokot zuhan, de Lochartot ez csöppet sem nyugtalanította. Tudta, hogy kellemes melegben lesz része, mert a tábornokok mindig gondoskodnak magukról, és azokról is, akikre szükségük van a túléléshez. Pillanatnyilag Valiknak és Szeladi tábornoknak is szüksége van rám. De csak pillanatnyilag, gondolta.

A házból, és lentrõl, a tiszta, kék vizű tó partján napozók felõl vidám nevetés hallatszott. A ház maga különös látványt nyújtott a kietlen, elhagyatott vidéken – korszerű, tágas, négy hálószobás nyaraló volt, külön melléképülettel a személyzet számára. Kisebb dombon állt, a duzzasztott vizű tóra nézett, és az egyetlen lakóhely volt a környéken. A tavat és a duzzasztóművet kopár, sziklás hegyek vették körül, vegetációnak a nyomát sem lehetett felfedezni rajtuk. Megközelíteni csupán gyalogosan, a hegyeken át lehetett, vagy a levegõbõl helikopteren, esetleg olyan kis repülõgépen, amelynek a kavicsos, hepehupás, és nagyon rövid és keskeny leszállópálya is elég volt.

Ez még a könnyű kétmotorosnak is kevés lenne, állapította meg magában Lochart, amikor megpillantotta a levegõbõl. Legfeljebb egymotorossal lehet használni, megfordulni viszont még azzal sem, mert túl szűk a hely a hegyek miatt. Aki egyszer rárepül, annak le kell szállnia. Búvóhelynek viszont remek. Kívánni sem lehetne jobbat.

Ali felállt, és jólesõ érzéssel hatalmasat nyújtózkodott.

Délelõtt érkeztek, az útjuk nyugodt, eseménytelen volt. A Szeladi tábornoktól származó, és Ali által csöndben megváltoztatott utasításokhoz tartva magát, Lochart közel maradt a földhöz, gondosan elkerült minden várost, falut. A rádión mindössze egyszer hallottak adást – dühös, többször ismételt üzenetet Iszfahánból arról, hogy árulókkal teli Bell 212-es menekül déli irányba, és a helikoptert mindenképpen le kell lõni. – Nevet nem mondtak, és a gép jelzését sem – állapította meg izgatottan Ali. – Úgy látszik, elfelejtették felírni.

– Nem sokat számít – válaszolta Lochart. – A miénken kívül nem hiszem, hogy lenne még 212-es a környéken.

– Mindegy. Aggodalomra semmi ok. Maradjon száz láb alatt, és forduljon nyugatnak!

Lochart nagyon meglepõdött az utasításon, mert arra számított, hogy a csaknem nyílegyenesen déli irányban fekvõ Bandar-Deilam lesz a következõ állomás. – Hová megyünk?

– Felejtse el az iránytűt! Én majd navigálok.

– Hová megyünk?!

– Bagdadba – válaszolta nevetve Ali.

Késõbb sem árulta el az úti céljukat, egészen addig, amíg el nem érkezett a leszállás ideje. Akkor már jóval több mint kétszáz mérföldnyire voltak Iszfahántól, nagyon alacsonyan, szembeszélben repültek, és el is fogyasztották csaknem az összes üzemanyagot. Ali hangosan imádkozott, hogy a maradék kitartson, és ne zuhanjanak le.

– Ha sikerül is leszállnunk, gyalog soha nem jutunk ki errõl a kopár vidékrõl. Honnan szerzünk üzemanyagot?

– Ahová megyünk, ott bõven van... Hála istennek! – kiáltott fel izgatottan Ali. Éppen átkeltek egy kisebb hegyvonulat fölött, és lent a völgyben meglátták a tavat és a gátat. – Hála istennek!

Lochart is köszönetet mondott magában az égieknek jó szerencséjükért, és amilyen gyorsan csak tudta, a földre tette a helikoptert. A leszállóhely mellett ötezer gallonos, földbe süllyesztett üzemanyagtartály volt, a hangárban szerszámok, levegõtartályok, amelyekbõl föl lehetett pumpálni a kerekeket, tartóbakokon pedig vízisík és vitorlázáshoz szükséges felszerelés.

– Rakjuk el a gépet! – mondta Ali. Kettesben betolták a hangárba a 212-est, és hogy biztosan álljon, sarukat is tettek a kerekeire. Miközben a rotor rögzítésével volt elfoglalva, Lochart három siklószárnyat pillantott meg a tetõ alatt felfüggesztve. Porosak voltak, és ittott már foszladoztak is.

– Kié? – kérdezte feléjük bökve.

– A ház Haszán Ariáni tábornoké volt. Õ használta õket.

Lochart jó nagyot füttyentett. Ariáni az iráni légierõ legendás hírű fõparancsnoka volt, a sah legbizalmasabb embere, egyik lánytestvérének a férje. Két éve vesztette életét, siklórepülés közben. – Itt halt meg, a környéken?

– Igen. – Ali a tó szemközti partján emelkedõ hegy felé mutatott. – Állítólag légörvénybe került, és hozzácsapódott azokhoz a sziklákhoz.

Lochart elgondolkodva nézett a fiatal pilótára. – Állítólag? Maga nem hisz benne?

– Nem. Esküdni mernék rá, hogy meggyilkolták. A légierõnél a legtöbben meg vannak gyõzõdve róla.

– Arra gondol, hogy csináltak valamit a siklószárnyával?

Ali vállat vont. – Nem tudom. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Egy biztos: túlságosan is tapasztalt, körültekintõ pilóta, siklórepülõ volt ahhoz, hogy légörvénybe kerüljön. Soha nem ment volna ki, ha nincs a repüléshez tökéletesen megfelelõ idõ. – Ali kilépett a hangárból a napra. Lentrõl, a lejtõ aljából beszélgetés, nevetés hangját hallották, és Valik gyerekeit is látták, amint a vízparton játszanak. – Motorcsónakkal huzatta magát, úgy emelkedett föl. Rövid vízisít használt, amikor elég magasra emelkedett, lerúgta magáról, és ötszáz, néha ezer láb magasságig is felszállt, hogy aztán dugóhúzóban jöjjön le, és pontosan a stég mellett fogjon vizet.

– Ennyire jó volt?

– Igen, ennyire. Azért is ölték meg, mert túl jó volt.

– Kicsoda?

– Nem tudom. Ha tudnám, akkor az illetõ már régen nem élne.

Lochart érezte a fiatalember hangjából kicsendülõ odaadást.

– Ezek szerint ismerte?

– A szárnysegédje voltam, az egyik szárnysegédje éveken keresztül. A legcsodálatosabb ember volt, akit valaha ismertem – a legjobb tábornok, a legjobb pilóta, sportember, vízisízõ, minden! Ha nem hal meg, a külföldiek, és fõleg az a mocsok Carter soha nem tudták volna csapdába ejteni a sahot, és nem kellett volna távoznia. Irán nem zuhanna bele a teljes káoszba, és a tábornokoknak nem lett volna lehetõségük arra, hogy eláruljanak bennünket. – Miközben beszélt, Ali Abbászi arca eltorzult az indulattól. – Elképzelhetetlen, hogy akkor is így el lehetett volna árulni bennünket, ha még él.

– Ki ölte hát meg? Khomeini hívei? – feszegette tovább a kérdést Lochart.

– Nem. Nekik akkor még nem lehetett rá módjuk. Ismert hazafi volt, hithű, bár modern gondolkodású síita. Kik ölték meg? A Tudeh tagjai, fedajinok, bármilyen jobb- és baloldali, vagy centrista fanatikus, aki azt akarta, hogy Irán meggyengüljön. – Ali kis szünetet tartott, koromfekete szeme szikrát szórt a heves indulattól. – Akadnak, akik azt mondják, a végén már magas helyeken is kezdtek félni a növekvõ hatalmától és népszerűségétõl.

Lochart elõször azt hitte, nem jól hall. – Arra gondol, hogy esetleg a sah adott utasítást a meggyilkolására.

– Nem. Errõl természetesen szó sincs. Azok tartották veszélyesnek, akik félrevezették a sahot. Farmandeh volt, olyan vezér, akit a nép is szeretett és tisztelt. Sokan féltek tõle. Veszélyt jelentett a brit érdekekre, mert támogatta Moszadik miniszterelnököt, amikor az államosította az Angol-Iráni Olajtársaságot, és kiállt a sah és az OPEC mellett, amikor megnégyszerezték a nyersolaj árát. Izrael-barát volt, bár nem arabellenes, úgyhogy fenyegetést jelentett a PFSZ-re és Jasszer Arafatra is. Az amerikaiak szintén tartottak tõle – a Hét Nõvér, mert velük szemben is megvédte az iráni érdekeket. Mindenkivel szemben, mert elsõsorban hazafi volt. – Ali pillantása különössé, messzire révedévé vált. – A merénylet õsi művészetnek számít Iránban. Végül is ibn Szabbáh szintén perzsa volt. – A fiatal pilóta szája, ahogy ezt mondta, mosolygott ugyan, de a tekintete nem. – Mi mások vagyunk, mint azok, akik körülöttünk élnek.

– Elnézést... ibn Szabbáh? – kérdezte Lochart, mert nem ismerte a nevet.

– A Hegyek Véne, Haszán ibn Szabbáh, az izmaelita vallási vezetõ. A tizenegyedik században élt, az õ harcosai voltak az asszaszinok, és õ alkalmazta elõször tömegesen a politikai gyilkosságot.

– Igen, így már ismerõs. Nem Omar Hajjám barátja volt?

– A legendák szerint igen. – Ali arca újból megkeményedett. – Ariánit megölték, de hogy kik, senki sem tudja. Egyelõre. – Visszament Locharthoz, és segített becsukni az ajtót.

– És most?

– Most várunk egy darabig. Aztán megyünk tovább. – Száműzetésbe, tette hozzá gondolatban Ali. Nem baj, rövid ideig fog csak tartani, és én legalább tudom, hová megyek, nem úgy, mint a sah, aki földönfutóvá vált, nem talál olyan helyet, ahol szívesen befogadnák. Én legalább mehetek az Államokba.

Csak a szülei tudták, hogy amerikai útlevele is van. Mennyire igaza volt apámnak, gondolta. – Sosem tudhatod, fiam, mit tartogat számodra Isten – figyelmeztette komolyan az apja. – Azt tanácsolom, addig folyamodj amerikai útlevélért, amíg megteheted. Az uralkodói dinasztiák soha nem maradnak fenn sokáig. Sahok jönnek, sahok mennek, elűzhetik egymást, és a két Pahlavi együttesen is még csak ötvennégy éve van hatalmon. Õfenségéik! Ő Császári Fenségeik! Ugyan már! Mi volt Reza hán, mielõtt sáhinsahhá nevezte ki magát? Kalandor katona, írástudatlan paraszt fia Mazandaránból, a Kaszpitenger partjáról.

– De apám! Reza hán rendkívüli ember volt – próbált vitatkozni a fia. – Nélküle és Mohammed Reza sah nélkül még mindig a britek rabszolgái lennénk.

– Kétségtelen, fiam, hogy a Pahlavik sok szempontból a hasznunkra voltak. Reza sah azonban óriási hibát követett el – becsapta magát, és becsapott bennünket is, amikor ostobán azt hitte, hogy a németek fogják megnyerni a háborút, és ezért a tengelyhatalmakat támogatta. Ezzel ürügyet szolgáltatott a briteknek arra, hogy letaszítsák a trónról, és száműzetésbe zavarják.

– De Mohammed sah nem fog kudarcot vallani, apám! Erõsebb, mint amilyen az apja valaha volt. A fegyveres erõinket az egész világ csodálja. Több repülõgépünk van, mint Nagy-Britanniának, több páncélosunk, mint Németországnak, és gazdagabbak vagyunk Krõzusnál. Amerika a szövetségesünk, katonai erõnknek köszönhetõen a Közel- és Közép-Kelet rendfenntartóivá váltunk, és a világ minden országának a vezetõi, még Brezsnyev is, hízelegnek az uralkodónknak.

– Igen, de nem tudhatjuk, mit tartogat még számunkra Isten. Szerezd meg azt az útlevelet!

– Az amerikai útlevél veszélyes lehet. Te is tudod, hogy a SAVAK-on keresztül minden eljut a sahhoz. Mi lesz, ha õ vagy Ariáni tábornok megtudja? Tönkremehet a karrierem.

– Miért menne tönkre? Büszkén azt mondod majd, hogy nem akartál dicsekedni vele, titokban tartottad, hogy amikor kell, a Pahlavik szolgálatában hasznosítsad. Na?

– Hát... Ezt talán elfogadják.

Ne hunyd be a szemedet, fiam, lásd a világot olyannak, amilyen! Ne bízz az uralkodók ígéreteiben, õk bármikor visszavonhatják adott szavukat! – figyelmeztette Alit az apja. – Ha ennek a sahnak, a következõnek, vagy akár a hõs tábornokodnak egyszer választania kell a te életed, és valami számára fontosabb, értékesebb dolog között, akkor szerinted hogyan fognak dönteni? Ne higgy a hercegeknek, tábornokoknak, politikusoknak! Eladnak bármikor a családoddal, örökségeddel együtt egy csipet sóért, hogy megszórják vele a rizsüket, amit meg sem kóstolnak, mert annyira el vannak telve minden földi jóval, de másnak sem adnák oda...

Mennyire igaza volt! Carter eladott minket, a sahot, a tábornokainkat és a sajátjait, aztán a saját tábornokaink is eladtak bennünket. Hogyan lehettek olyan ostobák, hogy öngyilkosságot kövessenek el, jámbor birkaként bárd alá hajtsák a fejüket, kérdezte magától a fiatal pilóta, és megborzongott, mert eszébe jutott, hogy Iszfahánban milyen közel járt maga is a halálhoz. Ez az egész, ami körülöttünk lejátszódik, nem lehet igaz! Mindenki megõrült!

– Hűvös van már az árnyékban – szólt oda neki Lochart.

– Igen. – Ali visszanézett, és enyhén megrázta magát, hogy elűzze nyugtalanító gondolatait. Apámnak igaza volt, mondta magának, a tábornokok mind egyformák. Ez a két csirkefogó, Valik és Szeladi is eladna bennünket bármelyik pillanatban, ha az érdekei úgy diktálnák.

Azért kellek nekik, mert én vagyok az egyetlen, aki biztonságba tudja juttatni õket – leszámítva ezt a szerencsétlen flótást, aki nem is sejti, milyen veszély leselkedik rá.

– Szabaduljunk meg ettõl a Locharttól! – indítványozta Szeladi. – Megérdemli talán, hogy velünk jöjjön, biztonságba kerüljön? Iszfahánban kis híján elárult bennünket. Miért nem hagyjuk itt? Természetesen holtan. Élve nem lehet, mert ismer, és ha faggatni kezdik, vagy anélkül is, elárul mindannyiunkat.

– Nem, kegyelmes nagybátyám – vitatkozott Valik. – Jobban járunk, ha ajándékként adjuk át a kuvaitiaknak vagy az irakiaknak, akik börtönbe vághatják, vagy ha úgy tartja kedvük, nagy csinnadrattával visszaadhatják; Khomeiniéknek. Végül is õ lopott el egy iráni helikoptert, és vállalkozott arra, hogy busás fizetség fejében kimenekít bennünket. Nem ez történt?

– De igen! Mégis, én azt mondom, hogy veszélyes, mert elárulhatja a nevünket a lázadóknak.

– Addigra mi már a családunkkal együtt biztonságban leszünk.

– Azt mondom, szabaduljunk meg tõle. Képes lett volna feláldozni bennünket, hogy mentse a bõrét. Legfeljebb Bagdadba megyünk majd, és nem Kuvaitba.

– Kérlek, kegyelmes úr! Gondolj bele! Lochart sokkal tapasztaltabb pilóta...

Ali az órájára nézett – harminc perc maradt a felszállásig. Látta, hogy Lochart a házat figyeli, és találgatni kezdte, vajon ki fog nyerni – Valik vagy Szeladi? Kuvaiti vagy iraki börtön vár-e a szerencsétlen balfékre, netán golyó, ami a homloka közepét üti át? Kíváncsi vagyok, hogy miután agyonlõtték, eltemetik-e, vagy hagyják, hogy ragadozók és férgek takarítsák el, ami megmarad belõle.

– Baj van? – kérdezte barátságosan Lochart.

– Dehogy, kapitány! Csak arra gondoltam, milyen szerencsések is voltunk, hogy el tudtunk menekülni Iszfahánból.

– Igen. Még meg sem köszöntem magának az életemet. – Lochart biztos volt abban, hogy ha Ali és az õrnagy ki nem szabadítják, akkor a forradalmi bizottság egyetlen ítéletet ismerõ vészbírósága elõtt végezte volna. És ha ezután fogják el? Akkor ugyanaz fog történni. Szándékosan nem gondolt Sarazadra, Teheránra, nem szõtt terveket a jövõre. Majd ha itt lesz az ideje, mondta magának már sokadszor. Ha már látod, hogyan végzõdik a dolog, és hol kötsz ki.

Vajon hová akarnak menni? Kuvaitba? Esetleg váratlan, gyors fordulattal nyílegyenesen át a határon, Irakba? Irak általában ellenséges Iránnal szemben, úgyhogy az meglehetõsen kockázatos vállalkozás lenne. Kuvait könnyen elérhetõ innen, és a kuvaitiak többsége szunnita, nem síita, következésképpen szemben áll Khomeinivel. Igen, de ahhoz, hogy oda eljussanak, szigorúan ellenõrzött légtéren kell áthaladniuk, iránin és irakin egyaránt. A légvédelem a határ mindkét oldalán ideges, hevesen reagál a legkisebb ingerre is, a pilóták és a tüzérek boldogok, ha tüzelhetnek. Innentõl ötven mérföldes körzetben legalább húsz iráni légi támaszpont van, a vadászgépek állandóan feltöltve, indulásra készen, a pilóták pedig alig várják, hogy bebizonyítsák az új rendszer iránti hűségüket.

És az ígéreted, amit McIvernek tettél, hogy a határon nem viszed át õket?, kérdezte magától.

Iszfahán miatt levakarhatatlanul rajtad van a bélyeg. Bárhova mégy is, a forradalmárok nem fogják elfelejteni a nevedet és a helikoptered regisztrációs jelét. Láttad, hogy bárki is felírta volna a nevedet?, vitatkozott a saját érveivel. Nem, azt hiszem, nem írták fel. Mindegy, jobban teszed, ha meglépsz, amilyen hamar csak lehet. Menekülõknek segítettél, és közben Iszfahánban emberek haltak meg. Akármit csinálsz, nem vakarhatod le magadról a jelet.

És Sarazad? Nem hagyhatom itt!, kiabálta Lochartban egy kétségbeesett hang.

De igen! Meg kell tenned. Teheránban õt nem fenyegeti semmilyen veszély.

És ha érted mennek, Sarazad ajtót nyit, és õt viszik el helyetted?

– Jó lenne valami hideget inni – mondta, mert hirtelen olyan lett a szája, mint a kiszáradt szivacs. – Gondolja, hogy van kólájuk, vagy egyéb üdítõjük?

– Megyek, megnézem – mondta Ali. Már indult volna, de megtorpant, és mindketten felkapták a fejüket, mert meglátták Valik gyerekeit, amint vidáman ugrándozva visszafelé tartottak a tótól. Kissé lemaradva Anus is jött mögöttük.

– Gyönyörű napunk van, ugye? – kérdezte vidám mosollyal, de komor árnyékokkal a szeme körül az asszony, amikor közelebb ért. – Szerencsénk van, hogy ilyen remek idõt fogtunk ki.

– Igen – válaszolta a két pilóta szinte egyszerre, és mindketten azon gondolkodtak, hogyan tudott ez a nõ éppen Valikhoz feleségül menni. Szép volt, nagyon csinos, és csodálatos anya, olyan, amilyenrõl többnyire csak a könyvekben írnak.

– Nem látta a férjemet, százados?

– A házban van, a többiekkel, méltóságos asszony – válaszolta õszinte tisztelettel a hangjában Ali Abbászi. – Elkísérhetem? Éppen oda indultam én is.

– Megkeresné? Legyen szíves, szóljon neki, hogy visszajöttünk, és beszélni szeretnék vele!

Ali nem akarta kettesben hagyni az asszonyt Locharttal, mert Anus jelen volt, amikor Valikkal és Szeladival a terveikrõl beszélgetett, és azok kikérték a véleményét az úti céljukkal kapcsolatban. Szerencsére Lochartról akkor nem esett szó, esetleges megölésének ötlete azután vetõdött föl, hogy az asszony elment. – Nem szeretném egyedül zavarni a tábornokot, méltóságos asszony – mondta tehát a százados. – Talán jobb volna, ha együtt keresnénk meg.

– Legyen szíves, kerítse elõ! – Anus ugyanolyan fensõbbségesen parancsoló hangot tudott használni, mint a tábornok, és mégis, a viselkedése nem volt bántó.

Ali tehát vállat vont. Insa Allah, gondolta, és a ház felé indult. Miután magukra maradtak – a két gyerek éppen a hangár körül bújócskázott – Anus szelíden megérintette Lochart karját. – Még meg sem köszöntem, hogy megmentette az életünket, Tommy!

Lochart nagyon elcsodálkozott, enyhén össze is rezzent, mert ez volt az elsõ alkalom, hogy az asszony a keresztnevén szólította. Korábban „Lochart kapitány" volt, „sógorom", vagy „õkegyelmessége, Sarazad férje". – Örülök, hogy segíthettem – válaszolta meglepõdve.

– Tudom, hogy maga és a drága öreg Mac is értem és a gyerekekért tette. Ne nézzen rám ilyen csodálkozva, kedves! Ismerem a férjemet, a jó és rossz tulajdonságaival együtt. Melyik asszony nem ismeri a párját? – Anus szeme sarkában könny csillogott, miközben ezt mondta. – Tisztában vagyok azzal, mire vállalkozott. Kockára tette az életét, Sarazadét, egész iráni jövõjét, és talán a vállalatáét is.

– Sarazad életét nem! – tiltakozott Lochart. – Teljes biztonságban van. Az apja, Bakraván kegyelmes úr vigyáz rá, amíg biztonságban el nem tudja hagyni az országot. Neki nem eshet baja – bizonygatta, de elég volt Anus sötétbarna szemébe néznie, kiolvasni belõle a gondolatait, és a szíve máris görcsbe rándult a rémülettõl.

– Egész lelkembõl kívánom, és kérem Istent, hogy így legyen, Tommy. – Anus szégyenlõsen a szeméhez kapott, és letörölte a könnyeit. – Soha életemben nem voltam még ilyen szomorú. Elképzelni sem tudtam, hogy valaha így fogom érezni magam. Fáj a szívem a menekülés miatt, azért a szegény katonáért, aki ott maradt holtan a hóban, a családomért és a barátaim családjáért, akiknek maradniuk kellett, és mindenkiért, mert Irán többé nem biztonságos. Félek, hogy a mollahok megöletnek mindenkit, aki a mi köreinkhez tartozik. Mi... Hogy is mondjam? Túl modernek... túl haladó gondolkodásúak vagyunk a számukra. Senki nem érezheti többé biztonságban magát... még Khomeini sem.

– Insa Allah – válaszolta önkéntelenül is Lochart, de igazából oda sem figyelt arra, amit mondott, mert hirtelen rémület kerítette a hatalmába. Arra gondolt, hogy soha nem látja viszont Sarazadot, ha elmegy, nem jut vissza Iránba, és a feleségét sem tudja kimenekíteni. – Hamarosan helyreáll a rend – folytatta különösebb meggyõzõdés nélkül. – Engedélyezni fogják az utazást, és minden visszatér a normális kerékvágásba. Hát persze! Pár hónap kell csak, semmiképp sem több. Utána megint normális lesz a helyzet.

– Remélem, Tommy, mert szeretem Sarazadot. Elképzelni sem tudom, hogy ne lássam többé, és ne ismerhessem meg a kicsit.

– Tessék?! – kérdezte Lochart, mert azt hitte, valamit nem jól hallott.

– Hát persze! Maga még nem is tudja! – Anus gyors mozdulattal a maradék könnycseppet is kitörölte a szemébõl. – Korán volt még, hogy szóljanak magának. Sarazad nekem is csak titokban súgta meg, hogy úgy érzi, terhes.

– De... De hát... – Lochart álmélkodva, egyszersmind rettentõ boldogan hosszabb szünetet tartott – .. .az nem lehet!

– Nem volt még teljesen biztos benne, Tommy, de úgy érezte, hogy az. Az asszonyok néha hamarabb meg tudják állapítani az ilyesmit, mint az orvos. Amikor bekövetkezik, az ember hirtelen egészen másnak, csodálatosan kiteljesedettnek érzi magát – magyarázta Anus, és a hangjában õszinte vágyakozás érzõdött.

Lochart agya közben lázasan működött, de meg sem próbálta elmagyarázni, mire gondol, mert biztos volt abban, hogy Anus úgysem értené meg azt a boldogsággal, lelkesültséggel vegyes rémületet, ami hirtelen úrrá lett rajta.

– Még néhány nap kell, hogy tökéletesen biztos legyen a dologban – folytatta az asszony. – Három vagy négy... Nézzük csak! Igen, ma kedd van, tehát a mait is beleszámítva négy nap múlva már biztosan tudni fogja. Az éppen egy nappal azután lesz, hogy találkozik az apjával. Magának most pénteken, a saját idõszámításuk szerint 16-án kellene találkoznia vele, ugye?

– Igen. – Mintha el tudnám felejteni, mondta magában Lochart. Maga ezt tudta?

– Természetesen – válaszolta Anus, szemmel láthatóan meglepõdve a kérdésen. – Ilyen rendkívüli kérésrõl, ennyire fontos döntésrõl a család minden tagjának tudnia kell. Nem csodálatos lenne, ha bebizonyosodna, hogy igaz?! Ha jól tudom, maga is azt mondta Bakraván kegyelmes úrnak, hogy gyermekeket akar. Nagyon remélem, hogy Isten megáldotta Sarazadot. Ha így van, sokkal könnyebben telik majd számára az idõ addig is, amíg ki tudjuk menekíteni Teheránból. Kuvait csöppet sincs messze. Nagyon sajnálom, hogy nem jött velünk... Ha rászánta volna magát, most minden tökéletes lenne.

– Kuvait?! – kapta fel a fejét Lochart.

– Igen, de nem maradunk ott sokáig. Londonba megyünk. – Anus arcáról ismét jól le lehetett olvasni, mennyire sajnálja, hogy így alakultak a dolgok. – Nem akartam eljönni, otthagyni az otthonunkat, a barátainkat... nem...

Az asszony feje fölött elnézve Lochart látta, hogy nyílik a ház ajtaja, és Valik lép ki rajta Szeladi és Ali társaságában. Azt is rögtön észrevette, hogy mindhármuknál oldalfegyver van, de nem tulajdonított neki különösebb jelentõséget. Nyilván egész arzenált tartanak a házban, gondolta, miközben látta, hogy Ali tiszteleg a két tábornoknak, feszes hátraarcot csinál, és futva indul lefelé a tóhoz. A két gyerek, az apját észrevéve, boldog üdvrivalgással ugrott elõ a hangár mögül. Valikhoz rohantak, õ pedig felkapta, és vidáman a magasba is dobta a kislányt, mielõtt lerakta volna.

– Tessék, Anus! – fordult a feleségéhez.

– Azt akartad, hogy pontosan ebben az idõben itt legyek a gyerekekkel.

– Igen. Légy szíves, öltöztesd fel Setaremet és Dzsalált! Hamarosan indulunk. – Hallva, mit mondott az apjuk, a két gyerek egybõl berohant a házba. – Kapitány! Útra kész a helikopter?

– Igen.

Valik odaszólt a feleségének: – Menj te is készülni, kedves!

Anus szelíden elmosolyodott ugyan, de nem mozdult. – Csak a kabátomat kell fölvennem. Egyébként készen vagyok – mondta. A többi tiszt is közeledett már, néhányan közülük automata fegyverrel a kezükben.

Lochart erõvel kirekesztette a gondolataiból Sarazadot, a négy nap múlva esedékes fontos dátumot, és megtörte a kissé hosszúra nyúlt csöndet: – Mi a további terv?

– Irány Bagdad – válaszolta Valik. – Pár perc múlva indulunk.

– Azt hittem, Kuvaitba megyünk – jegyezte meg Anus.

– Bagdad mellett döntöttünk. Szeladi tábornok szerint biztonságosabb, ha délnek indulunk. – Miközben beszélt, Valik egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Lochartról. – Tíz percen belül indulni akarok.

– Azt tanácsolnám, hogy várjunk hajnali kettõig-háromig, aztán...

– Csapdába kerülhetünk, ha tovább maradunk! – vágott keményen a szavába Szeladi. – Katonák jöhetnek, foglyul ejthetnek bennünket. Nem messze innen van egy légi támaszpont, bármikor kiküldhetnek egy õrjáratot. Fölösleges vitatkoznia, nem ért a katonai dolgokhoz. Mihelyt mindenki elkészült, azonnal indulunk Bagdadba.

– Kuvait biztonságosabb lenne, de bármelyiket választják is, ha nincs iráni útvonalengedély, a helikoptert leszállás után mind a két helyen egybõl elkobozzák – mondta a tábornoknak Lochart.

– Vagy igen, vagy nem – válaszolta nyugodt hangon Valik. – Egy kis baksis, és a jó kapcsolat hamar megoldja a gondot. – Te családomba befurakodott senki, gondolta kajánul, ha helikopterestül odaadunk nekik, attól még az irakiak is megszelídülnek. És miért is ne? Jogtalanul repülsz be hozzájuk, még a Teheránban kapott felszállási engedélyed is hamis. Az irakiak meg fogják ezt érteni, és nem bántanak bennünket. A legtöbben közülük utálják Khomeinit, félnek tõle, és az iszlámnak attól az irányzatától, amit képvisel. Ha odaadunk téged, a helikoptert, és még egy kis jutalmat a megfelelõ kezekbe, miért is bántanának.

– Tessék! – mondta, mert látta, hogy Lochart határozottan néz rá, és szólni akar.

– Szerintem Bagdad nem jó választás.

– Induljunk! – sürgette õket erõszakosan Szeladi.

Lochart indulatba jött, elvörösödött a sértéstõl, és a jelenlévõk közül többen is kényelmetlenül toporogni kezdtek. – Majd akkor indulnak, ha a gép és a pilóta is készen lesz. Repültek már helikopterrel ezen a vidéken, a hegyek között?

– Nem, de a 212-es át tud kelni rajtuk... Bagdadba megyünk! Most, azonnal!

– Sok szerencsét! Én változatlanul helyesebbnek tartom, ha Kuvaitot választják, de nem szólok bele. Csináljanak, amit akarnak! Én ugyanis nem megyek magukkal – jelentette ki Lochart.

Szavai nyomán az addiginál is nagyobb csönd támadt, amit végül Szeladi tört meg dühtõl kipirult arccal. – Azonnal készítse elõ a gépet! Most, rögtön!

Lochart úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, amit mondott, és nem neki, hanem Valiknak válaszolt: – Útban Iszfahán felé megmondtam, hogy a határon nem viszem át magukat. Ha akarja, Ali megteheti, tudja vezetni a gépet.

– De hát maga ugyanolyan veszélyben van itt, mint közülünk bárki – gyõzködte Valik, mélységesen megdöbbenve azon, amit felfoghatatlan ostobaságnak vélt. – Természetes, hogy átvisz bennünket a határon.

– Nem. Én itt összepakolok, és visszamegyek. Gondolom, nem akarnak idõt vesztegetni azzal, hogy elvigyenek egy darabon. Ali képes elvezetni a helikoptert – ebben a körzetben szolgált, és tudja, hol vannak a radarok. Egy puskát adjanak csak! Egyedül is eljutok Bandar-Deilamig. Rendben?

Senki nem válaszolt, a többiek tekintete Lochart, Szeladi, Valik között ugrált, és mindenki feszülten várt.

A két tábornok lázas sietséggel átgondolta a frissen keletkezett problémát, és mindkettõ ugyanarra az elhatározásra jutott. Insa Allah. Lochart döntött úgy, hogy marad, és ezért neki kell vállalnia a következményeket. – Rendben van! – válaszolta tökéletes nyugalommal Valik. – Akkor majd Ali vezeti a gépet. – Elmosolyodott, és mivel becsülte Lochartot mint pilótát, rögtön hozzá is tette: – Demokratikus beállítottságú emberek vagyunk, úgyhogy azt javaslom, szavazzunk. Irak vagy Kuvait?

– Kuvait! – vágta rá egybõl Anus, és a többiek is csatlakoztak hozzá, mielõtt Szeladi megszólalhatott volna.

Remek, gondolta Valik. Leszavaztak, nem tehetek semmit. Bagdadba csak azért egyeztem bele, mert Szeladi azt mondta, ismeri az ottani rendõrfõnököt, és húszezer amerikai dollár – jóval kevesebb, mint Kuvaitban – elég lesz ahhoz, hogy megvásároljam a magam és a családom biztonságát. Hogy a többiek mennyit képesek fizetni, az az õ dolguk. Remélem, hoztak magukkal elég pénzt, vagy ha nem, hát tudnak gyorsan szerezni. – Gondolom, ön is elfogadja a döntést, tisztelt nagybátyám! Tehát Kuvait. Köszönöm, kapitány! Szólna Alinak, hogy siessen? Lent van a tónál.

– Persze. Máris összeszedem a holmimat. Kapok egy puskát?

– Természetesen.

Lochart bement a hangárba, hogy elõvegye a helikopterbõl a csomagját.

– Tolják ki a gépet, hogy egybõl indulhassunk! – szólt a tiszteknek Szeladi, és többen is ugrottak egyszerre, hogy végrehajtsák az utasítást. Lochart lerakta a hangár ajtaja mellé a csomagját, és elindult a tó felé. Szeladi megvárta, amíg eltűnt a szemük elõl, és csak aztán sietett türelmetlenül a helikopterhez.

Miután elment, Valik kettesben maradt a feleségével, és látva, hogy az asszony átható pillantással nézi, megkérdezte tõle: – Mi a baj?

– Mi lesz a sorsa Lochart kapitánynak? – kérdezte Anus erõsen lehalkított hangon, bár senki nem volt a közelükben, hogy meghallhatta volna, amit beszéltek.

– Hallottad. Nem hajlandó tovább vinni bennünket, itt akar maradni. Összeszedi a holmiját, és elmegy.

– A gondolataidat is ismerem, kedvesem! Végezni akarsz vele? – Anus bűbájos, szelíd mosollyal kérdezett. – Meggyilkoltatod?

– Rossz szót használsz, drágám! – felelte ugyancsak mosolyogva a férje. – Gondolom, azzal te is egyetértesz, hogy mostantól Lochart nagy veszélyt jelent a számunkra. Ismer bennünket, tudja mindannyiunk nevét... A családjaink szenvednék meg, ha elfognák, kivallatnák és elárulná, kiket vitt. Isten akarata, ami történik. Egyébként maga választott. Szeladi, katonás megoldással, mindenképpen végezni akart vele, én viszont nem. Azt akartam, hogy tovább vigyen bennünket.

– Azért, hogy Kuvaitban vagy Bagdadban áldozd fel?

– A parancsot Szeladi adta ki Alinak, nem én. Szegény Lochart! El kell tűnnie, hogy ne hozhasson veszélyt másokra. Bármennyire tragikus is ez, sajnos, kikerülhetetlen. Gondolom, ezzel te is egyetértesz.

– Nem, kedvesem! Sajnálom, de csöppet sem értek veled egyet. Úgyhogy ha bántják, ha csak haja szála is meggörbül, késõbb sokan lesznek, akik rettentõen bánni fogják. – Anusnak csak a szavai voltak vészjóslóak, a mosolya ugyanolyan szelíd maradt, amilyen addig volt. – Többek között te is, drágám!

Valik arca elvörösödött az indulattól, de mérsékelte magát, mert mögötte a tisztek már kitolták a helikoptert a hangárból, és kezdtek bepakolni. – Nem hallottad, mit mondtam, Anus?! – kérdezte. – Veszélyes ember! Nem tartozik közénk, Dzsared elviselni is alig tudja, és állítom, hogy halálos veszélyt hozhat nemcsak ránk, hanem azokra is, akik itthon maradnak. A te családodra ugyanúgy, mint az enyémre.

– És te nem hallottad, mit mondtam, kedves férjem? – kérdezte szelíd eltökéltséggel az asszony. – Nagyon jól tudom, milyen veszély leselkedik ránk, de ha végeznek itt vele, ha meggyilkolják, akkor te is meghalsz.

– Ne légy nevetséges! – intette le ingerülten az asszonyt Valik.

– Egyszer majd elalszol, és nem ébredsz fel többé. Akkor én leszek, aki teljesíti Isten akaratát. – A fenyegetés véresen komoly volt, annak ellenére, hogy Anus továbbra is mosolygott, és a hangját sem emelte föl.

Valik is tudta ezt; bizonytalanul állt még egy darabig, aztán komor arccal hátat fordított az asszonynak, és elsietett az ösvényen. Alig tűnt el, a gyerekek elõfutottak a házból. – Várjatok meg itt, drágáim! – mondta nekik gyöngéden Anus. – Ne féljetek, mindjárt jövök!

A tó fölé cölöpökre épült, rostsütõvel is ellátott, fedett terasz nyúlt be. A peremérõl lépcsõ vezetett a vízhez a vízisízõk vagy a motorcsónakot használni akarók kedvéért.

Lochart a korlát nélküli terasznak a szélén állt, kezét a feje fölé tartva.

Ali néhány lépésnyi távolságról fogta rá a fegyverét. A parancs, amit Szeladitól kapott, egyértelmű volt: – Menjen le a tóhoz, és várjon! Vagy visszahívjuk, vagy leküldjük magához a pilótát. Ha lemegy, ölje meg, és azonnal jöjjön vissza!

Utálta ezt a parancsot. A bombavetést, forradalmárok, lázadók legéppuskázását helikopterrõl nem tartotta gyilkosságnak, de ezt igen. Sápadtan állt, hiszen soha nem ölt még ilyen közelrõl embert, és imádkozott Istenhez, hogy bocsássa meg a bűnét. Közben tudta, hogy a parancs az parancs, és a katonának az a dolga, hogy engedelmeskedjen. – Sajnálom – mondta nehezen forgó nyelvvel, és ujja ráfeszült a ravaszra.

Mielõtt meghúzhatta volna, Lochart erõsen elrugaszkodott, belevetette magát a vízbe. Ali automatikusan követte a mozgását, és mintha lõgyakorlaton lett volna, pontosan a háta közepére célzott. Tudta, hogy ilyen kis távolságról semmiképp sem hibázhatja el.

– Állj!

A másodperc kis töredéke elegendõ volt, hogy hálásan végrehajtsa a parancsot. Megkönnyebbülten rázta meg magát, elvette az ujját a ravasztól, és hátrafordult, hogy bevárja a lélekszakadva érkezõ Valikot. Együtt nézték aztán a vizet, és fölé hajolva vártak is, de hiába, Lochart nem bukkant föl.

– Talán a palló alatt van... Esetleg a mólónál húzódott meg – találgatott Ali. Arcáról, kezérõl letörölte az izzadságot, és hálát adott magában Istennek, hogy a pilóta vére nem fog a lelkén száradni.

– Valószínű – válaszolta Valik. Erõsen izzadt, de nem attól, amitõl Ali, hanem a félelemtõl. Soha nem látta még olyannak a felesége tekintetét, mint néhány perccel korábban, nem találkozott még azzal a nyugodt, biztos halált ígérõ mosollyal. A vad õsei vérét örökölte, gondolta. Kádzsár õ is, az õsei gondolkodás nélkül megölték a riválisaikat, vagy azok gyerekeit, hogy megszerezzék maguknak a trónt. A 146 év alatt, amíg ez a dinasztia uralkodott, egyetlen Kádzsár sah halt csak természetes halált. Valik hátranézett, és látva, hogy Anus ott áll nem messze tõlük, az ösvény tetején, rászólt Alira: – Adja ide a fegyverét!

Miután megkapta, lehajolt, reszketõ kézzel a deszkákra tette, és hangosan, jól érthetõen azt mondta: – Lochart! Itt hagyom magának a fegyvert. Sajnálatos fékeértés történt. A százados rosszul hallott valamit.

– De tábornok...

– Menjen a helikopterhez! – vágott erõszakosan Ali szavába Valik. – Szeladi bolond... Nem lett volna szabad azt parancsolnia magának, hogy ölje meg ezt a szegény embert. Ha visszaértünk, azonnal indulunk, és Kuvaitba megyünk, nem Bagdadba. Siessen, indítsa be a helikoptert!

Anushoz érve Ali megállt egy pillanatra, különös pillantást vetett rá, és csak aztán futott tovább. Az asszony nyugodtan lesétált az ösvényen Valikhoz.

– Láttad? – kérdezte a férje.

– Igen.

Szótlanul álltak, tökéletes csönd vette körül õket, hullámok sem csobbantak a cölöpökön. A tó tükörsima volt, fényesen csillogó. Remélem, el tudott bújni valahol – mondta nyugtalanul az asszony. – Boldog vagyok, hogy a vére nem tapad a kezünkhöz. Szeladi szörnyeteg!

– Menjünk vissza! – ajánlotta Valik. Elõhúzta a revolverét, és kihasználva, hogy a teraszra sem a helikoptertõl, sem a házból nem lehetett rálátni, lõtt egyet a levegõbe. – Szeladi kedvéért. Lelõttem Lochartot, amikor... amikor egy pillanatra felbukkant a vízbõl. Igaz?

– Bölcs és jó ember vagy – válaszolta a felesége, mielõtt kart karba öltve visszaindultak volna. – Nélküled, a te bölcsességed és bátorságod nélkül soha nem tudtunk volna elmenekülni Iszfahánból. De a száműzetés...

– Átmeneti lesz, nem fog sokáig tartani – mondta megnyugodva Valik. Nagyon örült, mert viszályuk rövid volt, sikerült hamar elsimítaniuk. – Utána hazajövünk.

– Csodálatos lesz! – Anus kényszerítette magát, hogy higgyen is ebben. Muszáj, mondta magának, különben megõrülök. Hinnem kell, ha másért nem, hát a gyerekek kedvéért! – Örülök, hogy Kuvaitot választottad – fordult a férjéhez. – Soha nem szerettem Bagdadot és az irakiakat. Huhh! – Enyhén összerázkódott, és a tekintetébõl sem tűnt még el egészen az árnyék. – Miért nem volt jó, amit Lochart mondott? Az, hogy várjuk meg, amíg besötétedik.

– Néhány mérföldnyire innen van egy légi támaszpont, és lehet, hogy a radarok, vagy erre tévedõ járõrök már láttak bennünket. Szeladinak ebben igaza van. Könnyen értünk küldhetnek valakit, hogy elfogjon bennünket. – Az emelkedõ tetejére érve látták, hogy már mindenki beszállt, csak a gyerekek várnak a helikopter nyitott ajtajánál, úgyhogy megszaporázták a lépteiket. – Kuvait sokkal biztonságosabb, mint Irak. Korábban eldöntöttem már magamban, hogy nem engedek ennek az ostoba, felfuvalkodott Szeladinak. Képtelenség bízni benne.

Néhány perc múlva már a levegõben voltak, és alacsonyan repülve, a magasba nyúló sziklákat kerülgetve az északnyugati irányban húzódó hegygerinc felé tartottak. Ali Abbászi remek pilóta volt, és jól is ismerte a vidéket. Miután elhagyták a hegygerincet, és leereszkedtek a következõ völgybe, nyugatnak kanyarodott, a mintegy ötven mérföldre húzódó iraki határ felé, hogy amilyen messzire csak lehet, elkerülje a légi támaszpontnak még a környékét is. A föléjük nyúló hegyek ormát, sõt néhol a lejtõket is hó borította, de lent a völgyekben – már ahol nem volt teljesen kopár, kietlen a táj – szépen zöldellt a növényzet. Átsuhantak egy ismeretlen, a térképen sem jelzett falu fölött, aztán délre kanyarodtak, és a nyaraló melletti tavat is tápláló kis folyót követve a határral párhuzamosan repültek tovább. Az út, ami rájuk várt, kedvezõtlen szél esetén sem tarthatott tovább két óránál, és ráadásul szerencséjük volt, mert jó szelet fogtak ki.

Akik az ablakok mellett ültek, örömmel figyelték az alattuk gyorsan elsuhanó tájat. Természetesen a gyerekek kapták a legjobb helyeket – Dzsalált az õrnagy, a kislányt Valik tartotta ölében, Anus pedig mellettük ült. Mindenki elégedett volt, néhányan békésen, csöndben imádkoztak. A nap már lebukni készült, vörösre színezte az égen úszó felhõk peremét, fejük fölött a rotorlapát megnyugtató, egyenletes zúgással pörgött, a pilóta elõtti műszerfalon minden mutató a zöld mezõben állt.

Ali örült, hogy repülhet, és annak is, hogy nem ölte meg Lochartot, aki állt elõtte némán, nem könyörgött az életéért, nem is imádkozott, csak állt mozdulatlanul, magasan a feje fölé tartott kézzel, és várt. Biztosan a cölöpök között maradt, a terasz alatt. Hála istennek!

A térképre pillantott, hogy felfrissítse kicsit az emlékezetét, bár igazából nem volt szüksége rá, hiszen évekig szolgált ezen a vidéken, ismerte minden zugát. Tudta, hogy hamarosan kiérnek a hegyek közül, a Tigris és az Eufrátesz síkságára. Alacsonyan maradva, Dezful, majd Ahváz és Horramsahr elkerülésével haladnak tovább, hogy átszeljék a Satt-el-Arabot, vele a határt, és eljussanak Kuvaitba, a szabadságba.

Megpillantotta az ismerõs, a hegyláncból kinyúló csúcsot, fölfelé húzta a helikoptert, hogy kiemelkedjen a völgybõl, átszáguldjon a következõbe, és élvezte, ahogy a repülés boldogító izgalma a hatalmába keríti. Aztán... – HBC! Emelkedjen ezer lábra és csökkentse a sebességét! – hallotta a fejhallgatóban a minden kellemes gondolatát elsöprõ, határozott hangot. Alig hat perce volt még csak a levegõben.

A parancs elõször perzsául hangzott el, de aztán angolul is megismétlõdött, és utána még sokszor, egyszer perzsául, egyszer angolul, miközben továbbra is alacsonyan maradt, és izgatottan munkára serkentette az agyát, hogy találjon már ki valamit.

– HBC helikopter! Emelkedjen fel a völgybõl, és csökkentse a sebességet!

Ali Abbászi fölfelé pillantott, az eget fürkészte, de repülõgépet sehol sem látott. A völgy sebesen száguldott alattuk, elõttük újabb hegygerinc emelkedett, és mögötte még néhány hegylánc, amelyek közül a völgyek már a síkságra futottak le. Nyugatra tõlük az iraki határ valamivel több mint negyven mérföldnyire – helikopterrel húsz perc – húzódott.

– HBC helikopter! Utolsó figyelmeztetés! Emelkedjen föl a völgybõl, és csökkentse a sebességet!

Három lehetõséged van, vágott belé a gondolat: engedelmeskedsz és meghalsz, megpróbálsz menekülni vagy leszállsz, itt töltöd az éjszakát, és hajnalban újra elindulsz – feltéve, hogy addig nem találnak el a rakétáikkal vagy gépágyúik lövedékeivel.

Balra elöl fák koronáját látta, ami mögött a talaj meredeken süllyedt, a völgy egyre keskenyedõ szakadékba torkollott. Abba vezette bele a gépet, eldöntve magában, hogy inkább a menekülést választja. Az agya végre kitisztult, pontosan tudta, mit csinál. Lerántotta magáról a fejhallgatót, hogy véletlenül se hallja újból a figyelmeztetést, Istenre bízta magát, és ettõl valahogy jobban érezte magát. A szakadék végéhez közeledve lassított, kikerült néhány fát, és leereszkedett az újabb völgybe. Még tovább csökkentette a sebességet, és az alattuk kanyargó hegyi patakot követve repült tovább.

Maradj alacsonyan, takarékoskodj az üzemanyaggal, és tarts mindig délnek, adta ki magának feltámadó önbizalommal az utasítást. Kerülj minél közelebb a határhoz, de ne vágj neki rögtön, várj egy kicsit! Használd az agyad, akkor soha nem kapnak el! Hamarosan besötétedik, lerázhatod õket, és bõven van annyi tapasztalatod a műszeres repülésben, hogy eljuss Kuvaitba. De hogyan vehettek észre? Mintha vártak volna. Lehet, hogy amikor Dez Dámhoz közeledtünk, már akkor észrevettek radarral... Vigyázz!

A fák itt sűrűbben nõttek, és vigyázva kellett manõvereznie, hogy kikerülje õket, és a sziklákat is, és a gerincen átbukva leérjen a következõ völgybe. Ne csak fölfelé és elõre figyelj, hanem lefelé is, hogy tudd, hol teszed le a gépet, ha a motor véletlenül felmondja a szolgálatot, biztatta magát. Erõsen koncentrált, és magabiztos volt, mert érezte, hogy jól csinálja a dolgát. A műszerek nem jeleztek semmilyen rendellenességet, és bár éberen figyelte az eget, nem látott semmit, ami veszélyt jelenthetett volna rájuk. A következõ völgy végénél még egy kört is leírt, hogy jobban szét tudjon nézni, de nem volt a fejük fölött semmi.

Biztonságban vagyunk! Sikerült lerázni õket! Insa Allah! Ali hosszan, elégedetten kifújta magából a levegõt, és délnek fordult, a következõ hegylánc felé, amely után már csak egy volt, és utána az alföld következett. A két vadászgép eközben várt. F-14-esek voltak.

26. fejezet

TEHERÁNI REPÜLÕTÉR, AZ S-G IRODÁJA, 17.48. – Nem szállhat le! – hallatszott a rádióból az erõs légköri zörejjel keveredõ hang. Gavallan, McIver és Robert Armstrong feszülten figyelve állt a készüléknél. Mögöttük, az ablakon túl komor, szürke volt az alkony, nem sok hiányzott már a teljes sötétséghez.

– Teheráni torony! Itt Echo-Tango-Lima-Lima! – válaszolta sebesen pergõ nyelvvel a repülõtérhez közeledõ 125-ös fedélzetérõl John Hogg. – A kishi irányítóktól megkaptuk az engedélyt, és...

– Nem szállhat le, ETLL! – A repülésirányító hangja elutasító volt, egyben félelem is érzõdött rajta. – Ismétlem: negatív! Polgári gép nem indulhat, és nem is szállhat le, amíg újabb utasítást nem kapunk az imám... – A háttérbõl egyéb hangok is hallatszottak, jelezve, hogy egyszerre több mikrofont is rákapcsoltak ugyanarra a frekvenciára. – Térjen vissza oda, ahonnan jött!

– Ismétlem, a kishi állomástól megkaptuk a leszállási engedélyt. Õk adtak át Iszfahánnak, és az ottani irányítók megerõsítették, hogy leszállhatunk. Éljen Khomeini ajatollah és az iszlám diadala! Negyven mérföldnyire délre vagyok a varamini ellenõrzõ ponttól, és a bal oldali, 29-es leszállópályára készülök. Erõsítse meg, hogy a leszállító rendszer működik! Jól hallom, hogy mások is szeretnének leszállni?

Néhány másodpercig csak indulatos perzsa beszéd hallatszott, aztán: – Nincs forgalom, ETLL, nem működik a leszállító rendszer és maguk se... – Az amerikai akcentussal beszélõ repülésirányító váratlanul elhallgatott, és hibásan, erõs perzsa akcentussal beszélõ hang váltotta fel: – Nincs leszállás! A bizottság parancsol Teherán! Kish nem Teherán, Iszfahán nem Teherán! Mi ad parancsot Teherán! Ha leszállás, le lesznek tartóztatva!

John Hogg, csöppet sem zavartatva magát a zord elutasítástól, vidáman válaszolt: – Echo-Tango-Lima-Lima. Vettem, hogy nem akarják engedélyezni a leszállást, teheráni torony, és visszavonják a kiadott engedélyüket, ami súlyos megsértése a légi közlekedési szabályoknak. Fontolják meg a dolgot, és válaszoljanak! – A mondatot befejezve rögtön átkapcsolt az S-G frekvenciájára, és amikor ismét beleszólt a mikrofonba, már csöppnyi jókedv sem érzõdött a hangján: – Utasítást kérek!

McIver is sietve frekvenciát váltott. – Háromszázhatvan és parkolás! – mondta, ami azt jelentette, hogy Hogg további ereszkedés nélkül kezdjen el körözni, és úgy várja meg, amíg kitalálnak valamit. Utána rögtön Gavallanre nézett, aki csak bámult komoran maga elé. Robert Armstrong ezzel szemben nyugodtnak tűnt, halkan és meglehetõsen hamisan fütyörészett egy dallamot.

– Jobb, ha elküldjük! Ha megpróbál leszállni, a végén még tényleg letartóztatják, és börtönbe kerül – mondta McIver.

– Akkor is, ha szabályos engedélyt kapott? – kérdezte Gavallan. – Szóltál a toronynak, hogy a nagykövetük személyesen állította ki az engedélyt, és Bazargán irodája is jóváhagyta?

– De nem személyesen Bazargán, uram! – jegyezte meg Armstrong. – És ha úgy is volna! A toronyban az irányítók az urak. Azt javaslom, hogy... – Félbehagyta a mondatot, és komor arccal az ablakon túlra mutatott. – Nézzék! – A repülõtér peremén haladó úton két teherautó, és magasra nyúló antennájú rádiós kocsi haladt sebesen. Miközben figyelték õket, a teherautók rákanyarodtak a 29-es leszállópályára, megálltak pontosan a közepén, és fegyveres iszlám gárdisták ugráltak le róluk. A rádiós kocsi tovább haladt, egyenesen feléjük.

– A francba! – morogta dühösen McIver.

– Mac, gondolod, hogy figyelni fogják a frekvenciánkat?

– Vegyük úgy, hogy igen. Az a biztos.

Gavallan felkapta a mikrofont, és belekiáltotta: – Tűnés! B! Ismétlem, B!

– Echo-Tango-Lima-Lima – nyugtázta a vételt Hogg, és a repülésirányítók frekvenciájára átváltva barátságos hangon folytatta: – Teherán torony! Teljesítjük a kérésüket, hogy tekintsünk el a leszállástól, és hivatalosan kérjük az engedélyt a holnap déli leszálláshoz. Sürgõs alkatrész-szállítmányt hozunk az IranOilnak, és mihelyt leraktuk, rögtön indulunk is vissza a szabadságra menõ embereinkkel.

McIver nem állta meg, hogy ne kezdjen kuncogni. – Johnnynak változatlanul remekül vág az esze – mondta elégedetten Gavallannek, majd Armstronghoz fordult: – Felvesszük...

– Vettem, Echo-Tango-Lima-Lima – szakította félbe a toronyból érkezõ, erõs hang.

– Felvesszük az utaslistára, mihelyt lehet, Mr. Armstrong! Sajnálom, hogy ma nem sikerült. Mi a helyzet a papírjaival?

– Szeretném, ha az S-G szabadságra menõ tanácsadójaként tüntetnének fel, amennyiben ez lehetséges. Fizetés nélküli konzultánsként természetesen. – Armstrong elszakította tekintetét a közeledõ gépkocsitól, és Gavallanhez fordulva megkérdezte: – Mi az a B?

– Azt jelentette, hogy Johnny holnap ugyanebben az idõben ismét kísérelje meg a leszállást.

– És ha teljesítik a kérését?

– Az volna a legegyszerűbb. Addigra átminõsítjük magát szakértõvé.

– Köszönöm. Bízzunk benne, hogy sikerülni fog! – Armstrong újból a közeledõ autóra nézett, és sietve megkérdezte: – Otthon lesznek este tíz körül, Mr. Gavallan? Talán sikerül beugranom... Csak úgy, kicsit fecsegni. Semmi különös.

– Szívesen látom. Ugye mi már találkoztunk valamikor? Nagyon ismerõsnek tetszett, amikor megláttam.

– Igen. Ha nem leszek ott negyed tizenegyig, az azt jelenti, hogy valami közbejött, és majd reggel jelentkezem. – Armstrong ezt már kifelé menet mondta. – Köszönöm.

– Rendben. Hol találkoztunk? – szólt utána Gavallan.

– Hongkongban.

Figyelték, amint átvágott a külsõ irodán és a hangáron, hogy a hátsó ajtón át eljusson az S-G parkolójában hagyott kopott, minden feltűnéstõl mentes kocsijához.

– Olyan magabiztosan közlekedik, mintha már többször járt volna itt – jegyezte meg elgondolkodva McIver.

– Hongkong? Bárhogyan is töröm a fejem, nem emlékszem rá. Te igen? – kérdezte Gavallan.

– Én sem. Majd megkérdezem Gent. Neki jó a névmemóriája.

– Nem vagyok meggyõzõdve róla, hogy különösebben kedvelem Robert Armstrongot, vagy hogy megbízhatom benne, bármit állítson is róla Talbot.

Délben találkoztak a diplomatával, hogy megtudják, pontosan kicsoda is Robert Armstrong, George Talbot azonban meglehetõsen szűkszavúnak bizonyult. – Ó, igazán rendes ember – mondta. – Nagyon hálásak lennénk, ha különösebb kérdezõsködés nélkül elvinnék. Ugye itt maradnak ebédre? Maradt még frissen fagyasztott doveri nyelvhalunk, elegendõ kaviár és füstölt lazac, ha szeretik, és néhány üveg 76-os évjáratú La Doucette. Õszintén javaslom a vörös borunkat is. Desszertnek csokoládépuding lesz, és van még fél köcsög finom, érett kék Stilton sajtunk. Lehet, hogy körülöttünk az egész világ lángol, de mi legalább gentlemanekhez illõn nézzük végig, hogyan ég porig. Mit szólnának egy pohár ginhez aperitifként?

Az ebéd valóban nagyon kellemes volt. Talbot beszámolt róla, hogy Bahtjár távozik, átadja a terepet Bazargánnak, és Khomeini biztosan elejét veszi a helyzet további romlásának. – Most, hogy már nem fenyeget az államcsíny veszélye, az élet elõbb-utóbb visszatér a normális kerékvágásba.

– Mit ért azon, hogy elõbb-utóbb?

– Amikor a központi hatalommal szemben állók, függetlenül attól, hogy kié a hatalom, és ki száll szembe vele, kifogynak a lõszerbõl. De drága barátom, hogy én mit gondolok, az egy csöppet sem számít! Az a lényeg, amit Khomeini gondol, azt pedig legfeljebb csak a jóisten tudja.

Gavallan visszagondolt az ideges, fejhangú nevetésre, amivel Talbot a saját szellemes megjegyzését kísérte, és elmosolyodott.

– Mi az? – kérdezte McIver.

– Eszembe jutott, ahogy Talbot viselkedett ebédnél.

A feléjük tartó gépkocsi még mindig legalább száz-yardnyira volt. – Talbot sok titkot tartogat. Mit gondolsz, mirõl akar „fecsegni" Armstrong?

– Nem tudom. Lehet, hogy csak a figyelmünket akarja elaltatni. Ne felejtsd el, bementünk a követségre, hogy érdeklõdjünk felõle! Érdekes! Rendszerint nem szoktam elfelejteni... Hongkong? Mintha a Happy Valleyben tartott lóversenyekkel kapcsolatban rémlene nekem. Na mindegy. Majd eszembe jut. El kell ismerni, hogy pontos ember. Azt mondtam neki, ötre legyen itt, és hajszálpontosan meg is jelent. – Gavallan az épület elõtt megálló gépkocsira pillantott. – Kedves barátainkkal viszont nagyon nem akart találkozni. Kíváncsi volnék rá, miért.

A csoportnak négy tagja volt: két fegyveres fiatalember, egy mollah – nem ugyanaz, aki elõzõ nap náluk járt –, és Sabolir, a bevándorlási hivatal repülõtéri kirendeltségének a fõnöke, aki még mindig olyan ideges volt, hogy szakadt róla a veríték.

– Jó estét, kegyelmes uraim! – köszönt nekik McIver. Megállta, hogy ne fintorítsa el az orrát, pedig az erõsen tiltakozott a négy férfi áporodott izzadságszaga ellen. – Óhajtanak egy kis teát?

– Nem, nem. Köszönjük – hárította el az ajánlatot Sabolir. Erõsen meg volt szeppenve, és ezt fölényeskedéssel igyekezett leplezni. Lazán ledobta magát az irodában álló, legkényelmesebb székbe. – Azért jöttünk, hogy ismertessük az új szabályokat.

– Valóban? – McIvernek az évek során gyakran akadt dolga vele, és alkalmanként adott is neki egy-egy doboz whiskyt, kanna benzint, sõt nyaranta ingyen elvitette, és vendégül látta a családjával a Kaszpi-tenger melletti valamelyik üdülõhelyen. „Szállást foglaltunk az egyik munkatársunknak, de, sajnos, közbejött valami, és nem tud elutazni, kedves Mr. Sabolir. Nagy kár lenne hagyni, hogy veszendõbe menjen, nem gondolja?" Egyszer még egy két személyre szóló, egyhetes dubai utazást is elintézett neki. A lány fiatal volt, nagyon szép, és Sabolir kérésére iráni szakértõként került bele az S-G belsõ irataiba. – Miben állhatok szolgálatukra?

Meglepetésükre Sabolir a zsebébe nyúlt, elõvette Gavallan útlevelét, az elõzõ nap elvett útvonalengedélyt, és kirakta õket az asztalra. – Tessék az útlevele és a jóváhagyott engedély – mondta, önkéntelenül is átváltva a nála magasabb beosztásúakkal szemben megszokott sima, behízelgõ hangra. – Az imám úgy rendelkezett, hogy haladéktalanul vissza kell állítani az életet a normális kerékvágásba. Iszlám államunkban rendezõdött a helyzet, és három napon belül megnyitjuk a repülõteret a normális, elõre engedélyezett forgalom elõtt. Maguk is folytathatják a munkájukat.

– Az iráni légierõ pilótáinak a kiképzését is? – kérdezte McIver. Nehezen tudta csak leplezni a jókedvét, mert a helikoptervezetõk kiképzése igen jelentõs, busás nyereséget hozó üzlet volt a vállalatnak.

Sabolirt szemmel láthatóan elbizonytalanította a kérdés. – Azt hiszem, igen... biztosan...

– Nem! – vágott közbe határozottan, jó angol kiejtéssel a mollah. – Addig nem, amíg az imám és a forradalmi bizottság hozzá nem járul. Gondoskodni fogok arról, hogy mielõbb határozott választ kapjanak, de addig működésüknek ezt a részét szüneteltetniük kell. Egyéb munkáikat – az alkatrész-szállítást a kutakhoz és a fúrásokhoz, az IranOil és az Iran-Timber működéséhez szükséges egyéb repüléseket – akár már holnaputántól folytathatják, amennyiben a felszállásokat elõre engedélyeztetik.

– Nagyszerű! – mondta Gavallan, és ezzel McIver is egyetértett.

– A maguknál, illetve a fúrásoknál dolgozó külföldi alkalmazottak ki- és beszállítása is folytatódhat holnaputántól – feltéve, hogy szintén elõre jóváhagyatják, és az illetõknek minden iratuk rendben van. Az olajtermelés segítését szolgáló repülések azonban elsõbbséget élveznek. Minden, országon belüli útjukra magukkal visznek egy iszlám gárdistát is.

– Amennyiben az illetõt elõre bejelentik, felszállás elõtt idõben megjelenik, és akkor is csak fegyvertelenül – válaszolta McIver, csöndben felkészülve a kikerülhetetlennek látszó összecsapásra.

– A fegyveres iszlám gárdisták a maguk védelmét szolgálják, azért lesznek a helikoptereken, hogy megakadályozzák az állam ellenségeit az esetleges géprablásban! –jelentette ki élesen a mollah.

– Végtelenül örülünk, ha együttműködhetünk önökkel, kegyelmes uram – szólt közbe nyugodtan Gavallan. – Valóban nagyon örülünk, de biztos vagyok abban, önök sem kívánnak életeket fölöslegesen veszélybe sodorni, rossz fényt vetve ezzel az iszlám államra. Hivatalosan kérem, eszközölje ki az imámnál, hogy értsen egyet a fegyveresek letiltásával a gépekrõl. Önnek nyilván közvetlen bejárása van hozzá. Addig is, amíg a jóváhagyásukat, vagy a kormányunk jóváhagyását meg nem kapjuk, a helikoptereink türelmesen várnak.

– Haladéktalanul folytatni fogják a repüléseket! – mondta most már nagyon dühösen a mollah.

– Találhatnánk kompromisszumos megoldást, ami nyilván elnyeri az imám jóváhagyását is: a gárdistánál lehet fegyver, a tárakat viszont a gép kapitánya õrzi, végig az út folyamán. Megállapodhatunk ebben?

A javaslat elbizonytalanította kissé a mollahot.

– Ha jól tudom – ütötte tovább a vasat Gavallan –, az imám a leghatározottabban azt parancsolta, hogy mindenki tegye le a fegyvert.

– Rendben van. Elfogadom az ajánlatot.

– Köszönöm. Mac, készítsd el a megállapodást, hogy õkegyelmessége aláírhassa, és értesítsd róla minden kirendeltségünket! Újabb működési engedélyekre is szükségünk lesz, kegyelmes uram, mert gondolom, a régiek, amelyeket a korábbi rendszer állított ki, már érvénytelenek. Megmondaná, milyen hatósághoz forduljunk? Esetleg személyesen önhöz, kegyelmes úr? Ön nyilván fontos ember, tisztában van vele, mit és hogyan kell csinálni. – Gavallan elégedetten látta, hogy a mollah örül a hízelgésnek. Harmincas éveiben járó, mocskos szakállú, kopott ruházatú férfi volt. A kiejtésébõl ítélve gyanítani lehetett, hogy valamikor Nagy-Britanniában tanult, egyike volt annak a sok ezer iráni diáknak, akiket a sah külföldre küldött, hogy nyugati diplomát szerezzenek. – Ön nyilván egybõl kiállítja majd nekünk a szükséges papírokat, hogy minden szempontból jogszerűen működhessünk a megváltozott körülmények között is.

– Mi... Igen, új dokumentumokat állítunk ki valamennyi repülõgépünk számára. – A mollah különbözõ papírokat szedett elõ kopott aktatáskájából, és felrakta vastag, törött lencséjű szemüvegét. A keresett lapot a köteg alján találta meg. – Ahogy látom, maguk jelenleg tizenhárom Bell 212-est, hét 206-ost és négy Alouette-et üzemeltetnek az ország különbözõ részein. Mindegyik iráni bejegyzésű és az Iran Helicopter Company tulajdona, így van?

– Nem egészen – válaszolta a fejét rázva Gavallan. – Egyelõre mindegyik gép az aberdeeni székhelyű S-G Helicopters tulajdona. Az Iran Helicopter Company nevű, iráni partnereinkkel létrehozott vegyes vállalat azután kapja csak meg a gépeket, hogy kifizette õket.

A mollah közelebb emelte a szeméhez a papírt, és elégedetlenül ráncolni kezdte a homlokát. – A szerzõdés szerint a tulajdonos az Iran Helicopter, ami iráni vállalat. Ez áll itt, és alá is van írva.

– Igen, de csak abban az esetben, ha a gépek árát kiegyenlítették. A fizetésben viszont jelentõs elmaradás van.

– Az imám megmondta, hogy minden kölcsön ki lesz fizetve, úgyhogy efelõl nyugodtak lehetnek.

– Természetesen, de addig is a tulajdonjog csak a törlesztések mértékében kerül átruházásra – folytatta óvatosan Gavallan, és közben abban reménykedett, hogy az irányítótorony másnap teljesíteni fogja Johnny Hogg ügyesen megfogalmazott kérését, és megadja a leszállási engedélyt. Kíváncsi vagyok, ez a szerencsétlen kis senki tudna-e intézkedni, mondta magában. Ha Khomeini valóban kiadta a parancsot, hogy állítsák helyre a rendet, akkor talán tényleg működni fog a repülõtér, és visszamehetek Londonba. Kis szerencsével meg tudom kötni az ExTexszel a szerzõdést, és akkor a hét végén kiegyenlíthetjük az új X-63-asok bérleti díját. – Hónapokon keresztül az IHC helyett mi fizettük az összes fenntartási költséget, a működéshez fölvett kölcsön kamatait, a banki költségeket, és hamarosan végleg kimerítjük az anyagi lehetõségeinket...

– Az iszlám tiltja az üzérkedést, a kamat ellenében történõ pénzkölcsönzést – vágott közbe olyan határozottsággal a mollah, hogy attól Gavallan és McIver is erõsen meghökkent. – A bankok nem számíthatnak fel kamatot a kölcsöneikért. Semennyit. Ha megteszik, az üzérkedés.

Gavallan McIverre villantotta a tekintetét, majd meglehetõsen rossz érzéssel minden figyelmét újból a mollahra összpontosította. – Amennyiben a bankok nem kérhetnek kamatot, hogyan fognak működni?

– Az iszlám törvényeivel összhangban. Kizárólag azok szerint. A Korán tiltja az uzsorát! – jelentette ki erõszakosan a mollah. – Amit a külföldi bankok művelnek, az gonoszság. Miattuk támadt Iránnak annyi baja. A bankok gonosz szervezetek, és nem fogjuk eltűrni, hogy folytassák eddigi tevékenységüket. Ami az Iran Helicopter Companyt illeti, a Központi Forradalmi Bizottság elrendelte, hogy minden vegyes vállalati szerzõdést föl kell függeszteni addig, amíg meg nem történik a felülvizsgálatuk. – Kis szünetet tartott, és felmarkolva határozottan meglobogtatta a papírokat. – Ezek a gépek mind irániak. Iráni bejegyzésűek és iráni tulajdonban vannak! – Újból az iratokba pillantott. – Itt Teheránban három 212-esük, négy 206-osuk és egy 47-G4-esük van. Igaz?

– Szét vannak szórva – felelte McIver. – Itt, Doshan Tappehen és Galeg Morghin.

– De valamennyi Teheránban?

Erre a kérdésre már Gavallan válaszolt, McIver közben lázasan latolgatta a lehetõségeket, és megpróbált beleolvasni a papírokba. Az, amelyiket a mollah a kezében tartott, felsorolta az összes helikoptert a regisztrációs jelzésükkel együtt, és annak az okmánynak volt a másolata, amit az S-G-nek állandóan naprakész állapotban kellett tartania, és az irányítótoronyban õriztek. McIver gyomra görcsbe rándult, amikor látta, hogy az EP-HBC jelzés, Lochart 212-eséé, és az EP-HFC, Pettikin 206-osa pirossal vastagon be van karikázva.

– Egy 212-est kölcsönadtunk Bandar-Deilamnak – szólt közbe, elejét akarván venni az esetleges késõbbi, kellemetlen helyzetnek. Közben vadul átkozta magában Valikot, és csak remélni tudta, hogy Tom Lochart vagy Bandar-Deilamban van, vagy elindult már hazafelé. – A többi itt van.

– Kölcsönbe... az EP... EP-HBC-t? – kérdezte a mollah, nagyon elégedetten magával, mert ezt is tudta. – Nos... – Nem folytathatta, a repülésirányítónak a hangszóróból recsegõ hangja félbeszakította:

– Echo-Tango-Lima-Lima! A kérés elutasítva. Jelentkezzen Iszfahánnál a 118,3-on! Vége.

– Nagyon helyes. Remek! – mondta a mollah, és elégedetten bólintott hozzá.

Gavallan és McIver némán ugyan, de újabb kacskaringós káromkodásba kezdett, Sabolir pedig, aki addig némán figyelt, és tisztán látta, hogyan próbálják meg kettesben manipulálni a mollahot, halkan kuncogott. De azért óvatosan lehajtotta a fejét, hogy senkinek ne kelljen a szemébe néznie. Néhány másodperce, amikor a mollah figyelme másfelé irányult, McIverre nézett, és halványan, de bátorítóan elmosolyodott. Barátságot színlelt, mert félt, hogy McIver netán helytelenül értelmezi a helyzetet, és felhánytorgatja azt a néhány jelentéktelen szívességet, amely csupán viszonzása volt annak, hogy merõ jóindulatból olyan simává tette a beérkezõ alkatrész-szállítmányok és a szabadságra távozó személyzet útját. Délelõtt a rádióban az iszlám (vagy központi, mindegy) forradalmi bizottság egyik szóvivõje minden tisztességes állampolgárt arra szólított fel, hogy határozottan ítéljék el azokat, akik bűnöket követtek el „az iszlám ellen".

A nap folyamán három kollégáját tartóztatták le, és ettõl rémület lett úrrá az egész repülõtéren. Az iszlám gárdisták meg sem mondták, miért teszik, csak elvonszolták a három embert, és a Kasr börtönbe – a gyűlölt SAVAK korábbi börtönébe – vitték õket, ahol hírek szerint ezen a napon, rögtönítélõ bíráskodás után, ötvenet kivégeztek „az iszlám ellenségei" közül. A három letartóztatott egyike a közvetlen beosztottja volt, aki elõzõ nap elfogadta McIvertõl a tízezer riált és a három kanna benzint. Egyet megtartott belõle, kettõt pedig, ahogy az illik, õ vitt haza tegnap este. Istenem, add, hogy ne kutassák át a házamat!

A rövidhullámú rádióból Johnny Hogg vidám hangja hallatszott:

– Echo-Tango-Lima-Lima. Köszönöm. Éljen a forradalom, és viszlát! – Aztán a saját csatornájukon, már csöppet sem jókedvűen: – Központ, megerõsítést kérek!

McIver, idegesen a mollah jelenléte miatt, sietve átkapcsolta a mikrofont a saját csatornájukra. – Rendben. Gondolod...

– Á! Közvetlenül beszélgetnek a gépeikkel? Külön csatornán? – A mollah hangja diadalmas volt, mintha különösen veszélyes bűncselekményt leplezett volna le.

– A vállalat csatornáján, kegyelmes uram! Normális, megszokott dolog.

– Normális? Na jó! Tehát az EP-HBC Bandar-Deilamban van? – kérdezte a mollah, és belenézett a papírjaiba. – Alkatrészeket szállít, ugye?

– Igen – válaszolta McIver, és némán tovább imádkozott.

– Mikor ér vissza?

– Nem tudom. – McIver érezte, hogy a mollah összes figyelme rá irányul. – Képtelen vagyok kapcsolatba lépni Bandar-Deilammal. Mihelyt lehet, újból megpróbálom, és ha kiderítettem, szólok önnek. Ami pedig a gépeink működési engedélyét illeti, kegyelmes úr, gondolja, hogy...

– EP-HFC. Ez a gép Tebrizben van.

– A forsai leszállópályán – felelte McIver, és ha lehet, még rosszabbul kezdte érezni magát. Csak remélni tudta, hogy a kazvini útelzárásnál történt incidenst nem jelentették, következmények nélkül múlt el. Fogalma sem volt arról, hogy Erkki hol lehet. Úgy beszélték meg, hogy háromkor jelentkezik, és együtt mennek ki a repülõtérre, de nem jelent meg a lakásán.

– A forsai leszállópályán?

Látta, hogy a mollah erõsen figyeli, és nagyon igyekezett koncentrálni. – Az EP-HFC szombaton alkatrészeket vitt Tebrizbe, és tegnap este szabadságra menõ alkalmazottakkal tért vissza. A holnapi jelentésben már ez az út is szerepelni fog.

A mollah arca hirtelen még komorabbra váltott. – Minden távozó és érkezõ gépet be kell jelenteni. Tegnapról egyetlen gép érkezésérõl sincs itt jelentés.

– Pettikin kapitány többször próbálkozott, de képtelen volt kapcsolatba lépni a teheráni irányítótoronnyal. Azt hiszem a katonák voltak éppen ügyeletben, és folyamatosan hívta õket útközben, de nem válaszoltak – felelte McIver. – Ha újra üzemelni kezdünk, ki fogja engedélyezni az útjainkat? Mr. Darius?

– Igen. Azt hiszem. De miért nem jelentették még ma sem az érkezést?

– Lenyűgözõ az ön hozzáértése, kegyelmes uram! – vágott közbe Gavallan, és még ahhoz is volt ereje, hogy széles mosolyt erõltessen az arcára. – Kár, hogy azokról, akik tegnap szolgálatban voltak, ez távolról sem mondható el. Biztos vagyok abban, hogy ami a működés hatékonyságát illeti, az új iszlám köztársaság messze felülmúlja majd bármelyik nyugati államot. Nagy örömünkre szolgál, hogy ehhez, a magunk szerény eszközeivel talán mi is hozzájárulhatunk. Éljen az új rend! Megkérdezhetem a nevét?

– Mohammed Tehrani – válaszolta kissé zavartan a mollah. Kellemetlenül érintette a közbeszólás, megzavarta, és hirtelen nem igazán tudta, hol fejezte be az elõbb.

– Tehrani kegyelmes úr! Kérhetem, hogy részeltessen bennünket tekintélye jótéteményeiben? Ha Echo-Tango-Lima-Lima jelzésű gépünk holnapra megkaphatná öntõl a leszállási engedélyt, az számottevõen megnövelné működésünk hatékonyságát és az önét is. Abban az esetben képes volnék gondoskodni arról, hogy vállalatunk azt a szolgáltatást nyújtsa Khomeini ajatollahnak és legközelebbi munkatársainak, köztük önnek, amelyet joggal elvárhatnak. Az alkatrészekkel, amelyeket az ETLL szállít, még két 212-est tudnánk munkába állítani, én pedig visszatérhetnék Londonba, hogy mindent megtegyek a Nagy Forradalomnak nyújtott támogatásunk növeléséért. Nyilván fölösleges is kérdeznem, hogy hozzájárul-e ehhez.

– Lehetetlen. A bizottság...

– Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a bizottság elfogadja az ön tanácsát. Ó! Látom, kellemetlen baleset érte. Eltört a szemüvege. Szörnyű! Én szinte már meg sem tudok lenni nélküle. Ha nincs rajtam, semmit sem látok. Szólhatok, hogy a 125-ös hozzon önnek holnapra egy újat?

A mollahot váratlanul érte, elbizonytalanította az ajánlat. A látása nagyon gyenge volt, és a vágy, hogy új, jó szemüveget kapjon, már régóta kínozta. Valóságos csoda, hihetetlenül nagy kincs lenne, Isten ajándéka, gondolta. Nyilván Isten rendelte úgy, hogy egy külföldi közvetítésével kapja meg. – Nem is tudom... A bizottság nagyon elfoglalt, nem tud azonnal határozni a kérdése felõl.

– Tisztában vagyok a nehézségekkel, de azzal is, hogy ha ön szól egy jó szót az érdekünkben, a bizottság biztosan odafigyel. Hallatlanul nagy segítség volna számunkra, és örökre a lekötelezettjeinek éreznénk magunkat. – Gavallan azt a fogalmazást használta, amelyik bármilyen nyelven hangzik is el, magában foglalja a kérdést: Mit kérsz cserébe? Látva, hogy McIver már átkapcsolt a torony frekvenciájára, odakínálta a mikrofont a mollahnak. – Segítsen nekünk, nyomja meg a gombot, kegyelmes uram, és adja ki az utasítást...

Tehrani mollah most már végképp nem tudta, mit tegyen, és miközben önmagával vitatkozva megpróbálta ezt eldönteni, McIver jelentõségteljes pillantással Sabolirra nézett.

A bevándorlási hivatal tisztviselõjének ragyogóan működött a reflexe, és rögtön értette, mit akar tõle. – Bárhogyan dönt is, Tehrani kegyelmes úr, a bizottság egész biztosan egyet fog érteni önnel – mondta behízelgõ hangon. – Holnap, amennyire tudom, más repülõtereket kell fölkeresnie, és megbizonyosodnia, hol és hány polgári rendeltetésű helikopter van az ön felügyelete alá rendelt teheráni körzetben, így van?

– Igen. Valóban ezt az utasítást kaptam – ismerte be a mollah. – Holnap a bizottságom más tagjainak is az lesz a dolguk, hogy repülõtereket látogassanak végig.

Sabolir csalódottságot tettetve nagyot sóhajtott, és a viselkedése annyira eltúlzott volt, hogy McIver nehezen állta meg nevetés nélkül. – Sajnos, nem lesz rá képes, hogy gépkocsival vagy gyalog valamennyit végigjárja, és idõben visszaérjen ahhoz, hogy személyesen felügyelje ennek a gépnek az érkezését és a kirakodás utáni azonnali távozását. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a szállítmány már megérkezett volna. A gép ugyanis már járt itt, de a Idshi és iszfaháni irányítók hibájából, akik gõgös pöffeszkedésükben elmulasztották kikérni az ön tanácsát, visszafordították.

– Igaz – értett egyet vele rögtön a mollah. – Õk a hibásak.

– Reggel hét óra megfelel, Tehrani kegyelmes úr? – kérdezett közbe haladéktalanul McIver. – Örülünk, ha bármiben szolgálatára lehetünk a repülõtéri bizottságnak. A legjobb pilótámat bocsátom rendelkezésére, és még idõben vissza fognak érni ahhoz, hogy ellenõrizhesse a helikopter érkezését és felszállását. Hány embert kíván magával vinni?

– Hatot... – mondta igazán oda sem figyelve a mollah. Arra tudott csak gondolni, milyen remek lesz, ha kényelmesen, luxuskörülmények között, mint valódi ajatollah, teljesítheti a megbízatását, végezheti el Isten munkáját. – Meg... meg lehet ezt oldani?

– Természetesen! – válaszolta McIver. – Tehát reggel hétkor. Nathaniel Lane kap... fõkapitány addigra elõkészít az útra egy 212-est. Ha önnel együtt heten lesznek a bizottságtól, akkor hét feleség is nyugodtan felfér még a helikopterre. Ön természetesen elöl fog ülni, a pilóta mellett. Tekintse úgy, hogy már meg is állapodtunk!

A mollah addig mindössze kétszer repült életében – amikor elutazott Angliába, és az egyetem elvégzése után. Mindkét alkalommal az Irán Airnek diákok számára indított charterjáratát volt köteles igénybe venni. Elmosolyodott hát, és a mikrofonért nyúlt. – Szóval reggel hétkor.

McIver és Gavallan egyetlen arcrándulással sem árulta el, mekkora megkönnyebbülést jelent számukra ez a gyõzelem, és Sabolir sem adta semmi jelét, hogy õk gyõztek.

A bevándorlási hivatal megbízottja elégedetten vette tudomásul hogy sikerült csapdába csalni a mollahot. Isten akarta, hogy így legyen! Ha ezek után netán valaki hamisan megvádolna, lesz egy szövetségesem, gondolta magában. Ez a bolond, ez a botcsinálta mollah fog megvédeni. Végül is megvesztegetést – nem egyszerűen piskesi – fogadott el, sõt mindjárt kettõt: új szemüveget és repülóutat, amihez nem lett volna joga. Hát nem szándékosan hagyta, hogy az ujjuk köré csavarják ezek az agyafúrt, csaló angolok, akik még mindig azt hiszik, hogy olcsón megvehetnek bennünket, és néhány nyomorúságos riál fejében elrabolhatják nemzeti kincseinket?

Hallgasd csak, biztatta magát, hogyan egyezik bele mindenbe, bármit kérjenek tõle az idegenek!

Szúrós pillantást vetett McIverre, sikerült is elkapnia a tekintetét, és csak aztán sütötte le ismét a szemét. Na, te nagyképű nyugati! Kíváncsi vagyok, nekem mit tudsz majd felajánlani, hogy hajlandó leszek elfelejteni ezt a felháborító esetet.

A FRANCIA KLUBBAN, 19.10. Gavallan egy pohár vörösbort vett el az egyenruhás pincér által odakínált tálcáról, McIver pedig fehéret.

Összeérintették a poharaikat, és jólesõ érzéssel ittak, fáradtan az egész napos hercehurcától és a repülõtérrõl bevezetõ úttól. Több, fõleg európai vendég társaságában – férfiak és nõk is voltak ott vegyesen – az egyik bárban ültek, ahonnan a nagy panorámaablakon át ragyogó kilátás nyílt a behavazott kertre és a teniszpályákra. A fotelek kényelmesek, modernek voltak, a pult italkészlete minden igényt kielégítõ; a klubban bankett-termek, zenés bár, étterem, kártyaszoba, szauna állt a vendégek rendelkezésére. Teherán legelegánsabb negyedében a francia klub volt az egyetlen ilyen jellegű intézmény, amely még üzemelt. Az amerikai tiszti klubot, ragyogó sportpályáival, a brit, a perzsa-amerikai, a német klubot már bezáratták, bárjaik italkészletét megsemmisítették.

– Istenem! De nagyszerű! – lelkesedett McIver, miután belekortyolt a megfelelõ hõmérsékletűre hűtött, nemes italba. – El ne áruld Gennek, hogy beugrottunk!

– Fölösleges volna, Mac! Anélkül is tudja.

– Igazad van – értett egyet Gavallannel McIver. – Sikerült vacsorára asztalt foglalnom. Vagyonba kerül ugyan, de megéri, mert remek a vacsora. Ha nem szól elõre az ember, többnyire állóhelyet is alig kap... – Sietve megfordult, mert az egyik sarokból jókedvű nevetéstõl kísért, pergõ francia beszédet hallott. – Egy pillanatra azt hittem, Jean-Luc az – magyarázta. – Néha úgy tűnik, mintha hosszú évekkel ezelõtt lett volna az újévi partija. Kíváncsi vagyok, lesz-e még részünk hasonlóban.

– Egész biztosan lesz – válaszolta Gavallan, hogy biztassa. Aggódott, mert úgy tetszett neki, mintha öreg barátjából kezdeni kiveszni a régi tűz. – Ne hagyd, hogy a mollah tönkretegye a hangulatodat!

– Libabõrös lett tõle a hátam, de ugyanúgy Armstrongtól és Talbottól is. Igazad van, Andy! Nem szabad hagynom, hogy megfeküdjék a gyomromat. Végül is jobban állunk, mint két napja... – Hirtelen elhallgatott, mert az újabb nevetés eszébe juttatta, milyen remek órákat töltött a klubban Gennyvel, Pettikinnel, Locharttal, a többi pilótával és egyéb barátaikkal – britekkel, amerikaiakkal, irániakkal. Igyekezett nem gondolni rájuk. A nagyobbik részük eltűnt, nem volt már Teheránban. Pedig... „Gen, ugorjunk be a francia klubba! Délután lesznek a teniszdöntõk." Vagy: „Valik koktélpartija nyolckor kezdõdik az iráni tiszti klubban." „Pólómérkõzés lesz, baseballmeccs, úszás, vízisízés..." „Sajnálom, ez a hétvége nem jó! A Kaszpi-tengerhez megyünk, a nagyköveti rezidenciára." Netán: „Örömmel, de Genny, sajnos, nem tud jönni. Iszfahánban van, szõnyeget vásárol."

– Valamikor olyan jó volt itt, Andy! Pezsgõ, nagyszerű élet idézte fel szóban is az emlékeit. – De vége, ma már a közvetlen partnerekkel is alig lehet tartani a kapcsolatot.

Gavallan egyetértõen bólintott, és amikor megszólalt, szelíd, halk volt a hangja: – Egyenes kérdésre egyenes választ kérek, Mac! Akarsz eljönni Iránból, és átadni másnak a képviseletet?

McIver döbbenten meredt a barátjára. – Jóságos isten! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? Azért, mert nem vagyok feldobva, mint általában. .. Nem. Ilyesmirõl szó sincs! – tiltakozott, de gondolatban olyan kérdést tett föl magának, amit néhány napja még elképzelhetetlennek tartott volna. Nem kezdesz kifogyni a lelkesedésbõl, az elszántságból? Tényleg nem jött még el az ideje, hogy abbahagyd? Nem tudom. Fájdalmas volt a beismerés, de azért mosolygott, amikor ismét megszólalt: – Minden a legnagyobb rendben, Andy! Nincs egyetlen gond sem, amit ne tudnánk megoldani.

– Akkor jó! Ne haragudj! Remélem, nem bántottalak meg azzal, hogy megkérdeztem. Azt hiszem, végül is sikerült állnunk a sarat a mollahhal szemben. Akkor jött rám igazán a szívbaj, amikor kijelentette a gépeinkrõl, hogy azok az övék.

– Valik és a többi partner tulajdonképpen a szerzõdés aláírásának pillanatától úgy viselkedett, mintha valóban az övék lettek volna a helikopterek.

– Hála istennek, a szerzõdést úgy kötöttük, hogy vita esetén angol bíróság döntése az érvényes. – Gavallan McIver mögé nézett, és az ámulattól a szeme is elkerekedett. A nõ, aki belépett a terembe, a húszas évei második felében járhatott, fekete hajú, fekete szemű volt, és igézõen szép. McIver követte a barátja pillantását, és látva, ki okozott olyan hatalmas meglepetést, elmosolyodott. – Hello, Szajada! – köszönt a lányhoz lépve, és odavezette az asztalukhoz. – Hadd mutassam be Andrew Gavallant! Andy, a hölgy Szajada Bertolin, Jean-Luc barátja. Leülsz hozzánk?

– Köszönöm, Mac, de, sajnos, nem lehet. Fallabdameccset beszéltem meg. Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Gavallan! – A lány mosolyogva kezet nyújtott. – Rohanok is. Csók Gennynek!

Visszaültek, és Gavallan rögtön odarendelte a pincéit. – Még egyszer ugyanezt legyen szíves! – Miután a rendelést feladta, McIverhez fordult: – Köztünk legyen mondva, Mac, ettõl a lánytól egészen elgyöngültem.

– El is hiszem – nevetett McIver. – Sokan így vannak vele. A kuvaiti nagykövetségen dolgozik, libanoni, és Jean-Luc bolondul érte.

– Tökéletesen érthetõ... – Gavallan arcáról szempillantás alatt eltűnt a mosoly, ugyanis meglátta Robert Armstrongot egy magas, ötven év körüli, határozott arcélű iráni társaságában. Armstrong szintén észrevette Gavallant, kurtán biccentett neki, és folytatva a korábban megkezdett beszélgetést, az emeleti bárba vezetõ lépcsõhöz irányította a partnerét.

– Mi az ördögöt keres itt ez a... – Gavallan a hirtelen belé vágó felismerés hatására félbehagyta a mondatot. – Robert Armstrong! A kowlooni rendõrség különleges ügyosztályának fõfelügyelõje. Igen, az... illetve az volt!

– Fõfelügyelõ? Biztos vagy benne?

– Egészen. Várj egy kicsit...! Igen. Ian ismerõse volt, nála találkoztunk, a Nagy Házban, és nem lóversenyen, bár lehet, hogy ott is láttam õket. Ha jól emlékszem, akkor történt, amikor Quillan Gornt a hangulatot elrontva, hívatlanul beállított... Már nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, Ian és Penelope házassági évfordulója volt éppen, közvetlenül azelõtt, hogy eljöttem volna Hongkongból... Jézusom, annak már tizenhat éve! Nem csoda, hogy nem emlékeztem rá.

– Az az érzésem, hogy tegnap, amikor találkoztatok a repülõtéren, elsõ látásra megismert.

– Én is úgy érzem. – Felhajtották az italukat, és távoztak. Nem tudták, mitõl, de mindkettõjüket furcsa nyugtalanság töltötte el.

TEHERÁNI EGYETEM, 19.32. Az egyetem elõterében mintegy ezer baloldali diák részvételével megtartott gyűlés hangos volt és feszült hangulatú. Túl sok különbözõ frakció képviseltette magát, túl hevesek voltak az indulatok, és a részvevõk közül túl sok hozott magával fegyvert. Hideg, nyirkos idõ volt, és bár még nem sötétedett be teljesen, néhányan már fáklyákat gyújtottak.

Rakoczy a tömeg végében állt, el is tűnt benne. Olyan ruhát viselt, mint a többiek, külsõre nem lehetett megkülönböztetni tõlük. Már nem Smith volt, nem is Fjodor Rakoczy, az Oroszországból érkezett mohamedán, iszlám-marxista szimpatizáns, hanem Dmitrij Jazernov, a Tudeh Központi Bizottsága által az egyetemisták mellé kirendelt instruktor. Az utóbbi évek folyamán nem elõször használta ezt a nevet. A Tudehhez tartozó öt diákvezetõ társaságában a négyszög egyik sarkában állt, olyan helyen, ahol védve voltak a széltõl. Vállára géppisztolyt akasztott, és várta, hogy eldördüljön az elsõ lövés. Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet – mondta halkan a mellette állóknak.

– Kit lõjek le elõször, Dmitrij? – kérdezte idegesen az egyik diák.

– A mudzsahedet. Azt a mocskos csirkefogót ott! – válaszolta türelmesen, és meg is mutatta a jelenlévõk többségénél jóval idõsebb, fekete szakállas férfit. – Várj türelemmel, Farmad, és kövesd az utasításaimat! – Az az ember profi, a PFSZ-hez tartozik.

Ez újdonság volt a többieknek, és õszintén meg is döbbentek. – Ha PFSZ-es, akkor miért? – kérdezte Farmad. Alacsony, köpcös, már-már torz figura, nagy feje és apró, értelmesen csillogó szeme volt. – A PFSZ éveken át nagylelkű barátunk volt, kiképzett bennünket, támogatást adott, ellátott fegyverrel.

– Azért, mert a PFSZ ezután Khomeinit fogja támogatni – magyarázta Rakoczy. – Nem hívta meg talán Khomeini a jövõ hétre Arafatot? Nem kínálta föl a PFSZ-nek, hogy saját képviseleteiként használja a külföldön működõ iráni képviseleteket? A PFSZ biztosítani tudja a műszakilag megfelelõen felkészült személyzetet, hogy Bazargán és Khomeini – elsõsorban az olajmezõkön – lecserélje az izraelieket és az amerikaiakat. Gondolom, ti sem akarjátok, hogy Khomeini megerõsödjön.

– Nem, de a PFSZ... – próbált valaki sikertelenül ellenvetést tenni.

– Irán nem Palesztina. A palesztinok maradjanak Palesztinában! Ti vittétek diadalra a forradalmat. Miért adnátok oda a gyõzelmeteket másoknak?

– De a PFSZ a szövetségesünk volt – tartott ki a korábbi álláspontja mellett Farmad, Rakoczy pedig örült, hogy rájött a megbízhatatlanságára, még mielõtt a fiatalember komolyabb befolyásra tett volna szert társai körében.

– Ellenséggé vált szövetségesekre nincs szükség! Ne feledkezz meg a célról!

– Egyetértek magával, Dmitrij elvtárs – szólalt meg éles hangon, komor tekintettel egy másik diákvezetõ. – Nem akarjuk, hogy a PFSZ parancsolgasson itt! Ha nincs kedved lelõni, Farmad, majd én megteszem. Mindet meg kell ölni, és velük együtt a rohadt zöldszalagosokat is!

– A PFSZ megbízhatatlan – mondta Rakoczy, folytatva ugyanazt a leckét, amit már korábban elkezdett. – Figyeljétek meg, milyen állhatatlanok a palesztinok, milyen gyakran változtatják az álláspontjukat még a saját ügyükben is! Egyik pillanatban azt állítják, hogy marxisták, a következõben azt, hogy mohamedánok. Egyszer hízelegnek az áruló Szadatnak, máskor támadják. Vannak ezt bizonyító dokumentumaink. – Jazernov tökéletesen alkalmazta a dezinformáció taktikáját. – Olyanok is, amelyekbõl kiderül, hogy a PFSZ merényletet tervez Husszein király ellen, meg akarja szerezni Jordániát, hogy aztán különbékét kössön Izraellel és Amerikával. Titkos megbeszéléseket tartottak a CIA és Izrael képviselõivel. Csak hazudják, hogy Izrael-ellenesek...

Drága Izrael, gondolta, miközben folytatta a jól átgondolt kiselõadást. Milyen fontos is vagy te Oroszország Anyácskának! Beékelõdsz szépen az arabok közé, szakadatlanul ingerelve ezzel minden mohamedánt, különösen a mérhetetlenül gazdag olajsejkségeket. Biztosítod, hogy a muszlimok szembekerüljenek a keresztényekkel, elsõsorban a legfõbb ellenségeinkkel, a te amerikai, brit és francia szövetségeseiddel. Lekötöd az erõiket, kibillented egyensúlyából a Nyugatot, és lehetõvé teszed számunkra, hogy értékes zsákmányt szerezzünk – az idén Iránt és Afganisztánt, jövõre Nicaraguát, késõbb pedig Panamát és a többit. A helyszín változik csak, a cél mindig ugyanaz: birtokolni a Hormuzi-szorost, a Panama-csatornát, a Boszporuszt, Dél-Afrika kincseit. Adu ász vagy a kezünkben, Izrael, a világméretű, hatalmas kártyacsatában. Soha nem fogunk feláldozni! Engedjük ugyan, hogy sok csatát elveszíts, de a háborút soha. Hagyunk éhezni, de éhen halni a világért sem, megengedjük bankár fiaidnak, hogy pénzeljenek bennünket, és rajtunk keresztül az ellenségeidet, szenvedést hozunk rád, hogy kivéreztessük Amerikát, erõsítjük az ellenségeidet – természetesen csak mértékkel –, és hagyjuk, hogy sebeket ejtsenek rajtad. De ne aggódj, azt soha nem engedjük meg, hogy eltűnj a föld színérõl! Ó nem! Soha! Ahhoz túl értékes vagy nekünk.

– A palesztinok fennhéjázók, el vannak telve magukkal – mondta komoran egy magas diák. – Képtelenek tisztelettudóan viselkedni, nem ismerik el Irán fontosságát, és semmit sem tudnak õsi történelmünkrõl.

– Igaz! Parasztok, akik csak élõsködnek a Közel-Keleten és az Öböl-térség országain, elhalászva mások elõl a legjobb állásokat.

– Igen – támogatta valaki az elõtte szólót. – Rosszabbak, mint a zsidók...

Rakoczy elégedetten nevetett magában. Nagyon élvezte a feladatát, szeretett a minden forradalminak tűnõ eszmére fogékony egyetemistákkal dolgozni, tetszett neki, hogy a tanítójuk lehet. Valóban az vagyok, gondolta büszkén, a terrorizmus, a hatalom és a hatalom megragadásának professzora. Lehet, persze, hogy inkább paraszthoz hasonlítok: szeretem elvetni a magot, gondozni a kiserkenõ növényt, ügyelni a növekedésére, aztán betakarítani a termést, dolgozni éjjelnappal, minden évszakban, ahogy a földműveshez illik. Vannak jó évek és vannak rosszak, de minden évben sikerül kissé elõbbre lépnem, kicsivel mindig tapasztaltabb leszek, többet tudok a földrõl, türelmesebben viselkedem. Tudom, hogy a tavaszt nyár, a nyarat õsz, az õszt tél követi, aztán kezdõdik újból a körforgás. Mindig ugyanaz a mezõ, Irán, és ugyanaz a cél is. Jobb esetben Irán orosz területté válik, de ha nem sikerül, akkor legalább csatlós állam lesz, amely védi Haza Anyácskát. A lábunkat pedig mindenképpen megvetjük a Hormuzi-szorosnál...

Szinte nem is evilági, vallásos hevület lett úrrá rajta, mihelyt arra gondolt, hogy ha sikerül megszereznie Iránt Oroszországnak, akkor – bármi történjék is vele – értelmet nyer az élete, elmondhatja magáról, hogy nem született hiába.

A Nyugat, és különösen az amerikaiak megérdemlik, hogy veszítsenek. Bolondok, önzõk, egész egyszerűen ostobák. Felfoghatatlan, hogy Carter képtelen észrevenni, micsoda értéket képvisel általában a Hormuzi-szoros, konkrétan Irán, és mekkora katasztrófa éri majd a Nyugatot az elvesztésével. Pedig ez a helyzet; minden jel szerint lemondott Iránról, és nekünk adta.

Rakoczy pontosan emlékezett a mérhetetlen megdöbbenésre, amely a moszkvai felsõ vezetést is hatalmába kerítette, amikor a legbelsőbb washingtoni döntéshozói körbe is bejáratos titkos kapcsolatuk jelentette, hogy Carter úgy döntött, sorsára hagyja a sahot. Micsoda pótolhatatlan szövetségest kaptunk Carter személyében! Ha hinnék Istenben, imádkoznék hozzá: Hatalmas Isten, óvd meg legjobb szövetségesünket, Földimogyoró elnököt, add, hogy másodszor is nyerjen a választáson! Ha még egy hivatali idõszakra õt választják, akkor miénk lesz Amerika, és vele az egész világ! Hatalmas az Isten, hatalmas...

Hirtelen kellemetlen borzongás futott végig a testén. Olyan hosszú ideje tettette már magát mohamedánnak, hogy kitalált énje sokszor fölébe kerekedett a valódinak, és már maga sem tudta egykönnyen eldönteni, hová tartozik.

Igor Mzsitrik vagyok-e még, a KGB századosa, férje a gyönyörű örmény Delaurának, aki Tbilisziben várja, hogy hazatérjek?, kérdezte magától. Otthon van-e, hisz-e még titokban Istenben, a keresztények istenében, aki ugyanaz, mint a mohamedánoké és a zsidóké?

Isten! Isten, akinek ezer neve van! Létezel-e egyáltalán?

Nincs Isten, adta meg magának – ki tudja, hányadszor – a határozott választ, és a gondolatot agyának rejtett zugába félretéve, minden erõvel a gyűlésre koncentrált.

Elégedetten tapasztalta, hogy a feszültség növekszik, dühös kiáltások hallatszanak mindenfelõl.

– Nem azért ontottuk a vérünket, hogy a mollahoké legyen a hatalom! Egyesüljünk, fivéreim és nõvéreim! Egyesüljünk a Tudeh zászlai alatt!

– Vesszen a Tudeh! Támogassátok a szent iszlám-marxista ügyet! Mi mudzsahedek nem fukarkodtunk a vérünkkel, mártíromságot vállaltunk Aliért, a mártírok mártírjáért és Leninért!

– Vesszenek a mollahok, és Khomeini, Irán elárulója!

Harsány üdvrivalgás fogadta a jelszót, amit mások is átvettek, aztán újból a korábban hallott, erõteljes hang kezdett süvölteni: – Egyesüljünk, fivéreim és nõvéreim! Egyesüljünk a forradalom igazi vezetõje, a Tudeh körül! Egyesüljünk, hogy...

Rakoczy kritikus szemmel figyelte a sokaságot, amely még mindig elkülönülõ csoportokból állt, alaktalan volt, nem az a fajta összetartó tömeg, amelyet irányítani lehet, és fegyverként bevetni. Az utcán mászkálók közül sokan megálltak az egyetemisták mellett, és ki ijedten, ki dühösen figyelte a gyűlést, amelynek résztvevõi közül a mérsékeltek egy idõ után fejcsóválva távoztak, átadva a terepet a harcias, hevesen Khomeini-ellenes többségnek.

A gyűlés helyszínét három oldalról magas téglaépületek vették körül; az egyetemet Reza sah építtette még a harmincas években. Öt évvel korábban Rakoczy tanult is ott egy darabig, azerbajdzsáninak adva ki magát. A Tudehben, persze, tudták, hogy a „valódi" neve Dmitrij Jazernov, és – mint elõtte mások is – azért érkezett, hogy szervezze a párt egyetemista sejtjét. Az egyetem alapítása óta az ellenállás fészkének számított, szemben állt a sahhal, bár Mohammed Pahlavi – túltéve e tekintetben a perzsa történelem minden uralkodóján – bõkezűen támogatta az oktatást. A teheráni egyetemisták ennek ellenére a lázadók élcsapatához tartoztak már jóval azelõtt, hogy Khomeini az elégedetlenkedõk élére állt.

Khomeini nélkül soha nem sikerült volna, gondolta Rakoczy. Õ volt a láng, amely köré mind odagyűltünk, és egyesítettük az erõinket azért, hogy a sahot letaszíthassuk a trónról, és kizavarjuk az országból az amerikaiakat. Nem szenilis és bigott, mint sokan állítják róla, hanem született vezetõ, veszélyesen határozott elképzelésekkel, veszélyesen nagy karizmával és veszélyesen nagy, a síiták fölött gyakorolt hatalommal, úgyhogy éppen ideje megtérnie a nem létezõ Istenhez.

Rakoczy halkan felnevetett.

– Mi történt? – kérdezte Farmad.

– Semmi, csak az jutott eszembe, vajon mit szól majd Khomeini és a mollahok, ha rájönnek, hogy nincs és soha nem is volt Isten. Nincs menny, nincs pokol, hurik sem, és ez az egész csak maszlag, ostoba babona.

Ezen már a többiek is nevettek, kivéve egy fiatalembert, Ibrahim Kiabit. Benne már nem maradt hely a nevetésnek, egész lényét a bosszúvágy töltötte ki. Elõzõ nap délután, amikor hazatért, a házukban teljes felfordulást talált. Anyja magából kikelve zokogott, fiú- és lánytestvéreit mélységes bánat sújtotta le. Nem sokkal korábban kapták meg a hírt, hogy mérnök apjukat iszlám gárdisták Ahvázban, az IranOil helyi képviselete elõtt meggyilkolták, és holttestét ott hagyták temetetlenül, világ csúfjára.

– Miért?! – ordította Ibrahim.

– Az... az iszlám ellen elkövetett bűnökért – válaszolta könnyeivel küszködve a nagybátyja, Devar Kiabi, aki megvitte a hírt a családnak. – Ezt mondták a gyilkosai. Abadániak voltak, fanatikusok, többségükben írástudatlanok. Azt állították, hogy az amerikaiak bábja, éveken keresztül együttműködött az iszlám ellenségeivel, megengedte, sõt segítette is õket abban, hogy ellopják az olajunkat...

– Hazugság! Aljas hazugság! – kiabálta Ibrahim. – Apa ellensége volt a sahnak, hazafi, igazhívõ! Kik voltak azok a kutyák? Kik? Megölöm õket, írmagjuk sem marad! Hogy hívták õket?

– Isten akarta így, Ibrahim! Az Õ akaratát teljesítették. Insa Allah! Szegény testvérem! Isten akarata...

– Nincs Isten!

A többiek földbe gyökerezett lábbal, döbbenten hallgatták. Ez volt az elsõ alkalom, amikor Ibrahim nyíltan megvallotta az agyába és szívébe már évekkel korábban befészkelõdött gondolatokat, amelyeket tengerentúlról visszatért, és egyetemista barátai is erõsítettek benne, ösztönözve azoktól a tanároktól, akik nem mondták ki ugyan, ami a szívükben lakozott, de biztatták õket arra, hogy kérdõjelezzenek csak meg nyugodtan mindent, bármit.

– Az Insa Allah csak a bolondoknak való – folytatta. – Ostoba tévhit, ami mögé gyáván el lehet bújni!

– Nem mondhatsz ilyet, fiam! – jajdult fel rémülten az anyja. – Menj el a mecsetbe, és kérd Isten bocsánatát! Azt, hogy apád meghaljon, Isten döntötte el, senki más. Menj a mecsetbe!

– Elmegyek – válaszolta, de közben tudta, hogy az életében döntõ, soha vissza nem fordítható változás állt be. Nincs olyan Isten, aki megengedheti, vagy elrendelheti, ami velük történt. – Kik voltak azok az emberek, nagybátyám? Mondd meg, hogy néztek ki!

– Ahogy már mondtam, Ibrahim, hétköznapi külsejük volt, a többségük fiatalabb, mint te. Nem volt vezérük, és mollah sem kísérte õket, bár akadt ott egy, aki a külföldiek helikopterén érkezett Bandar-Deilamból. Szegény testvérem Khomeinit átkozva halt meg. Ha nem jött volna vissza a külföldiek helikopterén, ha csak... Mindegy. Insa Allah. Ha akkor nem, hát késõbb ölik meg. Már várták.

– Azt mondod, egy mollah is volt a helikopteren?

– Igen.

– Elmégy a mecsetbe, Ibrahim? – kérdezte újból az anyja.

– Igen.

Ekkor történt meg elõször, hogy hazudott az anyjának.

Nem került különösebb erõfeszítésébe megtalálni az egyetemi Tudeh-vezetõket és Dmitrij Jazernovot, hogy hűséget fogadjon nekik, géppisztolyt kapjon tõlük, és ami a legfontosabb, megkérje õket, derítsék ki annak a mollahnak a nevét, aki a Bandar-Deilamból Ahvázba érkezett helikopteren utazott. Most pedig ott állt és várt, bosszúra szomjasán, és a lelke üvöltve panaszolta a szörnyű igazságtalanságot, amit a hamis Isten nevében az apjával tettek. – Kezdjük már, Dmitrij! – mondta, mert indulatát szinte a kibírhatatlanságig felkorbácsolta a tömeg üvöltözése.

– Várnunk kell még, Ibrahim – válaszolta Rakoczy, nagyon elégedetten, hogy a fiatalember is csatlakozott hozzájuk. – Ne felejtsd el, hogy a tömeg csupán eszköz! Gondolj a tervre! – Amikor egy órával korábban kifejtette elõttük, valamennyien meg voltak döbbenve.

– Megrohamozni az amerikai nagykövetséget?

– Igen – válaszolta nyugodtan. – Gyors támadást hajtunk végre. Ma este nagy tömeg lesz a gyűlésen, a nagykövetség pedig alig másfél mérföldnyire van az egyetemtõl. Könnyű kísérletképpen felbiztatni a tömeget, hogy tombolva arrafelé vonuljon. Mi lehet ragyogóbb álca egy támadáshoz, mint a felhevült tömeg, az utcai zavargás! Rászabadítjuk a mudzsahedeket és a fedajinokat az iszlámistákra, hadd öldössék halomra egymást, és azalatt mi magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést. Ma este elvetjük az indulat újabb magvait, holnap vagy holnapután pedig megtámadjuk az amerikai nagykövetséget.

– De hát ez lehetetlen, Dmitrij! Lehetetlen!

– Nagyon is lehetséges. Elõbb csak megtámadjuk, tartósan elfoglalni nem akarjuk. Az majd késõbb jön. A támadásra senki sem számít, úgyhogy egyszerű lesz végrehajtani. Egy órára könnyen meg tudjátok szállni a követséget. Amíg feldúljátok, õrizet alatt tudjátok tartani a nagykövetet és mindenkit, akit még odabent találtok. Az amerikaiakban nincs annyi bátorság, hogy ellenálljanak. Ez a kulcs a megértésükhöz! Odaadom az épület tervrajzát, megmondom, hány tengerészgyalogos õrzi, és ott leszek, hogy segítsek. A támadás óriási visszhangot fog kiváltani, világszerte címoldalon számolnak majd be róla az újságok. Vezetõ hírként közlik a televízió- és rádióállomások, szégyent hoz Bazargánra, Khomeinire, és még inkább az amerikaiakra. Ne felejtsétek el, ki az igazi ellenség, és azt sem, hogy gyorsan kell cselekednetek, át kell vennetek a kezdeményezést Khomeinitõl...

Könnyű volt meggyõzni õket, és könnyű lesz végrehajtani az elterelõ műveletet is, állapította meg magában elégedetten Rakoczy. Könnyű lesz bemenni a CIA alagsori irodájába és rádiótermébe, felrobbantani a páncélszekrényt, összeszedni minden dokumentumot és rejtjelkönyvet, aztán felrohanni a lépcsõn a második fordulóig, ott balra kanyarodni, bemenni a bal oldali harmadik szobába, a nagykövet hálószobájába, és ugyanúgy, mint az elsõt, ott is felrobbantani és kiüríteni az ágy fölötti olajfestmény mögött megbújó széfet. Gyorsan, hatékonyan és erõszakosan, ha netán valaki megpróbálna az útjába állni.

– Dmitrij! Nézd!

Rakoczy megfordult, az úttesten több száz fiatal közeledett zöldszalagosok, akiknek az élén mollahok haladtak. – Halál Khomeinire! – üvöltötte rögtön, szempillantás alatt felmérve a helyzetet, és a levegõbe lõtt. A dörrenés váratlan volt, mindenki megdermedt tõle egy pillanatra, aztán kiáltások és válaszkiáltások hallatszottak. Az egyetemi épületek és az utca közé zárt négyszögbõl többen is lövéseket adtak le, mire a jelenlévõk egymást letaposva, fejvesztve menekülni kezdtek, és hamarosan teljessé vált a káosz.

Mielõtt Rakoczy megállíthatta volna, Ibrahim a közeledõ zöldszalagosok felé lendült, és lõni kezdett rájuk. Az elöl haladók közül többen a kõre rogytak, ami még jobban felkorbácsolta társaik szenvedélyét, és arra késztette õket, hogy viszonozzák a tüzet. Ibrahim átkozódva hasra vetette magát. A szembõl érkezõ sorozatok Farmadot és másokat is eltaláltak, de Ibrahim és a másik három Tudeh-vezetõ sértetlen maradt. A fiatalember rájuk üvöltött, hogy védjék magukat, és azok le is hasaltak, miközben a hátuk mögül néhány megrémült diák karabélyból és revolverbõl szintén lõni kezdett.

Sokan megsebesültek, mielõtt az öles termetű mudzsahed, akit Rakoczy áldozatul kiszemelt magának, összegyűjtötte az embereit, hogy az élükre állva támadást indítson az iszlámisták ellen, és visszaszorítsa õket. Hamarosan mások is a segítségükre siettek, majd erõszakos üvöltések harsantak, és a gyűlés résztvevõi egységes masszává összeállva, maguk sem tudták már, ki ellen, dühödten elindultak az utcán.

Rakoczy fürge volt, és még éppen idõben ragadta karon Ibrahimot, megakadályozva, hogy a tömeggel tartson.

– Kövessetek! – adta ki az utasítást, és a legközelebbi épület falához húzta, taszigálta a csoport tagjait, és miután megbizonyosodott arról, hogy mind megvannak, futólépést diktálva elmenekítette onnan õket.

A hó borította park sétányainak a keresztezõdésénél megállt néhány pillanatra, hogy a rohanás után kiliheghessék magukat.

– Mi lesz Farmaddal? – kérdezte zihálva Ibrahim. – Megsebesült!

– Halálosan – válaszolta Rakoczy. – Gyerünk!

Végigrohant velük a természettudományi fakultás épülete melletti úton, átvágott a következõ parkon is, és csak akkor állt meg, amikor már olyan messze voltak a tömegtõl ahhoz, hogy az üvöltözését már alig hallották. Az oldala szúrt, minden lélegzetvétel fájt neki, és beletelt kis idõbe, amíg meg tudott szólalni. – Ne aggódjatok! – mondta az egyetemistáknak. – Menjetek haza, és készüljetek fel a holnapi vagy holnaputáni támadásra. A bizottságtól idõben megkapjátok az utasítást. – Hátat fordított nekik, és néhány másodperc múlva teljesen beleveszett a sűrűsödõ esti homályba.

LOCHART LAKÁSA, 19.30. Sarazad jólesõ érzéssel merült bele a dús habba, a fejét hátrahajtotta a vízhatlan párnára, a szeme be volt csukva, a haját törülközõvel a feje tetején összefogta. – Azadeh, drágám! – mondta álmosan, a forróság miatt gyöngyözõ homlokkal. – Olyan boldog vagyok!

Azadeh is a kádban feküdt, fejét a szemközti végének támasztotta, élvezte a meleget, a meghitt hangulatot, a fürdõvíz édes illatát, a luxust, hogy végre olyan fürdõkádban lehet, ami két embernek is kényelmes. A szeme körül azonban változatlanul karikák sötétlettek, és még nem heverte ki a rémületet, amit elõzõ nap az úttorlasznál, illetve a helikopteren lejátszódó események kiváltottak belõle. Az elfüggönyözött ablakokon túl, az utcán már sötét volt. A távolból lövések hallatszottak, de ez egyiküket sem érdekelte, oda sem figyeltek rájuk.

– Szeretném, ha Erkki már itt lenne – mondta Azadeh.

– Nem lesz távol sokáig. Bõven van idõnk, drágám! A vacsora csak kilenckor kezdõdik, úgyhogy két teljes óránk maradt, hogy felkészüljünk. – Sarazad kinyitotta a szemét, és kezét jólesõ érzéssel barátnõje bársonyosan sima, ruganyos combjára rakta. – Ne aggódj, drága Azadeh! Hamarosan megjön a te vörös hajú óriásod. Azt se felejtsd el, hogy az éjszakát a szüleimnél töltöm, úgyhogy nyugodtan szaladgálhattok meztelenül is a lakásban! Élvezd a fürdõt, légy boldog, és alélj el az örömtõl, amikor megérkezik! – Vidáman nevettek ezen a tanácson. – Most már minden rendben lesz. Biztonságban vagy, mi is, és Irán is. Isten segítségével az imám gyõzött, Irán biztonságos és szabad ország lett.

– Örülnék, ha igaz volna! Jó volna, ha ugyanúgy tudnék hinni benne, mint te – válaszolta a barátnõjének Azadeh. – El sem tudom mondani, milyen szörnyűek voltak azok az emberek az úttorlasznál. Éreztem, ahogy fojtogatott a gyűlöletük. Miért gyűlölnek bennünket, engem és Erkkit? Mi rosszat tettünk velük? Semmit, és mégis egész lelkűkbõl gyűlölnek bennünket.

– Ne gondolj rájuk, drágám! – Sarazad nyújtózkodott kicsit, közben elnyomott egy ásítást. – A baloldaliak mind õrültek, azt állítják, hogy hívõ mohamedánok is, miközben marxisták. Isten ellenségei, tehát pokolra valók. A falusiak? A falusiak, mint te is tudod, tanulatlanok, és a legtöbbjük primitív. Ne aggódj! Elmúlt, és most már minden sokkal jobb lesz. Majd meglátod.

– Remélem, ó, mennyire remélem, hogy úgy lesz, ahogy mondod! Egyébként nem is akarom, hogy jobb legyen a helyzet, csak olyan, amilyen volt. Normális, mint korábban.

– Az lesz. – Sarazad csodálatosan érezte magát. A víz selymes, lágyan simogató volt, biztonságos, és meghitt, akár az anyaméh. Már csak három nap, gondolta. Annyi kell, hogy biztos legyek benne, és Tommy elmondhassa apának. Természetesen fiúkat és lányokat is akar. Hamarosan beköszönt a nagy nap, amikor egészen biztos leszek benne, bár már most is az vagyok. Nem voltak mindig szabályosak a ciklusaim? Végre igazán megajándékozhatom Tommyt, õ pedig olyan büszke lesz rám. – Az Imám Isten parancsát hajtotta végre. Mi más lehetne a végeredmény, mint jó?

– Nem tudom, Sarazad, csak azt, hogy a történelmünkben nem volt még olyan idõszak, amikor meg lehetett volna bízni a mollahokban. Paraziták, akik a falusiakon élõsködnek.

– De ez most más – válaszolta Sarazad, bár nem igazán volt kedve komoly dolgokról vitatkozni. – Most van igazi vezetõnk. Olyan, aki egész Iránt ellenõrzése alatt tartja. Hát nem a legszentebb ember, az iszlám és a törvények legnagyobb tudósa? Nem Isten parancsát teljesítette, elérve a lehetetlent, hogy a sah és vele az undorító, korrupt környezete eltűnjön? Azt is megakadályozta, hogy a tábornokok az amerikaiak segítségével puccsot hajtsanak végre. Apa szerint most nagyobb biztonságban vagyunk, mint korábban bármikor.

– Igazán? – Azadeh Rakoczyra gondolt, arra, hogy mit mondott a helikopteren Khomeinirõl és a múltba visszatérésrõl. Érezte, hogy az ijesztõ idegennek igaza volt, nagyon sok mindenben. Õ pedig körömmel esett neki, gyűlölte, azt akarta, hogy meghaljon, mert természetesen azok közül való, akik arra használják fel az egyszerű, tanulatlan mollahokat, hogy a segítségükkel uralkodjanak másokon. – Azt akarod, hogy csaknem ezerötszáz évvel ezelõtti, a Próféta korából való iszlám törvények legyenek érvényesek? Csadorban kelljen járnunk, elveszítsük a nehezen megszerzett szavazati jogunkat, a jogot arra, hogy dolgozzunk, egyenlõk legyünk a férfiakkal?

– Nem akarok szavazni, dolgozni, egyenlõ lenni. Hogyan is lehetne egyenlõ a nõ a férfival? Én. csak jó felesége akarok lenni Tommynak, és Iránban még jobban is szeretem az utcán a csadort. – Sarazad a meleg fürdõtõl kissé álmosan, finoman elnyomott egy újabb ásítást. – Insa Allah, Azadeh drágám! Természetesen minden olyan lesz, mint korábban, de apám azt mondja, hogy még csodálatosabb, mert most már a magunk urai vagyunk. Urai a földünknek, az olajunknak és mindennek, ami a földünkben rejtõzik. Nem lesznek utálatos külföldi tábornokok és politikusok, akik megalázhatnak bennünket, és miután a gonosz sah is távozott, boldogan fogunk élni, te Erkkivel, én Tommyval, és rengeteg gyerekünk lesz. Hogyan is lehetne másképp? Isten az imámmal van, az imám pedig velünk! Olyan szerencsések vagyunk. – Rámosolygott a barátnõjére, és szeretettel átölelte a lábát. – Úgy örülök, hogy velem vagy, Azadeh! Olyan régen jártál Teheránban!

– Igen. – Évek óta jó barátnõk voltak. Svájcban kezdõdött a kapcsolatuk, ahol ugyanabba az iskolába jártak, bár Sarazad csak egy évet töltött ott, nem bírta tovább a családja és Irán nélkül. Késõbb a Teheráni Egyetemet is együtt végezték el, és miután mindketten ugyanazon vállalat külföldi alkalmazottjához mentek férjhez, a kapcsolatuk még szorosabbá vált. Közelebb álltak egymáshoz, mint a testvérek, kölcsönösen segítették a másikat, hogy alkalmazkodni tudjon a külföldiek szokásaihoz, gondolkodásmódjához.

– Néha egyszerűen nem értem Tommy-t, Azadeh! – mondta kezdetben a könnyeivel küszködve Sarazad. – Szeret egyedül lenni. Úgy értem, hogy üres házban, ahol nincs egyetlen szolga sem! Egyszer még azt is mondta, hogy szereti a teljes egyedüllétet, amikor csak ül és olvasgat, nincs körülötte család, gyerekek, barátok, nincs beszélgetés. Jaj, néha olyan szörnyű tud lenni!

– Akárcsak Erkki – válaszolta Azadeh. – A külföldiek mások, mint mi, egészen furcsák. Én szeretem együtt tölteni a napjaimat a barátaimmal, a gyerekekkel, a családdal, Erkki viszont nem. Jó, hogy Erkki és Tommy egész nap dolgozik. Te még szerencsésebb vagy, mert Tommy néha két hétre is elmegy, és azalatt ismét normális életet élhetsz. És még valami! Tudod, hónapokba telt, amíg meg tudtam szokni, hogy ágyban aludjak, és...

– Én soha nem lennék rá képes! – vágott közbe Sarazad. – Magasan a föld fölött, ahonnan bármikor le lehet esni! Ráadásul az õ oldalán mindig nagyobb a mélyedés, úgyhogy az ember nem tud kényelmesen feküdni, és ahelyett, hogy kipihenné magát, fájó háttal ébred. Az ágy borzalmas találmány. Mennyivel jobb a szép szõnyegre leterített, puha matracon aludni. Olyan kényelmes és civilizált.

– Igen, de Erkki nem hajlandó matracot és szõnyeget használni, ragaszkodik az ágyhoz. Többé rá nem lehet venni, hogy kipróbálja a matracot. Néha kifejezetten örülök, ha elutazik.

– Mi most már normálisan alszunk, Azadeh! Az elsõ hónap után véget vetettem ennek a nyugati ostobaságnak, és kidobattam az ágyat.

– Hogy tudtad megcsinálni?

– Ó, én képes vagyok akár egész éjszaka sóhajtozni és ébren tartani a drágámat, aztán napközben aludni, és másnap éjjel újból csak sóhajtozni! – Sarazad lágy, dallamos hangon, vidáman nevetett. – Hét éjszaka elég volt, hogy a csillagom összerogyjon az álmosságtól, a következõ három éjjel, rendes helyen, olyan mélyen aludjon, akár a gyerek, és azóta is úgy alszik, ahogyan civilizált embernek kell. Még akkor is, amikor Zagroszban van! Te miért nem próbálod ki? Garantálom, hogy sikerülni fog, drágám! Panaszkodj, mondd el neki, hogy az ágytól fáj a hátad, és boldogan szerelmeskedsz ugyan vele bármikor, de kéred, hogy legyen kicsit óvatosabb!

Azadeh jót nevetett a tanácson. – Az én Erkkim okosabb a te Tommydnál. Amikor – elõször életében – kipróbálta a szõnyegre terített matracot, forgolódott, sóhajtozott egész éjjel, ébren tartva engem. Három éjszaka után olyan fáradt voltam, hogy még élveztem is az ágyat. Amikor meglátogatom a családomat, civilizált módon alszom, bár ha Erkki velem van a palotában, akkor ágyat használunk. Tudod, drágám, az a gondom, hogy én szeretem Erkkit, de néha olyan durva, hogy majd meghalok. Ha kérdezek tõle valamit, vagy azt mondja rá, hogy igen, vagy azt hogy nem. Hogy lehet egy egyszerű igen, vagy nem után bárkivel is beszélgetni?

Visszagondolva a kezdeti idõkre, Azadeh csöndesen elmosolyodott. Igen, nagyon nehéz volt vele élni, nélküle viszont elképzelhetetlen. A szerelme, jó humora, hatalmas termete, óriási ereje nélkül, lemondani a szolidságáról, arról, hogy mindig megcsinálja, amit akarok, csak, sajnos, túl könnyen, úgyhogy nem sok lehetõségem marad kipróbálni a furfangjaimat. – Olyan szerencsések vagyunk, Sarazad! Nem gondolod?

– De igen, drágám! Tudsz maradni egy-két hétig? Ha Erkki visszamegy is, szépen kérlek, te maradj!

– Szeretném. Ha Erkki visszamegy... talán megkérem, hogy engedje meg.

Sarazad helyet változtatott, telemerte a tenyerét habbal, a mellére rakta, a maradékot pedig lefújta róla. – Mac azt mondta, ha késõn végeznének, akkor egyenesen ide jönnek a repülõtérrõl. Genny otthonról jön, de kilenc elõtt nem lesz itt. Meghívtam Paulát, az olasz lányt is, de nem Nogger, hanem Charlie kedvéért. – Vidáman kuncogni kezdett. – Charlie majd elájul a gyönyörűségtõl, ha csak meglátja.

– Charlie Pettikin? De hisz ez csodálatos! Nagyszerű! Legalább segít majd neki... Olyan sokkal tartozunk Charlie-nak. Segítsünk neki meghódítani azt a szexis olasz lányt.

– Remek! Gondoljuk át, hogyan szerezhetnénk meg neki Paulát!

– Szeretõként vagy feleségként? – kérdezte Azadeh.

– Szeretõként. Várj, hadd gondolkozzam! Hány éves is? Legalább huszonhét lehet. Szerinted jó felesége lenne? Charlie-nak feleségre van szüksége. Az összes lányra, akit Tommyval diszkréten bemutattunk neki, csak mosolygott és a vállát vonogatta. Még a harmadik unokatestvéremet is bemutattam neki, aki tizenöt éves. Azt hittem, csábítónak fogja találni, de nem. Végre egy érdekes feladvány, amin törhetjük a fejünket! Bõven van még idõnk tervezni, és arra is, hogy elkészüljünk. Mutatok majd néhány szép ruhát, hogy válassz közülük.

– Olyan furcsa érzés, Sarazad, ha az embernek nincs semmije. Se pénze, se papírjai... – Azadeh egy pillanatra ismét a Range Roverben érezte magát, az úttorlasz közelében, és látta maga elõtt a kövér arcú mudzsahedet, aki elvette a papírjaikat, mielõtt Erkki nekivágta a másik gépkocsinak, hogy szétroppantsa, mint a svábbogarat. – Semmije – ismételte meg, elűzve magától a rossz emlékeket –, még ajakrúzsa sem.

– Ne szomorkodj, nálam bõven találsz mindent! És Tommy is olyan boldog lesz, ha itt maradtok Erkkivel. Nem szereti, ha egyedül vagyok. Szegény drágám! Ne aggódj! Most már biztonságban vagy.

Csöppet sem érzem biztonságban magamat, gondolta Azadeh, és annyira utálta a félelmét, ami tökéletesen ellentétes volt egész neveltetésével, hogy már a meleg fürdõt sem volt képes igazán élvezni. Azóta nem éreztem biztonságban magamat, hogy otthagytuk Rakoczyt, és a jó érzés akkor is csak egy pillanatig tartott. Az váltotta ki, hogy az az ördög elment, és mi Erkkivel és Charlie-val ott maradtunk sértetlenül. Attól sem múlt el a félelmem, hogy a kis repülõtéren találtunk egy gépkocsit, és benne elegendõ benzint. Gyűlölök félni.

Lejjebb csúszott a kádban, kinyitotta a meleg vizes csapot, és elkeverte a forró vizet a hűlni kezdõvel.

– De finom! – mondta Sarazad, élvezve a dús habot, a simogató vizet. – Úgy örülök, hogy maradtál!

Elõzõ nap már besötétedett, mire Azadeh, Erkki és Charlie eljutott McIverékhez. Mivel Gavallan is ott lakott, nekik már nem jutott hely, de Azadeh még Erkkivel is félt az apja lakásában maradni, ezért megkérdezte Sarazadot, nem költözhetnének-e hozzá arra az idõre, amíg Lochart távol van. Sarazad elsõ szóra, boldogan beleegyezett, örült annak, hogy társasága akadt. Minden csodálatosan kezdõdött hát, de aztán, vacsora közben, a kintrõl behallatszó géppisztoly-sorozat miatt az asszony rémülten felugrott az asztaltól.

– Ne ijedj meg, Azadeh! – mondta McIver. – Néhány forrófejű engedi csak ki a gõzt. Nyilván ünnepelnek. Nem hallottátok Khomeini parancsát, hogy mindenkinek be kell szolgáltatnia a fegyvert? – Mindenki egyetértett abban, hogy ennek már éppen ideje, Sarazad pedig kijelentette: – Az imámnak biztosan engedelmeskedni fognak. – Mindig imámként emlegette Khomeinit, már-már azonos szintre helyezve a síita vallás tizenkét imámjával, Mohamed próféta félistennek tartott, egyenes ági leszármazottaival, ami önmagában is szentségtörésnek számított. – De hát amit az imám elért, az valóságos csoda, nem? – kérdezte a maga lefegyverzõ ártatlanságával, amikor ezt a szemére vetették. – A szabadságunk nam lehet más, mint Isten ajándéka.

Azadeh számára meghitt, boldogító érzés volt Erkki mellett az ágyban, csak az zavarta, hogy a férje valahogy furcsának, szokatlanul rosszkedvűnek tűnt, egészen más volt, mint az igazi Erkki. – Mi a baj? Mi bánt?

– Semmi, Azadeh! Semmi. Holnap majd kitalálok valamit. Ma este nem tudtam nyugodtan beszélgetni se Mackel, se Gavallannel. Aludj, édesem! Holnap találunk valamilyen megoldást.

Szörnyű álmai voltak, éjszaka kétszer is felriadt, és sírva hívta Erkkit.

– Semmi baj, kincsem! Itt vagyok. Csak rosszat álmodtál. Biztonságban vagy.

– Nem! Nem érzem biztonságban magamat, Erkki! Mi lesz velünk? Menjünk vissza Tebrizbe! El innen, el ezektõl a szörnyű emberektól!

Reggel Erkki elment McIverrel és Gavallannel, õ pedig tovább aludt, de hiába maradt sokáig ágyban, nem tudta kipihenni magát. A délelõtt további része azzal telt el, hogy meghallgatta a Galeg Morghin történtekrõl Sarazad beszámolóját, és a szolgái által a városból hozott friss híreket. Megtudta, hogy újabb tábornokokat lõttek agyon, újakat tartóztattak le, a tömeg pedig erõszakkal behatolt a börtönökbe, és kiszabadította a foglyokat. A nyugati szállodákat felgyújtották vagy bezárták. Hajmeresztõ pletykákat hallott arról, hogy Bazargán szilárdan kezében tartja a kormányrudat, illetve nem, mert délen a mudzsahedek nyílt lázadást kezdtek, északon a kurdok nyugtalanok, az azerbajdzsánok kikiáltották a függetlenségüket, a nomád kaskajok és bahtijárik szabadulni akarnak a Teherán által rájuk erõltetett béklyótól, mindenki lerakja a fegyvert, illetve senki nem akar megválni a fegyverétõl. Híreszteléseket, miszerint Bahtjár miniszterelnököt elfogták, és agyonlõtték, amikor a hegyeken át Törökországba akart menekülni, vagyis nem Törökországba, hanem Amerikába; Carter elnök invázióra készül, és Carter elismeri Khomeini kormányzatát; a határ túloldalán szovjet csapatokat vonnak össze, hogy lerohanják Iránt, és Brezsnyev Teheránba készül, hogy gratuláljon Khomeininek; a sah amerikai csapatokkal megérkezett Kurdisztánba, és a sah meghalt száműzetésben.

Késõbb Sarazaddal elmentek ebédelni a bazár közelében álló Bakraván-házba, de a barátnõje ragaszkodott ahhoz, hogy csadort vegyen, pedig tudta, hogy gyűlöli, és mindazt, amit képvisel. A hatalmas házban újabb, egymásnak ellentmondó híreszteléseket hallott, de kellemesen érezte magát, nem félt. Tudta, hogy akik körülveszik, azokban tökéletesen megbízhat. Fényűzõ volt minden, akárcsak a tebrizi házukban, a szolgák mosolyogtak, készségesen viselkedtek. Adjunk hálát Istennek a gyõzelemért, mondta Dzsared Bakraván, és kifejtette, hogy miután a bazár ismét kinyitott, a külföldi bankokat pedig bezárták, az üzlet újból nagyszerű lesz, olyan, amilyen a sah istentelen törvényeinek meghozatala elõtt volt.

Ebéd után gyalog visszamentek Sarazad lakásába. Mivel csador volt rajtuk, nem volt gondjuk, minden férfi közömbösen nézett rájuk. A bazárban rengeteg embert láttak, de szánalmasan kevés árut, bár minden kereskedõ meg volt gyõzõdve róla, hogy hamarosan ismét bõség lesz, tömegével érkezik majd az áru gépkocsin, vasúton, hajón. A kikötõket egyelõre zárva tartották, és több száz hajó várt kirakásra. Az utcákon ezrek vonultak fel és alá, mindenki Khomeinit éltette, skandálták az Alláh-u Akbárt, és csaknem minden férfinál és fiúnál fegyver volt, csak az öregeknél nem. Néhány helyen, ahol korábban rendõrök teljesítettek szolgálatot, zöldszalagosok jelentek meg, amatõr módon, ügyetlenül irányítgatták néha a forgalmat, vagy csak álldogáltak marcona képpel. Voltak azért olyan helyek is, ahol még lehetett rendõröket látni. Két tank csörömpölt végig az utcán, rajta iszlám gárdisták és civilek, akik lelkesen integettek minden útjukba kerülõnek.

Az öröm vékony, csillogó burka alatt azonban mindenhol érezni lehetett a feszültséget. Azadeh rossz érzését tovább fokozta, hogy szokatlanul sok helyen látott az alakját teljesen eltakaró öltözékbe burkolózó nõt. Egyszer, az egyik sarkon befordulva fiatalemberek népes csoportjába ütköztek, amely egy nyugati szabású ruhát viselõ nõt vett szorosan körül. A fiatalok kiabáltak a nõre, szidták, durva sértéseket vágtak a fejéhez, obszcén mozdulatokat tettek, sõt olyanok is akadtak, akik kigombolták a sliccüket és a péniszüket lóbálták elõtte. A nõ vonzó harmincas volt, karcsú, hosszú combú, dús haját leeresztve hordta, szoknyát, fölötte rövid kabátot és kis kalapot viselt. Hamarosan csatlakozott hozzá egy férfi is, miután nagy nehezen sikerült átverekednie magát a tömegen. Dühödten kiabálta ugyan, hogy angolok, és hagyják békén õket, ám a fiatalemberek nem törõdtek vele. Fékelökték, és tovább szidalmazták a szerencsétlen, halálra rémült nõt.

Mivel a tömeg gyorsan nõtt, Sarazad és Azadeh nem tudta kikerülni. Beszorultak az egymást lökdösõ emberek közé, és kénytelenek voltak nézni az ijesztõ jelenetet. Hosszú ideje tartott már ez a szörnyűség, amikor végre elõkerült valahonnan egy mollah, felszólította az embereket, hogy oszoljanak, a két külföldit pedig arra intette, hogy alkalmazkodjanak az iszlám szokásokhoz. Mire hazaértek, mindketten nagyon elfáradtak, mocskosnak érezték magukat. Ledobálták a ruháikat, és a matracokra rogytak.

– Örülök, hogy kint jártam, és láttam, mi történik az utcán – mondta nyugtalanul Azadeh. – A nõknek addig kellene összefogniuk és tiltakozniuk, amíg nem késõ. Fátyol és csador nélkül kellene felvonulnunk, hogy megértessük a mollahokkal: nem kezelhetnek úgy bennünket, mintha lélektelen tárgyak lennénk, jogaink vannak, és mi döntjük el, nem õk, hogy akarunk-e csadort viselni vagy sem.

– Igen, igazad van. Hiszen mi is segítettünk abban, hogy kivívhassák a gyõzelmet! – Sarazad, már csak félig ébren, hatalmasat ásított. – Olyan fáradt vagyok.

Az alvás segített, felfrissítette õket.

Azadeh élvezte a forró vizet, a kellemes illatot, a szétpattanó buborékok okozta bizsergést. Felült, vállát és mellét vastagon bekente habbal. – Különös, de ma az utcán szinte örültem, hogy csador van rajtam – mondta. – Azok a férfiak olyan borzasztóak voltak.

– A férfiak mindig borzasztóak az utcán, drága Azadeh! – Sarazad kinyitotta a szemét, és csodálattal nézte barátnõje selymes, aranybarnán csillogó bõrét, ágaskodó bimbójú, formás, ruganyos mellét. Olyan szép vagy, Azadeh drágám! – mondta õszinte elismeréssel a hangjában.

– Köszönöm. Te is nagyon szép vagy. – Azadeh Sarazad hasára tette a kezét, és enyhén meg is paskolta. – Kismama leszel?

– Nagyon remélem. – Sarazad sóhajtott, behunyta a szemét, és újból átadta magát a pihentetõ, meleg víz nyújtotta élvezetnek. – Alig tudom elképzelni magamat anyaként. Még három nap, és biztosan fogom tudni. Ti mikor akartok gyereket?

– Egy-két év múlva – Azadeh nyugodt, halk hangon ismételte meg a már számtalanszor kimondott hazugságot. Bár titkolta, rettegett attól, hogy meddõ. A házasságkötésük pillanatától nem használt fogamzásgátlót, vágyott rá, hogy teherbe essen, Erkki gyerekét hordhassa a hasában, de hiába, ez egyelõre nem következett be. Állandóan kínozta a gondolat, hogy az az abortusz, bármennyire igyekezett is megnyugtatni a német orvos, megfosztotta a teherbe esés lehetõségétõl. Hogy lehettem olyan ostoba, tette fel magának számtalanszor a kérdést.

Nagyon egyszerűen – szerelmes voltam. Tizenhét éves és szerelmes. De milyen szerelmes! Nem úgy persze, mint Erkkibe, akiért az életemet is boldogan odaadnám. Erkkivel minden igaz, jó és örökké tartó. Csillagszemű Johnnyval olyan volt, mint az álom.

Hol lehetsz most, mit csinálsz te magas, szõke hajú, kék szemű tetõtõl talpig angol? Kit vettél feleségül? Hány szívet törtél össze úgy, mint az enyémet, kedvesem?

Azután történt, hogy Sarazad otthagyta az iskolát. Johnny Rougemont-ban töltötte a nyarat, a szomszéd faluban, franciát tanult, és Azadeh a Sonnenhofnál látta meg, napozás közben, a völgyben megbújó Gstaad fölött. A fiú tizenkilenc éves volt, õ három nap híján tizenhét, és egész nyáron együtt barangoltak a felföldön, járták a hegyeket, erdõket, fürödtek a patakban, játszottak, imádtak egymást, és lélekben is egyre magasabbra szálltak, tudomást sem véve a fölöttük gyülekezõ felhõkrõl.

Pedig voltak felhõk, több is mint kellett, gondolta Azadeh, de nem törõdtem velük, örültem, mert azt hittem, végre megismertem az életet, a férfiakat. Õsszel aztán jött a lesújtó bejelentés: – Sajnálom, de vissza kell mennem az egyetemre. Karácsonykor jövök. – Nem tért vissza, õ pedig már jóval karácsony elõtt rádöbbent, mi történt. A boldogságot félelem, rémület váltotta föl, rettegés, hogy az iskolában is megtudják, és értesítik a szüleit. Mivel Svájcban szülõi engedély nélkül nem végeztek abortuszt, át kellett mennie Németországba, és megtalálni azt a kedves, szeretetre méltó orvost, aki egyfolytában csak nyugtatta, vigasztalta. Fájdalom nem volt, komplikáció sem, csak az okozott nehézséget, hogy elõteremtse a műtéthez szükséges pénzt. Johnnyt még mindig szerette. A következõ nyáron, miután befejezte az iskolát, visszatért Tebrizbe, de a mostohaanyja valahogy rájött, mi történt. Biztosan Nadzsud, a nõvérem árult el, mert csak õ tudta, tõle kellett pénzt kérnem. Aztán apának is megmondták.

Teljes évet töltött rabként, gombostűre tűzött pillangó módjára vergõdve, majd jött a megbocsátás, a béke – egyfajta béke. Könyörgés azért, hogy Teheránba mehessen, egyetemre. – Elengedlek, ha megesküszöl Istenre, hogy távol tartod magadat mindenkitõl, engedelmes leszel, és csak ahhoz mégy férjhez, akit én kiválasztok mondta a hán.

Évfolyamelsõként végzett, utána ismét jött a könyörgés, hogy csatlakozhasson a Népoktatási Csoporthoz, bármihez, csak hogy kiszabaduljon a palotából. – Rendben van, dolgozhatsz velük, de csak a mi földjeinken. Éppen elég falunk van, bõven találsz bennük munkát – válaszolta az apja.

Tebrizben sok férfi volt, aki feleségül akarta venni, de a hán mindegyiket elutasította, mert szégyenkezett miatta. Aztán megismerte Erkkit.

– És ha ez az idegen, ez... ez a nincstelen, primitív, rossz modorú, szellemimádó szörnyeteg, aki egyetlen szót sem tud perzsául vagy törökül, nem ismeri a szokásainkat, a történelmünket, akinek fogalma sincs arról, hogyan kell viselkedni civilizált társaságban, máshoz nem ért, csak ahhoz, hogy vedelje a vodkát, és helikoptert vezessen, ha ez rájön, hogy már nem vagy szűz, romlott, becstelen vagy, és talán örökre meddõ, akkor mi lesz?

– Már elmondtam neki, apám – válaszolta a könnyeivel küszködve. – Azt is, hogy az engedélyed nélkül nem mehetek férjhez.

Késõbb megtörtént a csoda, a palota elleni támadás, amiben az apját kis híján megölték, Erkki úgy viselkedett, mint a régi könyvek lapjairól életre kelt, legyõzhetetlen harcos. Engedély a házasságra – újabb csoda. Erkki megértése – a harmadik. Gyerek azonban nincs. Dr. Nutt azt mondja, tökéletes vagyok, nincs semmi bajom, és várjak türelmesen, idézte fel magában Azadeh az S-G öreg orvosának a szavait. Isten segítségével hamarosan fiam lesz, és most olyan jó, olyan boldogító érzés Sarazaddal lenni. Gyönyörű az arca, a melle, az öle, a haja akár a selyem, a bõre mint a bársony...

Érezte, ahogy barátnõje hozzáérinti puha, bársonyos testét, és simogatni kezdi. Szerencsénk van, hogy nõnek születtünk, együtt fürödhetünk, együtt alhatunk, megcsókolhatjuk és szerethetjük egymást anélkül, hogy bűntudatot kellene ereznünk miatta. – Sarazad! – mondta fojtott hangon, átadva magát a zsongító érzésnek. – Mennyire szeretem az érintésedet!

Az ÓVÁROS, 19.52. A férfi átsietett az õsi Mehrid-mecset közelében a hó borította téren, és a kinti hidegrõl bement a fõkapun a fedett bazárba, a kellemesen meleg, zsúfolt, ismerõs félhomályba. Ötvenes éveiben járt, kövér testén drága ruha feszült, tüdeje zihált a sietségtõl, perzsaprém kucsmája félrecsúszott a fején. Alaposan megpakolt szamár állta útját a szűk sikátorban, ezért dühösen káromkodott, félrehúzódva elengedte maga mellett az állatot és a gazdáját, aztán újból sietõsre fogva baka kanyarodott, egy kis átjáróba, onnan pedig a rõfösök és ruhaárusok utcájába.

Nyugalom, biztatta magát többször is lüktetõ mellel, sajgó inakkal. Lassíts, itt már biztonságban vagy! Rémülete azonban nem akart elmúlni, pánik űzte, hajszolta, hogy eltűnjön, megtalálhatatlanná váljon a kusza labirintusban. Mögötte, néhány percnyire lemaradva csapat fegyveres iszlám gárdista haladt ráérõsen, csöppet sem sietve.

Elõtte, a rizsboltok kis utcájában a szokásosnál is nagyobb volt a tömeg, az emberek veszekedtek, perlekedtek, hogy kinek jusson a kevés, eladásra váró áruból. Megállt mellettük egy pillanatra, megtörölte izzadó homlokát, aztán továbbment. A bazár olyan volt, mint a nyüzsgõ, eleven méhkas a maga számtalan utcájával, amelyeknek mindkét oldalán nyitott üzletek – néhány közülük emeletes – váltakoztak elárusító pultokkal, egyetlen szűk kis helyiségbõl álló boltokkal, műhelyekkel. Élelmiszerkereskedõk, órások, mészárosok és ékszerészek, pénzkölcsönzõk és fegyverkereskedõk – mind vevõre, ügyfélre vártak, még akkor is, ha pillanatnyilag pangott az üzlet, kevés volt az áru. A magasban a szellõzést biztosító, nappal a fényt beeresztõ üvegtetõ borult a nyüzsgõ tömeg fölé. Mindenütt érezni lehetett a bazár jellegzetes leheletét, amelyben füst és avas fõzõvaj szaga keveredett a rothadó gyümölcsével, a faszénen sülõ húséval, a fűszerekével és a vizeletével. Állati ürülék bűze, por, petróleumszag, méz és datolya illata olvadt egybe az emberi testek kipárolgásával, a bazárban születõk, életüket leélõk és be is fejezõk izzadságszagával. Mindenféle korú és származású ember népesítette be az utcákat teherániak, türkmének, kurdok, kaskajok, örmények és arabok, libanoniak és levanteiek – de a férfi nem figyelt rájuk, és az árujukat fennhangon dicsérõ, ajánlgató kereskedõkre sem. Csak törtetett elõre, nyomult beljebb a tömegben, nem állva meg sem a saját, aranyműveseknek otthont adó utcájában, sem a fűszerkereskedõknél, sem az ékszerészeknél. Ruhája gyűrött volt, kucsmája alatt a haja vizes, homlokán csörgött a veríték. Két kereskedõ, aki ismerte, jót nevetett rajta, és egyikük oda is szólt a másiknak: – Istenre mondom, soha nem láttam még így sietni az öreg Paknurit. Biztosan azért szedi ennyire a lábát, hogy visszakérjen egy tízriálos kölcsönt.

– Inkább arról lehet szó, hogy Fösvény Paknuri szerzett magának egy zamatos húsú, fiatal fiút, az vár rá magasra tartott fenékkel, négykézláb a szõnyegen!

A jókedvük azonban csak addig tartott, amíg a zöldszalagosok föl nem bukkantak. Miután elhaladtak mellettük, és már látni sem lehetett õket, valaki halkan megkérdezte: – Mi dolguk itt ezeknek a taknyos kutyáknak?

– Biztosan keresnek valakit. Égjen porrá még az apjuk is! Hallottátok, hogy ma egy csomó embert letartóztattak?

– Letartóztattak? Miért? Mit csinálnak velük?

– Börtönbe csukják õket. Most õk a börtönök urai. Elfoglalták a Kasrt is, kiengedték az összes rabot, és bezártak helyükre az õröket. Saját kivégzõosztagaik, bíróságaik vannak, ahogy hallottam, és már sok tábornokot, rendõrt agyonlõttek. Most már az egyetemisták is lázonganak. Állítólag súlyos zavargások vannak az egyetem környékén.

– Isten óvjon bennünket! A fiam, Farmad is odament, valamilyen gyűlésre. Bolond! Mondtam pedig neki, hogy maradjon otthon, húzza meg magát!

Dzsared Bakraván, Sarazad apja az emeleti belsõ helyiségben volt, a pénzkölcsönzõk utcáján lévõ üzletében, amely öt nemzedék óta biztosított gazdag megélhetést a családjának. Akárcsak õsei, pénzkölcsönzéssel foglalkozott. Most éppen kényelmesen ült a vastag, süppedõ szõnyegen, és régi barátjával, Ali Kiával teázott, akinek sikerült bekerülnie a Bazargán vezette kormányba. Bakraván legidõsebb fia, Meshang is velük volt, csöndben ült az apja háta mögött, figyelt és tanult – kellemes külsejű, simára borotvált arcú, harmincas éveiben járó férfi, enyhén hízásra hajlamos. Ali Kia szintén borotválta az arcát, szemüveges volt, Bakraván ellenben hófehér szakállú, zömök. Mindketten elmúltak már hatvanévesek, és apró gyerekkoruk óta ismerték egymást.

– És hogyan fizetik vissza a kölcsönt, mennyi idõ múlva? – kérdezte éppen Bakraván.

– Az olajbevételekbõl – válaszolta türelmesen Kia –, ahogyan a sah is csinálta. Öt év múlva, a szokásos havi egy százalék kamat hozzáadásával. Mehdi barátom, Mehdi Bazargán azt mondja, hogy a parlament, mihelyt összeül, rögtön kötelezettséget vállal a kölcsön visszafizetésére. – Elmosolyodott, és enyhe túlzásra ragadtatva magát, hozzátette: – Mivel nem egyszerűen a kabinetnek, hanem Mehdi belsõ kabinetjének is tagja vagyok, személyesen tudok ügyelni, hogy elfogadják a szükséges törvényt. Te is tudod, milyen fontos ez a kölcsön, és azt is, hogy a bazárnak legalább annyira, mint a kormánynak.

– Természetesen. – Bakraván nem akart harsányan hahotázni, ezért inkább szórakozottan húzogatni kezdte a szakállát. Szegény Ali, gondolta, ugyanolyan dicsekvõ még mindig, amilyen kölyökkorában volt! – Természetesen nem az én tisztem, hogy ezt szóba hozzam, öreg barátom, de néhányan a bazárból megkértek rá, hogy kérdezzem meg, mi lesz azokkal a rúdaranyban átadott milliókkal, amelyek a forradalmat segítették? Khomeini ajatollahot, óvja õt az Isten örökké! – mondta illendõen, magában pedig azt gondolta, hogy jobb volna, ha most, miután gyõzött, Isten gyorsan eltakarítaná Khomeinit az útból, még mielõtt a dühödt, szemellenzõs, másokon élõsködõ mollahok túl nagy bajt csinálnak. Ami téged illet, öreg barátom, Ali, igazság meghamisítója, saját jelentõséged felnagyítója, hiába vagy a legrégibb barátom, ha azt hiszed, hogy akár csak kicsit is megbízom benned... Mintha bármelyikünk is képes volna megbízni másik irániban, leszámítva a közvetlen családtagjait, és, persze, azokban is csak módjával.

– Természetesen tudom, hogy az ajatollah soha nem vett el, nem használt fel személyes célra egyetlen riált sem – folytatta, és komolyan is gondolta –, ám ugyanakkor tény, hogy a bazár hatalmas mennyiségű készpénzt, rúdaranyat, külföldi valutát bocsátott a rendelkezésére, támogatta a harcát – amit Isten nagyobb dicsõségére, szeretett Iránunk javára vívott meg.

– Igen, tudjuk. Isten megáld érte benneteket, és az ajatollah is. Természetesen ezt a kölcsönt is törlesztjük, mihelyt lesz pénzünk. Abban a pillanatban. A feltétlenül visszafizetendõ belsõ adósságok közül a teheráni bazárral szembeni áll az elsõ helyen. Mi, a kormány, tisztában vagyunk azzal, milyen sokat segítettetek. De Dzsared kegyelmes úr, öreg barátom, mielõtt bármit tehetnénk, újra be kell indítanunk az olajtermelést, és ahhoz, hogy ez sikerüljön, pénz kell. Az ötmillió amerikai dollár, amire azonnal, feltétlenül szükségünk van, csupán néhány rizsszem a hombárban, miután az összes külföldi bank bezárt, a legtöbbet pedig már ki is utasították az országból. Aminisz...

– Iránnak nincs szüksége külföldi bankokra – vágott Kia szavába Bakraván. – A bazár mindent tud biztosítani, ha megkérik rá. Mindennel! Ha Irán dicsõségét tartjuk szem elõtt, annak érdekében cselekedve talán még arra is rájövünk, hogy magunk között is megtalálhatjuk azokat, akik rendelkeznek kellõ szakértelemmel és kapcsolatokkal. – Bakraván kis szünetet tartott, és kifinomultan elegáns mozdulattal belekortyolt a teájába. – A fiam, Meshang például a Harvard Business Schoolon végzett. – Ez ugyan hazugság volt, de egyiküket sem zavarta. – Olyan ragyogó tehetségű, felkészültségű fiatalemberek segítségével, mint õ... – Nem fejezte be, függõben hagyta a mondatot, és Ali Kiának ennyi természetesen bõven elég volt.

– Gondolom, hiába is kérném, hogy add kölcsön a szakértelmét pénzügyminisztériumunknak. Nyilván túl nagy szükséged van rá, neked és a kollégáidnak. Természetesen. Hogyan is lehetne másképp.

– Valóban, pontosan így van. Szeretett országunk érdekei azonban megkövetelik, hogy a személyes vágyainkat háttérbe szorítsuk. Persze, csak akkor, ha a kormány valóban igényli kivételes tudását.

– Holnap délelõtt, szokásos találkozónkon megemlítem a dolgot Mehdinek. Tudod, Bazargán régi barátom és kollégám – mondta Ali Kia, és közben azon törte a fejét, mikor kerül végre sor elsõ, de már régen esedékes személyes találkozására a miniszterelnökkel. Ennyi feltétlenül jár neki, hiszen végül is fontos ember – a pénzügyminiszter helyettese. – Megmondhatom neki azt is, hogy egyetértesz a kölcsönnel?

– Haladéktalanul megbeszélem a dolgot a kollégáimmal. A döntés, amely születni fog, természetesen az övék lesz, nem az enyém – válaszolta Bakraván õszintének tűnõ szomorúsággal az arcán, amirõl, persze, mindketten tudták, hogy hamis. – A magam részérõl mindent megteszek, amit lehet, öreg barátom!

– Köszönöm – nyugtázta mosolyogva az ígéretet Ali Kia. – Mi, a kormány, és természetesen az ajatollah is, nagyra fogjuk értékelni a bazár segítségét.

– Mindig készek vagyunk segíteni. Te is tudod, hogy mindig készen álltunk rá – mondta simulékonyan a valamivel idõsebb Bakravan, felidézve magában azt az óriási pénzügyi támogatást, amit a bazár kereskedõi, pénzkölcsönzõi nyújtottak hosszú éveken át a mollahoknak, Khomeininek, és bármilyen tisztességes politikusnak – például Ali Kiának –, aki szemben állt a sahhal.

Isten verje meg a Pahlavikat!, gondolta Bakraván. Õk okozták minden gondunkat. Legyenek örökre átkozottak azért a sok bajért, amit türelmetlen, erõszakos modernizációjukkal okoztak, nem hallgatva meg a tanácsainkat, semmibe véve a befolyásunkat, ránk szabadítva ellenben a külföldieket. Egy évvel ezelõtt csak amerikaiakból ötvenezer volt nálunk, és õk foglalták el a legjobb állásokat, irányították az egész bankrendszert. A sah dölyfösen visszautasította a segítségünket, megtörte a monopóliumunkat, fojtogatott bennünket, és elvette tõlünk történelmi örökségünket. Mindenhol, egész Iránban!

De mi bosszút álltunk. Maradék befolyásunkat és vagyonunkat rendelkezésére bocsátottuk Khomeininek, a kibékíthetetlen gyűlöletére, a mosdatlan, műveletlen csõcselék fölötti befolyására támaszkodtunk. És gyõztünk. Most, hogy a külföldi bankok bezártak, az összes idegen menekül, gazdagabbak, befolyásosabbak leszünk, mint eddig bármikor. A kölcsön, amit kérnek, bármikor könnyen elintézhetõ, de nem árt, ha Ali Kia és a kormánya izzad kicsit, amíg megszerzi. Mástól nem, csak tõlünk kaphatnak pénzt. A fizetség, amit ajánlanak, persze, nem nagy, arra sem elég, hogy ellensúlyozza a bazár hónapokig tartó bezárásából keletkezett veszteségeket. Végül is, mi legyen, kérdezte magától Bakraván, elégedetten a megbeszélés kimenetelével. A kamatot esetleg föl lehetne...

Idáig jutott a gondolataiban, amikor vadul kivágódott az ajtó, és Emir Paknuri rontott a szobába. – Dzsared! Le akarnak tartóztatni! – kiáltotta rémülten, és az arcán sűrű patakokban ömlõitek a könnyek.

– Kicsoda? Ki akar letartóztatni, és miért? – kérdezte ingerülten Bakraván, rosszallva, hogy háza, birodalma nyugalmát feldúlták, arra késztették a segédeket, könyvelõket, teát felszolgáló inasokat, hogy rémült arccal ott tolongjanak mind a bejárat körül.

– Az... az iszlám ellen elkövetett bűnökért! – Paknuri meg sem próbált úrrá lenni a zokogásán.

– Ez biztosan tévedés! Lehetetlen!

– Igen, az, de... félórával ezelõtt megjelentek a házamban... hozták a nevemet...

– Kik? Mondd meg, kik azok, és tönkreteszem még az apjukat is! Kik mentek hozzád?

– Mondtam már! Gárdisták... forradalmi gárdisták... zöldszalagosok. Igen, õk voltak – hebegett Paknuri, tudomást sem véve arról, mekkora felfordulást idézett elõ. A válaszát hallva Ali Kia halottsápadttá vált, valaki az összesereglett alkalmazottak közül pedig halkan Istenhez kezdett fohászkodni. – Félórával ezelõtt... a nevem föl volt írva egy papírra... az én nevem, Emir Paknurié, az aranyművesek céhmesteréé, aki sok millió riált adott... Betörtek a házamba, mindenfélével vádoltak, de a szolgák... és a feleségem is ott volt, és én... Istenre és a prófétára mondom, Dzsared – Paknuri térdre vetette magát –, nem követtem el semmilyen bűnt. Vezetõje vagyok a bazárnak, milliókat adtam... – elharapta a mondatot, mert észrevette Ali Kiát, és reménykedve rögtön hozzá fordult. – Kia! Ali Kia kegyelmes úr! Te pontosan tudod, milyen sokat tettem a forradalomért!

– Természetesen – válaszolta még mindig sápadtan, hevesen dobogó szívvel Kia. – Ez biztosan valami félreértés. – Ismerte Paknurit, tudta róla, hogy az egyik legbefolyásosabb ember a bazárban. Köztiszteletben álló személy, Sarazad elsõ férje, neki pedig régi, bõkezű támogatója. – Csakis tévedés lehet!

– Persze, hogy az! – Bakraván, hogy megnyugtassa, barátságosan átkarolta a szerencsétlent. – Friss teát, azonnal! – adta ki a parancsot.

– Whiskyt! Whiskyt, ha lehet – motyogta Paknuri. – Teát majd késõbb. Van whiskyd?

– Itt, sajnos, nincs, szegény barátom, de természetesen van vodkám. – Alig fejezte be a mondatot a ház ura, az ital már meg is érkezett, Paknuri pedig egyszerre lehajtotta. Másodszor is kínálták, amit visszautasított, és egy-két perc alatt megnyugodott annyira, hogy értelmesebben, összefüggõbben elmondja, mi történt. A bazár melletti, palotának is beillõ házában feleségével éppen az emeleten tartózkodott, és vacsorához készülõdött, amikor a földszintrõl ingerült kiabálást, veszekedést hallottak. – A gárdisták vezetõje – öten érkeztek – papírt lobogtatott a kezében, és követelte, hogy találkozhasson velem – mesélte elhűlten hallgató barátainak. – A szolgák természetesen nem mertek zavarni, és beengedni sem akarták hozzánk azt a vadembert, de mert nem tágított, a házvezetõm azt mondta, megnézi, hol vagyok, és feljött az emeletre. Elmondta, hogy a papírt valami Uvari nevű ember írta alá a forradalmi bizottság nevében... Istenre kérem, áruljátok már el, mi az a forradalmi bizottság? Ki az az Uvari? Hallottál róla valaha, Dzsared?

– Elég közönséges, gyakran elõforduló név – felelte Bakraván, követve az iráni tanítást, miszerint gyorsan kell reagálni az olyan kérdésre, amelyre nem tudjuk a választ. – Te, Ali kegyelmes úr?

– Gyakori név, ahogy mondtad. Mondott mást is az az ember, Paknuri kegyelmes úr?

– Lehetséges. Nem tudom. Isten legyen hozzánk irgalmas! Kik ezek? Kikbõl áll a forradalmi bizottság, Ali Kia? Te biztosan tudod!

– Több név is van forgalomban – válaszolta fontoskodón Kia, megpróbálva titkolni az ijedtséget, ami rögtön eluralkodott rajta, valahányszor a Központi Forradalmi Bizottságot említeni hallotta. Nincs megbízható információm, ahogy a kormányban másnak sem arról, hogy pontosan kikbõl áll, mikor és hol ülésezik, gondolta utálkozva, csak azt tudom, hogy Khomeini visszatértekor bukkant fel elõször a neve, alig két héttel ezelõtt, és Bahtjár tegnapi távozása óta úgy viselkedik, mintha egyedül szabhatná meg a törvényt. Khomeini nevében, a tekintélyét kihasználva rendelkezik mindenrõl, senkivel sem konzultálva bírákká nevez ki olyanokat, akiknek semmiféle jogi végzettségük sincs, letartóztatásokat rendel el, forradalmi vésztörvényszékeket alakít, amelyek fellebbezésre lehetõséget sem adva azonnali kivégzésre ítélnek embereket, lábbal tiporva a jogot, megcsúfolva mindenfajta igazságszolgáltatást – és az alkotmányunkat! Égne bár porig mindannyiuknak a háza, és kerülnének a kénköves pokolba, amit kivétel nélkül mind régen megérdemelnek!

– Mehdi barátom éppen ma reggel... – kezdte a beavatottak halk, magabiztos hangján, de gyorsan el is hallgatott, és úgy tett, mintha csak akkor vette volna észre az ajtóban összeverõdõket. Fensõbbséges mozdulattal intett a szolgáknak és alkalmazottaknak, és miután azok vonakodva bár, de becsukták maguk mögött az ajtót, visszafogottan, önálló értesülésként adta elõ a senki által meg nem erõsített, közszájon forgó pletykát. – ...ma reggel, természetesen mi, a kormánytagok szűkebb köréhez tartozók beleegyezésével, felkereste az ajatollahot, és kilátásba helyezte a lemondását arra az esetre, ha a forradalmi bizottság továbbra is megpróbál átnyúlni a feje felett, és a kormány helyett cselekszik.

– Hála istennek! – Paknuri sóhaja jelezte, hogy hatalmas kõ esett le a szívérõl. – Nem azért gyõztünk a forradalomban, hogy a SAVAK terrorja, az idegenek és a sah uralma után újabb jogtalanságok történjenek!

– Természetesen nem! Hála istennek, a kormányrúd most a legjobb kezekben van. De kérlek, Paknuri kegyelmes úr, folytasd, és fejezd is be ezt a nyugtalanító történetet!

– Nem sok van már hátra belõle, Ali! – válaszolta a korábbinál sokkal nyugodtabban Paknuri, akit felbátorított, hogy befolyásos barátok veszik körül. – Lementem a zöldszalagosokhoz, és igyekeztem elmagyarázni, hogy félreértés történt, de az a kemény fejű, tanulatlan barom csak lobogtatta elõttem a papírt, és meg sem hallgatva, amit mondtam, azt ismételgette, hogy le vagyok tartóztatva, velük kell mennem. Azt feleltem nekik, hogy várjanak, és fölmentem összeszedni néhány papírt, de a feleségem... A feleségem azt mondta, ne bízzam bennük, könnyen lehetséges, hogy álruhás mudzsahedek, a Tudeh tagjai vagy fedajinok. Egyetértettem vele, és úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha ide jövök, megtanácskozni a dolgot veletek és a többiekkel. – Szilárdan hitte is már, amit mondott, szándékosan elfelejtette az igazságot, azt, hogy rögtön elmenekült otthonról, mihelyt meghallotta, hogy az iszlám gárdisták vezetõje a forradalmi bizottság, és személyesen Uvari nevében azt követeli, hogy Fösvény Paknuri adja meg magát, álljon az Isten által tisztébe emelt bíróság elé, és adjon számot Isten ellen elkövetett gaztetteirõl.

– Szegény barátom! – sajnálkozott õszintén Bakraván. – Szegény barátom, mennyit szenvedhettél! Ne aggódj, most már biztonságban vagy! Maradj itt éjszakára! Ali! Holnap, rögtön a reggeli ima után keresd fel a miniszterelnöki hivatalt, és gondoskodj arról, hogy azokat a bolondokat méltón megbüntessék! Mindannyian tudjuk, hogy Emir Paknuri igaz hazafi, a többi aranyművessel együtt támogatta a forradalmat. Döntõ szavuk lesz abban, hogy létrejön-e a kölcsön. – Miután ezt elmondta, fáradtan becsukta a fülét, hogy még csak véletlenül se hallja azt a sok olcsó, lapos közhelyet, amit Ali Kia ontani kezdett magából.

Paknurit nézte, változatlanul halottsápadt arcát, izzadságtól csomókba tapadó haját. Szerencsétlen flótás, gondolta, milyen szörnyű megrázkódtatást okoztak neki. Milyen kár, hogy bármilyen gazdag, elõkelõ is – Valik feleségén, Anuson keresztül szorosan kötõdik a Kádzsárokhoz –, Sarazaddal nem tudott mit kezdeni. Képtelen volt gyereket nemzeni neki, összekapcsolni ily módon a családjainkat. Akár egyetlen gyereket! Annyi elég lett volna, hogy válásról szó sem lehessen, és ne bukkanjon fel ez a Lochart nevű idegen, aki csak gondot okoz. Bármennyire igyekszik elsajátítani a szokásainkat, soha nem fog sikerülni neki. És milyen sokba kerül az eltartása, márpedig arra szükség van, ha meg akarom õrizni a családunk tekintélyét. Beszélnem kell Valik unokatestvéremmel, újból megkérni, hogy segítsen Lochartnak többet keresni. Valik és IHC-beli kapzsi partnerei ennyit igazán megtehetnek értem, futja rá abból a sok millióból, amit – jórészt külföldi valutában – keresnek. Mibe kerül nekik? Semmibe, hiszen a költségeket Gavallan és az S-G fizeti. A partnerek sok szívességgel tartoznak. Éveken keresztül jó tanácsokkal láttam el õket azzal kapcsolatban, hogyan tegyenek szert kevés erõfeszítéssel nagy hatalomra és gazdagságra!

– Fizess Lochartnak te, ha akarsz, Dzsared kegyelmes úr! – mondta durván Valik legutóbb, amikor fölvetette a dolgot. – A te kötelességed. Részesedsz minden nyereségünkbõl... Mit számít ilyen jelentéktelen összeg kedvenc unokatestvéremnek, aki a leggazdagabb az egész teheráni bazárban.

– De ezt a partnereknek közösen kell fizetniük. Hasznos lehet számunkra, ha száz százalékban megszerezzük az ellenõrzést. Az IHC átalakítása révén a partnerek gazdagabbá válnak, mint eddig bármikor, és...

– Megbeszélem velük a dolgot. Természetesen õk fognak dönteni, nem én...

Hazug, gondolta az idõs ember, miközben a teáját iszogatta, de azért elismerte magában, hogy Valik helyében ugyanazt mondta volna. Kezét elõkelõn a szája elé téve ásított egyet – álmos volt és éhes is. Jólesett volna neki vacsora elõtt egy kis alvás. – Nagyon sajnálom, kegyelmes uraim, de sürgõs üzleti ügyek szólítanak – fordult a másik két férfihoz. – Paknuri, öreg barátom, boldog vagyok, hogy minden gond megoldódott. Maradj itt éjszakára – Meshang gondoskodik majd matracról, párnákról –, és ne aggódj! Ali barátom, kísérj el a bazár kapujáig! Van autód? – kérdezte, bár tudta, hogy az elsõ, amit egy miniszterhelyettes biztosít magának, a személyi használatú hivatali kocsi sofõrrel, és korlátlan mennyiségű benzin.

– Igen. A miniszterelnök ragaszkodott hozzá, hogy legyen hivatali kocsim. Nyilván az általam irányított terület fontosságára való tekintettel.

– Insa Allah – válaszolta Bakraván.

Elégedetten indultak el hármasban, mentek le a keskeny lépcsõn a földszintre, a rövid folyosón végighaladva kijutottak az elölrõl nyitott üzlethelyiségbe, és ott eltűnt az arcukról a vidám mosoly, szájukat keserű epe árasztotta el.

Az öt zöldszalagost találták ugyanis ott, akikrõl Paknuri beszélt, kényelmesen elhelyezkedve a pultokon és a székeken. Mindegyiknél amerikai karabély volt, valamennyien a húszas éveik elején jártak. Akadt közöttük szakállas és borostás, de mindegyiknek a ruhája kopott és piszkos volt, többnek a lábáról hiányzott a zokni, és jókora lyuk tátongott a cipõje talpán. Amikor beléptek, a vezetõjük éppen a fogát piszkálta elmélyülten, a többiek a cigarettájukat szívták, és csöppet sem zavartatva magukat, lazán Bakraván felbecsülhetetlen értékű kaskaj szõnyegeire szórták a hamut. Egy szippantás után egyikük csúnyán köhögni kezdett, és amikor elmúlt a roham, a lélegzése akkor is nehéz, sípoló maradt.

Amikor meglátta õket, Bakraván térde megroggyant. Alkalmazottai némán, a rémülettõl megdermedve az üzlethelyiség fala mellett álltak kivétel nélkül, még kedvence, a teáját rendszeresen felszolgáló fiú is. Kint az utcán tökéletes volt a csend, egyetlen lélek sem látszott, még a szemközti pénzkölcsönzõ üzletek tulajdonosai is eltűntek.

– Szalaam, aga! Isten áldása legyen rajtad – köszönt udvariasan, önmaga számára is szokatlan, különös hangon. – Miben segíthetek?

A gárdisták vezetõje ügyet sem vetett rá, rezzenéstelen tekintettel kizárólag Paknurit nézte. Az arca kellemes lett volna, ha nem hagy rajta csúnya hegeket a bársonylegyek terjesztette, Iránban tömegesen elõforduló betegség. A fekete szemű és fekete hajú fiatalember nem sokkal lehetett több húszévesnél. Munkától repedezett végű ujjai szórakozottan babrálták a fegyverét. Juszuf Szenvárnak hívták, de az ismerõsei csak úgy emlegették, hogy Juszuf, a kõműves.

A csönd egyre feszültebbé, idegesítõbbé vált, míg Paknuri végül nem bírta tovább. – Tévedés! – kiabálta fejét vesztve. – Maguk rettenetesen tévednek!

– Azt hitted, elkerülheted Isten büntetését azzal, hogy elmenekülsz? – Juszuf hangja halk volt, már-már szelíd, bár érzõdött rajta némi kemény, vidékies akcentus, amirõl Bakraván képtelen volt megállapítani, honnan származik.

– Miféle Isten büntetését?! – ordított Paknuri. – Nem csináltam semmi rosszat! Semmit!

– Valóban? Nem dolgoztál éveken keresztül külföldiekkel és külföldieknek, segítve õket, hogy elhurcolják népünk kincseit?

– Errõl szó sem volt! Azért tettem, hogy segítsek munkahelyeket teremteni, fejleszteni a gazdaságot...

– Nem szolgáltad-e éveken keresztül a sátán sahot? – vágott az aranyműves szavába Juszuf.

– Nem! – tiltakozott hevesen Paknuri. – Ellenzékben voltam, mindenki tudja, hogy ellenzékben...

– De közben mégis õt szolgáltad, és teljesítetted a parancsait!

Paknuri arca görcsbe rándult a félelemtõl, és már alig volt ura önmagának. Hiába akart megszólalni, elõször nem jött ki hang a torkán, és csak óriási erõfeszítés árán tudta kinyögni: – Mindenki szolgálta, természetesen mindenki engedelmeskedett neki, hiszen õ volt a sah, de közben a forradalomért dolgoztunk... Sah volt, mindenkinek parancsolt, amíg övé volt a hatalom...

– Az imámnak nem! – vágott közbe keményre vált hangon Juszuf. – Khomeini imám soha nem szolgálta a sahot. Vagy talán igen?! Lassan körbehordozta a tekintetét a jelenlévõkön, és azok némák maradtak, egy sem mert megszólalni.

A hosszúra nyúlt csöndben Bakraván látta, hogy a férfi kirojtosodott szélű zsebébe nyúl, papírt vesz elõ, belenéz, és tudta, hogy õ az egyetlen, aki ennek a szörnyű rémálomnak véget vethet.

– A forradalmi bizottság – kezdte fennhangon olvasni a szöveget Juszuf – és Aliallah Uvari nevében Fösvény Paknuri ezennel bíróság elé idéztetik. Haladéktalanul...

– Nem, kegyelmes uram – vágott a szavába határozottan, de udvariasan Bakraván, és közben a szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyérõl. – Ez itt a bazár! Mindenki tudja, hogy a bazárnak az idõk kezdete óta saját törvényei, saját vezetõi vannak. Emir Paknuri is közéjük tartozik, akarata ellenére nem lehet letartóztatni és elvezetni innen. Sérthetetlen, így írja elõ a bazár õsi törvénye. – Határozottan, rezzenéstelen tekintettel nézett a fiatalemberre. Tudta, hogy a sah, a rettegett SAVAK sem merte soha kétségbe vonni a bazárnak azt a jogát, hogy menedékül szolgáljon mindazoknak, akiket erre méltónak talál.

– A bazár törvényei talán fölötte állnak az isteni törvényeknek, Bakraván pénzkölcsönzõ?

– Nem... Természetesen nem – válaszolta, és úgy érezte, mintha jeges kéz nyúlt volna a torkához.

– Akkor jó. Én Isten törvényeinek engedelmeskedem, Isten parancsát teljesítem.

– De nem tartóztathatja...

– Isten törvényeinek engedelmeskedem, és Isten parancsát teljesítem! – A férfi tiszta, barna szeme nyugodtan nézett rá a vastag, fekete szemöldökök alól. – Nincs szükségem erre a fegyverre, egyikünknek sem kell fegyver, hogy elvégezzük, amit Isten ránk rótt. Egész erõmmel azért imádkozom, hogy Isten mártírja lehessek, mert akkor egyenesen a paradicsomba jutok, nem kell ítélõszék elé állnom, minden bűnöm örökre meg lesz bocsátva, el lesz törölve. Akár ma is bekövetkezhet, és ha igen, áldani fogom annak a nevét, aki megöl, mert tudni fogom, hogy Isten parancsainak a teljesítése közben ér a halál.

– Isten hatalmas! – mondta az egyik gárdista, és a társai kórusban ismételték szavait.

– Igen, Isten hatalmas! De te, Bakraván pénzkölcsönzõ, imádkozol-e naponta ötször, ahogyan azt a Próféta megparancsolta?

– Természetesen! Természetesen – hallotta önmaga válaszát Bakraván. Tudta, hogy hazugsága büntetlen marad, következményei alól felmenti a tahija, a prófétának az az engedélye, hogy minden mohamedán hazudhat iszlám hitével kapcsolatban, ha úgy érzi, hogy az igazság beismerése veszélybe sodorná az életét.

– Rendben. Várj türelemmel, érted majd késõbb jövök! – Bakravánt újból rémület kerítette hatalmába, miközben hallgatta, amit a zöldszalagosok vezetõje Paknurinak mondott: – A forradalmi bizottság és Aliallah Uvari utasítására felszólítalak téged, Fösvény Paknuri, hogy adj számot Istennek Isten ellen elkövetett bűneidrõl!

Paknuri remegõ szájjal, küszködve tudott csak megszólalni: – Én... én... maguk nem... itt a bazár... – Hangja elcsuklott, a szája sarkából sárgás tajték csordult elõ. Mindenki õt figyelte, a zöldszalagosok közömbösen, érzelem nélkül, a többiek rémülten, õszinte szánalommal.

Ali Kia köszörülte meg a torkát. – Figyeljenek ide! Talán jobb volna ezt az egészet holnapra hagyni – kezdte, és igyekezett, hogy a hangja ne remegjen, kellõ tekintélyt sugározzon. – Emir Paknuri nyilván õszintén sajnálja, ha elkövetett valamilyen hibát...

– Maga kicsoda? – A gárdisták vezetõjének a tekintete ugyanolyan szigorúan, szúrósan szegezõdött rá, mint korábban Paknurira és Bakravánra. – He?

– Ali Kia miniszterhelyettes – válaszolta Ali, elkeseredett kísérletet téve rá, hogy a fenyegetõ tekintet súlya alatt is megõrizze a bátorságát. – A pénzügyminiszter helyettese, Bazargán miniszterelnök belsõ kabinetjének a tagja. Azt tanácsolom...

– Isten nevében mondom, a maga pénzügyminisztériuma, kabinetje, Bazargánja nekem, nekünk semmit sem számít. Mi Uvari mollah utasításait teljesítjük, a Bizottságét, amely az imámnak engedelmeskedik, õ pedig Istennek. – A férfi közömbös arccal vakarózott egy darabig, aztán visszafordult Paknurihoz. – Kifelé! – mondta még mindig szelíden. – Ha nem megy magától, a lábánál fogva vonszoljuk ki.

A fenyegetés hallatán Paknuri rémülten felhördült, a padlóra zuhant, és ott is maradt mozdulatlanul. A többiek tehetetlenül nézték, néhányan Isten akaratáról suttogtak, Bakraván kedvence, a teát felszolgáló, lányos arcú fiú pedig halkan szipogott.

– Hallgass, gyerek! – szólt rá minden indulattól mentesen Juszuf. – Meghalt?

Az egyik alkalmazott Paknurihoz lépett, és fölé hajolt, hogy közelebbrõl is megnézze. – Nem. Insa Allah.

– Insa Allah. Haszán, vidd a csaphoz, tartsd víz alá a fejét, és ha attól sem tér magához, akkor felkapjuk...

– Nem! – vágott közbe bátran Bakraván. – Nem! Itt marad. Beteg, és...

– Süket vagy, öreg? Nem hallottad, mit mondtam? – kérdezte ezúttal már éles, fenyegetõ hangon Juszuf. A jelenlévõk mozdulatlanná dermedtek, a gyerek ökölbe szorított kezét tömte a szájába, hogy hangosan el ne sírja magát. Juszuf Bakravánon tartotta a szemét, de közben jelzett a Haszán nevű öles termetű, széles vállú gárdistának, aki könnyedén felkapta a szõnyegrõl Paknurit, és kivitte az üzletbõl. – Ahogy Isten akarja – mondta Bakravánnak. – He?

– Hová... Kérem, mondja meg, hová viszik!

– Természetesen börtönbe. Hová vihetnénk?

– Melyik... melyik börtönbe, kérem?

A kérdés hallatán az egyik iszlám gárdista harsányan felkacagott. – Mit számít az, hogy melyik börtönbe?

Dzsared Bakraván és a többiek számára a helyiség hirtelen áporodott szagúnak, cellaszerűnek tűnt, bár a levegõje mit sem változott, és az eleje nyitott volt, mint mindig.

– Tudni szeretném – mondta vastaggá, reszelõssé vált hangon Bakraván, és közben megpróbálta leplezni a gyűlöletét. – Kérem!

– Az Evinbe. – Ez volt az egyik leghírhedtebb teheráni börtön. Mihelyt a nevét kimondta, Juszuf látta, hogy a jelenlévõk rémülten összerázkódnak. Mind bűnösök, ha ennyire fémek, gondolta. Hátrapillantott, az öccsére. – A papírt!

A fiú alig tizenöt éves volt, szutykos, csúnyán köhögött. Összehajtott lapokat vett elõ a zsebébõl, keresgélt közöttük egy darabig, majd odanyújtotta az egyiket a bátyjának. – Tessék, Juszuf!

A vezér belenézett. – Biztos vagy benne, hogy ez az?

– Igen. – A suhanc piszkos ujjával rábökött a névre, és lassan, szótagolva elolvasta: – Dzsa-red Bak-ra-ván.

– Isten legyen hozzánk irgalmas! – nyögte valaki. A közbeszólás után támadt néma csöndben Juszuf elvette az öccsétõl a papírt, és odanyújtotta Bakravánnak. A többiek mozdulatlanná dermedve várták, mi fog következni.

Az idõs férfi remegõ ujjakkal, nehezen lélegezve átvette az iratot, de hiába próbálta elolvasni, a szeme elhomályosult, és csak bizonytalan körvonalú foltokat látott. Aztán hirtelen kitisztult a látása, megjelent elõtte a szöveg: Dzsared Bakraván, a teheráni bazár kereskedõje, a forradalmi bizottság és Aliallah Uvari utasítására holnap, rögtön az elsõ ima után jelenj meg az Évin börtönben működõ forradalmi töryényszék elõtt, hogy válaszolj a kérdéseire! Az idézés alján gyakorlatlan, nehézkes kézírással mindössze annyi állt: Aliallah.

– Milyen kérdésekre? – kérdezte tompán.

– Insa Allah. – A megszokott szólás ezúttal már-már hátborzongatóan hangzott. A gárdisták vezetõje felállt, és a vállára csapta a karabélyát. – Reggel találkozunk. Hozza magával a papírjait, és ne késsen! – Már éppen elfordult volna, amikor észrevette a kis asztalkára rakott ezüsttálcát, az ottfelejtett kristálypoharakat és fél üveg vodkát.

– Istenre és a prófétára! – kiáltott fel dühösen. – Elfelejtettétek Isten törvényét?!

Az alkalmazottak sietve húzódtak félre elõle, õ pedig a vodkásüveghez ugrott, a padlóra öntötte a tartalmát, és miután kiürült, dühösen a sarokba vágta. Nem ügyelt, úgyhogy az ital egy része a pompás szõnyegre ömlött, és a fiú rögtön le is térdelt, hogy felitassa egy kendõvel, de megállt a keze a levegõben, mert Juszuf rádörrent.

– Hagyd békén!

A gyerek rémülten visszahúzódott, a gárdisták vezetõje pedig a cipõje talpával, amennyire csak tudta, szétmázolta a szõnyegen az italt. – Emlékeztessen ez a folt Isten törvényeire, öreg! – mondta. Feltéve, hogy egyáltalán megmarad. – Elhallgatott, néhány másodpercig figyelmesen tanulmányozta a szõnyeget. – Micsoda színek. Gyönyörű! Gyönyörű! – Nyújtózott egyet, majd szembe fordult Bakravánnal, és komoran közölte. – Ha összeadnánk mindazt, ami nekünk – itt a társaira mutatott – pasadánoknak, a családjainknak, és a szüléink szüleinek van, akkor sem lehetne megvenni belõle ennek a szõnyegnek egyetlen sarkát sem. – Juszuf szája fölényes mosolyra görbült. – De még ha olyan gazdag lennék is, mint te, Bakraván pénzkölcsönzõ – tudod, hogy Isten törvényei tiltják a kamatszedést? –, tehát ha olyan gazdag lennék is, mint te, akkor sem vennék ilyen szõnyeget. Nincs szükségem kincsekre. Nincs semmim, egyikünknek sincs, és nem is vágyunk rá, hogy legyen. Mi csak Istent akarjuk szolgálni!

Megfordult, és határozott léptekkel kiment az üzletbõl.

Az AMERIKAI NAGYKÖVETSÉG KÖZELÉBEN, 20.15. Erkki csaknem négy órán keresztül várt. A barátja, Christian Tollonen elsõ emeleti lakásának az ablakából tisztán látta az utca másik oldalán az amerikai nagykövetség reflektorokkal megvilágított területét, a magas falakat, a hatalmas, vasrácsos kapu környékén toporgó, fázó tengerészgyalogosokat, és magát az épületet. A forgalom még mindig sűrű volt, minden jármű vadul dudálva próbált elõrébb jutni, és a gyalogosok is ugyanolyan türelmetlenek, szabályt nem ismerõk voltak, mint máskor. A közlekedési lámpák nem működtek, forgalomirányító rendõrnek nyomát sem lehetett látni. Nem mintha különösebb hasznuk lenne, gondolta Erkki. A teherániaknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy a közlekedés szabályait betartsák. Soha nem törõdtek velük, és nem is fognak. Akárcsak azok az õrültek, akiket a hegyek között láttunk vad száguldás közben meghalni. Mint a tebriziek, vagy mint a kazviniak.

Kazvinra gondolva akaratlanul is összeszorította hatalmas öklét. Reggel, amikor bement a finn nagykövetségre, már ott volt a jelentés arról, hogy Kazvinban teljes a zűrzavar, a tebrizi azerbajdzsánok is ismét fellázadtak, és harcot vívnak a Khomeinihez hűséges erõkkel. Az egész olajban gazdag, hadászatilag rendkívül fontos határtartomány újból kikiáltotta függetlenségét, amiért évszázadok óta harcolt, élvezve a területre áhítozó Oroszországnak, Irán õsidõk óta ellenségének a támogatását, hallgatva felbujtó, békétlenséget szító szavára. Erkkinek önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy a Rakoczyhoz hasonló ügynökök most valószínűleg csak úgy nyüzsögnek Azerbajdzsánban.

– Persze, hogy az oroszok meg akarják szerezni a területünket! – mondta dühösen Abdalláh Gorgon hán a veszekedésük során, amire közvetlenül azelõtt került sor, hogy Azadehhel elindultak Teheránba. – Magától értetõdik, hogy bárhová mégy is a környéken, Rakoczykkal találkozol. Olyan vékony kötélen kell táncolnunk, amilyenen rajtunk kívül senkinek a világon, mert nálunk van a kulcs a Hormuzi-szoroshoz, a Nyugat legfontosabb ütõeréhez. Ha mi, jó törzsi kapcsolatokkal rendelkezõ Gorgonok néhány kurd szövetségesünkkel együtt nem állunk a sarkunkra, egész területünk a szovjeteké lenne, már régen összeolvadt volna Azerbajdzsán másik felével, amit évtizedekkel ezelõtt – a galád, csaló britek segítségével – elraboltak tõlünk. Ó, hogy utálom a briteket! Jobban, mint az amerikaiakat, akik csak ostoba, rossz modorú barbárok. Ez az igazság!

– Nem olyanok, legalábbis azok, akikkel én találkoztam. Az S-Gre pedig igazán nem lehet panaszom, becsületesen, tisztességgel bánnak velem.

– Egyelõre. De biztos lehetsz, hogy el fognak árulni. A britek a saját fajtájukon kívül mindenkit elárulnak, sõt még azt is, ha az érdekeik úgy diktálják.

– Insa Allah.

A válasz hallatán Abdalláh Gorgon hán szárazon fölnevetett. – Insa Allah! És Insa Allah az is, hogy miután a szovjet hadsereg visszahúzódott a határon túlra, eltapostuk a bábjaikat, felszámoltuk az úgynevezett Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaságot és a Kurd Népköztársaságot. Ezzel együtt csodálom a szovjeteket, azt, hogy mindig nyerésre játszanak, és úgy változtatgatják a szabályokat, hogy azok mindig nekik kedvezzenek. A világháborútok igazi gyõztese Sztálin volt. Hatalmas, kimagasló személyiség. Nem ért el talán mindent, amit akart Potsdamban, Jaltában, Teheránban? Nem járt túl Churchill és Roosevelt eszén? Roosevelt még abba is beleegyezett, hogy nála lakjon, a szovjet nagykövetségen! Hogy nevettek rajta az irániak! A nagy elnök önként odaajándékozta Sztálinnak a jövõt, pedig lett volna elég ereje ahhoz, hogy visszaszorítsa, a határai mögé zárja. Micsoda géniusz! Hozzá képest a ti szövetségesetek, Hitler csak gyáva, nyúlszívű alak! Ahogy Isten akarja. He?

– A finnek csak azért támogatták Hitlert, hogy harcolhassanak Sztálin ellen, és visszaszerezzék elrabolt területeiket – vitatkozott az apósával Erkki.

– De veszítettetek. Rossz oldalra álltatok, és vesztesként kerültetek ki a háborúból. Még a bolond is láthatta, hogy Hitler bukni fog. Hogy lehetett olyan ostoba Reza sah, hogy õt támogatta?! Komolyan mondom, kapitány, soha nem értettem, miért kegyelmezett meg nektek, finneknek Sztálin. Én a helyében, intõ példaként, ugyanúgy megtizedeltelek volna benneteket, ahogyan másokkal tette. Miért hagyta meg az életeteket? Azért, mert elég vakmerőek voltatok, és szembe mertetek szállni vele a Téli Háborútokban?

– Nem tudom. Talán. Azzal mindenesetre egyetértek, hogy a szovjetek soha nem fognak felhagyni a próbálkozással.

– Soha, kapitány. De mi sem! – mondta nem kis nyomatékkal Gorgon hán. – Mi, azerbajdzsánok, mindig túl fogunk járni az eszükön, és féken tartjuk õket. Úgy, mint 46-ban.

Igen, de akkor a Nyugat még erõs volt, a szovjetek visszaszorítását célul kitűzõ Truman-doktrína hatékonyan működött, gondolta komoran Erkki. És most? Amikor Carter a kormányos? Ugyan már!

Nehézkesen elõrehajolt, újból megtöltötte a poharát, és türelmetlenül gondolt arra, hogy mikor mehet már végre vissza Azadehhez. A lakásban hideg volt, vastag bundakabátját le sem vehette – a fűtés már régen nem működött, és az ablakok is húztak, mert rosszul szigetelték õket. A szoba azonban tágas volt, kellemesen berendezett. Az öblös bõrfotelek, a falakra rakott kicsi, de értékes perzsaszõnyegek, réz ötvösmunkák férfias hangulatot árasztottak. Mindenütt, az asztalokon, székeken, polcokon finn, orosz és perzsa könyvek, folyóiratok, napilapok hevertek, az egyik sarokban hanyagul odavetett nõi cipõ árválkodott. Erkki élvezettel kortyolt a vodkába, örült az ereiben szétáradó, kellemes melegnek, aztán újból az amerikai nagykövetség felé nézett, és – már ki tudja, hányadszor – megkérdezte magától, hogy valóban ki kell-e vándorolniuk Azadehhel az Egyesült Államokba. – A védõbástyák sorra összeomlanak – mondta félhangosan. – Irán nem biztonságos hely többé, Európa könnyen sebezhetõ, Finnország a világ végén van...

Nem fejezte be a mondatot, az utcán hirtelen támadt õrült kavarodás vonta magára a figyelmét. A forgalom leállt, sem a gyalogosok, sem a járművek nem tudtak haladni, mert beszorultak a két irányból tömegesen felvonuló fiatalok közé. Az amerikai nagykövetség ugyanis a Taht-e-Dzsamsid, és a Teherán fõutcájának számító Roosevelt sugárút sarkán állt. A volt Roosevelt sugarútén, igazította ki magát Erkki. Most vajon minek nevezik? Khomeini utcának? Forradalom utcának?

A lakás bejárati ajtaja szélesre tárult. – Szevasz, Erkki! – köszönt jókedvűen, széles vigyorral az arcán a belépõ fiatal finn. Christian Tollonen orosz szabású szõrmekucsmát és prémgalléros télikabátot viselt, amit még egyetemistaként, a barátaival töltött részeg hétvégén vásárolt Leningrádban. – Mi újság?

– Négy órája várok.

– Egészen pontosan három órája és huszonkét perce, és közben megittál egy fél üveggel a legjobb minõségű Moszkovszkaja vodkámból, amit drága pénzen csempészektõl vettem. Egyébként is, abban maradtunk, hogy három-négy óra múlva jövök. – Christian Tollonen nemrég múlt harmincéves, nõtlen volt, szõke hajú és szürke szemű, a finn nagykövetség kulturális attaséjának a helyettese. Évekkel korábban kötött barátságot Erkkivel, rögtön azután, hogy Iránba érkezett. – Tölts nekem is egy pohárral! Rám fér. Már megint tüntetnek, alig tudtam átvergõdni a tömegen. – Anélkül, hogy a kabátját levetette volna, az ablakhoz lépett.

A két irányból érkezõk éppen akkor találkoztak össze, a tömeg a nagykövetség bezárt kapui elõtt hullámzott. Hallgatták a harsány kiáltásokat, és Erkkinek közben feltűnt, hogy a fiatalok között egyetlen mollahot sem látni.

– Vesszen Amerika! Vesszen Carter! – utánozta a tüntetõk hangját Christian. Folyékonyan beszélt perzsául, mert az apja is diplomata volt, és gyerekkorában öt évet már töltött Teheránban, ott járt iskolába. – A szokásos baromság: vesszen Carter és az amerikai imperializmus!

– Alláh-u Akbár viszont nincs – jegyezte meg Erkki. Megborzongott, mert eszébe jutott a Kazvin utáni úttorlasz. – És mollahok sincsenek.

– Tényleg. Egyet sem látok. – Az utcán egyre magasabbra csaptak az indulatok. – A legtöbbjük egyetemista. Azt hitték rólam, hogy orosz vagyok, és elmondták, hogy harcot vívtak az egyetemnél, baloldaliak a zöldszalagosok ellen. Húszan, de az is lehet, hogy harmincan meghaltak, és a lövöldözés még mindig tart. – Miközben figyelték, mi történik odalent, egy csapat fiatal nekiesett a rácsos kapunak, és vadul rángatni kezdte. – Vérszomjasak, harcolni akarnak.

– És nincs rendõrség, hogy megállítsa õket. – Erkki odanyújtotta a barátjának a poharat.

– Mi lenne velünk vodka nélkül? – kérdezte Christian.

– Legfeljebb brandyt innánk – válaszolta nevetve Erkki. – Mindent meg tudtál szerezni?

– Nem, de ami van, az sem rossz. – Christian leült az egyik alacsony asztal mellett álló öblös fotelbe, és belenyúlt az aktatáskájába. – Itt van a házasságleveletek és a születési bizonyítványod másolata; hála istennek, maradt nálunk mind a kettõbõl. Új útlevél mindkettõtöknek. Sikerült találnom valakit Bazargán hivatalában, aki hajlandó volt beütni a tiedbe a három hónapra szóló, ideiglenes lakhatási engedélyt.

– Varázsló vagy!

– Megígérték azt is, hogy kiállítják az új iráni pilótaengedélyt, de hogy mikor, azt nem mondták. Az S-G-s igazolványod és a brit engedélyed fénymásolata szerintük egyelõre elég lesz ahhoz, hogy repülhess. Azadeh útlevele is ideiglenes. – Christian a fényképnél kinyitva adta oda Erkkinek az okmányt. – Nem szabványos, az egyik polaroid képet vittem be nekik, amit adtál, de megteszi, amíg jobbat nem szerzünk, írasd alá vele, amilyen hamar csak tudod. Járt külföldön azóta, hogy összeházasodtatok?

– Nem. Miért?

– Ha finn útlevéllel utazik, nem tudom, hogyan befolyásolja az iráni státusát. Az itteni hatóságok mindig is érzékenyek voltak, különösen a saját állampolgáraikkal kapcsolatban. Úgy tűnik, Khomeini még jobban gyűlöli az idegeneket, tehát az elbírálás szigorodni fog. Esetleg úgy fogják értelmezni a dolgot, hogy meg akarja tagadni a hazáját, és nem engedik vissza.

Az utcán összesereglett fiatalok kiáltozása kis idõre elvonta a figyelmüket az útlevelektõl. Százak rázták odakint dühösen magasba tartott, összeszorított öklüket, valaki pedig hangszóróból tovább tüzelte a tömeget.

– Pillanatnyilag ott tartok, hogy csak az érdekel, ki tudom-e vinni biztonságosan az országból, vagy sem. A többi nem lényeges – mondta Erkki, miután megnézték, hogyan áll éppen a tüntetés.

Barátja elgondolkodva nézett rá. – Nem ártana, ha tisztában lenne a veszéllyel, Erkki! – felelte. – Nem tudok iráni papírokat, útlevelet szerezni neki, azok nélkül elutazni viszont nagyon kockázatos. Miért nem kéred meg az apját, hogy intézze el? Könnyen be tudna szerezni minden iratot. Ha jól tudom, Tebriz nagyobbik része az övé.

– Igen, de mielõtt eljöttünk, újból összevesztünk. Ellenzi a házasságunkat.

Christian kis szünetet tartott, és csak aztán vetette fel: – Talán azért, mert még nincs gyereketek. Tudod, milyenek az irániak.

– Ráérünk még a gyerekkel – válaszolta nehéz szívvel Erkki. Majd ha eljön az ideje, lesz gyerekünk, gondolta. Semmi nem kényszerít rá bennünket, hogy siessünk, és az öreg Nutt doki is azt mondja, Azadeh tökéletesen egészséges. A francba! Ha elmondom neki, amit Christian az iráni papírjairól mondott, akkor nem lesz hajlandó elutazni. Ha viszont eltitkolom, és aztán nem engedik vissza az országba, azt soha nem fogja megbocsátani nekem. Különben is, az apja engedélye nélkül biztos, hogy nem fog külföldre menni. – Ahhoz, hogy az apjával megbeszéljem a dolgot, és el tudja intézni a papírokat, vissza kellene mennünk, én pedig nem akarok.

– Miért, Erkki? Többnyire alig tudod kivárni, hogy Tebrizbe mehess.

– Rakoczy miatt. – Erkki korábban elmesélte a barátjának mindazt, ami útközben történt, leszámítva a mudzsahed megölését az úttorlasznál, valamint azt, hogy Rakoczy a menekülésük közben másokkal is végzett. Vannak dolgok, amelyeket jobb nem elmondani, gondolta.

Christian Tollonen belekortyolt a vodkájába. – Mi az igazi gond? – kérdezte.

– Rakoczy – tartott ki a korábbi magyarázatnál a barátja.

Christian erre már csak vállat vont, és nem feszegette tovább a kérdést. Az üvegért nyúlt, és az ital maradékát igazságosan szétosztotta maguk között. – Egészségünkre!

– Egészségünkre! Köszönöm az útleveleket meg a többi papírt.

Ismét a kinti kiabálás vonta magára a figyelmüket. A tömeg fegyelmezettnek tűnt ugyan, de a hangja egyre erõsödött. Az amerikai nagykövetség udvarán újabb lámpákat, reflektorokat kapcsoltak be, és tisztán lehetett látni az épület ablakaiban állók arcát.

– Úgy tűnik, saját generátoruk van.

– Igen, és külön hõközpontjuk, benzinkútjuk, telefonvonalaik, minden. – Christian az egyik szekrényhez lépve újabb üveg vodkát vett elõ. – Ez, és a megkülönböztetett bánásmód – nincs szükségük vízumra, ha be akarnak utazni, rájuk nem érvényesek az iráni törvények – teszi, hogy annyira gyűlölik õket.

– Piszok hideg van nálad, Christian! Nincs fád?

– Egy szilánk se. Egész télen nem fűtöttek, már akkor sem, amikor három hónapja beköltöztem.

– Talán fölösleges is lett volna – mondta Erkki, és tekintetével az ott maradt nõi cipõre mutatott. – Melegített téged más.

Christian jókedvűen elvigyorodott. – Néha. Elismerem, ami a földi örömöket illeti, Teherán a világon az egyik legjobb hely... pontosabban volt. Most viszont... – Árnyék futott át a fiatal diplomata arcán. – Az a gyanúm, hogy Irán nem lesz olyan paradicsomi ország, mint amilyenben azok a szerencsétlen flótások, kint az utcán, reménykednek, hanem többségük számára maga a pokol. Különösen ami a nõket illeti. – A vodkájába kortyolt, aztán a felerõsödõ kiabálást hallva kinézett az ablakon. Odalent az utcán a tömeg még izgatottabbá vált, az egyik fiatal pedig, amerikai karabéllyal a hátán, a társai vállára állt, és megpróbálta – sikertelenül – elérni a nagykövetséget körülvevõ fal tetejét. – Kíváncsi vagyok, én mit tennék, ha nekem kellene védenem azt a falat, és látnám, hogy a sok hülye, fegyveresen, megpróbál átjutni rajta.

– Jogos önvédelem gyanánt szétlõnéd a fejüket. Nem így van?

– Csak akkor, ha biztos lennék benne, hogy elviszem szárazon – válaszolta nevetve Christian. – Neked mi a terved?

– Egyelõre semmi. Addig nem foglalkozom vele, amíg nem beszéltem McIverrel. Ma délelõtt nem lehetett, rengeteg dolga volt. Gavallannel megpróbálták elõkeríteni valahogy az iráni partnereket, utána meg a brit nagykövetségen ebédeltek egy... Hogy is hívják...? Azt hiszem, Talbot nevű pasassal.

A név szemmel láthatóan fölkeltette Christian érdeklõdését.– George Talbottal?

– Igen. Vele. Ismered?

– Másodtitkár – mondta Christian, de azt már nem tette hozzá, hogy Talbot évek óta a brit hírszerzés iráni rezidense, egyike a legfontosabb titkosszolgálati megbízottaknak. – Nem tudtam, hogy még mindig Teheránban van. Azt hittem, már jó pár napja elutazott. Mi dolga volt vele McIvernek és Andrew Gavallannek?

Erkki közömbösen vállat vont, szórakozottan nézte, amint újabb fiatalok kezdenek felkapaszkodni az amerikai nagykövetség falára, és közben azon törte a fejét, hogyan szerezhetne megfelelõ iratokat Azadehnek. – Valami olyasmit mondtak, hogy egy ismerõsükrõl szeretnének többet megtudni. Valami Armstrongról... Robert Armstrongról, akivel a repülõtéren találkoztak.

Christian Tollonen kis híján kiejtette a kezébõl a poharat. – Armstrong? – kérdezte nyugalmat erõltetve magára, és õszintén örült, hogy a barátja háttal áll neki, nem látja, milyen hatást váltott ki belõle a név.

– Igen. – Erkki megfordult. – Mond neked valamit a neve?

– Meglehetõsen átlagos név – válaszolta Christian, és örült, mert a hangja elég közömbös volt. Robert Armstrong, gondolta, az MI-6 embere, a Különleges Ügyosztály egykori munkatársa, akit a brit kormány évekre kikölcsönzött az irániaknak, feltehetõen azzal, hogy tanácsadóként segítse az iráni belsõ elhárítás munkáját. Nyilvános helyen csak elvétve bukkant fel, és nagyon kevesen, szinte kizárólag a hírszerzéshez kötõdõk ismerték.

Akárcsak én, tette hozzá magában, és szerette volna tudni, vajon mit mondana Erkki, ha közölné vele, hogy Iránra szakosodott hírszerzõ, sokat tud Rakoczyról, más külföldi ügynökökrõl, és a fõ feladata az, hogy minél több információt szerezzen Iránról, de ne csináljon semmit, soha ne avatkozzon bele a belpolitikai küzdelmekbe, csak várjon, figyeljen, ismereteket szerezzen, és alaposan raktározza is el õket az emlékezetében. Mi a fenét kereshet itt Armstrong?, tette föl magának a kérdést.

Hogy izgatottságát leplezze, felállt, és az ablakhoz ment, mintha a tömeget akarná ismét szemügyre venni. – Megtudták Talbottól, amit akartak? – kérdezte.

Erkki ismét csak a vállát vonogatta. – Nem tudom. Azután, hogy elmentek hozzá, már nem találkoztunk. Én... – Elharapva a mondatot, figyelmesen a barátjára nézett. – Fontos?

– Nem. Csöppet sem. Nem vagy éhes? Meghívhatlak benneteket vacsorára?

– Köszönöm, de ma nem. Már elígérkeztünk. – Erkki az órájára pillantott. – Ideje is, hogy menjek. Kösz a segítséget!

– Ugyan már! Említetted McIvert és Gavallant. Ki akarnak netán vonulni Iránból?

– Nem hiszem. Úgy volt, hogy délután háromkor találkozom velük, és együtt megyünk a repülõtérre, de fontosabb volt, hogy veled beszéljek, és elintézzük az útleveleket. – Erkki felállt, kezet nyújtott.

– Még egyszer köszönöm.

– Nincs mit. – Christian keményen megszorította a barátja kezét.

– A holnapi viszontlátásra.

Mielõtt Erkki távozott volna, az utcán váratlanul csitulni kezdett a hangzavar, rövid idõ alatt teljesen meg is szűnt, és gyanús csönd támadt. Izgatottan az ablakhoz futottak, hogy lássák, mi történt. Elõször csak azt vették észre, hogy a lent állók kivétel nélkül az egykor Roosevelt nevét viselõ út felé néznek, de aztán meghallották a számtalan torokból egyszerre felhangzó, kissé távolabbról jövõ Alláh-u Akbár kiáltást.

– Van hátsó kijárata a házatoknak? – kérdezte nyugtalanul Erkki.

– Sajnos, nincs.

A frissen érkezõ tömeg elsõ soraiban mollahok és iszlám gárdisták haladtak, és a legtöbbjüknél fegyver volt. – Isten hatalmas! Isten hatalmas! – skandálták ütemesen. Jelentõs létszámfölényben voltak a diákokkal szemben, és ezen az utóbbiak fegyverei sem segíthettek.

A baloldaliak, látva közeledésüket, védekezésül kapualjakba, az úttesten rekedt járművek közé húzódtak, a nem hozzájuk tartozó, csak véletlenül közéjük keveredett járókelõk pedig menekülni próbáltak. Az iszlámisták egyre közelebb értek, elárasztották a járdákat, az úttestet, jelszavaik egyre hangosabbá, lépteik gyorsabbá váltak, és már felkészültek az elkerülhetetlennek látszó összecsapásra, amikor megdöbbentõ módon a diákok némán hátrálni kezdtek. A zöldszalagosok megtorpantak, nem értették a dolgot, és kissé el is bizonytalanodtak.

A visszavonulás békés volt, így az újonnan érkezõk sem kezdtek támadást. A tüntetõk otthagyták a nagykövetséget, a mollahok és a zöldszalagosok pedig nekiláttak felszámolni az úttesten keletkezett dugót. Azok a vezetõk, akik a diákoktól megrémülve kiugrottak a járműveikbõl, és menedéket kerestek valamelyik kapualjban, fellélegeztek, hálát adtak Istennek a közbeavatkozásért, és visszaszállingóztak a járműveikhez. A motorok felbõgtek, újból zajos lett az utca, autósok, gyalogosok kezdtek dühösen tülekedni, hogy mielõbb elmehessenek onnan. A nagykövetség vasrácsos kapui zárva maradtak, csupán kis oldalajtó nyílt ki, jelezve, hogy elmúlt a közvetlen veszély.

– Az életemet tettem volna rá, hogy egymás torkának ugranak – jegyezte meg álmélkodva Christian.

Erkki sem értette jobban, amit látott. – Mintha eleve számítottak volna a zöldszalagosokra, és arra is, hogy merrõl jönnek. Az egész mintha elõre meg lett volna tervezve... – Elharapta a mondatot, és izgalomtól kipirult arccal közelebb lépett az ablakhoz. – Nézd! Ott, annál a kapualjnál. Az Rakoczy!

– Hol? Melyik... Arra a pilótazubbonyos pasasra gondolsz, aki az alacsony fickóval beszélget? – kérdezte Christian. A két férfi félig az árnyékban állt, és csak annyit lehetett látni, hogy kezet fognak. Aztán elõrébb léptek, oda, ahol már világosabb volt, és akkor tisztán látta az illetõ arcát. – Biztos vagy benne...

Erkki meg sem várta, hogy befejezze a kérdést, vadul rohant lefelé a lépcsõn. A lakás ajtajából Christian még látta, hogy elõrántja övébõl a tõrét, és a kabátja ujjába rejti. – Erkki! Ne bolondulj meg! – kiabált utána, de a barátja valószínűleg nem is hallotta. Az ablakhoz futott hát, és éppen akkor ért oda, amikor Erkki kivágódott a kapun, hogy az útjába akadókat kikerülve vadul rohanjon tovább. Rakoczy addigra eltűnt.

Erkki azonban nem veszítette szem elõl – körülbelül száz-yardnyira lehetett, amikor megpillantotta. Éppen befordult a Roosevelt sugárút sarkán, és Erkki, amikor odaért, ismét fölfedezte a járókelõk között. Nyilván nem számított rá, hogy követik, mert szapora, de nem igazán gyors léptekkel távolodott. Egy darabig még a járdán maradt, aztán az úttestre lépett, és várta, hogy egy öreg, rozoga Volkswagen elhaladjon elõtte. Közben körbepillantott, és akkor végre rájött, hogy üldözõbe vették. El sem téveszthette volna Erkkit, aki majdnem egy lábnyira kiemelkedett a gyalogosok közül. Miután észrevette, Rakoczy pillanatnyi gondolkodás nélkül menekülésre váltott. Belevetette magát a tömegbe, és az egyik mellékutca felé rohant, Erkki pedig egybõl utánalódult. Lökdösõdésük dühös kiabálást, átkozódást váltott ki, egy öregember meg is botlott és beleesett a sárba, mert Rakoczy erõszakosan megtaszította.

A mellékutca keskeny volt, nyitott szennyvízcsatornák szegélyezték, világítás alig volt, az üzletek, árudák zárva, csupán néhány gyalogos tartott hazafelé, sötét kapualjakból nyíló otthonaiba. Az egész környék vizelettõl, szeméttõl, állati hulladéktól és az elhajított, rothadó zöldségtõl bűzlött.

Rakoczynak mintegy negyven-yardnyi elõnye lehetett, amikor befordult a még szűkebb mellékutcába, hogy dühös kiabálást kiváltva átrohanjon a rongyaikba burkolózva az utcán alvók között, és bevegye magát egy sikátorba. Nem törõdött már az iránnyal, csak futott mellékutcákon, újabb sikátorokon át, el is tévedt, és amikor lihegve megállt, látta, hogy zsákutcába jutott. Elõkapta a revolverét, hogy felkészüljön a védekezésre, de aztán észrevett egy szűk átjárót, és inkább azt választotta.

Az utca olyan keskeny volt, hogy kinyújtott karral mindkét oldalon megérinthette volna a házak falát, miközben erõsen zihálva egyre beljebb rohant a kanyargós utcácskák, közök, átjárók sűrű szövedékébe. Elõtte idõs asszony éjjeliedényt borított ki éppen a nyitott kanálisba, de meg sem próbálta kikerülni, egyszerűen fellökte. Erkki már csak húsz-yardnyira lehetett mögötte, dühe megsokszorozta az erejét, és a félig a kanálisban, félig az úton fekvõ öregasszonyt átugorva tovább csökkentette a távolságot. Már azt hitte, beéri Rakoczyt, de az az egyik sarkon váratlanul megtorpant, elrántotta a fal mellõl egy utcai árus öreg, rozoga pultját, és Erkki elé lökte. A finn már nem tudott lefékezni, nekiment, és átesett rajta. Dühösen, az ütéstõl kissé szédelegve pattant föl, átugrotta az összetört deszkákat, és a kését elõhúzva fordult be a sarkon.

Nem látott azonban maga elõtt senkit, és zavartan megtorpant. A melle zihált, egész teste verejtékben úszott, és bár szerencsés adottsága folytán másoknál jobban látott a sötétben, ezúttal csak nehezen alkalmazkodott a szeme a környezethez. Végül csak észrevett egy alacsony boltívet, és a tõrét óvatosan maga elõtt tartva átment alatta. A házak között meghúzódó, szeméttel és lecsupaszított, rozsdás gépkocsironcsokkal teli belsõ udvarra jutott, ahonnan több ajtó is nyílt kamrákba, lakásokba, a környezõ épületek emeletére vezetõ lépcsõkre. Csönd vette körül, gyanús csönd. Szinte a bõrén érezte, hogy valahonnan a sötétbõl figyelik. Nem messze patkányok motoszkáltak a szeméthalmok között.

Az egyik oldalsó boltív fölött feliratot látott perzsa írásjelekkel, amelyeket nem volt képes kisilabizálni. A boltív alatt még sűrűbb volt a sötétség, és mindössze annyit látott, hogy nyitott ajtó van a mélyén. Közelebb lépve azt is meg tudta állapítani, hogy elrozsdásodott, az egyik csuklónál meglazult vaskeret tartja. Mögötte valamilyen helyiség lehetett, amelyben a sötétséget el nem oszlató gyertya pislákolt.

– Mit akar itt?

A sötétbõl váratlanul felcsendülõ férfihangtól Erkki úgy meglepõdött, hogy libabõrös lett a háta. A kérdés angolul hangzott el, a hang azonban nem Rakoczyé volt, másfajta akcentus érzõdött rajta.

– Ki... ki maga? – kérdezte zavartan. Megpróbált tekintetével áthatolni a sötétségen, közben arra gondolt, nem Rakoczy változtatta-e el megtévesztésül a hangját.

– Mit akar?

– Én... Keresek egy embert – válaszolta, azt sem tudva, hogy pontosan hova, kihez intézi szavait az erõs visszhangot keltõ boltív alatt.

– Akit keres, az nincs itt. Menjen innen!

– Ki maga?

– Nem számít. Menjen!

A gyertyaláng apró pont volt csupán, még sűrűbbé tette maga körül a sötétséget. – Látott valakit... errefelé futni?

A férfi halkan elnevette magát, mondott valamit perzsául, mire halk nesz, elfojtott nevetés hangzott a közelbõl. Erkki védekezõn lóbálni kezdte maga elõtt a tõrét. – Ki maga?

A nesz nem szűnt meg, sõt úgy tűnt, hogy teljesen körbeveszik. Valahol víz csöpögött, a hangból ítélve mély kútba. A levegõ áporodott, büdös volt. A távolból lövések moraja hallatszott, majd újabb, ruhasuhogásra emlékeztetõ hang. Erkki megpördült, mert úgy érezte, hogy valaki áll mögötte, de senkit sem látott, csak az alacsony boltívet, és mögötte a halványan derengõ udvart. Izzadságtól nedves arcát végigtörölve óvatosan az ajtóhoz ment, és mert biztos volt abban, hogy Rakoczy ott van valahol, a közelben, védekezõn nekivetette a hátát a falnak. Amikor odaért, a neszezés hirtelen megszűnt, a csönd áthatolhatatlannak tetszõ falat vont köré.

– Miért nem válaszol? – kérdezte. – Látott valakit?

Halk nevetés. – Menjen el! – A választ ismét néma csend követte.

– Mitõl fél? Ki maga?

– Hogy én ki vagyok, az magának teljesen mindegy, félelemrõl pedig szó sincs, legfeljebb a magáéról – a hang szelíd volt, mint addig is. Miután válaszolt, a férfi tett valamilyen megjegyzést perzsául, amit ismét csak nevetéshez hasonló hangok kísértek.

– Miért szólított meg angolul?

– Azért, mert iráni, vagy a Könyv nyelvének értõje sem nappal, sem éjjel nem jönne ide. Csak bolondok vállalkoznak rá.

A szeme sarkából látva, hogy árnyék suhan át közte és a gyertya között, Erkki védekezõn maga elé kapta a tõrét. – Rakoczy?!

– Így hívják azt az embert, akit keres?

– Igen... így. Itt van?

– Nincs.

– Nem hiszek magának, bárki legyen!

Csönd, és rögtön utána mély sóhaj – Ahogy Isten akarja! – hangzott valamivel késõbb a felelet. Végül halk utasítás következett perzsául, amit Erkki megint nem értett.

Amikor a férfi befejezte, gyufák gyulladtak körülötte, gyertyák, olajmécsesek kaptak lángra. Erkki körbefordult, és a megdöbbenéstõl a lélegzete is elállt. Koszlott rongycsomókat látott a magas, leginkább barlangra hasonlító boltív alatt Sok százat – férfiakat és nõket vegyesen. Elevenen rothadó, bűzt árasztó emberi maradványokat, foszlott húsú arcokat, üregükbe süppedõ szemeket, csonkban végzõdõ végtagokat. Pánikszerűen hátrálni kezdett az ajtó felé, átlépve a szakadt rongyaiba burkolva a földön heverõ öregasszonyon.

– Mind leprások vagyunk – mondta a férfi. Egy oszlopnál állt, rongyokba tekerve, arca már nem is volt, csupán a szájából maradt még valami. Nehézkesen fölemelte hegyes csonkban végzõdõ kezét, és körbemutatott. – Tisztátalanok, kivétel nélkül. Ez a leprások háza. Látja közöttünk azt az embert, akit keres?

– Nem... nem! Én... Nagyon sajnálom. – Erkki képtelen volt legyõzni hangja remegését.

– Sajnálja? – kérdezte jól érezhetõ gúnnyal a hangjában az élõhalott. – Hát igen. Mi is nagyon sajnáljuk. Insa Allah. Insa Allah.

Erkki szeretett volna megfordulni és elrohanni, de a lába nem engedelmeskedett az akaratának. Ijesztõ ugatáshoz hasonlító köhögést hallott a közelbõl. – Ki... kicsoda maga? – kérdezte.

– Valamikor angoltanár voltam. Most tisztátalan vagyok, élõhalott. Ahogy Isten akarja! Menjen innen! Köszönje meg Istennek, hogy könyörületes magához!

Erkki látta, hogy a férfi karja szánalmas maradékával jelez a társainak, azok pedig sorra eloltogatják a gyertyákat, mécseseket, és közben mindegyik õt figyeli halványan csillogó szemével.

Kiérve a szabad levegõre, komoly erõfeszítésébe került, hogy ne kezdjen el fejvesztve rohanni. Mocskosnak, fertõzöttnek érezte magát, szerette volna ledobálni a ruháit, fürdõvízbe merülni, és addig sikálni, dörzsölni a bõrét, amíg teljesen le nem hámlik róla, és vele együtt a rontás is.

– Állj! – szólt magára határozottan. – Ne légy ostoba, semmi okod arra, hogy pánikba ess!

SZERDA

1979. FEBRUÁR 14.

27. fejezet

EVIN BÖRTÖN, 6.29. A börtön kívülrõl ugyanolyan volt, mint minden – akár jó, akár rossz állapotban lévõ – modern fogház: szürke, egyhangú, magas fallal elkerített és komor.

A hajnal különös fénnyel köszöntött be, az ég alja ritkán látható vérvörös színben tündökölt. Hetek óta elõször egyetlen felhõ, homályos folt sem látszott fölötte, és bár hideg volt, érezni lehetett, hogy ritka szép, napfényes idõ fog ráköszönteni a városra. Szmog nem volt, a tiszta levegõt szinte harapni lehetett. Az enyhe szél messze sodorta a teheráni háztartások százezreibõl, és az elõzõ éjszakai harcok során felgyújtott gépkocsiktól és barikádoktól származó, néhány órával korábban még sűrűn gomolygó füstöt. A rend és a hatalom õreivé elõlépett iszlám gárdisták csaptak össze a sah törvényen kívül helyezett híveivel, a baloldaliakkal, az új rendhez csatlakozni nem akaró, de már csak elszigetelt csoportokban védekezõ rendõrökkel és katonákkal.

A forgalom gyér volt, néhány gépkocsi és gyalogos haladt el csupán a börtön elõtt, amelynek hatalmas kapuja félrebillenve, több helyen is behorpadva lógott a megmaradt, egyetlen csuklópánton. Iszlám gárdistákkal és a platón ülõ foglyokkal megrakott teherautó állt meg elõtte. Az õrök, miután megvizsgálták, megnyitották, majd rögtön össze is zárták mögötte a rögtönzött barikádot. Valahonnan bentrõl fegyverropogás hallatszott, de a kapunál õrködõ zöldszalagosok ügyet sem vetettek rá – nyújtózkodtak néha, és közben hatalmasakat ásítottak.

Mikor a nap a látóhatár fölé emelkedett, a müezzinek is megszólaltak – imára hívó szavukat rendszerint magnóról, hangszórókon közvetítették –, az igazhitűek pedig, meghallva, rögtön félbehagyták, bármit csináltak, és Mekka felé fordulva letérdeltek, hogy elmondják a kötelezõ imát.

Dzsared Bakraván az úttesten állította meg a kocsit, hogy sofõrjével és a többiekkel együtt elmondhassa a megszokott fohászt. Az éjszaka nagyobbik részét azzal töltötte, hogy megpróbálta elérni befolyásos barátait és szövetségeseit. Paknuri igazságtalan letartóztatásának, és az érthetetlen beidézésének a híre villámgyorsan elterjedt a bazárban. Mindenki mélységesen felháborodott, de senki sem akadt, aki bátran elõlépett volna, hogy ezrek élére állva tiltakozó felvonulást vagy sztrájkot szervezzen, bezárassa a bazárt. Jó tanácsot rengeteget kapott: tiltakozzon személyesen Khomeininél; Bazargán miniszterelnöknél; ne jelenjen meg a törvényszék elõtt; jelenjen meg, de ne válaszoljon semmilyen kérdésre; jelenjen meg, és válaszoljon néhány kérdésre; válaszoljon minden kérdésre. – Ahogy Isten akarja – mondták, de senki nem ajánlotta fel neki, hogy elkíséri, még nagyszerű barátja, Teherán egyik legismertebb ügyvédje sem, aki megesküdött, hogy sokkal hasznosabb, ha – ügyét elõmozdítandó inkább a Legfelsõbb Bíróság tagjait járja végig, tõlük kér segítséget. Senki sem kísérte el, csak a felesége, a fia és három lánya, akik most ott térdeltek mellette, a maguk külön imaszõnyegén.

A fohászt befejezve Dzsared reszketõ térddel felállt, és miközben sofõrje összeszedte az imaszõnyegeket, egész testében megborzongott. Ébredés után gondosan öltözködött, nehéz, meleg kabátot és öltönyt, prémkucsmát viselt, de ékszert egy darabot sem. – Innen... már gyalog megyek – mondta.

– Ne, Dzsared! – kérte a könnyeivel küszködve, és a lövések zajára oda sem figyelve a felesége. – Jobb, ha úgy érkezel meg, ahogyan tekintélyes emberhez, vezetõhöz illik. Nem te vagy a legfontosabb személyiség a teheráni bazárban? Nem illik a tisztségedhez, hogy gyalog járj.

– Igen. Igazad van – fogadta el az asszony érveit Dzsared, és visszaszállt a nagy, gondosan karbantartott, kék Mercedesbe. Drága pénzen csináltatott frizuráját és vagyont érõ hosszú bundáját csador alá rejtõ kövér felesége szorosan mellé ült, kétségbeesetten a karjába kapaszkodott. A fia, Meshang könnyezett, akár az anyja, a lányai pedig, köztük Sarazad, szintén csadort viseltek. – Igazad van. Isten büntesse meg ezeket a forradalmárokat!

– Ne aggódj, apám! – mondta Sarazad. – Isten megvéd téged... Ezek a forradalmárok csak az imám utasításait követik, az imám pedig Isten parancsainak engedelmeskedik. – Olyan mély hittel mondta ezt, és közben annyira lesújtottnak látszott, hogy Bakraván figyelmeztetni is elfelejtette, hogy ne nevezze imámnak Khomeinit.

– Igen – válaszolta, hogy legalább kevés lelket öntsön belé. – Ez az egész csak tévedés.

– Ali Kia megesküdött a Koránra, hogy Bazargán miniszterelnök véget vet ennek az õrültségnek – mondta a felesége. – Megesküdött rá még tegnap este, hogy haladéktalanul beszél vele. A parancs már nyilván megérkezett... oda. – Irtózott még attól is, hogy a félelmetes hírű börtönt a nevén nevezze.

Elõzõ este Dzsared megmondta Ali Kiának, hogy amíg Paknuri ki nem szabadul, addig szó sem lehet semmilyen kölcsönrõl, ha pedig neki bármilyen baja esik, az egész bazár fellázad, senki nem lesz hajlandó pénzt adni a kormánynak, Khomeininek, a mecseteknek, és személy szerint Ali Kiának. – Ali biztosan nem hagy cserben mondta komoran. – Nem meri megtenni. Ahhoz túl sokat tudok róla, meg a hozzá hasonlókról.

Amikor a zöldszalagosok körülvették a fõkapu elõtt megálló luxusautót, Bakraván összeszedte magát, és bátorítóan odaszólt a többieknek: – Nem maradok sokáig.

– Isten óvjon! Itt maradunk... Várunk rád. – Felesége, majd sorban a többiek is megcsókolták, könnyek patakzottak, aztán már csak azt vette észre, hogy ott áll az õrség parancsnoka elõtt. – Szalaam – köszönt neki. – Engem... tanúként idéztek be Aliallah Uvari törvényszéke elé.

Az ügyeletes iszlám gárdisták fõnöke elvette tõle a papírt, alaposan megnézte, majd továbbadta valakinek, aki olvasni is tudott. – A bazárból való – mondta a fiatalember, miután kibetűzte az iratot. – Dzsared Bakraván.

A parancsnok vállat vont. – Mutasd neki az utat! – mondta. Bakraván követte a fiatalembert, és amikor a sérült kaput helyettesítõ újabb torlasz is összezárult mögötte, magabiztossága rögtön alábbhagyott. A külsõ fal és az egymáshoz kapcsolódó épületek közötti szűk térség komor volt, ijesztõ. Bár elvben szabadon járhatott ott a levegõ, Dzsared orrát áporodott, nehéz szag csapta meg. Keletre emberek százait látta összezsúfoltan, a földön ülve vagy fekve, amint karjukat szorosan összefonva kétségbeesetten próbálták védeni magukat a hidegtõl – katonatisztek voltak. Nyugati irányban az udvar üres volt, elõttük pedig magas, vasrácsos ajtó látszott, ami közeledtükre ki is nyílt. Dzsared tágas helyiségbe jutott, ahol már több tucat ember tartózkodott – rettentõen ijedt emberek, sorokba rendezett padokon, de a padlón is ülve, vagy éppen tétován ácsorogva. Több katonatiszt volt közöttük, még egy ezredes is. Ismert arcokat fedezett föl – fontos üzletembereket, az udvarhoz bejáratos személyeket, vezetõ hivatalnokokat, parlamenti képviselõket –, de senkit a szűkebb ismeretségi körébõl. Néhányan a körülötte állók közül köszönésképpen biccentettek, mások – nyilván felismerték – halkan, izgatottan összesúgtak.

– Igyekezzen! – szólt rá ingerülten az õr. Himlõhelyes arcú, sovány fiatalember volt. Odavezette Bakravánt a terem egyik végében íróasztal mögött ülõ, a beidézettek tömegével láthatóan nehezen birkózó tisztviselõhöz.

Az átvette tõle az idézést, és a kimerültségtõl ingerülten rámordult: – Üljön le! Ha szükség lesz magára, majd szólítják.

– Szalaam, kegyelmes úr! – köszönt neki Dzsared, megdöbbenve a fogadtatás durvaságán. – Mikor számítsak rá? Azt mondták, hogy az elsõ ima...

– Ahogy Isten akarja. Majd hívják, ha kell – válaszolta a férfi, és kézmozdulattal megpróbálta elbocsátani.

– De én Dzsared Bakraván vagyok, a bazár…

– Tudok olvasni, aga! – vágott a szavába az addiginál is durvább hangon a férfi. – Ha szükség lesz magára, majd szólítják! Irán most már iszlám állam, mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak. Nincs külön bánásmód a gazdagok részére.

Bakraván még szeretett volna mondani valamit, de nem volt rá módja, mert elsodorták az utána érkezõ, az asztalnál jelentkezõ beidézettek. Indulattól remegve vágott át a körülötte állókon, és indult a falhoz, hogy legalább a hátát neki tudja támasztani valaminek, ha már ülõhelyre nem számíthat. Nem messze tõle valaki éppen a dolgát végezte a megtelt latrinán, amelybõl patakokban folyt szét a vizelet. Tekintetek tapadtak rá, néhányan köszönésfélét mormoltak felé. A levegõ nehéz, dögletesen bűzös volt. Látva, hogy szinte már támolyog, az egyik padon ülõk összébb húzódtak, és helyet szorítottak neki.

– Isten áldja meg magukat, kegyelmes uraim!

– Magát is, aga! – válaszolta az egyik. – Tudja, mivel vádolják?

– Nem, nem! Engem tanúként idéztek be! – válaszolta döbbenten Dzsared.

– Uvari mollah elõtt kell tanúskodnia a kegyelmes úrnak?

– Igen. Elõtte. Ki ez az Uvari? Még soha nem hallottam róla.

– Bíró, a forradalmi törvényszék bírája – válaszolta halkan a férfi. Alacsony volt, nem sokkal több ötvenévesnél, de az arca ráncosabb, mint Bakraváné, és a szája sarka szinte egyfolytában rángatózott az idegességtõl. – Pontosan senki nem tudja, mi folyik itt, miért idézték be, és kicsoda Uvari azon kívül, hogy az ajatollah nevezte ki bíróvá, és a nevében ítélkezik.

Bakraván látta a férfi tekintetében a leplezetlen rémületet, és ettõl még idegesebb lett. – Kegyelmes úr is tanúként van itt? – kérdezte.

– Igen, de hogy miért idéztek be, amikor csak egy közönséges postahivatal vezetõje vagyok, arról fogalmam sincs.

– A posta nagyon fontos intézmény... Nyilván tanácsot akarnak kérni valamiben. Gondolja, hogy sokáig várakoztatnak itt bennünket?

– Insa Allah. Engem a tegnapi negyedik ima utánra rendeltek be, és azóta várok. Itt töltöttem az egész éjszakát. Mindenkinek várnia kell, amíg szólítják. Vécé pedig csak egy van. – A férfi a padlóba süllyesztett lyukra mutatott. – Ez volt életem legszörnyűbb éjszakája. Borzalmas! Gyakran lehetett hallani lövéseket. Azt mondják, három tábornokot és vagy tucatnyi SAVAK-ügynököt végeztek ki.

– Ötvenet vagy hatvanat – mondta a Bakraván másik oldalán elhelyezkedõ, addig szótlanul maga elé bámuló férfi. – Inkább hatvanat. Az egész börtön dugig van, mint a falusi matrac poloskákkal. A cellákba már egyetlen lelket sem lehet betuszkolni. Két napja a zöldszalagosok betörték a kaput, lerohanták az õröket, és sötétzárkákba dugták õket. A foglyokat mind kiengedték, aztán elkezdték megtölteni a cellákat. Mind teli van már, zsúfoltabbak, mint a sah idejében, verje meg õt az Isten! Az iszlám gárdisták óránként újabb foglyokat hoznak, fedajinokat, mudzsahedeket, a Tudeh tagjait, vegyesen velünk, ártatlan hívõkkel... – a férfi hangja pillanatra elcsuklott – jó emberekkel, akik semmit nem követtünk el. Amikor a tömeg lerohanta a börtönt, elektromos botokat, korbácsokat és... kínpadokat találtak, és... – annyira magánkívül volt már, hogy az izgalomtól habos nyál csordult ki a száján – és volt, aki látta, hogy az új õrök... használják õket, és... és ha egyszer bekerült ide, kegyelmes úr, akkor itt is tartják, nem engedik el. – Könnyek patakzottak az arcán. – Az ennivaló borzalmas, a börtön borzalmas és... nekem gyomorfekélyem van, de ez az átkozott tisztviselõ... nem akarja megérteni, hogy különleges diétára lenne szükségem...

A terem másik végében mozgolódás támadt, majd nyílt az ajtó, és fél tucat zöldszalagos lépett a terembe. Fegyvereikkel egybõl lökdösni kezdték a körülöttük állókat, hogy helyet csináljanak a mögöttük érkezõ társaiknak, akik egyenruhás tisztet fogtak közre. A férfi büszkén, egyenes derékkal lépdelt, bár a keze hátra volt kötve, ruhája lépetten lógott rajta, a rangjelzését leszaggatták. Bakraván ránézett, és a lélegzete is elállt. Peshadi ezredes volt az, a koviszi légi támaszpont parancsnoka, az egyik rokona.

Mások is megismerték az ezredest, mivel néhány éve nagy volt a hírverés az Omán déli részén, Dhofarban végrehajtott, diadalmas iráni katonai akció körül. A rádió, a televízió, a lapok részletesen beszámoltak arról, hogyan sikerült szétzúzni a dél-jemeni marxisták Omán ellen intézett, csaknem végzetes kimenetelű támadását, és a tudósításokban központi helyet kapott a döntõ csatában az iráni páncélosokat vezetõ Peshadi személyes bátorsága. – Csak nem Dhofar hõse? – kérdezték azonnal többen is, akik nem mertek hinni a szemüknek.

– De igen...

– Isten legyen hozzánk irgalmas! Ha már õt is...

Az egyik gárdista, hogy gyorsabb haladásra serkentse, türelmetlenül a terem közepe felé taszította Peshadit, aki erre feléje fordult, és megalázó helyzetével mit sem törõdve dühödten rátámadt. – Te kutya! – ordította. – Ne lökdöss! Megyek, ahogy tudok! Égjen el a pokol tüzén még az apád is! – Az õr visszaordított neki, aztán megfordította a fegyverét, és a tusával belevágott az ezredes gyomrába. Peshadi elveszítette az egyensúlyát, a kõre zuhant, de ott sem hunyászkodott meg, tovább átkozta fogvatartóit. Harsogott még akkor is, amikor két oldalról ketten-ketten megragadták, talpra rángatták, és a karját hátrafeszítve a külsõ fal és az épületek közötti nyugati udvarba lökdösték. Átkozta õket, átkozta Khomeinit és a hamis mollahokat, majd azt kiáltotta: – Éljen a sah! Nincs más Isten, csak Ali... – A hangját fegyverropogás vágta ketté.

Néhány pillanatig halálos csend volt a váróteremben, aztán valaki szipogni kezdett. Egy idõs ember görcsösen hányt, mások izgatottan összesúgtak, vagy halkan imádkoztak, Bakraván pedig biztos volt, hogy amit átélni vélt, az csupán szörnyű rémálom, és elõbb-utóbb el kell múlnia. A bűzös, áporodott levegõ hideg volt ugyan, mégis kibírhatatlan meleget érzett, mintha kemencébe dugták volna. Megsülök, mondta magában tehetetlenül, és a gallérja alá nyúlva föltépte a nyakán az inget, hogy némi levegõhöz jusson. Aztán valaki erõsen megrázta, amitõl felnyitotta a szemét. Néhány pillanatig csak homályos foltokat látott, fogalma sem volt, hol van. Amikor a tudata valamelyest tisztult, rájött, hogy a padlón fekszik, és a kis ember hajol fölé aggódó arccal.

– Jobban van?

– Igen... Azt hiszem – válaszolta gyöngén Bakraván.

– Elájult, kegyelmes uram! Biztos, hogy már jobban érzi magát?

Kezek nyúltak felé, visszaemelték a padra, õ pedig tompán, kótyagosan megköszönte a segítséget. Nehéznek érezte a testét, a feje zúgott, szemhéja mindenáron le akart csukódni.

– Hallgassanak ide! – suttogta mellette a gyomorfekélyes. – Ez éppolyan, mint a francia forradalom. Tombol a terror, működik a guillotine... Csak azt nem értem, hogyan történhetnek ilyen szörnyűségek, amikor Khomeini ajatollah irányítja az országot.

– Nem tud róluk – válaszolta rémülten a kis ember. – Ha tudna, nem engedné, hiszen Isten kiválasztottja, szent életű, a legtudósabb az ajatollahok közül...

Dzsaredet leterítette a fáradtság, nekitámaszkodott a falnak, és álomba szenderült.

Arra ébredt, hogy durva kéz rázza meg. – Hívatják, Bakraván! Jöjjön!

– Igen... igen... – motyogta. Nehézkesen feltápászkodott, és Juszufot pillantotta meg, az iszlám gárdisták vezetõjét, aki elõzõ este nála járt a bazárban. Botladozva indult utána, át az összezsúfolódott embereken, majd végig egy folyosón, lépcsõn fel, tovább a cellákkal szegélyezett újabb folyosón, fegyveres õrök között, akik különös, nyugtalanító pillantást vetettek rá, miközben artikulálatlan üvöltés hallatszott valahonnan a közelbõl. – Hová... hová visz? – kérdezte.

– Tartogassa az erejét! Szüksége lesz rá – hangzott a csöppet sem megnyugtató válasz.

Juszuf megállt egy ajtónál, kinyitotta, és intett neki, hogy lépjen beljebb. A szoba fojtogatóan kicsi volt, tele emberekkel. Közepén asztal állt, mögötte egy mollah ült, két oldalán négy-négy fiatalemberrel. Papírok hevertek elõttük, nagy méretű Korán, magasan fent a falon az ablak keskeny rés volt, ahonnan a tiszta kék égnek csupán kis szegletét lehetett látni. Körben zöldszalagosok támasztották a falat.

– Dzsared Bakraván pénzkölcsönzõ a bazárból – jelentette az asztal mögött ülõknek Juszuf.

A mollah felnézett a kezében tartott, mindaddig elmélyülten tanulmányozott iratból. – Á, Bakraván! Szalaam.

– Szalaam, kegyelmes úr! – köszönt reszketõ hangon Dzsared is. A mollah negyvenéves lehetett, fekete szeme és fekete szakálla volt, fehér turbánja, és kopott, fekete köntöse. A mellette ülõ férfiak a harmincas éveikben jártak, rosszul borotváltak, vagy szakállasok voltak, szegényes ruhát viseltek, és többüknek a székéhez fegyver volt támasztva. – Miben... miben segíthetek? – kérdezte, megpróbálva nyugodtan beszélni.

– Aliallah Uvari vagyok, a forradalmi bizottság által kinevezett bíró, és ezek az emberek szintén bírák. Ez a törvényszék Isten szava és a Szent Könyv utasításai alapján végzi a munkáját. – A mollah éles hangon beszélt, akcentusából ítélve Kazvin környékérõl származott. – Ismeri Paknurit, akit mindenki csak Fösvény Paknuri néven emleget?

– Igen, de hadd jegyezzem meg kegyelmes uram, hogy alkotmányunk és a bazár õsi törvényei...

– Csak arra válaszoljon, amit kérdezünk! – vágott közbe az egyik fiatalabb férfi. – Nincs annyi idõnk, hogy fölösleges szónoklatok meghallgatására fecséreljük! Ismeri vagy sem?

– Igen, természe...

– Uvari kegyelmes úr! – Ezúttal az ajtónál álló Juszuf volt a közbeszóló. – Ki legyen a következõ?

– Paknuri, aztán... – a mollah belenézett egy neveket tartalmazó listába. – Dzsafrudi rendõr õrmester.

– Azt a kutyát egy másik forradalmi törvényszékünk az éjszaka elítélte, és már ki is végezték – mondta valaki az asztalnál ülõk közül.

– Insa Allah. – A mollah tollat ragadott, és kihúzta a nevet a listából. Sok áthúzott név szerepelt már a papíron. – Vezessék akkor elõ Haszán Turlakot... az 573-as cellából!

Bakraván kis híján felordított az elszörnyédestõl Turlak ismert újságíró, író volt, a származását tekintve félig iráni, félig afgán, rendíthetetlenül bátor és egyenes ember, kérlelhetetlen bírálója a sah rendszerének, és emiatt több évet börtönben is töltött.

A mollah mellett ülõ fiatalember megvakarta az arcán lévõ, nyilván erõsen viszketõ pattanásokat. – Ki ez a Turlak, kegyelmes úr?

A mollahnak bele kellett pillantania a listába, hogy válaszolni tudjon: – Újságíró.

– Fölösleges idõpocsékolás foglalkozni vele... természetesen bűnös – mondta egy másik a harmincasok közül. – Nem azt írta, hogy a Próféta szavain változtatni kell, mert azok ma már, az eredeti formájukban, nem érvényesek? Bűnös. Magától értetõdik, hogy bűnös.

– Ahogy Isten akarja. – A mollah lerakta a papírt, és Bakravánra nézett. – Paknuri. Foglalkozott uzsorával?

Dzsared erõt gyűjtött, hogy gondolatban el tudjon szakadni Turlaktól. – Nem, soha, és...

– Adott kölcsön kamatra?

Bakraván érezte, hogy a gyomra kemény csomóvá áll össze a kérdéstõl. Látta a jéghideg pillantású, fekete szemeket, és nagyon erõsen kellett összpontosítania, hogy az agya működõképes maradjon. – Igen, de a modern világban...

– Nincs-e világosan megírva a Szent Koránban, hogy a kamat ellenében történõ kölcsönzés uzsora, és megsértése Isten törvényeinek?

– De igen. Az uzsora sérti Isten törvényeit, de a modern világban...

– A Szent Korán csalhatatlan. A törvény világos, és örök idõkre szól. Az uzsora az uzsora, a törvény az törvény! – A mollah tekintete még áthatóbbá vált. – Tartod magadat a törvényhez?

– Igen. Igen, kegyelmes úr, természetesen tartom!

– Teljesíted, amit az iszlám öt pillére elõír? – Az öt pillér a minden igazhívõ által feltétlenül teljesítendõ követelményeket jelentette: az Istenben és prófétájában való hitet, a napi ötszöri imádkozást, a ramadán havi, napkeltétõl napnyugtáig tartó böjtöt, a zakatnak, a szegények adójának a megfizetését, és a hádzsot, az életében egyszer mindenki által végrehajtandó mekkai zarándoklatot.

– Igen, teljesítem... kivéve az utolsót. Még nem volt módom elutazni Mekkába... Eddig nem...

– Miért? – kérdezte a pattanásos arcú. – Több pénzed van, mint amennyi légy a trágyakupacon. Aki ilyen gazdag, az bármikor felülhet a repülõgépre! Akkor pedig miért nem?

– Az... az egészségem miatt. – Bakraván lesütött szemmel mondta ezt, és csöndben imádkozott, hogy a hazugság meggyõzõen hasson. – Gyönge a szívem.

– Mikor voltál utoljára mecsetben? – tette föl a következõ kérdést a mollah.

– Pénteken, múlt pénteken, a bazár melletti mecsetben. – Ez igaz volt, valóban járt ott, bár nem imádkozni, hanem üzleti megbeszélésen.

– Ez a Paknuri, ez is azt teszi, amit az iszlám öt pillére elõír? – érdeklõdött szigorúan az egyik fiatalember.

– Igen... azt hiszem.

– Köztudott, hogy nem, és az is, hogy a sahot támogatta. He?

– Hazafi volt, hazafi, aki pénzzel segítette a forradalmat, támogatta Khomeini ajatollahot, Isten áldása legyen rajta, éveken keresztül pénzt adott a mollahoknak, és...

– De amerikaiul beszélt, az amerikaiaknak és a sahnak dolgozott, segítette õket abban, hogy elrabolják földünk gazdagságát. Nem így volt?

– Hazafi, aki Irán érdekében dolgozott együtt a külföldiekkel.

– Amikor a sátáni sah jogtalanul pártot alapított, Paknuri csatlakozott hozzá, és a Medzsliszben képviselõként szolgálta Pahlavit. Igaz? – Ezt ismét a mollah kérdezte.

– Képviselõ volt, igen – válaszolta Bakraván –, de a forradalom érdekeit...

– Képviselõként megszavazta a sah úgynevezett fehér forradalmát, ami elvette a földeket a mecsetektõl, a férfiakkal egyenlõvé nyilvánította a nõket, polgári bíróságokat hozott létre, és állami oktatást vezetett be, féketéve ezzel a Szent Korán tanításait.

Hát persze, hogy megszavazta, üvöltötte volna a legszívesebben Bakraván, közben érezte, hogyan patakzik arcán és hátán a veríték. Persze, hogy mind megszavaztuk! Nem dicsérte talán a változásokat az emberek többsége, sõt nagyon sok ajatollah és mollah is? Nem a sah tartotta kézben a kormányt, a rendõrséget, a csendõrséget, a SAVAK-ot, a fegyveres erõket, nem az övé volt a föld legnagyobb része? Õ volt a legfõbb, megkérdõjelezhetetlen hatalom! Legyen átkozott, gondolta magából kikelve, legyen átkozott a 63-ban meghirdetett fehér forradalmával együtt, ami rothadási idézett elõ, megvadította a mollahokat, és még most is sújt bennünket. A „korszerűsítõ reformjai" a hibásak, hogy a korábban ismeretlen ajatollah, Khomeini olyan híressé és hatalmassá tudott válni. Nem figyelmeztettük mi, a bazár kereskedõi legalább ezerszer a sahot? Mintha bármelyik reformja is ért volna valamit! Mintha bármelyik...

– Igen vagy nem?

Dühösen összeszidta magát, mert nem figyelt, hagyta, hogy elragadják a gondolatai. Koncentrálj!, parancsolt rémülten magára. Ez a leprás kutya dühödt kölyke megpróbál csapdába csalni. Mit kérdezett? Légy óvatos! Vigyázz, ha életben akarsz maradni! Á, igen! A fehér forradalom! – Emir Paknuri...

– Isten nevében kérdezem, igen vagy nem? – ismételte meg ingerülten a kérdését a mollah.

– Õ... igen... a fehér forradalomra szavazott, mint képviselõ. Arra.

Uvari felsóhajtott, a fiatalemberek mocorogni kezdtek, egyikük pedig, miután hatalmasat ásított, oda sem figyelve vakargatni kezdte az ágyékát.

– Maga képviselõ?

– Nem. Lemondtam a képviselõségrõl, amikor Khomeini ajatollah utasítást adott rá.

– Khomeini imámra gondol? Az imám parancsára?

– Igen, igen! – Bakraván elvörösödött. – Visszaadtam a képviselõi megbízást, mihelyt az imám azt parancsolta. Én rögtön lemondtam, azonnal – felelte, és nem tette hozzá, hogy Paknuri javaslatára mindannyian lemondtunk, amikor már biztonságosan megtehették, mert eldõlt, hogy a sah külföldre távozik, és átadja a hatalmat a mérsékelt, racionálisan gondolkodó Bahtjár miniszterelnöknek. De nem Khomeininek, hogy visszaéljen vele, akarta üvölteni. Ez nem szerepelt soha a tervben! Isten verje meg az amerikaiakat, akik eladtak bennünket, a tábornokokat, akik elárultak, a sahot, aki az egészért felelõs! – Mindenki tudja, mindenki, hogyan támogattam az imámot, éljen örökké.

– Igen. Isten áldása legyen rajta! – visszhangozta a mollah, és a többiek is. – És te, Dzsared Bakraván? Foglalkoztál-e te is uzsorával?

– Soha – válaszolta rögtön Bakraván. Szentül hitte, amit mondott, bár közben a félelme nem akart elmúlni. – Egész életemben pénzkölcsönzéssel foglalkoztam, de a kamatok, amiket felszámítottam, mindig mértékletesek voltak, nem olyan nagyok, mint az uzsorásoknál, bizonygatta magának. Tanácsot is adtam különbözõ embereknek, köztük sok miniszternek, kölcsönöket szerveztem, egyénieket és államiakat is. Iráni tõke kihelyezésében működtem közre, egyéniében és államiéban egyaránt, pénzt kerestem, nagyon sok pénzt, ami üzlet, nem ellentétes a törvénnyel. – Elleneztem... szembeszálltam a fehér forradalommal és a sahhal, amikor csak tudtam... mindenki tisztában volt vele, hogy én ellen...

– A sah bűnöket követett el Isten, az iszlám, a Szent Korán, az imám, Isten oltalmazza, és a síita hit ellen. Mindazok, akik segítették, ugyanolyan bűnösök, mint õ. – Miközben beszélt, a mollah tekintete nyugtalanítóan csillogott. – Milyen bűnöket követtél el Isten, és Isten szava ellen?

– Semmilyet! – kiáltotta ereje végén járva Dzsared. – Isten nevére esküszöm, hogy semmilyet!

Nyílt az ajtó, Juszuf bevezette a szobába Paknurit, Bakraván pedig a barátját meglátva ismét kis híján elájult. Az aranyműves keze hátra volt kötve, a nadrágját ürülék és vizelet áztatta, a zakója elején hányadékfolt éktelenkedett. A feje, mintha áramot kapcsoltak volna rá, folyamatosan rángatózott, a haja csapzott és mocskos volt, elméje megbomlott. Amikor Bakravánt észrevette, az arca torz vigyorba rándult. – Á, Dzsared! Dzsared, öreg barátom és kollégám, kegyelmes úr! Jöttél, hogy csatlakozz hozzánk a pokolban? – Visításhoz hasonló nevetés szakadt ki belõle. – Nem olyan ám, mint képzeltem! Az ördögök még nincsenek itt, olaj sem fõ, és láng sem lobog, de levegõ sincs, csak bűz, és összepréselõdsz másokkal, és nem tudsz sem leülni, sem lefeküdni, csak állni, aztán elkezdõdik az ordítozás, a lövések, te pedig úgy érzed magadat, mint a kaviárral töltött tojás, de aztán, aztán... – Összefüggéstelen hadarását félbehagyta, megpillantva a mollahot. – Maga... maga Isten? – kérdezte, és páni rémület ült ki az arcára.

– Paknuri! – szólította meg szinte szelíden a mollah. – Isten ellen való bűnökkel vádolják. A tanú azt mondja, hogy...

– Igen! Igen! Vétkeztem Isten ellen, bűnös vagyok! – üvöltötte Paknuri. – Különben miért kerültem volna a pokolba?! – Zokogva térdre esett. – Nincs más Isten, de Isten nem isten. Isten nem isten, és Mohamed a nem isten prófétája, és... – Hirtelen, mint akit villámütés ért, elhallgatott. Amikor a fejét fölemelte, az arca torz volt, tekintetében eszelõs láng lobogott. – Én vagyok Isten! Te a sátán vagy!

– Szentségtörõ! – hasított a hirtelen támadt csöndbe az egyik fiatalember hangja. – Hatalmába kerítette a sátán! Önmaga fölött mondta ki az ítéletet. Insa Allah!

A többiek egyetértõn bólintottak. – Ahogy Isten akarja – ismételte meg a mollah, és rögtön jelzett is a zöldszalagosoknak, mire azok felrángatták a padlóról Paknurit, és kivonszolták a szobából. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Uvari Bakravánra pillantott, aki tágra nyílt szemmel nézett a barátja után, ekémülve attól, milyen rövid idõ

– egyetlen éjszaka – kellett, hogy megõrüljön. – Nos, Bakraván, még mindig...

– Meghoztam Turlakot – szakította félbe az ajtón benyitó Juszuf.

– Jól van – válaszolta a mollah, és újból Bakravánra nézett, tekintetével közölve, hogy ugyanúgy elveszett, mint a barátja, az ítélet az õ esetében sem lesz más, mint Paknuriéban. A pénzkölcsönzõ erei kitágultak, a vére vadul száguldott, harsányan dobolt a fülében, és bár látta, hogy a mollah szája mozog, nem értette a szavait. Aztán Uvari nyilván a végére ért a mondanivalójának, mert becsukta a száját, és a többiekkel együtt várakozva nézett rá. – Kérem – mondta nevetségesen gyönge hangon. – Én... sajnálom, de nem hallottam... nem értettem, mit mondott.

– Elmehet. Egyelõre. Tegye, amit Isten rendel! – A mollah türelmetlenül az egyik zöldszalagosra, nyurga, taszító külsejű férfira nézett. – Vezesd ki, Ahmed! – mondta neki, majd odaszólt Juszufnak:

– Turlak után Mohammed Dezi rendõr százados jön, a 917-es...

Bakraván érezte, hogy valaki a hóna alá nyúl, megfordítja, és kivezeti a szobából. A folyosón majdnem összeesett, ám Ahmed még idejében – határozott, ugyanakkor csöppet sem durva mozdulattal elkapta, és nekitámasztotta a falnak.

– Nyugodjon meg, kegyelmes úr! Szedje össze magát!

– El... elmehetek?

– Én is meglepõdtem rajta, aga – válaszolta a férfi. – Istenre és a prófétára mondom, legalább annyira meglepõdtem, mint uraságod. Maga az elsõ – tanú vagy vádlott, az mindegy – akit ma innen elengedtek.

– Kaphatnék... kis vizet?

– Majd odakint. Jobb, ha elmegy. – Ahmed lehalkította a hangját. – Ugye jobb lesz úgy? Jöjjön, támaszkodjon a vállamra!

Bakraván erõsen zihálva, nagyon hálásan belekapaszkodott, Ahmed pedig óvatosan visszavezette arra, amerrõl jött. Útközben több iszlám gárdista, fogoly és tanú mellett is elhaladtak, Bakraván azonban tudomást sem vett róluk. Már a beidézettekkel teli teremhez vezetõ folyosón jártak, amikor Ahmed hirtelen oldalra kanyarodott, és egy kis ajtón kivezette a nyugati udvarba. A kivégzõosztag addigra már felsorakozott, és elõttük, cölöpökhöz kötözve ott volt három halálraítélt is. A negyedik oszlop azonban még üres volt, és amikor Bakraván meglátta, záróizmai felmondták a szolgálatot, ürülék és vizelet ömlött végig a lábán.

– Igyekezz már, Ahmed! – kiabált türelmetlenül az osztag parancsnoka.

– Ahogy Isten akarja – mondta magának boldogan Ahmed, és félig vezetve, félig cipelve odavitte Bakravánt az üres oszlophoz. A mellette kikötözött, önmaga poklába zárt Paknuri odáig volt az örömtõl, amikor megpillantotta. – Szóval te sem menekültél! – kiáltott fel lelkesen. – Nagyon helyes! Mindannyian hallottuk a hazugságaidat. Tudjuk, milyen szemérmetlenül akartad megtéveszteni Istent. Ismerünk, ismerjük a módszereidet, tudjuk, hogy istentelen vagy, és az imámnak, Isten óvja, adott ajándékokkal próbáltad megvásárolni magadnak a paradicsomba vezetõ utat. Hogyan szerezted azt a rengeteg pénzt, ha nem uzsorával, lopással?

A sortűz nem volt pontos, ezért az osztag parancsnoka lustán elõrelépett, és megadta a kegyelemlövést Bakravánnak. – Meg sem ismertem – mondta utálkozva a többieknek. – Ez is csak azt mutatja, milyen hazugok, csalók az újságírók.

– Ez nem Haszán Turlak – válaszolta Ahmed. – A következõ csoportban lesz.

– Hát akkor ki? – kérdezte kissé csodálkozva a kivégzõk parancsnoka.

– A bazárból való. A bazárban csupa istentelen uzsorás van – magyarázta Ahmed. – Tudom, évekig dolgoztam Farazánnál, takarítottam a szemetet, mint korábban az apám, míg végül sikerült beállnom kõművesnek Juszufhoz. – De ez... – Elharapta a mondatot, és böffentett egyet – Ez volt a leggazdagabb uzsorás. Nem sokra emlékszem vele kapcsolatban azon kívül, hogy milyen gazdag volt, az asszonyaira viszont annál inkább. Soha nem büntette meg õket, mert nem hordtak csadort, és szemérmetlenül viselkedtek. Emlékszem a lányára, aki gyakran megfordult a pénzkölcsönzõk utcájában. Félig meztelen volt, a bõre akár a bársony, a haja hosszú, ébenfekete, a melle gömbölyű, a fara kemény és formás. Sarazadnak hívják, és olyan, amilyenek csak a hurik lehetnek a paradicsomban. Emlékszem rá, és arra is, hogyan átkoztam, mert bűnös gondolatokat ébresztett bennem. Megõrjített, de nemcsak engem, hanem mindenkit, amikor kellette magát elõttünk. – Az ágyékához nyúlt, mert érezte, ahogy az emlékek hatására merevedni kezd. – Isten átkozza el õt és az összes többi nõt is, aki nem engedelmeskedik a törvényeinek, és gonosz, a vallás törvényei ellen vétõ gondolatokat ültet a férfiak fejébe! Isten, add, hogy felnyársalhassam, vagy tegyél mártírrá, hadd kerüljek a paradicsomba, és legalább ott élvezhessem a testét, fohászkodott némán. – Bűnös volt, minden ocsmány bűnben – mondta, és elfordult a többiektõl.

– De... Halálra ítélték?! – kiáltott utána a ki végzõosztag parancsnoka.

– Isten ítélte el. Persze, hogy õ. Az oszlop üres volt, te meg azt mondtad, hogy siessek. Insa Allah! Isten hatalmas! Isten a leghatalmasabb! Megyek, hozom Turlakot, az istengyalázót. – Ahmed az épület felé indult, közben vállat vont, és már csak magának, megismételte: – Isten akarata volt.

28. fejezet

BANDAR-DEILAM KÖZELÉBEN, 11.58. Elérkezett a déli ima ideje, és az öreg, rozoga, túlzsúfolt busz megállt az útpadkán. A muszlim utasok engedelmesen követték a – szintén utas – mollahot, leszálltak, a földre terítették imaszõnyegeiket, és Istennek ajánlották a lelküket. A helye elvesztésétõl félõ indiai hindu család kivételével a nem mohamedán hitűek is leszálltak, köztük Tom Lochart. Örültek, hogy végre kinyújtóztathatják a végtagjaikat, és akinek kell, az a szükségét is elvégezheti. Keresztény örmények, keleti zsidók, egy nomád kaskaj házaspár, amely, bár szintén az iszlámot vallotta hitének, az õsi szokásnak köszönhetõen mentesült a kötelezõ déli ima alól, és a nõknek sem kellett náluk csadort viselniük, továbbá két japán és néhány keresztény arab állta körül a buszt.

A nap melegen sütött, a közelben a Perzsa-öböl felõl pára szállt az égre. Tom Lochart fáradtan dõlt a motorháznak, de rögtön el is húzódott, mert a fém – a busznak sokat kellett erõlködnie – erõsen fel volt hevülve. A feje zúgott, ízületei és izmai sajogtak a Dez Damnál – már csaknem kétszáz mérföldnyire volt tõle északi irányban – elkezdett erõltetett meneteléstõl, és a hosszan tartó, kényelmetlen zötykölõdéstõl a buszon. Egészen Ahváztól, ahol sikerült átjutnia az iszlám gárdistákon, és feljutott a buszra, be volt szorítva egy sarokba. A két embernek is szűkös helyen hárman ültek, az egyik fiatal iszlám gárdista, aki M-14-est tartott az ölében és a gyerekét. Terhes felesége ezalatt harminc másik utas közé préselõdve az üléssorok között állt a keskeny folyosón, ahol tizenöt ember is csak szűkösen fért volna el. Az összes ülést maximálisan, sõt azon is túl, kihasználták, különbözõ korú férfiak, nõk, gyerekek zsúfolódtak össze rajtuk. A levegõ elhasznált, már-már kibírhatatlan volt az utastérben, vad hangzavar uralkodott. A fejek fölött, és a lábak alatt zsákok, ketrecek, dobozok, szatyrok halmozódtak, zöldséggel és hõségtõl, vízhiánytól már félig döglött baromfival teletömve. Két sovány, girhes kecske is fölkerült a buszra, aminek a teteje szintén roskadozott a csomagoktól.

Akkor is átkozottul szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, gondolta Lochart, fél füllel figyelve csak a kórusban imádkozok monoton litániájára.

Elõzõ nap, alkonyatkor, miután hallotta, hogy a 212-ese felszállt, elõbújt a tóba nyúló móló alól, és hálát adott Istennek, hogy élve megúszta. A víz nagyon hideg volt, reszketett is alaposan, de azért nem felejtette el megnézni, hogy a stégen hagyott revolver tárja tele van-e, és csak azután ment föl a partoldalba vájt lépcsõn a házhoz. Nyitva találta, élelem és ital is maradt benne bõven, sõt a távozók a saját generátorról működõ hűtõszekrényt sem kapcsolták ki. Kellemes meleg volt odabent, úgyhogy levetette átázott ruháját, ráterítette száradni az egyik fűtõtestre, és közben vadul átkozta, a kénköves pokolba kívánta Valikot és Szeladit. – Mocskok! Nekem köszönhetik a tyúkszaros életüket!

A ház melegének, luxuskényelmének nehezen lehetett ellenállni, de nem is akart, mert annyira ki volt merülve, hogy az már szinte fájt. Nyugodtan itt maradhatok, alhatok egyet, és majd hajnalban elindulok, mondta magának. Van iránytűm, többé-kevésbé az utat is ismerem. Meg kell kerülnöm a támaszpontot, amit Ali Abbászi említett, aztán tovább keletnek, a Kermánsáh-Ahváz-Abadán országút felé. Ott biztosan jár busz, vagy fölvesz valami egyéb jármű. Elindulhatnék, persze, most is, a hold elég fényesen világít, és akkor nem kerülök csapdába, ha netán a támaszpontról kiküldenek egy járõrt. Ali és Szeladi is nagyon ideges volt, aggasztotta õket a lehetõség, hogy esetleg észrevettek bennünket. Nyugalom! Akár most indulsz, akár hajnalban, elõbb azt döntsd el, hogy mit mondasz, ha megállít valaki, és elkezd faggatni, hogy honnan jössz, mit keresel erre!

Hogy jobban működjön az agya, töltött magának egy brandyt, szódavizet, és harapnivaló után nézett. Nem sokáig kellett keresgélnie – Valik és a többiek két félkilós, a legfinomabb Beluga kaviárral teli dobozt is felnyitottak, de csak egy részét ették meg, a maradékot otthagyták a nappali asztalán. Lochart leült, és jól belakmározott belõle.

Az erõltetett ütemű gyaloglás a hegyeken át rossz volt, fárasztó, de nem annyira, mint indulás elõtt gondolta. Napkeltekor érte el az országutat, és rögtön föl is vette a kocsijára egy csapat koreai építõmunkás. Kermánsáhból érkeztek, ahol államközi szerzõdés alapján acélkohót építettek, és tartották magukat az általánosan elterjedt szokáshoz, hogy külföldi a külföldinek, ha az stoppolni akar, mindig segít. – Sok harc Kermánsáhban – mesélték gyönge angolsággal. – Mindenkinél fegyver. Irániak ölik egymást. Mind õrült, barbár, rosszabb, mint japánok. – Ahvázban a buszpályaudvaron tették ki, ahol csodával határos módon sikerült felszállnia a leghamarabb induló, Bandar-Deilamon át közlekedõ autóbuszra.

Rendben van, de most hogyan tovább, kérdezte magától. Eszébe jutott, hogy miután a kiürült kaviárosdobozokat bedobta a szemétbe, rögtön ki is szedte, és a ház mellett elásta õket, majd gondosan letörölte nemcsak a poharat és az üvegeket, amelyeket megfogott, hanem a kilincseket is. Meg kellene vizsgáltatnod magadat, nem bolondultál-e meg, mondta magának. Ki fog ott, ha egyáltalán arra vetõdik, ujjlenyomatok után kutatni? Igaz, de akkor úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha semmilyen nyomot sem hagyok magam után.

Õrült vagy! Ott a neved a Teheránban maradt felszállási engedélyen. Tudják, hogy te vetted fel Valikot és a családját. Együtt szöktél velük Iszfahánból, segítettél az állam ellenségeinek elmenekülni a felelõsségre vonás elõl. Hogy a SAVAK akart-e számon kérni rajtuk valamit, vagy Khomeini, az teljesen mellékes. És hogyan számol el az S-G vagy McIver az eltűnt iráni helikopterrel, ami Kuvaitban vagy Bagdadban, vagy a jóisten tudja, hol fog felbukkanni?

Micsoda átkozott helyzet!

Igen. És ott van Sarazad...

– Ne szomorkodjon, aga! – hatolt át kínzó gondolatain egy hang. – Mindannyian Isten kezében vagyunk.

Felnézett, és a mollahot látta maga elõtt barátságosan mosolygó arccal. Fiatal férfi volt, szakállas, és õ is Ahvázban szállt fel a buszra a feleségével és három gyerekével együtt. A vállán szíjra fűzött fegyvert viselt. – Jól mondta a sofõr, hogy beszél perzsául, kanadai és keresztény?

– Igen, az vagyok, aga – válaszolta Lochart, és megpróbálta gyorsan összeszedni magát. Az imának már vége volt, az utasok a busz ajtajánál tolongtak.

– Akkor, ha méltónak találtatik rá, maga is a paradicsomba jut, ahogy a Próféta ígérte, bár nem ugyanabba a szegletébe, amelyikbe mi. – A mollah szelíden elmosolyodott. – Irán lesz az elsõ igazi iszlám állam a világon a Próféta ideje óta. – Újabb halvány kis mosoly következett. – Maga az elsõ keresztény, akivel találkozom. Az iskolában tanult meg perzsául?

– Többnyire különtanároktól, kegyelmes uram! – Lochart felkapta a csomagját, amit a biztonság kedvéért levitt a buszról, és beállt a sorba. Látta, hogy elkésett, mert a helyét már elfoglalta valaki. Az utasok egy része – férfiak, nõk, gyerekek vegyesen – még az út szélén volt, kis-, vagy nagydolgát végezte.

– Az olajbányászatban dolgozik a kegyelmes úr? – A körülöttük állók tisztelettel utat engedtek a mollahnak, így az csatlakozni tudott Locharthoz. A buszon közben már a helyekért veszekedtek, és akik fent voltak, kiabálva biztatták a sofõrt, hogy induljon.

– Igen, a maguk nagyszerű IranOiljánál – válaszolta Lochart. Észrevette, hogy a körülöttük állók kíváncsian figyelik, amit mond, és igyekeznek közelebb kerülni hozzájuk, hogy egy szót sem mulasszanak el. Nem sok van már hátra, biztatta magát, a repülõtér legfeljebb néhány mérföldnyire lehet innen. Nem sokkal dél elõtt látott egy, a Perzsa-öböl felõl érkezõ 212-est, és bár nem tudta megállapítani, polgári vagy katonai gép-e, azt meg tudta ítélni, hogy abba az irányba repült, amerre a repülõtér volt. De jó lesz találkozni Rudival és a többiekkel, aludni egy nagyot, és...

– A sofõr azt mondja, szabadságon volt Kermánsáh környékén.

– Lurisztánban, Kermánsáhtól délre. – Lochart koncentrált, és ügyelve arra, hogy ne változtasson rajta, elmondta ugyanazt a történetet, amit Ahvázban a buszpályaudvar pénztárosának, majd késõbb a zöldszalagosoknak is, mert azok szintén tudni akarták, kicsoda, és mit keres náluk. – A Lurisztán északi részén lévõ hegyekben túráztam, és lavinaomlás miatt egy teljes hétre ott rekedtem az egyik faluban. Maga Sirázba megy? –Ez a város volt a járat végállomása.

– Sirázban van a mecsetem, és ott is születtem. Jöjjön, üljön mellém! – A mollah leült egy öregember mellé, ölébe vette az egyik gyerekét, térde közé szorította a puskáját, és hagyott annyi helyet a folyosó felõli oldalon, hogy ha szűkösen is, de egy ember még elférjen. Lochart nem szívesen fogadta el a meghívást, nem volt kedve a bõbeszédű, kíváncsi mollah mellett utazni, ugyanakkor hálás volt a helyért. A busz gyorsan megtelt, egyre nagyobb lett körülöttük a tolongás. – A maga országa, Kanada, ugye szomszédja a Nagy Sátánnak?

– Kanada és Amerika valóban határos egymással – válaszolta feltámadó indulattal Lochart. – Az amerikaiak túlnyomó többsége keresztény.

– Igen, de sok köztük a zsidó és a cionista. A zsidók, a cionisták és a keresztények pedig szemben állnak az iszlámmal, ellenségei az iszlámnak, és ezért Istennek is. Igaz, hogy zsidók és cionisták kormányozzák a Nagy Sátánt?

– Ha az Egyesült Államokra gondol, aga, akkor nem.

– De ha az imám azt mondja, akkor úgy kell lennie. – A mollah tökéletes magabiztossággal, szelíden mondta ezt, és rögtön hozzá is tett egy idézetet a Koránból: – Örök szenvedés lesz részük, mert Isten haragszik rájuk. – Utána hosszas fejtegetésbe kezdett: – Ha az imám...

Elõször csak hallották, hogy mögöttük kisebb kavarodás támadt, majd hátrafordulva látták, hogy az egyik iráni dühösen megragadja a turbános hindut, felrángatja a helyérõl, és maga ül oda. Az indiai nem tiltakozott, mosolyt erõltetett az arcára, és belenyugodott abba, hogy állnia kell. A szokás ugyanis azt diktálta, hogy aki a busz indulásakor ülõhelyet tudott szerezni magának, az az út végéig megtarthatta, függetlenül attól, hogy a megállóknál leszállt-e. A történtek ugyanakkor elegendõek voltak ahhoz, hogy még jobban felpaprikázódjon a hangulat, és az állva szorongó irániak közül az egyik hangosan, dühösen szidalmazni kezdte a külföldieket. Kopott öltözékű, fegyveres férfi volt, és az elõtte ülõ két japánt pécézte ki magának, akik egy öreg kurd társaságában szorongtak az ülésen.

– Miért ülnek a hitetlen idegenek, amikor mi állunk? Isten segítségével nem vagyunk többé a hitetlenek szolgái! – A férfi, belelovallva magát a dühkitörésbe, a japánokra mutatott, és durván rájuk is dörrent: – Felállni!

Azok a helyükön maradtak. Egyikük levette a szemüvegét, és rámosolygott a férfira, amitõl az elbizonytalanodott, nem folytatta a veszekedést, inkább mérgesen rászólt a sofõrre, hogy igyekezzen. Mielõtt fölvette volna a szemüvegét, a japán tekintete találkozott Lochartéval, biccentett, halványan elmosolyodott, Lochart pedig viszonozta a köszönést.

Még Ahvázban, miközben a felszállásra várók között tülekedtek, az egyik japán tűrhetõ angolsággal odaszólt neki: – Jöjjön velünk, uram! Van gyakorlatunk, csúcsforgalomban a tokiói busz és metró sokkal rosszabb. – A két férfi udvariasan, de nagyon határozottan megtisztította elõtte az utat, leültették, maguk pedig a busz végében foglaltak helyet. A déli megálló idején váltottak vele néhány szót, elmondták, hogy szabadságról visszatérõ mérnökök, és az Iran-Toda építkezésére tartanak.

– Végre! – szólalt meg elégedetten a mollah, látva, hogy a sofõr is elfoglalja a helyét. – Úgy látom, indulunk, hála istennek!

A sofõr némi küszködés árán beindította a motort, a busz nekilódult. – A következõ megálló Bandar-Deilam – kiáltott hátra az utasoknak. – Ha Isten is úgy akarja.

– Ha Isten is úgy akarja – ismételte meg mélységes hittel a hangjában a mollah. Ismét Locharthoz fordult, és az erõs hangzavart túlkiabálva megkérdezte: – Mit is mondott az elõbb a Nagy Sátánról, aga?

Lochart addigra már behunyta a szemét, és úgy tett, mintha nem hallotta volna, de a mollah nem hagyta ennyiben a dolgot, megérintette a karját, és újból megkérdezte: – Mit mondott az elõbb a Nagy Sátánról, aga?

– Nem mondtam semmit, aga!

– Tessék? Nem hallottam.

Lochart tisztában volt a veszéllyel, ezért udvarias arcot vágott, és megismételte: – Nem mondtam semmit, aga! Fárasztó dolog az utazás, ugye? – Ismét becsukta a szemét. – Azt hiszem, alszom kicsit.

– Miért nem mond semmit?! – kiabált rá váratlanul egy fiatalember a mellettük állók közül. – Amerika a felelõs minden bajunkért! Ha nem volna Amerika, béke lenne az egész világon!

Lochart, ha nehezen is, de megállta, hogy ne nézzen rá, úgy tegyen, mintha nem hallotta volna a dühös kifakadást. Énje egyik feje azt kívánta, bárcsak ott volna a zsebében a revolvere, a másik pedig örült, hogy elõrelátó volt, és a csomagja aljára dugta.

– Mielõtt elalszik, aga – szólt hozzá, enyhén megrázva a mollah –, mondja meg, egyetért-e azzal, hogy sokkal jobb volna, ha nem lenne az amerikai gonosz!

Lochart továbbra is csukva tartotta a szemét, és nem kis erõfeszítés árán ugyan, de sikerült csöndben maradnia. Újabb rázást érzett azonban, az elõzõnél sokkal durvábbat, és hallotta, amint a mellette álló férfi beleordít a fülébe: – Válaszolj a kegyelmes úrnak!

Ez már sok volt neki. Úgy érezte, agyára megy az állandó Amerika-ellenes propaganda, a sok hazugság, amivel az irániak önmaguk és mások fejét is teletömik. Dühtõl elfehéredõ arccal nyitotta ki a szemét, lerázta magáról az erõszakoskodó kezet, és angolra váltva ingerülten megszólalt: – Azt mondom, mollah, jobban tennék, ha hálát adnának Istennek az amerikaiakért, mert nélkülük semmi sem lenne a világból. Vagy a rohadt Gulágon, vagy a föld alatt lennénk mindannyian, maga, én, még az a vén hülye Khomeini is!

– Tessék?

Látta, hogy a mollah tágra nyíló szemmel, értetlenül mered rá, és ebbõl jött csak rá, hogy dühében – szerencsére – angolul mondta, amit mondott. Gyorsan mély lélegzetet vett, nyugalmat erõltetett magára, és tudomásul véve, hogy logikus érveléssel úgysem megy semmire, perzsául azt mondta: – A Szent Bibliából idéztem angolul. Ábrahám dühös szavait, amikor arról beszélt, hogy a gonosz sok különbözõ formát tud ölteni, és a hívõk kötelessége az, hogy harcoljanak a gonosz... minden gonosz ellen. Nem így van?

A mollah furcsa pillantást vetett rá, és a Koránból vett idézettel válaszolt: – Azt monda az Úr Ábrahámnak: az emberek vezetõjévé teszlek. Mire Ábrahám: A leszármazottaimat is. Az Úr erre azt válaszolta: kegyelmemet elõbb ki kell érdemeim.

– Egyetértek – mondta Lochart, és komoly arccal bólintott. Most pedig, ha megengeded, Istenrõl szeretnék gondolkodni – az egyetlen Istenrõl, Ábrahám, Mózes, Jézus és Mohamed – áldott legyen a neve – Istenérõl. – Erõsen dobogó szívvel hunyta be a szemét, és várta, melyik pillanatban vág az arcába a fegyvere agyával a dühös fiatalember, vagy mikor ordítja el magát a mollah, ráparancsolva a sofõrre, hogy állítsa meg a buszt. Biztos volt abban, hogy nem kegyelmeznek neki, ám a veszélyesnek hitt pillanat elmúlt, nem háborgatták tovább, hagyták, hadd mondja magában feltételezett imáit.

A mollah, nem örülve, hogy a hely szűkössége miatt kénytelen hozzápréselõdni a hitetlenhez, nagyot sóhajtott. Kíváncsi lennék rá, hogyan imádkozik, gondolta. Mit tud vajon mondani Istennek, még ha keresztény is? Csak sajnálni lehet õket!

BANDAR-DEILAMI REPÜLÕTÉR, 12.32. Az iráni légierõ gépkocsija, Khomeini lobogó zöld zászlajával a tetején elvágtatott a félig alvó kapuõrök mellett, és erõs fékezéssel megállt Rudi irodának használt lakókocsija elõtt. Két, elegáns egyenruhát viselõ tiszt és három zöldszalagos szállt ki belõle.

Rudi Lutz a fékcsikorgásra kilépett az ajtón, hogy üdvözölje a katonákat, egy õrnagyot és egy századost, és az utóbbit megismerve földerült az arca. – Hello, Husang! De régen lát...

– Kazani õrnagy vagyok, a légierõ hírszerzésétõl – vágott a szavába erõszakosan az idõsebb tiszt. – Mit keres a maguk egyik helikoptere a határkörzetben? Az elfogó vadászok többször is felszólították, hogy álljon meg, de nem engedelmeskedett, a földi irányítás utasításait is figyelmen kívül hagyta, és mindenáron megpróbált kijutni az országból!

Rudi értetlenül meredt a tisztre. – Mindössze egy helikopterünk van úton – válaszolta –, és azt is az abadáni irányítók kérték, sürgõs mentésre.

– A jelzése?

– EP-HXX. Mi ez az egész?

– Én is azt szeretném tudni. – Kazani õrnagy beljebb csörtetett, és ledobta magát az egyik székre. A zöldszalagosok kint maradtak, fegyverrel a kezükben vártak. – Jöjjenek! – kiáltott ki az õrnagy. Üljön le, Lutz kapitány!

Rudi gondolkodott kicsit, aztán az íróasztala mögötti karosszéket választotta; a feje fölött néhány golyó ütötte lyukon vékony fénysugarak törtek be a lakókocsiba. A zöldszalagosok és a százados is bement, és becsukták maguk mögött az ajtót.

– Milyen típusú ez a HXX? 206-os vagy 212-es? – kérdezte az õrnagy.

– 212-es. Mit...

– Hány 212-esük van itt?

– Kettõ – a HXX és a HGC. A HXX-et az abadáni irányítók Koviszba küldték a tegnap hajnali fedajin-támadás sebesültjei...

– Tudom! Azt is, hogy segítettek a gárdistáknak pokolra küldeni õket, amit külön köszönünk. Az EP-HBC jelű 212-es az S-G-é?

– Fejbõl nem tudom megmondani, õrnagy – válaszolta némi bizonytalankodás után Rudi. – Nincs listám az összes 212-esünkrõl, de ha kíváncsi rá, utánanézhetek. Feltéve, hogy kapcsolatba tudok lépni a koviszi részlegünkkel. A rádió már négy napja nem működik. Segítek, amiben csak tudok, de legyen szíves, árulja el végre, mirõl van szó!

Kazani õrnagy cigarettára gyújtott, és Rudit is megkínálta, de elhárította. – Egy EP-HBC jelű 212-es, ami feltételezésünk szerint az S-G-é, ismeretlen számú utassal a fedélzetén tegnap este, rögtön napnyugta után átrepült az iraki határon. Engedélye nem volt rá, és mint mondtam, szándékosan figyelmen kívül hagyta a leszállásra vonatkozó határozott parancsot – felelte.

– Nem is hallottam róla – mondta Rudi, és közben lázasan törte a fejét. Nem sok okosat tudott azonban kisütni azon kívül, hogy valaki nyilván menekülni akart. – Kizártnak tartom, hogy a mi madarunk lenne. Mi a motorokat sem indítjuk be anélkül, hogy engedélyt kérnénk az abadáni irányítóktól. Nyilván máshonnan keveredett ide.

– Mivel magyarázza akkor a HBC jelzést?

– Biztosan a Guerney egyik gépe, esetleg a Bellé, vagy valamelyik másik helikopter-társaságé. Az utóbbi idõben nehéz, sokszor lehetetlen egyeztetni a repülési terveket. Maga is tudja, milyen bizonytalan volt az elmúlt néhány hétben a radarszolgálat.

– Bizonytalan? Enyhe kifejezés – jegyezte meg Husang Abbászi százados. Karcsú, nagyon jóképű férfi volt, gondosan nyírt, tömött bajusszal, napszemüvegben, egyenruháján a légierõ fegyvernemi jelzésével. Már egy éve szolgált Khargon, és igen jó viszonyban volt Rudival. – És ha mégis kiderül, hogy a helikopter az S-G-é?

– Akkor biztosan lesz megfelelõ magyarázat arra, hogy mit keresett ott. – Rudi örült, hogy Husangnak sikerült élve átvészelnie a forradalmat. A százados ugyanis nem tett lakatot a szájára, mindig nyíltan kikelt az ellen, hogy a mollahok beleüssék az orrukat a politikába. – Biztos, hogy engedély nélkül repült?

– Biztos vagyok benne, hogy az engedéllyel felszálló gépek betartják a repülési szabályokat, nem hajtanak végre kitérõ manõvereket, ha meg akarják állítani õket, és nem menekülnek a határ felé – válaszolta Husáng. – És abban is szinte teljesen biztos vagyok, Rudi, hogy az elsõ rárepüléskor láttam az S-G emblémáját a helikopteren.

Lutz szeme gyanakvóan összeszűkült. Tudta, hogy Husang nagyon jó pilóta, nem szokott tévedni. – Maga vezette az elfogást?

– Én akadályoztam meg a jogtalan határátlépést.

A baljós választól hirtelen mintha megsűrűsödött volna a levegõ a lakókocsiban. – Nem haragszik, ha kinyitom az ablakot, õrnagy? – kérdezte Rudi. – Tudja, a füst... Megfájdul tõle a fejem.

– Ha kiderül, hogy a HBC valóban az S-G-é, akkor valakinek sokkal nagyobb kellemetlensége lesz, mint a fejfájás – válaszolta dühösen az õrnagy.

A HBC valóban úgy hangzik, mintha a mi helikopterünk jelzése lenne, gondolta az ablakhoz lépve Rudi. Mi a franc ez a pechsorozat? Az utóbbi néhány napban egymást követik a hajmeresztõbbnél hajmeresztõbb helyzetek – elõször az az õrült Zataki, utána a szerelõnk és a szerencsétlen Kiabi meggyilkolása, majd azoknak az átkozott fedajinoknak a tegnap hajnali támadása, amiben Jon Tyrer kis híján meghalt – nagyon remélem, hogy életben marad –, most meg ez!

– A legtöbb, amit tehetek, hogy utánanézek – mondta, fáradtan visszarogyva a székére.

– Északon meddig terjed a működési területük? – érdeklõdött az õrnagy.

– Normális körülmények között Ahvázig. Dezful a legtávolabbi hely, ahová még... – A belsõ telefonvonalra szerelt készülék megcsörrent, Rudi azonnal a kagylóért nyúlt, és beleszólt: – Tessék! – A hívásra koncentrált, és közben elkerülte a figyelmét, hogy a két tiszt szeme összevillant.

– Jól vagy? – A kérdés Fowler Joinestól, a szerelõk fõnökétõl érkezett.

– Igen. Kösz. Minden rendben.

– Kiabálj, ha netán segítségre lesz szükséged, mi egybõl rohanunk – mondta Joines, és rögtön bontotta is a vonalat.

Rudinak jólesett a biztatás, segített, hogy nyugodtabban folytassa a kellemetlen beszélgetést. Azóta, hogy szembeszállt Zatakival, a pilóták és a szerelõk már-már hõsnek kijáró tisztelettel kezelték, a fedajinok elõzõ napi támadásának visszaverése óta pedig a zöldszalagosok és a helyi forradalmi bizottság tagjai is tisztelettel bántak vele – leszámítva Jemenit, a telepvezetõt, aki változatlanul arra törekedett, hogy minél jobban megnehezítse a dolgát.

– Dezful a legtávolabbi hely, ahová még rendszeresen járunk – ismételte meg a félbeszakított mondatot. – Egyszer elvittük... – nem fejezte be a mondatot. Azt akarta mondani, hogy egyszer elvitték a körzetigazgatót Kermánsáhba, de hányinger tört rá, mert egy pillanatra ismét maga elõtt látta a jelenetet, hogy milyen értelmetlen brutalitással végeztek Kiabival.

Észrevéve, hogy az õrnagy és a százados is várakozón néz rá, sietve átfogalmazta a mondatot: – Elnézést! Azt akartam csak mondani, hogy egy alkalommal Kermánsáhig is eljutottunk. Ha útközben van lehetõség a tankolásra, akkor elég mozgékonyak vagyunk.

– Tudjuk, Lutz kapitány! – Az õrnagy elnyomta tövig égett cigarettáját, és rögtön rágyújtott egy másikra. – Bazargán miniszterelnök, természetesen Khomeini ajatollah elõzetes jóváhagyásával óvatosságból szükségesnek tartotta ezt hozzátenni, mivel nem bízott Abbásziban és a zöldszalagosokban sem, akik közül valamelyik szintén tudhatott angolul – szigorú szabályokat léptetett életbe a légi közlekedésre, és különösen a helikopterekre vonatkozóan. Felhívjuk Koviszt, és utánanézünk ennek az esetnek.

A rádiósszobába mentek, ahol Jemeni egybõl tiltakozni kezdett, hogy nem engedélyezheti a beszélgetést, ha elõzetesen nem ad rá felhatalmazást a helyi forradalmi bizottság, amelynek tagja volt. Önmagát nevezte ki, hogy legyen valaki a testületben, aki tud írni és olvasni. Egybõl rohant, amikor az egyik zöldszalagos szólt neki, hogy használni akarják a rádiót, de az õrnagy gyorsan leintette Jemenit. Kovisz azonban nem válaszolt, hiába hívták többször is.

– Ahogy Isten akarja. Jobb lesz sötétedés után megpróbálni, aga – mondta Dzsahán, a rádiós.

– Rendben – értett egyet vele az õrnagy.

– Mit akar, aga?! – kérdezte udvariatlanul, a tekintélyét ért sérelem miatt dühösen Jemeni. A sah egyenruhájának már a puszta látványa ingerültté tette. – Szóljon nekem, majd én elintézem!

– Mit akarok? Tõled semmit, te koszlott kutya kölyke! – kiabálta dühösen az õrnagy, Jemeninek pedig a földbe gyökerezett a lába a határozott, ellentmondást nem tűrõ hangtól. – Ha olyasmibe ütöd az orrodat, ami nem tartozik rád, és hátráltatni merészelsz bármiben, katonai törvényszék elé állíttatlak a miniszterelnök és Khomeini utasításainak elszabotálásáért! Takarodj!

Jemeni ijedten az ajtó felé iszkolt, körülötte mindenki nevetett, a tisztekkel érkezett egyik zöldszalagos pedig megkérdezte. – Verjem fejbe, aga?

– Nem kell, köszönöm! Annyira fontos csak, mint a teveszart zabáló légy. – Kazani õrnagy jókora adag füstöt fújt ki, és elgondolkodva Rudira nézett. A hír, hogyan mentette meg a német Zatakit, a környék legismertebb forradalmi gárdista vezetõjét, már a támaszpontjukra is eljutott.

Felállt, az ablakon keresztül Khomeini zöld zászlajával felszerelt gépkocsiját, és a körülötte álldogáló zöldszalagosokat nézte. Mocskok, gondolta. Rühes kutyák kölykei mind. Nem azért szabadultunk meg az amerikai befolyástól, segítettük elzavarni a sahot, hogy tetves mollahok irányítsák az életünket, és rendelkezzenek a repülõgépeinkkel, bármilyen bátor is legyen közülük némelyik. – Maradjon itt, Husang, és intézze el a hívást! – fordult hirtelen a századoshoz. – Itt hagyok két gárdistát, késõbb pedig visszaküldöm magáért a kocsit.

– Igenis, uram!

Az õrnagy szigorúan Rudira nézett, és angolra váltva közölte vele: – Tudni akarom, hogy a HBC az S-G helikoptere-e, hol állomásozik, hogy került ebbe a körzetbe, és ki utazott rajta! – Határozott hangon kiosztott még néhány parancsot, aztán visszaszállt a kocsijába, és elporzott.

Husang kis idõ múlva elküldte a két gárdistát, hogy mondják el a többieknek, mi történt, és végre kettesben maradt Lutzcal. – Örülök, hogy látom, Rudi – mondta mosolyogva, és szívélyesen kezet rázott vele.

– Én is. Azon gondolkodtam... hogy mehet a sora?

Husang jókedvűen elnevette magát. – Úgy érti, hogy nem végeztek-e ki? Ne higgyen az ostoba történeteknek, Rudi! Minden a legnagyobb rendben. Miután eljöttem Khargról, kis idõt Doshan Tappehen töltöttem, onnan pedig az abadáni légi támaszpontra kerültem.

– És aztán?

– Aztán? – Husang néhány másodpercre elgondolkodott. – Amikor Õ Császári... amikor a sah elhagyta Iránt, a parancsnokunk összehívott bennünket, mindenkit kivétel nélkül, és azt mondta, tekintsük semmisnek az eskünket. A légierõnél mindannyian hűséget fogadtunk a sahnak, de attól, hogy elmenekült, ez érvényét veszítette. A parancsnokunk megkérdezte minden tiszttõl és közlegénytõl, hogy mit akar csinálni, marad-e, vagy elmegy. Ránk bízta a választást, de kijelentette, hogy nálunk, a mi támaszpontunkon rendezetten fog lezajlani a hatalomátadás az új, törvényes kormánynak. Huszonnégy óra gondolkodási idõt kapott mindenki. – Husang kis szünetet tartott. – Néhányan távoztak csak, többnyire magasabb beosztású tisztek. Ha döntenie kell, maga mit csinált volna, Rudi?

– Természetesen maradok. Heimat ist immer Heimat.

– Tessék?

– A haza mindig haza marad.

– Igen. Erre gondoltam én is. – Husang arcán röpke árnyék suhant át. – Miután mindenki választott, a parancsnokunk Ahvázi ajatollahért küldött, hivatalosan átadta neki a támaszpontot, aztán fõbe lõtte magát. Rövid búcsúlevelet hagyott, amiben azt írta: Egész életemben Mohammed Reza sahot szolgáltam, ahogyan apám is szolgálta az apját, Reza sahot. Nem tudok mollahokat és politikusokat szolgálni, elviselni a mindent megfertõzõ árulás bűzét.

– Az amerikaiakra értette? – kérdezte Rudi.

– Az õrnagy szerint a tábornokokra. Néhányan viszont úgy gondoljuk, hogy... az iszlám elárulására utalt.

– Khomeini által? – Rudi látta Husang rezzenéstelen tekintetét, komoly arcát, és pillanatra olyan érzése támadt, hogy aki elõtte áll, az már nem a barátja, csupán olyasvalaki, aki annak az egykori barátnak a vonásait viseli. Valaki, aki talán arra is képes, hogy csapdába csalja.

– Ilyesmire még gondolni is árulás, nem? – Inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés, és Lutz még óvatosabbá vált. – Féltem Iránt, Rudi! Olyan sebezhetõek vagyunk! Mind a két szuperhatalom meg akar szerezni bennünket, a körülöttünk élõk közül pedig nagyon sokan gyűlölnek és irigyelnek bennünket.

– Igen, de a maguk fegyveres ereje a legnagyobb és a legjobban felszerelt a térségben. Maguk tartják kezükben az Öbölt. – Rudi kinyitotta a kis hűtõszekrényt. – Mit szólna egy hideg sörhöz?

– Köszönöm, inkább nem – válaszolta Husang. Korábban mindig szívesen megfelezett a barátjával egy üveget.

– Fogyókúrázik?

A százados különös mosollyal az arcán megrázta a fejét. – Nem. Leszoktam róla. Személyes ajándék az új rendszernek.

– Akkor teázunk, mint a régi szép idõkben – felelte, a mondat végét szándékosan megnyomva, Rudi. A konyhába ment, vizet rakott fel, és közben arra gondolt, hogy Husang valóban megváltozott. Persze, figyelmeztette magát, a helyében te is megváltoznál. Feje tetejére állt körülötte a világ, hasonlóan ahhoz, ahogyan annak idején Németországban, bár talán nem annyira. – Hogy van Ali? – szólt vissza, mert nem akarta, hogy túl hosszúra nyúljon a csönd. Ali Husang imádott bátyja volt, helikopterpilóta, akivel Rudi még egyszer sem találkozott, de rengeteget hallott róla az öccsétõl. Ismerte legendás kalandjait, teheráni, párizsi és római hódításait a régi szép időkbõl.

– Ali, a nagyszerű is jól van – válaszolta mosolyogva Husang. Mielõtt a sah elmenekült az országból, hosszan beszélgettek, és egyetértettek abban, hogy õk maradnak. – Változatlanul mi vagyunk az elit fegyvernem, nekünk még azt is megengedik, hogy Európába utazzunk szabadságra! – érvelt akkor. Rettentõen büszke volt a bátyjára, csöppet sem irigyelte a sikereit, és szerette volna legalább az egytizedét elérni annak, amit Ali elért. – Azért vissza kell majd fognia magát kicsit. Nem baj, legalább több idõt tölt Iránban.

A víz felforrt, és Rudi elkészítette a két teát. – Kérdezhetem a HBC-ról? – Kipillantott a konyhából, és látta, hogy a barátja komoly arccal néz rá. – Rendben?

– Mire kíváncsi?

– Arra, hogy pontosan mi is történt.

Husang várt, de végül rászánta magát, hogy elmesélje a történetet: – Õrjáratot vezettem éppen, amikor megkaptam a parancsot, hogy el kell fognunk egy helikoptert, amely engedély nélkül behatolt a körzetünkbe. Kiderült, hogy polgári gép, a Dezful környéki völgyekben haladva próbált egérutat nyerni. A hívásokra, akár perzsául, akár angolul hangzottak el, nem válaszolt. Vártunk, megpróbáltunk a nyomában maradni. Amikor nyílt terepre ért, rárepültem, és akkor láttam a jelzést, ami olyan volt, mint az S-G-é. Nem törõdött a figyelmeztetéssel, elfordult kissé a határtól, és újból megpróbált menekülni. A társam is rárepült, de az sem használt, folytatta a kitérõ manõvereket.

Husang szeme összeszűkült, ahogy felidézte magában, mekkora izgalom kerítette hatalmába üldözés közben. Újból hallotta vadászgépe hajtóműveinek a dübörgését, hallotta a parancsot: – Rakétákat!

Az elsõ rakéta célt tévesztett, a helikopter pedig sebesen, mint a szitakötõ, jobbra-balra röppent, hogy elkerülje a találatot. A másik gép pilótája, ha csak kevéssel is, de szintén elhibázta – a rakéták nem voltak ellátva hõkövetõvel. A harmadik sem talált, a helikopter pedig már a határ fölött volt. Aztán átszelte és megmenekült... De nem tõlem, nem az igazságszolgáltatástól. Husang hüvelykujja a fedélzeti gépágyú gombjára tapadt, egy pillanatra mintha arcokat látott volna a helikopter ablakában, de rögtön utána fényes tűzgömb villant fel, és amikor vadászgépét a fordulóból kihozva visszatért, már nem látott járművet, csupán lassan szétosztó füstpamacs maradt ott. És az öröm, hogy sikerült, végrehajtotta a feladatot.

– Felrobbant. Ha nehezen is, de sikerült eltalálnom.

Hogy ne lehessen észrevenni arcán a megdöbbenést, Rudi gyorsan félrefordult. Egészen addig azt hitte, hogy a HBC-nek – bárki vezette is – sikerült elmenekülnie. – Nem volt. . . túlélõ?

– Nem, Rudi! Roncsok sem, legfeljebb szilánkok – válaszolta Husang. Igyekezett nyugodtan, tárgyszerű hangon beszélni. – Ez volt az elsõ alkalom, hogy lelõttem valakit... Nem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult.

Túlságosan büszke azért ne legyél, kiáltott volna rá a legszívesebben Rudi. Nem nagy hõsiesség rakétákkal és gépágyúval leszedni egy védekezni nem tudó, polgári helikoptert! Persze, a parancs az parancs, és a HBC nagy hibát követett el, bárki vezette, bárki utazott is rajta. Meg kellett volna állnia, én a helyében biztosan megállok. Valóban? Ha vadászpilóta lennék, odahaza szolgálnék, és egy helikopter – a jóisten tudja, kivel a fedélzetén – az ellenséges határ felé repülne, nekem pedig parancsom volna rá, hogy... Várjunk csak kicsit! Husáng elbeszélése alapján már az iraki légtérben kellett lennie, amikor lelõtte. Nem fogok rákérdezni. Ahogy Khomeini nem társalog az atyaúristennel, úgy õ sem fogja megmondani, ha valóban azt tette, amit sejtek. Én biztosan nem vallanám be a helyében.

A gõzölgõ teáskannára nézett – egy pillanatra eszébe jutott róla az a régi, gyerekkori –, aztán az ablakon át ki a szabadba. A repülõtér melletti országúton éppen egy rozoga, öreg busz állt meg, és egy férfi szállt le róla. Elsõ pillantásra nem ismerte meg, de aztán igen, és már rohant is, futás közben kiabálva vissza a vendégének: – Elnézést, mindjárt...

A kapunál találkoztak, a zöldszalagosok kíváncsian figyelték õket. – Tom! Wie geht's? Hogy vagy? Mi szél hozott? Miért nem szóltál elõre, hogy jössz? Mi újság Zagroszban? Hogy van Jean-Luc? – Rudiból csak úgy ömlöttek a kérdések. Annyira boldog volt, hogy észre sem vette, milyen kimerült Lochart, és az sem tűnt föl neki, mennyire poros, gyűrött, néhol szakadt a ruhája.

– Mindent elmondok, Rudi! Mindent, csak hagyd, hogy elõbb kifújjam magam – válaszolta Lochart. – Megdöglök egy csésze teáért. .. és aludni is szeretnék, de rettenetesen. Rendben?

– Persze! – Rudi szélesen vigyorgott, odáig volt az örömtõl. – Már hogy a fenébe ne! Gyere, felbontom neked az utolsó, elrejtett üveg whiskymet, amit még magamnak sem vallok be, aztán... Végre tudatosodott benne, milyen állapotban van a barátja, és ettõl szempillantás alatt leolvadt a mosoly az arcáról. – Mi történt veled? Úgy nézel ki, mintha vadonból szalasztottak volna. – Látta, hogy Lochart figyelmeztetõen a közelükben álló iszlám gárdistákra villantja a tekintetét.

– Semmi, Rudi. Igazán semmi. Elõbb lezuhanyoznék, aztán majd mesélek. Rendben?

– Igen... hogyne. Gyere be hozzám! – Lutz zavartan a lakókocsija felé indult. Nem tudta, mi történhetett, csak azt, hogy soha nem látta még ennyire kimerültnek, elgyötörtnek Lochartot. Ha balesete lett volna, akkor sem nézhetne ki rosszabbul, gondolta.

Már a hangár mellett jártak, amikor észrevette, hogy Jemeni az irodája ablakából figyeli õket. Fowler Joines és a másik szerelõ abbahagyta a munkát, közelebb ment, és egy-két másodperccel késõbb Husang is felbukkant az irodául szolgáló lakókocsi ajtajában. Rudi ránézett, és hirtelen úgy érezte, mintha petárdát robbantottak volna az agyában. – Csak nem a HBC-vel voltál?

Lochart megtorpant, a váratlan kérdéstõl még a maradék szín is kifutott az arcából. – Honnan tudod?

– De hát a HBC-t lelõtték! Hogyan menekültél meg? Hogyan?

– Lelõtték?! – Lochart szólni is alig tudott a megdöbbenéstõl. – Jézusom! Ki mondta?

Rudinak, bármennyire magánkívül volt, működõképes maradt a reflexe. Anélkül, hogy feltűnõ lett volna, hátat fordított Husangnak, és csak aztán válaszolt: – Az az iráni tiszt az iroda ajtajában... Ne nézz oda! F-14-esen repült, õ vezette az elfogást, és szétlõtte! – Ártatlan mosolyt erõltetett az arcára, karon ragadta Lochartot, és ismét csak nem túl feltűnõen a legközelebbi lakókocsi felé irányította. – Alhatsz Jon Tyrer helyén! – mondta harsányan, erõltetetten vidám hangon, de mihelyt behúzta maguk mögött az ajtót, rögtön izgatott suttogásra váltott. – Husang azt mondja, hogy tegnap napnyugtakor az iraki határnál lelõtte a HBC-t. Gépágyúval találta el, és felrobbant. Hogy tudtál megmenekülni? Ki volt még a gépen? Gyorsan meséld el, mi történt! Gyorsan!

– Az utolsó szakaszon már nem én vezettem a gépet. Nem voltam ott – válaszolta Lochart, lázas igyekezettel próbálva összeszedni a gondolatait. Halkan beszélt, tisztában volt azzal, hogy a lakókocsik fala nagyon vékony, minden erõteljesebb szó kihallatszik belõlük. – Engem Dez Daniban hagytak. Összepakoltak...

– Dez Dámban? Hogy az ördögbe kerültél oda? Ki hagyott ott?

Lochart szédülést érzett, hirtelen minden felgyorsult körülötte. – Nem tudom... nem tudom, elmondhatom-e, mert...

– Az isten szerelmére, a HBC után már nyomoznak! Gyorsan ki kell találnunk valamit! Ki vezette? Ki utazott rajta?

– Irániak, menekülõk... Katonatisztek Iszfahánból, Szeladi tábornok, nyolc ezredes, egy iszfaháni õrnagy, a nevüket nem tudom... Valik tábornok a feleségével és... – Lochart csak nagy erõfeszítés árán tudta befejezni a mondatot – a két gyerekével.

Rudi elsápadt – hallott már Anusrõl, a két gyerekrõl, Valikkal pedig többször is találkozott. – Borzalmas! Szörnyű! Mi az ördögöt mondjak nekik?

– Miért? Kinek? – Lochart még mindig nem volt teljesen tisztában a helyzettel.

– Kazani õrnagynak és Husangnak. Jó félórával ezelõtt érkeztek, az õrnagy késõbb elment, de utasított, hogy derítsem ki, nem az S-G gépe-e a HBC, és ha igen, hol állomásozik, és ki utazott rajta. Fel kell hívnom Koviszt, hogy megtudjam, Husang pedig ott lesz mellettem, és hallgatja, mit beszélek. Okos ember, nehéz félrevezetni, és kis híján megesküszik rá, hogy látta az S-G emblémáját, mielõtt szétlõtte vqlna a helikoptert. Ha beszélünk, Kovisz azt fogja válaszolni, hogy valóban a mi madarunk, és utánanéz Teheránban, hogy mit keresett feléjük. Ezzel aztán vége is a sztorinak.

Lochart tehetetlenül, elcsigázva lerogyott az egyik beépített ágyra. – Mondtam nekik... figyelmeztettem õket, hogy várjanak, amíg sötét lesz! Most mi a francot csináljak?!

– A helyedben menekülnék. Esetleg... – a kopogást hallva Rudi gyorsan elhallgatott.

– Én vagyok az, Fowler. Hoztam egy kis teát. Gondoltam, jól fog esni Tomnak.

– Kösz! Egy pillanat! – szólt vissza Lutz, és a hangját lehalkítva, sürgetõn megkérdezte: – Mi a sztorid, Tom? Van már egyáltalán?

– A legjobb, amit ki tudtam találni, az az, hogy szabadságon voltam Lurisztánban, Kermánsáhtól délre, és hegyet másztam. Lavinaomlás volt, egy hétre ott ragadtam az egyik faluban, és csak most tudtam eljönni.

– Ez jó. Melyik bázison dolgozol?

– A zagroszin – felelte vállvonogatva Lochart.

– Rendben. Útközben kérte valaki a személyidet?

– Igen. Ahvázban a buszpályaudvar pénztárosa és a zöldszalagosok.

– Scheisse! – Rudi érezte, hogy feltűnõ volna tovább várni, ezért inkább kinyitotta az ajtót.

– Hogy vagy, Tom? – kérdezte mosolyogva a belépõ szerelõ.

– Örülök, hogy látlak, Fowler! Sokat káromkodsz még?

– Nem annyit, mint Baszdmeg Jordon. Hogy van az öreg haver?

Locharton annyira erõt vett a fáradtság, hogy kénytelen volt hátradõlni, nekitámasztotta a hátát a falnak. Zagrosz, Jordon, Rodrigues, Jean-Luc, Scot Gavallan és a többiek mind rettenetesen távolinak tűntek neki. – Még mindig ugyanazt az ócska kalapot hordja – válaszolta nagy erõfeszítéssel. Megköszönte a teát, és rögtön belekortyolt. Forró, erõs, kevés sűrített tejjel – a világon a legjobb frissítõ, állapította meg magában. Mit is mondott Rudi? Azt, hogy meneküljek? Nem lehet, gondolta, mielõtt végleg elnyomta volna az álom. Sarazad nélkül nem...

Rudi sietve elmondta Fowlernek Lochart fedõtörténetét, és arra is megkérte, hogy akinek csak tudja, adja tovább.

– Hegyi túrán? Egyedül? Tom Lochart? – kérdezte pislogva a szerelõ. – Hogy otthagyja Teheránt és a feleségét? Megõrültél, öreg?!

Rudi nem válaszolt, de nem is kellett, a pillantása semmi kétséget sem hagyott afelõl, hogy mit gondol.

– Jól van, na! Ahogy akarod. – Fowler megfordult, mondani akart valamit Lochartnak, de az akkor már a fáradtságtól ólomszürke arccal mélyen aludt. – A fenébe... – A szerelõ ravaszkásan elmosolyodott, és mielõtt kiment volna, még Rudira villantotta a tekintetét. – Úgy fogom hirdetni, amit mondtál, hogy az Igét sem lehetne jobban.

Mielõtt az ajtó becsukódott mögötte, Rudi látta, hogy Husang még mindig a lakókocsi elõtt áll, és sajnálta, hogy olyan sokáig egyedül hagyta. Szegény Tom, gondolta Lochartra pillantva. Mi az ördögnek kellett neki Iszfahánba mennie? Jézusom! Most mi a fenét csináljak? Amilyen óvatosan tudta, kivette Lochart kezébõl a csészét, de hiába vigyázott, Tom felriadt.

Néhány másodpercig azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik. A szíve hevesen vert, a feje szét akart robbanni, és újból a tó fölé nyúló teraszon állt, Alival szemben, és képtelen volt eldönteni, hogy rávesse-e magát, vagy a vízbe ugorjon. Ordítani akart: Ne lõjön! Ne lõjön...

– Jézusom! Egy pillanatra összetévesztettelek Alival – szólalt meg zihálva. – Ne haragudj! Már jól vagyok. Semmi gond.

– Alival?

– A pilótával, aki tovább repült a HBC-vel. Ali Abbászival. Azt mondták neki, hogy öljön meg. – Félig álomban Lochart elmesélte a történetnek ezt a részét is, és csak amikor befejezte, akkor figyelt fel rá, hogy Rudi arca olyan fehér lett, akár a kréta. – Mi van veled?! – kérdezte csodálkozva.

Lutz fölemelte a kezét, a hüvelykujjával a háta mögé mutatott, és csak hosszabb idõ múlva válaszolt. – A bátyja... Husang Abbászié. Azé a pilótáé, aki lelõtte a helikoptert.

29. fejezet

TEHERÁN, 16.17. Az S-G városi irodájában a telexgépre meredtek, és izgatottan várták, mikor kezd már el kopogni. – Gyerünk, az isten szerelmére! – morogta McIver, és az órájára pillantott, hogy lássa, mennyi az idõ. A 125-öst 17.30-ra várták. – Hamarosan indulnunk kell, Andy! Sosem lehet tudni elõre, hogy milyen a forgalom.

Gavallan rozoga, öreg karosszékben ült, és lazán himbálta magát. – Igen, de Genny még nincs itt. Mihelyt megérkezik, rögtön indulunk. A legrosszabb esetben Sargazból is fel tudom hívni Aberdeen!.

– Feltéve, hogy Johnny Hogg átjut a kishi, az iszfaháni körzeten, és amikor ideér, még mindig érvényes lesz a teheráni leszállási engedélye.

– Idõben érkezik, meglátod! Biztos vagyok benne, hogy Tehrani mollah régen vágyik már új szemüvegre. Remélem, Johnny nem hagyott cserben, sikerült megszereznie.

– Én is. Nagyon.

Ez volt az elsõ nap, amikor a helyi forradalmi bizottság engedélyezte, hogy a külföldiek belépjenek az épületbe. A délelõtt nagy részét takarítással töltötték, és azzal, hogy beindítsák a generátort, amiben már csöpp üzemanyag sem maradt.

Már éppen ott tartottak, hogy elkezdik a szedelõzködést, amikor a telex váratlanul feltámadt. Sürgõs! Erõsítsék meg, hogy a gépük működik, és haladéktalanul értesítsék Mr. McIvert arról, hogy Avisyard üzenetem van a fõnök számára! Teheránban van még? A feladó Elizabeth Chen volt Aberdeenbõl, az „Avisyard" pedig igen ritkán használatos, vállalaton belüli kód, ami azt jelentette, hogy nagyon fontos, kódolt üzenet érkezett Gavallan számára, és fogadni is csak akkor szabad, ha egyedül van a gépnél. Mivel az üzenet vétele után a kapcsolat rögtön megszakadt, vissza kellett hívniuk Aberdeent, és ez csak a negyedik próbálkozásra sikerült.

– Nehogy az derüljön ki a végén, hogy elveszítettük valamelyik madarunkat – jegyezte meg morogva a próbálkozások közben Gavallan.

– Én is épp erre gondoltam. – McIver nagyot nyújtózkodott, megmozgatta elgémberedett vállát. – Mit gondolsz, miért kellett az Avisyard?

– Fogalmam sincs – válaszolta könnyedén Gavallan. Közben az igazi Avisyardra, Avisyard Castle-ra gondolt, arra, hogy milyen boldog éveket töltött ott Kathyvel, aki maga javasolta, hogy legyen Avisyard a különösen sürgõs és fontos, kódolt üzenetek jelzése. Ne gondolj most Kathyre, figyelmeztette magát. Most ne!

– Utálom ezeket a rohadt telexeket. Állandóan elromlanak – mondta görcsbe ránduló gyomorral McIver, aki még mindig nem heverte ki az elõzõ éjszaka Gennyvel folytatott parázs veszekedést. Ideges volt, fõleg amiért nem sikerült meggyõznie az asszonyt arról, hogy a 125-össel neki is el kell mennie, és azért is, mert Lochart még mindig nem adott életjelt magáról. Fogalma sem volt róla, mi történhetett vele. Ráadásul az iráni alkalmazottak közül egy sem ment be, csupán a pilóták jelentek meg kötelességtudóan, a megszokott idõben. McIver mindet hazaküldte, csak Pettikint tartotta ott, minden eshetõségre számítva. Déltájban Nogger Lane ugrott be jelenteni, hogy útja Tehrani mollahhal, hat zöldszalagossal és öt feleséggel sikeresen lezajlott. – Azt hiszem, kedvenc mollahunk holnap újból repülni szeretne – mondta. – Azt üzeni, hogy reggel, pontosan negyed hatkor legyél a repülõtéren.

– Rendben. Nogger, légy szíves, váltsd fel Charlie-t!

– Mac, öreg haver! Egész délelõtt úton voltam, túl is teljesítettem a napi normát, Paula pedig még mindig itt van! – próbált tiltakozni Lane.

– Tudom, „öreg haver", és azt is, hogy ha semmi nem változik, akkor egy hét múlva is itt lesz – válaszolta McIver. – Úgyhogy menj szépen, váltsd fel Charlie-t, rakd le a drágalátos fenekedet egy székre, hozd rendbe a repülési nyilvántartást, és fogd be a szád, mert ha még egy szót szólsz, elzavarlak Nigériába!

Komoran várakoztak, remélve, hogy a telex, ami részben telefonvonalakon keresztül üzemelt, elõbb-utóbb csak életre kel. – De rohadtul messze van innen Aberdeen – morogta egy idõ után, inkább csak magának McIver.

– Mihelyt Genny megjön, indulunk – jelentette ki Gavallan. – Nem akarok úgy hazamenni, hogy ne tudjam, biztonságban van, Sargazban. Tökéletesen igazad van, amikor ragaszkodsz ahhoz, hogy elutazzon.

– Tudom, hogy te tudod, és az egész rohadt Irán tudja, csak õ nem akarja elhinni!

– Nõk – válaszolta diplomatikusan Gavallan. – Segíthetek még valamiben?

– Nem hiszem. Jól jött, hogy megszorongattad a két megmaradt iráni partnerünket. – Gavallannek némi utánjárással ugyan, de sikerült elõkerítenie Mohammed Szjamakit, és Turiz Bahtjárt is. Ez utóbbit különösen nehezen találta meg, a telefonkönyv sem adott hozzá semmilyen támpontot, mert a Bahtjár név igen elterjedt volt Iránban. Sokan viselték a népes bahtijári törzsbõl, amelynek a volt miniszterelnök is egyik ismert vezetõje volt. Gavallan ötmillió riál készpénzt – valamivel több mint hatvanezer dollárt, tehát elenyészõ összeget a partnerek tartozásához képest – tudott kipréselni belõlük, és ígéretet arra, hogy a továbbiakban hetente fognak törleszteni, a kezdetinél nagyobb összegeket. Cserébe neki is meg kellett ígérnie, sõt írásba adnia, hogy amennyiben szükségessé válik, az országon kívül kárpótolja õket, és a 125-öst is a rendelkezésükre bocsátja, „ha kell".

– Rendben, de hol van Valik? Hogy érem el? – kérdezte Gavallan, úgy téve, mintha semmit sem tudott volna a tábornok menekülésérõl.

– Hányszor mondjuk még?! Üdülni ment a családjával – válaszolta Szjamaki a tõle megszokott kihívó hangon. – Londonban vagy Aberdeenben majd felhívja magát. Már régen beszélniük kellett volna a bahamai bankbetétünkrõl!

– A közös bankbetétünkrõl, kedves partner! Ugye így akarta mondani? Ráadásul ott van az a négymillió dollár, amivel az elvégzett munkánkért tartoznak, a helikopterek esedékes, régóta esedékes bérleti díjáról nem is beszélve.

– Mihelyt a bankok kinyitnak, megkapják a pénzüket. Nem a mi hibánk, hogy dögvészes, áruló szövetségesei tönkretették a sahot, és tönkretették egész Iránt. Ne minket hibáztasson a katasztrófáért! Ami konkrétan a pénzt illeti, nem adtuk meg mindig a tartozásunkat?

– De igen. Általában hat hónap késéssel. Azt árulja még el, hogy ha az összes vegyes vállalat működését felfüggesztették, ahogy Tehrani mollah mondta, akkor hogyan fogunk működni a jövõben?

– Néhány közös vállalat tevékenységét, de nem mindegyikét. Az információi eltúlzottak és pontatlanok, Gavallan! Szóltak nekünk, hogy amilyen hamar lehet, térjünk vissza a normális működési rendhez. A kötelezõ idejüket letöltõk abban a pillanatban elmehetnek szabadságra, mihelyt megérkezik a váltás. Az olajmezõknek ismét teljes kapacitással kell termelniük. Meglátja, nem lesz semmi probléma. De hogy minden eshetõségre bebiztosítsuk magunkat, kibõvítjük a vezetõk körét. Tiszteletre méltó unokatestvérem, Ali Kia holnap belép az igazgatótanácsba, és...

– Állj! – vágott közbe határozottan Gavallan. – Bármilyen, az igazgatótanács összetételében végrehajtandó változáshoz az elõzetes hozzájárulásomra van szükség!

– Eddig valóban így volt, de az igazgatótanács nemrég úgy döntött, hogy megvonja magától ezt a jogosítványt. Ha nem ért egyet a határozattal, a következõ, Londonban megtartandó ülésén kifejtheti a véleményét, de addig, a kényszerítõ körülményekre való tekintettel, az új szabály érvényes. Kia miniszter úr biztosított bennünket arról, hogy kivétel leszünk az általános szabályok alól. Természetesen Kia miniszter tiszteletdíját és részesedését a maguk nyereségébõl vonjuk le...

Gavallan, ha nehezen is, de megállta, hogy ne nézzen állandóan a telexre. Igyekezett valamilyen megoldást találni, amivel ki lehet jutni a nehéz helyzetbõl. – Egyik pillanatban az ember még úgy érzi, hogy minden a legnagyobb rendben van, aztán hirtelen kiderül, hogy már megint megette a fene az egészet!

– Erre most mit mondjak? Tökéletesen igazad van. A mai napra Talbot tette föl a koronát – válaszolta McIver.

Reggel rövid idõre találkoztak vele. – Igen, öregfiú, a vegyes vállalatokat valóban ki fogják tiltani az országból. Sajnálom – mondta szárazon a diplomata. – „Odafent" úgy döntöttek, hogy minden vegyes vállalat működését további rendelkezésig felfüggesztik, de hogy milyen rendelkezésrõl van szó, és kitõl fog származni, azt nem árulták el. Azt sem, hogy mit jelent az „odafent". Feltételezhetõ, hogy ez a bájosan ködös megfogalmazás a jó öreg forradalmi bizottságra vonatkozik, bárkibõl álljon is a jeles testület. Másrészt, az ajatollah és Bazargán miniszterelnök azt mondta, hogy az összes külföldi kölcsönt visszafizetik. Természetesen Khomeini bármikor felülbírálhatja Bazargánt, az övével ellentétes utasításokat adhat ki, és a forradalmi bizottság is megteheti. A helyi bizottságok ugyancsak enyhén szólva – hajlamosak, hogy a saját szájuk íze szerint értelmezzék a törvényt, ha kell, újat alkossanak, és még egyetlen handabandázó csirkefogó sem szolgáltatta be a fegyverét. A börtönök szépen telnek, fejek gurulnak mindenfelé, és nagyon úgy néz ki, hogy ennek az õrültségnek egyelõre nem lesz vége. Sõt!

– Ezt komolyan mondja?

– Változatlanul érvényes az a tanácsunk, hogy a családtagok és azok az alkalmazottak, akikre nincs feltétlenül szükség, azonnal utazzanak el, mihelyt a repülõteret megnyitják, amit szombatra ígértek ugyan, de csak a jóisten tudja, mikor fog bekövetkezni. A British Airwaysszel megállapodtunk, hogy küld egy Boeing-747-est. Ami a híres-nevezetes Ali Kiát illeti, beosztott tisztviselõ, akinek nincs semmiféle tényleges hatalma, és mindig annak az oldalára áll, aki éppen erõsebb. Egyébként most hallottuk, hogy az Egyesült Államok kabuli nagykövetét kommunistaellenes, fundamentalista síita mudzsahedek elrabolták, és ki akarták cserélni az egyik vezetõjükre. A kormányerõk ki akarták szabadítani, de a lövöldözésben õ is meghalt. Kezdenek szépen alakulni a dolgok...

A telex mintha életre kelt volna, de hiába figyelték mindketten feszülten, némi zúgás után ismét kikapcsolt. Dühödten káromkodtak.

– Mihelyt Sargazba érek, azonnal telefonálok haza, és megtudom, mi a gond... – Gavallan a nyíló ajtó felé pillantott. Csodálkozásukra Erkki lépett az irodába, vele és Azadehhel a repülõtéren kellett volna találkozniuk. A finn pilóta arcán most is a megszokott széles mosoly ült, de a tekintete fénytelen volt, hiányzott belõle az ismerõs tűz.

– Hello, fõnök! Szevasz, Mac!

– Szevasz, Erkki! Mi történt? – kérdezte izgatottan McIver.

– Apró változás a programban. Mi... arról van szó... Vissza kell mennünk Azadehhel Tebrizbe.

Elõzõ este Gavallannek sikerült rábeszélnie õket arra, hogy azonnal utazzanak el Iránból. – Találunk helyettest, amiatt ne aggódjon! – nyugtatta meg Erkkit. – Mi volna, ha már holnap velem jönnének? Londonban is lehet pótolni Azadeh iratait...

– Miért? – kérdezte most a pilótától. – Azadeh meggondolta magát? Nem akar iráni papírok nélkül elutazni?

– Nem. Egy órája üzenetet kaptunk... kaptam az apjától. Tessék!

– Erkki odaadta a kézírásos üzenetet Gavallannek, az pedig úgy tartotta, hogy McIver is lássa. Rövid volt, lényegében egy mondat: Abdalláh hántol Jokkonen kapitánynak: Követelem, hogy a lányom azonnal utazzon ide! Az üzenet a papír másik oldalán perzsául is megismétlõdött.

– Biztos abban, hogy ez az apósa kézírása? – kérdezte Gavallan.

– Azadeh biztos benne. Ismeri azt is, aki az üzenetet hozta. Az illetõ semmi egyebet nem mondott azon kívül, hogy komoly harcok vannak arrafelé.

– Gépkocsival semmiképpen sem mehettek. – McIver Gavallanhez fordult: – Tehrani mollah talán hajlandó volna felszállási engedélyt adni Erkkinek. Nogger szerint a délelõtti kirándulás után olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bõrébõl. Charlie 206-osára fel tudunk szerelni egy akkora tartályt, hogy meg lehessen járni vele az utat, és Nogger, vagy valaki más velük mehet, hogy visszahozza a gépet.

– Erkki, ugye tudja, mekkora kockázatot vállal? – kérdezte Gavallan.

– Igen.

– Átgondolta? Alaposan? Rakoczy, mindaz, ami az úttorlasznál történt, Azadeh... Csinálhatjuk azt is, hogy õt hazaküldjük az apjához, maga elmegy a 125-össel, õ pedig a szombati járattal indul.

– Ugyan már, fõnök! Maga sem gondolja komolyan, és tudja, hogy én sem egyeznék bele. Nem hagyhatom itt.

– Persze, hogy tudom. Ettõl függetlenül meg kellett próbálnom. Na jó! Szereltesse fel a madárra a nagyobb tartályokat, mi pedig megpróbáljuk elintézni az engedélyt! Azt ajánlom, amilyen hamar csak lehet, jöjjenek vissza Teheránba, és szombaton utazzanak el a 125-össel. Mind a ketten. Az sem ártana, ha Sargazból rögtön továbbmennének pihenni valahova, Ausztráliába, Szingapúrba, esetleg Aberdeenbe, bár az valószínűleg túl hűvös volna Azadehnek. Fontolják meg, aztán szóljon, hogy intézkedni tudjak! – Gavallan mosolyogva kezet nyújtott. – Mondjam azt, hogy kellemes utat?

– Köszönöm. – Erkkin látszott, hogy erõsen foglalkoztatja még valami. Egy-két másodperc múlva meg is kérdezte: – Van valami hír Tom Lochartról?

– Egyelõre semmi... Sem Koviszt, sem Bandar-Deilamot nem lehet felhívni. Nagyon ideges Sarazad?

– Több annál. Az apja az Evin börtönben van, és...

– Jézusom! – kiáltott fel elszömyedve McIver, és Gavallan is elsápadt, mivel hozzá is eljutottak már a letartóztatásokról és a kivégzésekrõl szóló hírek. – Miért?

– Állítólag kihallgatásra rendelték be – a forradalmi bizottság –, de senki nem tudja, mivel kapcsolatban, és azt sem, hogy meddig lesz bent.

– Ha csak kihallgatásra... – Jokkonen arckifejezését látva Gavallan nem fejezte be a mondatot. – Mondja el pontosan, hogy mi történt!

– Sarazad úgy félórával ezelõtt zokogva jött haza. Tegnap este, amikor vacsora után visszament a szüleihez, már óriási volt náluk a felfordulás, az egész ház a feje tetején állt. Zöldszalagosok jártak a bazárban, Emir Paknurit – tudják, a volt férjét – „az iszlám ellen elkövetett bűnök" miatt letartóztatták, Bakravánnak pedig idézést adtak át, amiben az állt, hogy ma hajnalban kihallgatásra kell jelentkeznie a börtönben. Hogy pontosan mirõl akarják kérdezni, azt nem mondták meg. – Erkki lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Reggel az egész család – Sarazad, az anyja, a húgai és a bátyja – elkísérte a börtönhöz. Napkelte után értek oda, és miután Bakraván bement, nem jöttek el, vártak egészen délután kettõig. Még maradtak volna, de a kapunál õrködõ iszlám gárdisták elzavarták õket.

A pilóta szavait döbbent csend fogadta, amit végül õ tört meg: – Mac, próbáld felhívni Koviszt! Mondd meg az ottaniaknak, hogy lépjenek kapcsolatba Bandar-Deilammal... Tomnak meg kell tudnia, mi történt Sarazad apjával. – Erkki figyelmét nem kerülte el, hogy McIver és Gavallan szeme összevillant. – Mi történt?

– Tom éppen úton van. Sürgõs szállítmányt vitt Bandar-Deilamba.

– Igen, tudom. Mac is mondta, és Sarazad is. Tom azzal ment el, hogy pár napon belül visszajön. – Erkki várt, de Gavallan nem szólt többet, némán nézett rá. – Hát – mondta kis idõ múlva –, biztosan jó oka van rá, hogy hallgasson.

– Azt hiszem. – Gavallan és McIver is biztos volt benne, hogy Tom Lochart önként nem vállalta a kuvaiti utat, függetlenül attól, hogy Valik mennyi pénzt ajánlott fel neki. Ha mégis tovább repült, csak azért tette, mert kényszerítették rá.

– Rendben van, maga a fõnök! Megyek is. Elnézést, hogy rossz híreket hoztam, de úgy gondoltam, jobb, ha tudják. – Erkki mosolyt erõltetett az arcára. – Sarazad nagyon rossz állapotban volt, amikor otthagytam. Viszlát, találkozunk Sargazban!

– Minél elõbb, annál jobb, Erkki!

– Ha netán összefutsz Gennel – mondta McIver –, ne meséld el neki, mi történt Sarazad apjával! Rendben?

– Persze.

Miután Erkki távozott, McIver megjegyezte: – Bakraván fontosabb személyiség annál, semhogy találomra, nyomós indok nélkül berángassák kihallgatásra.

– Egyetértek – válaszolta Gavallan. Kis szünet után témát váltott: – Nagyon remélem, Erkki nem fog belesétálni semmilyen csapdába. Nekem valahogy gyanús volt az az üzenet. Nagyon gyanús...

Egyszerre pattantak fel, hallva a telex kopogását, és soronként olvasták a szöveget, ahogy a gépbõl kijött. Gavallan kis idõ múlva káromkodni kezdett, és abba sem hagyta, amíg az üzenet véget nem ért. – Az isten verje meg az Imperial Helicopterst! – kiáltotta, és indulatosan letépte a géprõl a papírt. Miközben McIver visszaigazolta a hívást, és bontotta a vonalat, még egyszer, alaposan átolvasta a szöveget.

Az üzenet Liz Chentól érkezett, és a következõ állt benne: Kedves fõnök! Azóta próbáljuk hívni minden kerek órában, hogy Johnny Hogg bejelentkezett, és mondta, hogy Teheránban maradt. Elnézést a rossz hírért; az Imperial Air és az Imperial Helicopters hétfõn reggel bejelentette, hogy „pénzügyi megállapodást írtak alá, aminek az a célja, hogy az Északi-tenger térségében javítsa a versenyképességüket". Az IH 17,1 millió font adótartozást írhatott le, a maradék 68 milliós tartozását pedig részvénykibocsátással 20 millióra csökkentette. Egyelõre nem hivatalosan ugyan, de megtudtuk, hogy a 19 északi-tengeri szerzõdésünkbõl 18-at nem fognak megújítani, máris áron alul odaadták õket az IH-nak. Thurston Dell az ExTextõl sürgõsen beszélni szeretne magával. A nigériai kirendeltségünknek, amilyen hamar csak lehet, szüksége van 3, azaz három darab 212-esre. Át lehetne irányítani õket Iránból? Ott úgyis felesleg van belõlük. Gondolom, még ma Sargazba, vagy Dubaiba repül Hogg-gal. Mihelyt megérkezett, kérem, értesítsen. Mac! Feltétlenül szóljon, ha a fõnök már elutazott. Csók Gennynek.

– Megette a fene az egészet! – dühöngött Gavallan. – Ez a legtisztább rablás, az adófizetõk pofátlan kizsebelése.

– Fordulj bírósághoz! – ajánlotta McIver, akit erõsen nyugtalanított barátja arcszíne. – Akassz pert a nyakukba tisztességtelen verseny miatt!

– Nem tehetem, a szentségit! – válaszolta Gavallan, majd még hangosabban, hevesebben folytatta: – Ha a kormány nem kiált tolvajt, akkor nincs az a bíróság, amelyik elítélné õket! Márpedig, ha a kölcsöntartozásukat le tudják faragni, akkor mélyen alánk mehetnek az árral! Dev neh loh moh Callaghan és a mocskos kommunista bandája!

– Ne hülyéskedj, Andy! Õk sem mind kommunisták!

– Tudom, hogy a fenébe ne tudnám! De akkor is! – dühöngött tovább Gavallan. Alapvetõen szelíd természete azonban felülkerekedett benne, és elnevette magát, bár a szíve továbbra is hevesen, izgatottan vert. – Átkozott kormány! – mondta aztán savanyú ábrázattal. – Ennyi tisztességtelen disznót nem láttam még egy kupacban!

McIvernek szintén remegett a keze. – Jézusom, Andy, már azt hittem, itt helyben megüt a guta. – Tisztában volt az üzenet súlyával, a fejlemények közvetlenül érintették, mivel összes megtakarítását S-G-részvényekben tartotta. – Tizennyolc szerzõdés a tizenkilencbõl! Ez azt jelenti, hogy az Északi-tengeren le is húzhatjuk a rolót.

– Csak máshol ne kelljen! Ha csökkenteni tudja a tartozásait, az IH máshol is mélyen alánk mehet az árral. Thurston sürgõsen akar beszélni velem? Nyilván azt fogja közölni, hogy az ExTex a megváltozott körülmények miatt felmondja a megbízási szerzõdést, vagy legalábbis újra akarja tárgyalni, én pedig már aláírtam a magunk szerzõdését az X-63-asokra. – Gavallan zsebkendõt vett elõ, és megtörölte erõsen izzadó homlokát. Közben megpillantotta benyitó Nogger Lane-t, és ingerülten rámordult: – Mi a fenét akar?

– Én... semmit, uram! Csak hallottam a zajt, és azt hittem, valami baj van. – Lane sietve visszavonult, és becsukta az ajtót.

– Andy – szólalt meg halkan McIver, miután ismét kettesben maradtak. – A Struan's nem tudna kisegíteni?

– Tudni éppen tudna, ha nem is túl könnyen, csak éppen Linbarnak esze ágában sincs – válaszolta Gavallan, és ezúttal ügyelt, hogy ne emelje föl a hangját. – Ha meghallja, mi történt, örömében táncra fog perdülni. Ennél jobbkor nem jöhetett volna neki a dolog. Kesernyésen elmosolyodott, mert eszébe jutott Ian Dunross és a tõle kapott figyelmeztetés, amirõl nem szólt McIvernek, mert nem tartozott a Struan's céghez, bár szintén régi, közeli barátja volt Dunrossnak. Honnan a fenébõl szerezte vajon Ian az információt?

Kisimította az elsõ indulatában dühösen összegyűrt telexet, ami csupán a betetõzését jelentette a hosszabb ideje jelentkezõ, az Imperial Helicopters által okozott gondoknak. Hat hónapja az IH elszipkázta az egyik vezetõ munkatársát, aki az S-G számos üzleti titkát is magával vitte, egy hónapja pedig – miután egy éven keresztül dolgoztak a pályázaton, és jelentõs összeget fektettek bele – az IH-val szemben elveszítették az Északi-tengeri Kereskedelmi Tanács tenderét. A versenykiírás olyan elektronikus berendezésekre vonatkozott, amelyeknek a segítségével helikopterek bármilyen idõjárás esetén, éjjel és nappal biztonságosan végezhettek mentést az Északi-tengeren, a szárazföldtõl akár száz mérföld távolságra is. Az alapfeladat az volt, hogy viharos erejű szélben, gyakorlatilag nulla látótávolság esetén is ki tudjanak emelni vízbe esetteket, és gyorsan kórházba juttassák õket. Azon a vidéken ugyanis a téli hónapokban még mentõmellényben sem bírt ki senki egy óránál többet a vízben.

Miután Ian Dunross is lelkesedett a tervért – „Ne felejtsd el, Andy, hogy a felszerelést és a mentési tapasztalatokat jól tudnánk használni a Dél-kínai-tengeren is!" –, Gavallan egy év alatt félmillió fontot költött arra, hogy egy elektronikai céggel elkészíttesse a szükséges műszereket, irányító berendezéseket. Aztán, a nagy napon, a próbarepülést végzõ pilóta meglepõ módon rájött, hogy képtelen használni õket, és hiába végezte el késõbb gond nélkül a próbát az S-G hat pilótája – köztük Tom Lochart és Rudi Lutz –, a vállalat nem tudta idejében produkálni a megrendelés elnyeréséhez szükséges igazolást. Az egészben az a legtisztességtelenebb – írta akkor Gavallan McIvernek –, hogy az IH külföldön még ki sem próbált, nem engedélyezett dán felszereléssel ellátott 661-esekkel nyerte meg a tendert. Ide-oda küldözgettek bennünket, õk meg röhögnek a markukba. Bizonyítani természetesen nem tudom, de meg mernék rá esküdni, hogy az a mocsok pilóta szép kis összeget kapott. Nem lehet elérni – „hosszú vakációra" ment valahová. Egy-másfél év múlva, persze, majd kárpótolnak bennünket, és miénk lesz a szerzõdés, mert a berendezésünk jobb, biztonságosabb, ráadásul hazai gyártmány, de addig az Imperialé marad, neki jövedelmez.

– Mac, küldenél a nevemben egy üzenetet Liznek? Közöld vele, hogy elindultam Sargazba, és mihelyt telefonközelben leszek, rögtön felhívom! Telexezzen Thurstonnak, és kérdezze meg tõle, mit ajánl cserébe, ha megduplázom az X-63-asok számát!

– Tessék?

– Megkérdezni lehet, az még nem kerül semmibe. Az IH nyilván hallott az itteni problémáinkról, és nem akarom hagyni, hogy azok a piszkok fügét mutassanak nekünk. Izzadjanak csak, ha el akarnak érni valamit! – válaszolta Gavallan. – Bárhogy alakulnak is a dolgok, két X-63-asra még itt is szükség lehet, hogy teljesíteni tudjuk a Guerneytõl átvett megbízásokat.

– Rendben.

Gavallan hátradõlt a karosszékben, és kis idõre elmerült a gondolataiban. Nagyon erõsnek kell lennem, mondta magának. És nagyon okosnak. Ha nem vigyázok, ez az ügy az S-G-t és engem is eltemet, Linbar pedig eléri, amit már régen akar. Igen, és az is ostobaság volt, hogy úgy elvesztettem a fejem. Kathy „üvöltõ fájára" lenne szükségem... Jaj, Kathy!

Az „üvöltõ fa" régi hagyomány volt a klánban, egy fa, amit a család legidõsebb tagja választott ki a ház közelében, és amelyikhez mindenki kivonulhatott, amikor az örrrdög – Dunross nagyi, Kathy nagyanyja mondta így –, „amikor az örrrdög rád vicsorog, hogy ott aztán jól kidühöngjed magadat, átkozódj, kiabálj, szidj, akit akarsz, míg ki nem adod magadból minden mérgedet. Akkor mindig béke lesz a családban, nem kell veszekednie senkinek a férjével, feleségével, kedvesével vagy a gyerekeivel. A fa megvéd, mindent elvisel, még a legszörnyűbb dolgokat is, amiket az ördög az ember szájába ad."

Elõször Hongkongban fordult elõ, hogy használta Kathy „üvöltõ fáját". A Nagy Ház – a Struan's tajpanjának a lakóházát nevezték így – kertjében nõtt egy jakarandafa, és Kathy bátyja, Ian volt éppen a tajpan. Gavallan még a dátumra is pontosan emlékezett: 1963. augusztus 21. volt, szerdai nap, és Kathy aznap este közölte vele a hírt.

Szegény Kathym, de rossz csillagzat alatt születtél, gondolta, még mindig, annyi év után is fájdalommal emlékezve az asszonyra. Nem voltál még tizennyolc éves, amikor asszony lettél – John Selkirk hadnagy a Királyi Légierõ sokszorosan kitüntetett pilótája volt –, és nem egészen három hónap múlva már özvegy – a gépe fáklyaként lobogva bukott bele a tengerbe. A rohadt háborús évek újabb tragédiákat hoztak, a bátyád és az ikertestvéred is meghalt bevetés közben. Amikor 46-ban megismerkedtünk Hongkongban, rögtön beléd szerettem, és reméltem, hogy sikerül legalább részben kárpótolnom a sok megpróbáltatásért. Tudom, hogy Melinda és Scot mindent megtett ezért – remek gyerekek. Aztán 63-ban, a harmincnyolcadik születésnapod elõtt a szklerózis multiplex.

Hazatérés Skóciába, amire mindig is vágytál – én azért jöttem, hogy megvalósítsam Ian tervét, te pedig, hogy meggyógyulj. Nem sikerült, következett helyette a lassú haldoklás. Mindig mosolyogtál, hogy ne érezze körülötted senki a pokolt, amiben szenvedsz, mindig bátor, szelíd, okos és szeretõ voltál, de ez sem segített, emlékezett Gavallan elszomorodva. Lassan – dehogy lassan, lélekdermesztõen gyorsan –, lépésrõl lépésre veszítettél. 68-ban jött a tolószék; a beszéd, a gondolatok még tiszták, a többi megállíthatatlan, ellenõrizhetetlen reszketés. Aztán 1970!

Az év végi ünnepeket Castle Avisyardban töltötték, és január 2-án, amikor a többiek már elmentek – Melinda és Scot Svájcba, síelni –, Kathy azt mondta: – Andy drágám! Nem vagyok képes elviselni még egy évet, de hónapot vagy napot sem.

– Értem – felelte egyszerűen Gavallan.

– Segítségre lesz szükségem! Mennem kell... Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott... de most már muszáj mennem, Andy! Egyedül is megtenném, de nem megy. Segítség kell hozzá. Rendben?

– Rendben, drágám!

Az egész napot és az éjszakát is beszélgetéssel töltötték. Felidézték életük napfényes, derűs napjait, megbeszélték Melinda és Scot további sorsát. Kathy megígértette vele, hogy újból megnõsül, elmondta, milyen csodálatos volt mellette az élete, még nevettek is, és Gavallan elég erõs maradt, csak késõbb sírta el magát. A melléhez szorította reszketõ fejét, tartotta béna kezét, hogy elbírja a marék altatót, segített neki inni – a vízbe kis whiskyt is tett, hogy legyen valami íze –, és nem engedte el, amíg teljesen meg nem szűnt a remegés.

– Senki nem vethet a szemére semmit – mondta késõbb megértõn az orvos. – Én a helyében biztosan nem bírtam volna eddig, már évekkel korábban megteszem. Szegény asszony!

És aztán az „üvöltõ fa". De üvöltés nem volt, csak keserű könnyek.

– Andy!

– Tessék, Kathy!

Gavallan felpillantott, és látta, hogy Genny és McIver meglepõdve néz rá az ajtóból. – Szevasz, Genny! Ne haragudj! Elõjöttek az emlékek. – Nehézkesen felállt. – Azt hiszem, az Avisyard juttatta õket eszembe.

– Avisyard telexet kaptatok? – kérdezte riadtan Genny. – Csak nem egy madár zuhant le?

– Nem. Ilyen nagy baj szerencsére nincs. Csak az Imperial Helicopters próbálja változatlanul megkeseríteni az életünket.

– Hála istennek! – mondta megkönnyebbülve Genny. Meleg kabát volt rajta, elegáns kalap, a bõröndjét kint hagyta a külsõ irodában, ahol Nogger Lane és Charlie Pettikin várakozott. – Hát, Andy – folytatta –, hacsak nem akarod felülbírálni Mr. McIvert, tõlem akár mehetünk is. Vegyétek úgy, hogy jobb meggyõzõdésem ellenére megadom magam!

– Ugyan már, Gen! Fölösleges... – A felesége fölényes kézmozdulatát látva McIver elhallgatott.

– Andy! – mondta legszelídebb, legbűbájosabb hangján az asszony – Légy szíves, közöld Mr. McIverrel, hogy ez a játszma még távolról sincs lefutva!

– Gen! Légy szíves...

– Nincs! – Genny királynõi mozdulattal arrébb hessegette Nogger Lane-t, felkapta a bõröndjét, és fensõbbséges hangon közölve, „Tudom vinni a csomagomat!", kiviharzott az irodából.

McIver hatalmasat sóhajtott. Nogger Lane-nek komoly erõfeszítés árán sikerült csak visszafojtania a nevetését, és Gavallan és Charlie Pettikin is megszenvedett, hogy közömbös arcot tudjon vágni.

– Nem muszáj kijönnöd velünk, Charlie – mondta gyanúsan komoly hangon Gavallan.

– Szeretnék azért, ha lehet – válaszolta Pettikin. Igazából nem sok kedve volt hozzá, de korábban megígérte McIvernek, hogy segít meggyõzni Gennyt. – Nagyon csinos ez a kalap, Gen – mondta délelõtt, a Paulával közösen elfogyasztott, kellemes reggeli után, mire az asszony bűbájos mosollyal azt válaszolta: – Ne próbálj lekenyerezni, Charlie Pettikin, mert nagyon megbánod! Úgy általában, piszkosul elegem van a férfiakból, kezdtek igazán az agyamra menni...

Gavallan is fölvette a kabátját, a telexet pedig begyűrte a zsebébe. – Ne haragudjon, Charlie – mondta, nem tettetve tovább a jókedvet –, szeretnék megbeszélni néhány dolgot Mackel.

– Értem. Természetesen. – Pettikin a fejébe nyomta a kalapját, és közben igyekezett nem mutatni, mennyire örül, hogy maradhat, így legalább módja lesz rá, hogy néhány órát zavartalanul együtt töltsön Paulával. – Otthon találkozunk – mondta McIvernek.

– Várj meg inkább itt! Sötétedés után fel akarom hívni az összes bázist, aztán együtt hazamegyünk. Szeretném, ha addig tartanád a frontot! Nogger, te hazamehetsz! – Lane elégedetten vigyorgott, Pettikin viszont némán káromkodni kezdett.

A kocsit McIver vezette, Gavallan mellette ült, Genny hátul. – Beszéljünk még egy kicsit Iránról, Mac! – javasolta Gavallan, miután elindultak.

Sorra vették a lehetõségeiket, és mindig ugyanannál a csöppet sem biztató következtetésnél lyukadtak ki, hogy nem tehetnek mást, mint reménykednek: a helyzet normalizálódni fog, a bankok ismét kinyitnak, megkapják a pénzt, amivel tartoznak nekik, vegyes vállalatuk pedig kivétel lesz, és nem tiltják ki Iránból. – Pörögjön a gépezet, Mac! Dolgoznunk kell, amíg hagynak bennünket, bármilyen nagyok legyenek is a gondok.

McIver szintén nagyon borús hangulatban volt. – Tudom. De hogyan működjünk pénz nélkül? – kérdezte. – És mi van a haszonbérleti díjakkal?

– A folyamatos működéshez szükséges összeget valahogy megszerzem. Egy héten belül visszajövök, és hozok pénzt Londonból. Ami a haszonbérleti díjat illeti, azt néhány hónapig fedezni tudom a gépek és az alkatrészek esetében. Talán az X-63-asokat is ki tudom fizetni, ha sikerül átütemezést elérnem. Nem számítottam rá, hogy ennyi szerzõdést fogok elveszíteni az IH javára. Talán sikerül visszaszereznem belõlük néhányat. Akárhogyan is, egy darabig nehéz lesz, de ne aggódj! – Egy pillanatra elhallgatott. – Remélem, Johnnynak sikerül leszállnia! Muszáj minél elõbb hazaérnem. Rengeteg a munka...

McIver hajszál híján tudta csak elkerülni a frontális ütközést a mellékutcából kivágódó gépkocsival, és közben majdnem beleszaladt a szennyvízelvezetõ árokba. – Hülye barom! Jól vagy, Gen? – A visszapillantó tükörbe nézett, és az arca megrándult, mert látta a felesége komor, semmi jót nem ígérõ tekintetét.

Gavallan szintén érezte a feszült hangulatot, és a legszívesebben mondott volna valamit, hogy enyhítse, de rövid bizonytalankodás után letett róla, és inkább a lehetõségeit kezdte latolgatni. Jó volna tudni, sikerül-e elkapnom Iant. Talán kihúzhatna a csávából, gondolta, majd hirtelen eszébe jutott David MacStruan tragikus halála. Sokan voltak, Struanek, MacStruanek, Dunrossok és õsellenségeik, Gorntok, Rothwellek és Brockok, akik erõszakos halált haltak, eltűntek – a tengerbe vesztek – vagy közlekedési balesetben pusztultak el. Ian egyelõre megúszta, ép és egészséges. De meddig?

– Túl vagyok a nyolcadikon, Andy – mondta neki Dunross, amikor utoljára találkoztak.

– Ezúttal mi volt?

– Semmi különös. Egy gépkocsi robbant fel Bejrútban rögtön azután, hogy elhajtottam mellette. Mondtam már, hogy nem kell mellre szívni. Nincs ezekben a próbálkozásokban semmi rendszer. Burokban születtem, mindig szerencsém lesz.

– Mint Macaón?

Dunross lelkes autóversenyzõ volt, és többször is rajthoz állt a Macao Grand Prix-n. 1965-ben – a versenyt akkor még mindig csak amatõröknek rendezték – nyert ugyan, de kocsijának a jobb elsõ kereke a célvonalnál szétrobbant. Nekivágódott a barikádnak, onnan vissza a pályára, az utána jövõ kocsik elé, amelyek megpróbálták kikerülni, de az egyiknek nem sikerült, és belerohant. Hegesztõpisztollyal kellett szétszabdalni a roncsot, hogy ki tudják szedni belõle. Belsõ sérülése csodával határos módon nem volt, csak a jobb lába veszett el.

– Mint Macaón, Andy – válaszolta különös mosollyal Dunross. – Közönséges baleset volt. Mindkét alkalommal. – A másiknál a versenyautó motorja robbant szét, de sértetlen maradt. Többen is megesküdtek volna rá, hogy a motort szándékosan megrongálták, és a vádló ujjak mind ugyanarra a személyre, Quillan Gorntra, az ellenségére mutattak. Természetesen csak akkor, ha más nem látta, mert azt senki nem merte vállalni, hogy a nyilvánosság elõtt megvádolja.

Quillan meghalt, Ian pedig él, gondolta Gavallan. Én is élek, és, persze, Linbar; örökké fog élni a piszok... Na jó, ebbõl elég! A végén teljesen begolyózom. Ideje leszoknom arról, hogy állandóan vele foglalkozzam. Vannak ennél fontosabb dolgok! Mac nagyon aggódik, ki kellene találni valamit. – Ha valami váratlan dolog történik, Mac, Talboton keresztül üzenek – mondta. – Te is azt csináld! Pár nap múlva visszajövök, és hozom a válaszokat a kérdéseinkre. A 125-öst készenlétben tartom; végszükség esetén Johnny is lehet futár. Egyelõre ez minden, amit mondani tudok...

Genny, aki magától egyetlen szót sem volt hajlandó mondani, sõt udvariasan bár, de azt is visszautasította, hogy bevonják a beszélgetésbe, feszülten figyelt, és szintén nagyon aggódott. Nyilvánvaló, gondolta, hogy itt nincs számunkra jövõ. Õszintén szólva boldogan el is mennék, ha Duncan jönne velem. Illetve... Nem menekülhetünk el csak úgy; gyáván, mint a farkát behúzó kutya! Nem hagyhatjuk, hogy Duncan minden munkája és az összes megtakarított pénzünk odavesszen! Ez ugyanúgy megölné, mintha fõbe lõnék. Huhh! Bárcsak volna annyi esze, hogy hallgatna az okos szóra, és nyugdíjba vonulna. Férfiak! Ostobák mind, kivétel nélkül! Magasságos isten! Csökönyösek, akár az öszvér.

A forgalom viszonylag enyhe volt, de kétszer – frissen állított úttorlasz miatt – azért elterelték õket. Mindkét barikádnál civil fegyveresek – nem zöldszalagosok – õrködtek, és dühösen integetve jelezték, hogy válasszanak más útvonalat. Több helyütt holttesteket is láttak a járműroncsok, szemétkupacok mellett, az egyik útkeresztezõdésben pedig kiégett páncélost. A romok között kiéhezett kutyák kutattak élelem után. Egyszer lövéseket hallottak a közelbõl, és gyorsan bekanyarodtak egy szűk mellékutcába, hogy elkerüljék a különbözõ – csak a jóisten tudja, milyen névre hallgató – fegyveres csoportok közötti összetűzést. A közelükben páncéltörõ gránát csapódott be egy házba, de nekik szerencsére nem esett bajuk. McIver kikerült néhány kiégett autóbuszt, és a látvány megerõsítette abban, hogy jól tette, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy Genny haladéktalanul utazzon el Iránból. Újból a visszapillantó tükörbe nézett, és halottsápadt arcát látva, rettentõen megsajnálta az asszonyt. Remekül tartja magát, gondolta, nem tudom, hányan volnának képesek erre. Csak ne lenne olyan átkozottul csökönyös! Különben is, utálom ezt a hülye kalapot! Hányszor mondtam már, hogy ne viselje, mert nem áll jól neki. Miért nem tudja veszekedés nélkül megcsinálni, amit muszáj? Szegénykém! Alig várom, hogy biztonságban legyen.

A repülõtérhez közeledve egyre nagyobb lett a forgalom, százával torlódtak össze az utasokkal – sok volt köztük az európai – teli járművek. Férfiak, nõk és gyerekek indultak el tömegével, mert azt hallották, hogy a repülõtér ismét üzemel, és rettentõen feldühödtek, amikor a zöldszalagosok mindenkit visszafordítottak, aki nem vette észre a perzsául és hibás angolsággal megírt, az út menti fákra és falakra kiszögezett figyelmeztetõ táblákat: A REPÜLÕTÉR HÉTFÕTŐL ÜZEMEL – JEGGY ÉS KIUTAZZÁSI ENGEDÉLY SZÜKSÉGES.

Fél óráig tartott, amíg sikerült átverekedniük magukat az útelzáráson. Végül Genny volt az, aki megoldotta a problémát. Mint a legtöbb feleség, aki bevásárolni járt, és háztartási alkalmazottakat irányított, õ is tudott keveset perzsául, és bár egész úton egyszer sem nyitotta ki a száját, a zöldszalagosokhoz érve udvarias hangon megszólalt, mire azok egybõl tovább engedték õket.

– Jézusom! Gen, ez egyszerűen fantasztikus! – lelkendezett McIver. – Mit mondtál ezeknek a csirkefogóknak?

– Andy – szólt oda az asszony Gavallannek –, légy szíves, add át Mr. McIvernek, hogy közöltem velük, miszerint valószínűleg himlõs van közöttünk, akit minél elõbb ki kell juttatnunk az országból!

A repülõtér kapujánál ismét iszlám gárdistákba botlottak, akik az árukezelõ részt és az irodaépületüket is õrizték, de velük már könnyebb dolguk volt, mert tudtak az érkezésükrõl. A 125-ös, amikor begördültek a betonra, már a kifutópálya végén állt, zöldszalagosokkal és teherautókkal körülvéve. Két motorkerékpáros gárdista fogadta, és föl is vezette õket a repülõgéphez.

– Miért késtek?! – kérdezte ingerülten Tehrani mollah, két zöldszalagos társaságában lesietve a lépcsõn. Mihelyt közelebb ért, Gavallan és McIver azonnal észrevette, hogy új szemüveg van rajta, és egy pillanatra a pilótafülkében ülõ John Hogg elégedett pillantását is elkapták. A lépcsõ tetején, a repülõgép nyitott ajtajában iszlám gárdista õrködött, lövésre készen tartott géppisztollyal a kezében. – A repülõgépnek azonnal indulnia kell! Miért késtek?

– Elnézést, kegyelmes úr! A forgalom... Insa Allah! Nagyon sajnáljuk – válaszolta óvatosan McIver. – Lane kapitánytól hallottam, hogy az ajatollah – Isten éltesse az idõk végezetéig – megbízásából végzett munkája sikeres volt.

– Nem volt elég az idõ, hogy mindent elintézzek, amit kell. Ahogy Isten akarja. Holnap folytatnom kell a munkát! Legyen szíves intézkedni, hogy kapjak egy helikopter! Reggel kilenckor.

– A legnagyobb örömmel! Parancsoljon, itt az utasok és a személyzet nevét tartalmazó lista. – McIver odaadta a mollahnak a papírt, amin Gavallan, Genny és Armstrong neve is szerepelt – Armstrong az S-G egyik szabadságra menõ munkatársaként lett feltüntetve.

Tehrani – boldogan, mert az új szemüveggel végre jól tudott olvasni – átfutotta a listát. – Hol ez az Armstrong? – kérdezte.

– Föltételezem, hogy már a fedélzeten.

– A személyzeten kívül nincs ott senki – válaszolta rosszallóan a mollah. Nem volt azonban túl szigorú, a látásának visszanyerése fölötti öröm elnyomta benne a 125-ös szabálytalan érkezése miatti nyugtalanságot. Az új szemüveget Isten ajándékának tekintette, ráadásul a pilóta megígérte, hogy a következõ héten hoz egy másikat is, hogy legyen tartalék, ha ez netán eltörne, késõbb pedig egy harmadikat, csak olvasásra... Ó, Isten hatalmas! Isten hatalmas, és hála legyen Istennek, mert elültette a pilóta fejében a gondolatot, és lehetõvé tette ezzel számomra, hogy újból lássak! – A gépnek azonnal indulnia kell.

– Nem tudom, mi történhetett, kegyelmes úr! Mr. Armstrongnak nem szokása késni – válaszolta a homlokát ráncolva Gavallan. Sem õ, sem McIver nem hallott Armstrong felõl az elõzõ nap óta – este sem nézett be hozzájuk, pedig megígérte. Reggel, amikor érdeklõdtek felõle, Talbot csak a vállát vonogatta, és annyit mondott, hogy Armstrongnak valamilyen dolga akadt, de ne aggódjanak, idejében kint lesz a repülõtéren. – Még az is lehet, hogy az irodában vár bennünket.

– A maguk alkalmazottain kívül senki nincs ott. A repülõgép nem maradhat itt. Szálljanak fel! Máris indulnia kell.

– Remek! – válaszolta lelkesen Gavallan. – Ahogy Isten akarja! Annyit még, hogy szeretnék a 125-ösnek újabb leszállási engedélyt szombatra, az egyik 206-osnak pedig egy felszállásit holnapra, hogy Tebrizbe repülhessen. – Meghajolt, és szertartásos udvariassággal a mollahnak nyújtotta a szabályszerűen kitöltött űrlapokat.

– A 125-ös visszajöhet, Tebrizbe viszont egyelõre tilos repülni. Talán majd szombaton.

– De kegyelmes úr! Nem gon...

– Nem! – A mollah tudatában volt, hogy a körülöttük állók figyelik. Intett a kifutópálya elején keresztben álló teherautó sofõrjének, hogy húzódjon féke, majd a kocsiból kiszálló Gennyre nézett, és elégedetten bólintott. Gavallan és McIver meglepõdve látta, hogy az asszony, amíg egyedül volt, kendõt kötött, az alá rejtette a haját, egyetlen tincset sem hagyva kint belõle. Ettõl, és a hosszú télikabáttól egészen úgy nézett ki, mintha csadort viselt volna. – Szálljanak fel!

– Köszönjük, kegyelmes uram – válaszolta Genny kellõ komolysággal, hasznosítva mindazt, amit egész délelõtt tartó szorgos biflázással megtanult –, de engedelmével inkább maradnék! A férjem elméje – átmenetileg – nincs teljesen rendben. Egy olyan okos, intelligens ember, mint ön, biztosan egyetért, hogy bár az asszony nem szállhat szembe férje akaratával, meg van írva, hogy szükség esetén még magára a Prófétára is vigyázni kell, ápolni, ha úgy hozza a szükség.

– Igaz, igaz – válaszolta a mollah, elgondolkodó pillantást vetve McIverre, aki csak nézett értetlenül, mert nem tudta, mirõl beszélgetnek. – Maradjon, ha akar!

– Köszönöm – mondta a legnagyobb alázattal Genny. – Maradok, mert muszáj. Köszönöm, kegyelmes uram, a megértését és bölcsességét. – Erõt véve magán megõrizte a komolyságát, és angolra váltott: – Duncan, Tehrani mollah egyetért azzal, hogy maradjak. Csak pillanatnyi szünetet tartott, aztán – látva, hogy a férje szeme villámokat szór – sietve hozzátette: – Megvárlak a kocsiban.

Elindult, de McIver néhány lépés után beérte, eléje állt, és dühösen rámordult: – Azonnal szállj be, különben ölben viszlek fel arra a rohadt gépre!

– Ne légy ostoba, Duncan drágám! – Genny megtévesztõén szelíd, aggódó hangon mondta ezt. – És ne kiabálj, mert árt a vérnyomásodnak! – Amikor észrevette, hogy Gavallan. is elindult feléjük, csökkent valamelyest az önbizalma, de nem mutatta. – Tudod, mennyire szeretem ezt a helyet – folytatta továbbra is vidáman. – Hogy volnék képes csak úgy, ripsz-ropsz elmenni?

– Azonnal... Máris mégy, és felszállsz a gépre... – McIver annyira dühös volt, hogy beszélni is alig tudott, és Genny pillanatra megijedt, hogy túl messzire ment, a férjének a végén még valami baja esik.

– Elmegyek, ha te is jössz, Duncan! Most rögtön – felelte. – Nélküled viszont egy tapodtat, ismétlem, egy tapodtat sem vagyok hajlandó menni, és ha erõszakkal próbálsz kényszeríteni, akkora patáliát csapok, hogy megnézhetitek magatokat! Andy! Légy szíves, beszélj ezzel... ezzel az emberrel! Tudom, akaratom ellenére is felvonszolhattok a gépre, hisz ti vagytok az erõsek, de ha megteszitek, azzal örökre lejáratjátok itt magatokat. Ismerlek mindkettõtöket annyira, hogy tudjam, ezt nem kockáztatjátok meg. Így van, Andy?

Gavallan nem bírta türtõztetni magát, harsányan, jókedvűen nevetett. – Ezt megkaptad, Mac!

Bármilyen dühös volt is, McIver szintén nevetett, a mollah pedig csak nézte õket, és rosszalló fejcsóválással vette tudomásul a hitetlenek különös viselkedését.

– Gen, te... te erre készültél! Elõre kitervelted az egészet! – morgott McIver.

– Kicsoda? Én?! – Az asszony maga volt a megvádolt ártatlanság. – Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?

– Felszállni! – kiáltotta nekik a mollah.

– Mi legyen Armstronggal? – kérdezte McIver.

– Ismeri a szabályokat, és tudta az idõpontot. – Gavallan megölelte Gennyt, McIverrel pedig keményen kezet szorított. – Hamarosan találkozunk. Addig is, vigyázzatok magatokra! – Felszaladt a lépcsõn, az ajtó becsukódott mögötte, és a 125-ös azonnal indult is.

Az irodához vezetõ út nagy részét Genny és Duncan szótlanul tette meg, mindketten mélyen elmerültek a gondolataikban. Az asszony elöl ült, a kezét McIver térdén nyugtatva, és bár nagyon fáradt volt, egyben nagyon elégedett is.

– Én igazán megértõ tudok lenni, Gen – mondta egy idõ után a férfi –, de ezt soha nem fogom megbocsátani neked!

– Igenis, Duncan! – válaszolta az asszony félénken, ahogy az, idõnként, jó feleségtõl elvárható.

– Akkor sem bocsátom meg!

– Igenis, Duncan!

– És nagyon kérlek, ne mondd azt, hogy „Igenis, Duncan"! McIver szótlanul vezetett egy darabig, majd mogorván megjegyezte: – Szeretném, ha biztonságban volnál, Sargazban, de közben örülök, hogy maradtál. – Genny nem szólt semmit, csak csöndesen mosolygott.

A városba visszatérni sem volt sokkal könnyebb, mint kijutni a repülõtérre. Többször is kerülõt kellett tenniük, gyakran hallottak lövéseket, holttesteket láttak, néhol dühös tömeget, a szemétben turkáló kóbor kutyákat – a várost hónapok óta nem takarították már. Mihelyt besötétedett, egybõl nagyon hideg lett. Emberekkel zsúfolt személygépkocsik és katonai teherautók száguldoztak körülöttük vadul, a közlekedési szabályokra fittyet hányva. – Nem vagy nagyon fáradt, Duncan? Ne vezessek?

– Kösz, nem kell. Bírom még – válaszolta rettentõ fáradtan McIver. Nagyon boldog volt, amikor végre bekanyarodhatott az irodájuk elõtti utcába, ami szintén sötét volt, baljóslatú, akárcsak a többi. A házak ablakai mindenhol feketén tátongtak, csupán náluk égtek a villanyok. McIver legszívesebben az utcán hagyta volna a kocsit, de biztos volt, hogy ha nem is lopnák el, a zárható tanksapka ellenére leszívnák belõle a benzint, úgyhogy bevitte inkább a garázsba.

Charlie Pettikin az irodául szolgáló lakás elõtt állt, halottsápadtan. – Szevasz, Mac. Hála istennek... – Megpillantotta az asszonyt, és másodpercekig megnémult a megdöbbenéstõl. – Genny! Mi történt? Nem tudott leszállni a 125-ös? – kérdezte, miután sikerült összeszednie magát.

– De igen – válaszolta McIver. – Mi a baj, Charlie?

Pettikin becsukta az iroda ajtaját, és Gennyre nézett, mire az asszony fáradtan azt mondta: – Na jó! Elmentem a klotyóra.

Magasságos isten, de ostobák tudnak lenni a férfiak, gondolta kifelé menet. Mihelyt kettesben maradunk, Duncan úgyis elmondja, mirõl van szó. Nem volna egyszerűbb ezt megspórolni?

– Várj, Gen! – szólt utána a férje. – Ha már itt maradtál... – Nem fejezte be a mondatot, vállat vont, Genny pedig rögtön tudta, hogy valami megváltozott benne, csak azt nem tudta eldönteni, jó-e ez a változás, vagy rossz. – Halljuk, Charlie!

– Nem egészen fél órája Rudi jelentkezett – kezdte izgatottan Pettikin. – A HBC-t lelõtték, felrobbant, és mindenki meghalt, de...

Genny és McIver arca hamuszürkévé vált. – Jézusom! – az asszony egy székbe kapaszkodott, hogy el ne essen.

– Az egészet úgy, ahogy van, nem értem! – folytatta tehetetlen dühvei Pettikin. – Ez õrület, mint valami ostoba rémálom. Még szerencse, hogy Tom Lochartnak nem esett baja. Bandar-Deilamban van, Rudinál és...

A hír hallatán McIverbe visszatért az élet. – Tom megmenekült?! Sikerült kiugrania?

– Szétrobbanó helikopterbõl ritkán szokott kiugrani az ember. Az egésznek semmi értelme! Tom alkatrészeket szállított, utast nem, de a tiszt szerint a gép tele volt, Rudi pedig szó szerint azt mondta, hogy: „Mondd meg McIvernek, hogy Lochart kapitány visszajött a szabadságról!" Még beszéltem is vele.

– Beszéltél vele?! – kérdezte elképedve McIver. – Biztos? És mi az, hogy szabadságon volt?

– Fogalmam sincs róla. Azt tudom csak, hogy hallottam a hangját.

– Várj egy pillanatig, Charlie! Hogyan tudott felhívni bennünket Rudi? Koviszban van?

– Nem. Azt mondta, hogy az abadáni légiirányítóktól beszél.

McIver hatalmasat káromkodott; nagyon örült, hogy Lochart életben van, ugyanakkor lesújtotta a Valik és családja pusztulásának híre. És mi az, hogy a helikopter tele volt? Legfeljebb négy utas lehetett rajta! Ezernyi kérdés örvénylett az agyában, mindre szeretett volna azonnal választ kapni, de tudta, hogy majd csak Tomnak teheti föl õket, akivel együtt kerültek csapdába, már ha valóban csapdáról van szó. Lochart útjának valódi céljáról, és saját, az engedélyezéssel kapcsolatos dilemmájáról kizárólag Gavallannek szólt.

– Kezdjük az elejérõl, Charlie! Próbáld nyugodtan elmondani, mi történt! – A feleségére pillantott, aki még mindig megkövülve markolta a szék támláját. – Jól vagy, Gen?

– Igen. Persze! Megyek, fõzök egy teát – válaszolta remegõ hangon Genny, és rögtön indult is kifelé a konyhába.

Pettikin az íróasztal szélére ült, összeszedte magát, és újból belefogott a történetbe: – Amennyire emlékszem, Rudi azt mondta: „Itt van egy tiszt az iráni légierõtõl, és hivatalosan közölte..." Aztán másik hang hallatszott: „Kazani õrnagy vagyok a légierõ hírszerzésétõl. Azonnali, határozott választ követelek. A HBC jelű, Bell 212 helikopter az S-G-é, vagy sem?" Hogy idõt nyerjek, megkértem, várjon kicsit, mert meg kell néznem a nyilvántartást. Vártam, számítottam rá, hogy Rudi mond valamit, de mert csöndben maradt, úgy gondoltam, hogy oké a dolog, és megmondtam, hogy az EP-HBC a mi 212-esünk. Alig fejeztem be azonban, Rudi úgy elkezdett káromkodni, ahogy még egyszer sem hallottam, és valami olyasmit mondott, hogy ez borzalmas, mert a HBC megpróbált átlógni az iraki határon, és a légierõ vadászgépei szétlõtték, mindenki meghalt, aki rajta volt. Aztán azt kérte, hogy pontosan mondjam meg, kik utaztak a gépen. – Pettikin megtörölte izzadó homlokát.

– Hirtelen azt sem tudtam, mit válaszoljak neki, úgyhogy kértem, várjon kicsit, mert elõ kell vennem a naplót. Csak remélni tudtam, hogy a hangom nem remeg túlságosan. Megnéztem az útról szóló bejegyzést, láttam, hogy Nogger neve át van húzva, mellé írva, hogy beteg, pilótaként Tom Lochart neve szerepel, alatta a te aláírásod. – Pettikin újabb szünetet tartva zavart pillantást vetett McIverre. – Rudi szavaiból éreztem, hogy nem szeretné, ha említeném Tomot, ezért azt mondtam: „A nyilvántartás szerint senkire sincs kiszignálva a gép..."

McIver arca vörös lett a hirtelen indulattól. – De hát...

– Az isten szerelmére, ennél jobb nem jutott eszembe! Rudi, amikor meghallotta a választ, elõször káromkodott, aztán megkérdezte, mi a fenérõl beszélek. A hangján azért érezni lehetett, hogy megkönnyebbült. Azt feleltem, a nyilvántartás szerint a HBC-nek Doshan Tappehen kell lennie, és ha még sincs ott, akkor valaki engedély nélkül elvitte. Bíztam abban, hogy elég meggyõzõ a hangom, közben az egészet, úgy, ahogy van, nem értettem. Ismét a tiszt szólt a mikrofonba, dühösen azt mondta, hogy az ügyet kivizsgálják, és haladéktalanul kéri a gépnyilvántartó könyvünket. Megkérdeztem tõle, hova küldjem, mire kissé elbizonytalanodott, és azt felelte, egyelõre õrizzük meg, majd késõbb szólnak, mi legyen vele. Aztán Tom jelentkezett, és olyasmit mondott, hogy kérjek elnézést tõled a késésért, de lavinaomlás miatt nem tudott idõben visszajönni, egy kis faluban rekedt Kermánsáhtól dérre. Megígérte, hogy mihelyt lehet, azonnal indul. – Pettikin hosszan kifújta a levegõt, és közben hol Gennyt, hol McIvert nézte. – Hát ennyi. Ez minden. Mi a véleményed?

– Tommal kapcsolatban? Nem tudom. – McIver az ablakhoz lépett, az utcát kezdte bámulni, közben a válla úgy megereszkedett, mintha hatalmas teher nehezedett volna rá. Azóta, hogy megérkeztek, hullott egy kevés porhó, amit a szél több helyen is erõsen felkavart. A távolból szórványos lövöldözés hallatszott, de arra már oda sem figyeltek.

– Genny?

– Én... Az egésznek semmi értelme, Charlie! Mi az, hogy Tommy szabadságon volt? És pláne Kermánsáh környékén! – Az asszony boldogan, hogy végre elfoglalhatja magát valamivel, rátöltötte a vizet a teára, közben teljesen tehetetlennek érezte magát. A legszívesebben sírt, kiabált volna, hogy tiltakozzon az élet igazságtalansága ellen. Érezte ugyanis, hogy Tom és Duncan csapdába került – az utat Duncan engedélyezte –, és azt is, hogy Anusról és a gyerekekrõl egy szót sem ejthet. Azzal biztatta magát, hogy talán nem is voltak a helikopteren, és azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy ki vezette a gépet. – A géplopás... – kezdte bizonytalanul. – Tommy neve nyilván ott van az engedélyen, és Duncané is. A repülõtéren biztosan megõriznek egy példányt, úgyhogy... Nem fogják elhinni, hogy valaki tényleg engedély nélkül vitte el.

– Most már én is tudom, de akkor ez tűnt a legjobb válasznak – felelte letörve Pettikin. Az íróasztalon heverõ naplóért nyúlt. – Mac, mi volna, ha megszabadulnánk tõle, és azt mondanánk, hogy elveszett?

– Az irányítóknál ott a másolat, Charlie! Tomnak tankolnia is kellett, és arról szintén készül feljegyzés.

– Normális körülmények között igen, de most? Ebben a fejetlenségben?

– Lehet.

– Esetleg a másolatot is megszerezhetnénk.

– Hagyd már, az isten szerelmére! Ebbõl úgysem tudunk kimászni!

Genny elkezdte széttölteni a teát. Mindhárman hallgattak, és amikor a csönd már szinte elviselhetetlenné vált, Pettikin elszánta magát, hogy megtörje. – Még mindig nem értem, hogy ha Doshan Tappehrõl valóban Tom szállt fel, akkor... hacsak nem térítették el útközben, vagy a tankoláskor. – Tehetetlenül beletúrt a hajába. – Biztosan eltérítették. Hol is vett fel üzemanyagot? Koviszban? Talán õk tudnának segíteni, van valamilyen magyarázatuk.

McIver nem válaszolt, tovább állt csöndben az ablaknál. Pettikin várt egy darabig, aztán átlapozta a nyilvántartást, és meg is találta, amit keresett. – Iszfahánban? – kérdezte csodálkozva. – Miért Iszfahánban?

McIver erre a kérdésre sem felelt.

Genny kevés sűrített tejet adott a teához, és odanyújtotta az egyik csészét Pettikinnek. – Azt hiszem, jól csináltad, Charlie – mondta, mivel jobb nem jutott az eszébe. Odavitt egy csészét a férjének is.

– Köszönöm, Gen!

Az asszony látta a McIver szeme sarkában megcsillanó könnycseppet, és ettõl sírva fakadt. Duncan átölelte, közben Anusra gondolt, a karácsonyi vendégségre, amit Gennyvel a barátaik gyerekeinek rendeztek, köztük Setaremnek és Dzsalálnak, a vidám játékokra, a jókedvre...

– Jó, hogy legalább Tommynak nem esett baja, ugye? – kérdezte a könnyeivel küszködve Genny. Nem is hallották, hogy Pettikin kiment, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.

– Igen.

– Mit fogunk csinálni?

– Várunk – felelte McIver. – Várunk, és reménykedünk, hogy megúszták... Sajnos, érzem, hogy nem. – Szelíden letörölte a felesége könnyeit. – Szombaton viszont, ha a 125-ös megjön, elmégy vele. Ígérem, én is csak addig maradok, amíg rendbe tesszük ezt a... Neked viszont most már tényleg muszáj menned.

Genny beleegyezõen bólintott. McIver ivott egy korty teát, aztán rámosolygott. – Átkozottul jó teát tudsz fõzni, Gen! – mondta, de nem sikerült megvigasztalnia az asszonyt, elterelni gondolatait az értelmetlen gyilkolásról, a sok tragédiáról, feledtetni vele a lehetõséget, hogy ezekbe a férje is belerokkanhat. Ha így megy tovább, bele fog pusztulni, gondolta indulatosan. Úgy érezte, tudja, mit kell tennie, hogy ez ne következzék be.

Körülnézett, és miután látta, hogy Pettikin nincs ott, halkan azt mondta: – Duncan, ha nem akarod, hogy ezek a gazemberek elrabolják a jövõnket, miért nem megyünk, és viszünk magunkkal mindent?

– Tessék?

– Helikoptereket, alkatrészeket, mindenkit.

– Nem tehetjük, Gen! Milliószor megbeszéltük már, hogy nem.

– De igen! Ha akarjuk, és jó a tervezés, akkor meg tudjuk csinálni! – Genny olyan határozottan, annyi meggyõzõdéssel mondta ezt, hogy McIver nem tudta kivonni magát a hatása alól. – Andy segíteni fog. Megtervezi a dolgot, te pedig irányítod a végrehajtást. Ha nem akarják, hogy itt maradjunk, hát legyen. Elmegyünk, de a helikopterekkel, az alkatrészekkel együtt, megaláztatás nélkül. Titokban, de meg lehet csinálni. Biztos vagyok benne, hogy igen.

Folytatás >>>