James Clavell

GAJDZSIN

I. kötet

James Clavell

Ázsia-sagájának kötetei:

1600 A SÓGUN

1841 A TAJPAN

1862 GAJDZSIN

1945 PATKÁNYKIRÁLY

1962 A NEMES HÁZ

1979 FORGÓSZÉL

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

James Clavell: Gai Jin

Hungarian translation © Szentgyörgyi József, 1995

Fordította

Szentgyörgyi József

Mélységes tisztelettel ajánlom e könyvet

Neked,

bárki vagy is,

mert jól tudom:

Nélküled

én, az író

nem létezhetnék...

Az 1862-ben, Japánban játszódó Gajdzsin (jelentése: idegen) a Sóguntetralógia második kötete.

A Gajdzsin nem történelemköny, hanem regény. Igaz ugyan, hogy a történészek és a történelemkönyvek szerint az itt leírt események közül számos valóban megtörtént, ám a történelemkönyvek sem tévedhetetlenek. A könyv szereplõi sem valós személyek, noha az uralkodók és néhány más kimagasló személyiség nevét pontosan idézem. Ettõl eltekintve csupán játszottam a történelemmel, olyanná gyúrtam, hogy megfeleljen a magam alkotta valóságképnek – vagy hogy tükrözze azt, ami valóban történt.

FÕSZEREPLÕK

A gajdzsinok

MALCOLM STRUAN (20 éves), Culum Struan fia

CULUM STRUAN (39), a Struan cég, a Nemes Ház jelenlegi tajpanja, Dirk Struan

fia

DIRK STRUAN, a Nemes Ház alapítója

TESS STRUAN (36), Culum Struan felesége, Tyler Brock lánya

GORDON CSEN (48), „Kitűnõ Csen", Dirk Struan törvénytelen fia, a Nemes

Ház compradoréja

JAMIE MCFAY (39), a Nemes Ház japáni igazgatója DR. RONALD HOAG (46), a Struan család orvosa

TYLER BROCK (72), a Brock és Fiai alapítója

SIR MORGAN BROCK (39), Tyler Brock fia, Tess Struan féltestvére

NORBERT GREYFORTH (39), a Brock cég japáni vezetõje

SIR WILLIAM AYLESBURY (47), japáni brit nagykövet

DR. GEORGE BABCOTT (28), Sir William helyettese, sebész

PHILLIP TYRER (20), diplomata és tolmács

CHARLES KETTERER admirális (46), a japáni brit hadiflotta parancsnoka

JOHN MARLOWE hadnagy (28), a HMS Pearl gõzfregatt kapitánya, ez idõ

szerint Ketterer szárnysegédje

SETTRY PALLIDAR dragonyoskapitány (27)

DMITRI SYBORODIN (38), kozák származású amerikai kereskedõ

EDWARD GORNT virginiai úriember (28), Sanghajból érkezett kereskedõ HEATHERLY SKYE (41), az egyetlen nyugati ügyvéd Japánban

HENRI BONAPARTE SERATARD (41), Franciaország japáni követe

ANDRÉ PONCIN (38), kereskedõ, a francia követség kéme

ALEKSZEJ SZERGEJEV GRÓF (35), az orosz cár japáni követe

ANGELIQUE RICHAUD (18), Malcolm Struan szerelme, Guy Richaud francia

Kína-járó kereskedõ lánya, a francia követ védence

A japánok

TORANAGA josi (26), Toranaga sógun leszármazottja, az Öt Vén Tanácsának

tagja, a gyermek sógun gyámja

KOIKO (26), taju, a legmagasabb rangú gésa, Josi nagyúr aj-dzsinja, kedvese

HOSZAKI (29), Toranaga Josi felesége

INEDZSIN (42), fogadós, Toranaga Josi kémeinek vezetõje

MISZAMOTO (31), halász, elítélt, álszamuráj, titkos tolmács

NOBUSZADA sógun (16), a tizennegyedik Toranaga sógun

JAZU hercegnõ (16), Nobuszada felesége, Koméi császár féltestvére

ANDZSÓ (47), Kii daimjója, az Öt Vén Tanácsának elnöke

SZANDZSIRO (46), Szacuma daimjója

KACUMATA (36), Szandzsiro legbizalmasabb tanácsadója

OGAMA (28), Tosza daimjója

VAKURA (46), a kiotói császári udvar fõkamarása

MEIKIN (44), a jedói Akácvirág Ház és Koiko mama-szánja

RAIKO (42), a jokohamai Három Ponty Fogadó mama-szánja

FUDZSIKO, a Három Ponty Fogadó egyik kurtizánja, Phillip Tyrer kedvese

NEMI, kurtizán, Jamie McFay aj-dzsinja

HINODE, kurtizán, André Poncin aj-dzsinja

És a sisik (bátor emberek), fanatikus idegengyűlölõ, forradalmár lelkületű szamurájok:

KACUMATA (36), Szandzsiro daimjó tanácsadója, a sisik vezetõje, a Holló

HIRAGA (22), a csósúi sisik vezetõje, alias Ukija, Nakama és Otami

AKIMOTO (24), Hiraga unokatestvére

ORI (17), szacumai sisi

SORIN (19), szacumai sisi

SZUMOMO (17), Sorin húga, Hiraga jövendõbelije

ELSŐ KÖNYV

Jokohama, 1862. szeptember 14.

A halálra rémült lány lóhalálában vágtatott az elárasztott rizsparcellák között kanyargó, veszedelmesen keskeny ösvényeken a félmérföldnyire húzódó tengerpart felé. Délután volt, perzselõ napsütés. A lány féloldalas, nõi nyeregben ült, s noha egyébként jó lovas volt, most alig tudta megOrizni egyensúlyát. A kalapja már rég lerepült a fejérõl, zöld lovaglóruháját – a legújabb párizsi divat – tüskebokrok tépték, vércseppek pettyezték, rõtbarna haja lobogott a szélben.

Lovaglópálcájával még gyorsabb tempóra ösztökélte póniját. Most már ki tudta venni a kolóniát övezõ magas palánk és vizesárok mellett elterülõ halászfalu, Jokohama apró kunyhóit és a palánkon belül álló két kis templom tornyát, s azzal nyugtatgatta magát, hogy az öböl túlsó oldalán már brit, francia, amerikai és orosz hajók horgonyoznak – köztük tíz-tizenkét hadihajó, gõzös, vitorlás egyaránt.

Gyorsabban! Keskeny fahidakon át, a rizsparcellák között kígyózó csatornák és öntözõárkok fölött. A pónit már tajték borította, marján mély seb tátongott, gyorsan fáradt. Meg is botlott. Veszélyes pillanat volt, de a lánynak sikerült nyeregben maradnia, s rákanyarodott arra az útra, amely a falun és a palánkot övezõ vizesárok hídján keresztül a fõkapuhoz és a mellette álló japán vámházhoz, a szamurájok õrházához vezetett.

A kétkardos japán õrök látták, hogy közeledik, mozdultak is, hogy feltartóztassák, de a lány keresztülvágott köztük, s a következõ pillanatban már a kolónia széles, part menti fõutcáján vágtatott. Az egyik szamuráj berohant az õrházba, hogy értesítse parancsnokát.

A lány megállította a pónit. – Au secours... – zihálta. – Aidez moi, segítség!

A sétányon alig néhányan lézengtek, a kolónia lakóinak többsége sziesztázott vagy az irodájában ásítozott, esetleg a palánkon kívüli gyönyörházakban lebzselt.

– Segítsééég! – kiáltotta újra a lány. A közelében tartózkodó férfiak – többségükben brit kereskedõk, szolgálatukat letett katonák és tengerészek, néhány kínai szolga – meglepetten kapták fel fejüket.

– Jóságos mindenható, oda nézz! Ez az a francia lány...

– Mi történt? Jézusom, nézze a ruháját...

– Azt nézd, Cor! Ott a mi szépségünk, a Bögyös Angyal, tudod, aki két hete érkezett...

– Tényleg, ez Angelique... Angelique Bisó vagy Ricsó... Valami ilyesféle békaevõ neve van...

– Úristen! Ez vérzik!

Az emberek a lány felé indultak, kivéve a kínaiakat, akik látva a hirtelen támadt izgalom okát, eltűntek. Az ablakokban fejek bukkantak elõ.

– Charlie, rohanj Sir Williamért!

– Jóságos mindenható, nézzék a póniját, mindjárt elvérzik ez a szegény pára, szóljanak az állatorvosnak! – kiáltott egy korpulens kereskedõ. – Maga meg, katona, fusson a tábornokért meg a Békáért, ez a lány az õ védence... Jaj, az ég szerelmére, hát a francia követé! Rohanjon! – mutatott türelmetlen mozdulattal egy emeletes házra, amelyen egy francia trikolór lengett. – Rohanjon! – bömbölte. A katona eltrappolt, a kereskedõ pedig a tőle telhetõ legnagyobb sebességgel a lányhoz kacsázott. Akárcsak a többi kereskedõ, õ is kürtõkalapot és gyapjúszövetbõl készült szalonkabátot viselt, szűk szárú nadrágot és csizmát; izzadt a tűzõ napon. – Mi az ördög történt, Miss Angelique? – kérdezte a ló kantárát megragadva. Megdöbbentették a lány arcán, ruháján és haján vöröslõ vércseppek. – Megsebesült?

– Moi, non... Nem, azt hiszem, én nem, de megtámadtak minket... Japánok voltak – válaszolta még mindig zihálva és reszketve a lány, hátrasimítva arcába hullott tincseit. – Arra, gyorsan! – mutatott a szárazföld belseje és a látóhatáron derengõ Fudzsi-hegy felé. – Nem hagyhatjuk õket magukra!

A közelében állók máris megkezdték a fél füllel hallott értesülések továbbadását és a kérdezõsködést. Kit? Kiket támadtak meg? Franciákat vagy briteket? Megtámadták? Hol? Megint ezek a kétkardos fattyak! És hol az ördögben...?

Az egymást túlharsogó kérdések nem hagytak idõt a lánynak a válaszra, de egyelõre nem is lett volna képes rá. Keble még zihált, az emberek egyre közelebb nyomultak hozzá, egyre szűkebbre vonták körülötte a kört. Mind több és több férfi tódult az utcára, menet közben öltve magára kabarját, csapva fejébe kürtõkalapját, sokan máris pisztolyokat és muskétát szorongattak, néhányan újmódi amerikai hátultöltõs puskát. Egyikük, egy széles vállú, szakállas skót egy impozáns emeletes házból rohant elõ, amelynek kapuja fölött tábla hirdette: Struan és Társai. Utat könyökölt magának a tolongok között.

– Csendet, az ég szerelmére! – süvöltötte a zajongásba. Hirtelen csend támadt. – Gyorsan mondja el nekünk, Angelique, mi történt? Mi van Malcolmmal?

– Jaj, Jamie, je... Én, én... – A kétségbeesett lány igyekezett összeszedni magát; hirtelenében azt sem tudta, hol van.

A férfi felnyúlt, csillapítólag megveregette a vállát, mint egy gyerekét. Mint mindenki, õ is bálványozta a lányt. – Ne féljen, Miss Angelique, most már biztonságban van. Csak nyugodtan. Az ég szerelmére, hagyjanak már neki egy kis levegõt! – A harminckilenc éves Jamie McFay a Struan cég japáni igazgatója volt. – Mi történt?

A lány letörülte könnyeit. – Meg... megtámadtak minket, szamurájok – mondta erõtlen hangon, kellemes akcentussal. Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban hallja. – Ott... Ott jártunk a nagy úton... – Megint a szárazföld belseje felé mutatott. – Ott.

– A Tokaidón?

– Igen, ott... a Tokaidón. – A part mentén haladó nagy vámosútról beszélt, amely több mint egymérföldnyire nyugatra húzódott a kolóniától, s Jedót, a sógun húszmérföldnyi távolságban, északon elterülõ tiltott fõvárosát kötötte össze Japán többi részével. – Ott lovagoltunk... – A lánynak egy pillanatra elakadt a hangja, de aztán csak úgy ömlött belõle a szó. – Mr. Canterbury, Phillip Tyrer, Malcolm vagyis Mr. Struan meg én... Ott lovagoltunk az úton, és akkor... egyszer csak szamurájok tűntek fel hosszú sorban, zászlókkal, megálltunk, hogy elengedjük õket, és akkor két szamuráj nekünk rontott, megsebesítették Monsieur Canterburyt, és nekiugrottak Malcolmnak vagyis Mr. Struannak. Malcolm elõkapta a pisztolyát, Phillip meg rám kiabált, hogy rohanjak, hozzak segítséget. – Megint reszketni kezdett. – Gyorsan! Segíteni kell nekik!

Az emberek már rohantak a lovakért és a fegyvereikért. Dühös kiabálás vette kezdetét.

– Szóljon valaki a katonáknak...!

– A szamurájok megtámadták John Canterburyt, Struant meg Tyrert, rájuk rontottak a Tokaidón!

– Jézusom! A lány azt mondja, a szamurájok ölik a mieinket!

– Hol történt? – harsogta túl az ordítozást Jamie McFay, fékezve szinte õrjítõ türelmetlenségét. – Le tudná nekünk írni, hogy az út melyik szakaszán történt mindez?

– Hát az úton, Kana... valamilyen Kana elõtt.

– Kanagavánál? – kérdezte McFay. Az említett helység egy kis halászfalu volt a Tokaidó mentén, mérföldnyi távolságban az öblön át, s mintegy három mérföldnyire a parti úton.

– Oui... igen. Kanagavánál! Gyorsan!

A Struan-istállóból már vezették is elõ a felnyergelt, felszerszámozott lovakat. McFay a vállára vetette puskáját. – Ne aggódjon, egykettõre megtaláljuk õket. De mi történt Mr. Struannal? Látta, hogy vele mi történt? Megsebesült?

– Non. Nem láttam semmit, csak ahogy kezdõdött, hogy szegény Mr. Canterbury... Õ lovagolt Mr. Struan mellett, mikor... mikor a... – A lány szemébõl patakzottak a könnyek. – Nem néztem vissza, én csak engedelmeskedtem... és jöttem segítségért.

A lányt Angelique Richaud-nak hívták. Épp csak betöltötte a tizennyolcat. Most járt elõször a palánkon kívül.

McFay nyeregbe pattant és elviharzott. Magasságos Jézusom, gondolta gyötrõdve, már vagy egy jó esztendeje nem történt semmi, különben el sem engedtem volna õket. Én vagyok a felelõs! Malcolm a leendõ tajpan, és én vagyok a felelõs! Az Isten szerelmére: mi a rosseb történhetett?

McFay, tíz-tizenkét kereskedõ, egy dragonyostiszt és három dzsidása könnyen megtalálta John Canterburyt a Tokaidó mentén – nézni már nehezebb volt. Canterbury fejét levágták, végtagjai darabokban, szanaszét szórva hevertek a közelben. Egész testét félelmetes kardvágások borították, amelyek csaknem mindegyiké külön-külön is halálát okozhatta volna. Tyrernek, Struannak és a szamurájcsapatnak nyoma sem volt. Az arra járók mit sem tudtak a gyilkosságról, hogy ki tette, mikor és miért.

– Lehet, hogy a másik kettõt elrabolták, Jamie? – kérdezte nyugtalanul az egyik amerikai.

– Nem tudom, Dmitri. – McFay próbálta összeszedni gondolatait. – Valakinek vissza kellene menni, megmondani Sir Williamnek... És hozni valamilyen leplet meg egy koporsót. – Sápadtan méregette az arra járó embereket. Az úton járók közül senki sem nézett felé, mégis megfigyeltek mindent.

A keményre döngölt, jól karbantartott úton utazók sokasága igyekezett a késõbb Tokiónak nevezett Jedóba, illetve onnan visszafelé. Férfiak, nõk, mindenféle korú gyerek, gazdagok, szegények, csupa japán, akik között csak nagy néha tűnt fel egy-egy hosszú köpönyeges kínai. A túlnyomó többséget férfiak alkották, valamennyien kimonót viseltek, különféle stílusúakat, ki szerényebbet, ki hivalkodóbbat, sokféle posztó- és szalmakalapot. Kereskedõk, félmeztelen hordárok, narancsszín öltözékes buddhista boncok, vásárra vagy hazafelé tartó parasztok, jövendõmondók, írnokok, tanítók, költõk. Mindenféle gyaloghintó, palankin, emberekkel vagy áruval teli, két, négy, hat vagy nyolc hordozóval. A tömegben fel-felbukkanó, büszke járású szamurájok gyűlölködõ pillantásokkal méregették a mellettük elhaladókat.

– Ezek itt mind tudják, kik tették – mondta McFay.

– Persze, hogy tudják. Sok matyerjebjec! – Dmitri Syborodin, az amerikai harmincnyolc éves, tagbaszakadt, barna hajú, egyszerűen öltözködõ férfi Canterbury barátja volt; csak úgy forrt benne az indulat. – Pillanatok alatt kipofozhatnánk bármelyikbõl. – Ekkor vették észre az úton álldogáló, õket figyelõ tíz-tizenkét szamurájt. A szamurájok többsége íjjal is fel volt szerelkezve; minden nyugati tudta, milyen jól bánnak vele.

– Ez azért nem ilyen egyszerű, Dmitri – mondta McFay.

Pallidar, a fiatal dragonyostiszt fagyosan megszólalt. – Könnyűszerrel elbánhatnánk velük, Mr. McFay, de engedély nélkül nem ajánlatos... Kivéve persze azt az esetet, ha megtámadnak minket. Önök teljes biztonságban vannak. – Settry Pallidar utasította egyik katonáját, hogy menjen vissza, és hozzon magával egy osztagot meg egy koporsót. Az amerikait szemmel láthatóan bosszantotta fölényes stílusa. – Nem ártana átfésülni a környéket – folytatta Pallidar. – Ha majd megjönnek az embereim, õk is segítenek. Több mint valószínű, hogy a másik kettõ itt hever valahol sebesülten a közelben.

McFay megborzongott, és a holttestre mutatott: – Vagy így, mint õ.

– Ez is lehetséges, de reméljük a legjobbakat. Maguk hárman induljanak arra az oldalra, mi meg majd a...

– Mondja csak, Jamie! – vágott a szavába szándékosan Syborodin. Utálta a tiszteket, az egyenruhákat és a katonákat, s különösképp a briteket. – Mi volna, ha mi ketten bemennénk Kanagavába? Lehet, hogy a követségünkön tudnak valamit.

Pallidar nem vett tudomást ellenségességérõl, megértette, jól tudta, milyen kitűnõ katona volt az amerikai. Dmitri Syborodin, a kozák származású amerikai az Egyesült Államok Hadseregének volt lovastisztje, nagyapja a britek ellen vívott 1812-es függetlenségi háborúban esett el. – Ez nem rossz gondolat, Mr. McFay – mondta. – A követség minden bizonnyal tudja, miféle nagyobb szamurájcsapat haladt errefelé mostanában. Minél elõbb kiderítjük, ki a bűnös, annál jobb. Erre a támadásra nyilván valamelyik királyuk vagy hercegük adott parancsot. De most kérdõre vonjuk a nyomorultat, aztán Isten legyen irgalmas hozzá!

– Isten rohasszon meg minden nyomorultat – mondta nyomatékosan Syborodin.

A díszes egyenruhát viselõ kapitány ezúttal sem ugrott a provokációra, de nem is engedte el a füle mellett. – Tökéletesen igaza van, Mr. Syborodin – mondta könnyedén. – Viszont aki engem merészelne nyomorultnak nevezni, annak csak azt ajánlanám, hogy sürgõsen szerezzen magának egy párbajsegédet, egy pisztolyt vagy kardot, egy szemfödelet meg valakit, aki eltemeti. Mr. McFay! Napszálltáig még rengeteg ideje van. Én bevárom itt az embereimet, aztán mi is csatlakozunk a kereséshez. Ha esetleg hall valamit Kanagavában, kérem, üzenjen. – Settry Pallidar huszonnégy éves volt, s rajongott az ezredéért. Alig leplezett megvetéssel nézett a kereskedõk szedett-vedett csapatára. – Maguknak, uraim, azt javaslom, kezdjék meg a kutatást. Szóródjanak szét, de csak annyira, hogy mindig lássák egymást. Brown, maga menjen ezzel a csoporttal, és fésülje át azt az erdõt. Maga a parancsnok, õrmester.

– Igenis. Na, utánam, emberek!

McFay levetette és a holttestre terítette a kabátját, aztán visszaszállt a nyeregbe, és amerikai barátjával gyors tempóban indult az egymérföldnyire északra fekvõ Kanagava felé.

A dragonyostiszt egyedül maradt. Fagyos tekintettel ült lován, és a szamurájokat nézte. Azok meg õt. Az egyik megigazította az íját – talán fenyegetésnek szánta, talán nem. Pallidarnak csak a hüvelykujja mozdult, a szablyáját lazította meg hüvelyében. A napsütésben szikrát hánytak aranypaszományai. A Tokaidó gyalogjárói némán, félve siettek el mellettük. Pallidar lova idegesen kapálta a földet, meg-megcsörrent szerszámozása.

Ez most nem olyan volt, mint a többi merénylet, azok mind magányosan végrehajtott támadások voltak, gondolta növekvõ dühvel Pallidar. Ennek pokoli ára lesz, így megtámadni ezt a négy embert, köztük egy nõt, és ilyen galádul lemészárolni egy britet. Ebbõl háború lesz.

A négytagú társaság néhány órával ezelõtt lovagolt ki a fõkapun, elhaladt a vámház elõtt, szórakozottan odaintett a gépiesen meghajtó szamurájoknak. Könnyű tempóban kocogtak a Tokaidó felé kanyargó ösvényeken. Gyakorlott lovas volt mind a négy, pónijuk fürge.

Angelique tiszteletére a három férfi legjobb kürtõkalapjában és lovaglóruhájában jelent meg. A kolónia minden férfija õket irigyelte, százhetven ott lakó európai: diplomaták, kereskedõk, mészárosok, boltosok, kovácsok, hajóácsok, fegyverkovácsok, kalandorok, szerencsejátékosok, rengeteg naplopó, otthonról küldözgetett pénzbõl élõ britek, eurázsiai és kínai hivatalnokok, néhány amerikai, francia, holland, német, orosz, ausztrál és egy svájci; és mindezek között összesen három asszony, három éltes családanya, kettejük brit kereskedõfeleség, a harmadik madám Drunk Townban, a részegek városában, ahogy az alsóbb népréteg negyedét nevezték. Gyerek egy szál sem. Ötven-hatvan kínai szolgáló.

A társaság kalauzának szerepét John Canterbury, egy jóképű, csontos arcú brit kereskedõ vállalta magára. A kiruccanás célja az volt, hogy megmutassák Phillip Tyrernek a Kanagavába vezetõ szárazföldi utat, amely még jóval a kolóniához tartozónak tekintett terület határain belül feküdt, és ahol idõrõl idõre megbeszéléseket tartottak a japán tisztviselõkkel. Az alig huszonegy esztendõs Tyrer Peking és Sanghaj érintésével csak elõzõ nap érkezett Londonból, õ volt a brit követség újonnan kinevezett tolmácstanonca.

Reggel, hallva kettejük beszélgetését a klubban, Malcolm Struan odaszólt nekik: – Önökkel tarthatnék? Ez a mai nap remek kirándulóidõnek ígérkezik. Szeretném megkérni Miss Richaud-t, hogy tartson õ is velünk, úgysem látott még semmit a vidékbõl.

– Megtiszteltetés volna számunkra, Mr. McFay. – Canterbury áldotta a szerencséjét. – Mindkettejüket szívesen látjuk. Egy kis kilovaglás mindenkinek jólesik, bár látnivaló nem sok akad... egy hölgy számára.

– Eh? – kapta föl a fejét Tyrer.

– Értesüléseink szerint Kanagava évszázadok óta a jedói utasok egyik állomáshelye, forgalmas pihenõfalu. Tele van teaházakkal... errefelé általában így emlegetik a bordélyokat. Egyik-másikba érdemes ellátogatni, bár nem mindig vagyunk szívesen látott vendégek, nem úgy, mint a lapos túloldalán, a mi Josivaránkban.

– Ezek nyilvánosházak? – kérdezte Tyrer.

Arckifejezését látva a másik kettõ elnevette magát. – Azok bizony, Mr. Tyrer – válaszolta Canterbury. – De nem afféle ócska fogadófélék vagy bordélyok, mint Londonban vagy bárhol a világon. Ezek egészen különlegesek. De hát ezt majd hamarosan maga is megtapasztalja, jóllehet errefelé az a szokás járja, hogy mindenkinek megvan a saját ágyasa... már ha futja neki.

– Én sose volnék képes ilyesmire – mondta Tyrer.

Canterbury elnevette magát. – Idõvel talán meggondolja magát. Hála légyen Istennek, a beváltási árfolyam elég kedvezõ a számunkra. Townsend Harris, az öreg jenki agyafúrt csibész volt. – Szélesen elmosolyodott a gondolatra. Két esztendõvel az után, hogy Perry sorhajókapitány elõbb '53-ban majd '54-ben négy fekete hajójával – a japán vizeken elõször látott gõzösökkel – rákényszerítette Japánt, hogy nyissa meg kapuit a világ elõtt, Harris lett az amerikaiak elsõ japáni fõkonzulja. Négy évvel ezelõtt, esztendõkön át húzódó tárgyalások után Harrisnek sikerült olyan egyezményeket kicsikarnia – ezeket késõbb a nagyhatalmak is garantálták –, amelyek japán részrõl engedélyezték bizonyos kikötõk használatát. Az egyezmények ugyanakkor igen kedvezõ átváltási arányt állapítottak meg az ezüstmex – a mexikói ezüstdollár, Ázsia pénz- és kereskedelmi forgalmának általánosan elfogadott fizetõeszköze – és a japán aranyoban viszonylatában, aminek következtében ha valaki mexet váltott obanra, s azt késõbb visszaváltotta mexre, ezzel megduplázhatta, sõt megháromszorozhatta a pénzét.

– Korán megebédelünk, aztán indulunk – mondta Canterbury. – Idejében itthon leszünk. vacsorára, Mr. Struan.

– Nagyszerű. Volna kedvük benézni utána cégünk ebédlõjébe? Rendezek egy kis összejövetelt Mademoiselle Richaud tiszteletére.

– Köszönjük szépen. Remélem, a tajpan már jobban van.

– Apám? Igen, sokkal jobban, már csaknem teljesen a régi.

A tegnapi postában nem ezt olvastam, gondolta nyugtalanul Canterbury. Ami a Nemes Házat érintette – ezen a néven emlegették szerte a világon a Struan és Társai céget –, az érintette mindnyájukat. Az Öreget állítólag újabb szélütés érte. Zsosz. Nem érdekes: egy ilyen embernek, mint én, ritkán nyílik lehetõség e elbeszélgetni egy leendõ tajpannal vagy egy olyan angyallal, mint Mademoiselle Richaud. Remek nap lesz ez a mai!

Az úton még nyájasabb arcot mutatott. – Mondja csak, Mr. Struan... sokáig marad nálunk?

– Még körülbelül egy hétig, aztán megyek haza Hongkongra. – Hármuk közül Struan volt a legmagasabb és legerõsebb. Kék szemével, lófarokba fogott vörösbarna hajával többet mutatott húsz événél. – Nincs okom tovább maradni, Jamie McFay kezében itt a legjobb kezekben vannak a cég érdekeltségei. Aranyat ér számunkra, amit Japán megnyitásával végzett.

– Jamie McFay remek koponya, Mr. Struan, ez tény. A lehetõ legjobb. A hölgy is távozik önnel?

– Miss Richaud? Azt hiszem, igen... remélem. Az apja megkért, hogy tartsam rajta a szemem, bár ami azt illeti, itt tartózkodása idején átmenetileg a francia követ gyámkodására van bízva – válaszolta könnyedén Struan. Úgy tett, mintha nem venné észre sem azt, hogy Canterbury szeme felvillan, sem azt, hogy Tyrer máris a lány hatása alá kerülve, mély beszélgetésbe merült Angelique-kel – franciául, amit õ maga csak akadozva beszélt. Nem lehet rossz néven venni tõle, se Canterburytól, se senki mástól – gondolta derűsen, s elõrerúgtatott, hogy a fokozatosan elkeskenyedõ úton helyet adjon a többieknek.

A táj kopár volt, csak imitt-amott árválkodott egy-egy gyér ligetecske, a fákat már megfestette az õsz. Sok kacsát és más szárnyasvadat lehetett látni. Gondosan művelt rizsföldeket és lecsapolt területeket. Keskeny ösvényeket. Patakokat lépten-nyomon. És bármerre jártak is, mindenütt Japán egyetlen trágyafajtája, az emberi ürülék szaga érzõdött a levegõben. Angelique és Tyrer finnyásan illatosított zsebkendõt tartott az orra elé, jóllehet a tenger felõl érkezõ hűsítõ szellõ a nyári párásság nyűgeivel, a szúnyogokkal, legyekkel és egyéb kellemetlen rovarokkal együtt a szag java részét is elsodorta. A sűrű erdõvel borított távoli hegyek, a sok bükk, vörösfenyõ, juhar, vadrododendron és cédrusfenyõ vörösben, aranyban s barnában játszó brokátszõttesnek hatott.

– Gyönyörű errefelé, nem találja, Monsieur Tyrer? Kár, hogy a Fudzsi-hegyet nem látni tisztábban.

– Oui, mais demain elle sera là! Mais mon Dieu, Mademaoiselle, quelle puanteur – felelte Tyrer boldogan, folyékony franciasággal – franciául minden diplomatának tudnia kellett.

Canterbury mintegy oda sem figyelve a lány mellé léptetett, ügyesen kiszorítva pozíciójából a fiatalembert. – Kellemesen érzi magát, Mademoiselle?

– Igen, köszönöm, bár egy kis vágtazás jólesne. Olyan boldog vagyok, hogy kijöhettem a palánkon túlra. – Angelique Richaud két hete érkezett Malcolm Struan társaságában a kéthavonta közlekedõ Struan-gõzösön, és azóta mindvégig szigorú felügyelet alatt állt.

Méghozzá nagyon helyesen, gondolta Canterbury, egy ilyen helyen, ahol csak úgy nyüzsög Jokohama minden söpredéke s alja népe meg – nézzünk szembe a tényekkel – a fajtánkbéli szoknyavadász. – Visszafelé jövet, ha lesz kedve, tehetünk egy kört a lóversenypályán.

– Ó, az csodás .volna, köszönöm!

– Maga remekül beszél angolul, Miss Angelique, nagyon kellemes a kiejtése. Netán Angliában járt iskolába?

– Jaj, istenem, Mr. Canterbury...! – nevetett a lány; Canterburyn bõrének finomsága és ragyogó szépsége láttán elömlött a forróság. – Sose jártam Angliában. Az öcsémet meg engem Emma nénénk és Michel bácsi nevelt föl. Emma néni angol, és nem lehetett rávenni, hogy tanuljon meg franciául. Inkább anyánk, mint nagynénénk. – Angelique Richaud homlokán árnyék suhant át. – Ez azután volt, hogy anyám belehalt az öcsém születésébe, apa pedig elment Ázsiába.

– Fogadja részvétemet.

– Régi történet ez már, Monsieur. Számomra inkább a drága Emma néni jelenti az anyát. – A póni hányni-vetni kezdte a fejét, rutinszerűen megzabolázta. – Nagyon szerencsés voltam.

– Most jár elõször Ázsiában? – kérdezte Canterbury. Tudta a választ s még többet is a lányról – a sóvár férfiak között sebesen terjedtek a róla szóló információtöredékek és mendemondák –, de beszéltetni akarta.

– Igen, most elõször. – A lány mosolya ismét áthatotta Canterbury egész lényét. – Apám kereskedõ az önök hongkongi kolóniáján, nála fogom tölteni az ünnepeket. Monsieur Seratard a barátja, õ intézte el, hogy ide is ellátogathassak. Talán ismeri is apámat: Guy Richaud, a Richaud Fréres tulajdonosa.

– Hogyne, kitűnõ úriember – válaszolta udvariasan Canterbury. Sose látta Guy Richaud-t, csupán annyit tudott róla, amennyit a többiek meséltek: hogy afféle szoknyabolond, szürke kis francia, jó néhány éve itt penészedik már, körmölgetésbõl vegetál. – Mindnyájunk számára megtiszteltetés, hogy önt körünkben üdvözölhetjük. Részeltetne abban a szerencsében, hogy valamelyik este vacsorát adhassak az ön tiszteletére a Klubban?

– Köszönöm. Megkérdezem a vendéglátómat, Monsieur Seratard-t. – Angelique észrevette, hogy az elöl lovagló Struan hátranéz, jókedvűen odaintett neki. – Mr. Struan volt olyan kedves, hogy elkísért ide.

– Valóban? – Mintha mi nem tudnánk, gondolta Canterbury a lányon tűnõdve: miként lehetne szert tenni egy ilyen kincsre, miként lehetne meg- és eltartani; eltűnõdött az ifjabbik Struanon, aki el tudná tartani; eltűnõdött a szóbeszéden, miszerint a két Struan heves csatározásokat folytat egymás között a vezetõ szerepért, s még ennél is hevesebbet fõ riválisukkal, az ismét felemelkedõben lévõ Brock és Fiai céggel, amely felemelkedéshez állítólag a tavaly kirobbant amerikai polgárháborúnak is van valami köze.

Óriási zugkeresetek várhatók, semmi sem tesz olyan jót az üzletnek, mint a háború, a két fél máris õrjöngve öli egymást, a Délnek az Unió nem ellenfél...

– Angelique, nézze! – Struan megállította póniját, elõremutatott. Mintegy százlépésnyire, egy enyhe lejtõ tövében, ott húzódott az országút. A másik három odaléptetett mellé.

– Álmomban se hittem volna, Hogy a Tokaidó ilyen széles és ilyen forgalmas – mondta Phillip Tyrer.

Néhány póniháton lovaglót leszámítva, mindenki gyalogszerrel közlekedett. – De hát hol vannak a kocsik, a kordék, a taligák? Na és – robbant ki Angelique-bõl – hol vannak a koldusok?

Struan nevetett. – Egyszerű a válasz. A koldulás, mint errefelé szinte minden, tilalmas cselekedet. – Félrecsapta kürtõkalapját. – Japánban tilos mindennemű kerekes jármű. A sógun parancsa.

– De miért?

– Elég biztos módja a népesség kordában tartásának, nem?

– De igen – felelte gúnyos kacagással Canterbury, és az út felé intett. – És ehhez még az is hozzájárul, hogy férfinak, nõnek, parasztnak vagy elõkelõnek ahhoz, hogy akár csak a falujából kitegye a lábát, úti engedélyre, útlevélre van szüksége. Még a hercegeknek is. És nézze csak a szamurájokat! Japánban kizárólag õk viselhetnek fegyvert.

– De hát hogyan képes egy ország postakocsik és vasút nélkül működni? – Tyrer nem értette a dolgot.

– Japán stílusban működik – felelte Canterbury. – Sose feledje, hogy a japánok szerint mindent csakis egyfajta módon lehet csinálni: ahogy õk csinálják. A japánok egészen mások, mint a többi ember. A kínai meg a japán pedig... Ég és föld. így van, Mr. Struan?

– Pontosan.

– Japánban nincs kerék, Miss Angelique. Így aztán minden áru, élelem, hal, hús, építõanyag, minden zsák rizs, szálfa, szövetbála, teásláda, puskaporos hordó és minden olyan ember, akinek telik rá, valakinek a hátán utazik. Vagy csónakon, hajón, ami azt jelenti, hogy tengeren, mivel értesüléseink szerint Japánban egyáltalán nincs hajózható folyó, csak több ezer patak.

– Na és a kolónián? Ott azért engedélyezik a kereket, ugye, Mr. Canterbury?

– Igen, ott igen, Miss Angelique, ott annyi kereket használunk, amennyi csak jólesik, bár a hivatalnokaik szívják a fogukat, mint a veszett fe... Ezer bocsánat. – Canterbury egy pillanatra zavarba jött. – Elszoktunk a hölgyektõl itt Ázsiában. Hol is tartottam...? Ja igen. A japán hivatalnok, a bakufu, ez valami olyasmi, mint nálunk köztisztviselõi kar, szóval a bakufu éveken át kapálózott ellene, mígnem a követünk az asztalra csapott és megmondta nekik, hogy menjenek a f... ööö... szóval hogy semmi közük hozzá, mert ez kolónia a miénk, és kész! A koldulás viszont ott is tilos.

Angelique Richaud megcsóválta a fejét, kalaptolla vidáman meglibbent. – Szinte hihetetlen... Párizs ebbõl a szempontból... Párizs tele van koldusokkal, egész Európában nyüzsögnek. Mon Dieu... Hongkongban is ilyen a helyzet, Malcolm?

– Ott még rosszabb – mosolygott Malcolm Struan.

– De hát hogyan képesek betiltani a koldulást? – kérdezte értetlenül Tyrer. – Mademoiselle Angelique-nek a legteljesebb mértékben igaza van: Európát teljesen elárasztották a koldusok. London a világ leggazdagabb városa, de ott már szinte lépni sem lehet tõlük.

Canterbury furcsán mosolyogva megszólalt. – Japánban azért nincs koldulás, mert a magasságos mindenható, a sógun, ennek a népségnek a királya kijelentette, hogy koldulni tilos. Úgyhogy ez a törvény. Bármely szamuráj bármikor kipróbálhatja a kardját bármely kolduson vagy bármilyen más csirkefogón... vagy ami azt illeti, bárkin, aki nem szamuráj. Ha valakit kolduláson vagy törvényszegésen érnek, már viszik is a börtönbe, ahol már csak egyetlen büntetés létezik: a halál. Ez is törvény.

– Semmi más? – kérdezte döbbenten Angelique.

– Sajnos. A japánok nem kegyelmeznek a törvényszegõknek. – Canterbury megint felkacagott, s megint a kanyargós út felé nézett, amelyet mintegy félmérföldnyire egy széles, de sekély patak szelt ketté. Ezen mindenkinek át kellett lábalnia vagy át kellett vitetnie magát. A túlsó parton egy sorompó állt. Az utasok megálltak elõtte, meghajoltak és bemutatták úti okmányaikat a mindenütt jelen lévõ szamuráj õröknek.

Mocskos disznók, gondolta Canterbury. Gyűlölte a japánokat. Annál inkább kedvére való volt az itt szerzett vagyon – és Akiko, aki immár egy esztendeje az ágyasa. Hej, kincsem, te vagy a legszebb lány egész Josivarában!

– Nézzék! – szólalt meg a lány. A Tokaidón közlekedõk megálltak, csoportokba verõdtek, feléjük mutogattak, szájukat tátva bámultak vagy épp harsány hangon közölték véleményüket, hogy a forgalom örökös zajában érteni lehessen szavukat. Sok arcon gyűlölet látszott. És félelem.

– Ne is törõdjön velük, Miss Angelique, ez a tudatlan népség csak azért bámul, mert még nem látott hozzánk hasonlókat. Valószínűleg kegyed az elsõ civilizált nõ az életükben. – Canterbury észak felé mutatott. – Jedo arra van, körülbelül húszmérföldnyire. Számunkra természetesen tiltott terület.

– Kivéve a hivatalos küldöttségeket – egészítette ki Tyrer.

– De még azoknak is engedély kell, amit mióta én itt vagyok, Sir William még egyszer sem kapott meg, pedig én az elsõk között érkeztem, Miss Angelique. Jedo állítólag kétszer akkora, mint London, több mint egymillió lélek lakja, mesésen gazdag, és a sógun kastélya a világ legnagyobb kastélya.

– Nem lehet, hogy ebbõl egy szó sem igaz, Mr. Canterbury? – kérdezte Tyrer.

A kereskedõ szélesen elvigyorodott. – Hazudnak ezek, mintha könyvbõl olvasnák, ez úgy igaz, mint hogy most itt vagyok, Mr. Tyrer. Életemben nem találkoztam még egy ilyen hazug népséggel, a japánhoz képest a kínai valóságos Gábriel arkangyal. Nem irigylem magát, hogy le kell fordítania, miket locsognak, mert ezek még véletlenül sem azt mondják, amit gondolnak. Ez olyan igaz, mint hogy az Úristen parti csigát teremtett. – Canterbury normális körülmények között nem volt ilyen beszédes, de eltökélte, hogy amíg van rá módja, elkápráztatja ismereteivel Angelique-et és Malcolm Struant. A sok beszédtõl viszont rettentõen megszomjazott. A belsõ zsebében ott lapult ugyan egy kis ezüst whiskysflaska, de tudta, hogy rossz modorra utalna, ha egy hölgy jelenlétében meghúzná.

– Elképzelhetõ, hogy egyszer engedélyt kapunk, hogy belépjünk ebbe a Jedóba, Malcolm? – kérdezte Angelique.

– Kétlem. De miért nem kérdezi meg Monsieur Seratard-t?

– Meg is kérdezem. – A lány figyelmét nem kerülte el, hogy Struan hibátlanul, a d-t nem ejtve mondta ki a francia követ nevét, úgy, ahogy tanította neki. Nagyon helyes, gondolta tekintetét ismét a Tokaidó felé fordítva. – Tulajdonképpen hol végzõdik ez az út?

Canterbury furcsa mód nem válaszolt azonnal. – Nem tudjuk. Ez az egész ország rejtély, és a napnál is világosabb, hogy japánok nem akarják felfedni elõttünk. Nem kedvelnek minket. Egyikünket sem kedvelik. Gajdzsinoknak, idegeneknek neveznek minket. Van egy másik szavuk is, az idzsin, az „más ember”-t jelent. Nem tudom, mi a különbség a kettõ között, csak azt, hogy a gajdzsin kevésbé udvarias. – Nevetett. – így vagy úgy, de nem kedvelnek minket. Mert másmilyenek vagyunk... vagy õk azok. – Rágyújtott egy vékony manilaszivarra. – Ezek bezárkóztak ide Japánba, akkora bejáratot sem hagytak, amelyen egy szúnyog befért volna. Ez így ment csaknem két és fél évszázadon át, egészen addig, míg Perry, az öreg Pofaszakáll fel nem feszítette a kapuját – mondta õszinte tisztelettel. – A Tokaidó állítólag valamilyen nagy városban ér véget, egy afféle szent városban, Kiotóban, ott él a fõpapjuk, a mikádó. Ez a Kiotó annyira különleges és szent város, hogy állítólag még a japánok közül is csak nagyon kevesen tehetik be oda a lábukat.

– A diplomatáknak meg van engedve, hogy utazzanak az országban – szólt közbe éles hangon Tyrer. – Az egyezmény ezt lehetõvé teszi, Mr. Canterbury.

A kereskedõ levette hódprémes kalapját, amelyre rendkívül büszke volt, megtörölte gyöngyözõ homlokát, és eltökélte: nem hagyja, hogy Tyrer elrontsa a derűs hangulatot. Pimasz, fontoskodó tacskó, gondolta. Ha akarnám, úgy törnélek kettõbe, mint egy szalmaszálat. – Ez attól függ, hogyan értelmezi az egyezményt, és hogy szereti-e a fejét a nyakán hordani. Bármi áll is az egyezményben, én nem tanácsolnám, hogy kitegye a lábát a megállapodás szerinti területrõl, vagyis a kolónia néhány mérföldes körzetébõl... Vagy ha már mindenképp muszáj, akkor csakis egy-két ezred kíséretében. – Canterbury eltökélte ugyan, hogy erõs lesz, de a lány testhez álló, zöld ingválla alatt domborodó telt keblek szinte megbabonázták. – Be vagyunk ide zárva, de azért ez nem olyan szörnyű. Kétszáz mérõföldnyire nyugatra, a nagaszaki kolóniánkon ugyanez a helyzet.

– Mi az a mérõföld? Elmagyarázná? – kérdezte Angelique Richaud. Nem mutatta, de élvezte a körülötte lovagló férfiakból felé sugárzó sóvárságot.

Tyrer válaszolt, nagy fontoskodva. – Egy mérõföld körülbelül három mérföld, Mademoiselle. – Magas, hajlékony termetű fiatalember volt, csak nemrég fejezte be egyetemi tanulmányait; teljesen megkótyagosodott Angelique kék szemétõl és párizsi eleganciájától. – Ööö... mit is mondott, Mr. Canterbury?

A kereskedõnek sikerült elszakítania tekintetét a lány keblérõl. – Csak azt, hogy akkor sem lesz sokkal jobb a helyzet, ha más kikötõket is megnyitnak, így vagy úgy, de hamarosan ki kell törnünk ebbõl a bezártságból, ha valóban kereskedni akarunk.

Tyrer éles pillantást vetett Canterburyre. – Háborúra céloz?

– Miért is ne? Mire valók a flották? A hadseregek? Bevált Indiában, bevált Kínában, beválik mindenütt. Mi vagyunk a brit birodalom, a földkerekség valaha is volt legnagyobb birodalma. Kereskedni jöttünk ide és mellesleg azért, hogy rendes törvényeket, rendet és valódi civilizációt hozzunk. – Canterbury ismét az útra nézett, elhúzta a száját a nyüzsgés láttán. – Rémes népség, nem találja, Miss Angelique?

– Mon Dieu, csak ne bámulnának így.

– Ehhez sajnos hozzá kell szokni. De mindenütt ez van. Ahogy Mr. Struan mondja, Hongkongon a legrosszabb. Mindennek ellenére, Mr. Struan – fordult hirtelen támadt indulattal útitársához –, én kimondom õszintén, mi kéne nekünk: egy saját sziget, egy saját, külön kolónia, nem egy ilyen rothadt, bűzös, katonailag tarthatatlan, mérföldnyi tengerparti sáv, ahol, ha a flottánk nem volna, bármely pillanatban lerohanhatnának vagy megzsarolhatnának minket! Nekünk is el kéne vennünk egy szigetet, ahogy a maga nagyapja is elvette Hongkongot, az Isten áldja meg érte!

– Lehet, hogy itt is megtesszük – mondta magabiztosan Malcolm Struan. Melegség járta át, ahogy eszébe jutott nevezetes õse, Dirk Struan, a tajpan, aki jó húsz esztendõvel ezelõtt, 1841-ben megalapította a céget és gyakorlatilag a hongkongi kolóniát.

Canterbury észre sem véve, mit csinál, elõvette ezüstflaskáját, megbillentette, meghúzta, aztán keze fejével megtörölte a száját, és eltette a flaskát. – Induljunk tovább. Az lesz a legjobb, ha én megyek elöl. Lesznek szakaszok, ahol csak libasorban haladhatunk. A japánokkal pedig ne törõdjünk. Mr. Struan, ön esetleg lovagolhatna az ifjú hölgy mellett, Mr. Tyrer pedig lehetne az utóvéd. – Canterbury roppant elégedetten önmagával, élénkebb léptekre sarkantyúzta póniját.

A mellé felzárkózó Angelique láttán Struan szeme sarkában mosolyráncok jelentek meg. Szerelmes volt a lányba attól a pillanattól kezdve, hogy négy hónappal ezelõtt, érkezése napján megpillantotta, és ezt az érzését nem is titkolta. Angelique Richaud szõke haja, tökéletes bõre, égszínkék szeme, bájosan fitos orra egyetlen rohammal meghódította a szigetet. Ovális arca semmiképp sem volt szépnek nevezhetõ, viszont volt benne valami lélegzetelállítóan vonzó, valami nagyon párizsias; ártatlanságát és fiatalságát valamiféle állandó, jól érzékelhetõ, de nem szándékos érzékiség lengte körül. És mindez egy szinte kizárólag férfiak alkotta világban történt, ahol a férfiak még csak nem is igen reménykedhettek abban, hogy megfelelõ feleséget találnak Ázsiában – olyat pedig, mint Angelique Richaud, egészen biztosan nem. Pedig e férfiak között számos gazdag ember akadt, néhányuk afféle kereskedõfejedelem volt.

– Ne törõdjön a bennszülöttekkel, Angelique – súgta Struan –, egyszerűen csak csodálják magát.

Angelique elmosolyodott, s királynõi mozdulattal meghajtotta fejét. – Merci, Monsieur, vous êtes très aimable.

Struan nagyon elégedett volt, s most már nagyon biztos is a dolgában. A sors, a zsosz, Isten rendelt egymásnak minket, gondolta fellelkesülten s eltöprengett: mikor kérje meg Guy Richaud-tól Angelique kezét. Talán karácsonykor.

Igen: az volna a legmegfelelõbb idõpont. Tavasszal összeházasodunk, felköltözünk a Csúcsra, a Nagy Házba. Anyám és apám máris szinte bálványozza Angelique-et, és szívbõl remélem, hogy az apja is különb, mint amilyennek látszik. Karácsonykor rendezünk egy óriási összejövetelt...

Az országútra kiérve már gyorsabb tempóban haladtak, vigyáztak, hogy ne akadályozzák a forgalmat. Váratlan megjelenésük azonban így is lépten-nyomon kisebb torlódásokat okozott. A hitetlenkedve bámuló japánok túlnyomó többsége még sosem látott ilyen méretű, ilyen arcú és ilyen bõrszínű embert: kürtõkalapos, szalonkabátos, csõnadrágos, lovaglócsizmás férfiakat, na és ilyen lányt – csizmában, lovaglóöltözékben, kalapján hetyke tollal, féloldalt ülve a nyeregben.

Mind Canterbury, mind Struan szúrós szemmel figyelte a velük szembejövõket, akik idõnként laza gyűrűbe fogták õket, de sohasem akadályozták haladásukat. Egyikük sem érzékelt semmiféle veszélyt, nem is számított rá. Angelique szorosan mellettük lovagolt, úgy tett, mintha nem hallaná a felfelharsanó röhögéseket, nem venné észre, hogy leesett állal bámulják, nem vett tudomást az idõnként felé nyúló kezekrõl, amelyek megpróbálták megérintem. Megbotránkoztatta, hogy a férfiak hányaveti módon övükbe tűrték kimonójukat, úgy jártak, felfedve vékony ágyékkötõjüket s meztelen combjukat. „Drága Colette, nem fogod elhinni – fogalmazta gondolatban a legjobb párizsi barátnõjének szánt levelet, amelyet este szándékozott befejezni –, de itt az országúton közlekedõ teherhordók légióinak túlnyomó többsége semmi más ruhadarabot nem visel, csak ezeket a parányi ágyékkötõket, amelyek elöl szinte semmit nem takarnak, hátul pedig az ülep két fertálya között vékony zsinórrá keskenyülnek! Esküszöm, így igaz! Sok bennszülött eléggé szõrös, bár a tagjaik általában elég kicsik. Kíváncsi volnék, vajon Malcolmnak...”

Érezte, hogy elpirul. – Mondja, Phillip – próbált beszélgetést kezdeményezni –, ez a fõváros tényleg ennyire tiltott terület?

– Az egyezmény szerint nem. – Tyrer roppant boldog volt: alig néhány percet beszélgettek eddig, és Angelique máris felhagyott a Monsieur-zéssel, – Az egyezmény szerint minden követségnek Jedóban, a fõvárosban a helye. Úgy tudom, hogy a mi követségünk is csak tavaly, a merénylet után költözött ki onnét.

– Miféle merénylet után?

– Ó, hát néhány roninnak nevezett õrült, ezek afféle törvényen kívüli emberek, gyilkosok, tíz-tizenkét ilyen éjnek évadján megrohanta a követséget. A brit követséget! Az arcátlanság csimborasszója! Meggyilkoltak egy õrmestert meg egy silbakot...

Elhallgatott, mert Canterbury leléptetett az útról, megállította póniját, s lovaglópálcáját felemelve mutatta: – Oda nézzenek!

Mellé érve a többiek is megálltak. Most már õk is látták a hosszú nyélen lobogó, keskeny zászlókat: sorokban menetelõ szamurájok hordozták, akik néhány száz lépésnyire elõttük, most bukkantak elõ egy útkanyarulatból. A járókelõk szétszóródtak, a csomagokat, gyaloghintókat sietve letették, jó távol, hogy ne legyenek útban, aztán mindenki letérdelt az út két szélén, homlokát a döngölt földre hajtotta s úgy maradt mozdulatlanul mind: férfi, nõ, gyerek. Csupán a néhány szamuráj maradt állva. Tiszteletteljes fõhajtással köszöntötték a menetet.

– Ki ez, Phillip? – kérdezte izgatottan Angelique. – El tudja olvasni ezeket a jeleket?

– Sajnos nem, még nem, Mademoiselle. Állítólag évekig tart, mire az ember megtanulja írni-olvasni a betűiket. – Tyrer boldogsága tovaillant a rá váró temérdek munka gondolatára.

– Lehet, hogy ez a sógun?

Canterbury felnevetett. – Kizárt eset. Ha õ volna, az egész környéket lezárták volna. Azt mondják, ha csak a kisujját mozdítja is, százezer szamuráj ugrik. Ez nem a sógun, de nyilván valamilyen fõnemes vagy efféle.

– És mi mit csinálunk, ha ideér? – kérdezte Angelique.

– Királynak kijáró üdvözletben részesítjük – felelte Struan. – Megemeljük a kalapunkat, és háromszoros éljent kiáltunk rá. De mit fog csinálni kegyed?

– Én, chéri? – Angelique Richaud elmosolyodott. Nagyon kedvelte Struant, s most eszébe jutott, mit mondott apja, mielõtt Hongkongról Jokohamába indult. „Bátorítsd ezt a Malcolm Struant, kis káposztám, de óvatosan. Én a magam részérõl, persze diszkréten, megtettem már. Malcolm csodálatos parti volna, ezért is engedlek így el hölgykísérõ nélkül erre a kis jokohamai kirándulásra, úgy, hogy Malcolm lesz a kísérõd az egyik hajójukon. Három nap múlva betöltõd a tizennyolcat, ideje férjhez menned. Tudom, hogy Malcolm még csak húszéves, fiatal hozzád, de okos fiú, elsõszülött fiú, talán egy év sem kell hozzá, és az övé lesz az egész Nemes Ház... Állítólag Culum, az apja, a tajpan nagyon beteg, csak ezt nem merik nyilvánosan bevallani.

– De hát Malcolm brit – mondta erre elgondolkozva Angelique. – Te gyűlölöd õket, papa, és azt mondtad, nekünk is gyűlölnünk kell õket. Vagy nem ezt mondtad?

– De igen, kis káposztám, ezt mondtam, de csak magunk között. Britannia a világ leggazdagabb országa, a leghatalmasabb, Ázsiában a britek az urak, a Struan cég a Nemes Ház... A Richaud Frères nagyon kicsi. Óriási hasznot jelentene, ha megkapnánk a Struan franciaországi üzleteit. Ültesd el benne a gondolatot.

– Jaj, papa, én ezt nem tudom megtenni, ez olyan... Én erre nem vagyok képes, papa.

– Kicsim, te most már nõ vagy, nem gyerek. Szédítsd el egy kicsit, aztán maga fog elõhozakodni vele. A jövõnk most tõled függ. Hamarosan Malcolm Struan lesz a tajpan. És te... te pedig mindenen osztozhatsz vele.

Bálványoznék egy ilyen férjet, gondolta most Angelique Richaud. Milyen bölcs is a papa! Milyen csodás is franciának s következésképp felsőbbrendűnek lenni! Ezt a Malcolmot meg ezzel a furcsa szemével meg ezzel a koravén arcával nem is olyan nehéz kedvelni... talán még szeretni is lehet. Nagyon remélem, megkéri a kezem.

Felsóhajtott, s visszazökkent a jelenbe. – Én majd fejet hajtok, ahogy a Bois-ban szoktunk õfelségének a császárnak, Louis Napóleonnak. Mi az, Phillip?

– Talán jobb volna, ha távolabb húzódnánk – mondta nyugtalanul Tyrer. – Mindenki azt mondja, nagyon rossz szemmel nézik, ha a fõembereik közelébe kerülünk.

– Badarság – jelentette ki Canterbury. – Nincs semmiféle veszély, itt még soha egyikünket sem támadta meg a csõcselék... Ez itt nem India, Afrika vagy Kína. Mint mondottam, a japánok mélységesen tisztelik a törvényt. Jóval a számunkra kijelölt terület határain belül vagyunk. Azt fogjuk tenni, amit más hasonló esetekben: egyszerűen megvárjuk, míg elhaladnak mellettünk, udvariasan megemeljük a fejfedõnket, mint bármely potentát elõtt, aztán megyünk tovább. Magánál van fegyver, Mr. Struan?

– Természetesen.

– Nálam nincs – mondta kissé zsémbesen Angelique a már alig százlépésnyire lévõ zászlósokat figyelve. – Szerintem ha a férfiak pisztollyal járnak, a nõknek is úgy kellene.

A férfiak megdöbbentek. – Isten Orizz! Tyrer?

Tyrer kissé zavartan elõvette és megmutatta Canterburynek kis zsebpisztolyát. – Apám búcsúajándéka. De még egyszer sem lõttem vele.

– Nem is lesz rá szüksége. Csak a magányos szamurájokat kell figyelni, az egyesével-kettesével járókat, a fanatikus idegengyűlölõket. Meg a roninokat – mondta Canterbury, s meggondolatlanul hozzáfűzte: – Nincs miért aggódni, már vagy egy éve nincs velük semmi gondunk.

– Miért, hát volt? – kérdezte Angelique Richaud.

– Á, semmi – felelte Canterbury. Nem akarta nyugtalanítani a lányt, s nagyon bánta már, hogy az utóbbi mondata kiszaladt a száján. – Megesett egyszer-kétszer, hogy egy-két fanatikus megtámadott valakit, de nem történt semmi lényeges.

Angelique Richaud összehúzta a szemöldökét. – De hisz Monsieur Tyrer azt mondja, megrohanták a brit követséget, és néhány katonát meg is öltek. Ön szerint ez nem lényeges?

– De igen, az az volt. – Canterbury alig észrevehetõen rámosolygott Tyrerre, aki világosan megértette az üzenetet: ostoba ökör, aki bármiféle lényeges dologról beszél egy nõ elõtt. – De az csak egy elszigetelt csoport volt, csupa gégemetszõ, mordályégetõ. A sógun hivatalnokai megesküdtek, hogy elfogják és megbüntetik õket.

Meggyõzõen csengett a hangja, de nagyon szerette volna tudni, vajon mennyit ismer az igazságból Struan és Tyrer. Itt tartózkodásuk elsõ évében öt embert öltek meg Jokohama utcáin. A következõ évben két oroszt hánytak kardélre, egy orosz hadihajó egyik tisztjét és matrózát, szintén Jokohamában. Néhány hónapra rá két holland kereskedõt. Aztán Kanagavában a brit követség fiatal tolmácsát szúrták le hátulról, s hagyták elvérezni. Heuskent, az amerikai misszió követségi titkárát, aki a porosz követség estélyérõl kocogott hazafelé, darabokra kaszabolták. Tavaly meg egy õrmestert és egy közkatonát mészároltak le a brit követ hálószobája elõtt!

Egyik gyilkosságra sem lehetett számítani, és egyiket sem provokálták, gondolta felháborodottan Canterbury. És mindegyiket egy-egy kétkardos gazember követte el. Egyetlen alkalommal sem sértette meg õket senki, és ami a legrosszabb az egészben: bármennyire verték is a tüzet a követségünk vezetõi, s bármennyit fogadkoztak is a japánok, egyetlen nyomorultat sem fogtak el a sógun mindenható bakufui. A mi vezetõink... ostoba, hülye banda! Azonnal utasítani kellett volna a flottát, hogy lõje szét Jedót! Akkor aztán egyszer s mindenkorra vége lenne a terrornak, nyugodtan alhatnánk a saját ágyunkban, nem kellene õrséget állítani, nyugodtan sétálhatnánk az utcáinkon, bármilyen utcán, s nem kellene összerezzennünk semmiféle szamuráj láttán. Diplomaták... csupa talpnyaló. Ez a nagyzoló, nyálas taknyos tökéletes példány.

Savanyú képpel figyelte a zászlókat, próbálta kihüvelyezni a piktogramokat. Miután a menet elhaladt elõttük, az utasok sorra felemelkedtek és folytatták útjukat. Azok, akik a menettel egy irányba tartottak, tisztes távolságból követték az elõttük haladókat.

Furcsa érzés volt Angelique, Canterbury, Struan és Tyrer számára így póniháton, ilyen magasan ülni az út két oldalán térdeplõ, fejüket a porba hajtó, ülepüket kidugó figurák sorai fölött. A három férfi igyekezett nem tudomást venni a meztelenségrõl, zavarta õket a szintén zavarban lévõ lány jelenléte.

A zászlós szamurájok sorai rendületlenül közeledtek. Kétsoros oszlopban haladtak, mindkét sorban körülbelül százan lehettek. Utánuk újabb zászlók következtek, majd egy nyolc izzadó ember által cipelt fekete gyaloghintó, amelyet szamurájok többszörös gyűrűje vett körül. A gyaloghintó mögött újabb zászlók és szamurájok következtek, majd málháspónik, legvégül pedig csomagokat cipelõ teherhordók vegyes csapata. Minden szamuráj szürke kimonót viselt, ugyanazzal a jelzéssel: három egymásba fonódó bazsarózsával. Ezt a jelet lehetett látni a zászlókon és álluk alatt megkötött szalagú szalmaka lapjukon is. Az övükbe két kard volt tűzve: egy hosszú meg egy rövidebb. Néhányuknál íj és tegez is volt, egyik-másiknál elöltöltõs muskéta. Némelyik a többinél választékosabb öltözéket viselt.

Meneteltek.

Struan és a többiek növekvõ döbbenettel tapasztalták, mi tükrözõdik az összes feléjük forduló arcon, szemen: gyűlölet. Struannak sikerült elsõként kivonnia magát a döbbenet hatása alól. – Azt hiszem, nem ártana még hátrább húzódnunk...

De még mielõtt bármelyikük is mozdulhatott volna, egy fiatal, széles vállú szamuráj a sorból kilépve rohanni kezdett feléjük. Egy másik közvetlenül a nyomában. Odacövekelték magukat közéjük és a gyaloghintó közé. Az elsõ szamuráj ledobta a kezében hordozott zászlót, s dühtõl fuldokolva, ordítva, szitkozódva elkezdte hátrább zavarni az európaiakat. Struanékat megbénította ez a teljesein váratlanul kirobbant, tajtékzó düh. A menetoszlop egy pillanatra megtorpant, aztán a menetelõk ismét felvették eddigi ritmusukat, és folytatták útjukat. A térdelõk nem moccantak. Sűrű csend támadt, csupán a menetelõ lábak neszezése hallatszott.

A szamuráj ismét szidni kezdte õket. Canterbury volt legközelebb hozzá. Engedelmesen, félelem okozta rosszulléttel küszködve megsarkantyúzta póniját, de véletlenül a gyaloghintó felé s nem az ellenkezõ irányba fordította. A szamuráj abban a pillanatban kirántotta gyilkos kardját, elkiáltotta magát: – Szonnó-dzsói! –, s teljes erejébõl odavágott. Ugyanebben a pillanatban a másik szamuráj Struannak ugrott.

A kardcsapás közvetlenül a bicepsze fölött levágta Canterbury bal karját, s bevágott az oldalába is. A kereskedõ leesett állal, hitetlenkedve meredt a csonkra. Vére a lányra freccsent. A kard ismét meglendült. Struan döbbenten tapogatózott a revolvere után. A másik szamuráj magasra emelt pengével rohant felé. Struan inkább a szerencsének, mint ügyességének köszönhetõen félrekapta felsõtestét a kard útjából, így a penge csak a combját sebezte meg kissé, s belehasított a póni marjába. A póni felnyerített és megfarolt fájdalmában, félrelökte a szamurájt. Struan célzásra emelte kis Coltját, meghúzta a ravaszt, de a póni ebben a pillanatban ismét táncolni kezdett, a golyó a levegõbe ment. Struan kétségbeesett igyekezettel próbálta egy helyben maradásra kényszeríteni hátasát, s megint célzásra emelte fegyverét, nem véve észre, hogy a másik oldalról most az elsõ szamuráj ugrik felé.

– Vigyááázzz! – rikoltotta Tyrer, végre magához térve. Minden olyan villanásszerű gyorsasággal történt, mintha csak a képzeletében játszódott volna le: Canterbury hörögve a földön, pónija menekül, a. lány kõvé dermedten a nyeregben, Struan ismét célzásra emeli a revolverét, a gyilkos penge a háta felé lendül. Látta, hogy Struan reagál a figyelmeztetésre, sarkantyúzására megugrik a sebesült póni, s a csapást, amelynek meg kellett volna ölnie Struant, valahogy eltéríti útjából a zabla vagy a nyereggomb, és csak megsebzi Struan oldalát. Struan megingott a nyeregben, és felüvöltött fájdalmában.

Tyrer felvillanyozódott.

Megsarkantyúzta póniját, és nekiugratott Struan támadójának. A szamuráj sértetlenül félreszökkent elõle, észrevette a lányt, s magasra emelt karddal felé rohant. Tyrer megperdítette rémült póniját, látta, hogy Angelique az ijedségtõl bénultan mered a közeledõ szamurájra. – Menjen innen, hozzon segítséget! – ordított rá, s megint megpróbálta legázolni a szamurájt, aki megint csak félreugrott elõle, s egyensúlyát egy pillanatra sem veszítve, kardjával ismét támadóállásba helyezkedett.

Lelassult az idõ. Tyrer tudta, hogy meghal, de ez valahogy mintha most nem számított volna, mivel a villanásnyi szünetben látta, hogy Angelique megperdíti póniját, s már vágtat is. Apró pisztolyáról is megfeledkezett. Menekülésre nem volt idõ.

A fiatal szamuráj a másodperc egy töredékéig kivárt, hogy kiélvezze a gyilkolás pillanatát, aztán ugrott. Tyrer kétségbeesetten próbált elhátrálni. Ekkor robbant valami. A revolvergolyó hanyatt lökte a szamurájt, akinek kardja emiatt épp csak elérte Tyrer karját.

Tyrer egy pillanatig el sem hitte, hogy él még, aztán meglátta a nyergében imbolygó, vérzõ oldalú Struant, amint az ide-oda táncoló, fickándozó póni hátán ülve a másik szamurájra emeli fegyverét.

Struan ismét meghúzta a ravaszt. A revolver közvetlenül hátasa füle mellett sült el. A póni megbokrosodott a dörrenéstõl, vágtába ugrott, Struan alig bírt megmaradni a nyeregben. A szamuráj rohanni kezdett utána. Tyrer a lélegzetvételnyi idõt kihasználva megsarkantyúzta póniját, hátat fordított az útnak, s vágtatott Struan után, észak felé.

– Szonnó-dzsói! – ordított a szökevények után dühtõl tajtékozva a szamuráj.

John Canterbury nyöszörögve vonaglott a földön néhány halálra vált úton járó közelében, akik fejüket a porba hajtva még mindig moccanatlanul térdeltek. A fiatal szamuráj dühösen félrerúgta Canterbury kalapját, s egyetlen csapással levágta a fejét. Ezután nagy műgonddal letörölgette a pengét a szalonkabátban, majd hüvelyébe csúsztatta.

A menet mindezen közben ugyanúgy folytatta útját, mintha mi sem történt volna, a szemek végignézték, de nem látták a jelenetsort. A térdeplõ gyalogjárók egyike sem emelte fel fejét a porból.

A másik szamuráj vállát tapogatva, törökülésben ült a földön, kimonója csomóba gyűrt ujjával igyekezett elállítani a vérzést. Még véres kardja az ölében feküdt. Társa odament hozzá, fölsegítette, a kardot a legközelebbi térdeplõ, egy öregasszony kimonójába törölte, aki halálra váltán reszketett, de fejét ekkor sem emelte föl.

Mindkét szamuráj fiatal és erõs felépítésű férfi volt. Összemosolyogtak, aztán mindketten megvizsgálták a sebet: a golyó csak a felsõkar izomzatát fúrta át, keresztülszaladt rajta. Csontot nem érintett. Sorin, a két szamuráj idõsebbike azt mondta: – A seb tiszta, Ori.

– Mindet meg kellett volna ölnünk.

– Karma.

E pillanatban ért oda melléjük a szamurájuk gyűrűjébe fogott fekete gyaloghintó a nyolc rémült hordozóval. Mind úgy tett, mintha a két szamuráj és a holttest nem is létezne. A két fiatal szamuráj mély tisztelettel meghajolt.

A gyaloghintó apró oldalablaka egy pillanatra félresiklott, aztán becsukódott.

– Tessék, Mr. Struan, ezt igya meg – mondta barátságosan a tábori ágy fölé tornyosuló orvos. A kanagavai brit követség épületének orvosi szobájában voltak. Az orvosnak sikerült úgy-ahogy elállítania a vérzést. Tyrer az ablak mellett ült egy széken. Félórája érkeztek. – Ettõl majd jobban érzi magát.

– Mi ez?

– Varázsital. Fõképp laudanum, saját receptem szerinti ópium-morfium keverék. Megszünteti a fájdalmat. Egy kicsit össze kell foltoznom magát, de ne aggódjon, kap elõtte egy kis étert, úgy fog aludni közben, mint a tej.

Struan gyomra émelyegni kezdett a félelemtõl. Az éter sebészeti alkalmazása új dolognak számított, sokan propagálták, de még csak kísérleti stádiumban volt. – Én... engem még sosem operáltak, és... nem hinném, hogy...

– Ne izgassa fel magát. Az anaestheticumok jó kezekben teljesen biztonságosak. – George Babcott doktor huszonnyolc éves volt, több mint hat láb magas, jól megtermett ember. – Az utóbbi öt-hat évben sokszor használtam már étert is, kloroformot is, és mindannyiszor kitűnõ eredménnyel. Higgye el, semmit sem fog érezni. Az érzéstelenítés valóságos áldás.

– Ez így van, Mr. Struan. – Tyrer tisztában volt vele, hogy nem tud segíteni, de azért megpróbálta. Az õ karját már összevarrtak, bejódozták, bekötözték, parittyakötésbe tették, s magában nem gyõzött hálát adni jó sorsának, mivel a seb viszonylag nem volt mély. – Volt egy évfolyamtársam az egyetemen, az mesélte egyszer, hogy kloroformot kapott, úgy vették ki a vakbelét, és egy cseppet sem fájt. – Igyekezett megnyugtató hangon beszélni, de õ is félt mindenféle operációtól – és az azt nagyon gyakran követõ üszkösödéstõl.

– Ne feledje, Mr. Struan – folytatta aggodalmait leplezve Babcott –, hogy már csaknem ötven éve annak, hogy Simpson doktor elõször alkalmazta a sebészetben a kloroformot, és azóta rengeteget tanultunk. Mielõtt a Krímbe kerültem, egy évig tanultam nála a Királyi Ispotályban. – Elkomorodott az arca. – Sokat tanultam a Krímben is. Na mindegy. Annak a háborúnak vége. Úgyhogy ne aggódjon, a laudanum nagyon kellemes szer, ha van. egy kis szerencséje, erotikus álmai lesznek tõle.

– És ha nincs?

– Maga szerencsés ember. Maguk mindketten nagyon szerencsések.

Struan fájdalmai ellenére kényszeredetten elmosolyodott. – Annyiban biztosan szerencsénk volt, hogy ilyen gyorsan megtaláltuk itt magát. – Ösztönösen bízott Babcottban. Felhajtotta a színtelen folyadékot, s visszahanyatlott: csaknem elájult a fájdalomtól.

– Hagyjuk most pihenni egy kicsit Mr. Struant – mondta Babcott. – Elkísérne, Mr. Tyrer? Volna egy kis tennivalónk.

– Természetesen, doktor úr. Tehetek valamit magáért, Struan? Hozhatok magának valamit?

– Nem... köszönöm, nem. Nem is kell megvárnia.

– Ugyan már... Természetesen megvárom. – Tyrer az orvost követve kiment, és becsukta az ajtót. – Rendbe fog jönni?

– Nem tudom. A szamurájpengék szerencsére mindig tiszták, a metszésük ugyanolyan szép, mint a szikéé. Bocsásson meg nekem egy percre, de ma délután én vagyok itt az egyetlen hivatalos személy, és most, miután egyelõre megtettem mindent, ami orvosilag lehetséges, kénytelen vagyok átvedleni egy idõre õfelsége Britannia királynõje képviselõjévé. – Babcott Sir William Aylesbury, a brit követ helyettese volt. A történtek hírére nyomban útnak indította a követség kutterét az öböl túloldalára, Jokohamába, azzal, hogy fújjanak riadót. Egy kínai szolgát elküldött a helybeli kormányzóért, egy másikat meg hogy tudja meg, miféle daimjó vagy herceg haladt keresztül két órával ezelõtt Kanagaván. Riadókészültségbe helyezte a hattagú õrséget, Tyrernek meg töltött egy jókora adag whiskyt. – Igya meg, ez most gyógyszer. Ugye azt mondta, hogy a gyilkosok ordítottak valamit maguknak?

– Igen, valahogy olyasféleképpen hangzott, hogy szonó... szonnó-í.

– Ez nekem nem mond semmit. Helyezze magát kényelembe, egy perc és jövök, elõ kell készülnöm. – Babcott kiment.

Tyrernek fájt a karja, sajgott a hét öltés. Babcott ugyan gyakorlott sebész volt, Tyrer mégis csak nehezen állta meg, hogy ne üvöltsön a kezelés alatt. De végül egyszer sem ordított fel, s ezért most büszke volt magára. Csak azt nem értette, miért kerülgeti még mindig a félelem, miért akar még mindig elrohanni s többé meg sem állni. – Gyáva vagyok – motyogta félhangosan. Megdöbbentette a felfedezés.

Akárcsak az orvosi szoba, az elõszoba is vegyszerektõl bűzlött, émelyegni kezdett tõlük. Odament az ablakhoz, mélyen beszívta a levegõt, de hiába próbálta kitisztítani a fejét. Ivott egy kis whiskyt. Mint mindig, most is erõsnek és kellemetlennek találta. Fókuszálatlan tekintettel meredt a poharába. Csúnya képek, rettentõ képek... Borzongás futott végig rajta. Kényszerítette magát, hogy csak az italt nézze. Az aranybarna whisky londoni otthonát idézte föl benne, apját, amint vacsora után pohárka whiskyjével a kezében elüldögél a kandalló elõtt, anyja elégedetten kötöget, két szolgálójuk leszedi az asztalt, minden meleg, barátságos és biztonságot sugall, s mindez a Garrowayt, kedvenc cornhilli kávéházát juttatta eszébe, a meleg, nyüzsgõ kávéházat, az izgalmas, barátságos és biztonságot nyújtó egyetemet. Biztonság... Eddig egész élete biztonságban telt. De most? Megint kerülgetni kezdte a halálfélelem. Jézusom! Mit keresek én itt?

Sikeres menekülésük után, de még mindig nem elég messze a Tokaidótól, Struan vágtató pónijának félig átmetszett vállizma felmondta a szolgálatot. A hátas megtorpant, s Struan a földre zuhant. Csúnyán megütötte magát.

Tyrer nagy nehézségek árán, a félelemtõl még mindig elgyengülten felsegítette Struant saját pónija hátára, de a nála magasabb és nehezebb férfit alig tudta megtartani a nyeregben. Minduntalan hátra-hátranézett, nem tűnik-e föl mögöttük néhány lovas szamuráj. – Tudja tartani magát?

– Igen... azt hiszem. – Struan hangja egészen erõtlen volt, nagy fájdalmak gyötörték. – Angelique megmenekült?

– Igen, õ igen. Canterburyt viszont meggyilkolták ezek az ördögök.

– Azt láttam. És maga...? Nem sebesült meg?

– Nem, tulajdonképpen nem. Nem hiszem. Épp csak megvágták a karomat. – Tyrer letépte a kabarját, a hirtelen belehasító kíntól elkáromkodta magát. A kard alkarja izomzatában metszett egyenes, tiszta sebet. Zsebkendõjével úgy-ahogy letisztogatta róla a vért, aztán sebtében bekötözte vele a sebet, – Nem vágott át se vénát, se artériát... De miért estek így nekünk? Miért? Semmit sem vétettünk nekik.

– Nem... nem bírok megfordulni. Az a fattyú az oldalamat találta el... Hogy... hogy néz ki?

Tyrer nagy óvatosan széthúzta a fekete szövetkabáton ejtett hasítékot. Elborzasztotta a seb hosszúsága és mélysége, amit az esés csak súlyosbított. A sebbõl pulzálva szivárgó vér látványa még jobban megijesztette. – Elég csúnya. Minél elõbb orvost kell kerítenünk.

– Akkor jobb volna, ha most már Jokohama felé fordulnánk.

– Igen, én is azt hiszem. – Tyrer tovább támogatta Struant, s közben megpróbálta összeszedni gondolatait. A Tokaidón haladó emberek még mindig feléjük mutogattak. Nyugtalansága fokozódott. Kanagava közelében jártak, számos templomot látott. – Az egyik biztos a miénk – mormogta; a szája olyan volt, akár az epe. Észrevette, hogy a keze csurom vér, szívében újraébredt a félelem, majd – rádöbbenve, hogy a vér Struan vére – megkönnyebbülten lecsillapodott. – Oda megyünk.

– Mit... mondott?

– Bemegyünk Kanagavába... itt van egészen közel. Egy csomó templomot látok, az egyik biztosan a miénk. A tetején ott kell lennie a zászlónknak. – Japán szokás szerint a követségeket buddhista templomokban helyezték el. Csak a templomokban és a kolostorokban állt rendelkezésre elegendõ számú és megfelelõ nagyságú helyiség, ezért a bakufu a megfelelõ rezidenciák elkészültéig ezekben biztosított helyet a külföldieknek.

– Tudja magát tartani, Mr. Struan? Majd én vezetem a pónit.

– Igen. – Struan saját hátasára nézett. A keservesen nyerítõ póni megint megpróbált futni, de nem bírt: nem tudott a bal elsõ lábára állni. Csúnya sebébõl patakzott a vér, végigcsorgott az oldalán. Csak állt és reszketett. – Szabadítsa meg a kínjaitól, aztán menjünk.

Tyrer még sose lõtt agyon lovat. Megtörölte izzadó tenyerét. Derringerének dupla csöve két újfajta bronztölténnyel volt csõre töltve, amelyek a golyót, a töltetet és a detonátort egyaránt magukba foglalták. A póni arrébb sántikált, de nem jutott messzire. Tyrer nyugtatólag végigsimított a póni fején, a füléhez nyomta a derringert, és meghúzta a ravaszt. Meglepte a halál azonnalisága. És a fegyver dörrenése. Zsebre tette.

Még mindig szinte transszerű állapotban, megint megtörölte tenyerét. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha minél messzebb távolodnánk az úttól, Mr. Struan.

Így, árkokon, patakon keresztül sokkal tovább tartott az út, mint gondolta. Struan kétszer is csaknem elájult, Tyrer épp csak el tudta kapni, hogy le ne essen. A rizsföldeken dolgozó parasztok többsége úgy tett, mintha nem látná õket, mások egy ideig nyíltan méregették rájuk a szemüket, aztán folytatták munkájukat.

Az elsõ templomban csak néhány kopaszra borotvált, narancsszín lebernyeges buddhista szerzetest találtak, akik láttukra sietve visszavonultak a belsõ helyiségekbe. Az elõkertben egy kis szökokut csobogott. Tyrer jólesõen ivott néhány korty friss vizet, aztán újratöltötte a poharat, odavitte Struannak. Struan megitta, de már szinte nem is látott a fájdalomtól.

– Köszönöm. Sokat kell... menni még?

– Már nem vagyunk messze – felelte Tyrer. Nem tudta, merre kell menni, de igyekezett határozottnak mutatkozni. – Minden pillanatban ott lehetünk.

Néhány lépés után elágazott az ösvény, egyik ága a part és egy magasan a falusi házak fölé emelkedõ másik templom felé kanyarodott, a másik a kolónia belseje és egy harmadik templom felé. Tyrer maga sem tudta miért, de a part felé tartót választotta.

A kanyargós ösvény egy szakaszon csaknem teljesen visszafordult, hogy aztán megint nyugat felé folytatódjon. A sikátorok szövevényében nem láttak embereket, de mindenütt szemek kísérték õket útjukon. Aztán megpillantották a templom fõkapuját, a Union Jacket, és a skarlát egyenruhás katonát. Tyrer csaknem elsírta magát a megkönnyebbüléstõl és a büszkeségbõl, mivel azonnal észrevették õket, a katona már rohant is segítségükre, egy másik meg az õrparancsnokért, s egy pillanat múltán már ott tornyosult mellettük Babcott doktor.

– Jóságos ég, mi a pokol történt?

Nagyon könnyű volt elmondani – olyan keveset kellett.

– Asszisztált már operációnál?

– Nem, doktor úr.

Babcott elmosolyodott, arca és hangja barátságot, nyugalmat sugallt, de a keze fürgén tevékenykedett, olyan könnyen vetkõztette a félig öntudatlan Malcolm Struant, mint egy gyereket. – Hát akkor most hamarosan fog, sok tapasztalattal lesz gazdagabb. Szükségem van segítségre, és ma csak magam vagyok itt. Vacsorára otthon lesz Jokohamában.

– Hát én... Megpróbálom.

– Valószínűleg rosszul lesz majd, de ezt inkább csak a szag okozza, nem kell idegeskedni. Ha felfordul a gyomra, kímélje a beteget, inkább a mosdótálat használja. – Babcott megint Tyrerre pillantott, méregette, próbálta felbecsülni, mennyire bízhat benne: látta, hogy fél, de igyekszik palástolni.

Folytatta az elõkészületeket. – Most adunk neki egy kis étert, aztán elkezdjük. Ugye azt mondta, hogy járt Pekingben?

– Igen, doktor úr, négy hónapot töltöttem ott... Sanghaj érintésével jöttem ide, alig néhány napja érkeztem. – Tyrer boldog volt, hogy beszélhet, így legalább némiképp elterelhette figyelmét az elõttük álló borzalmakról. – A külügyben úgy gondolták, nem árt, ha egy rövid ideig Pekingben tanulmányozom a kínai piktogramokat, az segíthet a japántanulásban.

– Idõfecsérlés. Ha beszélni akarja a japánt, ha rendesen meg akar tanulni japánul írni-olvasni, a kínai jelek a világon semmit nem segítenek. – Babcott a maga számára kényelmesebb pozícióba rendezte a magatehetetlen Struant. – Mennyit tud japánul?

Tyrer eddig is nagyon kényelmetlenül érezte magát, s ez az érzése most csak fokozódott. – Gyakorlatilag semmit, doktor úr. Épp csak néhány szót. Nekem azt mondták, hogy Pekingben majd lesz japán nyelvtan meg szótár, de nem akadt egy szál sem.

Babcottot ugyan mélységesen felkavarta és nyugtalanította a véres incidens, most mégis megállt egy pillanatra, és felkacagott. – A nyelvtankönyv ritka, mint a sárkány fityegõje, szótár pedig tudomásom szerint mindössze kettõ létezik: az egyiket Alvito páter írta még 1601-ben, méghozzá portugálul, én egyébként sose láttam, csak hallottam róla, a másikon Priny tiszteletes dolgozik esztendõk óta. – Lefejtette Struanról a véráztatta fehér inget. – Hollandul beszél ?

– Abból is csak néhány szót. Elméletileg az összes japán tolmácstanulónak részt kellett volna vennie egy hat hónapos hollandtanfolyamon, de a külügy felrakott minket az elsõ gõzösre. Miért a holland a japán hivatalok hivatalos idegen nyelve?

– Nem az. A külügy téved, mint ahogy sok minden másban is. Az igazság az, hogy ez az egyetlen európai nyelv, amelyet beszél néhány bakufu. Én most megemelem egy kicsit, maga meg húzza le a csizmáját meg a nadrágját, de óvatosan.

Tyrer ügyetlen mozdulatokkal, csak ép jobb kezét használva végrehajtotta az utasítást.

Struan meztelenül feküdt a műtõasztalon. Az asztal mellett sebészszerszámok, palackok és gyógykenetek sorakoztak. Babcott arrébb lépett, s felöltötte nehéz, vízálló kötényét; Tyrer szemében úgy hatott, mint egy mészáros. Felfordult a gyomra, épp csak odaért a mosdótálhoz.

Babcott felsóhajtott. Hány százszor hánytam ki magam is a belem, gondolta. De szükségem van a segítségre, mint ahogy ennek a taknyosnak is arra, hogy felnõjön végre. – Jöjjön ide, gyorsan kell dolgoznunk.

– Én ezt nem bírom, egyszerűen nem bírom...!

Az orvos hangja hirtelen megkeményedett. – Ebben a minutumban idejön és segít nekem, különben Struan meghal, én meg a lelket is kipofozom magából!

Tyrer odatámolygott.

– Ne ide, az ég szerelmére, hanem a másik oldalra, velem szembe! Fogja meg a kezeit!

Tyrer érintésére Struan egy pillanatra felnyitotta a szemét, de rögtön utána összefüggéstelenül motyogva visszamerült rémálmába.

– Én vagyok az – suttogta Tyrer, nem tudva, mi mást mondhatna.

Az asztal másik oldalán Babcott most kihúzta egy kis felcímkézetlen palack dugóját, és egy kis sárgás, olajos folyadékot öntött egy vastagra összehajtogatott vászondarabra. – Tartsa erõsen – mondta, s Struan szájára és orrára szorította a kis vászonpárnát.

Struan úgy érezte, megfullad, meglepõ erõvel kapott a párna felé, csaknem sikerült letépnie arcáról. – Tartsa, az ég szerelmére! – reccsent Babcott hangja. Tyrer sebesült bal karjáról megfeledkezve ismét megragadta Struan csuklóját, fel is jajdult, de nem eresztette el, bár az éter szagától kis híján megint felkavarodott a gyomra. Struan még vergõdött, jobbra-balra hányta-vetette a fejét, próbált szabadulni, úgy érezte, mintha egy feneketlen pöcegödörbe zuhanna. Lassanként minden erõ elpárolgott belõle.

– Kitűnõ – mondta Babcott. – Elképesztõ, milyen ereje van idõnként egyik-másik páciensnek. – Hasra fordította Struant, eligazgatta a fejét, hogy kényelmesen feküdjön, így most már teljes mértékben láthatóvá vált a seb. A háton kezdõdött, közvetlenül a bordák alatt folytatódott, és a köldök közelében ért véget. – Maga csak figyelje a beteget, és szóljon, ha úgy látja, hogy kezd magához térni... Akkor majd szólok, hogy adjon neki még egy kis étert... – Tyrer már megint a mosdótálnál volt. – Siessen!

Babcott nem várt, már mozdult is a keze, sokszor operált már ennél jóval rosszabb körülmények között. A Krímben... Tízezrével hullottak a katonák – kolerától, vérhastól, himlõtõl fõleg –, és ott volt az a rengeteg sebesült, az éjjel-nappal szünet nélkül harsogó fájdalomüvöltések, aztán éjszaka a „lámpás hölgy”, aki rendet teremtett a katonai kórházak káoszában. Ott volt Nightingale nõvér, aki utasított, hízelgett, fenyegetõzött, követelt, könyörgött, de valahogy sikerült elplántálnia újszerű elképzeléseit, megtisztogatta mindazt, ami mocskos volt, száműzte a reménytelenséget és az értelmetlen halált, s mindezek mellett még arra is maradt ideje, hogy éjszakánként mécsesét vagy olajlámpását magasra tartva sorra járja a betegeket és a szükséget szenvedõket, így világítva meg ágytól ágyig vezetõ útját.

– Nem is tudom, hogyan csinálta – dünnyögte.

– Tessék?

Babcott felnézett: Tyrert látta maga elõtt, amint falfehéren mered rá. Egészen megfeledkezett róla. – Csak eszembe jutott a lámpás hölgy – mondta, de inkább csak azért, hogy a beszéddel megnyugtassa a segítõjét. Figyelme továbbra is az elmetszett izmokra és erekre összpontosult. – Florence Nightingale. Mindössze harmincnyolc nõvérrel utazott el a Krímbe, és alig négy hónap alatt negyven százalékról kettõre szorította le a halálozási rátát.

Tyrer ismerte ezt az adatot, mint ahogy minden angol büszkén vallotta, hogy a modern ápolónõi hivatást Florence Nightingale alapozta meg. – És milyen volt... mint ember?

– Rettenetes – ha valaki nem tartott mindent olyan tisztán, ahogyan õ azt megkívánta. Különben valóságos szent volt... a szó legkeresztényibb értelmében. Olaszországban, Firenzében született, arról kapta a keresztnevét, de minden ízében angol volt.

– Igen. – Tyrer átérezte az orvos érzelmeit. – Csodálatos. Ez valami csodálatos. Jól ismerte?

Babcott tekintete továbbra is a sebre szegezõdött, gyakorlott ujjai hamarosan felfedezték azt, amitõl a legjobban tartott: hogy a kardpenge a zsigerek egy részét is átmetszette. Észre sem vette, hogy elkáromkodta magát. Óvatosan keresni kezdte a bél másik részét. A bűz sűrűsödött. – Az elõbb a holland nyelvet említette. Tudja, miért tud néhány japán hollandul?

Tyrer minden akaraterejét összeszedve elszakította tekintetét a véres ujjaktól, és megpróbált szájon át lélegezni. A gyomra megint háborogni kezdett. – Nem tudom, doktor úr.

Struan összerezzent. Babcott azonnal rászólt Tyrerre: – Adjon neki még étert... Úgy jó lesz... ne szorítsa rá annyira... Jól van. Ennyi elég. Hogy érzi magát?

– Pocsékul.

– Ne is törõdjön vele. – Az ujjak – szinte az orvos akaratától függetlenül – újra kezdték, aztán megálltak, s óvatosan feltárták az átvágott bél másik felét. – Mossa meg a kezét, és adja ide azt a tűt, amelyikbe már be van fűzve a fonál... Ott van... ott az asztalon.

Tyrer engedelmeskedett.

– Jól van. Köszönöm. – Babcott nagy műgonddal hozzáfogott a varráshoz. – A mája nem sérült meg, csak egy kis zúzódást szenvedett. A veséje is ép. Icsiban... Ez japánul azt jelenti: nagyon jó. Van egy-két japán páciensem, akiktõl a munkám fejében azt kérem, hogy tanítgassanak. Szavakat, mondatokat... Ha akarja, segítek magának a tanulásban.

– Az egyszerűen... csodálatos lenne. Icsiban. Ne haragudjon, hogy ilyen kevés hasznomat veszi.

– Sokat segít nekem. Utálom az ilyesmit egyedül csinálni. Az az igazság, hogy nem is merem. Furcsa, de így van.

Tyrer Struanra nézett: az egy órája még pirospozsgás arc teljesen elszíntelenedett, vonásai megfeszültek, szemhéja meg-megrebbent. Különös, gondolta, milyen hihetetlenül mezítelennek rémlik most Struan. Két nappal ezelõtt még a nevét sem hallottam, most meg úgy kötõdünk egymáshoz, mint a testvérek. Tetszik vagy sem, mostantól kezdve mindkettõnk számára más lesz az élet. És kiderült valami: hogy Struan bátor, én meg nem.

– Hol is tartottunk...? Ja, a hollandnál – mondta Babcott szórakozottan, minden figyelmét a varrásra koncentrálva. -1640 óta, Kínát nem számítva a japánok kizárólag a hollandokkal tartottak kapcsolatot. Minden más nációnak tilos volt japán földre tenni a lábát, közülük is elsõsorban a spanyoloknak és a portugáloknak. A japánok nem kedvelik a katolikusokat, mert azok annak idején, még az ezerhatszázas években beleavatkoztak a politikájukba. A legenda szerint volt egy olyan idõszak, amikor Japán majdnem katolizált. Hallott már errõl?

– Még soha.

– A hollandusokat viszont megtűrték, mert azok sose hoztak ide misszionáriusokat, azok csak kereskedni akartak. – Babcott elhallgatott egy pillanatra, de ujjai tovább folytatták a finom, egyenletes öltéseket. – Így aztán néhány hollandnak, kizárólag férfiaknak, megengedték, hogy maradjanak, de õk is csak szigorú megszorítások mellett, és kizárólag a Nagaszaki-öbölben, egy Desima nevezetű, három angol holdnyi mesterséges szigeten. A hollandok betartották a japánok minden törvényét, szorgalmasan hajbókoltak elõttük, és közben szépen meggazdagodtak. Könyveket hoztak be, mikor meg volt engedve, kereskedtek, mikor lehetett, szállították a Japán számára létfontosságú kínai árut: aranyért a kínai selymet és ezüstöt, papírt, lakkot, evõpálcikát... Tudja, mi az az evõpálcika?

– Igen, doktor úr. Négy hónapot töltöttem Pekingben.

– Ja igen, ne haragudjon, elfelejtettem. Mindegy. Az 1600 körüli holland újságok szerint az elsõ Toranaga sógun, ami errefelé a császár megfelelõje, úgy gondolta, hogy az idegen befolyás nem szolgálja Japán érdekeit, ezért lezárta az országot a külföldiek elõl, rendeletileg megtiltotta a japánoknak, hogy elhagyják az országot és hogy tengerjáró hajókat építsenek. Aki elhagyta az országot, többé nem térhetett vissza, vagy ha mégis megtette, abban a pillanatban megölték. Ez a törvény még mindig érvényes. – Ujjai egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek: a vékony fonál elszakadt. Elkáromkodta magát. – Adja a másik tűt. Nem kapok rendes bélhúrt, bár ez a selyem egész jó. Próbáljon befűzni még egybe, de elõtte is és utána is mosson kezet. Köszönöm.

Tyrer örült, hogy végre csinálhat valamit, de ujjai nem engedelmeskedtek. Megint környékezni kezdte a hányinger. Halántéka lüktetett. – A hollandoknál hagytuk abba.

– Ja igen. Az évek során aztán a hollandok meg a japánok nagy óvatosan elkezdtek tanulni egymástól, jóllehet a hollandoknak hivatalosan tiltották a japántanulást. Tíz évvel ezelõtt aztán a bakufu megnyitott egy holland nyelviskolát... – Mindketten hallották a rohanó lábak dobogását.

Sietõs kopogtatás. Egy izzadt gránátos õrmester állt az ajtóban: már rég kioktatták, hogy operáció idején tilos a helyiségbe lépni. – Elnézést kérek a zavarásért, uram, de négy nyavalyás kis sárga közeledik az úton. Úgy nézzük, valami küldöttség lehet. Négy szamuráj.

Az orvos nem hagyta abba a varrást.

– Lim velük van?

– Igenis.

– Kísérje õket a fogadóhelyiségbe, és mondja meg Limnek, hogy gondoskodjon róluk. Amint tudok, megyek.

– Igenis. – Az õrmester egy pillanatig üveges szemmel meredt a műtõasztalra, aztán elloholt.

Babcott befejezte a varrást, csomót kötött a fonalra, elvágta, felitatta a sebbõl szivárgó vért, s újabb varrásba kezdett. – Lim az egyik kínai segítõnk. A legtöbb lótifuti munkát õk végzik el helyettünk, nem mintha beszélnének japánul vagy különösebben megbízhatóak lennének.

– Pekingben ugyanezt tapasztaltuk, doktor úr... Hazudnak, mint a vízfolyás.

– A japánok még náluk is rosszabbak... bár bizonyos értelemben ez sem igaz. Nem hazudnak, egyszerűen csak arról van szó, hogy az igazság képlékeny valami, és mindig a beszélõ pillanatnyi szeszélyétõl függ. Életbevágóan fontos, hogy maga nagyon gyorsan megtanuljon japánul, mert ez idõ szerint egyetlen saját japán tolmácsunk sincs.

Tyrernek leesett az álla. – Egy szál sem?

– Egy szál sem. A brit tiszteletes dadog valamicskét, de õt nem használhatjuk, mert a japánok megvetik a misszionáriusokat és a papokat. Az egész kolónián összesen hárman tudnak hollandul: egy holland, egy svájci – õ a tolmácsunk –, meg egy kereskedõ a cape-i kolóniáról... Egyik se honfitársunk. A kolónián valamiféle pidzsinnek nevezett fattyúnyelvet, afféle lingua francát használunk, azt, amit Hongkongban, Szingapúrban és Kína más megnyitott kikötõiben használnak a compradorék és más közvetítõ kereskedõk.

– Pekingben is ez van – mondta Tyrer.

Babcott ingerültséget észlelt a hangjában és valamilyen kimondatlan veszélyt. Felpillantott s nyomban látta, hogy Tyrer közel áll az összeroppanáshoz, bármely pillanatban rohanhat megint a mosdótálhoz. – Nagyon jól csinálja – mondta bátorítólag. Fölegyenesedett, hogy kinyújtóztassa kissé a gerincét; folyt róla az izzadság. Megint elõrehajolt, roppant óvatossággal visszahelyezte az összevarrt bélszakaszt a hasüregbe, s gyors öltésekkel, bentrõl kifelé haladva egy másik szakadás összevarrásába fogott. – Na és hogy tetszett Peking? – kérdezte. Nem érdekelte a válasz, csak beszéltetni akarta Tyrert. Jobb, mint ha elhányja magát, gondolta. Amíg ezt a szerencsétlent be nem csuktam, vele nem tudok foglalkozni. – Én sosem jártam ott. Tetszett?

– Hát... igen. Nagyon. – Tyrer úgy érezte, menten széthasad a feje, de megpróbálta összeszedni magát. – A mandzsuk mostanában elég nyugodtak, úgyhogy nyugodtan járhattunk, amerre csak akartunk. – A mandzsuk, Mandzsúria egyik nomád törzse, 1644-ben meghódították Kínát, és Csingdinasztia néven jelenleg is õk uralták. – Nyugodtan lovagolhattunk bármerre, nem volt semmi... probléma. A kínaiak nem voltak túlságosan barátságosak, de... – A helyiség levegõtlensége és a szag megtette a hatását, hirtelen hullámként tört rá a hányinger. Még a mosdótáltól is kavargó gyomorral tért vissza. – Bocsánat.

– A mandzsuknál tartott.

Tyrerben hirtelen heves vágy ébredt, hogy ordítani kezdjen, hogy kikiabálja: tesz a mandzsukra, tesz Pekingre, tesz mindenre, ki akar rohanni ebbõl a förtelmes bűzbõl, ahol úgysem képes segíteni.

– Beszéljen! Mondja!

– Minket úgy tájékoztattak, hogy... hogy a kínai általában arrogáns, pimasz népség, és hogy minden kínai halálosan gyűlöli a mandzsukat. – Tyrer fahangon beszélt, de minél jobban figyelt a mondandójára, annál kevésbé gyötörte a menekülési inger. Meg-megakadva folytatta. – Úgy vettük észre, mind rettegnek, hogy a tajping lázadás szétterjed Nankingból és Pekinget is eléri, és akkor vége lesz a... – Elhallgatott, feszülten fülelt. A szájíze borzalmas volt, a feje még erõsebben lüktetett.

– Mi az?

– Mintha valami... kiabálást hallottam volna.

Babcott féloldalt hajtotta a fejét, de nem hallott semmit. – Mesélje még ezt a mandzsu dolgot.

– Hát... ööö... szóval a tajping lázadás. A mendemondák szerint az elmúlt néhány évben több mint tízmillió paraszt halt meg az éhségtõl vagy fegyvertõl. De Pekingben csend van... Persze a Nyári Palota kifosztása és felgyújtása, amit brit és francia erõk hajtottak végre két éve megtorló intézkedésként, Lord Elgin parancsára, a mandzsuknak is jó lecke volt, egyhamar nem felejtik el, az biztos. Nem fognak csak úgy fittyre briteket megölni. Sir William is ehhez a megoldáshoz fog folyamodni? Megtorló intézkedéseket foganatosít?

– Ha tudnánk, ki ellen kellene foganatosítani, már meg is kezdtük volna. De kin toroljuk meg? Nem ágyúzhatjuk Jedót csak azért, mert néhány ismeretlen gyilkos...

Dühös hangok szakították félbe Babcottot: az õrmester angolságába torokhangú japán szavak vegyültek. Felpattant az ajtó, egy szamuráj rántotta fel. Mögötte másik kettõ látszott, félig kivont kardjukkal fenyegették az õrmestert, még hátrább két gránátos állt a folyosón célzásra emelt hátultöltõs puskával. A negyedik szamuráj, egy idõsebb férfi, belépett a szobába. Tyrer halálra váltan hátrált a falig, gondolatban újra lepergett elõtte Canterbury meggyilkolása.

– Kindzsiru! – bõdült el Babcott; mindenki megdermedt. Egy pillanatig úgy látszott, hogy az öreg szamuráj, immár maga is feldühödve, kardot ránt és nekiugrik. Babcott azonban ebben a pillanatban feléjük perdült, hatalmas öklében a szikével, véres kézzel, véres kötényben, hatalmasan, ördögien. Kindzsiru! – kiáltotta újfent, és a szikével mutatta: – Kifelé! Dete. Dete... dozo. – Villámló szemmel mérte végig a betolakodókat, aztán hátat fordított nekik, és folytatta a varrást. – Őrmester! Vezesse õket a fogadószobába. De udvariasan!

– Igenis. – Az õrmester mutogatni kezdett a bõszülten beszélgetõ szamurájoknak. – Dozo – mondta. – Gyertek, rohadt kis fattyak. – Megint mutogatni kezdett. Az öreg szamuráj parancsoló mozdulattal intett a többieknek, és kimasírozott. A három másik nyomban meghajolt és követte.

Babcott a keze fejével letörölt álláról egy izzadságcseppet, s folytatta a munkát. Sajgott a feje, a nyaka, a háta. – A kindzsiru azt jelenti: tilos – magyarázta higgadtan, bár a szíve hevesen vert, mint mindig, ha kivont vagy akár csak félig kivont kardú szamurájt látott, és neki nem volt lövésre kész pisztoly vagy puska a kezében. Nagyon is sokszor látta már, mire képesek ezek a kardok. Európaiakon és japánokon egyaránt volt alkalma megtapasztalni: Jokohama, Kanagava és a környezõ falvak környékén a szamurájok között mindennaposak voltak a viszályok, az ellenségeskedések, az összetűzések. – Dozo azt jelenti: kérem, a dete meg azt, hogy menj ki. A kérem és a köszönöm használata Japánban nagyon fontos. Azt, hogy köszönöm, úgy mondják: domo. Ez még akkor is használatos, ha az ember kiabál. – Odapillantott Tyrerre, aki még mindig remegve állt a falnál. – A kisszekrényben van whisky.

– Én már... jól vagyok.

– Dehogy van jól, még mindig meg van rendülve. Töltsön magának egy jó adag whiskyt, és igya meg. Amint ezzel végzek, adok magának valamit hányinger ellen. Most nem izgulhat! Megértette?

Tyrer bólintott. Szemébõl könnyek buggyantak elõ, végigperegtek az arcán; nem bírta abbahagyni. A járás is nehezére esett. – Mi a csoda... van velem? – zihálta.

– Csak a sokkhatás, ne foglalkozzon vele. Elmúlik. Háborúban megszokott dolog az ilyesmi, és itt most hadban állunk. Hamarosan végzek, aztán elintézzük ezeket a fattyúkat.

– És... hogyan fogja elintézni õket?

– Még nem tudom – felelte némi éllel az orvos. Levett egy tiszta vászonkendõt a csökkenõ halomból, s megtisztogatta a sebet. Még mindig elég sok varmivaló volt. – Gondolom, a szokásos módon. Majd hadonászok és közlöm velük, hogy a követ úr a gatyájukból is kirázza õket, és azonnal keressék meg azokat, akik magukra támadtak. Õk majd természetesen úgy tesznek, mint akiknek fogalmuk sincs az egészrõl, ami valószínűleg igaz is... Ezek mintha soha semmirõl nem tudnának. Soha életemben nem találkoztam még ilyen emberekkel. Nem is tudom, hogy egyszerűen csak ostobák vagy inkább nagyon is agyafúrtak, és szinte már zseniálisan titkolózóak. Úgy veszem észre, sosem fogunk tudni beférkõzni közéjük, erre még a mi kínai embereink sem képesek, nincsenek köztük szövetségeseink, a jelek szerint megvesztegethetetlenek, és mindennek a tetejébe még csak nem is tudunk közvetlenül szót érteni velük. Tehetetlenek vagyunk. Jobban érzi már magát?

Tyrer már lenyelt egy kis whiskyt, és letörölte könnyeit. Rettentõen szégyellte magát. Kiöblítette a száját, öntött egy kis vizet a fejére. – Hát... nem sokkal, de köszönöm... megvagyok. Struannal mi van?

Babcott csak némi hallgatás után válaszolt. – Nem tudom. Az az igazság, hogy nem tudom. – Megint léptek hallatszottak, kalapálni kezdett a szíve. Tyrer elsápadt. Kopogtattak, majd nyomban fel is tárult az ajtó.

– Jézusom...! – hebegte Jamie McFay. Szeme az asztalon heverõ Struanra s az oldalán tátongó sebre szegezõdött. – Megmarad?

– Jó napot, Jamie – mondta Babcott. – Hallotta a...

– Igen, most jövünk a Tokaidóról, Mr. Struan után nyomozunk. Dmitri itt van kint. Maga egyben van, Mr. Tyrer? Ezek a vadállatok darabokra szabdalták szerencsétlen Canterburyt, és otthagyták a varjaknak...

Tyrer megint a mosdótálhoz ugrott.

McFay idegesen állt az ajtóban. – Az isten szerelmére, George! Megmarad Mr. Struan?

– Nem tudom! – fakadt ki Babcott. Haraggá alakulva tört fel belõle a tehetetlenség és a bizonytalanság, hogy nem tudja, miért hal meg az egyik beteg, s miért nem a másik, pedig az súlyosabb sebet kapott, miért gyógyul be az egyik seb, s miért üszkösödik el a másik. – Rengeteg vért vesztett, összevarrtam egy átvágott belet, három vágást, de még mindig össze kell varrnom három eret meg két izmot, a seb bezárult, de csak a magas ég a megmondhatója, mennyi tisztátalan miazma került bele a levegõbõl, már ha egyáltalán azok terjesztik a kórságokat meg az üszkösödést. Nem tudom! Nem tudom, a keservit, és kész! Most pedig tűnjenek innen a pokolba, vegyék kezelésbe azt a négy nyomorult bakufut, és a keserves mindenségit: tudják meg, ki művelte ezt!

– Igen, persze, bocsánat, George – mondta McFay magánkívül az aggodalomtól, s megdöbbenve az általában rendíthetetlenül higgadt Babcott kitörésétõl. Sietve hozzátette még: – Meg fogjuk próbálni... Dmitri is itt van velem... De tudjuk, kik tették, kifaggattunk itt a faluban egy kínai boltost. Roppant furcsa, de ezek a szamurájok mind Szacumából jöttek, és...

– Az meg hol a fenében van?

– A boltos szerint ez egy királyság a déli szigeten, valahol Nagaszaki környékén, innen hat-hétszáz mérföldnyire, és...

– Akkor meg mi a fenét keresnek itt, az isten szerelmére?

– Azt nem tudta megmondani, arra viszont megesküdött, hogy az éjszakát Hodogajában töltötték. Phillip, maga még nem tudja, ez egy útiállomás a Tokaidón, nem egész tízmérföldnyire innét. És a királyuk is velük volt.

Szandzsiro, Szacuma nagyura – testes, szakállas, negyvenkét éves férfi, kardjai felbecsülhetetlen értékűek, kék felsõköpenye a legfinomabb selyem – mandulavágású, könyörtelen szemét legbizalmasabb tanácsadójára emelte. – Helyesen tették, hogy megtámadták õket, vagy nem tették helyesen?

– Helyesen tették, nagyuram – felelte halkan Kacumata, tudván, hogy mindenütt kémek leselkednek. Kettesben voltak, egymással szemben térdeltek egy hodogajai fogadó legjobb lakosztályában. Hodogaja a Tokaidó egyik pihenõállomása volt, alig kétmérföldnyire az idegenek kolóniájától.

– Miért tették jól? – Szacumát, amely a gyűlölt ellenség, a Toranaga klán birtokait leszámítva, egész Japán leggazdagabb és legerõsebb hűbérbirtoka volt, immár hat évszázada Szandzsiro õsei uralták, s féltékenyen õrködtek függetlensége fölött.

– Mert ez ellentétet fog szítani a sogunátus és a gajdzsinok között – válaszolta Kacumata. Vékony, acélkemény ember volt, mestere a kardforgatásnak és Szacuma tartomány harcművészeteket oktató szenszeijei közül a leghíresebb.

– Minél több konfliktusba keverednek ezek a kutyák, annál hamarabb fognak egymásnak ugrani, és minél elõbb ugranak egymásnak, annál jobb, mert az is hozzájárul majd, hogy végre-valahára letaszíthassuk trónjukról a Toranagákat, s bevezethesd az új sogunátust, kinevezd az új sógunt, az új hivatalnokokat, Szacumát az elõtérbe told, te magad pedig az új ródzsú tagja légy. – A ródzsú a sógun nevében uralkodó Öt Vén Tanácsának másik neve volt.

A ródzsú tagja? Miért csak a tagja? – gondolta titkon Szandzsiro. – Miért nem fõminiszter? Vagy miért nem sógun? A származásom feljogosít rá. Két és fél évszázada a Toranagák közül kerül ki a sógun... ez több mint elegendõ idõ. Nobuszada, a tizennegyedik lesz az utolsó... Apám fejére esküszöm, õ lesz az utolsó!

A sogunátust a hadvezér Toranaga alapította 1603-ban, miután megnyerte a szekigaharai ütközetet, amelyben csapatai negyvenezer ellenségüknek vették fejét. E diadallal gyakorlatilag felszámolt minden ellenállást, és a történelem folyamán elsõ ízben leigázta s egyetlen ember uralma alá hajtotta Japánt, az Istenek Földjét, ahogy a japánok nevezik hazájukat,

Ez a ragyogó hadvezér és zseniális szervezõ a teljhatalmat magához ragadva a hatalom nélküli császártól hálásan elfogadta a sóguni címet, melynél magasabb rangra földi halandó nem emelkedhet. Ez a kinevezés hivatalosan is megerõsítette diktátori minõségében. E tisztséget nagyon rövid idõn belül örökletessé tette, s törvényt hozott, miszerint a jövõben minden világi ügy a sógun kizárólagos hatáskörébe tartozik, míg az egyházi ügyekben a császár szava dönt.

Az utolsó nyolc évszázadban a császár, a Mennyek Fia és udvara a világtól elkülönülve, a fallal körülvett kiotói Császári Palotában élte életét. Évente egyszer, egyetlenegyszer kilépett a fal mögül, hogy felkeresse a szent Isze síremléket, de még akkor is rejtve maradt minden szem elõl, arcát sosem látták az emberek. Tisztségüket apáról fiúra örökítõ, vakbuzgó szolgálattevõi és az õsi, misztikus protokoll elõírásai még a falakon belül is csak legszűkebb családjának tagjaival engedték találkozni.

Ilyenformán a hadvezér, aki a palota kapuinak tényleges birtokában volt, maga döntötte el, ki mehet be és ki jöhet ki, minek következtében de facto birtokolta a császárt és annak fülét – befolyása és hatalma innen eredt. És noha a japánok a legteljesebb mértékben hitték a császár isteni származását s elfogadták a Menny Fiaként, akinek származását egyenes vonalban az idõk kezdetéig, a Napistennõig vezették vissza, a császár és udvara õsi szokás szerint nem tartott fenn hadsereget, és nem volt más jövedelme, mint amit a kapuit õrzõ hadvezér juttatott neki – évente és annyit, amennyit kedve tartotta.

Toranaga sógun, a fia és az unokája évtizedeken át bölcsen, de vaskézzel kormányozta az országot. Ahogy a nemzedékek követték egymást, úgy lazult szorításuk, hivatalnokaik mind több és több hatalmat kaparintottak magukhoz, s szép lassan a maguk hivatalait is örökletessé tették. A sógun névleg megmaradt legfõbb vezetõnek, de alig egy évszázad múltán már csak közönséges báb lett belõle, akit azonban mindig és kizárólag a Toranaga családból választottak, csakúgy, mint a Vének Tanácsát. A jelenlegi sógunt, Nobuszadát négy évvel ezelõtt, tizenkét esztendõs korában választották tisztjére.

Nem tapodja már sokáig e földet, fogadkozott magában Szandzsiro, visszatérve a jelen zavaró problémáihoz. – Könnyen lehet, Kacumata, hogy ezek a gyilkosságok, bár jogosak voltak, túlságosan provokálják a gajdzsinokat, és ez kedvezõtlen volna Szacumának.

– Én ebben nem látok semmi kedvezõtlent, nagyuram. A császár ki akarja seprűzni a gajdzsinokat, neked is ez a szándékod, a daimjók többségéé nemkülönben. Az, hogy az a két szamuráj szacumai, a császárnak is tetszeni fog. Ne feledd, hogy jedói küldetésed tökéletesen sikerült.

Szandzsiro három hónappal ezelõtt a kiotói császári udvar közbenjáróin keresztül rávette Kómei császárt, hogy saját kezűleg írjon alá néhány általa sugallt óhajt, s egyben bízza meg õt, hogy kísérjen el egy császári futárt, aki majd hivatalosan kézbesíti a tekercset Jedóba, ilyenformán biztosítva annak átvételét: ha egy császári óhajt már átvettek, azt elég nehéz volt visszautasítani. Az utóbbi két hónapban Szandzsiro vezette a tárgyalásokat, s bárhogy kapálóztak s tekergõztek is a ródzsú vénei s a bakufu tisztségviselõi, végül sikerült fölébük kerekednie. Most már a kezében volt írásos beleegyezésük, jóváhagyták bizonyos reformok bevezetését, amelyek célja az egész sogunátus meggyengítése volt. És ami a legfontosabb: megszerezte hivatalos hozzájárulásukat a császár akarata ellenére aláírt, gyűlölt egyezmény felbontásához, s hogy kiseprűzzék a gajdzsinokat, és országukat ismét magukra zárják, mint Perry hívatlan látogatása és erõszakos betolakodása elõtt.

– Na és mi van azzal a két oktalannal, akik a sorból kilépve, engedély nélkül gyilkoltak? – kérdezte Szandzsiro.

– Minden olyan cselekedet, amely zavarba hozza a bakufut, segít téged.

– Én is úgy látom, hogy a gajdzsinok nagyon kihívóan viselkedtek. Azoknak a férgeknek nincs joguk a közelembe kerülni. A zászlóm és a császári zászló ott volt a menet elején, láthatták.

– Akkor meg hadd viseljék csak a gajdzsinok tettük következményeit. Õk tolakodtak ide akaratunk ellenére partjainkra, õk vetették meg ilyen erõszakosan Jokohamában a lábukat. Ennyi emberrel, amennyivel most rendelkezünk, és egy éjszakai rohammal könnyűszerrel eltörölhetnénk a kolóniájukat, és felperzselhetnénk a körülötte lévõ falvakat. Ma éjjel meg is tehetnénk... hosszú idõre megoldaná a problémát.

– A jokohamait azt igen... egy meglepetésszerű támadás. A flottájukat azonban nem tudnánk megkaparintani... az ágyúikat.

– Ez igaz, nagyúr. A gajdzsinok pedig azonnal megtorolnák a támadást. A flottájuk szétlõné Jedót.

– Szerintem is. Ez azonban a sogunátust nem rombolná le, és Jedo után ellenem fordulnának, az én fõvárosom, Kagosima ellen. Ezt nem kockáztathatom meg.

– Szerintem Jedóval beérnék, nagyúr. Ha a bázisukat felperzselnénk, kénytelenek lennének visszamenni a hajóikra és elhajózni, vissza Hongkongra. Késõbb visszajöhetnek ugyan, de akkor, ha új bázist akarnak építeni, kénytelenek lesznek erõszakkal partra szállni. És ami számukra még ennél is rosszabb, kénytelenek szárazföldi csapatokat idehozni, hogy azt a bázist megvédjék.

– Ezek Kínát is megalázták. Gyõzhetetlen a hadigépezetük.

– Ez itt nem Kína, mi pedig nem vagyunk kényeskedõ, gyáva kínaiak, akiknek kiszívhatják a vérét, vagy akiket halálra rémíthetnek ezek a hullaférgek. Azt mondják, csak kereskedni akarnak. Helyes. Mi is: puskákra, ágyúkra és hajókra van szükségünk. – Kacumata elmosolyodott, és óvatosan hozzátette: – Javaslom, hogy romboljuk le és perzseljük fel Jokohamát, természetesen úgy téve, mintha mindez a bakufu és a sógun kívánságára történne így. Késõbb aztán, mikor a gajdzsinok visszatérnek, a sogunátus vezetõje nagy vonakodva kifizet nekik valamilyen szerény kártérítést, aminek fejében a gajdzsinok boldogan beleegyeznek, hogy összetépjük a szégyenletes egyezményt, és az újat már a mi feltételeink szerint kötik meg.

– Meg fogják támadni Kagosimát – mondta Szandzsiro. – És mi nem fogjuk tudni visszaverni õket.

– A mi öblünk veszélyes terep a hajóknak, nem olyan nyílt, mint a jedói. Ezenfelül vannak titkos parti ütegeink, titkos holland ágyúink, és hónapról hónapra erõsödünk. Egy ilyen gajdzsin támadás egyesítené az összes daimjót, az összes szamurájt, az egész országot. És mindezt a te zászlód alatt. Legyõzhetetlen sereged lenne. A gajdzsin seregek szárazföldön nem képesek gyõzni. Ez a föld az Istenek Földje, az istenek is minket pártolnának – mondta áhítatosan Kacumata. Egyáltalán nem hitt az istenekben, szavaival csak Szandzsirót akarta manipulálni, mint évek óta tette már. – Hatszáz évvel ezelõtt a mongol Kubiláj kán armadáját is egy kamikaze szél, egy isteni szél szórta szét. Miért ne történhetne újra így?

– Igaz – mondta Szandzsiro. – Az istenek mentettek meg minket akkor. A gajdzsinok azonban mások, a velejükig romlottak, és ki tudja, miféle galádságot képesek még kitalálni. Amíg nincsenek hadihajóink, õrültség volna kihívni magunk ellen egy tengeri támadást... bár abban egyetértek, hogy az istenek mellettünk állnak, és meg fognak védeni minket.

Kacumata felkacagott gondolatban: nincsenek istenek, nincs semmiféle isten, se menny, se élet a halál után. Ostobaság az egész, ostobák a gajdzsinok, ostobaság a dogmájuk. Én abban hiszek, amit a nagy diktátor, Nakamura tábornok írt a halálversében: Semmibõl a semmibe. Oszaka kastélya s minden tettem csak álombéli álom. – Könnyebben rátehetnénk a kezünket a gajdzsinok kolóniájára, mint eddig bármikor. Az a két ifjú, aki ítéletedre vár, megmutatta az utat. Könyörögve kérlek: indulj el rajta. – Kis szünetet tartott, s még halkabbra fogta a hangját. – Azt rebesgetik, nagyúr, hogy titkon mindkettõ sisi.

Szandzsiro szeme még jobban összeszűkült.

A sisik – a szellem emberei, így nevezték õket bátorságuk és tetteik miatt – fiatal forradalmárok voltak, lándzsahegye egy addig sose létezett mozgalomnak, amely a sogunátus megdöntésére irányult. Új jelenségnek számítottak, noha szám szerint az egész országban mindössze százötvenen lehettek.

A sogunátus és a legtöbb daimjó eltaposandó terroristáknak és õrülteknek tartotta õket.

A szamurájok nagy többsége, fõleg az egyszerű harcosok rojalisták voltak, szerették volna rákényszeríteni a Toranagákat, hogy mondjanak le a sogunárusról és adjanak minden hatalmat a császár kezébe, akitõl – s ebben szentül hittek – két és fél évszázaddal ezelõtt jogtalanul ragadta el Toranaga hadúr.

Számos közember, paraszt és kereskedõ szemében, s különösképp a gésák és gyönyörházak Lebegõ Világában a sisi legendák hõse volt, meg lehetett énekelni, meg lehetett siratni, lehetett bálványozni.

Mind szamuráj volt, fiatal, idealista, túlnyomó többségük Szacuma, Csósú és Tosza tartományokból származott. Akadt köztük néhány fanatikus idegengyűlölõ. Legtöbbjük ronin volt – hullámember, mivel szabadok voltak, mint a hullámok –, gazdátlan szamuráj vagy olyan, akit engedetlensége vagy valamilyen bűne miatt ura eltaszított magától, s elmenekült szülõföldjérõl, hogy elkerülje a büntetést. Megint mások önszántukból szöktek meg uruk fennhatósága alól, mert egy újfajta, égbekiáltó eretnekség hívei lettek: úgy tartották, létezik egy magasabb rendű kötelesség, mint ami urukhoz és a családjukhoz köti õket, és ez nem más, mint az uralkodó császár iránti kizárólagos kötelesség.

Néhány évvel ezelõtt a sisik egyre szélesedõ mozgalma apró, titkos sejteket alakított, amelyek célul tűzték maguk elé, hogy felélesztik tetszhalálából a busidót, az önfegyelmezés, a kötelesség, a becsület, a halál, a kardforgatás és más harci művészetek õsi szamuráj formáit, amelyeket – azt a néhány szenszeit leszámítva, akik még életben tartották a busidó szellemét – rég elfelejtettek már. Elfelejtették, mert Japánban, ahol korábban több száz éven át szünet nélkül dúltak a polgárháborúk, a Toranagák két és fél évszázados szigorú uralma alatt, amely megtiltotta a hadviselést, béke honolt.

A sisik óvatosan találkozgatni kezdtek, megvitatták terveiket. A kardvívó iskolák az elégedetlenség központjaivá váltak. Fanatikusok és radikálisok jelentek meg soraikban – jók is, rosszak is. Egy közös tulajdonság azokban mindõjükben megvolt: valamennyien fanatikusán ellenezték a sogunátust, s hogy Japán kikötõit megnyissák a külföldiek és a külföldi kereskedelem elõtt.

E cél elérése érdekében az utóbbi négy évben imitt-amott már meg is támadták a gajdzsinokat, s elkezdték egy mindaddig példa nélkül álló, mindenre kiterjedõ forradalom elõkészítését, amely Nobuszada sógun, a törvényes uralkodó, a mindenható Vének Tanácsa és a rendeleteiket végrehajtó, az élet minden rezdülését átfogó bakufu ellen irányult.

A sisik jelmondata mindent magába foglalt: Szonnó-dzsói – tisztelet a császárnak, űzd ki a barbárokat! Megesküdtek, hogy bármi áron is, de elsöpörnek mindenkit, aki az útjukba áll.

– Még ha sisik voltak is – mondta dühösen Szandzsiro –, akkor sem tűrhetem, hogy egy ilyen mindenki szeme láttára lezajlott engedetlenség büntetlen maradjon. Azoknak a gajdzsinoknak szerintem is le kellett volna szállniuk a lovukról, le kellett volna térdelniük, civilizált ember módjára viselkedni. Igenis õk provokáltak minket. De ez nem mentség ennek a két embernek.

– Egyetértek, nagyúr.

– Akkor most mondd meg, mit csináljak – mondta ingerülten Szandzsiro. – Ha ezek tényleg sisik és összezúzom õket vagy megparancsolom nekik, hogy kövessenek el szeppukut, akárhány õröm van is, még a hónap vége elõtt meggyilkolnak... Ne is próbáld tagadni, mert tudom. Undorító, hogy ilyen erõsek, pedig a legtöbbjük csak közönséges gosi.

– Talán épp ebben rejlik az erejük, nagyúr – mondta Kacumata. A gosik a legalacsonyabb rangú szamurájok voltak, családjuk általában pénztelen, vidéki szamurájcsalád, alig több a régi idõk harcos parasztjainál, akiknek szinte semmi kilátásuk nem volt rá, hogy tanulhassanak, következésképpen nem remélhettek elõléptetést, nem remélhették, hogy érvényesíthessék nézeteiket, sõt még azt sem igen, hogy egyáltalán meghallgassa õket valamely alacsony rangú hivatalnok – a daimjóról nem is beszélve. – A puszta életükön kívül nincs mit veszíteniük.

– Ha valaki sérelmez valamit, én természetesen meghallgatom. A különleges emberek különleges oktatást igényelnek... legalábbis némelyikük.

– Mi volna, ha õket bíznád meg a gajdzsinok elleni támadás vezetésével?

– És ha nem lesz támadás? Nem adhatom át õket meggondolatlanul a bakufunak vagy a gajdzsinoknak!

– A legtöbb sisi csak ifjú idealista, nincs se esze, se célja. Vannak közöttük bajkeverõk és bűnözõk is, akikre semmi szükség ezen a földön. Megfelelõ kezekben azonban egyik-másik értékes lehet... Egy kémtõl tudom, hogy a legidõsebbjük, Sorin, tagja volt annak a csapatnak, amely meggyilkolta Ii fõminisztert.

– Szo ka!

Négy éve történt. Ii, akinek feladata volt, hogy a gyermek Nobuszadából sógunt faragjon, minden ellenkezõ értelmű tanács ellenére, egy roppant helytelen házasságot szorgalmazott, amely védence és a császár tizenkét esztendõs féltestvér húga között jött volna létre, s mindezeken felül, ami a legrosszabb: japán részrõl õ tárgyalta meg és írta alá a gyűlöletes egyezményt. Halálát nem nagyon bánta senki, legfõképpen Szandzsiro nem.

– Hívasd õket.

A kihallgatóteremben ültek, egy szolgálólány teát tett Szandzsiro elé. Kacumata Szandzsiro mellett ült. Körülöttük a nagyúr tíz testõre állt, felfegyverkezve mind. A Szandzsirónál alacsonyabban és vele szemben térdeplõ két fiatalembernél nem volt fegyver, bár kardjaik ott hevertek tőlük karnyújtásnyira a tatamin. Idegeik pattanásig feszültek, de ez egyikükön sem látszott. A szolgálólány meghajolt, s félelmét palástolva távozott.

Szandzsiro észre se vette. Felemelte a tálcáról finom mívű porceláncsészéjét, ivott egy kortyot, ízlett neki a tea s boldog volt, hogy uralkodó lehet s nem alattvaló. Úgy tett, mintha a csészében gyönyörködne, de valójában a két fiatalembert tanulmányozta. A két szamuráj közömbösen várakozott, tudták, hogy eljött az idõ.

Szandzsiro azonkívül, amit Kacumata mondott, semmit sem tudott róluk: csak azt tudta, hogy mindkettõ gosi, gyalogos katona, ahogy apjuk is az volt. Mindkettõnek évi egy koku a járandósága – ez rizsmérték volt, körülbelül száznyolcvan liter, általános megítélés szerint elegendõ egy család egyévi táplálására. Mindkettõ egy-egy Kagosima környéki faluból származott. Az egyik tizenkilenc esztendõs volt, a másik – aki megsebesült s most be volt kötve a karja – tizenhét. Mindkettõ a kagosimai szamurájiskola növendéke volt, amelyet húsz esztendeje Szandzsiro alapított kiemelkedõ képességű emberei számára: itt külön kiképzésben részesültek, egyebek között gondosan megválogatott holland szakkönyveket is tanulmányoztak. Jó tanuló volt mindkettõ, nõtlen, szabadidejükben vívótudásukat csiszolgatták és tanultak. További megfelelõ elõmenetel esetén mindkettõ számíthatott rá, hogy valamikor a jövõben elõléptetik. Az idõsebbik neve Anato Sorin volt, az ifjabbiké Rioma Ori.

Sűrűsödött a csend.

Szandzsiro váratlanul megszólalt. Kacumatához beszélt, mintha a két fiatalember ott sem lett volna. – Ha bármelyik emberem, bármilyen értékes volna is egyébként, bármennyire provokálták volna is, bármilyen okkal, parancsom nélkül rátámadna valakire s ezután még a környezetemben maradna, nekem ezekre az emberekre súlyos büntetést kellene kiszabnom.

– Igen, nagyúr.

Szandzsiro látta tanácsosa szemének villanását. – A fegyelmezetlenség ostobaság. Ha nekem akadna ilyen emberem, és ezek után még életben akarna maradni, csak egyetlen megoldás volna a számára: hogy elmeneküljön s roninnak álljon, még azon az áron is, hogy így elveszti a járandóságát. Kár az életükért, ha egyébként méltónak bizonyultak volna rá. – Szandzsiro a két fiatalember felé fordult, alaposan szemügyre vette õket. Meglepetésére az eddigi komor közönyön kívül semmit sem tudott leolvasni az arcukról. Óvatossága fokozódott.

– A legteljesebb mértékben igazad van, nagyúr. Mint mindig – mondta Kacumata. – Meglehet azonban, hogy egy ilyen ember, már ha a becsület útját járó, különleges emberrõl van szó, tudván, hogy megzavarta harmóniádat s hogy nincs más választásod, mint súlyos büntetést kimérni rá, nos, meglehet, hogy ez a különleges ember még roninként is védelmezné érdekeidet, talán még jobban is, mint annak elõtte.

– Ilyen emberek nem léteznek – mondta Szandzsiro, de örült, hogy tanácsosa egyetért vele. Könyörtelen tekintete a fiatalemberekre siklott. – Vagy igen?

Mindkét fiatalember igyekezett állni a tekintetét, de nem sikerült. Lesütötték a szemüket. Sorin, az idõsebbik halkan megszólalt. – Vannak ilyen emberek, nagyúr.

Szandzsiro várta, hogy a fiatalabbik is megnyilatkozzon. Még jobban megsűrűsödött a csend. Végül Ori, az ifjabbik alig észrevehetõen bólintott, mindkét tenyerét a tatamira helyezte, és még mélyebbre hajolt. – Vannak, nagyúr, szerintem is.

Szandzsiro most már elégedett volt. Sikerült minden költség nélkül szert tennie két szövetségesre, két kémre a mozgalomban – akikért majd Kacumata lesz a felelõs.

– Ha léteznének ilyen emberek, hasznosak lehetnének. – Szandzsiro hangja kurtán, befejezõ jelleggel csattant. – Kacumata! Írj azonnal egy levelet a bakufunak, tudasd velük, hogy két gosi... – gondolkodott egy pillanatig, nem érdekelte, hogy a helyiségben tartózkodók halkan összesúgnak – ...írj olyan nevet, amilyet akarsz, ma kilépett a sorból és megölt valami gajdzsint, mert azok kihívóan és pimaszul viselkedtek, pisztoly is volt náluk, amelyeket fenyegetõleg a gyaloghintóm felé fordítottak. Ez a két emberem, akiket csakúgy, mint az összes többi emberemet, a gajdzsinok provokáltak, mielõtt elfoghatták és megkötözhették volna õket, elmenekült. – Ismét a két fiatalemberre nézett. – Ami pedig titeket illet, az elsõ éjszakai õrség idején gyertek vissza ítélethirdetésre.

Kacumata gyorsan megszólalt. – Nagyúr! Engedelmeddel javasolhatnám, hogy a levélbe még azt is írassuk bele, hogy mindkettõt kitaszítottad, roninnak nyilvánítottad, járandóságukat eltörölted, és fejükre jutalmat tűztél ki.

– Két kokut. Hirdettesd ki a falujukban, mihelyt visszatérünk. – Szandzsiro Sorinra és Orira nézett, s elbocsátólag intett. A két szamuráj mélyen meghajolt és távozott. Szandzsiro elégedetten észlelte, hogy kimonójuk hátán átütött az izzadság, noha a délután nem volt meleg.

– Kacumata – mondta halkan, mikor ismét kettesben maradtak. – Jokohamára visszatérve... Küldj oda néhány ügyes kémet, nogy lássuk, mi van ott. Parancsold meg nekik, hogy estére térjenek vissza, a szamurájoknak pedig rendelj el harckészültséget.

– Igenis, nagyuram. – Kacumata nem engedte meg magának, hogy elmosolyodjon.

Mikor a két fiatalember Szandzsirótól kijövet már áthaladt a testõrök gyűrűjén, Kacumata utolérte õket. – Kövessetek. – Kanyargós kerti utakon egy Orizetlen oldalkapuhoz vezette õket.

– Menjetek azonnal Kanagavába, az Éjféli Virágzás Fogadóba, ott biztonságban lesztek. Más barátainkat is ott találjátok majd. Siessetek!

– De szenszei – mondta Ori. – Elõbb össze kell szednünk a kardjainkat, a páncélunkat, a pénzünket és...

– Hallgass! – szólt rá dühösen Kacumata. Kimonója ujjából egy kis erszényt vett elõ, amelyben néhány pénzdarab csörgött. – Fogd ezt, s a kétszeresét adod vissza pimaszságodért! Napszálltakor utasítást adok az embereknek, hogy menjenek utánatok, s ha egy rín belül utolérnek, öljenek meg benneteket.

– Igenis, szenszei. Elnézést kérek a modortalanságomért.

– Nem fogadom el a bocsánatkérésedet. Ostobák vagytok mi, dketten. Mind a négy barbárt meg kellett volna ölnötök, nem csak egyet... És fõleg a lányt, mert amiatt a gajdzsinok megõrültek volna haragjukban! Hányszor mondtam el nektek? Ezek nem olyanok, mint mi, ezek nem civilizált emberek, egészen másképp nézik a világot, a vallást és a nőket! Tehetetlen, ostoba fajankók vagytok! Támadásba lendültök, de aztán nem folytatjátok a legteljesebb elszántsággal, életetekkel mit sem törõdve? Meginogtatok! Ezért veszítettetek! Ostobák! – ismételte. – Elfelejtettetek mindent, amit tanítottam nektek. – Dühösen, keményen, visszakézbõl arcul ütötte Sorint.

Sorin azonnal meghajolt, halkan, alázatosan bocsánatot kért, amiért viselkedése miatt a szenszei elveszítette a vát, belsõ harmóniáját; fejét mélyen lehajtotta, kétségbeesetten igyekezett leplezni fájdalmát. Ori karómereven várta a második ütést: csípõs, égetõ érzés maradt utána. Nyomban õ is alázatosan bocsánatot kért, s félelmében továbbra sem emelte fel fejét. Egyszer az egyik tanulótársa, a tanulók között a legjobb kardforgató, egy vívásórán udvariatlanul válaszolt Kacumatának. Kacumata a hüvelyébe dugta a kardját, puszta kézzel ment neki, lefegyverezte, megalázta, mindkét karját eltörte, s mindörökre száműzte a falujába.

– Kérlek, bocsáss meg, szenszei – mondta Sorin. Őszintén mondta.

– Menjetek az Éjféli Virágzás Fogadóba. Ha üzenetet küldök, azonnal engedelmeskedtek, bármit kérek is. Még egy lehetõségetek nem lesz. Azonnal engedelmeskedtek. Megértettétek?

– Igen, szenszei, igenis. Kérünk, bocsáss meg nekünk – mormolta a két fiatalember. Feltűrték kimonójukat, és már rohantak is: jobban féltek tõle, mint Szandzsirótól. Kacumata évek óta tanította õket mind a harcművészetekre, mind – titokban – más művészetekre: a múlt, a jelen és a jövõ stratégiájára, hogy miért nem teljesítette a bakufu a kötelességét, miért nem teljesítették a Toranagák, miért szükségszerű a változtatás, s miként kell keresztülvinni. Kacumata azon kevés sisi közé tartozott, aki hatamoto volt, magas rangú szamuráj, nagyurát közvetlenül szolgáló tiszteletre méltó hűbéres, aki évente ezer koku járandóságot kapott.

– Íííí, ilyen gazdagnak lenni... – súgta Sorin Orinak, mikor megtudták a dolgot.

– A pénz semmit sem számít. A szenszei megmondta, hogy akinek hatalma van, annak nincs szüksége pénzre.

– Igen, de gondolj csak a családodra, gondolj az apádra meg az én apámra, a nagyapánkra, õk is vehetnének egy kis földet maguknak, nem másokén kellene dolgozniuk... És nekünk sem kellene idõnként mezei munkát végeznünk, hogy egy kis különpénzre tegyünk szert.

– Igazad van – mondta Ori.

Sorin ekkor felnevetett. – Egyet se félj, sose lesz nekünk még száz kokunk se, és ha lenne is, a magunk részét akkor is lányokra meg szakéra költenénk, mi lennénk a Lebegõ Világ daimjói! Ezer kokunál több pénz nincs is a világon!

– Dehogy nincs – mondta Ori. – Ne feledd, mit mondott a szenszei.

Kacumata az egyik titkos gyűlésen, amelyen csak leghívebb tanítványai vettek részt, így magyarázta: – Szacuma jövedelme évi hétszázötvenezer kokura rúg, ez mind a mi nagyurunké, a daimjóé, aki ezt úgy osztja el, ahogyan helyesnek látja. Ez is egy olyan szokás, amit az új rendszer meg fog szüntetni. A nagy változás bekövetkezte után a hűbérbirtokok jövedelmét egy államtanács osztja majd el, amelynek tagjai a legkülönbözõbb rangú, korú és származású szamurájok közül kerülnek ki. Egyetlen feltétel lesz csupán: hogy az illetõ kellõképp bölcs legyen, s köztiszteletnek örvendjen, így fognak eljárni minden hűbérbirtokon, mivel az országot a Jedóban vagy Kiotóban székelõ, ugyancsak érdemes szamurájok alkotta Legfõbb Államtanács igazgatja majd – a Mennyek Fiának iránymutatása alatt.

– Bármely szamuráj tagja lehet ezeknek a tanácsoknak, szenszei? Megkérdezhetem, hogy ez vonatkozik a Toranagákra is? – kérdezte Ori.

– Kivétel nélkül mindenkire vonatkozik, ha az illetõ érdemes rá.

– Szenszei, bocsáss meg, de szeretnék még valamit kérdezni. Tudja azt valaki, hogy mekkora a Toranagák valódi vagyona és hogy mekkora földet birtokolnak?

– A szekigaharai ütközet után Toranaga elkobozta megölt ellenségei földjeit, amelyek összesen körülbelül évi ötmillió kokut értek. Ez Japán egész vagyonának körülbelül az egyharmada. Ezt a saját és családja tulajdonává nyilvánította. Egyszer és mindenkorra.

Az ezt követõ döbbent csendet végül ismét Ori törte meg. Mindannyiuk gondolatát mondta ki. – Ilyen óriási vagyonból a miénk lehetne a világ legnagyobb hadiflottája, annyi ágyút és puskát vásárolhatnánk, amennyi csak kell, a legjobb puskákkal szerelhetnénk fel szárazföldi csapatainkat, és kihajíthatnánk minden gajdzsint!

– Akár háborút is indíthatnánk ellenük, és kiterjeszthetnénk partjainkat – tette hozzá halkan Kacumata. – És lemoshatnánk a szégyenfoltot.

Mindannyian tudták, mirõl beszél. A tairóról, Nakamura generálisról, a hűbérúrról, Toranaga közvetlen elõdjérõl, a nagy paraszttábornokról, aki késõbb a Kapuk Ura lett, aminek következtében a császár hálából felruházta az alacsony sorból származó ember által elérhetõ legmagasabb méltósággal, a diktátor jelentésű tairói tiszttel – és nem a sógunival, amelyet megszállottként hajszolt egy életen át, de amit sosem tudott elérni.

Miután rávette fõellenségét, Toranagát, hogy esküdjön örök hűséget neki és gyermekeinek, óriási hajóhadat szervezett és hadjáratot indított Csoszén (vagy ahogy egy idõben nevezték: Korea) ellen, hogy megvigye nekik a felvilágosodást, s hogy ugródeszkaként használja a Kína Sárkánytrónjáért indítandó hadjárathoz. Csapatai azonban kudarcot vallottak s szégyenszemre hamarosan visszavonulót fújtak – csakúgy, mint a korábbi korokban, évszázadokkal ezelõtt, mikor két másik japán kísérlet is ugyanilyen csúfosan dugába dõlt. Hiába: Kína trónjának magnetikus vonzása volt.

– Az ilyen szégyenfoltot le kell törölni... Ahogy azt a szégyenfoltot is, amelyet a Mennyek Fiának köpönyegén ejtett Toranaga, aki Nakamura halálakor jogtalanul magához ragadta a hatalmat, tönkretette Nakamura özvegyét és fiát, leromboltatta oszakai várát. Épp elég ideje prédálja már a Menny Fiának örökségét! Szonnó-dzsói!

– Szonnó-dzsói! – visszhangozták lelkesen.

Esteledett. A két fiatalember elfáradt, fejveszett menekülésük sokat kivett belõlük, ám ezt egyik sem akarta elsõként beismerni, így aztán sietve folytatták útjukat egészen az erdõ széléig. Elõttük a már nagyon közeli Kanagava peremén áthaladó Tokaidó mindkét oldalán elárasztott rizsföldek terültek el. Nem messze egy sorompó látszott. A tengerpart tõlük jobbra húzódott.

– Álljunk meg... egy percre – szólalt meg Ori. Sebesült karja lüktetett, a feje hasogatott, melle szaggatott, de nem mutatta.

– Jól van. – Sorin ugyanúgy lihegett és ugyanolyan fáradt volt, de nevetett. – Gyenge vagy, mint egy vénasszony. – Keresett egy kis száraz földfelületet, jólesõen letelepedett, igyekezett kifújni magát. Nagy óvatosan körülnézett.

A Tokaidó szinte teljesen néptelen volt, a bakufu általában nem engedélyezte az éjszakai utazást: ha valaki éjszaka mégis folytatta útját, szigorú kihallgatásra és – ha sietségének nem tudta alapos okát adni – büntetésre számíthatott. Teherhordók és az utolsó utasok igyekeztek a kanagavai sorompó felé. A többiek már mind valamelyik fogadóban fürdõztek vagy tivornyáztak: a pihenõvároskákban mindenütt számos fogadó működött. Az éjszaka beálltával szerte az egész országban leeresztették az országúti sorompókat, helybeli szamurájok õrködtek mellettük.

Sorin az öböl túlpartját nézte: odalátszottak a sétány olajlámpásai és a horgonyon ringatózó hajók között imitt-amott a kolónia épületeinek világos ablakai. Jó hold, félhold ült nem sokkal a szemhatár felett.

– Hogy van a karod. Ori?

– Jól, Sorin. Most már egy rinél távolabb vagyunk Hodogajától.

– Ez igaz, de amíg nem érünk a fogadóba, nem vagyunk biztonságban. – Sorin masszírozni kezdte sajgó nyakát és nyakszirtjét: Kacumata ütésétõl mintha elcsúszott volna az egyik csigolyája. – Mikor ott térdeltünk Szandzsiro nagyúr elõtt, már azt hittem, végünk. Azt hittem, bűnösnek nyilvánít minket.

– Én is azt hittem. – Ori rosszul érezte magát, a karja lüktetett, a melle sajgott, az arca még mindig égett, mint a tűz. Ép kezével gépiesen legyintett, hogy elhessegesse az éjszakai rovarokat. – Ha Szandzsiro... Én eltökéltem, hogy felkapom a kardomat, és elõttünk küldöm a másvilágra.

– Én is eltökéltem, de a szenszei nagyon figyelt. Mielõtt még mozdultunk volna, megölt volna mindkettõnket.

– Igen, ebben is igazad van. – A fiatal Ori megborzongott. – A pofonja kis híján levitte a fejemet, íííí, ekkora erõ... Hihetetlen! Örülök, hogy a mi oldalunkon áll, és nem velünk szemben. Õ mentett meg minket, neki köszönhetjük az életünket, õ beszélte rá Szandzsirót. – Ori hirtelen elkomorodott. – Sorin... Mialatt vártunk, én... hogy megerõsítsem magam, megfogalmaztam a halálversemet.

Sorin is elkomorodott. – Hallhatnám?

– Igen.

Szonnó-dzsói – jő az est,

ez sincs hiába.

Ugrom,

vár rám az űr.

Sorin végiggondolta a költeményt, ízlelgette a szavak egyensúlyát, harmadik szintű jelentésüket, majd ünnepélyes hangon megszólalt. – Bölcs dolog, ha egy szamuráj megírja a halálversét. Nekem még nem sikerült, de tudom, hogy kellene. Utána már minden nap ajándék. – Lassan jobbra-balra fordította fejét, mindkét irányban addig, ameddig csak tudta, pattant is egy csigolya vagy egy ízület: máris jobban érezte magát. – Tudod, Ori... a szenszeinek igaza volt. Meginogtunk egy pillanatra, azért vesztettünk.

– Meginogtam, ebben igaza van, könnyen megölhettem volna a lányt, de egy pillanatra megbénított. Soha életemben... Az a külföldies ruha, az arca meg mint valami furcsa virág... Azzal a hatalmas orrával, azzal a két kék folttal, fölöttük meg azzal a két sárga porzószállal olyan volt, mint egy óriási orchidea... Azok a hihetetlen szemek, mint egy sziámi macskáé, az a szalmacsutak az alatt a nevetséges kalap alatt... Visszataszító volt, de valahogy mégis vonzó. – Ori idegesen elnevette magát. – Megbabonázott. A sötét régiók valamelyik kamija lehet.

– Szaggasd csak le a ruháját, majd meglátod, hogy e világi lény. Na de hogy vonzó lenne... Hát nem tudom.

– Nekem is ez jutott eszembe, hogy milyen lehet. – Ori egy pillanatra fölnézett a holdra. – Ha párnáztam volna vele, azt hiszem... azt hiszem, úgy jártam volna vele, mint a hím pók a nõstényével.

– Mármint hogy a nõstény megöli utána?

– Igen. Ha erõszakkal vagy erõszak nélkül, de párnáznék vele, az a nõ megölne utána. – Ori hessegetõ mozdulatokat tett a kezével, a rovarok kezdtek elviselhetetlenné válni. – Még sose láttam ilyen nõt... De te sem. Te is észrevetted, neh?

– Nem, én nem. Olyan gyorsan játszódott le az egész, és én azt a nagy, ronda pisztolyost próbáltam megölni. A lány meg közben elmenekült.

Ori Jokohama halvány fénypontjait nézte. – Kíváncsi volnék, vajon hogy hívják, és hogy mit csinált, mikor hazaért. Még sose láttam ilyen... olyan rút volt, mégis...

Sorin nyugtalanul figyelte. Ori mind ez ideig jóformán észre sem vette a nõket, egyszerűen csak használta õket, mikor szüksége volt rájuk, hagyta, hogy szórakoztassák, kiszolgálják. Nem emlékezett rá, hogy imádott húgán kívül más nõrõl beszélt volna. – Karma.

– Az, karma. – Ori megigazította karján a kötést; a lüktetés erõsödött. A kötés alól szivárgott a vér. – Ennek ellenére nem tudom, hogy csakugyan vesztettünk-e. Várnunk kell, türelemmel kell lennünk, majd meglátjuk, mi lesz. Mindig is úgy terveztük, hogy az elsõ adandó alkalommal nekimegyünk a gajdzsinoknak... Helyesen cselekedtünk.

Sorin felállt. – Unom már a komolyságot, a kamit meg a halált. A halált úgyis hamarosan megismerjük. A szenszei azért adott életet nekünk, hogy a szonnó-dzsóinak szenteljük. Semmibõl a semmibe. Ma este azonban gyönyörök várnak ránk. Fürdõ, szaké, vacsora, aztán egy igazi éjszakai hölgy, zamatos, édes illatú, harmatos... – Halkan fölnevetett. – Egy virágszál, nem orchidea, egy gyönyörű orrú, rendes szemű virágszál. Na, gye...

Elhallgatott. Kelet felöl, Jokohama irányából egy hajó jelzõágyújának dörrenése hallatszott, majd egy kis idõ múltán jelzõrakéta villant a sötétségbe.

– Ez valami szokásos jelzés?

– Nem tudom. – A másik irányban épp csak ki tudták venni az elsõ sorompó lámpásait. – Menjünk inkább a rizstáblákon át, úgy kikerüljük az õröket.

– Vágjunk át az úton a part felõli oldalra. Onnan úgysem számítanak senkire, elkerüljük a járõröket, és a fogadó is közelebb van.

Mélyen lehajolva átszaladtak az úton, és a nemrég palántázott téli rizs táblái között kanyargó ösvényeken haladtak tovább. Egyszer csak megtorpantak: a Tokaidó felõl lódobogás és lószerszámok csörgése hallatszott. Meglapultak, úgy várakoztak, aztán leesett az álluk. Az útkanyarulatban egy tiszttel az élen, tíz egyenruhás, hátultöltõs puskákkal felfegyverkezett lovas dragonyos bukkant elõ.

A sorompónál álló szamurájok nyomban észrevették õket, figyelmeztetõleg rájuk kiáltottak. Az õrkunyhóból további szamurájok rohantak elõ. Hamarosan húszan sorakoztak fel a sorompó mögött, egy tiszt állt az élükön.

– Mit csináljunk. Ori? – kérdezte suttogva Sorin.

– Várjunk.

A szamuráj tiszt fölemelte a kezét. – Állj! – kiáltotta enyhe fõhajtással, korrekt módon betartva azt, amit a jó modor egy alacsonyabb rangú katonát köszöntõ tiszt számára elõírt. – Engedélyezték számotokra az éjszakai utat? Ha igen, kérlek, add ide az okmányaidat.

Ori majd megfulladt dühében, látva a gajdzsin tiszt arcátlanságát, aki körülbelül tízlépésnyire a sorompótól megállt, kiáltott valamit a maga különös nyelvén, parancsoló mozdulattal intett a szamurájoknak, hogy nyissák fel a sorompót. Le sem szállt a lováról, meg sem hajolt, pedig a szokások mindkettõt megkívánták.

– Hogy merészelsz ilyen faragatlanul viselkedni? Távozz! – kiáltott rá a meglepett szamuráj tiszt, aki nem számított ilyen viselkedésre, s intett, hogy menjenek el.

A gajdzsin tiszt parancsot vakkantott. Emberei nyomban leakasztották vállukról a puskájukat, s egy gyors második parancs után sortüzet lõttek a levegõbe. A sortűz után, a puskaropogás hangja még le sem csengett, mikor máris újratöltették s most már egyenesen a szamurájok felé fordították fegyverüket. Sűrű csend telepedett a tájra.

Sorin és Ori leesett állal bámult. Mióta világ a világ, a fegyvereket elölrõl töltötték puskaporral és golyóval. – Ezek hátultöltõs puskák, azokkal az újfajta patronokkal – súgta izgatottan Sorin. Eddig még egyikük sem látott ilyen fegyvereket, csak hallott róluk. A sorompónál álló szamurájok is megdöbbentek. – Íííí, láttad, milyen gyorsan töltöttek újra? Úgy hallottam, egy ilyen puskából tíz lövést lehet leadni annyi idõ alatt, mialatt egy muskétából egyet.

– És láttad, milyen fegyelmezettek, Sorin? Még a lovak is, szinte meg sem mozdultak.

A gajdzsin tiszt újabb lekezelõ mozdulattal intett, hogy nyissák fel a sorompót. A jelbeszéd félreérthetetlen volt: ha nem nyitják fel azonnal, minden szamuráj meghal.

– Hadd menjenek – mondta a szamurájok tisztje.

A dragonyostiszt megvetõ tekintettel, láthatólag félelmet nem ismerve elõrerúgtatott, komor arcú emberei lövésre készen tartott puskával követték. Egyikük sem köszönt az õröknek, egyikük sem viszonozta udvarias meghajlásukat.

– Ezt azonnal jelentem, ezért bocsánatot kell kérnetek! – kiáltott utánuk a szamuráj tiszt. Bár igyekezett nem mutatni, rettentõen dühítette a gajdzsinok modortalansága.

A dragonyosok átvonulása után a sorompót ismét lezárták. – Micsoda modor! – sziszegte dühösen Ori. – De hát mit tehetett volna ilyen fegyverek ellen?

– Nekik rohanhatott volna, és halála elõtt megölhetett volna néhányat! – Sorin lába reszketett a dühtõl. – Én nem lettem volna ilyen gyáva... Én nekik rohantam és meghaltam volna.

– Igen. Azt hiszem... – Ori elhallgatott, egy hirtelen gondolat hatására elpárolgott dühe. – Gyere! – suttogta sürgetõleg. – Meglessük, merre mennek... Talán olyan puskát is tudunk lopni.

Az esti szürkületben a Királyi Haditengerészet nagycsónakja gyors tempóban közeledett a kanagavai móló felé. Ez a móló a partot tagoló többivel ellentétben erõs kõ- és faépítmény volt, elején merész tábla szökkent magasba s hirdette angol és japán betűkkel: ÕFELSÉGE BRITANNIA KIRÁLYNÕJE KÖVETSÉGÉNEK TULAJDONA. A BIRTOKHÁBORÍTÓK FELELÕSSÉGRE VONATNAK. A csónakban matrózok eveztek gyors húzásokkal, elõttük, mögöttük felfegyverzett tengerészek ültek. Nyugaton, a látóhatár peremén még látszott egy keskeny, bíborvörös csík. A tenger enyhén fodrozódott, a hold elõl könnyű szél hajtotta el a felhõket.

A követség egyik gránátosa a móló végén várta õket. Kerek arcú kínai állt mellette magas nyakú, bokáig érõ klepetusban, kezében egy rúdra akasztott olajlámpással.

– Evezõt ki! – vezényelt a fedélzetmester. Az evezõk nyomban kiemelkedtek. Az elsõ evezõs a mólóra szökkent, egy kikötõbakhoz kötötte a csónakot. A tengerészek gyorsan, fegyelmezett rendben követték, s puskájukat lövésre készen tartva védekezõ alakzatot vettek föl. õrmesterük a környéket fürkészte. A csónak hátsó végében egy tengerésztiszt állt. Mellette Angelique Richaud. A tiszt partra segítette a lányt.

– Jó estét, uram, jó estét, hölgyem – tisztelgett a gránátos. – Ez az ember itt Lim, a követség alkalmazottja.

Limnek majd kiugrott a szeme, úgy bámulta a lányt. – Jó'stét szah, te jön nagyon gyorsan-gyorsan, hallod-e? Miszi jön, sebaj.

Angelique ideges volt, nyugtalan. Fõkötõt, kék selyem ingvállat és abroncsszoknyát viselt, ugyanilyen színű vállkendõje remekül kiemelte bõre fehérségét és haja szõkeségét.

– Mr. Struan hogy van?

A katona udvariasan válaszolt. – Nem tudom, hölgyem. Babcott doktor a legjobb orvos ezeken a vizeken, úgyhogy ha az Úr is úgy akarja, felépül a szerencsétlen. Nagyon fog örülni magának, állandóan csak magát kérdi. Csak reggelre vártuk magukat.

– És Mr. Tyrer?

– Õ jól van, hölgyem, csak izomsebet kapott. Talán indulhatnánk.

– Milyen messze van?

Lim ingerülten közbeszólt. – Ajíjje, nem messze, csopcsóp, sebaj. – Magasra emelte a lámpást, s sűrű kantoni morgolódás közepette nekiindult a sötétségnek.

Pimasz disznó, gondolta a tiszt. Jóvágású férfi volt, tengerészhadnagy, John Marlowe-nak hívták. Elindultak Lim után. A tengerészek nyomban menetalakzatba rendezõdtek, felderítõket küldtek elõre.

– Jól érzi magát, Miss Angelique? – kérdezte Marlowe.

– Igen, köszönöm. – Angelique Richaud szorosabbra vonta maga köré vállkendõjét. Óvatosan lépkedett. – Micsoda borzalmas szag!

– Sajnos a trágya, amit a földeken használnak... meg az apály. – Marlowe huszonnyolc éves volt, homokszín hajú, szürkéskék szemű, rendes körülmények között a HMS Pearl-ön, egy huszonegy ágyús gõzfregatton szolgált, ez idõ szerint azonban Ketterer admirális segédtisztjének feladatkörét látta el. – Parancsol hordszéket?

– Nem, köszönöm, jó így.

Lim két-három lépésnyire haladt elõttük, úgy világított nekik a keskeny, néptelen falusi utcákon. Kanagavában csend honolt, bár a kis rácskapukkal tagolt magas falak mögül idõnként részeg férfiak és nõk féktelen, részeg röhögése harsant. Mindenütt kalligrafikus japán cégtáblákat lehetett látni.

– Ezek fogadók? – kérdezte Angelique Richaud.

– Azt hiszem, igen – felelte Marlowe.

Szóváltásukat hallva Lim halkan röhincsélni kezdett. Tökéletesen tudott angolul, egy hongkongi missziós iskolában tanult. Utasításai úgy szóltak, hogy ezt a tényt gondosan titkolja, kizárólag a pidzsint használja, mutassa magát ostobának, lessen ki minél több titkot, amelyeknek mind õ, mind a tongja elöljárói, mind vezetõjük, Kitűnõ avagy Gordon Csen, a Struan compradoréja hasznát veszi. A compradore általában egy jó házból való eurázsiai férfi volt, õ közvetített az európai és a kínai kereskedõk között, folyékonyan beszélte az angolt és a kínai nyelvjárásokat, és minden tranzakcióból legalább tíz százalék hasznot húzott.

Hohó, finnyás ifjú kisasszonyom, gondolta derűsen Lim, aki sok mindent tudott róla, kíváncsi vagyok, vajon ki lesz ezek közül a bűzös kerekszeműek közül, aki elsõként taszít hanyatt, s elsõként hatol be hasonlóképp bűzös jádekapudon. Vajon csakugyan olyan érintetlen vagy, mint amilyennek mutatod magad, vagy a Zöld Szemű Ördög Struan unokája kiélvezte már veled a felhõket s az esõt? Az összes hatalmas és apró istenekre, hamarosan megtudom a választ, mert a szobalányod a néném harmadik unokatestvérének a lánya. Azt már amúgy is tudom, hogy a szõrzeted tépkedni kellene és ugyanolyan szõke, mint a hajad, de túlságosan dús, civilizált férfinak így nem kell, bár gondolom a barbároknak ebben az állapotában is megfelel. Pfuj!

Ajíjje, de érdekes is az élet! Fogadni mernék, hogy ez a gyilkosság mind az idegen ördögöknek, mind ezeknek a mocsokevõknek sok gondot fog még okozni. Csodálatos! Hogy fulladnának mind a saját ürülékükbe!

Érdekes, hogy a Zöld Szemű Ördög unokája ilyen súlyosan megsebesült, és így folytatódik férfiáguk rossz zsosza, és érdekes, hogy a hír a leggyorsabb futárunk útján már úton is van Hongkong felé. Milyen bölcs is vagyok! De hát nem csoda: a Közbülsõ Birodalomból származom, s ilyenformán természetesen magasabb rendű vagyok.

De ami szél rossz az egyiknek, kedvez a másiknak. Ezek a hírek minden bizonnyal nagyon le fogják nyomni a Nemes Ház részvényeinek az árát. így, hogy elõbb tudjuk, mint a többiek, én meg a barátaim hatalmas haszonra teszünk szert, Az összes istenekre: a nyereségem tíz százalékát felteszem a tizennégyes számra a legközelebbi boldogság-völgyi lóversenyen, mert ma a barbárok idõszámítása szerint a hónap tizennegyedik napja van.

– Hó! – kiáltott fel elõremutatva.

A templom központi tornyainak sziluettje ott sötétlett az apró, földszintes, egymástól gondosan elválasztott, de méhsejtszerűen összetapadó házikók alkotta utcák fölött.

A templom olajlámpásokkal jó kivilágított kapujában egy gránátos közkatona és egy õrmester õrködött. Babcott ott állt mellettük.

– Jó estét, Marlowe! – szólalt meg mosolyogva. – Micsoda váratlan és kellemes meglepetés, Mademoiselle, jó estét. Mi a...

– Bocsásson meg, doktor úr – vágott a szavába Angelique, döbbenten nézve fel a hatalmas termetű orvosra –, de úgy hallottuk, hogy Malcolm, vagyis Mr. Struan súlyosan megsebesült.

– Elég csúnya kardvágást kapott, de már összevarrtam, és jelenleg mélyen alszik – mondta könnyedén Babcott. – Nyugtatót adtam neki. Egy pillanat és bevezetem hozzá. Mondja, Marlowe, mi a...

– És Phillip Tyrer? – szakította félbe ismét a lány. – Az õ sebe is súlyos?

– Csak izomseb, Mademoiselle, pillanatnyilag nincs mit tenni vele, õ is nyugtatót kapott. Miért hozta a tengerészeket, Marlowe?

– Az admirális úr úgy gondolta, nem árt egy kis erõsítés... Lehet, hogy evakuálni kell a követséget.

Babcott füttyentett. – Ez komoly?

– E percben is tanácskoznak. Az admirális, a tábornok, Sir William, a franciák, a németek, az oroszok, az amerikaiak és a kereskedõk képviselõi – felelte Marlowe, majd némi éllel hozzáfűzte: – Úgy hallottam, elég heves a vita. – A tengerész õrmesterhez fordult. – Biztosítsa a követség épületét, Crimp õrmester. Késõbb majd ellenõrzöm az õrszemeket. – A többit a gránátos õrmesternek címezte. – Kérem, adja meg Crimp õrmesternek a szükséges segítséget, mutassa meg neki, hova kvártélyozhatja be az embereit meg az ilyesmiket. Szabad a nevét?

– Towery, hadnagy úr.

– Köszönöm, Towery õrmester.

Babcott megszólalt. – Jöjjenek, igyanak meg nálam egy teát.

– Köszönöm, én nem kérek – mondta Angelique. Igyekezett udvarias lenni, de már alig bírt türelmetlenségével. Különben sem szerette az angolosan fõzött teát s azt sem, hogy a legkisebb ürügyet is megragadják a fogyasztására. – Nagyon szeretném már látni Mr. Struant és Mr. Tyrert.

– Persze, azonnal. – Babcott már látta, hogy Angelique Richaud bármely pillanatban sírva fakadhat, és úgy gondolta, jót tenne neki egy csésze tea, amelybe talán egy kis konyakot is lehetne cseppenteni. Aztán valami nyugtatót neki, és be az ágyba. – Ez a szegény fiú, Phillip sajnos sokkos állapotba került. Gondolom, magát is nagyon megrázták a történtek.

– De jól van?

– Igen, különben kutya baja – ismételte türelmesen az orvos. Jöjjön, gyõzõdjön meg róla a saját szemével. – Átvezette vendégeit az udvaron. Lódobogás torpantotta meg õket. Meglepetésükre egy dragonyos õrjárat kanyarodott be a kapun.

– Jóságos ég, ez Pallidar! – mondta Marlowe. – Mit keres ez itt?

A dragonyos tiszt viszonozta a tengerészek és gránátosok tisztelgését, és lepattant a nyeregbõl. – Folytassák – mondta. Nem vette észre Marlowe-t, Babcottot és Angelique-et. – A keservüket ezeknek a mocskos japánoknak! Megpróbálták a mocskos sorompójukkal lezárni elõttünk az utat! Sajnos meggondolták magukat a kurafiak, különben már alulról szagolnák az ibolyát a mocskos... – Észrevette Angelique-et, döbbenetében elakadt a szava. – Jézusom, akarom mondani... Rettenetesen sajnálom, Mademoiselle... Ööö... nem tudtam, hogy hölgy is van a közelben... Ööö... khm... jó estét, doktor úr.

Marlowe válaszolt. – Jó estét, Settry. Mademoiselle Angelique, engedje meg, hogy bemutassam a mi szókimondó természetű Settry Pallidar kapitányunkat, õfelsége 8. dragonyos ezrede tisztjét. Mademoiselle Angelique Richaud.

A lány kimérten bólintott, a kapitány mereven meghajolt. – Még egyszer elnézését kérem, Mademoiselle. A követség biztosítására küldtek, doktor úr, arra az esetre, ha netán el kellene hagyni az épületet.

– Az admirális úr már intézkedett ez ügyben – mondta pattogósán Marlowe. – Azért vannak itt a tengerészek.

– Akkor most már elküldheti õket, mert már itt vagyunk.

– Menjen a... Javaslom, hogy kérjen új parancsot. Holnap. Addig viszont én vagyok a rangidõs, és én parancsolok. Régebben szolgálok. Doktor úr, talán átvezethetné a hölgyet Mr. Struanhoz.

Babcott aggodalommal eltelve figyelte az egymással farkasszemet nézõ két fiatalembert. Mindkettõt kedvelte. Ez a két ifjú bika egy szép napon még egymásnak megy... Isten legyen irgalmas hozzájuk, ha egy nõ miatt. – Még találkozunk. – Karját nyújtotta a lánynak, és elvezette.

A két tiszt néhány másodpercig nézett utánuk, aztán Pallidar felszegte a fejét. – Ez itt nem hajó – sziszegte. -Ez a hadsereg feladata.

– Badarság.

– A modorával együtt az ép elméjét is elveszítette? Miért hoz egy hölgyet egy ilyen helyre, ahol isten tudja, mi történhet?

– Mert Mr. Struan szeretné látni, mert orvosilag hasznosnak találtatott, mert a hölgy rávette az admirális urat, hogy tanácsom ellenére engedje ide ma este, és mert az admirális úr azt a parancsot adta, hogy kísérjem ide meg vissza a kisasszonyt. Towery õrmester!

– Parancs!

– További utasításig itt most én vagyok az elsõ számú parancsnok. Mutassa meg a dragonyosoknak a szállásukat, és helyezze õket kényelembe. El tudja helyezni az istállóban a lovaikat? Van elég porció?

– Igenis, hadnagy úr, hely az van bõben. Élelem az valamivel kevesebb.

Marlowe intett az õrmesternek, hogy lépjen közelebb. – Szóljon mindenkinek – mondta fenyegetõleg. – Semmi verekedés. Száz vesszõt kap, aki ilyesmibe keveredik! Bárki legyen is az!

A Jokohama Klub bárhelyiségében, amely a kolónia legtágasabb helyisége s ilyenformán tanácsterme is volt, hatalmas hangzavar uralkodott. Itt volt szinte mindenki, aki csak számított, csupán a lábukon megállni képtelen részegek és betegek hiányoztak. Az ordítozás számos nyelven folyt, sokan máris felfegyverkeztek, mások öklüket rázva szidták a helyiség túlvégében magasodó dobogóra helyezett asztalnál ülõ jól öltözött férfiakat, akiknek többsége hasonló hangerõvel ordított vissza rájuk. Az admirálist és a tábornokot már gutaütés környékezte.

– Ha ezt még egyszer ki meri ejteni a száján, én esküszöm, kihívom!...

– Menjen a pokolba, maga nyomorult!...

– Ez háborút jelent, Wullemnek meg kell...

– Indítsák el azt a szaros flottát meg azt a szaros hadsereget, és ágyúzzák szét Jedót!...

– Rombolják földig a mocskos fõvárosukat!...

– Canterburyért bosszút kell állni, Wullum azonnal adjon parancsot a...

– Jól beszél! Itt Willumnak kell intézkednie, John Cant' az én pajtásom volt...

– Na ide figyeljenek... – Az asztalnál ülõk egyike egy kalapáccsal verni kezdte az asztallapot, így próbált csendet teremteni. Ezzel azonban csak még jobban feltüzelte a tömeget: kereskedõket, boltosokat, fogadósokat, szerencsejátékosokat, lovászokat, mészárosokat, zsokékat, matrózokat, léhűtõket, vitorlakészítõket, kikötõi söpredéket. Egyetlen kavargásba olvadt össze minden: kürtõkalapok, tarka mellények, gyapjú felsõ- és alsóneműk, bõrcsizmák, gazdag és szegény, fülledtség, füst, levegõtlenség, mosdatlan testek, sör, whisky, gin, rum és kilöttyent bor.

– Csendet, az ég szerelmére, hagyják Wullumot beszélni...!

A kalapácsos ember elordította magát. – William, az ég szerelmére! Nem Wullum, nem Willum és nem Willam. William! William Aylesbury, hányszor kell még elmondanom? William!

– Jól van, akkor hadd beszéljen már Willum, az ég szerelmére!

A terjedelmes pult mögött három csapos szolgálta fel az innivalókat, a bekiabálás hallatán felnevettek. – Mocskosan fajin szomjasztó munka itten ez a tanácsolás, mi, fõnök? – kiáltott közbe derűsen az egyik, egy szutykos ronggyal törölgetve a bárpultot. Ez a bárpult volt a kolónia büszkesége, szándékosan egy lábbal hosszabb, mint Ázsia korábbi rangelsõje, a sanghaji Jockey Clubé, és kétszer akkora, mint a hongkongié. A falipolcokon pálinkás- és borosüvegek, tövükben kis söröshordók sorakoztak.

– A szentjit, hadd beszéljen már!

Sir William Aylesbury, a kalapácsos férfiú felsóhajtott. Õ volt a japáni brit követ, a diplomáciai testület doyenje. A többiek Franciaországot, Oroszországot, Poroszországot és Amerikát képviselték. Elfogyott a türelme. Odaintett magához egy fiatal tisztet, aki az asztal mellett állt. A tiszt – ahogy az asztalnál ülõk is – már tudta, mi a teendõje: elõhúzta a revolverét, és belelõtt a mennyezetbe. A hirtelen támadt csendben csak a vakolatdarabkák potyogása hallatszott.

– Köszönöm. Most pedig – kezdte Aylesbury maró gúnnyal átitatott hangon –, ha az urak hajlandók volnának egy percre elhallgatni, talán folytathatnánk. – Ötven felé közeledõ, magas, kissé pocakos férfi volt, arcvonásai feszesek, füle elálló. – Ismétlem: mivel határozatunk mindannyiukra kihatással lesz, ezért kollégáim és én szeretnénk önöket is bevonni annak eldöntésébe, hogy miként reagáljunk erre az incidensre. Ha azonban önök nem hajlandók meghallgatni, vagy ha a véleményük kifejtése során nem szorítják minimumra a díszítõjelzõk használatát, akkor kénytelenek leszünk önök nélkül meghatározni a szükséges lépéseket, amelyekrõl azután természetesen készséggel értesítjük önöket.

A megjelentek elutasítólag, de nem ellenségesen felzúdultak.

– Rendben van. Mr. McFay, kérem folytassa.

Jamie McFay – Syborodinnel az oldalán – egészen elöl ült. Mivel õ volt Ázsia legnagyobb kereskedõháza, a Struan cég japáni ágának vezetõje, általában õ töltötte be a hajótulajdonos kereskedõk szóvivõjének szerepét, akik közül a leggazdagabbaknak felfegyverzett klipperekbõl és kereskedõhajókból álló saját flottájuk volt. – Nos, uram, tudjuk, hogy a szacumaiak jelenleg a tõlünk nem messze fekvõ Hodogajába szállásoltak be, és hogy a királyuk is velük van – mondta. Nagyon aggódott Malcolm Struan miatt.

– A királyt Szadzsirrónak vagy valami ilyesminek hívják, és azt hiszem, az volna a legjobb, ha...

Valaki közbekiabált. – Én amondó vagyok, hogy még az éjjel zárjuk körül a nyomorultakat, és lógassuk fel a királyukat! – A javaslatot hatalmas tetszésnyilvánítás fogadta, amelybe azonban néhány erõtlen hang is vegyült: Az isten szerelmére, hagyják már, hadd folytassa...

– Kérem, folytassa, Mr. McFay – mondta fáradtan Aylesbury.

– Mint mindig, a támadás most is provokálatlan volt. John Canterburyt brutálisan lemészárolták, és csak a magas ég a megmondhatója, mikorra épül fel Mr. Struan. A korábbi gyilkosságokkal ellentétben, most elsõ ízben tudjuk, kik a gyilkosok... vagy legalábbis a királyuk tudja, az pedig, hogy el tudja fogni, ki tudja szolgáltatni õket és kártérítést tud fizetni, az olyan biztos, mint hogy az Úristen almát is teremtett... – Újabb tetszésnyilvánítás. – Itt vannak a közelünkben, és a katonák segítségével itt is tarthatjuk õket. – Üdvrivalgás, bosszúszomjas kiáltások.

Henri Bonaparte Seratard, a japáni francia követ hangosan megszólalt. – Szeretném megkérdezni a tábornok és az admirális uraktól, hogy nekik mi a véleményük?

Az admirális nyomban rávágta: – Ötszáz tengerészem van a flottánál, akik...

Thomas Ogilvy tábornok határozottan, de udvariasan félbeszakította. – Itt most szárazföldi hadműveletekrõl van szó, kedves admirális úr. Mr.Ceraturd... – Az ötvenéves, õszülõ hajú, vörös képű férfi szándékosan ejtette rosszul a francia nevet, a „mister”-t is csak azért használta, hogy súlyosbítsa a sértést – ...ezer brit katona állomásozik itt sátrak alatt, két lovas egység, három üteg, a legmodernebb ágyúkkal és tüzérségi eszközökkel fölszerelve, ezenkívül a hongkongi erõdünkbõl két hónapon belül nyolc-kilencezer brit és Indiai gyalogost tudunk idevezényelni. – Aranypaszományait babrálta. – Nem létezik olyan probléma, amelyet õfelsége a királynõ katonáival és irányításom alatt ne tudnánk gyorsan és sommásan megoldani.

– Egyetértek – jelentette ki az admirális a mennydörgésszerűen felharsanó helyeslésben. A hangzavar elültével Seratard udvariasari megkérdezte: – Eszerint ön hadüzenetet javasol?

– Errõl szó sincs, uram – felelte a tábornok; kölcsönös volt az ellenszenvük. – Én csupán azt mondtam, hogy képesek vagyunk megtenni azt, ami szükséges, mégpedig akkor, amikor az szükséges, és amikor megkívántatik tõlünk. Én azt hittem, hogy errõl az incidensrõl, illetve a szükséges válaszlépésekrõl õfelsége követe az admirális úr és az én bevonásommal, minden felesleges vita nélkül fog dönteni. – Néhányan helyeselték a szavait, a többség azonban ellenezte. Valaki bekiabált: – Magukat a mi ezüstünkbõl meg adónkból tartják, úgyhogy jogunk van megmondani, mi legyen, a jó mindenségit! Vagy maguk még sose hallottak a parlamentrõl?

– Az ügynek francia szereplõje is volt – mondta izgatottan Seratard, igyekezve túlkiabálni a zajongást –, következésképpen ez Franciaország számára becsületbeli kérdés.

Füttyögés, hurrogás, kaján megjegyzések fogadták szavait.

Aylesbury ismét használta a kalapácsot, hogy Isiah Adamson, az amerikai követ is szóhoz juthasson. – Az ötlet, hogy egy ilyen incidens miatt háborút kell indítani, dõreség – mondta fagyosan. – Az pedig, hogy egy független ország területén megtámadjuk és elfogjuk a szóban forgó ország egyik fõemberét, teljes õrültség. És tipikus önkényeskedõ, imperialista sovinizmus! Az elsõ teendõ most az, hogy értesítsük a bakufut, aztán kérjük meg õket, hogy...

Aylesbury ingerülten közbeszólt. – Babcott doktor Kanagavában már értesítette õket, már le is tagadták, hogy tudomásuk volna az incidensrõl, és szokásukhoz híven a továbbiakban is tagadni fogják. Brutálisan meggyilkoltak egy brit alattvalót, egy másikat súlyosan megsebesítettek, a mi gyönyörű, fiatal külföldi vendégünket megbocsáthatatlan módon halálra rémítették... Mindezt pedig, s most szeretném felhívni becses figyelmüket Mr. McFay szavaira, aki erre nagyon helyesen rámutatott, mindezt pedig most elsõ ízben azonosítható bűnözõk követték el. Õfelsége kormánya ezt nem fogja büntetlenül hagyni... – Hangja egy percre elveszett a fülsiketítõ éljenzésben. – Most már csupán a büntetés mértékét kell eldönteni, hogy hogyan és mikor lépjünk. Mr. Adamson? – fordult az amerikaihoz.

– Mivel mi nem vagyunk érintve, nincs hivatalos javaslatom.

– Szergejev gróf?

– Hivatalosan javaslom – mondta lassan az orosz –, hogy csapjunk le Hodogajára, és a szacumaiakkal együtt szaggassuk darabokra. – Húszegynéhány éves, erõs, szakállas, patríciust megjelenésű férfi volt, II. Sándor cár követségének vezetõje. – Erõ, hatalom, szigor és azonnali reagálás... ez az egyetlen diplomácia, amibõl a japánok értenek. Megtiszteltetés volna számunkra, ha az én hadihajóm vezethetné a támadást.

Csend támad. Tudtam, hogy ezt fogod javasolni, gondolta Aylesbury. És nem is biztos, hogy nincs igazad. Hej, Oroszország, gyönyörű és sajátságos Oroszország, de kár, hogy ellenségek vagyunk... Soha sehol nem éreztem olyan jól magam, mint Szentpétervárott. De akkor sem fogtok ezeken a vizeken terjeszkedni. Tavaly a japán Cusima-szigeteknél feltartóztattuk az inváziótokat, és idén se fogjuk hagyni, hogy elragadjátok tõlük Szahalint. – Köszönöm, kedves gróf úr. Herr von Heimrich?

A porosz idõsebb, kimért embert volt. – Ebben az ügyben nincs más hivatalos mondandóm, nagykövet úr, mint hogy kormányom ezt az ügyet kizárólag az önök kormánya ügyének tekinti, amelyhez a kisebb feleknek nincs köze.

Seratard elvörösödött. – Nem hinném, hogy az efféle...

– Köszönöm a javaslataikat, uraim – szólalt meg határozottan Aylesbury, elejét véve a küszöbönálló veszekedésnek. A londoni külügyminisztérium elõzõ napi levele könnyen lehetségesnek tartotta, hogy Britannia hamarosan belebonyolódik egy újabb, véget nem érõ európai háborúba: ezúttal a harcias és büszke Franciaország és a harcias és büszke Poroszország összecsapásába. Arra a kérdésre, hogy Britannia melyik fél oldalán fog beavatkozni, a levél nem adott választ. Csapjon belém a mennykõ, ha értem, miért nem képesek ezek az átkozott külföldiek civilizált ember módjára viselkedni, gondolta a brit követ.

– Döntéshozatal elõtt – szólt pattogósan –, mivel minden számottevõ fél jelen van, s mivel eddig még nem volt hasonló lehetõségünk, azt hiszem, meg kellene fogalmaznunk a problémánkat: Japánnal egyezményeket kötöttünk. Kereskedni és nem hódítani jöttünk ide. Ügyes-bajos dolgainkkal kénytelenek vagyunk ehhez a bakufunak nevezett szervezethez fordulni, amely olyan, mint egy szivacs: egyik percben a mindenható hatalom szerepét játssza, a másikban tehetetlennek mutatkozik a fõembereikkel szemben. A valódi hatalmat képviselõ sógun színe elé még egyetlenegyszer sem sikerült eljutnunk... Még csak azt sem tudjuk, hogy valóban létezik-e.

– Léteznie kell – jelentette ki fagyosan von Heimrich –, mivel dr. Engelbert Kaempfer, a híres német utazó és orvos, aki hollandnak adva ki magát, 1690-tõl 1693-ig Desimában élt, jelentette, hogy a japánok évenkénti zarándoklatának részeseként felkereste Jedóban.

– Ez még nem bizonyítja, hogy most is létezik – mondta csípõsen Seratard. – Mindazonáltal sógun szerintem is létezik, és Franciaország egyetért a közvetlen megközelítéssel.

– Csodálatos ötiet, Monsieur. – Aylesbury elvörösödött. – És hogyan valósítsuk meg ezt a közvetlen megközelítést?

– Küldjenek egy flottát Jedo ellen – vágta rá nyomban az orosz –, követeljenek azonnali audienciát, különben szétlövik a várost. Ha nekem volna ilyen gyönyörű flottám, mint maguknak, én elõbb porig rombolnám a fél várost, és csak aztán folyamodnék audienciáért. Vagy ami még jobb: megparancsolnám ennek a bennszülött sógunnak vagy minek, hogy másnap hajnalban jelentkezzen a zászlóshajómon, és felakasztatnám. – Egyetértõ kiáltások hallatszottak.

– Ez is egy módja a dolgok intézésének – mondta Aylesbury –, õfelsége kormánya azonban a valamivel diplomatikusabb megoldás felé hajlik. Mindezeken túlmenõen: szinte semmit nem tudunk arról, mi is folyik jelenleg az országban. Nagyra értékelném, ha a kereskedõ urak ellátnának minket használható információkkal. Mr. McFay! Önhöz fordulok, mint olyan emberhez, aki minden bizonnyal a legjobban informált kereskedõ. Tudna nekünk segíteni?

– Nos – kezdte lassan McFay –, néhány napja az egyik japán selyemszállítónk azt mesélte a kínai compradorénknak, hogy az ország egyik-másik királyságában – a hűbérbirtok szót használta ezekre a területekre, a királyokat pedig daimjóknak nevezte –, szóval hogy ezeken a hűbérbirtokokon fellázadtak a bakufu ellen, elsõsorban Szacumában és Tosza, illetve Csósú egyes részein.

Aylesbury észrevette, hogy a többi diplomata hirtelen figyelni kezd, s eltűnõdött: vajon okosan járt-e el, hogy elõttük tette föl ezt a kérdést. – Hol találhatók ezek?

– Szacuma Nagaszaki közelében, Kjúsún, a Déli-szigeten van – szólalt meg Adamson –, de hogy ez a Csósú meg Tosza...

– Hej... khm... nagyságos uram! – kiabált közbe egy íres kiejtésű amerikai tengerész. – Tosza Sikokun van, ami egy nagy sziget a beltengeren. Csósú meg a fõszigeten fekszik, messze a nyugati szélén, a szoros innensõ oldalán. Mink már sokszor megjártuk azt a szorost, a legkeskenyebb részin alig mérföldnyi széles. Hongkong meg Sanghaj felõl azon át a legrövidebb meg legbátorságosabb idehajózni. A helyiek Simonoszeki-szorosnak nevezik. Egyszer megálltunk ott halért meg vízért, de nem nagyon örültek nekünk. – A tengerész szavait sokan megerõsítették, még azt is hozzátették, hogy õk is sokszor megjárták már a szorost, csak épp azt nem tudták, hogy az ottani királyságot Csósúnak nevezik.

Aylesbury megkérdezte: – Szabad volna a nevét?

– Paddy O'Flaherty vagyok, nagyságos uram, fedélzetmester vagyok egy amerikai bálnavadászhajón, az Albatroszon.

– Köszönöm. – Ezt a Flahertyt még hívatnom kell, gondolta Aylesbury, hadd meséljen még. Meg kell kérdezni tõle, van-e térképük a területrõl, és ha nincs, azonnal utasítani kell a haditengerészetet, hogy készítsen. – Folytassa, Mr. McFay. A felkeléseknél tartottunk.

– Igenis. Ez a selyemkereskedõ, hogy mennyire megbízható, azt nem tudom, de azt mondta, valamiféle hatalmi harc folyik az általa következetesen sógunnak nevezett tajkún ellen, a bakufu ellen és egy Toranagának nevezett vezér- vagy daimjóféle ellen.

Aylesbury észrevette, hogy az orosz szinte ázsiaias arcában még jobban összeszűkülnek a szemek. – Parancsol, kedves grófom?

– Nem, semmit, Sir William. De nem ezen a néven emlegeti az uralkodót Kaempfer?

– De igen, csakugyan ezen. – Kíváncsi volnék, miért nem említetted eddig soha, hogy te is olvastad ezeket a német nyelven íródott, nagyon ritka és tanulságos újságokat. Németül nem is tudsz, következésképpen lehet, hogy le vannak fordítva oroszra... – Lehet, hogy ez a Toranaga japánul uralkodót jelent. Kérem, folytassa, Mr. McFay.

– Az illetõ mindössze ennyit mondott a compradorémnak, de én kötelességemnek fogom tekinteni, hogy többet is megtudjak. Most pedig dönteni kellene: elintézzük ma éjjel Hodogajában Szacuma királyt vagy sem? – McFay udvarias, de határozott volt.

Még a füst is megállt a levegõben.

– Van valakinek hozzátennivalója ehhez a... lázadáshoz?

Norbert Greyforth, a Brock és Fiai feje, Struanék legfõbb riválisa szólalt meg. – Mi is hallottunk már róla, de én eddig azt hittem, hogy ez inkább a fõpapjukat, ezt a mikádót érinti, aki állítólag Oszaka mellett, Kiotóban él. Én is tudakozódni fogok. Ma este pedig McFayjel voksolok: minél elõbb eltángáljuk ezeket a nyavalyásokat, annál elõbb lesz nyugalmunk tõlük. – Magasabb volt, mint McFay, akit nyíltan gyűlölt.

Mikor az üdvrivalgás lecsillapodott, Aylesbury, mint egy ítéletet hirdetõ bíró megszólalt. – Így fogunk eljárni. Ma este azonban nem támadunk, viszont...

Megint ordítozni kezdtek.

– Majd elintézzük õket mi magunk...

– Gyerünk, verjük szét a nyomorultakat!...

– Ez nem megy, katonák nélkül nem megy...

– Csönd legyen, a mindenségit! Hallgassanak meg! – kiáltotta Aylesbury. – Ha valaki elköveti azt az ostobaságot, hogy ma éjjel megtámadja Hodogaját, nemcsak a japán, hanem a mi törvényeink elõtt is felelõs. Tilos! Holnap hivatalosan is követelni fogom, mondom: követelni, hogy mind a bakufu, mind a sógun haladéktalanul kérjen hivatalos formában bocsánatot, szolgáltassa ki a két gyilkost, hogy bíróság elé állíthassuk és felakasztathassuk õket, és haladéktalanul fizessenek százezer font jóvátételt. Ellenkezõ esetben számolniuk kell a következményekkel.

Néhányan megéljenezték, a többség azonban nem. A tanácskozás véget ért, az emberek a bárpulthoz tódultak; a vita hevétõl és a már elfogyasztott italtól felhevülten, imitt-amott csaknem ölre mentek. McFay és Syborodin utat könyökölt magának a friss levegõre.

– Jóságos ég, azért idekint már jobb. – McFay levette a kalapját, és megtörölte homlokát.

– Szabad egy szóra, Mr. McFay?

Greyforth szólította meg. – Természetesen.

– Négyszemközt, ha lehetséges volna.

McFay összeráncolta a szemöldökét, és Syborodintól eltávolodva, aki nem volt a Struan alkalmazottja, hanem az egyik amerikai kereskedõházon, a Cooper-Tillmanon keresztül bonyolította le üzleteit, kiballagott a csaknem teljesen néptelen tengerparti sétányra. – Tessék.

– Mi legyen Hodogajával? – Norbert Greyforth suttogóra fogta. – Magának két hajója van itt, nekünk három, tele markos legényekkel, fegyverünk van elég, sõt vihetnénk egy-két ágyút is. A kereskedõflotta legtöbb embere csatlakozna hozzánk. John Canterbury jó barátom volt, az Öreg is szerette, bosszút akarok állni érte. Mit szól hozzá?

– Ha Hodogaja a parton feküdne, egy pillanatig se haboznék. Bent a szárazföldön nem csaphatunk rájuk. Ez nem Kína.

– Fél ettõl a pipogya népségtõl?

– Én senkitõl sem félek – mondta minden indulat nélkül McFay. – Én csak azt mondom, Norbert, hogy reguláris katonaság nélkül itt nem hajthatunk végre sikeres rajtaütést. Ez itt nem megy. Egyébként én is szeretnék bosszút állni.

Greyforth meggyõzõdött róla, hogy senki sem hallhatja õket. – Mivel maga néhány perce fölvetette, és mivel nem beszélgetünk valami gyakran... Szóval úgy hallottuk, hogy cifra felfordulás lesz itt hamarosan.

– A lázadás?

– Az. Nagyon komoly bajt fog hozni miránk. Már mutatkoznak mindenféle jelek. Az utóbbi egy-két hónapban a selyemkereskedõink nagyon gyanúsan viselkednek. Nyomják fölfelé a nyersselyem árát, késve szállítanak, késnek a kifizetésekkel, rendkívüli elõlegeket kérnek. Lefogadom, hogy maguknál is így áll a helyzet.

– Így.

McFay és Greyforth nagyon ritkán beszélt egymással üzleti ügyekrõl.

– Ennél többet nemigen tudok, legfeljebb azt, hogy sok jel ugyanolyan, mint Amerikában, a polgárháborút megelõzõ idõszakban. Ha itt is ez lesz, az nagyon betesz nekünk. Hadihajók és katonaság nélkül nyakig vagyunk a lekvárban, egykettõre elsöpörhetnek minket.

McFay hallgatott egy sort. – Mit javasol?

– Egyelõre várjuk ki, hogyan alakulnak a dolgok. Ványadt Willie tervének nem jósolok nagy jövõt. Gondolom, maga sem. Az orosznak volt igaza, az megmondta, mit kellene tennünk. Addig viszont... – Greyforth a tenger felé intett fejével, ahol két klippere és több kereskedelmi hajója ringatózott horgonyon – ...ott tartjuk az üzleti könyveinket meg a fontos iratokat, felbõvítettük a puskapor-, ágyúgolyó- és srapnelkészletet, és rendeltünk két vadonatúj, tízcsövű Gatling-géppuskát a jenkiktõl, úgyhogy hamarosan azok is meglesznek.

McFay fölkacagott. – De meg ám! Mi is rendeltünk!

– Ezt is hallottuk, ezért rendeltem én is, és ráadásul kétszer annyi ismétlõpuskát, mint amennyit maga.

– Ezt meg kitõl tudja? Ki a kéme?

– Egy kis veréb csiripelte – felelte szárazon Greyforth. – Nézze... mindnyájan tudjuk, hogy ezek az új fegyverek meg ezek a fémpatronok megváltoztatják a háborúk jellegét. Ez a Bull Run-i meg a fredericksburgi csatákban már bebizonyosodott. Az a rengeteg áldozat...

– Igen, döbbenetes... Dmitri mesélte, hogy a déliek egyetlen délután leforgása alatt állítólag négyezer embert veszítettek. Rettenetes. Szóval?

– Mindketten tonnaszámra adhatnánk el ilyen fegyvereket a japánoknak, én azonban azt mondom: ne tegyük. Sõt: akadályozzuk meg, hogy valamilyen koszos csempész tehesse ezt. Gõzösöket meg imitt-amott egy-két ágyút eladni a japánoknak még csak elmegy valahogy, na de ismétlõfegyvereket meg géppuskát... Az azért már túlzás volna. Egyetért velem?

McFayt meglepte az ajánlat. És felkeltette a gyanakvását, bár az arca ezt nem mutatta. Biztos volt benne, hogy Greyforth nem fogja betartani a megállapodást. De megrázta a felé nyújtott kezet. – Egyetértek.

– Rendben van. Mik a legújabb hírek az ifjabbik Struanról?

– Egy órája láttam utoljára, akkor még elég gyönge volt.

– Meg fog halni?

– Nem. A doktor azt mondja, nem.

Hideg mosoly. – Mit tudnak ezek az orvosok...? De ha meghal, abba a Nemes Ház is belepusztul.

– A Nemes Házat semmi sem pusztíthatja el. Dirk Struan gondoskodott errõl.

– Ebben azért ne legyen olyan biztos. Dirk már több mint húsz éve meghalt, Culum, a fia fél lábbal a sírban... Ha Malcolm meghal, ki veszi át a helyét? Az öccse az ugyan nem, az még csak tízéves. – Norbert Greyforth szeme furcsán villant. – Az öreg Brock ugyan már hetvenhárom, de keményebb és okosabb, mint valaha.

– Ennek ellenére még mindig a miénk a Nemes Ház, és még mindig Culum a tajpan. – McFay örült, hogy egy kis tüskét nyomhat Greyforthba. – Az öreg Brock pedig még mindig nem tagja a boldogság-völgyi Jockey Clubnak, és soha nem is lesz.

– Annak is eljön az ideje hamarosan, Jamie, mint ahogy a többinek is. Culum Struan már nem sokáig tartja kezében a Jockey Club szavazatait, és ha az elsõszülött fiát is elviszi az ördög, akkor mi és a barátaink kerülünk szavazattöbbségbe.

– Erre nem fog sor kerülni.

Greyforth hangja megkeményedett. – Lehet, hogy az öreg Brock hamarosan megtisztel minket a látogatásával... Sir Morgannal egyetemben.

– Morgan Hongkongon van? – McFay igyekezett nem mutatni meglepetését. Sir Morgan Brock az öreg Brock legidõsebb fia volt, remekül vezette a cég londoni leányvállalatát. McFay tudomása szerint eddig még sosem járt Ázsiában. Ha most váratlanul felbukkan Hongkongon... Miben sántikálnak ezek? – töprengett nyugtalanul. Morgan egy kereskedelmi bankot irányított, folyamatosan nyújtotta mind messzebbre a Brock cég csápjait Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában, állandóan zavarva ezzel Struanék kereskedelmi tevékenységét és üzletfeleit. Az elmúlt esztendei amerikai polgárháború óta McFayt és a Struan igazgatótanácsát állandóan nyugtalanították az Észak- és Dél-Amerikából érkezõ jelentések, ahol komoly érdekeltségeik voltak. – Ha az öreg Brock és a fia kitüntet minket a megjelenésével, megtiszteltetés lesz számunkra, ha vendégül láthatjuk õket vacsorára.

Greyforth kacagásában nem volt derű. – Kétlem, hogy tudnának magukra idõt szakítani. Legfeljebb talán annyira, hogy átvizsgálják az üzleti könyveiket, mikor majd átveszik a céget.

– Errõl ne is álmodjanak. Ha bármi hírt kapok a lázadásról, megüzenem. Kérem, hogy maga is tegye ugyanezt. Jó éjszakát. – McFay eltúlzott udvariassággal megemelte kalapját, és otthagyta Greyfortht.

Greyforth jókedvűen nézett utána: örült hogy sikerült elhintenie a magvakat. Örül majd az öreg Brock, hogy learathatja a hajtásokat. Mit learathatja: gyökerestõl tépi ki egy szálig.

Babcott doktor kimerültén vonszolta magát a kanagavai követség egyik félsötét folyosóján. Egy kis olajlámpást tartott a kezében, gyapjúszövet pizsamája fölé házi köntöst öltött. Valahol lent, a földszinten kettõt ütött egy falióra. Gépies mozdulattal a zsebébe nyúlt, megnézte a zsebóráját, aztán bekopogott egy ajtón. – Miss Angelique!

Néhány másodperc múltán a lány álmosan kiszólt. – Tessék.

– Kért, hogy szóljak, ha Mr. Struan felébred.

– Ja igen, köszönöm. – Egy perc múlva elhúzták az ajtó reteszét, s Angelique Richaud lépett ki rajta: kicsit még álomittasan, kicsit kócosan, hálóingben, pongyolában. – Hogy van?

– Nem túl jól, és kissé kába is. – Babcott lefelé, a műtõ és a betegszobák felé vezette a lányt. – Kissé magas a hõmérséklete, a pulzusa is szaporább a kelleténél, de ez természetesen várható volt. Adtam neki fájdalomcsillapítót. Erõs, keménykötésű fiatalember, nem lehet itt semmi hiba.

Mikor Angelique elõször pillantotta meg a sebesült Malcolm Struant, megdöbbentette sápadtsága. És elborzasztotta a bűz. Addig még sosem járt sem kórházban, sem műtõben, sem igazi kórteremben. Attól eltekintve, hogy a párizsi napi- és képeslapokban olvasott már halálesetekrõl, haldoklókról, betegségrõl, az idõrõl idõre Párizson, Lyonon és más városokon végigsöprõ járványokról és halálos kórokról – kanyaróról, ragyáról, tífuszról, koleráról, tüdõvészrõl, járványos agyvelõgyulladásról, szamárköhögésrõl, skarlátról, gyermekágyi lázról és hasonlókról –, közvetlen közelbõl még nem találkozott betegséggel. Õ maga miként a nagynénje, nagybátyja és az öccse – világéletében makkegészséges volt.

Remegõ kézzel megérintette Struan homlokát, hátrasimította izzadságtól csatakos haját, de az ágy körül terjengõ bűztõl elundorodva, nyomban ezután kisietett a szobából.

Tyrer az egyik szomszédos helyiségben aludt nyugodtan. Angelique megkönnyebbülésére itt nem érzõdött semmiféle szag. Ezzel szemben feltűnt, mennyire nyugodt az alvó Tyrer arca, míg Malcolm Struané gyötrelmekrõl tanúskodott.

– Phillip mentette meg az életemet, doktor úr – mondta Babcottnak. Miután Mr... Mr. Canterburyt úgy... egészen megbénultam, és akkor Phillip annak a gyilkosnak az útjába ugratta a lovát, és ezzel idõt adott nekem a menekülésre. El sem tudom mondani, mennyire borzalmas volt...

– Hogy nézett ki az a férfi? Felismerné, ha látná?

– Nem tudom... egyszerűen csak egy bennszülött volt, fiatal, azt hiszem, de nem tudom, olyan nehéz megállapítani a korukat, és ez a férfi volt az elsõ, akit közelebbrõl láttam. Kimonó volt rajta, az övében meg valamiféle rövid kard, de volt neki egy hosszú is, csurom vér, és már emelte is, hogy megint... – Angelique Richaud szemét elfutotta a könny.

Babcott nyugtatgatta, a szobájába kísérte, itatott vele egy csésze teát, amelybe egy kis laudánumot csepegtetett, és megígérte, hogy mihelyt Struan felébred, azonnal szól.

És most felébredt, gondolta Angelique Richaud. A lábai mintha ólomból lettek volna, hányinger kerülgette, halántéka hasogatott, lelki szemei elõtt rémképek villantak fel. Bárcsak ne jöttem volna ide, gondolta, Henri Seratard mondta is, hogy várjak holnapig. Marlowe kapitány is ellenezte, mint ahogy mindenki... Nem is értem, miért könyörögtem olyan állhatatosan az admirálisnak. Nem tudom... Egyszerűen csak barátok vagyunk, nem egymás szeretõi, nem jegyesek. Vagy talán...?

Vagy talán kezdek beleszeretni. De az is lehet, hogy csak elkapott a hév, szerepet játszom, mivel az a rettenetes nap olyan volt, mint valami Dumas-melodráma, az a rémálom ott az úton a valóságban meg sem történt, nem valóságos a kolónián felizzott hangulat sem, képzelõdés Malcolm napszálltakor érkezett üzenete is: Kérem, amint tud, látogasson meg – Babcott írta a nevében –, sõt még én sem vagyok valódi önmagam, csak játszom a hõsnõt...

Babcott megállt. – Itt vagyunk. Mr. Struan nagyon kimerült, Mademoiselle. Én most csak megnézem, hogy minden rendben van-e, aztán egy-két percre kettesben hagyom önöket. Elõfordulhat, hogy a beteg újra elalszik, de ne ijedjen meg, ez csak a nyugtatók hatása. Ha bármire szükség van, itt leszek a szomszédban, a műtõben. Ne terhelje nagyon se õt, se önmagát, ne idegeskedjen... Ne feledje, hogy maga is szörnyű dolgokon ment keresztül.

Angelique Richaud mély lélegzetet vett, kihúzta magát, mosolyt kényszerített arcára, és követte az orvost. – Jó estét, Malcolm, mon cher.

– Jó estét. – Malcolm Struan rettentõ sápadt volt, egészen megöregedett, de a szeme tisztán csillogott.

Babcott csevegett vele egy kicsit, megnézte, gyorsan megmérte a pulzusát, megtapogatta a homlokát, bizonytalanul – mintegy önmagának – bólintott, majd kijelentette, hogy a páciens állapota kielégítõ, s kiment.

– Maga gyönyörű – mondta Struan. Egyébként erõteljes hangja most csak rebegés volt. Furcsán érezte magát – mintha lebegett volna az átizzadt szalmazsák fölött, mégis mintha oda lett volna kötözve hozzá.

Angelique Richaud közelebb lépett. Bármennyire igyekezett is nem venni tudomást róla, Struan ágya körül még mindig érzõdött az a szag. – Hogy érzi magát? Annyira bánt, hogy megsebesült.

– Zsosz – válaszolt Struan a sors, szerencse, az istenek akarata jelentésű kínai szóval. – Maga viszont gyönyörű.

– Jaj, chéri, mennyire szeretném, ha ez az egész nem történt volna meg, ha sose kértem volna, hogy lovagoljunk ki, ha soha eszembe se jutott volna Japánba jönni.

– Zsosz. Most ugye... másnap van?

– Igen. Tegnap délután támadtak meg minket.

Malcolm Struan agya erõsen küszködött, hogy Angelique szavait értelmezhetõ formulába öntse, de ugyanilyen nehezére esett az is, hogy sorba rendezze s kimondja saját szavait. – Tegnap? Mintha egy élet telt volna el azóta. Phillipet látta már?

– Igen, benéztem hozzá, de aludt. Visszafelé menet majd megint megnézem, chéri. De azt hiszem, jobb ha már megyek is, Babcott doktor azt mondta, ne fárasszam magát.

– Ne, nagyon kérem, ne menjen még. Angelique... Nézze, én nem tudom, mikor leszek utazásra alkalmas állapotban... – Struanba belehasitott a fájdalom, egy pillanatra lehunyta a szemét. A fájdalom elmúlt. Mikor ismét kinyitotta a szemét, ijedtséget látott a lány arcán. Rosszul értelmezte. – Ne aggódjon, McFay gondoskodik róla, hogy visszakísérjék Hongkongra.

– Köszönöm, Malcolm – mondta Angelique. – Én is azt hiszem, vissza kellene mennem. Holnap vagy holnapután vissza is megyek. – Látta Struanon a csalódottságot, ezért nyomban hozzáfűzte: – Természetesen addigra maga is jobban érzi majd magát, és akkor együtt mehetünk. Ja igen, most jut eszembe: Henri Seratard megkért, tolmácsoljam õszinte részvétét a...

Angelique Richaud-nak torkán akadt a szó, látva, hogy Struan arca eltorzul a fájdalomtól. Struan megpróbált kétrét görbedni, de nem bírt, benseje hasztalan igyekezett kivetni magából az étert, amely mintha minden pórusát, agyának minden sejtjét áthatotta volna; gyomra és belei már megszabadultak mindentõl, amitõl csak lehetett. A görcsök mintha mind a sebébe markoltak volna; minden egyes köhintés jobban beleszakított, mint az elõzõ, de a gyötrelmek ellenére alig valamicske tisztátalan folyadék távozott belõle.

Angelique Richaud riadtan perdült, hogy hívja a doktort, keze már nyúlt a kilincsért.

– Semmi... semmi vész, Angel... Angelique – szólalt meg alig érthetõen Struan. – Maradjon még... egy percet.

Látta a lány arcán a rémületet, de megint félreértette: az aggodalom, a mély együttérzés és a szerelem jelének látta. Elszállt belõle a félelem. Hanyatt dõlt, hogy erõt gyűjtsön. – Drágaságom... reméltem, annyira reméltem... Maga persze tudja, hogy az elsõ pillantástól fogva szeretem. – A fájdalom elszívta az erejét, de a meggyõzõdés, hogy Angelique arcán azt az érzelmet látja tükrözõdni, amelyért annyit fohászkodott, nagy lelki békével töltötte el. – Nem nagyon tudok világosan gondolkodni, de nagyon szerettem volna látni magát... hogy megmondhassam... Jézusom, Angelique... Rettenetesen féltem a műtéttõl, féltem az altatótól, rettegtem, hogy meghalok és soha többé nem láthatom magát. Még soha életemben nem féltem ennyire semmitõl.

– Én is rettenetesen féltem... Jaj, Malcolm, olyan borzasztó ez az egész. – Angelique izzadtnak érezte magát, a feje még inkább elkezdett szaggatni, s attól tartott, hogy bármely pillanatban felfordulhat a gyomra. – Babcott doktor mindenkinek azt mondta, hogy hamarosan rendbe jön.

– Most, hogy már tudom, hogy szeret, az sem érdekel, ha meghalok. Zsosz. Az én családom tudja, hogy a zsosz elõl nem lehet elrejtõzni. Maga az én szerencsecsillagom, az én vezérlõ csillagom. Az elsõ pillanattól fogva tudtam... Összeházasodunk... – Struan szavai elhaltak. A füle csengett, a szeme elhomályosult, szemhéja remegni kezdett az ópiát hatására, lassanként átcsúszott az álmok birodalmába, ahol nem létezik fájdalom. – ... tavasszal egybekelünk.

– Malcolm, figyeljen rám! – mondta gyorsan Angelique Richaud. Maga nem fog meghalni, és én... alors... Muszáj õszintének lennem magához. – Hirtelen ömleni kezdtek belõle a szavak. – Én nem akarok még férjhez menni, nem vagyok biztos benne, hogy szeretem-e magát, egyszerűen nem vagyok még biztos benne, legyen türelemmel, de akár igen, akár nem, nem hinném, hogy valaha is képes volnék egy ilyen rettenetes helyen élni, vagy Hongkongon, sõt biztos, hogy nem, nem akarok, nem bírok, én itt meghalnék, ez biztos, Ázsiának még a gondolatától is irtózom, ez a bűz, ezek a borzalmas emberek, visszamegyek Párizsba, az az én hazám, amint tehetem, visszamegyek, és soha többé nem jövök vissza, soha az életben!

Malcolm Struan azonban már nem hallotta. Álmodott, nem látta már a lányt. Álmában beszélt. – ... sok gyerekünk, és maga... olyan boldog vagyok, hogy szeret... Annyiszor imádkoztam... és most... örökre együtt élhetünk a Nagy Házban a Csúcson. A maga szerelme elűzte a félelmet, elűzte a halált, pedig világéletemben féltem a haláltól, mindig olyan közel volt, az ikrek, Mary húgocskám... olyan fiatalon haltak meg, apám halálán van... Nagyapa is erõszakos halált halt... De most... most... minden megváltozott... Tavasszal egybekelünk. Jó?

Struan kinyitotta a szemét. Egy pillanatig tisztán látta a lányt, látta feszült vonásait, látta, hogyan tördeli a kezét, látta az arcára kiülõ visszatetszést, és legszívesebben rákiabált volna: az ég szerelmére, hát mi a baj? Ez egy betegszoba! Tudom, hogy a takaróm át van izzadva, hogy egy kis vizeletben és ürülékben fekszem, tudom, hogy bűzlik itt minden, de az Isten szerelmére: ez csak amiatt van, mert megsebesültem! De már össze is varrták a sebemet, hamarosan meggyógyulok, meggyógyulok, meggyógyulok...

De nem jött ki hang a torkán. Látta, hogy Angelique mond valamit, felrántja az ajtót, és kirohan, de tudta, hogy ez csak rossz álom. Az ajtó ide-oda lengett sarokvasain, ritmusos nesze egyre csak azt visszhangozta: meggyógyulok, meggyógyulok, meggyógyulok...

Angelique nekitámaszkodott a kertre nyüó ajtó félfájának, szinte itta az est levegõjét, próbálta visszanyerni lelki egyensúlyát. Istennek anyja, adj nekem erõt, adj annak az embernek egy kis enyhet, és add, hogy minél elõbb elhagyhassam ezt a helyet.

Babcott jelent meg mögötte. – Most már semmi baja, nem kell félteni. Tessék, ezt igya meg – mondta együttérzõen, s átnyújtotta a lánynak a nyugtatót. – Ettõl megnyugszik és jól fog aludni.

Angelique Richaud engedelmeskedett. A folyadéknak nem volt se jó, se rossz íze.

– Malcolm nyugodtan alszik. Jöjjön, ideje, hogy maga is lefeküdjön. – Babcott felkísérte a lányt a szobájához. Az ajtónál megállt. – Szép álmokat. Jól fog aludni.

– Úgy féltem Mr. Struant... Rettenetesen féltem.

– Nem kell félteni. Meglátja, reggelre jobban lesz.

– Köszönöm. Nekem most már semmi bajom, de... de úgy vettem észre, Malcolm azt hiszi, meg fog halni. Meg fog halni?

– Semmiképp. Mr. Struan erõs és fiatal. Egészen biztos, hogy hamarosan makkegészséges lesz megint – ismételte Babcott tán ezredszer a szokásos megnyugtató szólamot, de közben azt gondolta: nem tudom. Sosem lehet tudni. A döntés most már Isten kezében van.

Mégis legtöbbször úgy találta, akkor jár el helyesen, ha megpróbálja levenni a beteg szeretteinek szívérõl az aggodalom terhét, ha próbál reményt csepegtetni beléjük – bár nem igazságos Istenre hárítani a beteg felgyógyulását vagy halálát. De hát mi mást tehetnék, én most már tehetetlen vagyok. Megtettem minden tõlem telhetõt, amit tettem, azt mind a legjobb tudásom és meggyõzõdésem szerint tettem. Mi mást tehet még az ember ép elméje megõrzése érdekében? Hány fiatalembert láttam már ilyen állapotban este s másnapra meghalni... vagy meggyógyulni, ha Isten úgy akarta. Isten akarata volna? Azt hiszem, inkább a tudásunk hiánya. És csak aztán Isten akarata. Ha van Isten.

Megborzongott.

– Jó éjszakát. Ne aggódjon.

– Köszönöm. – Angelique Richaud belépett a szobába, feltette az ajtóra a keresztrudat, odament az ablakhoz, kilökte a súlyos zsalugátereket. Hirtelen elömlött rajta a fáradtság. Meleg, barátságos éjszaka volt, magasan állt a hold. Levetkõzött, megtörülközött, húzta az ágy. Hálóinge a testéhez tapadt, szívesen öltött volna tisztát, de nem hozott másikat. Odalent a tágas kertben árnyak nyújtóztak, fák álltak imitt-amott, egy kis patak fölött aprócska híd feszült. Szellõ cirógatta a fák csúcsát. A holdfény árnyakat rajzolt ki. Egyik-másik idõnként megmozdult.

A két fiatal japán abban a pillanatban észrevette a lányt, amint a negyvenlépésnyire lévõ kertajtóban megjelent. Jól választották meg leshelyüket, ráláttak az egész kertre és a fõkapura, szemmel tarthatták az õrházat és a két õrt. A lány láttán még mélyebbre húzódtak a bokrok közé. Elképesztette õket a látvány, de még inkább elképesztették õket a lány arcán pergõ könnyek.

Sorin odasúgta: – Mi a cso…

Elhallgatott. Egy két közkatona és egy õrmester alkotta járõrcsapat – ittlétük óta az elsõ – bukkant ki a ház mögül, s közeledett feléjük a fal mentén futó ösvényen. Mozdulatlanná dermedve várták õket. Fekete, csaknem teljesen testhez simuló öltözékük, amely csak a szemüket nem fedte el, szinte láthatatlanná tette õket.

Az õrjárat háromlépésnyire haladt el elõttük, a leshelyén várakozó két sisi könnyűszerrel lerohanhatta volna. A leshelyet Sorin, a vadász, a harcos, a harcban az elöl járó szemelte ki. Kettejük közül Ori volt a messzebbre látó, a tervezõ, és Ori úgy határozott, hogy csak magányos vagy másodmagával õrködõ járõrt támadnak meg, és ez alól csak a végszükség adhat felmentést – vagy ha megakadályozzák, hogy betörjenek a fegyvertárba. – Bármit teszünk is – mondta idejövetelük elõtt –, csendben kell csinálnunk. És türelmesen.

– Miért?

– Mert ez a követségük. Az õ szokásaik szerint ez azt jelenti, hogy ez itt az õ földjük, az õ birtokuk. Igazi katonák õrzik, úgyhogy titokban kell cselekednünk. Ha sikerül, rettenetesen megijesztjük vele õket. Nem szabad hagyni, hogy elfogjanak.

Leshelyükrõl figyelték a távolodó járõrt: feltűnt, milyen nesztelenül, óvatosan mozognak. Ori nyugtalanul odasúgta Sorinnak: – Ilyeneket még nem láttam... ilyen jól képzett, fegyelmezett katonákat. Egy igazi csatában nehéz dolgunk volna ilyenekkel meg a puskáikkal szemben.

– Mindig mi leszünk a gyõztesek – mondta Sorin. – így vagy úgy, de hamarosan lesz fegyverünk, így vagy úgy, a busidó és a bátorságunk legyűri õket. Könnyűszerrel legyõzzük õket. – Roppant magabiztos volt. – A járõrt is megölhettük volna, elvehettük volna a fegyvereiket.

Örülök, hogy nem tettük, gondolta idegesen Ori. Nem mutatta ugyan, de nagyon fájt a karja, és tudta: nem bírna egy hosszabb kardpárbajt. Ha nem ilyen az öltözékünk, megláttak volna. – Tekintete ismét a lány felé fordult.

– Mind a hármat könnyen megölhettük volna. Elvehettük volna a karabélyukat, aztán átmászhattunk volna a falon megint.

– Ezek az emberek értik a dolgukat, Sorin. Ezek nem ökörfejű kalmárok. – Ori hangja nem árulta el aggodalmát, nem akarta megbántani a barátját, megsérteni kényes büszkeségét. Szüksége volt Sorinra ugyanúgy, mint annak õrá; még nem felejtette el, hogyan hárította el a Tokaidón Sorin a golyót, amely megölhette volna. – Ráérünk... A hajnal még legalább kétgyertyányira van. – Körülbelül négyórányira. – A lány különben is felverte volna a házat – intett Angelique felé.

Sorin felszisszent. – Íííí, de ostoba vagyok! Ostoba vagyok, igazad van... mint mindig. Bocsáss meg.

Ori a lány felé fordította figyelmét. Mi van ebben a nõben, ami így megzavar, így megbabonáz? – kérdezte magában.

És ekkor megpillantották a lány mellett az óriást. A fogadóban szerzett értesülésekbõl tudták, hogy ez az a híres angol orvostudor, aki valóságos csodákat művel a hozzá fordulókkal – japánokkal és fajtájabéliekkel egyaránt. Ori sokért nem adta volna, ha érti, mit mond a lánynak. A lány felszárította könnyeit, engedelmesen megitta a férfi által kínált italt, aztán bementek a házba; becsukták, bereteszelték az ajtót.

– Elképesztõ... – suttogta Ori. – Elképesztõ ez az óriás meg ez a nõ.

Sorin rápillantott; rejtett utalásokat vélt kihallani a hangjából, ami még jobban megzavarta, még dühösebb lett magára, amiért az õrjárat feltűnésekor megfeledkezett a lány jelenlétérõl. Csak a barátja szemét látta, de abból semmit sem tudott kiolvasni. – Menjünk a fegyverraktárhoz, Ori – súgta türelmetlenül. – Vagy támadjuk meg a következõ járõrt.

– Nyugalom! – Nagy óvatosan, nehogy valamilyen könnyen észrevehetõ, gyorsabb mozdulatot tegyen, Ori fölemelte fekete kesztyűs kezét: nem is annyira azért, hogy megtörülje izzadt homlokát, mint inkább azért, hogy enyhítsen karja sajgásán. – Kacuma mindig türelemre int. És ma este Hiraga is ugyanezt tanácsolta.

Idejövetelük elõtt, az Éjféli Virágzás Fogadóba érve nagy örömükre kiderült, hogy barátjuk, Hiraga, a csósúi sisik csodálva tisztelt vezetõje is ott szállt meg. Tettük híre már hozzá is elérkezett.

– Tudtotokon kívül ugyan, de tökéletesen idõzítettétek – mondta nekik barátságosan Hiraga. Jóképű, huszonkét éves férfi volt, japán létére elég magas. – Jokohama olyan, mint a megbolygatott darázsfészek. A gajdzsinok most kirajzanak. Kénytelenek a bakufuhoz fordulni, amely azonban nem fogja õket lecsillapítani... Még ha akarná sem volna képes. Bárcsak Jedón állnának bosszút a gajdzsinok! Ha ugyanis ezt megtennék, ha lecsapnának a városra, azzal megadnák nekünk a jelet a palota kapuinak elfoglalására. És ha egyszer a császár kiszabadul, a daimjók mind fellázadnak a sogunátus és a Toranagák ellen! Szonnó-dzsói!

Pohárköszöntõt mondtak a szonnó-dzsóira és Kacumatára, legtöbbjük tanítójára, a szonnó-dzsói titkos és bölcs harcosára, megmentõjükre. Ori suttogva beszámolt Hiragának fegyverlopási tervükrõl.

– Íííí. Ori! Ez nagyszerű ötlet – mondta Hiraga. – És ha elég türelmes vagy, és kivárod a legalkalmasabb pillanatot, meg is valósítható. Bizonyos hadműveleteknél hasznosak lehetnek az ilyen fegyverek. Ami engem illet, én undorodom a tűzfegyverektõl, jobban kedvelem a garrotot, a kardot vagy a tõrt... Biztosabbak, némák és bárki legyen is a célpont, daimjó vagy barbár, sokkal ijesztõbb hatásúak. Segíteni fogok nektek. Tudok nektek adni nindzsaöltözéket, és oda tudom nektek adni a környék térképét.

Ori és Sorin felderült. – Neked van ilyen?

– Természetesen. – A nindzsák egy képzett gyilkosokból álló testvéri szövetség tagjai voltak. Szinte kizárólag éjszaka tevékenykedtek, különleges fekete öltözéküknek jelentõs szerepe volt abban, hogy az emberek többsége láthatatlanoknak hitte õket. – Egyszer fel akartuk gyújtani a követség épületét. – Hiraga fölnevetett, és felhajtott még egy csésze szakét. A meleg bor kissé megoldotta a nyelvét. – Végül azonban úgy döntöttünk, hogy mégsem gyújtjuk fel, mert hasznosabb, ha inkább csak szemmel tartjuk. Gyakran jártam arrafelé... Nappal kertésznek öltözve, éjjel nindzsaöltözékben. Meglepõ, hogy még hiányos angolsággal is mennyi mindent megtudhat az ember.

– Íííí, Hiraga-szan! Nem is tudtuk, hogy tudsz angolul – mondta Ori: a reveláció erejével hatottak rá Hiraga szavai. – Hol tanultad?

– Hol máshol sajátítja el az etnber a gajdzsinok tudományát, ha nem a gajdzsinoknál? – Egy hollandustól tanultam Desimában, egy holland nyelvésztõl, aki beszélt japánul, hollandusul és angolul. Nagyapám írt egy folyamodványt a daimjónknak, amelyben javasolta, hogy ezt az embert kísérletképpen és a mi költségünkön be kellene engedni Simonoszekibe, hogy egy esztendeig hollandusul és angolul tanítsa a helybelieket. Aztán majd jöhet a kereskedelem. Köszönöm – mondta Hiraga Orinak, aki közben udvariasan újratöltette a csészéjét. – A gajdzsinokat nagyon könnyű rászedni... És rettenetesen imádják a pénzt. Ma már hatodik éve tart ez a kísérlet, de még mindig csak azzal kereskedhetnek, amivel hagyjuk, és amikor megengedjük nekik... Puskákkal, ágyúkkal, puskaporral, golyóval és bizonyos könyvekkel.

– Hogy van tisztelt nagyapád?

– Köszönöm kérdésed. – Hiraga meghajolt ültében. – Kitűnõ egészségnek örvend.

Meghajtását még mélyebbel viszonozták.

Milyen csodálatos is, ha az embernek van egy ilyen nagyapja, gondolta Ori, micsoda védelmet jelent... Nem úgy vannak, mint mi, akiknek napról napra meg kell küzdenünk a betevõ falatért, s csak roppant nehézségek árán tudjuk kinyögni adóinkat. Vajon mit gondolhat rólam apám és nagyapám most, hogy ronin lettem, s oda az oly nagyon szükséges koku? Megtiszteltetés volna számomra, ha találkozhatnék vele – mondta. – A mi sojánk nem olyan, mint õ.

Hiraga nagyapja, aki Simonoszeki közelében hosszú éveken át tekintélyes gazdaember és a szonnó-dzsói titkos támogatója volt, egyben a sója tisztjét is betöltötte. A kinevezés vagy öröklés útján elnyert sojai tisztség viselõje egy falu vagy egy falucsoport köztiszteletben álló hivatalos vezetõje volt, tisztjénél fogva az adók kivetésének és behajtásának felelõse, s egyben egyetlen pajzsa a parasztoknak és a gazdáknak a szamuráj hűbérúr tisztességtelen üzelmei ellen, akinek hűbérbirtokán a falu vagy falucsoport feküdt.

A gazdák és parasztok egyik-másikának tulajdona volt ugyan a föld, amelyen dolgozott, de a törvény szerint ezt a földet nem hagyhatta el. A termék egésze a szamurájokat illette, kizárólag õk viselhettek fegyvert, de a törvény értelmében nem birtokolhattak földet. Ilyenformán volt egymásra utalva s összekötve a gyanakvás és bizalmatlanság bonthatatlan kötelékével paraszt és szamuráj: évrõl évre hihetetlenül kényes egyezkedés tárgya volt, miként osszák el a megtermelt rizst és terményt.

Ezt a kényes egyensúlyt a sojának kellett megtartania. A legjobb soják tanácsát idõnként falun kívüli ügyekben is kikérte a hűbérúr vagy akár maga a daimjó is. Ilyen soja volt Hiraga nagyapja is.

Néhány évvel ezelõtt engedélyt kapott, hogy gosi szamurájrangot vásárolhasson magának és leszármazottainak a daimjótól. A daimjók gyakorta folyamodtak ehhez a fogáshoz, hogy egyik-másik adóssággal terhelt falutól megszabaduljanak, és külön jövedelmet szerezzenek. A csósúi daimjó is így tett.

Hiraga nevetett; a bor már a fejébe szállt. – Én is a választottak közé kerültem, én is ennek a hollandusnak a tanítványa lehettem. Sokszor bántam is késõbb, hogy részeltettek ebben a megtiszteltetésben, mert az angol nehéz és borzalmas hangzású nyelv.

– És sokan voltatok ott tanítványok? – kérdezte Ori.

Hiraga agyáig a szaké ködén át is elhatolt a figyelmeztetés: rádöbbent, hogy bizalmas információkat fecsegett ki. Hogy hány tanítványt oktatott a hollandus, az Csósú titka volt, és noha kedvelte Orit és Sorint, a két fiatal szamuráj ettõl még szacumai volt, idegen, tehát nem mindig szövetséges, annál gyakrabban ellenség vagy potenciális ellenfél.

– Csak hárman tanultunk angolul – mondta halkan, mint aki titkot árul el, jóllehet harminc volt a valós szám. Most már teljesen józan volt. – Most, hogy hozzám és legtöbb társamhoz hasonlóan ti is roninok lettetek, össze kell tartanunk. Tervezek valamit három nap múlva. Ha akartok, ti is részt vehettek benne.

– Köszönjük, de meg kell várnunk Kacumata üzenetét.

– Természetesen, õ a ti szacumai vezetõtök – mondta Hiraga. Ugyanakkor azonban – folytatta elgondolkodva –, nem szabad elfeledned, Ori, hogy most már ronin vagy, és míg nem gyõzünk, az is maradsz. Ne feledd, hogy mi vagyunk a szonnó-dzsói lándzsahegye, mi vagyunk a végrehajtók. Kacumata nem kockáztat semmit. Nekünk most el kell felednünk, hogy én csósúi vagyok, ti meg szacumaiak. Segítenünk kell egymást. Jó elgondolásnak tartom, hogy a tokaidói rajtaütés után ma este fegyvereket zsákmányoljatok. Ha tehetitek, öljétek meg a követség egy-két õrét, az óriási provokáció lenne! És ha mindezt hangtalanul és nyomtalanul hajtjátok végre, az még jobb. Bármi jó, ami provokálja õket.

Hiraga információinak segítségével könnyű volt belopakodni a templomba, számba venni a dragonyosokat és a többi katonát, s megkeresni a legalkalmasabb leshelyet. Aztán váratlanul megjelent a lány meg az óriás. Azóta visszamentek ugyan, de a két sisi még mindig nem vette le szemét a kertajtóról.

– Most mit csináljunk, Ori? – kérdezte feszült hangon Sorin.

– Kitalálunk valamit.

Idegfeszítõen teltek a percek. Mikor aztán az emeleten kinyíltak az ablaktáblák s ismét megpillantották a lányt, már mindketten tudták, hogy egy új tényezõ bukkant fel életükben. A lány egy ezüstnyelű kefével fésülte a haját. Mozdulatai kedvetlenséget sugalltak.

Sorin rekedtes hangon megszólalt. – Így holdfényben nem is olyan rút De ezek a mellek... íííí, lepattannál róluk.

Ori nem válaszolt, tekintete a lányra szegezõdött.

A lány hirtelen megmerevedett és lenézett. Egyenesen rájuk. Semmiképp nem láthatta, nem hallhatta ugyan õket, de mindkét szamuráj szívverése felgyorsult egy kicsit. Visszafojtották a lélegzetüket. A lány egy fáradt ásítás után néhányszor végigsimított még a haján, aztán letette a kefét. Orinak annyira közelinek tűnt, hogy úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné; a szobából kiszűrõdõ fényben látta a selyem hímzésének részleteit, az alattuk ágaskodó mellbimbókat, látta a lány szemében azt az űzött tekintetet, amit tegnap – tegnap lett volna? –, ami megállította a csapást.

A lány vetett még egy pillantást a holdra, megint ásított, aztán behúzta az ablaktáblákat. De nem teljesen. És nem is reteszelte be.

Sorin törte meg a csendet, kimondva mindkettejük gondolatát. – Könnyen be lehetne mászni.

– Igen... De mi most fegyverekért jöttünk. Bár... – Ori félbehagyta a mondatot, hirtelen felvillant elõtte az új, csodás lehetõség. – Ide figyelj, Sorin... Ha elhallgattattad, tedd magadévá, de ne öld meg, csak hagyd ott eszméletlenül, hadd mondja el késõbb, mi történt, hadd tudják csak meg, hogy ugyanazok tették, akik a Tokaidón megtámadták õket. Aztán megölünk egy-két katonát, és eltűnünk a fegyvereikkel. És mindezt a követségük területén. Ha emiatt nem kezdenek el õrjöngeni a dühtõl...

Sorint felszisszenésre késztette az elgondolás szépsége. – Nem rossz, de jobb volna elvágni a lány torkát, és a vérével odaírni, hogy „Tokaidó”. Eredj, majd én õrködöm. – Látta, hogy Ori tétovázik. – Kacuma azt mondta, rosszul tettük, hogy tétováztunk. A Tokaidón is tétováztál. Miért?

Ori csak egy villanásnyi ideig gondolkodott, aztán már – árny az árnyak között – suhant is az épület felé. A falhoz érve kúszni kezdett fölfelé.

Odakint az õrháznál az egyik katona halkan megszólalt. – Ne nézz oda, Charlie, de úgy rémlett, mintha láttam volna a ház felé szaladni valakit.

– Jézusom! Szólj az õrmesternek! Óvatosan!

A katona úgy tett, mintha nyújtózkodna, s ráérõs léptekkel bement az õrházba. Odabent gyorsan, de óvatosan felébresztette Towery õrmestert, és elmondta neki azt, amit látott vagy látni vélt.

– Hogy nézett ki a bitangja?

– Épp csak egy pillanatra láttam, õrmester úr. Vagyis hogy úgy rémlik, mintha láttam volna.

– Jól van, fiam. Megnézzük. – Towery õrmester fölkeltette a káplárt meg egy katonát, kiállította õket õrködni, aztán a két õrrel bement a kertbe.

Sorin észrevette õket, de semmiképp nem figyelmeztethette Orit. Ori már majdnem fölért az ablakhoz, öltözéke még mindig jól leplezte az árnyak közt. Végre fölért. Kissé kihajtotta az egyik ablaktáblát, és besiklott a szobába. Az ablaktábla lassan becsukódott.

Karma, gondolta Sorin.

Towery õrmester megállt az ösvény közepén, figyelmesen pásztázta tekintetével a kertet és az épületet. Az emeleten több ablaktábla is nyitva volt, az ablakokon nem volt rács, így hát nem szentelt figyelmet annak a ténynek, hogy az egyik ablaktábla megnyikordul az enyhe szélben. A kertajtó zárva volt.

Végül megszólalt. – Charlie, te arra! – A rejtõzködõ ronin irányába mutatott. – Nogger, te az ellenkezõ irányba. Rebbentsétek föl, ha van ott valaki. Tartsátok nyitva azt a csipás szemeteket. Szuronyt föl!

Nyomban végrehajtották.

Sorin meglazította hüvelyében a kardját, amelynek pengéje az éjszakai használat miatt szintén feketére volt festve, s elszorult torokkal támadóállásba helyezkedett.

A szobába csusszanó Ori elsõ pillantása az egyetlen ajtóra esett: fent volt rajta a keresztrúd. A lány nem ébredt föl. Ori elõhúzta rövidebbik kardját, és az ágyhoz surrant. Az ágy baldachinos volt, még sosem látott ilyet. Valahogy olyan furcsa volt az egész: a magassága, a darabossága, az oszlopai, a függönyök, az ágynemű... Egy villanásnyi idõre átfutott rajta, milyen lehet aludni egy ilyenben, ilyen magasan a földtõl. A japánok futonokon, téglalap alakú gyékényeken aludtak: este leterítették, reggel felgöngyölték.

Szíve kalapált, igyekezett nesztelenül lélegezni, nem akarta még fölébreszteni a lányt, nem tudta, hogy erõs altatót kapott. A szobában sötétség honolt, de az ablaktáblák között beszökõ holdvilágban látta a lány hosszú, szõke, szétterülõ haját, a takaró alatt kirajzolódó keblét és tagjait. A lány illata szinte elhódította.

Halk csattanás a kertben. Beszédhangok. Egy másodpercre kõvé dermedt. A lányra emelte kardját, de az nem moccant. Lélegzetének ritmusa sem változott.

Ori tétovázott még néhány másodpercig, aztán az ablakhoz lopakodott és kilesett. Észrevette a katonákat. Megláttak volna?.Vagy Sorint? Vakrémület fogta el.

De ha csapdába estem is, nem számít: attól még végrehajthatom, amiért jöttem. Még az is lehet, hogy elmennek. És különben is: két menekülési útvonalam is van – az ajtó meg az ablak. Türelem. Kacumata is mindig ezt mondja. Használd a fejed, várj higgadtan, és mikor a pillanat elérkezik – és mindig elérkezik –, sújts le habozás nélkül, aztán menekülj. A meglepetés a legjobb fegyver!

Összeszorult a gyomra. Az egyik katona a búvóhelyük felé tartott. Ori pontosan tudta, hol rejtõzik Sorin, de még így sem látta. Lélegzet-visszafojtva várakozott. Lehet, hogy Sorin eltereli a figyelmüket. Bármi lesz is, a lány meghal, fogadkozott magában.

Sorin figyelte a közeledõ katonát, lázasan törte a fejét, hogyan evickélhetne ki a csávából, és átkozta Orit. Biztos észrevették! Ha ezt a kutyát itt megölöm, kizárt dolog, hogy elérjem a többit, kétszer is lelõnek addig. Nem tudok észrevétlenül eljutni a falig.

Ostobaság volt Oritól, hogy megváltoztatta a tervet. Hát persze, hogy észrevették. Pedig mondtam neki, hogy az a nõ csak bajt hoz ránk, már ott az úton meg kellett volna ölnie...

Lehet, hogy ez a barbár nem vesz észre, és lesz idõm eljutni a falig.

A holdfény megcsillant a szuronyon, ahogy a katona itt is, ott is félrehajtotta az ágakat.

Közelebb. Még közelebb. Hat lépés, öt, négy, három...

Sorin mozdulatlanná dermedt, visszafojtotta lélegzetét. Maszkja szinte a szemét is eltakarta. A katona csaknem súrolta, ahogy ellépett elõtte. Továbbment egy lépéssel, megállt, széthajtotta a bokrok ágait, megint távolodott néhány lépést. Sorin halkan lélegezni kezdett. Érezte, hogy hátát kiverte a veríték, de már tudta, hogy megúszta, és néhány perc múlva átkerül a fal biztonságot adó túlsó oldalára.

Towery õrmester olyan helyen állt, ahonnan mindkét katonáját szemmel tarthatta. Puskáját lövésre készen tartotta ugyan, de nem akart vaklármát kelteni. Az éj meleg volt, enyhe szellõ lengett, erõsen sütött a hold. Könnyű ellenségnek nézni az árnyakat ezen a mocsok helyen, gondolta. Jézusom, bárcsak megint Londonban lehetnénk!

– Jó estét, õrmester. Mi újság?

– Jó estét, hadnagy úr. – Towery feszesen tisztelgett. A dragonyostíszt, Pallidar lépett oda hozzá. Elmondta neki, mit jelentett az egyik katonája. – Lehet, hogy csak egy árnyék volt, de jobb félni, mint megijedni.

– Keltsen föl még néhány embert, és gyõzõdjenek meg, hogy...

E pillanatban a Sorin rejtekhelyéhez közelebb álló fiatal katona megperdült, és célzásra emelte puskáját. – Őrmester! – ordította megrettenten. Itt a bitang!

Sorin már támadott is, magasra emelte a karját, de a katonában ugyanabban a pillanatban feléledtek a kiképzés során belesulykolt mozdulatok, és szuronyával hárította a vágást. A többiek futva közeledtek, Pallidar elõkapta a revolverét. Sorin megint támadásba lendült, de a puska hosszú csövére szerelt szurony elbizonytalanította. Megcsúszott, félreszökkent a szuronydöfés elõl, s a bokrokon keresztülgázolva a fal felé rohant. A fiatal katona utána vetette magát.

– Vigyázz! – ordított rá Towery, de a katona csak rohant: már magához tért az ijedelembõl, felébredt benne a gyilkos ösztön. Rohant be a bokrok közé, és... És meghalt. A szamuráj rövidebbik kardja mélyen a mellébe merült.

Sorin kirántotta a kardot. Már tudta, hogy nem menekülhet, a többiek mindjárt rávetik magukat.

– Namu Amida Bucu! – zihálta, Buddhának ajánlva lelkét. – Szonnó-dzsói! – harsant a hangja. Nem Orit akarta figyelmeztetni, hanem végakaratát kiáltotta ki.

Rettenetes erõvel döfte tõrét a torkába.

Ori a jelenet legnagyobb részét látta, csak a végét nem. Abban a pillanatban, mikor a katona felordított és támadásba lendült, õ fejét vesztve ugrott az ágyhoz, arra számítva, hogy a lány felriadt. De legnagyobb meglepetésére nem: meg se rezzent, lélegzetének üteme sem változott, így aztán csak állt mellette remegõ lábbal, várta, hogy felnyissa a szemét, hadd lássa õt is meg a kardot is, mielõtt belevágja. Ekkor azonban meghallotta a szonnó-dzsóit, amibõl tudta, hogy Sorinnak vége. Kiáltások harsantak. A lány erre sem ébredt föl. Ori elvicsorodott, elszorult a torka. Nem bírta tovább a feszültséget. Sebesült karjának sajgására ügyet se vetve megrázta a lányt, kardját a torkához illesztette: ha sikolt, belefojtja a hangot.

A lány ettõl sem ébredt föl.

Ori úgy érezte, mintha egy álomban látná magát, amint újra és újra megrázza a lányt, de aztán egyszer csak eszébe jutott, hogy a lánynak valami innivalót adott az orvos. Ez is olyan kábítószer, gondolta, olyan nyugati kábítószer, amilyenekrõl Hiraga mesélt. Meglepte saját felismerése. Hogy megbizonyosodjék, megint megrázta a lányt, de az csak motyogott varamit, és mélyebbre fúrta arcát a párnába.

Visszament az ablakhoz. Férfiak léptek ki a bokrok közül, a katona holttestét hozták. Sorint csak úgy kivonszolták a lábánál fogva, mint valami elejtett állatot. A két holttest ott hevert egymás mellett. Valahogy olyan egyformák voltak halálukban. Még több ember érkezett, az ablakokból is le-lekiáltottak. Egy tiszt odament Sorin holttestéhez. Az egyik katona letépte fekete csuklyáját és maszkját. Sorin szeme még nyitva volt, arcvonásai eltorzultak, torkából kiállt a tõr markolata. Újabb emberek kerültek elõ.

A házban, a folyosón is mozgást érzékelt. Minden izma megfeszült. Immár tizedszer is megbizonyosodott, hogy az ajtón fent van a keresztrúd, nem lehet kívülrõl kinyitni, aztán az ágy függönye mögé rejtõzött. Ha valami történnék, innen egy pillanat alatt el tudja érni a lányt.

Lépések. Kopogtatás. Olajlámpás vagy gyertya fénye az ajtó rése alatt. Erõteljesebb kopogtatás, emelt hang.

Készenlétbe helyezte a kardját.

– Mademoiselle! Minden rendben? – Babcott volt az.

– Mademoiselle! – kiáltott Marlowe. – Nyissa ki az ajtót!

Most már dörömböltek.

– Az altató miatt van, kapitány úr – magyarázta Babcott. – Nagyon felizgatta magát szegény, muszáj volt aludnia. Nem hiszem, hogy felébredne.

– Ha nem ébred föl, én betöröm ezt az átkozott ajtót! Meg kell bizonyosodnunk. Az ablaka nyitva van!

Még erõsebben kezdtek dörömbölni.

Angelique fáradtan felnyitotta a szemét. – Qu'est-ce qu'il se passe? Mi az? – motyogta inkább még alva, mint éberen.

– Nincs semmi baj? Est-ce ça va?

– Mais oui, bien sur... Puorquoi? Qu'y a-t-il?

– Nyisson ajtót egy pillanatra. Ouvrez la porte, s'il vous plaît, c'est moi, Marlowe kapitány.

Angelique Richaud motyogva felült; azt sem tudta, hol van. Ori döbbenten figyelte önmagát, hogy hagyja fölkelni és az ajtóhoz támolyogni. Angelique-nek eltartott egy ideig, mire félre tudta húzni a keresztrudat. Csak félig nyitotta ki az ajtót, abba kapaszkodott, hogy el ne essen.

Babcott, Marlowe és egy tengerész állt ott gyertyával a kezében. A lángokat meg-meglibegtette a huzat. A három férfi leesett állal, elkerekedett szemmel nézett a lányra. Angelique hálóinge nagyon franciás, nagyon finom és áttetszõ volt.

– Ööö... mi csak szerettünk volna meggyõzõdni róla, hogy nincs semmi baja, Mademoiselle... – mondta Babcott. – Ööö... találtunk valakit a bokrok között, de nem kell megijedni. – Babcott látta, hogy a lány nemigen érti.

Marlowe-nak végre sikerült levennie tekintetét a lány testérõl, és benézett a szobába. – Excusez moi, Mademoiselle, s'il vous plaît – mondta zavarodottan, de tűrhetõ kiejtéssel, s ellépett a lány mellett. Körülnézett. Az ágy alatt semmi, csupán egy éjjeliedény. Az ágy függönyei mögött az innensõ oldalon semmi... Jézusom, micsoda nõ! Más búvóhely nincs, se ajtók, se szekrények. A szél megnyikordította az ablaktáblákat. Kitárta õket. – Pallidar! Van lent még valaki?

– Nincs! – kiáltott vissza Pallidar. – Semmi nyom. Lehet, hogy csak egyedül volt, és õt láttam katona. De azért kutassanak át minden szobát!

Marlowe bólintott, morgott valamit az orra alatt, és visszakiáltott: – Mégis mit gondol, mi a fenét csinálok?

Háta mögött a baldachinos ágy függönye meglibbent a beáramló szellõben, felfedte Ori fekete tabiba – csizmára emlékeztetõ vászonlábbelibe – bújtatott lábát. Marlowe gyertyájának lángja megrebbent és kialudt, így mikor bereteszelte az ablaktáblákat és megfordult, az ágy melletti sötétben nem vette észre se a tabit, sem mást, nem látott mást, csak Angelique sziluettjét a gyertyák ellenfényében. Látta minden porcikáját. A lélegzete is elállt.

– Minden rendben – morogta. Most, hogy így alaposan szemügyre vette a lányt, még nagyobb zavarba jött. Élénkséget színlelve kimasírozott. – Kérem, reteszelje be az ajtót, és aludjon jól – mondta. Nagyon szeretett volna õ is ott maradni.

Angelique még mindig mit sem értve motyogott valamit, és bezárta az ajtót. A három férfi megvárta, míg meghallja a helyére zökkenõ keresztrúd koccanását.

Babcott tétován megszólalt. – Nem hiszem, hogy reggel emlékezne rá, hogy ajtót nyitott.

A tengerész megtörölte gyöngyözõ homlokát, aztán észrevette, hogy Marlowe ránéz, és elvigyorodott.

– Maga meg mi a fenének örül ennyire? – förmedt rá Marlowe. Nagyon is jól tudta.

– Én ugyan semminek, kapitány úr – felelte nyomban ártatlanra simított képpel a tengerész. Ezek a rohadt tisztek mind egyformák, gondolta. Ez a Marlowe is... Felgerjedt, mint akárki férfiember, majd kiugrott a szeme, majd fölfalta a tekintetével, úgy bámulta, mi van a pendely alatt. Igaz, ami igaz, én se láttam még ilyen csecseket! A többiek el se fogják hinni. – Igenis, tartom a számat, kapitány úr! – felelte katonásan, mikor Marlowe felszólította, hogy a látottakról senkinek egy szót se. – Egy hang el nem hagyja a számat, kapitány úr! – mondta, s elindult a következõ szoba felé. De mindegyre csak Angelique keblét látta maga elõtt.

Angelique nekitámaszkodott az ajtónak, próbálta megérteni, mi történt. Nehéz volt sorrendbe rakni az eseményeket; láttak valakit a kertben, miféle kertben, de hát Malcolm a Nagy Ház kertjében volt, nem is: odalent fekszik sebesülten, nem, ez csak álom, mondott is valamit valamilyen házasságról meg hogy a Nagy Házban fognak élni... Malcolm érintett meg? Nem, õ azt mondta, hogy meg fog halni. Ostobaság, a doktor azt mondta, meggyógyul, egészséges lesz, mint a makk. Miért pont a makk? Miért?

Feladta; majd meghalt, annyira álmos volt. A holdfény besütött a zsalugáter résein. Átbotorkált a fénypászmákon, megkönnyebbülten roskadt a puha matracra. Nagy, elégedett sóhajtással magára húzta a takarót, és oldalára fordult. Néhány másodperc múlva már mélyen aludt.

Ori nesztelenül elõlépett. Maga sem értette, hogyan úszhatta meg. Igaz ugyan, hogy amennyire csak lehetett, a falhoz simult, de egy kicsit gondosabb kutatás esetén megtalálták volna. De nem találták meg. A keresztvas ismét a helyén, a zsalugáterek bereteszelve, a lány egyenletesen, mélyen lélegzik, egyik karja a párna alatt, a másik a takarón.

Jól van. A lány várhat, de hogyan jutok ki ebbõl az egérfogóból? Az ablakon vagy az ajtón?

Nem látott ki a zsalugáter résein. Halkan elhúzta a reteszt, egy ujjnyira kitolta elõbb az egyik, majd a másik ablaktáblát. Odalent csak úgy nyüzsögtek a katonák. Virradatig még mindig volt vagy három óra. Az égen felhõk gyülekeztek, húzódtak a hold felé. Sorin teste elejtett vadként hevert az ösvényen. Egy pillanatra meglepte, hogy nem vágták le a fejét, aztán eszébe jutott, hogy a gajdzsinoknak ez nem szokásuk.

Arrafelé nehéz volna észrevétlenül megszökni. Ha az éberségük nem lazul, kénytelen leszek az ajtót használni, és befelé szökni. Bár akkor nyitva kellene hagynom az ajtót. Jobb az ablak.

Óvatosan kidugta a fejét, és lenézett. Az ablak alatt keskeny párkány húzódott a szomszédos ablak irányába s tűnt el az épület sarka mögött. Ez egy sarokszoba! Ori izgalma fokozódott. A felhõk hamarosan a hold elé érnek. Ha odaérnek, szököm. Meg fogok szökni! Szonnó-dzsói!

De elõbb a lányt.

Nesztelenül behúzta az ablaktáblákat, és visszament az ágyhoz.

Hosszabbik kardja még mindig a hüvelyében rejlett; letette a fehér ágytakaróra a keze ügyébe. Fehér, gondolta. Fehér lepedõ, fehér bõr. A fehér a halál színe. Épp megfelelõ. Remekül lehet rá írni. Mit írjak rá? A nevem?

Megfontolt mozdulattal lehúzta a lányról a takarót. Most találkozott elõször hálóinggel, idegen volt számára; úgy készítették, hogy egyszerre elfedjen s mutasson mindent: tagokat, kebleket. Milyen hosszú a keze-lába azokéhoz a nõkéhez képest, akikkel eddig dolga volt... És milyen egyenes a lába, nincs meg az az elegáns ívelése, mint a hosszú esztendõkön át térdelve ülõ japán nõkének. És ez az illat... Érezte, hogy ágyékába tódul a vér.

A többiekkel egészen más volt. Minimális izgalom. Sok évõdés, gyakorlott szakértelem. Néhány perc az ágyban, az is többnyire szakétól gõzös aggyal. Itt most nincsenek idõbeli korlátok. A lány fiatal, nem is ebbe a világba való.

Kívánkozása fokozódott.

A szél megrázta az ablaktáblákat, de már elmúlt a veszély. Senki sincs a házban. Minden csendes. A lány féloldalt feküdt. Ügyesen, gyengéden meglökte: a lány engedelmesen a hátára hengeredett, fejét oldalra hajtotta, haja szétterült. Mély sóhajjal magához ölelte párnáját. A nyakában egy kis aranykereszt csillogott.

Ori fölé hajolt, borotvaéles rövid kardja hegyét a hálóing nyakát szegélyezõ finom csipke alá csúsztatta, kissé megemelte, megfeszítette. Az anyag engedelmesen hasadt. Ori széthúzta, egészen szét. Még sosem látott nõt ennyire feltárulkozni. Még sosem volt ilyen merevedése. A lüktetés annyira felerõsödött benne, mint még soha életében. Az apró kereszt megcsillant. A lány keze akaratlanul megrezzent, lustán a lába közé siklott, ott kényelmesen megpihent. Ori megfogta, odább tette, aztán finoman széthúzta a lány bokáit.

Angelique közvetlenül virradat elõtt felébredt. De nem teljesen.

Az altató még éreztette hatását, álmait még nem felejtette el. Különös, mozgalmas, erotikus, nyomasztó, csodálatos, fájdalmas, érzéki, soha nem tapasztalt és roppant intenzív érzéseket élt meg álmában. A félig nyitott spaletták szárnyai közt keletre látott: az égbolt vérvörös, bizarr, képzeletmozgató felhõalakzatai mintha rímeltek volna az agyába vésõdött képekre. Ahogy mozdult, hogy jobban lássa õket, kissé megsajdult az ágyéka, de nem törõdött vele, csak nézte, nézte az ég figuráit, hagyta, hogy elméje lassan visszasüppedjen az ellenállhatatlan erõvel hívó álmok közé. Az álom küszöbén rádöbbent, hogy meztelen. Bágyadtán maga köré rendezte hálóingét és takaróját. Aztán elaludt.

Ori ott állt az ágy mellett. Épp most kelt fel. Nindzsaöltözéke a padlón hevert. Az ágyékkötõje is. Egy pillanatig még elnézte az ágyon fekvõ lányt. Milyen szomorú, gondolta, az utolsó alkalom mindig olyan szomorú. Kezébe vette rövid kardját, és kihúzta hüvelyébõl.

Az alattuk lévõ szobában Phillip Tyrer kinyitotta a szemét. Idegen volt a környezet, de aztán rájött, hogy még mindig a kanagavai templomban van, eszébe jutottak az elmúlt nap borzalmai, az operáció, saját megvetésre méltó szerepe. – Babcott azt mondta, sokkos állapotban voltam – suttogta. Rossz ízű és száraz volt. a szája. – Jézusom... Vajon ez mentség számomra?

Az ablaktáblák félig nyitva voltak, meg-megnyikordultak a szélben. Hajnalodott. Vörös az ég alja, szelet hoz hajnalra, gondolta. Vihar lesz? Felült a tábori ágyon, megnézte karján a kötést. Tiszta volt, nem látszott rajta friss vérzés. Nagyon megkönnyebbült. Nem érzett mást, csak egy kis lüktetést a fejében, és egy kis sajgást a karjában. – Jaj, istenem, bárcsak derekasabban viselkedtem volna! – Megpróbálta felidézni a műtét után történteket, de nem tudta kihámozni a ködbõl. Sírtam, azt tudom. Nem azért, mert sírhatnékom támadt, egyszerűen csak megindultak a könnyeim.

Elhessegette a borongós gondolatokat. Felkelt, kilökte az ablaktáblákat. Már szilárdan állt a lábán, és éhség gyötörte. Volt egy vizeskancsó a szobában. Odament, kiöblítette a száját, a vizet a kertbe köpte. Miután ivott is egy-két kortyot, valamivel jobban érezte magát. A kertben nem járt senki, a levegõben korhadó növények és apály szaga érzõdött. Az ablakból a kerten és a templomfal egy szakaszán kívül egyebet nemigen lehetett látni. A lombkoronák egyik résében megpillantotta az õrházat; két katona állt elõtte.

Csak most vette észre, hogy ingben és hosszú gyapjúalsóban fektették ágyba. Szakadt, vérfoltos kabátját egy szék támlájára vetették, nadrágja és sáros lovaglócsizmája ott volt mellette.

Nem érdekes, fõ, hogy élek.

Öltözködni kezdett. Mi lehet Struannal? És Babcott? Hamarosan oda kell állnom elé.

Borotvája nem volt, nem tudott borotválkozni. Nem volt fésű sem. Ez sem érdekes. Felhúzta a csizmáját. A kert felõl madárcsivitelést, mozgolódást hallott, távolabbról néhány japán kiáltást, kutyaugatást. De hiányoztak a megszokott városi hangok, az angol városok hangjai, a „Friss, Ropogós a molnárka!”, az „Ivóvíz! Ivóvíz!”, a „Colchesteri osztriga, reggel még a vízben vala, vegyék-vigyék!”, a „Most jött a nyomdából! Mr. Dickens regényének legújabb füzete! Csak egy penny, csak egy penny!”, a „The Times! Disraeli országos botrányával a The Times!”...

Lehet, hogy elbocsátanak, gondolta. Összeszorult a gyomra a hazatérés gondolatára, hogy világ csúfjára, kudarcot vallva, csõdöt mondva visszatérjen, hogy ne lehessen többé a világ valaha volt legnagyobb birodalmát képviselõ testület, Õ Királyi Felsége Külügyminisztériumának tagja. Mit fog rólam gondolni Sir William? És mi lesz Angelique-kel? Istennek hála, hogy vissza tudott menekülni Jokohamába... Vajon szóba áll-e még velem?

Jóságos ég! Mit csináljak? Mit csináljak?

Malcolm Struan is felébredt. Néhány perce ébresztette valamilyen hatodik érzék, valamilyen veszélyérzet, valamilyen külsõ zaj vagy zörej, jóllehet úgy rémlett neki, mintha már órák óta feküdne ott az ágyban éberen. Emlékezett az elõzõ napra, az operációra, tudta, hogy súlyosan megsebesült, könnyen bele is halhat. Minden lélegzetvétel éles, tépõ fájdalmat okozott. Még a legcsekélyebb mozdulat is.

Akkor sem gondolok a fájdalomra, csak Angelique-re és hogy szeret... De mik voltak ezek a rossz álmok? Hogy gyűlöl és elrohan... Nem szeretem az álmokat, nem szeretem ezt a tehetetlenséget, utálom, hogy így kell itt feküdnöm, utálom ezt a gyengeséget, én világéletemben erõs voltam, mindig a példaképem, a dicsõ Dirk Struan, a Zöld Szemű Ördög szellemében neveltek. Bárcsak nekem is zöld szemem lenne, és én is olyan erõs volnék. De akkor is: leszek olyan tajpan, mint õ volt!

Akkor is leszek olyan, ha legfõbb ellenségünk, Tyler Brock még mindig a vesztünkre tör. Apám és anyám hiába titkolózik elõttem, azért én tudom, amit tudok. Mindenesetre többet, mint hiszik. Az öreg Ah Tok, aki inkább anyám, mint a vér szerint való – õ szoptatott kétéves koromig, õ tanított a kantonira, õ tanított az élet dolgaira, õ szerezte nekem az elsõ lányt –, elmesélte nekem a családi históriákat. És sokat mesélt Gordon Csen bácsi is. Tudok mindent: a Nemes Ház inog.

Nem számít. Elbánok az ellenségeinkkel. Ezért tanultam, erre készültem -egész életemben.

Félrelökte a takarót, emelte a lábát, hogy felálljon, de visszahanyatlott a fájdalomtól. Újra próbálkozott, de megint sikertelenül. Nem baj, gondolta kimerülten. Majd késõbb. Fog ez menni.

– Még egy tojást, Settry? – kérdezte Marlowe. Ugyanolyan magas volt, mint a dragonyostiszt, de nem olyan széles vállú.

– Köszönöm, nem kérek. Maga szerint mi lesz most? Mármint Canterbury ügyében?

Marlowe nem felelt azonnal. A követség ebédlõjében reggeliztek, az Angliából hozatott hatalmas, húszszemélyes asztal körül. Kettejüket három libériás kínai inas szolgálta ki. – Azt hiszem, követelni fogjuk a gyilkosok kiadatását és a jóvátételt. Ha pedig megtagadják vagy késlekednek, a flottával lövetni kell Jedót.

– Akkor már jobb volna, ha partra szállnánk. Katonánk van elég – mondta Pallidar. – Megszálljuk az országot, a királyt elmozdítjuk... Hogy is hívják ezeknél a királyt? Ja igen: sógunnak. Aztán az általunk megfelelõnek talált bennszülöttet ültetjük a trónra, és Japánt a protektorátusunkká nyilvánítjuk. Vagy ami még jobb: bekebelezzük a birodalomba. – Pallidart kínzó fáradtság gyötörte, csaknem egész éjjel fent volt. Megfésülködött és megborotválkozott ugyan, de a zubbonya ki volt gombolva.

– Ami a partraszállást illeti, nem tudom... – mondta Marlowe. – Az viszont egészen biztos, hogy a flotta tüzérsége képes megfelelõen elõkészíteni a terepet. Arról azonban fogalmam sincs, hány szamurájuk van ezeknek, mekkora erõt képviselnek.

– Mindegy az, elbánunk velük – legyintett Pallidar. – Bennszülött banda... Elbánunk velük ugyanúgy, mint a kínaiakkal. Csak azt nem értem, miért nem annektáljuk egyszer és mindenkorra Kínát.

Mindhárom kínai szolga hallotta és értette a szavait, s magában mindhárom eltökélte, hogy ha majd a Mennyei Birodalom is rendelkezik megfelelõ számú ágyúval és hajóval, belenyomják ezeknek a barbároknak az orrát a saját mocskukba, olyan leckét adnak nekik, amire még ezer nemzedék múlva is emlékezni fognak. Valamennyiüket Gordon Csen, a Nemes Ház compradoréja választotta.

– Nézze, Marlowe, szerintem... – folytatta volna Pallidar, de ekkor nyílt az ajtó, Tyrer lépett be. – Á, jó reggelt! – köszönt rá Pallidar. Maga minden bizonnyal Phillip Tyrer a követségrõl. – Bemutatkozott, bemutatta Marlowe-t, s könnyed stílusban folytatta. – Fogadja együttérzésemet a tegnap történtekért. Nagyon büszke vagyok, hogy kezet rázhattam magával. Mr. Struan és Miss Richaud elmondta, hogy ha maga nincs ott, mindketten meghaltak volna.

– Tényleg? Nahát...! – Tyrer nem akart hinni a fülének. – Valahogy egy pillanat alatt játszódott le az egész. Majd meghaltam, úgy megijedtem. – Most, hogy így kimondta, valamelyest megkönnyebbült.

Marlowe is megszólalt.

– Benéztem magához az éjjel, de úgy aludt, mint akit agyonütöttek. Tudom, hogy Babcott adott magának valami altatót, úgyhogy gondolom, nem hallotta ezt a csetepatét... Szóval ami e körül a gyilkos körül kialakult.

Tyrer gyomra csomóba ugrott. – Miféle gyilkos körül? – Elmondták neki. Angelique-rõl is beszámoltak.

– Angelique itt van?

– Itt. Nagyon bátor hölgy. – Marlowe elmerengett: lehet, hogy Angelique marad még egy ideig, és akkor talán... Pallidar diszkrét köhögése zökkentette vissza. – Miss Angelique lármázta fel a kolóniát, és ragaszkodott hozzá, hogy idejöhessen az este. Mr. Struan üzent neki, hogy sürgõsen látni szeretné... Mr. Struan elég rossz állapotban van, csúnya sebet kapott. Miss Angelique-et én kísértem ide. Remek hölgy.

– Az. – Furcsa csend feszült közéjük, mindketten tudták, mire gondol a másik. Végül Phillip Tyrer szólalt meg. – Miért jönne ide egy orgyilkos?

A másik kettõ kihallotta hangjából az idegességet.

– Gondolom újabb bajt keverni – mondta Pallidar. – De aggodalomra semmi ok, elfogtuk a bitangot. Látta már ma reggel Mr. Struant?

– Belestem hozzá, de még aludt. Remélem, felépül. Az operáció nem volt egyszerű, és... – Odakint valamilyen szóváltás kezdõdött, Tyrer elhallgatott. Pallidar az ablakhoz lépett, a többiek követték.

Towery õrmester állt a kert túlsó végében, õ kiabált egy félmeztelen japánnak, hogy menjen oda hozzá. – Igen, te, te! Gyere csak ide!

A félmeztelen japán – minden jel szerint az egyik kertész – jó felépítésű, fiatal férfi volt, mintegy húszlépésnyire állt az õrmestertõl. Csak egy ágyékkötõ volt rajta. Fél válla egy piszkos, fekete ronggyal volt bekötözve, a másikon ágakat és gallyakat vitt. Egy pillanatra megmerevedett, aztán bólogatni kezdett, és engedelmesen meghajolt az õrmester felé.

– Jóságos ég, ezekben a disznókban nincs semmi szégyenérzet – mondta utálkozva Pallidar. – így még a kínaiak sem öltözködnek... De még az indiánok sem. Kivan az egész szemérmük.

– Azt mondják, egyik-másik még télen is így öltözik – mondta Marlowe.

– Állítólag nem érzik a hideget.

Towery megint kiabálni és mutogatni kezdett. A japán továbbra is hajlongott és bólogatott, de ahelyett hogy odament volna, hajlongva megfordult, és elcsoszogott az épület sarka felé. Nyilvánvalóan félreértette Toweryt. Az ablak alatt elhaladva egy pillanatra fölnézett, aztán továbbsietett a bokrok által csaknem teljesen elrejtett cselédszállás felé, és ott eltűnt.

– Furcsa... – szólalt meg Marlowe.

– Mi?

– Hát ez a nagy bólogatás meg hajlongás... Mintha szerepet játszott volna. – Marlowe oldalra fordulva észrevette, hogy Tyrer arcából lefutott a vér. – Jóságos ég! Mi történt?

– Ez az ember... Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, õ volt az egyik... A Tokaidón... Az, akire Struan rálõtt. Látták a vállát, be volt kötve!

Pallidar eszmélt elsõként: kiugrott az ablakon. Marlowe rögtön követte, elõrántotta a kardját. Együtt rohantak a fák felé, de bár mindenütt keresték, a férfi nem került elõ.

Már délre járt. Valaki megint kopogtatott az ajtaján, Babcott megint beszólt a folyosóról: – Mademoiselle! Mademoiselle! – Halkra fogta, föl ne ébressze, ha netán alszik. Angelique nem válaszolt. Állt, csak állt a szoba közepén, mint egy kõszobor, szeme a bereteszelt ajtóra szegezõdött, nehezen lélegzett, mintha hirtelen szűkké vált volna számára a ruha. Az arca akár a kõ. Megint remegni kezdett.

– Mademoiselle!

Angelique nem válaszolt. Babcott egy perc múltán elment, elhalkultak léptei. Angelique nagyot sóhajtott, megfeszített izmokkal próbált úrrá lenni a remegésen. Aztán újra kezdte a járkálást a bespalettázott ablak és az ágy között, járkált fel-alá, ahogy már eddig is órákon át.

Muszáj döntenem, gondolta elkeseredetten.

Mikor ma reggel másodszor is felébredt, nem emlékezett az elsõ ébredésre, de az agya feltisztult már. Mozdulatlanul hevert a gyűrött lepedõn, élvezte az ébrenlétet, kipihent volt, éhes, alig várta, hogy megihassa aznapi elsõ csésze csodás kávéját s beleharaphasson a friss, ropogós pirítósba, a jokohamai követség fõszakácsának remekébe. Csakhogy ez itt nem Jokohama! Kanagavában vagyok, és ma csak egy csésze undorító angol tejes teát kapok reggelire.

Malcolm! Szegény Malcolm... remélem, jobban van már. Ma visszamegyünk Jokohamába, felszállok az elsõ Hongkongra induló gõzösre, onnan meg indulok tovább, Párizsba... Jaj, csak ezek az álmok...! Micsoda álmok...!

A még mindig eleven álomképek összekeveredtek benne a valóság képeivel: a Tokaidó... Canterbury lemészárlása... Malcolm furcsa viselkedése és feltételezése, hogy összeházasodnak... A műtõ szagát is orrában érezte megint, de tudta, hogy ezt csak képzeli. Ásított, és az éjjeliszekrényen heverõ kis zsebóráért nyúlt.

A mozdulatra ismét belenyilallt valami az ágyékába. Elõször arra gondolt, hogy talán havibaja jelenti közeles érkezését, de ezt lehetetlennek találta.

A zsebóra tíz óra húszat mutatott. Lapis lazulival volt kirakva, alig két hete, július 18-án kapta apjától Hongkongon, tizennyolcadik születésnapjára. Mennyi minden történt azóta, gondolta. Jaj, micsoda boldogság lesz megint Párizsban, civilizált körülmények között élni, és soha, soha többé nem visszatérni ide, ebbe a...

Hirtelen rádöbbent, hogy csaknem meztelenül fekszik a takaró alatt.

Elképedten vette észre, hogy a hálóinge épp csak a vállát és a karját fedi, elöl teljesen kettéhasadt, hátul pedig egészen fel van gyűrõdve. Hitetlenkedve emelte föl a hálóing két szárnyát. Felkelt, hogy az ablaknál jobban megnézze, de ekkor megint belé hasított az az enyhe sajgás. A nappali fényben már a lepedõ árulkodó vérfoltját is látta, s combja tövében is egy keskeny, alvadt vércsíkot.

– Az nem lehet, hogy a havim...

Számolni kezdett, de akárhányszor számolta is, sehogy sem jött ki. A legutóbbi havibaja két hete szűnt meg. Aztán észrevette, hogy kissé nedves is. Nem értette, miért. Hirtelen elszorult a szíve és csaknem elájult a gondolatra, hogy az álom nem álom volt, hanem valóság, és álmában csakugyan erõszakot tettek rajta.

– Ilyen nincs! Úgy látszik, megõrültem... ez lehetetlen! – zihálta elfúló hangon. – Uram isten, engedd, hogy álom legyen, ez is csak álom! Kalimpáló szívvel botorkált az ágyhoz. – Ébren vagyok, ez nem álom, ébren vagyok!

Lázas buzgalommal, de ezúttal már alaposabban újra megvizsgálta magát. Tudott már annyit, hogy felismerje a nedvet, s hogy tudja: szűzhártyáját átszakították. Igaz hát. Megerõszakolták.

Forogni kezdett a szoba. Uram isten, tönkretettek, tönkretették az életem, tönkretették a jövõmet, most hogy meggyaláztak, egyetlen tisztességes, rendes ember sem lesz hajlandó feleségül venni, márpedig egy lánynak a házasságon kívül semmi más útja a fölemelkedéshez, a boldoguláshoz...

Miután némiképp lecsillapodott és képes volt gondolkodni, az ágyon találta magát. Egész testében reszketve próbálta felidézni az éjszaka történteket. Az ajtót bereteszeltem, erre emlékszem.

Odanézett: a keresztrúd a helyén volt.

Emlékszem Malcolmra is meg hogy milyen bűz terjengett a szobájában. Emlékszem arra is, hogy kirohantam. Phillip Tyrer nyugodtan aludt. Babcott doktortól kaptam valami innivalót, aztán feljöttünk...

Az az innivaló! Uram isten! Elkábítottak! Ha Babcott operálni tud ezek mellett az altatók mellett, akkor én hogy ne... Ezért nem tudtam védekezni, ezért voltam olyan tehetetlen! De ez rajtam már nem segít. Megtörtént! És ha gyerekem lesz?!

Páni félelem kerítette hatalmába. Patakzottak a könnyei, csaknem felsikoltott. – Hagyd abba! – szólt rettentõ erõfeszítéssel önmagára. – Hagyd abba, és egy hangot se! Egyedül vagy, önmagadon kívül senki sem segíthet rajtad. Gondolkozz! Mit fogsz tenni? Gondolkozz! – Mély lélegzeteket vett, próbált rendet teremtem kusza gondolatai között.

Ki volt az a férfi?

A keresztrúd még ott van a helyén, az ajtón tehát nem jöhetett be. De várjunk csak egy percre...! Mintha... Vagy ezt is csak álmodtam volna? Mintha ajtót nyitottam volna Babcottnak meg... meg annak a tengerésztisztnek, Marlowe-nak. Aztán megint bezártam. Igen, így történt! Vagy legalábbis azt hiszem. Franciául beszélt volna...? Igen, de elég rosszul, aztán elment, én meg elreteszeltem az ajtót, ez egészen biztos. De miért kopogtak be hozzám éjnek évadján?

Hiába próbálta újra és újra végiggondolni, nem tudta biztosan felidézni a történteket, az éjszakai képei minduntalan szertefoszlottak. De nem mind.

Szedd össze magad!

Ha nem az ajtón jött be, akkor az ablakon. De ki? Marlowe? Pallidar? Vagy netán a jó doktor úr? Mind kívánják a testem. Ki tudott róla, hogy altatót kaptam? Babcott. Lehet, hogy elmondta a többieknek is, de nem hinném, hogy bármelyikük is képes volna egy ilyen gaztettre, vállalná a kockázatot, hogy összesikítom a házat...

Vigyázz! – kiáltott egy hang az agyában. A jövõd függ ettõl a döntéstõl. Fontold meg alaposan!

Biztos, hogy mindez megtörtént? És ha csak álmodtam? Meglehet... De ezt most már csak egy orvos állapíthatja meg. De várjunk csak! Könnyen lehet, hogy az a pici kis lebeny álmomban repedt be, ahogy hánytam-vetettem magam a közben a lidércnyomásos álom közben. Megesik az ilyesmi. Meg... de a nedvességre ez nem magyarázat.

Ott volt az a szerencsétlen Jeanette a zárdában, az a szegény, ostoba Jeanette. Beleszeretett egy kereskedõbe, mindent megengedett neki, egészen részletesen mesélte fűnek-fának. Nem lett állapotos, de a dolog kitudódott, és másnap el is küldték. Késõbb megtudtuk, hogy egy falusi mészároshoz ment feleségül, az volt az egyetlen, aki hajlandó volt elvenni.

Én nem engedtem semmit, de ez rajtam nem segít, egy orvos biztosan meg tudná állapítani, de rajtam az sem segít. Rágondolni is borzasztó, hogy Babcott vagy bármelyik orvos ilyen intim vizsgálatot végezzen rajtam. Ráadásul akkor már Babcott is tudná a titkomat. Hogyan bízhatnék rá egy ilyen titkot? Ha ez kitudódik... Titokban kell tartanom! De hát hogyan titkolhatja ezt el az ember lánya? És ha eltitkolom? Ha sikerül?

De ezzel még ráérek foglalkozni. Elõbb azt kell tudnom, ki tette ezt velem. De nem: elõbb megtisztálkodom, aztán már gondolkodni is jobban fogok tudni. Világosan kell gondolkodnom.

Utálkozva ledobta hálóingét, aztán gondosan megmosakodott. Közben próbálta felidézni mindazokat a védekezési módszereket, amelyeket ismert, s amelyeket Jeanette is sikeresen alkalmazott. Felöltözött, megfésülködött. Elõvette a fogport, fogat mosott. Csak ekkor nézett a tükörbe. Hosszasan vizsgálgatta az arcát: nem talált árulkodó nyomot. Meglazította a ruháját: máshol sem talált. A mellbimbói kissé vörösek voltak. Megint hosszasan vizsgálgatta magát a tükörben.

– Semmi változás, és mégis...

Ekkor vette észre, hogy a születése óta éjjel-nappal nyakában viselt kis aranykereszt eltűnt. Gondosan végigkutatta az ágyat, megnézte az ágy alatt, az ágy környékén. Nem volt sem az ágynemű közt, se a párna alatt, se a függönybe akadva. Vagy talán... Talán az ágytakaró alatt! Fölemelte a padlóról, centiméterenként végignézte. Nem volt sehol.

Aztán észrevette a három japán írásjelet. Vérrel voltak odaróva a fehér szövetre.

Az aranykereszt felszikrázott a napfényben. Ori a tenyerén tartotta, szinte megbabonázva nézte.

– Miért hoztad el? – kérdezte Hiraga.

– Nem tudom.

– Rosszul tetted, hogy nem ölted meg a nõt. Sorinnak igaza volt. Hiba volt.

– Karma.

Az Éjféli Virágzás Fogadóban voltak. Ori már megfürdött és megborotválkozott; állta Hiraga tekintetét, és arra gondolt: „Te nekem nem vagy mesterem, csak azt mondom el neked, amit akarok, egy szóval sem többet.”

Beszámolt neki Sorin haláláról, elmondta, hogy bemászott a mélyen alvó nõ szobájába, aki nem ébredt fel, de a többirõl nem beszélt, csak annyit mondott még, hogy ott rejtõzött el a szobában, aztán levetette nindzsaöltözékét, mert tudta, hogy nem távozhat észrevétlenül, a kardjait a nindzsaöltözékbe tekerte, aztán lesurrant a kertbe, ahol épp csak annyi ideje maradt, hogy felkapjon néhány ágat, hogy mire észreveszik, kertésznek nézzék. Egy férfi ennek ellenére is felismerte, de még így is sikerült megszöknie. Ezt mind elmondta, de a lányról nem mondott többet.

Hogyan is mondhatnám el e világi szókkal, hogyan mondhatnám el bárkinek is, hogy e lány jóvoltából eggyé váltam az istenekkel, hogy amikor széttártam a lábait és megláttam, szinte megrészegített a vágy, és hogy aztán, mikor belé hatoltam, már magam sem tudom miért, de úgy hatoltam belé, mint egy szerelmes, nem mint egy erõszaktévõ: lassan, óvatosan, õ meg körém fonta karjait, egész teste remegett, úgy szorított, noha valójában nem ébredt föl teljesen; egészen szűk volt, én visszatartottam magam, tartottam, tartottam, aztán úgy tört föl belõlem az áradat, hogy az semmihez sem hasonlítható.

Sose hittem volna, hogy ez ilyen csodálatos lehet, ennyire érzéki, ennyire kielégítõ, ennyire végzetszerű. A többi nem is fogható ehhez. Az a lány a csillagokba ragadott magával, de nem ezért hagytam életben. Meg akartam ölni. Aztán magamat is, ott fent, a szobában. De az önzés lett volna: meghalni elégedetten, a boldogság csúcsán.

Jaj, mennyire kívántam a halált. De a halálom a szonnó-dzsóié. Nem én rendelkezem vele.

– Rosszul tetted, hogy nem ölted meg – ismételte Hiraga, visszazökkentve a jelenbe. – Sorinnak volt igaza: a lány megölése bármi másnál jobban szolgálta volna a terveinket.

– Tudom.

– Akkor miért nem ölted meg?

Az istenek kedvéért hagytam élve, már ha léteznek istenek, akarta válaszolni Ori, de nem szólt. Az istenek szálltak meg, õk tétették velem, amit tettem, és én hálás vagyok nekik ezért. Immár teljes emberré lettem. Ismerem az életet, már csak a halált kell megismernem. Annak a lánynak én voltam az elsõ, s ha aludt is, örökre megőriz emlékezetében. Mikor felébred és meglátja a vérrel írt írásjeleket – az én véremmel írtam, nem az övével –, meg fogja érteni. Azt akarom, hogy az a lány örökké éljen. Én hamarosan meghalok. Karma.

Kimonója ujjának titkos zsebébe rejtette a kis keresztet, s ivott még egy kis frissítõ, zöld teát. – Van tehát terved? – kérdezte.

– Van. Felgyújtjuk a jedói brit követséget.

– Helyes. Minél elõbb, annál jobb.

– Meglesz. Szonnó-dzsói!

Aylesbury dühöngött.

– Mondja meg nekik, de a keserves mindenségit, most aztán tényleg utoljára, hogy õfelsége a királynõ kormánya e kiprovokálatlan támadás és egy angol meggyilkolása fejében százezer font sterling jóvátételt követel aranyban, méghozzá azonnal! Angolok meggyilkolása kindzsiru! A keserves mindenségüket! Továbbá követeljük, hogy a szacumai gyilkosokat három napon belül szolgáltassák ki, különben mi intézkedünk!

A jokohamai brit követség apró, levegõtlen fogadótermében voltak, ott volt a porosz, a francia és az orosz követ, mindkét admirális, az angol és a francia, meg a tábornok. Mindannyian teljesen kimerültek már.

Velük szemben, egymás melletti székeken szertartásos rendben ott ült a bakufu két helyi képviselõje, a település õrségének szamurájparancsnoka, és a kanagavai kormányzó, akinek fennhatósága alá Jokohama tartozott. Bõ szárú nadrágot és kimonót viseltek, arra vették a széles vállú, szárnyas köpenyt, annak övébe tűzték két kardjukat. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat, és majd szétvetette õket a düh. Hajnalban fegyveres katonák dörömböltek a jokohamai és a kanagavai vámház kapuján, puskatussal döngették az ajtót, s példátlan udvariatlansággal követelték, hogy a kormányzó és a legmagasabb rangú tisztviselõk délben jöjjenek el erre a tanácskozásra. Ez a nagy hirtelenség is példa nélkül állt.

A két fél között elhelyezett párnákon két tolmács foglalt helyet. A japán térdelt, a másik – a svájci Johann Favrod – törökülésben ült. A holland volt a közös nyelvük.

A tanácskozás már két órája tartott: az angolt hollandra majd japánra fordították, a japánt hollandra majd angolra. Aylesbury valamennyi kérdését szándékosan félreértették, megkerülték, vagy többször is meg kellett ismételni. A japánok legalább tízszer kértek halasztást arra hivatkozva, hogy „a kérdést magas rangú hatósági személyek behatóan kivizsgálhassák és tanulmányozhassák”, és mert „a japán kivizsgálások egészen mások. Õexcellenciája a kanagavai kormányzó részletesen kifejti, hogy...”, és „õexcellenciája a kanagavai kormányzó szeretné részletesen kifejteni, hogy Szacumára, amely egy másik királyság, nem terjed ki a hatásköre...”, és „Õexcellenciája a kanagavai kormányzó tudomása szerint a vádlott fenyegetõ módon pisztolyt rántott, és a vádlott bűnös, mivel nem engedelmeskedett az õsi japán szokásoknak...” és „Kérjük, ismételjék meg, hány tagja volt annak az idegenekbõl álló társaságnak, amelynek le kellett volna térdelnie...”, és „A mi szokásaink szerint...” És így tovább a végtelenségig.

A japán kormányzó tekervényes, idõrabló, bonyolult elõadásait gondosan korántsem folyékony hollandra, majd hollandról angolra fordították.

– Ne szépítgesse, Johann, pontosan úgy fordítsa, ahogy mondtam.

– Eddig is úgy fordítottam minden egyes szavát, Sir William, de egészen biztos, hogy ez a hülye itt se az ön szavait, se a japánokét nem tolmácsolja pontosan.

– Az ég szerelmére, ezt már tudjuk! Vagy történt-e valaha is másképp? Folytassa, légyen szíves.

Favrod híven lefordította. A japán tolmács elvörösödött, megkérte kollégáját, magyarázza el neki az „azonnal” szó pontos jelentését, aztán egy megközelítõen pontos, illõképp udvarias és véleménye szerint elfogadható stílusban közvetítette Aylesbury szavait. A nyerseség hallatán még a kormányzónak is elállt a lélegzete. A csend egyre feszültebbé vált. A kormányzó ujjai ideges táncot jártak kardja markolatán. Végül megszólalt, de kurtán: alig három-négy szót mondott. A fordítás hosszadalmas volt.

– A sok merde-et leszámítva – tolmácsolt derűsen Favrod –, a kormányzó azt mondja, hogy a kérelmünket megfelelõ idõpontban a megfelelõ hatóság elé terjeszti.

Aylesbury észrevehetõleg elvörösödött. Az admirális és a tábornok még inkább.

– A kérelmünket? Mondja meg ennek a kurafinak pontosan: ez nem kérelem, ez követelés! És mondja meg neki azt is: követeljük, hogy három napon belül a sógun fogadjon minket Jedóban! Három napot kap rá, a keservit! És csatahajóval megyek!

– Bravó – dünnyögte Szergejev gróf.

Favrod, aki szintén unta már a játszadozást, finom nyerseséggel tolmácsolta az angol követ mondandóját. A japán tolmács felszisszent, indulatos holland szóáradattal válaszolt, amire Favrod negédes mosollyal ugyan, de mindössze két szóval felelt. A japán döbbenten elhallgatott.

– Nan dzsa? – Mi az, mit mondott, kérdezte dühösen a kormányzó. Nem kerülte el figyelmét az ellenségeskedés, s nem palástolta a maga ellenséges érzületeit sem.

Az elpirult tolmács bocsánatot kérve tolmácsolta Aylesbury szavainak jelentõsen tompított élű változatát, de ez is elég volt, hogy a kormányzó fenyegetések, kérdések, visszautasítások és újabb fenyegetések egész áradatát zúdítsa az angolokra. A japán tolmács csak azt fordította, amit érzése szerint a külföldiek hallani akartak.

– Mit mond, Johann? – Aylesburynek fel kellett emelnie a szavát, hogy érteni lehessen, mivel a japán tolmács eközben is válaszolt a kormányzó és a bakufu tisztviselõinek kérdéseire, akik ráadásul egymás közt is beszélgettek.

Favrod most már boldog volt, tudta, hogy a tanácskozás néhány perc múlva véget ér, és mehet vissza a hosszú pulthoz, az ebédjéhez és a snapszához. – Nem tudom – válaszolta –, csak azt, hogy a kormányzó ugyanazt hajtogatja, amit eddig, hogy minden tõle telhetõt elkövet kérelmünk továbbítása érdekében. A megfelelõ idõben, és a többi. Arra viszont nincs mód, hogy a sógun részeltesse önt a megtiszteltetésben. Mert hogy ez ellenkezik a szokásaikkal és így tovább.

Aylesbury tenyérrel az asztalra csapott, s a döbbent csöndben a kormányzóra majd önmagára mutatott. – Vatasi... én... – A Jedo felé nézõ ablak irányába lendült a karja. – Vatasi megy Jedo! – Fölemelte három ujját. – Három nap, és csatahajó! – Felpattant és kiviharzott. A többiek követték.

Aylesbury végigrobogott a folyosón, bement a dolgozószobájába, odalépett a metszett italosüvegekhez, és töltött magának egy kis whiskyt. – Óhajt velem tartani valaki? – kérdezte könnyedén a köré gyűlõ többiektõl. Rutinszerűen töltött: whiskyt az admirálisnak, a tábornoknak és a porosznak, bordeaux-it Seratard-nak, tekintélyes mennyiségű vodkát .Szergejev grófnak. – Azt hiszem, minden a terv szerint ment. Elnézést, hogy ilyen hosszúra nyúlt.

– Azt hittem, a végén megüti a guta. – Szergejev kiürítette a poharát, és újratöltött.

– Ugyan kérem. Egyszerűen csak szükség volt egy kis színpadiasságra.

– Szóval három nap múlva fel Jedóba?

– Igen, kedves grófom. Admirális úr, a zászlóshajó készüljön fel a hajnali indulásra. A következõ napokban tegyenek mindent a legnagyobb rendbe a hajókon, a vak is lássa, mennyire harcra készek vagyunk. Az ágyúk legyenek lövésre készek, gyakorlatozzon az egész flotta. Adja ki a parancsot, hogy álljanak készen, és szükség esetén csatlakozzanak mellénk a csatában. Tábornok úr, ötszáz vörös kabátos elég lesz díszõrségnek. Monsieur? Óhajt a francia zászlóshajó velünk tartani?

– Természetesen – felelte Seratard. – Elkísérem önt, ez természetes, de javaslom, hogy a francia követség legyen a fõhadiszállás, és öltsünk díszegyenruhát.

– Díszegyenruháról szó sem lehet, ez büntetõakció, nem a megbízólevelünket nyújtjuk át... arra majd késõbb kerül sor. A költözködésre is nemet kell mondanom. A mi honfitársunkat ölték meg, na és... Hogy is mondjam csak... Nos itt a mi flottánk a döntõ tényezõ.

Von Heimrich göcögve nevetett. – Ezeken a vizeken és ezekben a napokban kétségtelenül. – Seratard-ra pillantott. – Kár hogy nincs itt egy tucat porosz lovasezred, az egykettõre szétcsapna a japánok között, leszoktatná õket az ostobaságaikról meg errõl a tűrhetetlen idõhúzásról.

– Csak egy tucat? – kérdezte elfehéredve Seratard.

– Annyi is elég, Herr Seratard, elég egész Japánra. Katonáink a legjobbak a világon – mondta, majd mosolyogva hozzátette: – Természetesen csak a brit királynõ õfelsége katonái után. Poroszország abban a szerencsés helyzetben van, hogy akár húsz-harminc ezredet is küldhet a világnak ebbe a kis szegletébe, és még mindig marad otthon annyi, hogy bármely problémával megbirkózzon. Fõképp Európában.

Seratard elvörösödött.

– Nos, uraim... – szólalt meg Aylesbury. Felhajtotta az italát. – Nekem most van egy kis dolgom Kanagavában. Admirális úr, tábornok úr, talán tarthatnánk egy rövid megbeszélést, ha majd visszatérek... A zászlóshajóval megyek. Ja igen! Monsieur Seratard! Hogy van Mademoiselle Angelique? Óhajtja, hogy visszakísérjem?

Angelique kilépett a késõ délutáni napsütésben fürdõ szobájából, végigsétált a folyosón, lement a lépcsõn az elõcsarnokba. Tegnapi abroncsszoknyáját viselte, elegáns volt, éteribb jelenség, mint eddig bármikor, már meg is fésülködött, a szemét is kifestette. Parfümillat és alsószoknyák suhogása kísérte.

A bejárat elõtt álló õrök tisztelgéssel és zavartan elmormolt üdvözléssel köszöntötték: megbabonázta õket a szépsége. Szórakozott mosollyal reagált, s folytatta útját a műtõ felé. Egy kínai háziszolga egy pillanatig szájtátva bámult rá, aztán továbbsietett.

Már nyújtotta a kezét a kilincsért, mikor az ajtó kinyílt. Babcott lépett ki, rögtön meg is torpant. – Á, üdvözlöm, Angelique! Nahát! Maga gyönyörű! – mondta szinte hebegve.

– Köszönöm, doktor úr. – Angelique mosolya szelíd volt, hangja kedves. – Szeretnék kérdezni valamit... Volna számomra egy perce?

– Természetesen. Fáradjon be. Érezze otthon magát. – Babcott becsukta a műtõ ajtaját. A legjobb székére ültette a lányt, õ maga az íróasztalánál foglalt helyet. Rabul ejtette Angelique kisugárzása, s ahogy feltűzött haja látni engedte nyaka tökéletes ívét.

– Köszönöm az italt, amit este adott – mondta Angelique. – Ugye valamilyen kábítószer volt?

– Igen, az. Elég erõsre készítettem, nagyon zaklatottnak látszott.

– Valahogy olyan halvány és kusza minden... A Tokadió, aztán hogy ide jöttünk... ahogy találkoztam Malcolmmal. Tényleg olyan erõs volt az az altató?

– Igen, de nem veszélyes, errõl szó sincs. Az alvás a legjobb orvosság, a mély alvás. Maga pedig aludt rendesen, mindjárt négy óra. Hogy érzi magát?

– Köszönöm, egy kicsit még mindig fáradtan. – Angelique ajkán ismét feltűnt a halvány mosoly. – Hogy van Mr. Struan?

– Ugyanúgy. Épp most indultam megnézni, ha van kedve, velem tarthat. Az állapota a körülményekhez képest kielégítõ. Ja, egyébként elfogták azt az illetõt.

– Miféle illetõt?

– Hát akirõl az éjjel beszéltünk, a behatolót.

– Nem emlékszem semmire.

Babcott beszámolt, mi játszódott le az ajtajánál és a kertben: az egyik rablót lelõtték, a másikat is észrevették, de az megszökött. Angelique-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy az arca ne árulja el, s hogy világgá ne sikoltsa gondolatait: Te kontár ördögfajzat! Tudod te, mit műveltél az altatóddal? Két rabló? A másodiknak ott kellett lennie a szobámban, csak te meg Marlowe, az a másik hülye nem találtátok meg! Pedig megmenthettetek volna! Bűnösök vagytok mindketten.

Szűzanyám, adj erõt! Szűzanya, segíts bosszút állni rajtuk! És fõképp rajta, bárki légyen is! Csak azt nem értem, miért lopta el a keresztet, ha a többi ékszert otthagyta... És miért írta oda azokat az írásjeleket, és mit jelentenek? És miért írta vérrel, a saját vérével?

Észrevette, hogy Babcott várakozóan figyeli. – Oui?

– Azt kérdeztem: szeretne-e velem jönni Mr. Struanhoz?

– Ó igen, persze! – Angelique felállt, máris összeszedte magát. – Jaj, most jut eszembe, hogy sajnos véletlenül az ágyra loccsantottam a kancsóból a vizet... Volna szíves szólni a szobalánynak?

Babcott elnevette magát. – Nekünk itt nincsenek szobalányaink. Tiltja a japán szabályzat. Kínai háziszolgáink vannak. Ne aggódjon: ahogy maga kilép a szobájából, ezek már takarítanak... – Látva a lány elsápadását, megtorpant. – Mi baj?

Angelique-et egy pillanatra elhagyta önfegyelme, képzeletben felrohant a szobájába, dörzsölte, sikálta az ágyneműt, összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy talán mégsem sikerült eltüntetnie a nyomokat. De tudta, hogy sikerült: tízszer is ellenőrizte, de nem maradt semmi, se vér, se nedv. A titok titok marad, amíg õrzi s ha tartja magát a tervhez. És okosnak kell lenni, nagyon okosnak.

Babcottot megdöbbentette hirtelen elsápadása, látta, hogy gyűrögeti szoknyája selymét. Odalépett hozzá, gyöngéden megfogta a vállát. – Nyugodjon meg. Magának itt semmi baja nem történhet. Higgye el.

– Igen, tudom... – válaszolta ijedten Angelique. Megindultak a könnyei, fejét Babcott mellére hajtotta. – Csak... csak eszembe jutott szegény Canterbury.

Figyelte önmagát, szinte kívülrõl figyelte; hagyta, hogy Babcott vigasztalja. Most már teljesen biztos volt benne, hogy terve az egyetlen lehetséges terv, az egyetlen bölcs megoldás: nem történt semmi. Semmi, semmi, az égvilágon semmi.

A következõ havibajom idejéig hinni is fogom. És ha megjön, örökre.

És ha nem jön meg?

Nem tudom, nem tudom, nem tudom.

Szeptember 17., hétfő

– A gajdzsinok modortalan férgek – jelentette ki dühtõl remegve Andzsó Nóri. Ő volt a ródzsúnak, az Öt Vén Tanácsának vezetõje: köpcös, kerek képű, drágán öltözött férfi. – Elõbb gorombán elutasítják udvarias bocsánatkérésünket, pedig azzal véget vethettünk volna ennek a tokaidói ügynek, aztán meg impertinens módon hivatalosan kihallgatásért folyamodnak a sógunhoz... Az írásuk pocsék, a fogalmazásuknak semmi stílusa. Tessék, olvasd a tulajdon szemeddel. Az imént hozták.

Alig leplezett türelmetlenséggel nyújtotta át a tekercset a szemben ülõ Toranaga Josinak, jóval fiatalabb ellenlábasának. Kettesben voltak a jedói vár központi öregtornyának egyik fogadótermében, az õröket mind kiparancsolták. Alacsony, skarlát asztalka állt kettejük között, rajta fekete teástálca, a tálcán finom mívű porcelánkanna – fala vékony, akár a tojáshéj –, teáscsészék.

– Bármit mondanak is a gajdzsinok, nem számít. – Josi ideges mozdulattal átvette a tekercset, de nem olvasta el. Andzsóéval ellentétben az õ öltözéke egyszerű volt, díszkardok helyett is csak hétköznapiakat viselt. – Valahogy rá kell szorítanunk õket, hogy azt tegyék, amit mi akarunk. – Toranaga Josi az elsõ Toranaga sógun egyenes ági leszármazottja volt, egy apró, de jelentõs hűbéri birtok, Hiszamacu daimjója. A császár nem régi „sugallatára”, Andzsó heves tiltakozása ellenére õt nevezték ki a trónörökös, a még gyermek sógun gyámjává, s vele töltötték be a Vének Tanácsában megüresedett helyet. Magas, elõkelõ megjelenésű, huszonhat esztendõs férfi volt, a keze finom, ujjai hosszúak. – Bármi történjék is, a sógunt semmiképp nem szabad látniuk – mondta –, mivel az megerõsítené az egyezmények legalitását. Arcátlan kérésüket vissza fogjuk utasítani.

– A kérés szerintem is arcátlan, de ennek ellenére foglalkoznunk kell vele. És döntenünk kell annak a szacumai ebnek, Szandzsirónak a sorsa felõl is.

Mindketten belefáradtak már a gajdzsinproblémába, amely már két napja háborította vájukat, lelkük harmóniáját, s mindketten nagyon szerették volna befejezni végre ezt a diskurzust: Josi a lakosztályába vágyott, ahol Koiko várta, Andzsó titokban orvoshoz készült.

Odakint sütött a nap, kellemes volt az idõ, a nyitott ablaktáblákon tengerés nehéz olajillatot sodort be a szellõ.

Hiába minden, akkor is eljön a tél, gondolta Andzsó; beleinek sajgása elvonta figyelmét. Gyűlölöm a telet, az a halál évszaka; szomorú évszak, szomorú az ég, szomorú a tenger, szomorú, csúnya és fagyos a föld, kopárak a fák, a fagy belemar az ízületekbe, eszébe juttatja az embernek, milyen öreg. Már õszült a haja, negyvenhat éves volt, Mikava daimjója, négy éve, mióta lit, a tairó diktátort meggyilkolták, a ródzsú központi figurája.

Te meg, ebkölyök, gondolta dühösen, alig két hónapja vagy tagja a tanácsnak, s alig négy hete a sógun gyámja. Mindkét kinevezést elleneztük. Ideje kissé megnyirbálni a szárnyaidat. – Természetesen mindannyian nagyra értékeljük tanácsodat – mondta behízelgõ hangon, majd hozzátette: – A gajdzsinok két napja egyfolytában csatára készítik a hajóikat, katonáik nyíltan gyakorlatoznak, holnap pedig megérkezik a vezetõjük. Mit javasolsz?

– Ugyanazt javaslom, amit tegnap: egy hivatalnokkal, akit sosem fognak személyesen megismerni, íratunk egy levelet, persze azzal a fajta szarkazmussal, amit ezek sosem fognak megérteni, bocsánatot kérünk a „sajnálatos balesetért”, további haladékot kérünk „vizsgálatok lefolytatása érdekében”, és a levelet úgy idõzítjük, hogy még a gajdzsinok Jokohamából való elindulása elõtt eljusson a vezetõjükhöz. Ha ez a vezetõjüket nem elégíti ki, és egyedül vagy csapatostól eljön Jedóba, hát csak jöjjön. Az esetben elküldjük hozzájuk a követségükre a szokásos alacsony szintű küldöttséget, amely minket semmire sem kötelez. Adunk nekik egy kis levest, de halat nem. Húzzuk-halogatjuk, ameddig csak lehet.

– Addig viszont ajánlatos lenne gyakorolni a sóguntól származó örökletes jogunkat – mondta erõteljes hangon Andzsó. – Parancsoljuk meg Szandzsirónak, hogy azonnal adja ki nekünk a gyilkosokat, fizessen kártérítést, és haladéktalanul vonuljon vissza a közügyektõl. Vegyük házi őrizetbe! Parancsoljuk meg neki!

Josi fékezte indulatait: ostobasága és modortalansága miatt legszívesebben azonnal felszólította volna a visszavonulásra Andzsót. – Ha Szandzsiróra ráparancsolunk, nem fog engedelmeskedni, következésképp hadat kell indítanunk ellene. Márpedig Szacuma nagyon erõs, nagyon sok szövetségese van. Ebben az országban kétszázötven esztendeje nem volt háború. Nem vagyunk felkészülve egy háborúra. A háború...

Furcsa csend támadt. A két férfi önkéntelen mozdulattal a kardjához kapott. A teáscsészék és a teáskanna csörömpölni kezdtek. Valahol távol felmorajlott a föld, a torony újra meg újra megrázkódott. Körülbelül fél percig tartott a rengés, aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan kezdõdött, véget ért. A két férfi mozdulatlanul várakozott, a csészéket figyelték.

Nem jött utórengés.

Még mindig nem.

Mindenki várt: szerte az egész várban, egész Jedóban. Várt minden teremtett lélek.

Semmi.

Josi ivott egy kis teát, aztán gondosan a tálka közepére helyezte a csészét. Andzsó irigyelte önuralmát. Pedig Josit is felkavarta a földrengés. Ma rám mosolyogtak az istenek, gondolta, de mi lesz a legközelebbi rengéskor? Vagy az az után következõnél? Bármely percben bekövetkezhet. Délután, este, holnap... Karma.

Ezt a mostanit átvészeltük, de hamarosan jön egy másik, egy gyilkos erejű, mint hét esztendeje, amelyik engem is csaknem elvitt. Csupán Jedóban százezer ember halálát okozta a rázkódó föld és az azt követõ tűzvész, és akkor ebbe még nem is számoltam bele azokat a tízezreket, akiket a tenger nyelt el aznap este, a minden elõjel nélkül érkezõ cunami... az ragadta el az én drága Jurikómat, életem nagy szenvedélyét is.

Önuralmat parancsolt magára, leküzdötte félelmét.

– Háborúnak ez idõ szerint semmi értelme. Szacuma túlságosan erõs, a toszai és csósúi csapatok nyíltan mellé állnának. Nem vagyunk elég erõsek ahhoz, hogy egymagunk zúzzuk szét őket.

Tosza és Csósú, ez a Jedótól távol esõ két hűbéri birtok az elmúlt évszázadok alatt mindig a sogunátus ellensége volt.

– A legerõsebb daimjók a mi zászlónk alá fognak állni, a többiek meg követik õket. – Andzsó igyekezett palástolni, mekkora erõfeszítésébe került, hogy meglazítsa szorítását kardja markolatán. Még mindig rettenetesen félt.

– Nem fognak jönni. Még nem. Húzzák-halogatják majd, hetvenkednek, siránkoznak, de nem fognak velünk Szacuma ellen vonulni. Gyáva férgek.

– Ha nem most, akkor mikor? – Andzsóból kifröccsent a rettegés által felszított düh. Gyerekkorában részese volt egy rettentõ földrengésnek: apja eleven fáklyává változott, anyja és két testvére a szeme elõtt égett szénné. Azóta ha csak megremegett is a föld, újraélte azt a napot, érezte az égõ testek szagát, hallotta a sikolyokat. – Elõbb-utóbb be kell hódoltatnunk azt a kutyát. Miért ne tennénk most rögtön?

– Mert jobb fegyverekre van szükségünk. Nekik, Szacumának, Toszának és Csósúnak van néhány korszerű fegyverük. Ágyúk, puskák... Nem tudjuk, mennyi. És van jó néhány gõzhajójuk.

– Amelyeket a gajdzsinok adtak el nekik a sogunátus tilalma ellenére!

– Korábbi gyengeségeink folytán vásárolhatták meg.

Andzsó elvörösödött. – Én errõl nem tehetek!

– Én sem! – Josi keze szorosabbra fonódott kardja markolatán. – Így vagy úgy, de jobb fegyvereik vannak, mint nekünk. Nagyon sajnálom, de kénytelenek vagyunk várni. A szacumai gyümölcs még nem elég rothadt, hogy egyedül próbáljuk leverni. Egymagunk nem gyõzhetjük le. – Josi hangja élesebbé vált. – Abban viszont egyetértek, hogy Szandzsirót felelõsségre kell vonni.

– Holnap felszólítom a tanácsot, hogy adja ki a parancsot.

– A sogunátus és a te érdekedben remélem, hogy a többiek rám hallgatnak!

– Holnap majd kiderül. Szandzsiro fejét lándzsahegyen kell közszemlére tenni, hadd lássa minden áruló, milyen sors vár rá.

– Magam is úgy látom, hogy a Tokaidón elkövetett gyilkosságra Szandzsiro adhatott utasítást, csak hogy kínos helyzetbe hozzon minket – mondta Josi. – A gajdzsinok rettentõ dühösek lesznek. Az egyetlen lehetséges megoldás az idõhúzás. Európai küldöttségünk most már bármely nap megérkezhet, az majd véget vet a gondjainknak.

A sogunátus kilenc hónapja, januárban ültette gõzhajóra s küldte Amerikába és Európába elsõ hivatalos küldöttségét azzal a titkos utasítással, hogy tárgyalják újra a brit, a francia és az amerikai kormánnyal a ródzsú által „jogosulatlan próbaegyezség”-nek tekintett egyezményt: töröljék el vagy halasszák el további japán kikötõk megnyitását. – Utasításuk egyértelmű volt. Az egyezményt mostanára minden bizonnyal felbontották.

– Szóval ha a háborúval nem értesz is egyet – mondta fenyegetõleg Andzsó –, azzal azért igen, hogy ideje Szandzsirót megfegyelmezni.

A fiatalabb férfi óvatosabb volt, mint hogy nyíltan egyetértsen. Nem tudta, mit tervez Andzsó. Megigazította övében a kardját, s úgy tett, mint aki fontolóra veszi a kérdést. Roppantul élvezte új pozícióját. Itt vagyok a hatalom középpontjában. Igen, Szandzsiro segített idáig jutnom, de csak saját aljas céljai érdekében: azzal akar lehetetlenné tenni, hogy a nyilvánosság elõtt én legyek a felelõs mindazokért a gondokért, amelyeket ezek az átkozott gajdzsinok hoztak a nyakukra, következésképpen engem akar ezeknek az átkozott sisiknek az elsõ számú célpontjává tenni, hogy aztán elbitorolja örökletes jogainkat, vagyonunkat és a sogunátust.

Nem számít. Tudom, mit forral õ meg az a kutya Kacumata, tudom, hogy szövetségeseivel, Toszával és Csósúval együtt ellenem tör. Nem fog neki sikerülni, õseimre esküszöm!

– És hogyan kívánod semlegesíteni Szandzsirót?

Andzsó homloka elfelhõsödött, eszébe jutott az a heves vita, amelyet alig néhány napja folytatott Szacuma daimjójával.

– Ismétlem – mondta fölényesen Szandzsiro –, engedelmeskedj a császár sugallatának: hívd össze haladéktalanul a legmagasabb rangú daimjókat, kérd fel õket alázatosan, hogy alakítsanak egy állandó tanácsot, amely tanácsokkal látja el, megreformálja és vezeti a sogunátust, cafatokra tépi a gajdzsinokkal kötött gyalázatos és felhatalmazás nélkül kötött egyezményeidet, azonnal bezárja kikötõinket az összes gajdzsin elõtt, és ha a gajdzsinok nem mennek, késedelem nélkül kiseprűzi õket!

– Szeretném ismét felhívni a figyelmedet, hogy a kül- és bármilyen politika irányítása a sogunátus joga, nem a császáré, és nem a tiéd! Mindketten jól tudjuk, hogy megtévesztetted a császárt – vágott vissza Andzsó. Gyűlölte Szandzsirót, gyűlölte a származása miatt, a csapatai miatt, a gazdagsága miatt és szemmel látható, kicsattanó egészsége miatt. – A sugallatok nevetségesek és végrehajthatatlanok! Két és fél évszázada õrködünk a béke fölött...

– Igen: Toranaga hatalmának növelése érdekében. Ha nem vagy hajlandó engedelmeskedni jog szerinti hűbérurunknak, akkor mondj le, vagy kövess el szeppukut. Egy gyereket választottatok sógunnak, K, az az áruló tairó meg aláírta az „egyezményeket”... A bakufu és Toranaga miatt vannak itt a gajdzsinok!

Andzsó elvörösödött; kis híján az õrületbe kergette ez a hónapok óta tartó gúnyos rosszindulat és heccelés, s ha Szandzsirót nem oltalmazza császári mandátuma, kardot is rántott volna. – Ha li, a tairó nem hozta volna létre és nem írta volna alá az egyezményeket, a gajdzsinok ágyúval törtek volna maguknak utat a partra, és minket is ugyanúgy megaláztak volna, mint Kínát.

– Ennek még a feltételezése is sértõ. Badarság!

– Elfelejtetted már, Szandzsiro-donno, hogyan perzselték fel és fosztották ki a pekingi Nyári Palotát? Kínát gyakorlatilag lefejezték, nem kínaiak igazgatják. Elfeledted már, hogy Kína húsz évvel ezelõtt átengedte egyik szigetét, Hongkongot a briteknek, a fõellenségnek, és hogy ez a sziget ma már bevehetetlen bástya? Tiencsin, Sanghaj, Santou most már végleg nyílt kikötõ, önelégült gajdzsinok pöffeszkednek bennük. És ha ugyanígy megkaparintják a mi valamelyik szigetünket?

– Mi ezt sose tűrnénk. Mi nem vagyunk kínaiak.

– Tessék? Bocsánatodért esdezem, de akkor te süket és vak vagy, és nem a földön, hanem a mennyekben jársz. Ha egy évvel ezelõtt, mikor a legutóbbi kínai háború véget ért, ha mi akkor provokáljuk a gajdzsinokat, teljes flottájukkal és hadseregükkel támadtak volna ránk. Ugyanúgy legázoltak volna minket is, mint Kínát. Csak a bakufu ravaszsága tartóztatta fel õket. Nem tudtuk volna tartani magunkat az ellen az armada, az ágyúik meg a puskáik ellen.

– A sogunátus és Toranaga az oka, hogy ilyen felkészületlenek vagyunk. Már évekkel ezelõtt be kellett volna szereznünk modern ágyúkat és csatahajókat, évek óta tudunk a létezésükrõl! De ti az éjjeliedényekbe dugtátok a fejeteket! Nem teljesítették a császár iránti kötelességeteket. És legfeljebb egyetlen kikötõt lett volna szabad átengedni a gajdzsinoknak, Desimát. Miért kellett odaadni Townsend Harrisnak, annak az amerikai szörnyetegnek Jokohamát, Hirodatét, Nagaszakit és Kanagavát, miért kellett megengedni, hogy csapataik szabad utat nyerjenek Jedóig? Mondj le és hagyd, hogy a nálad méltóbbak megmentsék az Istenek Földjét.

Az összezördülés emlékének hatására és a tudattól, hogy Szandzsiro szavai javarészt igazak, Andzsót most kiverte a veríték. Köpenye bõ ujjából elõvett egy papír zsebkendõt, megtörölte gyöngyözõ homlokát és borotvált koponyáját. Ránézett Josira; irigyelte a kiállását, jóképűségét, de legfõképpen fiatalságát és legendás férfiasságát.

Milyen egyszerű is volt még nemrég kielégülni, potensnek lenni, gondolta hirtelen ébredt elkeseredettséggel: ágyéka szüntelen sajgása ébresztette rá. Nemrég még nem jelentett gondot az erekció, mag is bõven gyülemlett ágyékába – ma meg már a legkívánatosabb kurtizán sem képes izgalomba hozni, nem segítenek se a legügyesebbek rafinált fogásai, se a legdrágább erõsítõ- és gyógyszerek.

– Lehet, hogy Szandzsiro sérthetetlennek hiszi magát, de ettõl még nem az – jelentette ki. – Gondolkozz rajta, Josi-donno, ifjú, de máris bölcs tanácsnokunk, hogyan lehetne Szandzsirót eltávolítani, különben hamarosan a te fejed díszeleghet lándzsahegyen.

Josi úgy döntött, nem veszi sértésnek Andzsó szavait. Elmosolyodott. – A többi vén mit tanácsol?

Andzsó gonoszul fölnevetett. – Õk arra szavaznak, amire én. – Ha nem volnál rokonom, most azt mondanám, vonulj vissza vagy kövess el szeppukut.

– Nagy kár, hogy nem vagy azonos kitűnõ névrokonoddal, eh? Kár, hogy nem parancsolhatod meg, eh? – Andzsó nehézkesen fölemelkedett. – Holnap hivatalos szavazást tartunk Szandzsiro megalázása ügyében. – Dühödten, éberen megperdült, mert e pillanatban felrántották az ajtót. Josi már félig kivonta kardját a hüvelyébõl. – Megparancsoltam, hogy...

Az elvörösödött õr alázatosan mormogta: – Kérlek, bocsáss meg, Andzsószama...

Egy fiatalember sietett a terembe, félretaszította az õrt. Nyomában egy alig százötven centiméteres lány jött. Mindketten drága mívű öltözéket viseltek. Négy szamuráj követte õket, akiknek nyomában egy öregasszony és egy udvarhölgy haladt. Andzsó és Josi nyomban a tatamira hajtotta homlokát. A kíséret meghajolt. A fiatalember, Nobuszada sógun nem. Nem hajolt meg a lány, Jazu császári hercegnõ, a felesége sem. Egyidõsek voltak, tizenhat évesek.

– A földrengés felborította a kedvenc vázámat! – mondta izgatottan a fiatalember, hangsúlyozottan nem véve tudomást Josiról. – A kedvenc vázám volt! – Intett, hogy csukják be az ajtót. Az õrök és felesége udvarhölgyei maradtak. – Van egy csodálatos ötletem!

– Roppantul sajnálom a vázát, felség – mondta barátságos hangon Andzsó. – És mi az az ötlet?

– Elhatároztuk... vagyis elhatároztam, a feleségemmel elhatároztam, hogy ellátogatunk Kiotóba a császárhoz. Megkérdezzük tõle, mit tegyünk a gajdzsinok ügyében, és hogyan seprűzzük ki õket! – A fiatalember sugárzó mosollyal pillantott elégedett fejbólintással reagáló feleségére. – A jövõ hónapban... Hivatalos látogatásra!

Andzsó és Josi úgy érezte, menten szétrobban az agya; legszívesebben helyben megfojtották volna a fiút, amiért ilyen ostoba. De fékezték indulataikat, ismerték már nyűgösködõ butaságát és dührohamait, s magukban ezredszer is elátkozták a napot, amelyen e két gyerekember házasságot kötött.

– Érdekes ötlet, felség – mondta Andzsó feltűnés nélkül figyelve a lányt. Látta, hogy Jazu hercegnõ figyelme rá összpontosul, s hogy mint rendesen, csak az ajkával mosolyog, a szemével nem. – A javaslatot a Vének Tanácsa elé terjesztem, a legnagyobb figyelemmel fogunk foglalkozni vele.

– Helyes – mondta fontoskodva Nobuszada. Alacsony, vékony fiatalember volt, alig százhatvanöt magas; állandóan getában, magas talpú szandálban járt, hogy magasabbnak lássék. Fogait a kiotói császári udvar elõírásai szerint feketére festették, noha ez a szokás itt, a sógun udvartartásában nem járta. – Három-négy hét elegendõ az elõkészületekre. – Kegyesen rámosolygott a feleségére. – Nem felejtettem el valamit, Jazu-csan?

– Nem, felség – felelte készségesen a lány. – Hogy is felejthetnél el bármit is? – Finom arca a klasszikus kiotói udvari divat szerint volt kikészítve: szemöldökét kitépkedték, helyén magasan ívelõ, festett szemöldök hangsúlyozta arca fehérségét. A foga feketére volt festve, magasra felkontyolt hollóhaját díszes tűk tartották a helyén. Bíbor kimonóját õszi levelek díszítették, aranyszín obi – finom selyemöv – fogta össze. Jazu császári hercegnõ, a Mennyek Fiának féltestvér húga hat hónapja volt Nobuszada felesége; tizenkét éves korában választották ki a sógun számára, tizennégy esztendõs korában váltott jegyet vele, és tizenhat évesen ment hozzá. – Természetesen az általad hozott döntés az döntés, és nem javaslat.

– Ez természetes, tisztelt hercegnõ – szólalt meg gyorsan Josi –, de sajnos egy ilyen nagy horderejű intézkedést aligha lehet négy hét alatt végrehajtani. Szabad legyen felkérnem, felség, vedd fontolóra, hogy egy ilyen jellegű látogatás könnyen félremagyarázható.

Nobuszada ajkáról eltűnt a mosoly. – Vegyem fontolóra? Félremagyarázható? Ki magyarázhatja félre? Talán te? – kérdezte nyersen.

– Nem, felség, nem én. Én csupán szerettem volna rámutatni, hogy soha sógun nem ment még Kiotóba a császár tanácsát kérni. Egy ilyen precedens katasztrofálisan hatna az uralmadra.

– Miért? – fortyant fel Nobuszada. – Nem értem.

– Azért, mert mint te is tudod, a sógun kizárólagos joga és örökletes kötelessége, hogy a Vének Tanácsával egyetemben döntéseket hozzon a császár nevében – magyarázta szelíden Josi. – Ezáltal válik lehetõvé, hogy a Mennyek Fia betölthesse közbenjárói tisztjét köztünk és az istenek között. A sógun feladata megakadályozni, hogy a világi és köznapi események ne zavarhassák meg a császár váját.

– Amit Toranaga Josi-szama mond, az mind igaz, uram – szólalt meg negédesen Jazu hercegnõ. – A gajdzsinok azonban, mint köztudomású, sajnálatos módon már megzavarták a császár váját, ezért bátyámtól, a Magasztostól tanácsot kérni nyilvánvalóan udvarias és gyermeki gesztus, amely nem áll ellentétben az õsi jogokkal.

– Ez így van. – A fiatalember kidüllesztette a mellét. – Ez már el van döntve!

– A tanács azonnal megtárgyalja óhajodat – mondta Josi.

Nobuszada arca eltorzult. – Mi az, hogy óhajomat? – süvöjtötte. – Ez döntés! Én vagyok a sógun, nem te! Én! És én már döntöttem! Engem választottak, téged elutasítottak... az összes hű daimjó elutasított. Én vagyok a sógun!

A kirohanás mindenkit megdöbbentett. Csak a lányt nem. Jazu rendületlenül mosolygott, továbbra sem emelte föl tekintetét, és arra gondolt: végre hát kezdetét veszi a bosszúm.

– Ez így van, uram – mondta Josi higgadtan, az arcából azonban minden vér lefutott. – Én azonban a gyámod vagyok, és kötelességem tanácsot adni neked a...

– Semmi szükségem a tanácsodra! Engem senki sem kérdezett meg, hogy akarok-e gyámot! Nincs szükségem gyámra, és legkevésbé rád.

Josi csak nézte a dühtõl remegõ kamaszt. Valamikor én is pontosan ilyen voltam, gondolta higgadtan: dróton rángatott bábu, akit a saját családom egy másikhoz taszíthatott, megnõsíthetett, száműzhetett, vagy hatszor csaknem megölhetett, és mindezt csak azért, mert az istenek az apám fiának rendeltek születni... Akárcsak téged, te szánalmas kis hülye, a te apádénak. Sok tekintetben hasonlítok rá, csak épp én sose voltam hülye, mindig jól bántam a karddal, és láttam, hogy bábuként kezelnek. De most már nem vagyok báb. A szacumai Szandzsiro nem tudja még, de õ csinált bábjátékost belõlem.

– Amíg gyámod vagyok, óvlak és védelmezlek, felség – mondta. Szeme a lányra villant: milyen apró és kecses – külsõre. – És a családodat.

Jazu hercegnõ nem nézett a szemébe, de erre nem is volt szükség. Mindketten tudták, hogy ez hadüzenet. – Örülünk, hogy védelmezel minket, Toranaga-szama.

– De én nem örülök! – rikoltotta Nobuszada. – A vetélytársam voltál, de most már egy nulla vagy! Két év múlva tizennyolc leszek, egymagám fogok uralkodni, te pedig... – remegõ kezével, kinyújtott ujjával a közömbösen álló Josira mutatott. Elképedten nézték – csak a lány nem. – Ha nem tanulsz meg engedelmeskedni, én... örökre száműzlek az Északi-szigetre. Igenis megyünk Kiotóba!

Sarkon perdült. Egy õr sietve kitárta az ajtót. Mindannyian meghajoltak. Nobuszada kiviharzott. A lány követte, nyomában a többiek.

Miután ismét kettesben maradtak, Andzsó megtörölgette izzadt nyakszirtjét. – Ez a lány... ez a lány az oka. Ő az oka ennek az izgatottságnak, meg ennek az „éleslátásnak” – mondta keserűen. – Mióta itt van, ez a bolond még ostobább lett. És nem azért, mert agyoncicerézi magát.

Josi nem mutatta, de nagyon meglepte, hogy Andzsó vállalja az ódiumát e nyilvánvaló tény kimondásának. – Teát?

Andzsó komoran bólintott; megint elfogta az irigység Josi eleganciája és ereje miatt. Nobuszada bizonyos dolgokban nem is olyan bolond, gondolta. Igaza van például abban is, hogy minél elõbb eltávolítanak, annál jobb. Téged meg Szandzsirót, mindketten csak bajnak vagytok. Mi volna, ha a tanács korlátozná gyámi jogkörödet? Vagy ha száműzne? Valahányszor találkoztok, az õrületbe kergeted ezt a fiút – meg a feleségét. Ha te nem volnál, én bizony kordába szorítanám ezt a szukát, hiába mostohahúga a császárnak. Ha belegondolok, hogy nem csupán helyeseltem ezt a házasságot, de még a frigyet ellenzõ császári sugallat ellenére is keresztülhajtottam Ii tairó hadicselét... Nem utasítottuk-e vissza harmincéves lányára tett elsõ, kelletten ajánlatát, aztán egyesztendõs gyermekét, mígnem végül – engedve a nyomásnak – beleegyezett mostohahúga házasságába?

Természetesen Nobuszada és a császári család ilyen szoros kapcsolata erõsít minket Szandzsiro, a körön kívüli nagyurak, Josi és mindazok ellen, akik Nobuszada helyett Josiból szerettek volna sógunt csinálni. Amint a lány fiút szül, ez a kapcsolat teljes fényében kibontakozik, mert a szülés meglágyítja majd a lányt, elszívja mérgét. Terhessége már rég esedékes. A fiú orvosa növelni fogja a ginzengadagot, vagy ad neki valamilyen különleges tablettát, amely majd fokozza a teljesítményét... Rémes, hogy valaki az õ korában ilyen ernyedt legyen. Igen... minél elõbb teherbe esik a lány, annál jobb.

Megitta a teáját. – A holnapi tanácskozáson találkozunk. – Kurtán meghajolt.

Josi otthagyta. Kiment a bástyákra, levegõre vágyott, gondolkodni akart. A kõbõl emelt hatalmas várat sáncárkok hármas gyűrűje vette körül, felvonóhidak, gigászi falak és bevehetetlen bástyák őrizték. A várfalakon belül ötvenezer szamurájt és tízezer lovat lehetett elhelyezni; a kiváltságos, lojális családoknak tágas helyiségek és széles folyosók álltak rendelkezésére. A legbelsõ falon belül egyedül a Toranaga család lakott. Mindenütt õrök álltak.

A középsõ öregtoronyban volt a szentélyek szentélye, az uralkodó sógun szigorúan elkülönített lakótere, itt laktak családtagjai, udvaroncai és csatlósai. Itt volt a kincstár is. Josi mint a sógun gyámja nem szívesen látott vendégként az öregtorony peremén kapott szállást – saját õrségével együtt.

A külsõ sáncárkon túl a daimjók palotái alkották az elsõ védõgyűrűt. Ezek hatalmas, gazdag rezidenciák voltak, amelyeket kisebbek majd még kisebbek kör alakú sávja fogott körül: az ország valamennyi daimjójának volt itt egy rezidenciája. Toranaga sógun valamennyinek egyenként és személyesen jelölte ki a helyét, s megparancsolta, hogy a kijelölt telkeket új törvényének, a szankin kótai-nak – a váltakozó rezidenciának – megfelelõn építsék be.

„A szankin kótai – írta – arra kötelezi a daimjókat, hogy váram falai alatt azon a helyen, amelyet kijelölök számukra, haladéktalanul építsenek maguknak, családjuknak és fõbb hűbéreseiknek egy megfelelõ rezidenciát. E rezidencia fenntartásáról kötelesek örök idõkre gondoskodni. A rezidenciákat fényűzõ módon és védművek nélkül kell megépíteni. A daimjónak háromévenként joga és kötelessége hűbéreseihez birtokaira visszatérni, a felesége, ágyasai, anyja, apja, gyermekei, unokái és szűkebb családjának valamennyi tagja azonban ez idõre is itt marad. A daimjók távozásának és visszatérésének rendjét pontos beosztás szabályozza, mely szerint...”

A „túsz” szó egyszer sem szerepelt a fogalmazványban, noha a túszszedés mint az engedelmesség biztosításának elrendelt vagy felajánlott módja õsi gyakorlat volt. Volt túsz maga Toranaga is: gyermekkorában, Goroda diktátornál, s túsz volt egész családja Goroda utódjánál, Nakamuránál, saját szövetségesénél és hűbéruránál; õ maga hát, a legutolsó s legnagyobb, a szankin kótai elrendelésével csupán kiterjesztette e szokást, hogy mindenkit kötõféken tartson.

„Ugyanakkor – írta néhány kiválasztott leszármazottjának szóló, Örökség című irományában – elrendelem, hogy az utánam következõ sógunok serkentsék a daimjókat a fényűzésre, a költekezésre, a sok pénzt fölemésztõ ruházkodásra és szórakozásokra annak érdekében, hogy minél elõbb megfosszák õket hűbéri birtokuk éves jövedelmétõl, amely helyes és sérthetetlen szokás szerint kizárólag õket illeti. Ily módon hamarost valamennyi daimjó eladósodik, még inkább függõségünkbe kerül, s ami még ennél is fontosabb: elhullatja fogát – miközben mi takarékoskodunk, és mindennemű túlzástól megtartóztatjuk magunkat.

Mindazonáltal akadnak hűbéri birtokok – például Szacuma, Móoi, Tosza, Kii – amelyek oly gazdagok, hogy még a túlzó költekezések után is maradnak náluk veszedelmes többletek. Ennek okáért tehát a sógun idõrõl idõre szólítsa fel az illetõ daimjót, hogy ajándékozza meg néhány mérföldnyi új úttal, palotával, kerttel, kéjlakkal avagy templommal. Az ilyen ajándékok nagyságát, idõpontját és gyakoriságát a csatolt dokumentumban rendelem el...”

– Milyen bölcs, milyen messzelátó – suttogta maga elé Josi. Minden daimjó selyemhálóban: nem lázadhatnak fel. De Andzsó ostobasága mindezt tönkretette.

A császár elsõ „sugallatát” Szandzsiro tolmácsolta a tanácsnak, amelynek Josi ekkor még nem volt tagja: töröljék el az õsi szokást. Andzsó és a többiek csűrték-csavarták a dolgot, mellébeszéltek, taktikáztak, de végül engedtek. A környezõ paloták szinte egyik napról a másikra kiürültek, eltűntek a feleségek, ágyasok, gyerekek, rokonok és katonák, nem maradt bennük, csak egy-két ember, azok is inkább csak a látszat kedvéért.

Legerõsebb pányvánk örökre elveszett, gondolta keserűen Josi. Hogyan lehetett ennyire ostoba Andzsó?

Elnézett a palotákon túlra, a kastélyt szolgáló és tápláló milliónyi lelkes, patakokkal és hidakkal – fõként fahidakkal – tagolt fõvárosra. A tengerparton végig tüzek lobogtak – a földrengések virágai. Lángokban állt egy fából épült palota is. Szai daimjójáé, regisztrálta közömbösen. Nem baj. Szai Andzsó híve. A családtagok kimenekültek, de a tanács elrendelheti, hogy a daimjó építtesse újjá a palotát; a költségek egy életre tönkreteszik.

De õ most nem érdekes. Most az a fontos, mi lesz a pajzsunk a gajdzsinok ellen. Kell hogy legyen valami! Mindenkinek az a véleménye, hogy képesek rommá lõni Jedót, de a vár elfoglalására vagy hosszan tartó ostromára nem futja erejükbõl. Szerintem tévednek. Andzsó tegnap a Vének Tanácsában megint elmesélte Málta ostromának immár háromszáz éve ismert történetét: hogy a török hadaknak alig hatszáz derék lovag ellenében sem sikerült bevenniük a várat. – Nekünk pedig – mondotta Andzsó – több tízezer szamurájunk van. Gyõznünk kell tehát, a gajdzsinok meg kénytelenek lesznek elhajózni.

– De se a törököknek, se a keresztényeknek nem volt ágyújuk – vetette ellene Josi. – Ne feledjük, hogy Toranaga sógun gajdzsin ágyúkkal vette be az oszakai várat... Ezt ezek a férgek is megtehetik.

– Még ha megtennék is, mi akkorra már régen visszavonulunk a hegyekbe. Minden szamuráj, az ország minden férfija, nõje és gyermeke, de még azok a bűzhödt kereskedõk is a zászlónk alá gyűlnek, és sáskahadként vetik magukat a gajdzsinokra. Nincs mitõl tartanunk – jelentette ki megvetõen Andzsó. – Az oszakai vár más eset, az daimjók közötti tusa volt, nem külsõ ellenség ellen folytatott harc. Az ellenség nem bírja a szárazföldi háborút. Szárazföldön legyõzzük õket.

– De akkor is letarolhatják az országot, Andzsó-szama – mondta erre Josi. – Az egyetlen célravezetõ módszer, hogy behálózzuk a gajdzsinokat, ahogyan a pók hálózza be nála sokkal nagyobb termetű zsákmányait. Pókokká kell lennünk, hálót kell szõnünk.

Nem hallgattak rá. Miféle hálót?

„Elõször ismerkedj meg a problémával – írta Örökségében Toranaga –, azután, ha van hozzá türelmed, megtalálod a megoldást."

Az idegenek által okozott probléma lényegében véve egyszerű: hogyan tegyünk szert olyan tudásra, fegyverzetre, hajókra, gazdagságra, mint az övék, hogyan kényszeríthetjük rájuk a mi szájunk íze szerint való kereskedelmet, s ugyanakkor miként seprűzhetjük ki õket, miként törölhetjük el az egyenlõtlen egyezményeket, és miként teremthetünk olyan viszonyokat, hogy komoly megszorítások nélkül soha egyetlen gajdzsin se tehesse be országunkba a lábát.

Az Örökség így folytatódott: „A mi országunk valamennyi problémájának megoldása ebben, Szun Cu A háború művészete című művében és a türelemben rejlik.”

Toranaga sógun a világ legtürelmesebb uralkodója volt, gondolta áhítatos tisztelettel Josi.

Ám még Toranaga is: hiába uralta az országot, az oszakai kastély, az elõdje, Nakamura diktátor által épített bevehetetlen erõd nem volt az övé. Tizenkét esztendeig várt, hogy az általa felállított csapda bekattanjon, és bevehesse a várat. A vár Ocsiba úrnõnek, a diktátor özvegyének, hétesztendõs fiuknak és a diktátor örökösének, Jemonnak – akinek Toranaga ünnepélyesen hűséget esküdött –, és nyolcvanezer fanatikusan hű szamurájuknak kezén volt.

Kétesztendei ostrom, háromszázezer katona, egy holland kalózhajó, az Erasmus ágyúi, azé a hajóé, amellyel Andzsin-szan, az angol érkezett Japánba, valamint egy ezrednyi muskétás, akiket szintén õ képezett ki, százezer halott, Toranaga minden fortélyossága és egy árulóvá lett befolyásos belsõ ember kellett hozzá, hogy Ocsiba úrnõ és Jemon a fogság helyett inkább a szeppukut válassza.

Toranaga a gyõzelem után megerõsítette, ágyúkkal rakatta tele az oszakai várat, a muskétákat megsemmisíttette, a muskétásezredet leszerelte, megtiltotta mindennemű tűzfegyver készítését és behozatalát, megtörte a portugál jezsuita papok és a keresztény daimjók hatalmát, újraosztotta a hűbéri birtokokat, ellenségeit szétszórta, életbe léptette az Örökség törvényeit, betiltott minden kerekes járművet, tengerjáró hajókat építtetett, és – sajnálatos módon – minden jövedelem egyharmadát elkobozta a maga és családja részére.

Õ tett erõssé minket, gondolta Josi. Az õ Öröksége tette lehetõvé, hogy tervének megfelelõen megőrizzük az ország tisztaságát és békéjét.

Nem szabad méltatlannak bizonyulnunk.

Íííí, micsoda férfi volt...! És milyen bölcsen tette a fia, Szudara, a második sógun, hogy a dinasztia nevét az eredeti Josiról Toranagára változtatta, így biztosítva, hogy sose feledjük alapítónk nevét.

Vajon mit tanácsolna most Toranaga?

Mindenekelõtt türelmet. Aztán Szun Cut idézné: „Ismerd meg ellened, mint önnön magad, s nem kell félned száz csatán; ha ismered önmagád, de ellened nem, minden gyõzelmed alkalmával vereséget is szenvedsz; ha nem ismered sem ellened, sem önmagad, minden csatában alulmaradsz.”

Tudok néhány dolgot az ellenségrõl – de nem eleget.

Áldott legyen apám, amiért megértette velem a tanulás fontosságát, amiért oly sok külföldi és japán tanítót adott mellém az évek során. Kár, hogy nincs tehetségem a nyelvekhez, s így közvetítõk útján kellett tanulnom: holland kereskedõk közvetítésével a világtörténelmet, miközben egy angol tengerész ellenőrizte, igazat mondanak-e a hollandok – ugyanúgy használtam õket, ahogy annak idején Toranaga Andzsin-szant.

Kínaiaktól tanultam a kormányzást, az irodalmat, s általuk ismertem meg Szun Cut; egy öreg, hitehagyott, pekingi francia pap fél éven át oktatott Machiavelli tanaira, kínos pontossággal lefordította az egészet kínai piktogramokra, hisz míg dolgozott, ott élhetett apám birtokán, s élvezhette a Füzest, amelyet annyira imádott; aztán ott volt az az amerikai kalóz, akit kitettek Izu szigetére, õ mesélt nekem elõször az ágyúkról, a prérinek nevezett fűtengerekrõl, a Fehér Háznak nevezett kastélyukról, az ország õshonos lakóinak kiirtásával végzõdött háborúikról; és volt az az orosz elítélt, aki egy Szibéria nevezetű helyrõl érkezett, és aki azt állította magáról, hogy herceg és tízezer rabszolgája van: õ Moszkváról és Szentpéntervárról beszélt; és jöttek sorra a többiek, volt aki egy-két napig tanított, volt aki hónapokon át, de egy esztendeig egy sem; nem tudta egyik sem, ki vagyok, nekem nem volt szabad megmondanom; apám oly óvatos és titkolózó volt, és rettenetes, mikor haragra gerjedt.

– Mi lesz ezekkel az emberekkel, mikor elmennek? – kérdezte egyszer Josi, még a kezdet kezdetén. – Úgy meg vannak ijedve. Miért? Te jutalmat ígértél nekik, nem?

– Te most tizenegy éves vagy, fiam. Ez egyszer elnézem még, hogy kérdõre vonsz. Hogy ne feledd nagylelkűségemet, három napig nem kapsz enni, egymagad fölmégy a Fudzsi-hegyre, és takaró nélkül alszol.

Josi megborzongott. Akkoriban nem tudta még, mit jelent a szó: nagylelkűség. Majd belehalt, de teljesítette a rámért büntetést. Mintegy fegyelmezettsége jutalmául apja, Mito daimjója, közölte vele, hogy a Hiszamacu család hamarosan örökbe fogadja, õ lesz a család Toranaga-ágának örököse. Hetedik fiam vagy. Az örökbefogadás révén saját örökséghez jutsz, és valamivel elõkelõbb leszel testvéreidnél.

– Igen, apám – felelte könnyeivel küszködve Josi. Akkoriban nem tudta még, hogy sógunnak nevelik: soha senki nem mondta neki. Aztán amikor négy esztendeje Ijejosi sógunt elvitte a foltos kórság, apja a huszonkét esztendõs, gondosan felkészített Josit javasolta utódjául. H, a tairó azonban ellenezte, s végül az õ akarata diadalmaskodott, az õ emberei vették birtokba a palota kapuit, Nobuszada, Ii unokaöccse lett a sógun. Josit, a családját, az apját és minden befolyásos támogatóját szigorú házi őrizetbe vették. Josi csak Ii meggyilkolása után nyerte vissza szabadságát, kapta vissza birtokait és becsületét. Apja idõközben meghalt a házi őrizetben.

Nekem kellett volna sógunnak lennem, gondolta milliomodszor is. Fel voltam készítve, készen álltam a feladatra, megállíthattam volna a sogunátus korhadását, új kapoccsal bilincseltem volna magamhoz a daimjókat, elbántam volna a gajdzsinokkal. A hercegnõ meg az én feleségem lett volna. Én sose írtam volna alá azokat az egyezményeket, vagy legalábbis semmiképp nem engedtem volna, hogy az alku ilyen katasztrofálisan alakuljon. Elbántam volna Townsend Harrisszal, új korszakot nyitottam volna: óvatosan, fokozatosan alkalmazkodtunk volna a külvilághoz. De a mi tempónk, és nem az övék szerint!

De nem lettem sógun. Nobuszadát törvényesen választották meg, az egyezmény létezik, Jazu hercegnõ létezik, Szandzsiro, Andzsó is létezik, és a gajdzsinok már a kapuinkat döngetik.

Megborzongott. Nem árt, ha még óvatosabb leszek. A mérgezés õsi művészet... Elég egyetlen nyílvesszõ, százával ácsingóznak a szolgálatra kész nindzsa gyilkosok. És ott vannak a sisik...

Kell valamilyen megoldásnak lennie!

De mi az?

A város és a vár fölött keringõ tengeri madarak rikoltozása szakította félbe gondolatait. Fürkész tekintettel kémlelte az eget. Változásnak, vihar közeledtének semmi jele, noha ez a hónap a változások, a förgetegek s a velük érkezõ tél hónapja. Szigorú lesz ez az idei tél. Olyan éhínség nem lesz ugyan, mint három esztendeje, de a termés gyenge volt, még a tavalyinál is rosszabb...

Várjunk csak! Andzsó mondott valamit, amitõl támadt egy ötletem...

Megfordult, odaintette magához az egyik õrt. – Hozd csak ide nekem azt a kémet, azt a halászt... Na, mi is a neve? Megvan: Miszamoto. Hozd a lakosztályomba azonnal, de meg ne lássa senki! A keleti õrházban van.

Szeptember 18., kedd

Sir William Aylesbury nagycsónakja pont napfelkeltekor érkezett a zászlóshajó feljárólétrájához; tizenegy ágyú díszlövése fogadta. A part felõl erõtlen éljenzés hallatszott, minden komoly ember kijött a Jedóba induló flotta búcsúztatására. A szél egyre erõsödött, a tenger nyugodt volt, az égbolt imitt-amott felhõs. Aylesburyt és a kíséretében lévõ Phillip Tyrert elõírásos sípszó köszöntötte a fedélzeten – Aylesbury törzskarának többi tagja már elfoglalta helyét a zászlóshajót kísérõ hadihajókon. Mindketten szalonkabátot és kürtõkalapot viseltek. Tyrer karja fel volt kötve.

Ketterer admirális és John Marlowe díszegyenruhában fogadta õket a fõfedélzeten: félrecsapott kalap, aranysujtásos, aranygombos kék zsakettkabát, fehér ing, mellény, térd alatt gombolt nadrág, harisnya, csatos cipõ, csillogó kard.. A fenébe is, gondolta Phillip Tyrer, milyen elegáns, jóképű és ugyanakkor férfias jelenség ez a John Marlowe. Akárcsak Pallidar, az is milyen jól mutat egyenruhában. Átkozott legyek, ha valaha is megpróbálom fölvenni velük öltözködésben a versenyt. Különben is: hozzájuk képest szegény vagyok, mint a templom egere, és még a másodtitkári rangra sem vergõdtem föl. A mindenségit! Semmi sem áll jobban egy férfinak, mint az egyenruha. Ebben odaállni egy lány elé...

Csaknem beleütközött Aylesburybe, aki a létra tetejére érve a tisztelgõ admirális és Marlowe láttán váratlanul megtorpant. Vigyázz! – figyelmeztette önmagát, itt vagy a nagyok között! Viselkedj természetesen.

– Jó reggelt, Sir William, üdvözlöm a fedélzeten.

– Jó reggelt magának is, Ketterer admirális. – Aylesbury és Tyrer megemelte kalapját; kabarjuk szárnyát meglebegtette a könnyű szél. – Vitorlát bonts, ha szabad kérnem. A többi követ a francia zászlóshajón van.

– Igenis. – Az admirális intett Marlowe-nak. Marlowe tisztelgett, odament az egyetlen kémény elõtti nyitott parancsnoki hídon álló kapitányhoz, és megint tisztelgett. – Az admirális úr üdvözletét küldi, kapitány úr. Induljunk Jedóba.

Parancsok pattogtak, a legénység háromszoros hurrát kiáltott, néhány pillanat múltán már hórukkolták is fölfelé a horgonyokat; három fedélzettel lejjebb, a zsúfolt kazánházban a félmeztelen fűtõk egy másik munkadal ritmusára, köhögve-rüsszögve a mindig szénporos levegõben, még több szenet lapátoltak a kazánokba. A válaszfal túloldalán, a gépteremben a fõgépész „fél gõzzel elõre” állásba tolta a szabályzókart, és az óriási dugattyúk forgatni kezdték a hajócsavar tengelyét.

A hajó, a HMS Euryalus nyolc éve, Chathamben épült; háromárbocos, egykéményes, propelleres rásegítésű, fából készült, 3200 tonna űrtartalma, harmincöt ágyús cirkáló fregatt volt, normál személyzete háromszázötven tisztbõl, tengerészkatonából és matrózból állt – ehhez jött még a lent dolgozó kilencven fűtõ és gépész. Ma minden vitorláját felvonták, fedélzete csak úgy ragyogott.

– Kellemes idõnk van – jegyezte meg Aylesbury az admirálisnak címezve. A tatfedélzeten álltak az egymást némán köszöntõ Phillip Tyrer és Marlowe társaságában.

– Egyelõre – válaszolt komoran az admirális. Mindig kényelmetlenül érezte magát civilek jelenlétében, s különösképp egy olyan ember jelenlétében, mint Aylesbury, aki rangban fölötte állt. – Ha parancsolja, odalent rendelkezésére áll a lakosztályom.

– Köszönöm. – A hajó nyomában sirályok hintáztak a szélben. Aylesbury néhány pillanatig elnézte õket, igyekezett legyűrni rosszkedvét. – Köszönöm, de inkább idefent maradok. Ugye már ismeri Mr. Tyrert? Ő az új tolmácstanoncunk.

Az admirális most vett elõször tudomást Tyrer jelenlétérõl. – Üdvözlöm a fedélzeten, Mr. Tyrer. Jó hasznát vesszük errefelé a japánul tudóknak. Hogy van a sebe?

– Köszönöm kérdését, admirális úr, tűrhetõen – válaszolt sietve Tyrer, de nyomban igyekezett is a háttérbe húzódni.

– Helyes. Kellemetlen egy história.

Az admirális vízkék szeme végigpásztázta a tengert és a hajót. Pirospozsgás, cserzett bõrű volt az arca, tokája súlyos, hárul a nyakszirtjérõl vaskos hájhurka folyt keményített gallérjára. Néhány másodpercig kritikus tekintettel méregette a kéménybõl kiáramló füstöt, mérlegelte színét, szagát, aztán felmordult, és lesöpört néhány koromszemcsét makulátlan mellényérõl.

– Valami baj van?

– Nincs semmi, Sir William. Csak az itteni szén nem ér fel a legjobb sanghajival vagy a jó walesi meg yorkshire-i szenekkel. Túl sok benne a salak. Igaz, elég olcsó, már amikor hozzá tudunk jutni... de ez elég ritka. Önnek kellene szólnia, hogy hozzanak többet, mert ez számunkra nagy gond, nagyon súlyos gond.

Aylesbury fáradtan bólintott. – Már szóltam, de úgy veszem észre, errefelé nincs több.

– Hát én nem tudom, honnan jön, de elég ócska, az biztos. Vitorlával ma nem haladhatunk, ez a szél épp ellenünkre van. Ez a motoros rásegítés remek dolog az ilyen part menti utaknál vagy a kikötéseknél. A helyünkben még a legjobb vitorlás hadihajó, de még egy teaklipper is ötször annyi idõ alatt érne Jedóba.

– Tényleg? – kérdezte szórakozottan Aylesbury. – Mindegy, nemsokára úgyis teljes lesz a serbliflotta, nem marad egy szál vitorlásunk sem.

Az admirális elvörösödött: Aylesbury rátapintott a tengerésztisztek legérzékenyebb pontjára, a flotta jövõjére, amirõl a frivol londoni lapok meglehetõsen derűs képet festettek: „Különbözõ méretű éjjeliedények, amelyeket különféle méretű éjjeliedények irányítanak, akik ennek megfelelõen vannak öltözve.”

– A belátható jövõben erre nem fog sor kerülni. Hosszú utakon, blokádok vagy hadiflották esetében pedig soha. – Ketterer szinte köpte a szavakat. – Képtelenség annyi szenet magunkkal hurcolni, és eközben fenntartani a hajók csatahajó jellegét. Az üzemanyag-takarékosság miatt szükség van vitorlákra. A civilek nem nagyon értenek a tengeri ügyekhez... – Errõl eszébe jutott, milyen támadást intézett a hatalmon lévõ liberális kormány a haditengerészet költség-elõirányzata ellen, s még följebb emelkedett a vérnyomása. – Ahhoz, hogy megvalósítsuk a kormány politikájának legfontosabb alapelvét, azazhogy biztosítsuk tengeri útvonalainkat és megőrizzük a birodalom sérthetetlenségét, ehhez a Királyi Haditengerészetnek kétszer annyi hajóra, fából és vasból készültre, vitorlásra és gõzösre van szüksége, mint a sorban utána következõ két flottának együttvéve. És a hajóinkat a legnagyobb és legjobb motorokkal kell felszerelni, a legmodernebb ágyúkkal, ágyúgolyókkal és robbanóanyagokkal kell ellátni.

– Csodálatos elgondolás, de idejét múlta, és tartok tõle, hogy a pénzügyminiszter és a kormány nehezen emésztené meg.

– Márpedig nagyon ajánlatos volna, hogy vegye be a gyomruk. – A gallérra csorduló hájhurka elvörösödött. – Az a faszari Gladstone is megtanulhatná már, melyek a legfontosabb tényezõk. Mondottam már, most is mondom: minél elõbb eltűnnek a liberálisok, és minél elõbb visszakerülnek a hatalomba a toryk, annál jobb! Nem nekik köszönhetõ, de hál' istennek a Királyi Haditengerészetnek van még elegendõ hajója és tűzereje, hogy szükség esetén akár a hazai vizeiken is elsüllyessze a francia, az orosz vagy az amerikai flottát. De mi lesz akkor, ha valamilyen konfliktus esetén ez a három összefog ellenünk? – Az admirális ingerülten megfordult, rábõdült Marlowe-ra, aki pedig csak két-három lépésnyire állt tõle. – Mr. Marlowe! Jelezzen a Pearlnek! Elhagyta a helyét, hát nem veszik észre?!

– Igenis! – Marlowe már távozott is.

Aylesbury a tat felé pillantott: a többi hajó rendben követte õket, nem látott semmi rendellenességet. Megint Kettererre nézett. – Russel, a külügyminiszter okos ember, nem hagy az minket egy ilyen konfliktusba belesodródni. Poroszország háborúzni fog Franciaországgal, az oroszok kimaradnak, az amerikaiakat leköti a polgárháború, Kuba meg a Fülöp-szigetek, sõt a Hawaii-szigetek körül is szaglásznak már. Én egyébként már javasoltam, hogy annektáljunk néhány ottani szigetet, mielõtt az amerikaiak rájuk tenyerelnek. Ideális szenelõkikötõk lennének...

Marlowe savanyú képpel igyekezett a jelzõmatróz felé, de szeme eközben is a hajóján függött. A HMS Pearl egy Jason-osztályú, háromárbocos, egykéményes, huszonegy ágyús, kétezer-egyszáz tonnás, propelleres hajó volt, átmenetileg Marlowe elsõ tisztje, Lloyd hadnagy parancsnoksága alatt. Marlowe nagyon vágyott már vissza a helyére, nem szerette az admirális körüli lakájszerepet. Közölte a jelzõmatrózzal az üzenetet, megvárta míg leadja, s mire a matróz jelentette, már ki is olvasta a másik hajó zászlójelzéseibõl a választ. – Elnézést kér, hadnagy úr.

– Maga mióta jelzõmatróz?

– Három hónapja, hadnagy úr.

– Akkor vegye elõ a kódkönyvet, de szaporán. Az üzenet így szól: „Lloyd kapitány, a HMS Pearl parancsnoka elnézést kér.” Még egy ilyen hiba, és megfingatom.

– Igenis, hadnagy úr, elnézést kérek – felelte lógó orral a fiatal matróz. Marlowe visszament Kettererhez. Megkönnyebbülésére úgy tapasztalta, hogy a két férfi vitának induló párbeszéde normálisra szelídült, és a társalgásuk a jedói akciótervekre, illetve a Tokaidón történt események hosszú távú hatásaira terelõdött. A beszélgetés egy pillanatnyi szünetére várva, szemöldökét egy árnyalatnyit felvonva jelzett Tyrernek: szerette volna már megkérdezni tõle, mi van Kanagavában, mi van Angelique-kel. Neki, Marlowenak már három napja, Aylesbury érkezésekor el kellett jönnie, azóta nem volt elsõ kézbõl származó értesülése.

– Tessék, Mr. Marlowe. – Az admirális meghallgatta a választ, s nyomban felcsattant. – Küldjön még egy jelzést: „Napszálltakor jelentkezzen a zászlóshajómon!” – Észrevette, hogy Marlowe arcán megrezzen egy izom. – Jelentkezhet maga is, Mr. Marlowe. Az én flottámban bocsánatkéréssel nem lehet elintézni egy ilyen lazaságot, így van?

– Igen, admirális úr.

– Gondolkozzon rajta, ki vehetné át a hajót helyette. Maga nem! – Ketterer ismét Aylesburyhez fordult. – Mit is mondott? Hogy a... – Széllökés rázta meg a kötélzetet. A két tengerész a tat felé, majd az égre nézett, körülpillantott, kóstolgatta a szelet. Még nem tapasztalták veszély jelét, de mindketten tudták, hogy ebben a hónapban errefelé kiszámíthatatlan az idõjárás, pillanatok alatt vihar kerekedhet. – Ott tartott, hogy ön szerint a hatóságok... ez a bakufu eleget fog tenni a kívánalmainknak.

– Nem, azt hiszem, hogy erre csak valamilyenfajta kényszer hatására lesznek hajlandók. Éjfélkor kaptam tõlük egy újabb bocsánatkérõ levelet, amelyben egy hónapi haladékot kérnek, hogy a témát „magasabb körökkel” is megvitathassák. A szokásos hülyeség... Én mondom, nagyon értik a köntörfalazást. Jól elküldtem melegebb éghajlatra a küldöncüket, és visszaüzentem vele, de elég keményen, hogy teljesítsék a követeléseinket, különben megjárjak.

– Nagyon helyes.

– Jedóba érve nem ártana egy díszsortűz. Jó volna hatásosan érkezni. ,

– Huszonegy ágyúlövést fogunk leadni, királynak kijáró díszlövéseket. Gondolom ez most hivatalos látogatásnak minõsül, és az uralkodójukhoz megyünk. – Az admirális oda sem nézve ráreccsent Marlowe-ra. – Mr. Marlowe, adja ki a parancsot a flottának, és kérje meg a francia admirálist, hogy szíveskedjék hasonlóképp cselekedni.

– Igenis. – Marlowe megint tisztelgett és elsietett.

– A jedói terv marad ugyanaz, amiben megegyeztünk?

Aylesbury bólintott. – Igen. Én meg a kíséretem partra szállunk. Száz katona meg a díszõrség elég lesz. A felföldiekre gondoltam, az õ egyenruhájuk lesz a leghatásosabb. Meg a dudájuk. A terv többi része változatlan.

– Rendben. – Az admirális nyugtalan tekintettel fürkészte az elõttük hullámzó tengert. – Ha azt a földnyelvet megkerüljük, már látni fogjuk Jedót. – Megfeszültek a vonásai. – Egy kis kardcsörtetés meg pufogtatás még nem ártott meg senkinek, de azzal már nem értek egyet, hogy hivatalos hadüzenet nélkül ágyúzni kezdjük a várost.

– Remélem, nem kell felkérnem erre Palmerston lordot – mondta óvatosan Aylesbury. – Már úton van hozzá a részletes jelentésem, de a válasz, mint tudja, csak négy hónap múlva esedékes. Úgyhogy addig mint rendesen, tesszük, ami telik tõlünk. Ezeknek a merényleteknek véget kell vetni, a bakufut így vagy úgy, de észre kell téríteni. Soha jobb alkalom.

– Az admiralitás utasítása elõvigyázatosságra int.

– Ugyanazzal a postával sürgõs üzenetet küldtem Hongkong kormányzójának is. Megírtam neki, mit szándékozom tenni, és megkérdeztem tõle, hogy szükség esetén hány hajóval és emberrel tudna segítségünkre sietni. És megkérdeztem tõle, hogy van Mr. Struan.

– Igen? És mikor ment el a posta, Sir William?

– Tegnap. Struanéknak volt kéznél egy klipperük, és Mr. McFay is úgy találta, hogy az ügy nem tűr halasztást.

– Ezt az egész históriát csak Struanék fújták így fel. Az az illetõ, akit megöltek, szinte szóra sem érdemes. Ebben az egész ügyben csak Struanék az érdekesek.

– A kormányzó a család jó barátja, a család pedig ööö... kitűnõ kapcsolatokkal rendelkezik, nagyon fontos szerepet játszik õfelsége ázsiai és kínai kereskedelmi érdekeltségeiben. Nagyon fontosat.

– Nekem mindig az volt a véleményem, hogy közönséges kalózok. Fegyverrel meg ópiummal kereskednek, pénzért bármire képesek.

– Mindkettõ törvényes foglalatosság, kedves admirális úr. Struanék tiszteletre méltó família, remek összeköttetéseik vannak a parlamentben.

Ketterer nem hatódott meg. – Az is csak egy rakás semmirekellõ, már bocsánat a kifejezésért. Egy rakás barom, aki ideje nagy részét azzal tölti, hogy megpróbálja a flotta költségvetését megnyirbálni és csökkentem a hajóink számát. Mikor Anglia sorsa a flottája erejétõl függ.

– Magam is úgy vélem, hogy a birodalom politikájának végrehajtásához a lehetõ legjobb hajókra és a legtehetségesebb tisztekre van szükség – mondta Aylesbury. Marlowe, aki az admirális mellett állt, érzékelte az alig leplezett kis szurkapiszkát. A felettese nyakszirtjére vetett pillantás arról is meggyõzte, hogy a szurkapiszka talált. Felkészült a várható összecsapásra.

– Még hogy a birodalmi politika végrehajtásához? – horkant fel az admirális. – Tudja, mivel foglalkozik a flotta ideje legnagyobb részében? Civileket és kufárokat vakar ki mindenféle mocsokból olyan helyeken, ahová oda se lett volna szabad szagolniuk. Ami meg ezeket a disznókat illeti – bökött vaskos ujjával Jokohama felé –, ilyen mocskos söpredéket még életemben nem láttam.

– Van amelyik az, van amelyik nem – szegte fel a fejét Aylesbury. – Kereskedõk és kereskedelem nélkül nincs se pénz, se birodalom, se hadiflotta.

A vörös nyak bíborrá színezõdött. – Hadiflotta nélkül nem létezne kereskedelem, az angolok nem váltak volna a világ legdicsõbb és leggazdagabb nemzetévé, akiknek birodalmánál nagyobbat a föld még nem hordott a hátán!

Hülyeség, szerette volna kiáltani Aylesbury, de tudta, hogy ha ezt itt a zászlóshajó tatfedélzetén most megtenné, az admirálist megütné a guta, Marlowe és a hallótávolságon belül tartózkodó tengerészek pedig elájulnának. A gondolat kissé felderítette, lehetõvé tette, hogy diplomatikusan válaszoljon. – A hadiflotta a legfontosabb fegyvernemünk, admirális úr, és az ön véleményét sokan osztják. Remélem, pontosan érkezünk.

– Igen, pontosak leszünk. – Az admirális némiképp megenyhülten kifújta a levegõt. Fájt a feje a vacsora és a bordeaux-i után elfogyasztott portóitól. A hajó körülbelül hétcsomós sebességgel haladt széllel szemben, ez elégedettséggel töltötte el. Megint szemügyre vette hajói fekvését. A Pearl most már hajszálpontosan mögötte haladt, mellette, a part felõli oldalán két lapátkerekes, tízágyús szlúp. A francia zászlóshajó, egy háromárbocos, vasborítású, lapátkerekes fregatt le-lemaradozva követte a másik oldalán. – Azt a kormányost vasra kéne veretni! A hajóra meg ráférne egy újrafestés, egy új kötélzet meg egy alapos füstölés, az talán elvinné róla a fokhagymabűzt. A legénységét meg egytõl egyig át kéne húzatni a hajó alatt. Nem ért-velem egyet, Mr. Marlowe?

– De igen, admirális úr.

Látva, hogy minden rendben, Ketterer ismét Aylesburyre nézett. – Ez a... ez a Struan família meg ez az úgynevezett Nemes Házuk tényleg olyan fontos tényezõ?

– Igen. Hatalmas forgalmat bonyolítanak le. Óriási tekintélyük van egész Ázsiában, de fõleg Kínában. Csak a Brock és Fiai fogható hozzá.

– Természetesen én is láttam a klippereiket. Gyönyörűek, és jól fel vannak fegyverezve – mondta az admirális, majd nyersen hozzáfűzte: – Nagyon remélem, hogy itt nem próbálnak ópiummal vagy fegyverrel házalni.

– A jelenlegi törvények ugyan nem tiltják, de elvben én is egyetértek önnel.

– A kínai törvények tiltják. A japánok is.

– Ez igaz, de vannak enyhítõ körülmények – mondta fáradtan Aylesbury. Már vagy tucatnyiszor sorolta ezzel kapcsolatos érveit. – Ön is tudja, hogy a teáért, amelynek importjáról nem mondhatunk le, a kínaiak csak készpénzt, ezüstöt vagy aranyat hajlandók elfogadni. Ugyanakkor az egyetlen áru, amiért hajlandók készpénzzel, arannyal vagy ezüsttel fizetni, az ópium. Roppant szerencsétlen história.

– Hát akkor legfõbb ideje, hogy a kereskedõk, a képviselõk és a diplomaták vakarózás helyett tegyenek végre valamit. A Királyi Hadiflotta húsz éve egyebet sem tesz Ázsiában, mint törvénytelen törvényeket hajt végre, kínai kikötõket és városokat ágyúz, egyik visszataszító hadműveletet hajtja végre a másik után, és nézetem szerint mindezt csupán az ópiumkereskedelem támogatása érdekében. Szégyen, gyalázat, én mondom!

Aylesbury felsóhajtott. Az adminisztratív államtitkártól teljesen egyértelmű utasításokat kapott. – Az ég szerelmére, kedves Willie, ez az elsõ alkalom, hogy teljhatalmú nagykövet lesz, úgyhogy ne siessen semmilyen döntéssel, legfeljebb ha feltétlenül szükséges. Egyébként hihetetlen szerencséje van, mert a távíróvonal már elérte Bagdadot, úgyhogy – még most sem akarom elhinni! – hét nap alatt tudunk Bagdaddal üzenetet váltani. Onnan már gõzhajóval a Perzsa-öböl-Indiai-óceán útvonalon, Szingapúr és Hongkong érintésével alig hat hét Jokohama, úgyhogy utasításaink a tíz-egynéhány évvel korábbi tizenkét-tizenöt hónap helyett alig két hónap alatt odaérnek. Úgyhogy ha iránymutatásra van szüksége – és bölcsen teszi, ha ezt állandóan igényli –, ezt alig négy hónap alatt megkaphatja. Ez az egyetlen módszer, amellyel önmagát és a birodalmat megvédheti. Világos?

– Igen, államtitkár úr.

– Elsõ szabály: bánjon kesztyűs kézzel a magas rangú katonákkal és tengerészekkel. Ha nem feltétlenül szükséges, ne bírálja felül õket, mivel az ön és a környéken élõ angolok élete tõlük függ. Ezek az emberek általában hajlanak a makacsságra, ami a mi szemszögünkbõl nézve remek rulajdonság. Nagy szükségünk van az ilyen emberekre, akik hajlandók a halálba menetelni, a mi... khm... birodalmi politikánk érdekében. Ne kavarja fel az állóvizet. Japán számunkra nem lényeges, de a befolyási övezetünkben fekszik, és sok idõt és pénzt áldozunk arra, hogy az oroszokat, az amerikaiakat és a franciákat kiügyeskedjük onnét. Ne dúlja fel japáni fészkünket. Már így is van épp elég bajunk a lázongó indiaiakkal, afgánokkal, arabokkal, afrikaiakkal, perzsákkal, karibiakkal, kínaiakkal, nem is beszélve azokról az átkozott európaiakról, amerikaiakról és oroszokról. És a többi és a többi... Legyen igazi diplomata, kedves Willie, el ne tolja valahogy a dolgot!

Aylesbury megint sóhajtott, lenyelte mérgét, és immár vagy tizedszer is elismételte mondandóját. – Sok igazság van abban, amit mond, de sajnos kénytelenek vagyunk gyakorlati szempontokat is figyelembe venni. A teaadó nélkül az egész brit gazdaság összeomlana. Reméljük, néhány év múlva felperzselhetjük a bengáliai mákmezõket. Addig azonban türelemmel kell lennünk.

– Én pedig javaslom, hogy ön addig is tiltsa meg, hogy ide ópiumot, modern fegyvereket, modern hadihajókat és rabszolgákat hozzanak.

– A rabszolgákat illetõen természetesen egyetértek, a rabszolga-kereskedelmet már harmincháromban betiltottuk! – Aylesbury hangja észrevehetõen élesebbé vált. – Az amerikaiakat már réges-rég informáltuk. Ami a többit illeti, az sajnos Londonon múlik.

Ketterer admirális felszegte a fejét. – Nos, uram, nekem van némi befolyásom ezeken a vizeken. Vegye úgy, hogy mostantól kezdve elrendelek egy ilyen jellegű embargót. Nyugtalanító hírek jutottak a fülembe. Struanék állítólag puskákat és ágyúkat rendeltek eladásra. Már eddig is eladtak az itteni bennszülötteknek három-négy felfegyverzett gõzöst. A japánok gyorsan tanulnak... Én nem szeretem az ilyesmit. Holnap hivatalos levélben értesítem az admiralitást, hogy a parancsaimat fogadtassák el véglegeseknek.

A nagykövet arca kivörösödött, lábát még szilárdabban vetette meg a fedélzeten. – Csodálatos elgondolás – mondta fagyosan. – Én is küldök egy levelet ugyanazzal a postával. Ön azonban az én jóváhagyásom nélkül nem rendelhet el ilyesmit, és amíg a külügyminisztériumból nem érkezik erre vonatkozó utasítás, a status quo status quo marad!

Mind a nagykövet, mind az admirális kísérõje elsápadt. Az admirális tekintete a vele azonos magasságú követ szemébe fúródott. A tisztek mindegyike és a legtöbb civil megingott volna ettõl a tekintettõl, de Aylesbury nyugodtan állta. – Hát... fontolóra veszem, amit mondott, Sir William. És most ha megbocsát... Várnak a teendõim. – Ketterer sarkon fordult, és döngõ léptekkel a híd felé indult. Marlowe bizonytalanul utána mozdult. – Az ég szerelmére, Marlowe, ne kövessen mindenhova, mint egy kölyökkutya! Ha majd szükségem lesz magára, kiáltok. Maradjon hallótávolságban!

– Igenis. – Marlowe csak akkor merte kiengedni a levegõt, mikor az admirális már eltávolodott.

Aylesbury is nagyot fújt, zsebkendõjével a homlokát törölgette, úgy mondta: -Boldog vagyok, hogy nem a flottánál szolgálok.

– Én is – mondta Tyrer; meglepte a követ bátorsága.

Marlowe szíve hevesen kalapált. Utálta, ha kiabáltak vele, de nem feledkezett meg önmagáról. – Ööö... elnézését kérem, Sir William, de az admirális úr kezében a flotta és ez az expedíció biztos kezekben van. És véleményünk szerint tökéletesen igaza van a hajók, a fegyverek, az ágyúk és az ópium eladását illetõen. A japánok máris építenek hajókat, készítenek kisebb ágyúkat. Idén már vízre is bocsátották az elsõ vastestű gõzhajójukat, Kanrin Maru a neve, háromszáz tormás, saját legénységgel és kapitánnyal hajóztak el vele San Franciscóba. Megdöbbentõen rövid idõ alatt eltanulták a dolgokat.

– Szerintem is megdöbbentõ. – Aylesbury néhány másodpercre eltűnõdött vajon hogyan boldogult az ezzel a hajóval utazott japán küldöttség Washingtonban, és vajon mit fõzött ki az a szerencsétlen Lincoln a dicsõ brit birodalom ellen. Most, hogy lancashire-i üzemeink tönkremenõben vannak, nem függünk-e a Konföderáció gyapotjától? És ugyanakkor nem függünk-e egyre jobban az Unió bõséges gabona-, kukorica-, hús és egyéb árukínálatától? Megborzongott. Isten verje meg azt a háborút! Meg a politikusokat. Meg Lincolnt. Hogy is mondta márciusban, a beiktatásakor? „... ez az ország a népé, s ha ez a nép egyszer megelégeli kormánya működését, alkotmányos joga, hogy változtasson rajta, forradalmi joga, hogy feloszlassa vagy megfossza hatalmától...”

Enyhén szólva is lazító! Ha ez a gondolat elterjed Európában...! Uram isten! Rettenetes! Bármely nap háborúba keveredhetünk velük, és azt a háborút minden bizonnyal tengeren vívjuk. Szükségünk van a gyapotra.

Próbálta összeszedni magát; nagyon megkönnyebbült az admirális visszavonulása láttán, de még mindig dühös volt magára, amiért kijött a sodrából. Óvatosabbnak kell lennem, és nem szabad rágnom magam Jedo és a miatt az arrogáns döntés miatt: „három nap múlva hadihajóval megyek oda, és a szemébe nézek a sógunnak, azt a keserves mindenségit!” Nem vagyok Clive, és ez itt nem India. Most járok elõször a Távol-Keleten, ráadásul kezdõ is vagyok. Õrültség ennyi ember életét néhány gyilkosság miatt kockára tenni, õrültség megkockáztatni egy háborút.

De vajon tényleg õrültség-e?

Sajnos nem az.

Ha a bakufu megússza ezeket a gyilkosságokat, akkor ezek továbbra is folytatódnak, mi pedig kénytelenek leszünk visszavonulni... egészen addig, míg meg nem érkezik a teljes hadiflottánk, hogy tűzzel-vassal kényszerítse ki az uralkodói akaratot. A döntésem helyes, a módszer rossz. De nagyon nehéz így, hogy senkivel sem tudom megbeszélni a dolgaimat... sehol egy megbízható ember. Hál' istennek Daphne két hónap múlva megérkezik. Sose hittem volna, hogy ennyire tud hiányozni, hogy ennyire fogom hiányolni a tanácsait. Alig várom már, hogy lássam... Meg a fiainkat. Tíz hónap hosszú idõ. Örülnek majd a változatosságnak a bűzös londoni borsóleves köd után, tetszeni fog nekik itt. Jó hasznát vennénk a kolónián néhány megfelelõ fajta angol nõnek. Kirándulgatunk majd... Daphne pedig majd otthont varázsol a követségbõl.

Szeme a közeledõ földnyelvre szegezõdött. A földnyelven túl Jedo és az ágyúszó. Okos dolog volt elrendelni?, töprengett nyugtalanul. Remélem. Aztán kikötünk, megyünk a követségre, készülünk a holnapi találkozóra. Ezt az ügyet egyedül kell végigcsinálnom. Henri Seratard alig várja, hogy belebukjak. Meg az orosz.

De hát én akartam így, én akartam követ lenni valahol, bárhol. Ez igaz, de Japánra álmomban sem gondoltam. Hogy a mennykõ csapna a külügybe! Még soha életemben nem kerültem ilyen helyzetbe. Eddig csak francia meg orosz diplomatákkal volt dolgom, akkor is Londonban vagy a szentpétervári udvarnál, idõnként Párizsban vagy Monacóban, ahol soha egy csatahajó vagy ezred nem volt a közelben...

Marlowe feszes tartásban megszólította. – Remélem, nem veszi rossz néven, Sir William, hogy hangot adtam az admirális úr nézeteinek.

– Ugyan, dehogy. – Aylesbury igyekezett elhessegetni az aggodalmait. – Megpróbálom elkerülni a háborút, de ha másképp nem megy, ám legyen. Ön a leghelyesebben járt el, Mr. Marlowe, és természetesen megtiszteltetés a számomra, hogy Ketterer admirális úr a flotta parancsnoka – mondta, s nyomban jobban is érezte magát. – Csupán protokolláris dolgok miatt alakult ki köztünk véleménykülönbség. Ugyanakkor azonban nekünk bátorítanunk kell a japánokat az iparosításra és a hajózásra... Egy hajó vagy húsz még nem ok az aggodalomra. Nekünk ösztönöznünk kell õket, mi nem gyarmatosítani jöttünk, de a japánokat nekünk kell tanítanunk, nem a hollandoknak vagy a franciáknak. Köszönöm, hogy emlékeztetett... Minél nagyobb errefelé a befolyásunk, annál jobb. – Már sokkal jobban érezte magát. Nagyon ritkán nyílt meg ennyire egy kapitány elõtt, de Marlowe-t itt is, Kanagavában is figyelemre méltó embernek találta. –, Minden tengerésztiszt lenézi a civileket és a kereskedõket?

– Nem, nagykövet úr. De nem hinném, hogy sokan értenénk õket. Más életet élünk, mások a vezérelveink. Néha elég nehéz itt a hajón. – Marlowe Aylesbury felé fordulva beszélt, de figyelme java részét a hajó kapitányával beszélgetõ admirális vonta magára. Az admirális jelenléte a többi tengerészt is zavarta. A nap végre keresztültört a felhõkön, rögtön szebbnek tűnt az élet. – Én egyébként világéletemben hajóra vágytam.

– Tengerészcsaládból származik?

– Igen, nagykövet úr – felelte büszkén Marlowe. Szerette volna hozzátenni: apám hajóskapitány, jelenleg a honi flottánál szolgál, és kapitány volt az õ apja is, Lord Collingwood admirális segédtisztjeként vett részt a Royal Sovengnen a trafalgari ütközetben. Mióta csak létezik a Királyi Hadiflotta, az õseim ott szolgáltak. Annak elõtte pedig, a legenda szerint kalózhajókon futottak ki Dorsetbõl, ahonnan családunk származik, ahol több mint négyszáz esztendeje ugyanabban a házban lakunk. Szívesen elmondta volna mindezt, de nem mondta, mert úgy érezte, dicsekvésnek hatna. Mindössze annyit tett hozzá: – A családom Dorsetbõl származik.

– Az enyém Észak-Angliából, Northumberlandbõl, nemzedékeken át ott éltünk – mondta szórakozottan Aylesbury, tekintetét a közeledõ földnyelvre szögezve; a bakufu körül jártak gondolatai. – Még gyerek voltam, mikor apám meghalt... képviselõ volt. Emellett üzleti érdekeltségei is voltak Sunderlandben és Londonban, de baltikumi kereskedelemmel és orosz szõrmékkel is foglalkozott. Anyám orosz volt, úgyhogy az oroszt ugyanúgy beszélem, mint az angolt, voltaképpen ez adta az ötletet, hogy külügyi pályát válasszak. Anyám... – Észrevette magát, elhallgatott; nem is értette, miért tárulkozott ki ennyire. Azzal akarta folytatni, hogy anyja, született Szveva grófnõ, a Romanovok rokona, még ma is él, és egy idõben Victoria királynõ udvarhölgye volt. Jobban oda kell figyelnem: ezeknek itt semmi közük a családi ügyeimhez. – Ööö... na és maga, Tyrer?

– Én londoni vagyok, nagykövet úr. Az apám ügyvéd, a nagyapám szintén. Mikor a London Universityn megszereztem a diplomámat és odaálltam elé, hogy a külügyben szeretnék dolgozni, kis híján gutaütést kapott. Amikor meg jelentkeztem Japánba tolmácstanoncnak, közölte, hogy megõrültem.

– Talán nem is tévedett. Még csak egy hete van itt, de máris roppant szerencsésnek vallhatja magát, amiért életben maradt. Egyetért, Marlowe?

– Igen, nagykövet úr. Ez az igazság. – Marlowe elérkezettnek látta az idõt. – Most jut eszembe, Phillip: hogy van Mr. Struan?

– George Babcott szerint se jól, se rosszul.

– Nagyon remélem, hogy felgyógyul – mondta Aylesbury; hirtelen összeszorult a gyomra.

Három nappal ezelõtt, Kanagavába érkeztekor Marlowe fogadta nagycsónakját a parton, és elmondta mindazt, amit Struanról és Tyrerrõl tudott. Elmesélte, hogy egy katonát megöltek, hogy a gyilkosa öngyilkos lett, társát nem sikerült elfogni.

– Rohantunk a gyalázatos után, Sir William, Pallidar meg én, de egyszerűen eltűnt. Átkutattuk a környezõ házakat, de ott sem találtuk. Tyrer szerint a tokaidói gyilkosok lehettek, de nem biztos benne. Ezek mind egyformák.

– De ha ezek a tokaidóiak voltak, akkor miért merészkedtek be a követségre?

– Hosszas fejtörés után is csak annyit tudtunk kisütni, hogy talán így akarták elejét venni, hogy késõbb felismerhessék õket.

Ekkor már elhagyták a partot, baljóslatúan kihalt utcákon jártak. – Na és a kisasszonnyal mi van, Mr. Marlowe?

– A jelek szerint semmi baja, nagykövet úr. Csak megrázták az események.

– Istennek legyen hála! A francia követ olyan ideges e miatt a „Franciaország becsületébe gázoló aljas inzultus” miatt, mintha egy zsák bolha volna a nadrágjában. Ráadásul, mondja, egy honfitársa is érintve van a dologban, aki egyébként „személyes gyámsága” alatt áll. Minél elõbb visszakerül az a lány Jokohamába, annál jobb... Ja, most jut eszembe: az admirális úr megkért, mondjam meg magának, hogy azonnal térjen vissza Jokohamába. Sok a teendõ. Ööö... elhatároztuk, hogy három nap múlva a zászlóshajóval hivatalos látogatást teszünk Jedóban...

Marlowe úgy érezte, menten szétveti az izgatottság. A gyors elõléptetések egyetlen reális útja a tengeri és szárazföldi ütközeteken át vezetett, és feltett szándéka volt, hogy mindenáron admirális lesz. Apám büszke lesz rám, elõbb érem el a tengernagyi zászlót, mint két hadnagy öcsém, Charles és Percy.

És most itt állt a zászlóshajó fedélzetén, sütött a nap, a fedélzet csak úgy lüktetett az alatta dolgozó motorok erejétõl. Megint feltolult benne az izgalom. – Egy szempillantás és ott leszünk Jedo alatt, Sir William. Olyan hatásos belépõt rendezünk önnek, amilyet még nem látott a világ! Meglátja, a japánok rögtön kiszolgáltatják a gyilkosokat, kifizetik a jóvátételt és minden egyebet, amit kíván.

Mind Tyrer, mind Aylesbury kihallotta hangjából az izgatottságot. Aylesburyt azonban most nem érdekelte más, csak az, hogy csontig átfázott. – Azt hiszem, lemegyek egy percre. Ne, köszönöm, Mr. Marlowe, ismerem az utat.

A két fiatal férfi megkönnyebbülten nézett utána. Marlowe körülpillantott, nincs-e a közelben az admirális. – Mi történt Kanagavában, miután eljöttem, Phillip?

– Hát... rendkívüli volt, Angelique egészen rendkívüli módon viselkedett, ha erre gondol.

– Hogyhogy?

– Körülbelül öt óra tájt lejött, ment egyenesen Malcolm Struant látogatni, és egészen vacsoráig ott maradt nála... Én legalábbis csak akkor láttam újra. Valahogy mintha... mintha megöregedett volna, de nem: ez nem egészen pontos, nem öregedett, csak valahogy komolyabb lett, olyan gépies. Babcott szerint még mindig nem heverte ki teljesen a történteket. Vacsoránál Sir William felajánlotta, hogy visszaviszi Jokohamába, de erre azt mondta, köszönöm, de nem, addig nem, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy Malcolm rendbe jön. Se én, se Babcott, senki nem tudta rábeszélni, hogy jöjjön vissza. Épp hogy csak evett valamit, és már ment is vissza a betegszobába, ott maradt Struan mellett, még azt is kierõszakolta, hogy állítsanak be neki egy tábori ágyat, hogy szükség esetén rögtön ott lehessen. A következõ két napban, egészen addig, amíg én vissza nem indultam Jokohamába, gyakorlatilag egy percre sem mozdult Struan mellõl, jóformán nem is lehetett vele szót váltani.

Marlowe nyelt egyet. – Biztos szereti.

– Épp ez a furcsa az egészben... Se Pallidar, se én nem hiszem, hogy ez volna az ok. Valahogy olyan különösen jár, mozog... mint egy álomban, amelyben úgy érzi, hogy csak Struan mellett van biztonságban.

– Jézusom... És az a mészáros mit mond?

– Babcott? Csak vonogatja a vállát. Legyünk türelemmel, ne aggódjunk, Angelique-nél különb erõsítõszer nem létezik Malcolm Struan számára.

– El tudom képzelni. Na és Struan hogy van?

– Többnyire csak alszik, rengeteg fájdalomcsillapítót kap. Erõs fájdalmai vannak, sokat hány, a beleiben nem marad meg semmi... Az ablak állandóan nyitva van ugyan, de én akkor sem értem, hogyan bírja Angelique elviselni azt a szagot. – A gondolatra, hogy õk is heverhetnek még így, ilyen sebesülten és magatehetetlenül, mindkettejüket meglegyintette a félelem. Tyrer nagyon is jól tudta, hogy az õ sebe sem gyógyult még be, még elüszkösödhet. – Valahányszor bekukkantottam, hogy megnézzem Malcolmot, és hogy egészen õszinte legyek: hogy megnézzem Angelique-et – folytatta –, Angelique csak „igen”-ekkel, „nem”-ekkel és „nem tudom”-okkal válaszolgatott, úgyhogy egy idõ után feladtam. De egyébként ugyanolyan szép, mint annak elõtte.

Marlowe eltűnõdött: ha Struan nem volna itt, vajon Angelique akkor is ilyen elérhetetlen lenne? Mennyire komoly rivális lehet Tyrer? Pallidar nem érdekes, Angelique nem szerethet egy ilyen fontoskodó hólyagot.

– A mindenségit! Nézze! – kiáltott fel Tyrer.

Épp megkerülték a földnyelvet, kitárulkozott elõttük a tágas Jedói-öböl; a parti vizekre ráterült a szélesen elterülõ város tűzhelyeinek füstje; a füstfátyol mögött kibontakozott a táj s a táj képét uraló vár. A máskor kompoktól, szampanoktól és halászcsónakoktól nyüzsgõ öböl megdöbbentõ módon csaknem üres volt, csak egy-két vízi jármű igyekezett a part felé.

Tyrert nyugtalanság töltötte el.

– Háború lesz?

Marlowe csak némi szünet után válaszolt.

– Figyelmeztettük õket. Legtöbbünk szerint nem lesz még háború, legalábbis nem igazi, nem totális... Most még nem. Kisebb csetepaték elképzelhetõk... – Kedvelte Tyrert és csodálta a bátorságát, s elhatározta, hogy kiönti elõtte a lelkét. – Lesznek kisebb-nagyobb összecsapások, csetepaték, lesznek veszteségeink, egyesekrõl kiderül, hogy gyávák, másokról hogy valóságos hõsök, egyébként idõnként még õk is halálra rémülnek majd, néhány embert kitüntetnek... De gyõzni fogunk.

Tyrer elgondolkodott, eszébe jutott, mennyire megijedt õ is, de aztán Babcott meggyõzte, hogy mindig a tűzkeresztség a legrosszabb, eszébe jutott, milyen bátran rohant Marlowe az orgyilkos után, milyen lélegzetelállítóan gyönyörű volt Angelique... És eszébe jutott, milyen jó is élni, fiatalnak lenni, s fél lábbal a nagyköveti címhez vezetõ létrán állni. Elmosolyodott. Szerelemben és háborúban mindent szabad, igaz?

Angelique a kanagavai betegszoba ablakában ült, orra alá egy erõsen parfümözött zsebkendõt tartva révedt ki a semmibe. A nap idõrõl idõre keresztültört a púderpamacsra emlékeztetõ felhõkön. Angelique mögött Struan félig éber, félig alvó állapotban feküdt. A kertben katonák járõröztek szüntelen. A támadás óta megkettõzték az õrséget, Jokohamából erõsítés is érkezett. Idõlegesen Pallidar vette át a parancsnokságot.

Angelique-et kopogtatás zökkentette ki révedezésébõl.

– Tessék! – szólt ki zsebkendõjét a kezébe rejtve.

Lim volt az. Egy kínai ápoló állt mellette, kezében tálcával. – Étel úrnak. Kicsi asszony akar enni, hallod-e?

– Oda tedd! – mutatott az ágy mellett álló asztalkára Angelique. Már épp szólni akart, hogy mint rendesen, az õ tálcáját is hozzák be, de aztán meggondolta magát. – Ma este úrnõ étel ebédlõ. Ért, hallod-e?

– Ért. – Lim jót derült magában: tudta, hogy mikor Angelique azt hiszi, hogy senki sem látja, zsebkendõt tart az orra alá. Ajíjje! Vajon a többi testrésze is olyan apró és kecses, mint az orra? De mi bajuk ezeknek a szaggal? Itt még nincs halálszag. Elmondjam a tajpan fiának, hogy rossz hírek érkeztek Hongkongról? Ajíjje... Jobb, ha mástól tudja meg. – Ért. – Szélesen elmosolyodott, és kiment.

– Chéri...! – kínálta gépiesen Angelique a csirkelevest.

– Köszönöm, drágám, majd késõbb – felelte Malcolm Struan. Nagyon gyenge volt a hangja.

– Legalább kóstolja meg – biztatta szokás szerint Angelique, de Struan ismét elhárította a kínálást.

Angelique visszaült az ablakhoz, folytatta az ábrándozást. Arra gondolt, hogy megint Párizsban van, Michel nagybátyja és a drága Emma néni házának biztonságában, az elõkelõ angol nagynéni védõszárnyai alatt, aki anyja helyett anyaként nevelte õt és az öccsét, mióta oly sok esztendõvel ezelõtt apjuk elhajózott Hongkongra; a luxusra gondolt, amely körülvette õket, Emma néni ebédeire, kilovaglásaira, ahogy mindenki által irigyelt, díjnyertes kancáján körüllovagol a Bois-ban, istenem, milyen kecsesen tudott odabólintani Louis Napóleon császárnak, Bonaparte Napóleon unokaöccsének és Eugénie-nek, a császárnénak, akik mindig barátian visszamosolyogtak rá.

Színházi páholyok, La Comédie Française, a legjobb asztal a Trois Frères Provencaux-nál, nagykorúvá válása, tizenhetedik születésnapja, a báli szezon, Michel bácsi a rulettasztalok körüli és a futtatásokon megélt kalandjait meséli, illetlen történeteket suttog arisztokrata barátairól, szeretõjérõl, a gyönyörű, izgató és ragaszkodó Beaufois grófnõrõl.

Mindez persze álom volt csupán, ábrándozás, mivel Michel bácsi valójában csak a hadügyminisztérium egyik kis ügyvivõje volt, Emma néni angol ugyan, de csak egy irodista lánya, színésznõ egy Shakespeare-színészek alkotta vándortruppban, és egyiküknek sem volt annyi pénze, hogy megadhassa neki a világ fõvárosában oly igen szükséges külsõségeket, nem volt pénzük gyönyörű paripára vagy kétfogatú kocsira, amelyre olyan nagy szüksége lett volna, hogy bejusson az igazi társaságba, a felsõ tízezer közé férjet találni.

– Kérve kérlek, könyörgök, Michel bácsi! Ez rettentõen fontos!

– Tudom, kis káposztám – felelte szomorúan Michel bácsi a tizenhetedik születésnapján, mikor arra kérte, vegye meg neki a kiszemelt sárgát és a hozzáillõ lovaglóöltözéket. – Ennél többet nem tehetek – mondta Michel bácsi. – Nem kérhetek több szívességet, nem tudok már uzsorakölcsönt sem szerezni. Nincsenek birtokomban eladható államtitkok, nincs hercegi pártfogóm, hogy elõléptessenek. És az öcsédre és a lányunkra is gondolnom kell.

– Könyörgök, Michel bácsi drága!

– Egyvalamit tehetek még. Van annyi pénzem, amennyibõl futja arra, hogy elutazz apád után. Kaphatsz néhány ruhát is, de többet nem.

Jöttek a ruhapróbák, gyönyörű volt mind, az újabb próbák, az alakitgatások és igazítások, jött a zöld selyemruha meg a többi – Michel bácsi nem fog haragudni –, aztán a nagy izgalom, az elsõ vasúti utazás Marseille-be, gõzösön át Egyiptomba, Alexandriába, onnan szárazföldön Port Saidba, Monsieur de Lesseps épülõ Szuezi-csatornájához, amelyrõl minden tájékozott ember tudja, hogy csak árfolyamemelést célzó tõzsdei trükk, sose fog elkészülni, vagy ha netán mégis, félig leszívja majd a Földközi-tengert, mivel annak a szintje magasabb, mint az alatta fekvõ tengereké. Egészen odáig csupa diófa, csupa plüss, csupa aranyozás volt minden, igazi elsõ osztály: „Jaj, drága Michel bácsi, igazán... csak olyan icipici a különbség...”

Édes illatú szelek, új arcok, egzotikus éjszakák, kellemes nappalok, a nagy kaland kezdete, s a szivárvány végén egy ilyen jóképű, gazdag férj, mint Malcolm... És most egy mocskos bennszülött miatt lõttek az egésznek!

Ne! – parancsolt önmagára. Visszanyelte könnyeit. Fegyelmezd magad. Légy erős!

Mielõtt kiléptél a szobádból, elhatároztad: míg a havibajod meg nem érkezik, úgy viselkedsz, mintha mi sem történt volna. És ha megérkezik – meg fog érkezni – , akkor már nem lehet baj.

És ha nem jön meg?

Ezen most ne törd a fejed. Nem lehet így tönkretenni a jövõd, ez nem volna igazságos. Imádkozz, maradj Malcolm mellett és imádkozz érte is, játszd el Florence Nightingale-t, és akkor talán feleségül vesz.

Odanézett rá a zsebkendõ mögül. Meglepetve látta, hogy Struan õt nézi.

– Még mindig olyan rémes a szag? – kérdezte szomorúan Struan.

– No, chéri – felelte Angelique. Elégedettséggel töltötte el, hogy hazugságai egyre õszintébbnek hangzanak, s mind kevesebb erõfeszítésbe kerülnek. – Ugye eszik egy kis levest?

Struan kimerülten bólintott, tudta, hogy szüksége van valami táplálékra. Bármit fogyasztott is azonban, azonnal kiöklendezte, a görcsök felszakították sebeit, s bármennyire igyekezett is összeszedni magát, a sebek felszakadását követõ fájdalmak magatehetetlenségre kényszerítették. – Tou nien lo mo – suttogta azon a nyelven, amelyet elsõként tanult meg: kantoni nyelvjárásban.

Angelique tartotta a csészét. Struan ivott, Angelique megtörölte a száját, Struan ivott még néhány kortyot. Lelke egyik fele szerette volna, ha nincs ott a lány, amíg ilyen állapotban van, lelke másik fele rettegett, hogy elmegy és soha többé nem jön vissza. – Ne haragudjon ezért a... Borzasztóan örülök, hogy itt van.

Angelique válasz helyett gyengéden végigsimított a homlokán. Vágyott már a friss levegõre, és nem nagyon mert beszélni. Minél kevesebbet beszélek, annál jobb, gondolta. Úgy nem keverem bajba magam.

Mintegy kívülrõl figyelte magát, mint szolgálja ki, mint pátyolgatja Struant, de gondolatai közben Hongkongon és Párizsban, fõként Párizsban jártak. Vajon mi lehet most otthon? Soha többé nem gondol arra a félig alva, félig ébren megélt rémálomra. Legalábbis nappal nem, az nagyon veszélyes volna. Legfeljebb esténként, elreteszelt ajtó mögött...

Kopogtatás.

– Tessék.

Babcott lépett be. Angelique elpirult a tekintetétõl. Miért érzem úgy mindig, hogy olvas a gondolataimban?

– Csak szerettem volna megnézni, hogy van az én két páciensem – mondta kedélyesen Babcott. – Nos, Mr. Struan, hogy érzi magát?

– Köszönöm, nagyjából ugyanúgy.

Babcott doktor éles szemének feltűnt, hogy a leves fele elfogyott, de feltakarítandó hányadék nincs. Helyes. Megfogta Struan csuklóját. Kicsit egyenetlen az érverése, de már nem olyan gyors. A homloka még nyirkos tapintású, még lázas, de már nem annyira, mint tegnap. Lehet, hogy csakugyan felépül? Hallotta saját hangját, amint közli a pácienssel, milyen sokat javult az állapota, és hogy ez a hölgy odaadó gondoskodásának köszönhetõ, neki ebben semmi része. Hát igen... olyan keveset lehet mondani, oly sok

múlik Istenen, már ha létezik Isten. Miért teszem mindig hozzá ezt a „már ha”-t?

– Ha továbbra is ilyen ütemben javul az állapota, azt hiszem, visszaszállítjuk Jokohamába. Talán már holnap.

– Ez nem volna bölcs dolog – mondta nyomban Angelique valamivel erõteljesebben, mint szerette volna. Nagyon megijedt, hogy elveszti csodás kilátásait.

– Sajnálom, de ez szükséges – mondta barátságosan Babcott. Szerette volna megnyugtatni a lányt; nagyra értékelte lelkierejét és Struan miatti aggodalmát. – Nem tanácsolnám, ha kockázatos lenne, de Mr. Struant ott sokkal kényelmesebb körülmények közé tudnánk helyezni, több segítséget kaphatna.

Mon Dieu, mit tehetnék még? Még nem szabad elmennie, most még semmiképp nem engedhetem el.

– Hallgasson rám, kedvesem – mondta tõle telhetõleg erõs hangon Struan. – Ha a doktor úr azt javasolja, hogy szállítsanak vissza, akkor az bizonyára úgy helyes. Maga is felszabadulna, magának is könnyebb lenne.

– De én nem akarok felszabadulni, én azt szeretném, ha itt maradnánk, mindenfajta... hűhó nélkül – hebegte Angelique hevesen kalapáló szívvel. Tudta, hogy kissé hisztérikusnak hangzik, de Babcott javaslata készületlenül érte. Ostoba vagyok, ostoba liba! Struannak természetesen át kell költöznie! Gondolkozz! Hogyan akadályozhatod meg?

De nem kellett megakadályozni semmit. Struan már ott tartott, hogy Angelique csak legyen egészen nyugodt, jobb lesz otthon, a kolónián, ott Angelique is nagyobb biztonságban érezheti magát, õ is boldogabb lesz, a Struan-házban szolgák és szobák tucatjai állnak rendelkezésére, ha Angelique kívánja, megkaphatja az övé mellett lévõ lakosztályt, jöhet-mehet, amikor csak tetszik, éjjel-nappal bármikor benézhet hozzá. – Nagyon kérem, ne aggódjon, szeretném, ha maga is elégedett lenne – nyugtatgatta a lányt. – ígérem, sokkal jobb körülmények közé kerül, mint itt, és ha felépülök...

Öklendezni kezdett.

Miután Babcott feltakarított s ismét elaltatta Struant, azt mondta: – Tényleg jobb helye volna ott. Nekem is több segítségem lenne, több gyógyszerem, ráadásul itt szinte képtelenség mindent tisztán tartani. Mr. Struan is komolyabb... ne haragudjon, de komolyabb segítségre szorul. Maga minden elképzelhetõt megtesz érte, de bizonyos dolgokhoz az õ kínai szolgái jobban értenek. Bocsássa meg az õszinteségemet.

– Önnek nem kell bocsánatot kérnie, doktor úr. Igaza van, és én meg is értem. – Angelique lázasan gondolkodott. A Malcolm melletti lakosztály ideális megoldás volna, ráadásul szolgák, tiszta ruhák... Keresek egy varrónõt, csináltatok néhány gyönyörű ruhát, lesz rendes kísérõm... Kézbe veszem Malcolmot és a sorsomat. – Nekem csak az õ java a fontos – mondta, majd megkérdezte, amit feltétlenül tudnia kellett. – Meddig lesz még ilyen állapotban?

– Mármint meddig nyomja még az ágyat?

– Igen. Kérem, az igazat mondja. Nagyon kérem.

– Nem tudom. Legalább két-három hétig, esetleg tovább is. És azután még egy-két hónapig nem lesz valami mozgékony. – Babcott néhány pillanatig elnézte a magatehetetlenül fekvõ Struant. – Én nem mondanék neki semmit. Csak fölöslegesen izgatná.

Angelique Richaud bólogatott. Most már megnyugodott: minden a helyére zökkent. – Én nem szólok neki egy szót sem. Én csak imádkozom, hogy minél elõbb meggyógyuljon, és megígérem, hogy minden erõmmel a felépülésén leszek.

Babcottnak kifelé menet egyre csak az járt a fejében: Uram isten, micsoda csodálatos lány! Szerencsés ember ez a Struan, hogy ennyire szeretik.

A zászlóshajót elkísérõ, Jedo partjainál horgonyzó hat csatahajó huszonegy ágyúlövése újra meg újra végigvisszhangzott az öblön. A flotta minden emberét izgalommal és büszkeséggel töltötte el hajóhaduk ereje.

– Hát ez óriási, Sir William! – lelkesedett Phillip Tyrer, aki a nagykövet mellett állt a hajó mellvédjénél; részegítõen hatott a lõpor illata. A város hatalmas volt. És néma. A látképet a vár uralta.

A zászlóshajó parancsnoki hídján Ketterer admirális halkan odaszólt Ogilvy tábornoknak. – Ez most magát is meggyõzhette, hogy a mi Ványadt Willie-nk csak egy cezaromániás kis piperkõc. Királyi üdvözlet... Megáll az eszem. Jó lesz vigyázni.

– Akármi legyek, ha nincs igaza! De még mennyire igaza van – bólogatott a tábornok. – Bele is veszem a havi jelentésembe, hadd tudják meg a hadügyben is.

A francia zászlóshajó fedélzetén Henri Seratard pöfékelt egy kicsit, s nevetve fordult az orosz nagykövethez. – Mon Dieu, kedves grófom, hát ezt is megértük! A francia becsületet a szokásos angol arrogancia védelmezi! Sir Williamnek ebbe bele kell buknia. A hitszegõ Albion hitszegõbb mint eddig bármikor.

– Az... Undorító, hogy az õ flottájuk van itt, és nem a miénk.

– De hamarosan felváltják õket a mieink.

– Igen. Eszerint áll a titkos alku? Mikor az angolok elmennek, mi elfoglaljuk a japánok Északi-szigetét plusz Szahalint, a Kuril-szigeteket és az összes többit, amely összeköti Orosz Alaszkával. A többi a franciáké.

– Rendben van. Amint Párizs megkapja a memorandumomat, egészen biztos, hogy a legmagasabb helyen titokban ratifikálni fogják. – Seratard elmosolyodott. – Ha valahol légüres tér keletkezik, nekünk, diplomatáknak kötelességünk betölteni...

Az ágyúlövések mélységes félelemmel töltötték el Jedót. Most már a kétkedõk sem bírták tovább, csatlakoztak a város útjait, hídjait, sikátorait elárasztó tömeghez, vitték azt a keveset, amit bírtak – kerekes jármű persze nem volt –, minden pillanatban várták, hogy a robbanó ágyúgolyók és rakéták, amelyekrõl hallottak már ugyan, de még sosem látták, tüzesõvel árasztják el õket, kigyullad a város, égni fog, ég, ég, ég, s vele együtt elégnek õk is.

– Halál a gajdzsinokra! – hangzott minden ajakról.

– Mozogjatok...! Félre az útból...! Mozogjatok! – kiabálták itt is, ott is halálra váltan; egyesek káromkodtak, másokat leszorítottak a hidakról vagy odapréseltek a házfalakhoz, megint mások sztoikusan ballagtak – de mindenki befelé, el a tengertõl. – Halál a gajdzsinokra! – hajtogatták menekülés közben.

Reggel kezdõdött az exodus, abban a pillanatban, ahogy a flotta a Jokohamai-öbölben felszedte a horgonyt, bár az óvatosabb kereskedõk már három napja – mikor a szerencsétlen incidens és nyomában az idegenek felzúdulásának és kártérítési igényének híre elérte a várost – felfogadták a legjobb hordárokat, s családostul, mindenestül elmenekültek.

Csak a várbeli szamurájok és a külsõ védművekben meg erõdökben szolgálók maradtak a helyükön. És – mint mindig, mindenütt – az utcák emberi s állati hullarablói: máris ott ólálkodtak a zár nélküli házak körül, keresve, mit lehetne ellopni s késõbb eladni. Nagyon kevés holmit loptak el. A fosztogatást különösen förtelmes bűnnek tartották, s elkövetõit emberemlékezet óta addig üldözték, míg el nem fogták. Az elfogottakat keresztre feszítették, így büntették a lopás minden formáját.

A vár öregtornyában Nobuszada sógun és Jazu hercegnõ egymást átölelve lapult egy vékony spanyolfal mögött; õreik, szolgálóik, egész udvartartásuk készen állt az azonnali indulásra, csak a sógun gyámjának engedélyét várták. Szerte a várban védekezésre készülõdtek; mások lovakat szerszámoztak fel, csomagolták a vének legértékesebb holmijait, hogy tulajdonosaikkal egyetemben abban a pillanatban elindulhassanak, amint az ágyúzás megkezdõdik, vagy a tanács hírét veszi, hogy ellenséges csapatok közelednek a part felé.

A tanács termében a ródzsú sebtében összehívott tanácskozásán Josi épp azt mondta: – Ismétlem: nem hiszem, hogy fegyverrel jönnének ellenünk, vagy hogy...

– Én meg nem látom értelmét a várakozásnak – vetette közbe Andzsó. Az elõvigyázatosság indulást parancsol, a gajdzsinok bármely pillanatban elkezdhetnek ágyúzni minket. Ezeket a lövéseket figyelmeztetésnek szánták.

– Nem hiszem. Szerintem csak a szokásos arrogáns stílusukban jelezték érkezésüket. A városra egyetlen ágyúgolyó sem hullott. A flotta nem fog ágyúzni minket, és ismétlem: véleményem szerint a találkozó holnap reggel a terv szerint létrejön. A találkozón pedig...

– Hogy lehetsz ennyire vak? Fordított helyzetben, ha te lennél annak a flottának a parancsnoka, egy ilyen túlerõben lévõ flotta parancsnoka, haboznál-e egy pillanatig is? – Andzsó majd megbolondult, annyira eltöltötte a düh. – Nos? Haboznál?

– Nem, természetesen nem! De õk nem olyanok, mint mi, és mi nem vagyunk olyanok, mint õk. Ezekkel így kell bánni.

– Képtelenség téged megérteni! – Andzsó kétségbeesetten nézett a tanács másik három tagjára. – A sógunt biztonságos helyre kell szállítani, a kormányzatnak működnie kell. Én mindössze egy átmeneti távozást javasolok. A közvetlen környezetünk kivételével marad az összes szamuráj, marad a bakufu. – Megint Josira villant a tekintete. – Te is maradj, ha akarsz. És most szavazzunk az átmeneti távozásra!

– Várj! Ha ezt megteszed, a sogunátus örök idõkre elveszíti arcát, sose leszünk többé képesek kézben tartani a daimjókat, az ellenzéket... Se a bakufut. Soha többé!

– Ez csak óvintézkedés! A bakufu a helyén marad. A katonák szintén. Nekem mint fõtanácsosnak jogom van szavazást elrendelni, úgyhogy szavazunk! Én igennel szavazok!

– Én meg azt mondom: nem! – szögezte le Josi.

– Én egyetértek Josi-szannal – szólalt meg Utani. Alacsony, vékony, barátságos tekintetű, sovány arcú férfi volt. – Én is amondó vagyok, hogy ha távozunk, arcot vesztünk.

Josi rámosolygott, kedvelte ezt az embert; Vatasa hűbéri tartomány daimjói még a Szekigahara elõtti idõk óta régi-régi szövetségeseik voltak. Ránézett a másik két tanácsosra: mindkettõ a Toranaga-klán magas rangú tagja volt. Egyikük sem nézett a szemébe. – Adacsi-szama?

Adacsi, Mito daimjója, kerek kis ember, csak némi hallgatás után válaszolt. – Egyetértek Andzsó-szamával, hogy távoznunk kellene. És természetesen a sógunnak is. De veled is egyetértek abban, hogy távozásunkkal még gyõzelem esetén is arcot vesztenénk. Ezért tisztelettel nemmel szavazok.

Az utolsó öreg, Tojama ötvenöt körül járt; õsz volt, vastag tokájú, fél szemére vak egy vadászbaleset következtében. Japánban öregembernek számított. Kii daimjója volt, apja az ifjú sógunnak. – Engem nem érdekel, hogy élünk-e vagy meghalunk, nem érdekel a fiam, a sógun halála sem... Jön helyette másik. Az viszont nagyon is érdekel, hogy visszavonulunk-e csupán azért, mert a gajdzsinok horgonyt vetettek a partjainknál. Én a visszavonulás ellen szavazok, és támadást javaslok. Javaslom, vonuljunk le a partra, és ha ezek a sakálok partra merészkednek, pusztítsuk el õket a hajóikkal, az ágyúikkal és a puskáikkal együtt!

– Nincs itt elég katonánk – vetette ellen Andzsó. Gyűlölte a harcias öregembert. – Hányszor ismételjem még: nincs elég katonánk se a vár megvédéséhez, se ahhoz, hogy a gajdzsinokat megakadályozzuk a partraszállásban. Hányszor kell még ismételnem, hogy kémeink jelentése szerint a hajóikon és a kolóniájukon kétezer puskás katonájuk van, Hongkongon pedig tízszer ennyi, ami...

Josi ingerülten közbevágott. – Lenne itt szamuráj több mint elegendõ, ha nem töröltetted volna el a szankin kótait!

– Az a császár kívánságára történt, írásban kaptuk a sugallatot, a császári udvar egyik hercege hozta. Engedelmeskednünk kellett. Te is engedelmeskedtél volna.

– Igen... ha átvettem volna a küldeményt! De én sose vettem volna át, elutaztam volna, feltartóztattam volna a herceget, százféle megoldást találtam volna, vagy megalkudtam volna Szandzsiróval, a „sugallat” sugalmazójával, vagy rábeszéltem volna a császári udvar valamelyik nálunk szolgáló fõemberét, hogy folyamodjon petícióval a császárhoz a kívánság visszavonása érdekében! – csattant Josi hangja. – A sogunátus valamennyi petícióját nekünk kell jóváhagynunk! Ez történelmi jogunk. És még a mi kezünkben van a császári udvar ellátása! Elárultad örökségünket.

– Árulónak nevezel? – Andzsó keze mindenki döbbenetére kardja markolatára siklott.

– Én csak azt mondom: hagytad, hogy Szandzsiro báb módjára dróton rángasson. – Josi moccanás nélkül válaszolt, egész tartása higgadtságot sugallt; remélte, hogy Andzsó megteszi az elsõ mozdulatot, s akkor megölheti, soha többé nem kell tűrnie ostobaságát. – Nincs rá precedens, hogy valaki megszegje az Örökségben foglaltakat. Árulás volt.

– A Toranaga családhoz tartozókon kívül valamennyi daimjó ezt akarta! A bakufu beleegyezett, a ródzsú beleegyezett! Jobb volt beleegyezni, mint arra kényszeríteni a daimjókat, hogy a külsõ nagyurak táborába álljanak és nyomban kihívást intézzenek hozzánk, mint Szandzsiro, a toszaiak vagy a csósúiak tették volna. Teljesen elszigetelõdtünk volna. Nem így van? – fordult a többiekhez. – Nem így volt?

Utani válaszolt halkan. – Természetesen igaz, hogy én is beleegyeztem, de most már úgy gondolom, hogy tévedés volt.

– A tévedés az volt, hogy nem fogtuk el és nem öltük meg Szandzsirót – mondta Tojama.

– Császári mandátum óvta – felelte Andzsó.

Az öregember ajka hátrahúzódott, látni engedte sárga fogait. – És?

– Egész Szacuma felkelt volna ellenünk, és joggal. Tosza és Csósú melléjük állt volna, és egy olyan totális polgárháború alakult volna ki, amelyben nem gyõzhettünk volna. Szavazzunk! Igen vagy nem?

– Én a támadásra szavazok, csakis a támadásra – mondta makacsul Tojama. – Partraszállás esetén még ma, holnap pedig Jokohamában.

Távolról skót dudák rikoltozása hallatszott.

Négy újabb nagycsónak indult a part felé, három a Felföldi Gyalogezred katonáival volt tele, akik a már a parton sorakozó társaik után indultak; peregtek a dobok, türelmetlenül jajongtak a dudák. Kiltek, magas, prémes díszcsákók, skarlátvörös zubbonyok, puskák. Az utolsó csónakban Aylesbury, Tyrer, Lim és három tiszt közeledett a szárazföld felé.

Partraszállásukkor a különítmény parancsnoka, egy kapitány tisztelegve jelentette: – Minden rendben, Sir William. A mólót és környékét járõreink õrzik. Egy óra múlva tengerészek váltják fel õket.

– Helyes. Akkor gyerünk tovább, a követségre.

Aylesbury és kísérete egy sok kínlódás árán partra szállított kocsiba szállt. Húsz tengerész szegõdött a nyomukba. A kapitány parancsot adott az indulásra, a menet elindult: lobogó zászlókkal, elöl egy ragyogó egyenruhás, kétméteres tamburmajorral, hátul poggyásztaligákat húzó ideges kínai kulikkal.

Kísértetiesen néptelenek voltak az alacsony, földszintes boltok és lakóházak között kanyargó utcák. Ugyanilyen elhagyatottan árválkodott az egyik bűzös kanális fölött átívelõ elsõ fahíd elmaradhatatlan õrháza. A másodiké nemkülönben. Egy sikátorból ugató, acsargó kutya pattant elõ; nyüszítve ugrott föl s inalt el, miután egy rúgás a levegõbe emelte s jó háromméternyire röpítette. Újabb kihalt utcák és hidak. A követségre vezetõ utat nagyon megnehezítette, hogy kocsival mentek, mivel az utcákat kizárólag gyalogos forgalomra szánták. A kocsi minduntalan beszorult.

– Nem mehetnénk inkább gyalog, nagykövet úr? – kérdezte Tyrer.

– Szó se lehet róla! Én kocsival érkezem! – Aylesbury nagyon dühös volt magára, amiért megfeledkezett az utcák keskenységéről. Jokohamában maga döntött a kocsi használata mellett, pontosan azért, mert a kerék tiltva volt, ezzel is érzékeltetni akarta nemtetszését. Elõrekiáltott. – Kapitány úr! Ha le kell döntenie egy-két házat, hát döntse le!

De erre nem volt szükség. A tengerészek, akik megszokták, hogy a szűk fedélközben ágyúkat mozgassanak, lelkesen húzták-vonták a kocsit, káromkodtak, néhol szinte kézben cipelték, de mindig sikerült átszuszakolniuk a kocsit a szűkületeken.

A követség épülete Gotenjamában, Jedo egyik külvárosában egy buddhista templom mellett állt egy enyhe emelkedõ tetején, magas kerítés és kapu mögött. Brit stílusban emelt, emeletes ház volt, építése még nem fejezõdött be teljesen. A munkálatok csak az egyezmény aláírása után három hónappal kezdõdtek.

Az építkezés csigalassúsággal haladt. Ezt részben az okozta, hogy a britek ragaszkodtak megszokott építõanyagaikhoz – például az üveghez és a téglához, amit Londonból, Hongkongról vagy Sanghajból kellett hozatni –, az alapok kiásásához és más hasonló dolgokhoz, amelyeket a japán házaknál nem alkalmaztak, mivel a földrengések miatt a japánok házaikat alapozás nélkül, fából, szándékoltan könnyűnek és könnyen javíthatónak építették. A késlekedés legnagyobb részét azonban így is a bakufu okozta, amely Jokohamán kívül sehol sem akart idegen épületet megtűrni.

Ha nem készült is el még teljesen, a követséget máris lakták, magas zászlórúdjára, a bakufu és a környékbeli lakosok további bosszúságára naponta felvonták a brit lobogót. Az elmúlt évben Aylesbury elõdje átmenetileg kiüríttette az épületet, mert egy éjszaka egy ronin a hálószobája ajtaja elõtt megölt két õrt. A britek õrjöngtek, a japánok ujjongtak.

– Roppantul sajnáljuk... – mondta a bakufu.

A telket azonban, amelyet a bakufu örök idõkre adott bérbe – azóta már bánta, állandóan visszakövetelte –, a házhelyet bölcsen választották meg. Az elõkertbõl élvezhetõ panoráma gyönyörű volt, le lehetett látni az öbölre, a csatarendbe sorakozott, a parttól biztonságos távolságban horgonyzó hadihajókra.

A menet katonás stílusban érkezett, hogy ismét birtokba vegye az épületet. Aylesbury úgy határozott, hogy a követségen tölti az éjszakát, ott készül fel a másnapi találkozóra. Kipattant a kocsiból, de a kapitány tisztelgésére megtorpant.

– Tessék.

– Vonjuk fel a zászlót, nagykövet úr? Állítsunk õrséget?

– Haladéktalanul. Tartsák magukat a tervhez: nagy lárma, dobolás, dudálás meg ilyesmi. Napszálltakor, takarodónál dudaszó, a dudások masírozzanak fel-alá.

– Igenis. – A kapitány a zászlórúdhoz ment, s a Union Jack nagy dobpergés és dudaharsogás közepette a pózna csúcsára kúszott. Az elõzetes megbeszélésnek megfelelõen a zászlóshajó díszsortűzzel jelezte, hogy látja. Aylesbury magasba emelte kalapját, és háromszoros éljent vezényelt a királynõre.

– Na, ezzel is megvolnánk. Lim!

– Hall, úr.

– Álljon meg a menet, te nem Lim vagy!

– Én Második Lim, úr. Elsõ Lim jön este, csopcsop.

– Jól van, Második Lim. Vacsora napszálltakor. Helyez el minden úr kényelmes.

Lim savanyú képpel bólintott. Utálta ezt az elszigetelt, védhetetlen házat, ezt az ezernyi leskelõdõ, ellenséges szempárt, amelyre nemtörõdöm módon mindenki fittyet hányt, noha mindenkinek érzékelnie kellett. Sose fogom megérteni a barbárokat, gondolta.

Phillip Tyrer aznap éjjel nem sokat aludt. Csak hevert a padlóra terített rongyos szõnyegre vetett szalmazsákon, kimerülten forgolódott, lelki szemei elõtt London és Angelique képei villantak fel, aztán a Tokaidón történtekre gondolt, a másnapi találkozóra, karja sajgására, Sir Williamre, aki egész nap olyan ingerült volt. Hideg volt a kis szobában, a hideg levegõben már érzõdött a tél lehelete. A beüvegezett ablak a tágas, szépen gondozott hátsó kertre nézett. A másik szalmazsák a kapitánynak volt odakészítve, de õ még körüljárt, minden rendben van-e.

A kóbor kutyák és kósza kandúrok hangjaitól eltekintve csendes volt a város. Az öbölbõl idõrõl idõre odahallatszottak a hajóharangok órákat jelzõ kondulásai és a brit katonák torokhangú röhögései: megnyugtatólag hatottak Tyrerre. Remek emberek, gondolta. Itt biztonságban vagyunk.

Nagy sokára felkelt, ásított, odament az ablakhoz, kinyitotta, odakönyökölt a párkányra. Odakint sötét volt, az égen sűrű felhõtakaró. Felföldiek járõröztek olajlámpással a kezükben. Balra, a kerítés túlsó oldalán a buddhista templom sziluettje feketéllett. Napszálltakor, miután a dudások elfújták a takarodót s a Union Jacket rituálisan levonták éjszakára, a szerzetesek is becsukták templomuk súlyos kapuját, megrázták csengettyűiket, s újra és újra felhangzott különös kántálásuk: Om mani padme hum... Om mani padme hum... Tyrert valahogy megnyugtatta. Nem úgy a többieket, akik füttyögve, gorombaságokat átordítva követelték, hogy hagyják abba ezt a macskazenét.

Meggyújtotta a szalmazsákja mellé állított gyertyát. Zsebórája fél hármat mutatott. Megint ásított, eligazgatta a takaróját, a szúrós párnával felpolcolta derekát, kinyitotta monogramos kis aktatáskáját – anyjától kapta, búcsúajándékként –, és elõvette jegyzetfüzetét. Tenyerével letakarta a fonetikusan írt japán szavak és kifejezések oszlopát, úgy suttogta angol megfelelõjüket, így vette sorra az oldalakat. Aztán az angolt takarta le, és japán megfelelõjüket mondta hangosan. Örömmel töltötte el, hogy egyszer sem hibázott.

– Nagyon kevés szót gyűjtöttem, és azt sem tudom, helyesen ejtem-e õket... Olyan kevés az idõm, és az írás-olvasás tanulását még el se kezdtem... – suttogta maga elé.

Még Kanagavában megkérdezte Babcottot, hol juthatna a legjobb tanítóhoz. – Kérje meg az atyát – felelte Babcott.

Tegnap meg is kérte. – Hogyne, édes fiam. De ezen a héten nem megy. Mit szólna mondjuk a jövõ hónaphoz? Parancsol még egy kis sherryt?

Istenem, hogy ezek mennyit isznak itt! Legtöbbször kótyagosak is, délre már egészen biztosan. A pap hasznavehetetlen, már a leheletétõl is berúg az ember. André Poncin viszont roppant szerencsés lelet!

A franciával elõzõ nap délután futott össze egy kis falusi boltocskában, amely az európaiak kiszolgálására rendezkedett be. Ilyen boltocskák szegélyezték a High Street mögött elterülõ falu fõutcáját, amelynek túlsó vége Drunk Townba torkollt. Mintha minden bolt egyforma lett volna, ugyanazokat a helyi termékeket árulták: élelmiszert, halászszerszámokat, olcsó kardokat, apró műtárgyakat. Tyrer feltornyozott japán könyveket nézegetett rendkívül jó minõségű papír, kitűnõ nyomtatás, fametszetek –, és próbálta magát megértetni a szélesen mosolygó tulajdonossal. Ekkor lépett oda hozzá a francia.

– Pardon, monsieur, de meg kell mondania, milyenfajta könyvet óhajt. – Harmincas, borotvált arcú férfi volt, a szeme barna, hullámos haja szintén, orra finom metszésű gall orr, öltözéke elegáns. – Mondja így: Vatasi hosii hon, ingeris nihongo, dozo. Olyan könyvet szeretnék, amelyben angol és japán szöveg is van. – Elmosolyodott. – Természetesen nincs semmi ilyesféle, de ez a jóember úgyis azt feleli majd, hogy Ah szó deszu ka, gomen naszai... Jaj, bocsásson meg, ma nincs, de ha holnap visszajön... Persze nem mond igazat, csak azt mondja, amit érzése szerint ön hallani szeretne... alapvetõ japán szokás. Sajnos a japánok még egymás közt sem nagy hívei az igazság kimondásának.

– És ön, monsieur, ha szabad kérdeznem, hol tanult japánul? Úgy látom, folyékonyan beszéli.

A férfi derűsen felkacagott. – Ön elhalmoz. Nem beszélek folyékonyan, bár próbálkozom. – Könnyed vállrándítás. – Türelemmel. És mert egyik-másik szentatyánk beszéli.

Phillip Tyrer a homlokát ráncolta. – Én sajnos nem vagyok katolikus, az anglikán egyházhoz tartozom, és ööö... a brit követség tolmácstanonca vagyok. A nevem Phillip Tyrer. Nemrég érkeztem, és meglehetõsen tájékozatlan vagyok.

– Igen, persze, a fiatalember a Tokaidóról. Bocsásson meg, fel kellett volna ismernem. Döbbenettel hallottuk mindahányan. Engedelmével: André Poncin, valamikori párizsi. Kereskedõ vagyok.

– Je suis enchanté de faire votre connaissance. – Tyrer könnyedén és jól, bár némi angol akcentussal beszélte a franciát. Szerte az egész világon, Britannián kívül, a francia volt a diplomácia nyelve, az európaiak többségének lingua francája, következésképpen diplomáciai külszolgálatokban nélkülözhetetlen – ugyanígy mindenki számára, aki iskolázott embernek tartotta magát. Tyrer franciául folytatta. – Gondolja, hogy a tisztelendõ atyák hajlandóak volnának tanítani vagy megengedni, hogy beüljek az óráikra?

– Nem hiszem, hogy bármelyikük is órákat adna. De megkérdezhetem. Ön is elmegy holnap a flottával?

– Igen.

– Én is. Monsieur Seratard-t, a nagykövetünket kísérem el. Járt már a párizsi követségükön?

– Sajnos nem, Monsieur, csak két hétig idõzhettem Párizsban, ott töltöttem a szabadságomat. Ez az elsõ állomáshelyem.

– Mindenesetre remekül beszél franciául, Monsieur.

– Sajnos ez túlzás. – Tyrer ismét angolra fordította a szót. – Eszerint ön is tolmács?

– Jaj nem, én csak egy egyszerű üzletember vagyok, de idõnként, mikor a holland nyelvű hivatalos tolmácsa beteg, igyekszem Monsieur Seratard szolgálatára lenni... Beszélek hollandul. Ön tehát szeretne a lehetõ leggyorsabban megtanulni japánul, eh? – Poncin odament a polchoz és levett egy kötetet. – Ilyet látott már? Hirosige munkája, A Tokaidó ötvenhárom állomása. Ne feledkezzen meg róla, hogy a könyv eleje a mi nézõpontunk szerint a végén van, és az írás jobbról balra halad. A képek a Kiotóig vezetõ út állomásait ábrázolják. – Belelapozott a könyvbe. – Ez itt Kanagava... Ez meg Hodogaja.

A négyszínnyomású fametszetek rendkívül részletgazdagok és művésziek voltak, Tyrer még sose látott szebbeket. – Csodálatosak.

– Igen... Hirosige sajnos négy éve meghalt. Nagy kár érte, mert valóságos csoda volt. Van néhány egészen rendkívüli művészük: Hokuszai, Maszanobu, Utamaro és még vagy tíz-tizenkettõ. – Poncin egy másik könyvet emelt le. – Ezt nem lehet kihagyni, remek példája a japán humornak és a kalligráfiának, ahogy az írásukat nevezik.

Phillip Tyrernek leesett az álla. A könyv pornográf mű volt, gyönyörű és mindent feltáró, a lapokon díszesen öltözött férfiakat és nõket lehetett látni, lemeztelenített, heves és leleményesen módokon egyesülõ nemi szervüket aránytalanul felnagyította s a legteljesebb részletességgel ábrázolta a rajzoló. – Uram atyám!

Poncin felkacagott. – Látom, sikerült meglepetést szereznem. Mint erotikus művek, egészen egyedülállóak. Nekem egész gyűjteményem van belõlük, örömmel megmutatom. Sungae, illetve ukijoe a nevük... Képek a Fűzfavilágból vagy a Lebegõ Világból. A bordélyaikban járt már?

– A... hogy?... Nem, még nem.

– Ó. Ez esetben megengedi, hogy a kalauza legyek?

Most, éjszaka, szobája magányában felidézve a beszélgetést, Tyrernek eszébe jutott, mennyire zavarba jött. Igyekezett világfi módjára viselkedni, de közben mindegyre ott csengett a fülében apja komoly és gyakran hangoztatott intelme: „Ne feledd, Phillip, hogy a francia hitvány és teljességgel megbízhatatlan népség, a párizsi ember a franciák között is a legalja, Párizs pedig minden kétséget kizáróan a művelt világ bűneinek fõvárosa: feslett, közönséges és francia!”

Szegény apa, gondolta, rengeteg dolgot rosszul ítél meg... De hát megérte a napóleoni idõket, végigcsinálta a Waterlooi vérfürdõt. Bármilyen dicsõséges volt is a diadal, akkor is rettenetes élmény lehetett egy tízesztendõs kisdobosnak. Nem csoda, hogy sose tudta se megbocsátani, se elfelejteni, se az új korszakot elfogadni. Nem számít: élje csak a maga életét. De bármennyire szeretem is és csodálom azért, amit tett, nekem is megvan a magam élete. A franciák ma már szinte a szövetségeseink... Tanulni pedig sosem árt.

Elvörösödve gondolt vissza, hogyan csüngött Poncin ajkain: önmaga elõtt is röstellte mohó kíváncsiságát.

A francia elmondta, hogy a legjobb bordélyok errefelé gyönyörű intézmények, és kurtizánjaik, a Lebegõ vagy Fűzfavilág hölgyei a legjobbak, akikkel eddig találkozott. – Természetesen itt is vannak fokozatok, a városok többségében vannak utcai lotyók is. Itt helyben viszont megvan a saját gyönyörnegyedünk, a Josivara. Ott van a palánkon kívül, a híd túloldalán. – Poncin megint felkacagott. – Mi csak a Paradicsom Hídjának nevezzük. Ja igen: tudnia kell azt is, hogy... De bocsásson meg, biztosan feltartom a vásárlásban.

– Á, dehogy, szó sincs róla – mondta sietve Tyrer; megijedt, hogy elapad az információforrás, s elillan a ritka alkalom. – Megtiszteltetés, volna számomra, ha szíveskedne folytatni – mondta a tõle telhetõ legválasztékosabb franciasággal. – Roppant fontos, hogy az ember minden alkalmat megragadjon a tanulásra. Sajnos azok az emberek, akikkel találkozni és beszélgetni szoktam... nos, õk nem párizsiak, többségükben elég nehézkesek, nincs meg bennük a franciás kifinomultság. Engedje még, hogy kedvessége viszonzásaképpen meghívjam egy kis pezsgõzésre vagy esetleg teára az Angol Teaházba. Vagy ha úgy gondolja, esetleg megihatunk valamit a Jokohama Hotelben... A Klubnak sajnos még nem vagyok tagja.

– Nagyon kedves. Szívesen.

Tyrer odaintette a boltost, és Poncin közbenjárásával kifizette a könyvet; megdöbbentette, milyen olcsó. Kimentek az utcára.

– Ha jó emlékszem, a Fűzfavilágnál hagytuk abba.

– A mi nyilvánosházainkban – a világ minden más tájával ellentétben – nincs semmi közönséges. A japánoknál a nemiség, ugyanúgy mint Párizsban, de itt még inkább: művészet, ugyanolyan kényes és különleges, mint egy nagyszerű konyha, valami hasonlónak tekintik és ugyanúgy élvezik is, ezzel kapcsolatban nincs bennük semmiféle... már engedelmet a kifejezésért, de nincs bennük semmiféle rosszul értelmezett angolszász bűntudat.

Tyrer megsértõdött. Egy pillanatig erõs kísértést érzett, hogy kiigazítsa Poncint, hogy felvilágosítsa: óriási különbség van a bűntudat és a morálhoz, illetve a viktoriánus értékrendhez való egészséges viszonyulás között. Szívesen hozzáfűzte volna még azt is, hogy a franciák, akiknek életvitele oly nagyon hajlik a szabadosság felé, hogy ezzel még olyan elõkelõségeket is sikerült elcsábítaniuk, mint a walesi herceg, aki Párizst nyíltan otthonának vallja („Legmagasabb angol körökben komoly aggodalom forrása – epéskedett a The Times – a franciák végeérhetetlen vulgaritása, gazdagságuk kérkedõ fitogtatása és újmódi, vérlázító táncdivatjuk, például a kánkán, amelyben megbízható forrásokból származó értesülések szerint a táncosnõk szándékosan nem viselnek semmiféle alsóneműt, sõt ez tõlük meg is kívántatik.”), nos tehát a franciák sosem voltak képesek e két dolog megkülönböztetésére.

De nem mondott semmit, mert rájött, hogy csak apja szavait szajkózná. Szegény papa, gondolta ismét, aztán ismét Poncinre fordította figyelmét. Ekkor már a High Streeten sétáltak, sütött a nap, üdítõ szellõ lengedezett, kellemes másnap ígéretét hordozta.

– Itt azonban, Japánban, Monsieur Tyrer – folytatta derűsen a francia –, csodás szabályok és szabályzatok vonatkoznak mind a vendégekre, mind a lányokra. Például nem vonulnak fel mind egyszerre, csak a legalja helyeken, és még akkor sem lehet csak úgy rámutatni valamelyikre, hogy „ezt akarom”.

– Nem?

– De nem ám. A lánynak bármikor jogában áll visszautasítani a vendéget, és ezzel nem veszít arcot. Léteznek különleges szabályok, ha óhajtja, ezeket késõbb részletesen elmagyarázom, de a lényeg, hogy minden házat egy madám vezet, akit itt mama-szannak hívnak. A nevekhez fűzött „szan" kisasszonyt, urat vagy úrnõt jelent. A mama-szan büszke háza eleganciájára és a hölgyeire. A házak minõsége és ára persze eltérõ. A legjobbakban a mama-szan megmázsálja a vendéget, azt hiszem, ez a legmegfelelõbb kifejezés, mérlegeli, méltó-e házára és hölgyeire, s legfõképp abból a szempontból, hogy képes-e rendezni a számláját vagy sem. A jó vendégnek itt nagy hitele van, Monsieur Tyrer, de jaj annak, aki akár csak egyszer is nem fizeti ki vagy késve fizeti ki a diszkréten benyújtott számlát. Attól a perctõl kezdve Japán valamennyi nyilvánosháza elzárja az illetõ elõl mindennemű bejáratát.

Tyrer ideges nevetéssel reagált a célzásra.

– Fogalmam sincs, miként terjed a hír, de híre megy innentõl Nagaszakiig. De ez itt, kedves uram, bizonyos értelemben maga a paradicsom. Akár egy álló esztendeig is cicerézhet hitelbe. – Poncin hangja észrevehetõen megváltozott. – Az okos ember azonban megveszi egy hölgy szerzõdését, kiváltja kizárólagos használatra. Ezek a nõk egyszerűen elbűvölõek. És ha tekintetbe veszi, milyen rengeteget keresünk az átváltáson, még csak nem is drágák.

– Ön tehát ezt tanácsolja?

– Igen, ezt.

Teáztak, aztán átmentek pezsgõzni a Klubba, amelynek André Poncin láthatólag jól ismert és közkedvelt tagja volt. Mielõtt elváltak volna, Poncin azt mondta: – A Fűzfavilág óvatos és figyelmes megközelítést érdemel. Megtiszteltetésnek tekinteném, ha én lehetnék az egyik kalauza.

Tyrer megköszönte, de már tudta, hogy nem fog élni Poncin ajánlatával. Mi is lenne Angelique-kel? És ha elkapom valamelyik alattomos nyavalyát, a kankót vagy a francia kórságot, amit a franciák angol kórságnak, az orvosok pedig szifilisznek neveznek, és amelyrõl George Babcott azt állítja, hogy a legkülönbözõbb neveken ugyan, de sűrűn elõfordul az egyezmények által megnyitott ázsiai kikötõkben. „Meg a közel-keletiekben. És a világ bármely kikötõjében, Phillip. Elég sok esettel találkozom itt a japánok között, és nem mindnek van köze európaiakhoz. Ha ilyen irányú késztetései vannak, használjon tokot, bár egyelõre még nem túl jók, nem valami biztonságosak. Legjobb, ha nem csinálja, érti mire gondolok.”

Phillip Tyrer megborzongott. Csak egyetlen ilyen élménye volt. Két évvel ezelõtt, a záróvizsgák után a Pont Street-i Star and Garter fogadóban diáktársaival alaposan felöntött a garatra. „Legfõbb ideje, Phillip pajtás. Már minden meg van beszélve, a lány két pennyért megcsinálja. Ugye, Cica?” A lány egy tizennégy év körüli feslett pincérlány volt, a gyömöszkölõdésre az egyik fenti kis odúban került sor – sietõsen, izzadtan. Egy pennyt kapott a lány, egyet a fogadós. Utána hónapokig kerülgette a frász, hogy elkapott valamilyen nyavalyát.

– Itt a környéken, Josivarában legalább ötven teaház van, a japánok így nevezik, afféle fogadó. Mindnek szabályos engedélye van, a hatóságok ellenõrzik a működésüket. Szinte napról napra nõ a számuk. Csak arra vigyázzon, hogy Drunk Townnak még a közelébe se menjen. – A Drunk Town a kolónia legrosszabb hírű környéke volt, egyetlen európai bordélya köré mocskos kocsmák és garniszállók települtek. – Az bakáknak való, matrózoknak, hajósoknak, az alja népnek, a semmirekellõknek, az otthonról küldözgetett pénzbõl élõknek, a kártyásoknak, kalandoroknak... Odagyűlnek, mert ott megtűrik a fajtájukat. Felgyűlik az ilyen népség minden kikötõben, mert még nincs rendõrségünk, nincsenek bevándorlási törvényeink. Az ilyen csõcselek számára talán jó levezetõ szelep Drunk Town, de a magunkfélének sötétedés után nem ajánlatos odalátogatni. És muszuko-szan ennél különbet érdemel.

– Tessék?

– Ó, ez egy nagyon fontos szó. A muszuko azt jelenti: fiú vagy fiam. A muszuko-szan betű szerinti értelemben tiszteletre méltó fiú vagy fiamuram, de átvitt értelemben „hímvesszõ” vagy „az én tiszteletre méltó hímvesszõm"”értelemben használják. Hát igen... A lányokat úgy szólítják: muszume. Ez a szó azt jelenti: lány vagy lányom, de a Fűzfavilágban a nõ lába közét értik alatta. Azt mondja az ember a barátnõjének: Konbanva, muszume-szan. Jó estét, chérie. De ha az ember kacsint is hozzá, a lány rögtön tudja, arra gondoltunk: hogy van az aranyárkocskád, ahogy a kínaiak nevezik idõnként a paradicsomba vezetõ átjárót... Bölcs emberek ezek a kínaiak, mert az egyszer szent, hogy ennek az átjárónak a falai arannyal vannak bevonva, arany táplálja, és így vagy úgy, de csakis az arany nyitja meg a kapuját...

Tyrer elvetette magát a szalmazsákon ültében. Füzetérõl megfeledkezett, fejében egymást kergették a gondolatok. Szinte maga sem vette észre mikor, de már elõ is vette és kinyitotta az aktatáskájába rejtett kis ukijoe könyvet, annak illusztrációit nézegette. Hirtelen elhatározással visszatette.

Semmi értelme disznó képeket nézegetni, gondolta elundorodva. A gyertya már alig pislákolt. Elfújta a lángot, visszafeküdt; ágyékában feléledt az ismerõs sajgás.

Milyen szerencsés ember ez az André Poncin... Nyilván van szeretõje. Ha csak a fele igaz annak, amit mesél, akkor is csodás lehet.

És ha én is szereznék? Ha én is kiváltanék egy lányt? Poncin szerint sokan csinálják errefelé. Kibérelnek egy kis házat Josivarában, azt, ha akarja az ember, titokban lehet tartani. „Állítólag a követek is tartanak szeretõt. Aylesbury hetente legalább egyszer átmegy, azt hiszi, nem tudja senki, de mindenki õt figyeli, rajta röhög. Csak a holland nem jár át, mert az a szóbeszéd szerint impotens, az orosz meg a legteljesebb nyíltsággal váltogatja a házakat...”

Megkockáztassam, ha majd futja rá? Poncinnek végül is igaza van... „A japán nyelv megtanulásának egyetlen gyors módja van, Monsieur. Be kell szerezni egy ágyba vihetõ szótárt.”

Elalvás elõtti utolsó gondolata mégis más körül forgott. Miért volt ilyen kedves, ilyen készséges irántam ez az André? Ritkaság, hogy egy francia így kitárulkozzon egy angol elõtt. Az is furcsa, hogy Angelique-et egyszer sem hozta szóba...

Nem sok hiányzott a hajnalhoz. Az ismét nindzsaöltözéket öltött Ori és Hiraga elhagyta a brit követség melletti templom kertjében elfoglalt rejtekhelyét, nesztelen leszaladt a domboldalon, átsurrant egy fahídon; és bevette magát a sikátorok szövevényébe. Hiraga ment elöl. Egy kutya meglátta õket, felmordult, eléjük ugrott. Megölték. Elég volt hozzá Hiraga kardjának egyetlen kurta suhintása, s a penge máris visszabújt hüvelyébe. Hiraga meg sem torpant közben. Mind mélyebbre és mélyebbre hatoltak a városba. Ori óvatosan lépkedett: mára gennyesedni kezdett a sebe.

Egy védett sarokhoz érve, egy viskó oldalához húzódva Hiraga megállt. Itt már biztonságban vagyunk! – suttogta.

Sietve lehántották magukról a nindzsaruhát, Hiraga a vállán viselt zsákba dugta õket; jellegtelen kimonót öltöttek. Hiraga egy selyemdarabbal, amit minden kardforgató kifejezetten e célból hordott magával, gondosan megtisztította majd ismét hüvelyébe rejtette kardját.

– Készen vagy?

– Igen.

Tovább nyomultak befelé az útvesztõbe. Hiraga biztos léptekkel haladt, ahol csak lehetett, takarásban; a nyitott térségek elõtt megállt, míg meg nem bizonyosodott, hogy senki nem jár arra. A rejtekhelyük felé igyekeztek.

Kora reggel óta figyelték a követséget. A boncok, a buddhista papok, miután megbizonyosodtak, hogy nem tolvajokkal van dolguk s Hiraga felfedte önmagát és jövetelük célját – a gajdzsinokat akarják kikémlelni –, észre sem vették õket. A boncok fanatikus idegengyűlölõk voltak, a gajdzsin szó az õ fülükben a „jezsuita” szinonimájaként hangzott, akiket még mindig leggyűlöltebb és legrettegettebb ellenségeiknek tekintették. – Ó, hát sisik vagytok...! Szívesen látunk mindkettõtöket – mondta az öreg bonc. – Még nem felejtettük el, hogyan tettek minket tönkre a jezsuiták, és azt sem, hogy a Toranaga sógunok a mi ostorozóink.

A tizenötödik század derekától a tizenhatodik elejéig csak a portugálok ismerték a Japánba vezetõ utat. Pápai ediktumok adtak nekik kizárólagos jogot a japán szigetekre, a portugál jezsuitáknak pedig a hittérítés kizárólagos jogát. Néhány esztendõ leforgása alatt oly sok daimjót s következésképpen azok nagyszámú hűbéresét térítették át a katolicizmusra, hogy Goroda diktátor ennek ürügyén mészárolta le az akkoriban még militáns, nagy befolyású és vele szemben álló buddhista szerzetesek ezreit.

Utóda, Nakamura, a tairó óriási méretekben kiszélesítette hatalmát, csellel, üldözéssel, kínzással, gyilkossággal kijátszotta a boncokat a jezsuiták ellen. Aztán jött Toranaga.

A minden vallás iránt toleráns, de a külföldi befolyással szemben következetesen fellépõ Toranagának feltűnt, hogy az áttérített daimjók kezdetben mind ellene harcoltak Szekigaharánál. Három évvel késõbb sógun lett, majd további két év múlva lemondott fia, Szudara javára – de a tényleges hatalmat réges-régi japán szokás szerint megtartotta.

Élete során erõsen ostorozta a jezsuitákat és a buddhistákat, a katolikus daimjókat megsemmisítette vagy semlegesítette. Fia, Szudara sógun még szorosabbra fogta a gyeplõt. Végül az õ fia, Hironaga sógun fejezte be az Örökségben oly gondosan megfogalmazott tervet, mégpedig azáltal, hogy halálbüntetés terhe mellett kitiltotta Japánból a jezsuitákat. 1638-ban Nagaszaki közelében, Simabaránál, ahol néhány ezer ronin és harmincezer parasztcsalád lázadt fel ellene, Hironaga lerombolta a kereszténység utolsó védõbástyáját is. A hitüket megtagadni nem hajlandókat – ilyen csupán egy maroknyi akadt – keresztre feszíttette vagy mint közönséges bűnözõket nyomban lekaszaboltatta. Hironaga ezután a buddhisták felé fordította figyelmét. Néhány nap múlva volt kegyes elfogadni ajándékba minden földjüket, ezáltal verve bilincsbe õket.

– Szívesen látunk benneteket, Hiraga-szan, Ori-szan – ismételte az öreg szerzetes. – Mi pártoljuk a sisiket, pártoljuk a szonnó-dzsóit, és ellenezzük a sogunátust. Jöhettek-mehettek nálunk, amikor csak tetszik. Ha segítségre van szükségetek, csak szóljatok.

– Akkor tartsátok számon a katonákat, kik jönnek, kik távoznak, melyik szobának van lakója, és ki lakik benne.

Ori és Hiraga egész nap szemmel tartotta a követséget. Szürkületkor felöltötték nindzsaöltözéküket. Hiraga kétszer is közelebb lopakodott a követséghez, egyszer még a kerítésen is átmászott egy kis felderítésre, de gyorsan vissza is vonult, mert egy járõr csaknem belebotlott.

– Éjszaka nem jutunk be, Ori – suttogta. – De nappal sem. Egyelõre túl sok a katona.

– Szerinted meddig maradnak?

Hiraga elmosolyodott. – Míg ki nem kergetjük õket.

Most már csaknem odaértek titkos lakhelyükhöz, egy fogadóhoz, amely a vártól keletre feküdt. Közeledett a hajnal, derengett már, az ég nem volt olyan felhõs, mint elõzõ éjszaka. Kihaltán nyújtózott elõttük az utca. A híd nemkülönben. Hiraga gyors, magabiztos léptekkel megindult, de aztán megtorpant: a bakufu egyik tízfõs járõrcsapata bukkant elõ a sötétségbõl. Mindkét fél a kardjához kapott.

– Lépj elõ, és mutasd az igazoló papírjaidat! – kiáltott a szamuráj osztag parancsnoka.

– Ki vagy te, hogy megállítasz?

– Nézd a jelvényünket! – reccsent vissza dühösen a férfi, s õ is fellépett a hídra. Emberei félkaréjba rendezõdtek mögötte. – A mitói 9. ezred harcosai vagyunk, a sógun védelmezõi. Mondjátok meg, kik vagytok.

– Az ellenség állásait kémleltük ki. Engedjetek urunkra.

– Én inkább tolvajoknak nézlek benneteket. Mi van abban a zsákban, he? Kik vagytok?

Ori válla lüktetett. Látta már a sokatmondó elszínezõdést, de ezt is, a fájdalmat is eltitkolta Hiraga elõl. A feje is hasogatott, de nyomban tudta, nincs semmi vesztenivalója – viszont dicsõ halállal halhat.

– Szonnó-dzsói! – bódult el hirtelen, s nekiugrott a hídon álló szamurájnak. A többiek elhátráltak, hogy helyet adjanak. Ori teljes erejébõl odavágott, de ellenfele kivédte a vágást. Újra lesújtott, de ezúttal már cselezett is. Csapása ölt. A szamuráj összeroskadt. Ori nyomban egy másik szamurájhoz rohant, de az elhátrált elõle. Elhátrált a következõ is. A szamurájok gyűrűje lassan bezárult körülötte.

– Szonnó-dzsói! – kiáltotta Hiraga, és Ori segítségére sietett. Most már ketten néztek farkasszemet a járõrcsapattal.

– Mondjátok meg, kik vagytok! – mondta higgadtan egy fiatal szamuráj. – Én Vatanabe Hiro vagyok, és nem szándékozom megölni névtelen harcosokat, se névtelen harcosok keze által a halálba menni.

– Szacumai sisi vagyok! – válaszolta büszkén Ori, de szokásukhoz híven álnevet mondott. – Takagaki Rijama a nevem.

– Én pedig Csósúból érkeztem, és Moto Sodan a nevem. Szonnó-dzsói! – kiáltotta Hiraga, és rátámadt Vatanabéra, aki higgadtan elhátrált elõre. A közelében állók szintén.

– Sose hallottam egyikõtökrõl sem – sziszegte Vatanabe. – Nem vagytok ti sisik, csak közönséges söpredék.

Hiraga kivédte a vágást. Mesterien bánt a karddal, ellenfele saját erejét és lendületét használta ki, hogy kibillentse egyensúlyából. Félreszökkent, ellenfele kardja alatt annak védetlen oldalába vágott, de nyomban vissza is rántotta pengéjét, s ugyanazzal a sima mozdulattal a nyakához csapott. Mire Vatanabe feje a földre hullt, Hiraga már ismét tökéletes támadó pozícióban állt. Mélységes csend támadt.

– Kinél tanultál? – kérdezte valaki.

– Fudzsita Toko volt az egyik mesterem – felelte Hiraga. Teste minden porcikája készen állt a további küzdelemre.

– Íííí!

Fudzsita Toko Mito egyik legmegbecsültebb kardvívómestere volt, aki százezer más áldozattal egyetemben az ötvenötös jedói földrengésben lelte halálát.

– Mégis sisik vagytok hát – szólalt meg egy másik szamuráj. – A mitóiak nem ölnek sisit, nem ölik meg a saját fajtájukat. Szonnó-dzsói! – A férfi óvatosan lépett egyet oldalra, de – még nem lévén biztos társaiban – kardját készenlétben tartva. A többiek elõbb rá, aztán összenéztek. A szakasz hívogató, keskeny ösvényt nyitott, de a kardokat még nem engedték le.

Hiraga csapdára számított, nem mozdult, Ori azonban bólintott, fájdalmát is elfeledte; gyõzelem vagy halál egyre ment neki. Gondosan megtisztította és hüvelyébe dugta kardját. Udvariasan fejet hajtott a két halott elõtt, aztán nem nézve se jobbra, se baka, se hátra, elindult a keskeny folyosón.

Hiraga néhány pillanat múltán követte. Ugyanolyan lassan, így mentek egészen az utcaszegletig. Ott bekanyarodva aztán nyakukba szedték a lábukat, s meg sem álltak, míg jó messze nem kerültek.

A bakufu öt képviselõjének gyaloghintói ráérõs tempóban kanyarodtak be a brit követség udvarára. Egy órát késtek. Hivatali emblémákat ábrázoló zászlókat hordozó szamurájok jártak elõttük, õrök vették körül õket. Aylesbury a követség impozáns bejárata elõtti széles lépcsõsor tetején állt, mellette a francia, az orosz és a porosz követ. Szárnysegédeik, Phillip Tyrer és a követség más alkalmazottai kissé félrehúzódva várakoztak. A díszõrséget a felföldiek adták néhány francia katonával együtt, akiknek jelenlétéhez Seratard ragaszkodott. Ketterer admirális és Ogilvy tábornok minden eshetõségre készen a hajókon maradt.

A japánok szertartásosan meghajoltak, Aylesbury és a többiek kalapot emeltek. A japánokat szertartásosan a tágas tanácsterembe vezették, igyekezve palástolni derültségüket, amit az idegenszerű öltözékek keltettek bennük. A japánok kopaszra borotvált feje búbján apró, lakkozott kalap ült, amelynek pántját gondosan megkötötték álluk alatt, felsõruházatukat széles vállú kabát, sokszínű, ünnepi selyemkimonó, bõ szárú nadrág és bõrszandál alkotta. Vastag vászoncsizmájuk, a tabi lábuk nagyujja és második ujja között elvált egymástól. Övükben a két elmaradhatatlan kard.

– Ez a kalpag még ahhoz is kicsi, hogy belevizeljen az ember – jegyezte meg az orosz követ.

Aylesbury az egyik széksor közepén foglalt helyet a többi követ társaságában. Phillip Tyrer a sor szélén ült. A bakufu emberei a szemben sorba állított székekre telepedtek, tolmácsaik párnákra a két széksor közé. Hosszas vita után megállapodtak, hogy mindkét részrõl öt-öt õr marad bent. A kijelölt õrök uraik mögé álltak, és gyanakodva figyelték egymást.

A protokoll szigorú elõírásainak megfelelõen a felek sorra bemutatkoztak. Toranaga Josi zárta a sort. – Vatanabe Tomo, második osztályú hivatalnok – mondta alázatosságot színlelve. A sorvégi, legkevésbé elõkelõ pozíciót foglalta el. Öltözéke sem volt olyan választékos, mint a többieké, akik az õrökkel egyetemben azt az utasítást kapták, hogy szigorú büntetés terhe mellett bánjanak vele úgy, mint a legkevésbé számottevõ hivatalnokkal.

Josi letelepedett; furcsán érezte magát. Milyen rútak ezek a mi ellenségeink, gondolta, milyen esetlenek és nevetségesek ezek a magas kalapok, ezek az idegenszerű csizmák meg ezek a csúnya, vastag, fekete ruhák... Nem is csoda, hogy bűzlenek.

Aylesbury egyszerűen és óvatosan nyitott. – Egy szacumai szamuráj megölt egy angolt...

Öt órára az európaiak idegei már meg voltak tépázva, a japánok azonban még mindig udvariasan, látszólag rendíthetetlenül mosolyogtak. Szóvivõjük különbözõ megfogalmazásokban vagy tízszer is kifejtette, hogy: „... nagyon sajnálják, de Szacumára nem terjed ki a hatáskörük; a gyilkosok ki- és hollétérõl nincs tudomásuk, felkutatásukra nincs módjuk; szerintük is sajnálatos az eset; a sógun nem érhetõ el, de visszatértekor örömmel biztosít kihallgatást számukra; nem, ebben a hónapban még nem kerülhet rá sor, mivel a sógun jelenlegi pontos tartózkodási helye nem ismeretes, de amint lehetségessé válik, készségesen; a következõ és az azt követõ tanácskozások nem tarthatók Jedóban, ezekre Kanagavában kell sort keríteni; nem, sajnos nem ebben a hónapban, talán majd a következõben; nagyon sajnálják, de nincs felhatalmazásuk arra, hogy...”

Minden angol mondatot hollandra majd japánra kellett fordítani – ezt szokás szerint hosszasan megvitatták –, majd következett az elmaradhatatlan szócsépléssel körített, és a legegyértelműbb fogalmak tisztázását is kérõ japán válasz hollandra és angolra fordítása.

Josi roppant érdekesnek találta a tárgyalást. Még sosem látott ilyen közelrõl ennyi gajdzsint, és sosem vett részt olyan tanácskozáson, ahol az alacsonyabb rangúak ahelyett, hogy csak hallgattak és engedelmeskedtek volna, megdöbbentõ módon részt vettek a vitában.

A többi négy japán közül három valódi, bár jelentéktelen bakufu hivatalnok volt. Az idegenekkel folytatott tárgyalások esetében szokásos módon, õk is álnéven mutatkoztak be. Az álhivatalnok, aki bár nem adta tanújelét, de tudott angolul, Josi mellett ült. Miszamotónak hívták. Josi megparancsolta neki, hogy véssen a fejébe mindent, és a tanácskozás után titokban számoljon be neki minden fontos dologról, amit nem fordítottak pontosan! Egyébiránt pedig tartsa a száját. Miszamoto elítélt volt, halálos ítélet várt rá.

Két nappal ezelõtt, minden ízében remegve, perceken belül elõkerült Josi hívására.

– Kelj fel és ülj ide – mutatott legyezõjével a tatamival borított alacsony dobogó szélére Josi. Maga a dobogó közepén fogalt helyet.

Miszamoto azonnal engedelmeskedett. Alacsony emberke volt, szeme inkább csak rés, haja s szakálla õszbe vegyülõ, arca izzadt, elnyűtt ruhadarabjai rongyokban lógtak rajta. Tenyere kérges volt, bõre színe mint a sötét mézé.

– Igazat szólj. Kihallgatóid azt mondták, beszélsz angolul.

– Beszélek, nagyúr.

– Az Izu tartománybeli Andzsiróban születtél, és jártál Amerikában?

– Igen, nagyúr.

– Mennyi idõt töltöttél ott?

– Csaknem négy évet, nagyúr.

– És pontosabban hol?

– San Franciscóban, nagyúr.

– Mi az a „szenfresziszka”?

– Egy nagy város, nagyúr.

– Csak ott voltál?

– Igen, nagyúr.

Josi fürkész szemmel méregette. Gyors információra volt szüksége. Látta a férfin, hogy rettenetesen szeretné elnyerni a tetszését, de ugyanakkor halálosan fél is: fél tõle, és fél az õröktõl, akik belökdösték és a padlóra szorították a fejét. Elhatározta, hogy más felõl közelít. Elbocsátotta az õröket, felállt, odament az ablakhoz, két tenyerével a párkányra támaszkodott, egy darabig elnézte a várost.

– Mondd el röviden, mi történt veled.

– Halász voltam Andzsiróban, nagyúr, ott is születtem harminchárom esztendõvel ezelõtt – vágott bele nyomban Miszamoto: nyilvánvalóan már vagy századszor mesélte históriáját. – Kilenc éve hat társammal kimentünk halászni a tengerre, néhány ri távolságra voltunk a parttól, mikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett, harminc napig vagy még tovább is hajtott minket kelet felé, ki a nyílt tengerre, több száz ri távolságra, talán ezerre is, fenséges úr. Ezalatt a hullámok három társamat lesodorták a bárkánk fedélzetérõl. A vihar végül lecsillapodott, de a vitorláink ronggyá szakadtak, nem volt se vizünk, se élelmünk. Próbáltunk halászni, de nem fogtunk semmit, nem volt ivóvíz... Egyik társam megõrült, a tengerbe vetette magát, és úszni kezdett egy sziget felé, amit csak õ látott. Csakhamar elmerült. Mi nem láttunk se földet, se hajót, csak vizet. Jó néhány nappal késõbb utolsó társam, Isi barátom is meghalt, és egyedül maradtam. Aztán egy nap azt hittem, hogy meghaltam, mert megpillantottam egy különös hajót, amely vitorlák nélkül siklott a vízen, és mintha égett is volna. Kiderült, hogy egy lapátkerekes gõzös, amerikai, Hongkongból igyekezett San Franciscóba. Megmentettek, enni adtak, úgy bántak velem, mintha közülük való volnék... Nagyon féltem, nagyúr, de azok az emberek megosztották velem ételüket, italukat, felruháztak...

– Ez az amerikai hajó vitt arra a Szen nevű helyre? És ott mi történt?

Miszamoto elmesélte, hogy a kapitány öccsénél helyezték el, egy hajózási felszerelésekkel foglalkozó kereskedõnél, hogy míg a hatóságok el nem döntik, mi legyen vele, tanulja a nyelvet, és segítsen, amit tud. Körülbelül három évig élt ennél a családnál, a boltjukban meg a kikötõben dolgozott. Egy nap odaállították egy Natov nevezetű, nagy hatalmú hivatalnok elé, aki alaposan kifaggatta, majd közölte vele, hogy a Missouri nevű hadihajó fedélzetén hamarosan visszaküldik Japánba, Simodába, hogy tolmácsa legyen a már ott tartózkodó és az egyezményekrõl tárgyaló követnek, Townsend Harrisnek. Ekkor már nyugatias ruhában járt, és többé-kevésbé elsajátította a nyugatiak szokásait.

– Boldogan beleegyeztem, fenséges úr, biztosra vettem, hogy hasznomat tudják itt venni, szolgálatára lehetek a bakufunak. Az amerikaiak idõszámítása szerinti 1857-es év nyolcadik hónapjának kilencedik napján, vagyis öt éve, nagyúr, kifutottunk az izubeli Simoda felé. A szülõfalum ott van Simoda közelében, kissé északra. Amint partot értünk, nyomban engedélyt kértem, hogy eltávozhassak egy napra. Rögtön el is indultam, nagyúr, hogy jelentkezzem a legközelebbi õrházban, hogy megkeressem a legközelebbi bakufu hivatalnokot. Azt hittem, szívesen fogadnak majd a tudás miatt, amire szert tettem... A sorompóõrök azonban nem... – Miszamoto arcára kiült a fájdalom. – De nem akartak meghallgatni, fenséges úr, nem akartak megérteni... Megkötöztek, Jedóba hurcoltak... Ennek körülbelül öt éve, nagyúr, és azóta is úgy bánnak velem, mint egy bűnözõvel. Fogva tartanak, bár nem börtönben, de hiába magyarázom újra meg újra, hogy nem vagyok kém, hiába mondom, mi történt velem...

Josi utálkozva nézte, hogy a férfinak elerednek a könnyei. Félbeszakította a nyüszítést. – Hagyd abba! Nem tudod, hogy a törvény szerint engedély nélkül tilos elhagyni az országot?

– De tudom, nagyúr, de a...

– És tudod-e, hogy ugyanez a törvény azt is kimondja, hogy az az illetõ, aki ilyen vagy olyan okból, de megszegi ezt a törvényt, halálbüntetés terhe mellett soha többé nem térhét vissza Japánba?

– Igen, fenséges úr, tudom, de azt nem gondoltam, hogy ez rám is vonatkozik. Engem a tenger sodort el, és azt hittem, idehaza értékes és szívesért látott ember leszek. Én csak a vihar miatt...

– Törvény az törvény. És ez a törvény jó törvény. Elejét veszi a fertõzõdésnek. Úgy érzed, méltatlanul bánnak veled?

– Nem, nagyúr, dehogy – felelt sietve Miszamoto könnyeit törölgetve; még jobban erõt vett rajta a félelem, földig hajtotta homlokát. – Kérlek, bocsáss meg, kérve kérem bocsánatodat, könyör...

– Csak a kérdéseimre válaszolj. Mennyire folyékony az angolságod?

– Hát... értem és beszélem valamennyire az amerikai angolt, nagyúr.

– Az ugyanaz a nyelv, mint amit az itteni gajdzsinok beszélnek?

– Igen, fenséges úr, többé-ke...

– Mikor az az amerikai, az a Harris látott, le volt borotválva a koponyád vagy sem?

– Nem volt leborotválva, fenséges úr. Szakállat növesztettem, mint a legtöbb matróz, én is megnövesztettem a hajam, patkányfarokba kötöttem és kátránnyal tapasztottam össze.

– Ezen kívül a Harrisen kívül milyen gajdzsinokkal ismerkedtél még meg?

– Csak vele, fenséges úr, vele is csak egy óráig voltam együtt, meg az egyik emberével, akinek a nevére már nem emlékszem.

Josi még egyszer fontolóra vette tervének veszélyeit. A ródzsú engedélye nélkül, álöltözékben szándékozott részt venni a tárgyaláson, és ezt az embert arra akarta használni, hogy hallgassa ki titkon az ellenséget. Persze lehetséges, hogy Miszamoto a gajdzsinok kéme, gondolta komoran. A kihallgatók mind ezt hiszik. Nyilvánvalóan hazudik, a története túlságosan is kerek, a szeme sunyi, mint egy óvatlan rókáé.

– Jól van. Késõbb majd részletesen hallani akarom, mit tanultál, írni-olvasni tudsz?

– Igen, uram, de angolul csak kevéssé.

– Jól van. Használni foglak. Ha pontosan végrehajtod a parancsaimat és meg leszek veled elégedve, felülvizsgálom az ügyedet. Ha csak a legcsekélyebb mértékben is csalódnom kell benned, keservesen megbánod.

Elmagyarázta Miszamotónak, mit akar, tanítókat adott mellé, s mikor az õrök tegnap visszakísérték színe elé, meg sem ismerte: Miszamoto arcát simára borotválták, haját szamuráj módra fésülték, hivatalnoki öltözékbe bújtatták, övében még a két kard is ott volt, bár nem igazi, csak utánzat, penge nélküli.

– Jól van. Kelj fel és járkálj.

Miszamoto engedelmeskedett. Josit meglepte, hogy a halászemberhez illõ szokásos alázatos testtartás helyett milyen hamar elsajátította tanítóitól az egyenes derekú járást. Úgy gondolta, Miszamoto most már többé-kevésbé olyan, amilyennek mutatni akarja.

– Világosan érted, mit várok tõled?

– Igen, fenséges úr, esküszöm, nem fogsz bennem csalódni.

– Tudom. Az õröknek parancsot adtam, hogy ha netán el akarnál távozni mellõlem, vagy ha ügyetlen, netán indiszkrét volnál, azonnal öljenek meg.

– Tíz perc szünet – jelentette be kimerülten Aylesbury. – Mondja meg neki, Johann.

– Azt kérdik, miért. – Johann Favrod, a svájci tolmács ásított. – Pardon. Úgy veszem észre, véleményük szerint már minden pontot megtárgyaltunk, satöbbi, satöbbi, az üzenetünket továbbítani fogják, satöbbi, satöbbi. És hogy a magas helyrõl érkezõ válasszal majd jönnek Kanagavába, satöbbi, körülbelül hatvan nap múlva, mint korábban javasolták, satöbbi.

Az orosz követ félhangon megszólalt. – Adják a kezem alá egy napra a flottát, és én egy szempillantás alatt elintézem ezeket a matyerjebjeceket meg ezt az egész problémát.

– Tökéletesen igaza van, kedves grófom – mondta folyékony oroszsággal Aylesbury –, de most azért jöttünk ide, hogy ha egy mód van rá, diplomáciai megoldást találjunk. – Angolra fordította a szót. – Mutassa meg nekik, hol várjanak, Johann. Mehetünk, uraim? – Felállt, mereven meghajolt, vezetésével átmentek egy váróhelyiségbe. Phillip Tyrer elõtt elhaladva odaszólt: Maradjon mellettük, tartsa nyitva a szemét és a fülét.

A követek mind odaálltak a helyiség sarkában elhelyezett magas éjjeliedényhez. – Uram isten – nyögte megkönnyebbülten Aylesbury. – Már azt hittem, megreped a hólyagom.

Lim szolgák kíséretében tálcákat hozott. – Hallod-e, úr. Tea, szam-vics! – Megvetõ mozdulattal intett a másik helyiség felé. – Ad majmok ugyanez, hallod-e?

– A mindenségit, vigyázz, meg ne hallják, hogy így beszélsz róluk! Lehet, hogy valamelyik érti a pidgint.

Lim rámeredt. – Úr mond mit?

– Nem érdekes.

Lim magában röhincsélve kiment.

– Nos, uraim, mint várni lehetett, az eredmény zérus. – Seratard pipára gyújtott; élvezte, hogy zavarba hozhatja Aylesburyt. André Poncin állt mellette. – Ön mit javasol, Sir William?

– Ön mit tanácsol?

– Ez elsõsorban brit probléma, és csak részben francia. Ha az én ügyem volna, én franciás lendülettel még aznap elintéztem volna.

– Csak ahhoz éppenséggel szükség lett volna egy ugyanolyan kiváló flottára is, mein Herr – szólalt meg kimérten von Heimrich.

– Természetesen. Európában, mint ön is tudja, rendelkezünk is vele. És ha Franciaország politikája úgy kívánta volna, hogy brit szövetségeseink mellett mi is hajóhaddal legyünk jelen, egy-két flottát mi is hozhattunk volna.

– Igen, persze... – Aylesbury fáradt volt. – Jól értem, hogy mindnyájan nagyobb keménységet tanácsolnak?

– Erõs és kemény fellépést – mondta Szergejev. -Ja.

– Természetesen – bólintott Seratard –, bár én úgy éreztem, ön ezt már elhatározta, Sir William.

A brit követ beleharapott a szendvicsébe, és ivott egy korty teát. – Rendben van. Akkor én most berekeszteni a tanácskozást, és egy ultimátum kíséretében holnap délelõtt tízre elnapolom: találkozó a sógunnal egy héten belül, kiszolgáltatják a gyilkosokat és jóvátételt fizetnek, különben megjárják.

Seratard ismét megszólalt. – Lévén, hogy esetleg tényleg problémát okozhat nekik a sógunnal való találkozás elõkészítése, javaslom, hogy ezzel a témával várjuk meg az erõsítést... Végtére is ez az egész mostani gyakorlat csupán erõfitogtatás, az egész csak arra szolgál, hogy kikényszerítsük egy gaztett jóvátételét, és nem azért vagyunk itt, hogy a brit vagy a francia császári politikát érvényesítsük.

– Bölcs beszéd...;- mondta kelletlenül a porosz követ.

Aylesbury elgondolkodott a javaslat mögött rejtõzõ szándékokon, de nem talált benne semmi veszélyt, semmi kivetnivalót. – Rendben van. Akkor tehát csak „minél elõbbi” találkozót fogunk követelni. Megegyeztünk?

Bólogattak.

– Bocsásson meg, Sir William – szólalt meg udvariasan André Poncin. – Szabad legyen javasolnom, hogy szíves engedelmével én közölném velük a döntést... A tanácskozást ön nyitotta meg, és ha ilyen kurtán-furcsán ön is rekesztené be, a japánok arcot veszítenének.

– Nagyon okos, André – mondta Seratard. A többiek úgy tudták, hogy Poncin csak egy egyszerű kereskedõ, aki ismeri valamennyire a japán szokásokat s úgy-ahogy beszéli a nyelvet, emellett pedig Seratard közeli barátja és alkalmi tolmácsa. Poncin azonban valójában igen nagyra tartott francia kém volt, aki azzal a megbízással érkezett Japánba, hogy leplezze le és semlegesítse a brit, német és orosz törekvéseket. – Egyetért, Sir William?

– Igen... – felelte elgondolkodva Aylesbury. – Igen, igaza van André, köszönöm. Valóban nem rekeszthetem be személyesen a tanácskozást. Lim!

Már nyílt is az ajtó.

– Úr!

– Hoz fiatal Tyrer úr csopcsop! – Aylesbury a többiekhez fordult. – Tyrert küldöm hozzájuk. Mivelhogy ez brit probléma.

Phillip Tyrer átment az udvarra nézõ másik váróhelyiségbe, s olyan méltóságteljesen, amennyire csak futotta tõle, odalépett Johann Favrodhoz. A bakufu hivatalnokok beszélgettek, nem figyeltek rájuk. Josi a többiektõl némileg elkülönülve állt, mellette Miszamoto – az egyetlen, aki nem beszélt.

– Johann! Mondja meg nekik, hogy Sir William üdvözletét küldi, a mai eredménytelen tanácskozást elnapoljuk, jöjjenek vissza holnap tízre. Sir William elvárja, hogy végre kielégítõ megoldást találjanak erre a kellemetlen ügyre: a gyilkosok és a jóvátétel ügyére, és hogy mihamarabb garantálják a sógunnal való találkozást, különben megbánják.

Favrod elsápadt. – Csak így?

– Igen, pontosan így. – Tyrer is nagyon unta már a köntörfalazást, s minduntalan eszébe jutott John Canterbury halála, Malcolm Struan súlyos sebesülése és Angelique halálos riadalma. – Mondja meg nekik!

Figyelte Favrodot, mint továbbítja torokhangú hollandsággal az üzenetet. A japán tolmács elvörösödött, s terjengõsen fordítani kezdett. Tyrer feltűnés nélkül figyelte a japánokat. Négyen feszülten hallgatták a tolmácsot, az ötödik nem. Ez az ötödik egy pengevékony szemrésű, alacsony férfi volt. Tyrernek csak most tűnt fel, hogy kérges a tenyere – a többieké finom és ápolt. Ez a férfi most – ahogy a tárgyalás folyamán többször is – megint súgott valamit a legfiatalabb hivatalnok, Vatanabe fülébe.

Istenem, bárcsak érteném, mit mond, gondolta bosszúsan Tyrer, s ismét megfogadta magában: mindent megtesz, hogy minél elõbb elsajátítsa a nyelvet.

Mikor a döbbent és feszélyezett tolmács befejezte a fordítást, csend támadt, csak az emberek lélegzetvétele hallatszott. Az arcok közömbösek maradtak. Phillip Tyrer észrevette, hogy a tolmácsolás közben két hivatalnok ismételten Vatanabéra pillant.

Miért?

Most meg mintha várnának valamire. Vatanabe lesütötte a szemét, arcát a legyezõje mögé rejtette, és halkan mormogott valamit. A mellette álló keskeny szemű férfi nyomban a többiekhez lépett, kurtán mondott valamit, mire minden japán felállt, s meghajlás nélkül, megkönnyebbülten kisorolt a helyiségbõl. Vatanabe, majd a tolmács zárta a sort.

– Azt hiszem, Johann, most végre megértették – mondta boldogan Tyrer.

– Igen. Nagyon dühösek is voltak.

– Sir Williamnek nyilván ez is volt a szándéka.

Johann Favrod megtörölte homlokát. Középmagas, barna hajú, vékony, inas ember volt, arcát mély ráncok szabdalták.

– Minél elõbb megtanulja a nyelvet, annál jobb. Szeretnék addig visszatérni hegyes-havas hazámba, amíg még a nyakamon van a fejem. Túl sokan vannak ezek a barmok. És egyszerűen kiszámíthatatlanok.

– De hát mint tolmács, maga kivételezett helyzetben van itt – mondta nyugtalanul Tyrer. – Maga az elsõ, aki megtudja a dolgokat.

– És én vagyok a rossz hírek hozója is! És itt csak rossz hírek léteznek, mon vieux. Ezek gyűlölnek minket, viszket a tenyerük, alig várják, hogy kihajigálhassanak. Két évre szerzõdtem a maguk külügyminisztériumával. Ez a szerzõdés két hónap és három nap múlva lejár. – Favrod odament az ablaknál álló kisasztalhoz, jól meghúzta sörét. Tea helyett rendelte. – Én bizony nem újítom meg, bármekkora is a kísértés. – Váratlanul elvigyorodott. – Merde! Ezért olyan nehéz innen elmenni.

Huncut mosolyát látva Tyrer elnevette magát. – Muszume? A barátnõje?

– Maga gyorsan tanul.

A hivatalnokok beszálltak az épület elõtt várakozó gyaloghintókba. Láttukra az öt-hat kertész abbahagyta a munkát, letérdelt, homlokát a földre hajtva mozdulatlanná merevedett. Miszamoto Josi mellett várakozott; nagyon igyekezett, nehogy hibázzon, s nagyon remélte, hogy átment az elsõ vizsgán, így vagy úgy, de hasznomat veszi ez a disznó, gondolta, kihasználhat egészen addig, míg fel nem jutok egy amerikai hajóra. Ott aztán elmondom a kapitánynak, hogyan rabolt el ez a söpredék Harris kapitány mellõl...

Dermedten pillantott föl: Josi figyelte.

– Nagyúr?

– Mire gondoltál?

– Arra, fenséges úr, hogy remélem, jó hasznodra leszek... Nézz hátra, fenséges úr! – suttogta Miszamoto.

André Poncin jött lefelé a lépcsõn, Josi felé tartott. Az õrök nyomban védõfalat vontak kettejük közé. Poncin nem ijedt meg. Udvariasan meghajolt, és némiképp akadozó, de jól érthetõ japánsággal megszólalt.

– Nagyúr, kérlek, bocsáss meg. Átadhatok üzenet uramtól, francia nagyúrtól, megengeded?

– Miféle üzenetet?

– Uram mondja, talán szeretnél látni gõzhajó belül, motor, ágyúk. Alázatosan kér, meghív téged és hivatalnokok. – Poncin kivárt, de a legyezõ parancsoló, elbocsátó mozdulatán kívül nem tapasztalt más reakciót. – Köszönöm, nagyúr, kérlek, bocsáss meg. – Sarkon fordult. Biztos volt benae, hogy jól csinálta. Alig tett azonban egy lépést, mikor észrevette, hogy Tyrer a tárgyalóterem ablakából figyeli. Lenyelt egy káromkodást, és odaintett neki. Tyrer visszaintett.

A szamurájok távozása után a kertészek folytatták munkájukat. Egyikük felegyenesedett, vállára vette az ásóját, és elsántikált. Hiraga volt az: fejét egy foszlott, koszos rongydarabba bugyolálta, szakadt, piszkos kimonót öltött, úgy vegyült a kertészek közé. Elégedett volt kémkedése eredményével. Már tudta, hogyan, mikor és hol támadnak holnap.

Gyaloghintója biztonságában, útban vissza a vár felé, szemben a parancsára ott ülõ Miszamotóval, Josi hagyta, hogy elkószáljanak gondolatai. Még mindig nem értette ezt a modortalan, kurta-furcsa elbocsátást, de a többiekkel ellentétben nem dühöngött. Türelmes volt: eljön még a bosszú ideje, gondolta.

Megnézhetek egy hadihajót... íííí, ilyen lehetõséget nem szabad elmulasztani. Szeme a résnyi ablakon kibámuló Miszamotóra szegezõdött: eddig hasznos volt. Milyen ostobák ezek a tolmácsok, hogy nem fordítanak pontosan. Ostoba az az orosz is, hogy fenyeget minket. Ostoba az a kínai szolga, aki majmoknak titulál minket. Nagyon ostoba. Nem érdekes, elõbb-utóbb velük is leszámolok.

De mit kezdjek a hajóhadukkal?

– Miszamoto! Úgy döntöttem, hogy nem küldelek vissza az õrházba. Húsz napig az embereimnél fogsz lakni, tanulod a szamuráj modort.

Miszamoto homloka már koppant is a gyaloghintó padlóján. – Köszönöm, nagyúr.

– De csak ha elégedett leszek veled. És most halljam, mi lesz holnap?

Miszamoto kõvé dermedten tétovázott. Ismerte az életben maradás legfõbb szabályát: sose vigyél rossz hírt szamurájnak, ne tégy semmit, ne mondj semmit, s ha mégis rákényszerülsz, mondd azt, amit a szamuráj hallani akar.

Nem úgy Amerikában, a földi paradicsomban.

A válasz nyilvánvaló, szerette volna ordítani. Látnád csak, hogyan bánnak egymással annak a gajdzsin családnak a tagjai, amelynél laktam, hogyan bántak velem... Igen, mint egy szolgával, de akkor is embernek tekintettek; álmomban sem hittem volna, hogy van hely a világon, ahol mindenki emelt fõvel járhat, és a feketék többségének kivételével bárki hordhat kést vagy pisztolyt; sose hittem volna, hogy létezik hely, ahol a törvény elõtt szinte mindenki egyenlõ, ahol nincsenek bűzhödt daimjók meg szamurájok, akik akkor ölik meg az embert, amikor kedvük szottyan...

Josi halk szava zökkentette ki: – Ha kedves az életed, mindig õszintén válaszolj nekem.

– Természetesen, nagyúr, mindig. – Miszamoto halálra váltán, azonnal engedelmeskedett. – Bocsáss meg, fenség, de azt hiszem, ha nem kapják meg, amit akarnak, a föld színével teszik egyenlõvé Jedót.

Szerintem is, gondolta Josi, de csak ha nem vagyunk okosak. – Képesek erre az ágyúik?

– Igen, nagyúr. A várat nem tudják lerombolni, de a várost igen.

Kár volna. Újra be kellene népesítem parasztokkal, kézművesekkel, kéjnõkkel és kereskedõkkel, hogy szokás szerint szolgálatunkra legyenek. – Na és hogyan elégítenéd ki õket egy kis lével úgy, hogy halat nem adnál hozzá?

– Kérlek, bocsáss meg, fenség, ez nem tudom.

– Akkor gondolkozz. És hajnalra légy kész a válasszal.

– De... Igen, fenség.

Josi hátradõlt selyempárnáira, s a ródzsúban folytatott elõzõ napi vitára gondolt. Andzsó végül kénytelen volt visszavonni a vár kiürítésére adott parancsot, mivel a parancs többségi szavazat nélkül érvénytelen lett volna, õ pedig, a sógun hivatalos gyámja megtiltotta a sógunnak, hogy távozzon.

Ezúttal én gyõztem, de csak azért, mert az a makacs vén bolond, Tojama ragaszkodott ostoba elgondolásához, a gajdzsinok megtámadásához, így nem szavazott ellenem – bár mellettem sem. Andzsónak igaza volt: a másik kettõ általában mellette és ellenem voksol. Nem azért szavaznak így, mert mérlegelik a dolgokat, hanem mert az vagyok, aki vagyok: az a Toranaga, akinek e helyett az agyalágyult fiú helyett sógunnak kellett volna lennie. Josi megnyitotta szíve legtitkosabb, legveszedelmesebb, Nobuszada feliratú kamráját.

Mi legyen vele?

Nem tudom már sokáig kézben tartani. Teljesen infantilis, és most minden eddiginél veszedelmesebb kezekbe került: Jazu hercegnõ karmaiba. A hercegnõ a császár kéme, vak dühvei gyűlöli a sogunátust, amely felbontatta imádott gyermekkori játszótársával, egy jóképű és minden szempontból megfelelõ herceggel kötött eljegyzését, e döntésével örökre száműzte Kiotóból, elszakította a családjától és a barátaitól, s ráadásul férjhez adta egy ilyen nyimnyám alakhoz, akinek a férfiassága oly kókadt, mint szélcsendben a zászló, és aki talán sose lesz képes gyereket csinálni neki.

És Jazu hercegnõ most kiügyeskedte ezt a hivatalos látogatást, hogy a sógun Kiotóba vonuljon s ott leboruljon a császár elõtt. Igazi mestervágás, évszázadok féltve õrzött, kényes egyensúlyát billenti ki. Császári ediktum ruházza fel a sógunt, a Birodalom Legfõbb Õrét és leszármazottait az egész birodalomra kiterjedõ hatalommal. Ennek okáért a sógun által kiadott parancsok az ország törvényeinek tekintendõk.

Egyik tanácskérésbõl következik a másik, gondolta Josi, s elõbb-utóbb a császár fog kormányozni helyettünk. Nobuszada ezt nem látja, az õ szemét elhomályosítja Jazu hercegnõ ármánykodása.

Mit tegyek?

Megint végigment a jól kitaposott, ám annál titkosabb gondolatösvényen: Nobuszada a hűbéruram. Jól õrzik, nem ölhetem meg a magam kezével, hacsak nem vagyok hajlandó eldobni magamtól az életet. És erre most még nem vagyok hajlandó. Más módon? Méreggel is lehet. Akkor azonban gyanúba keverednék, s ha sikerülne is megszöknöm innen – vagyok annyira rab, mint ez a Miszamoto –, az országban véget nem érõ polgárháború robbanna ki, amelyen csak a gajdzsinok nyernének. És ami még rosszabb: ezzel elárulnám a sógunnak és az Örökségnek tett hűségeskümet.

Másokkal kell megöletnem. A sisikkel? Segíthetném õket, bár veszedelmes dolog az ellenséggel cimborálni. De van még egy lehetõség: az istenek.

Megengedett magának egy mosolyt. Jó s balszerencsét – írta Toranaga sógun –, jó és balsorsot az egekre s a természetre kell bízni: ezek sem imádság, sem holmi ravasz mesterkedés útján el nem nyerhetõk.

Légy türelemmel. Szinte hallotta Toranaga szavait. Légy türelmes.

Az leszek.

Josi bezárta szívének „Nobuszada" feliratú titkos rekeszét, s megint a ródzsú dolgait kezdte fontolgatni. Mit csináljak velük? Mostanra természetesen tudják már, hogy találkoztam a gajdzsinokkal. Egy szabályhoz mindenesetre mereven ragaszkodni fogok a jövõben: ezekre a tárgyalásokra csak okos embereket szabad küldenünk. Mi van még...? A gajdzsin katonák. Valóságos óriások abban a skarlát zubbonyban, rövid szoknyában és hatalmas, tolldíszes kalapban. Mindegyiknek hátultöltõs puskája van, csak úgy csillog, ugyanolyan gonddal bánnak velük, mint mi a kardunkkal.

Mondjam el nekik, hogy ez az ellenség ostoba, nincs benne semmi finomság, s hogy türelmetlenségüket és gyűlöletüket kihasználva könnyűszerrel irányíthatók? Vajon tényleg jól tudja Miszamoto, és a gajdzsinok valóban ugyanolyan széthúzóak és gyűlölködõk, mint a daimjók? Nem, ezt nem mondom el nekik. Azt viszont közlöm velük, hogy ha nem találunk ki valami alapos indokot a késedelemre,.amit a gajdzsinok boldogan elfogadnak, holnap kudarcot vall a küldöttségünk.

Mi legyen az?

– Mondd csak, Miszamoto... – szólalt meg tunyán. – Az az üzenethozó, az a magas, nagy orrú férfi miért beszélt úgy, mint egy nõ, miért használt nõi szavakat? Talán afféle félig férfi, félig nõ?

– Nem tudom, fenséges úr. Lehet, hogy olyasféle, a hajókon elég sok ilyen van, bár titkolják.

– Miért?

– Nem tudom, fenséges úr, nehéz megérteni õket. Velünk ellentétben nem beszélnek nyíltan a cicerézésrõl, nem vitatják meg, melyik a legkellemesebb testhelyzet vagy hogy mi a jobb: egy fiú vagy egy asszony. Ami viszont az asszonyi beszédet illeti: az õ nyelvükön férfi és nõ egyformán beszél, vagyis ugyanazokat a szavakat használja, nem úgy mint mi, japánok. Az a néhány matróz, aki beszél néhány szót a nyelvünkön, mind olyan férfi, aki megjárta Nagaszakit. Ezek mind ugyanúgy beszélnek, mint az a nagy orrú: mivel csak szajhák állnak szóba velük, tõlük tanulják a szavainkat. Fogalmuk sincs róla, fenséges úr, hogy nálunk a nõk és a férfiak civilizált emberekhez illõen, más-más szavakat használnak.

Josi nem mutatta hirtelen ébredt izgatottságát. Valójában csak a szajháinkkal tudnak érintkezni, gondolta. Szajhája persze van mindegyiknek. Tehát a kézben tartásuk sõt a megtámadásuk egyik módja, hogy a szajháikat használjuk fel ellenük.

– Az admiralitás vagy a külügyminisztérium írásos parancsa nélkül nem vagyok hajlandó lövetni Jedót – jelentette ki elvörösödött arccal Ketterer admirális. – Az én utasításom, akárcsak az önöké, úgy szól, hogy legyek körültekintõ. Ez itt nem büntetõexpedíció.

– Az ég szerelmére! Itt történt egy incidens, amit így vagy úgy, de meg kell torolnunk. Ez igenis egy büntetõexpedíció! – Aylesbury ugyanolyan dühös volt. Elkongatták már az éjfélt jelzõ nyolc harangot. Az admirális zászlóshajóján ültek a parancsnoki körlet kerek asztalánál. Rajtuk kívül csak Thomas Ogilvy, a tábornok volt jelen. A kajüt alacsony volt, de tágas, falait, mennyezetét súlyos gerendák erõsítették, tat felõli ablakain más hajók helyzetjelzõ fényeit lehetett látni. – Én továbbra is fenntartom, hogy erõ alkalmazása nélkül ezek nem moccannak.

– Adja ki a parancsot, és esküszöm, én megmoccantam õket. – Az admirális újratöltette poharát a már csaknem teljesen üres csiszolt üvegpalackból. – Thomas?

– Köszönöm. – A tábornok odatartotta poharát.

Aylesbury igyekezett fékezni indulatait, úgy mondta: – Lord Russel már tavaly utasított minket, hogy a követségen történt merénylet, annak az õrmesternek meg annak a káplárnak a meggyilkolása miatt gyakoroljunk nyomást a bakufura, préseljük ki belõlük a jóvátételt, a huszonötezer fontot. Ha ennek a mostani merényletnek a híre a fülébe jut, még jobban fel lesz háborodva. Én ismerem õt, maguk nem – hangsúlyozta. – A jóváhagyás megérkezése legalább három hónapba telik. Nekünk viszont azonnal elégtételt kell szereznünk, különben folytatódnák a gyilkosságok. Az ön támogatása nélkül nem manõverezhetek.

– Én önt támogatom szívvel-lélekkel, csak a háborút nem! – mondta Ketterer. – A fõvárosuk ágyúzása háborúhoz vezet, mi pedig erre nem vagyunk berendezkedve, így van, Thomas?

Ogilvy megfontoltan válaszolt. – Egészen más dolog körülzárni egy ilyen falut, mint Hodogaja, eliminálni néhány száz vadembert, és vasra verni valamilyen kisebb helyi potentátot, mint körülvenni egy ekkora várost meg egy ekkora várat.

Aylesbury elsápadt. – És akkor hogy értsem azt a mondatát, miszerint „Nem létezik olyan probléma, amelyet katonáimmal és irányításom alatt ne tudnánk gyorsan és sommásan megoldani”?

A tábornok elvörösödött. – Ön is nagyon jól tudja, hogy nyilvánosság elõtt az ember nem egészen úgy beszél, mint egymás között. Jedo más eset!

– Pontosan. – Az admirális kiürítette poharát.

– Akkor hát mit javasolnak?

A csend egyre mélyült. Aylesbury kezében váratlanul elpattant pohara vékony üvegszára. Ketterer és Ogilvy összerezzent.

– A mindenségit...! – A pohár eltörése valamiért elapasztotta Aylesbury dühét. Nemtörõdöm módon szalvétájával itatta fel a bort. – Itt én teljhatalmú nagykövet vagyok. Ha én szükségesnek látom kiadni a parancsot és maguk nem hajtják végre, amihez természetesen joguk van, én nyilvánvalóan azonnal kérni fogom az áthelyezésüket.

Az admirális nyaka elvörösödött. – Én már az admiralitás elé terjesztettem a tényeket. De nem szeretném, ha félreértene: készséggel hajlandó vagyok bosszút állni Mr. Canterbury és a többiek haláláért. Ha Jedo a célpont, ahhoz nekem, mint mondottam, mindössze egy írásbeli parancsra van szükségem. Sietségre semmi ok, mindegy, hogy most vagy három hónap múlva, de ezek a vademberek fizetni fognak. Vagy ezzel a városukkal, vagy száz másikkal.

– Fognak bizony, erre szavamat adom. – Aylesbury felállt.

– Csak még valami, amirõl nem árt, ha tud – mondta Ketterer. – Nem ígérhetem, hogy még sokáig horgonyozhatunk itt. A flottám védtelen, az öböl veszedelmesen sekély, az idõ egyre rosszabbodik. Jokohama biztonságosabb.

– Meddig tudnak még maradni?

– Egy napig... nem tudom. Az idõjárást nem én irányítom. Ebben a hónapban bármi elõfordulhat, ezt ön is tudja.

– Igen, tudom. Nos, akkor megyek. Holnap délelõtt tízre mindkettejüket várom a tárgyalásra. Kérem, hogy hajnalban szíveskedjék díszsortűzzel üdvözölni a felvont zászlót. Tábornok úr, önt pedig arra kérem, vezényeljen kétszáz dragonyost a partra, a móló biztosítására.

– Megkérdezhetem, mire kell még kétszáz ember? – kérdezte gyorsan Ogilvy. – Egy század már úgyis a parton van.

– Elképzelhetõ, hogy esetleg túszokat akarok ejteni. Jó éjt. – Aylesbury halkan betette maga mögött az ajtót.

Ketterer és Ogilvy néhány másodpercig szótlanul nézett utána.

– Ezt komolyan gondolta? – kérdezte végül a tábornok.

– Nem tudom, Thomas. Ennél az ide-oda kapkodó hülyénél sosem lehet tudni.

A sűrű sötétben újabb állig fölfegyverkezett szamuráj osztag tűnt fel a vár fõkapujában. Nesztelenül kiszaladtak a lebocsátott felvonóhídon, majd a külsõ várárkot átívelõ hídon; a követség irányába tartottak. Más csapatok is. Több mint kétezer szamuráj volt már a helyén, további ezer indulásra készen várakozott.

Aylesbury és õrzõi – egy tiszt és tíz felföldi – a kikötõbõl tartottak fölfelé a kihalt utcákon. A nagykövet rosszkedvű és fáradt volt, gondolatai a másnap körül jártak, kereste a zsákutcából kivezetõ utat. Egymás után hagyták el a keresztezõdéseket. Az utca végén már látszott a követség elõtt elterülõ térség.

– Jóságos ég! Oda nézzen, nagykövet úr!

A térség szótlan, mozdulatlan, õket figyelõ szamurájokkal volt tele. Teljes fegyverzetben volt mind: kardok, íjak, lándzsák, néhány muskéta. Aylesbury és kísérete halk neszezést hallva hátranézett: mögöttük hasonló szamurájtömeg zárta el az utat.

– Jézusom... – suttogta a fiatal tiszt.

– Hát igen. – Aylesbury felsóhajtott. Igen... ez is egy megoldás. Csak aztán az Úr legyen irgalmas ezekhez itt: a flotta abban a pillanatban reagál. – Menjünk csak. Szóljon az embereknek, hogy álljanak harcra készen. Puskákat kibiztosítani.

Õ ment legelöl. Nem volt benne bátorság, csak mintha valahogy fölülrõl figyelte volna önmagát és a többieket. A szamurájok hagytak maguk között egy keskeny ösvényt, egy tiszt állt elõtte. Amint a nagykövet háromlépésnyi, távolságba ért, meghajolt, mint egyenlõ az egyenlõ elõtt. Aylesbury – még mindig felülrõl figyelve önmagát – hasonló udvariassággal kalapot emelt, de nem állt meg. A katonák puskával a kezükben, ujjukkal a ravaszon követték.

Így mentek föl egészen az emelkedõ tetejéig. Végig ugyanaz a némaság, ugyanazok a figyelõ szemek. Mozdulatlan szamurájcsapatok. De a követség udvarán egy sem volt. Az udvar és a kert a felföldi ezred felfegyverzett, harcra kész katonáival volt tele. A tetõre és az ablakokba is jutott belõlük. A processzió elõtt katonák nyitották ki a kaput, katonák zárták be utána.

Tyrer és a személyzet az elõcsarnokban várakozott; némelyek hálóingesen, mások félig öltözötten sereglettek a nagykövet köré. – Jóságos ég, Sir William! – szólalt meg mindnyájuk nevében Tyrer. – Már odavoltunk, hogy elfogták.

– Mióta vannak ezek itt?

– Úgy éjfél óta, nagykövet úr – válaszolt az egyik tiszt. – Voltak járõreink a lejtõ tövében. Mikor észrevették az ellenséget, visszahúzódtak és figyelmeztettek minket. Se önöknek, se a flottának nem tudtunk jelezni. Ha hajnalig várnak, az erõsítés megérkezéséig tudjuk tartani a házat. És amíg a flotta tüzet nem nyit.

– Rendben van – mondta halkan Aylesbury. – Ha így áll a helyzet, akkor javaslom, mindnyájan feküdjünk le, állítsunk néhány õrt, a többi meg hadd pihenjen.

– Tessék? – A tiszt nem értette.

– Ha el akartak volna intézni minket, azt e nélkül a némaság és szemmeregetés nélkül is megtehették volna. – Aylesbury látta, hogy mindenki õt nézi, s ettõl máris jobban érezte magát, rosszkedve elmúlt. Felnézett a csillagokra. – Jó éjt.

– De nagykövet úr, nem gondolja, hogy... – Elúsztak a szavak. Aylesbury kimerültén felsóhajtott. – Ha szolgálatban akarja tartani az embereket, ha ettõl boldogabb lesz, csak rajta.

Egy õrmester trappolt be az elõcsarnokba. – Elmennek, nagykövet úr! Elkotródnak a nyavalyások!

Aylesbury kinézett a lejtõ felõli ablakon. A szamurájok távolodtak, beleolvadtak az éj sötétjébe.

Aylesbury csak most ijedt meg. Nem számított rá, hogy elvonulnak. A követség elõtti térség s a lefelé vezetõ út percek múlva teljesen elnéptelenedett. De érezte, hogy nem mentek messze, hogy a környék minden utcájában és sikátorában csak úgy nyüzsögnek, alig várva, hogy rájuk csaphassanak.

Istennek hála a többi követ meg az embereink legnagyobb része a hajókon van. Hála Istennek! Határozott léptekkel – hogy bátorságot öntsön az õt figyelõkbe – elindult föl a lépcsõn.

Szeptember 20., csütörtök

A Negyvenhét Ronin Fogadója a jedói vártól nem messze, egy ócska sikátorban állt, szinte nem is látszott a magas, kidőlt-bedõlt deszkakerítés mögött. Az utca felõl nézve jellegtelennek, unalmasnak tűnt, valójában azonban fényűzõ, drága fogadó volt, a kerítése masszív. A szélesen elterülõ, földszintes épületet szépen gondozott kert és alacsony oszlopon álló, egy helyiségbõl álló házikók vették körül, amelyeket a legmegbecsültebb vendégek számára tartottak fenn. A fogadót fõként jómódú kereskedõk látogatták, de néhány sisi is biztos menedéket talált benne.

Most, nem sokkal virradat elõtt csendes volt a ház, aludt mindenki: a vendégek, a kurtizánok, a mama-szan, a szolgák, a szolgálólányok. Csak a sisik nem. Ők halkan fegyverkeztek.

Ori az egyik kis ház verandáján üldögélt, kimonóját derékig legyűrve. Nagy keservesen sikerült átkötnie vállsebét. A seb szinte lángolt, olyan vörös volt. És rettentõen érzékeny. Egész karja lüktetett, tudta, hogy sürgõsen meg kellene mutatnia egy orvosnak. Ennek ellenére az este nemet mondott Hiragának: – Lehet, hogy követnek. Nem kockáztathatunk, rengeteg a besúgó, és ráadásul Jedo a Toranagák fészke.

– Igazad van. Eredj vissza Kanagavába.

– Majd ha küldetésünk végére jártunk.

Megcsúszott a keze, hozzáért a gennyedõ sebhez: a fájdalom szinte a gyomráig hasított. Semmi vész, nyugtatgatta magát, az orvos majd felszúrja, eltávolítja belõle a mérget. De ezt maga sem hitte el egészen. Karma. Ha a karma úgy akarja, elüszkösödik, ha nem, hát nem. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette a kerítésen átcsusszanó s háta mögé lopakodó nindzsát.

A szívverése is elállt, mikor a nindzsa – önkéntelen felkiáltását megelõzendõ – hátulról elõrenyúlva betapasztotta a száját.

– Én vagyok! – sziszegte dühösen Hiraga, és elengedte. – Hússzor is megölhettelek volna.

– Tudom. – Ori kényszeredetten elmosolyodott és kinyújtotta a kezét. A bokrok között egy másik szamuráj állt lövésre kész íjjal és nyíllal. – De õ az õr, nem én.

– Na jól van. – Hiraga odaintett az õrnek, s lehúzta arcáról a maszkot. – A többiek elkészültek már?

– El.

– A karod hogy van?

– Jól – mondta Ori, de nyomban el is állt a lélegzete s arca eltorzult a fájdalomtól, mert Hiraga megfogta a vállát. Szeme könnybe lábadt, de hallgatott.

– Ilyen állapotban csak terhünkre lennél – mondta Hiraga. – Ma nem jöhetsz velünk. Visszamégy Kanagavába. – Fellépett a verandára, és bement a házba. Ori csüggedten követte.

A finom tatamin tizenegy felfegyverzett sisi ült. Kilencük csósúi volt, Hiraga földije. A két új ember a mori járõrcsapatból érkezett, amely elõzõ éjjel futni hagyta õket. Mindketten dezertáltak.

Hiraga fáradtan leült. – Se a templomot, se a követséget nem tudtam kétszáz lépésnyinél jobban megközelíteni. Josi nagyúrra és a többiekre tehát nem tudunk lõni. Nem tudunk közelebb férkõzni. Valahol máshol kell lesbe állnunk.

– Bocsáss meg, Hiraga-szan – szólalt meg az egyik mori ember –, de biztos, hogy Josi nagyúr volt az?

– Igen, biztos.

– Én még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy alig néhány õr kíséretében, ha álöltözékben is, de kimerészkedett a várból csak azért, hogy néhány bűzhödt gajdzsinnal találkozzon, õ ennél okosabb, nyilván tudja, hogy a sógun után õ a sisik elsõ számú célpontja, még annál az áruló Andzsónál is fontosabb.

– Nem olyan okos. Felismertem. Egyszer Kiotóban egészen közelrõl láttam – felelte Hiraga. Nem adta tanújelét, de egyik mori szamurájban sem bízott. – Bármi volt is az oka, egyszer még megkockáztathatta, hogy õrség nélkül elmenjen a követségre, de kétszer már nem teheti meg. Nyilván ezért hemzseg most a környék a bakufu szamurájaitól. De így vagy úgy, Josi holnap megint kijön a várból. Egy ilyen lehetõséget nem szabad elszalasztanunk. Valahol le kell csapnunk rá. Van valakinek ötlete?

– Az attól függ, hány szamuráj kíséri – szólalt meg a másik mori szamuráj. – Már ha a találkozó egyáltalán úgy jön létre, ahogy azt a gajdzsinok szeretnék.

– Gondolod, hogy Josi nagyúr valamilyen csellel próbálkozik?

– A helyében azt tenném. És nem véletlenül nevezik Rókának.

– Te mit tennél?

A szamuráj az állat vakargatta. – Megpróbálnám valahogy elhalasztani.

Hiraga összeráncolta a homlokát. – Úgy értem: holnap, mikor a követségre megy, mikor lehetne a legkönnyebben megtámadni?

Ori válaszolt. – Mikor kiszáll a gyaloghintóból. A gajdzsinok udvarán.

– Oda még egy öngyilkos roham árán sem jutunk be.

Hallgattak. Végül Ori törte meg a csendet. – Minél közelebb vannak a várhoz, annál nagyobb biztonságban érzik magukat a katonái. Következésképpen annál kevesebben õrzik közvetlenül, annál kisebb az éberség... Kifelé és befelé egyaránt.

Hiraga elégedetten bólintott, rámosolygott Orira, s rámutatott egyik földijére. – Mikor felébred a ház, szólj a mama-szannak, hogy hívjon Orihoz orvost. Titokban és gyorsan.

– De hát abban maradtunk, hogy ez veszélyes – tiltakozott nyomban Ori.

– Az embernek vigyáznia kell a vagyonára. Az elgondolásod tökéletes. – Ori köszönetképp fejet hajtott. – De akkor is jobb, ha én megyek az orvoshoz, neh?

Hajnalodott. Phillip Tyrer futólépésben igyekezett a móló felé. Két felföldi, egy õrmester és egy közlegény loholt a nyomában. – Az ég áldja meg, Phillip, két õr is bõven elég – mondta néhány perce Aylesbury. – Ha a japánok el akarnak bánni magával, egy egész garnizon sem képes megvédeni. Az üzenetet személyesen Ketterernek adja át. Isten áldja!

Aylesburyhez hasonlóan Tyrernek is több száz néma szamuráj között kellett elhaladnia, akik hajnalra visszatértek. Egyik sem háborgatta, szinte tudomást sem vettek róla, legfeljebb a szemük jelezte, hogy látják. Már leért a partra. Felgyorsult a szívverése.

– Állj meg ottan, ahol vagy, mert szétlövöm a fejed! – szólt rá egy hang a sötétségbõl. Nagy csúszással fékezett.

– Az ég szerelmére! – lihegte. – Megbolondult? Én vagyok az! Sürgõs üzenetet viszek az admirális úrnak és a tábornok úrnak.

– Bocsánatot kérek, uram.

A nagycsónak a következõ pillanatban már gyors tempóban indult a zászlóshajó felé. Tyrer legszívesebben elsírta volna magát megkönnyebbülésében, hogy kiszabadult a körülzárt követségrõl. Egyre gyorsabb tempóra ösztökélte az evezõsöket, a feljárólétrán kettesével vette a fokokat.

– Jó reggelt, Phillip! – A fõfedélzeten Marlowe volt az õrség parancsnoka. – Mi szél hozta?

– Jó reggelt, John! Az admirális úr hol van? Sürgõs üzenetet hozok neki Sir Williamtõl. Ezrével állnak a követség körül ezek a nyomorultak.

– Jézus! – Marlowe elõrement, mutatta az utat: le a hajóközepi lejárón, aztán a tat felé. – És maga? Hogy az ördögbe tudott kijutni?

– Csak jöttem. Átengedtek maguk között, nem szóltak egy árva szót sem, egyszerűen átengedtek. Megvallom, úgy féltem, majd összecsináltam magam... Tele van velük az egész környék, épp csak a követségen meg a mólónkon nincsenek.

A kajüt ajtaja elõtt õrködõ tengerész feszesen tisztelgett. – Jó reggelt, hadnagy úr.

– Sürgõs üzenet az admirális úrnak.

Az ajtó másik oldaláról már harsant is a hang. – Akkor hozza már be, Marlowe, az ég áldja meg! Kitõl jött?

Marlowe felsóhajtott és benyitott. – Sir Williamtõl, admirális úr.

– Mi a fenét művelt már megint az a hülye, hogy.. – Ketterer észrevette Tyrert, elakadt a szava. – Á, maga a segédtisztje, ugye?

– Tolmácstanonc vagyok, uram, Phillip Tyrer a nevem. – Tyrer átnyújtotta a levelet. – Sir William tisztelteti, admirális úr.

Ketterer feltépte a levelet. Hosszú, flanel hálóing volt rajta, bojtos hálósipka, orrán vékony keretes olvasószemüveg ült. Ajkát csücsörítve olvasta a levelet.

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha sem ön, sem a tábornok úr, sem a követek nem jönnek el a mai tárgyalásra. Több száz, ha ugyan nem több ezer állig fölfegyverzett szamuráj vett körül minket. Eddig nem tettek semmilyen ellenséges mozdulatot, és nem is akadályoztak meg senkit a távozásban. A japánoknak természetesen joguk van ott állomásoztatni a katonáikat, ahol tetszik. Lehet, hogy csak blöjf az egész, és csak nyugtalanítani akarnák minket. Mindazonáltal a biztonság kedvéért inkább egymagám tárgyalok a bakufuval – már ha követelésünknek eleget téve megjelennek. (Ha ez megtörténik, kék zászlót vonatok fel, és mindent elkövetek, hogy folyamatosan tájékoztassam önöket.) Ha a bakufu nem jelenik meg, várok egy-két napot, ami után elképzelhetõ, hogy el kell rendelni a szégyenletes visszavonulást. Ha netalán megtámadnának minket, azt zászlólevonással jelezzük. Ez esetben önre bízom, milyen akciót foganatosít. Maradtam alázatos szolgája...

Az admirális kétszer is elolvasta a levelet, majd határozott hangon így szólt: – Mr. Marlowe, szóljon a kapitánynak és a tábornok úrnak, hogy azonnal kéretem õket. A hajóknak pedig adja le a következõ üzenetet: „Azonnali harckészültség. Délben minden kapitány a zászlóshajóra.” Ezután jelezzék a követeknek, hogy kérem õket: amint lehet, szíveskedjenek átjönni hozzám. Mr. Tyrer, ön egyék valami reggelit, aztán álljon készen, mert néhány perc múlva viheti a választ.

– De admirális úr, nem gondolja, hogy...

De Ketterer már el is fordult. – Johnson! – bömbölte a csukott ajtó felé.

A szolgálattevõ nyomban benyitott. – A borbély már közeledik, admirális úr, az egyenruhája kivasalva, a reggelit abban a pillanatban hozzák, amint asztalhoz ül, a zabkása forró!

Ketterer tekintete Marlowe és Tyrer felé fordult. – Maguk meg mi a fenére várnak?

Struanék kuttere – a japán vizek egyetlen gõzmotoros, propelleres nagycsónakja – nekikoccant a jokohamai mólónak. Borult volt az ég, a tenger szürke felszínét élénk szél fodrozta. Jamie McFay fürgén felszaladt a lépcsõn, s gyors léptekkel indult az egész High Street látképét uraló, egyemeletes Struan-ház felé. Még csak reggeli nyolc volt, a kéthavonta közlekedõ, hajnalban érkezett postahajóról jött, ahol átvette a leveleket és a legfrissebb lapokat, amelyeket kínai segédje már rámolt is a taligájára. Két levelet tartott a kezében, egy felbontottat és egy zártat.

– Jó reggelt, Jamie! – Gabriel Nettlesmith szólította meg, aki a csónakjaikra váró álmos kereskedõk egyik csoportjából lépett elé. Alacsony, gömbölyű, ápolatlan ember volt, csak úgy bűzlött a tintától, piszkos ruháitól és elmaradhatatlan szivarjától. A kolónia egyetlen újsága, a Yokohama Guardian szerkesztõje és kiadója volt. A lap azon számos ázsiai sajtótermék közé tartozott, amelyek nyíltan vagy titokban a Struan kezén voltak. – Mi újság?

– Sok minden. Nézzen be hozzám villásreggelire, sajnos most nem érek rá.

Az öbölben még az általában ott horgonyzó flotta nélkül is pezsgett az élet. Csónakok jöttek, hozták a híreket a félszáz kereskedõnek, más csónakok a postahajó köré csoportosultak, megint mások épp oda igyekeztek. Jamie McFay elsõként érkezett vissza a postahajóról, ezt elvi kérdésnek tekintette, amelyet ugyanakkor üzleti kényszer diktált itt, ahol a legfontosabb árucikkekben örökösen szűkölködõ piac árai a postahajóval érkezõ értesülésektõl függõen erõsen ingadoztak. Hongkongról kilenc nap alatt ért Jokohamába a közvetlen postagõzös. Ha Sanghajt is érintette, tizenegy nap alatt – ha az idõjárás is úgy akarta. Otthonról, Angliából az idõjárástól és a kalózoktól függõen két-három hónapig utazott a levél. A postajárat érkezésének napját mindig nagy várakozás elõzte meg.

Norbert Greyforth, a Brock és Fiai, Struanék legfõbb konkurense japáni fiókjának vezetõje még jó százméternyire volt a parttól; evezõsei keményen húztak. A nagy csónak legkényelmesebb helyén, a középsõ ülésen ült, távcsõvel figyelte McFayt. McFay tudta, hogy nézi, de ez nem zavarta. Hamarosan úgyis megtudja a disznó, ha ugyan nem tudja máris, gondolta. Szokatlanul nyugtalan volt. Féltette Malcolm Struant, a céget, önmagát, a jövõjét, s féltette ai-dzsinjét – szeretett személyét –, aki hozzá hasonlóan türelmetlenül várta a palánk másik oldalán, túl a csatornán, apró josivarai házukban.

Meggyorsította lépteit. A High Street árkában három-négy részeg hevert, mint megannyi szeneszsák, mások a part mentén dülöngéltek. Átlépett egy földön heverõn, kikerült egy csoport lármás, ittas matrózt, felszaladt a Struan-ház halljába vezetõ lépcsõkön, felrohant az emeletre, végigcsattogott a folyosón.

A folyosó végén halkan benyitott és belesett egy ajtón.

– Jó reggelt, Jamie – szólalt meg az ágyban fekvõ Malcolm Struan.

– Á, jó reggelt, Malcolm, jó reggelt. Nem voltam biztos benne, hogy fölébredt már. – McFay becsukta maga mögött az ajtót. Feltűnt neki, hogy a szomszédos lakosztályba nyíló ajtó félig nyitva van. Odament a tíkfából készült hatalmas, baldachinos ágyhoz, amely mint minden itteni bútor, Angliából vagy Hongkongról származott. Malcolm Struan arca tésztaszínű és megviselt volt, hátát párnákkal polcolták fel. Babcott doktor ugyan ellátta nyugtatókkal és olyan simán hozták, amennyire csak tudták, de a Kanagavától idáig tartó tegnapi utazás mégis tovább csökkentette amúgy is kevés erejét. Hogy érzi magát?

Struan csak felnézett rá; kék szeme fakónak tűnt, mintha be is süppedt volna, sötét karikák ültek körülötte. – Rossz hír jött Hongkongról, ugye? – A hang fakó volt.

– Sajnos igen. Hallotta a jelzõágyút? – Valahányszor a postahajó feltűnt a láthatáron, a kikötõmester a szokásoknak megfelelõen ágyúlövéssel riasztotta a kolóniát. A világ valamennyi brit kolóniáján dívott a szokás.

– Igen, hallottam – válaszolta Struan. – De mielõtt még elmondaná a rossz hírt, kérem, csukja be az ajtót, és adja ide az éjjeliedényt.

McFay megtette. Az oldalsó ajtó egy nappalira nyílt, abból pedig egy hálószoba. Ez volt a ház legjobb lakosztálya, és normális körülmények között Malcolm apja, a tajpan számára tartották fenn. Tegnap azonban Malcolm kitartó unszolására Angelique költözött bele. Az esemény híre nyomban körülfutott a kolónián, megerõsítve a többi beszámolót és pletykát, miszerint az õ Angelique-jük lett az új „lámpás hölgy”. A hír felszította a fogadások tüzet, amelyek többsége arra vonatkozott, hogy Malcolm Struan csupán a kezét nyerte-e el Angelique-nek, vagy egyebét is.

– Maga megbolondult – mondta este a klubban McFay az egyik ilyen fogadónak. – Rettenetes állapotban van a szerencsétlen.

Babcott doktor közbeszólt. – Pillanatokon belül felépül.

– Én mondom, ebbõl esküvõ lesz! – jegyezte meg valaki.

– Mindenki az én vendégem! – kiáltott egy másvalaki. – Végre meglesz az elsõ esküvõnk, a kolónia elsõ esküvõje!

– Olyan azért volt már, Charlie – intette le egy barátja. – Vagy a muszumékról elfeledkeztél?

– Ugyan már, azok nem számítanak. Én igazi templomi esküvõre gondolok, igazi keresztelõre...

– Jóságos Jehova! Gondolod, hogy sül már valami a kemencében?

– Idefelé a hajón állítólag már össze voltak gabajodva... Nem mintha Struannak a szemére vetném.

– Bögyös Angyal még el sincs jegyezve, te! Ha még egyszer a becsületibe mersz gázolni, én esküszöm, megnyuvasztalak...!

A két részeg összeverekedett, összetört néhány palackot, aztán mindkettejüket kihajították. Egy óra sem telt bele, zajos tetszésnyilvánítás közepette visszajöttek mindketten.

McFay felsóhajtott. Este, mikor lefekvés elõtt belesett a szobába, Struan már aludt, Angelique egy széken bóbiskolt mellette. Gyengéden fölrázta a lányt.

– Jobb volna most már, ha ágyba feküdne, Angelique. Most már nem fog fölébredni.

– Igen... Köszönöm, Jamie.

McFay csak nézte, mint nyújtózik, mint egy elégedett macska, mint hullámzik haja meztelen válla körül, mint lüktet szinte a férfibolondító életerõtõl; ruhája hosszított dereka tövénél olyan redõkben omlik alá, amilyeneket Josephine császárné kedvelt annyira úgy ötven éve, s amit néhány párizsi mesterszabász megpróbált újra divatba hozni. Az õ lakosztálya a folyosó másik végén volt, régóta nem aludt már benne.

Struant kiverte a veríték. A kiállt fájdalmak dacára erõlködése csak csekély eredményt hozott: az éjjeliedénybe nem került ürülék, csak némi vérrel elegy vizelet.

– Nos, mi az a rossz hír, Jamie?

– Hát nem is tudom, hogyan...

– Az ég szerelmére, nyögje már ki!

– Édesapja kilenc nappal ezelõtt meghalt – mondta McFay. – Aznap, mikor a mostani postahajó kifutott Hongkongból. Hat napja temették. Az édesanyja arra kért, intézkedjek az ön azonnali hazatérése ügyében. A mi levelünk, amit már elküldtünk, sajnos leghamarabb is csak négy-öt nap múlva ér Hongkongba az ön sebesülésének hírével. – Jamie McFay lehajtotta a fejét. – Őszinte részvétem.

Struan csak az elsõ mondatot hallotta. Nem érte váratlanul a hír, mégis olyan hirtelenséggel csapott le rá, mint a testébe hasító kardpenge. Egyszerre öntötte el a boldogság és a szomorúság; izgalommal töltötte el, hogy végre-valahára teheti, amire egész életében készült, amire hosszú-hosszú évek óta sóvárgott, amire hosszú-hosszú éveken át vágyott, miközben anyja hol szelíd erõszakkal, hol hízelgéssel vezérelte és segítette apját a nehéz idõkben: végre-valahára hivatalosan is átveheti a céget. A nehéz idõk szinte állandósultak, s fõképp az ital okozta õket, amely apja egyetlen gyógyszere volt az õrjítõ fejfájások és a boldogság-völgyi kór, a malária, a rossz levegõ, a gyilkos láz ellen, amely annak idején még megtizedelte Hongkong elsõ lakóit, de amit ma már egy kéregkivonattal, kininnel úgy-ahogy kordában lehetett tartani.

Nem emlékszem olyan évre, mikor apát ne döntötték volna ágyba legalább kétszer a rohamok, minden alkalommal eltartott vagy egy hónapig, gyakran napokig félrebeszélt. Nem gyógyította meg még a méregdrága cinchonakéreg sem, amit még nagyapa hozatott Peruból, de legalább elvette a láz gyilkos erejét – legalábbis a legtöbb embernél. De a kis Maryt nem gyógyította meg, négyéves volt akkor, én meg hét, azóta tudom, mi a halál.

Mélyen felsóhajtott. Istennek hála, anyámon nem fog semmi: se kórság, se kor, se balszerencse; harminchét éves, de még mindig fiatalos, hét gyerek után is karcsú maradt; õ a legerõsebb támaszunk, erõs, mint az acél, áll minden vihart, minden katasztrófát, nem emészti el még az apjával, azzal az istenverte Tyler Brockkal folytatott engesztelhetetlen gyűlölködés sem... Túltette magát a tavalyi katasztrófán is, mikor a drága ikrek Shek-Óban, ahol a nyaralónk van, a tengerbe fúltak. És most szegény apa. Mennyien meghaltak már...

Tajpan. Most már én vagyok a Nemes Ház tajpanja.

– Hogy? Mit mondott, Jamie?

– Csak azt, hogy õszinte részvétem. Itt az édesanyja levele.

Struannak erõfeszítésébe került, hogy kezébe vegye.

– Hogyan juthatnék vissza a lehetõ leggyorsabban Hongkongra?

– A Sea Clouddal, de az csak két-három hét múlva érkezik. A jelenleg itt horgonyzó kereskedõhajók mind lassúak, és egy héten belül egy sem indul Hongkongba. Még a postahajó volna a leggyorsabb, az elég hamar odaérne, de az meg még kiköt Sanghajban.

Malcolm Struant tegnap óta borzasztotta a gondolat, hogy tizenegy napig hánykolódjon a tengeren, ráadásul minden valószínűség szerint rossz idõben, sõt tájfunban. Most azonban mégis azt mondta: – Beszéljen a kapitánnyal. Beszélje rá, hogy menjen egyenesen Hongkongba. Mi van még a postában?

– Még nem néztem át teljesen, de van itt valami... – McFay aggódva nyújtotta oda a hirtelen elsápadó Struannak a Hong Kong Observert. – Sajnos semmi jó. Az amerikai polgárháború egyre jobban kiszélesedik, tízezrével ölik egymást, csaták voltak Shiloh-ban, Fair Oaksnál és vagy tucatnyi más helyen, Bull Kunnál az Unió súlyos vereséget szenvedett, szinte megtizedelték. Ezek a hátultöltõs puskák, géppuskák és huzagolt csövű ágyúk egyszer és mindenkorra megváltoztatták a hadviselést. Most, hogy az Unió blokád alá vette a délieket, a gyapot ára az egekbe szökött. A londoni és a párizsi tõzsdén újabb pánik tört ki, mivel Poroszország állítólag pillanatokon belül le fogja rohanni a franciákat. Mióta a férje meghalt, tehát tavaly december óta Viktória királynõ még mindig nem jelent meg a nyilvánosság elõtt, azt rebesgetik, hogy halálra fogja emészteni magát. Mexikóból kivontuk a csapatainkat, és most az az elmebeteg III. Napóleon eltökélte, hogy megszerzi Franciaországnak. Európát éhínségek és zavargások dúlják. – McFay néhány másodpercig hallgatott. – Hozhatok önnek valamit?

– Egy új gyomrot. – Struan a kezében szorongatott levélre pillantott. – Hagyja itt nekem az újságot, Jamie... Átnézem a postát, aztán jöjjön vissza, meg kell beszélnünk az itteni teendõket, mielõtt elmegyek...

A neszre mindketten odanéztek: az átjáróajtó nyílt ki, Angelique állt ott hálóingben, elegáns pongyolában.

– Jó reggelt, chéri – mondta. – Mintha hangokat hallottam volna. Hogy érzi magát ma reggel? Jó reggelt, Jamie. Malcolm, ma sokkal jobban néz ki. Hozzak valamit?

– Nem, köszönöm. Jöjjön, üljön le. Maga egyszerűen csodálatos. Jól aludt?

– Nem igazán jól, de ez most nem érdekes – felelte Angelique, bár remekül aludt. Odament Struanhoz, megérintette a homlokát, aztán leült. Finom parfümillat lengte körül. – Reggelizzünk együtt?

McFay magára vonta a figyelmét. – Elintézem a dolgokat, aztán majd jövök. Szólok George Babcottnak.

Mikor az ajtó bezárult, Angelique végigsimított Struan homlokát. Struan megfogta a kezét, simogatta. A levél a földre csusszant. Angelique fölvette.

– Miért olyan rosszkedvű? – kérdezte enyhe homlokráncolással.

– Meghalt apám.

Struan szomorúsága könnyeket csalt Angelique szemébe. Sosem esett nehezére a sírás, gyakorlatilag akkor könnyezett, amikor csak akart, mivel már egészen kicsi korától kezdve tapasztalta, milyen hatást vált ezzel ki másokból, nagynénjébõl és fõleg nagybátyjából. Nem kellett mást tennie, csak anyjára gondolni, aki belehalt öccse megszülésébe. – Na de Angelique – mondogatta mindig könnybe lábadt szemmel a nagynénje –, a szegény kis Gérard az egyetlen öcséd, rajta kívül sose lesz más testvéred, legalábbis vér szerinti nem, még akkor sem, ha az a semmirekellõ apád megint megnõsül.

– Gyűlölöm Gerard-t.

– Az a szegény gyerek nem tehet róla, rémes, hogyan jött a világra.

– Nem érdekel. Akkor is õ ölte meg a mamát! Megölte!

– Ne, Angelique, nem kell sírni...

És Struan most ugyanezeket a szavakat mondta. Könnyű volt sírni, mert Malcolmot tényleg sajnálta. Szegény Malcolm elvesztette az apját. Rendes ember volt, jó volt hozzám. Szegény Malcolm meg igyekszik bátornak mutatkozni. Nem baj, nemsokára úgyis minden rendbe jön. Már így is sokkal könnyebb ebben a házban, itt nincs az a szag, illetve alig érezhetõ. Hirtelen apja jelent meg lelki szemei elõtt: „Ne feledd, hogy hamarosan ez a Malcolm örököl mindent, a hajókat, a hatalmat, a...”

Azért sem gondolok erre. Se arra a... arra a másik dologra.

Felszárította könnyeit.

– Meséljen el nekem mindent.

– Nincs ezen sok mesélnivaló. Apám meghalt, már majdnem egy hete el is temették. Azonnal vissza kell mennem Hongkongra.

– Igen, azonnal... majd ha eléggé felépül. – Angelique elõrehajolt, és könnyedén homlokon csókolta Struant. – És Hongkongon mit fog csinálni?

Struan némi kivárás után határozottan válaszolt. – Én lépek apám örökébe. Én vagyok a tajpan.

– A Nemes Ház tajpanja? – Angelique õszintének mutatta meglepetését, s óvatosan folytatta. – Malcolm, kedvesem, rettenetes dolog ez, ami az édesapjával történt, de... ugye nem volt teljesen váratlan? Apám mondta, hogy már hosszú ideje betegeskedett.

– Igen, számítani lehetett rá.

– Szomorú dolgok ezek, de hát... így vagy úgy, maga most már akkor is a Nemes Ház tajpanja. Engedje meg, hogy elsõként gratuláljak. – Angelique térdet hajtott: kecsesen, elegánsan, mint egy király elõtt. Elégedetten ült vissza. Látta, hogy Struan különös tekintettel méregeti. – Mi az?

– Csak elnéztem magát... Olyan büszke vagyok magára. Maga csodálatos. Hozzám jön feleségül?

Angelique szíve kihagyott egy ütemet, arca elvörösödött, de az agya azt súgta, legyen elõvigyázatos, ne siessen. Elgondolkodott: legyen-e ugyanolyan komoly, mint Struan, vagy engedje szabadjára a kérdés és a diadal keltette túláradó boldogságát.

– Olálá! – mondta derűsen, kacéran, egy zsebkendõvel legyezgetve magát. – Igen, a felesége leszek, Monsieur Struan, de csak akkor... – Egy kis tétovázás után sietve folytatta. – De csak akkor, ha a lehetõ leghamarabb felépül, ha mindenben engedelmeskedik nekem, ha éjjel-nappal dédelget, ha örökké csak rám gondol, ha épít nekünk egy kastélyt a Csúcson meg egy palotát a Champs-Élysées-n, ha jegyajándékul kapok egy klippert meg egy színarany szobát, és ha vásárol nekünk egy egymillió hektáros vidéki birtokot!

– De komolyan... Angelique, én komolyan beszélek!

Én is komolyan beszélek, de még mennyire, gondolta Angelique; örült, hogy Struant mosolyogni látja. Futó csókja, amelyet ezúttal a férfi ajkaira adott, a teljesség ígéretét hordozta. – Ejnye, Monsieur, nem illik hitegetni egy védtelen, ifjú hölgyet.

– Az élõ Istenre esküszöm, hogy nem hitegetem. Hozzám jön vagy sem? – Struan érezte, hogy ez kissé nyersebben hangzott a kelleténél, de nem volt ereje felülni és magához vonni a lányt. – Nagyon kérem...

Angelique szeme még könnyes volt. – Talán... majd ha felépül. És csak akkor, ha habozás nélkül engedelmeskedik nekem, éjjel-nappal dédelget...

– Mintha az elõbb azt mondta volna: mindenben engedelmeskedik.

– Ja igen, bocsásson meg. Mindenben engedelmeskedik és a többi és a többi... – Angelique bájosan elmosolyodott. – Talán igen, Monsieur Struan, de elõbb még jobban meg kell ismernünk egymást, aztán jegyet kell váltanunk, aztán pedig, Monsieur le tajpan de la Noble Maison, aztán pedig már... bármi lehetséges.

Struan egész lényét átjárta az öröm. – Eszerint igen?

Angelique csak nézte, váratta, aztán a tõle telhetõ legnagyobb gyöngédséggel azt mondta: – Komolyan gondolkodni fogok rajta. De elõbb meg kell ígérnie, hogy minél hamarabb meggyógyul.

– Meggyógyulok. Esküszöm.

Angelique megint felszárította könnyeit. – És most kérem, Malcolm, olvassa el az édesanyja levelét, addig itt maradok maga mellett.

Struan szíve kalapálni kezdett, ujjongása feledtette vele a fájdalmakat. Az ujjai azonban még így is csak nehezen engedelmeskedtek, nem tudta feltörni a pecsétet. – Angel... Volna szíves felolvasni?

Angelique nyomban eltörte a viaszt, végigfutott a levél egyetlen oldalán, a különös kézíráson.

„Szeretett fiam! – olvasta fennhangon. – Mély fájdalommal értesítelek, hogy apád meghalt, és jövõnknek mostantól te vagy a letéteményese. Apádat szegényt álmában érte a halál. Három nap múlva lesz a temetése, a holtnak meg kell térnie a holtakhoz, nekünk élõknek pedig míg élünk, folytatnunk kell a küzdelmet. Apád végakarata szerint te lépsz az örökébe, te vagy a tajpan, de hogy törvényes formában is az legyél, ahhoz egy ünnepélyes aktuson be kell iktatnunk, amelyen szeretett nagyapád végrendelete szerint én és Csen compradore leszünk a tanúk: Intézd el japáni érdekeltségeink dolgát ahogy megbeszéltük, és amint tudsz, gyere haza. Szeretõ anyád."

Angelique szeme megint könnybe lábadt: elképzelte, hogy õ az anya, aki fiának a levelet írja.

– Ennyi az egész? Utóirat sincs?

– Nincs, chéri, semmi több. Szeretõ anyád, ez a vége. Milyen erõs asszony... Bárcsak én is ilyen erõs volnék.

A történtek horderején kívül minden másról megfeledkezve Angelique az ablakhoz sétált, megtörülte a szemét, kinyitotta az ablakot, és kinézett a kikötõre. A friss levegõ kiszippantotta a betegszoba szagát.

Mit csináljak? Segítek neki, hogy minél hamarabb visszatérhessen Hongkongra, el errõl a rémes helyrõl. De... De vajon az anyja pártolja-e majd a házasságunkat? Nem tudom. Én pártolnám az õ helyében? Tudom, hogy nem kedvel, találkoztunk néhányszor, mindig valahogy olyan fölényesnek és ridegnek tűnt... Bár Malcolm szerint a családtagokon kívül mindenkivel ilyen. „Csak várja ki, amíg megismeri, Angelique. Az anyám csodálatos, erõs asszony...”

Háta mögött nyílt az ajtó, Ah Tok jött be egy kis teatálcával a kezében, kopogtatás nélkül. – Ne ho ma, úr – köszönt, széles mosollyal villogtatva büszkeségét, két aranyfogát. – Úr alszik jól, hallod-e?

Malcolm folyékony kantonisággal szólt rá. – Hagyd abba ezt a makogást.

– Ajíjje! – Ah Tok Struan ámája volt, öntörvényű lény, születése óta viselte ura gondját. Angelique-et jóformán észre sem vette, csak Struannal törõdött. Vaskos, erõs, ötvenhat éves asszony volt, hagyományos fehér ingkabátban és fekete nadrágban járt, derekáig csüngõ hosszú copfja jelezte, hogy az ámák mesterségét választotta, s következésképpen szüzességi és gyermektelenségi fogadalmat tett, hogy gazdája iránti hűségétõl semmi se tántoríthassa el. Ah Tok mögött két kínai szolga lépett a szobába vízzel és forró törülközõkkel, hogy lemosdassa Struant. Ah Tok harsányan rájuk reccsent, hogy csukják be az ajtót. – Úr füröd, hallod-e? – mondta Angelique-nek címezve.

Angelique felállt. – Majd még jövök, chéri – mondta.

Struan nem válaszolt, csak rámosolygott, aztán elgondolkozva ismét a levélbe mélyedt. Angelique résnyire nyitva hagyta az ajtót. Ah Tok rosszallóan morogva becsukta, rászólt a két szolgára, hogy igyekezzenek a mosdatással, aztán teával kínálta Struant.

– Köszönöm, anyám – mondta kantoni nyelvjárásban Struan, a szokásos megtisztelõ megszólítással, amely kijárt annak az asszonynak, aki csecsemõkora óta dédelgette, óvta, vigyázta.

– Rossz hírek ezek, fiam – mondta Ah Tok. A történtek híre már végigsöpört a Jokohamában szolgáló kínaiakon.

– Rosszak. – Struan ivott egy korty teát. Nagyon finom volt.

– Mindjárt jobban érzed magad, ha már megmosdattak. Aztán majd beszélgetünk. Tiszteletre méltó apádnak már rég meg kellett volna jelennie az istenek színe elõtt. De most már ott áll, te meg tajpan lettél, úgyhogy a rossz jóra fordult. Délelõtt még hozok neked egy különleges teát, amit neked vásároltam, az majd kikúrál minden nyavalyádból.

– Köszönöm.

– Tartozol nekem egy ezüsttaellel az orvosságért.

– A tizedrészével.

– Ajíjje! Legalább a felével.

– Ajíjje, legyen ötödrésze, anyám. – Struan szinte oda sem figyelve, gépiesen, de nem barátságtalanul alkudozott. – De ha folytatni akarod az egyezkedést, kénytelen leszek eszedbe idézni, hogy tartozol nekem hathavi béreddel, amit elõre kifizettem neked a nagyanyád temetésére... a másodszorira.

Az egyik szolga röhincsélni kezdett, de Ah Tok úgy tett, mintha nem hallaná. – Ahogy óhajtod, tajpan. – Óvatosan használta a titulust, elõször szólította így Struant. Figyelte, hogyan reagál, aztán rácsattant a védencét mosdató két emberre. – Mozogjatok már! Mit gondoltok, egész nap tűrni fogja fiam, a tajpan az ügyetlenkedéseteket?

– Ajíjje – szólt vissza botorul az egyik szolga.

– Vigyázz, te cicerézõ fattyú! – mondta negédesen Ah Tok egy Struan által nem ismert nyelvjárásban. – Te csak végezd a dolgod, de ha borotválás közben akár csak egy parányi karcolást ejtesz is a fiamon, rád fordítom az ördögszemet. Úgy bánj vele, mint a császári drágakõvel, különben porrá zúzom a csecsebecsédet!

– A csecsebecsémet? Ajíjje, öregasszony, ha így beszélsz, akkor te ningtoki vagy. Az a falu tiszta teknõspotyadék, csak arról híres, mekkorákat finganak benne.

– Van rá egy ezüsttaelem, hogy egy ilyen civilizált ember, mint én, ma este ötször-hétszer eltángál madzsongozásban.

– Tartom! – sziszegte dacosan a férfi, noha Ah Tok elismerten jó játékosnak számított.

– Mit locsogtok? – kérdezte Struan.

– Szolgák fecsegése, semmi érdekes, fiam.

Miután lemosdatták, ropogósan tiszta hálóinget adtak Struanra.

– Köszönöm – mondta Struan; egészen felfrissült. A szolgák udvariasan meghajoltak és távoztak.

– Ah Tok! Reteszeld be az ajtót. De halkan!

Az asszony engedelmeskedett. Éles fülével szoknyasuhogást hallott a szomszédos szobából; elhatározta, hogy még éberebb lesz. Ennek a minden lében kanál, idegen ördög varangyosbékának, ennek a szajhának úgy ki van éhezve a jádekapuja az én gazdámra, hogy a civilizált ember szinte hallja a szörcsögését.

– Légy szíves, gyújtsd meg nekem a gyertyát.

– Eh? Fáj talán a szemed, fiam?

– Nem, semmi ilyesmi. Az íróasztal fiókjában van biztonsági gyújtó. – Az új magyar találmányt, a gyufát általában elzárva tartották: fölöttébb keresett, gyorsan pénzzé tehetõ árucikk volt, gyakran lába kelt. Az apróbb holmik elcsenése Ázsia járványszerű kórsága volt. Ah Tok ideges mozdulatokkal kivett egy szálat; hiába magyarázta el neki Struan, mégsem értette, miért csak a doboz oldalán lehet meggyújtani; idegen ördögök ördögi praktikájának tartotta.

– Hova tegyem a gyertyát, fiam?

Struan a karnyújtásnyira álló éjjeliszekrényre mutatott. – Oda. És most hagyj magamra egy kicsit.

– Ajíjje! Egy csomó dolgot meg kell beszélnünk.

– Tudom. Állj az ajtó elé, és amíg nem szólok, ne engedj be senkit.

Ah Tok morogva kiment.

A sok beszéd meg a rossz hírek kimerítették Struant. Nagy erõfeszítés árán az ágy széléhez húzta a gyertyát, aztán visszahanyatlott egy percre.

Négy esztendeje, tizenhatodik születésnapján anyja így szólt hozzá: Most már elég idõs vagy, hogy megismerd a Nemes Ház néhány titkát. Titkok mindig is voltak és lesznek is. Vannak olyanok is, amelyeket csak akkor árulunk el neked apáddal, ha majd tajpan leszel. Van olyan is, amit neki nem árulok el, és vannak olyanok, amelyeket neked nem mondok el. Most néhány olyan dolgot mondok el neked, amit se apádnak, se testvéreidnek nem szabad megtudniuk. Semmilyen körülmények között. Senkinek. Megesküszöl rá?

– Igen, anyám, esküszöm.

– Elõször is. Eljöhet a napja, mikor levélben kell tudatnunk egymással bizalmas vagy veszedelmes dolgokat. Sose feledd, hogy ami írva van, azt idegen szemek is láthatják. Valahányszor írok neked, a végére mindig odaírom: „Utóirat: Szeretlek.” Te is mindig, minden esetben írd oda. Ha a levélben nincs utóirat, az azt jelenti, hogy a levél fontos és bizalmas információkat tartalmaz, amelyek csak kettõnkre tartoznak. Figyelj! Struan anyja elõvette az elõkészített papírt, gyufát gyújtott s a lap alá tartotta, nem úgy, hogy lángra lobbantsa, de annyira közel, hogy csaknem megperzselte, így hordozta végig soronként a lángot a papírlap alatt, mígnem valamely csoda folytán megjelent a rejtett üzenet: „Boldog születésnapot! A párnád alatt találsz egy bemutatóra szóló tízezer fontos csekket. Ne mondd el senkinek, s élj vele bölcsen."

– Jaj, anyám...! Tényleg? Tényleg tízezer?

– Annyi.

– Ajíjje! Na és ez az írás? Hogyan kell csinálni?

– Fogsz egy tiszta lúdtollat vagy acélhegyűt, belemártod abba a folyadékba, amit majd adok neked, lehet tejbe is, szépen leírod az üzenetet, és vársz, míg meg nem szárad. Amikor aztán melegítik a papírt, ahogy én az imént, az írás láthatóvá válik. – Struan anyja elõvett még egy gyufaszálat, és meggyújtotta a lapot. Szótlanul nézték, mint ég. Struan anyja porrá taposta a pernyét. – Ha majd tajpan leszel – mondta –, ne bízz senkiben, Még bennem se.

Struan a gyertyaláng fölé tartotta anyja levelét, feltűntek a jellegzetes kézírással papírra vetett szavak:

Sajnálattal tudatom, hogy apád részegen dühöngve lelte halálát. Nyilván megint lepénzelte valamelyik szolgát, hogy csempésszen be neki italt. A többit majd személyesen. Köszönet Istennek, hogy végre megváltotta apádat a szenvedéseitõl, de a Brock família, az én átkozott apám és Morgan bátyám volt az, aki egy percre sem hagyott nekünk békét, õk okozták apád rohamait is, melyek közül az utolsó akkor érte, mikor – sajnos már késõn – felfedtük, milyen üzelmeket folytatnak ellenünk Hawaiiban. Jamie többé-kevésbé ismeri a részleteket.

Egy percre abbahagyta az olvasást, fojtogatta a düh. Megfizettek még ezért, és nem is sokára, fogadkozott magában, aztán tovább olvasott.

Óvakodj barátunktól, Dmitri Syborodintól. Rájöttünk, hogy állításával ellentétben nem a déliek embere, hanem annak a forradalmár Lincoln elnöknek a titkos ügynöke. Őrizkedj Angelique Richaud-tól...

Elszorult a szíve.

... Párizsi emberünk írja, hogy a nagybátyja, Michel Richaud nem sokkal Angelique elutazása után tönkrement, és jelenleg az adósok börtönében ül. Továbbá: Angelique Richaud apja nagyon rossz társaságba keveredett, komoly kártyaadósságai vannak, és bizalmasainak titokban azzal dicsekszik, hogy hamarosan õ fogja képviselni valamennyi franciaországi érdekeltségünket. Mindezt a te negyedikén kelt leveledre alapozza, amelyet – feltételezem – a lánya ösztönzésére írtál neki. Nem lesz a képviselõnk. Fizetésképtelen, bukott ember. Egy másik „titka", hogy egy éven belül a veje leszel. Ez természetesen nevetséges, nagyon fiatal vagy te még a házassághoz, ráadásul rosszabb rokonságot el sem tudnék képzelni neked. Meg akarnak fogni, fiam. Légy körültekintõ, óvakodj a női fortélytól.

Struan életében elõször haragudott meg az anyjára. Remegõ kézzel tartotta a lángba a papírt, míg el nem szenesedett, aztán elmorzsolta a pernyét, elcsippentette a lángot, odébb lökte a gyertyatartót, s visszahanyatlott. A szíve hevesen vert, lelke egyfolytában üvöltött: hogy merészel ez az engedélyem nélkül nyomozni Angelique és az apja után?! Hogy van mersze ilyesmihez? Bármilyen bűnt követtek is el, Angelique nem tehet róla. Isten a tudója, hogy az apák bűneit nem lehet a gyermekeiken számon kérni! Vagy talán az én szeretett nagyapám nem volt-e sokkal rosszabb fajta? Nem volt-e gyilkos, alig több egy kalóznál, amilyen most Angelique apja? Milyen álszent is vagy, anyám! Semmi közöd hozzá, kit veszek el. Ez az én életem, és ha én jövõre el akarom venni Angelique-et, el is veszem. Anyámnak fogalma sincs Angelique-rõl... Ha majd megismeri, ugyanúgy fogja szeretni, mint én... Ha pedig mégsem, hát...

– Jézusom...! – nyögött fel az ismét belehasító fájdalom hatására.

McFay fölemelte tekintetét az asztalát elborító levelekrõl, iratokról és újságokról. – Hogy van Malcolm? – kérdezte idegesen a belépõ Babcott-tól. Tágas irodája ablakai a High Streetre és a tengerre néztek.

– Gyomorgörcse volt, Jamie. Sajnos számítani lehetett valami ilyesmire... Szegény fiú. Átkötöztem a sebét, felszakadt néhány öltés. Meg adtam neki egy kis laudánumot. – Babcott megdörzsölte fáradtságtól karikás szemét. Súlyos szalonkabátja ujja kirojtosodott, elejét itt is, ott is vegyszer- és vérfoltok szennyezték. – Ennél többet pillanatnyilag nem tehetek érte. A flottáról mi hír?

– Minden a régiben. A hajók harckészültségben, a követség még mindig körülvéve. A bakufunak hamarosan meg kell érkeznie.

– És ha nem?

McFay fölvonta a vállát. – Utasítást kaptam, hogy Malcolmot a lehetõ leghamarabb juttassam vissza Hongkongra... roppant sürgõs. Fel tudom tenni a postahajóra, azzal...

– A leghatározottabban megtiltom! – vágott közbe Babcott a szándékoltnál emeltebb hangon. – Ostobaság volna, és nagyon veszélyes, rettenetesen veszélyes. Ha belefutnak egy viharba, ami mostanában igencsak elképzelhetõ... A folyamatos öklendezés felszakítaná a sebeit... Abba belehalna. Nem!

– És mikor utazhat?

Az orvos kinézett az ablakon. A földnyelv elõtt tajtékos hullámok fodrozódtak, az öbölben sima volt a víz. Az égbolt borult. Babcott mérlegelte, mit tud, mit nem tud. – Legjobb esetben is csak egy hét múlva, de talán egy hónap is kell hozzá. Isten a tudója, Jamie, én nem.

– És ha maga elkísérné?

– Az ég szerelmére, ne! Nem hallotta, amit mondtam? Nem. Nem! Nem szállítható. Kilencnapi hajóútba belehal.

McFay elkomorodott. – Milyen kilátásai vannak Malcolmnak? De komolyan. Ez most nagyon fontos, tudnom kell.

– Még mindig jók. A hõmérséklete többé-kevésbé normális, gennyesedés elõjelei nem mutatkoznak. – Babcott megint megdörzsölte a szemét, és ásított. – Bocsásson meg, nem akartam így ráförmedni magára. Éjfél óta fent vagyok. Elõbb egy katonát meg egy matrózt kellett összefoltoznom, Drunk Townban verekedtek össze valamelyik kocsmában, aztán meg át kellett rohannom Josivarába, életre pofozni egy asszonyt, aki felvágta az ereit. – Felsóhajtott. – Az volna a legjobb, ha minél kevesebb izgalom érné. Szerintem ezt a rohamot is ez a sok rossz hír váltotta ki.

Culum Struan halálának híre, s hogy Malcolm lett az új tajpan már bejárta a kolóniát. Brockéknál Norbert Greyforth az értesülés hallatán pezsgõt bontott. A pezsgõ abból a ládából származott, amelyet hetekkel ezelõtt hűttetett be erre az alkalomra a raktáruk mellett épült új és kitűnõen jövedelmezõ hűtõházukban. – Évek óta nem hallottam ilyen jó hírt! – fordult röhögve Dmitri Syborodinhoz. – És van még húsz láda pezsgõm behűtve a ma esti murira! Most pedig a tószt! – Magasba emelte méregdrága, metszett velencei kristálypoharát. – Emelem poharam a Nemes Ház tajpanjára: vesszen a régi, vesszen az új, menjenek tönkre egy év alatt!

– Én iszom magával, Norbert az új tajpan sikerére, de a többire nem – mondta Syborodin.

– Nézzen már körül, vegye észre a realitásokat. Struanék már a múlt, mi vagyunk a jelen és a jövõ! Nem mondom, valamikor, mikor még élt Dirk Struan, volt bennük erõ, de ma már gyengék, McFay-ben semmi energia... Ha lett volna benne némi segítõkészség és meggyõzõ erõ, Canterbury meggyilkolásának estjén fellázíthattuk volna az egész kolóniát, a flottát, a hadsereget, elkapnak és fellógattuk volna azt a disznó szacumai. királyt, és azóta is boldogan élnénk.

– Ez igaz. John Canterbury haláláért így vagy úgy, de bosszút kell állni – mondta Syborodin. – Tudja, hogy rám hagyta a cégét? – Canterbury az egyik kisebb kereskedõház tulajdonosa volt, fõként selyemszövet és még inkább selyemhernyók és selyemhernyópeték exportálásával foglalkozott, amit Franciaországban busásan megfizettek. – Mindig emlegette, hogy rám testálja, de nem hittem neki. Én vagyok a végrendelete végrehajtója is...

– Ezek a szamurájok mind csirkefogók. Semmi okuk nem volt rá, hogy így meggyilkolják. Na és mi van a muszuméjával? John nagyon odavolt érte. Várandós, nem?

– Nem, az csak pletyka volt. John a végrendeletében arra kért, hogy gondoskodjak a lányról, adjak neki annyi pénzt, amennyibõl vehet magának egy kis vityillót. Elmentem a mama-szanjához is, Raikóhoz, ahhoz a vén szipirtyóhoz, az azt mondta, hogy a lány már hazament a szülõfalujába, majd õ utánaküldi a pénzt. Adtam neki annyit, amennyit John írt, és részemrõl befejeztem.

Norbert Greyforth elgondolkodva kiitta majd újratöltötte poharát. Kezdte jól érezni magát. – Magának is vigyáznia kellene – fogta suttogóra; úgy ítélte, elérkezett a megfelelõ alkalom. – Magának a jövõjére is gondolnia kell, nem csak holmi szövetvégekre meg féregpetékre. Gondoljon inkább a nagy játszmára, az amerikai játszmára. A szerzõdéseink révén annyi brit, francia és porosz fegyvert vásárolunk, amennyit csak akarunk... Most írtunk alá a Krupp-pal egy szerzõdést, a Távol-Keleten mi leszünk a kizárólagos képviselõjük. Jobb árakon tudjuk adni, mint Struanék, oda tudjuk szállítani Hawaiiba, onnan már maguk is... Ahová akarják, mi nem kérdezõsködünk.

– Erre már iszom.

– Bármire van szüksége, tõlünk olcsóbban és gyorsabban kapja meg. – Greyforth mindkettejüknek töltött. – Szeretem a Dom Pérignont, jobb, mint a Tat... Az a vén szerzetes értett a színhez meg a cukorhoz... Apropó, cukor – folytatta óvatosan. – Hallom, hogy Északon is, Délen is olyan drága idén a cukor, hogy szinte nemzeti kincsnek számít.

Syborodin poharat tartó keze megállt a levegõben. – Mit akar ezzel mondani?

– Ezzel azt akarom mondani, de ez maradjon kettõnk között, hogy a Brock és Fiai elõre felvásárolta az idei termést, ami viszont azt jelenti, hogy Struanéknak egy zsák nem sok, de annyi sem jut belõle, tehát a velük kötött egyezsége nem fog realizálódni.

– És mikor hozzák ezt nyilvánosságra? – kérdezte résnyire szűkült szemmel Syborodin.

– Szeretne beszállni? Tudnánk használni az Államokban egy megbízható embert.

Syborodin töltött; jólesett kezének a hűtött pohár tapintása. – És mi volna az ellenszolgáltatás?

– Hogy velem iszik a Nemes Ház pusztulására.

Culum Struan halálhíre és Malcolm Struan örökébe lépése kapcsán nemcsak Jokohamában hangzottak el rövidebb-hosszabb pohárköszöntõk, hanem Ázsiában és a Távol-Keleten mindenütt, ahová eljutott a hír. Egyes beszédek ünnepélyesek voltak, mások bosszúszomjasak, megint mások az új tajpant éltették, egyesek a pokolra kívánták a Struan-házat, mások imádkoztak érte... így vagy úgy, de minden üzletember azon töprengett, õt hogyan érintik az események. Mivel a Struan cég a Nemes Ház volt.

A francia követségen Angelique Richaud koccintott, óvatosan belekortyolt a pezsgõbe; pohara tucatáru volt, tulajdonképpen nem is pezsgõspohár, az ital átlagos.

– Igen, ahogy mondja, Monsieur Vervene.

Pierre Vervene a követség ügyvivõje volt, negyven körüli, fáradt, kopaszodó ember. – Pohárköszöntõ pohárköszöntõt kíván, Mademoiselle – mondta a lány fölé tornyosulva, s megint fölemelve poharát. – Ezt a poharat most ne csupán az új tajpan üzleti sikereire és hosszú életére ürítsük, hanem magára a tajpanra, az ön jövendõbelijére.

– Ó, Monsieur! – Angelique sértõdöttséget színlelve letette poharát. – Ezt csak bizalmasan közöltem önnel, mert olyan boldog és büszke vagyok, de amíg Monsieur Struan be nem jelenti, addig ezt nem szabad mások elõtt mondani. Ezt ígérje meg nekem.

– Hogyne, természetesen – felelte megnyugtatólag Vervene, de gondolatban már fogalmazta is az üzenetet, amit abban a pillanatban, amint a lány távozik, már küld is Seratard-nak a Jedóban horgonyzó zászlóshajóra. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen liaison számtalan módon kihat a francia politikai és üzleti érdekeltségekre. Ha okosak vagyunk, gondolta – márpedig azok vagyunk –, ezen a kis lotyón keresztül kezünkbe vehetjük a Nemes Ház irányítását. Rejtély, mivel fogta meg magának Malcolmot, hisz nincs semmije, csak egy csinos arcocskája, szép melle, duzzadó fiatalsága és fara, ami egy-két hónapra heves hancúrozásokat ígér... Már ha igaz, amit mond. Ha igaz...

Merde! Nem normális az a szerencsétlen ember, ha hajlandó így, hozomány nélkül elvenni egy ilyen lányt, aki még csak nem is elõkelõ. Micsoda hihetetlen szerencséje van Richaud-nak, ennek a vén disznónak! Most majd ki tudja fizetni a váltóit.

– Fogadja legõszintébb gratulációmat, kisasszony.

Nyílt az ajtó, és a francia követség Elsõ Szolgája, egy vászonkabátos, fekete nadrágos, feje búbján kis, kerek, fekete sapkát viselõ idõsebb, kerekded kínai sietett be, hóna alatt egy paksamétával. – Hallod-e, úr, posta, sebaj! – Az asztalra csapta a leveleket meg a csomagokat, megbámulta Angelique-et, hangosan böfögött, s távozott.

– Uram atyám, az õrületbe kergetnek ezek a modortalan tuskók! Ezerszer mondtam ennek a tuskónak, hogy kopogjon! Bocsásson meg egy percre. – Vervene gyorsan végiglapozta a leveleket. Kettõ a feleségétõl jött, egy a szeretõjétõl, mindkettõt két és fél hónapja bélyegezték le. Lefogadom, mindkettõ pénzt kér, gondolta rosszkedvűen. – Á, ez a négy levél a magáé, Mademoiselle. – Szokás volt, hogy az otthoniak a legtöbben a címzetthez legközelebbi követségre küldték leveleiket. – Három Párizsból, egy meg Hongkongról.

– Ó, köszönöm szépen! – Angelique felderült, látva, hogy két levél Colette-tõl, egy a nagynénjétõl, az utolsó pedig apjától érkezett. – Nagyon távol vagyunk otthontól, ugye?

– Hát igen, Párizs a világ másik oldalán van. Gondolom, szeretne magára maradni, van egy szoba itt szemben, a folyosó másik oldalán. Bizonyára megbocsát nekem... – Vervene rogyásig pakolt íróasztala felé intett. – Államügyek.

– Természetesen. Köszönöm. Köszönöm a jókívánságait is, de nagyon kérem, senkinek egy szót se... – Angelique kecsesen kilibegett. Pontosan tudta, hogy csodálatos titka órákon belül köztudomású lesz, mindenki errõl fog suttogni. Vajon jól tettem-e? Azt hiszem, igen. Elvégre Malcolm tényleg megkérte a kezem...

Vervene felbontotta és átfutotta a leveleit, hamar átlátta, hogy mindketten pénzt kérnek, de más rossz hír nincs, ezért félretette õket, és máris belekezdett a Seratard-hak szóló levél körmölésébe. Egy titkos másolat André Poncinnek is kell, figyelmeztette magát. Örült, hogy kedvezõ híreket továbbíthat. – De álljon csak meg a menet... – dünnyögte fennhangon. – Lehet, hogy a lány is csak olyan, mint az apja, és õ is állandóan túlzásokra ragadtatja magát. Inkább csak azt írom: néhány perce Angelique Richaud bizalmasan elárulta, hogy... Majd Seratard kihámozza belõle az igazságot.

Szemben, a folyosó másik oldalán nyíló tetszetõs váróhelyiségben, amely a High Street felõli kis kertre nézett, Angelique kíváncsian kezdett az olvasásba. Colette elsõ levele mindenféle vidám híreket közölt Párizsról, a divatról, közös barátaikról, s mindezt olyan szórakoztatóan, hogy Angelique épp csak átfutotta, tudván, hogy még számtalanszor végig fogja olvasni a kedves sorokat, fõleg esténként az ágyában, ahol szavanként élvezheti végig. Világéletében ismerte és szerette Colette-et, a kolostorban is elválaszthatatlanok voltak, minden titkukat, minden álmukat megosztották egymással.

A második levél még örvendetesebb híreket közölt. Colette egyidõs volt vele, tizennyolc éves, de már egy éve férjes asszony, és volt egy kisfia is. „Várandós vagyok megint, drága Angelique! A férjem boldog, de én kissé nyugtalan vagyok. Mint te is tudod, az elsõ szülésem sem volt könnyű, de a doktor úr biztat, hogy eléggé erõs leszek. Alig várom már, hogy hazagyere."

Angelique mélyen felsóhajtott, kinézett az ablakon, megvárta, míg lecsillapul kissé a szívverése. Nem szabad kiadnom magam, ismételgette. Sírás kerülgette. Még Colette-nek sem. Légy erõs, Angelique. Légy óvatos. Megváltozott az életed, minden megváltozott... Igen, de csak egy kis idõre. Vigyázz, rajt ne fogjanak!

Újabb mély sóhaj. A következõ levél megrázta. Emma néni írt férje borzalmas csõdjérõl, és: „Mindenünket elvesztettük, szegény drága Michelem az adósok börtönében sínylõdik, és segítségre semmi kilátásunk. Nincs pénzünk, nincs kihez fordulni. Ez egyszerűen rémes, gyermekem, ez egy lidércnyomás...”

Szegény drága Michel bácsi, gondolta halkan szepegve, milyen kár, hogy ennyire rossz üzletember. – Nem számít, drága mama néni – mondta hangosan, váratlan örömmel eltelve. – Most legalább visszafizethetem minden kedvességeteket. Megkérem Malcolmot, hogy segítsen, õ egészen biztos...

Hoppá! Okos dolog volna ez?

Töprengve bontotta fel apja borítékát. Meglepetésére csak levél volt benne, a várt pénzesutalvány, amit kért, nem. Az utalványnak arra a pénzre kellett volna vonatkoznia, amit még Párizsból hozott magával és a Victoria Bankban helyezett letétbe. Ezt a nagybátyja elõlegezte neki nagylelkűen, azzal a feltétellel, hogy Angelique-nek ünnepélyesen meg kellett ígérnie, hogy nem szól róla a feleségének, apja pedig abban a pillanatban, amint Hongkongra ér, visszafizeti a kölcsönt. Apja azt mondta, hogy ezt már megtette.

Hongkong, szeptember 10.

Csókollak, kis káposztám. Remélem, minden jól megy és Malcolm ugyanúgy, bálványoz, mint én és egész Hongkong. Az apja állítólag fél lábbal már a sírban van. Ha történik valami, értesítelek. Sietve írom ezt a levelet, mert az apállyal elhajózom Macauba. Adódott most ott egy remek üzleti lehetõség, oly ragyogóak a kilátások, hogy az általad letétbe helyezett összeget átmenetileg kölcsönvettem, és a nevedben befektetem, a fele haszon a tiéd. A következõ postával már tízszer annyit küldök, mint amennyit kértél, és majd azt is elmesélem, hogyan tettem szert ilyen hatalmas haszonra. Nekem ugyebár a hozományodra is gondolnom kell, ami nélkül bizony...

Angelique Richaud szeme könnybe lábadt, képtelen volt tovább olvasni. Jóságos ég! Miféle üzleti lehetõség? Kockára tette minden földi vagyonom?

Már két órára járt, McFay kimerülten, üres gyomorral borongott. Megírt már tíz-tizenkét levelet, leszignált száz utalványt, kifizetett tucatnyi számlát, átnézte a sovány üzleti forgalmat mutató elõzõ napi könyvelést; kiderült, hogy az Amerikából rendelt árukat mind feltartóztatták, lemondták vagy fölemelték az árát. A kanadai és európai üzletekre kisebb-nagyobb mértékben szintén kihatott az amerikai polgárháború. A Hongkongból érkezett levelek sem újságoltak semmi jót; bajok voltak a sanghaji leányvállalatuknál is, noha Albert MacStruan, az ottani vezetõ ragyogóan végezte a dolgát. Istenem, gondolta McFay, ha Sanghajból ki kell hurcolkodnunk, az pénzügyi katasztrófa lesz.

Sanghajban megint parázs volt a hangulat, és az ottani brit, francia, illetve amerikai kereskedelmi kirendeltségre is eljutottak a szóbeszédek, miszerint a Nankingban és környékén központosuló hatalmas tajpinglázadás irreguláris csapatai megint mozgásba lendültek. A tajpinglázadás résztvevõi kilenc éve foglalták el a déli nagyvárost, amely azóta mozgalmuk központjává vált. A Shanghai Observerbõl küldött kivágott cikk egyebek között ezt írta:

Két esztendeje, midőn brit és francia katonák alkotta vitéz hadaink a helyi zsoldoshadsereg hathatós támogatásával, európai és kínai kereskedőfejedelmeink pénzén és szervezésével, Frederick Toumsend Wardnak, a vitéz amerikai szerencselovagnak a vezetésével egy harmincmérföldes sugarú körben kiseprűzték a lázadókat, mindannyian azt hittük, e fenyegetés egyszer s mindenkorra száműzettetett.

Szemtanúk jelentése szerint azonban néhány európai tiszt vezetésével ezúttal félmillió lázadó gyűlt össze félelmes sereggé, hogy ellenünk vonuljon, s északon másik félmillió készülõdik megint Peking ellen. Az ellenoldal, a mandzsu hadsereg megbízhatatlan és tehetetlen, kínai bakái lázadoznak, ez alkalommal tehát nem fogjuk átvészelni az eseményeket, őfelsége kormánya remélhetõleg ráfogja bírni a mandzsu hatóságokat, hogy az egyik csatározásban súlyos sebet szenvedett Mr. Ward seregének élére és a mandzsuk kiképzése legfõbb irányítójának posztjára Charles Gordon kapitány neveztessék ki. Az önök levelezője mindazonáltal úgy véli: mint rendesen, ezúttal is kevéske s kései intézkedés leend..

Nekünk itt Kínában egy állandó, jól felszerelt brit hadseregre van szükségünk – az indiai bennszülött szipojok lázadása keltette, ez idő szerinti nyugtalanság dacára. A selyem és a tea immáron állandósult magas ára mellett az üzleti élet továbbra is katasztrofális. Ötszáz mérföldes körzetben éhínséghez hasonlatos állapotok uralkodnak...

Otthonról is lesújtó hírek érkeztek. Írországban és más körzetekben az özönvízszerű esõzés elmosta a termést, éhínséggel kell számolni, bár nem olyan súlyossal, mint a nagy „krumpliéhség” idején, mikor százezrek haltak éhen. Skóciában nagy a munkanélküliség. Tömeges elbocsátások Lancashire-ben, a legtöbb pamutfonó, köztük három Struan-üzem leállt, mivel az Unió blokád alá vette a déliek kikötõit, és nem engedi ki a gyapotot. Anglia a déliek gyapotjának feldolgozásával látta el szövettel a világot. Egy London felé tartó, selyemmel, teával és lakkáruval teli Struan-klipper eltűnt. A tõzsdén nagyon rosszul állnak a Struan-papírok, Brock részvényei annál jobban, mivel a szezon elsõ teaszállítmánya az övék volt.

Újabb levél Maureen Rosstól, aki már öt éve jegyese: „... Mikor mehetek már? Küldtél már jegyet? Azt ígérted, hogy a tavalyi karácsony lesz az utolsó, amit egymástól távol töltünk..."

- Idén karácsonykor sem lehet – dünnyögte félhangon, homlokát ráncolva McFay. – Még nem telik, és ez nem egy ifjú hölgynek való hely.

Hányszor írta s mondta már Maureennak? Tudta, hogy Maureen és szülei az szeretnék, ha a Struan cég valamelyik angliai vagy skóciai vállalatánál dolgozna, „és az volna a legjobb, ha otthagyná azt a hírhedt céget, és otthon dolgozna, mint más ember”. Legszívesebben szakított volna Maureennal, mivel tudta, hogy a legtöbb brit feleség rövid idõ alatt megutálja Ázsiát és az ázsiaiakat, gyűlöli a gyönyörlányokat, tombol állandó elérhetõségük miatt, rosszul van a koszttól, örökösen az „otthon” és a család után sóvárog, megkeseríti férje életét.

Õ ezzel szemben kedvelte Ázsiát, szerette a munkáját, imádta a szabadságot, lelkesedett Josivaráért, és sose ment volna boldogan haza. Legalábbis, gondolta, majd csak ha visszavonulok.

Az egész postában csupán a Piccadillyn működõ Hatchardtól érkezett könyvek voltak kellemesek: Darwin nagy vitát kirobbantó műve, A fajok eredete új, illusztrált kiadása; néhány Tennyson-vers; Karl Marx és Friedrich Engels Kommunista kiáltvány című, frissen lefordított pamfletje; a Punch öt száma; és mind között a legfontosabb, az All the Year Round. A hetilapot Charles Dickens indította, és tartalmazta a húszrészesre tervezett Great Expectations tizennégy folytatását.

McFay rengeteg teendõje dacára, mint mindenki, aki hozzájutott a laphoz, nyomban bezárta az ajtót, és csak úgy falta a folytatásokat. Az utolsó sort is elolvasva, „Folytatás a jövõ héten”, felsóhajtott. Mi a fenét fog most csinálni Miss Havisham, ez a gonosz, vén kurva? – tűnõdött. Tiszta olyan, mint Maureen anyja. Remélem, Pip sorsa jól alakul, így vagy úgy, de sikerülnie kell! Remélem, az öreg Dickens szerencsés befejezést ír nekünk... Csodálta ezt az embert és műveit, a több mint húsz esztendeje írt Twist Olivér-t, a Nicholas Nickleby-t, a Copperfield Dávid-ot s tucatnyi másikat, a Két város meséi-t. Semmi kétség, Dickens a világ legnagyobb írója.

Felállt, odalépett az ablakhoz, kinézett a tengerre. A Jedónál állomásozó flottára gondolt, a postahajóra, amelyet immár nem kell szokásos útjától eltéríteni, nem kell Malcolm Struannal a fedélzetén visszafordulnia Hongkongba, mehet tovább menetrend szerint Sanghajba: aggódott Struanért, a jövõjükért, amely gondolataiban csakhamar összemosódott Pip és Miss Havisham sorsával, törte a fejét, hogyan mászik ki Pip a csávából, és beleszeret-e a lány. Reméljük... szegény kicsike. És mi lesz az én kicsikémmel, Maurennal? Ideje volna családot alapítani...

Kopogtatás.

– Zavarhatnám egy percre, Mr. McFay? – Piero Vargas volt az, a segédje.

– Egy pillanat. – McFay némi bűntudattal az akták alá rejtette az újságokat, nyújtózkodott egyet, s ajtót nyitott.

Piero Vargas jóképű, középkorú eurázsiai volt, macaui. A Hongkongtól nyugatra, negyven-egynéhány mérföldnyire elterülõ parányi enklávé 1552 óta volt a portugáloké; úgy hatott a nagy Kína e déli nyúlványán, mint egy pörsenés. A britekkel ellentétben a portugálok anyaországukhoz hasonlóan és nem kolóniaként kezelték Macaut, telepeseiket bátorították a kínaiakkal kötendõ házasságra, az eurázsiai leszármazottakat maguk közül valónak tekintették, s lehetõvé tették számukra, hogy letelepedjenek Portugáliában. A britek – noha számos ilyen családjuk volt – élesen ellenezték a vegyes házasságokat. És az ilyen házasságokból származókat nem fogadták be a jobb körök. A vegyes házasságokban született gyermekek Sanghajban az apjuk nevét vették föl, Hongkongban az anyjukét.

Mióta a britek megjelentek Kínában, mindig szívesen foglalkoztatták a legtehetségesebb macauiakat: srof-ként – azaz pénzváltóként – vagy compradorék-ként, akik az angolt és a különféle kínai dialektusokat is beszélték. Csak a Nemes Ház compradoréja nem volt macaui. A Nemes Ház compradoréja a dúsgazdag Gordon Csen volt, a Ház alapítójának, Dirk Struannak és a nevezetes ágyasának, Mejmejnek fia.

– Tessék, Piero.

– Elnézését kérem, amiért megzavarom – mondta Piero folyékony és kellemes angolsággal. – Kinu-szan, a selyemszállítónk szeretne beszélni önnel.

– Igen? És miért?

– Hát tulajdonképpen nem is õ, hanem két vevõ... vele jöttek. Csósúból.

– Nocsak – mondta feltámadó érdeklõdéssel McFay. Csósú daimjója, a messze nyugaton, a Simonoszeki-szoros mellett elterülõ tartomány hűbérura csaknem kétesztendei puhatolózás után az elmúlt évben a hongkongi fõiroda jóváhagyásával és lebonyolításával néhány nagyon jelentõs tételt vásárolt a Struantól: egy kétszáz tonnás lapátkerekes gõzöst, tele a legbizalmasabb áruval: ágyúval, ágyú- és puskagolyóval. Azonnal, aranyban és ezüstben fizetett érte, felét elõre, felét szállításkor. – Vezesse fel õket. Illetve ne is: inkább a nagyobbik fogadóterembe.

– Igenis, senhor.

– Az egyik nem ugyanaz, mint múltkor?

– Tessék?

– Az a fiatal szamuráj, aki gagyog valamit angolul?

– Én nem vettem részt azokon a tárgyalásokon, senhor, Portugáliában voltam szabadságon.

– Ja igen, emlékszem már.

A tágas fogadóterem közepén álló tölgyfa asztal körül negyvenketten foglalhattak helyet. Kétoldalt ugyancsak tölgyfából készült magas fiókos szekrények, ezüsttányérokkal teli pohárszékek álltak, mellettük üveges szekrények, némelyikben fegyverek. McFay kinyitotta az egyiket, kivett egy pisztolytokkal felszerelt bõrövet, felcsatolta, meggyõzõdött róla, hogy a fegyver töltve van és nem szorul a tokban. Szokása volt, hogy fölfegyverkezett, mikor kétkardos szamurájokkal találkozott. „Ez arc kérdése – mondogatta beosztottainak. – És az óvatosság is ezt diktálja.” A járulékos kellékként szolgáló Spencer-puskát egy szék karfájához támasztotta, szemben az ajtóval, s megállt az ablaknál.

Vargas három férfival jött be. Az egyik középkorú, kövér, kenetteljes modorú ember volt: Kinu, a selyemkereskedõ. A másik kettõ szamurájöltözéket viselt: az egyik fiatal volt, a másik negyven körüli, bár ezt nehezen lehetett megállapítani. Mindkettõ alacsony, szikár, szigorú tekintetű, szokásos módon fölfegyverzett.

Udvariasan meghajoltak. McFaynek feltűnt, hogy mindkettõ azonnal észrevette a hátultöltõst. Hasonló udvariassággal viszonozta a meghajtást. Ohajo – mondta. Jó reggelt. – Dozo – tessék – mutatott a vele szemben, biztonságos távolságra álló székekre.

– Jó reggelt – mondta mosolytalan arccal a fiatalabb szamuráj.

– Á, ön beszél angolul? Nagyszerű. Kérem, foglaljanak helyet.

– Beszél kicsit – felelte a fiatal szamuráj. Kissé r-esen ejtette az l-t, mivel a japánban nincs „l" hang. Egy percig fukieni nyelvjárásban, szokásos kínai dialektusukban beszélt Vargashoz, aztán a másik kettõ is bemutatkozott, s közölték, hogy Ogama, Csósú ura küldte õket.

– Én Jamie McFay vagyok, a Struan és Társai japáni vezetõje, és megtiszteltetés számomra, hogy felkerestek. – Vargas ezt is lefordította. McFay türelmesen végigcsinálta a kötelezõ negyedórát: tudakozódott a daimjó és vendégei egészségi állapotáról, elmondta milyen az õ egészségi állapota s hogy a királynõé is jól szolgál, megbeszélték, milyenek a kilátások Csósúban és Angliában. Dicsérték a felszolgált teát. Végül nagy sokára a fiatal szamuráj rátért a tárgyra.

Vargas nagyon vigyázott, nehogy hangjából kiérzõdjék az izgatottság. Ezer hátultöltõst akarnak vásárolni, és minden puskához ezer bronzpatront. Nekünk csak a tisztességes árat kell megszabnunk, és három hónapon belül szállítanunk. Ha két hónapon belül szállítunk, húszszázalékos reát fizetnek.

McFay ugyanolyan higgadtságot mutatott. – Ez minden, amit pillanatnyilag vásárolni akarnak?

Vargas megkérdezte õket.

– Igen, senhor, de minden puskához ezer töltényt kérnek. És egy kisebb gõzhajót.

McFay már számolgatta a várható óriási hasznot, ugyanakkor nem feledkezett meg a Greyforth-szal folytatott beszélgetésérõl s árról sem, hogy a tábornok, az admirális és Aylesbury mennyire ellenez mindennemű fegyverszállítást. Eszébe jutottak a gyilkos merényletek. A darabokra szabdalt Canterbury. És hogy amíg nem rendezõdnek a dolgok, maga sem híve a fegyvereladásnak. – Legyen szíves mondja meg nekik, hogy három hét múlva válaszolok.

A fiatal szamuráj ajkáról eltűnt az udvarias mosoly.

– Válasz... most. Nem három hét.

– Nincsenek itt fegyvereink – felelte lassan, közvetlenül neki címezve McFay. – Írni kell Hongkongba, a fõirodába. Kilenc nap oda, kilenc nap vissza. Hongkongban van néhány hátultöltõs. A többi Amerikában. Legkevesebb négy-öt hónap.

– Nem ért.

Vargas lefordította. A két szamuráj beszélgetni kezdett, kérdéseikre a kereskedõ buzgó alázatossággal válaszolt. Vargast is kérdezgették, udvarias válaszokat kaptak.

– Azt mondja – tolmácsolt Vargas –, hogy õ vagy egy csósúi hivatalnok huszonkilenc nap múlva visszajön. Az üzletnek titokban kell lebonyolódnia.

– Természetesen. – McFay a fiatal szamurájra nézett. – Titok.

– Hai! Titok.

– Kérdezze meg tõlük, hogy van a másik szamuráj, Szaito.

A két szamuráj a homlokát ráncolta, de McFay semmit sem tudott leolvasni az arcukról.

– Nem ismerik személyesen, senhor.

Újabb meghajlások után McFay magára maradt. Gondolatokba merülve tette vissza a szekrénybe a pisztolyt és a puskát. Ha tõlem nem kapják meg a fegyvereket, megkapják Norberttõl.

Vargas visszajött, csak úgy ragyogott. – Kitűnõ lehetõség, senhor, de nagy felelõsség.

– Az. Kíváncsi vagyok, hogy erre mit mond a fõiroda.

– Ez könnyen és gyorsan megtudható, senhor. Nem kell már tizennyolc napot várni. A fõiroda itt van a fejünk fölött.

McFay rámeredt.

– Hogy az a...! Errõl el is feledkeztem! Tényleg! Most már Malcolm a tajpan.

Ketterer admirális sehogy sem értette a dolgot. A követségen néhány perce felvonták a kék jelzõzászlót, de nyomban le is vonták. Aztán megint fölvonták. Végül félárbocra eresztették.

– Ez meg mi a fenét jelent?

Senki sem sietett a felelettel. Végül Seratard törte meg a csöndet. – Nem tudom, csak azt, hogy a félárbocra engedett zászló általában halálesetet jelez...

Ketterer ismét a követség zászlórúdja felé fordította kétcsövű messzelátóját. A flotta kapitányai ott álltak mellette a tatfedélzeten. Marlowe, Ogilvy tábornok, a francia admirális és von Heimrich ugyanúgy aggódott, mint õ. Seratard és André Poncin csak színlelte. Az árbockosárban ülõ õrszem riadójára az ebédlõasztaltól rohantak a fedélzetre. Csak az orosz követ nem zavartatta magát: – Ha maguk fagyoskodni óhajtanak, ám tegyék, én inkább maradok. Ha jön valami üzenet a partról, hogy széna vagy szalma, lesz háború vagy sem, akkor szíveskedjenek fölkelteni. Ha megkezdik az ágyúzást, jövök én is...

Marlowe az admirális gallérjára csüngõ hájhurkát figyelte. Utálta Ketterert, nagyon szeretett volna a parton lenni Tyrer mellett, vagy a saját hajóján, a Pearl-ön. Ketterer leváltotta a helyettesét, és – tanácsának fittyet hányva – egy idegent, valamiféle Dornfield hadnagyot nevezett ki a helyére. A vén hülye... Milyen büszkén babrálja a távcsövét... Tudjuk, mennyire drága, és hogy csak a legmagasabb rangúak kapják. A vén hülyéje azt hi...

– Marlowe!

– Parancs.

– Menjen már ki a partra, nézze meg, mi ez az egész. Vagy ne is: magára itt van szükségem. Thomas! Volna olyan szíves, és átküldene egy tisztet a követségre? Marlowe! Jelöljön ki az osztagba egy jelzõmatrózt!

Ogilvy nyomban intett a szárnysegédjének, aki Marlowe-val a nyomában már szaladt is.

Seratard összébb húzta magán vastag felöltõjét: fázott a hideg szélben. – Tartok tõle, hogy Sir William bennrekedt.

– Ha jól emlékszem, reggel már közölte a véleményét – szólt rá kurtán Ketterer.

A követek részvételével tartott zajos tanácskozás nem hozott megoldást. Szergejev ragaszkodott korábbi álláspontjához: azonnali és hathatós kényszerítés. – Ezzel csupán annyi a gond, kedves gróf úr – mondta erre epésen Ketterer –, hogy egyszerűen nincs itt annyi katonánk, hogy az ágyúzást követõen megszálljuk a várost és környékét.

Ketterer most ajkát csücsörítve, dühösen villogtatta szemét Seratard-ra; kölcsönös volt a megvetésük. – Én biztos vagyok benne, hogy Sir William fog megoldást találni, de bevallom: ha látom, hogy levonják a zászlót, én porrá lövetem ezt a Jedót!

– Nagyon helyes – bólintott Seratard. – Itt egy nemzet becsületérõl van szó!

Von Heimrich arcán megfeszültek a vonások. – A japánok nem ostobák…. egyesekkel ellentétben. Nem hiszem, hogy ne látnák, mekkora erõvel állnak szemben.

Hirtelen megélénkült a szél, megrecsegtette az árbocokat és keresztrudakat, a tenger szürkülni kezdett, a felhõk nemkülönben. Minden szem a láthatár keleti peremén látható fekete felhõsáv felé fordult: viharfront közeledett a part elõtt horgonyzó flotta irányába.

– Marlowe, küldjön egy... Marlowe! – bõdült el Ketterer.

– Parancs! – Marlowe futva érkezett.

– Az ég szerelmére, maradjon a közelemben! Jelzés valamennyi hajónak: kifutásra felkészülni. Ha az idõjárás gyorsan rosszabbodna, a kapitányok maguk dönthetnek az indulásról. Gyülekezési hely Kanagava elõtt, mihelyt a körülmények lehetõvé teszik. – A hajóparancsnokokhoz fordult. – Menjenek vissza a hajójukra, amíg tehetik. – A parancsnokok elsiettek, boldogok voltak, hogy elkerülhettek az admirális közelségébõl.

– Én is visszamegyek a hajómra – mondta a francia admirális. – Bonjour, messieurs.

– Megyünk önnel mi is, admirális úr – mondta Seratard. – Köszönjük a vendégszeretetét, Ketterer admirális.

– És Alekszej gróffal mi legyen? Mintha õ is önökkel érkezett volna.

– Csak hadd aludjon. Jobb, ha az orosz medve alszik, n'est-ce pas?- mondta hidegen Seratard von Heimrichnek. Mindketten tökéletesen tisztában voltak vele, hogy Poroszország nemrég megkörnyékezte a cárt: konfrontációk esetén maradjon semleges, hogy ezáltal lehetõvé tegye Poroszország európai terjeszkedését és nyíltan vállalt hivatalos politikájának megvalósítását, a német nyelvű népek Poroszország vezetésével történõ egyesítését.

Marlowe a jelzõmatrózért siettében átpillantott saját hajójára. Féltette, nagyon rosszul érintette, hogy ha átmenetileg is, de más parancsol rajta. Nyugtalan tekintettel méregette egy pillanatig a fekete viharfrontot, a feketedõ fellegeket, a szél sós illatát és ízét. – Ebbõl még cefet vihar lesz – dünnyögte.

A követség fogadóhelyiségében Aylesbury, oldalán Phillip Tyrerrel, egy skót tiszttel és az õrséggel, fagyos tekintettel méregette a vele szemben ülõ három japánt és õreiket: Adacsit, az õsz öreget, Mito daimjóját; Miszamotót, az álszamurájt és egy tömzsi, hasas bakufu tisztviselõt, aki – bár ezt mindenki elõtt titkolta – folyékonyan beszélt hollandul, és akinek titkos megbízatása úgy szólt, hogy mindent jelentsen Josinak a tanácskozásról és két társa viselkedésérõl. Mint rendesen, mindegyikük álnéven mutatkozott be.

Akárcsak tegnap, ma is öt gyaloghintó érkezett, a bevonulás koreográfiája is ugyanaz volt, csupán az õrök szaporodtak fel. Az öt gyaloghintó közül csak háromnak volt utasa, amit Aylesbury furcsának és érthetetlennek talált. Ez, valamint az éjszaka folyamán a követség és a templom köré gyűlõ mind több és több szamuráj látványa arra késztette, hogy a zászlót félárbocra bocsátva afféle riadókészültséget rendeljen el a flottánál. Remélte, hogy Ketterer megérti.

Nem értette a dolgot a követség udvarán figyelõ, ismét kertésznek öltözött Hiraga sem, és még inkább nem értette, mikor látta, hogy Toranaga Josi nincs a hivatalnokok között. Ez azt jelentette, hogy a kastély közelében tervezett rajtaütést le kellett fújnia. Nyomban meg is próbált eltűnni, de a szamurájok ingerülten visszakergették dolgozni. Magában fortyogva engedelmeskedett, de egyre leste, mikor nyílik alkalom a szökésre.

– Két és fél órát késtek – mondta mintegy üdvözletképpen, fagyosan Aylesbury. – Civilizált országokban a diplomaták tárgyalásai pontosan kezdõdnek.

Dagályos és semmitmondó bocsánatkérések. Aztán a szokásos, elmaradhatatlan bemutatkozások, negédes bókok és aggályos udvariaskodás, majd egy órán át higgadtan elhárított követelések, súlyos érvek, haladékkérések, indokolatlan ámuldozások, kénytelenségbõl többször megismételt kérdések, figyelmen kívül hagyott tények, félresöpört igazságok, ürügyek, magyarázatok, kifogások, mentségek – mindez a legkifogástalanabb udvariassággal.

Aylesbury már csaknem felrobbant, amikor az öreg Adacsi nagy körülményesen elõvett egy lepecsételt tekercset, odaadta a tolmácsuknak, aki Favrodhoz továbbította.

Johann Favrod nyomban felélénkült.

– Gott im Himmel! Ez a ródzsú pecsétje.

– Eh?

– A Vének Tanácsáé. Ezt a pecsétet bárhol megismerem, ez ugyanaz, mint amilyet Harris kapott. Azt tanácsolom, Sir William, elõbb vegye át hivatalosan, aztán ha hollandul van, felolvasom, bár ezt kétlem. – Lenyelt egy ideges ásítást. – Valószínűleg csak a szokásos halogató taktika.

Aylesbury megfogadta Favrod tanácsát, de nagyon kellemetlennek találta ezt a tárgyalási módot, és hogy kénytelen egy idegen nemzetiségű tolmács segítségére hagyatkozni.

Favrod feltörte a pecsétet, és végigfutott a dokumentumon. Látva, hogy hollandul íródott, nem leplezte csodálkozását. – A mindenségit, ez hollandul van! – A címzést és a szokásos bevezetõt átugorva, hangosan olvasni kezdte: – A Vének Tanácsa, értesülvén egy közönségesnek látszó panaszról, elnézést kér alárendeltjeinek felületessége miatt, s ezúton meghívja a tisztelt brit követet és a többi követet, hogy a mostantól számított harmincadik napon jelenjenek meg Jedóban a ródzsú elõtt, ahol is hivatalos formában panaszt emelhetnek, s az ügy valamint a fent nevezett közönséges panasszal kapcsolatos jóvátétel megtárgyaltatik. Egy pillanatra összehúzta a szemét. – Aláírás... Andzsó Nórí főminiszter.

Aylesbury óriási erõfeszítéssel palástolta megkönnyebbülését. E régóta és nagyon várt okmány révén megőrizheti arcát! És ha most egy kis ügyeskedéssel még néhány kisebb engedményre rá tudja venni õket... Szeme sarkából hirtelen támadt dühvel vette észre, hogy Tyrer fülig érõ szájjal mosolyog. Nem nézett rá, úgy sziszegte oda: – Hagyja abba a vigyorgást, maga címeres ökör! – s még ugyanazzal a lélegzettel harsányan odaszólt Favrodnak. – Mondja meg nekik, Johann, hogy három nap múlva megkapják a válaszomat. Addig is követeljük, hogy a követségünkön, itt, ezen a követségen egy éve meggyilkolt õrmester és káplár családjának megsegítése érdekében, mint azt már négyszer követeltük, három napon belül fizessenek tízezer font sterling jóvátételt aranyban!

A fordítás után látta, hogy az idõsebb japán arca elkomorodik. Az öreg hosszasan tárgyalt a többiekkel.

Johann Favrod fáradtan jelentette: – Az öregfiú a szokásos kifogással utasítja vissza: a „szerencsétlen baleset”-et a követség egyik alkalmazottja követte el, aki az eset után szeppukut hajtott végre, azaz öngyilkos lett. A bakufunak semmi köze az ügyhöz.

– Akkor közölje velük a mi szokásos válaszunkat, azt a jó mindenségit! – felelte a hasonlóképp kimerült Aylesbury. – Az illetõt õk küldték hozzánk, õk erõsködtek, hogy alkalmazzuk, tehát õk a felelõsek. Az öngyilkosságot pedig csak azért követte el, mert a merénylet során az elõdöm súlyosan megsebesítette, és látható volt, hogy a következõ pillanatban elfogják!

Aylesbury fáradtságát legyűrve figyelte a tolmácsot hallgató két japánt, és az õket figyelõ harmadikat. Ez a harmadik egész délután csak a szemét méregette. Lehet, hogy övé az igazi hatalom. Vajon mi lehet a tegnapiakkal és fõképp azzal a fiatallal, akihez távozásakor André Poncin odament? Miben sántikál ez a nyomorult Seratard?

A felélénkülõ szél bevágta az ablaktáblát. Az egyik õr odahajolt és kitámasztotta. Az ablakból látszott a partközeiben horgonyzó flotta, a tenger sötétszürkére változott, tajtékos hullámokat vetett. Aylesbury észrevette a baljóslatú fekete sávot. Fokozódó nyugtalansággal pillantott a hajókra.

Favrod zökkentette vissza. – Az öregfiú azt kérdezi, hajlandó-e háromezret elfogadni. Aylesbury elvörösödött. – Tízezer, aranyban!

Újabb tolmácsolás után Favrod megtörölte gyöngyözõ homlokát. – Mein Gott, belementek a tízbe. Két részletben fizetik: az elsõt tíz nap múlva Jokohamában, a másodikat a jedói találkozó elõtti nap.

Aylesbury csak egy szándékoltan hosszúra nyújtott, teátrális szünet után válaszolt. – Három nap múlva megadom a választ, hogy elfogadjuk-e.

Udvarias hajlongások után a japán küldöttség távozott.

Miután egymás közt maradtak, Johann Favrod szélesen elvigyorodott. – Ez az elsõ eset, hogy sikerült valami haladást elérnünk, Sir William! Megtört a jég!

– Hát igen... majd meglátjuk. Én egyszerűen nem értem ezeket. Nyilvánvaló módon megpróbáltak kifárasztani minket. De miért? Mire jó ez? A tekercs már ott volt náluk, miért nem adták ide rögtön az elején, fölöslegessé tette volna ezt az egész hercehurcát! Mekkora barmok! És minek küldtek két üres gyaloghintót?

Phillip Tyrer válaszolt. – Úgy veszem észre, Sir William, hogy ez az egyik alaptulajdonságuk: a csalárdság.

– Igen, lehet. Legyen szíves, jöjjön velem, Tyrer. – Átmentek Aylesbury szobájába. Miután magukra csukták az ajtót, a követ dühösen ráförmed Tyrerre. – Magát a legalapvetõbb dolgokra sem tanították meg a külügyben? Magának elment az esze? Arra sem képes, hogy egy diplomáciai tanácskozáson pókerarcot vágjon? Megzápult az agya?

Tyrert meglepte a düh. – Bocsánatot kérek, nagykövet úr, kérem, ne haragudjon, de annyira megörültem az ön diadalának, hogy...

– Hol itt a diadal, maga hülye? Csak egy kis haladékot kaptunk, még ha az ég küldte is! – Aylesbury megkönnyebbültsége, hogy a találkozó várakozásával ellentétben több eredményt hozott, mint amennyit valaha is remélni mert, csak tüzelte haragját. – Magának üszög tenyészik a fülében? Nem hallotta azt a kitételt, hogy „egy közönségesnek látszó panasz”? Ezzel egy akkora kiskaput hagytak nyitva önmaguk számára, mint egy várkapu! Sikerült idõt nyernünk, ennyi az egész, bár ez jelen pillanatban nekem tökéletesen megfelel, mindazonáltal meg leszek döbbenve, ha ez a jedói találkozó harminc nap múlva valóban létrejön. De az ég szerelmére, legközelebb nehogy kimutassa az érzelmeit! És ha majd egyszer tolmács lesz... Egyelõre azt ajánlom, tanuljon meg japánul minél elõbb, különben a következõ hajóval már utazik is vissza, méghozzá olyan jellemzéssel, hogy azzal örök idõre az eszkimókhoz küldik!

– Értem, nagykövet úr.

A még mindig füstölgõ Aylesbury elnézte a fiatalember sztoikus arcát, és eltűnõdött: mitõl olyan furcsa. Aztán észrevette a szemét.

Hol láttam már ezt a tekintetet...? Ez az a szinte meghatározhatatlan idegenszerűség, ami az ifjabbik Struan szemében is ott csillog... Igen, persze, megvan. A Krímbõl visszatért fiatal katonák szemében láttam ilyet, sebesültekében és sértetlenekében egyaránt. A mieinkében és a foglyokéban. A háború kíméletlen gyorsasággal irtotta ki belõlük a fiatalságot és az ártatlanságot: más emberek lettek. Hányszor hallottam: aki csata elõtt fiatal, néhány perccel vagy órával késõbb felnõtt lesz – brit, orosz, német, francia vagy török. Mind.

É n vagyok a hülye, nem ez a fiú. Elfelejtettem, hogy még huszonegy sincs, és alig hat napja kis híján máris megölték. Olyan megrázó élményeken ment keresztül, amilyeneken ember csak keresztülmehet. Na és az a lány! Igen, annak a lánynak a szemében is ott van ez a tekintet. Vak vagyok, hogy eddig nem tűnt fel. Szerencsétlen... alig tizennyolc éves. Rettenetes ilyen pillanatok alatt felnõni. Nekem szerencsém volt.

– Nos, Mr. Tyrer – morogta; irigyelte, amiért ilyen bátran esett át a tűzkeresztségen –, nem lesz magával semmi baj. Ezek a tárgyalások... khm... Jób türelmét is kikezdenék, igaz? Azt hiszem, egy kis sherry nem fog megártani.

Hiraga csak nagy sokára tudott megszökni a szamurájok által körülzárt udvarról. Visszalopakodott a Negyvenhét Ronin Fogadójába. Mire nagy késéssel odaért, döbbenten fedezte fel, hogy a sisik már elindultak a rajtaütés színhelyére.

Ori tehetetlenül tárta szét a karját. – Az egyik emberünk jelentette, hogy a küldöttség pontosan ugyanúgy hagyta el a várat, mint tegnap. Ugyanolyan zászlókkal, öt gyaloghintóval jöttek ma is, úgyhogy feltételeztük, hogy Josi ott van valamelyikben.

– Abban maradtunk, hogy megvártok.

– Vártak is, Hiraga, de ha nem indultak volna el, nem értek volna oda idejében.

Hiraga gyorsan egyszerű kimonót öltött, és összeszedte a fegyvereit. – Orvosnál voltál?

– A mama-szannal úgy gondoltuk, hogy ma kockázatos volna. Majd holnap.

– Akkor Kanagavában találkozunk.

– Szonnó-dzsói!

Hiraga átsiklott a kerítésen, s belevetette magát a várat övezõ sikátorok, ritkán járt utacskák és hidak szövevényébe. Ezúttal szerencséje volt, egyetlen járõrrel sem találkozott.

A vár körüli daimjópaloták legnagyobb része néptelen volt. Hiraga minden takarást kihasználva, kertrõl kertre surrant, mígnem odaért a három nappal korábbi földrengés során leégett daimjóházhoz. Sisi barátai a tervnek megfelelõen ott gyülekeztek a várba vezetõ fõútra nyíló, bedõlt nagykapunál. De csak kilencen voltak, nem tizenegyen.

– Íííí, Hiraga, már lemondtunk rólad! – suttogta a legfiatalabb és legizgatottabb.

– Hol vannak a mori szamurájok?

– Meghaltak. – Akimoto, Hiraga unokaöccse felvonta a vállát, õ volt a sisik között a legidõsebb, jól megtermett, huszonnégy éves férfi. – Külön-külön jöttünk, én velük, hármasban, és beleszaladtunk egy járõrcsapatba. Szélesen elvigyorodott. – Én az egyik irányba rohantam, õk a másikba, de még láttam, hogy az egyiket eltalálja egy nyílvesszõ, és összeesik. Sose hittem volna, hogy ilyen gyorsan bírok rohanni. Na mindegy. Josi mikor jön?

Mélységes csalódottsággal hallgatták Hiragát, aki elmondta nekik, hogy kiszemelt áldozatuk nem tagja a küldöttségnek.

– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte egy magas, nagyon jóképű, tizenhat éves fiú. – Ez a leshely tökéletes... Eddig vagy tíz-tizenkét bakufu gyaloghintó haladt itt el elõttünk, jóformán kíséret nélkül.

– Ez a leshely jobb annál, mint hogy nagyon alapos ok nélkül felhasználjuk – válaszolta Hiraga. – Most azonnal eltűnünk. Akimoto, te mégy els...

Az õrt álló sisi figyelmeztetõleg füttyentett. Nyomban hátrább húzódtak, szemük a törött kerítés réseire tapadt. Díszes, csukott gyaloghintó tűnt fel. Nyolc félmeztelen hintóhordozó cipelte, tizenkét tunya zászlós szamuráj kísérte vagy harminclépésnyirõl; a várkapu felé tartottak. Se elõttük, se mögöttük senki.

A jelvényt azonnal felismerték: Andzsó Nóri, a ródzsú feje. Azonnal döntöttek.

– Szonno-dzsói!

Hiraga vezetésével egy emberként zúdultak a menetre, lekaszabolták az elöl haladó õrök két sorát, s a gyaloghintóra rontottak. Izgalmukban azonban egy-két másodperccel eltévesztették a támadás legmegfelelõbb ütemét, s ezzel idõt adtak a megmaradt nyolc õrnek – csupa válogatott, kitűnõ katonának – hogy magukhoz térjenek. A hintócipelõk az õrült kavargásban elengedték a palankin hordrúdjait, s üvöltve menekültek – már amelyik túlélte a mészárlás elsõ hullámát, s ez megteremtette Andzsó számára azt a pillanatot, amely ahhoz kellett, hogy a gyaloghintó túlsó ajtaját félrerántva épp akkor gördüljön ki, mikor Hiraga kardja a vékony falat átdöfve felnyársalta-a bársonypárnát, amelyen egy villanásnyival elõbb még ült.

Hiraga szitkozódva kirántotta a kardját, védekezõleg sarkon perdült, kardja szikrázva védte ki a felé sújtót. Megölte a támadót, s a hordrudakat átugorva az idõközben felálló és kardot rántó Andzsóra vetette magát, akit ekkorra már három testõr vett körül. Hiraga mögött három testvére vívott a többi négy szamurájjal, egy sisi már meghalt, egy másik magatehetettenül, halálos sebbel hevert a földön, egy harmadik vérszomjas ordítással vetette magát a küzdelembe, de megbotlott egy zokogó hordszékcipelõben, s rettenetes kardvágást kapott az oldalába. Mielõtt azonban a szamuráj visszaránthatta volna a kardját, egy sisi minden erejét beleadva vágott a nyakához, s a szamuráj feje a porba hullt.

Most már heten voltak hat ellen.

Akimoto a többieket otthagyva nyomban Hiraga segítségére sietett, aki a túlerõvel mit sem törõdve vetette magát Andzsóra. Hiraga, a ragyogó vívó, kibillentette egyensúlyából az egyik õrt, felnyársalta, visszarántotta kardját s oldalra ugrott, hogy a két megmaradt õrt félrevonva utat csináljon Akimotónak Andzsóhoz.

E pillanatban figyelmeztetõ kiáltás harsant. Ötven-hatvan lépésnyirõl, az egyik falszöglet mögül húsz várkatona érkezett rohanva Andzsó támogatására. Akimotót egy tizedmásodpercnyire megingatta az ordítás és a látvány, s ez elég volt ahhoz, hogy az egyik õr kivédje az Andzsót egyébként minden bizonnyal kettõbe szelõ vágást. Andzsó nyakába szedte a lábát, és a katonák felé rohant.

A sisik most már többszörös túlerõvel álltak szemben.

Andzsót már nem érhették el.

– Vissza! – harsogta Hiraga. Ezt is számtalanszor gyakorolták. Akimoto és a még harcoló négy sisi abban a pillanatban abbahagyta a vívást, sarkon fordult és berohant a bedõlt fõkapun. Hiraga maradt utolsónak. A súlyos sebet kapott fiatalember, Dzsozan sántikálva követte õket. Az õrök egy pillanatra összezavarodtak, aztán rendezték soraikat és utánuk vetették magukat. Néhányuk Dzsozant fogta körül, aki kardját harcra készen tartva fogadta õket; oldalából dõlt a vér.

Akimoto vezetésével rohantak hanyatt-homlok keresztül a romos kastélyon, esetleges visszavonulásuk útvonalát elõre, gondosan feltérképezték. Hiraga volt az utóvéd, üldözõi gyors ütemben közeledtek hozzá. Hiraga rohant, míg az elsõ akadályhoz nem ért, amely mögött Gota várta meglapulva, hogy segítségére siethessen. Az akadályhoz érve hirtelen megtorpant, hevesen vagdalkozva mindketten ellentámadásba lendültek, egyik üldözõjüket halálosan megsebesítették, a másik hátraszökkentében elesett, és magával rántotta a harmadikat. Hiragáék már fordultak és száguldottak is tovább, mind mélyebbre csalva üldözõiket az útvesztõbe.

Csaknem fennakadtak, de aztán keresztülsiklottak a megperzselt, félig leégett deszkafal egy másik keskeny nyílásán, ahol Akimoto lapult egy másik társukkal. A két lesben álló Szonnó-dzsói! kiáltással az ajkán egy szempillantás alatt levágta a legelöl futó üldözõt. A többi katona, akit meglepett a támadás váratlansága, megtorpant, hogy rendezze sorait. Mire csatakiáltásukat harsogva, elesett társuk holttestét átugrálva keresztülpréselték magukat a szűkületen, Akimoto, Hiraga és társai már nem voltak sehol.

A szamurájok nyomban legyezõalakzatba rendezõdtek és megkezdték a módszeres kutatást. Az égen fenyegetõ esõfelhõk gyülekeztek.

Andzsó a kiégett fõkapu elõtt állt, õrök gyűrűjében. Öt embere elesett, kettõ súlyosan megsebesült. A két elesett sisit már lefejezték. A legfiatalabb sisi tehetetlenül hevert a földön, egyik lábát csaknem teljesen átvágták, haláltusájában azt markolta, próbálta visszatapasztani. Dzsozan hátával egy falhoz lapult. Eleredt az esõ.

– Ki vagy? – ismételte a fiatalember fölé hajló szamuráj. – Mi a neved? Ki küldött, ki a vezetõd?

– Mondtam már! Csósúi sisi vagyok, Hodzso Torna a nevem. Én voltam a vezetõ! Nem küldött senki. Szonnó-dzsói!

– Hazudik, nagyuram – mondta egy lihegõ tiszt.

– Természetesen – fortyogott Andzsó. – Öld meg.

– Tisztelettel kéri, hogy szeppukut követhessen el.

– Öld meg!

A tiszt – nagydarab, medveszerű jelenség – vállat vont, és odament a fiatalemberhez, s Andzsónak háttal odasúgta neki: – Engem ért a megtiszteltetés, hogy segéded lehessek. Nyújtsd ki a nyakad. – Hussant a levegõben a kard. A tiszt az elõírásoknak megfelelõen, a szamurájkontynál fogva, bemutatta Andzsónak a fejet.

– Látom – mondta Andzsó a rituálé elõírásait követve, de szinte fuldokolva a dühtõl, hogy ezek az emberek meg merték támadni, merészelték félholtra rémíteni õt, a ródzsú fejét! – A másikat is, hazudik az is. Öld meg!

– Tisztelettel kéri, hogy szeppukut követhessen el.

Andzsó már csaknem rákiáltott, hogy ölje meg, hogy kaszabolja le a merénylõt vagy kövessen el õ maga szeppukut, mikor hirtelen megérezte a körülötte álló szamurájok ellenségességét. Meglegyintette szokásos félelme: kiben bízhatok? Ezek közül a szamurájok közül csak öt volt saját testõre.

Úgy tett, mintha fontolóra venné a kérdést. Mikor végre sikerült visszanyelnie haragját, bólintott, majd sarkon fordult, és az egyre erõsödõ esõben dühös léptekkel elindult a várkapu felé. Emberei követték. A többiek körülfogták Dzsozant.

– Pihenhetsz egy percet, sisi – mondta barátságosan a tiszt, s letörölte arcáról az esõt. – Adjatok neki egy kis vizet.

– Köszönöm. – Dzsozan négy esztendeje készült e pillanatra, azóta, hogy Orival, Sorinnal és másokkal együtt megesküdött, hogy „tiszteli a császárt, és kiűzi az idegeneket”. Gyorsan fogyatkozó erejét összeszedve térdre ereszkedett, de rémülten tapasztalta, hogy a halál gondolata kõvé dermeszti.

A tiszt látta, mennyire megrettent, de számított rá. Gyorsan leguggolt Dzsozan mellé.

– Van halálversed, sisi? Mondd el nekem. Tarts ki, ne hagyd el magad. Te szamuráj vagy, és ez a nap éppolyan jó a halálra, mint bármely másik – mondta halkan, bátorítólag; abba akarta hagyatni vele a könnyhullatást. Semmibõl a semmibe, egyik kard levágja ellened, a másik téged. Harsogd el csatakiáltásod, és örökké fogsz élni. Mondd: Szonnó-dzsói!... még egyszer...

A tiszt mindeközben készülõdött, s most egyetlen váratlan, folyamatos mozdulattal fölegyenesedett, kirántotta kardját, s a végtelenbe küldte a fiatalembert.

–Ííííí – szólalt meg álmélkodva egyik embere. – Uraga-szan, ez csodálatos volt!

– A szacumai Kacumata szenszei volt az egyik tanítóm – felelte rekedtes hangon a tiszt. Még soha életében nem kalapált ennyire a szíve, de örömmel töltötte el, hogy hibátlanul teljesítette szamuráji kötelességét. Egyik embere a szamurájkontynál fogva fölemelte a fejet. Az esõ könnyé vált, elmosta a valódi könnycseppeket. – Tisztítsd meg, és mutasd be Andzsó nagyúrnak. – Uraga a várkapu felé pillantott. – Undorodom a gyáváktól – mondta és elindult.

Aznap éjjel, mikor már elmúlt fejük fölül a veszély, Hiraga és társai elõlopakodtak a jó elõre kiszemelt pincébõl, s más-más úton visszaosontak az eldugott fogadóba.

Sötét és borús volt az ég, erõs szél hajszolta a permetezõ esõt. Nem fázom, nem panaszkodom, én szamuráj vagyok – parancsolt magára Hiraga úgy, ahogy azt családjában emlékezete szerint mindig is tanították. És ugyanígy fogom nevelni én is a fiaimat és lányaimat, gondolta, ha a karmám úgy akarja, hogy gyermekeim legyenek.

– Ideje megházasodnod – mondta egy éve az apja.

– Igen, apám. De tisztelettel kérlek, gondold meg magad és engedd, hogy én válasszak.

– Elõször is: a fiúnak kötelessége, hogy apjának engedelmeskedjen. Másodszor: az apának kötelessége, hogy fiainak feleséget, lányainak férjet válasszon. Harmadszor: Szumomo apja nem egyezik bele, az a lány szacumai és nem csósúi, és bármennyire kívánatos is, nem megfelelõ. Mi a véleményed Ito lányáról?

– Kérlek, bocsáss meg, apám. Igazad van, a választásom valóban nem tökéletes, de Szumomo családja szamurájcsalád, õt is abban a szellemben nevelték, és engem megbabonázott. Kérve kérlek. Van még négy fiad.., nekem meg csak ez az egy életem, amit, megállapodtunk, a szormó-dzsóinak szentelek, következésképp rövid lesz. Kérlek, teljesítsd kérésemet. Ez életre szóló kívánságom.

A szokásjog szerint ez nagyon komoly kívánság volt, s azt jelentette: ha teljesül, a folyamodó soha többé nem kér semmit.

– Rendben van, teljesítem – válaszolt mogorván Hiraga apja –, de nem mint életre szóló kívánságot. Ha tizenhét éves lesz, eljegyezheted. Szívesen látom a családunkban.

Ez egy éve történt. Hiraga néhány nap múlva elhagyta Simonoszekit. A falubelieknek azt mondták, azért, hogy Kiotóban beálljon a csósúi ezredbe, valójában azonban azért, hogy hitet tegyen a szonnó-dzsói mellett, s ronin legyen – és a gyakorlatban hasznosítsa titkon négy esztendeje érlelt elszántságát és az ez idõ alatt tanultakat.

A kilencedik hónapban jártak. Szumomo három hét múlva betölti a tizenhetedik életévét, de Hiraga már annyira törvényen kívülre került, hogy semmiképp nem térhetett vissza a falujába. Egészen tegnapig. Apja ezt írta:

Nagyurunk, Ogama megbocsát minden harcosnak, aki nyíltan a szonnó-dzsói hívéül szegõdött, s ha azonnal visszatérnek, megtagadják hitvallásukat és nyilvánosan hűséget esküsznek neki, ismét biztosítja járandóságukat. Használd ki ezt a lehetõséget. Sokan visszatérnek.

A levél elkeserítette, kis híján megingatta elszántságát. – A szonnó-dzsói fontosabb, mint a család vagy Ogama nagyúr, még Szumomónál is fontosabb – hajtogatta magában újra meg újra. – Ogama nagyúrban nem lehet megbízni. Ami pedig a járandóságomat illeti...

Szerencsére az apja a legtöbb emberhez képest módosnak tekinthetõ, és sója nagyapja révén még korábban hiraszamurájjá, harmadik rangfokozatú szamurájjá léptették elõ. A hiraszamuráj fölött a rangsorban a hatamoto és a daimjó állt, alatta a többi szamuráj: a gosik, az asigarík, a parasztszamurájok és a velük egy kasztban lévõ, de nem szamuráj gyalogos katonák.

Apámnak köszönhetek mindent, gondolta Hiraga.

Az õ kívánságára dolgoztam szorgalmasan, hogy a szamurájiskolában én legyek a legjobb tanuló, a legjobb kardforgató, az angolul legjobban beszélõ. Az õ és a szenszei, legfõbb tanítónk engedélyével és áldásával esküdtem fel a szonnó-dzsóira s lettem roninná, hogy megszervezzem és vezessem a csósúi harcosokat. Igen, áldásukat adták rá, de csak titokban, mert ha kitudódna, apám és a szenszei a fejével fizetne érte.

Karma. Teljesítem a kötelességem. A gajdzsinok söpredék, semmi szükségünk rájuk. Csak a fegyvereik kellenek – hogy megöljük õket.

Rázendített az esõ. A vihar erõsödött. Örült neki, mert ez megnehezítette, hogy esetleg észrevegyék. A hívogató fürdõ, a rá váró szaké és tiszta ruha tartotta benne a lelket. A merénylet sikertelensége nem zaklatta fel: karma.

Tanítói s egész neveltetése verte belé a tudatot, mígnem afféle életformájává vált, hogy mindig, mindenkor ellenségek és árulók vannak körülötte. Óvatosan haladt, meg-meggyõzõdött róla, nem követik-e, összevissza váltogatta az irányt, s valahányszor erre lehetõség volt, megvizsgálta az elõtte nyújtózó útszakaszt.

A sikátorba érve hirtelen elszállt belõle minden erõ. A Negyvenhét Ronin Fogadója s a körülötte lévõ kerítés eltűnt.

Csak füstölgõ hamu és hányingerkeltõ szag maradt a helyén. Néhány tetem: nõk, férfiak. Egyesek lefejezve, mások darabokra szabdalva. Gotát megismerte a kimonójáról. A mama-szan fejét egy földbe szúrt lándzsa hegyére tűzték. A lándzsán egy tábla himbálózott. A törvény tiltja bűnözõk és árulók rejtegetését. Az írás alatt a bakufu pecsétje és Andzsó Nóri, a ródzsú vezetõje aláírása.

Elöntötte a harag, de dühe hideg volt, s csupán egy újabb jégréteggel vastagította a már meglévõt. Ezek az átkozott gajdzsinok, gondolta. Errõl is õk tehetnek. Ez is miattuk történt. Meg fogjuk bosszulni.

Szeptember 30., vasárnap

Malcolm Struan ébredezett. Érzékei lassan, puhatolózva éledeztek. Mindig is tudta, mi az a lelki fájdalom, két öccsét és egy húgát vesztette el, de lelki fájdalmakat okoztak neki apja ivászatai s mind gyakoribb dührohamai is; türelmetlen tanítói; az állandó kényszer, hogy mindenben kitűnjön, mert egy nap õ lesz a tajpan; és lelki gyötrelmeket okozott az állandó szorongás, hogy bármennyire készül is e szerepre, bármennyit tanul, reménykedik, imádkozik, munkálkodik is minden áldott nap, éjt nappallá téve, mégsem lesz képes megfelelõt nyújtani. Nem is volt igazi gyermek- és ifjúkora, mint a többieknek.

Most azonban még nehezebb próbatétele várt rá az ébredésnek, mint eddig bármikor: le kellett merülnie az aznapra rendeltetett fizikai fájdalom mélységeibe, a hirtelen, minden elõjel nélkül érkezõ, õrjítõ görcsök közé.

Igen, ez az az ismerõs, lüktetõ sajgás... De nem olyan borzalmas, mint tegnap. Hány nap telt is el a Tokaidó óta? Tizenhat. Tizenhat nap.

Engedélyezte magának, hogy tovább ébredezzen. Ma tényleg nem olyan rossz, mint tegnap. Hallok. Nyitva a szemem. Hajnali fény, a szoba áll, nem forog. Tiszta égbolt, enyhe szellõ.

Két napja szűnt meg a vihar. Nyolc napig dühöngött tájfuni erõvel, aztán ugyanolyan gyorsan, mint ahogy megjelent, elvonult. A Jedo elõtt horgonyzó flotta hajói már az elsõ nap szétszóródtak, a nyílt vízen nagyobb biztonságban érezték magukat. Eddig egyedül a francia zászlóshajó tért vissza, épp csak bevánszorgott Jokohamába. A többi még nem mutatkozott. Ez egyelõre nem adott okot az aggodalomra, mégis nyugtalanul, reménykedve és fohászkodva leste mindenki a szemhatárt.

A dühöngõ orkán Jokohamában partra sodort egy kereskedelmi hajót, megrongált néhány épületet, sok dereglye és csónak eltűnt, a katonai tábor számos sátra elvitorlázott, de az ítéletidõ se ott, se Josivarában, se a kolónián nem követelt emberáldozatot.

Óriási szerencsénk volt, gondolta Struan, de ezután máris saját kis világának középponti problémájára összpontosított: fel tudok-e ülni?

Óvatos, félszeg kísérlet. Ajíjje! Fáj, de nem olyan elviselhetetlenül. Félig ülõ helyzetbe tornászta magát, aztán úgy is maradt, két karjával támasztva magát a háta mögött.

Ki lehet bírni. Jobb, mint tegnap. Várt egy percig, aztán elõrehajolt, óvatosan csak fél karjára nehezedett. Még mindig elviselhetõ. Fél karját is fölemelte, így is elviselhetõ. Óvatosan kitakarózott, és nagy elõvigyázattal megpróbalta a padlóra tenni a talpát. Ez már nem ment, a belé hasító fájdalom túlságosan erõs volt. Az újabb kísérlet újabb kudarcot eredményezett.

Mindegy, majd késõbb. Amilyen vigyázva csak tudott, visszafeküdt. Mikor a derekának többé nem kellett tartania a súlyát, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ajíjje!

– Türelem, Malcolm – mondta Babcott minden nap, minden egyes vizitnél, naponta háromszor, négyszer.

– Fene vigye a türelmet!

– Tökéletesen igaza van... De tényleg gyorsan javul.

– Mikor kelhetek már föl?

– Ha óhajtja, akár most is, de nem ajánlom.

– És mikor fogja ajánlani?

– Mondjuk úgy két hét múlva.

Struan szitkozódott, de sok tekintetben örült a feddésnek, így több ideje maradt azon gondolkodni, mihez kezd majd a tajpansággal, az anyjával, Angelique-kel, McFayjel és a sürgõs üzleti problémákkal..

– Mi legyen a Csósú által kért fegyverekkel? – kérdezte néhány napja McFay. – Óriási és hosszú távú üzletnek látszik.

– Van egy elgondolásom. Bízza csak rám.

– Norbert nyilván már régóta kiszimatolta, mit akarnak a csósúiak, biztos, hogy alánk fog ajánlani.

– A pokolba Norberttel és Brockkal! Nekik nincsenek olyan jó kapcsolataik, mint nekünk. Dmitri, a Cooper-Tillman meg a legtöbb amerikai Kína-járó a mi oldalunkon áll.

– Csak Hawaiiban nem – jegyezte meg savanyú képpel McFay.

Az utolsó postában, tíz napja – azóta nem jött, és a kéthavonta közlekedõ gõzös érkezése csak öt nap múlva volt esedékes – Tess Struan azt írta:

A Victoria Bank elárult minket. Szerintem titokban bõkezű hitellevelekkel támogatták Morgan Brockot Londonban. Morgan ezek révén titkon lepénzelte összes hawaii ügynökünket, bezsákolta a teljes cukorpiacot, minket teljesen kirekesztett belõle. Ami még rosszabb – bár erre nincs bizonyíték –, állítólag szoros kapcsolatot tart fenn Jefferson Davisszel, a lázadó elnökkel és gyapotültetvényeseivel, a cukorért cserében fel akarja vásárolni az angol üzemeknek szánt teljes jövõ évi gyapottermést. Ha ez az üzlet létrejön, Tyler és Morgan Ázsia leggazdagabb embere lesz. Ennek nem szabad megtörténnie! Tanácstalan vagyok. Jamie, maga mit javasol? Adja át ezt a levelet a fiamnak, és mondja meg neki, hogy sürgõs segítségre van szükségem.

– Mi a javaslata, Jamie?

– Nincs javaslatom, Mal... Tajpan.

– Ha nyélbe ütötték az üzletet, akkor már nincs mit tenni. Tegyük fel, hogy nyélbe ütötték. Nem lehet valahogy elfogni a szállítmányokat?

McFay szeme megrebbent.

– Kalózakcióval?

Struan a szemébe nézett.

– Ha muszáj, azokkal. Az öreg Brock megtenné, a múltban már meg is tette. De ez csak akkor válik szükségessé, ha a gyapot mind az õ hajóiba vándorol. Van azonban egy másik lehetõség is: a Királyi Flotta áttöri az Unió blokádját, és annyi gyapotot kapunk, amennyit csak akarunk.

– Ez csak akkor képzelhetõ el, ha hadat üzenünk az Uniónak. Az viszont elképzelhetetlen!

– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Az ég szerelmére, nekünk muszáj Davis mellé állnunk, a Dél gyapotja nélkül nem tudunk létezni! Ha melléjük állunk, gyõznek is. Különben nem.

– Nekem is ez a véleményem. De Északtól legalább ennyire függünk.

– Valahogy biztos meg lehet szakítani a láncot. Ha Norbert nem tudja mozdítani az árut, tönkremegy.

– Mit tenne Dirk?

– Megkeresné a legérzékenyebb pontját – vágta rá Struan.

– Akkor azt kell megkeresnünk.

De vajon mi lehet az, és hol található? – töprengett az ágyon fektében Struan. Törte a fejét. És Angelique? Nem: vele majd késõbb foglalkozom. Egyelõre elég, ha tudom, hogy napról napra jobban szeretem.

Istennek hála, már képes vagyok leveleket írni. Anyámnak kell írni megint: ha valaki tudja, hol van Norbert legérzékenyebb pontja, akkor õ tudja. Elvégre Tyler Brock az apja, Morgan pedig a bátyja. De hogyan merészel így írni Angelique családjáról? Írjak Angelique apjának? Írok neki, de nem most, ez még ráér.

Rengeteg levélre kell még válaszolni, könyveket is kell rendelni Angliából, nincs már olyan messze a karácsony, a Jockey Club hongkongi jótékonysági bálja... A Struan szokásos évenkénti báljára is gondolni kell, meg a mára kitűzött megbeszélésekre: Jamie legalább kétszer jön, délután Seratard... Mit akarhat? Mi van még mára? Reggeli után jön Phillip egy kis csevegésre... De nem, ma nem is, Sir William tegnap visszarendelte Jedóba, hogy készítse fel a követséget a húsz nap múlva esedékes tárgyalásra.

– Tényleg létrejön ez a találkozó, Sir William? – kérdezte a látogatóba érkezett nagykövettõl. A flotta távozása és a körülöttük hemzsegõ, bár nyíltan nem ellenséges szamurájok miatt Aylesbury néhány nap után – ennyit muszáj volt maradni, hogy megőrizze arcát – úgy döntött, hogy a jóvátétel átvételének örvén visszaköltözik Jokohamába.

– Azt hiszem, létrejön, Mr. Struan. Lehet, hogy nem pontosan aznap, de körülbelül akkortájt. Ez jelentõs elõrelépést hoz majd. Ha ígéretüknek megfelelõen leteszik az elsõ ötezer fontot... Nos, az nagyon kedvezõ elõjel volna. Most jut eszembe, úgy tudom, az ön egyik gõzöse ma indul Hongkongba. Megkérhetném, hogy engedje föl rá az egyik alkalmazottamat, sürgõs postát vinne... A feleségem meg a két fiam hamarosan megérkezik, és el kell rendeznem néhány dolgot.

– Természetesen. Majd szólok McFay-nek. Ha bármelyik hajónkon eléjük óhajt menni, csak szóljon.

– Köszönöm. Úgy terveztem, ha megjönnek, kiveszek két hét szabadságot. Az ember egészen begyepesedik itt, olyan, mintha egy börtönben ülne. Hiányzik a hongkongi pezsgés... az aztán város! Bár kétlem, hogy a Whitehallban ezt tudomásul vennék. Rengeteg kitűnõ marhasült, egy kis krikett vagy tenisz, színház vagy opera, néhány nap a futtatásokon... De szép is volna! Maga mikor megy vissza?

Mikor?

A tokaidói tragédia híre már egy hete megérkezhetett, feltéve, hogy a postahajó átvészelte a vihart. Anyám gondolom dühöngött, de ebbõl kifelé nyilván semmit sem mutatott. Vajon idejön-e az elsõ hajóval? Elképzelhetõ, bár ott van a központunk, neki arra is gondolnia kell. Na és Emmára, Rose-ra és Duncanre. Most hogy apa meghalt és én nem vagyok ott, nem jöhet csak úgy el két-három hétre. De ha mégis hajóra szállt, akkor is van még három-négy napom a védõbeszédem kidolgozására. Furcsa dolog így, potenciális ellenfélként gondolni rá. Vagy ha nem is ellenség, de már nem barátom. Persze az is lehet, hogy még mindig a barátom, mindig is az volt, bár csak amolyan távoli, mindig csak apám volt fontos neki, ránk alig szakított idõt.

– Jó reggelt, fiam! Hogyan lehetnék én valaha is az ellenséged?

Elképedve látta, hogy anyja ott áll az ágyánál, ott van az apja is, ezt furcsállotta, mert úgy emlékezett, hogy az apja meghalt, de ez most mintha nem számított volna, kipattant az ágyból, nem is fájt, boldogan beszélgetett velük a Hopgkongi-öblöt átszelõ nagycsónakban, viharfelhõk mindenütt, apja és anyja tiszteletteljesen hallgatja okos terveit, Angelique ott ül a csónak orrában, áttetszõ ruhában, keble csábító, födetlen, megsimogatja, lejjebb siklik a tenyere, most már teljesen meztelen, teste a testéhez tapad, keze arcát simogatja...

– Malcolm!

Felriadt. Angelique állt az ágya mellett, mosolygott; pongyolája diszkrét, suhogó selyem. Az álom szertefoszlott, de Angelique testének ígérete még ott vibrált tudatalattijában. – Ó... Szóval csak álmodtam... De magáról álmodtam, kedves.

– Tényleg? És mit?

Struan homlokát ráncolva próbálta összerakosgatni az álomfoszlányokat. – Már csak arra emlékszem – mosolygott Angelique-re –, hogy maga gyönyörű volt. Szép ez a pongyola.

Angelique jókedvűen megperdült, hogy mutassa. – Az a szabó készítette, akit Jamie-vel hozatott. Mon Dieu, Malcolm! Az az ember kész csoda! Négy ruhát rendeltem, ugye nem baj... Ó, köszönöm! – Lehajolt, hogy megcsókolja Struant.

– Várjon, Angelique, várjon egy pillanatot! Ezt nézze! – Struan fájdalmát legyűrve, óvatosan felült, és mindkét kezét a lány felé nyújtotta.

– De hisz ez csodálatos, cheri! – örvendezett Angelique, s megfogta a felé nyújtott kezet. – Ó, Monsieur Struan, azt hiszem, mostantól kezdve csak gardedame kíséretében látogatom, többé nem maradok kettesben magával a hálószobájában.

Mosolyogva közelebb lépett, óvatosan Struan vállára tette a kezét, hagyta, hogy fél kanral átölelje. Megcsókolta Struant. Csókja könnyű volt, de sokat ígérõ. Lehelt még egy csókot Struan fülére is, aztán fölegyenesedett, hagyta, hogy Struan a keblén pihentesse a fejét, élvezte ezt az intim közelséget Struan még inkább. Ez a puha selyem, s ez a semmihez sem hasonlítható melegség...

– Mondja, Malcolm! Maga tényleg komolyan gondolta, hogy feleségül akar venni? – kérdezte Angelique. Érezte, hogy Struan karján megfeszülnek az izmok, s megrándul a fájdalomtól.

– Persze, hogy komolyan, mondtam már sokszor.

– És gondolja, hogy... gondolja, hogy a szülei, bocsánat: az édesanyja beleegyezne? Igen? Nagyon szeretném.

– Persze, hogy beleegyezik, persze, hogy bele fog egyezni.

– Megírhatom a papának? Úgy szeretném neki elmondani.

– Természetesen, írjon csak, amikor kedve van, én is írok neki – mondta rekedtes hangon Struan. Vágya úrrá lett jólneveltsége fölött, megcsókolta a selymet, aztán újra, szenvedélyesebben, és csaknem elkáromkodta magát, mikor érezte, hogy Angelique elhúzódik. – Bocsásson meg – dünnyögte.

– Kettõnk között semmi szükség bocsánatkérésre, se semmiféle angolszász bűntudatra, szerelmem – felelte szelíden Angelique. – Én is kívánom magát – mondta, majd tervét követve stílust váltott. – És most Nightingale nõvér leszek.

Felrázta a párnákat, eligazgatta az ágyneműt. – Monsieur Seratard ma este vacsorát ad, holnap este pedig estélyt rendez. André Poncin fog zongorázni, Chopin- és Beethoven-darabokat ad elõ, én Beethovent jobban szeretem, mint Mozartot ja és egy Brahms nevű fiatalember valamilyen darabját. – Templomharang kondult, reggeli misére szólítva a híveket. Szinte abban a másodpercben csatlakoztak hozzá a többiek is, puhább és dallamosabb hangon, mint a katolikus templom harangja. – Nnna – mondta Angelique: Segített visszadõlni és kényelmesen elhelyezkedni Struannak. – Most megyek, rendbe szedem magam, aztán mise után visszajövök.

Struan megfogta a kezét. – Maga csodálatos. Szeretem m... – Szeme az ajtóra villant: valaki megpróbálta elfordítani a kilincset. A retesz azonban rá volt tolva.

A kilincs megint megmozdult.

– Ezek a szolgák sose kopognak. Ideje õket móresre tanítani – mondta Angelique.

– Úr! – kiabált be a szolga. – Tea!

– Mondja meg neki, hogy menjen el, és jöjjön vissza öt perc múlva. – Struan kantoni nyelvjárásban kikiabált. A szolga morogva elment. Angelique felkacagott.

– Tanítson meg kínaiul.

– Lehet róla szó.

– Hogy mondják azt, hogy „szeretlek”?

– A kínaiaknak nincs szavuk a szerelemre.

Angelique arca elfelhõsödött. – Milyen szomorú!

Odasiklott az ajtóhoz, elhúzta a reteszt, csókot dobott Struannak, és kilépett.

Struan sóvárogva nézett utána. Hirtelen eljutott tudatáig a harangozás. Mise!

Elszorult a szíve. Eddig nem is gondolt rá, hogy Angelique katolikus. Anyám az anglikán egyház konok híve, vasárnaponként kétszer jár misére; járt apám is, mentünk velük mi is, ahogy a többi rendes hongkongi família.

Katolikus...

Nem számít. Nem érdekel. Meg kell szereznem, gondolta. Egészséges, mohó vágyakozása elfojtotta a fájdalmat. – Muszáj.

Aznap délután három jelentéktelen bakufu tisztviselõ, Aylesbury, tolmácsok, a hadsereg egyik számvevõ tisztje, a követség kínai sroffja és Vargas jelenlétében négy megizzadt japán kuli becipelte és letette a megvasalt ládát.

A követség legnagyobb fogadótermében voltak, az ablakok tárva-nyitva.

Aylesburynek erõsen fegyelmeznie kellett magát, hogy fülig ne szaladjon a szája. Az egyik japán hivatalnok nagy körülményesen egy díszes kulcsot halászott elõ, és kinyitotta a ládát. Mexikói ezüstdollárok, néhány aranytael – darabonként nem egész négydekásak – és némi ezüsttael csillogott benne.

– Kérdezze meg, miért nem aranyban hozták, ahogy megállapodtunk?

– A hivatalnok azt mondja, ilyen rövid idõ alatt nem tudta aranyban elõteremteni, de ez itt mind tiszta mex, törvényes fizetõeszköz, és szíveskedjék neki elismervényt adni. – A „tiszta” szó pénzzel kapcsolatosan azt jelentette, hogy az érmék nincsenek se megreszelve, se körülnyírva.

– Számolják meg.

A sroff már ugrott is, egy szõnyegre borította a láda tartalmát, s rögtön észre is vett egy körülnyírt érmét. Vargas kettõt. Ezeket félretették. Minden szempár a szõnyegre szegezõdött, a takarosan elrendezett érmék egyre magasodó oszlopaira. Ötezer font hatalmas summának számított ekkoriban, mikor egy hivatásos tolmács évi négyszáz font fizetést húzott, amibõl még a koszt-kvártélyát is fedeznie kellett; egy sroff évi százat (bár mindennek, ami a kezén keresztülment, jó néhány százaléka oda is ragadt); Londonban egy szolga évi húsz fontot és teljes ellátást kapott; egy közkatona napi öt pennyt, egy matróz hatot, az admirálisok évi hatszáz fontot.

A számlálással gyorsan végeztek. A kis aranyérmék súlyát mindkét sroff ellenőrizte, aztán lemérték a körülnyírt érméket, végül egy abakusz segítségével kiszámították, hogy az érvényes átváltási árfolyam szerint mennyit érnek.

Vargas jelentette. – Négyezer-nyolcvannégy font, hat shilling és hét penny tiszta érmékben, ötszázhúsz font aranyban, kilencvenkét font tizenhat körülnyírt érmékben. Az egész összesen négyezer-hatszázkilencvenhét font, két shilling és hét penny.

– Bocsánat, úr, nyolc penny – szólt közbe meghajolva és fejét lehajtva a kínai; meglebbent hosszú, vaskos varkocsa. A parányi kiigazításban elõre megegyezett Vargasszal, arca megõrzése érdekében szükségesnek tartotta. Úgy érezte, hogy az összeg, amelyet portugál kollégája tiszteletdíjukként leszámított, az az összesen száztizenhét font, nyolc shilling és hat penny kevesebb, mint amennyit õ kiügyeskedett volna, de félórai munkáért azért elfogadható.

– Tegye vissza a ládába, Vargas – rendelkezett Aylesbury –, adjon nekik elismervényt, de vezesse rá, hogy a hiányzó összeg az utolsó részletfizetéskor esedékes. Johann, köszönje meg, és mondja meg nekik, hogy tizenkilenc nap múlva elvárjuk a teljes összeget aranyban.

Johann Favrod lefordította. Szavai hallatán a másik tolmács hosszadalmas szónoklatba kezdett. – Haladékot kérnek, uram...

– Nincs haladék – sóhajtott Aylesbury. Elbocsátotta a többieket, és felkészült még egy óra köntörfalazásra. Oda sem figyelt, amíg meg nem hallotta Favrod meglepõ szavait.

– Váratlanul a tárgyra tértek, nagykövet úr, a jedói találkozóról beszélnek. Kérik, hogy halasszuk el további harminc nappal, vagyis tegyük át a mától számított ötvenedik napra... Szóról szóra következõket mondják: a sógun akkor tér vissza Kiotóból, és már megüzente a ródzsúnak, hogy közöljék a követekkel: azon a napon hajlandó fogadni õket.

Aylesbury, hogy legyen ideje a gondolkodásra, kikiáltott: – Lim! Lim nyomban megjelent.

– Teát!

Másodperceken belül megérkeztek a tálcák. És szivarok, tubák és pipadohány. A helyiség csakhamar megtelt füsttel, s miközben mindenki köhögött, Aylesbury a lehetõségeket fontolgatta.

Elõször is ami a legfontosabb: ezek itt minden bizonnyal alacsony rangú tisztviselõk, tehát bármiben állapodom is meg velük, az további tárgyalások tárgya. Másodszor: az ötven nap mindenképpen két sõt három hónapra nyúlik, viszont ha találkozhatunk végre a legfõbb hatalommal, az tartós elõrelépést jelent. Én voltaképpen nem is bánom, ha ez a találkozó csak három-négy hónap múlva jön létre. Addigra megérkezik Lord Russel levele, amelyben jóváhagyja a hadüzenetet... Indiából és Hongkongról úton lesz az erõsítés, Ketterer is megkapja azt az istenverte felhatalmazást, meglesz hozzá az erõnk, hogy ha kell, bevegyük és megszálljuk Jedót.

De felelhetem azt is, hogy tartsuk csak magunkat az eredeti menetrendhez. Ez volna a legjobb. Viszont érzem, hogy ezek nem fognak szembefordulni ennek a titokzatos sógunnak az akaratával, tehát megint kibújnak, kitekergõznek valahogy az ígéretük alól.

– A szóvivõjük azt mondja – szólalt meg Favrod –, hogy mivel megállapodtunk, õk elköszönnek.

– Nem állapodtunk meg semmiben. A harmincnapos módosítás számos ok miatt nem lehetséges. A Vének Tanácsával már megállapodtunk egy idõpontban. Utána pedig húsz nap múlva találkozunk a sógunnal.

Mihelyt kettesben maradtak Aylesburyvel, Johann Favrod azt mondta: Nem fogják betartani.

– Tudom. Nem számít.

– Sir William, a szerzõdésem két hónap múlva lejár. Nem újítom meg.

– Még legalább hat hónapig nem tudom nélkülözni a szolgálatait – mondta éles hangon Aylesbury.

– Ideje hazamennem. Itt hamarosan vérfürdõ lesz, semmi kedvem lándzsahegyre tűzetni a fejem.

– Évi ötven fonttal fölemelem a fizetését.

– Ez nem pénzkérdés, Sir William. Belefáradtam. Ezeknek a tárgyalásoknak a kilencven százaléka Scheiße. Semmi kedvem állandóan egy halom trágyából kikotorni a lényeget.

– Szükségem van magára ezen a két tárgyaláson.

– Úgysem lesz belõlük semmi. Két hónap, és már itt sem vagyok. A pontos dátum rajta van a szerzõdésen. Ne haragudjon, Sir William, de ez az utolsó szavam. Most pedig megyek és leiszom magam.

Favrod távozott.

Aylesbury átment a dolgozószobájába, megállt az ablaknál; a szemhatárt fürkészte. Alkonyodott. A flotta hajói még mindig nem mutatkoztak. Istenem, remélem átvészelték... Johannt valahogy itt kell tartani, Tyrer még legalább egy évig nem használható. Honnan kerítsek egy megbízható embert? A keserves mindenségit!

A lenyugvó nap megvilágította a kevés bútorral berendezett szobát, de fénye olvasáshoz gyenge volt. Aylesbury meggyújtott egy olajlámpát, gondosan beállította a lámpabél hosszát. Az íróasztalon egymásra tornyozott levelek várták, mellettük az All the Year Round – rég kiolvasta már az utolsó betűig –, az utolsó postahajóval érkezett újságok, az lllustrated London News és a Punch több száma. Kezébe vette Turgenyev könyve, az Apák és fiúk orosz nyelvű elõkiadását, amelyet a szentpétervári udvarból küldött egy barátja, beleolvasott, de más gondolata támadt, letette, és belekezdett aznapi második levelének megírásába. Hongkong kormányzójának írta, beszámolt neki az iménti tárgyalásról, és kérte: gondoskodjék Johann Favrod utódjáról.

Lim nesztelen léptekkel bejött, becsukta az ajtót.

– Mit akarsz, Lim?

Lim odament az íróasztalhoz, tétován megállt.

– Úr – mondta szinte suttogva. – Hall baj. Baj hamar Jedo nagy ház, nagy baj.

Aylesbury rámeredt. A kínai szolgák a jedói követséget nevezték nagy háznik.

– Miféle baj?

Lim vállat vont.

– Baj.

– Mikor?

Lim megint fölvonta a vállát. – Whisky, víz, hallod-e?

Aylesbury elgondolkodva bólintott. Lim idõnként késõbb helytállónak bizonyuló pletykákat is súgott neki. Nem szólt, csak nézte Limet, mint surran oda a tálalószekrényhez, hogy elkészítse a kedve szerint való italt.

Phillip Tyrer és a skót szoknyás kapitány ugyanezt a napszálltát a jedói követség egyik ablakából nézte. A kerítésen kívül, a dombra vezetõ utakon mindenütt szamurájok álltak. A horizonton vörös, narancs és kék színek keveredtek a tenger és az ég közötti keskeny kék sáv fölött.

– Vajon jó idõ lesz holnap?

– Nem nagyon ismerem az itteni idõjárást, Mr. Tyrer. Ha Skóciában volnánk, nagyjából megmondanám – nevetett a kapitány; homokszín hajú, szálegyenes tartású, harmincéves férfi volt. – Esõ, imitt-amott záporokkal tarkítva...

– Még sosem jártam Skóciában, de a mostani szabadságomat ott töltöm. Maga mikor megy haza?

– Talán jövõre vagy azután. Még csak második éve vagyok itt. – Tekintetük a követség elõtti térre irányult. Egy õrmester vezetésével négy felföldi trappolt föl a dombra a szamurájok között s lépett be a kapun. Rutinszerű õrjáratot tartottak a mólónál, ahol egy tengerészosztag és egy nagycsónak állomásozott. A környék még mindig hemzsegett a szamurájoktól: álldogáltak, beszélgettek, ha hideg volt, tüzet raktak s köré gyűltek, jöttek-mentek. Senkit – se katonát, se követségi embert – nem tartóztattak fel, de az illetõt mindig alaposan megnézték maguknak. Szólni nem szóltak senkihez.

– Bocsásson meg – mondta a kapitány –, látom, megjött az õrmester. Megkérdezem, ott van-e még a nagycsónak, jól jöhet az még, aztán bezárok éjszakára. Vacsora hétkor, mint rendesen?

– Igen.

Tyrer magára maradva lenyelt egy ideges ásítást, nyújtózkodott, megmozgatta karját, hogy enyhítse enyhe sajgását. Sebe tökéletesen gyógyult, nem kellett már felkötni a karját. Óriási szerencsém volt, gondolta. Csak ez a Ványadt Willie... A rosseb akárhová tegye, amiért ide küldött. Én tolmácstanonc volnék, nem holmi vizesnyolcas. Hogy a sistergõs istennyila vágna belé! Ráadásul még André zongoraestjérõl is lemaradok, pedig nagyon készültem rá. Angelique egész biztosan ott lesz.

A titkos eljegyzés híre úgy járta be a kolóniát, mint a fõn: nyugtalanságot keltett. Az Angelique és Struan elõtt elejtett célzások nem váltottak ki se megerõsítést, se tagadást, de még csak egy halvány utalást sem. A Klubban kettõ az egyhez tartották, hogy a hír igaz, és húsz az egyhez, hogy a házasság nem fog nyélbe ütõdni.

– Struan dögrováson van, a lány katolikus, Malcolm anyját meg maga ismeri a legjobban, Jamie!

– Tartom! Malcolm napról napra gyógyul, és maguk nem ismerik olyan közelrõl, mint én. Tíz guinea-t teszek kétszáz ellenében.

– Na és azt hogy adod, Charlie, hogy a leányka már be is kapta a legyet?

– Ugyan, eredj már a csudába...!

– Bögyös Angyal nem holmi szajha, te mosdatlan szájú!

– Ezer az egyhez?

– Azt a keservit, tartom! Egy aranyguinea!

Tyrer és Pallidar undorodva tapasztalta, hogy a fogadások napról napra intimebb részletekre terjednek ki.

– Micsoda söpredék!

– Ahogy mondja, Pallidar. Csatornatöltelékek.

Volt azonban még valami, ami a Struannal és Angelique-kel kapcsolatos spekulációknál is jobban foglalkoztatta a kolóniát: a flotta sorsa. A többség nem sok jóban reménykedett. A japán kereskedõk a szokásosnál is idegesebbek voltak, rebesgették, hogy az egész országban bakufuellenes felkelések törtek ki, és a Kiotóban székelõ mikádó – állítólag minden japánok legfõbb papja – felszólította a szamurájokat, hogy támadják meg Jokohamát.

– Badarság – nyugtatgatták egymást a nyugatiak, de mind több és több fegyvert vásároltak, és még a két kereskedõfeleség is úgy aludt, hogy töltött puska állt az ágyuk mellett. Drunk Town állig fölfegyverkezett.

Néhány napja súlyos incidens történt. Egy vihar tépázta amerikai kereskedõhajó imbolygott be Jokohamába. Utasai elmesélték, hogy a Simonoszeki-szorosban a parti ütegekbõl tüzet nyitottak rájuk.

– Hiszi a piszi! – harsogta túl valaki a klubbeli felzúdulást.

– Márpedig nyugodtan elhiheti! Pedig a légynek sem vétettünk! Azok a nyomorult csósúiak veszettül jól céloztak. Miféle õrült gazember adta el nekik azokat az ágyúkat? Mielõtt észrevettük és kitérhettünk volna, már ronggyá is lõtték a fõsudárvitorlánkat. Természetesen viszonoztuk a tüzet, de az egész hajón mindössze két ócska ötfontosunk van, azokkal még egy árnyékszéket se lehetne összedönteni. Nekik meg, úgy számoltuk, nem kevesebb, mint húsz rendes ágyújuk van.

– Uram az egekben! Húsz ágyúval és gyakorlott tüzérekkel az egész Simonoszeki-szorost le lehet zárni. Akkor pedig nagy bajban vagyunk. Errefelé az a leggyorsabb és legbiztonságosabb útvonal.

– Ez már csak így van!

– Hol a pokolban tekereg a flotta? Az szétlõhetné azokat az ütegeket! Mi lesz a kereskedelemmel?

– Tényleg, a flotta! Adja Isten, hogy ne történjen bajuk!

– És ha történt?

– Ne izgulj, Charlie, akkor majd kérünk egy másikat.

Ostoba ökrök, gondolta Tyrer, semmi más nem jut eszükbe, mint flottát, innivalót meg pénzt kérni otthonról.

Még szerencse, hogy a francia admirális visszahozta magával Andrét. André ugyan furcsa és csapodár ember, de csak azért, mert francia. Neki köszönhetem, hogy már két füzetem tele van japán szavakkal és kifejezésekkel, a naplóm tele néprajzi megfigyelésekkel. Remek! Roppant fontos, hogy minél elõbb megtanuljak japánul – és hogy Josivara még csak eszembe se jusson.

Eddig háromszor járt ott. Kétszer kísérõvel, harmadszor egyedül.

– Ki sem tudom fejezni, André, mennyire hálás vagyok, hogy ennyit segít, hogy ennyi idõt áldoz rám. Ami pedig a mai estét illeti, azért sosem lehetek eléggé hálás magának.

Ez az elsõ látogatás után történt.

Idegesen, elvörösödve, izzadtán, szinte megkukultan, de férfias határozottságot mutatva hagyta el Poncinnel szürkület után a kolóniát. Csatlakoztak a Josivara felé ballagó derűs férfiakhoz, kalapot emeltek a szamuráj õröknek, akik szórakozott meghajtással viszonozták köszönésüket, mentek át a Paradicsom Hídján a deszkapalánk magas kapuja felé.

– Josivara azt jelenti: nádas – magyarázta André; mindkettejük nyelvét megoldotta az indulás elõtt fogyasztott pezsgõ. – Valamikor Jedo egyik kerületét nevezték így, egy lecsapolt mocsár volt. Két és fél évszázada, Toranaga sógun parancsára ott hozták létre a világ elsõ palánkkal körülvett, hivatalos bordélynegyedét. Azelõtt mindenütt voltak nyilvánosházak. Azóta állítólag minden kisebb-nagyobb városban vannak ilyen zárt negyedek, ahol minden bordély engedéllyel és szigorú ellenõrzés mellett működik. Az ilyen negyedeket általában Josivarának nevezik. Látja azt a feliratot?

A kapu fölött elegáns kínai piktogramok voltak a fába vésve. – Azt jelentik: Hajt a vágy, valamit tenni kell.

Tyrer idegesen röhincsélt. A kapu elõtt és mögött õrök sokasága állt. Elõzõ este, mikor Poncin felajánlotta, hogy elkíséri – a Klubban poharazgattak –, azt is elmesélte, hogy az õrök tudomása szerint nemcsak azért vannak ott, hogy fenntartsák a rendet, hanem azért is, hogy a szajhákat ne engedjék megszökni.

Tyrer erre megkérdezte: – Eszerint ezek ott afféle rabszolgák?

Megdöbbenve látta, hogy Poncin dühösen elvörösödik.

– Mon Dieu! Ezek nem szajhák! Vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan mi használjuk ezt a szót. És nem is rabszolgák. Vannak, akik meghatározott számú évre szerzõdnek, sokakat egészen fiatal korukban a szüleik adnak el, szintén meghatározott idõre, de ezeket a szerzõdéseket a bakufu láttamozza és iktatja. Ezek a lányok nem szajhák, õk a Fűzfavilág hölgyei, ezt egyetlen pillanatra se feledje! Hölgyek!

– Bocsásson meg, én igazán... – próbált megszólalni Tyrer, de Poncin nem figyelt rá.

– Vannak közöttük gésák, művészek is, akiket a férfiak szórakoztatására képeztek ki. Énekelnek, táncolnak, gyerekes játékokat játszanak... õk nem arra valók. Ami pedig a többit illeti... Mon dieu, ahogy mondtam: nem szajhák, hanem a gyönyör hölgyei, akik hosszú éveken át tanulták, hogyan nyerhetik el a férfiak tetszését.

– Bocsásson meg, ezt nem tudtam.

– Ha megfelelõképp közelít hozzájuk, szinte minden óhaját teljesítik – ha akarják –, és ha megfelelõ összeget ad nekik. Maga pénzt ad nekik, aminek nincs jelentõsége, õk viszont a fiatalságukat adják. Egyenlõtlen csere. – Poncin különös pillantást vetett Tyrerre. – Nekünk adják a fiatalságukat, és eltitkolják az általunk okozott könnyeket. – Felhajtotta italát, s hirtelen támadt rosszkedvvel meredt a pohárra.

Tyrer szótlanul töltött mindkettejüknek, dühös volt magára, hogy így belegázolt egy érlelõdõ, értékes barátságba. Megfogadta, hogy ezentúl óvatos lesz. Mindazonáltal nem értette Poncih felfortyanását.

– Miféle könnyeket? – kérdezte.

– Nem kellemes az életük, bár nem is mindig rossz. Egyesek számára kifejezetten csodálatos. A legszebbek és legkiválóbbak elhíresülnek, még a leghatalmasabb daimjók is keresik társaságukat, elõkelõ emberekhez, gazdag kereskedõkhöz mehetnek férjhez, akár szamurájhoz is. A mi Fűzfavilágunk hölgyei azonban csak a gajdzsinok számára vannak fenntartva. – André Poncin keserűen elfintorodott. – Elõttük nincs más jövõ, mint az, hogy esetleg õk is nyitnak egy házat, isszák a szakét, és más lányokat foglalkoztatnak. Bánjon velük tisztességesen, mert ezek, ha egyszer ide kerültek, a japánok szemében már csak páriák.

– Bocsásson meg. Rettenetes.

– Az, de ezt senki sem érti... – A mellettük ülõ férfitársaság hirtelen felharsanó részeg röhögése egy pillanatra elnyomta a hangját; a Klub tömve volt, füstös, lármás. – Ezek a kretének rá se rántanak az ilyesmire, nincs közöttük egy sem, aki... Csak Canterbury. õ értette. – Poncin fölemelte tekintetét a poharáról. – Maga még fiatal és romlatlan, itt lesz egy-két évig, hajlandó tanulni, úgyhogy arra gondoltam... Annyi a tanulnivaló – mondta. Hirtelen felpattant és elment.

Ez az elõzõ este történt, most pedig már Josivara kapuján belül jártak. Poncin egy kis pisztolyt vett elõ.

– Phillip, magának van fegyvere?

– Nincs.

Poncin odaadta pisztolyát a hajlongó õrnek, aki a többi közé tette, és elismervényt adott róla.

– Nem engednek fegyvert a kerítésen belülre. Ez a szabály az összes Josivarában, még a szamurájoknak is le kell tenniük a kardjukat. On y va!

A széles utcán s a belõle nyíló szűkebbekben takaros kis házak sorakoztak egymás mellett, sok volt köztük az egyszerű vendéglõ vagy csak ivó, fából épült, alacsony oszlopokon álló vérandas épület mind, olajozott papírból készült sódzsi falakkal. Színes volt minden, a levegõben virágillat érzõdött, lárma, nevetés hallatszott, mindenütt lampionok, gyertyák és olajlámpások égtek.

– Óriási a tűzveszély, Phillip. Ez az egész környék már az elsõ évben porig égett, de egy hét múlva már minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

Minden háznak saját jele volt. Némelyiknek tárva-nyitva állt ajtaja-ablaka. A házak tele voltak lányokkal, szerényebb vagy gazdagabb kimonókba öltözöttekkel – ez a ház színvonalától függött. Más lányok sétálgattak, némelyikük színes ernyõt tartott a kezében, másokat szolgálólányok kísértek; jóformán rá se hederítettek a szemüket méregetõ férfiakra. A járókelõk között mindenféle árusok jártak, szolgálólányok egész csapatai hirdették szánalmas, harsány pidzsin angolsággal házuk nagyszerűségét. Mindnyájukat túlharsogták azonban a lármás, jókedvű vendégek, akiknek legtöbbjét már ismerték errefelé, s akik közül kinek-kinek megvoltak a maga kedvenc házai. Az õrökön, szolgálókon, hordárokon és masszõrökön kívül más japán férfit nem lehetett látni.

– Sose feledje, hogy Josivara az örömnek, a test gyönyörűségének, az evés-ivásnak a szentélye, és hogy Japánban nem létezik bűn, nem létezik az eredendõ bűn, se más efféle – magyarázta nevetve Poncin. Õ ment elöl. Az utcán járók között csak elvétve akadt egy-két kötekedõ részeg, õket nyomban hatalmas termetű, gyakorlott kidobóemberek vonszolták tapintatosan félre, nyomban leültették valamelyik ivóban, ahol az állandó készenlétben várakozó, figyelmes szolgálólányok már hozták is nekik az újabb szakéadagot.

– A részegeket szívesen látják – magyarázta Phillip –, mert nem tudják számon tartani a pénzüket. De soha eszébe ne jusson vitába keveredni egy kidobóemberrel, fantasztikusan ügyesek a fegyver nélküli harcban.

– A mi Drunk Townunkhoz képest itt legalább akkora a rend, mint odahaza Brightonban a Regent s Promenade-on.

Egy erõszakos szolgálólány belekarolt Tyrerbe, megpróbálta behúzni egy kapun. – Szaké, hallod-e? Digidugi sok jó, úr...!

– Ije, domo, ije...! – kiáltott rá Tyrer – nem, köszönöm, nem –, és gyorsan Poncin után szaladt. – Uram, egek! Alig bírtam elszabadulni!

– Ez a dolguk.

Poncin letért a széles útról, egy szűk utcába fordult, majd a sarokra érve egy másikba. Végül megállt egy ütött-kopott kerítéskapu elõtt, és bekopogott. A kapu fölött egy viharvert cégtábla függött. Tyrer felismerte a piktogramokat: idejövetelük elõtt Poncin leírta neki. A Három Ponty Háza. A kapun kinyílt egy kis kukucskálóablak. Szempár kémlelt kifelé. Aztán kinyílt a kapu, és Tyrer belépett a csodák országába.

Tenyérnyi kert, lampionok, gyertyafény. Szürkén fénylõ járókövek a zöld mohán, virágcsoportok, sok-sok kis juhar – vérvörös levelek zöld háttérben –, a félig elsötétített sódzsin átszűrendõ halvány narancsszín fény. Apró hidacska egy miniatűr forrás fölött, mellette kis vízesés.

A verandán egy középkorú asszony térdelt: a gyönyörűen öltözött és fésült mama-szan.

– Bonsoir, Monsieur Furanszu-szan – mondta tenyerét a veranda padlójára téve és meghajolva.

Poncin is meghajolt.

– Raiko-szan, konbanva. Ikaga deszu ka? – Jó estét. Hogy van? – Koré va vatasi no tomodacsi deszu, Tyrer-szan. – Bemutatom a barátomat, Tyrer urat.

– Ah szó deszu ka? Taira-szan? – Az asszony komolyan meghajolt, Tyrer sután viszonozta. Az asszony intett, hogy kövessék.

– Azt mondja, a Taira régi, híres japán név. Maga szerencsés ember, Phillip. Errefelé csaknem mindenkit ragadványnevén emlegetnek. Én Furanszu-szan vagyok, ennél pontosabban nem tudják kiejteni a francia szót.

Levetették a cipõjüket, hogy be ne piszkítsák a makulátlanul tiszta és drága tatamit, s ügyetlenül törökülésbe helyezkedtek. Poncin elmagyarázta Tyrernek, hogy a tokonomában, a kis falifülkében a különleges függõtekercs mellett naponta cserélik a művészien elrendezett virágokat; felhívta figyelmét a fa és a sódzsi nem mindennapi szépségére.

Meghozták a szakét. A szolgálólány nagyon fiatal volt, tízéves ha lehetett, nem szép, de ügyes és csöndes. Raiko töltött: elõször Poncinnek, aztán Tyrernek, végül magának. Szürcsölni kezdett. Poncin felhajtotta a parányi csésze tartalmát, és nyújtotta a csészét, jelezve, hogy kér még. Tyrer követte példáját: nem találta kellemetlennek a meleg bort, csak íztelennek. Mindkét csészét azonnal újratöltötték, kiitták és megint újratöltötték. Újabb tálcákon újabb palackok érkeztek.

Tyrer hamarosan nem tudta már, hány csészével ivott, de valamilyen kellemes derengés ölelte körül, idegességét rég levetkõzte; figyelt, fülelt, de szinte semmit sem értett Poncin és a mama-szan beszélgetésébõl, csak nagy néha csípett el egy-egy szót. Raiko haja feketén és fényesen csillogott, frizuráját díszes fésűk rögzítették, arcát vastag, fehér púderréteg fedte, nem volt se szép, se csúnya, csak más, rózsaszín selyefnkimonójába zöld pontyok voltak beleszõve.

– A ponty japánul koi, és szerencsés jelnek tartják – magyarázta még idejövetelük elõtt Poncin. – Így hívták Townsend Harris szeretõjét is, azt a simodai kurtizánt, akit a bakufu rendelt a szórakoztatására. Sajnos ennek a bizonyos Koinak nem hozott szerencsét a neve.

– Nem? Mi történt?

– Az itteni kurtizánok úgy mesélik, hogy Harris bálványozta a lányt, s mikor visszament Amerikába, adott neki annyi pénzt, hogy önállósodhasson. A lány csaknem két évig volt mellette. Nem sokkal azután, hogy elutazott, a lány egyszerűen eltűnt. Valószínűleg halálra itta magát, vagy öngyilkosságot követett el.

– Annyira szerette?

– Eleinte, mikor a bakufu megkörnyékezte, állítólag megkötötte magát, hogy nem hajlandó egy idegennel összeállni. Bizonyos szempontból meg is lehetett érteni, példátlan aberrációt követeltek tõle, ne feledjük, hogy Harris volt az elsõ külföldi, akinek engedélyezték, hogy japán földön letelepedjen. Koi könyörgött a bakufunak, hogy válasszanak valaki mást, hagyják õt békén, azt mondta, inkább buddhista apácának áll, esküdözött, hogy inkább elemészti magát. A bakufu azonban legalább olyan kitartó volt, mint õ, könyörögtek neki, hogy segítsen megoldani ezt a problémát, hetekig imádkoztak neki, hogy legyen az ágyasa, minden elképzelhetõ módon gyõzködték, mígnem Koi végül ráállt. Megköszönték neki. Aztán amikor Harris elment, mindenki hátat fordított neki. A bakufu is. Roppantul sajnáljuk, de az a nõ, aki gajdzsinnal érintkezik, örökre beszennyezi magát.

– Rettenetes!

– Igen, a mi fogalmaink szerint az. Szomorú história. De ne feledje, hogy ez itt a Könnyek Országa. Koi története mára már legendává magasztosult, áldozata miatt még azok is csodálják, akik annak idején hátat fordítottak neki.

– Én ezt nem értem.

– Én se. Egyetlen gajdzsin sem érti. De õk igen. A japánok értik. – Milyen különös, gondolta Tyrer megint: mint ez a kis ház, ez a férfi meg ez a nõ, ahogy félig japánul, félig pidzsinül beszélgetnek itt, össze-összenevetnek, az egyik egy madám, a másik egy vendég, mindkettõ úgy tesz, mintha valaki más lenne. Mind több és több szakét ittak. Az asszony végül meghajolt, felállt és kiment.

– Még egy kis szakét, Phillip?

– Köszönöm. Egész rendes hely, ugye?

André Poncin csak némi hallgatás után válaszolt.

– Maga az elsõ ember, akit elhoztam ide.

– Igazán? És miért pont engem?

Poncin ide-oda forgatta ujjai között a kis porceláncsészét, felhajtotta a fenekén lötyögõ néhány csepp szakét, töltött még egy kicsit, és franciául válaszolt; hangja megtelt melegséggel.

– Azért, mert Jokohamában maga az elsõ, akivel... mert beszél franciául, mert kulturált, az agya mint a spongya, fiatal, feleannyi idõs sincs, mint én. Maga még csak huszonegy éves, a többiekkel ellentétben nem mocskolta össze magát, és néhány évig itt lesz még. – Poncin elmosolyodott, szorosabbra fonta a hálót; csak az igazság egy részét mondta el. – Õszintén megvallva, maga itt az elsõ, aki... dors... szóval aki angol ugyan és Franciaország ellensége, mégis maga az elsõ, aki az én szememben érdemesnek tűnik az általam összegyűjtött tudásra. – Zavartan elmosolyodott. – Nehéz ezt megmagyarázni. Talán azért, mert világéletemben tanár szerettem volna lenni, talán azért, mert sose volt fiam, nem is nõsültem meg, talán azért, mert hamarosan vissza kell költöznöm Sanghajba, és talán... talán mert szeretném, ha jó barátom lenne.

– Megtiszteltetés volna számomra – mondta azonnal Tyrer; Poncin teljesen behálózta, szinte megbabonázta. – Egyébként mindig is az volt a véleményem, hogy nekünk angoloknak és franciáknak inkább szövetségeseknek kellene lennünk, nem ellenségeknek... – Félresiklott a sódzsi. A térdelõ Raiko odaintett Tyrernek. Tyrer szívverése felgyorsult.

André Poncin elmosolyodott.

– Csak menjen utána, és ne felejtse el, amit mondtam.

Phillip Tyrer mint egy álomban bizonytalanul felállt, ment az asszony után: végig a folyosón, be egy másik szobába, a másik végén ki a verandára. Egy üres szoba elõtt álltak meg. Az asszony intett neki, hogy menjen be, aztán behúzta mögötte a sódzsit, és otthagyta.

Ernyõs olajlámpa. Parázstartó. Árnyak, sötétség, fényfoltok. A padlón futonok, ágyként használatos vékony, téglalap alakú matracok, két egymás mellé helyezett futón. Bolyhos takarók. Két jukata, csíkos pamutszövetbõl készült, bõ ujjú hálóöltözék. Egy kis ajtón át egy fürdõházba látni: gyertyafény, gõzölgõ vízzel teli magas fakád. Jó illatú szappan. Alacsony, háromlábú szék. Parányi törülközõk. Minden olyan, amilyennek André Poncin leírta.

Szíve most már teljes sebességgel zakatolt, ahogy a szaké ködén át megpróbálta felidézni, milyen tanácsokat is kapott.

Módszeresen vetkõzni kezdett. Kabát. Mellény, nyakkendõ, ing, gyapjúmellény, minden gondosan összehajtva és ideges kényszerességgel egymásra rendezve. Suta mozdulatokkal leült, lehúzta a harisnyáját, majd kissé vonakodva a nadrágját is, s ismét felállt. Most már csak hosszú gyapjúalsója maradt rajta. Imbolygott egy kis ideig, aztán rándított egyet a vállán, levetette s ha lehet még precízebben összehajtogatta. Lúdbõrzeni kezdett. Átment a fürdõhelyiségbe.

A kapott tanácsoknak megfelelõen vizet merített a hordóból, és a vállára csurgatta; jólesett a meleg. Megismételte a műveletet. Sódzsicsusszanás hangjára kapta föl a felét. – Magasságos mindenható... – dünnyögte.

A vaskos asszony alkarja olyan volt, mint két sonka, jukatája kurta, alatta semmi, csupán egy ágyékkötõ. Hideg mosollyal, céltudatos léptekkel közeledett, intett Tyrernek, hogy üljön a székre. Tyrer halálos zavarban engedelmeskedett. Az asszony észrevette karján a gyógyuló heget, felszisszent meglepetésében, és mondott valamit, amit Tyrer nem értett.

Kényszeredetten elmosolyodott. – Tokaidó.

– Vakarimaszu. – Értem. Mielõtt még megakadályozhatta volna, az asszony vizet merített és a fejére zúdította. Ez váratlan érte, nem szerepelt az elõre elmondottak közt. Az asszony szappanozni és erõs, gyakorlott és kitartó kézzel mosni kezdte Tyrer hosszú haját, majd a testét, vigyázva, hogy érzékeny karjához ne érjen. Karok, lábak elõl-hátul. Az asszony végül Tyrer kezébe nyomta a mosdórongyot, és a lába közé mutatott. Tyrer még mindig mintegy kábulatban megtisztálkodott, és jámborán visszaadta a rongyot.

– Köszönöm – mormogta. – Ja, bocsánat. Domo.

Az asszony leöblítette róla a szappant, és a kádra mutatott. – Dozo! Poncin már ezt is elmagyarázta.

– Nem árt ha tudja, Phillip, hogy itt nem úgy van, mint otthon, itt a fürdõkádba való beszállás elõtt szokás megtisztálkodni, hogy mások is használhassák ugyanazt a vizet. Ez egyébként nagyon értelmes szokás, a fa errefelé nagyon drága, és a víz felmelegítéséhez sok kell. Úgyhogy ne is vizeljen bele. Az asszonnyal meg ne törõdjön, az a fürdõhelyiségben nem nõ, hanem egyszerűen csak egy segítõ. Itt elõször kívülrõl tisztítják meg, belülrõl csak aztán. Érti...

Tyrer beleereszkedett a kádba. A víz forró volt, de nem túlságosan. Lehunyta a szemét, nem akarta látni a helyiségben rendet csináló asszonyt. Jézusom, gondolta szorongva, én ezzel a nõvel sosem leszek képes... André rettenetesen melléfogott.

– Na és izé... khm... azt sem tudom, hogy ööö... elõre kell odaadni a lánynak a pénzt, vagy hogy?

– Mon dieu, itt soha, sehol, semmiféle lánynak nem szabad pénzt a kezébe nyomni, az errefelé a modortalanság csimborasszója! A mama-szannal viszont nyugodtan alkudozhat, sõt néha magával a lánnyal is, de csak a tea vagy szaké után. Mielõtt távozik, a pénzt hagyja diszkreten egy olyan helyen, ahol a lány könnyen észreveszi. A Három Ponty Házában az ember nem ad pénzt, ez egy különleges ház – ilyen azért akad még –, ez olyan különleges vendégek számára van fenntartva, mint amilyen például én vagyok. Évente kétszer-háromszor elküldik a számlát. Mielõtt azonban odamegyünk, meg kell esküdnie mindenre, ami szent, hogy a benyújtott számlát azonnal kifizeti, és hogy soha senkit nem visz magával a házba, még csak nem is beszél róla.

Így hát Tyrer megígérte és megesküdött. Szerette volna megkérdezni, hogy mekkora összegekrõl szólnak ezek a számlák, de nem merte.

– Na és...ööö... mikor nyújtják be a számlát?

– Mikor a mama-szan úgy találja jónak. Emlékszik, mondtam magának, Phillip, hogy megfelelõ körülmények fennállása esetén itt akár egy évig is mulathat hitelbe. Én természetesen jótállok magáért.

Egész testét átjárta a víz melegsége, alig hallotta, hogy a nõ kimegy, majd visszajön.

– Taira-szan!

– Hai. Tessék.

A nõ egy törülközõt nyújtott felé. Tyrer különös, letargikus állapotban kimászott, egészen elbágyadt a vízben, tűrte, hogy az asszony megtörülgesse. A kényesebb részeket megint magának kellett, de ezúttal már nem érezte olyan kínosnak. Fésű; megfésülködött. Tiszta, keményített jukata. Az asszony mutatta, hogy feküdjön az ágyba.

Tyrert meglegyintette a vakrémület. Remegve lefeküdt. Az asszony betakarta, felhajtotta a másik futón takaróját, és megint kiment.

Tyrer szíve dörömbölt, mint egy gõzkalapács, de csodás volt így heverni; a matrac puha volt, tiszta és jó illatú; évek óta nem érezte ilyen tisztának magát. Hamarosan megnyugodott. Nyílt majd csukódott a sódzsi. Tyrer odanézett: mintha mázsás kõ gördült volna le a szívérõl – a nyugalma viszont elhagyta. A lány kicsi volt, karcsú, jukatája halványsárga, haja hosszú, vállára omló. Odatérdelt az ágya mellé.

– Konbanva, Taira-szan. Ikaga deszu ka? Vatasi va Ako. – Jó estét, Taira úr. Hogy van? Ako vagyok.

– Konbanva, Ako-szan. Vatasi va Phillip Tyrer deszu. A lány a homlokát ráncolta.

– F...urri...f. – Többször is megpróbálta, de nem tudta kimondani. Végül derűsen felkacagott, és mondott valamit, amibõl Tyrer csak annyit értett, hogy Taira-szanra végzõdött.

Most már felült, kalimpáló szívvel, tanácstalanul nézte a lányt: nem vonzotta. A lány a másik futonra mutatott.

– Dozo? – Szabad?

– Dozo – A gyertyafényben nem látta világosan a lányt. Épp csak annyi sejlett fel belõle, hogy fiatal, körülbelül vele egyidõs, az arca púdertõl fehér és sima, a foga fehér, az ajka vörös, az orra szinte sasorr, szeme keskeny ellipszis, mosolya barátságos. A lány bebújt az ágyba, elhelyezkedett, oldalára fordult, úgy nézte Tyrert. Várt. Tyrert megbénította a félénkség és gyakorlatlanság.

Jézusom! Hogy mondjam én most meg ennek, hogy nem kívánom, senkit sem kívánok most, most nem tudok, nem vagyok képes és ma este nem is leszek, nem fog menni, ez rettenetes, még Andréra is szégyent hozok… Tényleg: André! Mit mondok majd neki? Mindenki rajtam fog röhögni. Uram, Jézus, minek is hagytam magam rábeszélni?

A lány megérintette az arcát. Megborzongott.

Ako kedves, bátorító szavakat suttogott, de gondolatban mosolygott, Raiko-szan alaposan felkészítette, tudta, mire számíthat egy ilyen gyerekembertõl. – Ako, ma este ritka alkalom adódik az életedben. Jól figyeli majd, és ne feledd, hogy reggelinél részletesen be kell számolnod nekünk. Vendéged a mi franciánk egyik barátja, és mifélénk egyedülálló jelenség: még szűz. A francia szerint annyira félénk, hogy el sem hiszed, minden bizonnyal meg lesz szeppenve, és ha a tiszteletre méltó fegyvere cserbenhagyja, valószínűleg sírva is fakad. Még az is elképzelhetõ, hogy csalódottságában, keserű megalazottságában az ágyba vizel. De aggodalomra semmi ok, drága Ako. A francia megnyugtatott, hogy egyébiránt a szokásos módon lehet vele bánni, nem kell tartanod semmitõl.

– Íííí... Én már sosem fogom megérteni a gajdzsinokat, Raiko-szan.

– Én sem. Különös, civilizálatlan fajta. Még szerencse, hogy a legtöbbje elég gazdag. A mi helyünket itt jelölte ki a sors, nekünk itt kell helytállnunk. A francia azt mondja, hogy ez a gajdzsin nagyon befolyásos ember, és valószínűleg évekig a vendégünk lesz, úgyhogy így vagy úgy, de vezesd el a felhõkig és az esõig. Még akkor is, ha ehhez a... még ha a legvégsõ módszerhez kell is folyamodnod.

– Okó!

– Házunk jó híre forog kockán.

– Ó. Értem. Akkor valahogy... meglesz.

– Benned van minden bizodalmam, Ako-csan. Végtére is harminc év tapasztalatod van a Fűzfavilágban.

– Gondolod, hogy ugyanazokat a dolgokat szereti, mint a francia?

– Hogy szereti-e, ha a hátsó fertályát csiklandozzák? Meg idõnként a gyönyörgyöngyöket? Talán nem árt, ha erre is felkészülsz, bár én megkérdeztem a franciát, hogy hajlik-e a fiatalember a férfiak felé, és a francia határozott nemmel felelt. Érdekes, hogy pont hozzánk hozta beavatásra a barátját, pedig mostanában más házakat is látogat.

– Nem szabad szégyent hoznunk a házunkra, Raiko-csan. Megtiszteltetés számomra, hogy engem választottál. Megteszek minden elképzelhetõt.

– Tudom, íííí, ha belegondolsz, hogy a legtöbb gajdzsin gõzölgõ kocsánya jóval nagyobb, mint a civilizált férfiaké... Elég jól ciceréznek, bár nincs meg bennük az a japános tűz és érzék, hiányzik belõlük a vágy, hogy a végsõkig feszítsék a húrt. A francia ebbõl a szempontból kivétel. Pedig szemre úgy néznek ki, mint más normális ember, aki élvezi a cicerézést. De ezek nem: tele van a fejük mindenféle pókhálóval, úgyhogy számukra a cicerézés nem a legmennyeibb gyönyörűség, hanem valamilyen titkolni való vallási bűn. Bizarr.

Ako most közvetlenül tapasztalta mindezt. Közelebb húzódott Tyrerhez, simogatni kezdte a mellét, aztán lejjebb csúsztatta tenyerét. Kis híján elnevette magát, mikor a fiatalember ijedten összerándult. Akónak eltartott egy ideig, mire ismét komolyságot tudott erõltetni magára.

– Taira-szan! – suttogta.

– Tessék... ööö... hai, Ako-szan.

Ako megfogta a kezét, a keblére vezette, aztán Tyrer fölé hajolva csókolgatni kezdte a vállát. Raiko-szan figyelmeztette, hogy vigyázzon, ne érjen a karsebéhez, amelyet egy bátor sisi ejtett rajta. Semmi reakció. Még közelebb húzódott, bátorító szavakat suttogott Tyrer fülébe: milyen bátor, milyen erõs és férfias, hogy a fürdetõasszony elmondta, milyen telt a vesszeje meg a gyümölcse. Mindeközben türelmesen simogatta Tyrer mellét. Érezte, hogy meg-megborzong, de még mindig nem mutatott szenvedélyt. Múltak a percek. Még mindig semmi. Ako nyugtalansága fokozódott. Ujjai könnyedek voltak, akár a pillangók, de Tyrer még mindig ernyedten hevert. Ako munkálkodott: kezével, ajkával, mindenével. Teltek-múltak a percek. Még mindig semmi. Ako csalódottsága nõttön-nõtt. Csalódottságánál csak a kudarctól való félelme volt nagyobb. Nyelve hegyével megérintette Tyrer fülét.

Ó! Végre valami. Tyrer rekedtes hangon a nevét suttogta, és csókolgatni kezdte a nyakát, íííí, gondolta Ako, s Tyrer mellbimbójára tapasztotta az ajkát. Most már csak idõ kérdése, s az egekig robbantom a szüzességét. Aztán hozatok egy kis szakét, alszom hajnalig és elfelejtem, hogy negyvenhárom éves vagyok és nincs gyermekem, s csak arra emlékszem, hogy Raiko-szan megmentett a hatodosztályú házaktól, ahol szépségem hiánya és korom folytán a helyem volna.

A nap már megérintette a szemhatárt. Tyrer réveteg tekintettel nézte a követség elõtt ácsorgó szamurájokat. Ako... és két nappal késõbb Mieko. Aztán Fudzsiko.

Fudzsiko. Tegnapelõtt este.

Merevedése támadt, elrendezgette nadrágjában. Most már tudta, hogy egyszer s mindenkorra rabul ejtette a Lebegõ Világ, ahol – André Poncin szavai szerint – csak a percnek, csak a gyönyörnek él az ember, s olyan gondtalanul sodródik, mint egy virág egy nyugodt folyam tükrén.

– Csak éppen ez a folyam nem mindig nyugodt, Phillip. Milyen volt Fudzsiko?

– Hát... ööö... Maga még nem látta? Nem ismeri?

– Nem. Én csak elmondtam Raiko-szannak, milyen típusú lányt szeretne. A hosszú hajú szótárra helyeztem a fõ hangsúlyt. Milyen volt?

Tyrer nevetéssel próbálta palástolni zavarát: felkavarta, hogy ilyen nyíltan kérdezik egy ennyire diszkrét dologról. André Poncin azonban már annyi mindent adott neki, szerette volna némi „franciás” nyíltsággal viszonozni; egy percre szándékosan megfeledkezett a szabályról, hogy úriember nem beszél ilyen bizalmas dolgokról.

– Hát... nálam fiatalabb, elég kicsi, sõt apró. A mi fogalmaink szerint nem szép, de elképesztõen gusztusos. Úgy vettem ki a szavaiból, mintha csak nemrég jött volna ide.

– Már úgy értem, hogy az ágyban milyen volt? Jobb, mint a többi?

– Ó. Hát... ööö.... más.

– Szenvedélyesebb volt? Érzékibb? Eh?

– Hát... igen... ööö... Felöltözve is, levetkõzve is... hihetetlen. Egészen különleges. Nem tudok eléggé hálás lenni, rengeteggel tartozom önnek.

– De rien, mon vieux.

– De tényleg. Legközelebb... legközelebb bemutatom.

– Mon Dieu, jaj, dehogy, ez egy aranyszabály. A kedvencét sose mutassa be senkinek, a barátainak pedig végképp ne. Ne feledje, hogy míg nem váltja ki és nem helyezi el a saját házában a lányt, addig az a lány – ha neki úgy tetszik – bármely pénzes embernek rendelkezésére áll.

– Tényleg, ezt el is felejtettem – felelte Tyrer, de nem mondott igazat.

– De még ha kitartja is, még akkor is lehet szeretõje. Sose lehet tudni.

– Hát igen... – feszengett Tyrer.

– Sose legyen szerelmes kurtizánba, barátom. Vegye annak, ami: egy kellemes nõnek. Élvezze õket, szeresse õket, de beléjük ne szeressen. És azt se hagyja, hogy õk szeressenek magába.

Tyrer összerázkódott: nem szívesen nézett szembe az igazsággal, irtózattal gondolt arra az eshetõségre, hogy Fudzsiko mással van, s hogy azzal a mással ugyanúgy bánik, mint vele, gyűlölte, hogy mindez esak a pénzért van, gyűlölte ágyéka sürgetõ kívánkozását. De mikor tényleg olyan egészen különleges, bájos, kedves, édesen csacsogó kis lény... Szelíd, odaadó... Egészen fiatal, és még csak nagyon rövid ideje van a háznál. Kiváltsam? Ne váltsam? Megtehetem-e egyáltalán? Andrénak biztos van saját barátnõje, bár sose hozta szóba. Igaz, nem is kérdeztem. Jézusom...! Vajon mennyibe kerülhet? Nyilván többe, mint amennyire az én zsebembõl futja...

Ne gondolj most erre! Se Fudzsikóra.

Próbált a lent elterülõ kertre összpontosítani, de ágyékában nem szűnt a kívánkozás. A felföldiek egy része a zászlórúd körül gyülekezett, a trombitás és négy dobos már a helyén állt, készen a zászlólevonásra. Mint rendesen. A kertészek tarka csoportja a kapunál gyülekezett megszámláltatásra és elbocsátásra. Kialázatoskodtak, átvágtak a téren a szamurájok között, aztán eltűntek. Mint rendesen. Az õrök behajtották és bereteszelték a vaskaput. Mint rendesen. Trombitaszó és dobpergés közepette ünnepélyes lassúsággal levonták a Union Jacket – a brit törvény szerint sehol a világon nem maradhatott bevonatlanul napszállta után a brit lobogó. Mint rendesen. A szamurájok többsége elmasírozott, éjszakára csak jelképes erõk maradtak a követség elõtt. Mint rendesen.

Tyrer megborzongott.

Ha minden úgy megy, mint rendesen, akkor miért vagyok ilyen ideges?

A követségi kertészek besoroltak a buddhista templom túloldalán álló hálóviskóba. Egyikük sem nézett Hiraga szemébe: már tudták, hogy életük s valamennyi ivadékuk élete az õ biztonságától függ.

– Ne beszélgessetek idegenek elõtt – mondta nekik elsõ találkozásuk alkalmával Hiraga. – Ha a bakufunak tudomására jut, hogy bújtattatok, nem egyszerűen megölnek benneteket, hanem keresztre feszítenek.

A kertészek bizonykodtak, hogy köztük jó helyen van, de Hiraga tudta, hogy sehol sincs biztonságban. Tíz napja, az Andzsó elleni merénylet óta ideje legnagyobb részét kanagavai rejtekhelyükön, az Éjféli Virágzás Fogadóban töltötte. Hogy a merénylettel kudarcot vallottak s egy kivételével valamennyi társát megölték, azt kizárólag a karmának tulajdonította.

Elõzõ nap levél jött az ez idõ szerint Kiotóban tartózkodó Kacumatától, a szacumai sisik titkos vezetõjétõl.

Sürgõs. Nobuszada sógun néhány hét múlva olyasmit tesz, amit még soha egyetlen elõdje sem: idejön Kiotóba, hivatalos látogatásra a császárhoz. Szólj minden sisinek, hogy jöjjön ide, beszéljük meg, hogyan fogjuk el, és hogyan foglaljuk el a palota kapuit.

Kacuma az álnevét írta alá: Holló.

Hiraga megvitatta a teendõket Orival, ami után úgy döntött, hogy visszatér ide, Jedóba. Munkált benne az elszántság, hogy ha kell, egyedül is megsemmisíti a brit követséget, dühös volt a ródzsúra, amely a jelek szerint hagyta, hogy a gajdzsinok félrevezessék.

– Kiotó várhat, Ori. Nekünk most fontosabbak a gajdzsinok. Addig kell dühítenünk õket, míg ágyúzni nem kezdik Jedót. A többiek majd elintézik a sógunt és Kiotót. – Elhozta volna magával Orit is, de Ori karja használhatatlanná vált, a sebe mind csúnyább lett, orvos sem látta. – Hogy van a karod?

– Ha majd elviselhetetlen lesz, szeppukut követek el – mondta nehezen forgó nyelvvel Ori. Sok szakét ivott, hogy valahogy tompítsa fájdalmait. Most, Hiraga indulása elõtt hármasban iszogattak: Ori, Hiraga és a mama-szan.

– Nincs itt egy másik orvos, egy megbízható?

– Nincs, Hiraga-szan – válaszolt Noriko, a mama-szan, egy aprócska, szelíd hangú, ötven körüli asszony. – Hívattam már egy koreai tűgyógyászt meg egy füvesembert is, mindkettõ jó barátunk, de a lenmaglisztes borogatás sem használt. Most már nincs más, csak az óriásgajdzsin...

– Ostoba! – förmedt rá Ori. – Hányszor kell még mondanom? Ezt a sebet golyó ütötte, az õ egyik golyójuk, és láttak Kanagavában!

– Kérlek, bocsáss meg – hajtotta fejét alázatosan a tatamiig a mama-szan. – Kérlek, bocsáss meg ennek az ostoba nõszemélynek. – Megint meghajolt, és kiment, titkos szívében azonban szidta Orit, mint a bokrot, amiért nem viselkedik igazi sisihez méltóan, nem használja ki az alkalmat, hogy Hiraga most itt van, és nem követ el szeppukut, hogy ezzel csökkentse a rá és házára leselkedõ rettenetes veszedelmet. A Negyvenhét Ronin Fogadójának sorsáról szóló hírek jó ötvenrís körzetben elterjedtek már: micsoda égbekiáltó megtorlás lemészárolni a vendégeket, kurtizánokat és szolgákat, s lándzsahegyre tűzni a mama-szan fejét!

Szörnyű, fortyogott. Hogyan tilthatná meg bármelyik ház is, hogy egy szamuráj – sisi vagy sem – belépjen? Igaz, a régi idõkben a szamurájok sokkal több embert öltek meg, de annak már több száz éve, és akkor is csak olyanokat, akik rászolgáltak, és nem nõket meg gyerekeket. Akkoriban még igazságos volt a törvény, igazságos volt Toranaga sógun, igazságos a fia meg az unokája is... De aztán a többi sógunt lassanként már nem érdekelte semmi más, csak a pénz meg a tivornyázás, ilyenek lettek a daimjók meg a szamurájok is, már több mint egy évszázada kapzsi módon egyre csak növelik az adónkat. A sisikben van egyetlen reményünk. Szonnó-dzsói!

– Andzsónak még elõttünk kell sírba szállnia – mondta buzgón, mikor Hiraga két nappal a merénylet után végre-valahára épen és egészségesen megjött. – Majd meghaltunk a félelemtõl, hogy elfogtak és a többiekkel együtt megégettek. Andzsó parancsára tették, Hiraga-szan, az õ parancsára... Épp a Negyvenhét Ronin Fogadójából tartott hazafelé, mikor a vár kapuja elõtt megtámadtátok. Õ maga rendelte el a fogadó elpusztítását, végig is nézte a mészárlást, az embereit meg elbújtatta körülötte, hátha jönnek még sisik, akik nem tudják, mi történt.

– Ki árult el minket, Hiraga? – kérdezte Ori.

– A mori szamurájok.

– De Akimoto azt mondta, õ látta, hogy körülvették és lekaszabolták õket.

– Csak õk lehettek. Sikerült még valakinek elmenekülnie?

– Akimotónak... egy másik fogadóban sikerült egy napra elrejtõznie.

– És most hol van?

Noriko válaszolt. – El van foglalva... Küldjek érte?

– Ne. Majd holnap beszélek vele.

– Andzsónak vérrel kell fizetnie a fogadóért... Ezzel felrúgott minden szokást!

– Fizetni fog. És a ródzsú is. És Nobuszada sógun is. Meg Josi.

A vár öregtornyában lévõ lakosztályában Josi verset írt. Kék selyemkimonóban ült egy alacsony asztalnál, az asztalon olajlámpa, rizspapír, különféle vastagságú ecsetek, víz a hollófekete tustömb oldásához, amelynek enyhén kivájt tetején már ott is csillogott néhány csepp írásra csábító, sötét festék.

Az alkonyat estté sűrűsödött. A levegõt betöltötte Jedo milliónyi lakosának alig hallható, szüntelen zümmögéssé összeállt beszédhangja és állandó neszezése. Néhány ház égett, mint szinte naponta. Lentrõl, a torony tövébõl s a várból katonáik halk beszélgetése, macskaköveken járó lovak patáinak csattogása hallatszott, idõnként torokhangú röhögések biztonságérzetet sugalló hangjai szálltak fel a füsttel s a tűzhelyek illatával, s szüremlettek be a hatalmas falak díszes lõrésein, amelyek spalettáit még nem csukták be éjszakára.

Ez volt Josi legbelsõ szentélye. A berendezés spártai: tatami, tokonoma – kis falifülke virággal, festménnyel –, vele szemben a sódzsiajtó, amelyen elhelyezése folytán belülrõl bármely kinti árnyalakot látni lehetett, de kívülrõl a bentieket semmiképp.

A szoba elõtti tágas váróhelyiségbõl folyosók ágaztak a hálóhelyiségek felé, amelyekben jelenleg csak csatlósok és szolgálók aludtak, na és Koiko, a kedvence. Családja – felesége, két fia és a lánya, az ágyasa és annak fia – a húsz rí távolságra északra lévõ, jól õrzött, biztos menedéket nyújtó családi várkastélyukban, a Sárkányfogban tartózkodott. A váróhelyiség elõtt õrök álltak, elõttük a többi szoba szintén tele volt szolgálatára felesküdött õrökkel.

Ecsetje megmártózott a tuscseppekben. Egy pillanatig mozdulatlanul tartotta a kényes rizspapír fölött, aztán lendületesen írni kezdett:

Atyáim kardja

az én kezemben

nyugtalan borzong.

Három függõleges sor, karakterek folyamatos vonala; határozottak, ahol határozottaknak kell lenniük, szelídek, ahol az íráskép lágyságot kíván. Javítani a legparányibb hibát sem lehet, a rizspapír textúrája nyomban beszívja a tust, eggyé válik vele, a feketétõl a szürkéig terjedõ árnyalatok mélysége a víz mennyiségétõl s az ecsethasználattól függ.

Higgadtan vette szemügyre alkotását: a vers elhelyezkedését a papír levegõs fehérségén, a kalligrafikus fekete vonalak alkotta írásképet, a kissé elmosódott körvonalú karakterek tisztaságát.

Jó, gondolta; nem munkált benne hiúság. Ennél különbre nem vagyok képes, ezzel már szinte elértem képességeim határát – ha ugyan el nem értem egészen. Na és a költemény jelentése? Hogyan kellene olvasni? Ez fontos kérdés, épp ezért jó a vers. De vajon eléri-e, amit akartam?

A kérdések a megdöbbentõ kiotói eseményekre terelték gondolatait. Néhány napja híre jött, hogy csósúi csapatok véres rajtaütést hajtottak végre a szacumai és toszai erõk ellen, s a palota kapui fölötti uralmat Ogama, Csósú nagyura vette át.

A ródzsú sebtében összehívott megbeszélésén magasra csapott az indulatok lángja. Andzsó szinte tajtékzott a dühtõl.

– Csósú, Szacuma és a Tosza...! Mindig ez a három! El kell tiporni ezeket a kutyákat! Nélkülük minden rendben volna.

– Ez igaz – mondta Josi. – Ismétlem tehát: Kiotóban állomásozó katonáinknak haladéktalanul ki kell adni a parancsot, hogy bármi áron is, de verjék le a lázadást!

– Nem. Várnunk kell, nincs ott ehhez elegendõ katonánk – vetette ellen Andzsó.

Tojama, az öreg megdörzsölgette az állat. – Én Josi-donnóval értek egyet. Itt már csak egyetlen út áll elõttünk: a háború. Azonnal törvényen kívülivé kell nyilvánítanunk a csósúi Ogamát!

– Ez lehetetlen! – csattant fel ingerülten Adacsi. – Mi Andzsóval értünk egyet. Ezzel magunkra haragítanánk az összes daimjót, összefognának ellenünk.

– Haladéktalanul cselekednünk kell! – ismételte Josi. – Parancsot kell adnunk katonáinknak, hogy azonnal foglalják vissza a kapukat, és verjék le a lázadást.

– Nincs elég katonánk – válaszolta csökönyösen Andzsó. – Várunk. Ez most nem a megfelelõ idõpont.

– Miért nem akartok rám hallgatni? – Josi most már annyira dühös volt, hogy csaknem ki is mutatta. Nagy erõfeszítésébe került a nyugalom színlelése, de tudta, türelme elvesztése végzetes hiba volna, végleg maga ellen hangolná a véneket, õ volt ugyan a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb, ugyanakkor azonban a legképzettebb is. Minden jelenlévõ tudta, hogy neki van a legnagyobb befolyása a daimjókra, akik ha úgy kívánja, nyomban zászlaja alá gyűlnek, s ugyanolyan polgárháborúba ragadják az országot, mint amilyen a Toranaga sógunok megjelenése elõtt évszázadokon át dúlt. Josi elõtt napnál világosabb volt, hogy ródzsúbeli társai mind irigykednek, fenekednek rá, mert császári „sugallatra”, anélkül hogy velük konzultáltak volna, a sógun gyámjává és a ródzsú tagjává nevezték ki. – Tudom, hogy igazam van. Nem volt talán igazam a gajdzsinokkal kapcsolatosan is?

A terv, amelynek kimunkálásával az volt a célja, hogy a gajdzsinok és Jedo alatt állomásozó flottájuk kiakolbólításával idõt nyerjen saját, belsõ problémái megoldásához, nagyon egyszerű volt: Nagy szertartásosan és alázatosságot színlelve odavetnek a gajdzsinoknak valami szánalmas kis jóvátételt, és közlik velük, hogy a ródzsú hamarosan hajlandó fogadni õket. Ezt a találkozót aztán húzzák-halasztják, vagy szükség esetén – bábok alkalmazásával – akár össze is hozhatják. Mikor aztán végképp elfogy a gajdzsinok türelme, célozgatni kezdenek rá, hogy a sógun visszatérése idejére elõkészítenek nekik egy találkozót. Ezt aztán megint húzzák-halogatják, újratárgyalják, elnapolják. A találkozó sose jön létre, vagy ha létrejön is, semmi olyasmit nem fog eredményezni, amit a japánok nem akarnak.

– Megnyertük a számunkra szükséges idõt, és rájöttünk, hogyan kell bánni velük: saját türelmetlenségüket kell ellenük fordítanunk, ígérgetnünk kell nekik, sok levet adni, de halat semmit vagy legfeljebb néhány rothadt cafatot. Ennyivel is beérték, a flottájuk belehajózott a viharba, könnyen lehet, hogy már a tenger fenekén nyugszik. Még egyetlen hajójuk sem tért vissza.

– Az istenek segítettek meg minket azzal a viharral – mondta az öreg Tojama –, õk küldték a kamikazét, az isteni förgeteget, ugyanúgy, ahogy Kubiláj kán támadó hordái ellen is évszázadokkal ezelõtt. Az istenek sosem hagynak cserben minket.

– Arról se feledkezzünk meg – fújta föl magát Adacsi –, hogy a tervünket én tökéletesítettem. A gajdzsinok olyan kezesek voltak, mint egy ötödik osztályú kurtizán.

– A gajdzsinok fekély országunk testén, s ez a fekély mindaddig nem gyógyul be, míg katonailag és gazdaságilag gyengébbek vagyunk – mondta kezét tördelve, ingerülten Andzsó. – Ez a fekély csak kiégetéssel gyógyítható. Ezt egyelõre még nem tehetjük meg. Nem vagyunk felkészülve a hajó- és ágyúgyártásra. Egyelõre még nem rendelhetünk csapatokat a kapukhoz. Jelen pillanatban nem a csósúiak a legfõbb ellenségeink, hanem a sisi kutyák meg a szonnó-dzsói.

Josinak feltűnt, mennyire megváltozott Andzsó a merénylet óta: sokkal ingerlékenyebb, konokabb. Elszántsága gyengült ugyan, a többiekre gyakorolt befolyása azonban nem. – Ezzel nem értek egyet. De ha úgy gondolod, hogy nincs elég katonánk, rendeljünk el általános mozgósítást, és számoljunk le a velünk szemben álló daimjókkal és szövetségeseikkel!

– Nincs más utunk, csak a háború, Andzsó-szama – mondta ismét Tojama. – Hagyjuk most a gajdzsinokat meg a sisiket. A legfontosabb feladatunk most, hogy visszafoglaljuk a palota kapuit, és érvényesítsük örökletes jogainkat.

– Annak is eljön az ideje – felelte Andzsó. – Térjünk át más témára. A sógun látogatásának elõkészítése a tervnek megfelelõen halad.

Josi újabb tiltakozása ellenére Andzsó elrendelte a szavazást, három-kettõ arányban gyõzedelmeskedett. – Mondtam neked, Josi-szama – kommentálta gunyorosan diadalmát –, hogy mindig mellettem fognak szavazni. Ellenem nem gyõzhetnek a sisik, nem gyõzhetsz le se te, se más.

– Még Nobuszada sógun sem?

– Õ... õ nem az ellenségem, és megfogadja a tanácsaimat.

– És Jazu hercegnõ?

– Õ engedelmeskedni fog... engedelmeskedni fog a férjének.

– Jazu hercegnõ egész életében csak bátyjának, a császárnak fog engedelmeskedni – mondta Josi.

Andzsó megdöbbentõen reagált: – Balesetet javasolsz? Eh? – kérdezte torz mosollyal.

– Nem javaslok semmi ilyesmit.

Josi megborzongott. Ez az ember kezd túl veszélyessé válni, gondolta. Már így is erõsebb, mintsem semlegesíteni lehessen, túl messzire lát, és egész seregek támogatják...

Árnyalak közeledett szinte nesztelenül az ajtóhoz. Josi – noha felismerte a lányt – gépiesen a mellette fekvõ hosszú kardért nyúlt. Az árnyfigura letérdelt. Halk kopogtatás.

– Tessék.

A lány félrehúzta az ajtót, mosolyogva meghajolt, úgy várt.

– Gyere, Koiko – mondta Josi. Örült a váratlan látogatásnak, démonjai mind tovarebbentek.

A lány becsukta az ajtót, odaszaladt Josihoz; hosszú, mintás kimonója csak úgy suhogott. Megint letérdelt, arcát Josi kezéhez szorította. Rögtön észrevette a képverset.

– Jó estét, fenséges úr.

Josi elnevette magát, gyengéden magához ölelte.

– Minek köszönhetem ezt az örömet?

– Hiányoztál – felelt egyszerűen a lány. – Megnézhetem a költeményedet?

– Persze.

Miközben a lány a verset tanulmányozta, Josi a lányt figyelte: Koíko harmincnégy napja tartózkodott a várban, azóta állandó örömforrást jelentett A ruhája rendkívüli. Bõre hibátlan, színe mint a tojáshéjé; haja ragyogó hollófekete, ha lebontja, derekáig ér; orra finom; foga fehér, akárcsak az övé, nem udvari divat szerint feketére festett.

– Ostoba! – mondta Josinak az apja, mikor Josi már annyi idõs lett hogy fel tudta fogni. – Miért kellene a fogunkat befeketíteni? Azért, mert az udvarnál így szokás? Azért, mert néhány száz éve egy öreg, rossz fogú császár kijelentette, hogy a festett fog magasabb rendű, mint ha állatok módjára festetlenül hagyják? És miért fessük az ajkunkat és az arcunkat, ahogy néhányan még most is teszik? Azért mert egy másik császár férfi létére nõ szeretett volna lenni, és talpnyaló udvaroncai utánozni kezdték?

Koiko huszonegy éves taju volt, Fűzfavilág lehetõ legmagasabb gésarangjának birtokosa.

Josi már annyi mindent hallott róla, hogy kíváncsivá lett, s néhány hónapja elhozatta. Élvezte a társaságát. Két hónappal ezelõtt maga elé rendelte a mama-szant, és felszólította: terjesszen be egy ajánlatot a lány szolgálataira. A beterjesztés annak rendje s módja szerint Josi felesége elé került további intézkedésre. Josi felesége a következõket írta várukból, a Sárkányfogból:

Szeretett férjem!

A mai napon megállapodásra jutottam az Akácvirág Ház mama-szanjával Koiko taju dolgában. Úgy találtuk, Fenséges Uram, jobb, ha egyedül birtoklod Koikot, mint ha szolgálataiban csupán elsõbbséget élvezel. Ezenfelül így biztonságosabb is, mivel mindenütt ellenség vesz körül. Óhajod szerint a szerződés akár havonta is megújítható, fizetés utólag, hogy a lány szolgálatai továbbra is olyan magas szintűek legyenek, mint elvárod tőle.

Ágyasoddal együtt nagyon örülünk, hogy szert tettél egy új játékra. Mi itt állandóan aggódunk egészséged és biztonságod miatt. Engedd meg, hogy gratuláljak választásodhoz, mindenki azt mondja, hogy Koiko valóban ritka gyöngyszem.

Fiaid egészségesek és boldogok, leányod s magam nemkülönben. Irántad való hűségünk soha nem szűnik. Hiányolunk. Kérlek, tájékoztass döntésedrõl, mivel szólnom kell kincstárnokunknak, hogy tegye félre a megfelelő összeget...

Josi felesége korrekt módon nem említette az összeg nagyságát, ez nem is tartozott Josira, a család vagyona fölötti õrködés és a számlák rendezése a feleség dolga volt.

Koiko felnézett. – A költeményed hibátlan, Josi-csan – mondta tenyerét összecsapva. A megszólításban a bizalmas kicsinyítõ képzõt, a csan-t használta.

– A hibátlan az te vagy – felelte Josi. Nem mutatta, mennyire örül a lány ítéletének. Páratlan szépségén kívül Koikót Jedóban kalligráfiájáért, költeményei szépségéért s a művészetekben és a politikában való jártasságáért is tisztelték.

– Nagyon tetszik az írásod, és maga a költemény is remekmű. Roppant elegáns a stílusod, fõleg az, hogy azt írod: atyáim, és nem őseim, meg az is, hogy azt írod: borzong. Egy kevésbé tehetséges ember valószínűleg a szokványosabb suhog vagy talán a meredez szót használta volna, amely némi szexuális felhangot kölcsönözne az egésznek. És ez a jelzõ itt a végén, ez a nyugtalan... Ó, Josi-csan, ebben minden benne van. Remekművet alkottál, legalább tízféleképp lehet értelmezni.

– És szerinted mit akartam mondani?

Koiko szeme felragyogott. – Elõbb áruld el, mi a szándékod vele. Meg akarod tartani? És ha igen, nyíltan vagy titokban? Vagy meg akarod semmisíteni?

– Te mit gondolsz, mi a szándékom? – kérdezte Josi; élvezte a lány szellemét.

– Ha nyíltan meg akarod tartani, vagy ha azt a látszatod keltve, mintha dugdosnád, titkoltnak akarnád láttatni, akkor ezt azért tennéd, hogy mások is olvassák el, s hogy azok aztán adják tovább ellenségeidnek.

– És õk mit fognak kiolvasni belõle?

– Csak a legeszesebb fog arra következtetni e sorokból, hogy eltökéltséged gyengül, és kezd elhatalmasodni rajtad a félelem.

– És a többiek?

Koiko tekintete továbbra is derűs maradt, de most egy másfajta csillogás is felvillant benne.

– Legfõbb ellenségeid közül Nobuszada sógun úgy fogja értelmezni, hogy lelked mélyén egyetértesz vele abban, hogy gyenge vagy komoly vetélytársnak, és ebbõl boldogan következtet majd arra, hogy minél tovább vár, annál könnyebb lesz elbánni veled. Andzsót megeszi a sárga irigység költõi és kalligráfusi tehetséged láttán, s gunyoros megjegyzéseket tesz majd a nyugtalan jelzõre, méltatlannak és oda nem illõnek titulálja, de a költemény sehogy sem megy ki a fejébõl, s fõképp azért nem, mert a jelentések szerint a költeményt titkosnak szántad. Egészen addig háborgatja majd lelki békéjét, míg sorra föl nem fedez benne nyolcvannégy belsõ mondandót, amely mind megerõsíti veled szemben tanúsított kérlelhetetlenségét.

Koiko nyíltsága elkápráztatta Josit.

– És ha titokban akarom tartani?

Koiko felkacagott.

– Ha titokban akarnád tartani, akkor nyomban elégetted volna, és nem mutattad volna meg nekem. Szomorú dolog elpusztítani ennyi szépséget, Josi-csan, nagyon szomorú, de egy ilyen nagy ember, mint te, kénytelen megtenni.

– Miért? Ez csak egy vers.

– Szerintem nem hétköznapi vers. Túl jó ez ahhoz. Az ilyen mű a lélek legmélyebb kútjaiból táplálkozik. Árulkodik. A költészet célja a feltárulkozás.

– Folytasd.

Koiko szeme színe mintha megváltozott volna. Azon gondolkodott, meddig mehet el: nem akarta túlfeszíteni a húrt, csak szórakoztatni akarta urát. Josi észrevette a változást, okát azonban nem fejtette meg.

– Rossz kezekbe kerülve könnyen félremagyarázható – folytatta könnyedén Koiko. – Olvashatják például úgy is, hogy lelked legmélyén azt akarod mondani: Névrokon elõdöm, Toranaga Josi sógun hatalma itt van mellettem karnyújtásnyira, s könyörög, éljek vele.

Josi csak nézte a lányt. Minden érzéke veszélyt jelzett, íííí, hát ennyire átlátszó vagyok? De az is lehet, hogy ez a lány túlságosan eszes, és nem szabad életben hagyni.

– Na és mit mondana Jazu hercegnõ?

– Õ mind között a legokosabb, Josi-csan. De ezt te is tudod. Egy szemvillanás alatt felfogná a lényeget.

– És ha neked szántam?

– Akkor ez a méltatlan személy nagyon boldog lenne, hogy ekkora kinccsel ajándékozzák meg... de komoly dilemma elõtt is állna.

– Miféle dilemma elõtt?

– Különlegesebb ez a költemény annál, mint hogy elajándékozzák vagy ajándékba kapják.

Josi végre levette szemét a lányról, és nagyon alaposan szemügyre vette művét. Tökéleteset alkotott. Ilyet nem fog még egyszer. Aztán a lányt vette szemügyre, hasonló alapossággal. Mintha kívülrõl figyelte volna magát, úgy látta, amint kezébe veszi és a lánynak nyújtja a lapot. Bezárta a csapdát.

Koiko mélyen meghajolva, tiszteletteljesen két kézzel vette át a papírlapot, merõn nézte egy ideig: oly kitörölhetetlenül akarta emlékezetébe vésni, mint amilyen kitörölhetetlenül a tus a rizspapírba ivódott. Mélyen felsóhajtott, s óvatosan az olajlámpás lángjához közelítette a lapot.

– Kérlek, Josi-szama... Megengeded? – kérdezte rebbenéstelen szemmel nézve Josira, a papírt rezzenéstelen kézzel tartva.

– Miért? – kérdezte döbbenten Josi.

– Ilyen gondolatokat nagyon veszélyes életben hagyni.

– És ha nem engedem?

– Akkor, kérlek, bocsáss meg, de nekem kell döntenem helyetted.

– Dönts hát.

Koiko nyomban a lánghoz tartotta a lapot. Tüzet fogott, fellobbant a papír. Koiko ügyesen forgatta, míg csak egy kis égõ papírdarabkává nem enyészett, akkor a darabkát egy másik lapra ejtette, úgy várta, míg el nem ég az is. Hosszú, kényes ujjai voltak, a körme tökéletes. Hajtogatni kezdte hamut tartalmazó papírlapot: egy pontyot hajtogatott belõle. Könnyes szemmel pillantott fel.

– Rettentõen sajnálom, kérlek, bocsáss meg... – mondta fátyolos hangon. – De nagyon veszélyes lett volna... Roppantul elszomorít, hogy meg kellett semmisítenem ennyi szépséget, nagyon szerettem volna megtartani. De nagyon veszélyes lett volna.

Josi gyöngéden a karjába vonta, tudta, hogy a lány a mindkettejük számára egyetlen lehetséges megoldást választotta. Csodálattal adózott Koiko remek érzékének, amellyel felfedte eredeti szándékát: hogy a verset el akarta rejteni, de úgy, hogy megtalálják, s a megtalálók továbbadják mindazoknak, akiket Koiko megnevezett – s fõképp Jazu hercegnõnek.

Koikónak igaza van. Jazu átlátott volna a szitán, s kiolvasta volna valódi gondolataimat: hogy a Nobuszada fölötti befolyásának meg kell szűnnie, különben halott ember vagyok. Névrokon elődöm... – ha másképp fogalmazva is, de ez ugyanazt jelenti. Annyi, mintha lándzsahegyen nyújtanám át Jazunak a saját fejem.

– Ne sírj, kicsi – suttogta. Most már bízott Koikóban.

Koiko hagyta magát dédelgetni, becézgetni, õ is becézgette Josit, s mindeközben harmadik, legtitkosabb szívével – az elsõbe mindenki belelát, a másodikba csak a legszűkebb család, a harmadik soha senkinek nem tárja fel titkait –, lelke e legtitkosabb rejtekhelyén megkönnyebbülten felsóhajtott: kiállta az újabb próbát. Merthogy ez az volt: próbatétel.

Roppant veszélyes lett volna, ha Josi megtart egy ilyen áruló jelet, de még veszélyesebb, ha én õrzöm meg. Igen, szép uram, könnyű imádni téged, könnyű nevetni és játszadozni veled, könnyű eksztázist színlelni, mikor belém hatolsz – arra gondolni pedig, hogy minden áldott napért egy kokut kapok, egyenesen csodás. Gondolj csak bele, Koiko-csan! Napi egy koku, egy koku naponta, és mindeközben részese lehetsz a világ legizgalmasabb játszmájának, itt élsz a földkerekség legtiszteltebbjei közt egy fiatal, jóképű, hihetetlenül kulturált férfi oldalán, akinek indájánál különbbel még nem találkoztam... És közben egyre gyűlik, gyűlik a vagyon!

Keze, ajka, teste jártasan reagált: zárult, megnyílt, még jobban megnyílt, befogadta, irányította, segítette Josit, remek mívű, finomra hangolt hangszerré vált a kezében, engedte magát elsodorni egész a szakadék pereméig, tökéletesen színlelte az eksztázist, úgy tett, mintha újra meg újra belevetné magát a szakadékba, de valójában nem ugrott egyszer sem – takarékoskodott az erejével, mert Josi nagy természetű férfiú volt –, élvezte a vetélkedést, nem sietett sosem, de egyenletesen nyomult elõre, hogy aztán a szakadékba taszítsa Josit; elengedte, hagyta hanyatt terülni, hadd pihenjen nyugodtan.

De most már csendesen. Az alvó Josi súlya nem volt kellemetlen, sztoikusan tűrte, meg se moccant, meg ne zavarja álmát. Mielõtt maga is elaludt volna, utolsó, ujjongó, titkos gondolata ez volt: vajon hogyan fogja értelmezni Kacumata, Hiraga meg a többi sisi azt, hogy Atyáim kardja...

Október 1., hétfő

Kiotótól néhány mérföldnyire délre heves utóvédharc bontakozott ki a menekülõ szacumai csapatok és a császári palota kapui fölötti uralmat tõlük nemrég elragadó csósúi Ogama nagyúr üldözõ csapatai között. Kacumata, a szacumai mestervívó és titkos sisi száz lovas szamuráj élén fedezte Szandzsiro nagyúr és a szacumai fõsereg visszavonulását. Ellenségük többszörös túlerõben volt. Tágas, nyílt térségen folyt a küzdelem, a szántók felõl emberi ürülék tömény bűzét sodorta a szél. Az égen baljós viharfelhõk gyülekeztek.

Kacumata újabb vad támadást intézett a szintén lóháton ülõ csósúi daimjó, Ogama zászlaja irányába, át is törte az ellenség elsõ vonalát, de aztán az ura védelmére sietõ erõsítés rendet vágott közöttük, s hátrálásra kényszerítette õket.

– Mindenki elõre! – harsogta Ogama. Huszonnyolc éves, nagydarab, vérmes ember volt, könnyű bambusz-fém vértezetet és sisakot viselt, kivont kardjának pengéjén vér vöröslött. – Fogjátok el ezeket a kutyákat! Kerítsétek be õket! Hozzátok elém Szandzsiro fejét!

Szárnysegédei már vágtattak is, hogy megvigyék parancsait.

Három-négy mérföldnyire tõlük Szandzsiro és seregének maradványai a part és a húsz-egynéhány mérföldnyire fekvõ Oszaka felé igyekeztek, hogy ott csónakot, hajót szerezve hazajussanak a Déli-szigetre, Kjúsúra, s négyszáz tengeri mérföldnyire fekvõ fõvárosuk, Kagosima oltalmába.

A menekülõk körülbelül nyolcszázan lehettek, jól felszerelt, fanatikus szamuráj valahány, akik legszívesebben mind visszarohantak volna a csatába. Mindazonáltal tanultak a vereségbõl s hogy egy hete kiűzték õket Kiotóból. Ogama, felrúgva ünnepélyes egyezségüket, egy éjjel váratlanul rajtuk ütött: körülzárta és rájuk gyújtotta táborukat.

A szacumaiak csak súlyos veszteségek árán tudták kivágni magukat a városból s jutottak Fusimi faluig, ahol a dühös Szandzsiro megint sereggé formálta õket. A csósúiak vérebekként loholtak a nyomukban.

Szandzsiro egyik kapitánya azt mondta: – Nagyúr! Javaslom; haladéktalanul indítsunk ellentámadást Kiotó felé.

Kacumata tiltakozott. – Roppant kockázatos volna. Túl sokan vannak, lerohannának minket. És ezzel csak elidegenítenénk magunktól a daimjókat, és még jobban megijesztenénk az udvart. Javaslom, nagyúr, ajánlj békét Ogamának – ha megígéri a szabad elvonulást.

– És mit kínáljak cserébe?

– Belenyugszol, hogy az õ katonái őrizzék a kapukat, Ogama katonái, nem a toszaiak. Ezzel újabb éket versz közéjük.

– Ilyet én nem fogadhatok el -jelentette ki Szandzsiro; remegett a dühtõl, hogy Ogama így rászedte. – De még ha belemennék is, Ogama akkor sem fogadná el. Miért is fogadná el? A markában vagyunk. Ha úgy tetszik neki, a fejünkre vizelhet. A helyében én még délelõtt támadnék.

– Ezt Ogama meg is teszi, nagyúr... de csak akkor, ha nem elõzöd meg. Ezzel a csellel elejét tudjuk venni. Veled ellentétben Ogama nem igazi harcos... A katonáiban nincs meg az a lelkesedés, ami a mieinkben, nem is olyan jól képzettek. Csak azért járt sikerrel ellenünk, mert hitszegõ módon hátba támadott minket. Ne feledd, mennyire fontos neki a Toszával kötött szövetség. A következõ hetekben meg kell szilárdítania a kapuk fölötti uralmát. Nincs elég katonája ahhoz, hogy minden konfliktust megoldjon. Kénytelen lesz újakat toborozni, és ezt úgy kell tennie, hogy ellenfeleit közben ne provokálja. A bakufu pedig hamarosan haddal tér vissza, hogy visszafoglalja jogos tulajdonát, a palota kapuit.

Toranaga ediktuma szerint a Kiotóba látogató daimjók legfeljebb ötszáz õrt vihettek magukkal, akik kizárólag uruk palotája mellett, a rendeletnek megfelelõen védművek nélkül épített táborokban lakhattak, és még ott is csak akkor, ha betartották a szigorú korlátozó intézkedéseket. Ugyanez az ediktum tette lehetõvé, hogy a sogunátusnak több katonája legyen, mint a daimjóknak összesen. A századokon át tartó békeidõkben a bakufu elnézte az ediktum elõírásainak idõnkénti áthágásait. Az utóbbi években azonban a toszai, a csósúi és a szacumai daimjó – mikor melyik volt erõsebb – addig-addig követelte a folyamatos létszámemelést, mígnem a bakufu végül megsokallta, és az eredetileg engedélyezett létszám feletti harcosokat a daimjók kénytelenek voltak hazaküldeni.

– Ogama nem hülye, sose engedne ki a markából – mondta Szandzsiro. – Fordított helyzetben én lándzsahegyre tűzném a fejét.

– Ogama valóban nem hülye, de befolyásolható. – Kacumata lehalkította a hangját. – A kapukon kívül ajánld föl neki azt is, hogy a daimjók tanácskozásain támogatni fogod, hogy az õ javaslatai kerüljenek a ródzsú elé.

– Soha! – robbant ki Szandzsiro. – Õ is tudja, hogy ebbe sose mennék bele. Miért hinné el, hogy meggondoltam magam?

– Azért, mert Ogama az Ogama. Azért, mert a hollandok által épített és nem is nagyon titkolt fegyvergyárában készített tizenkét ágyút, amelyekkel megerõsítette a Simonoszeki-szorost, és most – jogosan – azt hiszi, kényekedve szerint feltartóztathatja a szorosban a gajdzsinok hajóit. Azt hiszi, õ az egyetlen, aki a gyakorlatban is meg tudja valósítani a császár óhaját, a gajdzsinok kiseprűzését, azt hiszi, õ az egyetlen, aki képes visszaadni a császárnak a hatalmat, s úgy vélekedik, ilyen képességek birtokában jogosan igényelheti magának a tairó büszke címét.

– Addigra az ország darabokra szakad.

– És végül még egy ok, amiért örülne egy békeajánlatnak, nagyúr. Ogama eddig még sose volt a kapuk õrzõje. Ez egy felkapaszkodott senki, a származása meg... – Kacumata gúnyosan elhúzta a száját. – Se nem õsi, se nem magasztos. És még egy indok, amiért elfogadja a békeajánlatoda: egyszer és mindenkorra ajánlasz békét neki.

A körülöttük állók dühödten felzúdultak. Egy ideig Szandzsiro is csak nézte tanácsnokát, nem értette, miért javasol ilyen óriási engedményeket Kacumata. De ismerte Kacumatát. Elbocsátotta a többieket.

– Mi van emögött? – kérdezte türelmetlenül. – Ogama is tudja, hogy a béke csak addig béke, míg haza nem érek a hegyeim közé. Hazaérve pedig rögtön mozgósítom egész Szacumát, és már vonulok is Kiotóba, hogy helyreállítsam a jogaimat, megbosszuljam a sértést, és levágjam a fejét. Miért javasolsz ilyen badarságot?

– Mert még sosem forogtál ekkora veszélyben, nagyúr. Kutyaszorítóba kerültél. Kémek vannak közöttünk. Idõre van szükségem, hogy Oszakában hajókat szerezzek. És van egy haditervem.

Szandzsiro csak nagy sokára válaszolt.

– Rendben van. Tárgyalj.

A tárgyalások már hat napja tartottak.

Szandzsiro eközben hidegvérűen Fusimiben maradt, de körös-körül kémek fogták közre. A kölcsönös bizalom jegyében Szandzsiro ráállt, hogy egy kevésbé védhetõ helyre vonul, Ogama pedig egy jelképes erõ kivételével visszavonta a menekülési útvonalat elzáró csapatait. Ettõl kezdve egyikük sem csinált semmit, csak várta, hogy a másik hibázzon.

Kiotó legfõbb hatalmának birtokában – bármennyire terhes volt is az – és több mint ezer szamuráj támogatását élvezve Ogama a jelek szerint beérte annyival, hogy megszilárdította a kapuk fölötti uralmát; sorra fogadta a daimjókat és – fõképp – a vele egy nézeten lévõ udvaroncokat. Ez utóbbiakat rávette, hogy járuljanak a császár elé, s kérjék: sugallja Andzsó és a ródzsú azonnali lemondását, a daimjók gyűlésének összehívását, amely erre az alkalomra megkapja a ródzsú tagjainak kinevezési jogát, amely ródzsú aztán – vele mint tairóval karöltve – Nobuszada nagykorúságáig kormányozna, s amely ródzsú egyetlen intézkedéssel eltávolítaná Toranaga valamennyi hívét a bakufuból.

Ogama boldogan fogadta a hírt, hogy a császár nagyon örült, mikor meghallotta, hogy ágyúi gajdzsin hajókra tüzeltek. Ogama annak is nagyon örült, hogy Szandzsiro békeajánlatával és a felkínált rendkívüli engedmények révén tovább erõsíthette a császári udvarra gyakorolt befolyását. – Elfogadom a békeajánlatot – nyilatkoztatta ki Kacumatának elõzõ nap. – A mostantól számított hetedik napon, itt a szállásomon aláírjuk az egyezményt. Utána hazamehettek Kagosimába.

Ma reggel azonban megérkezett a döbbenetes hír: Nobuszada sógun Kiotóba készül. Szandzsiro nyomban hívatta Kacumatát.

– Mi szállhatta meg Andzsót és Josit, hogy ebbe beleegyeztek? Megõrültek ezek? Ezen csak veszíthetnek.

– Egyetértek, nagyúr, de ez csak még veszélyesebbé teszi a helyzeted. Most, hogy Ogama õrzi a kapukat, õ mondja meg, ki mehet be a császárhoz. Következéseképpen Ogama ellensége egyben a császár ellensége is.

– Ez nyilvánvaló. De mit tegyek? Van valami ötleted?

– Azonnal küldj Ogamának egy levelet, amelyben javasolod, hogy találkozzatok három nap múlva, és beszéljétek meg a sógun kiotói útjának kihatásait. Ogamát nyilván ugyanúgy megdöbbentette a hír, mint bármelyik daimjót. Ma este pedig, sötétedés után végrehajtjuk a haditervet.

– Nem tudunk észrevétlenül megszökni, Ogama kémei mindenütt ott vannak, a csapatai meg csak egy nyíllövésnyire. Amint meghallja, hogy szedjük a sátorfánkat, már támad is.

– Ez igaz. Mi viszont nem szedjük a sátorfánkat, nem viszünk semmit, csak a fegyvereinket. Túljárok Ogama eszén. Ismerem.

– Ha annyira ismered – fortyant föl Szandzsiro –, akkor miért nem szimatoltad meg aznap éjjel, hogy hátba támad minket? Eh?

Már hogyne szimatoltam volna meg, szerette volna válaszolni Kacumata, csak nekem úgy volt jobb, hogy átmenetileg Ogama legyen a kapuk õrzõje. Vagy talán nem úsztuk meg különösebb baj nélkül a dolgot? Ogama pedig nem lesz képes egyidejűleg foglalkozni az udvarral, az ellenséges daimjókkal, a toszaiakkal, Nobuszada sógun kiotói látogatásával, Jazu hercegnõvel... Nem mintha Nobuszada meg is érkezne Kiotóba. De az õ haláláért is Ogamát teszik majd felelõssé.

– Kérlek, bocsáss meg, nagyúr – hajtotta le alázatosságot színlelve a fejét. – Már elindítottam a vizsgálatot annak kiderítésére, miért hibáztak a kémeid. Fejek fognak hullani.

– Nagyon helyes.

Nem sokkal sötétedés után Kacumata különlegesen képzett emberei nesztelenül megtizedelték az õket szemmel tartó gyanútlan csósúi katonákat, majd a haditervnek megfelelõen Kacumata és száz lovasa hátrahagyásával Szandzsiro és a sereg sietve dél felé indult. A megállapodás úgy szólt, hogy a fõsereg háromrínként száz-száz embert hátrahagy, ezek sorra csatlakoznak majd a visszavonulást fedezõ Kacumatához. Kacumata lest vetett a kiotói úton. Bízott magában s biztosra vette, hogy ha hajnalig életben marad, a menetbõl harcoló csósúiak elõbb-utóbb felhagynak az üldözéssel, s ottani pozíciójukat erõsítendõ, kénytelenek lesznek visszatérni Kiotóba, ami után üldözésükre csak egy jelképes erõ marad. Már így is terjedt a hír, hogy Ogama szövetségesei sorra leszakadnak; a szakadékot Kacumata titkos híveinek hazugságai szélesítették.

Nagyon meglepte, mikor kiderült, hogy az üldözõket maga Ogama vezeti, s hogy ennyire hamar utolérték õket. Karma.

– Támadás! – süvöltötte Kacumata a színlelt menekülés közben, s visszaperdítette lovát. Látszólag szétszóródott lovassága szemhunyásnyi idõ alatt tömör falanxszá állt össze, s az üldözõkre zúdulva, szanaszét szórta õket. A hűvös, párás levegõ megtelt az izzadság, a félelem és a kiontott vér orrfacsaró szagegyvelegével. Emberek haltak meg jobbra is, balra is, övéi s ellenség egyaránt, de nem törõdött vele, vagdalkozott tovább, míg csaknem teljesen megnyílt elõtte az Ogamához vezetõ út. Ekkor azonban újabb katonák ugrottak kettejük közé, így hát megfordította lovát s menekülõre fogta – ezúttal valóban –, életben maradt katonái követték: alig húsz a százból.

– Hívjátok a tartalékokat! Ötszáz koku Kacumata fejéért! – süvöltötte Ogama. – Ezer Szandzsiróért!

– Nagyúr! – Ogama egyik legtapasztaltabb kapitánya fölfelé mutatott. A nagy izgalomban eddig észre sem vették, hogy a viharfelhõk már csaknem az egész égboltot betöltik, s foszlányaik be-beúsznak a hold elé. – Bocsáss meg, de a Kiotóba visszavivõ út nem könnyű, és nem tudjuk, nem lesnek-e ránk valahol máshol is ezek az agyafúrt kutyák.

Ogama csak egy lélegzetvételnyi ideig gondolkodott. – A tartalék maradjon a helyén! Te vigyél magaddal ötven lovast, és vágtass utánuk lóhalálában. Ha elhozod Kacumata vagy Szandzsiro fejét, tábornokká ütlek, és évi tízezer kokut kapsz. A többiek vissza!

Kapitányai parancsokat harsogva szétszéledtek. Ogama savanyú képpel kémlelte, merre tűntek a sötétben Kacumata és emberei. – Őseimre – suttogta maga elé –, ha tairó leszek, Szacumát csósúi protektorátus alá helyezem, az egyezményt eltörlöm, és soha többé egyetlen gajdzsin hajó sem kel át a Simonoszeki-szoroson!

Megfordította lovát, s testõreitõl körülvéve elindult vissza Kiotó és a végzete felé.

A jokohamai francia követségen ugyanaz nap este remekül sikerült Seratard estélye, amelyet Angelique tiszteletére rendezett. A fõszakács felülmúlta önmagát: volt friss kenyér, pörkölt osztriga, hideg homár, mindenféle apró rák, a kertben termett póréhagymával tálalt, gyömbérrel és fokhagymával fűszerezett sült halak, burgonyatorta, s Franciaországból érkezett, kizárólag különleges alkalmakra tartogatott szárított alma. Volt pezsgõ, La Ducette meg egy láda Margaux, egyenesen Seratard szülõfalujából, amire Seratard fölöttébb büszke volt.

A vacsora és a szivar után nagy taps fogadta a kitűnõen zongorázó, de nagy nyilvánosság elõtt nem szívesen játszó André Poncint. A taps minden darab után erõsödött, s most, éjféltájban a harmadik ráadás, Beethoven egyik szonátája után az egybegyűltek felállva, viharos tapssal honorálták Poncin produkcióját.

– Csodálatos...

– Remek...

– Ó, André... – szólalt meg a zongora melletti díszhelyen ülõ Angelique. – Ez gyönyörű volt, nagyon-nagyon köszönöm. – Bájosan rezegtetett legyezõ, tökéletes arc és szem, az abroncsokkal merevített alsószoknyák fölött új krinolin, mély dekoltázs, mezítelen váll, redõkbe ráncolt, szétterülõ szoknya, darázsderék.

– Merci, Mademoiselle – válaszolt Poncin. Felállt, kezébe vette poharát. – A votre santé!

– Merci, Monsieur. – Angelique ismét Seratard felé.fordult, akit Norbert Greyforth, Jamie McFay, Dmitri Syborodin és más kereskedõk fogtak körül. Az estélyre minden férfi kiöltözött: fodros selyeminget, élénk színű mellényt és nyakkendõt öltött. A ruhadarabok között akadt új is, de a legtöbbje régi és gyűrött volt, ezeket – tudván, hogy Angelique is ott lesz – sebtében kivasaltatták. Aranysujtásoktól súlyos egyenruhában, oldalukon díszkarddal eljöttek a francia katona- és tengerésztisztek is; a brit katonák hasonlóképp páváskodtak.

Az olajlámpásokkal és gyertyákkal megvilágított, zsúfolt teremben ott volt a kolónia másik két hölgylakója is: Mabel Swann és Victoria Lunkchurch. Húsz-egynéhány éves, vaskos, gyermektelen kereskedõfeleség volt mindkettõ, majd megvadultak a féltékenységtõl, férjüket egy tapodtat sem engedték el maguk mellõl.- Itt az idõ, Mr. Swann – mondta savanyú képpel Mabel Swann. – Irány az ágy, jöhet az ima meg egy csésze jó angol tea.

– Ha fáradt vagy, drágám, Victoriával nyu...

– Ebben a minutumban!

– Te is, Barnaby – mondta Victoria Lunkchurch; yorkshire-i akcentusa ugyanolyan darabos volt, mint egész megjelenése. – És verd ki a fejedbõl a disznóságokat, mielõtt nagyon eldöngetlek!

– Én? Miféle disznóságokat?

– Tudod te azt jól! Te meg az a külföldi nõszemély! Isten legyen hozzád irgalmas – sziszegte gyűlölködve Victoria Lunkchurch. – Kifele!

Senkinek sem hiányoztak, észre sem vették, hogy elmentek. Mindenki csak a díszvendéget nézte, igyekezett a közelébe vagy legalább a körülötte állók közé férkõzni.

– Ragyogó ez az estély, Henri – mondta épp Angelique.

– Csak ön miatt. A maga bája mindent fölragyogtat. – Seratard egymás után pattogtatta a gáláns bókokat, de közben arra gondolt: milyen kár, hogy nem vagy férjnél, s következésképpen nem vagy alkalmas rá, hogy egy kulturált férfi viszonyt folytasson veled. Szegény gyermekem... hogy pont egy ilyen renyhe skót mellé rendelt a sors... Hiába gazdag. Szeretnék az elsõ igazi szeretõd lenni. Élvezet lesz téged tanítani.

– Min mosolyog, Henri? – kérdezte Angelique. Rádöbbent, hogy jó lesz vigyázni evvel a férfival.

– Arra gondoltam, milyen ragyogó jövõ vár magára, és ez boldoggá tesz.

– Jaj, igazán, nagyon kedves!

– Azt hiszem, le...

– Bocsássa meg a merészségemet, Miss Angelique, de most szombaton lóverseny lesz nálunk – vágott a szavába Norbert Greyforth. Dühítette, hogy Seratard ennyire kisajátítja a lányt, bosszantotta, hogy franciául beszél, amit õ nem ért. Lenézett minden franciát – csak Angelique-et nem. – Lesz egy... vagyis hogy rendezünk egy új futamot az ön tiszteletére. Úgy döntöttünk, Angyal Kupának fogjuk nevezni. Jól mondom, Jamie?

– Jól – bólintott rá Jamie McFay. Mindketten a Jockey Club választmányi tagjai voltak, s Angelique mindkettejüket megbabonázta. – Úgy döntöttünk, hogy ez lesz a nap utolsó futama, és a pénzdíjat a Struan cég állja. A gyõztes húsz fontot kap a serleg mellé. Megtenné, hogy átadja a díjakat, Miss Angelique?

– Igen, örömmel, ha Mr. Struan hozzájárul.

– Természetesen. – McFay már kikérte Struan engedélyét, de most a hallótávolságon belül tartózkodókkal egyetemben õ is nyomban Angelique megjegyzésének rejtett utalásain kezdte törni a fejét, noha ekkor már senki sem fogadott az eljegyzés ellen. McFay kötelességének érezte, hogy az ezekkel kapcsolatos pletykákról beszámoljon Struannak, de Struan még négyszemközt sem mondott semmit, amibõl bármire is következtetni lehetett volna.

– Magának ehhez semmi köze, Jamie – mondta. – Ne foglalkozzon vele.

Ezt McFay is így gondolta, nyugtalansága mégis fokozódott. Egy régi barátja, egy aznap befutott kereskedelmi hajó kapitánya délelõtt levelet hozott Struan anyjától. Tess Struan bizalmas jelentést kért. „Mindent tudni akarok, Jamie, attól a pillanattól kezdve, mikor ez a Richaud nevű nő Jokohamába érkezett. Mindent: pletykákat,, tényeket, szóbeszédet. Felesleges hangsúlyoznom, hogy ennek szigorúan kettõnk között kell maradnia."

Egy fityfenét, gondolta McFay. Én a tajpan szolgálatára esküdtem fel. És akkor most az anyja azt kívánja tõlem, hogy...? De hát egy anyának is vannak jogai, nem? Nem feltétlenül. Tess Struannak viszont vannak. Egyrészt azért, mert õ Tess Struan, másrészt pedig azért, mert eddig is mindig megtettem, amit akart.

Az ég szerelmére, Jamie, ne tedd bolonddá önmagád! Hiába nem akartátok beismerni még önmagatok elõtt sem, se te, se Culum, a céget hosszú-hosszú évek óta valójában Tess Struan vezeti.

– Ez bizony így van – dünnyögte. Hirtelen ráeszmélt, hol is van. Zavarba jött az elszólás miatt, de még mindig mindenki Angelique-et figyelte. Csak Greyforth nem.

– Mi az, ami így van, Jamie? – kérdezte sunyi mosollyal a zsivajgásban.

– Semmi, csak elgondolkoztam, Norbert. Remek ez az este, eh? – McFay nagy megkönnyebbülésére a megszólaló Angelique mindkettejük figyelmét magára vonta.

– Jó éjt, jó éjszakát, Henri, uraim – mondta Angelique az általános tiltakozásban. – Nagyon sajnálom, de még lefekvés elõtt meg kell látogatnom a páciensemet. – Nyújtotta a kezét. Seratard gyakorlott eleganciával kezet csókolt, Greyforth, McFay és a többiek kissé szögletesen.

André Poncin kapcsolt elsõnek.

– Megengedi, hogy hazakísérjem?

– Hogyne, miért is ne. A muzsikája egészen magával ragadott.

Az ég felhõs volt, az idõ hűvös, de nem kellemetlenül. A deszkajárdán sétáltak, amelyek nélkül nyaranta, mikor az esõzések ingovánnyá változtatták az utakat, nem lehetett közlekedni. Angelique a vállára terítette mutatós gyapjúsálát. Hosszú, abroncsos szoknyájának szegélye a földet söpörte észre se vette. Máshol jártak a gondolatai.

– Egyszerűen csodálatos, ahogy maga zongorázik, André, bárcsak én is tudnék így játszani. – Komolyan gondolta.

– Csak gyakorlás kérdése.

Sétáltak tovább a fényesen kivilágított Struan-ház felé. Franciául beszélgettek. Az utca másik oldalán fekvõ lármás, zsúfolt és hívogató Klub felé tartó férfiak irigy pillantásokat vetettek rájuk. Poncint jólesõ érzésekkel – nem kéjvággyal vagy szenvedéllyel – töltötte el Angelique, egyszerűen csak élvezte a társaságát, szinte választ sem igénylõ, önfeledt csacsogását. Üdítõnek találta fiatalságát, látszólagos kacérságát, tetszett neki, hogy ennyire ismeri és szereti Párizst, az éttermeket, a színházakat, a Bois-t... Nosztalgia fogta el, egyetemi évei jutottak eszébe... És hogy milyen honvágya van.

Túl sok éve vagyok Ázsiában... Kínában meg itt.

Érdekes, gondolta, mennyire hasonlít ez a lány az én lányomra. Marie ugyanennyi idõs, õ is júliusi, a szeme is ilyen színű...

Kiigazította magát: lehet, hogy hasonlít Marie-ra. Hány éve is jöttem el Franciaországból? Tizenhét. Marie meg ott maradt az anyjával abban a Sorbonne környéki kis családi penzióban... Én is ott laktam, az övék. Mikor láttam õket utoljára? Tíz éve. Merde. Hiába volt terhes Françoise, nem lett volna szabad megnõsülnöm. Én voltam a bolond, nem õ. Még szerencse, hogy azóta újra férjhez ment. Elvezetgeti azt a penziót... De Marie....!

A hullámverés hallatán a tenger felé nézett. Sirálycsapat körözött a fejük fölött. Szemébe tűntek a parttól nem messze horgonyzó francia zászlóshajó fényei. Ez megtörte a varázst, visszazökkent a jelenbe.

Milyen furcsa is az élet: ez a kis leányzó most a Franciaország és Britannia között folyó nagy játszma egyik fontos gyalogjává válik. Hagyjam holnapra vagy holnaputánra, vagy kezdjem el rögtön osztani a lapokat, ahogy Henrival megbeszéltük?

– Jaj, én olyan boldog vagyok ma este, André! – szólalt meg legyezõjét rezegtetve Angelique. – A maga muzsikája rengeteget adott nekem... Felragadott, visszavitt az Operába, szinte éreztem Párizs illatát...

Szavai Poncint is magával ragadták. Vajon ez az õ hatása-e, tűnõdött. Vagy csupán amiatt van, hogy arra emlékeztet, milyen lehet Marie? Nem tudom, de nem is érdekes. Repkedj csak ma este, Angelique. Ráér ez holnap is.

De aztán a szél felé sodorta a lány parfümjének egészen enyhe illatát – Vie de Camille –, s errõl eszébe jutott, milyen nehézségek árán szerezte meg azt a kis párizsi fiolát Hanának – Virágnak –, a muszuméjának, s hirtelen ébredt haragja elsodorta jóindulatát.

A High Street csaknem teljesen kihalt volt, nem járt senki a közelükben, mégis suttogóra fogta.

– Sajnálattal kell közölnöm, de a fülembe jutott néhány hír, amelyekrõl önnek is tudnia kell. Nehéz szívvel mondom, de édesapja néhány hete áthajózott Macauba, ahol belevetette magát a szerencsejátékokba, és sajnos elég sokat vesztett. – Látta, hogy Angelique elsápad, sajnálta is, mindazonáltal tartotta magát a Seratard-ral kifõzött tervhez. – Õszintén sajnálom.

– Mit jelent az, hogy sokat, André? – kérdezte Angelique alig hallhatóan. Meg is torpant, elkerekedett szemmel nézett Poncinre.

– Elúszott mindene. A pénze, az üzlete, de még a maga pénze is. – Angelique levegõ után kapkodott.

– Minden elúszott? Az én pénzem is? De hát ezt nem tehette!

– Sajnos tehette, és meg is tette. Jogában áll. Maga a lánya, nincs férjnél, kiskorú is... Ön és az ön minden vagyona fölött õ dönt. De hát ezt ön is tudja. Nagyon sajnálom. Van más pénze? – kérdezte Poncán, de tudta, hogy nincs.

– Tessék? – Angelique megborzongott, próbált világosan gondolkodni: bekövetkezett hát élete egyik legnagyobb félelme, s ráadásul mindenki tud róla. – De hát... de hát honnan tud ön errõl? – pihegte. – Az az én pénzem volt, nekem ígérte.

– Meggondolta magát. Hongkong pedig olyan, mint egy kis falu... Hongkongban nincs titok, Angelique... mint ahogy itt sincs. Tegnap egy üzenetet kaptam egy hongkongi üzletfelemtõl, tõle tudom. Õ is ott volt Macauban, látta, hogyan járt az édesapja. – Barátságosan, az aggódó jó barát hangján beszélt, de az igazságnak csak a felét mondta el. – Az üzletfelemnek meg nekem birtokunkban van az édesapja néhány kötelezvénye... Tavalyi, még kiegyenlítetlen kölcsönök.

Angelique-be szinte belehasított a félelem.

– Apám nem fizeti ki a számláit?

– Sajnos nem.

Angelique-nek nagynénje levele jutott eszébe. Most már tudta, hogy nagybátyja sosem fogja visszakapni a neki nyújtott kölcsönt, pedig talán... pedig talán miattam ül börtönben! – szerette volna sikoltani. Nehéz volt megállni. Istenem, gondolta, add, hogy álom legyen ez az egész! Most mihez fogjak?

– Ha bármilyen segítségre van szüksége, csak szóljon. – Angelique hangja hirtelen rikoltóvá élesedett.

– Segítségre? Maga tönkretette a lelki nyugalmamat... már ha igaz, amit mond. Segíteni akar? Akkor miért mondta el most nekem mindezt? Miért? Miért? Miért, mikor olyan boldog voltam?

– Jobb, ha rögtön tudomást szerez róla. Jobb, ha én mondom, mint egy ellensége.

Angelique arca eltorzult.

– Miféle ellenségem? Miért volnának nekem ellenségeim? Én a légynek sem vétettem, nem ártottam senkinek, senkinek... – Elsírta magát.

Poncin egy pillanatra ösztönösen, együttérzõen magához ölelte, aztán megfogta és megrázta a vállát.

– Hagyja abba! – mondta szándékoltan kissé nyersen. – A mindenségit, hát nem érti? Hagyja abba! Hát nem érti, hogy segíteni akarok? – Az utca túloldalán néhány férfi közeledett, imbolygásukról látta, hogy a maguk dolgán kívül más nem érdekli õket. Más nem volt a közelben. Egy házfal tövének sötétjében álltak. Megint megrázta a lányt.

– Jaj, ez fáj! – jajdult fel Angelique, de abbahagyta a sírást. Kezdte összeszedni magát.

Jól van, kicsikém, gondolta hideg fõvel Poncin. Már vagy századszor csinálta végig ezt a manõvert: ha kellett, az igazság kisebb-nagyobb fokú elferdítésével, ha kellett erõszakkal csavart Franciaország üdve érdekében ártatlan embereket az ujja köré. De a férfiakkal mindig könnyebb volt, mint a nõkkel. A férfiakat ágyékon rúgta vagy megfenyegette, hogy kimetszi a heréiket, esetleg tűvel szurkálta a... Na de nõkkel? Undorító dolog nõket kínozni.

– Magát mindenfelõl ellenség veszi körül, Angelique. Sokan nem akarják, hogy férjhez menjen Struanhoz, az anyja kézzel-lábbal ellenezni fogja...

– Én sose mondtam, hogy összeházasodunk, ez csak... Ez csak pletyka!

– Merde! Már hogyne volna igaz! Megkérte a kezét, nem? – Poncin megint megrázta a lányt; keze most már olyan volt, mint a satu. – Igaz?

– Ez fáj, André. Igen, megkérte a kezem.

Poncin adott neki egy zsebkendõt, és szelídebb hangnemre váltott.

– Tessék... Törülje meg a szemét. Nincs sok idõnk.

Angelique engedelmeskedett, de megint elsírta magát. Nagy nehezen abbahagyta. – Miért bánik így velem?

– Én a maga egyetlen igazi barátja vagyok... Én valóban szívvel-lélekkel maga mellett állok, én vagyok az egyetlen, akiben megbízhat. Esküszöm, én vagyok az egyetlen, aki képes segíteni magán. – Poncinnek csaknem kiszaladt a száján: esküszöm mindenre, ami szent, de úgy látta, Angelique máris horogra akadt. Jó lesz ez a nyomatékosítás majd egy másik alkalommal. Jobb, ha így négyszemközt tudja meg az igazat, így legalább van ideje felkészülni. A többiekhez még legalább egy hétig nem jut el a hír. Ez idõ alatt ünnepélyes és hivatalos formában meg lehet tartani az eljegyzést.

– Tessék?

– Struan úriember, nemde? – Poncin csak nehezen állta meg, hogy gúnyosan el ne vigyorodjon. – Angol, bocsánat, skót, illetve brit úriember. Az õ köreikben az adott szó szentség. Eh? Ha egyszer nyilvánosan megígér valamit, azt már nem vonhatja vissza. Akkor sem, ha kiderül, hogy maga elszegényedett, akkor sem, ha kiderült, mit tett az apja, és akkor sem, ha az õ anyja ellenzi a házasságot.

Tudom, nagyon jól tudom, szerette volna üvölteni Angelique. De nõ vagyok, meg kell várnom, amíg õ nyilatkozik! Eddig is vártam, és lám, most már késõ. Vagy talán nem is? Jaj, Szűz Mária, segíts meg! – Én nem hiszem, hogy Malcolm szemrehányást tenne nekem vagy az apámnak... És azt sem hiszem, hogy hallgatna az anyjára.

– Tartok tõle, hogy kénytelen hallgatni rá. Maga elfeledkezik arról, hogy bármekkora tajpan is Malcolm Struan, attól még kiskorú. Csak jövõ májusban tölti be a huszonegyediket. Az angol törvények szerint az anyjának addig joga van egy csomó dologban korlátozni, még az eljegyzését is érvénytelenítheti. – Poncin ezt nem tudta egészen pontosan, de logikusnak hangzott, és a francia törvényeknek meg is felelt. – Talán még magát is bíróság elé citáltathatja – fűzte hozzá szomorúan. – A Struannak óriási befolyása van Ázsiában, szinte olyan, mintha a saját birtokukon volnának. Tess Struan bíróság elé állíttathatja magát. És azt ugye maga is tudja, milyen mondás járja a bírákkal kapcsolatban? Odaállíthatja magát a bírói pulpitus elé, megvádolhatja, hogy kihívó és csalárd módon viselkedett, csak a fia pénzére vadászik, elmondhatja magát mindennek, kikiabálhatja, hogy az apja egy semmirekellõ, lecsúszott szerencsejátékos, hogy a nagybátyja az adósok börtönében ül, maga pedig egy koldusszegény kalandornõ.

Angelique elgyötört tekintettel pillantott rá. – Honnan tud ön Michel bácsiról? Ki maga?

– Nincs ebben sem csalás, sem ámítás, Angelique – felelte könnyedén Poncin. – Mégis mit gondol, hány francia él Ázsiában? Nem sok. Magához fogható pedig egy sem. Az emberek szeretnek pletykálni. Ami pedig engem illet, én André Poncin kereskedõ vagyok. Tõlem nem kell tartania. Nekem csak a barátságára és a bizalmára van szükségem. Segíteni akarok.

– Hogyan? Énrajtam már nem lehet.

– Dehogynem. – Poncin éles szemmel figyelte a lányt. – Maga szereti Struant, nem? Magánál különb feleséget férfi nem kívánhat, így van?

– Igen, de...

– Hát akkor sürgesse, hízelegjen neki, gyõzze meg, kövessen el mindent annak érdekében, hogy Struan jelentse be az eljegyzésüket. Egy-két ötlettel talán majd magam is szolgálhatok. – Poncin látta, hogy Angelique végre valóban figyel rá, tényleg megértette. Most szép óvatosan, de jöhet a kegyelemdöfés. – Egy okos nõ, és maga legalább olyan okos, mint amilyen szép, egy okos nõ gyorsan férjhez megy. Nagyon gyorsan.

Struan olvasott. Az ágya melletti asztalkán álló olajlámpa elegendõ fényt adott. Az ajtó félig nyitva volt. Struan a kényelmes ágyban egészen belefeledkezett a történetbe. Selyem hálóinge ugyanolyan színű volt, mint a szeme, még mindig sápadt és sovány arca mutatta, hogy továbbra sem nyerte vissza erejét. Az éjjeli asztalkán egy pohárban altatófõzet, mellette pipa, dohány, gyufa és egy pohár alaposan felvizezett whisky.

– Ez jót tesz, Mafcolm – mondta nemrég Babcott. – így felhígítva nincs is jobb orvosság éjszakára. Még a tinktúránál is jobb.

– A tínktúra nélkül egész éjjel nem alszom, és szörnyen érzem magam.

– Már tizenhét napja, hogy megsebesült, Malcolm. Legfõbb ideje abbahagyni. Nem jó, ha rászokik. Legjobb egyszer és mindenkorra fölhagyni vele.

– Már próbáltam, de nem ment. Majd egy-két nap múlva...

A függönyöket behúzták éjszakára, a szoba bensõséges csendjében békésen ketyegett a díszes svájci óra. Már hajnali egyre járt. A könyvet, A Morgue utcai kettõs gyilkosság-ot Syborodin adta kölcsön neki délelõtt.

– Azt hiszem, tetszem fog magának, Malc. Ez egy úgynevezett detektívtörténet. Edgar Allan Poe az egyik legjobb írónk, azaz sajnos csak volt, egy évvel az aranyláz után, negyvenkilencben meghalt. Ha ez tetszik, megvan a többi könyve meg a versei is.

– Köszönöm, igazán kedves. Olyan jó, hogy ilyen gyakran benéz, Dmitri. De ma valahogy olyan rosszkedvűnek látszik.

– Rossz híreket kaptam otthonról. A családom... Rémség ez az egész. Minden összekeveredett. Unokatestvérek, testvérek, nagybácsik mindkét oldalon. De hát ez magát úgysem érdekli. Beszéljünk inkább arról, hogy van egy szekérderéknyi más könyvem is, egy egész kis könyvtár.

– Ne, folytassa csak. Mi van a családjával? – kérdezte Struan. Idõközben megkezdõdtek szokásos napi fájdalmai. – Igazán érdekel.

– Hát jó, ha maga akarja... Nos, mikor a nagyapám és családja áttelepült Oroszországból, közelebbrõl a Krímbõl – ugye már mondtam, hogy mi kozákok vagyunk? –, egy kis New Yersey-i falucskában, Far Hillsben állapodott meg. Ott gazdálkodtak egészen az 1812-es háborúig, a nagyapám abban esett el, ideális vidék lótenyésztésre, úgyhogy gyarapodtunk. A család nagyobbik része New Yerseyben maradt, de nagyapám két fia ieköltözött délre, a virginiai Richmondba. Katonakoromban, hát van annak már vagy tizenöt esztendeje, akkoriban csak egyetlen hadsereg volt, az Unióé, nem Észak meg Dél. A lovasságnál szolgáltam, le is húztam náluk öt évet, javarészt délen meg nyugaton az indián háborúkban, ha lehet így nevezni. Voltam egy ideig Texasban is, egy évig, akkor még köztársaság volt, segítettem nekik szétverni az indiánjaikat. Rá két évre aztán, negyvenötben Texas is belépett az Unióba, mi Austin mellett állomásoztunk. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, Emilie-vel, egyébként õ is richmondi, az apja a trénnél volt, ezredesi rangban. Austin környéke az aztán tényleg gyönyörű, de Richmond vidéke még inkább. Emilie... Parancsol valamit?

– Nem, köszönöm, Dmitri, csak ez a fájdalom... Majd elmúlik. Folytassa.... Sokat segít, ha így mesél.

– Szívesen. Szóval az én Emilie-m, Emilie Clemm volt a lányneve, szegrõl-végrõl rokonságban állt Poe feleségével, Virginia Clemm-mel. De ezt csak késõbb tudtam meg, ezért vásároltam meg Poe minden művét. – Syborodin fölkacagott. – Poe nagy költõ volt, de iszákos és szoknyavadász. Én úgy veszem észre, ezek az írófélék mind csavargók, iszákosok és szoknyabolondok, ott van például Melville, de könnyen lehet, hogy épp ez teszi õket írókká. Engem egy levél megírásától is kiver a veríték. Maga hogy áll az ilyesmivel?

– Nekem a levélírás nem gond. Muszáj leveleznem, és a legtöbb emberhez hasonlóan én is naplót vezetek. Azt hiszem, Poe-nál tartottunk.

– Ja igen, Poe. Azt akartam mondani, hogy Virginia Clemm tizenhárom esztendõs volt, mikor Poe elvette, ráadásul még az unokahúga is, de jól megvoltak, ha nagyon jól azért nem is, már amennyire az újságoknak meg a pletykának hinni lehet, Poe állítólag elég sokat handabandázott, de a feleségét ez a jelek szerint nem nagyon zavarta. Az én Emilie-m nem tizenhárom éves volt, hanem tizennyolc, amolyan igazi déli szépség. Amikor leszereltem a seregtõl, akkor házasodtunk össze. Beléptem a richmondi Cooper-Tillmanhoz, bõvíteni akarták a működési területüket, fegyvert és lõszert akartak szállítani Ázsiába. Ázsiát elég jól ismertem, ehhez értettem meg az indiánok lelövöldözéséhez. Na és a lovakhoz. Az öreg Jeff Cooper úgy gondolta, jó üzlet lesz, ha a virginiai Norfolkból induló hajói a kínai partvidékre szánt ópium mellett fegyvert és lõszert is szállítanak, visszafelé meg ezüstöt és teát hoznak. De hát ismeri Jeffet. A Cooper-Tillman és Struan között elég régi a kapcsolat, eh?

– Igen. Remélem, hogy még sokáig meg is marad. Mondja tovább.

– Hát már nemigen van mit. Az évek során aztán a család más tagjai is leköltöztek délre, mindenhova. Anyám alabamai, van két öcsém meg egy húgom. Billy az északiaknál szolgál, a New Yersey-i 1. lovasezrednél, Janny öcsém, õ Janov nagyapám után kapta a nevét, szóval Janny is a lovasságnál szolgál, de õ a 3. virginiai lovasezred felderítõinél. Meg kell bolondulni... Ennek a két hülyének fogalma sincs a harcról meg a háborúról, ott fognak pusztulni, ez szentség.

– Na és maga...? Hazamegy?

– Nem tudom, Malc. Napközben és esténként mindig úgy gondolom, igen, reggelente meg azt, hogy nem, én ugyan nem fogom a családomat gyilkolni, bármelyik oldalon állok is.

– És miért jött ide, a világnak erre az isten háta mögötti szegletébe? És mikor?

– Emilie meghalt. Elkapta a skarlát lázat... Ragály járta. Kilenc éve. Már vártuk a gyereket.

– Rettenetes.

– Az. Kijutott magának is, nekem is...

Struan annyira belemerült a könyvbe, hogy nem hallotta, hogy halkan nyílik majd csukódik a szomszéd szoba folyosóra nyíló ajtaja, nem hallotta Angelique lábujjhegyes lépteit, nem vette észre, hogy egy pillanatra bekukkant az összekötõ ajtón, aztán eltűnik. Egy perc múltán alig hallható csettenéssel fordult az összekötõ ajtó kulcsa.

Struan felnézett, figyelt. Angelique az este azt mondta, benéz, de ha alva találja, nem zavarja. Vagy ha õ, Angelique lesz fáradt, akkor sem, mert akkor bezuhan az ágyba, majd reggel találkoznak.

– Emiatt ne aggassza magát, kedvesem – mondta erre Struan. – Érezze jól magát. Majd reggelinél találkozunk. Szép álmokat. Ugye tudja, hogy szeretem?

– Én is szeretem, chéri. Aludjon jól.

A könyv ott hevert az ölében. Nagy erõlködve felült, a padlóra engedte a talpát. Eddig még elviselhetõ. A felállás már nem: ez még meghaladta az erejét. A szíve kalapált, hányinger környékezte. Visszahanyatlott. Akkor is jobban ment, mint tegnap. Bármit mond is Babcott, erõltetni kell. Holnap is megpróbálom. Háromszor.

Mikor jobban lett, folytatta az olvasást. Órült a könyvnek, de a történet már nem kötötte le annyira, mint eddig, gondolatai el-elkószáltak, kezdtek benne összekeveredni a könyv és a valóság képei: Angelique-et meg akarják gyilkolni, mindenütt hullák hevernek, õ a segítségére siet, erotikus jelenetek villannak fel.

Végül letette a könyvet, egy papírlapot tett bele könyvjelzõnek, Angelique-tõl kapta, a naplójából tépte ki. Vajon miket írhat bele rólam? És önmagáról? És kettõnkrõl?

Most már nagyon elfáradt. Nyúlt a lámpás felé, hogy elcsippentse a kanócot, de keze megállt a levegõben. A kis pohár, s benne az altató. Megremegett a keze.

Babcottnak igaza van: nem kell több.

Határozottan eloltotta a lámpást, lehunyta a szemét, imádkozott: Angelique-ért, a családjáért, hogy az anyja áldását adja rájuk, végül önmagáért. Ó, Istenem, segíts meggyógyulnom! Félek, nagyon félek.

Nem jött álom a szemére. Forgolódott, fészkelõdött, de fájt minden mozdulat, minduntalan Tokaidó és Canterbury jutott eszébe. Félálomban tűnõdött a könyvben olvasott bizarr történeten... Vajon mi lesz a vége?

Múlt az idõ, múltak a percek, az órák... Felhajtotta az altatót, s elégedetten elpihent, tudva hogy hamarosan lebegni fog, Angelique keze simogatja, õ meg Angelique keblét és mindenét, Angelique keze pedig, ó milyen jó is, a...

Október 5., péntek

Alighogy megvirradt, Angelique fölkelt és odaült a High Streetre és az öbölre nézõ ablakfülkében álló fésülködõasztalhoz. Fáradtan ébredt. Az asztal bezárt fiókjában ott volt matt, vörös bõrbe kötött, kis lakatra zárt naplója. Elõvette rejtekhelyérõl az apró kulcsot, kinyitotta és írni kezdett, valahogy úgy, mintha a barátnõjének írt volna. Az utóbbi napokban úgy érezte, a naplóján kívül nincs egyetlen igaz, megbízható barátja sem.

Péntek, 5-e: Újabb rossz éjszaka, szörnyen érzem magam. Négy nap telt el azóta, hogy André közölte azt a rettenetes hírt Apáról. Azóta képtelen voltam akár egy sort is írni, bármit is csinálni, bezártam az ajtóm és fõfájást színlelve „ágynak dőltem", csak Malcolmhoz néztem át naponta egyszer-kétszer, hogy ne nyugtalankodjon. Bezártam az ajtóm, nem engedtem be senkit, csak a szolgálólányt, akit utálok. Ja, és Jamie-t meg Andrét is fogadtam egyszer-egyszer.

Szegény Malcolm egészen magánkívül volt az aggodalomtól az első nap, amikor nem mentem át hozzá és nem is nyitottam ajtót, követelte, hogy tegyék hordágyra és hozzák át a szobámba – még akkor is, ha be kell törniük az ajtót. Ezt azért megelőztem, összeszedtem magam, és átmentem hozzá. Mondtam neki, hogy semmi vész, csak szörnyen fáj a fejem, de Babcottra semmi szükség, ne izguljon, aztán négyszemközt megvallottam neki, hogy ez csak a „hónapnak az a bizonyos idõszaka", néha szinte észre sem veszem, máskor meg ilyesmiket okoz. Hihetetlen, mennyire zavarba jött! Elképesztõ! Mintha fogalma se lett volna, hogy a nõknél létezik ez a jelenség. Néha egyáltalán nem értem Malcolmat, bár olyan kedves és figyelmes, nála kedvesebb és figyelmesebb férfival nem is találkoztam még. Újabb aggodalom: a szerencsétlen állapota valójában nem javul, olyan fájdalmai vannak, hogy legszívesebben elsírnám magam.

Szűz Máriám, adj erõt! És akkor még ott van az a másik dolog... Én ebbe beleõrülök. Közeledik a napja. Ha megjön, végre vége lesz ennek az õrjítõ feszültségnek – csak a nincstelenségnek nem.

Folytatta az írást.

Hiába kényelmes és lakályos ez a Struan-ház, mégis nehéz itt egyedül. A kolónia szörnyű: nincs egy fodrász, nincs női szabó (bár találtam egy kínait, aki nagyon ügyesen utánozza a már meglévő holmikat), nincs kalapos. A cipésznél még nem jártam. Nincs hova menni, nincs mit csinálni. Jaj, mennyire vágyom Párizsba! Lehet, hogy sose kerülök vissza többé. Vajon elköltözünk Malcolmmal, ha összeházasodunk? Soha. És ha nem kelünk egybe? Még útiköltségre sem futja. És akkor mi lesz? Ezerszerföltettem már magamnak a kérdést, de nem tudok rá válaszolni.

Tekintete az öbölben ringó hajókra vándorolt. Bárcsak hajó lehetnék én is, hazamennék. Bárcsak sose jöttem volna ide. Utálom ezt a Jokohamát. És mi van, ha... Ha Malcolm nem vesz el, valaki máshoz kell hozzámennem. De nincs hozományom, nincs semmim. Istenem, én nem ezért fohászkodtam! Ha sikerülne is valahogy hazavergõdnöm, pénzem akkor sem lenne... Szegény bácsikám tönkrement, Colette nem tud kölcsönadni, nem ismerek olyan férfit, aki elég híres vagy gazdag volna, hogy hozzámenjek, de olyat sem, aki elég magasan áll a társadalmi ranglétrán, hogy a szeretõje legyek. Színpadra éppenséggel mehetnék, de az sem megy valamiféle patrónus nélkül, aki megvesztegeti a színigazgatókat meg a drámaírókat, aki fizeti a ruhákat, az ékszereket, a kocsikat meg a palotát, amelyben estélyeket lehet rendezni... És ezzel a patrónussal természetesen le kellene feküdni, mégpedig akkor, amikor õ akarja és nem amikor én, és ez egészen addig így menne, míg eléggé gazdag és hírneves nem lennék, márpedig ahhoz idõ kell, nekem meg nincsenek összeköttetéseim, se olyan barátnõm, akinek volna. Jaj, istenem, úgy meg vagyok kavarodva... Érzem, megint sírni fogok...

Karjába temette arcát, peregtek a könnyei, de vigyázott, hogy ne zokogjon hangosan, nehogy a szolgáló észrevegye és jajveszékelni kezdjen, az elsõ nap is kész cirkuszt csinált. Krémszín selyem hálóing volt rajta, vállára terítve halványzöld pongyola. A haja kócos volt, a szoba férfias jellegű, csak a fésülködõasztal nõies, õ huzatta be ezzel a rózsaszín szaténnal; a baldachinos, függönyös ágy óriási, az egész lakosztály sokkal nagyobb, mint Malcolmé. A szoba egyik ajtaja egy elõszobára nyílt, abból egy húszszemélyes ebédlõ, külön konyhával. Mindkettõ ajtaja be volt reteszelve.

Mikor végre abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, és tanulmányozni kezdte magát az ezüsttükörben. Ránc sehol, csak a szeme kissé beesett, és az arca valamivel soványabb. Semmi változás. Nagyot sóhajtott, és folytatta az írást:

A sírás nem segít. Ma muszáj beszélnem Malcolmmal, egyszerűen muszáj. André szerint a postahajónak már tegnap meg kellett volna érkeznie, és vele együtt jön az én tragédiám híre is. Rettegek, hogy Malcolm anyja is ott lesz a hajón: Malcolm sebesülésének híre bizonyára már 24-ikén eljutott Hongkongra, úgyhogy épp lehetett ideje elkapni az induló postahajót. Jamie szerint nem valószínű, hogy ilyen nagy hirtelen útra tudott volna kelni, ott van a többi gyerek is, a férje meg alig három hete halt meg, a szegény asszony még mély gyászban van.

Mikor Jamie itt járt – ez volt az elsõ alkalom, mikor igazán négyszemközt beszéltem vele –, mesélt a Struan família többi tagjáról is. Liza tizenhat éves, Ronalda tizenhárom, Duncan meg tíz. Elég szomorú dolgokat mesélt. Tavaly Hongkongon, egy Shek-O nevezetű településen, ahol Struanék nyaralója áll, Malcolm két öccse, Rob és Dunross, a két iker csónakja felborult a tengeren, mindketten belefulladtak. Jó néhány évvel ezelõtt meg, mikor Malcolm még csak hétesztendõs volt, egy másik húga, az akkor még csak négyéves Mary halt meg, a boldogság-völgyi lázban. Szegénykém. Egész éjjel sírtam miatta meg az ikrek miatt. Ily én fiatalon!

Jamie-t kedvelem, de szörnyen unalmas és civilizálatlan, vagyis inkább olyan félszeg és esetlen. Párizsban sosem járt, nem ismer mást, csak Skóciát, a Struan famíliát meg Hongkongot. Ha férjhez megyek...

Áthúzta a „ha” szót, fölé írta: „Amikor majd”. Tétován megállt a tolla.

...ki fogom harcolni, hogy Malcolm minden évben vigyen el néhány hétre Párizsba. És a gyerekek is ott fognak nevelkedni, természetesen katolikus hitben.

Andréval beszélgettem tegnap a katolikus hitről (André olyan kedves, és a muzsikájához hasonlóan mindig eltereli a figyelmemet a problémáimról) és hogy Mrs. Struan rigorózus protestáns, és hogy mit mondjak majd, ha ez a téma szóba kerül. Halkan beszélgettünk – annyira örülök, hogy a barátom, és hogy jó előre figyelmeztetett Apa dolgaira –, mikor egyszer csak az ajkára tette az ujját, az ajtóhoz ment, és hirtelen felrántotta. Ah Tok, az a vén boszorkány, Malcolm ámája, aki fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott, csaknem beesett a szobába. André beszél egy kicsit kantoniul, elzavarta.

Malcolm később alig győzött bocsánatot kérni. Mondtam neki, hogy nem érdekes, az ajtó nem volt bezárva, a szobalányom annak rendje s módja szerint ott volt a szobában, ő volt a gardedame-om, és ha Ah Tok leskelődni akar rám, akkor legközelebb kopogjon és jöjjön be. Az az igazság, hogy kissé hűvös vagyok Malcolmhoz, ő meg majd kezét-lábát töri a nagy igyekezetben, hogy kiengeszteljen, de nem tehetek róla, én nem szeretem az ilyesmit; az is igaz viszont, hogy André tanácsára viselkedem így, ő tanácsolta, hogy míg be nem jelentjük az eljegyzésünket, ezt csináljam.

Meg kellett tennem, amitől annyira féltem, kénytelen voltam kölcsönkérni Andrétól. Borzasztó érzés volt. Életemben elõször folyamodtam ilyesmihez, de nagyon kell a pénz. André nagyon kedves volt, azt mondta, holnap reggel hoz húsz Lajos-aranyat, csak egy elismervényt kell adnom; egy-két hétre elég lesz a kisebb kiadásokra... A jelek szerint Malcolmnak egyszerűen nem jut eszébe, hogy nekem pénz kellene, én meg nem akarok kérni tőle...

Most már tényleg szinte állandóan fáj a fejem, annyira töröm, miként szabadulhatnék meg ettõl a lidércnyomástól. Nincs senkim, akiben igazán megbízhatnék, még Andréban sem, bár ez idáig mindig állta a szavát. Malcolmmal pedig úgy vagyok, hogy valahányszor elkezdeném mondani azt, amit Andréval előre megbeszéltünk, mindig úgy érzem, kényszeredettnek és idegennek hatnak majd a szavaim, és ettől úgy elfog a rettegés, hogy végül bele sem kezdek.

Mi van magával, kedvesem? – mindig ezt kérdezgeti, én meg mindig azt felelem, hogy semmi. Aztán mikor visszajövök a szobámba, telesírom a párnámat. Félek, hogy beleőrülök ebbe a szomorúságba. Hogy tehette ezt Apa? Kicsalta és elsikkasztotta a pénzemet. És miért nem tud Malcolm kérés nélkül is a kezembe nyomni egy erszényt, amit elõször visszautasítok, de végül boldogan elfogadok?

Nem kötelessége talán egy apának óvni szeretett lányát? És mire vár Malcolm, miért nem jelenti már be az eljegyzésünket? Meggondolta magát? Istenem, ne hagyd, hogy így legyen...!

Szünetet tartott az írásban, megint eleredtek a könnyei. Az egyik a lapra hullt. Megint megtörölte a szemét, ivott egy kis vizet a kancsóból, aztán folytatta:

Ma beszélek vele. Ma már mindenképp muszáj. Jó hír, hogy néhány napja befutott a brit zászlóshajó. Nagy volt az örömujjongás, mert a flotta nélkül teljesen védtelenek voltunk. A hajó elég viharvertnek látszik, egyik árboca el is törött, viszont nem sokkal utána befutott a többi hadihajó is, csak a Zéphyr nevű húszágyús gőzfregatt és kétszáz fõnyi legénysége hiányzik. Remélem, nem süllyedt el. Az itteni újság azt írja, hogy a viharban – a tájfunban – ötvenhárom tengerész és két tiszt veszett oda.

Ilyen borzasztó vihart még soha életemben nem éltem át. Éjjel-nappal tombolt, rémítő volt. Azt hittem, elsodorja a házat is, de ez olyan rendíthetetlen, mint Jamie McFay. A bennszülött házak nagy része eltűnt, sok kigyulladt. A Pearl nevű fregatt is megsérült, szintén eltört egy árboca. Tegnap üzenetet kaptam Marlowe kapitánytól: „Csak most hallottam, hogy beteg, fogadja őszinte és legmélyebb együttérzésemet, stb."

Azt hiszem, nem kedvelem ezt az embert, nagyon rátarti, bár igaz ami igaz, remekül mutat egyenruhában, ami a férfiasságát is úgy kihangsúlyozza, de hát a szűk pantalló épp erre való, ahogy a mi öltözékünk arra, hogy felhívja a figyelmet a keblünkre, a derekunkra és a bokánkra. Az este Settry Pallidartól is jött egy levél, ez már a második tõle, mielőbbi felgyógyulást, stb.

Azt hiszem, mindkettejüket utálom. Valahányszor rájuk gondolok, mindig eszembe jut a kanagavai borzalom, és hogy ezek nem tettek eleget a kötelességüknek, nem védtek meg. Phillip Tyrer még mindig a jedói követségen tartózkodik, de Jamie azt mondja, holnap vagy holnapután megjön. Ez nagyon jó hír, mert van egy tervem, ame...

Az ágyúdörrenésre összerezzent, kinézett az öbölre. A jelzõágyút sütötték el. Messzirõl, a nyílt vízrõl egy másik ágyú felelt rá. A horizonton a postahajó jellegzetes füstje tört a magasba.

Jamie McFay hóna alatt egy degesz postazsákkal egy idegent kalauzolt fölfelé a Struan-ház lépcsõjén. A napfény betűzött a magas, elegáns üvegablakokon. A meleg ellenére mindkét férfi szalonkabátot és kürtõkalapot viselt. Az idegen egy kis táskát tartott a kezében. Zömök, szakállas, ötven körüli, csúnya férfi volt, egy fejjel alacsonyabb McFaynél, de vállban jóval szélesebb. Végigmentek a folyosón. McFay halkan kopogtatott.

– Tajpan!

– Jöjjön csak, Jamie, nyitva van! – Struan leesett állal meredt a férfira, aztán megkérdezte. – Anyám is itt van, doktor úr?

– Nincs, Malcolm. – Dr. Ronald Hoagot szomorúsággal töltötte el, mennyire megkönnyebbül szavai hallatán Struan, de meg tudta érteni: Tess Struan elég vehemensen csepülte a „kis idegen tyúkot”, meg volt gyõzõdve róla, hogy kivetette fiára a hálóját. Nem mutatta, mennyire aggasztja Malcolm soványsága és sápadtsága. Levette a kalapját, táskájával együtt az asztalra tette. – De megkért, hogy nézzem meg magát – folytatta mély és barátságos hangon –, hátha tehetek valamit magáért. És hogy kísérjem haza... már ha szüksége van kísérõre. – Hoag doktor tizenöt esztendeje volt Struanék hongkongi háziorvosa, õ segítette világra Malcolm négy öccsét és húgát. – Hogy van?

– Hát... Babcott doktor kezel. Jól... jól vagyok. Köszönöm, hogy eljött. Örülök magának.

– Örülök, hogy itt lehetek. George Babcott kitűnõ orvos – mosolyodott el Hoag; ráncos, húsos arcában topázszemek csillogtak. – Borzalmas utunk volt, elkapott a tájfun farka, egyszer kis híján felborultunk, mást se csináltam, mint sérült matrózokat és utasokat toldozgattam-foldozgattam, többnyire kezüket vagy lábukat törték. Két embert lesodortak a hullámok, egy kínai fedélközi utast meg még valakit, meg se tudtuk állapítani, ki volt az. A kapitány szerint Hongkongban szállt fel, kifizette a viteldíjat, és a kérdésre, hogy mi a neve, csak dünnyögött valamit az orra alatt. Jóformán ki se dugta az orrát a kajütjébõl, aztán egyszer feljött a fedélzetre, jött egy hullám, puff. Örömmel látom, hogy maga azért sokkal jobban néz ki, mint a kolónián szállongó hírek állítják.

McFay megszólalt.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha én most kettesben hagyom magukat. – Egy levélköteget tett az ágy melletti asztalkára. – Ez a személyes postája. A könyveket meg az újságokat majd késõbb hozom.

– Köszönöm. – Struan McFayre nézett. – Van köztük sürgõs?

– Kettõ az édesanyjától jött, ott vannak legfelül.

Hoag doktor belenyúlt terjedelmes zsebébe, és egy gyűrött borítékot vett elõ. – Ez is tõle van, ez a legfrissebb. Olvassa csak el, aztán engedelmével megvizsgálom. Jamie, ne feledkezzünk meg Babcottról.

McFay már közölte vele, hogy Babcott ma délelõtt Kanagavában rendel, és amint Malcolmot meglátogatták, nyomban küld érte egy nagycsónakot.

– Viszlát, tajpan.

– Várjon még egy pillanatot, Jamie. – Struan felbontotta és átfutotta a Hoag doktortól kapott levelet.

Nem sokkal ezelõtt, mikor McFay kiment a postahajó elé, Hoag doktor azzal fogadta, hogy Struanék összes postája nála van, úgyhogy máris indulhatnak, McFay kérdésére pedig azt felelte: – Nem, Jamie, Mrs. Struan nincs a hajón, viszont hoztam tõle egy levelet magának.

A levél kurta volt:

Jamie! Tegyen meg mindent, amit Hoag doktor kér, és minden postával küldjön nekem egy részletes és bizalmas beszámolót.

– Tudja, mi áll benne, doktor úr?

– Igen. Szerintem fölösleges volt, de hát ismeri...

– Hogy van Mrs. Struan?

Hoag doktor egy lélegzetvételnyi ideig gondolkodott.

– Ahogy máskor. Látszólag megingathatatlan, de belül fortyogó vulkán. Egy nap még kitör... Ennyi szomorúságot, ennyi tragédiát senki sem képes magába fojtani. Olyan ember nem létezik. Ez még neki is sok. – Lemásztak a hajóhágcsón, kíváncsi szemek követték õket. – Megvallom, örülök, hogy Japánba jöhettem... Maga remekül néz ki, Jamie. Jót tett magának a levegõváltozás. Mikor is jött el? Van már egy éve, ugye? És most meséljen el nekem mindent arról a gyilkos merényletrõl... aztán pedig Miss Richaud-ról.

Mire kiértek a partra, Hoag már mindent tudott.

– De nagyon kérem – mondta idegesen McFay –, ne említse Malcolmnak, mit mondtam magának Miss Angelique-rõl. Angelique csodálatos lány, borzalmas dolgokon ment keresztül... Nem hiszem, hogy összefeküdtek volna, a titkos eljegyzés is csak szóbeszéd, de szerintem Malcolm fülig szerelmes Angelique-be... ahogy egyébként egész Ázsiában mindenki. Egyébként pedig nagyon utálom ezeket a titkos jelentéseket... Egyet már megírtam, egy kissé felhígított változatot, már viheti is a hajó. De én elsõsorban Malcolmnak tartozom hűséggel, õ a tajpan.

Most az ágy mellett állva, elnézve az anyja levelét olvasó Malcolm Struan megviselt vonásait, kétségek fogták el. Felsóhajtott. Struan fölnézett, összeszűkült a szeme.

– Mi az, Jamie?

– Parancsol valamit?

– Igen – válaszolt némi hallgatás után Struan. – Küldjön üzenetet a francia követségre, Angelique ott van, azt mondta, ott várja a postáját. Üzenje meg neki, hogy megjött egy régi hongkongi barátom, és szeretném, ha találkozna vele.

McFay bólintott. – Meglesz. Ha óhajt valamit, csak szóljon. – Kiment. Struan nyugtalan pillantást vetett az ajtóra: McFay arca túlságosan árulkodó volt. Higgadtságot erõltetett magára, s folytatta az olvasást.

Szegény fiam, Malcolm! Nagy sietve írom ezt a pár sort, feltartóztattam a postahajót, hogy Ronald Hoag még elérje. Azt akarom, hogy a legjobb kezekben légy. Döbbenettel hallom, hogy azok a disznók megtámadtak. ]amie írja, hogy Babcott doktor megoperált. Kérlek, írj a lehető legsürgõsebben, és a lehető leghamarabb gyere haza, hogy rendesen gondodat viselhessük. Csókollak és imádkozom érted; Eliza, Ronald és Duncan nemkülönben. Ui.: Szeretlek.

Felnézett.

– Nos?

– Nos, akkor most mondja meg nekem az igazat, Malcolm. Hogy van?

– Borzalmasan érzem magam, és félek, hogy meghalok.

Hoag leült egy fotelbe, összeillesztette ujjai hegyét. – Az elsõ érthetõ, a második nem szükségszerűen pontos, bár nagyon, sõt nagyon-nagyon könnyű és veszélyes elhinni. A kínaiak képesek rá, még egészséges emberek is, hogy addig gondoljanak a halálra, mígnem csakugyan meghalnak. Láttam már ilyet.

– Jézusom. De én nem akarok meghalni, megvan mindenem, amiért érdemes élni. Ki se tudom fejezni, mennyire szeretnék meggyógyulni és élni. De idõnként belém hasít a gondolat... olyan,mint egy tõrdöfés.

– Milyen orvosságot szed?

– Csak valami folyadékot, laudánumot, hogy aludni tudjak. Erõs fájdalmaim vannak.

– Minden este issza?

– Igen. – Struan mintegy bocsánatkérõleg hozzátette: – Babcott doktor már szólt, hogy hagyjam abba, azt mondja... Szóval hogy hagyjak fel vele.

– És megpróbálta abbahagyni?

– Meg.

– De nem hagyta abba?

– Nem, még nem. Azt hiszem, nincs elég akaraterõm.

– Ez az egyik gond a laudánummal... pedig amúgy értékes gyógyszer. Hoag elmosolyodott. – Paracelsus nevezte el laudánumnak. Ismeri Paracelsust?

– Nem.

– Én sem – nevetett Hoag. – Na, a lényeg az, hogy ez egy ópiumszármazék, az ópiumszármazékokra pedig könnyű rászokni. De hát ezt maga is tudja.

– Tudom.

– Simán le tudjuk szoktatni róla, ez nem probléma.

– De bizony probléma, én már ezt is tudom. Mint ahogy azt is, hogy maga még mindig helyteleníti az ópiumkereskedelmet.

Hoag elmosolyodott. – Örülök, hogy ezt állítja és nem kérdezi: Egyébként tudom, hogy maga sem szívesen műveli, egyetlen Kína-járó sem csinálja szívesen, de kénytelenek. De most hagyjuk a pénzügyeket meg a politikát, Malcolm. Beszéljünk Miss Richaud-ról.

Struan érezte, hogy arcába tódul a vér. – Hát akkor most hallgasson ide, de egyszer és mindenkorra: bármit mond is az anyám, én már elég idõs vagyok az önálló gondolkodásra és hogy azt tegyem, amit akarok! Világos?

Hoag nyájasan mosolygott. – Én az orvosa vagyok, Malcolm, nem az édesanyja. És a barátja. Okoztam már csalódást magának vagy a család bármely tagjának?

Struan látható erõfeszítéssel türtõztette magát. A szíve zakatolt, mint egy gõzkalapács. – Ne haragudjon, de... – Tehetetlen mozdulattal vállat vont.– Ne haragudjon.

– Én nem akarok beleavatkozni a magánéletébe – mondta Hoag. – A maga egészségi állapota sok tényezõtõl függ. Miss Richaud az egyik döntõ tényezç. Ezért kérdeztem. Orvosi és nem családi okok miatt. Tehát: mi a helyzet Miss Angelique Richaud-val?

Struan szeretett volna férfiasán és higgadtan válaszolni, de nem tudott uralkodni magán. – Feleségül akarom venni! – robbant ki. – Beleõrülök, hogy itt fekszem, mint egy... Szóval ilyen tehetetlenül. Az ég szerelmére, még felkelni sem bírok! Még vizelni sem tudok menni! Az égvilágon semmire sem vagyok képes, még az is pokolian fáj, ha lenyelek egy korty ételt vagy italt. Én ebbe beleõrülök! Hiába teszek meg mindent, csak nem javul az állapotom... – Dühöngött, dühöngött, végül belefáradt. Hoag csak hallgatta. Struan végül abbahagyta, dünnyögött valami bocsánatkérésfélét.

– Megvizsgálhatnám? – kérdezte Hoag.

– Igen... persze.

Hoag gondosan megvizsgálta Struant: mellére tapasztotta a fülét, meghallgatta a szívét, belenézett a szájába, megmérte a pulzusát, megnézte sõt megszaglászta a sebet, végigtapogatta a hasát...

– Itt fáj?... És itt?... Na és ez?

Struan minden egyes nyomásra felnyögött. Hoag csak nagy sokára fejezte be. Struanból kibukott a kérdés: – Nos?

– Babcott remek munkát végzett. Egy ilyen sérülésbe egy átlagember mostanára már belehalt volna. Most pedig megpróbálunk valamit – mondta magabiztosan Hoag. Óvatosan megfogta Struan lábát, segített neki kiülni az ágy szélére, majd fél karral átfogva a vállát, meglepõ erõvel magára véve súlyának legnagyobb részét, talpra segítette. – Óvatosan!

Struan nem volt képes egyedül megállni, mégis az az érzése támadt, hogy áll, s ez felbátorította. Hoag egy-két perc múltán visszaültette. Struan szíve erõsen vert a fájdalomtól, de nagyon elégedett volt.

– Köszönöm.

Az orvos leült egy karosszékbe, õ is pihent egy kicsit, csak aztán szólalt meg. – Most magára hagyom, el kell intéznem néhány dolgot. Szeretném, ha pihenne. Beszélek Babcott-tal, aztán jövök megint, valószínűleg vele együtt. Megbeszéljük a dolgokat. Rendben lesz így?

– Igen. És... köszönöm, Ronald.

Hoag csak megveregette a karját, összeszedte a holmiját, és távozott.

A magára maradt Struan lassan elaludt. Mikor felébredt, hosszú idõ után elõször érezte pihentetõnek, frissítõnek az álmát; nem is mozdult egy ideig, élvezte a gondolatot, hogy sikerült felállnia – segítséggel ugyan, de mégiscsak megállt a saját lábán. Úgy érezte, akadt végre egy igazi szövetségese.

Fektében kissé balra, az ablak felé fordult, hogy lássa a tengert. Szerette és gyűlölte, sosem érezte otthon magát rajta, tartott tõle fékezhetetlensége és kiszámíthatatlansága miatt. Mint aznap is, mikor az ikrek a fedélzetmesterrel vagy százméternyire kieveztek... Jött egy hullám, felborította a csónakot, az áramlat elragadta õket, mindhárman tudtak úszni, az ikrek mint a hal, mégis belefulladtak, csak a matróz maradt meg. Struant lesújtotta a tragédia, az apja csaknem belehalt. Anyja mint egy alvajáró, úgy járt-kelt, egyre csak azt hajtogatta: „Isten akarata. Nekünk folytatnunk kell.”

Nem gondolok többé se rájuk, se Dirk Struanra, fogadkozott most Malcolm Struan: örült, hogy a biztonságos szárazföldön lehet. Múltunk és jövõnk azonban elválaszthatatlanul a tengerhez köt minket. Legfõbb erõnk a klippereinkben és a gõzöseinkben rejlik... És Kínában.

Japán kis piac, érdekes, de kicsi, Kínával nem is említhetõ egy napon. Itt is tudunk keresni, efelõl semmi kétség, különféle gondosan megválasztott fegyverek és hajók révén, a brit képességek révén egy egész vagyont kereshetünk. Szólok Jamie-nek, hogy zárják már le ezt a csósúi ügyet. Sir Williamnek ez a totojázása, hogy London engedélyére vár a háború megindításához, ostobaság. Ha rajtam múlna, én ráparancsolnék a japánokra, hogy adják ki a gyilkosokat és fizessenek azonnal, különben beáll közöttünk a hadiállapot, és az elsõ lépésünk Jedó eltaposása lesz. Sose fogok megbocsátani ezeknek a gazembereknek!

Hívta a látóhatár. Hamarosan vissza kell mennem Hongkongra, át kell vennem a cég irányítását. Majd egy hét múlva. Nem kell elkapkodni. Idõ van bõven.

Hány óra lehet?

Nem kellett megfordulnia és az órára néznie, a nap állásából látta, hogy dél felé jár. Az jutott eszébe, hogy normális körülmények között marhasültet és yorkshire-i pudingot rendelne, sült csirkét sült rizzsel és mindenféle zöldséggel, meg mindenféle más kínai fogásokat, amiket Ah Tok szokott készíteni. Szerette a kínai konyhát, bármennyire erõsködtek is az anyja meg a testvérei, hogy a kínai ételeknek semmi ízük, nem táplálóak, valószínűleg mérgezõk is, és csak a pogányoknak valók.

Halk nesz. Angelique kucorgott az egyik fotelben, egészen kicsinek hatott. Arca könnyes volt, Struan még sose látta ilyen boldogtalannak.

– Jézusom! Mi baj?

– Tönkrementem. – Angelique könnyei megint eleredtek.

– Az ég szerelmére, mirõl beszél?

– Ezt a mai postával kaptam. – Angelique felállt és egy levelet nyújtott át Struannak. Próbált megszólalni, de nem bírt. Struan átvette a levelet, s csaknem felkiáltott a mozdulat hatására belé nyilalló fájdalomtól.

A levélpapír – akárcsak a boríték – halványzöld volt és Hongkongon, szeptember 23-án keltezõdött. Tetején a Guy Richaud, Richaud Frères fejléc mutatta, kitõl jött. Franciául íródott, amit Struan jól olvasott.

Drága Angelique-em!

Nagyon sietek. Az üzlet, amiről beszéltem neked, nem alakult valami jól. Macaui portugál üzletfeleim rászedtek, sokat veszítettem. Minden tőkém odalett. Biztos hallasz majd mindenféle hazugságokat, amiket az ellenségeim terjesztenek, hogy nem kapok bankkölcsönt, és a cég a hitelezőim kezébe került. Ne ülj fel ezeknek a híreszteléseknek, a jövő ragyogó, ne félj semmitől, mindent kézben tartok. Ezt a levelet a holnapi postahajóval küldöm. Én ma egy amerikai gőzösön, a Libertyn Bangkokba indulok, mert ígéretet kaptam, hogy az ottani Francia Alap finanszírozni fogja üzleti dolgaimat. Ha megérkezem, írok. Addig is maradok szerető Apád.

Ui.: Mostanra bizonyára értesültél már a Culum Struannal kapcsolatos lesújtó hírről. Mi itt csak most hallottuk, hogy elvetemült japánok megtámadták Malcolmot. Remélem, nem súlyos a sebesülése. Kérlek, továbbítsd neki jókívánságaimat és hogy remélem, mihamarabb felgyógyul.

Struan fejében egymást kergették a gondolatok.

– És maga? Maga miért ment tönkre?

– Mert apám elvitte az összes pénzemet – zokogta Angelique. – Elsikkasztotta és elvesztette a pénzemet! Az apám egy tolvaj, nekem meg az égvilágon semmim sem maradt! Elrabolta mindenem! Jaj, Malcolm, mihez kezdjek most?

– Angelique... Hallgasson rám, Angelique! – A lány olyan szerencsétlennek, olyan melodrámainak hatott, hogy Struan csaknem elnevette magát. Az ég szerelmére, hagyja már abba! Ez nem gond. Adok én magának annyi pénzt, amennyit csak...

– Én azt nem fogadhatom el! – kiáltotta könnyek között Angelique. – Az nem volna illõ.

– Miért ne volna? Hamarosan összeházasodunk, nem?

A sírás abbamaradt.

– Össze...? Összeházasodunk?

– Igen. Még ma bejelentjük.

– De hát apa... – szipogott Angelique, mint egy gyerek. – André szerint nagyon jól tudta, hogy se Macauban se máshol nincs semmiféle üzleti lehetõsége, nem is volt soha, csak egy szerencsejátékos, eljátszotta az egészet. Pedig már megígérte, megígérte Henrinak, Henri Seratard-nak, hogy abbahagyja és kifizeti az adósságait... Mindenki tudta, Malcolm, csak én nem. Olyan borzasztó, legszívesebben meghalnék... Apa elsikkasztotta a pénzemet, pedig megesküdött, hogy megõrzi! – Megint kirobbant belõle a zokogás, odaszaladt az ágyhoz, térdre roskadt, arcát a paplanba temette. Struan gyöngéden simogatta a haját; nagyon erõsnek és határozottnak érezte magát. Nyílt az ajtó, Ah Tok trappolt be.

– Kifelé! – bódult rá Struan. – Tou nien lo mo!

Angelique megrettent, még mélyebben fúrta magát a paplanba. Még sose látta dühösnek Struant. Struan tovább simogatta a haját.

– Egyet se féljen, kedvesem, ne aggassza magát az apja miatt. Késõbb majd meglátom, mit tehetek az õ érdekében, de maga most ne aggódjon, én gondoskodom magáról – mondta gyöngéden.

Angelique zokogása csillapodott: most hogy mindenki mást megelõzve, elmondta Struannak az igazságot, szívérõl legördült a nagy kõ. És ráadásul Struant mintha nem érdekelte volna. Ez az André egy zseni, gondolta; egészen kimerítette a megkönnyebbülés. Poncin egyre erõsítgette, hogy Struan így fog reagálni.

– Maga csak legyen õszinte, Angelique – mondta. – Vallja be neki az igazat. Mondja el neki, hogy maga nem tudta, hogy az apja egy hazardõr, most hallott róla elõször, ki sem tudja fejezni, mennyire megdöbbent, hogy az apja elsikkasztotta a pénzét, ez nagyon fontos, hogy tolvajnak és sikkasztónak nevezze, vallja be neki az igazságot, persze a megfelelõ mennyiségű könnyel és gyöngédséggel körítve, mutassa meg neki a levelet, és meglátja, ezzel egy életre magához láncolja.

– De André – felelte erre elkínzott hangon Angelique –, én nem merem neki megmutatni apa levelét. Én erre képtelen vagyok. És ez az utóirat... Ezt nem mutathatom meg neki!

– Ide nézzen! A második oldal nélkül az utóirat csak annyit mond: remélem, mihamarabb felgyógyul. Ennél szebb nem is lehetne! A második oldal? Miféle második oldal? Tessék, már össze is téptem, soha nem is létezett.

André Poncin ügyes kézzel helyére ragasztotta az összetépett oldal utolsó fecnijét is.

– Tessék, Henri – tolta oda követ elé az asztalon..- Olvassa. – Eltartott egy ideig, míg a látszólag közömbösen papírkosárba szórt fecniket összerakosgatta. Seratard szobájában voltak, az ajtót magukra zárták. A papíron ez állt:

Nagyon remélem, hogy amint megbeszéltük, minden elképzelhetõ módon sietteted a kézfogót és az esküvőt. Struan a lehető legjobb parti és a jövőnk – főleg a te jövőd – szempontjából meghatározó jelentőségű. Struan egyszer és mindenkorra meg fogja oldani a Richaud Frères problémáit. Nem számít, hogy brit, nem számít, hogy nagyon fiatal, nem számít semmi, csak az, hogy most már ő a Struan tajpanja, és biztos jövőt tud nyújtani néked. Viselkedj felnőtt módjára, Angelique, tégy meg mindent annak érdekében, hogy magadhoz kösd – a jövőd ezen áll vagy bukik.

– Hát ez azért nem olyan szörnyű – konstatálta idegesen Seratard. – Egy pánikba esett apa jó tanácsa, aki kétségbeesésében már egy szalmaszálba is belekapaszkodna. Struan nyilvánvalóan ragyogó parti... Ezt nem lehet egy apa szemére vetni.

– Apja válogatja. Megfelelõ idõpontban ez is jó fegyver lehet Angelique-kel s következésképp a Nemes Házzal szemben.

– Maga szerint tehát sikerülni fog ennek a szerencsétlen lánynak?

– Azon kell lennünk. Most hogy már van egy ilyen bizonyíték a kezünkben, ez már politikai kérdés. – Poncin ajka helyén csak egy rideg vonal látszódott. – Angelique egyébként nem olyan gyámoltalan... Szerintem épp õ az, aki mindenáron meg akarja kaparintani Struant. Eh?

Seratard hátradõlt ültében a vörös bõrfotelben. Az iroda szedett-vedett bútorokkal volt berendezve, csupán a falon függõ képek voltak tetszetõsek: kevéssé ismert francia festõk munkái, köztük egy Monet-piktúra – egy párizsi ügynök révén vásárolt idõnként potom pénzen.

– Angelique csak elfogadja egy fiatalember szerelmét. – Seratard visszalökte Poncin elé a lapot. – Én nem kedvelem ezeket a gusztustalan módszereket, André.

– Machiavelli írta: „Az állam kénytelen hazugságokkal és féligazságokkal operálni, mivel az emberek – még a hercegek is – hazugságokból és féligazságokból vannak egybegyúrva.” És ez a követekre és a politikusokra per definitionem érvényes. – Poncin felvonta a vállát, és összehajtogatta a papírt. – Lehet, hogy nem is fogjuk felhasználni, de azért nem árt, ha van. Mi itt ugyanis az államot képviseljük.

– És hogyan akarja felhasználni?

– Az a tény, hogy Angelique ezt a lapot összetépte és...

– De hát nem õ tépte össze – vágott a szavába döbbenten Seratard.

– Persze, hogy nem – felelte fagyosan Poncin. – De ha õ tagadja én meg állítom, ki dönti el, melyikünk hazudik? Az a tény, hogy a második lapot összetépte és Struannak csak az elsõt mutatta meg, elég ahhoz, hogy Struan elõtt többé ne álljon meg. Struan e levélre hivatkozva nyugodtan visszavonhatja házassági ígéretét, mondván: megtévesztés áldozata lett. Struan anyja meg, ha a fia nem hallgat rá, és mindenáron el akarja venni Angelique-et, szerintem nagyon komoly áldozatokra lenne hajlandó e levél ellenében.

– Nem szeretem a zsarolást.

André Poncin elvörösödött.

– És sem szeretek sok módszert, de közös, ismétlem: közös céljaink érdekében idõnként mégis kénytelen vagyok élni velük. – Zsebre tette a lapot. – Ha ez az iromány nyilvánosságra kerül, egy életre tönkreteszi Angelique-et. És lehet, hogy egyszerűen csak ez az igazság: hogy õ is csak egy kalandornõ, szövetkezett enyhén szólva is kétes jellemű apjával, aki a nagybátyjához hasonlóan tönkrement. Azzal, hogy felvilágosítottam, mit mondjon és tegyen, én csupán segítettem neki. Õ van bajban, nem maga vagy én.

Seratard felsóhajtott.

– Elég szomorú, hogy ilyesmibe keveredett.

– Szomorú, de ettõl még hasznosíthatjuk. – Poncin hidegen elmosolyodott. – Maga sem jár rosszul, Monsieur. Ha ügyesen keveri a lapokat, a kisasszony az ágyába bújik.

Seratard nem mosolyodott el.

– Na és magának, André, mik a tervei Hanával, a Virágszállal?

Poncin éles pillantást vetett rá.

– Hana meghalt.

– Meg... és milyen furcsa körülmények között...

– Nincs abban semmi furcsa – mondta Poncin; hirtelen olyan kifejezéstelen lett a szeme, mint egy hüllõé. – Öngyilkos lett.

– Elvágott torokkal találták, a maga tõre hevert mellette. A mama-szan szerint maga szokás szerint nála töltötte az éjszakát.

Poncin nem tudta, hová akar kilyukadni Seratard.

– Nála voltam, de magának ehhez semmi köze.

– Tartok tõle, hogy van. A bakufu itteni képviselõje tegnap hivatalos formában információt kért tõlem.

– Mondja meg neki, hogy akassza föl magát. Igen, Hana az enyém volt. A legmagasabb párnázási díjat fizettem neki, de akkor is csak egy része tartozott a Fűzfa világhoz.

– Amint az elõbb nagyon helyesen állította, az emberek hazugságokból és féligazságokból vannak összegyúrva. A jelentés szerint magának heves vitája volt a lánnyal. Merthogy az szeretõt tartott.

– Igen, veszekedtünk és igen: meg tudtam volna ölni, de nem azért! – Poncin szinte fuldoklott a dühtõl. – Az az igazság, hogy... Igenis volt néhány vendége. Összesen három... De egy másik házban, és azok is még azelõtt, hogy megvásároltam a szerzõdését. Ezek egyikétõl... Ezek valamelyikétõl kapta a ragályt, úgy adta át nekem.

Seratard-nak a lélegzete is elállt.

– Szűzanyám! Szifilisz?

– Az.

– Mon Dieu! És ez már biztos?

– Igen. – Poncin felállt, a kisasztalhoz lépett, töltött magának egy kis konyakot, felhajtotta. – Babcott egy hónapja megerõsítette. Nincs tévedés. És csak Hana lehetett. Amikor megkérdeztem tõle, azt mondta....

Lelki szemei elõtt újra megjelent a lány, megint ott volt vele a Három Ponty Házának kertjében álló apró házikóban, megjelent elõtte Hana arcának tökéletes oválisa, kissé összeráncolt homloka. Tizenhét esztendõs volt mindössze, és alig öt láb magas.

– Hai, gomén naszaj, Furanszu-szan, volt mint tiéd, csak éve, enyém szukosi, kicsi, hai, Furanszu-szan, szukosi, nem rossz, múl el – mondta Hana szelíden, édesdeden mosolyogva, szokásos angol-japán nyelvkeverékén. L-ek helyett mindig r-eket ejtett. – Hana mond mama-szan. Mama-szan mond én megy orvos, orvos mond nem rossz. Nem rossz folt, mert vagyok kicsi és kezdtem csak párnázás most. Orvos mond imádkoz templomban, és iszik orvosság, huhh! De néhány hét mind múlik el. Egy éve múlt el egész! – mondta boldogan.

– De ezek nem múlnak!

– Miért harag? Nem fél. Én imádkoz sinto templom ahogy orvos mond, fizet pap sok taelek, én eszik... – Hana arcán mosolyráncok jelentek meg – ... sok csúnya orvosság. Kevés hét elmúlt mind.

– De nem múlt el! Ez nem múlik el! Erre nincs orvosság!

A lány különös pillantást vetett Poncinra. – Mind elmúlt. Te lát engem, egész festem, ne? Elmúl.

– Nem múlt el, az ég szerelmére!

Újabb homlokráncolás, vállrándítás.

– Karma, ne?

Poncinbõl kirobbant a düh. A lány rettentõen megdöbbent, homlokát a tatamihoz érintve esdezett bocsánatért.

– Nem rossz, Furanszu-szan, elmúl, orvos mond, elmúl. Te látod hamar ugyanaz orvos, mind elmúl...

Poncin kintrõl, a sódzsi túloldaláról lépteket és sugdolózást hallott. – El kell menned az angol orvoshoz! – A vér dobolni kezdett a fülében, szeretett volna értelmesen beszélni, de tudta, hogy ezen a kórságon semmiféle orvos nem segít. Igaz ugyan, hogy néha le lehet lassítani, fel lehet tartóztatni a pusztulást, de egyszer – s ez olyan biztos, mint hogy holnap is felkel a nap – mindenképp legyűri. – Hát nem érted? – kiáltotta. – Nem érted, hogy erre nincs orvosság?

A lány továbbra sem emelte föl a fejét, remegett, mint egy megvert kutyakölyök, s egyre csak ugyanazt hajtogatta.

– Nem rossz, Furanszu-szan, nem rossz, mind elmúl...

Poncin visszakényszerítette magát a jelenbe, s Seratard-ra nézett.

– Amikor megkérdeztem, Hana azt mondta, hogy õt egy éve kikúrálták belõle, õ legalábbis azt hitte. Én persze ordítoztam, kérdeztem, miért nem szólt errõl Raiko-szannak, mire valami olyasmit motyogott, hogy miért kellett volna mondani, mikor az orvos egyszer kijelentette, hogy elmúlt, és ha ez olyan fontos lett volna, a mama-szanja úgyis elmondta volna Raiko-szannak.

– De hát ez rettenetes, André! Babcott látta a lányt?

– Nem. – Poncin ivott még egy konyakot, de nem érezte az ízét. Hirtelen kifakadt, hadarni kezdett, örült, hogy végre kiöntheti a lelkét valakinek. – Babcott azt mondja, hogy ez a nyavalya... Szóval elõfordul, hogy egy nõn a fertõzés korai stádiumában még az égvilágon semmi sem látszik, és hogy nem is adja át minden alkalommal, ha összefekszik valakivel, csak a magas ég tudja, miért nem, ha viszont folyamatosan együtt él vele az ember, holtbiztosan elkapja tõle, és mikor aztán megjelenik az elsõ fekély, mindennek vége, hiába, hogy egy hónapra rá eltűnnek a jelek és az ember már azt hiszi, megúszta, mert nem! – Poncin homloka közepén elsötétedett és lüktetni kezdett egy kidomborodó ér. – Hetek, hónapok múltán aztán jönnek a kiütések, ez a második stádium, csak az Isten tudja, mitõl függ, néha májgyulladással vagy agyhártyagyulladással jár, a kiütés meg az ég tudja miért, marad vagy elmúlik. Az utolsó stádium a legborzalmasabb. Bármikor jelentkezhet, hónapok múlva vagy akár harminc évvel késõbb.

Seratard zsebkendõt vett elõ, megtörölte homlokát, s magában fohászkodott, nehogy elkapja õ is. Eszébe jutott, milyen gyakran jár Josivarába, eszébe jutott saját muszuméja, akit nemrég kivásárolt ugyan, de sosem lehet tudni, nincs-e szeretõje. Honnan lehet azt tudni, hogy nem játszik össze a mama-szannal, mikor mindkettõt csak az érdekli, miként kopaszthatják meg legjobban a vendéget.

– Minden joga megvolt rá, hogy megölje – mondta. – És hogy a mama-szant is.

– Raiko errõl nem tehet. Annak idején megmondtam neki, hogy nekem nem kell josivarai lány, nekem egy fiatal, szűz vagy nagyon tapasztalatlan lány kell. Én kértem, hogy keressen nekem egy ilyen virágszálat, leírtam neki pontosan, milyet, õ meg elõkerítette. Hana-csan maga volt a tökély... az egyik legjobb jedói házból érkezett. Maga azt elképzelni sem tudja, milyen gyönyörű volt, milyen...

Eszébe jutott, mekkorát ugrott a szíve, mikor Raiko megmutatta neki a lányt: egy másik szobában társalgott a többi lánnyal.

– Azt ott, Raiko! Azt a világoskék kimonósat!

– Én azt ajánlanám, maradj meg inkább Fudzsikónál vagy Akikónál, vagy valamelyik másik hölgyemnél. – Raiko ha akart, jól beszélt angolul. – Idõvel aztán keresünk neked valaki mást. Ott a kis Szaiko. Egy-két év múlva...

– Nekem Õ kell, Raiko. Nekem ez a lány tökéletesen megfelel. Mi a neve?

– Hana, Virágszál. A mama-szanja szerint valahol Kiotó közelében született az én kis kincsem, három-négy évesen került hozzá, gésának tanult. – Raiko elmosolyodott. – Szerencsére nem lett az, mert akkor most nem volna eladó.

– Mert gajdzsin vagyok?

– Nem. Azért nem, mert a gésának a szórakoztatás és nem a párnázás a dolga, Furanszu-szan. Sajnos elég nehéz megérteni annak, aki nem japán. Hanának türelmes tanítói voltak, de nem találták elég tehetségesnek ahhoz, hogy gésa legyen, ezért aztán inkább párnázásra tanították.

– Nekem ez a lány kell, Raiko.

– Alig egy éve lépett abba a korba, hogy elkezdhette. A mama-szanja a legjobb párnázási árat alkudta ki neki, persze csak azután, hogy Hana is elfogadta a vendéget. Eddig mindössze három vendéggel volt dolga. A mama-szanja szerint nagyon tehetséges tanuló, ezért hetente csak kétszer engedte párnázni. Csak egyetlen kedvezõtlen tulajdonsága van: a Tüzes Ló évében született.

– Ez mit jelent?

– A kínaiakhoz hasonlóan mi is tizenkét éves ciklusok szerint tartjuk nyilván az esztendõket, és minden év valamilyen állatról kapja a nevét. Van Sárkány, Kígyó, Kakas, Bika, Ló és így tovább. Minden évnek van öt eleme: tűz, víz, föld, vas és fa, amelyek ciklusonként változnak. Úgy tartják, hogy azok a hölgyek, akik a Tüzes Ló évében születnek, szerencsétlenek.

– Én nem hiszek a babonákban. Kérlek, mondd az árát.

– Hana felbecsülhetetlen értékű virágszál.

– Az árat, Raiko.

– A másik házban tíz koku volt, Furanszu-szan. Ebben a házban évi két koku. Ehhez jön még a kertemben álló kis ház bérleti díja, két szolgálólány, ruhák, amit csak Hana akar, és mikor már nem tartasz többé igényt a szolgálataira, öt koku búcsúajándék. Ezt az összeget a mi rizskereskedõ-bankárunknál kell letétbe helyezni, a kamatai a búcsúajándék kifizetéséig téged illetnek. Mindezt írásba foglaljuk, aláírjuk és elvisszük a bakufuhoz, hogy jegyezze be.

Japán viszonylatban az összeg óriási volt, európai szemmel nézve – tekintetve véve a számukra sokkal kedvezõbb átváltási arányokat is – extravagáns. Poncin egy hétig alkudozott, de nem sok eredménnyel. Minden éjjel a lányról álmodott, így hát végül ráállt. Hét hónappal ezelõtt a szokásos formáknak megfelelõen bemutatták neki a lányt. A lány kijelentette, hogy elfogadja Poncint. Mindketten aláírták a szerzõdést. Poncin másnap este ágyba vitte Hanát: olyan volt, amilyenrõl mindig is álmodott – nevetõs, derűs, lelkes, gyöngéd, szeretetteljes.

– Isten ajándéka volt az a lány, Henri.

– Vagy az ördögé. A mama-szanjával együtt.

– Nem Raiko tehetett róla. Egy nappal azelõtt, hogy elfogadtam Hanát, Raiko kijelentette – ez egyébként az okmányban is szerepelt –, hogy ami volt, volt, õ mostantól kezdve úgy bánik Hanával, mint a saját lányaival, gondja lesz rá, hogy Hana egyetlen más férfit se fogadjon és csak az enyém maradjon – attól a naptól kezdve.

– Eszerint a mama-szan ölte meg?

André töltött magának még egy pohár konyakot.

– Kértem Hanát, hogy nevezze meg azt a három férfit, akik közül az egyik a gyilkosom, de nem tudta vagy nem akarta megmondani a nevüket. Összevissza pofoztam, hogy kiverjem belõle... Nem sírt, csak nyüszített. Tényleg meg tudtam volna ölni abban a percben, de szerettem, így aztán... így aztán elmentem. Úgy éreztem, széthasad a fejem, ekkor már úgy hajnali három-négy lehetett, én meg egyenesen belegyalogoltam a tengerbe. Nem tudom már, mit akartam, talán vízbe ölni magam, már nem tudom, csak azt, hogy a hideg víz magamhoz térített. Mire visszaértem a házhoz, Raiko meg a többi lány már magánkívül volt, összevissza beszéltek, Hana ott hevert összekucorodva, ahol hagytam, csak ekkor már merõ egy vér volt, és a tõröm ott volt a torkába vágva.

– Szóval öngyilkos lett?

– Raiko szerint igen.

– És maga nem hiszi?

– Nem tudom, mit higgyek – mondta gyötrõdve Poncin. – Én csak egyet tudok. Én azért mentem vissza hozzá, hogy megmondjam neki: szeretem, a ragály karma, nem õ tehet róla, õ nem tehet róla, nagyon sajnálom, amit mondtam és tettem, mostantól minden úgy lesz, mint azelõtt, csak annyiban lesz másként, hogy amikor már nyilvánvalóvá válik, mindketten öngyilkosok leszünk...

Seratard is nehezen szedte össze a gondolatait, úgy érezte, mintha megzápult volna az agya. Azelõtt, hogy a lány halálának híre végigszáguldott a kolónián, még sosem hallott a Három Ponty Házáról. Ez a Poncin mindig olyan titkolózó, gondolta, egyébként nagyon jól teszi, semmi közöm a dolgaihoz – amíg a bakufu hivatalosan nem érdeklõdik felõlük.

– Na és ez a Raiko tudta, hogy ki volt az a három férfi?

Poncin kábultan ingatta a fejét.

– Nem tudta. A másik mama-szan nem akarta elárulni neki.

– És ki az a másik mama-szan? Hogy hívják? Hol lakik? Jelentjük a bakufunak, az majd kiszedi belõle.

– Érdekli is azokat... A másik ház, a Negyvenhét Ronin Fogadója afféle forradalmárfészek volt. Egy hete porig égették, a mama-szan fejét lándzsahegyre tűzték. Istennek szent anyja, Henri...! Most mit csináljak? Hana meghalt, én meg élek...

Hoag doktor aznap kora délután már egy nagycsónakban ült, és a kanagavai követség mólója felé tartott. Babcott délben visszaüzent, hogy nem hagyhatja ott Kanagavát, operál, de amint lehet, jön. „... miatt elnézését kérem, de minden valószínűség szerint csak ma késő este vagy még inkább holnap tudok átmenni. Önt mindazonáltal a lehető legnagyobb örömmel látom itt, de ez esetben készüljön rá, hogy esetleg itt kell éjszakáznia, mivel az időjárás mostanában nagyon változékony..."

A mólón egy gránátos és a fekete köpenyes, fekete nadrágos, papucsos Lim várta. A partra lépõ Hoag elõtt Lim jelképesen meghajolt.

– Én Lim, úr Elsõ Szolga.

– Elhagyhatod ezt a kuliangolt, Lim – mondta Hoag elfogadható kantonisággal. Lim nagyot nézett. – Én a Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor vagyok. – Ez volt Hoag kínai neve, a kantoni hó és ge szótagokhoz legközelebb álló két piktogramot így is lehetett értelmezni. A tucatnyi lehetséges jelentésbõl Gordon Csen, Struanék compradoréja választotta ki a leginkább megfelelõt.

Lim tágra meresztett szemmel nézett rá, úgy tett, mintha nem értené. Ez volt a legkönnyebb módja az idegen ördög megszégyenítésének, aki merészelt olyan arcátlan lenni, hogy megtanuljon néhány szót a civilizáltak nyelvébõl. Ajíjje, gondolta, mit képzel ez a nyamvadt cicerézõ, ez a bikanyakú, anyaszomorító vörös ördög, ez a majomba oltott varangy, hogy vari képe ilyen visszataszító, fölényeskedõ stílusban beszélni a nyelvünket?

– Ajíjje – folytatta negédesen Hoag. – Én is mondhatok rengeteg szót egy cicerézõ anyjára meg az anyja legbűzhödtebb részeire, ha egy kutyahugyos, kutyaszaros faluba valósi személy csak egy szempillányi okot ad is rá... Például ha úgy tesz, mintha nem értené, amit mondok.

– Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor? Ajíjje, ez aztán jó név! – hahotázott Lim. – Esztendõk óta nem hallottam idegen ördögtõl ilyen jóízű férfibeszédet!

– Akkor jó, mert hamarosan hallasz többet is, ha még egyszer idegen ördögnek mersz nevezni. Az én nevemet Nemes Ház Csen választotta.

– Nemes Ház Csen? – Limnek leesett az álla. – Kitűnõ Csen, akinek több zsák aranya van, mint az ökörnek szõrszála? Ajíjje, micsoda megcicerézett megtiszteltetés!

– Az bizony – bólogatott Hoag, és hozzá is tódított egy kicsit. – És Nemes Ház Csen azt mondta nekem, hogy ha a Közbülsõ Birodalomból bárki pimaszkodik velem – legyen az magas vagy alacsony sorból való – vagy nem áll rögtön a szolgálatomra úgy, ahogy azt az õ barátja elvárhatja, csak mondjam meg neki a semmirekellõ cicerézõ nevét.

– Okó, Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor, megtiszteltetés számomra, hogy trágyaszagú hajlékunkban köszönthetlek.

Hoag áldotta magában tanítóit – javarészt hálás betegeit –, akik megtanították az igazán fontos szavakra és hogy miként kell bizonyos szituációkban viselkedni a Közbülsõ Birodalomban. Kellemes volt az idõ, tetszett neki a környék: a falu, a háztetõk fölé magasodó templomtornyok, az öbölben szorgoskodó halászok, a földeken dolgozó parasztok, a jövõ-menõ emberek, s mögöttük a Tokaidó szűnni nem akaró forgalma. Mire Lim figyelmes kalauzolásával beértek a követségre, Hoag már elég pontos képet alkotott magában Kanagaváról, Babcott pácienseinek számáról, s hogy mire számíthat.

George Babcott a műtõben munkálkodott, egy japán tanítványa asszisztált neki, egy növendék, akit a bakufu jelölt ki a nyugati orvostudomány elsajátítására. A váró falusiakkal volt tele: férfiakkal, nõkkel, gyerekekkel. Az operáció sok vérrel járt, lábat amputáltak.

– Halász a szerencsétlen, a csónak meg a móló közé szorult a lába, nem is tudom, hogy történhetett, biztos túl sok szakét ivott. Ha vele végzek, megbeszéljük Malcolm dolgát. Megnézte már?

– Meg. Nem kell sietni, örülök, hogy látom, George. Segíthetek valamiben?

– Köszönöm, az bizony jó volna. Idebent elboldogulok, de ha megtenné, hogy megszűri a várakozókat... Hogy ki a sürgõs és ki várhat. Ha van kedve, el is láthatja õket, van egy másik műtõ itt a szomszédban, bár alig nagyobb, mint egy betegszoba. Mura, add ide a fűrészt – mondta tagolt angolsággal a tanítványának. Fűrészelni kezdett. – A szekrénykében megtalálja a szokásos placebókat, van jód meg a szokásos gyógyszerek, fájdalomcsillapítók, keserű köptetõk negédes öreglányoknak, és édesek a dühöseknek.

Hoag kiment, végignézett a várakozó férfiakon, nõkön, gyerekeken; nagyon meglepte fegyelmezettségük, meghajlásuk, csöndességük. Gyorsan megállapította, hogy egyik sem ragyás, leprás, vérbajos, tífuszos vagy kolerás, egyik sem szenved az Ázsia legnagyobb részén járványszerűen fel-fellépõ ragályos betegségekben. Nem kis megkönnyebbüléssel látott hozzá, hogy egyenként kikérdezze õket. Gyanakodva fogadták. Szerencsére akadt közöttük egy kínai, egy Cseng-szin nevezetű vándorírnok és jövendõmondó, aki beszélt valamicskét japánul is, angolul is. Az õ segítségével – miután közölte vele, hogy õ az Óriás Gyógyító tanítómestere, és megígérte, hogy szaggató köhögésére egy különlegesen jó, modern medicinát fog felírni, sikerült elkezdeni a kisegítõ rendelést.

Kisebb-nagyobb nyavalyákkal jöttek, de akadt néhány komolyabb is: láz, rossz közérzet, vérhas és hasonlók. Volt amit felismert, volt amit nem. Törött karok, lábak, kard- és késszúrások, fekélyek. Egy súlyos fájdalmak gyötörte fiatalasszony a terhesség igen elõrehaladott állapotában. Hoag gyakorlott szeme hamar megállapította, hogy bár a negyedik gyerekét várja, mégis nehéz szülés lesz, s a bajok forrását oda vezette vissza, hogy a beteg túl fiatalon ment férjhez, túl sokáig dolgozott a mezõn, és túl sokat cipekedett. Adott neki egy kis üveg ópiumkivonatot.

– Mondd meg neki, hogy mikor majd eljön az ideje és nagyon fáj, vegyen be egy kanállal.

– Kanál? Mekkora kanál, tiszteletre méltó Bölcs Felviiágosodott?

– A szokásos méretű, Cseng-szin.

Az asszony meghajolt. – Domo arigato gozaimasita – motyogott köszönetet. Szánni való látvány volt, ahogy két kezével segített derekának elviselni domborodó hasa súlyát.

Lázas, hidegleléses, gilisztás, kiütéses gyerekek. Várakozásával ellentétben nem volt köztük súlyosabb eset, se malárias. Fogaik általában épek és erõsek voltak, a szemük tiszta, tetvek egyiket sem gyötörték: a hasonló kínai falvakban élõkhöz viszonyítva minden páciens meglepõen tiszta volt. Ópiumot nem szívtak. Egy óra múlva már úgy dolgozott, mint otthon. Épp befejezte egy törött kar sínbe tételét, mikor nyílt az ajtó: egy szép fiatal lány lépett be tétován, meghajolt. Mintás kimonója alapszíne kék volt, az obija zöld, hajában fésűk. Kezében kék napernyõ.

Hoag észrevette, hogy Cseng-szin szeme összeszűkül. A lány válaszolt a kérdésekre, kellemes hangon beszélt de szemmel láthatóan nagyon ideges volt.

– Tiszteletreméltó Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor. – Cseng-szin tolmácsolását állandó, száraz köhécselések szakították meg, amirõl Hoag már elsõ hallásra megállapította, hogy tüdõvészes tünet. – Hölgy mondja, bátyjának kell fontos segítség, van halál közel. Könyörög, menj vele. Ház közel.

– Mondd meg neki, hogy hozassa ide.

– Sajnos nem mer hoz.

– Mi baja?

Újabb kérdezõsködés után, amely Hoag fülében inkább valamiféle alkudozásnak hangzott, Cseng-szin azt mondta: – Ház elsõ-második utca. A bátyja... – köhögött, keresgélte a szavakat – ... alszik mint halott, de van ébren, beszél õrült, van láz. – A kínai hangja hízelgõbbé vált. – Fél hoz, tiszteletre méltó Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor. – Bátyja szamuráj, hölgy mond sok nagy ember lesz boldog ha te segít. Köszön szépen.

Hoag, a hongkongi újságok rendszeres olvasója tudta, milyen abszolút tekintélyük van Japánban a szamurájoknak, s tudta azt is, hogy bizalmuk s ilyenformán segítségük megnyerése segítené a brit befolyást. Megnézte magának a lányt, aki erre nyomban lesütötte a szemét, s láthatólag még idegesebb lett. Tizenöt-tizenhat éves lehetett, szép bõrű, egyáltalán nem látszott falusinak.

– Kérdezd meg, mi a neve.

– Icsikava Uki. Kérlek, siess – mondta Cseng-szin. – Én kísér el, te nem fél. – Hoag felhorkant. – Még hogy én félek? Fél a rossznyavalya! Várj itt. – Átment a műtõbe, halkan benyitott. Babcott épp egy odvas fogat húzott, fél térdét a fiatal páciens mellének támasztva, akinek feldúlt anyja kezét tördelve, egyfolytában locsogva figyelte a műveletet. Hoag úgy döntött, inkább nem zavar.

A kapunál az õrparancsnok udvariasan megkérdezte, hová tart.

– Odaadom ön mellé két legényemet. Jobb félni, mint megijedni.

A lány igyekezett lebeszélni, de az õrmester hajthatatlan maradt. A lány egyre idegesebben vezette õket az utcákon, sikátorokon, átjárókon. A falusiak latrukra igyekeztek gyorsan másfelé nézni és eltűnni. Hoag a kezében vitte orvosi táskáját. A háztetõk fölött még mindig látta a templomot, ez némiképp megnyugtatta, mint ahogy örült a katonáknak is, tudta: õrültség lett volna nélkülük útnak indulni. Cseng-szin egy hosszú bottal a kezében kocogott utánuk.

Ez a lány nem az, akinek kiadja magát, gondolta Hoag, ahhoz túlságosan ideges.

Újabb szűk utcába kanyarodtak. A lány egy magas kerítés kapujánál állt meg, bekopogott. Kisablak nyílt, aztán a kapu is. A jól megtermett szolga a katonák láttán már csukta is vissza, de a lány rácsattant, hogy hagyja nyitva.

A kert kicsi volt, gondozott. A kis sódzsiház verandatépcsõjéhez érve a lány kilépett magas talpú fapapucsából. A vendégeket is megkérte, hogy vegyék le a lábbelijüket. Hoagnak a magas szárú csizmájával elég nehezére esett. A lány nyomban odahívott egy szolgát, és ráparancsolt, hogy segítsen. A szolga készségesen engedelmeskedett.

– Jobb lesz, ha maguk idekint maradnak – mondta a két katonának Hoag. Kissé zavarta, hogy lyukas a harisnyája.

– Igenis. – Az egyik katona megvizsgálta a puskáját. – Emezek oda hátra. Ha bármi baj adódna, csak kiáltson.

A lány félrehúzta a sódzsiajtót. Odabent Rioma Ori hevert a futonokon. Egészen átizzadta takaróját, egy szolgálólány legyezgette. Látva, hogy nem a tiszteletre méltó Óriás Gyógyító érkezett, a lány gyorsan elhátrált a becsörtetõ Hoag elõl.

Ori eszméletlenül, kómában hevert. Kardjai egy kis állványon ott voltak a keze ügyében, a tokonomában friss, művészien elrendezett virágok. Hoag leguggolt mellé. Ori homloka tüzelt, arca egészen kivörösödött: magas láza volt. Az ok, miután Hoag eltávolította a vállát és felsõkarját borító kötést, rögtön nyilvánvalóvá vált. – Jézusom...! – mordult fel, látva a golyó ütötte seb körül a püffedt, gennyes gyulladást, a megfeketedett, elüszkösödött szövetrészt, s megérezve a jellegzetes szagot.

– Mikor lõtték meg?

– Lány nem tud pontosan. Kettõ hét vagy három.

Hoag még egyszer megnézte a sebet, aztán a rámeredõ tekintetekre ügyet se vetve, kiment a verandára, leült a szélére, és belebámult a semmibe.

Az én gyönyörű hongkongi kórházam kellene ide, az én finom műszereim, a csodálatos ápolónõk meg egy jókora adag szerencse... Akkor talán meg lehetne menteni. Ezek a rohadt fegyverek, ezek a rohadt háborúk, ezek a rohadt politikusok...

Mióta az eszemet tudom, jóformán mást se teszek, mint fegyverek által okozott sérüléseket próbálok gyógyítani. És legtöbbször eredménytelenül. Hat évig dolgoztam a Kelet-indiai Társaságnál abban a mocskos Bengáliában, tizenöt évet húztam le a kolónián az ópiumháború idején, a hongkongi kórházosztag önkénteseként egy évig szolgáltam a Krím vérzivatarában. Ezek a rohadt fegyverek! Jézusom! Ennyi halott...!

Miután kiadta dühét, rágyújtott egy vékony manilaszivarra, pöffentett egy-kettõt, és eldobta a gyufát. Abban a pillanatban elõrohant egy döbbent szolga, és felkapta az oda nem illõ pálcikát.

– Ó, bocsánat – mondta Hoag. Mostanáig észre se vette a kert és az utacskák szembeötlõ tisztaságát. Mélyen leszívta a füstöt, s a bent heverõ fiatalemberre összpontosította gondolatait. Csak nagy sokára döntött. Már épp el akarta hajítani a csikket, mikor észbe kapott. Odaadta egy szolgának, aki mélyen meghajolva átvette és eltemette a szivarvéget.

– Cseng-szin! Mondd meg a hölgynek, hogy nagyon sajnálom, de az a véleményem, hogy akár megoperálom a bátyját, akár nem, meg fog halni. Sajnálom.

– Hölgy mondja: ha meghal, karma. Ha nem segít, meghal ma, holnap. Ha meghal, karma. Hölgy kér segít. – Cseng-szin halkan hozzáfűzte még: – Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor, ez van fontos fiú. Fontos próbál, hallod-e?

Hoag ránézett a lányra. A lány állta a tekintetét.

– Dozo, Hoge-szama – mondta. – Kérlek.

– Rendben van, Uki. Cseng-szin, mondd meg neki még egyszer, hogy nem ígérhetek semmit, de megpróbálom. Szükségem lesz szappanra, sok forró vizes tálra, sok tépésre, vászonra, csöndre és egy erõs gyomrú valakire, aki segédkezik nekem.

A lány nyomban magára mutatott.

– Szódzsi simaszu. – Majd én segítek.

Hoag homloka ráncokba ugrott.

– Mondd meg neki, Cseng-szin, hogy nagyon kellemetlen lesz, sok vér, bűz, csúnya látvány.

A lány feszült figyelemmel hallgatta a kínai szavait, majd érezhetõ büszkeséggel válaszolt.

– Gomen naszaj, Hoge-szan, vakarimaszen. Vatasi szamuraj deszu.

– Hölgy mond: kér, bocsát meg, õ ért, õ szamuráj.

– Én nem tudom, mit jelent ez neked, édes hölgyem, eddig azt sem tudtam, hogy nõ is lehet szamuráj, de rendben van, lássunk hozzá.

Hoag csakhamar rájött, hogy a szamurájok egyik jellemzõje a bátorság: a lány egyszer sem mutatott gyengeséget. Eltávolította a fertõzött szövetrészt, lecsapolta a bűzös gennyet, kimosta a sebet – míg be nem kötötte, pulzálva spriccelt a vér a félig átmetszett vénából. A lány magára kapott szolgakimonójának feltűrt, bõ ujja és a kendõ, amellyel haját hátrakötötte, csakhamar csurom vér lett.

Hoag egy jó órát munkálkodott, idõnként dudorászva, fülét, orrcimpáit bezárva, minden idegszálával a már ezerszer és ezerszer elvégzett műveletre összpontosítva. Metszés, öltés, tisztítás, kötés. Végül befejezte.

Kéjesen kinyújtóztatta sajgó derekát, kezet mosott, levetette a kötényként használt, immár vértõl lucskos lepedõt. Ori a verandán hevert egy rögtönzött asztalon, Hoag ott állt mellette. – Nem tudok térden állva operálni, Uki – mondta, mielõtt elkezdték volna.

Bármit kért is a lánytól, az habozás nélkül megtette. A férfi – mondták a nevét is: Icsikava Hiro – olyan mély kómában volt, hogy nem kellett érzésteleníteni. Egyszer-kétszer felkiáltott ugyan, de nem a fájdalomtól – látnivalóan lidérces álmok gyötörték.

Ori most mélyen felsóhajtott. Hoag nyugtalanul nyúlt a csuklójáért. Ori pulzusát, akárcsak a lélegzését, alig lehetett érzékelni.

– A lényeg, hogy van pulzusa – dünnyögte Hoag.

– Gomen naszaj, Hoge-szan – mondta a puha hang –, anata kangaemaszu, hai, ije?

– Hölgy mond: bocsánat, tiszteletre méltó Bölcs Felvilágosodott, te gondol igen vagy nem? – Cseng-szin megint köhögött. Az operáció alatt mindvégig távol tartotta magát a verandától, hátat is fordított.

Hoag széttárta a karját. Nézte a lányt, azon töprengett, vajon honnan meríthet ennyi erõt, hol lakhat, és mi lesz most. A lány nagyon sápadt volt, arca elgyötört, de még mindig vasakaratot tükrözõ. Hoag szeme sarkában mosolyráncok jelentek meg.

– Nem tudom. Isten kezében vagyunk. Uki, te kitűnõ vagy. Szamuráj.

– Domo... domo arigato gozaimasita. – Köszönöm. A lány a tatamihoz érintette homlokát. Valódi nevén Anato Szumomónak hívták, õ volt Hiraga választottja s valójában Sorin és nem Ori húga.

– Hölgy kérdez: most õ csinál mit?

– A bátyjával egyelõre nincs teendõ. Míg a láz el nem múlik, tegyenek hideg vizes törülközõt a homlokára, és a kötéseket is itassák át idõnként tiszta hideg vízzel. Mikor a láz... ha a láz elmúlik, remélem, hajnalig elmúlik, akkor a fiatalember életben maradt. Talán. És mik az esélyek? – ez volt ilyenkor a szokványkérdés. Ezúttal azonban nem hangzott el. – Hát akkor én megyek is. Mondd meg neki, hogy holnap reggel küldjön el értem valakit, aki idevezet... – Csaknem úgy mondta: ha még él a beteg.

Miközben Cseng-szin tolmácsolt, hozzáfogott a műszerek megtisztogatásához. A lány magához intett egy szolgát, és mondott neki valamit. – Hai – mondta a szolga, és elsietett.

– Tiszteletre méltó Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor, hölgy mond, mielõtt te elmegy, akar biztos füröd. Akar?

Hoag doktor már csaknem kimondta, hogy nem, de azon kapta magát, hogy bólogat. És nem is bánta meg.

Babcott az alkonyi szürkületben a követség verandáján ült és whiskyt kortyolgatott. Fáradt volt, de elégedett a munkájával. A kereten keresztüllengõ szellõ finom tengerillatot hozott. Abban a pillanatban, amint szeme akaratlanul is a bokrok közé tévedt, oda, ahol három hete elfogták és megölték azt a fekete öltözékes orgyilkost, megkondult a templom harangja, s halkan felhangzott a szerzetesek torokhangú kántálása: Ommm mamii padmeee hummm... Felkapta a fejét: Hoag közeledett fáradt léptekkel.

– Jóságos ég!

Hoagon egy övvel összefogott, mintás jukata volt, lábán fehér harisnyacipõ és magas talpú fapapucs. Haja, szakálla frissen mosva-fésülve. Hóna alatt egy szalmafonatos kis szakéshordót cipelt, és szélesen mosolygott.

– Jó estét, George!

– Nagyon elégedettnek látszik! Merre járt?

– A fürdõt élveztem a legjobban. – Hoag egy kisasztalra tette a hordót, és töltött magának egy jókora pohár whiskyt. – Uram isten, ilyen jó még sose volt. Úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna.

– Ennyire tetszett a lány? – kérdezte cinikusan Babcott.

– Nemiségrõl szó sem volt, kedves öregem. Csak lesikáltak, belenyomtak egy kád szinte zubogóan forró vízbe, ledörgöltek, megmasszíroztak és rám adták ezt a hacukát. Eközben elvitték, kimosták és kivasalták az összes ruhámat, a csizmámat kitisztították, a harisnyám helyett újat adtak. Csodás. A szakét a lánytól kaptam, meg ezeket is... – Két ovális érmét meg egy piktogramokkal teleírt tekercset húzott elõ a jukata bõ ujjából. Megmutatta Babcottnak.

– Egek! Magát elég rendesen megfizették, ezek itt aranyobanok... Ennyi pénzért egy álló hétig pezsgõben fürödhet! Az õrmester mondta, hogy elhívták valakihez. Csak nem a daimjóhoz?

Nevettek.

– Nem hinném. Ez egy fiatalember volt, egy szamuráj. Nem hiszem, hogy sokat segítettem rajta. El tudja olvasni ezt a tekercset?

– Én nem, de Lim igen. Lim!

– Igen, úr.

– Papír micsoda?

Lim kezébe vette a tekercset. Elkerekedett a szeme, többször is elolvasta az írásjegyeket, aztán Hoaghoz fordult. A kantoni nyelvjárást használta. Azt mondja: „Bölcs Felvilágosodott Orvosság Doktor nagy szolgálatot tett. A szacumai sisik nevében adjatok meg neki minden segítséget." – Remegõ ujjal mutatott az aláírásra. – Az aláírást sajnos nem tudom elolvasni.

– Mitõl félsz? – kérdezte Hoag ugyancsak kantoni nyelvjárásban.

– A sisik lázadók – felelte idegesen Lim. – Banditák, a bakufu üldözi õket. Szamurájok ugyan, mégis rossz emberek.

Babcott türelmetlenül közbekérdezett. – Mit mond, Ronald?

Hoag elmondta.

– Jóságos ég! Egy bandita? Mi történt?

Hoag szomjasán újabb pohár whiskyt töltött magának. Részletesen leírta a lányt, a fiatalembert, a sebet s hogy miként távolította el az elhalt szövetrészeket.

– ...és úgy láttam, két-három hete lõhettek meg a szerencsétlent, és...

– Magasságos mindenható! – Babcott felpattant: hirtelen minden a helyére került.

Hoag egészen meglepõdött, még a whiskyjét is kilöttyintette. – Megbolondult? – kérdezte mérgesen.

– Visszatalál ahhoz a házhoz?

– Eh? Hát... igen, azt hiszem, de mi a...

– Jöjjön. Siessen! – Babcott már szaladt is, úgy kiabálta: – Őrmester!

Futólépésben loholtak végig egy keskeny utcán: elöl Hoag – még'mindig jukatásan, de immár csizmában –, Babcott szorosan a nyomában, utánuk az õrmester és tíz katona, valamennyien fölfegyverkezve. A kevés jövõ-menõ némelyik lámpással a kezében – fékerebbent elõlük. Már feljött a hold.

Még jobban megszaporázták. Hoag elvétett egy utcaszögletet, de hamar rájött. Káromkodva visszafordult, egy lélegzetvételnyi idõre megállt, tájékozódott, megtalálta a szűk utca félig rejtett bejáratát. Azon végig, be egy másikba. Ott megtorpant, mutatta a kaput. Húszlépésnyire volt.

Az õrmester és a katonák elviharzottak mellette. Kettõ megállt a kapu két oldalán, õk voltak az utóvéd, négyen nekivetették vállukat, bedöntötték, benyomultak. Kölcsönpuskával a kezében ment utánuk Babcott és Hoag is: mindketten jól bántak a fegyverrel, ahogy Ázsiában szinte minden európai.

Végig a kis ösvényen. Fel a lépcsõn. Az õrmester felrántotta a sódzsiajtót. Sehol senki. Habozás nélkül berontott a következõ szobába majd az azután következõbe. Se az öt egymásba nyíló szobában, se a konyhában, se a kis árnyékszéken nem volt senki. Ki megint a kertbe.

– Szóródjanak szét, emberek! Jones és Berk arra, maguk ketten arra, maguk amarra, maguk meg itt maradnak õrködni, de az ég szerelmére, tartsák nyitva a szemüket! – Párokra oszolva, egymást fedezve kezdték átkutatni a kertet: a múltkori orgyilkosoktól jó leckét kaptak. Benéztek minden bokor alá. Lövésre kész puskával bekotortak minden zugba.

Senki. Az õrmester egészen megizzadt, mire visszajött.

– Ezer ördög és pokol! Sehol egy lélek. Biztos, hogy ez az a ház, uram? – Hoag a veranda padlóján sötétlõ foltra mutatott.

– Itt operáltam.

Babcott elkáromkodta magát, és körülnézett. A kert körül házak álltak, de a magas kerítés mögött csak a tetejük látszott, és egyetlen ablak sem nézett erre. Más búvóhely nem volt.

– Szerintem abban a pillanatban elmentek, ahogy maga kitette a lábát.

Hoag megtörölte gyöngyözõ homlokát. Titkon örült, hogy a lánynak sikerült elmenekülnie. A fürdõ után sajnos már nem találkozott vele. A kis hordót, a takarosan becsomagolt pénzt és a tekercset a szolgálólánytól kapta, aki azt mondta, úrnõje köszöni, és másnap reggel elküld érte valakit.

A lány bátyjával kapcsolatos érzelmei már vegyesebbek voltak. Számára csak egy beteg volt, s mint orvos szerette volna, ha felépül.

– Eszembe se jutott, hogy ez a fiatalember lehet az egyik orgyilkos. Nem mintha akkor másképp operáltam volna. Most már viszont legalább tudjuk a nevét.

– Ezer obant teszek egy fületlen gomb ellenében, hogy hamis nevet mondtak – mondta Babcott. – Még az sem biztos, hogy az az ember a bátyja annak a lánynak. Ha hihetünk a tekercsnek, és tényleg sisi, akkor nem is mondhatta meg a valódi nevét. És különben is: a csalárdság õsi japán szokás. – Felsóhajtott. – Nem biztos, hogy õ az egyik tokaidói. Csak támadt egy ilyen érzésem. Mik az esélyei?

– A szállítás biztos nem javított rajtuk. – Hoag gondolkozott egy percet. A hatalmas termetű Babcott mellett szinte békaszerűnek hatott, de magasságuk különbözõsége soha egyiküknek sem jutott eszébe. – Mielõtt eljöttem, még egyszer megnéztem. A pulzusa gyenge volt, de egyenletes. Azt hiszem, az elhalt szövetek legnagyobb részét eltávolítottam, de... – Széttárta a .karját. – Nem tennék nagy pénzt az életben maradására. De hát sose lehet tudni, eh? És most mesélje el nekem részletesen, hogy is történt az a merénylet.

Babcott visszafelé menet beszámolt a történtekrõl. És Malcolm Struanról.

– Aggaszt az állapota, de azt hiszem, Angelique-nél jobb ápolónõt keresve se találhatnánk neki.

– Jamie-nek is ez a véleménye. Szerintem sincs semmi jobb hatással egy betegre, mint egy szép fiatal lány. Malcolm rettentõen le van fogyva, a lelkiereje is megcsappant, viszont fiatal, és a családjában az anyja után mindig is õ volt a legerõsebb. Ha az öltések kitartanak, nem lesz semmi baj. Én bízom a maga keze munkájában, George, de a szegény fiúra még sok szenvedés vár. Az a lány nagyon megfogta, ugye?

– Meg. És ez kölcsönös.

Egy-két percig szótlanul ballagtak. Végül Hoag szólalt meg, némiképp bizonytalan hangon. – Gondolom sejti, hogy Malcolm anyja a leghatározottabban ellenzi, hogy a fia bármiféle kapcsolatot is tartson az ifjú hölggyel.

– Igen... hallottam. Ebbõl baj lesz.

– Szóval maga szerint Malcolm komolyan veszi?

– Komolyabban már nem is vehetné. Angelique remek lány.

– Maga ismeri?

– Angelique-et? Tulajdonképpen nem, nem úgy, mint a betegeimet, bár mint mondottam, a történtek óriási idegi megrázkódtatást jelentettek a számára. És maga? Ismeri?

Hoag a fejét ingatta.

– Csak összejövetelekrõl, lóversenyrõl, társaságból... Három-négy hónapja, mióta megérkezett, õ minden estély fénypontja. És joggal. Sose volt a betegem, Hongkongon most működik egy francia orvos. Most szóljon hozzá... Az viszont tény, hogy döbbenetesen szép lány. Bár ebbõl még nem feltétlenül következik, hogy Malcolm számára õ volna az ideális feleség.

– Mert nem angol? És mert nem gazdag?

– Nem csak errõl van szó. Szégyen, nem szégyen, de én egyszerűen nem bízom a franciákban... Gyanús népség. A szemük sem áll jól. Ott van az apja, a legjobb példa: elsõ pillantásra rokonszenves, gavallér, de valójában egy semmirekellõ. Én bizony nem választanám menyemül a lányát.

Babcott eltűnõdött: vajon tudja-e Hoag, hogy hallott a botrányáról. Hoag jó huszonöt éve a Kelet-indiai Társaság orvosa volt Bengáliában, ahol a szokásokra és felettesei határozott tiltakozására fittyet hányva feleségül vett egy indiai lányt. Elbocsátották és hazaküldték. Az asszony szült neki egy lányt és egy fiút, aztán hamarosan meghalt: a londoni köd, a hideg és párás levegõ egy indiai számára szinte a halálos ítélettel egyenlõ.

Furcsák az emberek, gondolta Babcott. Itt van ez a Hoag... derék, becsületes angol, nagyszerű seborvos, a gyerekei félig indiaiak – Angliában tehát nem fogadják be õket a jobb körök –, és most mégis Angelique származásával van baja. Micsoda ostobaság... és még nagyobb ostobaság elrejtõzni az igazság elõl. De ne rejtõzz el te se. Huszonnyolc éves vagy, legfõbb ideje volna megnõsülnöd, de vajon találsz-e valaha is Angeliquenél izgatóbb nõt, s fõképp találsz-e itt, Ázsiában, ahol eltöltöd majd munkás életed?

Nem fogok találni, tudom. Még szerencse, hogy Struan minden bizonnyal elveszi, és ezzel be van fejezve. És én segíteni fogok neki ebben, a keserves mindenségit!

– Lehet, hogy Mrs. Struan csak félti a fiát... az anyák már csak ilyenek – mondta, tudva, mekkora szava van Hoagnak a Struan családnál. – Talán csak azt nem akarja, hogy ilyen fiatalon nõsüljön. Ez érthetõ. Malcolm most már tajpan, és ehhez minden energiájára szüksége van. Ne értsen félre: szerintem Angelique remek lány, bátrabb és jobb társat nem is kívánhat az ember... És Malcolmnak ez idõ szerint minden elképzelhetõ támogatásra szüksége van.

Hoag kiérezte hangjából a szenvedélyt, de csak rögzítette agyában a tényt, nem foglalkozott vele. Gondolatai Londonban jártak, ott nevelte a húga meg a sógora a gyermekeit. Még mindig gyötörte a lelkiismeret, amiért a konvenciók elõtt meghajolva elhagyta Indiát s ezzel megölte a drága Ardzsumandot.

Nem voltam eszemnél, hogy magammal vittem azokba a vad telekbe, állás nélkül, egy fitying nélkül, elölrõl kezdve mindent. Maradnom kellett volna, fel kellett volna vennem a harcot a Társasággal... Az orvosi képességeimre szükségük volt, végül kénytelenek lettek volna elfogadni, Ardzsumandnak nem kellett volna meghalnia...

A kapuban õrködõ két katona feszesen tisztelgett láttukra. A szalonban már terítve volt, két személyre.

– Whiskyt vagy pezsgõt? – kérdezte Babcott, és kikiáltott: – Lim!

– Pezsgõt, ha szabad.

– Máris. – Babcott kibontotta az ezüstvödörben jégbe hűtött palackot. – Egészségére. Lim!!!

– És a boldogságra. – Koccintottak. – Felséges! A szakácsa milyen?

– Hol ilyen, hol olyan. A tengeri dolgok elkészítésében nagyon ügyes, a rákokhoz, a kagylókhoz és a halakhoz nagyon ért. Hol a pokolban tekereg ez a Lim? – Babcott felsóhajtott. – Botot érdemel ez a nyomorult! Megkeresem.

A tálalóhelyiség azonban üres volt. Lim nem volt a konyhában sem. Végül a kert egyik ösvénye mellett bukkantak rá. A feje le volt vágva, néhány lépésnyire hevert. A nyakára egy majomfejet illesztettek.

– Nem lehet, úrnõm – mondta halálra váltan a mama-szan. – Nem hagyhatod itt Ori-szant, hajnalban távoznotok kell.

– Bocsáss meg – mondta Szumomo –, de Ori-szan mindaddig itt ma...

– Kérlek, te bocsáss meg, de mióta Andzsó fõminisztert megtámadták, hajtóvadászatot folytatnak a sisik ellen. A besúgóknak egész vagyonokat ígérnek, és kihirdették, hogy a házban, amelyik rejtegeti õket, mindenki halál fia.

– Ez a rendelet csak Jedóra érvényes, Kanagavára nem – mondta Szumomo.

– Bocsáss meg, de hallottam valakitõl – mondta a mama-szan, és összeszorította ajkait. Norikónak hívták. Õ volt az Éjféli Virágzás Fogadó tulajdonosnõje. A magánlakosztályában térdeltek egymással szemben bíborszín párnákon. A szobában gyertyák égtek, kettejük között egy alacsony asztalkán teáscsészék álltak. A mama-szan csak néhány perce jött meg: azzal a rizskereskedõvel folytatott dühös vitát, akitõl pénzt szokott kölcsönözni. A rizskereskedõ a birodalomban kialakult veszedelmes közállapotokra való tekintettel harmincról harmincötre emelte a jelzálogra nyújtott kölcsön kamatát. Az anyátlan kutya, füstölgött magában Noriko. – Ma reggel hallottam, hogy a végrehajtók...

– Azok meg kicsodák?

– A végrehajtók? A bakufu nyomozói. Kíméletlenek. Éjszaka érkeztek. Valószínűleg engem is meglátogatnak. Bocsáss meg, de hajnalban el kell mennetek.

– Bocsáss meg, de míg fel nem épül, itt marad.

– Nem merem itt tartani! Azok után, ami a Negyvenhét Ronin Fogadójával történt... Nem akarom, hogy lándzsahegyre tűzzék a fejem.

– Az Jedóban történt, mi pedig Kanagavában vagyunk, és ez az Éjféli Virágzás Fogadó. Bocsáss meg, de Hiraga-szan is ragaszkodni fog hozzá.

– Ebben a házban senki sem ragaszkodhat semmihez, úrhölgyem – mondta élesen Noriko. – Még Hiraga-szan sem. Nekem a fiamra meg a házamra is gondolnom kell.

– Ez természetes. Nekem pedig a bátyám barátaira és Hiraga-szan társaira kell gondolnom. És a bátyám arcát is őriznem kell. Fel vagyok hatalmazva, hogy kiegyenlítsem az adósságait.

Noriko leesett állal nézett Szumomóra. – Sorin minden adósságát?

– A felét most, a felét pedig majd mikor a szonnó-dzsói diadalmaskodik.

– Rendben van. – Norikót annyira meglepte a váratlan szerencse, hogy még alkudni is elfelejtett. – De gajdzsin orvos nem jöhet, és csak egy hétre.

– Legyen. -Szumomo nyomban a kimonója bõ ujjában rejlõ titkos zsebbe nyúlt, és elõvette az erszényét. Norikónak a lélegzete is elállt az aranypénz láttán. –Ez itt tíz oban. Adj nekem egy elismervényt, egy részletes számlát, mondd meg, mennyi a fele, aztán távozunk. Hol lesz Ori-szan biztonságban?

Noriko már csepülte magát, amiért így elkapkodta a dolgot, de mivel már a szavát adta, ez most már arc kérdése volt. Miközben gondolkodott, mit tegyen, elnézte a vele szemben ülõ lányt, Anato Szumomót, Anato Sorin húgát. Sorin, a sisi, a Vadóc... annak idején õ vezette be a férfiak világába, íííí, szinte gyerek volt még, mégis micsoda kéj vágy, micsoda hév szorult belé, gondolta váratlanul ébredt kívánkozással. És milyen nagyszerű kurtizán lehetne ebbõl a lányból. Egy vagyont keresnénk mindketten, egy-két év múlva daimjóhoz mehetne feleségül... Ha pedig még szűz, micsoda árat kaphatnék érte...! Sorin mindig áradozott róla, de nem túlzott...

– Mennyi idõs vagy, úrnõm?

Szumomo meghökkent. – Tizenhat.

– Tudod, hogyan halt meg Sorin?

– Igen. Meg fogom bosszulni.

– Hiraga-szan mesélte?

– Túl sokat kérdezõsködsz – mondta élesen Szumomo.

Noriko derűsen fogta fel. – Hiába vagy te szamuráj én meg mama-szan, ebben a játékban nõvérek vagyunk.

– Ó.

– Kérlek, bocsáss meg, de így van. Ez egy nagyon veszélyes játék… Embereket bújtatni, védeni õket saját bátorságuk vagy botorságuk ellen, életünk kockáztatásával óvni õket... Ez mindkét fél részérõl bizalmat feltételez. Ahogy nõvér bízik a nénjében, ahogy az édestestvérek. Tehát? Hiraga-szan beszélt neked Sorinról?

Szumomo tisztában volt kényes helyzetével. – Igen.

– Hiraga-szan a szeretõd?

Szumomo szeme összeszűkült. – Jegyet váltottam vele... Aztán elment, hogy a szonnó-dzsóit szolgálja.

A mama-szan szeme megrebbent. – Egy szacumai szamuráj megengedi, hogy a lánya egy csósúi szamuráj felesége legyen?

– Apám nem egyezett bele. Anyám sem. Csak Sorin. Én meg az õ választásukba nem egyeztem bele.

– Ó. Bocsáss meg. – Noriko elszomorodott. Tudta, hogy ez állandó nyomást jelent majd a lánynak, hogy ki sem teheti majd a házból a lábát. De még rosszabbul is alakulhat. – A családod kitagadott?

Szumomo meg se rezzent, arca nyugodt maradt. – Néhány hónapja úgy döntöttem, megkímélem apámat a szégyentõl, s követem a bátyámat és Hiraga-szant. Ronin vagyok.

– Megõrültél? Nõ nem lehet ronin.

– Noriko... – mondta Szumomo; elhatározta, hogy kockáztat. – Igazad van. Legyünk vértestvérek. – Keskeny pengéjű, hegyes tõr jelent meg a kezében.

Noriko szeme megrebbent: nem látta, honnan került elõ. Szumomo megszúrta az ujja begyét, és átnyújtotta a tõrt. Noriko tétovázás nélkül követte példáját. Összeérintették ujjukat, vérük összevegyült. Ünnepélyesen meghajoltak.

– Megtiszteltetés számomra. Köszönöm, Szumomo-szan. – A mama-szan mosolyogva visszaadta a tõrt. – Akkor most már egy picit én is szamuráj vagyok?

A tõr visszacsússzant a kimonó ujjában rejtõ tokba.

– Ha majd a császár visszanyeri hatalmát, õ emeli az arra érdemeseket szamurájsorba. Hiraga-szan, Ori meg én kérelmezni fogjuk a nevedben.

Noriko köszönetképp ismét meghajolt, tetszett neki a gondolat, de tudta: nem fogja megérni,a napot, mikor összeomlik a Toranagák sogunátusa.

– Minden õsöm nevében köszönöm. És most egy kis szakét.

– Nem, köszönöm, bocsáss meg, de Kacumata szenszei eltiltotta nõtanítványait a szakétól. Azt mondta, egy életre tönkretenné a képességeinket, és beszennyezné célunkat. Kérlek, mondd meg, hol van Hiraga-szan.

Noriko néhány szívdobbanásnyi ideig szótlanul nézte. Nem mosolyodott el, pedig szeretett volna. – Kacumata, a híres szenszei? Nála tanultál? Sorin mesélte, hogy jól bánsz a karddal, a tõrrel és a surikennel. Igaz ez?

Szumomo keze káprázatos gyorsasággal tűnt el obija alatt, s ugyanilyen gyorsasággal egy surikennel tűnt elõ. A kis borotvaéles, öthegyű acélkorong nagy koppanással fúródott az egyik faoszlop közepébe. Szumomo alig mozdult közben.

– Kérlek, mondd meg, hol van Hiraga-szan – mondta szelíden.

Jedo

Aznap éjjel Hiraga vezetésével támadásra indultak a sisik. Nesztelenül átmásztak a vár tövében álló daimjópalota cölöpkerítésén, s a kerten át az épület hátsó bejáratához lopakodtak; a félidõs hold szolgált hozzá némi fénnyel. A hat férfi egyforma, kurta, fekete, éjszakai akciókra való kimonót viselt; a gyorsaság és nesztelenség érdekében vértezetet nem. Csak kard, tõr és garott volt náluk. Valamennyien csósúi roninok voltak, Hiraga elõzõ nap hívatta õket Kanagavából a ma éjszakai rajtaütésre.

A palota és a körülötte álló gazdasági épületek, istállók és szolgaszállások, amelyek normális körülmények között ötszáz katonának, a daimjó családjának és szolgáiknak adtak otthont, most kísértetiesen kihaltak voltak. A hátsó bejáratot csak két álmos õr vigyázta. Késõn vették észre a támadókat, úgy haltak meg, hogy nem volt idejük riadót kiáltani. Akimoto lehámozta és magára öltötte az egyik egyenruháját, aztán csatlakozott a verandán álló társaihoz. Moccanatlanul várakoztak, minden idegszálukkal figyeltek. De nem hallottak figyelmeztetõ kiáltást – különben azonnal visszavonultak volna.

– Ha úgy alakul, visszafordulunk – mondta kora este Hiraga, mikor a többiek megérkeztek Jedóba. – Egyelõre elég, ha csak megközelítjük a várat. A ma éjszakai akciónk legfontosabb célja a pánikkeltés, hogy éreztessük az ellenséggel: elõlünk nem rejtõzhetnek el. Gyorsan behatolunk, pánikot keltünk, és már jövünk is. Cél, hogy minél nagyobb megdöbbenést keltsünk, és ne szenvedjünk veszteséget. A mai éjszaka ritka alkalom. – Hiraga elmosolyodott. – A sogunátus sírját ásta meg Andzsó meg a ródzsú, mikor eltörölte a szankin kotait.

– Felgyújtjuk a palotát? – kérdezte lelkesen Akimoto.

– Ha majd megöltük azt az embert, akit meg kell ölnünk.

– És ki az?

– Egy öreg, kopaszodó, õszes, vékony és alacsony férfi. Utani, a ródzsú egyik vénje.

A lélegzetük is elállt. – Vatasa daimjója?

– Az. Sajnos én nem ismerem. Látta már valamelyikõtök?

– Azt hiszem, én megismerem – jelentkezett egy tizennyolc éves fiatalember, akinek arcán egy csúnya sebhely futott végig. – Girhes, mint egy beteg csirke. Kiotóban láttam egyszer. Szóval ma este elõreküldünk egy daimjót, eh? Nagyszerű! – Elvigyorodott és vakargatni kezdte arcán a heget: tavasszal szerezte abban a csetepatéban, amikor a csósúiak megpróbálták elfoglalni a kiotói palota kapuit. – Utani holnap már nem fog szaladgálni. Nagyon ostoba, hogy a várfalon kívül alszik és még csak nem is titkolja. Õrség nélkül... Ostoba vénember.

A sebhelyes arcútól egy tizenhét esztendõs, mindig óvatos sisi, Dzsoun vette át a szót. – Bocsáss meg, Hiraga-szan, de biztos, hogy nem valamilyen csapdába sétálunk bele? Nem lehet, hogy hamis az értesülés? Josit nem véletlenül nevezik Rókának, Andzsó meg még rosszabb. Elég sok pénz van a fejünkre kitűzve. Egyetértek testvéremmel, én is azt kérdezem: hogy lehet ennyire ostoba Utani?

– Úgy, hogy titkos légyottra megy. A fiúkat szereti – felelte Hiraga. Értetlenül meredtek rá.

– És miért kellene ezt titkolni?

– A fiatalember Andzsó egyik bizalmasa.

– Szó ka! – Dzsoun szeme felcsillant. – Azt hiszem, akkor én is titkolnám. De miért adja oda magát egy szép fiú egy olyan embernek, mint Utani, mikor már van egy hatalmas patrónusa?

Hiraga vállat vont. – Pénzért, mi másért? Nóri zsugori, Utani bõkezű... elvégre egész Japánban az õ parasztjai nyögik a legsúlyosabb adókat. Nem verik-e adósságai már az eget? Nem róla járja a mondás, hogy úgy fogyasztja az aranyobant, mint más a rizsszemeket? Így vagy úgy, de Andzsó hamarosan elhagyja ezt a világot. Lehet, hogy ez a csinos fiú úgy véli, hogy Utani túl fogja élni, érdemes kockáztatni... Utaninak elég komoly befolyása van az udvarnál. A koku kell a fiúnak! Miért is ne kellene? A családja nyilván szűkölködik és adósságokban úszik... Hiraszamuráji rang alatt szinte minden szamuráj szegénysorban él. Eh?

– Ez így van. – Mindnyájan egyetértettek.

– Ez már a negyedik sógun óta így megy – mondta keserűen a tizennyolc éves. – Már csaknem kétszáz éve. Az adót mind a daimjók kapják, pénzért osztogatják a szamuráji rangot mindenféle bűzhödt kereskedõnek, évrõl évre többnek, a mi jövedelmünket meg folyamatosan megnyirbálják. A daimjók elárultak minket!

– Ahogy mondod – bólogatott dühösen Akimoto. – Az én apám is kénytelen napszámba szegõdni, hogy etetni tudja a testvéreimet.

– Az én apámnak már csak a kardja maradt, háza sincs, csak egy viskója – mondta Dzsoun. – Dédapám kora óta úszunk az adósságban, sose fogjuk tudni visszafizetni. Soha.

– Én tudom, hogyan kell elintézni ezeket a mocskos pénzimádókat: el kell törölni az adósságokat, és meg kell ölni õket. Ha a daimjók így rendezik idõnként a tartozásaikat, miért ne tehetnénk mi is?

– Nem rossz ötlet – bólintott Akimoto –, de ez a fejedbe kerülne. Ogama nagyúr rögtön példát statuálna veled, hadd lássák az õ hitelezõi, hogy õ komolyan veszi az adósság törlesztését. Már négyévi adója van elõre betáblázva.

Egy másik sisi is megszólalt.

– Az én családomnak Szekigahara óta ugyanannyi a járandósága, pedig azóta a rizs ára a százszorosára emelkedett. Kereskedõnek vagy szakéfõzõnek kellene állnunk. Két nagybátyám meg egy bátyám már szögre is akasztotta a kardját, és meg is tette.

– Rettenetes... De már magam is gondolkodtam rajta.

– A daimjók cserbenhagytak minket.

– A legtöbbünket – igazította ki Hiraga. – Nem mindenkit.

– Igaz – mondta Akimoto. – Nem számít. Ha majd kiseprűzzük a barbárokat és véget vetünk a Toranagák sogunátusának, magunk fogjuk választani a daimjóinkat. Az új sógun majd rendesen etet minket is meg a családunkat is. És jobb fegyvereket is kapunk tõle, még gajdzsin puskákat is.

– Bárki lesz is a sógun, azokat a saját embereinek adja majd.

– Ugyan miért tenné, Hiraga? Lesz annyi, hogy mindenkinek jusson. A Toranagák évi öt-tízmillió kokut harácsolnak össze? Ebbõl bõven fel lehet minket rendesen fegyverezni. De mit is akartam kérdezni... Ja igen: ha szétválunk a sötétben, hol találkozunk majd?

– Nem itt, hanem a Negyedik Hídtól délre, a Zöld Füzek Házában. Ha valamilyen ok miatt nem tudnátok odajönni, rejtõzzetek el valahol, aztán térjetek vissza Kanagavába.

Most már ott álltak a verandán, minden idegszálukkal figyeltek, van-e veszély; élvezték ezt az érzést. Hiraga elmosolyodott. Hevesen vert az õ szíve is, egész testét átjárta az életöröm és a napról napra közeledõ halál érzete. Néhány perc múlva belevágunk. Oly sok idõ után végre megint tehetünk valamit...

Hosszú napokat töltött az angol követség melletti templomban, türelmetlenül leste a lehetõséget, mikor gyújthatná fel, de mindig sok volt az ellenséges katona, idegen és szamuráj egyaránt. Teltek-múltak a napok. Kertésznek adta ki magát, figyelt, hallgatózott, tervezgetett... Milyen könnyű volna megölni azt a magas barbárt, aki megúszta a tokaidói merényletet. Elképesztõ, hogy három barbár férfi meg egy nõ közül csak egyet tudtak megölni.

Íííí, a Tokaidó...! A Tokaidó Orit jelenti, Ori Sorint, Sorin pedig Szumomót, aki a jövõ hónapban lesz tizenhét éves... Nem hallgatok apám levelére! Nem! Ha cserben kell hagynom a szonnó-dzsóit, nem kell Ogama bocsánata! Bárhová vezessen is a halál, én a szonnó-dzsói útját járom.

Egyedül maradtam. Ori már meghalt vagy hamarosan meghal. Sorinnak vége. És Szumomo?

Az éjjel róla álmodott, könnyezve ébredt. Szumomo... tehetsége, heve, illata, teste, hívogató tekintete... Örökre elveszett számomra, gondolta. Teljesen hiábavaló a lótuszülés, a Buddha-testhelyzet, hiába a zen, semmi sem képes helyreállítani lelkem nyugalmát.

Tegnap azonban – istenek ajándéka! – megjött az Utanival kapcsolatos kurta, titkosírásos üzenet. Koiko mama-szanja küldte, aki Koiko szolgálólányától hallotta a hírt. Íííí, gondolta kárörvendve, vajon mit szólna hozzá Toranaga Josi, ha tudná, hogy a csápjaink már az ágya, sõt a férfiúi ékessége körül tapogatóznak?

Meggyõzõdve immár, hogy senki sem vette észre õket, felpattant, odament az ajtóhoz, s kése segítségével eltolta a reteszt. Gyorsan befelé. Az egyenruhás Akimoto kint maradt õrködni. A többiek nesztelenül követték Hiragát fel a lépcsõn a nõi szállás felé: Hiragának azt is elárulták, merre kell menni. A ház fényűzõen volt berendezve, minden a legjobb anyagokból készült: a tatami a lehetõ legfinomabb, a sódzsi a legnemesebb olajozott papír, a lámpásokban illatos olaj, jó illatú gyertyák. Befordultak egy folyosószögleten. A gyanútlan õrnek leesett az álla. A száját kinyitotta ugyan, de hang már nem jött ki rajta: Hiraga tõre megakadályozta.

Hiraga átlépte a holttestet, elõreóvakodott a folyosó végéig, ott megállt egy pillanatra, tájékozódott. Zsákutca. Kétoldalt elhúzható sódzsifalak. A folyosó végén egy nagyobb és díszesebb szoba, olajlámpa világít benne. A többi szobában imitt-amott szintén. Innen-onnan horkolás, nehézkes szuszogás. Hiraga némán intett Todónak és Dzsounnak, hogy kövessék, a többieknek meg hogy maradjanak, õrködjenek. Úgy indult elõre, mint egy vadászni induló,éjszakai ragadozó. A szuszogás erõsödött.

Intett a fejével Dzsounnak. A fiatalember nyomban ellépett mellette, leguggolt az ajtó másik oldalán, s Hiraga újabb jelére félrerántotta a sódzsit. Hiraga Todóval a nyomában a szobába szökkent.

A drága selyemtakarón és futonokon két meztelen, egymáshoz simuló férfi hevert, mindkettõ hasmánt, a fiú szétvetett lábakkal, az öreg rajta, hátulról átölelte; zihálva, mindenrõl megfeledkezve döfölõdött. Hiraga odalépett hozzájuk, kardját két kézre fogva magasra emelte, s hegyét a szív magasságában az öregember hátába döfte; egyszerre nyársalta fel s tűzte a tatamihoz mindkét embert.

Az öregnek torkán akadt a lélegzet, abban a pillanatban meghalt, csak keze-lába rángott még egyet-kettõt. A fiú tehetetlenül vájta körmeit a tatamiba, nem bírt megfordulni, nem bírta mozdítani a törzsét, csak kezét, lábát és fejét, de így sem tudott annyira hátranézni, hogy lássa és felfogja, mi történt; nem tudott mást, csak hogy valami módon felnyitották a testét, és rohamosan szivárog el belõle az élet. Rémült ordítás tolult a torkába. Todo odaszökkent, a nyaka köré fonta a garottot, hogy belefojtsa, de elkésett. A kiáltás egy része kiszakadt az elkínzott torokból.

Mindketten – Todo is, Hiraga is – az ajtó felé perdültek. Hiraga döfésre emelte tõrét. Todo, Dzsoun és a folyosón várakozó többiek kalapáló szívvel emelték magasra kardjukat. Mindannyian készen álltak támadásra, menekülésre, harcra, rohamra, halálra. Hiraga háta mögött a fiú ápolt, hosszú, festett, tökéletes körmei a saját nyakába mélyedtek, le akarta tépni a bõrébe vágó huzalt. Hirtelen remegni kezdtek az ujjai, megmerevedtek, még egyszer megremegtek, aztán nem mozdultak.

Csend. Valahol felhorkantott egy alvó, de nem ébredt föl. Még mindig nem kiáltott riadót senki. A támadók lassanként föllélegeztek. Hiraga intett, hogy vonuljanak vissza.

Azonnal engedelmeskedtek, csak Dzsoun rohant vissza a szobába Hiraga kardjáért. Terpeszállásban állt a két halott fölé, úgy próbálta kihúzni, de még meglazítani sem tudta. Hiraga intett, hogy engedje át a helyét, de neki sem sikerült. A futonok mellett egy kis lakkozott kardállványon ott nyugodtak a két halott fegyverei. Felvette az egyik kardot. Az ajtóból visszanézett.

Az olajlámpás tiszta, egyenletes fényében a két test úgy hatott, mint egyetlen hatalmas, soklábú, emberfejű szitakötõ: szárnyai a gyűrött takarók, a kard óriási ezüsttű. Innen az ajtóból a fiú arcát is látni lehetett: nagyon szép volt.

Josi a lõréses pártázatú bástyán sétálgatott Koikóval; egy jó fejjel magasabb volt nála. A hűvös szellõ apály illatát hordozta. Josi szeme az alattuk elterülõ városról a holdra villant, merengve figyelte. Koiko türelmesen várakozott. Kimonója a legfinomabb santungi selyembõl készült, alatta skarlát alsókimonót viselt. A haját kibontotta, a derekáig ért. Josi kimonóján, bár selyembõl készült, nem volt semmi különös. A kardja is hétköznapi volt – hétköznapi, de éles.

– Mire gondolsz, nagyúr? – kérdezte Koiko. Úgy látta, ideje eloszlatni Josi borongós hangulatát. Kettesben voltak ugyan, mégis szinte suttogott, jól tudta, a várban a falnak is füle van.

– Kiotóra – felelte egyszerűen Josi. És halkan.

– Elkíséred Nobuszada sógunt?

Josi megrázta a fejét, de már elhatározta, hogy még a hivatalos küldöttség előtt elmegy Kiotóba.

Valahogy itt kell tartanom ezt a hülyét, gondolta, nekem kell az egyetlen kapocsnak lennem a császár és a sogunátus között. Szinte össze se tudta számlálni, hányféle õrültség zajlik körülötte egyidejűleg: ez a tébolyító hivatalos látogatás; a gyűlölködõ, cselszövõ Andzsó, aki kicsikarta ehhez a ródzsú beleegyezését; ez a csapda, amelyben itt a várban vagyok; az egész ország tele ellenséggel, a szacumai Szandzsiróval és a toszai Hiróval az élen, és ott van még a csósúi Ogama, aki jelenleg a kapukat bitorolja, azokat a kapukat, amelyek fölött õsi jog szerint mi rendelkezünk. És mindezekhez ott vannak még a prédára lesõ, kiéhezett farkasokként nyálukat csorgató gajdzsinok.

Egyszer és mindenkorra el kell intézni õket. És Nobuszadát meg a hercegnõt egyszer és mindenkorra semlegesíteni kell.

A gajdzsinok esetében a végleges megoldás világos: bármilyen úton-módon, bármilyen áldozatok árán is, de nagyobb gazdagságra kell szert tennünk, mint az övék, és jobban fel kell fegyverkeznünk. Egyszer és mindenkorra ennek kell lennie titkos nemzeti politikánknak. Hogyan fogjuk ezt megvalósítani? Még nem tudom. Addig kell hízelegnünk nekik, míg el nem altatjuk õket, ki kell õket billentenünk az egyensúlyukból, saját ostobaságaikat kell ellenük fordítanunk, különb képességeink révén teljesen be kell hálóznunk õket.

És Nobuszada? Ugyanilyen tiszta ügy az is. Bár az igazi fenyegetést nem õ jelenti. A hercegnõ a veszélyes. Tõle kell tartani, õ az igazi erõ.

A hirtelen elévillanó képzeletbeli jelenet – a péniszt növesztett Jazu hercegnõ a befogadó szerepét játszó Nobuszadával – mosolygásra késztette. Remek sunga lenne, gondolta derűsen. A sungák – színes, erotikus témájú fametszetek – olyan népszerűek és sokra taksáltak voltak a jedói kereskedõk és boltosok körében, hogy a sogunátus már több mint száz esztendeje betiltotta õket, mondván: túl szabadosak a legalsóbb néposztály számára, és könnyen felhasználhatók az uralkodó osztály tagjainak kifigurázására. Japán megváltoztathatatlan társadalmi rendjében, amelyet még Nakamura diktátor, a tairõ határozott meg s Toranaga sógun szentesített, a szamurájok voltak az elsõk, a gazdálkodók a másodikak, a kézművesek, iparosok alkották a harmadik rendet, a negyediket, az utolsót, a mindenki által megvetettet a kereskedõk, „mások munkájának piócái”, ahogy az Örökség említette õket. A kereskedõket lenézték, mert szolgálataikra és vagyonukra mindenkinek szüksége volt – fõképp a vagyonukra. Fõleg a szamurájoknak.

Így aztán bizonyos megszorításokat lazítani lehetett. Jedóban, Oszakában és Nagaszakiban, ahol a leggazdagabb kereskedõk éltek, a legkiválóbb festõk és fametszõk a tilalom ellenére egymással versengve, ezerszámra, vígan készítették a sungákat, ezeket az erotikus, minden részletre kiterjedõ, precíz, de a nemi szerveket mindig gargantuai arányokban, mulatságosan felnagyító képeket.

Hasonlóan nagyra értékelték a legkiválóbb színészek ukijoe portréit. A színészek a pletykák, botrányok és szabados vigasságok állandó fõszereplõi voltak: a japán törvények szerint nõk nem léphettek színpadra, ezért a nõi szerepeket különlegesen képzett férfiak, onnagaták alakították. De még az õ portréiknál is keresettebbek voltak a leghíresebb kurtizánokról készült képek.

– Szeretnélek lefestetni. Kár, hogy Hirosige és Hokuszai már meghalt.

Koiko felkacagott. – És milyen testhelyzetben, nagyúr?

– Nem ágyban – nevetett vele Josi; ritkán nevetett. Koiko örült, hogy sikerült elhessegetni a rosszkedvét. – Inkább ahogy sétálsz az utcán egy zöld-rózsaszín napernyõvel, és az a rózsaszín-zöld kimonó van rajtad, amelyikbe aranypontyok vannak beleszõve.

– Nem volna jobb utca helyett inkább egy kert, szürkületkor, jánosbogarakkal?

– Dehogynem! Sokkal jobb! – Josi elmosolyodott: gyerekkora jutott eszébe, a ritka alkalmak, mikor nyári estéken felmentették a tanulás alól. Ilyenkor testvéreivel és barátaival selyemfátyol lepkehálóval a kezükben a mezõkre rajzottak jánosbogarat fogni. A bogarakat parányi kalitkába zárták, nézték, mint valami csodát, hogyan pulzál a fényük, verseket írtak, nevettek, tréfálkoztak – felelõsség nélkül, fiatalon. – Ahogy most érzem magam melletted – suttogta maga elé.

– Tessék?

– Kivetkõztettél önmagamból, Koiko. Úgy érzem, minden körülötted forog.

Koiko válaszként semmit s ugyanakkor mindent elmondó mozdulattal megérintette a karját. Örült a bóknak, minden idegszálával a férfira koncentrált, szeretett volna olvasni a gondolataiban és a vágyaiban, szeretett volna tökéletes partnere lenni.

De fárasztó ez a játék, futott át rajta megint. Ez a vendég nagyon bonyolult, túlságosan messzire lát, túlságosan kiszámíthatatlan, túl ünnepélyes és roppant nehéz szórakoztatni. Vajon meddig tart maga mellett? Kezdem gyűlölni ezt a várat, ezt a bezártságot, az állandó próbatételeket, hogy távol vagyok az otthonomtól, a dévaj kacagásoktól, hogy nem beszélgethetek kedvemre a többi hölggyel, Holdsugárral, Tavasszal, Virágszirommal s fõképp az én drága mama-szanommal, Meikinnel.

Ez mind igaz, de akkor is nagy dicsõség a világ közepén lenni, naponta egy kokut keresni; roppant boldog vagyok, hogy az lehetek, aki vagyok: szolgálóleánya a legnemesebb nagyúrnak, aki egyébként olyan, mint minden férfi – sírós kisfiú, aki bonyolult léleknek tünteti fel magát; édességgel és idõnkénti elnadrágolással könnyűszerrel kordában tartható, és aki – ha okosan játszol – csak abban dönt, amit te már elõre eldöntöttél – bármit hisz is.

Feltrillázott a kacagása.

– Mi az?

– Boldoggá teszel, nagyúr, eltöltesz életörömmel. Megengeded, hogy Boldogító Nagyúrnak nevezzelek?

Josit melegség járta át. – Ez a futonokon is érvényes?

– Ott is.

Kart karba öltve indultak befelé a holdfényes bástyáról.

– Oda nézz! – mondta hirtelen Josi.

Messze lent az egyik udvarház tüzet fogott. A lángok mind magasabbra csaptak, egyre sűrűbb lett a füst. Távoli tűzharangok kongása hallatszott, emberhangyák sereglettek elõ, gyorsan csatárláncba rendezõdtek a víztartályok és a tűz között. „A tűz a mi legnagyobb veszedelmünk, nem a nő – írta Örökségében ritka humorral Toranaga sógun. – A tűzre felkészülhetünk, a nőre soha, A házasulandó korba érő férfiak és nők keljenek egybe. Minden ház mellé épüljön elérhető közelségben víztartály."

– Ugye nem fogják tudni eloltani, nagyúr?

– Nem. Valamelyik kétbalkezes biztos feldöntött egy olajlámpást vagy gyertyát. – Josi összeszorította ajkát.

– Igazad van, nagyúr, sok az ilyen kétbalkezes – mondta azonnal, kezesen Koiko: hirtelen érezte, hogy Josiban harag ébredt. Nem tudta, miért. – Örülök, hogy a várban te irányítod a tűz elleni felkészülést, így nyugodtan alszom. Bárki művelte is, szigorúan meg kell mosni a fejét. Vajon kinek a palotája?

– A Tadzsima-rezidencia.

– Ó! Nagyúr, te minduntalan bámulatra késztetsz – mondta áhítatosan Koiko. – Csodálatos, hogy több száz palota közül és ilyen messzirõl meg tudod állapítani, melyik kié. – Mélyen meghajolt, hogy elrejtse arcát. Biztos volt benne, hogy az égõ ház a Vatasza-palota, Utani daimjó már halott, és a rajtaütés sikeres volt. – Csodálatos vagy.

– Ugyan... Te vagy csodálatos, Koiko-csan. – Josi rámosolygott a kedves, apró, figyelmes és veszélyes lányra.

Három nappal ezelõtt Miszamoto, új kémje, aki mindent elkövetett, hogy bizonyítsa értékét, jelentette, hogy a katonák szállásán terjengõ szóbeszéd szerint Utaninak és a szép fiúnak viszonya van. Utasította Miszamotót: teremtsen olyan helyzetet, amelyben Koiko szolgálólányának is a fülébe jut a dolog. Biztosra vette, hogy a szolgálólány elmeséli majd úrnõjének vagy a mama-szannak, esetleg mindkettõnek. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, ez a mama-szan, ez a bizonyos Meikin a szonnó-dzsói odaadó támogatója, háza a sisik titkos találkozóhelye és menedéke. Ilyenformán Utani és a fiú viszonyának híre eljut a sisikhez, akik kapva kapnak majd a nagyszerű lehetõségen, hogy elpusztíthatnak egy ilyen elõkelõséget. A sisik jelenléte és Koiko egyre fokozódó jelentõsége miatt Josi kémei már csaknem két esztendeje figyelték a mama-szant és a házat.

Mindeddig azonban a legcsekélyebb bizonyíték sem támasztotta alá a feltételezést.

Most viszont, gondolta, ha a palota lángokban áll, akkor Utanival már végezniük kellett. Megvan hát a bizonyíték: a szolgálólány fülébe juttatott értesülés megérlelte gyümölcsét. Boldogan megölték Utanit. Mint ahogy engem is boldogan – még boldogabban – elpusztítanának. Megborzongott.

– Én félek a tűztõl – mondta Koiko. Félreértette Josi borzongását, arcot akart neki adni.

– Gyere, bízzuk õket a karmára – mondta Josi. Egymásba karolva továbbsétáltak. Josi csak nehezen palástolta izgatottságát. Vajon mi lehet a te karmád, Koiko? Szólt neked a szolgálólányod? És te szóltál a mama-szannak?

Vagy igen, vagy nem. Nem vettem észre rajtad változást, mikor Tadzsimát mondtam Vatasza helyett, pedig figyeltem az arcod. Természetesen gyanakszom rád, mindig is gyanakodtam. Mi másért is választottalak volna? Ez csak kellemes fűszere kapcsolatunknak, nem? De. És mindenben megfelelsz a hírednek. Nagyon elégedett vagyok veled, így hát várok. Ne haragudj, de egyelõre nagyon könnyű téged csapdába csalni, még annál is könnyebb, mint a szolgálódból vagy abból a nem is olyan okos mama-szanból kiszedni az igazságot. És egyszer csak kattan a csapda.

Íííí...! Nem lesz könnyű döntés, mivel most – hála Utaninak – van egy titkos és közvetlen összeköttetésem a sisikhez, amelynek révén kedvem szerint fedhetem fel kilétüket, semmisíthetem meg vagy akár használhatom fel õket ellenségeimmel szemben. Miért is ne?

Csábító gondolat!

Nobuszada ellen? Nobuszada és a hercegnő ellen? Roppant csábító! Elnevette magát.

– Olyan boldog vagyok, hogy ilyen jókedvű vagy ma este, nagyúr.

Jazu hercegnõ könnyezett. Már csaknem két órája próbálkozott minden elképzelhetõ módszerrel, amit csak olvasott vagy látott a párnázókönyvekben, s noha sikerült Nobuszadánál merevedést elõidéznie, Nobuszada még a felhõk és az esõ elérése elõtt cserbenhagyta. Nobuszada ekkor szokásához híven könnyekben tört ki, s dühöngve, hisztérikus köhögési rohamok közepette szidta Jazut, hogy õ a hibás. A vihar szokás szerint gyorsan elvonult, Nobuszada bocsánatot kért, odafészkelte magát Jazuhoz, csókolgatni kezdte a kebleit, végül a mellét szopva, ölébe simulva elaludt.

– Ez nem igazság! – nyüszített Jazu. Ki volt merülve, sehogy sem jött álom a szemére. Muszáj fiút szülnöm, gondolta, különben mindkettõnknek végünk. Micsoda szégyen...! Az lesz a vége, hogy lebororváltatom a fejem és buddhista szerzetesnõnek állok... Okó, okó...!

Még az udvarhölgyei sem tudtak segíteni.

– Ti mind tapasztalt nõk vagytok, legtöbbetek férjnél is van, kell lennie valami módszernek, amivel az uramat férfivá lehet tenni! – rikoltott rájuk többheti eredménytelen próbálkozás után. Mind õt magát, mind az udvarhölgyeket megdöbbentette, hogy kijött a sodrából. – Találjátok meg a módját! Ez kötelességetek!

Udvartartása hónapokon át eredménytelenül konzultált különféle füves emberekkel, tűgyógyászokkal, orvosokkal sõt jövendõmondókkal is. Jazu ma reggel maga elé hívatta a fõudvarhölgyet.

– Kell lennie valamilyen megoldásnak! Mit javasolsz?

– Még csak tizenhat esztendõs vagy, tiszteletre méltó hercegnõ – felelte térden állva a fõudvarhölgy –, urad sem idõsebb, és...

– De ilyen idõs korára szinte minden asszony megfogan! Még a jóval fiatalabbak is! Mi baja lehet az én uramnak? Vagy talán nekem van valami bajom?

– Nincsen teneked semmi bajod, hercegnõ, mondtuk már sokszor, az orvosok is mind azt mondják, az égvilágon semmi bajod...

– Na és ez az óriási orvos, ez a gajdzsin orvos, akirõl beszélnek? Az egyik szolgálólányom szerint állítólag csodákat művel, kikúrál mindenfajta kórságot... Talán az én uramat is ki tudná gyógyítani.

– Jaj, bocsáss meg, fenség! – fakadt ki döbbenten az udvarhölgy. – Ez elképzelhetetlen, hogy gajdzsin orvoshoz forduljatok! Nagyon kérlek, légy türelemmel, légy türelmes. Cseng-szin csodálatos jós, õ is azt mondja, csak türelem, és egész bizto...

– Titokban kell csinálni, te esztelen! – rikoltott rá Jazu. – Még hogy türelem... Hónapok óta várok! Hónapok óta várok türelemmel, de az én nagyuramnak még mindig semmi reménye utódra. – Mielõtt még visszafoghatta volna magát, pofon ütötte az elõtte térdeplõ asszonyt. – Tíz hónapja várok türelemmel! Elegem van az ostoba tanácsokból! Tűnj el a szemem elõl, te nyomorult! Tűnj el! Ne is lássalak többé!

Egész nap a mai estére készült. Nobuszada kedvenc ételeit tálaltatta, jó sok ginzenget fõzetett beléjük. A különleges szaké szintén ginzenggel és rinocérosz szarvából õrölt porral volt dúsítva. Különleges illatszerek, erõs afrodiziákumok. Különleges imák Buddhához. Különleges fohászok Amateraszuhoz, a Napistennõhöz, Ninigi nagyanyjához: Ninigi volt az, aki a mennyekbõl a földre szállt, hogy Japánt kormányozza, õ volt a dédapja Dzsimmu tennónak, aki huszonöt évszázada megalapította az elsõ császári dinasztiát – s következésképp Jazu õse is volt.

De semmi sem segített.

Jazu hercegnõ most itt hevert éjnek évadján a futonokon az ura mellett, és halkan sírdogált. Férje ott aludt mellette, nem volt nyugodt az álma, idõnként köhögött, tagjai meg-megrándultak. Jazu nem találta ellenszenvesnek az arcát. Szerencsétlen, ostoba kölyök, gondolta szánakozva, az volna a karmád, hogy oly sok elõdödhöz hasonlóan te is örökös nélkül halj meg? Okó, okó, okó! Miért is hagytam magam rábeszélni erre a szerencsétlenségre, miért nem tartottam ki az én imádott hercegem mellett?

Négy éve, tizenkét esztendõs korában anyja nagy örömére – utolsó s egyben legkedvesebb ágyasa volt Jazu apjának, a lánya születése évében elhunyt Ninko császárnak – s a Ninko császár örökébe lépõ Komei császár, Jazu jóval idõsebb féltestvére örömére és szükségszerű beleegyezésével, boldogan lépett jegyességre gyermekkori játszótársával, Szugavara herceggel.

Ez volt az az év, amelyben a bakufu Komei császár óhajtása, az udvar többségének kívánsága és a daimjók nyílt rosszallása ellenére hivatalosan aláírta a Jokomahát és Nagaszakit megnyitó egyezményt. Ez volt az az év, amelyben a szonnó-dzsói csatakiáltássá vált. És ez volt az az év, amelyben Ii, az akkori tairó felvetette a herceg tanácsadójának, hogy Jazu hercegnõt Nobuszada sógunhoz kellene férjhez adni.

– Kérlek, bocsáss meg – mondotta erre a tanácsadó –, de ez lehetetlen.

– Nagyon is lehetséges és még inkább szükséges is, hogy a sogunátust a császári dinasztiához kössük, s ezáltal tovább szilárdítsuk az ország békességét és nyugalmát – vetette ellen Ii. – Számos történelmi példa van rá, hogy a Toranaga család valamelyik tagja valamelyik császári sarjjal lépett frigyre.

– Kérlek, bocsáss meg. – A tanácsadó elaggott férfi volt, öltözéke éppoly választékos, mint a frizurája; a fogai feketére festettek. – Mint te is tudod, a fenséges hercegnõ már jegyet váltott, és megállapodás született, hogy amint az érettség korába lép, férjhez is megy. És mint szintén tudomásod van felõle, Nobuszada sógun is eljegyezte egy kiotói elõkelõség lányát.

– Bocsáss meg, de ilyen illusztris személyiségek eljegyzése államügy, s mint ilyen fölött a sogunátus rendelkezik – mondta Ii. – Alacsony, méltóságteljes, hajlíthatatlan férfi volt. – Nobuszada sógun eljegyzését saját kívánságára semmisnek nyilvánítottuk.

– Ó, milyen szomorú. Értesüléseim szerint kitűnõ frigynek ígérkezett.

– Nobuszada sógun és Jazu hercegnõ egyaránt tizenkét éves. Kérlek, értesítsd a császárt, hogy a tairó szeremé tudatni vele: a sógun megtiszteltetésnek tekintené, ha Jazu hercegnõt feleségeként elfogadhatná. Mire a hercegnõ tizennégy-tizenöt esztendõs lesz, összeházasodhatnak.

– Konzultálni fogok a császárral, de kérlek, bocsáss meg, tartok tõle, hogy a kívánságod nem lesz teljesíthetõ.

– Nagyon remélem, hogy a Mennyek Fiát maga a menny vezérli egy ilyen fontos döntésben. A gajdzsinok a kapuink elõtt állnak. A sogunátust és a dinasztiát meg kell erõsíteni.

– Bocsáss meg, de a császári dinasztiának nincs szüksége erõsítésre. Ami pedig a bakufut illeti, nyilvánvalóan csak erõsíti a békét, ha alávetik magukat a császári sugallatoknak.

– Az egyezményt alá kellett írnunk – mondta nyersen Ii. – Bármit mondunk is a közvéleménynek, a barbárok flottái és fegyverei képesek térdre kényszeríteni minket. Védtelenek vagyunk! Kénytelenek voltunk aláírni!

– Bocsáss meg, de ez a bakufu és a sogunátus hibája és problémája. Komei császár nem értett egyet az egyezménnyel, nem is akarta, hogy aláírjuk.

– A külpolitika és minden rövid távú politikai intézkedés – miként ez a házasság, amelyet oly alázatosan szorgalmazok – a sogunátus kizárólagos fennhatósága alá tartozik. A császár mindenek fölött való elsõbbsége minden más ügyben vitathatatlan.

– Minden más ügyben? Néhány évszázada még, ahogy ezredéveken át, mindenben a császár határozott.

– Bocsáss meg, de azok az évszázadok már elmúltak.

Ii javaslatát a bakufuval szemben állók sértésnek tekintették: nyilvánosságra kerülése hatalmas felzúdulást keltett. Alig telt bele néhány hét, a sisik meggyilkolták az arcátlan lit, és az ügy hullámai lassanként elcsitultak.

Csend volt egészen két évvel ezelõttig, míg Jazu hercegnõ tizennégy esztendõs nem lett.

Jazu császári hercegnõ ugyan még nem volt asszony, de máris tehetséges költõnek tartották, olvasott és írt a klasszikus kínai nyelven, ismerte az összes udvari rituálét, és még mindig szerelmes volt a hercegébe, amiképp az is õbelé.

Andzsó, aki az egyre fokozódó fenyegetések hatására úgy érezte, hogy a sogunátus tekintélye erõsítésre szorul, szintén felkereste a hercegi tanácsadót, aki elismételte neki mindazt, amit Iinek már elmondott. Andzsó se mondott mást, mint Ii, de ellenlábasa csodálkozására még hozzáfűzte: – Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet, de sajnos Vakura császári főkamarás nem ért vele egyet.

A negyvenes éveiben járó, magas polcra kapaszkodott, de nem születése folytán elõkelõ Vakura az egyezményt ellenzõ középnemesek idegenellenes mozgalmának vezéralakja volt, fõkamarásként egyike a császárhoz bejáratos keveseknek.

Vakura néhány nap múlva kihallgatásra jelentkezett a hercegnõnél.

– Örömmel értesítelek, hogy a Mennyek Fiának az a kívánsága: nyilvánítsd semmissé a Szugavara herceggel kötött eljegyzésedet, és Nobuszada sógunhoz menj feleségül.

Jazu hercegnõ csaknem elájult. Az udvarban a császár kívánsága parancs volt. – Ez valami tévedés lesz! A Mennyek Fia két évvel ezelõtt nyilvánvaló okokból már ellenezte ezt a kérést. Nem hiszem el, hogy az Istenség ilyen förtelmet kérjen tõlem.

– Bocsáss meg, de ebben nincs semmi förtelmes. És a Mennyek Fia ezt óhajtja.

– Akkor sem teszem meg! Megtagadom!

– Bocsáss meg, de ezt nem teheted. Engedelmeddel elmagyaráznám, mi...

– Nem engedem meg! Nem vagyok hajlandó! Nem vagyok hajlandó! Nem és nem!

Az elkövetkezõ napok során a kitartó Vakura újra és újra felkereste, de a hercegnõ ugyanolyan nyakas volt.

– Nem.

– Bocsáss meg, fenség – szólította meg lángvörösen a fõudvarhölgye –, de a császári kamarás szeretné, ha megint fogadnád néhány percre, hogy kifejthesse, miért kérik ezt tõled.

– Nem fogadom. Mondd meg neki, hogy beszélni akarok a bátyámmal!

– Jaj, kérlek, bocsáss meg, fenség – mondta döbbenten a fõudvarhölgy. – Bocsáss meg, kérlek, de kötelességem emlékeztetni, hogy miután a Mennyek Fia felmagasztaltatott, nincsenek többé se rokonai, se barátai.

– Igen... tudom. Bocsáss meg. Túl sok teher nehezedik rám, kérlek, bocsáss meg. – A császár arcára még az udvar tagjai közül is csak nagyon kevesen emelhették tekintetüket: a felesége, az ágyasai, az anyja, a gyermekei, a testvérei és két-három tanácsos. E néhány intimuson kívül más nem pillanthatott rá. A császár istenség volt.

Eleihez hasonlóan, attól a pillanattól fogva, hogy Komei végigcsinálta a rituálét, amely lelkét misztikus úton egyesítette nemrég elhunyt apjáéval, az elõzõ császáréval – ugyanúgy, ahogy apja egyesítette lelkét az õ apjáéval s ekképp e megszakítatlan lánc révén Dzsimmu tennóéval –, megszűnt halandó lenni, istenséggé vált, a szent szimbólumok – a Golyóbis, a Kard s a Tükör – őrzője, a Mennyek Fia lett.

– Kérlek, bocsáss meg – ismételte alázatosan Jazu; megdöbbentette saját szentségtörése. – Rettenetesen sajnálom... Kérlek, kérd meg a császári főkamarást, folyamodjon nevemben a Mennyek Fiához, hogy áldozzon rám egy percet értékes idejébõl.

A könnyezõ Jazunak most eszébe jutott, miként térdelt néhány nap múlva lehajtott fejjel a császár s udvaroncai elmaradhatatlan tömege elõtt. Alig ismerte meg a hivatalos, bõ, szinte örvénylõ öltözékét viselõ császárt – hónapok óta nem látta már. Könnyezett, könyörgött, esdekelt – a kívülállók számára alig érthetõ, kötelezõ udvari nyelven – mígnem teljesen kimerült.

– Császári felség, én nem akarok hazamenni, nem akarok abba a visszataszító Jedóba, a világ végére menni... Könyörgök, engedd, hogy kimondjam: egy vérbõl valók vagyunk, nem holmi felkapaszkodott jedói hadurak... – Szerette volna még odarikoltani, hogy õk, õ meg a császár nem parasztivadékok, akik nem képesek se rendesen beszélni, se öltözködni, se étkezni, se viselkedni, nem tudnak írni-olvasni és bűzlenek a daikontól – de nem merte. Ehelyett csak annyit mondott: – Könyörgök, hadd maradjak!

– Elõször: kérlek hallgasd végig higgadtan és figyelmesen Vakura főkamarás mondandóját, ahogyan az egy császári hercegnõhöz illik.

– Engedelmeskedem, császári felség.

– Másodszor: akaratod ellenére nem fogom engedélyezni ezt a frigyet. Harmadszor; térj vissza tíz nap múlva, akkor megint beszélünk a dologról. És most eredj, Jazu-csan. – Jazu életében ez volt az elsõ eset, hogy bátyja a neve becézõ formáját használta, így hát meghallgatta Vakurát.

– Az okok elég bonyolultak, hercegnõ.

– Szokva vagyok a bonyodalmakhoz, fõkamarás úr.

– Rendben van. E frigy fejében a bakufu beleegyezik, hogy kiseprűzi a gajdzsinokat, és eltörli az egyezményt.

– Andzsó Nóri szerint ez lehetetlen.

– Ez idõ szerint igaza is van. Ezzel szemben ráállt, hogy nyomban elkezdi a hadsereg modernizálását, és kiépít egy legyõzhetetlen hajóhadat. Hét-nyolc, de legfeljebb tíz esztendõ múltán elég erõsek leszünk, hogy keresztülvigyük az akaratunkat.

– Vagy húsz év múlva. Vagy ötven vagy száz év múlva! A Toranaga sógunok végighazudozták az egész történelmet, nem lehet bennük megbízni!

– Bocsáss meg, de ezúttal a császár is bízik bennük. Az az igazság, hercegnõ, hogy átmenetileg nincs hatalmunk fölöttük.

– Akkor bolond leszek túsznak állni hozzájuk.

– Bocsáss meg, de még nem volt alkalmam hozzátenni, hogy a császár és a sogunátus közötti kapcsolat javulásának egyik feltétele ez a házasság, és ez az ország nyugalma érdekében roppant fontos. A sogunátus hallgatni fog a császári tanácsra, és engedelmeskedni fog a császári óhajoknak.

– És mennyiben mozdítja ezt elõ az én házasságom?

– Nem lesz-e képes az udvar általad befolyásolni sõt kézben tartani ezt a gyermek sógunt és kormányát?

Jazuban érdeklõdés ébredt.

– Kézben tartani? A császár nevében?

– Természetesen. Hogyan volna képes ez a fiú, aki hozzád képest, hercegnõ, még csak gyermek, hogyan volna képes ez a gyermek bármit is eltitkolni elõled? Erre nyilvánvalóan nem futja a tehetségébõl. A Magasztos azt reméli, hogy te, a húga a közbenjárója leszel. A sógun feleségeként mindenrõl tudomásod lesz, és a sógunon keresztül hamarosan a bakufu hatalmának minden szálát a kezedben tartod. A harmadik Toranaga sógun óta még sosem volt erõs sógun. Nem volna tökéletes megoldás, ha a te kezedben összpontosulna a tényleges hatalom?

Jazu hercegnõ ezen hosszasan elgondolkodott.

– Se Andzsó, se a sogunátus nem gyengeelméjű. Ezt õk is kikövetkeztethették.

– Ők nem ismernek, fenség. Nádnak néznek, azt hiszik, kényük-kedvük szerint hajlíthatnak, mint azt a gyereket, Nobuszadát. Különben miért választották volna éppen õt? Ők azért szorgalmazzák ezt a házasságot, mert növelni akarják a tekintélyüket, és közelebb akarják hozni egymáshoz az udvart és a sogunátust. Mi sem természetesebb, gondolják, mint hogy te, a leány, engedelmes bábjuk leszel, a császári akarat aláásója.

– Bocsáss meg, de azt hiszem, túl sokat vársz egy nõtõl. Én nem akarom elhagyni az otthonom, nem akarok lemondani a hercegrõl.

– A császár kéri.

– A sogunátus megint alkudozik vele, pedig egyszerűen csak engedelmeskedniük kellene – mondta keserűen Jazu.

– A császár arra kér, segíts engedelmességre szorítani õket.

– Kérlek, bocsáss meg, de nem tehetem.

– Két esztendeje, abban a rossz évben – folytatta Vakura ugyanabban a mértéktartó stílusban –, az éhínség évében, abban az évben, amelyikben Ii aláírta az egyezményt, a bakufu néhány tudósa elkezdett történelmi példákat keresni császárok trónfosztására.

Jazunak elállt a lélegzete.

– Ezt sose mernék!

– A sogunátus az sogunátus, ez idõ szerint azt tesz, amit akar. Miért ne vennék fontolóra, hogy eltávolítanak egy útjukba került akadályt, bármi legyen is az? Vagy talán a császár, a megzavart lelki békéjű császár nem vette-e fontolóra, hogy lemondjon a fia, Szacsi herceg javára?

– Ez csak pletyka! – robbant ki Jazu hercegnõ. – Ez nem lehet igaz!

– Szerintem igaz, császári fenség – mondta komoran Vakura. – Mint ahogy az is igaz, hogy a Magasztos most arra kér: segíts neki.

Jazu hercegnõ a lelke mélyén tudta már, hogy bármit mond is, a beszélgetés mindig a „kérésre” fog visszakanyarodni. Nincs menekvés elõle. A végén vagy engedelmeskedik, vagy szerzetesnek áll. Már nyitotta a száját, hogy egyszer és mindenkorra visszautasítsa a kérést, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Egy gondolat hasított az elméjébe, s életében elõször másképp, felnõtt s nem gyerek módjára kezdett gondolkozni. A válaszát is már ez a másfajta gondolkodásmód formálta.

– Rendben van – mondta. – Beleegyezem, de csak azzal a feltétellel, hogy Jedóban is ugyanolyan körülmények között élhessek, mint itt a császári palotában.

E beszélgetés következtében jutott el idáig, ezért jött el ez a könnyes éjszaka.

Felült a futonon, letörölte könnyeit. Hazug disznók, gondolta. Megígérték, de még ebben is becsaptak. Nobuszada felnyögött s megfordult álmában. A lámpafényben, ami nélkül nem tudott aludni, még gyerekesebbnek hatott, Jazu inkább az öccsének, sokkal fiatalabb öccsének, mint férjének látta. Kedves fiú, figyelmes, mindig hallgat rá, megfogadja a tanácsait, nincsenek elõtte titkai... pontosan úgy viselkedik, ahogy Vakura megjósolta. De ez kevés.

Az én drága Szugavarám... Most már soha el nem érhetem... ebben az életben.

Megborzongott. Az ablak nyitva volt. Kikönyökölt a széles párkányra. A leégett, de még füstölgõ daimjókastélyt szinte észre sem vette – szerte a városban itt is, ott is lángokban állt egy-egy ház. A városon túl a tenger holdfényben csillogott, a szél égett szagot sodort, keleten már derengett az égbolt.

Még a Vakurával folytatott beszélgetés napján megfogadta magában: életcélja az életét tönkretevõ sogunátus tönkretétele lesz, hogy megfossza minden hatalmától, s a hatalmat a Magasztos kezébe tegye le.

Tönkreteszem õket, ahogy õk tettek tönkre engem, gondolta. Sokkal okosabb volt már, mintsem akár egy kútba is belesuttogja a titkát. Könyörögtem, hogy ne küldjenek ide, könyörögtem, hogy ne adjanak hozzá ehhez a gyerekhez, és bár õt szeretem, ezt az undorító helyet gyűlölöm, gyűlölöm ezeket az undorító embereket.

Haza akarok menni! Haza is fogok menni. Úgy valamivel elviselhetõbb lesz az élet. Bármit tesz, bármit mond, bárhogy ágál is Josi, elmegyünk Kiotóba. Hazamegyünk. És ott is maradunk!

MÁSODIK

KÖNYV

Október 15., hétfő

Tíz nap telt el. Phillip Tyrer a jedói követség déli napfényben fürdõ verandáján ülve elmélyülten gyakorolta a japán kalligráfiát. Ecset, tus és víz volt a keze ügyében, körülötte tucatszám hevertek a telerótt és elhajított, az angliai árakhoz képest megdöbbentõen olcsó rizspapírok. Tyrert Sir William küldte ide, hogy készítse elõ a vénekkel való elsõ találkozást.

Hirtelen megállt kezében az ecset: Settry Pallidar kapitány és tíz hasonlóan makulátlan egyenjuhás lovas katona közeledett a dombtetõ felé. A követség elõtti téren álldogáló szamurájok – sokkal többen voltak, mint korábban – utat engedtek nekik. A kurta, merev tisztelgéseket kurta, merev meghajlások viszonozták – látnivalóan valamiféle kialakulóban lévõ protokollnak megfelelõen. A vaskaput vörös kabátos katonák nyitották – õk is sokkal többen voltak, mint korábban – és õk is csukták be a kövezett udvarra becsattogó lovasok után.

– Isten hozta, Settry! – kiáltott a lépcsõn lerobogva az érkezõk üdvözlésére sietõ Tyrer. – De örülök, hogy látom! Honnan a pokolból került elõ?

– Jokohamából, barátom, honnan máshonnan? Hajón jöttünk. – Abban a pillanatban, amint Pallidar leszállt a nyeregbõl, az egyik kertész – kapáját le sem téve – futólépésben, menet közben hajlongva már rohant is, hogy megfogja a hátas kantárát.

Pallidar keze a pisztolytáskájára siklott. – Tűnj innen!

– Nyugalom, Settry, ez egy rendes ember. Ukijának hívják, az egyik állandó alkalmazottunk, mindig nagyon készséges. Domo, Ukija – mondta Tyrer.

– Hai, Taira-szama, domo. – Hiraga gépiesen elmosolyodott; arcát félig eltakarta kulikalapja. Meghajolt és úgy maradt.

– Tűnj el – ismételte Pallidar. – Ne haragudjon, Phillip, de nem bírom, ha ezek a disznók a közelemben sündörögnek, fõleg ha kapa is van a kezükben. Grimes!

Nyomban ott termett egy gyalogos, durván félretaszította Hiragát, és megragadta a ló kantárát. – Pattanj innen, japcsi! Takarodj!

Hiraga engedelmesen fejet hajtott – üres mosolya meg se rezzent – és odébb ment. De nem távolodott el túlságosan, épp csak annyira, hogy jól hallja a gajdzsinok beszélgetését. Csak nehezen gyűrte le indulatát, hogy ne bosszulja meg azonnal a sértést: a borotvaéles kapával, a kalapjában rejlõ kis gyilokkal vagy acélkemény kezével.

– Hogyhogy hajón? – kérdezte Tyrer.

– Így gyorsabb volt. A járõrök jelentették, hogy a japánok végig a Tokaidón újabb sorompókat állítottak fel, Hodogajától Jedóig úgy feltorlódott a forgalom, mint a Piccadilly Circusön a királynõ születésnapján. A szokásosnál is idegesebb mindenki. Üzenet jött Sir Williamtõl, hogy a követséget be kell zárni, maga és a személyzet pedig térjen vissza Jokohamába. Én leszek a kísérõjük... az arc kedvéért.

Tyrer rámeredt. – És a találkozóval mi lesz? Én meg dolgozom itt, a lelkem is kiteszem, hogy mindent elõkészítsek.

– Nem tudom, pajtás. Ezt hoztam. Tyrer feltörte a hivatalos levél pecsétjét.

P. Tyrer úrnak, Jedóba, a brit követségre. Ezúton értesítem: megállapodtam a bakufuval, hogy az október 20-ra kitűzött megbeszélést november 5-re, hétfőre halasztjuk. A fölösleges költségek elkerülése érdekében ön és beosztottai Pallidar kapitány kíséretében haladéktalanul térjenek vissza.

– Háromszoros hurrá! Repülök!

– Mikor óhajt indulni?

– Ha a Nagy Fehér Fõnök azt mondja, haladéktalanul, akkor én haladéktalanul indulok. Már alig várom. Mit szólna hozzá, ha elõbb megebédelnénk? Jöjjön, üljünk le. Mi újság Jokopokóban?

– Nem sok. – Fölmentek a verandára, letelepedtek a karosszékekbe. Hiraga eközben buzgón kapálgatva közelebb játszotta magát.

Pallidar rágyújtott egy vékony manilaszivarra.

– Sir William, a tábornok meg az admirális megint összejött az ottani kormányzóval meg a bakufuval, verték az asztalt, hogy harisnyakötõt csinálnak a belükbõl, ha nem kerítik elõ Canterbury gyilkosait... És akkor most itt ez a Lim... Rémes. A japánok alázatoskodtak, mint mindig, jaj, õk nagyon sajnálják, minden utat és ösvényt figyelnek, õk is el akarják fogni a tetteseket, bocsássuk meg a késedelmeskedést. Ó, mondja erre Sir William, eszerint tudják, kik a tettesek? Jaj, azt nem, mondja erre a japcsi, de úgy gondolták., ha mindenkit szemmel tartanak és ellenõrzik a papírjaikat, esetleg rájuk bukkanhatnak. Õk megtesznek minden elképzelhetõt, minket pedig arra kérnek, segítsünk nekik azzal, hogy jobban tartózkodunk a forradalmároktól. Mellébeszélnek! Ha akarnák, el tudnák fogni õket. Hazudnak.

– Ez a szerencsétlen Lim... Hátborzongató! Egészen odavoltam. Sir William kis híján szélütést kapott. Még mindig nem derült ki, hogyan jutottak be a gyilkosok a kanagavai követségre?

– Nem, ugyanott tartunk. – Pallidar észrevette az írásjegyekkel telerótt papírlapokat, de nem tett megjegyzést. Meglazította a gallérját. – A szolgálatos káplárt lefokozták, a másik kettõ ötven korbácsütést kapott szolgálatszeges miatt. És mi van ezzel a majomfejjel?

Tyrer összerázkódott. – Sir Williams szerint azért csinálták, mert Lim kigúnyolta a delegációjukat, majmoknak nevezte õket, és így akartak bosszút állni.

Pallidar füttyentett. – Ez azt jelenti, hogy valamelyik ért angolul... vagy legalábbis töri az angolt.

– Mi is ugyanerre a következtetésre jutottunk. – Tyrer nagy önuralommal elhessentette félelmeit. – De ott egye meg õket a fene! Örülök, hogy látom. Mi van még?

Pallidar szórakozottan figyelte Hiragát. – Ogílvy tábornok szerint több van ezek mögött a sorompóállítások és csapatmozgások mögött, mint elsõ pillantásra gondolhatnák. A kereskedõk szerint japán üzletfeleik mind azt suttogják, hogy a Jedóból kifelé vezetõ utakat lezárták... Polgárháborúra van kilátás. Elég kellemetlen, hogy errõl nincsenek további értesüléseink. Mászkálnunk kellene mindenütt, ahol az egyezmény lehetõvé teszi, a saját szemünkkel kellene meggyõzõdnünk a dolgok állásáról. Ogilvy és Ketterer ezúttal kivételesen egyetért, hogy ugyanazt kellene tennünk, amit Indiában vagy bárhol máshol: járõröket kellene kiküldenünk vagy akár egy-két ezredet is, hadd lássák, kivel van dolguk, aztán felvenni a kapcsolatot valamelyik elégedetlen törzsfõnökükkel, hogy kijátsszuk a többiek ellen. Akad itt egy kis sör?

– Igen, persze, hogyne, bocsásson meg. Csen!

– Igen, úr!

– Sör csopcsop – mondta Tyrer. Nem volt benne biztos, hogy a probléma olyan harcias megközelítést kíván, mint amilyet Pallidar ajánl. A kertészek elõmunkása közelebb jött a verandához, megállt és mélyen meghajolt. Pallidar meglepetésére Tyrer enyhe meghajlással ugyan, de viszonozta a gesztust. – Hai, Sikisa. Nan deszu ka? - Tessék, Sikisa, mit akarsz?

Pallidar még nagyobb csodálkozására Tyrer folyékonyan válaszolt a kertész kérdésére. Beszélgettek egy ideig, aztán a kertész meghajolt és távozott.

– Hai, Taim-szan, domo.

– Uram, egek! Hát ez meg mi volt?

– Eh? Ja, az öreg Sikisa? Csak azt tudakolta, elkezdhetik-e a konyhakert elõkészítését. Sir William friss zöldséget kért, karfiolt, hagymát, újburgonyát meg... Mi az?

– Maga eszerint tényleg beszél japánul?

Tyrer felnevetett. – Ó nem, igazából nem, csak már tizedik napja, hogy be vagyok ide kasztlizva, az ég adta világon semmi dolgom, így aztán csak biflázok, szavakat meg kifejezéseket tanulok. Rettenetesen élvezem, óriási lökést adott, hogy már képes vagyok kommunikálni. – Fudzsiko arca jelent meg lelki szemei elõtt, a vele töltött órák, ahogy beszélgetnek, legutóbb tíz napja, mikor egy napra és egy éjszakára visszament Jokohamába. Éljen Sir William! Ma vagy holnap újra találkozom Fudzsikóval! Csodás! – Csodás! – szökkent ki szélesen mosolygó száján a szó. – Vagyis – tette hozzá sietve nagyon élvezem a tanulást. Próbálok beszélni, olvasni, írni. Az öreg Sikisától tanultam a legtöbbet, a munkával kapcsolatos szavak többségét, meg Ukijától – mutatott a hallótávolságon belül, buzgón munkálkodó Hiragára. Nem tudta, hogy az „Ukija” álnév, s egyszerűen csak annyit tesz: kertész. Ukijától tanulok írni is... Japán létére nagyon intelligens.

Az elõzõ napi tanulás alkalmával megpróbált meggyõzõdni, igazak-e a hírek. Jelbeszéddel és a Poncintõl tanult szavak segítségével megkérte Ukiját, írja le neki a „háború” jelentésű szenszo és a „nemsokára” jelentésű dzsiki-ni szavak írásjelét, aztán a maga kezdetleges módján, ügyetlen kézzel papírra vetette: Háború, Japánban, hamar, kérem?

Hiraga arca hirtelen valahogy más lett, meglepetést tükrözött. – Gajdzsin to nihondzsin ka? – Idegenek és japánok?

– Ijé, Ujika. Nihondzsin tó nihondzsin. – Nem, Ukija. Japánok és japánok.

Ukija váratlanul felkacagott. Tyrernek csak ekkor tűnt fel, milyen jóképű, mennyire más, mint a többi kertész. Felötlött benne, miért látszik olyan sokkal intelligensebbnek a többinél, noha már tudta, hogy a brit munkásokkal ellentétben a legtöbb japán tud írni-olvasni.

– Nihondzsin cuneni szenszo nihondzsin! – A japánok állandóan harcolnak egymás ellen, – mondta újra felkacagva Ukija. Tyrer vele nevetett; egyre jobban kedvelte ezt az embert.

Most rámosolygott Pallidarra. – Na, tényleg... Mi újság? Nem a hivatalos dolgok érdekelnek, az ég áldja meg. Angelique-kel mi van?

Pallidar felmordult. – Nem is tudtam, hogy érdeklõdik iránta. Tévedtem volna? – kérdezte nyersen, de tréfának szánva.

– Ugyan már... Én? – mondta ugyanolyan nyersen, ugyanolyan évõdõ hangsúllyal Tyrer. Elnevették magukat.

– Holnap lesz az eljegyzése.

– Szerencsés ember ez a Malcolm! Istennek hála, hogy nem kell itt maradnom! Nagyon nem szívesen mulasztanám el azt a mulatságot. Hogy van Angelique?

– Szebb mint valaha. Rendeztünk egy kis összejövetelt a tiszti étkezdében, õ volt a díszvendég. Olyan volt, mint egy istennõ, annak a felfuvalkodott hólyagnak, annak a békaevõ követnek a karján érkezett, meg azzal az André Poncin nevezetű fickóval... egyiküket sem kedvelem. Olyan...

– André nagyon rendes ember... sokat segít nekem a japántanulásban.

– Lehet, hogy rendes, de én akkor sem bízom benne. A The Timesban van egy hosszú cikk arról, hogy Európában háború készül: Franciaország és valószínűleg az oroszok Németország ellen. Minket is megint bele fognak rángatni .

– Már pedig anélkül is meglennénk. De hol is tartottunk?

Pallidar szélesen elmosolyodott. – Óriási estély volt. Táncoltam is vele. Döbbenetes volt. Polkáztunk, a lelkem is kitáncoltam. Egész közel voltam hozzá, de azért nem voltam tiszteletlen. Meg kell mondanom, a keble olyan, mint a tej meg a méz, a parfümje meg...

Pallidar egy villanásnyi ideig újraélte a szédítõ pillanatot: a sebtében összetákolt táncparkettet, a kettejükre terelõdött figyelmet, a ragyogó, szinte szikrát vetõ egyenruhák összhatását, Angelique, az egyetlen jelen lévõ nõ látványát, a gyertyákat és olajlámpásokat, a katonazenekar harsány muzsikáját, a táncot s az újabb fordulót... Tökéletes párt alkottak, a többieket csaknem elemésztette az irigység.

– Elismerem, én is irigylem Struant.

– És vele mi van?

– Eh? Ja Struannal! Állítólag már sokkal jobban van. Én ugyan nem láttam, de azt mondják, már felkelt. Megkérdeztem Angelique-et, de õ csak annyit válaszolt: sokkal jobban. – Pallidar megint elmosolyodott. – Egy új orvos vette át a kezelését, Hoag doktor, a családi orvosuk, állítólag nagyon érti a dolgát. – Pallidar felhajtotta sörét. A mindig készséges Csen nyomban újratöltette poharát. A mosolygós arcú, kerekded emberke nemcsak küllemében hasonlított elõdjére, Limre, de õ is Gordon Csen embere volt: egy másik távoli unokaöccse. – Köszönöm. – Pallidar értõn kortyolgatott. Veszettül jó ez a sör.

– Itteni. Ukija szerint a japánok évekig fõzik a sört, Nagaszakiban készítik a legjobbat. Szerintem valamilyen portugál sörrõl vehették a receptet egy-két évszázada. Mi újság van még?

Pallidar elgondolkodva nézett Tyrerre. – Mi a véleménye errõl a Hoag-féle történetrõl? Tudja, arról a gyilkosról, az operációról meg arról a titokzatos lányról....

– Nem tudom, mit gondoljak. Nekem úgy rémlik, emlékszik, ugye, mintha felismertem volna az egyiket. Az az ember pontosan oda kapta a lövést. Minden egyezik. Kár, hogy nem kapták el. Van azért ebben némi irónia... Mi gyógyítjuk ki, hogy tovább gyilkolhasson minket. – Tyrer lehalkította a hangját: a szolgák és a katonák állandóan ott járkáltak körülöttük. – Magunk közt szólván: Sir William üzent Hongkongra, hogy küldjenek még katonákat meg hajókat.

– Én ugyanezt hallottam. Hamarosan háború lesz... Ha meg egymás torkának ugranak, be kell avatkoznunk.

A kapáló és gyomláló Hiraga minden idegszálával figyelt, s noha sok mindent nem hallott, amit kihámozott, az megerõsítette addigi értesüléseit.

Az Utani-palota felgyújtása után társaival baj nélkül visszaért közeli búvóhelyükre. Todo és a többiek hajnalban, a sorompók felnyitásakor elindultak vissza Kanagavába. Hiraga, Dzsoun és Akimoto úgy döntött, hogy külön-külön, más-más házakban rejtõzködve várják ki az alkalmat, amikor lecsaphatnak a követségre.

Ugyanaznap hajnalban a bakufu kísérteties, addig soha nem tapasztalt gyorsasággal megkettõzte a Tokaidón felállított sorompókat, kiterjesztette csápjait a Jedóból kifelé vezetõ négy fõ országútra, de minden más útra és ösvényre is. A megszigorított járõrözéssel együtt ez az intézkedés lehetetlenné tette a sisik távozását.

Négy napja Noriko mama-szan levelet küldött Kanagavából, amelyben azt írta, hogy a bakufu megszigorított intézkedései miatt csak most nyílt lehetõsége, hogy beszámoljon Oriról, Szumomóról és a gajdzsin orvosról. A levél így végzõdött:

Todo és a másik két sisi még mindig nem jelentkezett, nyomtalanul eltűntek. Mindössze annyit tudunk, hogy az elsõ sorompón átjutottak, félünk, hogy elárultak benneteket. Menekülj el, amíg teheted. Ori napról napra erõsödik, a sebe még mindig tiszta. Elküldtem Jokohama közelébe egy olyan helyre, ahol a bakufunak álmában sem jut eszébe keresni. Hölgyed parancsod nélkül nem hajlandó távozni. Kérlek, küldj üzenetet azonnal, mert félek, hogy figyelik a házamat. Ha minket megtámadnának, keresd Jokohamában a Három Ponty Házában Raikót. Utani meggyilkolásának híre és vele együtt a rémület bejárja egész Japánt. Szonnó-dzsói!

Hiraga nekifogott a válsz megírásának, de Noriko küldönce nagyon félt.

– Rettenetesen nehéz volt idejutni, Hiraga-szan. A sorompóõrök mindenkit meztelenre vetkõztetnek, férfit, nõt, de még a gyerekeket is, hátha elrejtettek valamiféle levelet az ágyékkötõjükben, ahogy én is, nagyúr.

– Akkor hogyan sikerült?

A küldönc a tomporára mutatott.

– Egy kis fémcsõbe rejtettem a levelet, Hiraga-szan. Nem szeretném még egyszer megkockáztatni, némelyik õr nagyon jól ismeri a csempészmódszereket. Kérlek, bízz meg bennem, és küldd szóban az üzenetet.

– Akkor add át úrnõdnek üdvözletemet és jókívánságaimat, Szumomo úrnõnek pedig mondd meg, hogy azonnal menjen Sinszakuhoz. – Hiraga az apja titkos nevét használta, amelyet rajta kívül csak Szumomo ismert, következésképp biztos lehetett benne, hogy a hazatérésre felszólító üzenet valóban Hiragától jött. Kifizette a férfit. – Légy óvatos.

– Karma.

Igen, karma, gondolta Hiraga, s megint az idegen szavakra kezdett figyelni. Örült, hogy Ori él, élvezte a helyzet humorát, hogy csakugyan egy gajdzsin orvos mentette meg, hogy tovább irthassa õket, ahogy õ is meg fogja gyilkolni ezt a kettõt. Ha majd elindulnak visszafelé, a költözködés zűrzavarában el tudom intézni õket. Vagy ha mindkettõt nem is, az egyiket biztosan, íííí, összes istenek, õrködjetek Szumomo fölött, ha léteztek! Jó, hogy ellenállt a szüleinek, jó, hogy átköltözött szüleim csósúi házába, jó, hogy elment Kanagavába, több mint jó, hogy társamul szegõdött a harcban. Méltó anyja lesz sarjaimnak, ha ez a karmám. Következésképp az lesz a legjobb, ha hazamegy. Jobb helyen lesz Csósúban, távol minden veszélytõl...

Fülét megütötte a „Simonoszeki” szó. A gajdzsin katonatiszt nyelve szaporán pergett, nagyon izgatottnak tűnt, s noha a szavak legnagyobb részét nem értette, annyit azért kihüvelyezett, hogy a szorosban ágyúval rálõttek valami hajóra, több tengerész meghalt, a gajdzsinok pedig roppant dühösek, mert a Simonoszeki-szoros létfontosságú hajózási útvonaluk.

Tudjuk, mennyire fontos nektek, gondolta Hiraga komor derűvel, épp ezért nem fogjátok megkapni sosem. Simonoszeki a miénk. Még a jelenlegi ágyúinkkal is le tudjuk zárni, távol tudunk tartani bármely barbár flottát... És hamarosan megkezdi működését a hollandok által tervezett és épített fegyvergyárunk, ahol havonta három hatvanfontos ágyút tudunk készíteni, ágyútalppal együtt!

Végre nekünk kedvez a széljárás... Ogama, Csósú nagyura, egyedül az összes daimjó közül engedelmeskedik a császári óhajnak, seprűzi kifelé a gajdzsinokat; a csósúiak szilárdan tartják a palota kapuit; Kacumata gyűjti már maga köré a sisiket, hogy a Kiotóba vezetõ úton lecsapjon a barlangjából kipiszkált sógunra; szorul már a markunk a gajdzsinok fellegvára, Jokohama körül.

A felharsanó kiabálásra az udvaron hirtelen mindenki az õrség vigyázta, elreteszelt kapu felé kapta a fejét. Hiraga gyomra összeszorult, A bakufu zászlaja és Toranaga Josi személyes címere alatt egy szamuráj járõr parancsnoka követelt harsány szóval bebocsátást. A vörös kabátos katonák ugyanolyan harsánysággal közölték vele, hogy távozzon. Közvetlenül a szamuráj parancsnok mögött megkötözve, összeverve és megfélemlítetten Hiraga egyik társa, Dzsoun állt.

A kürtös riadót fújt. A követség falain belül tartózkodó katonák kijelölt helyükre rohantak, egyik-másik félig begombolt zubbonyban vagy kalap nélkül, de mind töltött puskával, feltűzött szuronnyal. A kertészek nyomban letérdeltek, homlokukat a földre hajtották. A meglepett Hiraga egy-két szívdobbanásnyi ideig állva maradt, aztán sietve õ is követte példájukat. Szinte meztelennek érezte magát. Odakint a követség elõtti téren fenyegetõen gyülekezett a szamurájsereg.

Tyrer reszketõ inakkal felállt. – Mi az ördög ez?

Pallidar szándékolt lassúsággal válaszolt. – Talán nem árt, ha utánanézünk. – Sima mozdulattal fölemelkedett, s észrevette, hogy a követség õrparancsnok kapitánya az ajtóban idegesen kikapcsolta pisztolya tokját. Odament. – Jó reggelt. Pallidar kapitány vagyok.

– McGregor kapitány. Örülök, hogy itt van.

– Hány katonája van itt?

– Ötven.

– Az több mint elegendõ. Aggodalomra semmi ok, Phillip – mondta Pallidar, hogy megnyugtassa Tyrert. Õ maga látszatra higgadt volt, de belülrõl majd szétvetette az izgatottság. – Maga itt a legmagasabb rangú hivatalnok, talán meg kellene kérdezni, mit akar. Elkísérjük.

– Jó. Jól van. – Tyrer nyugalmat erõltetve magára feltette kürtõkalapját, megigazította szalonkabátját, és lement a lépcsõn. Minden szem rájuk szegezõdött. A dragonyosok csak Pallidart figyelték, várták parancsait. Tyrer a kaputól ötlépésnyire megállt, háta mögött a két tiszt szintén. Tyrer egy pillanatig csak arra tudott gondolni, mennyire kell vizelnie. Aztán tétován megszólalt a csendben.

– Ohajo, vatasi va Taira-szan. Nan deszu ka? – Jó reggelt, Tyrer vagyok. Mit óhajt?

Uraga, a medvetermetű szamuráj tiszt, aki jelen volt, mikor a sisik a vár közelében megtámadták Andzsót, rávillantotta szemét, aztán meghajolt és úgy maradt. Tyrer viszonozta a meghajlást, de nem annyira mélyen – erre André Poncin tanította –, és megismételte:

– Ohajo, non deszu ka?

A szamuráj tisztnek feltűnt a nem egészen tiszteletteljes meghajlás, s dühös japán szóáradatban tört ki, aminek hallatán Tyrert egyre jobban hatalmába kerítette a kétségbeesés. Hiragát nemkülönben, mert Uraga azt kérte: tegyék számára lehetõvé, hogy azonnal átkutassa a követséget és kihallgathassa az ott tartózkodó japánokat, mert feltételezhetõen sisi gyilkosok és forradalmárok vannak közöttük, olyanok – mutatott Dzsounra –, mint amilyen ez is.

Tyrer keresgélte a szavakat. – Vakarimaszen. Dozo, hanasi vo szuru noruku. Nem értem, kérem, beszéljen lassan.

– Vakarimaszen ka? – kérdezte lemondóan a szamuráj tiszt, s fölemelte hangját, mint a legtöbb ember, ha külföldivel beszél, úgy vélve, így jobban megértik, amit mond. Elismételte, amit mondott. A torokhangú mondatok még fenyegetõbbnek hatottak, mint az imént, és azzal fejezõdtek be, hogy „nem fog soká tartani, és kérem, értse meg, hogy ez az önök védelmét szolgálja!"

– Nagyon sajnálom, de nem értem. Nem tudna angolul vagy hollandul beszélni?

– Nem, természetesen nem. De ezt értenie kell. Csak egy rövid idõre szeretnék bemenni. Kérem, nyissa ki a kaput. Az önök érdekében! Igen, a kaput! Mindjárt megmutatom! – Uraga elõrelépett, megragadta a vasrudakat, és jól megrázta a kaput. Odabentrõl idegesen fészkelõdve nézték, puskák és pisztolyok kibiztositója csettent.

Pallidar hangosan elkiáltotta magát. – Biztonsági kapcsokat fel! A parancsom nélkül senki sem tüzelhet!

– Fogalmam sincs, mi az ördögrõl fecseg – mondta Tyrer. Hátát kiverte a hideg veríték. – Nyilván azt akarja, hogy nyissunk kaput.

– Szó se lehet róla, hogy ezt a felfegyverzett csűrhet beengedjük! Mondja meg neki, hogy tűnjön el, ez itt brit felségterület.

– Ez... – Tyrer némi fejtörés után önmagára és a zászlóra mutatott. – Ez angol hely... nem belépni. Kérem, menni el!

– Hogy én elmenjek? Megõrült? Most magyarázom, hogy ez a maguk érdekét szolgálja. Az imént kaptuk el ezt a kutyát, és egészen biztos, hogy az egyik társa itt vagy a közelben rejtõzik. NYISSA KI A KAPUT!

– Nagyon sajnálom, nem értem... – Tyrer tanácstalanul hallgatta a japán szóáradatot, majd a nem messze álló Hiragán akadt meg a tekintete. – Ukija, gyere ide! – kiáltott oda japánul. – Ukija!

Hiragának kis híján elállt a szívverése. Tyrer megint rákiáltott. Hiraga ijedtséget színlelve, botladozva odaszaladt, s ülepét fordítva a kapu felé, fejét a porba hajtotta Tyrer lába elõtt. A nagy kulikalap csaknem teljesen eltakarta az arcát.

– Férfi mit mond? – kérdezte Tyrer.

Hiraga erõs reszketést mimelve, minden idegszálával figyelve, halkan válaszolt.

– Rossz ember... be akar jönni... el akar venni puskákat.

– Á, értem! Be akar jönni. Miért?

– Akar kutni.

– Nem értem. Mi az, hogy „kutni"?

– Kutni. Akar nézni házad.

– Ezt értem, be akar jönni. De miért?

– Mondtam. Kutni a...

– Hallod-e, te kertész! – kiáltott oda a szamuráj tiszt. Hiraga összerándult, egész lényét átjárta a düh. Életében elõször térdelt egy gajdzsin elõtt, s miközben minden szempár rászegezõdött, arra gondolt, hogy ha lerántják fejérõl a kalap alatt viselt rögtönzött turbánt, napvilágra került borotvált koponyája és szamurájkontya; életében elõször rosszullét környékezte a félelemtõl.

– Hallod-e, te kertész! – rázta meg újfent a kaput a szamuráj tiszt. – Mondd meg ennek az eszementnek, hogy én csak gyilkosokat keresek! Sisi gyilkosokat!

Hiraga halkan tolmácsolt.

– Taira-szama, a szamuráj akar bejönni, megnézni mindenkit. Mondd neki, te megy el, aztán bejöhet.

– Nem értem. Ukija megy oda! – mutatott kinyújtott kézzel a kapura Tyrer. – Mondd, megy el, szépen mondd, megy el.

– Nem lehet. Nem lehet – suttogta Hiraga. Igyekezett munkára bírni az agyát, legyűrni hányingerét.

– Phillip – szólt közbe Pallidar; zubbonya háta már egészen átizzadt. – Mi a fenét akar ez?

– Nem tudom.

A feszültség egyre nõtt. A szamuráj tiszt bebocsáttatast követelve ismét megrázta a kaput, emberei odaugrottak mellé, s megragadták a vasrudakat, hogy segítsenek neki. Pallidart cselekvésre serkentette a látvány. Közelebb ment, ridegen tisztelgett. A szamuráj tiszt hasonlóan kimért meghajlással viszonozta. Pallidar lassan beszélni kezdett.

– Ez itt brit tulajdon. Utasítom, hogy távozzon békében, különben viselnie kell a következményeket.

A szamuráj tiszt értetlenül meredt rá, majd kézzel-lábbal mutogatva elismételte: nyissák ki az ajtót – mégpedig gyorsan.

– Menjenek el! – Pallidar mindvégig Uragát nézve hátrakiáltott. – Dragonyosok! Sortűzhöz felkészülni!

Már rohant is tíz gyalogos, két párhuzamos sorba rendezõdtek a kapuval szemben, az elsõ sor féltérdre ereszkedett, csattant a tíz kibiztosító csappantyú, a puskák célzásra emelkedtek. Pallidar lassan kicsatolta pisztolytáskáját.

– Menjenek el!

Uraga váratlanul felnevetett, nevetését átvette az egész tér. A téren több száz szamuráj várakozott, ezrek a közelben, egy-két óra alatt tízezrek teremhettek ott. Egyikük sem látta még, milyen mészárlást képes véghezvinni könnyen kezelhetõ hátultöltõs puskájával néhány elszánt, fegyelmezett brit katona.

Amilyen gyorsan felharsant a nevetés, olyan gyorsan el is ült. Mindkét fél a másiktól várta az elsõ lépést. Az összegyűlteken végighullámzott az izgalom.

– Itt emberhalál lesz...

– Si kiraru beki...

– Magasságos Mindenható... .

– Namu Amida Bucu...

Hiraga lopott pillantást vetett Tyrerre. Látva sápadtságát és tehetetlenségét, magában elkáromkodta magát: tudta, hogy az odakint álló tiszt arca megõrzése érdekében bármely pillanatban rohamot vezényelhet. Önvédelmi ösztöne működésbe lépett, s mielõtt még meggondolhatta volna magát, már mintegy kívülrõl hallotta magát, amint suttogva megszólal angolul, holott addig semmi jelét nem mutatta Tyrer elõtt, hogy beszéli ezt a nyelvet.

– Kér bízni... Kérem mondd szavakat: Szencso... dozo...

Tyrernek leesett az álla. – Eh? Azt mondtad, bízzak? Eh?

Hiraga már nem táncolhatott vissza. Kalapáló szívvel és remélve, hogy a közelükben álló két tisztet annyira lekötik a szamurájok, hogy nem hallják, mit mond, tűrhetõ kiejtéssel megint suttogni kezdett. Az 1-ek helyett õ is reket mondott.

– Kérem csend. Veszély! Tegyél szavak tiéd. Mondd: Szencso, dozo sizuka ni... Mondani! – Rosszullét környékezte, érezte, hogy a kapu elõtt álló szamurájtisztben robbanásponthoz közeledik a felgyülemlõ feszültség. Megint odasziszegte angolul, szinte parancsolóan: – Mondd rögtön szavak! Azonnal! Szencso... dozo sizuka ni...

Tyrer mint egy lázálomban engedelmeskedett. – Szencso, dozo sizuka ni... visszhangozta hűségesen a szavakat majd az utánuk következõket. Nem tudta, mit mond, lázas igyekezettel törte a fejét, milyen vonzatai lehetnek annak, hogy ez a kertész beszél angolul, s kétségbeesett erõfeszítéssel próbálta meggyõzni magát, hogy nem csak álmodja ezt az egészet. Néhány másodperc múlva tapasztalta, hogy szavai ülnek. A szamuráj tiszt harsányan csendet parancsolt embereinek. A téren alábbhagyott a feszültség. A tiszt feszülten figyelt szavaira, idõnként közbe-közbevetve: – Hai, vakata. – Igen, értem. Tyrer lassanként felbátorodott, minden idegszálával figyelt Hiragára. Hiraga egy „domo”-val hirtelen befejezte.

A tiszt nyomban válaszolt. Hiraga megvárta, míg befejezi. – Csinál fej nem! – súgta. – Mond: Ije, domo, hajol gyorsan, vissza házba. Parancsol nekem is.

Tyrer – immár összeszedettebben – határozottan megrázta a fejét. – Ije, domo! – mondta fontoskodóan a tiszteletteljes némaságban. Minden szempár rászegezõdött. Sarkon fordult, lendületes léptekkel elindult a ház felé, de félúton megtorpant. – Ukija! Gyere... Jaj, Jézusom... – Kétségbeesetten törte a fejét az idevágó japán szón. Végül megtalálta. – Ukija, iszogi!

Hiraga ugyanazzal a szervilis futással, mint az imént, követte. A verandára érve, ahol már csak Tyrer hallhatta, alázatosan meggörnyedve, háttal a többieknek megszólalt. – Kérlek, mondd minden embernek, nincs veszély. Be gyorsan házba, kérlek.

Tyrer engedelmesen odakiáltott a kapuhoz. – Pallidar kapitány! Vezényeljen oszoljt az embereknek, most már minden rendben!

Bent az épület belsejében, ahol már senki sem látta, a megkönnyebbüléstõl hamuszürkére vált Tyrert elöntötte a düh.

– Ki vagy te, és mi az ördögöt mondattál velem? Eh?

– Magyaráz késõbb, Taira-szan. Szamuráj akart kutat, téged és minden emberek, elvenni fegyver... – hebegte Hiraga; még õ sem tért egészen magához a nagy ijedelembõl. Most már fölegyenesedett, Tyrer szemébe nézett. Nem volt olyan magas, mint Tyrer, de õt is kiverte a veríték, tudva, hogy még nem evickélt ki a csávából. – Kapitány nagy harag, akar fegyverek, puskák, akar keres... keres bakufu ellenség. Te mondtad neki: „Nem, kapitány, kindzsiru, tilos keresni. Ma én és emberek mennek el, akkor lehet keresni. Most nem, kindzsiru. Mikor megyünk, visszük fegyverek. Kindzsiru, tilos megállít minket. Köszönöm. Én most készül megy Jokohama.”

– Ezt mondtam?

– Igen. Kérlek most ki megint, parancsol nekem dühösen, kertészek dolgozni megint. Szó: hataraki-masoi – mondta nyugtalanul Hiraga. – Mi beszél késõbb, titkos, csak ketten, igen?

– Jó, de nem négyszemközt, hanem egy tiszt is ott lesz.

– Akkor nem beszél, bocsánat. – Hiraga ismét alázatosan kétrét görnyedt, és kihátrált a szobából. A beszélgetés alig néhány másodpercig tartott. Az ajtóban – háttal az udvarnak – még egyszer térdre borult Tyrer elõtt.

Tyrer nyugtalanul kilépett a napfényben fürdõ verandára. A többiek még ott álltak és vártak.

– Pallidar kapitány! És... ööö... McGregor kapitány, mondják meg az embereknek, hogy leléphetnek, aztán jöjjenek be hozzám megbeszélni néhány dolgot. Hataraki-masoi! Ikimaso! Gyerünk, dologra, egy-kettõ! – kiáltott oda a kertészeknek, akik nyomban engedelmeskedtek. Hiraga rámordult a kertészekre, hogy takarják, s boldogan menekült a kert biztonságába. A tisztek és az õrmesterek parancsokat harsogtak, a világ visszazökkent a régi kerékvágásba.

Tyrer minden másról megfeledkezve állt a verandán, úgy nézett Hiraga után. Nem tudta, mit tegyen. Megdöbbentette, hogy Hiraga nyilvánvalóan kém, ugyanakkor áldotta is, amiért megmentette õket.

– Parancsoljon velünk – zökkentette ki tűnõdésébõl Pallidar.

– Ja igen... Jöjjenek velem, legyenek szívesek. – Bement a két tiszttel a szobájába, becsukta az ajtót, és közölte velük, mit mondott az imént a szamuráj tisztnek.

Mindketten gratuláltak.

– Nagy volt, Phillip – mondta Pallidar. – Egy percig azt hittem, menten kitör a csetepaté. Csak a magas ég a tudója, mi történt volna. Az az igazság, hogy ezek a disznók egyszerűen túl sokan voltak... Elõbb-utóbb legázoltak volna minket. Elõbb-utóbb. A hajóhad persze bosszút állt volna értünk, de mi akkorra már alulról szagoltuk volna az ibolyát. Elég kellemetlen lett volna.

– Az nem kifejezés – dünnyögte McGregor, és Tyrerre nézett. – Most mi a kívánsága, uram, mit tegyünk?

Tyrer tétovázott: meglepte, hogy egyik tiszt sem hallotta Hiragát angolul beszélni, de élvezte újonnan szerzett státusát – McGregor most szólította elõször „uram"-nak.

– Legjobb lesz, ha eleget teszünk Sir William utasításának – válaszolt. – Szóljanak mindenkinek, hogy pakoljanak össze és... De nehogy azt a látszatot keltsék, hogy megfutamodunk, és nehogy átengedjék nekik a fegyvereinket! Hogy ezeknek mi mindenhez van képük! Azt ne higgyék valamiképp, hogy menekülünk. Rendes menetoszlopban megyünk, zenekarral, zászlókkal.

– Nagyszerű. Akkor elõbb ünnepélyesen levonjuk a zászlót.

– Jó! Nos én akkor... Megyek, megnézem, rendesen csomagolják-e az iratokat.

– Engedelmével, uram... – mondta McGregor. – Azt hiszem, kiérdemelt egy nagy pohár pezsgõt... Úgy rémlik, maradt még néhány palackunk...

– Köszönöm. – Tyrer szélesen elmosolyodott. – Hát akkor talán billentsük meg a kishordót. – A tengerészhagyományok szerint a kifejezés azt jelentette: Rumot mindenkinek! – Talán az sem ártana, ha elõbb megebédelnénk... Hadd lássák, hogy nekünk nem sürgõs.

– Azonnal intézkedem – mondta McGregor. – Remek ötlet volt, hogy azzal a kertésszel súgatott magának... Egyik-másik szó tisztára angolnak hangzott. De miért akarták ezek átkutatni a követséget?

– Hát a... a bakufu ellenségeit keresték – felelte Tyrer.

A két tiszt meglepetten nézett rá.

– De hát itt nincsenek más japánok, csak a kertészek.

Tyrernek meglódult a szíve, azt hitte, Pallidar Ukijára céloz, de a kapitány folytatta. – Ugye valójában esze ágában sincs beengedni õket a követségre? Veszélyes precedenst teremtene.

A jó hangulat nyomban elillant, mivel Pallidarnak természetesen igaza volt.

– A mindenségit! Erre akkor nem is gondoltam!

McGregor ismét megszólalt.

– Esetleg azt meg lehetne tenni, Mr. Tyrer, hogy ön hívná be azt a szamuráj tisztet, hogy sétáljon körül velünk, nézze meg a követséget... Ha ön hívja, abban nincs semmi kivetnivaló. Ugyanakkor a kertészeket is szemügyre veheti. Vagy azt is lehet, hogy mielõtt elmegyünk, elbocsátjuk õket, a kaput meg bezárjuk és kész.

– Ez a jó megoldás! – kiáltott fel lelkesen Pallidar.

Hiraga a követség egyik oldalbejáratánál gyomlálgatott porosan, izzadtan egy nyitott ablak közelében. Délután volt, a nap még erõsen tűzött. Az udvaron álló kordékra felrakták már a csomagokat, a lovakat elõkészítették az útra, a katonák már sorakoztak. A kert fala mentén õrök járkáltak fel-alá. Odakint a téren szúrós tekintetű, napernyõs szamurájok guggoltak vagy lõdörögtek.

– Most!

Tyrer szólt ki a szobából. Hiraga körülpillantott, nem figyelik-e, aztán gyorsan benyitott. Tyrer már várta, gyors léptekkel vezette a folyosón az egyik udvar felõli szobába, aztán bereteszelte az ajtót. A csukott ablakok behúzott függönyei megszűrték a napfényt, íróasztal, néhány szék, irattekercsek, dokumentumok, az asztalon egy revolver. Tyrer az asztalhoz ült, és egy székre mutatott.

– Foglaljon helyet. És most mondja el, ki maga.

– Elõször: én beszél angol, ez titok. Igen? – Hiraga nem ült le; így állva valahogy fenyegetõnek hatott.

– Elõbb mondja meg, ki maga, aztán majd döntök.

– Nem, bocsánat, Taira-szan. Én neked haszon, már megment emberek. Én nagy haszon. Igaz, neh?

– Igen, ez igaz. De miért kellene titkolni?

– Nekem így nem veszély... és neked se, Taira-szan.

– Nekem miért?

– Lehet nem bölcs... hogy mondják... igen: titok más gajdzsin ne tudja. Én segítek nagyon. Segítek tanul nyelv, segítek ismer Japán. Én mondok neked igaz, te mondsz nekem igaz, te segít nekem, én segít neked. Mennyi idõs, kérem?

– Huszonegy.

Hiraga nem mutatta meglepetését, de kalapja széles karimájának takarásában elmosolyodott: olyan nehéz megállapítani, hány évesek, ezek a gajdzsinok mind egyformák. Ez a pisztoly meg, amit az asztalra tett... nevetséges. Puszta kézzel meg tudná ölni ezt a fajankót, még mielõtt hozzáérhetne. Csábító alkalom... Innen megszökni is könnyű volna, csak a szamurájokat volna nehéz kikerülni.

– Tart titok?

– Ki maga? Nem Ukija a neve, igaz?

– Ígér titok?

Tyrer mély lélegzetet vett, végiggondolta a következményeket, de akárhogy gondolkodott is, semmi jó nem jött ki belõle. – Legyen.

Nagyot ugrott a szíve, látva, hogy Hiraga egy tõrt vesz elõ kalapja karimája alól; szidta magát, amiért ilyen ostoba volt, és ekkora kockázatnak tette ki magát. – Nyújtsd a kisujjad, és az egész kezedet akarja – dünnyögte.

– Mi?

– Semmi. – Tyrer elkerekedett szemmel nézte, hogy Hiraga a kis tõrrel megszúrja az ujját, aztán felé nyújtja a tõrt.

– Most te, kérem – mondta Hiraga.

Tyrer tétovázott. Tudta, mi következik, de mivel már döntött, vállat rándított, és õ is megszúrta az ujját.

Hiraga ünnepélyesen Tyreréhez érintette az ujját, vérük összevegyült. – Esküszöm istenekre, õrzöm te titkod. Most te ugyanezt, kérlek, keresztény istenre, Taira-szan.

– Esküszöm Istenre, hogy amíg csak tudom, megõrzõm titkodat – mondta komolyan Tyrer, s közben azon törte a fejét, mibe sodorja ez a vakon tett eskü. – Hol tanultál angolul? Valamelyik missziós iskolában?

– Hai, de nem keresztény iskolában. – Nem volna okos dolog a csósúi iskoláról beszélni, – gondolta Hiraga, se Erõs Illatról, holland angoltanárunkról, aki azt mesélte, pap volt, mielõtt kalóznak állt. Igaz vagy sem, ennek a Taira-szannak nem számít, õ is csak gajdzsin, afféle kisebb vezetõ legerõsebb külsõ ellenségünknél, következésképp gyűlöletes, nem lehet megbízni benne, tetszés szerint felhasználható és elpusztítható. – Te segít szökni?

– Ki vagy te? Nem Ukijának hívnak. Honnan jöttél?

Hiraga elmosolyodott, és leült az egyik székre. – Ukija jelent kertész, Taira-szan. Család neve Ikeda. – Könnyen jött szájára a hazugság. – Én Ikeda Nakama. Én huszonkettõ év. Tiszt akart engem.

– Miért?

– Mert én és család csósúi, harcol bakufu ellen. Bakufu elvesz császártól hatalom...

– A sóguntól?

Hiraga a fejét rázta. – Sógun az bakufu, feje bakufunak. Sógun... – Hiraga gondolkozott, aztán egy marionettfigura mozgatását kezdte imitálni. – Ért?

– Bábu?

– Igen, bábu.

Tyrer szeme megrebbent. – A sógun egy bábu?

Hiraga bólintott. Most már, hogy megindult kettejük között a kommunikáció, egyre magabiztosabb lett, már nem kellett olyan sokat keresgélnie a szavakat.

– Nobuszada sógun fiú, tizenhat év, bakufu bábu. Lakik Jedóban. Császár lakik Kiotóban. Most császárnak nincs hatalom. Több mint kétszáz éve Toranaga sógun elvette hatalom. Mi harcolunk, hogy elvegyük hatalom sóguntól és bakufutól, adjuk vissza császárnak.

Tyrernek egészen belefájdult a feje, annyira figyelt. Hiraga angolságát nem volt könnyű megérteni. De így is rögtön átlátta a dolog jelentõségét.

– És ez a sógun... Hány éves is?

– Nobuszada sógun tizenhat év. Bakufu mond neki, mit csinál. – Hiraga nem mutatta bosszúságát, tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Császár hatalom nagy, de... – Keresgélte a szót, de nem találta, ezért másfelõl futott neki. – Császár nem olyan, mint daimjó. Daimjónak van szamurájok, sok fegyver. Császárnak nincs szamurájok, nincs fegyverek. Nem tudja tenni bakufu engedelmes. Bakufunak van hadsereg, császárnak nincs. Vakata?

– Hai, Nakama, vakata. – Tyrerben ezernyi kérdés tolult fel egyszerre; érezte, hogy ettõl az embertõl mindenre választ kaphat, de érezte azt is, hogy csak óvatosan szabad faggatni, és semmiképp sem itt. Látta Hiraga arcán a feszült figyelmet, s ismét eszébe jutott, hogy lassan és a lehetõ legegyszerűbben kell beszélnie. – Hányan harcoltok a bakufu ellen?

– Sokan. – Hiraga elhajtott egy kósza szúnyogot.

– Százan? Ezren? Miféle emberek? Közönséges emberek? Kertészek, munkások, kereskedõk?

Hiraga értetlenül nézett rá. – Õk semmi. Csak szolgálják szamurájt. Csak szamuráj harcol. Csak szamurájnak van fegyver. Többinek fegyver kindzsiru.

Most Tyreren volt a meglepõdés sora. – Te szamuráj vagy?

Újabb értetlenség. – Szamuráj harcol. Én mond harcol bakufu ellen. Nakama szamuráj! – Hiraga lekapta a kalapját, lerántotta fejérõl a turbánszerűen rátekert piszkos, átizzadt rongyot, s megmutatta jellegzetesen borotvált koponyáját és szamurájkontyát. Most hogy Tyrer világosan látta az arcát, most hogy nem takarta a széles, mélyen lelógó karimájú kulikalap, látta, hogy Hiraga ferde metszésű szemében a kétkardosok kőkemény tekintete villog, és a testalkata is egészen más, mint a parasztoké. – Ha szencso, szamuráj kapitány meglát így, én halott.

Tyrer bólintott; gondolatai ámokfutóként kergették egymást.

– Könnyű nekem szökni. Kérem, adj katonaruha.

Tyrernek minden önfegyelmére szüksége volt, hogy palástolja izgatottságát és rettegését. Lelke egyik fele menekülést tanácsolt, a másik mohón követelte, hogy facsarjon ki a szamurájból minden megszerezhetõ információt, mivel ezek feltehetõleg – nem is feltehetõleg: egészen biztosan! – hatalmas lépést jelentenek Japán megismerésében, s ilyenformán saját jövõje építésében is. Már csaknem rávágta, hogy ad egyenruhát, mikor eszébe ötlöttek Sir William feddõ szavai. Kivárt egy kicsit, rendezte gondolatait.

– Szökni könnyű, igen? – ismételte türelmetlenül Hiraga.

– Nem könnyű, de lehetséges. Veszélyes. Elõbb meg kell gyõzõdnöm, hogy állod-e a szavad. – Tyrer úgy látta, hogy Hiraga szemében harag villan, de nem tudta eldönteni, nem a félelem szítja-e. Uram, egek, egy szamuráj! Bárcsak itt volna Sir William! Én ezekben a dolgokban járatlan vagyok. – Azt hiszem, nem le...

– Kérem – mondta Hiraga, mint egy kérelmezõ. Tudta, hogy ez az egyetlen igazi esélye a menekülésre, mégis arra gondolt: gyorsan egyezz bele, különben megöllek, és a falon át próbálok menekülni. – Nakama esküszik istenekre, segít Taira-szan.

– Hajlandó vagy ünnepélyesen megesküdni, hogy minden kérdésemre lelkiismeretesen válaszolsz?

– Hai – vágta rá Hiraga. Nagyon meglepte Tyrer naivsága: hogyan tehet föl egy ilyen kérdést egy ellenségnek, s ha már fölteszi, hogyan hiheti el az igenlõ választ? Ennyire nem lehet ostoba. Mit számít az, hogy Isten vagy istenek? Nem is léteznek. – Istenekre esküszöm.

– Várj itt. Reteszeld be az ajtót, ne nyisd ki, csak nekem.

Tyrer zsebre tette a pisztolyt, megkereste és elfúló lélegzettel félrevonta Pallidart és McGregort. – Kéne egy kis segítség. Rájöttem, hogy Ukija az egyik ember, akit a szamurájok keresnek. Kiderült, hogy afféle dezertõr. Szeretném katonának álcázni, és a mieink között hazacsempészni.

A két tiszt nagyot nézett. Végül McGregor szólalt meg.

– Már megbocsásson, uram, de bölcs dolognak tartja ezt? Úgy értem, hogy a legitim kormányt a bakufu képviseli, és ha rajtakapnak, hogy...

– Nem fognak rajtakapni. Egyszerűen felöltöztetjük vörös kabátosnak, és odatesszük a többiek közé. Eh, Settry?

– Éppenséggel megtehetjük, Phillip, de ha észreveszik és megállítanak...

– Van valami más javaslatuk? – kérdezte Tyrer idegesen. – Én szeretném kicsempészni. Ha õ nem segít, mostanra valószínűleg mindnyájan halottak lennénk. Rendkívül hasznos lehet számunkra.

A két tiszt összenézett, majd Tyrerre pillantott.

– Sajnálom, de túl nagy a kockázat – mondta Pallidar.

– Nem hinném! – csattant fel Tyrer; majd szétment a feje. – Vágjunk bele! Ez egy olyan ügy, amely rendkívül fontos õfelsége a királynõ kormányának! Punktum!

McGregor felsóhajtott. – Ahogy parancsolja, uram. Ültessük lóra, kapitány úr?

– Dragonyosnak? Nevetséges. Az ég áldja meg, kertészek nem tudnak lovagolni! Meneteljen inkább csak a többiek között...

– Ötven fontot teszek egy rézfityinggel szemben, hogy az a nyavalyás nem tud lépést tartani. Úgy fog állni rajta az egyenruha, mint tehénen a gatya!

Tyrernek támadt egy ötlete. – És mi volna, ha egyenruhába bújtatnánk, a kezét meg az arcát bekötöznénk és hordágyra tennénk, mint egy nagybeteget?

A két kapitány ránézett, s lassan, szélesen elmosolyodott.

– Óriási!

– Még jobb volna – kapta föl az ötletet Pallidar –, ha azt mondanánk, hogy valamilyen ragadós kórsága van, hogy himlõs vagy kihányta a vörheny... Vagy hogy pestises!

Mindhárman elnevették magukat.

A szamuráj tiszt és õrei, akiket beengedtek az immár kiürített követségre, Tyrer, McGregor és a négy dragonyos nyomában végigjárták az épületet. Módszeresen kutattak, benéztek minden szobába, minden szekrénybe, fölmentek még a padlásra is. A szamuráj kapitány végül elunta. Az elõcsarnokban két hordágyon egy-egy katona feküdt, mindkettõ lázasan, bekötözve, az egyik részben, a másik – Hiraga – teljesen: feje, keze, lába.

– Mindkettő nagyon beteg – mondta japánul Tyrer: a szavakat Hiraga adta a szájába. – Ennek a katonának pettyes kórsága van.

Szavai hallatán a szamuráj elsápadt és hátrált egy lépést: a himlõ mindenütt sok áldozatot szedett a városokban, bár sehol sem tombolt olyan rettenetes dühvei, mint Kínában, ahol százezrek haltak bele.

– Ezt... ezt jelentenem kell – morogta. Embereivel együtt a szájára tapasztotta a tenyerét, mivel úgy tudták, hogy a fertõzés a beteg közelében belélegzett miazmás levegõ útján terjed.

Tyrer nem értette, így csak vállat vont. – Férfi, nagyon beteg. Nem menni közel.

– Miért mennék? Nem ment el az eszem! – A nagydarab szamuráj kiment a verandára. – Figyeljetek! – mondta halkan az embereinek. – Erről egy árva szót se odakint a téren a többieknek, mert kitör a pánik. Ezek a bűzhödt idegen kutyák...! De tartsátok nyitva a szemeteket, mert ennek a Hiragának itt kell lennie valahol.

Átfésülték a kertet és a külsõ épületeket. A katonák és a követség teljes személyzete ezalatt árnyékba húzódva, türelmetlenül várta, hogy lemehessen a partra, és beszállhasson a várakozó csónakokba. A szamuráj kapitány végül belátta, hogy nincs értelme a további kutatásnak. Savanyú képpel meghajolt, kimasírozott a kapun a szamurájsereg közé. Dzsoun még mindig ott állt megkötözve az elsõ sorok elõtt, a térdelõ helyzetben kõvé dermedt, fedetlen fejű, meztelen kertészek sem moccantak még. A szamuráj kapitány közeledtére még erõsebben nyomták a földnek homlokukat.

– Álljatok föl! – reccsent rájuk Uraga. Dühös volt, mert mikor rájuk parancsolt, hogy vetkõzzenek le, egyiküknek sem volt szamurájfrizurája, testükön nem volt se kardvágás, se seb, se a szamurájstátus egyéb jele, így aztán kénytelen volt arra következtetni, hogy prédájuk még mindig odabent rejtõzködik valahol. Vagy megszökött. – A ronin Hiraga azzal próbálja leplezni magát, hogy leborotválta a koponyáját, vagy megnövesztette a haját, mint ezek a tetves kertészek. Mutasd meg, melyik az!

Dzsoun a halálán volt. Összeverték, magához térítették, megint összeverték, megint magához térítették – a tajtékzó Andzsó parancsolta így.

– Melyik az a Hiraga?

– Nincs... nincs köztük. – A fiatalember felordított, mert a szamuráj kõkemény lába teste legérzékenyebb pontjába robbant. Halálra váltán, reszketve ismételte: – Nincs... nincs itt. – Újabb kegyetlen rúgás. Elkeseredettségében, tehetetlenségében, kínjában Dzsoun egy fiatalabb férfira mutatott, aki erre nyomban térdre roskadt, úgy üvöltötte teli torokból, hogy ártatlan.

– Hallgattassátok el! – parancsolt a tiszt. – Vigyétek a bíró elé, onnan börtönbe, feszítsétek keresztre ezt a söpredéket! Vigyétek mindet! Mind bűnös, aki rejtegette! Vigyétek az összes kertészt!

Hiába üvöltöztek, hogy ártatlanok, elvonszolták õket. A fiatalabb férfi magából kivetkõzve ordított, hogy õ látta nemrég Hiragát a ház közelében, és ha elengedik, meg is mutatja nekik, de senki sem figyelt rá. Kiáltásait a többiekével együtt gyorsan, brutálisan elfojtották.

A tiszt megtörölte gyöngyözõ homlokát, örült, hogy sikerült végrehajtania a parancsot. Ivott egy kortyot egy vizespalackból, kiöblítette a száját, kiköpte a vizet, majd jólesõen, hosszan meghúzta az üveget.

Íííí, gondolta és megborzongott: ez a pettyegetett kórság! Gajdzsin nyavalya, õk hurcolták be. Minden rossznyavalya kívülrõl jön. A gajdzsinokat ki kell szórni, soha többé nem szabad beereszteni õket. Dühösen méregette az összeálló zenekart, a peckesen lépegetõ katonákat. A sisi körül jártak a gondolatai, akit keresett.

Ki van zárva, hogy az a kertész legyen a hírhedett sisi, a harcban kitűnt Hiraga. Kár, hogy késõn érkeztem az embereimmel aznap, nem láttam se õt, se az embereit, már elmenekültek. Illetve nem is karma: Isten õrködött fölöttem. Ha láttam volna õket, akkor most nem tehettem volna úgy, mint aki elhiszi, hogy tényleg az a bűnös, akire Dzsoun mutatott. Hol lehet ez a Hiraga? Valahol meghúzta magát. Könyörgök, Istenem, segíts meg!

Íííí, de érdekes is az élet... A gajdzsinokat gyűlölöm, de Jézus istenükben hiszek – bár csak titokban, ahogy az apám, a nagyapám és így vissza egészen Szekigaharáig. Igen, hiszek ebben a Jézus istenben, a kívülrõl jött dolgok közül õ az egyetlen értékes. Nem megmondta-e a jezsuita tanító herceg, hogy a hit erõt ad?

Hiraga rejtõzködik valahol. Nem kapkodtam el a kutatást. Következésképp valahogyan álcázta magát. De minek? Fának? Minek?

A kerítésfalon belül folytatódtak az úti elõkészületek. A zászlót levonták. A zenekar rázendített. Lovasok lendültek nyeregbe. A hordágyakat egy kétkerekű kordéra emelték. Nyílt a kapu, a lovasok a japán nevű gajdzsin vezetésével felsorakoztak, elindultak lefelé a dombról...

A kötés! Robbanásszerűen villant a felismerés a szamuráj tiszt agyába. Nincs ragály! Okos, gondolta izgatottan, de nem elég okos! Most mit tegyek? Kerítsem be õket egy szűk utcában? Vagy küldjek utánuk kémeket, hogy kövessék, hadd vezessen el a többiekhez?

Kövessék.

Október 16., kedd

Az eljegyzési összejövetel a tetõfokára hágott a Klub olajlámpásokkal megvilágított, zsúfolt nagytermében. Malcolm Struan az egész épületet kibérelte erre az estére. A kolónia minden számottevõ tagja meghívást kapott és el is jött, ott volt minden tiszt, akit aznap este a hadsereg és a flotta nélkülözni tudott. Odakint az épület elõtt, a High Streeten a két fegyvernem járõrei vigyáztak, hogy Drunk Townból be ne szivároghassanak a részegek és a nemkívánatos elemek.

Angelique talán még sosem volt ennyire gyönyörű: krinolint, paradicsommadár-tollas fejéket és szemkápráztató jegygyűrűt viselt. Szólt a zene, ifjabb Johann Strauss egyik vadonatúj, lüktetõ keringõje, kottája a napokban érkezett Bécsbõl a diplomáciai postával; André Poncin nagy kedvvel játszotta, az alkalomra díszegyenruhát öltött tengerészzenekar kísérte. Angelique partnere Settry Pallidar volt – mennydörgõ taps, éljenzés és mélységes irigykedés fogadta, mikor kiderült, hogy õ fogja képviselni a szárazföldi haderõket.

Victoria Lunkchurch és Mabel Swann is táncolt, ezúttal Aylesbury, illetve Norbert Greyforth karján: táncrendjük abban a pillanatban betelt, amint az estélyt megnyitották. Teltségük ellenére mindketten jól táncoltak, s mindketten krinolint viseltek, bár ezek sem pompájukban, sem ingválluk dekoltázsa tekintetében nem vehették föl a versenyt Angelique-éval.

– Szánalmas, faszari ember vagy te, Barnaby – sziszegte Victoria a férjének. – Vedd tudomásul, hogy Mabelnek meg nekem akkor is lesznek új encsem-bencsemeink, ha a cég rámegy is! És olyan kalapot is akarunk, mint az övé!

– Kalapot?

– Igenis azt! Kalapot! – Angelique-nek a fõfödõje adta meg a kegyelemdöfést a két asszonynak. – Ez háború, ha nem vennéd észre, és ez a nõcske az ellenségünk!

Népszerűségük mostanra azonban elfojtotta bennük a féltékenységet, önfeledten keringtek-forogtak mindketten.

– Micsoda szerencsés fráter... – morogta a foga közt Marlowe, szemét egyetlen pillanatra se véve le riválisáról. Kék tengerészzubbonyához – már ott csillogott rajta az újonnan felvarrt adjutánsi aranypaszomány – fehér selyemnadrágot és harisnyát, és fekete, ezüstcsatos cipõt viselt.

– Kicsoda? – kérdezte a pezsgõspohárral a kezében mellé lépõ Tyrer. Vörös volt, izgatott, egészen lázba hozta az estély s hogy sikerült Jedóból kicsempészni s Aylesbury beleegyezésével japántanárként a házába fogadnia Nakamát, a szamurájt. – Ki az a szerencsés fráter?

– Menjen már... Mintha nem tudná! – vigyorodott el Marlowe. – Én a hadiflottát képviselem itt. A következõ forduló az enyém, és ha belefeketedem is, akkor is megmutatom, hogy kell ezt csinálni!

– Maga a szerencsés fráter! És mit mutat meg?

– Polkát!

– Uram az egekben...! Maga intézte el?

– Ugyan már, dehogy! – A cseh néptáncon alapuló polka szintén Európa új, divatos, bár kissé még merésznek tartott szalontáncai közé tartozott. – Szerepel a programban! Nem is vette észre?

– Nem, nem tűnt fel, túlságosan tele van most a fejem – válaszolta Tyrer boldogan. Majd szétvetette a vágy, hogy elmesélhesse már valakinek, mennyire okos volt, és hogy megsúghassa valakinek, hogy ma este, amint teheti, máris átsiet a Paradicsom Hídján, rohan szeretett hölgye karjaiba. Nagyon bánta már, hogy mindkét dologban titoktartást esküdött. – Úgy táncol ez a lány, mint egy angyal.

– Nocsak, az ifjú Tyrer...! – A kissé pityókás, kiizzadt Dmitri Syborodin szólította meg egy rumosüveggel a markában. – Szóltam a tamburmajornak, hogy fújjanak egy kánkánt. Azt felelte, én vagyok az ötödik, aki kérem.

– Uram az egekben, és képes rá? – kérdezte megütközve Tyrer. – Egyszer láttam ilyet Párizsban... Tudom, hogy nem hiszik el, de a lányokon nem volt semmiféle bugyogó.

– De még mennyire elhiszem! – hahotázott Syborodin. – Sajnos Bögyös Angyalon van ma este, és akármi legyek, ha fél megmutatni!

– Ez azért már mégiscsak sok...! – tüzelt Marlowe.

– Jaj, John, csak tréfál. Dmitri, maga egy lehetetlen alak. A tamburmajor úgysem meri.

– Nem, de ha Malcolm odabiccent neki...

A terem túlvégébe néztek, ahol Malcolm Struan épp Hoag, Babcott, Seratard és több követségi ember körében a táncparkett felé fordulva állt. Minden szem Angelique-re szegezõdött, mint kering-hajlong a mindenkit felpezsdítõ, fülbe mászó, merész, modern muzsika ritmusára. Struan egy vaskos sétabotra támaszkodott, a zene ütemére billegtetett ujjain meg-megcsillant arany jegygyűrűje. Elegáns estélyi öltözék volt rajta, szárnyasgallér, krémszín nyakkendõ, gyémántos nyakkendõtű, finom bõrcsizmája Párizsból érkezett.

– Kár hogy még ilyen rossz állapotban van – dünnyögte Tyrer. Õszintén sajnálta Struant, ugyanakkor áldotta saját szerencséjét.

Struan és Angelique késve érkezett az estélyre. Struannak nagyon nehezére esett a járás, s bármennyire próbálta is egyenesen tartani magát, újra meg újra összegörnyedt. Két botra támaszkodott, Angelique sugárzó mosollyal karolt a karjába. Hoag egy pillanatra sem mozdult mellõlük, állandóan szemmel tartotta betegét. A belépõ Struant harsány éljenzés fogadta, Angelique-et még nagyobb. Struan hálásan fogadva a felkínált széket, néhány szóban köszöntötte a megjelenteket, s felszólította õket, hogy fogyasszanak kedvükre az asztalokra kitett ínyencségekbõl.

– Mindenekelõtt azonban – mondta –, emeljük poharunkat, barátaim, a világ leggyönyörűbb hölgye, Mademoiselle Angelique Richaud, a jegyesem tiszteletére!

Újabb hatalmas éljenzés. Libériás kínai inasok ládaszám hordták be a behűtött pezsgõt, Jamie McFay néhány szóval gratulált, aztán folytatódott az estély. Bordeaux-i és burgundi borok, egy Ázsiában különösen kedvelt fajta Chablais, konyak, whisky – csupa kizárólagos Struan-import –, gin, hongkongi sör. Ausztrál marhapecsenye, néhány bárány, baromfipástétom, hideg, sózott sertésszeletek, sonka, darált sertéshússal töltött, vajban kisütött sanghaji burgonya, puding, csokoládé, friss svájci import. Vacsora után leszedték az asztalt, eltávolítottak hét részeget, majd André Poncin elfoglalta helyét a zongoránál, és a zenekar rázendített.

Aylesbury nagy szertartásosan engedélyt kért Struantól, hogy övé lehessen az elsõ tánc. Õutána Seratard majd a többi vezetõ diplomata következett – kivéve Heimrichet, akit ágynak döntött a dizentéria –, aztán Ketterer admirális és Ogilvy tábornok. Angelique-et minden forduló után kipirult, sugárzó arcok vették körül. Angelique ilyenkor legyezõjével hűsítve magát visszament Struanhoz, kedves volt mindenkihez, de ugyanakkor szinte teljes figyelmét Struannak szentelte, minden felkérést elhárított, mindig csak Struan hosszas rábeszélésére engedett. – De Angelique drágám, én szeretem nézni, ahogy táncol, olyan kecsesen csinálja.

Struan most Angelique-et figyelte. Lelkében boldogság és tehetetlen düh váltogatta egymást; majd megõrült bénasága miatt.

– Ne eméssze magát, Malcolm – mondta neki megnyugtatólag az este Hoag: már a puszta öltözködés is merõ kín és esetlenkedés volt. – Most kelt föl elõször. Alig egy hónap telt el a sebesülése óta, úgyhogy ne emész...

– Ha ezt még egyszer kiejti a száján, én vért ontok.

– Nem csak a fájdalomtól van ilyen állapotban. A gyógyszer vagy a gyógyszer hiánya is hozzájárul. Meg a mai posta. Ugye kapott levelet az édesanyjától?

– Kaptam. – Struan elkeseredetten, félig felöltözötten ült az ágy szélén. – Dühöng... A legteljesebb mértékben ellenzi ezt a házasságot. Ha hihetnék neki, Angelique maga volna a megtestesült gonosz. Nem érdekli, amit írtam neki, egyszerűen nem foglalkozik vele... – törtek fel Struanból a szavak. – Tessék, hallgassa csak, mit ír. „Elment a józan eszed? Még hat hete sincs, hogy apád meghalt, még be sem töltötted a huszonegyet! Annak a nőnek csak a pénzed meg a cégünk kell, egy megszökött, tönkrement ember lánya, bűnöző a nagybátyja is, ráadásul ez a lány – Isten legyen irgalmas! katolikus és francia! Megőrültél? Azt mondod, szereted? Te nem tudod, mit beszélsz. Egyszerűen meg vagy babonázva. Hagyd abba ezt az őrültséget! Azonnal vess véget neki! Az a nő megbabonázott. A vak is látja, nem vagy olyan állapotban, hogy vezethesd a céget! Amint Hoag doktor engedélyezi, azonnal gyere haza, de a nélkül a nőszemély nélkül!"

– Ha engedélyezem, Malcolm, úgy lesz, ahogy az édesanyja mondja?

– Ami Angelique-et illeti, nem. Nem érdekel, mit szól hozzá! Látnivalóan el sem olvasta a levelemet, rá se hederít arra, amit írtam. Most mi a fenét csináljak?

Hoag fölvonta a vállát. – Azt fogja csinálni, amit már amúgy is elhatározott. Eljegyzi Angelique-et, aztán megfelelõ idõ elteltével el is veszi. Az állapota javulni fog. Sokat pihen, sok jó levest és zabkását fogyaszt, nem nyúl többé az altatófõzetekhez és fájdalomcsillapítókhoz. Két hétig még itt marad, aztán hazamegy – Hoag barátságosan elmosolyodott –, és magabiztosan szembenéz a jövõvel.

– Szerencsés ember vagyok, hogy maga az orvosom.

– Szerencsés ember vagyok, hogy maga a barátom.

– Maga is kapott levelet az anyámtól?

– Kaptam. – Hoag kurtán felkacagott. – Most, hogy belegondolok, kaptam.

– És?

Hoag sokatmondó tekintettel a mennyezet felé fordította a szemét. – Elég, ha ennyit mondok?

– Elég. Köszönöm.

Struan most itt állt a bálteremben, nézte, mint táncol Angelique, látta, hogy a figyelem és kéjsóvárság központjában áll, keble nagy része a divatnak megfelelõen födetlen, a kivillanó karcsú bokák arra csábítják a tekintetet, hogy megpróbáljon feljebb kalandozni a barackszín selyemszoknya hullámzó redõi alá. Merevedése támadt. Istennek hála, hogy ez még működik, gondolta. Dühe nagy része elpárolgott. Ez még működik... de karácsonyig nem fogom kibírni. Nem fogom kibírni.

Közeledett az éjfél. Angelique belekortyolt a pezsgõjébe, gyakorlott, kacér mozdulattal legyezõje mögé rejtette arcát, visszaadta a poharat – mintha ajándékot nyújtott volna át –, elnézést kért a körülötte állóktól, és visszasiklott a Struan mellett álló székéhez. A Struan köré gyűlt izgatott férfiak csoportjában ott volt Seratard, Aylesbury, Hoag, néhány diplomata és Poncin.

– À, Monsieur Poncin, maga igazán remekül játszik. Ugye, Malcolm, kedvesem?

– Igen, kitűnõen – felelte Struan. Egyáltalán nem érezte jól magát, de igyekezett palástolni. Hoag jól megnézte magának.

Angelique franciául folytatta. – Hol bujkált az elmúlt napokban, André? – nézett a férfira a legyezõje fölül. – Ha Párizsban volnánk, megesküdnék, hogy új barátnõt talált.

– Csak dolgoztam, Mademoiselle – válaszolta könnyedén Poncin. Angelique angolul folytatta. – Hát ez bizony szomorú... Párizs õsszel különösen csodálatos, szinte ugyanolyan lélegzetelállító, mint tavasszal. Majd egyszer megmutatom magának, Malcolm. El kellene töltenünk ott egy szezont. – Közvetlenül Struan mellett állt, Struan könnyedén átfogta a derekát, Angelique pedig Struan vállán nyugtatta a karját, úgy játszadozott hosszú hajával. Kellemesnek találta a férfi haja tapintását, tetszett neki az arca, a ruhája, s örömét lelte a gyűrűben, amit délelõtt kapott tõle – egy nagy gyémánt volt belefoglalva, körülötte több kisebb. Most rápillantott, megbillegette az ujját. Vajon mennyit érhet? – gondolta. – Jaj, Malcolm, imádni fogja Párizst, tényleg csodálatos! Ugye elmegyünk egyszer?

– Miért is ne, ha maga szeretne.

Angelique felsóhajtott, ujjai diszkréten simogatták Struan tarkóját, aztán mint egy hirtelen ötlet hatására megkérdezte: – Nem is tudom, mit szólna hozzá, chéri, de... Lehetne róla szó, hogy esetleg oda menjünk nászútra... Ott minden éjjelt áttáncolhatnánk.

– A maga tánca, Mademoiselle – szólt közbe Hoag – a világ bármely városában gyönyörű. – Izzadt, kényelmetlenül érezte magát túlságosan testhez álló öltözékében. – Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról. Szabad volna netalán...

– Egyáltalán nem is szokott táncolni?

– Évekkel ezelõtt, még Indiában néhanapján elõfordult, de mikor a feleségem meghalt, felhagytam vele. Õ annyira élvezte, hogy én nélküle már nem találok örömet benne. Csodálatos ez az estély, Malcolm, de szíves engedelmével javasolnám, hogy egyelõre érje be ennyivel.

Angelique ránézett, ajkáról lehervadt a mosoly, de észrevette Hoag arcán az aggodalmat s Struanén a fáradtságot. Jaj, de borzasztó, hogy beteg – gondolta. A fene egye meg!

– Gyerek még az idõ – mondta hõsiesen Struan, bár nagyon húzta már az ágy. – Ugye, Angelique?

– Bevallom, igazából én is fáradok már – vágta rá Angelique. Összezárta, leengedte legyezõjét, és rámosolygott Struanra, Poncinre meg a többiekre. Talán kisurranhatnánk, a többiek hadd szórakozzanak még...

Halkan kimentették magukat a körülöttük állóknál. A teremben tartózkodók úgy tettek, mintha nem vennék észre távozásukat. Angelique az ajtón kilépve megtorpant. – Olálá, ottfelejtettem a legyezõmet. Egy pillanat és itt vagyok, kedvesem.

Visszasietett, de Poncin már jött is felé. – Azt hiszem – mondta franciául –, ez az öné, Mademoiselle.

– Ó, igazán kedves. – Angelique átvette a legyezõt. Örült, hogy bevált az elképzelése, és Poncin ilyen figyelmesnek bizonyult. Mikor Poncin meghajolt, hogy kezet csókoljon, franciául odasúgta neki: – Holnap találkoznunk kell.

– A követségen délben, keresse Seratard-t, nem lesz bent.

Angelique a tükör elõtt ült haját fésülgetve, az utolsó keringõ dallamait dudorászva. Melyik volt a legjobb tánc? – tűnõdött. Nem vitás: Marlowe-val a polka. Kellemes volt a keringõ is, Pallidarral... bár keringõzni csak élete szerelmével volna szabad az embernek, hagyni, hogy a muzsika elszédítse, feltöltse imádattal és sóvárgással, s a mennyekbe ragadja... Ez életem legszebb napja: jegyese lettem egy remek férfinak, aki az õrülésig szerelmes belém.

Ennek kellene életem legszebb napjának lennie, de nem az.

Csak az a furcsa, hogy azért mégis jól éreztem magam. És hogy képes vagyok ilyen higgadtan gondolkodni és cselekedni – pedig már meg kellett volna jönnie... De késik. Valószínűleg állapotos lettem attól a vadállattól, aki álmomban megerõszakolt. Várható volt.

Úgy nézte tükörképét, mintha egy másik ember arcát fürkészné. Egyenletes mozdulatokkal fésülte a haját. Õt magát is meglepte, hogy ennyi gyötrõdés után nem hogy él még, de külsõre semmiféle változás nem tapasztalható rajta.

Érdekes. Az elsõ nap óta valahogy mintha napról napra könnyebb volna.

Miért?

Nem tudom. Mindegy. Holnapra kiderül, megjön-e vagy sem, sõt az is lehet, hogy már az éjszaka megjön, nem kell többet aggódni, rettegni, sírni. Nõk tízezrei kerültek már ilyen helyzetbe, és megúszták. Elég egy kis ital, minden visszazökken a régi kerékvágásba, és senki nem jön rá semmire. Csak én meg egy orvos. Vagy egy bába. Vagy egy javasasszony.

De elég ebbõl, mára, Angelique. Bízz Istenben és a Szűzanyában. Szűz Mária segíteni fog, te semmirõl sem tehetsz. Jegyese lettél egy csodálatos férfinak, valahogy majd csak feleségül vesz, és boldogan éltek, míg meg nem haltok. Holnap... holnap majd kiderül, hol és hogyan.

Háta mögött Ah Szo már rendezgette a baldachinos ágyat, felszedegette a harisnyákat és a fehérneműt. A krinolin már ott lógott a szekrényben a két másik mellett, mellettük hat nappali ruha még rizspapír csomagolásban. A nyitott ablak felõl nevetés, zeneszó és részeg danászás hallatszott a Klubból – a vigalom heve nem csökkent.

Angelique sóhajtott; szeretett volna még táncolni. A hajkefe fel-le mozgása felgyorsult.

– Kicsi asszony akar valami, hallod-e?

– Nem. Csak aludni.

– Jó éjt, kicsi asszony.

Angelique bezárta utána az ajtót. A Struan szobája felõli ajtó be volt csukva, de nem volt bereteszelve. Az a szokás alakult ki kettejük között, hogy esti toilette-je végeztével Angelique bekopogott Struanhoz, bement hozzá, búcsúcsókot lehelt a homlokára, nagy néha beszélgettek még egy kicsit, aztán Angelique visszament a maga szobájába, de az ajtót résnyire nyitva hagyta, hátha Struan rosszul találna lenni az éjjel. Ezek a rosszullétek most már nagyon ritkák voltak, bár egy hete, mióta Struan nem szedte az éjszakai gyógyszert, szinte egész éjjel csak forgolódott, alig aludt. De nem panaszkodott.

Angelique visszaült a tükörhöz. Elégedett volt a látvánnyal. Csipkedíszes fésülködõköpenye olyan volt, mintha Párizsban készült volna – valójában egy helybeli szabó készítette Angelique egyik otthonról hozott pongyoláját véve mintául. „El se hinnéd, Colette, mennyire érti a dolgát és mennyire gyorsan dolgozik ez a kínai szabó", írta délután a másnapi postahajóval elküldendõ levelében.

Most már bármit le tudok utánoztatni. Kérlek, küldj néhány szabásmintát meg kivágásokat a La Parisien-ből meg a L'Haute Couture-ból a legújabb divatról meg bármiről, ami gyönyörű – Malcolmom olyan bőkezű és olyan gazdag! Azt mondja, rendeljek csak, amit akarok!

És a gyűrűm!!! Egy nagy gyémánt, és körülötte tizennégy kisebb. Megkérdeztem, hogy az ördögben tudott ilyet szerezni itt, Jokohamában, de csak mosolygott. Óvatosabbnak kell lennem, nem szabad ilyen ostobaságokat kérdeznem. Colette, itt minden csodás, csak Malcolm egészségét féltem. Olyan soká épül fel, és nagyon csúnyán sántít. A heve viszont egyre fokozódik szegénykémnek, úgyhogy vigyáznom kell... Most már öltözködnöm kell az estélyre, de mielőtt feladom ezt a levelet, írok még bele. Egyelőre sírig tartó szeretettel.

Milyen szerencsés is ez a Colette, az õ terhessége Isten ajándéka!

Elég! Elég a könnyekbõl, mert megint elkezdek rettegni. Tegyük félre egyelõre ezt a gondot. Már úgyis eldöntöttem, mit teszek – ha egyáltalán lesz teendõ. Ha lesz, életbe lép a másik terv. Ugyan mi egyebet tehetnék?

Gépies mozdulattal leheletnyi parfümöt tett a füle mögé és a keblére, eligazgatta a csipkét, aztán odament az összekötõ ajtóhoz, és halkan bekopogott.

– Malcolm!

– Tessék! Egyedül vagyok.

Struan meglepõ módon nem feküdt, hanem egy karosszékben ült. Vörös selyemköpeny volt rajta, szeme furcsán csillogott. Angelique ösztönei veszélyt jeleztek. Szokásos módon bereteszelte az ajtót, és odament Struanhoz.

– Nem fáradt még, szerelmem?

– Igen is meg nem is. Magától eláll a lélegzetem. – Struan kinyújtotta a kezét, Angelique feldobogó szívvel közelebb lépett. Struan keze remegett. Közelebb vonta magához Angelique-et, csókolni kezdte a kezét, a karját, a keblét. Angelique egy-két pillanatig hagyta, kívánta Struant, élvezte imádatát. Lehajolt hozzá, megcsókolta, tűrte, hogy simogassa, aztán – hirtelen nagyon felhevült – felkalapáló szívvel térdre roskadt a karszék mellett, és félig-meddig kibontakozott az ölelésbõl.

– Nem szabad... – suttogta elfúlva.

– Tudom... de muszáj... Rettenetesen kívánom... – Struan ajka lüktetett, tüzelt, mind feljebb nyomult – Angelique ajka reagált rá. Struan keze most már a combját simogatta, tovább szítva a forróságot Angelique ágyékában, kellemes borzongásokat okozva mind följebb és följebb siklott, Angelique kívánta még, nagyon kívánta, de a szakadék peremére érve visszahõkölt, megint elhúzódott. – Ne, chéri... – Struan azonban ezúttal meglepõ erõrõl tett tanúbizonyságot, másik karjával szerelmesen ugyan, de mintegy satuba szorította, hangja és ajka mind követelõzõbbé vált, mind közelebb húzta magához Angelique-et, mígnem egy meggondolatlan, hirtelen mozdulat hatására egész testén végigcikázott a fájdalom.

– Jézusom!

– Mi az? Mi történt? – kérdezte ijedten Angelique.

– Nincs... semmi baj... Mindenhatóm...! – Eltartott egy-két percig, míg Struan magához tért. A lélegzetelállító fájdalom lelohasztotta hevét. Angelique kezét még fogta ugyan, de már remegett, elszállt belõle az erõ. – Jézusom... Bocsásson meg.

– Nincs miért, drágám. – Angelique lélegzetét visszanyerve felállt és töltött egy kis hideg teát a kancsóból, amelyet Struan az éjjeliszekrényén tartott. Ágyéka perzselt, görcsölt, a szíve kalapált; õ sem akarta abbahagyni, de muszáj volt, fülében ott doboltak anyja számtalanszor elismételt szavai: „Egy férfi sosem veszi feleségül a szeretõjét. Házasság elõtt semmit, utána aztán lehet mindent!"

– Tessék – nyújtotta oda Struannak a teáscsészét.

Odatérdelt mellé, úgy nézte. Struan lehunyta a szemét, elkínzott arcát kiverte a veríték. Angelique izgatottsága egy perc múltán elcsitult. Tenyerét Struan térdére tette; Struan megfogta a kezét.

– Egyikünknek sem jó, Malcolm, ha ennyire közel kerülünk egymáshoz – suttogta Angelique. Nagyon kedvelte Struant, de nem volt teljesen biztos benne, hogy szerelmes-e. – Mindkettõnknek nagyon nehéz így, chéri... Én is kívánom és szeretem magát.

Struan csak nagy sokára válaszolt; mély és rekedtes volt a hangja.

– Igen, de ez csak magán múlik.

– Tudom, de most még nem tehetjük... Esküvõ elõtt nem, addig nem lehet, most nem szabad.

Struant hirtelen hatalmas hullámként borította el a csalódottság és a tehetetlen düh, amiért egész este ülve kellett néznie, mint táncol Angelique más férfiakkal, miközben tudván tudta, hogy épen és egészségesen jobb táncos, mint itt bárki.

Miért ne most? – szeretett volna ráordítani a lányra, mit számít egy-két hónap? Az ég szerelmére...! De rendben, elfogadom, hogy egy tisztességes lánynak szűzen kell mennie a házasságba, elfogadom, hogy egy úriember nem foszthatja meg hímenétõl az esküvõ elõtt. Rendben van, elfogadom! De az ég áldja meg: vannak más módszerek is!

– Tudom, hogy most... ööö... hogy azt nem lehet – mondta rekedtesen –, de Angelique... Segítsen nekem.

– De hát hogyan?

Struan ismét megütközött Angelique szavain. Az ég áldjon meg, hát úgy, ahogy a lányok csinálják azokban a házakban: csókolgatva, becézgetve és közben a kezükkel munkálkodva. Az ilyen egyszerű dolgokat a lányok minden hűhó és szégyenkezés nélkül, boldogan megteszik: „Neked most ugyanaz jó, hallod-e?" Vagy tán azt hiszed, a szeretkezés csak abból áll, hogy szétteszed a lábad, és fekszel, mint egy fadarab?

De tudta, hogy ezt sose fogja megmondani Angelique-nek: egész neveltetése tiltakozott ellene. Hogyan magyarázza el ezt egy férfi a szívszerelmének? Hirtelen megkeseredett benne az igazság. Valami átbillent, megváltozott benne.

A hangja is más volt, ahogy megszólalt.

– Tökéletesen igaza van, Angelique, mindkettõnknek nagyon nehéz. Bocsásson meg. Talán úgy volna a legjobb, hogy amíg el nem indulunk Hongkongra, visszaköltözne a francia követségre. Most, hogy kezdek jobban lenni, vigyáznunk kell a jó hírünkre.

Angelique rámeredt, elbizonytalanította a változás. – Na de Malcolm, én jól érzem magam itt a közelében, így segítségére lehetek, ha netán szüksége volna rám.

– Hogyne volna szükségem magára. – Struan ajkán egy árnyalatnyi, gunyoros mosoly játszadozott. – Szólok Jamie-nek, hogy intézkedjen.

Angelique tétovázott: kizökkent, nem tudta, hogyan folytassa.

– Hát ha így kívánja, chéri...

– Igen, így lesz a legjobb. Mint maga is mondotta, ez a közelség mindkettõnk számára nagyon megnehezíti a dolgokat. Jó éjt, szerelmem. Örülök, hogy ilyen jól érezte magát az estélyen.

Angelique-en borzongás futott végig, de nem tudta volna megmondani, kívülrõl vagy belülrõl érte a jeges fuvallat. Megcsókolta Struant, készségesen viszonozta volna szenvedélyét, de Struan már teljesen kihűlt. Ezt meg mi lelte?

– Szép álmokat, Malcolm. Szeretem magát.

Még mindig semmi.

Nem számít, gondolta, a férfiak hangulatlények, nehéz velük. Mosolyogva, mintha mi sem történt volna, elhúzta a reteszt, csókot dobott Struannak, és átment a saját szobájába.

Struan az ajtót nézte. Résnyire nyitva. Mind rendesen. Kettejük közös világában azonban már minden más megváltozott. A nyitott ajtó és Angelique közelsége már nem kísértette. Valamilyen más érzés járta át, mintha kicserélték volna. Nem tudta miért, de hirtelen nagyon szomorúnak, nagyon öregnek érezte magát, s valamilyen ösztöne azt súgta: bármennyire szereti is ezt a lányt, bárhogyan próbálkozik is vele, ez a lány soha életében nem fogja tökéletesen kielégíteni.

Botjára támaszkodva felállt, s amilyen halkan csak tudott, odasántíkált az íróasztalához. A legfelsõ fiókban ott volt egy kis üveg laudanum, olyan éjszakákra tartogatta, mikor képtelen volt elaludni. Felhajtotta az utolsó kortyot, az ágyhoz botorkált, fogát összeszorítva lefeküdt. Mély sóhaj szakadt fel belõle, érezve, hogy fájdalmai csaknem teljesen elcsitulnak. Hogy a fájdalomcsillapító elfogyott, egy pillanatig sem nyugtalanította: Csen, Ah Tok vagy bármelyik szolga bármikor szerez, csak szólni kell nekik. Végtére is a Struan cég látja el Kína nagy részét.

Az ajtó túloldalán Angelique még mindig a falnak támaszkodva állt. Rettentõen fel volt dúlva, nem tudta, menjen-e vissza vagy jobb, ha most magára hagyja Struant. Hallotta, hogy odamegy az íróasztalhoz és kihúz egy fiókot, de nem tudta, miért, aztán hallotta az ágy reccsenését, majd Struan hosszú, megkönnyebbült sóhaját.

Csak a fájdalom miatt volt meg hogy most még nem tehetjük, nyugtatgatta magát ismét, s lenyelt egy ideges ásítást. Meg hogy egész este ott kellett ülnie, pedig ragyogó táncos, különb partnerem még nem is volt, olyannyira nem, hogy voltaképp épp ez irányította rá a figyelmemet Hongkongban.

Nincs abban semmi rossz, hogy szeretkezni szeretne... Nem én tehetek róla, hogy megsebesült. Szegény Malcolm... nagyon felizgatta magát. Holnapra elfelejti az egészet, minden rendbe jön. És jobb is, ha átköltözöm, mivel arra a másik dologra is gondolnom kell.

Bebújt az ágyba, gyorsan el is aludt, de álmát csakhamar szörnyek népesítették be, arcuk eltorzult csecsemõarc volt, visongva kacagtak, belecsimpaszkodtak: „Mama... Mama!”, õ meg a saját vérével írt a lepedõre, a vér az ujja begyébõl buzgott, azt használta tollként, újra meg újra végigment vele az ágytakarón látott, lelkébe égett írásjeleken, amelyek jelentését még nem merte megkérdezni se Andrétól, se Tyrertõl.

Felriadt. A lidérces álom szertefoszlott. Felült, nyugtalanul nézett az ajtóra, mintegy várva, hogy Struan belépjen. De nem: a másik szobából csak mély, egyenletes légzés hallatszott. Visszahanyatlott párnájára, és arra gondolt: biztos csak a szél vágott be egy zsalugátert.

Mon Dieu, de fáradt vagyok... Milyen kellemes volt ez a sok tánc... És milyen gyönyörű gyűrűt kaptam....

Phillip Tyrer a polkát dudorászva s John Marlowe sikerére irigyen – meggyõzõdése szerint õ is járta volna olyan jól –, szinte tánclépésben igyekezett a keskeny utcán a Három Ponty Háza felé. Teátrális mozdulattal kopogtatott a kapun. Itt, Josivara e részén már alváshoz készülõdtek az emberek, de nem messze, a Main Street-i házakban és kocsmákban még pezsgett az élet, nyers danászásoktól és röhögésektõl, szamiszenpengéstõl, tört angolságú mondatoktól volt hangos az utca.

Nyílt a kapu kémlelõablaka.

– Úr mit akar?

– Kérlek, beszélj japánul. Taira-szan vagyok, és várnak.

– Tényleg? – vonta fel szemöldökét a jól megtermett szolga. – Taira-szan? Szólok a mama-szannak. – A kémlelõablak becsukódott.

Tyrer ujjaival dobolni kezdett az öreg kapufélfán. A tegnapi napot és szinte az egész éjszakát Aylesburyvel töltötte. Beszámolt Nakamáról és a követségen történtekrõl, s közben egyre furdalta a lelkiismeret, amiért nem fedte fel azt a roppant fontost tényt, hogy Nakama tud angolul. De hát szavát adta, és egy angol szava az szent.

Aylesbury végül ráállt, hogy „Nakama” nyíltan vállalhassa szamuráj mivoltát: elõ-elõfordult, hogy szamurájcsaládok sarjai rövid idõre elszegõdtek a francia vagy az angol követséghez. Babcottnak is japán asszisztensei voltak. Valamit azonban nem engedélyezett Aylesbury: Nakama a településen nem viselhette kardjait. Ez a szabály a kolónia õrsége és ritka, elõre bejelentett járõrözéseik kivételével minden szamurájra vonatkozott. Ezen túlmenõlég Nakama nem mehetett a vámház vagy az õrház közelébe, csak a legszükségesebb esetekben hagyhatta el Tyrer házát, s Aylesbury kijelentette: ha a bakufu rábukkan és kéri kiadatását, kiadják.

Tyrer hívatta Nakamát, és elmagyarázta neki Aylesbury feltételeit. Ekkorra már úgy elfáradt, hogy még Fudzsikótól is elment a kedve.

– Figyelj jól, Nakama. Üzenetet akarok küldeni, te fogod elvinni. Kérlek, írd le nekem japánul azt, hogy „Kérlek, intézkedj...”

– Intézkedj, mi az?

– Csináld meg, tedd meg. „Kérlek, intézkedj hogy holnap este várjon rám...” A név helyét hagyd üresen.

Eltartott egy ideig, mire Hiraga pontosan megértette, mit vár tõle Tyrer. Tyrer már csaknem feladta a reményt, mikor egyszer csak azon kapta magát, hogy kimondja Fudzsiko és a Három Ponty Háza nevét.

– Ó, a Három Ponty? – mondta Hiraga. – Szó ka! Ad üzenet mama-szannak, intézkedjen te találkoz holnap muszuméddal. Igen?

– Igen.

Nakama megmutatta az írásjeleket. Tyrer lemásolta. Nagyon elégedett volt önmagával. A levélkét azzal a kézjeggyel látta el, amelyet Hiraga talált ki számára.

És most itt állt a kapunál.

– Gyerünk, mozogjatok már! – morogta. Alig várta már, hogy lássa a lányt.

Néhány perc múltán megint nyílt a kémlelõablak. Ezúttal Raiko jött a kapuhoz.

– Jó estét, Taira-szan. Gondolom japánul kívánsz beszélgetni – mondta mosolyogva, enyhe fõhajtással, majd hosszú, csilingelõ japán tirádába kezdett, amelybõl Tyrer csak Fudzsiko nevét vélte néhányszor kihallani. Kérlek, bocsáss meg – fejezte be Raiko.

– Tessék? Mit bocsássak meg? Mért megbocsátani, Raiko? Jó estét. Engem vár Fudzsiko. Fudzsiko.

– Kérlek, bocsáss meg – ismételte türelmesen az asszony –, de Fudzsiko ma este nem állhat rendelkezésedre. Kérlek, bocsáss meg, de semmit sem tehetek. Fudzsiko természetesen bocsánatodat kéri. Kérlek, bocsáss meg, de sajnos a többi hölgy sem ér rá. Nagyon sajnálom.

Tyrer ebbõl sem értett minden szót, de a lényeget kihámozta: Fudzsiko nincs ott. Az ok azonban nem volt világos. – De tegnap levél... küldtem üzenet, Nakama hozta, igen?

- Igen, persze! Nakama-szan elhozta a leveledet, és én meg is mondtam neki, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de kérlek, bocsáss meg, most nem fogadhatunk. Bocsáss meg, Taira-szan és köszönjük, hogy felkerestél minket. Jó éjszakát.

– Várj! – kiáltott rá Tyrer angolul, látva, hogy a mama-szan behajtja a kisablakot. – Azt mondod, nincs itt, igaz? Kérlek, várj, Raiko-szan. Holnap Fudzsiko igen?

Raiko szomorúan ingatta a fejét. – Kérlek, bocsáss meg, de holnap sem lehet. Roppant sajnálom, de nem mondhatok mást. Remélem, megérted. Kérlek, bocsáss meg.

Tyrer most már végképp nem értette. – Nem holnap? Utána nap igen?

Raiko egy lélegzetvételnyi ideig tétovázott, megint fejet hajtott. – Talán, Taira-szan, de nem biztos. Bocsáss meg, de semmit sem ígérhetek. Kérlek, szólj Nakamának, hogy holnap jöjjön ide, neki majd elmondom. Érted? Küldd ide Nakama-szant. Jó éjszakát.

Tyrer üres tekintettel meredt az ajtóra, keserűen elkáromkodta magát, keze ökölbe szorult, szeretett volna belevágni valamibe. Eltartott egy jó percig, mire magához tért keserű csalódottságából. Csüggedten elindult hazafelé.

Hiraga a palánk egyik kémlelõnyílásán át figyelte a jelenetet. Látva, hogy Tyrer eltűnik az utcaszögleten, gondolatokba merülten elindult visszafelé a kanyargós kerti utacskán. A kert megtévesztõén nagynak látszott; itt is, ott is kis, teraszos házak álltak benne, melyeket külön-külön sövénykerítések vettek körül.

A fõépülethez ment, bekopogott palánkja kapuján. Nesztelenül kinyílt, a szolga meghajolt. Hiraga odabiccentett neki, és elindult az épülethez vezetõ ösvényen. A legtöbb fogadónak és teaháznak voltak titkos kijáratai, búvóhelyei vagy rejtett átjárói a szomszéd épületekhez – fõleg az olyanoknak, amelyek meg merték kockáztatni, hogy sisiket fogadjanak. A Három Ponty Fogadónak ez a része a legmegbecsültebb vendégek számára volt fenntartva, külön konyha és személyzet szolgálta ki, csak a kurtizánok voltak ugyanazok. Hiraga a verandán kilépett getájából, magasított talpú fapapucsából, és elhúzta a sódzsiajtót.

– Mit csinált? – kérdezte Ori.

– Jámborán elkullogott. Bizarr. – Hiraga értetlenül ingatta a fejét, leült Orival szemben, s kurtán biccentve viszonozta Fudzsiko mély meghajtását. Tegnap, miután kézbesítette Tyrer levelét, Raiko derűs beleegyezésére megvette ma éjszakára Fudzsikót.

– Szabad volna megkérdeznem, miért, Hiraga-szán? – kérdezte Raiko.

– Csak hogy bosszantsam Tairát.

– Íííí! Azt hiszem, nálunk veszítette el a szüzességét, Szako segítségével. Aztán kipróbálta Meíkót, utána pedig Fudzsikót. Fudzsikóval olyan jól érezte magát, hogy keresztbe állt a szeme.

Hiraga együtt nevetett Raikóval, kedvelte az asszonyt, de mikor meglátta Fudzsikót, sehogy sem értette, mi szépet talált rajta az ellensége. Fudzsiko megjelenése, frizurája teljesen átlagos volt, csak a szeme volt kirívóan nagy. Hiraga mindazonáltal nem mutatta ki meglepetését, sõt gratulált Raikónak, hogy sikerült egy ilyen virágszálra szert tennie, aki tizenhatnak látszik, noha már harmincegy éves és tizenöt esztendeje kurtizán.

– Köszönöm, Hiraga-szan – mosolyodott el Raiko. – Tényleg valóságos kincs ez a lány, a gajdzsinok valamilyen ok miatt rajonganak érte. Különben is hajlamosak egy bizonyos hölgyhöz kötõdni. Kérlek, biztasd Taira-szant, hogy járjon hozzánk. A gajdzsinok gazdagok, róla pedig azt hallottam, hogy komoly pozíciója van, és valószínűleg el fog itt tölteni néhány évet.

– Szonnó-dzsói.

– Az már a te dolgod. Levághatod a fejüket, csak ne itt, kérlek. Én meg elõbb kiforgatom õket a vagyonukból.

– De azt megengeded, hogy Ori itt maradjon?

– Ori-szan érdekes fiatalember – mondta tétován Raiko. – Nagyon erõs, nagyon haragos, nagyon nyugtalan... Valóságos puskaporos hordó. Félek tõle. Egy-két napra el tudom bújtatni, de... Kérlek, zabolázd meg egy kicsit, így is van elég baj a Fűzfavilágban, nem kell szándékosan keresni.

– Tudom. Az unokaöcsémrõl, Akimotóról hallottál valamit?

– Kutya baja. Hodogajában van, az Újhold Teaházban.

– Hívasd ide. – Hiraga egy aranyobant vett elõ titkos zsebébõl; feltűnt neki, hogy felcsillan az asszony szeme. – Gondolom, ez elég lesz a küldöncre, Akimoto és Ori itteni kiadásaira, na és persze Fudzsiko holnapi szolgálataira.

– Természetesen. – A pénz, a bõkezű fizetség eltűnt Raiko kimonója bõ ujjában. – De Ori-szan csak addig maradhat, amíg jónak látom. Elfogadod?

– El.

– Szeretnék még valamit mondani. Nektek, sisiknek nagyon veszélyes mostanában ez a környék. Ez van kitűzve minden sorompónál. – Raiko egy körülbelül harmincszor harminc centiméteres fametszetet simított ki: Hiragát ábrázolta. A felirata így szólt; A bakufu két koku jutalmat tűz ki ennek a gyilkos csósúi roninnak a fejére, aki legtöbbször Hiragának mondja magát, de számos más álnevet is használ.

- Baka! – sziszegte a foga közt Hiraga. – Szerinted hasonlít rám? Hogyan lehetséges ez? Sose készíttettem arcképet magamról!

– A festõk szeme sokáig megõrzi az arcokat, Hiraga-szan. Vagy talán valamelyik szamuráj...? Vagy esetleg egy áruló. Komoly emberek keresnek, Hiraga-szan... Andzsó persze eddig is keresett, de most már Toranaga Josi is szeretne megtalálni.

Hiraga hátán végigfutott a hideg: elárulták volna Koikót? Vagy épp õ árulta el? – Josinak meg mi dolga velem?

Raiko vállat vont. – Tetszik, nem tetszik, de õ a kígyó feje. Szonnó-dzsói, Hiraga-szan, én is azt mondom, de ne vezesd ide a bakufut. Én szeretem, ha a nyakamon van a fejem.

Hiraga ma egész este csak a plakáttal foglalkozott s hogy mit kellene tenni. Megvárta, míg Fudzsiko újratölti szakéscsészéjét.

– Képtelen vagyok eligazodni ezen a Tairán, Ori.

– Miért bajlódsz vele ennyit? Öld meg.

– Annak is eljön az ideje. Egyelõre csak figyelem, igyekszem kitapasztalni a reakcióit. Mint egy sakkjátszma, amelyben állandóan változnak a szabályok, olyan ez az egész. Óriási élmény... ha egyszer túl tudod tenni magad a bűzükön.

– Ma este el lehetett volna intézni. A holttestét meg otthagyhattuk volna az õrség háza közelében, hadd higgyék, hogy õk tették. – Ori ingerülten végigsimított tenyerével borostás arcán, s a borotvált koponyáján kiserkent sörtéken. A bal válla még mindig be volt pólyázva, karja fel volt kötve. – Holnap megborotválkozom, attól majd újra szamurájabbnak érzem magam... Raiko tud egy megbízható borbélyt. Megõrülök ettõl a kényszerű henyéléstõl, Hiraga.

– A válladdal mi van?

– Tisztának látszik a seb. Viszket is, de ez jó jel. – Ori félig fölemelte a bal karját. – Följebb még nem bírom, de mindennap egy kicsit tovább erõltetem. Harchoz még gyenge. Karma. Miért nem öljük meg ezt a gajdzsint, ezt a Tairát? Te mondtad, mennyire titkolózó. Nem jönnének rá, hogy mi voltunk, de még arra sem, hogy itt járt a házban.

– Ez igaz, viszont ettõl még elmondhatta valakinek. Épp ez az, amit nem értek bennük, hogy ilyen kiszámíthatatlanok. Egyik pillanatról a másikra képesek meggondolni magukat, képesek rá, hogy pont az ellenkezõjét tegyék annak, amit mondanak, de velünk ellentétben nem számolják végig a következményeket.

– Szonnó-dzsói! A gajdzsinok a hajukat tépnék, ha megölnénk. Ha legközelebb idejön, meg kell ölni.

– Meg fogjuk ölni, de csak késõbb... Egyelõre remekül használható. Ki fogja fecsegni a titkaikat, el fogja árulni, hogyan gyilkolhatjuk le õket száz- sõt ezerszámra – miután az õ felhasználásukkal megalázzuk és szétzúzzuk a bakufut. – Hiraga Fudzsiko felé nyújtotta üres csészéjét. Fudzsiko nyomban rámosolygott és újratöltötte. – Még az angolok legfõbb vezetõjének az irodájában is voltam, alig ötlépésnyire álltam tõle. Ott vagyok a gajdzsinok legfõbbjei közt! Bárcsak jobban érteném a nyelvüket! – Óvatosabb volt annál, mint hogy elárulja Orinak, mennyire tud angolul valójában – fõleg nem a lány elõtt. Nem beszélt arról sem, miként vette rá Tyrert, hogy csempéssze ki a követségrõl.

Fudzsiko egész este mosolyogva töltögette csészéiket, figyelmes volt, egyetlenegyszer sem szólt bele a beszélgetésbe. Feltűnés nélkül, de minden idegszálával figyelt. Ezernyi kérdés tolult fel benne, de fegyelmezettebb volt annál, mintsem egyet is megkockáztasson. „Ti csak figyeljetek, mosolyogjatok, adjátok az ostobát, legyetek olyanok, mint egy játékszer – véste fejükbe újra meg újra a mama-szan –, és akkor a férfiak mindenfajta biztatás nélkül elmondják nektek mindazt, amire kíváncsiak vagytok. Figyeljetek, mosolyogjatok, hízelegjetek, tegyétek õket boldoggá, mert csak olyankor nagylelkűek. Ne feledjétek, hogy az õ boldogságuk számunkra aranyat jelent, és az arany a mi egyetlen célunk, nekünk csak az arany nyújt biztonságot.”

– Taira Jedóban nagyon bátran viselkedett – mondta Hiraga –, ma este meg gyáván. Mondd csak, Fudzsiko, az ágyban milyen?

Fudzsiko mosolya mögé rejtette meglepetését: nem értette, hogyan lehet valaki ilyen bárdolatlan.

– Mint a többi fiatalember, Hiraga-szan.

– Jó, jó, de engem nem ez érdekel. Jól el van eresztve? Magas ember, hosszú lándzsa?

– Bocsáss meg – mondta alázatos hangon Fudzsiko, és lesütötte a szemét –, de a Fűzfavilág hölgyeinek egyetlen vendéggel sem szabad egy másik vendégrõl beszélgetniük.

– És ez a szabály a gajdzsinokra is érvényes? Eh? – kérdezte Hiraga.

– Én már próbáltam – röhincsélt Ori –, de ezekbõl egy szót sem lehet kihúzni. Raiko-szan még jól meg is mosta a fejem, amiért ennyit kérdezõsködöm. Gajdzsinok vagy sem, mondja, a josivarai szabályok rájuk is érvényesek. Azt mondja, általánosságokban beszélhetünk róluk, de konkrétan egyetlen vendégrõl sem. Baka-ne! Egészen fel volt dúlva.

Mindkét férfi nevetett, de Fudzsiko észrevette, hogy Hiraga nem tiszta szívbõl kacag. Úgy tett, mintha nem venné észre. Nagyon szerette volna elnyerni a tetszését, de még nem tudta, miképpen legyen szolgálatára az éjjel.

– Bocsáss meg, Hiraga-szan, de öregekkel, fiatalokkal és középkorúakkal egyaránt elég kevés a tapasztalatom. A legtöbb tapasztalt hölgy azonban azt állítja, hogy a méret önmagában egyik félnek sem garantálja a kielégülést, és hogy a legjobb és legkellemesebb vendégek a fiatalok.

Fudzsiko legszívesebben felkacagott volna a saját szájából elhangzott elkoptatott hazugság hallatán. Egyszer azért elmondanám nektek az igazságot: hogy a legrosszabb vendégek éppen a fiatalok, õk követelik a legtöbbet, és õk nyújtják a legkevesebbet. Türelmetlenek, majd szétveti õket a hév, több fordulót kívánnak, de csak ritkán elégedettek – és még ritkábban bõkezűek. És ami a legrosszabb: bármennyire próbál is ellenállni, a lány könnyen beleszerethet, ami aztán még nagyobb szomorúsághoz, s legtöbbször öngyilkossághoz vezet. Hússzorta jobb az öreg vendég.

– Vannak fiatalemberek – válaszolta anélkül, hogy felelt volna –, akik bármilyen alaposan meg vannak is áldva, mégis hihetetlenül félénkek.

– Érdekes. Te Ori... én még mindig nem tudom elhinni, hogy Taira ilyen gyáván megfutamodott.

Ori vállat vont. – Gyáván vagy sem, meg kellett volna ölnünk. Én is nyugodtabban aludnék. Egyébként mi mást tehetett volna?

– Bármit. Berúghatta volna a kaput. Ha egyszer meg volt beszélve, akkor meg volt beszélve. Raiko pedig csak súlyosbította a sértést azzal, hogy nem kínált Fudzsiko helyett egy másik lányt.

– Azt a kaput vagy azt a kerítést még mi sem tudnánk betörni.

– Akkor meg elmehetett volna a fõutcára, összetoborozhatott volna tízet-húszat a magafajták közül, hogy jöjjenek segíteni neki. Fontos beosztásban szolgál, a követségen a katonák mind engedelmeskedtek neki. Raiko egy álló esztendeig hajlongott volna elõtte, mi meg menekülhettünk volna. Az õ helyében én ezt tettem volna. – Hiraga elmosolyodott; Fudzsiko megborzongott. – Ez arc kérdése. Pedig nagyon is tudják, mit jelent az arc: képesek lettek volna az utolsó emberükig védeni azt a rissz-rossz követségüket... Aztán a hajóhaduk romhalmazzá lõtte volna Jedót.

– Hát nem épp ezt akarjuk?

– De – nevetett fel Hiraga. – Csak nem pont olyankor, mikor nincs nálam fegyver, és épp kertészként túrom a földet. Úgy éreztem magam, mintha meztelen volnék!

Fudzsiko megint töltött. Hiraga ránézett. Ha az aznapra rendelt lány nem is volt különösebben szép, férfiassága és a szaké általában akkor is felizgatta Hiragát. Ma este azonban nem. Ez itt a gajdzsinok Josivarája, gondolta. Ez a lány gajdzsinokkal szokott hálni, tehát beszennyezõdött. De Orinak talán tetszik. Az arc kedvéért visszamosolygott a lányra.

– Rendelj valami ennivalót, Fudzsiko. A legjobbat, ami csak telik a háztól.

– Máris, Hiraga-szan. – Fudzsiko kisietett.

– Figyelj csak, Ori. – Hiraga suttogóra fogta, nehogy más is meghallja. – Nagy veszély fenyeget. – Elõvette az összehajtogatott plakátot.

Ori megdöbbent. – Két koku? Ennyitõl bárki kísértésbe jön. Ami a rajzot illeti, az... Hát ábrázolhat éppenséggel téged is. Könnyen lehet, hogy a sorompóõrség megállít.

– Raiko is ezt mondta.

Ori Hiraga szemébe nézett. – Dzsoun festõ volt... méghozzá elég jó.

– Ez nekem is eszembe jutott, de még mindig nem tudom megérteni, hogy foghatták el és törhették meg. Sok sisi titkot ismer, és azt is tudja, hogy Kacumata meg akarja támadni a Kiotóba tartó sógunt.

– Undorító, hogy hagyta magát élve elfogni. A vak is látja, hogy árulók férkõztek közénk. – Ori visszaadta a plakátot. – Két koku nagyon csábító... Még a legodaadóbb mama-szant is megingathatja.

– Erre is gondoltam.

– Növessz szakállat vagy bajuszt, Hiraga, úgy nehezebben ismernek fel.

– Igen, azt hiszem, érdemes. – Hiraga örömmel tapasztalta, hogy Ori újra a régi, eleven eszű Ori, akinek tanácsai mindig értékesek. – Furcsa érzés tudni, hogy ez a plakát ott van mindenütt.

Hallgattak egy ideig, végül Ori szólalt meg. – Egy-két nap múlva, amint tehetem, de napról napra erõsebb vagyok, elmegyek Kiotóba, megkeresem Kacumatát, és elmondom neki, mi történt Dzsounnal. Figyelmeztetnünk kell.

– Ez jó ötlet. Nagyon jó.

– És te? Mihez kezdesz most?

– A gajdzsinok között nagyobb biztonságban vagyok, mint bárhol másutt... már ha el nem árulnak. Akimoto Hodogajában van. Már üzentem érte. Ha megjön, eldöntjük, mi legyen.

– Ahogy óhajtod. De szerintem jobb volna, ha azonnal elindulnál Kiotóba, mielõtt végig a Tokaidón mindenütt közszemlére teszik ezeket a plakátokat.

– Nem megyek. Taira olyan lehetõséget kínál, amit vétek volna kihagyni. Mindenesetre elrejtek nála néhány kardot.

– Szerezz egy pisztolyt, az kevésbé feltűnõ. – Ori a jukatájába csúsztatta a kezét, és megdörzsölte a kötést.

Hiraga meglepetten vette észre a nyakában csillogó kis aranykeresztet.

– Ezt minek hordod?

Ori vállat vont. – Csak úgy.

– Válj meg tõle... Errõl a keresztrõl rájöhetnek, hogy közöd van a Tokaidón történtekhez, Sorinhoz meg ahhoz a lányhoz. Nem érdemes emiatt esetleg veszélybe sodorni magad.

– Sok keresztény szamuráj van.

– Igen, de az a lány felismeri ezt a keresztet. Õrültség ilyen kockázatot vállalni. Ha mindenáron keresztet akarsz viselni, szerezz egy másikat.

Ori csak némi hallgatás után szólalt meg. – Nekem ez tetszik. – Hiraga látta, hogy nem érti, szidta is magában, de úgy érezte, kötelessége oltalmazni a sisik mozgalmát és a szonnó-dzsói érdekeit.

– Vedd le!

Orinak arcába szökött a vér. Halvány mosolya nem változott, de érzékelte a kihívást: engedelmeskedik vagy ellenszegül – és meghal.

Egy szúnyog zümmögött az arca elõtt. Nem hessintette el, nem akart hirtelen mozdulatot tenni. Jobb kezével lassan megfogta és letépte nyakából a láncot. A kereszt és a lánc eltűnt a jukata ujjzsebében. Ori mindkét kezével a tatamira tenyereit, és meghajolt.

– Igazad van, Hiraga-szan, fölösleges kockázat volt. Kérlek, bocsáss meg. – Hiraga szótlanul viszonozta a meghajlást. Csak most engedett ki, Ori is csak most egyenesedett föl. Mindketten tudták, hogy kapcsolatuk e pillanattól fogva egyszer s mindenkorra megváltozott. Nem lettek ellenségek, de nem voltak már barátok, inkább szövetségesek. Mindketten tudták, hogy soha többé nem lesznek barátok. Ori felemelte csészéjét, s örömmel tapasztalta, mennyire erõs az önkontrollja: dühe ellenére sem remegtek ujjai. Hiraga is ivott, aztán elõrehajolt, és újratöltette mindkettejük csészéjét.

– És most kérlek, mesélj Szumomóról.

– Alig emlékszem valamire. – Ori szétnyitotta a legyezõjét, és elhessegette a szúnyogot. – Noriko, a mama-szan úgy mesélte, Szumomo úgy jelent meg velem meg a hordággyal, mint valami látomás. A mama-szannak csak annyit mondott, hogy egy gajdzsin orvos felnyitotta, kitisztította és összevarrta a sebemet. Kifizette Sorin fele adósságát, és rávette, hogy rejtsen el. Megkérdezte, mi történt Sorinnal, aztán már szinte meg sem szólalt. Mikor Jedóból megjött a hírnök az üzeneteddel, nyomban elindult Simonoszekibe. Egyetlen hírt hallottam csak tõle: Szacuma háborúra készül, és a.csósúi ütegek megint rálõttek a szorosban haladó gajdzsin hajókra, és visszafordulásra kényszerítették õket.

– Ez jó hír. Mindent elmondtál neki Sorinról?

– Igen. Azt mondta, bosszút áll.

– Hagyott valami üzenetet vagy levelet? – Ori vállat vont. – Nálam semmit.

De talán Norikónál igen, gondolta Hiraga. Mindegy, ráér.

– Jól nézett ki?

– Igen.

Szótlanul ültek egy ideig, mindketten azon törték a fejüket, mire gondol valójában a másik.

Hiraga váratlanul elmosolyodott. – Ma este nagy ünnepség volt a kolónián. Zenéltek, vedeltek, így szokás náluk, mikor egy férfi rááll, hegy házasságra adja a fejét. – Felhajtotta csészéje tartalmát. – Jó ez a szaké. – Az egyik kereskedõ nõsül... az a gajdzsin, akit megvágtál a Tokaidónál.

Orinak a lélegzete is elállt. – Azt a nõt veszi el, akié a kereszt? Ő is ott volt?

– Ott.

– Nahát...! – dünnyögte Ori, mintha csak magában beszélne, aztán felhajtotta a szakéját, s mindkettejüknek töltött. Egy kis bor észrevétlenül a tákára loccsant. – Férjhez megy? Mikor?

Hiraga fölvonta a vállát. – Nem tudom. Együtt láttam õket. A férfi két bottal jár, mint egy nyomorék... Alaposan odavágtál neki, Ori.

– Akkor jó. Na és a nõ milyen volt?

– Külföldies – nevetett föl Hiraga. – Kész komédia. – Leírta Angelique krinolinját, a frizuráját. Felállt, a járását kezdte majmolni. Hamarosan szinte gurultak a tatamin a nevetésrõl. – ...a keble meg így kint! Mielõtt eljöttem, belestem az ablakon. Férfiak ölelgették teljesen nyíltan, összekapaszkodott egy férfival, úgy járt vele valamilyen keringõ-forgó táncfélét mindenki szeme láttára. Közben meg harsogtak azok a borzalmas hangszereik... zenének nemigen nevezném. És idõnként magasra rúgta a lábát, félig be lehetett látni neki, bokáig érõ, csipkés bugyogó volt rajta. Ha nem a saját szememmel látom, sose hiszem el! Úgy váltott át egyik férfi karjáról a másikra, mint egy egyszenes szajha. És mindenki ünnepelte! Az a hülye meg, aki majd elveszi, az meg csak ült egy széken és vigyorgott! Na, ehhez mit szólsz? – Töltött volna, de a palack már kiürült. Szakét!

Nyomban nyílt az ajtó. Egy szolgálólány sietett be térden csúszva-mászva két üveg szakéval, s nyomban ki is surrant. Hiraga böffentett, kezdett hatni rá a szaké.

– Úgy viselkedtek, mint az állatok. Ha nem volnának ágyúik meg hajóik, leköpni se volna érdemes õket.

Ori kipillantott az ablakon, elnézett a tenger felé.

– Mi az? – Hiraga nyomban éberré vált. – Baj van?

– Á, nem, semmi.

Hiraga nyugtalanul összehúzta a szemöldökét; tudta, mennyire érzékeny Ori a külsõ kisugárzásokra.

– Itt vannak a kardjaid?

– Itt. Raiko vigyáz rájuk.

– Utálok így kard nélkül járni.

– Megértem.

Egy ideig szótlanul iddogáltak, aztán megérkezett a vacsora: kis tálkákban rizs, fõtt hal, szusi, szasimi meg egy tempura nevezetű, portugál étel rizslisztbe mártott, forró olajban kisütött hal és zöldség. Míg 1550-ben, elsõ európaiakként a portugálok meg nem érkeztek, a japánok nem ismerték az olajban sütést.

Miután elteltek, hívatták Raikót, dicsérték a vacsorát, elhárították az ajánlatát, hogy küld nekik egy gésát a szórakoztatásukra. Raiko meghajolt és távozott.

– Te is mehetsz, Fudzsiko – mondta Hiraga. – Holnap valamikor napszállta után itt leszek.

– Igenis, Hiraga-szan. – Fudzsiko földig hajolt. Örült, hogy nem kell többet tennie. Raiko már elmondta neki, hogy a honoráriuma roppant bõkezű. – Köszönöm, hogy megtiszteltél.

– Amit itt hallottál vagy láttál, természetesen sosem szabad elmondani se Tairának, se más gajdzsinnak, se senkinek.

Fudzsiko döbbenten kapta föl a fejét. – Természetesen nem mondom el senkinek, Hiraga-szan – mondta, de Hiraga szemébe pillantva nagyot ugrott a szíve. – Természetesen nem mondom el – ismételte alig hallhatóan, s ijedten magára hagyta a két férfit.

– Veszélyes dolog ez elõtt a nõ elõtt beszélgetnünk, Ori.

– Bármelyik elõtt az. De se õ, se a többi nem meri kinyitni a száját. – Ori a legyezõjével hessegette maga elõl az éjszakai rovarokat. – Mielõtt elmegyünk, megalkuszunk Raikóval, hogy helyezze át Fudzsikót valamelyik ócska kis házba, jó messze a gajdzsinoktól meg a bakufutói.

– Ez jó gondolat. Bár lehet, hogy sokba kerül. Raiko azt mondja, Fudzsikót valamiért imádják a gajdzsinok.

– Fudzsikót?

– Őt. Furcsa, ne? Raiko szerint mindent egész másként csinálnak, mint mi. – Hiraga észrevette, hogy Ori mosolya elmerevül. – Mi az?

– Semmi. Holnap még beszélgethetünk.

Hiraga bólintott, felhajtotta szakéját, levetette a keményített jukatát, amellyel a teaházak és a fogadók szokás szerint ellátták vendégeiket, s felöltözött. Egyszerű parasztkimonót öltött, fejét hevenyészve betekerte, kulikalapot tett rá, s vállára vetette üres tarisznyáját.

– Nem veszélyes így járkálni?

– Amíg nem kell levennem a kalapomat, nem. És ezek is itt vannak nálam. – Hiraga két passzust mutatott. Tyrertõl kapta mindkettõt, az egyiket angolul, a másikat japánul írták. – A hídnál meg a kapunál álló õrök nagyon éberek, éjszakánként meg katonák járõröznek a kolónián. Kijárási tilalom nincs, de Taira figyelmeztetett, hogy legyek óvatos.

Ori elgondolkozva visszaadta a passzusokat.

Hiraga a kimonója ujjába rejtette õket.

– Jó éjt, Ori.

– Jó éjt, Hiraga-szan. – Ori furcsa pillantást vetett Hiragára. – Szeretném tudni, hol lakik az a nõ.

Hiraga szeme összeszűkült.

– Igen?

– Igen. Szeretném tudni. Pontosan.

– Gondolom, ezt ki tudom deríteni. És aztán?

Megsűrűsödött a csend. Ori eltöprengett. Nem biztos, hogy ma éjjel is így lesz, bárcsak így történne, de valahányszor eltűnõdöm, mindig az az éjszaka jut eszembe, s megáradásom, amelynek mintha sosem akart volna vége szakadni abban a lányban. Ha akkor megölöm... így viszont egyre kísért. Nem hagy nyugodni. Ostobaság, tudom, de megbabonázott. Gonosz, visszataszító nõ, tudom, mégis megbabonázott. Míg él, kísérteni fog.

– És aztán? – ismételte Hiraga.

Ori faarccal állta a tekintetét. Végül vállat vont.

Október 17., szerda

André Poncin szeme elkerekedett.

– Maga állapotos?

– Igen – felelte halkan Angelique. – Tudja a...

– De hiszen ez csodálatos! Így a lehetõ legtökéletesebb! – kiáltott fel Poncin, s elsõ döbbenetén túltéve magát, szélesen elvigyorodott: Struan, a brit úriember megrontott egy ártatlan hölgyet. Ha ad a jó hírére, most már mindenképp el kell vennie. – Madame, engedje meg, hogy gratuláljak a...

– Pszt! Ne olyan hangosan! A falnak is füle van, fõleg a követségeken – suttogta Angelique. Egészen magánkívül volt. Nagyon meglepte, hogy ennek ellenére képes ilyen, nyugodt hangon beszélni, ennyire megőrizni a higgadtságát, s ilyen könnyedén társalogni Poncinnel errõl a dologról. – Nem Monsieur Struan a gyerek apja.

Poncin mosolya egy pillanatra eltűnt, aztán ismét megjelent, – Ugye csak tréfál?

– Hallgasson meg. – Angelique közelebb húzta a székét. – Engem Kanagavában megerõszakoltak...

Poncin döbbent figyelemmel hallgatta, hogyan következtetett vissza Angelique az aznap éjszaka történtekre, s hogyan titkolta mostanáig irtózatát.

– Jóságos ég, szegény Angelique! Szegény kicsikém... Borzalmas lehetett... – André Poncin egészen elhűlt, mélyen megrendítették a hallottak. Ugyanakkor gondolataiban megint helyére kattant valami: Aylesbury, Seratard és Struan megállapodott egymással, hogy Hoag doktor kanagavai operációjáról nem beszélnek senkinek, és fõképp nem említik Angelique elõtt, akivel kapcsolatban mindkét orvos ugyanazt a tanácsot adta: „Fölösleges ilyesmivel háborgatni, így is elég nyugtalan a Tokaidón történtek óta."

Fölösleges ilyesmivel háborgatni, visszhangozta magában Poncin; megrázta a dolog iróniája.

Tenyerére vette Angelique kezét, simogatni kezdte, így látni maga mellett ebben az irodában ezt a szerény, tartózkodó lányt, aki ezzel a tiszta tekintetével maga a megtestesült ártatlanság, és aki alig néhány órája még minden idõk legragyogóbb jokohamai báljának királynõje volt, valószínűtlen színezetet kölcsönzött az elbeszélésnek.

– És ez tényleg megtörtént? Igazán?

Angelique fölemelte a kezét, mintha esküre emelné. – Esküszöm az élõ Istenre. – Ölébe ejtette kezét. Halványsárga hétköznapi ruha, kis narancsszín fõkötõ, ernyõ.

Poncin hitetlenkedve csóválta a fejét.

Élete során rengeteg hasonló tragédiával találkozott: néhányat a felettesei idéztek elõ, egy-kettõbe csak úgy belebotlott, sokat felgyorsított s a legtöbbet – ha ugyan nem mindet – ki is használta az ügy, Franciaország – a forradalom, a „szabadság, egyenlõség, testvériség”, Louis Napóleon császár vagy bármilyen más, éppen aktuális áramlat javára. És mindenekelõtt a maga javára.

Miért is ne? – vélekedett. Hát mit tett eddig értem Franciaország? Semmit. És mit fog tenni ezután? Semmit. De ez az Angelique... Ez a lány vagy pillanatokon belül összeroppan ezzel a már-már valószerűtlen tisztaságával együtt, vagy született boszorkány, aki briliáns technikával csűri-csavarja az igazságot. Találkoztam már ilyenekkel... De az is lehet, hogy alapvetõen jó szándékú volt, csak a rettenet tette ilyen koravénné, számítóvá, hidegvérűvé.

– Valahogy meg kell oldanom ezt a problémát, André.

– Abortuszra gondol? Maga katolikus!

– Maga is. De ez csak énrám és Istenre tartozik.

– Na és a gyónás? Ezt meg kell gyónni. A vasárnapi mise...

– Ez viszont csak rám és a papra tartozik, azután meg Istenre. Elõbb a problémát kell megoldani.

– Ez Isten és ember törvénye szerint tilos.

– És már az özönvíz elõtt is csinálták – vágta rá nem minden él nélkül Angelique. – Maga mindent meg szokott gyónni? A házasságtörés is Isten törvénye ellen való, nem? A gyilkosság nemkülönben. Igaz?

– Ki mondja, hogy én megöltem bárkit is?

– Senki. De ez azért fölöttébb valószínű. Vagy legalábbis az, hogy okozója volt emberek halálának. Zavaros idõket élünk. André, nekem szükségem van a maga segítségére.

– Az örök kárhozatnak teszi ki magát.

Tudom, sírtam is tengernyi könnyet miatta, gondolta komoran Angelique; hirtelen gyűlölni kezdte Poncint s a keserű valóságot, hogy kénytelen kiszolgáltatni magát ennek az embernek.

Korán ébredt reggel, aztán csak feküdt, töprengett, újra meg újra végiggondolta a tervét, s egyszer csak rádöbbent, hogy gyűlöli a férfiakat. A férfiak okoznak minden bajt: apák, férjek, fivérek, fiak, papok... És épp a papok a legrosszabbak, sokuk megrögzött szoknyavadász, titkos utakon járó, hazug ember, akinek az egyház csak arra kell, hogy mocskos kis üzelmeit fedezze vele. Bár az is igaz, hogy akad köztük néhány szent életű ember is. Ezt a világot a férfiak kormányozzák, õk teszik elviselhetetlenné a nõk számára. Gyűlölöm õket egytõl egyig. Csak Malcolmot nem. Őt még nem. Egyelõre nem. Nem tudom, tényleg szerelmes vagyok-e belé, azt sem tudom, mi az a szerelem, mindenesetre jobban kedvelem, mint bármely más férfit. És megértem.

Ami viszont a többit illeti... Istennek hála, hogy felnyílt a szemem!

Könyörögve, bizalommal függesztette tekintetét Poncinre. Az ördög vigyen akárhová, amiért a kezedbe kell tennem a sorsom, de hál' istennek most már keresztüllátok rajtad. Igaza van Malcolmnak és Jamie-nek: neked nincs más célod, mint hogy rátenyerelj a Struan cégre, vagy ha ez nem sikerül, hogy romba döntsd. Istenem, miért is vagyok kénytelen egy férfihoz fordulni...! Bezzeg Párizsban vagy akár Hongkongon húsz-harminc nõt is megkérhetnék diszkréten, hogy legyen a segítségemre. Na de itt... Ahhoz a két boszorkányhoz? Na nem. Egy kanál vízben megfojtanának.

Hagyta, hogy kibuggyanjon néhány csepp könnye. – Könyörgök, segítsen!

André Poncin felsóhajtott. – Reggel beszélek Babcott-tal.

– Megõrült? Róla szó sem lehet. Se Hoagról. Nem, André, én ezt már nagyon alaposan végiggondoltam. Nekünk valaki más kell. Egy madám.

Poncinnek megint leesett az álla, elképesztette Angelique higgadtsága és logikája.

– Valamelyik mama-szanra gondol? – hebegte.

– Az meg micsoda?

– Hát... hogy is mondjam... Egy olyan nõ, egy olyan japán nõ... Valamelyik itteni bordély tulajdonosa. Õ szerzõdik a lányokkal, õ állapítja meg az árakat, õ irányítja a lányokat. Meg ilyesmiket.

Angelique homloka redõkbe gyúródott. – Én nem ilyenre gondoltam. Tudomásom szerint ennek az útnak a túlvégén is van egy ilyen ház.

– Jóságos ég! Csak nem Drunk Townra céloz? A Huncut Nelly? Ezer aranyért be nem tenném hozzá a lábam!

– De nem ez az a ház, amelyet a híres hongkongi Mrs. Fotheringill húga vezet?

– Hát róla meg honnan tud?

– Jaj, André... Hát mi vagyok én? Holmi ostoba, álszent angol liba? – kérdezett vissza ingerlékenyen Angelique. – Mrs. Fotheringill meg az Ifjú Hölgyek Műintézete... Egész Hongkong ismeri. Igaz, az asszonyok úgy tesznek, mintha hírét se hallották volna, de még a legostobábbja is tudja, hogy a férje vagy eljár a kínai házakba, vagy valamilyen keleti szeretõt tart. Hipokriták. Azt hiszem, még magát is meglepné, ha tudná, mirõl beszélgetnek úri hölgyek, mikor nincs férfi a közelben. Még Hongkongban hallottam, hogy Mrs. Fotheringill húga nyitott itt egy házat.

– Ez azért nem olyan, Angelique. Ezt az ittenit matrózok, iszákosok, otthoni küldeményekbõl tengõdõ emberek látogatják... A söpredék. A Huncut Nelly pedig csak híreszteli, hogy Mrs. Fotheringill húga. Szerintem fizet valamit a névhasználatért.

– Ó! Eszerint maga oda jár szórakozni?

– Nem. Én Josivarába járok. – André Poncin elmagyarázta, bár maga sem értette, hogyan képes egy lány elõtt ilyen nyíltan beszélni errõl a témáról.

– És van valamilyen törzshelye, ahol jó viszonyban van a mama-szannal? – kérdezte Angelique.

– Van.

– Akkor jó. Akkor menjen el ahhoz a mama-szanhoz, és szerezzen tõlük valamilyen szert, amit ilyen esetekben használnak.

– Tessék?

– Az ég áldja még, André! Viselkedjen értelmesen. Ez most komoly ügy. Ha nem oldjuk meg, én sose leszek a Nemes Ház úrnõje, és nem fogok tudni segíteni bizonyos... ügyekben. – Angelique elégedetten látta, hogy ült a megjegyzése. – Menjen el ma este ahhoz a madámhoz, és kérjen tõle olyan szert. Ne a barátnõjének vagy valamelyik másik lánynak szóljon, nekik valószínűleg fogalmuk sincs róla. A patronne-hoz menjen, a tulajdonosnõhöz. Mondjon neki valami olyasmit, hogy a barátnõjének elmaradt a havija.

– Nem tudom, hogy van-e ilyen szerük.

– Ne legyen csacsi, André. Nyilvánvalóan van nekik. Kell lennie. – Jobb kezével igazgatni kezdte bal kezén a kesztyűt. – Ha ezt a problémát megoldjuk, minden sínen lesz, karácsonykor megesküszünk. Jut is eszembe: úgy gondoltam, okosabb lesz, ha addig kiköltözöm a Struan-házból... Monsieur Struan napról napra erõsödik. Délután visszaköltözöm a követségre.

– Nem volna jobb, ha mellette maradna?

– Normális körülmények között jobb volna, de ez most rendkívüli helyzet. És ami még fontosabb: biztos vagyok benne, hogy attól a szertõl egy-két napig nem fogom valami kellemesen érezni magam. Amint ezen túl leszek, majd eldöntöm, hogy visszaköltözöm-e. Tudom, hogy önben megbízhatok, barátom. – Angelique felállt. – Holnap ugyanebben az idõpontban?

– Ha nem sikerül szereznem, üzenek.

– Ne. Inkább találkozzunk itt délben. Bízom magában. – Angelique rámosolygott Poncinre.

Poncin felvillanyozódott: részben e mosolytól, részben a tudattól, hogy ezek után bármi történjék is, Angelique örökre hozzá van láncolva.

– Emlékszik azokra az írásjelekre, amelyek a lepedõjére voltak írva?

– Igen – felelte meglepetten Angelique; kizökkentette a váratlan kérdés. – Miért?

– Le tudná rajzolni nekem? Talán felismerem õket. Lehet, hogy van valami jelentésük.

– A paplanomra voltak írva, nem a lepedõmre. A vérével. – Angelique mély lélegzetet vett, áthajolt az asztalon, elvett egy tollat, és belemártotta a tintába. – Valamit még kifelejtettem – mondta. – Mikor felébredtem, észrevettem, hogy az a kis kereszt, amelyet gyerekkorom óta a nyakamban viseltem, eltűnt. Kerestem mindenütt, de nem lett meg.

– Az a férfi lopta el?

– Feltételezem. De mást nem vitt el. Volt ott néhány ékszerem, de azokhoz hozzá sem nyúlt. Igaz, nem túl értékesek, de mégis többet érnek, mint az a kis kereszt.

Angelique szavai nyomán Poncin lelki szemei elõtt megjelent a kép: ott fekszik a lány a kettészakított hálóingben, a holdfény megcsillan a kereszten, a férfi széttárja Angelique combjait... Felébredt benne a vágy. Szeme körülsimogatta az asztal fölé hajló lányt.

– Tessék – szólalt meg végül Angelique, s átadta a papírt.

Poncin nézegetni kezdte. A napfény megcsillant állandóan viselt arany pecsétgyűrűjén. Az írásjegyekbõl semmit sem tudott kihámozni. – Ezeknek sajnos nincs jelentésük... még csak nem is látszanak kínainak. A kínaiak ugyanúgy írnak, mint a japánok. – Egy hirtelen ötlet hatására megfordította a lapot. – Tokaidó! Ez az! – Angelique arcából lefutott a vér. – Csak maga fejjel lefelé másolta le õket. így már minden összeáll! Ez az ember azt akarta,, hogy maga tudomást szerezzen a történtekrõl. Hogy az egész kolónia tudomást szerezzen róla. Vajon miért?

Angelique remegõ kézzel végigsimított a homlokán. – Nem tudom... Lehet, hogy... De nem tudom. Mostanra már biztos meghalt, Malcolm meglõtte, azt nem élhette túl.

Poncin idegesen fontolgatta a lehetõségeket. – Már így is elég sok közös titkunk van, és maga tud titkot tartani... Sajnos kénytelen vagyok még eggyel terhelni. – Beszámolt a Hoag-féle operációról. – Hoag nem tehetett róla, nem tudhatta, ki az az ember. Csak az a vicc az egészben, hogy mindkét orvos azt mondta, errõl ne beszéljünk magának, nehogy felizgassuk.

– Babcott meg az altatója az oka annak, hogy ilyen helyzetbe kerültem – jelentette ki Angelique; hangjától Poncinben meghűlt a vér. – Eszerint az az ember él még.

– Ezt nem tudjuk. Hoag szerint nem sok esélye volt az életben maradásra. De vajon milyen érdeke fűzõdhetett annak a gazembernek ahhoz, hogy a gonosztette kitudódjon?

– Van még valami ezzel a borzalommal kapcsolatban, amit maga tud és én nem?

– Nincs. De miért akarta közhírré tenni? Hõsködésbõl?

Angelique hosszú ideig merev tekintettel nézte az írásjeleket. Nem mozdult, csupán a keble hullámzott lassan lélegzése ritmusára. Végül szó nélkül kiment, halkan becsukódott utána az ajtó.

Poncin töprengve csóválta a fejét, s megint kezébe vette a lapot.

Tyrer a brit követség melletti kis faházban kalligráfiát gyakorolt Nakama segítségével – ezen a néven ismerte Hiragát.

– Most akkor azt mondd meg, hogyan mondják japánul azt, hogy ma, holnap, holnapután, jövõ héten, jövõre, és mi a nevük a hét napjainak meg a hónapoknak.

– Mondom, Taira-szan. – Hiraga gondosan artikulálva kimondta a szót, megvárta, míg Tyrer fonetikusan, latin betűkkel leírja, melléírta a japán írásjegyeket, amelyeket aztán Tyrer lemásolt. – Te jó diák. Mindig ugyanabban a sorrendben rajzold vonásokat, úgy könnyű, nem felejt.

– Igen, már kezdem érteni. Nagyon köszönöm a segítséged – felelte barátságosan Tyrer. Élvezte az írás-olvasást, a tanulást – és a tanítást, õ is tanította Nakamát, aki fölöttébb intelligensnek és gyorseszűnek bizonyult. Még egyszer végigvették az új szavakat, aztán Tyrer azt mondta: – Mára elég lesz, köszönöm. Most légy szíves, menj el Raiko-szanhoz, és gyõzõdj meg róla, hogy a ma este minden rendben lesz-e.

– Mi az: gyõzõdj meg?

– Nézd meg a saját szemeddel. Menj oda és nézd meg, hogy várnak-e ma estére.

– Ó, értem! – Hiraga megdörzsölte az állat, amelyen már ott sötétlett az éjszaka kiserkent borosta. – Megyek gyõzõdni meg.

– Ebéd után visszajövök – mondta Tyrer. – Kérlek, akkorra te is gyere vissza. Gyakoroljuk a beszélgetést, és beszélsz még nekem Japánról. Hogy mondják ezt japánul? – Hiraga elmondta. Tyrer fonetikusan beleírta a füzetébe, amely már tele volt szavakkal és kifejezésekkel, aztán addig ismételgette, míg úgy nem érezte, hogy sikerült megjegyeznie. Már épp el akarta bocsátani Hiragát, mikor egy hirtelen gondolat hatására megkérdezte: – Mi az a ronin?

Hiraga némi gondolkodás után amilyen egyszerűen csak tudta, elmagyarázta. De a sisikrõl nem beszélt.

– Akkor hát te is ronin vagy, törvényen kívüli?

– Hai.

Tyrer elgondolkozva megköszönte a felvilágosítást, és elengedte Hiragát. Lenyelt egy ásítást. Rosszul aludt az éjjel, nagyon feldúlta lelki világát Raiko váratlan visszautasítása.

A fene egye meg ezt a Raikót, a fene egye meg Fudzsikót, gondolta, miközben föltette kürtõkalapját, s elindult a High Street-i Klub felé ebédelni. A mennykõ csapjon ezekbe a japánokba, a mennykõ csapjon mindenbe! Majd szétmegy a fejem... Sose fogom megtanulni ezt a rettenetesen komplikált nyelvet. – Ne légy nevetséges! – figyelmeztette magát fennhangon. Természetesen meg fogod tanulni. Itt van Nakama meg André, mindkettõ remek tanító. Ma este meg jól bevacsorázol, megiszol egy üveg pezsgõt, aztán ágyba bújsz egy csinos lánnyal. Ne szidd Fudzsikót, hamarosan megint ott fekszel mellette. Jaj, Istenem... nagyon remélem.

Szép idõ volt, az öböl tele hajókkal. Kereskedõk ballagtak a Klub felé.

– Á, jó napot, André! De örülök, hogy látom. Volna kedve velem ebédelni?

– Köszönöm, de nem. – André Poncin nem állt meg.

– Valami baj van?

– Semmi. Majd máskor.

– Holnap? – André nem szokott ilyen a kurta lenni, gondolta Tyrer. A fene egye meg, meg akartam tõle kérdezni, mit...

– Én magával tartok, Phillip, ha megengedi – szólalt meg a háta mögül McFay.

– Hogyne, Jamie, természetesen. Kicsit kialvatlannak látszik.

– Az is vagyok. De maga se látszik túl kipihentnek. Micsoda este volt...!

– Hát igen. Malcolm hogy van?

– Egyebek között épp róla szeretnék beszélni magával. – Kerestek egy asztalt. Zsúfolt, füstös és fülledt volt a helyiség, mindenki a szokásos szalonkabátját viselte.

Egy sarokasztalhoz telepedtek le. Kínai szolgák hordták fel tálcákon a marhasülteket, csirke- és halpástétomokat, cornwalli süteményeket, yorkshire-i pudingokat, rizsestálkákat, hozzá rumot, barna és világos sört, pezsgõt, vörös- és fehérborokat. Minden teríték mellett egy-egy légycsapó hevert. McFay lengetni kezdte a magáét. – Meg akartam kérni magát, hogy beszéljen Malcolmmal. Jó volna, ha megmondaná neki, hogy nem ártana, ha a lehetõ leghamarabb visszamenne Hongkongra.

– És miért nekem kellene ezt közölnöm vele, Jamie? Szerintem amint lehet, úgyis visszamegy. Különben sem hallgat rám. Miért is hallgatna? Mi ez az egész?

– Az anyja. Tartok tõle, hogy ez most már nem titok. Ne adja tovább senkinek, de minden postával jön tõle egy levél, amelyben utasít, hogy azonnal küldjem haza Malcolmot... Most mondja meg, mit tehetek én ebben a helyzetben... Malcolm egyszerűen nem hallgat rám. És ha majd az estély meg az eljegyzés híre elér Hongkongra... – McFay segélykérõén nézett a mennyezet felé. – Ajíjje! Akkora szar lesz itt, hogy Jedóban is érzõdik majd a bűze.

McFay komolysága ellenére Tyrer elnevette magát. – Máris szaglik. A követség kertésze most trágyázza a primõröket.

– Tényleg? – A skót beleszagolt a levegõbe. – Észre se vettem. Milyen a curry? – kérdezte egyik asztalszomszédját.

– Veszettül erõs. – A férfi, Lunkchurch a fűrészporral felhintett padlóra köpött egy csirkecsontot. – Épp most akarok még egyet rendelni.

Tyrer odaintett az egyik pincérnek, de a kapafogú fiatalember úgy tett, mintha nem venné észre.

– Hé te! Tou nien lo mo! – kiáltott rá ingerülten McFay. – Curry nagyon gyorsan, hallod-e!

Kirobbant a nevetés. A kereskedõk és boltosok gúnyos megjegyzéseket tettek a pincérre, egyik-másik néhány kínai káromkodást is megkockáztatott. A felföldi ezred tábori lelkésze, aki dragonyosezredbeli kollégája társaságában fogyasztotta bõséges ebédjét, megrovó pillantást vetett rájuk.

McFay elé pillanatokon belül egy jól átsült marhaszelet került.

– Curry, uraság, nagyon gyorsan gyorsan, hallod-e – mondta vigyorogva a fiatal szolga.

McFay rosszkedvűen eltolta maga elõl a tányért. – Ez marhasült, az ég szerelmére! Curryt hozz, az ég áldjon meg. Curryt!

– Én csirkepástétomot kérek – mondta sietve Tyrer.

A szolga morogva visszament a konyhába. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, odabent hatalmas röhögés robbant ki. A térdüket csapdosták.

– Nemes Ház Fay úgy robbant fel, mint egy petárda, mikor odalöktem a marhasültet az alá a krumpliorra alá. Úgy csináltam, mintha tudomásom szerint az volna a curry. Ajíjje! – mondta hasát fogva a nevetéstõl a fiatal szolga. – Majdnem beszartam! Ez még a cicerézésnél is jobb, ezeket az idegen ördögöket cseszegetni!

A többiek vele nevettek egészen addig, amíg a fõszakács képen nem teremtette a fiatal szolgát.

– Na ide hallgass, te kis cicerézõ! De jól figyeljetek ti is! Amíg Nemes Ház Csen azt nem mondja, hogy lehet, eszetekbe se jusson cseszegetni a Nemes Ház idegen ördögeit! Te meg rohanj, vidd Nemes Ház Faynek a curryt, de nehogy bele merj köpni, mert megetetem veled a heréidet! Méghozzá rántva!

– Na de tiszteletre méltó főszakács... – morogta behúzott nyakkal a fiatalember – az idegen ördögök ételébe mindenki beleköp – mondta méltatlankodva, de már rohant is. Vitte a csirkepástétomot is.

A currystányér az asztalra csapódott McFay elõtt. – Curry, uraság, te akar, hallod-e. – A szolga magában káromkodva visszaügetett a konyhába. Zúgott a feje, mégis elégedett volt: a fõszakáccsal nem mert ugyan szembeszegülni, viszont mocskos hüvelykujját a konyhától egészen az asztalig mindvégig a curryben tartotta.

– Piszkos disznó – jegyezte meg McFay. – Van rá tíz dollárom, hogy beleköpött a tróger.

– Ha ennyire biztos benne, akkor miért kiabált vele? – Tyrer nyiszálni kezdte a vastag kérgű Méltón Mowbray-pástétomot.

– Mert rászolgált – felelte McFay. – Mindre ráfér. Meg hogy idõnként jól fenéken billentse õket valaki. – Élvezettel nekilátott a sárgás, zabkásaszerű, bárány-burgonya currynek, amelynek felszínén nagy zsírkarikák úszkáltak. – Hallom, kicsempészett Jedóból egy szamurájt, aki gagyog valamicskét angolul.

Tyrer félrenyelt, csaknem megfulladt. – Én? Ugyan!

– Akkor mitõl lett ilyen vörös, az ég áldja meg? Most velem beszél. Nemes Ház Fayjel! Jaj, Phillip, csak nem képzeli, hogy itt lehet titkot tartani? Kihallgatták a beszélgetésüket. – McFay homloka gyöngyözni kezdett az erõs currytól; idõrõl idõre elhessegette a legyeket. – Olyan erõs, hogy leég az ember golyója... Jóféle. Megkóstolja?

– Nem, köszönöm.

McFay elégedetten folytatta a falatozást, majd két kanál között ismét megszólalt. Halkan, de nagyon határozottan beszélt. – Ha nem mond el mindent most rögtön arról a fickóról, öregem, én nem adom tovább, erre szavamat adom, akkor én mondok el mindent, amit tudok, még pedig neki. – McFay kanala Nettlesmithre, a Yokohama Guardian fõszerkesztõjére mutatott, aki máris feszülten figyelte õket. Néhány csöpp curry az abroszra cseppent. – Ha Ványadt Willie az újságból szerez tudomást a dologról, páros lábbal rúgja ki magát.

Tyrernek hirtelen elment az étvágya. – Hát... annyi igaz, hogy segítettünk egy japánnak megszökni Jedóból. Ez minden, amit mondhatok. Az illetõ jelenleg õfelsége oltalma alatt áll. Sajnálom, de ennél többet nem mondhatok. Hivatali titok.

McFay összehúzott szemmel nézett rá. – Szóval a királynõ oltalma alatt áll?

– Igen. Sajnálom, de tényleg nem mondhatok többet. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Államtitok.

– Érdekes... – McFay kikanalazta a levest. – De én nem mondom el senkinek.

– Sajnálom, én meg titoktartást fogadtam. – Tyrer is izzadt: részben azért, mert Ázsiában a téli és a tavaszi hónapokat leszámítva mindenki izzadt, részben pedig azért, mert titkára fény derült. Ezzel együtt is elégedett volt magával, hogy így képes kezelni McFayt, a jokohamai kereskedõk legelsõ emberét. – Biztos vagyok benne, hogy megérti.

McFay udvariasan bólintott, de már a curryjére figyelt. – Hogy ne érteném meg, öregfiú. Abban a pillanatban, amint befejezem, szólok Nettlesmithnek.

– Ezt úgysem meri! – Tyrer meg volt döbbenve. – Aki államtitkot...

– Fütyülök az államtitkokra – sziszegte McFay. – Elõször is: nem hiszek magának. Másodszor: még ha hinnék is, az állam mi vagyunk, az ég áldja meg magát, nem egy rakás zápeszű diplomata.

– Nézze, én...

– Nézem én, Phillip, nézem. De vagy elmondja, vagy már a délutáni kiadásban olvashatja – mosolyodott el angyalian McFay. Kimártogatta a szaft utolsó cseppjeit, bekapta a kenyérdarabkát, s nagy böffentessél, felálláshoz készülõdve hátratolta a székét. – A maga lelkén fog száradni.

– Várjon.

– Elmond mindent? Az utolsó szóig?

Tyrer kábultan bólintott. – Ha megesküszik, hogy nem adja tovább senkinek.

– Rendben, de ne itt. Inkább az irodámban. Jöjjön. – Kifelé menet odaszólt Nettlesmithnek. – Mi újság, Gabriel?

– Olvassa el a délutáni kiadásban, Jamie. Európában hamarosan kitör a háború, Amerikában már rettenetes pusztításokat végez, és itt is készülõdik.

– Szóval mint rendesen. Hát akkor viszlát.

– Jó napot, Mr. Tyrer. – Nettlesmith ravasz tekintete végigpásztázott Tyreren, elgondolkodva megvakarta az állát, majd ismét McFayre nézett. – Van egy elõzetes példányom a Nagy várakozások legújabb fejezetébõl.

McFay megtorpant. Tyrer szintén.

– Na ne ámítson...!

– Tíz dollár és ígéret egy exkluzívra.

– Miféle exkluzívra?

– Ha majd lesz valami híre. Én megbízom magában. – A ravasz szemek ismét Tyrerre villantak. Tyrer csaknem összerezzent.

– Délután megfelel, Gabriel? De megvan elejétõl végéig?

– Elejétõl végéig. De csak egy órára adom, hogy le ne másolhassa. Ez az én üzletem. Minden összeköttetésemet igénybe kellett vennem a Fleet Streeten, hogy megszerezzem.

– Hogy ellopja. Két dollár.

– Nyolc, de akkor csak Norbert után kaphatja meg.

– Rendben, megadom a nyolcat, de csak akkor, ha én olvasom elõször.

– Plusz az exkluzív? Rendben. Maga tanult úriember, Jamie. Háromkor ott leszek magánál.

A nyitott ablakon behallatszott a kikötõmester hajóharangjának kongása: nyolcat ütött. Tyrer lábát az asztalra polcolva szundikált, délutáni írásgyakorlatairól már el is feledkezett. Nem kellett a kandallópárkányon álló órára néznie, a kongásokból így is tudta, hogy délután négy óra van. Odakint a hajókon most következik az elsõ kutyaõrség, az elsõ délutáni õrség ideje, négytõl hatig, amit aztán a nyolcig tartó második követ – onnantól kezdve egészen hajnali négyig már négyóránként váltják egymást az õrszolgálatosok. Marlowe korábban egyszer elmagyarázta, hogy a két kétórás õrségre azért van szükség, hogy ne mindig ugyanakkor kerüljön sor a matrózokra.

Tyrer ásított, kinyitotta a szemét, s eltűnõdött: alig fél éve még csak nem is hallottam kutyaõrségrõl, hadihajón sem jártam, most meg lám ugyanolyan könnyen állapítom meg az idõt egy hajóharang kongásából, mint egy ingaóra számlapjáról.

A kandallópárkányon álló óra négyet ütött. Pontosan jár, gondolta Tyrer. Félóra múlva Sir Williamnél kell lennem. Ezek a svájciak tényleg értenek az órakészítéshez, jobban csinálják, mint mi. Hol az ördögben tekereg ez a Nakama? Megszökött? Már, órák óta meg kellett volna jönnie. Mi az ördögöt akar Sir William? Remélem, nem jutott fülébe a Nakama-ügy. Talán csak néhány sürgõs levelet akar lemásoltatni. A fene egye meg, hogy az egész követségen nekem van legszebb kézírásom. Én tolmács vagyok, nem tintanyaló! Hogy a fészkes fene essen belé!

Nehézkesen felállt, rendet rakott az asztalán, majd a mosdótálhoz ment, hogy megmossa tintás ujjait.

Kopogtattak.

– Tessék.

Az ajtóban Hiraga állt, mögötte egy vörös kabátos õrmester és egy közlegény feltüzött szuronnyal, dühös arccal. Hiragán kék-zöld foltok virítottak, haja akár a szénaboglya, arca hamuszürke volt a dühtõl. Csaknem meztelenül volt: kalapja, turbánja eltűnt, parasztkimonója cafatokban lógott. Az õrmester elõretaszította, s szüronyát döfésre készen tartya megszólalt.

– A kerítésen akart átmászni, uram, aközben fogtuk el. Pokoli nehéz volt engedelmességre szorítani. Van nála egy passzus, amit ön írt alá. Valódi?

– Igen, valódi. – Tyrer döbbenten elõrelépett. – Ez az ember a vendégünk, õrmester, Sir William vendége meg az enyém, egy japán tanító.

– Tanító? – visszhangozta komoran az õrmester. – Hát akkor mondja meg ennek a tetves tanítónak, hogy ne mászkáljon kerítéseken, ne próbáljon elszaladni elõlünk, ne viseljen szamurájfrizurát, ne ijesztgesse a népeket, és ne verekedjen úgy, mint egy zsák veszett kandúr. Az egyik emberemnek eltörte a karját, egy másiknak meg beverte az orrát. Ha még egyszer elkapjuk, nem leszünk ilyen kíméletesek. – A két katona kitrappolt.

Tyrer becsukta az ajtót, a tálalószekrényhez ment, töltött egy pohár vizet Hiragának. – Nesze.

Hiraga dühtõl fuldokolva rázta a fejét.

– Na – biztatta Tyrer. – Inkább szakét vagy sört?

– Ije.

– Jól van, akkor ülj le és mondd el, mi történt.

Hiraga dühös japán szóáradatban tört ki.

– Gomen naszaj, ingeris dozo. - Bocsáss meg: angolul, ha lehet.

Hiraga erõt vett magán, s angolra váltott; mondatai között hosszú, dühös szüneteket tartott. – Sok õr kapunál és hídnál. Megyek át mocsáron, megyek át hídon, megyek ki kerítésen. Katonák meglátnak. Megállok, meghajlok, nyúlok passzusért. Katonák földre tepernek. Harcolok, de vannak nagyon sokan. – Hiraga megint japánba csapott át: dühtõl fortyogva bosszút esküdött.

Tyrer megvárta, míg némiképp lecsillapodik, csak aztán szólalt meg.

– Ennek sajnos magad vagy az oka. – Akaratlanul hátrahõkölt: úgy tűnt neki, hogy Hiraga menten nekiugrik. – Nyugalom! – kiáltott rá dühösen. – A katonának igaza volt: a szamurájok igenis ijesztgetik az embereket! Sir William megmondta, hogy légy óvatos, én is figyelmeztettelek, mindnyájan könyörögtünk neked, hogy légy óvatos.

– Én udvarias voltam, mindenben úgy viselkedtem, ahogy kell! – mondta dühösen, japánul Hiraga. – Azok a modortalam majmok rám vetették magukat, pedig csak a passzusért nyúltam. Nehéz volt elõkotorni. Megölöm ezeket a majmokat!

Tyrer szinte rosszul volt a félelemtõl, szíve vadul kalapált. – Nézd, ezt együtt kell megoldanunk, méghozzá hamar. Ha ez a dolog Sir William fülébe jut, könnyen lehet, hogy kipenderít a kolóniáról! Ezt a problémát nekünk kettõnknek kell megoldanunk. Érted?

– Ije! Mi az: megoldanunk, kérem?

Tyrer megkönnyebbült a „kérem" hallatán, alábbhagyott a félelme. Ez az ember látnivalóan éppoly veszedelmes, hirtelen és forrófejű, mint az összes többi szamuráj. Még szerencse, hogy nincs nála fegyver. – Közösen megoldani azt jelenti: közösen, együtt elrendezni. Nekünk ezt a problémát most együtt kell megoldanunk, hogy te továbbra is itt maradhass a kolónián. Érted?

– Hai. Szo deszu ka! Vakarimaszu. Taira-szan és én megoldjuk problémát. – Hiraga visszanyelte mérgét. – Mit javasolsz? Passzus nem jó katonának. Emberek látnak engemet és gyűlölnek. Hogyan megoldjuk ez a dolog?

– Elõször is... Van egy jó angol szokás: fontos döntések elõtt teázunk.

Hiraga értetlenül meresztette rá a szemét. Tyrer megrázta a csengõt, és teát rendelt Csentõl. Elsõ Szolga gyanakodva, háta mögött egy jókora húsvágó bárdot rejtegetve méregette Hiragát.

Amíg a teára vártak, Tyrer hátradõlt ültében, s ünnepélyes képpel bámult ki az ablakon. Nagyon szerette volna már tudni, mi van Fudzsikóval, de jólneveltsége nem engedte, hogy nyíltan feltegye a kérdést. A fene egye meg ezt a csirkefogót, gondolta, nagyon jól tudja, mennyire várom a híreit, már rég elõ kellett volna hozakodnia velük. De nem: inkább hagy itt tűkön ülni. Meg kell tanítani az angol módira, meg kell tanítani, hogy nem szabad elvetni a sulykot. A katonáknak a legteljesebb mértékben igazuk volt. Angol úriembert kell belõle faragni. Jó, jó, de hogyan? És akkor még itt van ez a Jamie McFay is a fene nagy eszével...

Ebéd után elkísérte McFayt annak irodájába, ahol némi unszolásra elfogadott egy kis konyakot, és néhány perc múltán azon vette észre magát, hogy mindent kitálalt.

– Hű, Phillip, maga egy lángész! – reagált õszinte lelkesedéssel McFay. – Ha a megfelelõ kérdéseket teszi föl neki, az a fickó valóságos aranybánya lesz. Nem mondta, hova valósi?

– Azt hiszem, csósúi.

– Szeretnék beszélni vele... négyszemközt.

– Ha magának beszél, a többiek is rájönnek, és akkor... na és akkor köztudottá válik.

– Ha én tudok róla, akkor Norbert is tudja. Hogy a bakufunak tudomása van róla, arra a nyakam teszem. Nem hülyék azok. Sajnos errefelé nincsenek titkok. Hányszor kell még emlékeztetnem erre?

– Jól van. Szólok neki. De csak az én jelenlétemben beszélhet vele.

– Nem hiszem, hogy erre feltétlenül szükség volna, Phillip. Magának annyi mostanában a dolga, nem szívesen rabolnám az idejét.

– Igen van nem?

McFay felsóhajtott. – Kutya kemény ember maga, Phillip. Legyen.

– És ha én is megkapom az új fejezetet. Ingyen, mondjuk holnap délután. Intézze el Nettlesmith-szel.

– Ha kénytelen leszek leszurkolni azt a bõdületes összeget, amibe ez kerül – mondta némi éllel a hangjában McFay –, ha kénytelen leszek leszurkolni nyolc dollárt, abba magának is be kell szállnia.

– Akkor vissza az egész, és szólok Sir Williamnek. – Tyrer elmosolyodott, ahogy most eszébe jutott, milyen képet vágott erre McFay.

– Tea, uraság, egészen nagyon gyorsan – zökkentette vissza egy hang a jelenbe. Csen letette a tálcát. A bárd már nem volt nála – az ajtó elõtt hagyta.

Tyrer szertartásos mozdulatokkal töltött, tejet és cukrot tett a csészékbe, s jólesõen belekortyolt a forró teába. Olyan volt a színe, mint a vasreszeléknek. – Na, így azért mégiscsak más.

Hiraga követte példáját, de minden önuralmára szüksége volt, hogy fel ne jajduljon, mikor a tea megégette a száját, s hogy öklendezni ne kezdjen: még soha életében nem ivott ilyen borzalmas kotyvalékot. – Ugye jó? – kérdezte széles mosollyal Tyrer, letéve csészéjét. – Még egy keveset?

– Nem, nem, köszönöm. Angol szokás?

– Igen, angol és amerikai – bólintott Tyrer. – A franciák nem isszák. Vállrándítás. – Nem tudják, mi a jó.

– Ah, szo ka? – Hiraga kihallotta Tyrer hangjából a lenézést. – Francia nem ugyanaz, mint angol? – kérdezte tettetett ostobasággal. Dühét késõbbre tartogatta.

– Jóságos ég, dehogy! Ők egészen mások, õk a kontinensen laknak, mi viszont szigeti náció vagyunk, akárcsak ti. Mások a szokásaik, mást esznek, más a társadalmi berendezkedésük... egészen mások. Na és persze Britanniához képest Franciaország csak jelentéktelen erõt képvisel. – Tyrer még egy kanál cukrot tett a teájába, és kavargatni kezdte. Elégedetten tapasztalta, hogy Nakama dühe minden jel szerint elpárolgott már. – A francia meg a brit... ég és föld.

– Igen? Angolok és franciák csináltak háború egymásnak?

Tyrer felkacagott. – Hajjaj, de még hányszor! De az is elõfordult, hogy szövetségesek voltunk. Például legutóbb is. – Röviden beszámolt a Krímben történtekrõl, aztán Bonaparte Napóleonról, a francia forradalomról, végül a jelenlegi császárról, Louis Napóleonról. – Bonaparte unokaöccse, igazi bohóc. Bonaparte nem volt az, õ a világ leggonoszabb embere volt, százezrek halála szárad a lelkén. Ha nincs Wellington, Nelson meg a katonaságunk, az egész világot elfoglalta volna. Értettél mindent?

Hiraga bólintott.

– Nem minden szót, de értem. – Hiragának csak az nem fért a fejébe, miért nevez Tyrer gonosznak egy ilyen dicsõ hadvezért. – Kérlek, Taira-szan, folytasd.

Tyrer mesélt még egy kicsit, aztán beszüntette a történelemórát, és más vágányra terelte a beszélgetést. – De most már térjünk át a te dolgaidra. A josivarai õrök nem akadékoskodtak veled?

– Nem. Csináltam, hogy zöldség szállítok.

– Okos voltál. Most jut eszembe: Raiko-szannal találkoztál?

– Igen. Fudzsiko nem lehet holnap.

– Nem? Mindegy, nem érdekes. – Tyrer legyintett, de majd szétvetette a düh.

Hiraga látta rajta, és örült neki. Szonnó-dzsói, gondolta komoran. Ezért a legyintésért kénytelen volt maga megvásárolni Fudzsiko másnapi szolgálatait, de nem bánta. Raiko azt mondta: „Mivel rendesen fizetsz, bár nem úgy, mint a gajdzsinok, beleegyezem. De holnapután már meg kell kapnia Fudzsikót. Nem akarom, hogy Taira-szan másik házat keressen."

Tyrer hangja rántotta vissza a jelenbe.

– Nakama-szan, itt csak egyetlen módon érezheted magad biztonságban: ha ki sem teszed a lábad. Nem küldelek többé Josivarába. Itt kell maradnod, nem hagyhatod el a követséget.

– Van jobb, Taira-szan. Én maradok faluban, keres rendes ház. Ott jobb. Mikor nap kel, jövök át tanítani és tanulni. Te nagyon jó szenszei. Ez megold probléma, igen?

Tyrer habozott: nem akarta Hiragáról levenni a pányvát, de már túl közel sem akarta tartani. – Legyen. De csak akkor, ha elõbb megmutatod a házat, és csak akkor mozdulsz ki belõle, ha elõbb megbeszéled velem.

Hiraga némi gondolkodás után bólintott. – Jó. Kérlek mondd katonáknak, én szabad lenni itt és faluban. Lehet?

– Szólok nekik. Sir William is engedélyezni fogja.

– Köszönöm, Taira-szan. Kérlek mondd katonáknak: ha megint támadnak meg, lesz katana.

– Ezt nem szabad! Megtiltom! Sir William megtiltotta! Se lõfegyver, se kard!

– Kérlek, mondd katonáknak: nem támad. Kérlek.

– Én szólok, de ha itt karddal jelensz meg, megölnek. Lelõnek! Hiraga vállat vont. – Kérlek, nem támad. Vakata?

Tyrer nem felelt. Már tudta, hogy a „vakata” a „vakarimaszu ka” felszólító alakja: érted!?

– Domo. – Hiragából szinte sugárzott a lefojtott düh, ahogy még egyszer megköszönte Tyrer szívességét, s közölte: hajnalban visszajön, hogy elkalauzolja a házhoz, amelyben ezentúl meglapul. Ott készséggel válaszol Tyrer minden kérdésére. Végül kimérten meghajolt. Tyrer nemkülönben. Hiraga kiment. Tyrer csak ekkor vette észre, a háta meg a combja tele van kék-zöld foltokkal.

Éjszaka feltámadt a szél, felkorbácsolta a tengert.

Az öbölben horgonyzó flotta hajóin alváshoz készülõdtek az emberek, most lépett szolgálatba az elsõ éjszakai õrség, a nyolcórai. A hajók őrizetes celláiban a félelem különféle stádiumaiban több mint ötven ember raboskodott, hátuk már szorgalmasan fonta saját kilencfarkú macskáját, amellyel a katonai rendet és fegyelmet sértõ magatartása miatt hajnalban kimerik majd rá az ötven korbácsütést: egyikük azzal fenyegetett meg egy homoszexuális fedélzetmestert, hogy kitöri a nyakát; hárman verekedtek; az ötödik egy pohárka rumot lopott; a hatodik egy tisztet merészelt káromolni.

Napszálltára kilenc tengerésztemetéssel számoltak.

A hajók betegszobáin egymás hegyen-hátán hevertek a betegek: vérhas, hasmenés, croup – álhártyás gyulladás –, szamárköhögés, skarlát, kanyaró, nemi betegségek, törött végtagok, sérv és hasonlók, rutineset valahány, kivéve azt a tizennégyet, akit himlõ miatt különítettek el a zászlóshajón. A legtöbb kórságra érvágás és alapos purgálás volt az orvosság – a felcserek jó része voltaképp borbély volt –, csupán néhány szerencsés jutott Collins-féle tinktúrához. Collins doktor még a krími háború idején kísérletezte ki ezt a gyógyszert, amely negyedére csökkentette a dizentéria által okozott haláleseteket: elég volt hat csepp a sötét, ópiumalapú folyadékból, s máris kezdtek lecsillapodni a belek.

A kolónián vacsorához és a nap legjobban várt részéhez, a vacsora utáni társalgáshoz készülõdtek. Ilyenkor beszélték meg a nap híreit és pletykáit hál' istennek holnap már megjön a postahajó –, élvezték egymás társaságát, nagy nevetések közepette pusmogták egymás fülébe a sikamlós kis eseteket, megvitatták az estélyen történteket s hogy mire lehet számítani az üzleti életben, ha kitör a háború, ki-ki beszámolt, milyen könyvet olvasott legutóbb, miféle új história vagy vers került a szeme elé, meséltek: viharokról, jégmezõkrõl, sivatagokról, a brit birodalom különös helyein tett utazásokról, Új-Zélandról, a jószerivel még csak partvidékeirõl ismert Afrikáról és Ausztráliáról, Amerika és Kanada Vadnyugatáról, a negyvennyolcas kaliforniai aranylázról, a Spanyol, Francia vagy Orosz Amerikában tett utazásokról – Dmitri egyszer a nagyobbrészt feltérképezetlen tengeren San Franciscótól egészen Orosz Alaszkáig hajózott –, ki-ki elsorolta, miféle különös dolgokat látott, miféle lányokkal volt dolga, miféle háborúknak tanúja. Jóféle bor s más italok, virginiai dohány, néhány búcsúpohárka a Klubban, aztán ima s irány az ágy.

Így ment ez esténként az egész birodalomban.

Akadt egy-két házigazda, aki dalárdát alakított, másoknál versek, szavalatok járták, esetleg felolvasást tartottak valamelyik népszerű regénybõl. Norbert Greyforthnál ezen az estén, ahol minden vendég titoktartást esküdött, ritka csemege volt a felolvasás tárgya: egy híres regény kicsempészett utolsó fejezete: az alatt az egy óra alatt, amelyre kikölcsönözte, Greyforth mind az ötven irodistáját ráállította a másolásra. – Ha ez kiszivárog, mindnyájukat elbocsátom! – fenyegette meg õket.

A Klubban az elõzõ esti bál eseményeirõl beszélgettek, s azon törték a fejüket, miképp lehetne még egy hasonlót összehozni.

– Az volna a jó, ha egy álló hétig tartana, a nemjóját! Bögyös Angyal naponta az égre rúghatná a lábát, mutogathatná a bugyogóját! Õ meg a Huncut Nelly! Az volna csak a szép...!

– Ne merészelje Bögyös Angyalnak nevezni, mert megbánja!

– Ugyan már miért ne nevezném? Mert magának nem tetszik?

Eget verõ kurjongatás és füttyöngetés közepette megkezdõdött a tusa, fogadások köttettek. Lunkchurch és egy másik kereskedõ, egy Grimm nevezetű ökölre ment, hogy a lelket is kiverje a másikból.

Csaknem pontosan szemben, az út túloldalán, a tenger felõli oldalon magasodott a brit követség tekintélyes téglaépülete: mint a legfontosabb épületet, védhetõ kerítés vette körül, udvarán zászlórúd díszelgett. Aylesbury már vacsorához volt öltözve, fõvendége, Ketterer admirális szintén. Majd szétvetette õket a düh.

– Ezek a disznók! – sziszegte az admirális. Amúgy is vörös arca még a szokásosnál is vörösebb volt. A kisasztalhoz lépett, töltött magának még egy jókora adag whiskyt. – Ezeket képtelenség megérteni!

– Ahogy mondja. – Aylesbury félrelökte az irattekercset, s vasvillaszemekkel nézett az elõtte álló Favrodra és Tyrerre. A tekercset alig egy órája futár hozta a japán kormányzótól, aki a bakufu nevében küldte: „Kérlek, bocsáss meg, nagyon sürgõs.” Az iromány a szokásos holland helyett japánul volt írva. Favrod Seratard engedélyével segítségül hívta az egyik látogatóba érkezett francia jezsuita misszionáriust, vele készítette el a nyersfordítást, amit aztán Tyrer nyomban áttett normális angolra. A levél a ródzsútól, az Öt Vének Tanácsától érkezett, és Andzsó írta alá.

E levél által szólok hozzátok. A Sógun parancsára, mely Kiotóból érkezett, a ródzsúval majd ugyanaznap a Sógunnal való találkozó ideiglenesen a mától számított tizenkilencedik napra kitűzött időpontja három hónapra elhalasztódik, mivelhogy őfensége csak akkor tér vissza. Minekelőtte a részleteket megvitatandó a Tanács összeülne, elsőbben is küldöm e levelet. Az ajándék második részének átadása harminc nap késedelmet szenved. Tiszteletteljes és alázatos üdvözlettel.

– Johann! – szólalt meg metszõ, jéghideg hangon Aylesbury. – Jól sejtem én, hogy ez errefelé egy kirívóan udvariatlan, tiszteletlen, gyalázatos iromány?

– Tartok tõle, hogy nagyjából jól sejti, Sir William – felelt óvatoskodva svájci.

– Hogy a magasságos akárhová tegye...! Napokon át tárgyalok velük, fenyegetõzöm, éjszakákon át nem alszom, újratárgyalom velük, végül megesküsznek a sógun fejére, hogy november ötödikén találkozunk, aztán hatodikán a sógunnal... És akkor most ez! – Aylesbury felhajtotta a whiskyjét, félrenyelte, csaknem megfulladt tõle, aztán öt percen át káromkodott egyfolytában angolul, franciául és oroszul. A többiek szájtátva hallgatták szemléletes képekben gazdag, vulgáris kifejezéseit.

– Teljes mértékben egyetértek – mondta az admirális. – Töltsön még egy whiskyt Sir Williamnek, Tyrer.

Tyrer már ugrott is. Aylesbury elõvette zsebkendõjét, kifújta az orrát, felszippantott egy csipet tubákot, tüsszentett, majd megint kifújta az orrát. – A ragya essen beléjük!

– Mit javasol, Sir William? – kérdezte Ketterer. Arca nem mutatta, de örült, hogy ellenfelét újabb megaláztatás érte.

– Természetesen azonnal válaszolok. Legyen szíves, utasítsa a flottát, hogy holnap hajózzon át Jedóba, és kezdje ágyúzni a kikötõt.

Az admirális kék szeme összeszűkült. – Azt hiszem, ezt jobb volna négyszemközt megtárgyalnunk. Uraim!

Tyrer és Favrod elindult kifelé.

– Nem – mondta kurtán Aylesbury. – Johann, maga mehet, de kérem, várjon meg odakint. Tyrer viszont a személyes beosztottam, õ marad.

Ketterer nyaka belevörösödött, de míg az ajtó be nem zárult, nem szólalt meg.

– Ön nagyon jól tudja, mi az álláspontom a város lövetésérõl. Amíg Angliából parancs nem érkezik, csakis abban az esetben vagyok hajlandó elrendelni, ha támadás ér.

– Az ön álláspontja lehetetlenné teszi a tárgyalásokat. Az erõ az ágyúk csövében rejlik, sehol máshol!

– Nekem is ez a véleményem. Csak az idõpontban van köztünk nézetkülönbség.

– A mikor felõl én döntök. Úgyhogy legyen szíves elrendelni egy kis ágyúzást. Húsz golyó elég lesz, majd megmondom, mit lõjenek.

– A keserves mindenségit, szó sem lehet róla! – csattant fel az admirális. – Nem fogalmaztam világosan? Ha megjön a parancs, akár egész Japánt hajlandó vagyok lángba borítani. Addig viszont egyetlen ágyúlövés sem dördül el.

Aylesbury elvörösödött. – Hihetetlen, hogy ön a legcsekélyebb mértékben sem hajlandó támogatni õfelsége politikáját.

– Azt hiszem, itt a politikánál nagyobb hangsúlyt kapnak bizonyos egyéni törekvések. Mit számít néhány hónap? Semmit. Az én szavaimat a megfontolás diktálja.

– Pokolba a fontolgatással! – csattant fel Aylesbury. – Nyilvánvaló, hogy Londonból a folytatásra fognak utasítani minket, mint ahogy azt én is ajánlom, ismétlem: ajánlom! A holnapi postával kérni fogom, hogy váltsák le, és egy olyan tisztet küljenek ön helyett, aki jobban a szívén viseli õfelsége érdekeit... és akinek van harci tapasztalata!

Ketterer arca céklaszínt öltött: csak maroknyi ember tudott róla, hogy pályafutása során sem tengeri, sem szárazföldi csatában nem vett részt soha. Csak nagy sokára volt képes megszólalni.

– Ez jogában áll, uram. Amíg azonban az utódom – vagy az öné – meg nem érkezik, õfelsége japáni haderõinek én vagyok a parancsnoka. Jó éjt, uram.

Bevágódott az ajtó.

– Faragatlan tuskó – morogta Aylesbury. Meglepetéssel vette észre, hogy Tyrert, aki eddig a háta mögött állt, szinte megbénította a szóváltás. – Magának meg azt ajánlom, tartsa a száját. Erre legalább megtanították?

– Igen, Sir, meg.

– Nagyon helyes. – Aylesbury késõbbre halasztotta a Ketterer nyakassága, a bakufu és a ródzsú körül kavargó gondolatait. – Töltsön magának egy sherryt, Tyrer, úgy látom, nem fog ártani. Tudja mit? Vacsorázzon velünk, ha már az admirális úgyis lemondta. Triktrakozni tud?

– Igen, Sir William, köszönöm – felelte meghunyászkodva Tyrer.

– Most jut eszembe: mi volt ez a csetepaté a maga dédelgetett szamurája meg a katonák között?

Tyrer részletesen beszámolt a történtekrõl s a megoldásról, arról azonban nem beszélt, hogy Nakama azzal fenyegetõzött: legközelebb kardot ránt. – Szíves engedelmével, Sir William, szeretném megtartani. Kitűnõ tanító, és azt hiszem, nagyon hasznos lesz számunkra.

– Kétlem. Ennél sokkal fontosabb, hogy itt ne forduljanak elõ rendbontások. Nem lehet megjósolni, miket fog még művelni ez az ember. Könnyen lehet, hogy kígyót melengetünk a keblünkön. Holnap el kell hagynia a kolóniát.

– De uram, már eddig is kaptam tõle néhány roppant értékes információt! – fakadt ki Tyrer. – Elmondta például, hogy a sógun szinte még gyerek, épp hogy tizenhat múlt, csak a bakufu bábja. A valódi hatalom a császáré, akit többször mikádónak nevezett, és aki Kiotóban él.

– Magasságos mindenható! – robbant ki Aylesbury. – Ez igaz? – Tyrernek már a nyelve hegyén volt, hogy Nakama tud angolul, de még idejében sikerült visszafognia magát.

– Ezt még nem tudom, Sir, még nem volt idõm istenigazából kifaggatni, elég nehéz kihúzni belõle a dolgokat, de azt hiszem, igazat mondott.

Aylesbury csak nézett rá, lázasan latolgatta az információ lehetséges következményeit. – Mit mondott még?

– Még csak most kezdtem kikérdezni. Idõ kell hozzá. – Tyrer egyre izgatottabbá vált. – Azt már elmondta, hogy ronin. Ez hullámot jelent, uram, azért nevezik így õket, mert szabadok, mint a hullámok. Szamurájok, de különféle okok miatt törvényen kívüliek. Legtöbbjük – Nakama is – gyűlöli a bakufut, amely az õ nézetük szerint csak bitorolja a császár, a midákó, bocsánat: a mikádó hatalmát.

– Ne ilyen gyorsan, Tyrer, ne ilyen gyorsan. Ráérünk. Szóval mi az a ronin? De pontosan.

Tyrer elmagyarázta.

– Jóságos ég! – Aylesbury elgondolkodott. – Tehát a ronin egy törvényen kívüli szamuráj, aki azért került ilyen helyzetbe, mert a királya kegyvesztett lett, vagy éppenséggel a királya űzte el valamilyen vélt vagy valós bűne miatt. És vannak olyanok is, akik önként választották ezt az állapotot, hogy összefogva megfosszák hatalmától a bábsógun központi kormányzatát. Jól mondom?

– Igen, Sir. Nakama illegális kormánynak nevezi.

Aylesbury felhörpintette az utolsó korty gint is. Bólogatva gondolkodott, megdöbbenéssel és lelkesedéssel töltötték el a hallottak.

– Eszerint Nakama ronin... És mivel önként lépett erre az útra, forradalmár. Jól mondom?

– Igen, uram. Megengedi, hogy leüljek? – kérdezte Tyrer. Szinte remegett a türelmetlenségtõl, annyira szerette volna elmondani, mi az igazság Nakamával kapcsolatban, de nem merte.

– Hogyne, üljön csak le, Tyrer, elnézést kérek. De elõbb hajtson fel még egy pohárka sherryt, nekem meg hozzon egy pohár gint. – Aylesbury mozdulatlanul nézte, mint tölt Tyrer. Kedvelte, de valahogy furcsán volt vele. Hosszú éveket töltött diplomaták, kémek, féligazságok, hazugságok és nyilvánvaló dezinformációk között, s most nyomban megérezte, hogy Tyrer körül valami nincs rendjén. Átvette a ginespoharat. – Köszönöm. Oda üljön, az a szék a legkényelmesebb. Egészségére! Remekül beszélhet már japánul, ha ilyen rövid idõ alatt ennyi mindent kiszedett abból az emberbõl – mondta mintegy odavetve.

– Sajnos még nem beszélek olyan jól, Sir, de minden erõmmel azon vagyok. De Nakamával egész jól... vagyis inkább türelemmel, kézzel-lábbal, néhány angol szóval meg néhány japán kifejezéssel, amelyekre André Poncin tanított meg... Õ rettentõ sokat segít nekem.

– André tud arról, mit mondott ez az ember magának?

– Nem tud róla, Sir.

– Ne is említse neki. Egy szót sem. Van még valami?

– Nincs, uram... Illetve Jamie McFay. – Tyrer felhajtotta a sherryt. – Õ valamicskét már így is tud róla... Meglehetõsen... khm... rámenõs. A sógunnal kapcsolatos dolgokat már õ is kiszimatolta.

Aylesbury felsóhajtott. – Hát igen... Jamie enyhén szólva is nagyon kitartó tud lenni. És mindig sokkal többet tud, mint amennyit elárul. – Hátradõlt kényelmes, régi, bõrbevonatú forgószékében, kortyolgatta a gint, s eltűnõdött: milyen felbecsülhetetlen értékűek ezek az újonnan szerzett ismeretek. Máris elkezdte újrafogalmazni a nemrég kapott goromba levélre adandó választ, csak azt nem tudta még, meddig merészkedhet el, s mennyire bízhat Tyrer információiban. Mint ilyen körülmények között mindig, most is eszébe jutott, mit helyezett számára kilátásba kudarc esetére az adminisztratív államtitkár.

– Ami Nakamát illeti, helyeslem a tervét, Phillip... Megengedi, hogy Phillipnek szólítsam?

Tyrer belepirult a váratlan megtiszteltetésbe. – Természetesen, Sir. Nagy kitüntetés számomra.

– Köszönöm. Nos, egyelõre jóváhagyom a tervét, de az ég szerelmére, kezelje nagyon óvatosan! Ne feledje, hogy az összes gyilkosságot roninok követték el... Csak szegény Canterbury vére tapad más kezéhez.

– Óvatos leszek, Sir.

– Szedjen ki belõle mindent, amit csak lehet, de rajtam kívül el ne mondja senkinek. És még egyszer: legyen nagyon elõvigyázatos. Mindig tartson a keze ügyében egy pisztolyt, és ha ez az ember a legcsekélyebb jelét mutatja is, hogy kezet akar emelni magára, kiáltson gyilkost, és lõje le vagy veresse vasra.

A brit követség épülete mellett az amerikaiaké állt, majd a holland, az orosz, a német s végül a francia következett. Ez utóbbiban elfoglalt lakosztályában Angelique ezen az estén Ah Szo segítségével már vacsorához öltözködött. Egy óra volt még hátra a vacsoráig, amelyet Seratard adott az új jegyespár tiszteletére. Úgy volt, hogy zene is lesz. – De ne játsszon túl sokáig, André – figyelmeztette korábban Angelique Poncint. – Mondja, hogy fáradt. Maradjon idõ arra az apró szívességre, amire megkértem. Ó, milyen szerencsések is a férfiak!

Örült is, bánta is, hogy átköltözött, így az okosabb, így a jobb, gondolta. Három nap múlva visszaköltözhetek. Új élet vár, új...

– Mi baj, úrnõ?

– Semmi, Ah Szo. – Angelique arra gondolt, amit majd ki kell még állnia. Félt, de próbált egyelõre nem foglalkozni vele.

Nem messze, ugyanebben az utcában, a part felõli oldal legjobb helyén álló Struan-ház fényesen ki volt világítva, a mellettük fekvõ Brock és Fiai cég épülete nemkülönben: számos irodistájuk és könyvelõjük még dolgozott. Malcolm Struan a nap folyamán átköltözött a sokkal tágasabb és kényelmesebb tajpani lakosztályba, s most épp vacsorához öltözködött. Nem ment könnyen.

– Maga mit tanácsol, Jamie? Képtelen vagyok eldönteni, mit feleljek anyámnak, mit válaszoljak a leveleire. Bár ez az én bajom, nem a magáé… Magával is ilyen kõkemény?

Jamie McFay széttárta a karját. – Világéletében rettentõ nehéz természet volt. Az õ szemszögébõl nézve tökéletesen igaza van, õ csak a legjobbat akarja magának. Szerintem halálra aggasztja magát a maga egészségi állapota miatt meg hogy ilyen messze vannak egymástól, és hogy nem tud itt teremni. Na és mert Jokohamából nem lehet intézni a Struan ügyeit, csak Hongkongról. A China Cloud néhány nap múlva érkezik Sanghajból, aztán átugrik egy rövid idõre Hongkongra. Hazamegy vele?

– Nem, és nagyon kérem, ezt a témát ne hozza szóba még egyszer elõttem – válaszolta élesen Struan. – Majd szólok magának, mikor indulunk Angelique-kel. Csak azon imádkozom, hogy nehogy anyám is megérkezzen a China Clouddal... Az volna az utolsó csepp a pohárban. – Lehajolt, hogy fölhúzza a csizmáját, de nem ment: nagyon fájt. – Ne haragudjon, Jamie... Megtenné? Köszönöm. – Hirtelen kifakadt. – Beleõrülök már, hogy még mindig ilyen szaros, magatehetetlen nyomorék vagyok!

– El tudom képzelni. – McFay nem mutatta meglepetését: Struan elõször használt a jelenlétében ilyen erõs jelzõt. – Én is így volnék vele, sõt talán még inkább.

– Ha majd megházasodom és vége lesz ennek a végeérhetetlen várakozásnak, egykettõre rendbe jövök. – Struan odaállt az éjjeliedényhez. Mint a sebesülése óta mindig, most is fájdalommal járt a művelet, ráadásul most néhány csepp vér is jött a sugárral. Elõzõ nap, mikor újra kezdõdött a vérzés, szólt Hoagnak, de az megnyugtatta, hogy nincs baj.

– Akkor miért látszik ilyen aggodalmasnak? – kérdezte erre Struan.

– Nem aggodalmaskodom, csak nem örülök a tünetnek. Az ilyen jellegű sebesülésnél, mint a magáé, ahol a belsõ szervek is megsérültek, a gyógyulás folyamata alatt minden feltűnõ jelenségnek nagy figyelmet kell szentemi.

Struan most befejezte a műveletet, odabicegett az ablaknál álló karosszékhez, és megkönnyebbült sóhajjal beleereszkedett.

– Szeretném megkérni magát valamire, Jamie.

– Bármire.

– Tudna nekem... hogy is mondjam... egy nõt keríteni? Egy josivarait.

McFay meghökkent. – Igen, azt hiszem – felelte, majd hozzátette: – Okos dolog ez?

Szélroham rázta meg az ablaktáblákat és a kert fáit, a földre rántott néhány lazább tetõcserepet. A nemtörõdöm módon a High Streetre hajigált szemétkupacok és az út szélén csordogáló bűzös kanális mentén kurkászó patkányok sietve elkotródtak.

– Nem – felelte Malcolm Struan. – Nem okos dolog.

A Struan-háztól félmérföldnyire, Drunk Town közelében, a japán falu egyik jellegtelen házában Hiraga meztelenül, hason fekve masszíroztatta magát. A ház semmiben sem különbözött a körülötte állóktól; utcai homlokzata, akárcsak a szomszédaié, düledezett. Lakásként, raktárként, napközben boltként szolgáló épület volt mind. Ez a ház, amelyben Hiraga tartózkodott, olyan volt, mint számos tehetõsebb kereskedõé: kívülrõl roskatag, belül azonban ragyogó tiszta, ápolt és fényűzõ. A falu eszének, a sójának a háza volt.

A masszírozó vak volt: húsz-egynéhány éves, erõs felépítésű, de szelíd arcú, kedves mosolyú lány. A masszírozás művészete Ázsia legnagyobb részén õsi hagyomány szerint a vakok monopóliuma volt, bár néhány látó is gyakorolta. Az õsi szokás szerint a vakok mindig a legteljesebb biztonságban voltak, nem volt szabad hozzájuk érni.

– Nagyon erõs vagy, szamuráj-szama – törte meg hosszú idõ után a csendet a lány. – Akik veled szembeszálltak, biztos meghaltak vagy súlyos sebektõl nyögnek.

Hiraga egy ideig nem válaszolt, élvezte, ahogy a mélyre hatoló, gyakorlott ujjak sorra megkeresik és fellazítják csomókba ugrott izmait.

– Lehet.

– Engedelmeddel: van egy különleges kínai olajam, amely gyorsan begyógyítaná a sebeidet és a zúzódásaidat. Használhatom?

Hiraga elmosolyodott. Régi trükkje volt ez a masszõröknek, akik ezáltal akartak egy kis többletkeresethez jutni.

– Használhatod.

– Ó, te mosolyogsz, tisztelt szamuráj! Ez nem trükk, nem azért ajánlottam, hogy több pénzt kapjak – mondta azonnal a lány, miközben változatlan ritmusban dögönyözte Hiraga hátát. – A nagyanyám is vak volt, õ árulta el a titkát.

– Honnan tudod, hogy elmosolyodtam?

A lány felkacagott, nevetése egy magasba szárnyaló pacsirta képét idézte Hiraga elé. – A mosoly a test sok pontján kezdõdik. Az ujjaim figyelnek... figyelik az izmaidat, de néha még a gondolataidat is.

– És most mire gondolok?

– A szonnó-dzsóira. Áhá, igazam volt! – Megint az a szárnyaló kacagás. – De ne félj, nem mondtál semmit, a háziak se mondtak, én sem szólok egy szót sem senkinek. Az ujjaim mondják, hogy különleges tehetségű kardvívó vagy, a legjobb, akinek eddig a szolgálatára lehettem. Az nyilvánvaló, hogy nem tartozol a bakufuhoz. Következésképp roninnak kell lenned, méghozzá olyannak, aki önként lépett a roninok útjára, mivel vendége vagy ennek a háznak. Következésképp sisi vagy, az elsõ, aki megfordult itt a falunkban. A lány meghajolt. – Megtiszteltetés számunkra. Ha férfi volnék, magam is támogatnám a szonnó-dzsóit. – Acélkemény ujja szándékosan rátapintott egy idegközpontra, érezte, mint fut végig a fájdalomhullám a férfi testén. Örült, hogy még többet tud segíteni a férfinak, mint az gondolná. – Bocsáss meg, de ez a pont nagyon fontos szerepet tölt be. Segít a szervezetednek a megfiatalodásban, és segíti a nedvek áramlását.

Hiraga felnyögött; a fájdalom szinte belepasszírozta a futonokba, de valahogy mégis jólesett. – A nagyanyád is masszírozó volt?

– Igen. A családunkban minden második nemzedékben legalább egy lány vakon születik. Ebben az életemben most rám került a sor.

– Karma.

– Az. Kínában állítólag manapság sok kislányt megvakítanak a szülei, hogy mire felnõ, egész életére találjon magának munkát.

Hiraga még sosem hallott ilyesmirõl, de elhitte és felháborodott. – Ez nem az igazi Kína, és mindaddig nem is lesz az, míg el nem foglaljuk, és nem civilizáljuk.

– Íííí, bocsáss meg, amiért megzavartam a harmóniádat, nagyuram, kérlek, bocsáss meg, nagyon sajnálom. Ó, így már jobb... Még egyszer nagyon kérlek, bocsáss meg. Hol is tartottunk, nagyuram... Kína civilizálásánál? Úgy rémlik, Nakamura diktátornak is ez volt a szándéka. Lehetséges ez?

– Igen. Egyszer, majd. Sorsunk, hogy megszerezzük a Sárkánytrónt, ahogy neked is sorsod, hogy masszírozz és ne beszélj.

Megint a kedves kacagás. – Igenis, nagyúr.

A lány ujjai végül máshová kalandoztak az érzékeny pontról, helyükben kellemes sajgás maradt. Hiraga felsóhajtott. Szóval mindenki tudja, hogy sisi vagyok. Vajon mikor árul be valaki? Két koku egész vagyon.

A környéken döbbent csend fogadta, mikor meglátták, mert lerítt róla, hogy szamuráj: nincs kardja, de szamuráj. És úgy néz ki, mint valami vadember. Az utca egy pillanat alatt kiürült, csak a közelben tartózkodók térdeltek le megadóan az út porába.

– Hallod-e, te öreg! Merre van a legközelebbi riokan?

– Nincsen nálunk fogadó, nagyúr, nincs rá szükség, tisztelt nagyúr – hebegte az öreg boltos; az ijedtség szószátyárrá tette. – Nincs rá szükség, hiszen a Josivaránk itt van egy kõhajításnyira, nagyobb, mint a legtöbb városé, van vagy egy tucat fogadója, valóságos paloták, bármelyikben megszállhatsz, több mint száz lány, a szolgálólányokat nem is számolva, három igazi gésa, tizenhét növendék, ott van ni, arrafelé a...

– Elég! A sója háza merre van?

– Arra, nagyúr.

– De hol, te ostoba? Gyerünk, mutasd az utat!

Hiraga még mindig dühösen követte az öreget az utcán, legszívesebben odavágott volna a szinte minden résbõl leselkedõ szempárok tulajdonosainak, legszívesebben eltaposta volna a nyomában felhangzó sustorgást.

– Erre, nagyúr.

Hiraga egy kézmozdulattal elzavarta. A nyitott portálú, mindenféle földi jót árusító bolt fölött cégtábla hirdette, hogy a ház tulajdonosa Rjosi Icsi, sója, rizskereskedõ, bankár és a Gjokojama jokohamai ügynöke. A Gjokojama egy dzaibacu volt – szorosan együttműködõ, kiterjedt családi vállalkozás. Jedóban és Oszakában mint rizs- és szakékereskedõk, sörfõzõk és mindenekelõtt mint bankárok hatalmas befolyással rendelkeztek.

Hiraga összeszedte magát. Óvatosan, udvariasan bekopogtatott, aztán leguggolt, úgy várakozott; próbált nem tudomást venni a fájdalomról, amelyet a tíztagú járõrcsapattól elszenvedett ütlegek okoztak. Végül nagy sokára egy határozott arcú, középkorú férfi lépett elõ a nyitott boltból, letérdelt és meghajolt. Hiraga ugyanolyan mély meghajtással viszonozta a köszöntést, közölte, hogy Otami Nakamának hívják, elmondta, hogy a nagyapja is sója, nem mondta, hol, de annyit azért mondott, hogy a sója láthassa, igazat beszél, aztán udvariasan megérdeklõdte, nincs-e véletlenül a sójának egy kiadó szobája, mivelhogy fogadó nincs a környéken.

– A nagyapámnak is része van abban a megtiszteltetésben, hogy üzleti kapcsolatban állhat a Gjokojama dzaibacuval... A faluja az egész termést rajtuk keresztül adja el – mondta udvariasan. – És ha már itt tartunk, szeretnélek megkérni, hogy ha lehetséges, küldd el a záloglevelemet Oszakába, és nagyon hálás volnék, ha elõlegeznél rá némi pénzt.

– Jedó közelebb van, mint Oszaka, Otami-szan.

– Igen, de nekem Oszaka jobban megfelel, mint Jedó – felelte Hiraga. Nem akarta megkockáztatni Jedót, ahol esetleg a bakufu fülébe juthat a dolog. Feltűnt neki, milyen hidegen, félelem nélkül méregeti a sója. Dühítette a dolog, de nem mutatta: még a daimjóknak is szõrmentén kellett bánniuk a Gjokojamával és az ügynökeikkel, még magának Csósú nagyurának, Ogamának is. Köztudott volt, hogy Ogama hatalmas összeggel tartozik a Gjokojamának, birtokának már többesztendei termése elõre el volt zálogosítva.

– Cégünk számára megtiszteltetés, ha régi ügyfele szolgálatára lehet. Mennyi ideig óhajtasz a házamban tartózkodni?

– Néhány napra, ha nem alkalmatlankodom. – Hiraga elmondta a sójának, mi a helyzet Tyrerrel meg a katonákkal, de csak azért, mert meg volt gyõzõdve róla, hogy a sójának már amúgy is fülébe jutottak a történtek.

– Három napig biztosan maradhatsz, Otami-szan. Viszont készen kell állnod, hogy szükség esetén gyorsan távozz. Éjjel vagy nappal, bármikor rajtunk üthetnek.

– Megértem. Köszönöm.

– Kérlek, bocsáss meg, de nekem arra az esetre is fel kell készülnöm, ha netán ránk törne a bakufu... Szükségem volna egy írásos utasításra ettõl a Tairától vagy még inkább a gajdzsinok vezetõjétõl, amelyben elrendeli, hogy nyissam meg elõtted a házam.

– Elintézem. – Hiraga bosszúságát palástolva meghajolt. – Köszönöm.

A sója rászólt az egyik szolgálólányra, hogy hozzon teát meg írószerszámokat, aztán szótlanul nézte, mint írja meg Hiraga a pénzkérõ levelet, amelyben kéri, hogy az összeget Otami Sinszaku titkos számlájáról emeljék le – ez a név apja titkos fedõneve volt. Aláírta, csopjával lepecsételte a levelet, majd a Rjosinak szánt elismervényt, aki ráállt, hogy a szokásos havi kétszázalékos kamat ellenében három hónapi idõtartamra folyósítja az összeg felét: ennyi idõre volt szükség, hogy a levél Oszakába érjen és a tranzakció teljes egészében lebonyolódjon.

– Készpénzben óhajtod?

– Nem, köszönöm, van még néhány obanom. – Hiraga túlzott, már csak kettõ maradt. – Kérlek, nyiss nekem egy folyószámlát, vond le belõle a koszt-kvártély költségeket. Ezenkívül szükségem van még ruhára, kardokra, és kérlek, szerezz nekem egy masszírozót.

– Ahogy parancsolod, Otami-szan. A szolga megmutatja a ruhakészletünket, válassz kedved szerint. Ami viszont a kardokat illeti – tárta szét a karját –, csak gajdzsinoknak való játékszerekkel szolgálhatok, de talán tudok rendeset is szerezni. Megmutatom a szobádat meg a külön ki- és bejáratát... Itt éjjel-nappal õr áll.

Hiraga követte. Rjosi egyszer sem tett megjegyzést se ruhátlanságára, se a zúzódásaira, nem kérdezett semmit.

– Légy üdvözölve. Megtiszteltetés számomra, hogy szerény hajlékomban fogadhatlak – mondta, aztán magára hagyta Hiragát.

Most, hogy felidézte magában, hogyan is mondta Rjosi e szavakat, Hiraga egész teste lúdbõrzeni kezdett: milyen udvarias és komoly, mégis látszik rajta, hogy életveszélyes ember. Undorító, gondolta, hogy ezek a kapzsi daimjók és sógunok meg a bakufu szegény sorban tartanak minket, és kénytelenek vagyunk ezektõl az alantas dzaibacuktól kölcsönkérni, ettõl a bűzös, kapzsi kalmárnépségtõl, amely úgy viselkedik, mintha a pénzük hatalmat adna nekik fölöttünk. De az összes istenekre: ha majd a császár visszanyeri a hatalmát, eljön a számonkérés ideje! És a kalmár uraságok meg a dzaibacuk fizetni fognak...

Ebben a pillanatban, megérezte, hogy a lány ujjai megdermednek.

– Mi az, nagyúr? – kérdezte ijedten a lány.

– Semmi, semmi. Folytasd.

A lány engedelmeskedett, de most valahogy más tapintása volt a kezének. A helyiség megtelt feszültséggel.

Nyolcgyékényes szoba volt, a futonok pehellyel töltöttek, a tatami jó minõségű, a sódzsikban nemrég cserélték az olajos papírt. A tokonomában olajlámpás égett, a lámpás mellett egy tálban művészien elrendezett virágok díszlettek, a kis festménytekercs tágas, sík vidéket ábrázolt, csak egyetlen kis házikó látszott rajta egy bambuszligetben, ajtajában egy még parányibb, magányos asszony, amint a távolt kémleli – mellette egy szerelmes vers:

Várok,

az esőt hallgatom,

az egymásra hulló csöppeket.

Milyen nagy magányt sugall, gondolta Hiraga, mennyire várja a férje hazatértét. Már csaknem álomba szenderült, mikor félrehúzták a sódzsit.

– Bocsáss meg, nagyuram – mondta idegesen a térdeplõ szolga. – Bocsáss meg, de van itt egy alacsony származású illetõ, aki azt állítja, hogy ismer téged, és szeretne veled beszélni. Bocsáss meg, hogy megzavarlak, de nagyon erõsködik, hogy...

– Ki ez az ember? Hogy hívják?

– Nem akarja megmondani a nevét, és a tiédet sem említette, nagyúr, egyre csak azt hajtogatja: „Mondd meg a szamurájnak: Todo Dzsoun testvére."

Hiraga felpattant, felöltötte jukatáját, megmondta a masszírozónak, hogy mára elég lesz, de holnap ugyanebben az idõben jöjjön megint, aztán közelebb lépett a két kardhoz, amelyeket a sója kölcsönzött neki, míg jobbakat nem szerez, s féltérdre, támadó-védõ tartásba ereszkedett az ajtóval szemben.

– Küldd be, és mondd meg mindenkinek, hogy maradjon távol.

A rongyos kimonójú, vékony, maszatos parasztlegény végigóvakodott az ösvényen, az ajtó elé érve letérdelt. – Köszönöm, nagyúr, köszönöm, hogy fogadsz – motyogta, majd fölnézett, és bárgyún elvigyorodott; hiányoztak az elülsõ fogai. – Hálásan köszönöm, nagyúr.

Hiraga villogó szemmel meredt rá, aztán meglepetésében leesett az álla. Ori! Ezt el se hiszem! – Közelebb hajolva látta, hogy a fiatalember fogai csak be vannak feketítve – ebben a megvilágításban tökéletes illúziót keltett. Ori szemmel láthatólag megszűnt szamuráj lenni, kontya eltűnt, feje búbját jó kéthetes borosta fedte, haját körben nagyjából egyenlõ hosszúságúra nyiszálták. – Ezt meg miért csináltad?

Ori elvigyorodott és közelebb húzódott. – A bakufu roninokat keres, nem? – suttogta; mindketten jól tudták, hogy a háziak hallgatóznak. – Ettõl még nem vagyok kevésbé szamuráj, de bármely sorompón átjutok.

Hiraga elismerõen füttyentett. – Igazad van. A szonnó-dzsói nem a hajviseleten múlik. Milyen egyszerű is... sose jutott volna eszembe.

– Az éjjel eszembe jutott valami. Épp a te problémádon törtem a fejem, Hiraga, és...

– Psszt! Itt Otami Nakama a nevem.

– Vagy úgy. Jól van. – Ori elmosolyodott. – Nem tudtam, milyen néven kereshetlek, ezért használtam a jelszót.

– Todót meg a többieket megtaláltad?

– Nem, még nem. Szerintem meghaltak. Azt hallottuk, hogy Dzsount közönséges bűnözõ módjára végezték ki, de azt még mindig nem tudom, hogyan fogták el.

– Miért jöttél ide, Ori? Ez nagyon veszélyes.

– Így nem. Ki akartam próbálni az új Orit. És látni akartalak. – Elfintorodva végigsimított borostás feje búbján; az arca frissen volt borotválva. – Szörnyű érzés... Mintha koszos lennék. És valahogy olyan obszcén. Mindegy, nem érdekes, így biztosan eljutok Kiotóba. Holnapután indulok.

Hiraga hitetlenkedve nézte, szinte megbabonázta az elképesztõ változás.

– Minden bizonnyal így vagy a legnagyobb biztonságban. Csak az a baj, hogy így minden szamuráj átlagembernek néz majd. Mi lesz, ha kardot akarsz viselni?

– Majd kalapot teszek a fejemre. Amikor meg álruhát viselek, itt van ez. – Ori a kimonója ujjába csúsztatta ép kezét, és egy kis kétcsövű pisztolyt vett elõ.

Hiraga arca ismét földerült. – Íííí! Ez remek! Hol szerezted?

– Fudzsikótól vettem. Meg egy doboz töltényt is. Egy vendége adta neki búcsúajándékul, mikor elköltözött. Most képzeld el...! Egy ilyen semmi kis lotyónál egy ekkora kincs!

Hiraga óvatosan a kezébe vette a fegyvert, latolgatta a súlyát, aztán célzásra emelte, és hátrahúzta a kakast: a két csõben megcsillant a két bronzhüvely. – Ha elég közel vannak, ezzel biztosan meg tudsz ölni két embert, mielõtt megölnének.

– Egy is elég, hogy az embernek ideje legyen elmenekülni és szerezni valahogy egy kardot. – Ori elmosolyodott. – Hallottuk, mit műveltek veled a katonák. A saját szememmel akartam meggyõzõdni róla. Baka! Gyere, menjünk együtt Kiotóba, hagyjuk a kutyáknak ezt a helyet, aztán majd haddal jövünk vissza.

Hiraga a fejét rázta, aztán elmesélte, mi is történt valójában. Beszámolt Tyrerrõl s felfedezésérõl, a franciák és az angolok ellenségeskedésérõl. – Ez egy olyan ék – fejtegette izgatottan –, amit könnyűszerrel közéjük verhetünk. Egymásra uszítjuk õket, hadd öldököljék csak egymást. Muszáj maradnom, Ori. Ez még csak a kezdet. Meg kell tanulnunk mindazt, amit tudnak, képesnek kell lennünk az õ fejükkel is gondolkodni, és akkor elpusztíthatjuk õket.

Ori összeráncolt homlokkal fontolgatta az érveket és ellenérveket. Nem bocsátotta meg ugyan Hiragának, hogy levetette vele a keresztet, de úgy érezte, hogy a szonnó-dzsói érdekei emiatt nem szenvedhetnek csorbát. – Szóval kémkedni akarsz... Akkor úgy be kell fészkelned magad közéjük, mint egy poloskának, a barátjukként kell viselkedned, még ruhát is olyat kell hordanod, mint a gajdzsinoknak. – Hiraga tekintetét látva hozzátette: Miért ne? Úgy könnyebben elfogadnak, ne?

– Miért kellene elfogadniuk?

– Nem kell, de ezek nem épeszűek. Majd Taira tesz róla.

– Miért tenné?

– Fudzsikóért.

– Eh?

– Raiko megmondta: a gajdzsinok nem olyanok, mint mi. Szeretnek mindig ugyanazzal a nõvel ágyba bújni. Segíts Raikónak Taira behálózásában, és Taira úgy fog szaladgálni körülötted, mint egy pincsikutya, mivel nélkülözhetetlen közbenjárója leszel. Menj el hozzá holnap és mondd meg neki, hogy haragszol ugyan a katonákra, de tudod, hogy õ nem tehet a történtekrõl. Mondd, hogy nagy nehézségek árán sikerült visszalopakodnod Josivarába, és elintézted Fudzsikónál, hogy este fogadja. Mondd, hogy sokkal könnyebb volna elintézni ezeket a titkos találkozókat, sokkal egyszerűbben kelhetnél át a sorompókon, ha volna tisztességes európai öltözéked. Érted... Segíts Fudzsikónak az ujja köré csavarni Tairát, aztán használd ki ezt a körülményt.

Hiraga halkan nevetni kezdett.

– Jobb volna, ha nem mennél Kiotóba, és inkább itt maradnál... Szükségem van az ilyen okos tanácsokra.

– Kacumatát mindenképp figyelmeztetni kell. Megteszed, amire a gajdzsin nõvel kapcsolatban kértelek?

– Holnap kinyomozom, hol lakik.

– Jó. – Feltámadt a szél, keresztüllengett a házon, megzizegtette a fakeretbe foglalt papírlapokat, meglibegtette az olajlámpások lángját. Ori Hiragára emelte tekintetét. – Te láttad már?

– Még nem. Tairának csak kínai szolgái vannak. Az a koszos népség nem beszél semmilyen érthetõ nyelvet, belõlük nem tudtam kiszedni. Azt viszont tudom, hogy a kolónia legnagyobb háza azé az emberé, aki feleségül fogja venni.

– Abban lakik?

– Nem biztos, de... – Hiraga elhallgatott: valami szöget ütött a fejébe. – Te Ori... Ha ezek egyszer befogadnak, akkor oda mehetek, ahová csak akarok! Kikémlelhetem a védelmüket, körülnézhetek a csatahajóikon...

– Aztán valamelyik éjszaka – vágott a szavába Ori, aki gondolatban máris messze elõreugrott – esetleg el is foglalhatnánk vagy el is süllyeszthetnénk valamelyiket!

– El.

Mindkettejük szívét melegséggel töltötte el a gondolat. A gyertya lobogó lángja furcsa árnyakat rajzolt ki a falon.

– Megfelelõ széljárás esetén – mondta halkan Ori –, ha ilyen déli szél fúj, mint most is, elég öt-hat sisi meg néhány jó elõre odaállított olajoshordó... De talán még erre sincs szükség: Josivarában is felgyújthatunk néhány házat. A szél majd a falu felé sodorja a tüzet, onnan meg átterjed a kolóniára, és porig perzseli!

– Na és a hajó?

– A nagy zűrzavarban kievezünk a legnagyobbhoz. Sima ügy, ne?

– Nem olyan sima, de nagy fegyvertény lenne!

– Szonnó-dzsói!

Október 18., csütörtök

– Szabad! Á, jó reggelt, André – mondta nyugtalanságát meghazudtoló nyugalommal Angelique. – Pontos, mint az óra. Minden rendben?

André Poncin bólintott, s becsukta a kis földszinti szoba ajtaját, amely itt a francia követségen Angelique nappalijaként szolgált. Ezúttal is megdöbbentette, milyen higgadtan és könnyedén képes csevegni a lány. Udvariasan kezet csókolt, és leült vele szemben. A jellegtelen szoba bútorzata egy íróasztalból és néhány öreg székbõl állt, a falakon két kortárs francia festõ, Corot és Delacroix olcsó olajfestményei függtek.

– A hadseregben megtanultam. A pontosság a királyok udvariassága. – Angelique elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy szolgált.

– Az egyetem után, huszonkét éves koromban egy évre elvittek Algériába... Nem volt egy nagy história, csak egy szokásos lázadást kellett elfojtanunk. Minél elõbb eltapossuk a bajkeverõiket, és minél elõbb Franciaországhoz csatoljuk Észak-Afrikát, annál jobb. – Poncin gépiesen elhessintett néhány legyet, s végignézett a lányon. – Maga szebb, mint eddig bármikor. Jót tesz magának ez a... ez az állapot.

Angelique szemébõl eltűnt a melegség, olyan lett, mint az acél. Rossz éjszakája volt, egyre csak forgolódott a takarítatlan, ócska hálószoba szamárfészkes ágyán. A sötétben minden magabiztossága ellenére erõt vettek rajta aggodalmai, mindinkább bánta, hogy olyan nagy sietve otthagyta a Struan melletti lakosztályt és a kényelmet. Hajnalra sem javult a kedve, s megint csak befészkelte magát agyába a mind erõteljesebb meggyõzõdés: minden a férfiak miatt van. De édes lesz a bosszú.

– Gondolom a menyasszonyi állapotomra gondol.

– Természetesen – felelte egy parányi tétovázás után Poncin. Angelique nem tudta, mi lelte Poncint, miért viselkedik ilyen faragatlanul, miért ilyen szórakozott. Már az este is ilyen volt: zongorázott, de csak kalapálta a billentyűket, hiányzott belõle a szokásos érzés. A szeme karikás, de még a ráncai is mintha mélyebbek lennének.

– Valami baj van, kedves barátom?

– Nincs, drága Angelique, a világon semmi.

Hazudsz, gondolta Angelique. Miért hazudnak ilyen sokat a férfiak? Miért hazudnak ennyit önmaguknak és másoknak?

– Sikerrel járt?

– Igen is, nem is.

Poncin tudta, hogy Angelique tűkön ül, de hirtelen nem bánta. Hadd szenvedjen csak, szenvedjen sikoltva, fizessen csak meg Hanáért!

Úgy látszik, megõrültem, gondolta. Nem Angelique tehet róla. Csakugyan nem õ, viszont miatta mentem az este a Három Pontyba, az õ érdekében találkoztam Raikóval. És miközben beszélgettünk, hirtelen úgy éreztem, csak rossz álom volt az egész, Hana bármely pillanatban beléphet, szemében már ott ül a nevetés, az én szívem meg bizseregni kezd, mint mindig, ha megpillantom. Otthagyjuk Raikót, beülünk a kádba, játszadozunk, aztán megvacsorázunk, és ráérõsen szeretkezünk. Aztán mikor rádöbbentem a valóságra, hogy Hana örökre eltűnt, úgy felkavarodott a gyomrom az idegességtõl, hogy csaknem elhánytam magam.

– Raiko, nekem tudnom kell, ki volt az a három vendég.

– Roppantul sajnálom, Furanszu-szan, de már megmondtam: Hana mama-szanja meghalt, a háza népe szétszóródott, A Negyvenhét Ronin Fogadóját földig rombolták.

– Akkor is kell lennie valamilyen megoldásnak.

– Nincs. Õszintén sajnálom.

– Akkor legalább azt mondd meg, hogyan halt meg Hana. De az igazat mondd.

– A tõröddel a torkában.

– Tényleg? Harakirit követett el?

Raiko ugyanazon a türelmes hangon válaszolt, mint amelyen már tucatnyiszor elmondta a történteket. – A harakiri az õsi módszer, a tiszteletre méltó módszer, az egyetlen módja egy helytelen cselekedet levezeklésének. Hana elárult minket... Téged, a vendégeket, a tulajdonost... és önmagát. Ez volt a karmája. Errõl nincs mit többet mondani. Már túl vagyunk a halála utáni tizennegyedik napon, mikor az ember újjászületik vagy kamivá, lélekké válik. Hagyjuk nyugodni a kamiját. Bocsáss meg, de kérlek, ne beszéljünk többé róla. És most mondd, miben lehetek a szolgálatodra?

Angelique egyenes derékkal ült a székén, ahogy gyerekkora óta tanították, szótlanul fürkészte Poncin arcát. Egyik kezét az ölében nyugtatta, a másikkal a legyeket hessegette maga elõl. Kétszer is megszólította már Poncint: „Hogy érti azt, hogy igen is meg nem is?”, de Poncin mintha transzban lett volna, nem hallotta. Angelique találkozott már ezzel a jelenséggel: mielõtt Párizsból eljött, a nagybátyja is így viselkedett. A nagynénje akkor azt mondta:

– Hagyd békén... Nem lehet azt tudni, miféle ördögök fészkelik be magukat egy gondokkal küszködõ férfi fejébe.

– Miféle gondokkal küszködik Michel bácsi, mama-néni?

– Jaj, chérie... Ha az ember nem tudja megfizetni azt, amire szüksége van, az élet csupa-csupa gond. Itt van ez a rettenetes adó... Ez a romlott Párizs a mohóság pöcegödre, Franciaország megint zúg-morog, a frank hónapról hónapra kevesebbet ér, a kenyér ára egy év alatt a duplájára szökött. Hagyd csak békén Michel bácsit... Megteszi szegény, ami telik tõle.

Angelique felsóhajtott. Hát igen: a szegény... Holnap beszélek Malcolmmal, hogy rendezze az adósságait. Egy ilyen rendes ember nem ülhet az adósok börtönében. Vajon mennyi lehet az adóssága? Néhány arany... Észrevette, hogy Poncin visszazökkent a jelenbe, és õt nézi.

– Mit jelent ez az igen is, nem is, André?

– Úgy, hogy van ilyen szerük, de egyelõre nem lehet...

– De miért nem? Mi a...

– Mon Dieu, legyen egy parányi türelemmel, hallgassa meg, mit mondott a mama-szan. Ezt a szert csak a harmincadik napon lehet bevenni, aztán harmincöt napot várni kell, és akkor megint. Ez egy gyógyfüvekbõl fõzött tea, és minden alkalommal frissen kell készíteni.

Poncin szavai szertefoszlatták Angelique egyszerű tervét: eddig abban a hiszemben volt, hogy Poncin ma meghozza a szert, õ azonnal fölhajtja vagy beveszi, és fõfájás ürügyén ágynak dõl. Voilá! Egy kis hasfájás, aztán néhány óra, de legfeljebb egy nap múlva minden a lehetõ legnagyobb rendben lesz.

Egy pillanatig úgy érezte, menten összedõl a világ, de aztán megint sikerült összeszednie magát. Egymagam vagyok, gondolta. Magam vagyok én, a hõsnõ, egyedül kell megküzdenem a gonoszság erõivel. Erõsnek kell lennem! Le kell gyõznöm õket!

– A harmincadik napon? – szólalt meg elszorult torokkal.

– Igen, aztán harmincöt nap múlva megint. Pontosan kell számolni a napokat, különben...

– És akkor mi várható, André? Gyorsan lebonyolódik?

– Az ég szerelmére, hagyja már, hogy befejezzem. A mama-szan szerint általában azonnal hat, és a második fõzet nem is mindig szükséges.

– És nincs valamilyen más megoldás, ami most rögtön alkalmazható?

– Nincs.

– Na és ez a fõzet mindig beválik?

– Igen.

Raiko ugyanerre a kérdésre így válaszolt Poncinnek: – Tízbõl kilencszer. És ha ez nem segít, vannak más módszerek is.

– Orvos?

– Igen. A fõzet általában beválik, de drága, és elõre kell fizetni. A füvek az orvosságos embernek is pénzbe kerülnek...

André Angelique szemébe nézett. – A mama-szan szerint a fõzet hatásos... de drága.

– Mit jelent az, hogy hatásos? Mindig beválik? És nem veszélyes?

– Mindig beválik, és nem veszélyes. Csak drága. A mama-szannak elõre kell fizetnie a gyógyszerésznek, hogy az beszereztethesse a friss füveket.

– Ó – mondta könnyedén Angelique –, akkor legyen olyan kedves, fizesse ki, hamarosan háromszorosan adom vissza.

André Poncin ajkai keskeny vonallá préselõdtek. – Már elõlegeztem kegyednek húsz aranyat. Én nem vagyok gazdag ember.

– Ugyan már, hát mibe kerülhet egy ilyen semmi kis kotyvalék? Nem lehet az olyan drága.

– A mama-szan azt kérdezte tõlem: mit számít a pénz, ha egy ilyen lány ilyenfajta segítségre szorul?

– Ebben igaza is volt, André. – Angelique behízelgõ mosollyal söpörte félre a problémát, de szívében már éledezett a harag Poncin kalmárlelkűsége miatt. – Harminc napon belül mindent kifizetek, Malcolm megígérte, hogy kapok majd tűpénzt, és egyébként is: maga olyan jó, olyan bölcs, egészen biztosan el tudja intézni. Köszönöm, drága barátom. Legyen olyan kedves, mondja meg annak a nõnek, hogy pontosan nyolc napja kellett volna megjönnie a bajomnak. Mikorra tudja megszerezni a szert?

– Már mondottam: a harmincadik nap elõtti napon. Elmegyünk érte vagy elküldünk valakit, hogy hozza el.

– Na és mennyi ideig kell utána feküdnöm? Meddig tart ez az egész?

André Poncin nagyon fáradt volt, kényelmetlenül érezte magát, bánta már, hogy – várható elõnyök ide vagy oda – belement ebbe az ügybe. – A mama-szan szerint ez függ a lánytól, a korától és hogy csinált-e már ilyesmit korábban is. Ha nem, akkor általában sima ügy.

– De hány napig leszek rosszul utána?

– Mon Dieu! A mama-szan nem mondta, én meg nem kérdeztem. Ha vannak még kérdései, írja le, igyekszem választ szerezni rájuk. Most viszont ha megbocsát... – Felállt.

Angelique azonnal elõcsalta könnyeit. – Ó, André, köszönöm, könyörgök, ne haragudjon rám... Maga olyan kedves és annyit segít nekem, és olyan rettenetesen bánt, hogy felbosszantottam... – zokogta, s közben elégedetten tapasztalta, hogy máris sikerült ellágyítania Poncint.

– Ne sírjon, Angelique, nem bosszantott fel, nem maga tehet róla, hogy... Elnézését kérem. Nyilván borzasztó érzés, de ne aggódjon, idejében itt lesz a szer, én minden tõlem telhetõt elkövetek magáért, csak írja le a kérdéseit, néhány napon belül hozom rájuk a választ. Ne haragudjon... tudja az utóbbi napokban nem érzem magam valami jól...

Angelique együttérzést színlelve megvigasztalta, majd miután Poncin távozott, mérlegelni kezdte a hallottakat. Állt, csak állt az ablaknál, a légypiszkos függönyön át a High Streetet nézte, de nem látott semmit.

Harminc nap? Mindegy, kibírom, ennyi idõ alatt semmi sem fog látszani, hajtogatta magában: szerette volna meggyõzni magát. Huszonkét nap már nem számít.

Biztos ami biztos, elõvette a naplóját, kinyitotta a lakatját, és számolni kezdett. Kétszer is végigszámolta, s mindkétszer ugyanaz jött ki: november kilencedike, Szent Teodor napja. Vajon ki lehetett? Minden vasárnap gyertyát gyújtok neki. Nem is kell megjelölni a napot, gondolta megborzongva, de azért végül mégiscsak odarajzolt egy kis keresztet a lap sarkára.

És mi lesz a gyónással?

Isten majd megérti. Õ mindent megért.

Úgyhogy várok. De mi lesz, ha...?

Mi lesz, ha nem hat a szer? Vagy ha André megbetegszik, eltűnik vagy megölik? Vagy ha a mama-szan cserbenhagy? Vagy ha bármi közbejön?

Egyre jobban mardosta a félelem, megrendítette eltökéltségét. Most már igazi könnyek peregtek végig az arcán. Hirtelen eszébe jutott, mit mondott egyszer évekkel ezelõtt Párizsban az apja, közvetlenül azelõtt, hogy öccsével együtt otthagyta õket. – Igenis elhagyott minket – mondta fennhangon; most elõször mondta ki az igazságot. Elhagyott minket. A mai eszemmel már tudom, hogy jobb is így. Mára már biztosan rég eladott volna minket.

Apja azon a bizonyos napon bálványát, Napóleont idézte: „A bölcs hadvezér mindig biztosít serege számára visszavonulási útvonalat.”

És nekem miféle visszavonulási útvonalam van?

Phillip Tyrer gyönyörű rondírásával már a legvégén tartott a levélnek, amelyet Aylesbury a ródzsúnak szándékozott válaszképp küldeni. A nagykövet az összes eddigi írásbeli közléssel ellentétben angolul íratta az eredetit, amely mellé egy holland nyelvű változatot is csatolni akartak – Johann Favrod már megkapta az utasítást az elkészítésére.

– Tessék, Johann, végeztem. – Tyrer még egy utolsó, bonyolult cikornyát biggyesztett a Sir William Aylesbury neve után álló rövidítés, a KCB Knight Commander of the Bath, a Bath-i Lovagrend Parancsnoki Fokozata B-je után.

– Scheiss in mein hut! – vigyorodott el szélesen Favrod. – Életemben nem láttam még ilyen bámulatos írást. Nem csoda, hogy Ványadt Willie minden Londonba küldendõ levelét magával másoltatja.

– Sigata ga nai! – felelte szórakozottan Tyrer. Nem számít.

– Magolja a japánt éjjel-nappal, eh?

– Igen és roppantul élvezem – de az ég szerelmére, ezt el ne árulja Willienek. Egyébként mi a véleménye a tervérõl?

Favrod felsóhajtott. – Én már nem töröm a fejem a japánokon. Szerintem ez a sok mézesmázoskodás meg ez a rengeteg lefetyelés megzavarta a fejét.

A levél így szólt:

Andzsó Nori őexcellenciájának, a ródzsú fejének. Ezúton értesítem, hogy tegnapi levelének tartalmát teljes egészében visszautasítom. Ha nem fizetik ki a megbeszélt időpontban a két brit katona meggyilkolásáért kiszabott jóvátétel hátralékos részét, a hátralék összege minden egyes napi késedelemmel megnégyszereződik.

Sajnálattal tapasztalom, hogy önök szemmel láthatólag nem képesek kiigazodni a saját kalendáriumukban. Még ez egyszer utoljára helyesbíteni tévedésüket. Tehát: a mától számított tizenkettedik napon zászlóshajómon, megfelelő kíséret mellett elindulok Kiotóba. Oszakában fogok kikötni, ahol a partraszállás és a tisztségemnek kijáró, hatvanfontos ágyúkból leadott üdvlövések eldördülése után, a Királyi Tüzérség mozgó alakulata kíséretében, a többi nagykövet társaságában haladéktalanul továbbindulunk, hogy az ön viselkedése miatt személyesen az ifjú felségtől, Nobuszada sóguntól vagy az ő távolléte esetén magátóla császártól, Komeiőõ Császári Felségétől kérjünk elégtételt, akit természetesen az őt megillető királyi tiszteletadással, huszonegy ágyúlövéssel fogunk köszönteni. Kérem, szíveskedjék értesíteni őket küszöbönálló érkezésünkről. (Itt következett az aláírás.) Őfelsége Britannia Királynője teljhatalmú nagykövete, Sir William Aylesbury, KCB.

– Miféle császártól? – kérdezte utálkozva Favrod. – Ezeknek csak Mikádójuk, Mkadójuk vagy valami ilyesféléjük van, aki csak afféle hatalom nélküli pápácska, távolról sem olyan, mint IX. Pius, aki állandóan beleártja magát a politikába. Ezek a gottverdampt katolikusok megint máglyára akarnak küldeni minket!

– Ugyan már, Johann... ernyire azért nem rosszak. Ma már az angol katolikusok is szavazhatnak, és ugyanúgy jelöltethetik magukat képviselõnek, mint bárki, aki megfelel a feltételeknek.

– Rosseb a katolikusokba. Én svájci vagyok. Mi nem felejtünk.

– Akkor miért épp svájciak a pápa testõrei?

– Azok katolikus zsoldosok – rándított a vállán Favrod. – Adja ide a levél piszkozatát, hadd lássak hozzá.

– Sir Williamtõl hallom, hogy nem újítja meg a szerzõdését.

– Ideje odébbállni és átadni a terepet a fiatalabb és bölcsebb kollégának. – Favrod váratlanul szélesen elmosolyodott. – Magának. – Elindult az ajtó felé.

– Én ebben nem találok semmi humorosat – mondta Tyrer. – Legyen szíves küldje be Nakamát, azt hiszem, a kertben van.

– Ne bízzon abban a nyomorultban, Phillip.

Tyrer kíváncsi lett volna, mit szólna Favrod, ha azt is tudná, kicsoda valójában Nakama. Nyílt az ajtó: Hiraga lépett be.

– Hai, Taira-szan.

– Ikimaso, Nakama-szenszei, old chap, hai? – Menjünk, jó? Tyrer nem tudta elfojtani mosolyát: még mindig nem emésztette meg Hiraga színe változását.

Hiraga hajnalban állított be. Nem volt már sem rongyos, sem mocskos. Szamurájfrizurája is eltűnt, kurtára nyírt hajzata csaknem ugyanolyan volt, mint bármely közemberé. Tiszta, keményített, de közönséges kimonót viselt, hátán új, széles karimájú szalmakalap lógott, lábán új tabit és szandált viselt; úgy nézett ki, mint egy gazdag kereskedõ fia.

– Uram, egek! Hogy te milyen fess lettél, Nakama! – kiáltott fel a láttán Tyrer. – Jól áll neked ez az új frizura.

– Ó, Taira-szan... – válaszolt tétován, tettetett alázatossággal Hiraga, úgy, ahogy azt Orival megbeszélték. – Azt hiszem, te szavaid segítenek nekem abbahagyni szamuráj, nem lenni többé szamuráj. Nemsokára megyek vissza Csósúba, leszek gazda, mint nagyapám, vagy dolgozom sör- vagy szakéfõzdében.

– Felhagysz a szamurájsággal? Ezt meg lehet tenni?

– Lehet. Kérlek, ne akard én mondjak többet.

– Ahogy akarod. De ez okos döntés, gratulálok.

Hiraga gépies mozdulattal végigsimított rövid, tüskés haján. – Haj nõ hamar, Taira-szan, lesz olyan, mint tiéd.

– Miért is ne? – Tyrer hullámos haja a vállát verdeste. A legtöbb európaival ellentétben roppant kényes volt a tisztaságra. Bárhová költözött is, ágya fölött mindig ott függött egy anyja által hímzett falvédõ: A tisztaság fél jámborság. – Fáj még a verés?

– Már felejtettem el.

– Már el is felejtettem.

– Igen, köszönöm, már el is felejtettem. Van jó hírek, Taira-szan. – Hiraga nagy hűhóval elõadta, hogy az este Josivarában járt, és megbeszélte Fudzsikóval, hogy fogadja. – Tiéd egész éjjel. Jó, neh?

Tyrer hosszú másodpercekig meg sem tudott szólalni, aztán szenvedélyesen megrázta Hiraga kezét. – Köszönöm, drága barátom, köszönöm! – Hátradõlt ültében, pöffentett néhányat a pipájából, Hiragának is odakínálta a dohányt, aki csak nehezen állta meg nevetés nélkül, mikor elhárította. – Ez egyszerűen csodálatos. – Tyrer gondolatai már a rá váró titkos találka körül jártak. – Csodálatos! – Nagy erõfeszítésébe került, hogy gondolatait visszaterelje a feladataira. – Sikerült szállást szerezned a faluban?

– Igen. Kérem, mi most megyünk, jó?

A japán negyed felé mentükben Tyrer tovább beszéltette Hiragát. Szavai meddõhányóján néhány gyémántra is lelt: többek között megtudta a sógun és a császár nevét. A sója házához érve szemügyre vette a boltot és Hiraga kopár kis szobáját, majd elégedetten s immár teljesen megnyugodva visszaballagott vele a követségre.

– Láttad? Most hogy már nem úgy nézel ki, mint egy szamuráj, még a katonák is alig vettek észre az utcán.

– Igen, Taira-szan. Tudsz nekem segíteni, kérem?

– Miben?

– Szeretném viselni ti ruhátok, lenni jobban gajdzsin. Lehet?

– Nagyszerű ötlet!

A követségre visszaérve Tyrer azonnal Aylesburyhez rohant, lelkendezve közölte vele a sógun és a császár nevét. – Úgy gondoltam, azonnal tudni akarja, uram. És tudomásomra jutott még egy apróság. Nakama végig japánul mondta ugyan, de azt hiszem, jól értettem. Eszerint még a daimjóknak is engedélyt kell kérniük, ha Kiotóba, a császár székvárosába akarnak menni.

– Kik azok a daimjók?

– Így nevezik a királyaikat, uram. Még nekik is kérvényezniük kell, hogy Kiotóba látogathassanak. Nakama szerint a bakufu, ez a sogunátus másik neve, olyasmi, mint nálunk a köztisztviselõi kar, a bakufu senkinek nem mer szabad bejárást engedélyezni Kiotóba. – Tyrer próbált lehiggadni, de csak úgy áradt belõle a szó. – Ha mindez igaz, ha tehát a sógun jelenleg ott tartózkodik, a császár állandóan ott székel, tehát a hatalom ott összpontosul, akkor azzal, hogy odamegy, Sir, nem nyúl át a bakufu feje fölött?

– Okos következtetés – mondta nyájasan Aylesbury s nagyot sóhajtott: gondolatban õ már rég eljutott idáig. – Azt hiszem, átfogalmazom a levelet. Jöjjön vissza egy óra múlva. Remek munkát végzett.

– Köszönöm, uram. – Tyrer ekkor beszámolt az „új" Nakamáról. – Ha sikerül rávennünk, hogy európai módra öltözzön, szerintem attól csak még jobban formálható lesz.

– Jó elgondolás, Phillip.

– Köszönöm, Sir. Azonnal intézkedem. A számlát küldhetem a sroffunknak?

Aylesbury lelkesedése némiképp lelohadt. – Nem dúskálunk a pénzben, Phillip, és a pénzügyminiszter... Legyen. De csak egy öltözéket. És semmi túlzás, ezért maga felel.

Tyrer sietve távozott, s most, befejezvén a levél lemásolását, már arra készült, hogy elvigye Hiragát az utca túlsó végén működõ kínai szabóhoz.

A High Streeten ilyenkor kora délután sosem volt sűrű a forgalom, az emberek többsége az irodájában és a Klubban tartózkodott, vagy otthon sziesztázott. Az utcán csak néhány részeg õdöngött. A szél még mindig fel-feltámadt. Úgy volt, hogy délután a felvonulási téren rögbimérkõzéstjátszik egymás ellen a hadsereg és a tengerészet csapata – Tyrer már alig várta. Nem úgy a Jamie McFayjel való találkozást, akivel megállapodott, hogy a szabó után benéz hozzá.

– Õ a Struan cég itteni vezetõje, Nakama-szan, és valamilyen úton-módon tudomást szerzett rólad és hogy beszélsz angolul. Megbízható ember.

– Szo ka? A Struané? Ő aki fog házasodni?

– Szóval a szolgák már meséltek neked az eljegyzésrõl. Nem, nem õ házasodik. McFay csak az alkalmazottaik fõnöke. Nõsülni Mr. Struan, a tajpan fog. Az ott a háza, az meg fett a raktár, az iroda és az alkalmazottak szállása.

– Szo ka? – Hiraga jól megnézte magának az épületeket. Se megrohamozni, se észrevétlenül bejutni nem könnyű, gondolta. A földszinti ablakokon rács. – Struan és asszony lakik itt?

Tyrer már Fudzsikóra gondolt, szórakozottan válaszolt. – Struan igen, de a lány felõl nem vagyok biztos. Azt viszont tudom, hogy Londonban egy ilyen ház eltörpülne a többi mellett. Londonban sok ezer ház van. London a világ leggazdagabb városa.

– Gazdagabb, mint Jedo?

Tyrer felkacagott. – Gazdagabb, mint húsz vagy ötven Jedó. Hogy mondják ezt japánul?

Hiraga megmondta. Nem hitte Tyrer szavait, azt hitte, csak azért mesél ilyeneket Londonról, hogy megzavarja vele.

Most már a követségek elõtt haladtak. Óvatosan kerülgették az utcára hajigált szemetet.

– Miért zászlók mások?

Tyrer szívesebben gyakorolta volna a japán társalgást, de valahányszor belekezdett, Hiraga mindig angolul válaszolt, és nyomban kérdezett is valamit. Azért elmagyarázta neki. – Ezek követségek – mutatta. – Ez az orosz, az az amerikai, az ott a francia... az meg a porosz. Poroszország Európa egyik legerõsebb állama, mondhatni a...

– Kérlek, bocsáss meg. Van nektek világról térkép? Lehet?

– Persze. Szívesen megmutatom.

Egy szakasznyi katona trappolt el mellettük, ügyet se vetve rájuk.

– Ezek a porosz emberek is háborúznak franciák ellen? – formálta nagy műgonddal a szavakat Hiraga.

– Elõfordul. Nagyon harciasak, valakivel mindig háborúznak. Épp most lett új királyuk, akinek legfõbb embere egy hatalmas, erõs herceg, akit Bismarcknak hívnak. Ez a Bismarck most megpróbál minden német ajkú embert egyetlen hatalmas néppé egyesíteni, és...

– Kérlek, bocsáss meg, Taira-szan, ne ilyen gyorsan.

– Gomen naszaj. – Tyrer szép lassan elismételte, s válaszolt Hiraga újabb kérdéseire; újra és újra meglepte tanítványa kiapadhatatlan kíváncsisága. Megint felkacagott. – Állapodjunk meg valamiben: egy óráig beszélünk angolul a mi világunkról, aztán egy órán át a tiétekrõl, aztán egy óráig japánul beszélgetünk. Hai?

– Hai. Domo.

Négy lovas érte utol s elõzte meg õket. A lóversenypálya felõl jöttek. Üdvözölték Tyrert, s kíváncsi pillantásokkal méregették Hiragát. Tyrer viszonozta a köszöntést. A High Street túlsó végén, a sorompónál, a szamuráj õrök vizsla tekintete elõtt kulik hosszú sora várakozott s haladt keresztül délutáni áruszállítmányával a japán vámházon. – Siessünk. Nem szeretnék a közé a népség közé keveredni – mondta Tyrer. Kényesen lépkedve a lócitromok között, átvágott az út másik oldalára, majd hirtelen megtorpant és integetni kezdett. A francia követség épülete elõtt álltak. Angelique az egyik földszinti ablakban állt, Tyrer láttán visszaintegetett. Hiraga úgy tett, mintha nem venné észre fürkész tekintetét.

– Ez a hölgy lesz Mr. Struan felesége – mondta továbbindulva Tyrer. Ugye gyönyörű?

– Hai. Ez az ő háza?

– Igen.

– Jó éjszakát, Mr. McFay. Mindent bezártunk.

– Köszönöm, Vargas, jó éjt. – McFay lenyelt egy ásítást, s folytatta a naplóírást: napi teendõi közül ez volt az utolsó, íróasztala üres volt, csak az utóbbi két hét elolvasásra váró napilapjai hevertek rajta. Az „Elintézendõ” feliratú irattálcában nem volt semmi, az „Elintézve” feliratúban púpozva tornyosultak a mai postára írt válaszlevelek, utasítások, számlák.

Vargas szórakozottan vakargatva bolhacsípéseit az íróasztal fiókjába tette a páncélszoba kulcsát. – Csináljak egy kicsit több fényt?

– Ne, köszönöm, mindjárt végzek. Viszlát holnap.

– Holnap jönnek a csósúiak a fegyverek ügyében.

– Tudom, nem felejtettem el. Jó éjt.

Most, hogy egyedül maradt az épületnek ezen a fertályán, McFay máris sokkal kellemesebben érezte magát. Mindig is szeretett egyedül lenni. Vargasékat leszámítva, az összes többi irodista, sroff és más alkalmazott az épület hátsó traktusán lakott. Az épület két része közötti átjáróajtót éjszakára mindig bezárták. Az elülsõ fronton Struanékon kívül csak Ah Tok, néhány szolga és szolgálólány maradt. Ezen a fronton volt a páncélszoba is, ahol a fegyvereket, az üzleti könyveket, valamint a mexikói ezüstdollárokkal, aranytaelekkel és japán pénzekkel teli páncélszekrényeket tartották. A magánlakosztályok az emeleten voltak.

Postanapokon általában késõ estig elhúzódott a munka. Hogy ma este még a szokásosnál is késõbb végeztek, annak az volt az oka, hogy miután McFay ebéd után megkapta Nettlesmithtõl a Nagy várakozások legfrissebb folytatását, nyomban felrohant vele Struanhoz, és a rendelkezésre álló egy óra alatt közösen elolvasták. Elégedetten és jókedvűen jött le, mert Pip és a lány sorsa kedvezõen alakult, ráadásul a lap bejelentette, hogy a jövõ hónapban egy új Dickens-regényt indít.

Megnyugtatóan ketyegett a nagy állóóra. McFay könnyű kézzel, gyorsan rótta a betűket:

MS-t feldühítette anyja levele. A levél a mai postával érkezett (a Swift Wind nevű gőzös hozta, egynapi késéssel, egy ember Sanghaj magasságában a viharban a tengerbe veszett, ráadásul a Simonoszeki-szorosban a parti ütegek vagy húsz lövést adtak le a hajóra, hál' istennek senki sem sérült meg). Mrs. S. irányomban leadott ágyúlövéseire küldött válaszom a lehető legkenetteljesebb volt (a nagyasszony még nem hallott az eljegyzésről, de ha a hír robban, azt nemhogy egész Hongkong, de még Jáva is hallani fogja), de nem hiszem, hogy le tudtam csillapítani a hullámokat.

Megírtam Mrs. S-nek, hogy A. átköltözött a francia követségre. MS egész nap úgy járkált, mint egy vadkan, mert A. nem látogatta meg. Jól lehordta Ah Tokot, az meg minden szolgát, aki csak a szeme elé került. Ajíjje!

Le kell szögeznem, hogy MS sokkal okosabb, mint gondoltam, remek üzleti érzéke van, és most már elfogadja nézetemet, miszerint errefelé komoly üzleti lehetőségek tárhatók fel. Megbeszéltük a Brock-ügyet, és abban maradtunk, hogy itt, Jokohamában semmit sem tehetünk, majd Hongkongra visszatérve foglalkozik vele.

A postahajóval megint nem volt hajlandó hazatérni. Hoag, a jó doktor kivárásra lovagol, nem hajlandó a pártomra állni, azt mondja, minél többet pihen Malcolm, annál jobb, egy viszontagságos út életveszélyes lehet.

Megismerkedtem ezzel a Nakama nevezetű japánnal (ez nyilván csak álnév), nyilvánvalóan több, mint aminek mutatja magát. Szamuráj, törvényen kívüli ronin, beszél valamicskét angolul. Elhatározta, hogy lemond szamuráji státusáról, levágatta a haját, olyan ruhákban akar járni, mint mi. Nem lehet mindennapi ember, éberen szemmel kell tartani. Ha csak afelé igaz annak, amit állít, nagy lépést tettünk a hírszerzés terén – hála érte Tyrernek. Kár, hogy Nakamának fogalma sincs az üzletről, ezen a téren mindössze egyetlen használható információval szolgált, nevezetesen hogy Japán kereskedelmi központja nem Jedo, hanem Oszaka. Tehát ez is amellett szól, hogy szorgalmazzuk a város mielőbbi megnyitását. Nakama iskolázott embernek látszik, és...

Kopogtattak a zsalugáteren. McFay az órára pillantott: mindjárt tíz. Egy órát késtek. Nem érdekes, Ázsiában másképp folyik az idõ, mint Európában.

Sietség nélkül felállt, kis revolverét szalonkabátja oldalzsebébe süllyesztette, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Egy szolga és két asszony állt a bejárati ajtó elõtt, csuklyás köpönyegben. Mindhárman meghajoltak. McFay intett a nõknek, hogy lépjenek be. A szolgának néhány pénzdarabot nyomott a kezébe. A férfi meghajolt, sarkon fordult és elindult vissza Josivara felé.

McFay bezárta az ajtót. – Hallod-e, Nemi, te vagy ugyanaz szép, ne? – mosolygott rá az egyik nõre, és megölelte.

A lány széles mosollyal nézett föl rá a csuklya alól. Már egy esztendeje volt McFay muszuméja. – Dzsemi-szan, te van jó. Ez muszume enyém húg, Sizuka. Csinos, hallod-e?

A másik lány hátralökte a csuklyáját, és kényszeredetten elmosolyodott. Ugyanolyan fiatal volt, mint Nemi, ugyanolyan gusztusos és illatos. McFay fellélegzett. – Hai – mondta. Mindketten megkönnyebbültek. Ez volt az elsõ eset, hogy McFay valaki más számára rendelt oda egy lányt. Elég nagy zavarban is volt, mikor el kellett magyaráznia Neminek: értesse meg a mama-szannal, hogy a lány a tajpannak kell, tehát ne holmi hétköznapi teremtést küldjön. Mindkét lány húsz-egynéhány éves volt, alig értek a válláig. Most már mindketten megnyugodtak valamelyest, de tudták, hogy a végsõ akadály még elõttük tornyosul.

– Én örül lát Sizuka – mondta barátságosan McFay, majd Nemihez fordult. – Õ tud seb, ne? – kérdezte végigsimítva saját oldalán.

Nemi bólintott, kivillant fehér fogsora. – Hai, én magyaráz, Dzsemi-szan. Dozo, hagy kabát itt vagy fent?

– Fent.

McFay elindult velük fölfelé az olajlámpásokkal jól megvilágított lépcsõn. Nemi egyfolytában magyarázott ide-oda rebbenõ tekintetű húgának. McFay idõnként iderendelte éjszakára Nemit, akiért ilyenkor csak virradat elõtt jött vissza a szolga, hogy visszakísérje a Zamatos Örömök Fogadójának kertjébe, abba a kis házba, amelyet McFay tartott fenn számára. Az ötesztendei bérlet tíz arany font sterlingjébe került – egy álló napi alkudozás után. Ugyanennyibe került, hogy ugyanerre az idõszakra megvásárolja a lány szerzõdését. Mindezeken felül vállalta, hogy havonta vesz egy új kimonót Neminek, fizeti a fodrászát, a szobalányát, teljes ellátását és szakéját.

Most, fölérve az emeletre megint boldogan magához ölelte: a lány az utolsó fillérig megérte az árát, rengeteg örömmel és nagy-nagy lelki békességgel fizetett érte. A lépcsõfordulón egy öblös, magas támlájú karosszék állt. Nemi levetette és ráfektette a köpönyegét, s szólt társnõjének, hogy tegye õ is ugyanezt. A köpeny alól takaros, szép kimonók kerültek elõ, a csuklyák alól gondozott frizurák – a bábok pillangóvá lettek. McFay elégedetten kopogtatott.

– Tessék!

Malcolm Struan a karosszékben ült, ujjai között szivar füstölgött. Elegáns házikabát volt rajta. Szemmel láthatólag feszengett. – Jó estét, Jamie.

– Jó estét, tajpan. – A két lány tisztelettudóan meghajolt. McFay folytatta. – Ez a lány Sizuka, õ marad itt. Virradat elõtt jön érte a szolga, ahogy megbeszéltük. Majd én kopogtatok. Lehet hogy a lány kicsit félénk, de nem lesz probléma. Ez meg itt az én muszumém, Nemi. Úgy gondoltam, hogy most az a... khm... az elsõ alkalommal jobb, ha õ is itt van.

A két lány megint meghajolt.

– Jó estét, tajpan – szólalt meg Nemi; örült, hogy megismerheti Struant. – Sizuka enyém húg, jó muszume! – mondta hevesen bólogatva, s kissé elõretaszította húgát. Sizuka odatipegett Struanhoz, letérdelt és meghajolt elõtte.

– Ha netán szükség volna rám, a szobámban leszek – mondta McFay.

– Köszönöm, Jamie.

McFay halkan betette az ajtót, és elindult a folyosón a szobája felé. Tiszta, férfias és kényelmes lakosztálya volt, három szoba: nappali, háló, vendégháló – kandalló mindegyikben – meg egy fürdõszoba. A tálalószekrényen hideg sült, friss kenyér és Nemi kedvence, frissen sült almás lepény illatozott. Az almát Sanghajból hozatták. Forróvizes tartályban szaké. Loch Vey whisky Struanék saját szeszfõzdéjébõl – Nemi ezt is imádta.

Abban a pillanatban, amint bezárult mögöttük az ajtó, a lány lábujjhegyre emelkedett, és mohón megcsókolta McFayt. – Nem lát hat nap! Elõbb ágy, aztán füröd! – mondta, megfordítva a szokásos sorrendet. Kézen fogta McFayt, bevezette a hálószobába, leültette az ágyra, letérdelt elé, lehúzta a csizmáját, levetkõztette, s közben a maga alig érthetõ, tört angolságával egyfolytában csacsogott. Elmondta, hogy Josivarában csak úgy pezseg az üzleti élet, a Lebegõ Világ virágzik, Sizukát nem kell félteni, drága ugyan, de a legjobb, és tényleg lesz-e háború, mert feléjük azt rebesgetik, nekünk nem kell háború, csak üzlet, és új kimonója van, szerencsét hozó pontyokkal van telehímezve, kicsit drága volt ugyan, de: – De icsibon, Dzsemi-szan, lesz nekem szép nagyon. Ágy!

McFay engedelmesen végighevert a baldachinos ágyon. Kellemes volt az éj, se túl hűvös, se túl meleg. Nemi kioldozta obiját, levetette kimonóját, alsókimonóját és ágyékkötõjét, kivette hajából a csatokat, és bebújt McFay mellé az ágyba.

Phillip Tyrer teljesen kimerült, már csaknem elaludt. Fudzsiko egy ideig jámborán viselte teste súlyát, aztán óvatosan megpróbált kicsusszanni alóla.

– Ije, macu. Ne, maradj... várj – mormogta Tyrer.

– Csak egy törülközőt szeretnék hozni, Taira-szan. Törülközőt, érted?

– Igen, persze. Értem törülközõ. Maradj, majd én.

– Jaj nem, arcot vesztenék, ez az én kötelességem. Engedj, kérlek.

Tyrer még közelebb fészkelte magát hozzá, és még szorosabban átölelte. Fudzsiko jól értette mesterségét: várt. A kis szobára nyugalom ereszkedett. Odakint megsűrűsödött a langyos éj, könnyű szellõ suhant a lombok között. A tolóablakok felõl enyhe, nem kellemetlen légáramlat érzõdött. Meg-meglibbent az olajlámpások lángja.

Fudzsiko egy perc múltán óvatosan kisiklott az ágyból, átment a fürdõhelyiségbe, és egy forró törülközõvel tért vissza. Törölgetni kezdte vele Tyrert. Tyrer szorosan lehunyt szemmel hagyta; csaknem nyöszörögni kezdett a gyönyörűségtõl, de rettentõ zavarban is volt.

– Ó, Fudzsiko-szan, csodálatos vagy...

– Ez nekem élvezet – válaszolta Fudzsiko. Rég nem csodálkozott már a külföldiek zavarodottságán és furcsa szokásain: hogy csak nagy néha fürdenek; szégyenlõsen, bűntudattól gyötörve szeretkeznek; megdöbbentõen birtokolni vágyók, s legtöbbször dühöngenek, hogy más vendégeket is fogad – az ostobák, mintha õk nem vendégek lennének –, vagy elvörösödve elfordulnak, mikor épp az õ gyönyörűségükre vetkõzni kezd; szívesebben ciceréznek sötétben, holott köztudomásúlag a legizgalmasabb éppen a látvány, a szemlélõdés és a megszemlélés; céklaszínűre válnak, ha teljesen szokványos módszerekkel próbál némi változatosságot csempészni a dolgok egyhangú menetébe, ha igyekszik elnyújtani az istenekkel töltött pillanatokat, a fellegek s az esõ idejét.

Nem, a gajdzsinok nem olyanok, mint mi. A legtöbbje szinte kizárólag a sürgõs első pozíciót kedveli, csak nagy ritkán a kotlóscsalogatást vagy a cseresznyevirágzást, nem adnak rá lehetõséget, hogy bemutassam mesterségbeli jártasságomat. Vagy amikor világosban hozzákészülõdöm, hogy eljátsszam a félszemű szerzetessel azokat a léleküdítõ játékokat – a közel és távolt, a sárkánylovaglást, a tavaszi dugványozást, a mézcsenést meg a többit –, amelyeket még a legtapasztalatlanabb japán ifjú is kérne és élvezne, a gajdzsin hirtelen elhúzódik, gyengéden de határozottan felhúz maga mellé, arcát a nyakhajlatomba fúrja, magához szorít, és mindenféle érthetetlen szavakat dünnyög.

– Most álomba masszírozlak – suttogta.

– Nem értem – válaszolta Tyrer. – Mi az: masszíroz?

– Masszírozás, Taira-szan. Ez, amit most csinálok.

– Most már értem. Masszíroz, köszönöm.

Tyrer lassanként kiengedett. Büszke volt a teljesítményére, hogy Fudzsiko legalább háromszor jutott el az eksztázis állapotába, amíg õ egyszer. Most már az sem érdekes, hogy Raikótól tegnap megtudta: Fudzsikónak holnap haza kell mennie Jedo melletti szülõfalujába beteg nagyapjához.

– ... de csak néhány napra, Taira-szan.

– Kérlek, Raiko-szan, mondd, mennyi nap?

– Hogy hány napig lesz távol? Csak háromig.

– Köszönöm. Hány napig lesz távol? – ismételte Tyrer. Fudzsikót is megkérte, hogy mindig javítsa ki.

Három nap... addigra legalább megint összeszedem magam. Uram az egekben, ennyire jó még sose volt. Vajon mit szól majd a ródzsú a levélhez? Az biztos, hogy a tanácsom helyes volt, és az is, hogy Nakama igazat mondott. Sokkal tartozom ennek az embernek. Sir William valósággal sugárzott.

Oda se nézve a lány combjára fektette a tenyerét. Milyen selymes a tapintása...

Hol is tartottam? Ja igen: a ródzsúnál. Azt kapják, amit megérdemelnek. Szörnyű, hogy rálõttek a postahajóra... Simonoszekire szükségünk van. És ha ez az átkozott bakufu nem teremt ott biztonságos helyzetet a számunkra, kénytelenek leszünk elfoglalni azokat az ütegeket. Nakamával viszont vigyázni kell, nem szabad elfeledkezni róla, hogy õ is csósúi. Bár közvetítõként esetleg használható. És ha a ródzsú nem intézi el azokat a szacumai ördögöket, kénytelenek leszünk mi szétzúzni õket. Milyen arcátlan volt az a daimjó, mikor azt mondta, hogy nem tudja megtalálni Canterbury gyilkosait. Mintha nem ugyanaz a fajta volnának, mint õ! Láttam õket! Láttam, mikor lecsapták Canterbury karját, láttam, ahogy spriccelt a vér…

Megmerevedett.

– Mi baj, Taira-szan?

Tyrer önkéntelenül magához ölelte a lányt. El akarta felejteni a Tokaidón történteket. Mikor végre megszűnt bensejében a remegés, visszafeküdt, de magával húzta Fudzsikót is. Nagyon örült, hogy itt van vele.

Fudzsiko szótlanul hevert mellette. Milyen furcsák és érthetetlenek ezek a gajdzsinok, gondolta megint. De jó most így feküdni Taira-szan mellett... Rendesen elérte az elsõ kitörést, meg van elégedve, így én is megszolgáltam a tiszteletdíjamat.

Raiko ma reggel azt mondta: „Ne feledd, Fudzsiko, hogy számodra Taira-szan a nagy hal, még Kanterburi-szannál is nagyobb. Ha ügyesek vagyunk, sokáig megtarthatod. A francia szerint Taira magas beosztású hivatalnok, úgyhogy tegyél meg minden tõled telhetõt, hogy kivívd az elismerését. És csak japánul beszélj. Légy a tanítója. Bátorítsd. Tartsd eszedben, mennyire félénk, hogy fogalma sincs a párnázásról. És sose hozd szóba elõtte Kanterburi-szant. Mi most majd azt mondjuk neki, hogy el kellett menned néhány napra, de ne izgulj, holnapra máris van két vendéged: délutánra egy gajdzsin, estére egy civilizált férfi...”

Ha egy-két évig meg tudok tartani egy bõkezű vendéget, gyorsan kifizetem az adósságaimat. Úgy már sokkal könnyebb lesz az élet, nem kell minden jöttment vendéget fogadnom...

– Jaj, Fudzsiko... Köszönöm, csodálatos vagy!

Fudzsiko még jobban odasimult Tyrerhez, dicsérte erejét, férfiasságát.

– Mi? – kérdezte álmosan Tyrer. Fudzsiko helyett intim tájakra kalandozó keze felelt. – Ne, Fudzsiko, kérlek, előbb aludni. Ne... majd késõbb...

– Ugyan már... egy ilyen erős férfi, mint te... – suttogta Fudzsiko; hangján nem érzõdött unottsága. Kötelességtudóan folytatta.

Ori ásított és visszahúzódott a kémlelõnyílástól.

– Eleget láttam – mondta. – Megdöbbentõ.

– Ahogy mondod. – Hiraga is nagyon halkan beszélt. – Rettenetes. Még sose láttam ilyen balul csinálni, mint most Fudzsikótól. Baka!

– Taira helyében én visszakérném a pénzem.

– Én is. Baka! Órákig bíbelõdött, mire felkészítette, Taira meg... Csak az elsõ pozíció, tíz löket, aztán máris túl a holdon, mint egy kacsa!

Ori a szájára tapasztotta tenyerét, hogy hangosan föl ne kacagjon, aztán óvatosan visszasimította a kis papírdarabot, hogy elleplezze vele a sódzsiba hasított kémlelólyukat. Visszalopakodtak a bokrok közé, kiosontak a kerítés titkos kapuján, onnan mentek Ori szállásáig.

– Szakét!

Félig még alvó szolgálólány tette eléjük a tálcát, töltött és elcsoszogott; még mindig csak nehezen állta meg, hogy ne bámulja a két férfi koponyáját. Ori és Hiraga egymásra köszöntötte poharát, majd újratöltött. Barátságos kis gyertyafényes szobában voltak, a szomszédos helyiségben már le voltak terítve a fekvõhelyként használatos futonok. Kardjaik egy alacsony, lakkozott állványon pihentek. Raiko a kedvükért áthágta a josivarai törvényt, amely tiltotta fegyverek behozatalát. Ori és Hiraga kedvéért kivételt tett: részben, mert sisik voltak, részben mert látta Hiraga körözését, részben pedig azért, mert mindketten megesküdtek a szonnó-dzsóira, hogy a házában csak önvédelembõl használnak fegyvert, és akkor is csak a legvégsõ estben.

– El nem tudom képzelni, hogy Taira elhitte, mikor Fudzsiko elõadta neki az istenekkel töltött pillanatot – mondta Ori. – Ráadásul egyiket a másik után! Ez a lány úgy játszott, mint egy utolsó ripacs. Vagy ennyire hülye ez a gajdzsin?

– Nyilván – nevetett Hiraga, és hevesen megdörzsölte a halántékát. – Íííí, pedig akkora szerszámmal tényleg megsikoltoztathatta volna...! Minden gajdzsinnak ekkora van?

– Mindegy az... látod, mire megy vele.

– Hát ez igaz. Talán keríteni kellene egy párnázókönyvet, odaadni neki, mint egy szűz võlegénynek. Eh?

– Inkább öljük meg az összes fajtájabélivel együtt, aztán gyújtsuk rájuk a kolóniát.

– Légy türelemmel. Annak is eljön az ideje.

– Taira tökéletes célpont. Ez egy újabb ragyogó lehetõség – sziszegte Ori. Némi él érzõdött a hangjában.

Hiraga jelentõségteljesen a szemébe nézett. – De nem most. Egyelõre szükségünk van rá.

– Magad mondtad, hogy ettõl annyira dühbe gurulnának, hogy nyomban lövetni kezdenék Jedót. Ez pedig a mi ügyünk szempontjából egyszerűen remek volna.

– Ez igaz. De ráérünk még. – Hiraga nem mutatta, mennyire aggasztja Ori heveskedése. – Taira minden kérdésemre válaszol. Eddig például még senki sem mondta nekünk, hogy a gajdzsinok úgy marják egymást, mint a veszett kutyák, még jobban, mint Toranaga elõtt a daimjók. A hollandusok ezt eltitkolták elõlünk.

– Hazudnak ezek mind. Barbárok.

– Lehet. Viszont Tairából még több száz hasonló dolgot ki tudok szedni, és ezek segítségével úgy játszunk majd velük, mint macska az egérrel. Mindent meg kell tudnunk róluk, Ori, aztán mikor az új bakufu tisztségviselõi leszünk, szépen egymásra uszítjuk a németeket, oroszokat, franciákat, angolokat, amerikaiakat... – Hiraga megborzongott, ahogy eszébe jutott az a kevés, amit Tyrer mesélt neki az amerikai polgárháborúról, a csatákról és az áldozatokról, a modern fegyverekrõl, a több százezer katonáról, a gajdzsin földek végeláthatatlanságáról. – Este azt mondta, hogy a világ tengerein az angol flotta az úr. Külön törvényük van rá, hogy a flottájuk mindig akkora legyen, mint az utánuk következõ másodiké és harmadiké összesen. Több száz hadihajójuk van, több ezer ágyújuk.

– Hazudik. Csak azért mondja, hogy rád ijesszen. Mindannyiunkat meg akarnak félemlíteni. A titkainkra kíváncsiak!

– Én kizárólag olyasmiket közlök vele, amiket véleményem szerint tudnia kell – reccsent ingerülten Hiraga hangja. – Ori! Nekünk tanulnunk kell ezektõl! Ezek a kutyák már a föld java részét meghódították! Térdre kényszerítették Kínát, felperzselték Pekinget, a franciák idén elfoglalták Kokinkínát, és hozzáfogtak Kambodzsa gyarmatosításához!

– Igen, de a franciák kijátszották egymás ellen a bennszülött fejedelmeket. Ugyanazt csinálták, amit a britek Indiában. De ez itt Japán. Mi mások vagyunk.... Ez itt az Istenek Földje. Ha a világ összes ágyújával jönnek is, minket akkor sem fognak behódoltatni. – Ori arcán furcsa fintor jelent meg. – Még ha sikerül is egyik-másik daimjót maguk mellé édesgetniük, mi többiek kardélre hányjuk õket.

– Ágyú és tudás nélkül nem.

– De ágyúk nélkül is, Hiraga-szan.

Hiraga vállat vont, és mindkettejüknek töltött. Ori lelkesedését számos sisi osztotta, megfeledkeztek Szun Cu tanításáról: „Ismerd meg ellened, mint tenmagad, s győzöl száz csatán."

– Remélem, igazad van. Én mindenesetre próbálok minél többet megtudni róluk. Taira megígérte, holnap mutat nekem egy világtérképet. Õk atlasznak nevezik.

– És honnan tudod majd, hogy nem holmi hamisítvány, hogy nem csak a mi ámításunkra készült?

– Onnan, hogy ez fölöttébb valószínűtlen. Talán még szerezni is tudok egyet... meg néhány iskolai tankönyvet. – Hiragát kezdte elragadni saját fantáziája. – Taira azt mondja, új számolási módszereket tanítanak, meg valamiféle földrajzi hosszúságról meg szélességről beszélt – akadozva ejtette az angol szavakat –, amelyek segítségével még a parttól ezer rínyire is pontosan meg tudják határozni, hol járnak. Baka, hogy mi ilyen keveset tudunk! Baka, hogy nem tudok angolul olvasni!

– Majd megtanulsz – mondta Ori. – Én sose. Te tagja leszel majd az új kormánynak... én meg nem.

– Ez most miért mondod?

– Én fölesküdtem a szonnó-dzsóira, már a halálversemet is kigondoltam. A támadás estjén elmondtam Sorinnak. Baka, hogy olyan hamar elesett. – Ori kiürítette a csészéjét, és még egy flaskát rendelt. – Hallom, hogy Ogama nagyúr bocsánatot hirdetett minden csósúi sisinek, aki nyilvánosan megtagadja a szonnó-dzsóit – mondta szúrós tekintettel.

Hiraga bólintott. – Apám is megírta. A csósúi sisiknél ez süket fülekre talál.

– Ogama állítólag elfoglalta a kapukat... És állítólag megint összecsapott a szacumaiakkal.

– Elõfordul, hogy egyik-másik daimjót félrevezetik – válaszolta higgadtan Hiraga. Nem tetszett neki, hogy a beszélgetés erre a témára terelõdött, s feltűnt neki, milyen ingerlékeny a borközi állapotba került Ori. Raiko este figyelmeztette is, hogy Ori mostanában olyan, mint egy füstölgõ vulkán. – Már rég megállapodtunk, hogy nem tartjuk magunkat örökletes vezetõink cselekedeteihez és balcselekedeteihez.

– Ha Ogama uralja a kapukat, vissza tudja állítani a császár hatalmát, és meg tudja valósítani a szonnó-dzsói céljait.

– Lehet, hogy már meg is tette.

Ori felhajtotta szakéját. – Boldogan hagyom itt Jokohamát. Errefelé mérgezett a levegõ. Jobb, ha te is eljössz velem Kiotóba. Ebben a viperafészekben még te is megfertõzõdsz.

– Nélkülem kevésbé leszel veszélyben. Engem még így kopaszon is felismerhetnek.

Hirtelen szélroham rázta meg a tetõt s vágott be egy félig nyitott zsalugátert. A két férfi összenézett, aztán folytatták az ivást. A szaké mindkettejüket felszabadította kissé, de nyomasztó gondolataiknak még mindig nem adtak hangot: nem beszéltek a köréjük vont, egyre szorosabb hálóról, nem beszéltek a Nobuszada sógun ellen tervezett merényletrõl, nem hozták szóba sem Sorint, sem Szumomót, s legfõképp azt nem, hogy mi van azzal a gajdzsin lánnyal. Hiraga eddig egy árva szóval sem említette. Ori sem kérdezte.

Ori törte meg csendet. – Holnap, mikor megjön Akimoto, mennyit fogsz elmondani neki?

– Mindent. Veled megy Kiotóba.

– Jobb volna, ha maradna. Szükséged lesz itt egy harcosra.

– Miért?

Ori ismét vállat vont. – Kettõ több az egynél. És most mondd – folytatta nyersen –, hol lakik a lány?

Hiraga elmondta. Pontosan. – Az ablakokon nincs rács. – Egész nap törte a fejét, mit tegyen. Ha Ori betör a házba és megöli a lányt, akár megússza, akár életben marad, a kolónia felháborodásában a legközelebbi japánokon tölti majd ki bosszúját. – A lány szerintem is jó célpont a szonnó-dzsói szempontjából, de egyelõre, amíg a gajdzsinok elfogadnak és megosztják velem a titkaikat, nem szabad hozzányúlni.

– Egy ilyen ideális célpontot azonnal meg kell támadni. Kacumata mondta, hogy a tétovázás egyenlõ a vereséggel. A könyveikbõl is megszerezhetjük a titkaikat.

– Mondottam már: nem értek egyet.

– A lány megölésével egyidejűleg felgyújtjuk Josivarát, és a zűrzavarban mindhárman odébbállunk. Két nap múlva megcsináljuk.

– Nem.

– Én meg azt mondom: igen! Legfeljebb két-három nap múlva!

Hiraga jeges nyugalommal mérlegelte az elhangzottakat. – Megtiltom – mondta végül.

Ori megdöbbent: Hiraga néhány napon belül immár másodszor ütött meg ilyen hangot vele szemben. És mindkétszer a lány miatt.

Csend ült a szobára. Egyikük sem moccant. Kintrõl behallatszott a szél zúgása: valamelyest alábbhagyott. A sódzsi olajos papírja meg-megreccsent. Ori magában füstölögve kortyolgatta a szakét. Már végérvényesen döntött, de nem mutatta. Ha ugyanolyan egészséges, mint a sebesülése elõtt, a kardjához kap, hogy védekezzen a támadás ellen, amely feltétlenül bekövetkezik, ha nem hajt fejet Hiraga elõtt. Mindegy, gondolta, Hiraga már az elsõ összecsapásban lekaszabolna. Következésképp más módon kell félreállítanom. Eltökélte, hogy nem szólal meg elsõként, ezzel nem fog arcot veszíteni. A feszültség egyre fokozódott. Elviselhetetlen lassúsággal múltak a másodpercek...

Futó léptek. A sódzsi félresiklott. Raiko, falfehéren. – A bakufu végrehajtói már a hídon és a kapunál járnak! Meneküljetek!

A két sisi megdöbbent, minden másról megfeledkezett. A kardjukhoz kaptak.

– Bejönnek Josivarába? – kérdezte Ori.

– Be. Kettesévei-hármasával járõröznek. Jártak már itt máskor is. A gajdzsinokat békén hagyják, de minket nem. – Raiko hangja ugyanúgy remegett, mint a keze.

– A rizsföldön át el tudunk menekülni? Van valamilyen titkos út? – kérdezte Ori.

– Se arra, se másfele – válaszolt Raiko helyett Hiraga, aki elõzõ nap már alaposan földerítette a környéket. – Vagy egyrínyi távolságban körös-körül teljesen sík a terep, sehol semmi takarás. Ha a végrehajtók lezárták a hidat meg a kaput, akkor nyilván körülvették egész Josivarát.

– Na és a gajdzsinokat? Raiko!

– A kolóniát? Oda sose teszik be a lábukat. Oda kelle... – Az asszony hátrakapta a fejét, még jobban megijedt. A két férfi félig kirántotta kardját. De csak egy holtsápadt szolgálólány érkezett. – Már itt vannak az utcában, minden házat átkutatnak! – jajongott.

– Szólj a többieknek!

A lány elrohant. Hiraga gondolkozni próbált.

– Hol itt a rejtekhely, Raiko?

– Nálunk nincs! – tördelte a kezét az asszony.

– Valahol lennie kell!

Ori hirtelen odalépett az asszony elé, aki ijedten hátrált elõle. – Merre van a kolóniára vezetõ titkos út! Ki vele!

Látva, hogy Ori fogást vált kardja markolatán, Raiko egy szempillantás alatt megértette, hogy bármely pillanatban lesújthat rá a halál.

– A... a kolóniára? Hát... nem vagyok biztos benne... sok éve hallottam, és már... elfelejtettem... – hebegte – ...De megpróbálom... Gyertek utánam.

Követték az asszonyt. Átvágtak egy bokros, bozótos sávon, ágak kapaszkodtak beléjük. A hold még magasan állt a felhõs égen, fel-feltámadt a szél. A fogadó és a szomszédos fogadó közötti kerítés egyik rejtett részéhez érve az asszony megnyomott egy görcsöt az egyik deszkaszálon. Egy kerítésszakasz ajtó módjára feltárult; hangosan nyekeregtek kiszáradt, régóta használatlan fazsanérjai.

Vigyázva, hogy magukra ne vonja a mulatozók figyelmét, az asszony a kert túlsó végébe sietett, ahol egy kapun át egy másik kertbe jutottak. Itt hátrakerültek egy téglából rakott, alacsony, tűzbiztos épület mögé, ahol a háziak az értékeiket tartották. Az épület mögött nagy ciszternák és kutak ásítoztak. A ciszternákban esõvíz csillogott. Az asszony lihegve mutatott az egyik kutat fedõ deszkatetõre.

– Az hiszem... azt hiszem, ez az.

Hiraga óvatosan félrehúzta a deszkatetõt. A sáros téglafalból rövid, vaskos, rozsdás vasrudak függõleges sora meredt ki. Víz nem látszott a kútban.

– Nekem azt mondták... – suttogta halálra váltan Raiko – hogy ez egy alagúthoz vezet. Állítólag átmegy a nagy árok alatt, de hogy hol a vége... azt már nem tudom. Nekem most vissza kell mennem...

– Várj! – Ori az asszony útjába lépett, fölkapott egy követ, és a kútba ejtette. A kõ csak viszonylag hosszú idõ után csobbant. – Ki ásta ezt a kutat?

– Állítólag a bakufu, mikor még csak épült a kolónia.

– És ezt ki mondta neked?

– Egy szolga... Már elfelejtettem, melyik, de õ látta õket. – Az utca felõl dühös hangok hallatszottak. Mindhárman odakapták a fejüket. – Muszáj visszamennem.

Raikó elsietett.

Bizalmatlanul méregették a kút mélyét.

– Ha ezt a bakufu építtette. Ori, akkor könnyen lehet, hogy csapda, épp a magunkfajtának készítették.

Az egyik közeli házból angol káromkodás hallatszott, majd: – Mi a rossebet akartok?! Tűnjetek innen!

Ori a fájós válla miatt kissé darabos mozgással átlépett a kút káváján, és elindult lefelé a vasrudakon. Hiraga utánamászott, és helyére húzta a deszkafedõt.

A sűrű homály szuroksötétté mélyült. Másztak lefelé, mígnem Ori lába földet ért.

– Vigyázz, azt hiszem, valami párkányszerűségre értem – mondta fojtott hangon; furcsán, öblösen visszhangzottak szavai.

Hiraga leért mellé. Kimonója ujjából gyufát vett elõ, meggyújtott egy szálat.

– Íííí! – rikkantott halkan Ori. – Ezt meg hol szerezted?

– A követségen van egy egész kazalnyi. Olyan gazdagok ezek a disznók, hogy csak úgy hever náluk mindenfelé. Taira azt mondta, nyugodtan vegyek el egy dobozzal. Nézd! – A gyufaszál utolsó lobbanása egy alagút bejáratát tette láthatóvá. Száraz volt, embermagasságú. A mellette bemélyített kis falifülkében egy öreg lámpás állt. Hiragának három gyufaszálába került, mire meggyulladt. – Gyerünk.

Az alagút lejtett. Mintegy ötven lépés után egyre nedvesebbé vált a talaj, végül már helyenként bokáig érõ vízben gázoltak. A korhadt bányafákból csepegett a víz. Ahogy haladtak, úgy vált mind bűzösebbé a levegõ, alig tudtak lélegezni.

– Álljunk meg itt, Ori.

– Ne, menjünk.

A félelemtõl és a zárt tértõl kiverte õket a veríték. A lámpás lángja egy lobbánással kihunyt. Hiraga káromkodva meggyújtotta, tenyerével óvta a lángot; a gyertyából már csak egy csonk maradt. A víz mélyült, már combtõig ért. Az alagút még mindig lejtett. Ori megcsúszott, kis híján elmerült. Újabb húsz-harminc lépés. A víz még mindig mélyült, már derékig ért, az alagút teteje alig tenyérnyire húzódott a fejük fölött. Tovább. A gyertya szinte elfogyott. Tovább.

Hiraga a lámpát figyelve elkáromkodta magát.

– Jobb volna visszamenni, és a szárazon várakozni.

– Amíg a gyertya el nem alszik, addig nem.

Elõttük sötéten kanyarodott az alagút, a tetõ még lejjebb ereszkedett. Gázoltak tovább. Az alagút teteje már a fejük búbját súrolta, aztán kissé följebb emelkedett.

– Csökken a vízszint – szólt hátra némi megkönnyebbüléssel Hiraga, és meggyorsította lépteit; a felkavart víz egész bűzfelhõket szabadított fel. Kanyarodott a folyosó, teteje még jobban fölemelkedett. Tovább. Kialudt a gyertya, de még mielõtt utolsót lobbant, látták, hogy eltűnik a víz, az alagút véget ér, s végében egy akna vezet föl és le. Sötétség borult rájuk.

Hiraga tapogatózva indult tovább, semmit sem látott.

– Itt vagyok a pereménél, Ori. Beledobok egy követ. – A kavics másodpercekig pattogott ide-oda az akna falán, aztán tompán huppant. – Íííí, ez legalább száz láb, ha nem több. – Hiragának összeszorult a gyomra.

– Gyújts meg még egy gyufát.

– Már csak három maradt. – Hiraga meggyújtott egy szálat. Rozsdás, párhuzamos vasrudak fölfelé emelkedõ sorát látták, egyebet nem. – Honnan tudtad, hogy Raiko tud errõl?

– Csak úgy felötlött bennem. Kellett lennie valamilyen alagútnak... A helyükben én is építtettem volna. – Ori zihált, hangja reszelõs volt. – Lehet, hogy a kijáratnál lesnek ránk.

– Lehet.

– Siess, utálom ezt a sötétséget. Mássz!

Hiraga megigazította övében hosszabbik kardját. Ori megmarkolta kardja markolatát. Váratlanul farkasszemet néztek; pillanatnyilag talán biztonságban voltak, de kettejük között nem oldódott meg semmi.

A gyufa ellobbant.

A sötétben már nem látták egymást. Ösztönösen mindketten hátraléptek, hátukkal az alagút falához simultak. A több harci tapasztalattal rendelkezõ Hiraga fél térdre ereszkedett, megmarkolta a kardját, s felkészült, hogy elkaszálja Ori lábát, ha támad. Feszülten fülelt, hallja-e a hüvelyébõl kicsusszanó penge neszét.

– Hiraga! – hangzott Ori hangja a sötétbõl, jóval beljebbrõl, bõven a kardok hatótávolságán kívülrõl. – Én meg akarom ölni azt a lányt, addig nem nyugszom. Meg akarom ölni... a szonnó-dzsóiért és magamért. Te nem akarod. Oldd meg a problémát.

Hiraga felállt. – Oldd meg te – sziszegte, és nesztelenül arrébb lépett.

– Én nem tudom. Már próbáltam.

Hiraga tétovázott, cselt szimatolt. – Elõbb tedd le a kardjaidat.

– És aztán?

– Aztán, mivel látom, hogy rögeszméddé vált ez a lány, még a szonnódzsóinál is fontosabb számodra, ezért Jokohamában nem járhatsz mellettem fegyveresen. Holnap pedig elindulsz Kiotóba, és beszámolsz Kacumatának, szacumai vezetõdnek. Ha majd visszatérsz, elintézzük a lányt, minden úgy lesz, ahogy kívánod.

– És ha nem térek vissza?

– Akkor egyedül csinálom... a magam választotta idõpontban.

– És ha közben megszökik? – csikordult Ori hangja. – Neh?

– Akkor azonnal üzenek neked. Ha nem érsz ide idejében, magam döntök. A lány, illetve a lány meg a férje, ha addig összeházasodnak, innen legfeljebb Hongkongra megy. Oda követni tudjuk – mondta Hiraga. Tudta, hogy amíg a lány él, nem bízhat Oriban. De megölni kár volna, gondolta. Jól jöhet még az okossága. – Elfogadod?

Ori csak nagy sokára válaszolt. – El. Van még valami?

– Csak egy. A kereszt. Dobd be az aknába.

Ori felszisszent. A csend egyre mélyült. – Rendben van, Hiraga-szan. Kérlek, bocsáss meg.

Hiraga félrehúzott ruhaszövet neszét hallotta, majd valamilyen apró tárgy elhussant mellette, nekicsapódott a falnak, és az aknába hullt. Két kard csörrent a földön.

Hiraga gyufát gyújtott: Ori valóban letette fegyvereit. Elõreszökkent. Ori rémülten menekült, de Hiraga csak a kardjait vette föl, s mielõtt még a lángocska kialudt, az aknába vetette õket. – Kérlek, engedelmeskedj nekem, Ori, akkor nincs mitõl tartanod. Én megyek elõre, te várj, míg le nem kiáltok érted.

A kiálló vasrudak rozsdásak voltak, némelyik meg is volt lazulva. Hiraga óvatosan mászott fölfelé, mígnem feje fölött egy kút szájának kerek keretében megpillantotta a fényes csillagokkal szegecselt, felhõs égboltot. Éjszakai hangok, szél, tenger. Még óvatosabban mászott. Minden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudjon húzódzkodni a kõkávára és ki tudjon mászni.

Az elhagyatott kút a kolónia körüli árok mentén futó kerítés közelében állt egy gazos, elhanyagolt területen. Odahallatszott a hullámverés. Kidõlt-bedõlt házak, dűlõutak, mély kátyúk. Kóbor kutyák acsargása. Nyers énekhangok. Már tudta, hol jár: ez Drunk Town.

Jedo Október 19., péntek

A hajnali fényekben fürdõ jedói várban Miszamoto – a halász, az álszamuráj, Josi kéme – kezében Aylesbury válaszlevelének angol nyelvű fordításával, térden állva reszketett a Vének Tanácsa elõtt. Egy rettegõ bakufu hivatalnok térdelt mellette.

– Beszélj, halász! – ismételte Andzsó, a vének feje. A hideg kihallgatási teremben feszült csönd támadt. – Ne törõdj azzal, ha esetleg nem értesz minden angol szót. Minket most csak az érdekel, hogy ez a hivatalnok pontosan fordította-e a levelet. Valóban így szól a gajdzsinok üzenete? Pontosan így?

– Igen, vagyis hogy többé-kevésbé igen, nagyúr – motyogta Miszamoto. Ijedtségében alig bírt megszólalni. – Ahogy a hivatalnok nagyúr... Többé-kevésbé, nagyúr...

– Hínár hálózta tán be a nyelved, te halgané agyú? Nyisd már ki a szád! Josi nagyúr szerint tudsz angolul. Olvasd hát! – A halálra vált hivatalnok egy órája ébresztette föl Andzsót Aylesbury angol és holland nyelvű leveleivel. Andzsó sebtében összehívta a tanácsot, amely elõtt a hivatalnok az imént ismételte meg a holland szöveg japán fordítását. – Mi áll azon a papíron angolul?

– Ezen, nagyúr, az áll... az áll, hogy... – A félelemtõl szinte fuldokló Miszamoto hangja ismét elcsuklott.

Andzsó türelmetlen pillantást vetett Josira. – Ez a halfejű a te kémed – mondta kimérten. – Te javasoltad, hogy hozassuk ide. Akkor most kérlek, bírd szóra.

– Mondd el nekünk, Miszamoto, mi áll abban a levélben – szólalt meg barátságosan Josi, noha majd szétvetette a düh. – Senki sem fog bántani. Mondd a saját szavaiddal. Az igazat.

– Hát, nagyúr... többé-kevésbé úgy van, ahogy a hivatalnok nagyúr állítja... – dadogta Miszamoto. – De ebben a levélben... nem ismerem az összes szót, nagyúr, de egyik-másik... Nem is tudom, hogyan mondjam... – A férfi arcát eltorzította a félelem.

Josi egy lélegzetvételnyi ideig kivárt. – Folytasd, Miszamoto, ne félj. Mondd az igazat, bármi légyen is az. Egyetlen hajszálad sem fog meggörbülni. Tudnunk kell, mi az igazság.

– A gajdzsinok vezetõje... a vezetõjük... – hebegte Miszamoto – ...a gajdzsinok vezetõje az írja... ahogy a hivatalnok nagyúr is mondta... azt írja, hogy tizenegy nap múlva Oszakába indul, de nem azért, hogy „ünnepélyesen tiszteletét tegye”... – Csaknem összecsuklott a tanácsosok tekintetének súlya alatt. Rettegésében csepegni kezdett az orra, nedve összevegyült az állára csorgó nyállal. Szinte kirobbant, úgy folytatta: – A gajdzsinok vezetõje egyáltalán nem örül, sõt igen haragszik, és a flottájával megy Oszakába, onnan vonul ágyúkkal Kiotóba, hatvanfontos ágyúkkal, lovassággal meg katonákkal, úgy megy a Mennyek Fiához és a sógunhoz... Még a nevüket is leírta, nagyúr, leírta, hogy Komei császár és „Nobuszada, a gyermek sógun”.

Mindenkinek elállt a lélegzete, még az õröké is, pedig nekik elméletileg nem lett volna szabad hallaniuk. Miszamoto a tatamira hajtotta a homlokát, és úgy maradt.

Josi a holtsápadtra vált bakufu hivatalnokra mutatott. – Igaz ez?

– Hogy ünnepélyesen tiszteletét teszi, nagyúr? A te magasztos füled számára ez a pontos fordítás... A barbárok szóhasználata durva, és õszinte meggyõzõdésem, hogy számodra ez a helyes olvasata, nagyúr...

– Benne van az ágyú meg a lovasság?

– A levél, nagyúr, voltaképp...

– Igen vagy nem? – Josi – általános megrökönyödésre – szinte kiabált.

A hivatalnok nagyot nyelt. Életében elõször szólították fel ilyen nyersen válaszadásra. – Szívembõl sajnálom, de a levél valóban említi ezeket a pimasz kitételeket, de ez nyilvánvalóan csak valami félreértés lehet, amit...

– Miért nem fordítottad pontosan?

– A te magasztos fülednek, nagyúr; csak így tartom illendõnek tolmácsolni az ilyen szövegeket...

– Tartalmazza a két fenséges nevet? Igen vagy nem?

– Úgy tűnik, nagyúr, mintha tartalmazná... Az írásjegyek olybá...

– Azonnal készíts egy pontos fordítást. – A nyers szavak halkan hangzottak el, mégis érezhetõ volt a belõlük áradó fenyegetés. – De pontos legyen! És ugyanilyen pontossággal fordíts a jövõben mindent! Egyetlen hiba, és a fejed a szemétdombra kerül. Eredj! Miszamoto, te híven szolgáltál. Kérlek, várj odakint.

A két férfi menekülésszerűen távozott.

Josi lázasan gondolkozott: mi legyen a következõ lépése ebben a soha véget nem érõ játszmában.

– Nem engedhetjük, hogy fegyveres idegenek betegyék a lábukat Kiotóba! Az iménti példa is igazolja azt, amit mindig is hangoztattam: megbízható tolmácsok kellenek, akik pontosan közlik velünk, mit tartalmaznak ezek a mocskos üzenetek!

– Erre semmi szükség – csikorogta Tojama; súlyos tokája reszketett a dühtõl. – Ez a mérhetetlenül pimasz sértés felér egy hadüzenettel. Ilyen sértést csak vérrel lehet lemosni. – Az õrök szeme összevillant. – Ez hadüzenet. Legyen. Három-négy nap múlva vezetésemmel rajtaütünk a kolónián, és egyszer és mindenkorra véget vetünk ennek az értelmetlen históriának.

– Az baka volna. Ezt nem tehetjük. Baka! – ismételte Andzsó inkább az õrök, mint bárki más kedvéért: könnyen lehet, hogy valamelyik titkon rajong a sisikért vagy a szonnó-dzsóiért. – Hányszor mondjam még, hogy egyelõre nem támadhatunk, még meglepetésszerűen sem?

Tojama még jobban elvörösödött. – Josi-szan! Szét tudjuk zúzni õket Jokohamában, neh? Neh? Én nem tudok elviselni ekkora szégyent!

– Igazad van, természetesen könnyűszerrel el tudjuk taposni Jokohamát, de Andzsó-donnónak is igaza van: a flottájukat nem tudjuk elérni – válaszolta higgadtan Josi. – Azt javaslom, csak híg levest adjunk nekik, halat ne. Ajánljuk fel nekik, hogy a ródzsú harminc nap múlva fogadja õket, hagyjuk, hogy lealkudják nyolc napra, aztán húzzuk az idõt.

– Ezekkel a kutyákkal én csak csatamezõn vagyok hajlandó találkozni.

Josi legyűrte indulatát. – Tudom, hogy mindenben aláveted magad a ródzsú határozatainak, most mégis javaslom, hogy ezen a találkozáson valaki más vegyen részt a képedben. Miszamoto.

– Eh? – Minden szempár Josi felé fordult.

– Tökéletesen fog helyettesíteni,

Andzsó törte meg a csendet. – Egy ostoba halász nem képes egy,..

– Ünneplõbe öltöztetjük, betanítjuk. Nyolc nap elegendõ rá. Bár viselkedni még nem tud, de szemre máris olyan, mint egy szamuráj. Nem ostoba ember, és félelmében bármit hajlandó megtenni. És ami a legfontosabb: minden köntörfalazás nélkül elmondja nekünk az igazat. – Josinak feltűnt, hogy Andzsó elvörösödik. A többiek úgy tettek, mintha nem vennék észre.

– És azután, Josi-szan?

– Megtartjuk a találkozót. Itt a várban.

– Errõl szó sem lehet! – mondta Andzsó.

– Természetesen elõször Kanagavát ajánljuk – felelte ingerülten Josi –, de aztán hagyjuk magunkat rábeszélni, hogy itt fogadjuk õket.

– Errõl szó sem lehet! – ismételte Andzsó. A többiek bólogattak.

– Ha a várat vetjük eléjük csalinak, még tovább húzhatjuk az idõt, talán egy hónapig is... A kíváncsiságuk erõsebb lesz az akaratuknál. Különben is csak a külsõ részbe engedjük be õket. És miért rossz az, ha az összes gajdzsin vezetõ önként besétál a csapdánkba? Ha akarjuk, túszul is ejthetjük õket.

Leesett állal bámultak rá.

– Túszul?

– Ez csak egyetlen lehetõség a sok közül – magyarázta türelmesen Josi. Ezek ellen csellel kell harcolni, a saját gyengeségeiket kell ellenük fordítani... Szemtõl szembe csak akkor szabad összecsapni velük, mikor majd semlegesíteni tudjuk a flottájukat.

– Na és addig? – fröcsögte Andzsó. A kerek kis ember valamennyiük közül a leggazdagabb volt, s ereiben ugyanannyi Toranaga-vér csörgedezett, mint Josiéban. – Te tényleg azt hiszed, hogy amíg nincs akkora hajóhadunk, mint nekik, addig alkudoznunk kell ezekkel a kutyákkal?

– Vagy amíg nem lesz elegendõ számú nagy ágyúnk, hogy távol tartsuk õket a partjainktól. Nem kell hozzá, csak egy-két zacskó arany, és egymást letaposva tolonganak majd, hogy eladják nekünk azokat az eszközöket, amelyek segítségével lesöpörhetjük õket a tengerrõl! – Josi homloka elfelhõsödött. – Úgy hallom, a csósúiak néhány embere máris puskavásárlásokról tárgyal velük.

– Azok a kutyák! – Tojama dühösen kiköpött. – Mindig ezek a csósúiak...! Minél elõbb elintézzük õket, annál jobb.

– És Szacumát – tette hozzá általános helyeslésre Andzsó, s Josira nézett. – Meg a többit!

Josi úgy tett, mintha nem értené, mire céloz. Nem számít, gondolta, majd annak is eljön a napja. – Minden ellenségünkkel el tudunk bánni, de csak egyenként. Ha összefognak ellenünk, akkor nem.

– Én arra szavazok – szólalt meg ingerülten Tojama –, hogy utasítsunk minden baráti daimjót: emeljék az adókat és a fegyvereseik számát. Én már holnap nekilátok.

– Én inkább a „tanácsoljuk” szót alkalmaznám – szólalt meg óvatosan Adacsi, és felhajtotta teáját. A tanácskozók közé letett lakktálcát finom virágminta díszítette. Adacsi lenyelt egy ásítást; unta az egészet, húzta az ágy. – Kérlek, Josi-donnó, folytasd a terved kifejtését. Ha nem ismerjük a részleteket, nem tudunk szavazni.

– A találkozó napjának reggelén Andzsó-szama sajnálatos módon megbetegszik. Mivel ilyenformán a ródzsú létszáma nem teljes, nem áll módunkban önmagunkra nézve kötelezõ jellegű döntéseket hozni. De azért meghallgatjuk a gajdzsinokat, és megpróbálunk valamilyen kompromisszumot kialakítani. Ha nem sikerül, akkor alázatot színlelve ráállunk, hogy óhajaikat a lehetõ leghamarabb a hiánytalan létszámú tanács elé terjesszük. Aztán pedig addig húzzuk az idõt, míg bele nem bolondulnak. Úgyhogy õk fognak hibázni, nem mi.

– És mibõl gondolod, hogy belemennek egy újabb halasztásba? – kérdezte Andzsó. Örült, hogy nem kell szemtõl szembe leülnie a gajdzsinokkal, ugyanakkor nem bízott Josiban, s egyre azon törte a fejét, hol van elrejtve a tervben a neki szánt csapda.

– Ezek a kutyák már bizonyságát adták, milyen gyávák, hogy inkább beszélnek, mint harcolnak – válaszolta Josi. – Könnyedén legyõzhetnének minket, de szemmel láthatóan semmi kedvük hozzá.

– És ha mégsem mennek bele? Mi lesz, ha ez az angol majom beváltja a fenyegetését, és elindul Kiotóba? Ezt semmiképp nem tűrhetjük!

– Egyetértek – mondta határozottan Josi; a többiek feszülten figyelték. – Ez háborút jelentene... egy olyan háborút, amelyet végül elvesztenénk.

Tojama nyomban rávágta: – Jobb férfi módra háborúzni, mint rabigába hajtani a fejünket, mint a kínaiak, az indiaiak meg a többi barbár törzs. – Az öregember szúrós szemmel nézett Josira. – Ha partra szállnak, te a háború mellett voksolsz?

– Abban a pillanatban! Ilyesfajta partraszállást soha, sehol nem tűrünk el.

– Helyes. Akkor remélem, partra szállnak – jelentette ki elégedetten Tojama.

– A háború nagyon rossz megoldás volna. Szerintem a gajdzsinok hajlandók lesznek tárgyalni, mi pedig némi ügyeskedéssel le tudjuk beszélni õket errõl az õrültségrõl. – Josi hangja felerõsödött. – Ha okosan játszunk, meg tudjuk csinálni. Addig azonban fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk. Például Kiotóval, a kapuk visszafoglalásával, az ellenséges daimjókkal, elegendõ arany szerzésével, hogy fegyvereket tudjunk vásárolni, hogy fel tudjuk szerelni és modernizálni tudjuk a katonaságunkat, s ugyanakkor ne engedjük, hogy Csósú, Tosza és Szacuma a mi támogatásunk orvé alatt fegyverkezzen, mivel ezeket a fegyvereket nyilvánvalóan ellenünk akarják felhasználni.

– Az áruló Ogamát törvényen kívülivé kell nyilvánítani – szólalt meg ismét Tojama. – Miért nem nyilvánítjuk törvényen kívülivé, és miért nem foglaljuk vissza a kapukat?

– Azért, mert jelenleg baka volna nekiugrani! – felelte savanyú képpel Andzsó. – Szacuma és Tosza meg az ingadozók nyomban mellé állnának. – Feszengett, fájt a gyomra, a feje; nem tudott rá orvosságot az új kínai orvos sem, akinek titkon elpanaszolta állandó fájdalmait. – Állapodjunk meg a következõben: Josi-donnó, kérlek, fogalmazz meg egy választervezetet holnapra, amelyben beleegyezünk, hogy fogadjuk a gajdzsinokat.

– Meglesz. Csak arra volnék kíváncsi, ki szivárogtatja ki nekik a titkainkat. Ki a gajdzsinok kéme? Most elsõ alkalommal írták le a sógunnal kapcsolatban a „gyermek” szót, most nevezték elõször nevén õt is meg a császárt is.

– Az összes kémünket átállítjuk erre a vonalra! Holnap reggel pedig a szokásos módon összegyűlünk, véglegesen tisztázzuk a válaszlevelet, és határozunk a tervet illetõleg. – Andzsó szeme résnyire szűkült. – És megtesszük a végsõ elõkészületeket Nobuszada sógun kiotói útjához.

Josi arcából minden vér lefutott. – Ezt már vagy tízszer megvitattuk. A legutóbbi alkalommal...

– A sógun elmegy Kiotóba! Nem a Tokaidón, hanem az Északi úton, a part mentén. Az biztonságosabb.

– Mint a sógun gyámja a már számtalanszor hangoztatott ellenérvek alapján ellenzem a látogatást!

– A fiam jobb helyen lesz Kiotóban – szólalt meg Tojama. – Hamarosan kitör a háború.

– Nem lesz itt se háború, se látogatás, mindkettõ a vesztünket okozná – csattant fel Josi. – Abban a pillanatban, amint a sógun leborul a császár elõtt, örök idõkre aláástuk a pozíciónkat. Az Örökség világosan leszö...

Andzsó közbevágott: – Az Örökség ebben az ügyben nem határoz.

– Toranaga Öröksége a mi egyetlen támpontunk, amit...

– Nem értek egyet!

Josi dühtõl fuldokolva emelkedni kezdett, de Andzsó szavai hallatán visszaült. – Még valamit el kell döntenünk ma. Ki legyen Utani utóda a tanácsban?

Hirtelen feszültség ébredt a jelenlévõk között. Utani meggyilkolása és halálának körülményei – a szobát, melyben a fiatalemberrel együtt felnyársalták, nem emésztette el egészen a tűz –, s hogy a gyilkosokat a legszorgalmasabb kutatás és puhatolózás ellenére sem találták meg, minden tanácsnok álmát megzavarták. Fõleg Andzsóét, akiben még mindig élénken éltek az ellene elkövetett merénylet képei. Josi kivételével, akivel az elhunyt tanácsnok idõnként együtt szavazott, senki sem sajnálta Utanit, legkevésbé Andzsó, akit nagyon meglepett, hogy tanácsnoktársa az õ alkalmi szeretõjét csábította el.

– Szavazzunk most rögtön.

– Egy ilyen fontos döntéssel meg kell várnunk a holnapot.

– Nagyon sajnálom, Josi-szama, de ez most a legmegfelelõbb idõpont. – Adacsi bólintott. – Ilyen fontos döntéseket csak teljes létszámú tanács hozhat. Kit javasolsz?

– Ezennel hivatalosan javaslom Dzukumurát, Gai urát.

Josi minden önfegyelme ellenére felszisszent: az említett daimjó közismerten buta volt, ráadásul Andzsó rokona és bevallott szövetségese. – Egy ízben már kijelentettem, hogy ellenzem a beválasztását. Dzukumuránál tucatnyi különbet találunk – mondta nyomban. – Úgy egyeztünk meg, hogy Taira Gent választjuk.

– Nem értek egyet – felelte hideg mosollyal Andzsó. – Én mindössze annyit mondtam, hogy alaposan fontolóra veszem. Fontolóra vettem. Dzukumura jobban megfelel. Szavazzunk.

– Nem hinném, hogy bölcs dolog volna most rögtön szavazni egy ilyen...

– Szavazunk! Mint fõtanácsnoknak jogom van szavazásra elõterjeszteni! Szavazzunk!

– Én nemet mondok. – Josi villámló szemekkel nézett a másik két tanácsnokra.

Adacsi elfordította a tekintetét. – Gai Szekigahara óta Mito szövetségese. Igen. Tojama felvonta a vállát. – Nekem mindegy.

Josi egy bambuszkarddal a kezében dühödten vagdalkozva küzdött két ellenfelével. Nagyon megizzadt már. Váratlanul hátraszökkent, megperdült, s újra támadott. Két ellenfele – gyakorlott kardvívó mindkettõ – kitért a támadás elõl, s ellentámadásba lendült. Josi megparancsolta nekik, hogy gyõzzenek, kudarcuk esetén egyhavi laktanyafogsággal és háromhavi zsoldmegvonással fenyegette meg õket.

egyik vívó okosan úgy cselezett, hogy a védekezõ Josi rést nyisson társa kardjának. Josi azonban villámgyorsan reagált: lehajolt a vágás elõl, s kardjával oly erõvel vágta mellbe a férfit, hogy a bambuszpenge kettétört: Josi legyõzte egyik ellenfelét. Ha valódi acélpengével vívnak, a vágás minden bizonnyal kettészeli.

A másik férfi ugyanebben a pillanatban magabiztosan elõreugrott, hogy halálos sújtást mérjen Josira. Josi azonban már nem ott volt, ahol lennie kellett volna: szinte a padlóhoz lapult, ebbõl a testhelyzetbõl pattant s rúgott ki villanásszerű karatemozdulattal. A férfi fájdalmasan felhördült: Josi kõkeményre edzett talpéle a herezacskójába robbant. Összecsuklott. Josi még mindig a harc hevétõl hajtva a földön fekvõ férfi fölé szökkent, kardjának kettétört pengéjét magara emelte, s teljes erõvel ellenfele védtelen torka felé döfött. Egy hajszálnyira a férfi torka elõtt visszafogta a döfést. A szíve majd kiugrott a helyébõl, rettentõen örült, hogy vívótudása s önfegyelme ezúttal sem hagyta cserben; maga a gyõzelem semmit sem jelentett számára. Mesterségesen szított dühe is elpárolgott már.

Elégedetten félrehajította a kettétört kardot, s hozzáfogott, hogy kihámozza magát a védõfelszerelésbõl. A vívóterem ugyanolyan kopár és spártai volt, mint a vár többi része. Mindhárman lihegtek, a földön fekvõ férfi még mindig görnyedezett és nyöszörgött kínjában. Váratlanul halk taps hallatszott. Josi meglepetten kapta fel a fejét. Dühösen megfordult – a vívóleckékre szokás szerint senki sem volt bejáratos, Josi nem akarta, hogy vívótudását és esetleges gyengéit bárki is kilesse –, de nyomban el is illant a haragja.

– Hoszaki! Mikor érkeztél? – kérdezte még mindig zihálva. – Miért nem üzentél elõre, hogy jössz? – Lefagyott ajkáról a mosoly. – Baj van?

– Semmi baj, fenség – felelte sugárzó arccal, az ajtó mellett térdelve a felesége. – Úgy örülök, hogy látlak. – Mélyen meghajolt. Egyszerű szabású lovaglószoknyája és kabátkája erõs, vastag, zöld selyembõl készült, meglátszott rajtuk az út pora, akárcsak hasonló anyagból varrott, steppelt útiköpenyén és széles karimájú kalapján. Obijába tűzve rövid kardot viselt. – Kérlek, bocsásd meg, hogy csak így, hívatlanul betoppanok, át sem öltözöm elõbb, de már alig vártam, hogy lássalak.., És most még jobban örülök, mert látom, hogy még jobb vívó vagy, mint voltál.

Josi úgy tett, mintha nem hatna rá a bók. Közelebb lépett, s kutatóan nézett az asszony arcába. – Tényleg nincs semmi baj?

– Nincs, fenség. – Hoszaki szélesen mosolyogva, nyílt bámulattal nézett föl urára. A foga fehér volt, ferde metszésű szeme ébenfekete, klasszikus formájú arca nem különösebben szép, de nem is hétköznapi, nehezen felejthetõ; megjelenése méltóságot sugárzott. „Josi – szólt Josi apja kilenc éve egy nap, mikor Josi még csak tizenhét esztendõs volt –, választottam neked feleséget. Õ is Toranaga ivadék, akárcsak te, egy kisebb ágról, a Mitovara családból származik. Hoszakinak hívják, ez õseink nyelvén búzakalászt jelent. A búzakalász a bõség és termékenység jelképe, s ugyanakkor a kezdeményezõkészségé is. Nem hinném, hogy bármelyik tekintetben is csalódást okozna neked.”

Nem is okozott, gondolta büszkén Josi. Már két fiút meg egy lányt szült, erõs, okos asszony, házunk pénzügyeinek biztos kezű irányítója és – feleségben ritkaság az ilyen – elég kellemes jelenség ahhoz, hogy alkalomadtán párnázni is lehessen vele, jóllehet nincs meg benne az a hév, mint ágyasaimban, s fõképp Koikóban.

Kivette állva maradt ellenfele kezébõl a felé nyújtott törülközõt, s elbocsátólag intett. A férfi némán meghajolt, felsegítette és kitámogatta pórul járt társát.

Josi odatérdelt felesége mellé, úgy folytatta a törülközést. – Nos?

– Ugye itt nem vagyunk biztonságban? – kérdezte halkan az asszony.

– Sehol sem vagyunk biztonságban.

– Elõbb a te testedrõl gondoskodjunk, Josi-csan. Elõbb fürödj, masszíroztass, aztán majd beszélgetünk.

– Jól van.

Az asszony mosolyogva felállt, látta férje fürkész tekintetét. – Sárkányfogban tényleg minden rendben van – mondta. – Ágyasod és fia boldogok, katonáid és szolgáid éberek és jól fel vannak fegyverkezve. Minden úgy megy, mintha otthon volnál. Egyszerűen csak úgy éreztem, látnom kell – mondta a hallgatózó fülek kedvéért. És azért is, hogy ágyba bújjak veled, szépségem, gondolta titkos szívében. Amíg távol vagy, még csak bírom valahogy, Josicsan... Na de a közeledben? Olyankor nagyon nehéz színlelni, roppant nehéz úgy tenni, mintha nem volnék féltékeny a többiekre, rettentõ nehéz tökéletes feleségként viselkedni. – Túl régóta vagy távol, férjem-uram – mondta gyöngéden. Szerette volna, ha Josi ott helyben, a padlón magáévá teszi, ha úgy hágná meg, ahogy sejtése szerint a parasztlegények szokták szeretõiket.

Dél felé járt az idõ, gyenge szél söpörte tisztára az eget. A vár belsõ részének belsejében voltak, egy sarokbástya egyik háromszobás, fürdõhelyiséges lakosztályában. Hoszaki épp teát töltött urának – elegánsan, mint mindig. Josihoz hasonlóan gyerekkora óta tanulmányozta a teaszertartást, olyannyira, hogy mára már maga is tanítójává lett. Mindketten túl voltak már a fürdésen és a masszírozáson. Az ajtókat bereteszelték, õröket állítottak eléjük, a szolgálólányokat elbocsátották. Josin friss, keményített kimonó volt, Hoszakin bõ hálókimonó, haját leengedte.

– Ha majd megbeszéltük a dolgainkat, azt hiszem, pihenek egy kicsit, hogy estére aztán tiszta legyen a fejem.

– Végig lovon jöttél?

– Igen, fenség. – Nem volt könnyű az út, keveset aludt, háromrínként körülbelül kilencmérföldenként – váltott lovakat.

– Meddig tartott?

– Két és fél napig. Csak húsz csatlóst hoztam magammal, meg Isimoto kapitányt. – Hoszaki felkacagott. – Annyi biztos, hogy rám fért a fürdõ meg a masszázs. De elõbb...

– Csaknem tíz rít tettél meg naponta? Mire ez a nagy sietség?

– Legfõképp az én kedvemért – felelte könnyedén az asszony; tudta, bõven jut még idõ a rossz hírekre is. – De elõbb teázzunk, Josi-csan. A te kedvedért.

– Köszönöm. – Josi kortyolt egyet a Ming korabeli csészében tálalt finom, zöld teából, aztán letette.

Hoszaki újratöltött, majd maga is szürcsölt egyet a csészéjébõl, aztán õ is letette, s belevágott. – Azért jöttem ilyen sietve, mert nyugtalanító híreket hallottam, és meg akartam gyõzõdni, hogy se neked, se az embereidnek nem esett bántódásotok. Olyasmiket rebesgetnek, hogy veszélyben forogtál, hogy Andzsó ellened hangolja a ródzsút, hogy az ellene és Utani ellen végrehajtott merénylet az egyre népszerűbb sisik műve, hogy küszöbön áll a háború, külsõ és belsõ egyaránt, hogy Andzsó továbbra is elárul téged is és a sogunátust is. Nem normális, ha eltűri, hogy a sógun és császári felesége Kiotóba menjen leborulni a császár elõtt.

– Mindez egészében vagy részleteiben igaz – felelte Josi ugyanolyan halkan. – A rossz hír sólyomszárnyakon jár, Hoszaki. Neh? És a gajdzsinok legutóbbi lépése még jobban súlyosbította a helyzetet. - Josi beszámolt az idegenekkel történt találkozásáról, beszélt Miszamotóról, a kémrõl, aztán a várbeli intrikákról. Azt azonban nem említette, hogy gyanúja szerint Koiko kapcsolatban áll a sisikkel. Hoszaki úgysem értené meg, mennyire izgató az a lány, s hogy ez a gyanú csak még izgatóbbá teszi. Az én feleségem erre csak azt mondaná, bocsássam el Koikót azonnal, vizsgáltassam ki az ügyet, és szabjak ki rá méltó büntetést. Nem hagyna békét, amíg meg nem teszem, gondolta. Végezetül elmondta Hoszakinak, hogy az idegenek flottája a kapuik elõtt áll, beszámolt Aylesbury levelérõl és fenyegetõzésérõl, a mai tanácskozásról.

– Dzukumurát? Az Öt Vén Tanácsába? Azt a szenilis halfejet? Ugye az õ egyik fia vette el Andzsó egyik unokahúgát? Remélem az öreg Tojama nem szavazott rá.

– Csak vállat vont, és azt mondta: „Õ vagy más, teljesen mindegy, hamarosan úgyis hadba lépünk. Válasszatok akit akartok.”

– Akkor legjobb esetben is három a kettõ lesz ellened.

– Igen. Andzsót mostanában nem lehet megfékezni. Azt csinál, amit akar, még nagyobb hatalmat szavaztat magának, tairóvá nevezteti ki magát, nem lehet beszélni vele. Még ebbe az ostobaságba, Nobuszada kiotói útjába is beleegyezett. – Josi úgy érezte, megint elszorul a szíve, de ugyanakkor örült, hogy még képes ilyen õszintén beszélni. Jobban bízott Hoszakiban, mint bárki másban.

– És milyenek a barbárok, fenség? Olyanok, amilyeneknek elképzelted õket? – kérdezte az asszony. Nagyon érdekelték a gajdzsinok: a,teaszertartás, a kalligráfia és a harcművészetek mellett Szun Cu műveit is buzgón tanulmányozta. Harcbeli ügyességét ugyan eddig még egyszer sem kellett bizonyítania a való életben, de jól bánt a tõrrel és a csatalegyezõvel.

Josi beszámolt neki mindenrõl, amit a gajdzsinokról megtudott, továbbadta azt is, amit Miszamoto mesélt neki arról a vidékrõl, amelyet a gajdzsinok Kaliforniának, mások az Aranyhegyek Földjének neveznek.

Hoszakinak még ezer kérdése lett volna, de egyelõre nem akarta fárasztani urát. – Remekül el tudom képzelni azok alapján, amiket mondtál, Josi-csan. Csodálatos megfigyelõ vagy. És hogyan döntöttél?

– Egyelõre még sehogy – felelte Josi. – Bárcsak élne még apám vagy anyám... Jó volna most tudni, mit tanácsolnának.

– Igen – mondta Hoszaki. – Kár, hogy nincsenek már köztünk. Naponta leborulok a síremlékük elõtt, és könyörgök, hogy méltónak bizonyuljak bizalmukra.

Josi felsóhajtott. – Te mit tanácsolsz, Hoszaki?

– Túl sok minden kavarog most a fejemben, fenség – válaszolta ijedten az asszony. – Olyan hasznavehetetlennek érzem magam. Kérlek, adj egy kis idõt a gondolkodásra. Holnapra talán majd eszembe jut valami, aminek esetleg hasznát veszed. Holnapután pedig engedelmeddel hazatérnék, mert egyvalami egészen biztos: tovább kell erõsítenünk védműveinket. Kérlek, mondd majd meg, hogyan csináljam. Egyetõre csak annyit tanácsolhatok: parancsolj fokozott éberséget az õröknek, és szép csendben gyűjtsd zászlód alá minden katonádat.

– Ezt már elhatároztam.

– És említetted azt a gajdzsint, azt a franciát, aki a tanácskozás után megszólított... Használd ki a lehetõséget, nézz meg belülrõl egy hadihajót, nagyon fontos, hogy legalább egyszer a saját szemeddel láss egy ilyet. Talán még barátságot is színlelhetsz, és késõbb esetleg kijátszhatod õket az angolok ellen.

– Már ezt is elhatároztam.

Az asszony elmosolyodott, és még halkabbra fogta. – És bármilyen nehéznek látszik is, Andzsót egyszer és mindenkorra el kell mozdítani. Minél elõbb, annál jobb. És mondanék még valamit. Mivel most valószínűleg nem tudod megakadályozni a sógun és a hercegnõ kiotói útját, az lesz a legjobb, ha rögtön a távozásuk után a rövidebb úton, a Tokaidón õket megelõzve magad is Kiotóba sietsz, és ott a császár bizalmába férkõzöl. Vannak barátaink az udvarnál, akik segíteni fognak. Akkor már tucatnyi lehetõség közül válogathatsz. Például titkos egyezséget kötsz a csósúi Ogamával, hogy meghagyod neki a kapukat, de csak addig, míg nyíltan vállalja, hogy Szacuma és Tosza ellen a szövetségesed.

– Ogama nem hinné el, hogy betartok egy ilyen megállapodást. Bármi áron is, de vissza kell szereznünk a kapukat.

– Egyetértek. De tegyük fel, hogy a megállapodásotok utolsó pontja úgy szól, hogy Ogama kijelenti: hajlandó egy általad választott idõpontban csatlakozni hozzád, és megtámadjátok Szandzsirót. Miután pedig Szandzsirót legyõztétek, Ogama átengedi neked a kapukat, õ meg viszonzásképp megkapja Szacumát.

Josi összevonta a szemöldökét. – Amíg Szandzsiro a hegyei mögött gubbaszt, nagyon nehéz legyõzni. Még maga Toranaga sógun sem támadta meg Szacumát Szekigahara után, beérte annyival, hogy elfogadta nyilvánosan tett hűségesküjét. A tenger felõl pedig nem támadhatunk. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Ez csak ábránd, nem valós lehetõség... Folytasd.

– Távolítsd el Nobuszadát a kiotói úton – suttogta az asszony. – Ilyen alkalom csak egyszer nyílik egy életben.

– Soha! – csattant fel Josi. Megdöbbentette, hogy felesége ugyanarra gondol, amire õ, vagy ami még rosszabb: olvas titkos szívében. – Ezzel elárulnám az Örökséget és mindazt, amiért Toranaga sógun küzdött! Én elfogadtam Nobuszadát hűbéruramnak. Köt a szavam.

– Természetesen igazad van – mondta csillapítólag Hoszaki máris földig hajolva: számított erre a reagálásra, de mindenképp ki akarta mondani Josi elõtt a gondolatot. – Baka volt tõlem. A legteljesebb mértékben egyetértek. Kérlek, bo...

– Jól van! Ilyesmi többé eszedbe se jusson!

– Kérlek, bocsáss meg. – Az asszony egy ideig még úgy maradt, földre borulva, bocsánatért könyörgött, aztán előrehajolt, újratöltötte ura csészéjét, ismét felült, s lesütött szemmel várta az engedélyt, hogy megszólalhasson. Nobuszadát már az apádnak el kellett volna távolítania, Josi, gondolta higgadtan. Nem is értem, hogy nem jöttél rá eddig. Bármennyire eretnek és visszataszító módszer is, ez az egyetlen módja, hogy biztosítsuk a jövõnket. És ha te erre nem vagy hajlandó, Josi, majd én megtalálom a módját...

– Ez nagyon rossz gondolat volt, Hoszaki. Rettenetes!

– Igazad van, fenség. Kérlek, fogadd el alázatos bocsánatkérésemet. – Az asszony megint a tatamihoz érintette homlokát. – Ostoba voltam. Nem is tudom, hogy jutott ilyen ostobaság az eszembe. Talán mert annyira feldúlnak a rád leselkedõ veszélyek. Megengeded, hogy távozzam, felség?

– Igen, mindjárt, csak elõbb... – Josi némiképp meglágyultan intett az asszonynak, hogy töltsön még. Még mindig nem tért teljesen magához a döbbenetbõl, hogy a felesége ki mert mondani egy ilyen szentségtörõ mondatot, ha csak õelõtte is.

– Megemlíthetnék még egy gondolatot, fenség, mielõtt távozom?

– Igen – feltéve ha nem olyan ostobaság ez is, mint az elõbbi.

Az asszony ismét földig hajolt. – Az imént mondtad és nagyon bölcsen, fenség, hogy a gajdzsinokkal kapcsolatos legsürgetõbb feladat annak kimódolása, hogy miként süllyeszthetjük el a hajóikat, és miképpen tarthatjuk távol partjainktól az ágyúikat. Neh?

– Jól mondod.

– Lehet bárkákra ágyúkat szerelni?

– Eh? - ráncolta össze a homlokát Josi. – Azt hiszem, lehet. Miért kérdezed?

– A hollandoktól megtudhatnánk, õk hajlandók segíteni nekünk. Mi volna, ha építenénk egy védelmi flottát, ha csak olyan szedett-vedettet is? A bárkákat a legfontosabb tengeri útvonalakon horgonyoznánk le, például a Simonoszeki-szoros közelében, és ugyanakkor megerõsítenénk a kikötõink bejáratát... Szerencsére ezekbõl nagyon kevés van. Neh?

– Elképzelhetõ... – dünnyögte Josi; neki ez még nem jutott eszébe. – Csak az a bökkenõ, hogy nincs annyi pénzem, amennyibõl megfelelõ számú ágyút lehetne vásárolni a parti ütegek számára... egy ilyen bárkaflottáról nem is beszélve. Ahhoz pedig se idõnk, se pénzünk, hogy saját fegyvergyárakat építsünk... Szakemberünk sincs hozzá.

– Igaz, fenség. Te olyan bölcs vagy – hagyta rá az asszony, s mélyen, szomorúan felsóhajtott. – A daimjók mind elszegényedtek, adósságokban úsznak... velünk együtt.

– Eh? A termés? – csattant fel Josi.

– Kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen rossz hírrel hozakodom elõ, de még a tavalyinál is kevesebb.

– Mennyivel?

– Harmadával.

– Ez borzasztó! És ráadásul épp most, mikor még több pénzre volna szükségem! – Josi keze ökölbe szorult. – Ezek a parasztok mind baka.

– Bocsáss meg, Josi-csan, de nem tehetnek róla. Hol túl késõn, hol túl korán jöttek az esõk, de még a meleg is. Idén nem mosolyogtak ránk az istenek.

– Istenek nem léteznek, Hoszaki. Ez karma. Karma ez a gyenge termés... De az adókat akkor is föl kell emelni.

Hoszaki szeme könnybe lábadt. – Kuantóban éhínség lesz a következõ aratásig... És ha nálunk, Japán legtermékenyebb rizstermõ vidékén éhínség lesz, mi lesz máshol? – Mindkettejüket megrohanták a négy évvel korábbi éhínség emlékképei. Ezrével haltak éhen az emberek, s tízezrével az éhség után törvényszerűen bekövetkezõ járványokban. – Ez tényleg a Könnyek Földje.

Josi szórakozottan bólintott. – Tizedrésznyivel emeled az adókat. – Megkeményedett a hangja. – A szamurájok járandóságát tizedrésznyivel csökkented. Beszélj a pénzkölcsönzõkkel, szerezz még kölcsönt. A pénz fegyverekre kell.

– Ahogy parancsolod – mondta az asszony, majd óvatosan megjegyezte: – Mi még viszonylag jól állunk, csak a jövõ évi termésünk van elzálogosítva, de a szokásos kamatokkal nehéz lesz hitelhez jutni.

– Mit érdekel engem a kamat!? – csattant fel Josi. – Szerezz pénzt a lehetõ legolcsóbban. – Megfeszültek a vonásai. – Talán azt kellene tennem, mint a nagyapámnak, és javasolnom kellene a tanácsnak, hogy módosítsuk a kölcsönkamatokat.

Hatvan-egynéhány esztendõvel korábban a felhalmozódott adósságok súlya alatt görnyedezõ sógun, akinek termése az összes többi daimjóéhoz hasonlóan hosszú évekre elõre el volt zálogosítva a mind jobban és jobban elszemtelenedõ kereskedõknél, egy váratlan rendelettel minden adósságot semmisnek nyilvánított, és minden elzálogosított földet felszabadított.

A szekigaharai ütközet óta eltelt két és fél évszázad során összesen négyszer került sor ilyen intézkedésre. Mindannyiszor feje tetejére állította az országot. Az intézkedést minden osztály megszenvedte, de legfõképp a szamurájok. A rizskereskedõk – az elsõ számú pénzkölcsönzõk – nem sokat tehettek. Sokuk tönkrement. Néhányan szeppukut követtek el. A többi igyekezett meghúzni magát.

Egészen a következõ aratásig, amikor a parasztoknak ismét szükségük lett a kereskedõkre, az embereknek rizsre, kellett a pénz, így hát nagyon óvatosan, nagyon megnézve – s következésképp nagyon drágán – ismét megindult a pénzkölcsönzés: a pénzkölcsönzõk a jövõ évi termés terhére megint kezdtek kölcsönöket folyósítani magvakra, szerszámokra; várható jövedelmükre – ha csak nagyon óvatosan is – megint kaptak kölcsönt a szamurájok, kaptak megélhetésre, szórakozásra, selymekre, kardokra. Rövid idõ múltán ismét ugyanúgy folyt minden, mint annak elõtte, a hűbérbirtokok ismét zálogba kerültek.

– Lehet, hogy ezt kellene tenned, fenség – mondta Hoszaki. Ugyanúgy viszolygott a pénzkölcsönzõktõl, mint ura. – Éhínség esetére van titkos rizskészletem. Az embereid éhesek lesznek, de éhezniük nem kell.

– Helyes. Vegyél rajta fegyvereket.

– Bocsáss meg, fenség, de ehhez az a rizs kevés – vetette ellen halkan az asszony. Megdöbbentette ura naivsága. Gyorsan más vágányra terelte a beszélgetést. – Az adókból sem fog annyi pénz befolyni, amennyit a gajdzsinok kérnek.

– Akkor majd adnak a pénzkölcsönzõk – csattant fel Josi. – Tedd meg, amit kell. A fegyverekre mindenképp szükség van.

– Igenis. – Az asszony hosszú ideig kivárt, aztán elõhozakodott régóta fontolgatott tervével. – Nemrég mondtál valamit, fenség, amirõl eszembe jutott valami. Az a kis aranybánya az északi hegységben. Fokozni kellene a kitermelést.

– Mondtam már neked, hogy az a bánya kimerülõben van. Évrõl évre kevesebbet hoz.

– Igen, viszont azt is mondtad, hogy a bányászaink nem igazi szakemberek. Arra gondoltam, hogy ahol van egy ér, ott akadhat több is... Kellene néhány gyakorlott kutató. Lehet, hogy elavult módszerekkel dolgozunk. Könnyen lehet, hogy a gajdzsinok között van ilyen szakember.

Josi az asszonyra nézett. – Folytasd.

– Beszéltem a Vén Büdössel. – Ezen a ragadványnéven egy öreg hollandot emlegettek. Valamikor kereskedõ volt Desimában, míg rá nem vették, hogy legyen Josi egyik házitanítója. – Azt meséli, hogy az Aranyhegyek Földjén alig tizennégy éve valóságos aranyláz tört ki, oda gyűlt a világ összes nációja kincset ásni. Néhány éve tõlünk messze délre is elõfordult ilyesmi a Van Diemen-földön, ahogy a Vén Büdös nevezte. Jokohamában biztos vannak gajdzsinok, akik részt vettek az egyikben vagy a másikban. Azok biztos értenek hozzá.

– Na és ha vannak? – Josinak Miszamoto jutott eszébe.

– Akkor engedd oda õket, és ha találnak, ajánld föl nekik egyévi aranytermés felét. Úgy hallottam, a kolónián csak úgy nyüzsögnek az amerikaiak meg a kalandorok.

– Gajdzsinok kóboroljanak az országunkban? Hogy kedvükre kémkedhessenek? – kérdezte lassan Josi.

Hoszaki megrázta a fejét s elõrehajolt; érezte, hogy ura most már nagyon figyel rá. – Erre is te találtad meg a megoldást, Josi-csan. Magad mondtad, hogy titokban megkeresett a legbefolyásosabb jokohamai kereskedõ, az, akirõl azt mondtad, hogy õ fogja ellátni a csósúiakat puskákkal. Puskákra és ágyúkra szerintem is mindenképpen szükségünk van, és meg kell akadályoznunk ellenségeinket, hogy ilyesmikhez jussanak. Tegyük fel, felajánlod neki, hogy arany dolgában senki mással nem kötsz hasonló egyezséget. Ennek fejében õ vállalja a kutatást és a kitermelést. Te viszont csak egy vagy két fegyvertelen aranykeresõt engedsz be, akiket természetesen mindvégig szigorúan szemmel tartatsz. Kikötöd, hogy mindebbe csak akkor vagy hajlandó belemenni, ha a gajdzsin azonnal ellát elegendõ ágyúval és puskával – aminek fedezeteként a várható aranytermés rád esõ részét kínálod fel. És kikötöd, hogy Csósúnak, Toszának és Szacumának soha, semmilyen körülmények között nem szállíthat. Miért mosolyogsz, fenség?

– És Miszamoto lenne a közvetítõ?

– Ha te nem fedezed fel és nem tanítod ki azt az embert, ez a terv sohasem született volna meg – mondta alázatosan az asszony. Tudta, hogy terve hamarosan megvalósul, lesz ágyújuk és puskájuk, s nem kell lemondania titkos rizskészletérõl. Egy ideig hallgatta ura fejtegetéseit, udvariasan válaszolgatott, aztán fáradtságot színlelve engedélyt kért, hogy pihenni térhessen. – Pihenj egy kicsit te is, fenség. Egy ilyen remek vívóteljesítmény után jót tesz...

De még milyen jót, gondolta. Micsoda remek férfi... És ha majd lepihen, engedélyt kérek, hogy megmasszírozzam fáradt izmait, kezem egyre intimebb tájakra téved, sóhajtozom egy kicsit, aztán olyan közel kerül hozzám, hogy annál közelebb már nem is lehet. Olyan közel, mint Koikóhoz.

Idejövetele elõtt Koiko annak rendje s módja szerint engedélyt kért, hogy fölkereshesse. Leborult Hoszaki elõtt, köszönetet mondott neki, reméli, mondta, hogy szolgálataival sikerült örömet szereznie a nagyúrnak, és hogy micsoda megtiszteltetés számára, hogy ha csak ilyen rövid idõre is, de a nagyúr közelében lehet. Csevegtek még egy kis ideig, aztán Koiko távozott.

Gyönyörű nõ, gondolta Hoszaki minden irigység vagy féltékenység nélkül. Josinak idõnként joga van valamilyen játékszerre, bármennyire drága is. Ezeknek a játékszereknek a szépsége oly törékeny, oly illékony, oly szomorú az életük, cseresznyevirágok csupán az élet fáján. A férfiak meg... gondtalanul röppennek virágról virágra.

Aznap hajnalban a kolónián közvetlenül virradat elõtt Jamie McFay még egyszer utoljára megcsókolta Nemit, aztán elindult vele a folyosón Malcolm Struan lakosztályához. Halkan bekopogott. Szinte azonnal nyílt az ajtó. Sizuka surrant ki, óvatosan betette maga mögött az ajtót, titokzatosan elmosolyodott, és sugdosni kezdett Nemi fülébe, aki eközben McFaybe karolva elindult.

– Mi van? Rossz hír, hallod-e? – kérdezte idegesen McFay, de Nemi rá se hederített, csak faggatta tovább a húgát.

– Nemi! – szólt rá erõteljes hangon McFay. – Mi van? Mi rossz?

– Nem rossz, Dzsemi-szan – felelte a lány. – Te jön Josivara holnap, igen vagy nem? – Magára kanyarította köpönyegét, s elindult a lépcsõ felé, de McFay nem engedte.

– Mi rossz, Nemi? – kérdezte gyanakodva.

A lány egy lélegzetvételnyi ideig csak nézett rá, aztán valamiféle japán pidzsin keverék nyelven válaszolt, amibõl McFay egy szót sem értett. Nemi végül széttárta a karját.

– Titok. Vakarimaszu ka?

– Titok? Ije, az ég szerelmére. Mi titok, hallod-e?

– Titok, Dzsemi-szan. Hai?

– Vakarimaszu, az ég szerelmére! Titok mi?

Nemi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Titok jó! Titok Dzsemi-szan, Sizuka, Nemi. Hai? Hai?

– Hai. Mi őriz titok. Mi titok?

Újabb érthetetlen habarék nyelvi próbálkozás után Nemi kézzel-lábbal mutogatni kezdett. – Sizuka jó, dolgoz jól egész éjjel.

– Tajpan jó?

Nemi szeme felragyogott. – Hai, Dzsemi-szan. Sizuka jó!

McFay további kérdései csak újabb hajlongásokat és mosolyokat eredményeztek, így hát köszönetet mondott Sizukának – a honoráriuma már el volt rendezve: „tajpan hitel jó nagyon”, mondta a mama-szan. Nemi még egyszer megeskette McFayt, hogy a titkot senkinek nem adja tovább, aztán a várakozó szolga elindult a két lánnyal vissza Josivarába.

McFay érezte, hogy nem mondtak el neki mindent. Lábujjhegyen visszaóvakodott Struan szobájába, megállt az ágynál. Struan mélyen aludt, békésen szuszogott, így aztán McFay otthagyta, átment az irodájába, és munkához látott.

Dolgozott egészen tízig. Akkor kopogtak.

– Á, doktor úr! Örülök, hogy látom. Kerüljön beljebb! Mi újság?

Hoag gyászos képet vágott. – Ah Tok üzent értem, most jövök Malcolmtól, ez az újság. Maga is megkérdezhetett volna, mielõtt... Jaj, nem is tudom, hogy fenébe mondjam, Jamie – mondta, látva, hogy McFay elvörösödik. – Tudom, hogy õ kérte meg magát, de azért jobb lett volna, ha maga elõbb szól nekem... Én azt hittem, mindenki elõtt nyilvánvaló, hogy egy ilyen sebesüléssel, mikor valakinek szinte kiontják a belét, ennyi vérveszteség és ilyen toldozás-foldozás után, kis híján felszakadó varratokkal... – Elhallgatott, leült. – Ne haragudjon, de ez nagyon kikívánkozott belõlem.

– Nem érdekes... Baj van?

– Nem tudom. A vizelete véres volt, az ágyéka meg sajog, mint a veszett fene. A szavaiból úgy veszem ki, hogy a lány rendkívül temperamentumos volt, egészen magával ragadta, és mikor a csúcspontra ért, azt mondja, begörcsölt a gyomra. Szenved a szerencsétlen, mint a kutya, de azt mondja, így is megérte.

– Ezt mondta?

– Ezt. Még bizonyos részletekbe is belement. Magának nem mesélte? Adtam neki egy kis fájdalomcsillapítót, úgyhogy most egy-két óráig aludni fog. Majd még visszanézek. – Hoag nagyot sóhajtott, és savanyúan mosolyogva fölemelkedett. – Megint kaptam levelet Mrs. Struantól. Maga is?

– Én is. Gyakorlatilag ugyanaz áll benne, mint az elõzõben. Visszaküldi Hongkongra Malcolmot?

– Malcolmnak én nem parancsolok. Ha akar, utazik, ha akar, nem. De a magasságos akárhová tegye: ez most a legviharosabb idõszak! Ha esze van, marad még. Ha nincs valamilyen halaszthatatlan dolga Hongkongon.

– Dolga éppenséggel volna... A hatalom központja ott van. Itt jelenleg semmit sem tehet.

Hoag vállat vont. – Szerintem is jobb helyen volna Hongkongon... Magam is úgy terveztem, hogy a postahajóval visszamegyek, de most már inkább várok néhány napot, megvárom, mi lesz Malcolmmal.

– Vigye magával a postahajón.

– Már javasoltam neki ezt a megoldást. Udvariasan ugyan, de határozott nemet mondott. Ezt felejtse el, Jamie. Malcolmnak nem fog megártani, ha pihen még egy kicsit. Egy viharos tengeri útba akár bele is pusztulhat. Most jut eszembe, úgy hallom, jövõ kedden újabb estélyre vagyunk hivatalosak, és megint a Bögyös Angyal lesz a bálkirálynõ.

– Malcolm nekem nem szólt.

– Seratard nagykövet úr, minden franciák atyja rendezi. Na, nekem mennem kell. Ha adódna valami, üzenjen értem. És ha Malcolmnak újabb hasonló... igénye támadna, kérem, elõbb engem értesítsen.

– Rendben van. Köszönöm, doktor úr.

Nem sokkal késõbb Vargas kopogott he. – Ah Tok üzeni, hogy a tajpan látni óhajtja, senhor.

A lépcsõn fölfelé menet, ahogy beleképzelte magát Malcolm Struan helyzetébe, hirtelen kellemetlenül összeszorult a gyomra.

– Senhor McFay! – kiáltott utána a lépcsõ tövébõl Vargas. – Bocsásson meg, de épp most jöttek meg a csósúi szamurájok. Tudja, a fegyverek dolgában.

– Rögtön jövök.

Kopogtatott és benyitott. – Jó napot, tajpan! – köszönt barátságosan. Struan felpolcolt derékkal feküdt az ágyban. Furcsa volt a tekintete, ajkán gépies mosoly ült. – Hogy van?

– Beszélt Hoaggal?

– Beszéltem.

– Jól van, ezek szerint tudja, hogy a lány a lehetõ legmegfelelõbb volt. Köszönöm, Jamie... Az a lány nagyon sokat segített, bár... – Struan idegesen felkacagott – bár egy kissé heves volt. Remek test. Minden csodás volt, de azt hiszem, amíg teljesen fel nem épülök, nem kérek ebbõl a csodából. – Újabb kurta, ideges nevetés. – Nem is tudtam eddig, micsoda erõkifejtésre képes egy ilyen törékeny lány, hogy mekkora... Ért engem, eh?

– Értem. Minden az elképzelései szerint alakult?

Struan csak egy pillanatnyi tétovázás után felelt. – Igen, sõt. Duplázza meg a lány tiszteletdíját.

– Meglesz. – McFay kiérezte Struan hangjából a palástolni próbált nyugtalanságot; megsajnálta. Bármi történt is, ez Malcolm és Sizuka titka marad. Rajtam nem múlik, gondolta McFay. Ami történt, történt. Egy titokkal több vagy kevesebb... Nálam el van temetve. – Örülök, hogy minden simán ment.

– Az nem kifejezés. A lány mondott valamit?

– Csak annyit, hogy egész éjjel.... szorgalmasan munkálkodott, hogy... hogy elnyerje az ön tetszését.

Élénken kopogtattak az ajtón. Angelique libegett be. Majd kicsattant az egészségtõl, remekül mutatott levendulaszín ruhájában, tollas kalapjában, kesztyűjében, kendõjében, napernyõjével.

– Jó napot, szerelmem, jó napot, Jamie! Hogy érzi magát? Jaj, Malcolm, annyira örülök, hogy látom! – Az ágy fölé hajolva megcsókolta Struant, s közben odasúgta: – Jaj, chéri, annyira hiányzott!

Az ajtónyflásra mindkét férfi összerezzent. McFay idegesen körülpásztázta a szobát, nem maradt-e valamilyen árulkodó jel. De nem. Minden takaros volt és tiszta. Naponta friss ágynemű, naponta tiszta ing... Ezen a Malcolmon egyre jobban erõt vesz a tisztaságmánia, gondolta. Nevetséges: havonta egyszer vagy kétszer inget váltani is több mint elegendõ. Tudta azonban, hogy a szokást még Dirk Struan vezette be, és amit õ egyszer kimondott, az attól fogva törvény volt Tess Struan s következésképp az egész család számára. Már kezdett fellélegezni, ekkor azonban ismét megszólalt Angelique.

– Találkoztam Hoag doktorral, mesélte, milyen rémes éjszakája volt, szegény drágám, és hogy ma este nem is fog tudni eljönni Sir William estélyére, úgyhogy gondoltam, bekukkantok magához, elüldögélek itt délig.

Kacér mosollyal elhelyezkedett az ágy mellett álló magas hátú székben. Struan egészen elgyengült az iránta érzett szerelemtõl, s ugyanakkor kínzó bűntudat gyötörte. Elment a józan eszem, hogy egy lotyóval akartam helyettesíteni életem szerelmét, gondolta. Szerette volna nyomban bevallani Sizukát, és bocsánatért esdekelni.

Az éjjel jól kezdõdtek a dolgok. Sizuka levetkõzött, mosolygott, hozzásimult, cirógatta, bátorította. Struan is simogatni kezdte a lányt; egyszerre volt büszke és ideges. Mivel a szokásos testhelyzet kényelmetlen és fájdalmas lett volna, ülõ helyzetben kezdett hozzá, de épp csak hogy, mert hirtelen Angelique arca jelent meg elõtte. Férfiassága lelohadt, s bármivel próbálkozott is Sizuka, nem tudta új életre kelteni.

Pihentek egy ideig, aztán újra megpróbálták. Struan sebe ekkor már rettenetesen sajgott. Sizuka mindent megtett, amit csak kezével, ajkával és testével tehetett, de Angelique szellemképét nem volt képes elűzni. Se a fájdalmat.

Végül nagy sokára feladta. Zihált, fiatal teste fénylett az izzadságtól. Gomen naszaj, tajpan – suttogta újra meg újra bocsánatkérõleg, de belül majd szétvetette a méreg, s csaknem elsírta magát a férfi tehetetlensége miatt. Még soha életében nem vallott kudarcot, s most azt hitte, hogy a tajpan szolgákkal dobatja ki, ahogy ezt bármely civilizált férfi tenné, akinek ilyen csalódást okozna. És amitõl még jobban félt: hogyan fogja ezt megmagyarázni a mama-szannak? Buddha a tanúm: nem én vallottam kudarcot, hanem ez a férfi! – Gomen naszaj, gomen naszaj – hajtogatta gépiesen.

–Elõfordul az ilyesmi – dünnyögte Struan. Utálta önmagát, gyötörte a fájdalom. A Tokaidón történtekrõl kezdett mesélni a lánynak, noha tudta, hogy az úgysem érti. Majd belehalt a szégyenbe. Mikor úgy-ahogy lecsillapodott, maga mellé vonta a lányt, leállította újabb kísérleteit, és megértette vele, hogy kétszeres tiszteletdíjat kap, ha a dolgot nem mondja el senkinek. – Titok. Vakarimaszu ka? – kérlelte a lányt.

– Hai, tajpan, vakarimaszu – állt rá boldogan Sizuka. Odavitte Struannak a kért orvosságot, aztán álomba ringatta.

– Malcolm... – szólalt meg Angelique.

– Tessék! – felelte azonnal Struan kalapáló szívvel. Eszébe jutott, hogy az éjjel a Hoag-féle altató utolsó cseppjeit is megitta, s szólnia kell Ah Toknak, hogy szerezzen még – ha csak egy-két napra valót is. – Úgy örülök, hogy látom.

– Én is. Hogy tetszik a ruhám?

– Csodálatos. És maga is.

– Hát akkor én megyek is, tajpan – szólt közbe McFay. – A csósúiak lent várnak. Ahogy megbeszéltük?

– Igen. Úgy. És még egyszer köszönöm, Jamie. Majd tudassa, hogyan mennek a dolgok.

– Malcolm... – szólalt meg gyorsan Angelique – ... bocsásson meg, de amíg még Jamie itt van... Maga mondta, hogy amikor mindhárman együtt vagyunk, akkor emlékeztessem a... arra a szerény összegre, amellyel...

– Ja igen, persze. Jamie! – mondta lelkesen megragadva a lány kezét Struan. – Ezentúl fizesse ki a jegyesem váltóit! Angel, maga csak írja alá a számlákat, Jamie majd gondoskodik a kiegyenlítésükrõl.

– Köszönöm, chéri, ez csodálatos, de nem kaphatnék némi készpénzt? – Struan felkacagott, McFay is elnevette magát.

– Magának itt nincs szüksége készpénzre – mondta Struan. – Egyikünk sem hord magánál készpénzt.

– De Malcolm, én sz...

– Angelique – mondta határozott hangon Struan. – Itt mindenki váltóval fizet, a Klubban ugyanúgy, mint a kolónia bármelyik boltjában, még Hongkongon is.

– De nekem eddig mindig volt saját pénzem, chéri, abból fizettem a számláimat – mondta Angelique némiképp túljátszott önérzetességgel. – És mivel apám... De maga ezt úgyis érti.

– Maga akarja fizetni a számláit? Meglepõ ötlet. Úri körökben ilyesmi nem szokás. Ne fárassza magát ilyesmivel – mondta mosolyogva Struan. – Ez a férfiak dolga. Maga csak egyszerűen írja alá a számlákat.

– Lehet, hogy mi franciák mások vagyunk, de nálunk mindig van készpénz, amibõl...

– Angliában és a világ minden más táján nálunk is van, de itt Ázsiában ez a módszer járja. Bármit vásárol is, csak egyszerűen írja alá a számlát. Vagy tudja mit? Csináltatunk magának egy csopot, megfelelõ kínai nevet is választunk hozzá. – A csop egy kis bélyegzõ volt, legtöbbször hasáb alakú, elefántcsontból készült, amelynek egyik végébe díszes faragással, kínai írásjelekkel belevésték a tulajdonos nevének hangzására legjobban emlékeztetõ kínai írásjegyeket. A bélyegzõpárnára majd papírra nyomott csop lenyomatát gyakorlatilag nem lehetett hamisítani. – Majd Jamie elintézi.

– Köszönöm, Malcolm, de nem lehetne inkább saját kasszám? Tényleg jól gazdálkodom a pénzzel.

– Efelõl tökéletesen meg vagyok gyõzõdve, de most ne törje ezen azt a gyönyörű fejecskéjét. Ha majd összeházasodunk, gondom lesz rá, de itt teljesen fölösleges.

Angelique látszólag belenyugodott, és boldogan csacsogni kezdett de szinte oda sem figyelt saját szavaira. Most mit csináljak? – gondolta. A medicináért készpénzzel kell fizetni, és az a disznó Poncin biztos nem fogja megelõlegezni. Hogy az isten verje meg apámat, amiért ellopta a pénzem! És verje meg az isten mindörökre azt a tokaidói gazembert!

Nyugalom. Gondolkozz.

Nincs más értéktárgyam, csak az eljegyzési gyűrűm, azt pedig semmiképp nem adhatom el. Jaj, istenem, pedig már minden olyan jól alakult. Menyasszony vagyok, Malcolm egyre jobban van, André segít... A medicina viszont rettentõ drága, nekem meg nincs pénzem, nincs készpénzem... Jaj, istenem, mit csináljak, mit csináljak?

Kibuggyant szemébõl a könny.

– Jóságos ég, Angelique! Mi baj?

– Semmi, csak... csak olyan boldogtalan vagyok – zokogott fel Angelique, s a paplanba fúrta az arcát. – Olyan borzasztó, ami a Tokaidón történt... hogy maga megsebesült. Olyan igazságtalan...

– Jó napot, Sir! – Marlowe hadnagy feszes tisztelgéssel köszöntötte a zászlóshajóra lépõ Aylesburyt. – Erre parancsoljon. – Ágyúk csillogó sorai között indultak a tat felé. A fõfedélzet csak úgy pezsgett: ágyúkat rögzítettek, hajóköteleket tekertek fel, vitorlákat ellenőriztek, a kéménybõl füst gomolygott. Felmentek egy feljárólépcsõn, le egy másikon a második ágyúfedélzetre, ott egészen hátra, az admirális kajütjéig. A tengerész õrszem feszesen szalutált láttukra. Marlowe bekopogott.

– Megjött Sir William, admirális úr!

– Hát akkor nyisson neki ajtót, Marlowe, az ég szerelmére!

Marlowe kinyitotta az ajtót Aylesbury elõtt s már csukta volna is be, de az admirális rászólt: – Maradjon, Marlowe!

A tágas kajüt a hajó egész tatját betöltötte. Apró ablakok, padlóhoz csavarozott nagy asztal, padlóhoz csavarozott székekkel, egy kis fekhely, illemhely, egy nagy tálalószekrény, tele metszett üvegpalackokkal. Ketterer és Ogilvy a forma kedvéért fölemelkedett kissé, de rögtön vissza is zöttyent. Marlowe megállt az ajtónál.

– Köszönöm, Sir William, hogy ilyen gyorsan idefáradt. Konyakot? Sherryt?

– Köszönöm, admirális úr, inkább konyakot. Baj van?

A pirospozsgás Ketterer szeme Marlowe-ra villant. – Roppant hálás volnék, Marlowe, ha töltene egy konyakot Sir Williamnek. – Egy papírlapot dobott az asztalra. – Sürgõs üzenet Hongkongról.

A szokásos bevezetõ szóvirágok után a levél így folytatódott:

„Zászlóshajójával és négy-öt hadihajóval haladéktalanul hajózzon a Sanghajtól északra fekvő Bocsisze kikötõbe (koordináták csatolva), ahol ez idő szerint Vu Szung-csoj kalózflottájának legnagyobb része tartózkodik. A kalózdzsunkáknak ez a siserahada egy hete a pimaszul kitűzött fehér lótúszos zászló alatt hajózva, a Hongkongtól északra található kalózfészek, a Mirs-öböl magasságában feltartóztatta és elsüllyesztette őfelsége egyik postahajóját, a Bonny Sailort. A Mirs-öböli flottával magunk is elbánunk. Az önök feladata a következő: amennyiben a bocsiszei kalózvezér – vélhetőleg Csu Fang-csoj – nem hajlandó bevonni lobogóját s nem hajlandóőõfelsége igazságszolgáltatása elé állni, tizedeljék meg Bocsisze lakosságát, és süllyesszenek el minden vízi járművet, amely nem halászat céljára szolgál.

Ennek bevégeztével egy hajóval jelentést küld, s visszatér Jokohamába, ahol attól fogva a szokásos módon ismét őfelsége szolgáinak rendelkezésére áll. Ezt a levelet mutassa meg Sir Williamnek, és szíveskedjék átadni neki a mellékelt küldeményt. Üdv. Stanshope, Távol-Kelet kormányzója.

Ui.: A Bonny Sailor teljes legénységével, összesen 76 tiszttel és tengerésszel odaveszett. Odaveszett tíz utasa is, köztük egy angol asszony, s odaveszett tízezer guinea értékű arany-, ópium- és rizsszállítmány. Csu Fang-csojnak mindezeken felül volt képe egy zsákot küldeni a kormányzósági palotába, mely zsákban a hajónapló mellett negyvenhárom pár fül találtatott, valamint egy bocsánatkérőlevél, miszerint többet sajnos nem tudtak begyűjteni. Az asszony füle nem volt a zsákban, őt illetőleg a legrosszabbtól tartunk."

– Nyomorult férgek! – sziszegte Aylesbury. Jól tudta, hogy Ázsia vizein különösképpen Sanghaj és Peking között – csak úgy hemzsegnek a kalózok. Mélységes nyugtalanság fogta el a gondolatra, hogy az említett asszony könnyen lehetett a felesége, akinek három gyermekükkel ezekben a hetekben kellett Angliából Hongkongra érkeznie. – Apálykor kifutnak?

– Igen. – Ketterer egy borítékot tolt Aylesbury elé. A követ feltörte a pecsétet.

„Kedves Willie!

A következő postahajó viszi a pénzt a követség költségeire. Magunk között legyen szólva, de ez idő szerint sajnos se több katonát, se több hajót nem tudok küldeni. Esetleg majd tavasszal. Utasítást kaptam, hogy minden nélkülözhető katonát és hajót irányítsak vissza Indiába, ahol a hatóságok az öt esztendővel ezelőtti lázadás megismétlődésétől tartanak. Mindezeken felül a Pandzsab ismét forrong, a Perzsa-öbölben kalózok garázdálkodnak, azok az átkozott nomádok Mezopotámiában megint elvágták a távíróvonalakat... Újabb expedíciós haderőt kell összeállítani, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljunk velük!

Hogy van az a szerencsétlen Struan? A parlamentben megint felteszik majd a kérdést: miért nem vagyunk képesek megvédeni honfitársainkat? A tokaidói tragédia híre két héten belül eléri Londont, szerencsére a válaszuk leghamarabb is csak két hónap múlva várható. Bízom benne, hogy támogatják a szigorú megtorló intézkedéseket, és nemcsak parancsokat küldenek, hanem pénzt, katonákat és hajókat is, amelyek révén e parancsok végrehajthatók. Addig próbálja meg átvészelni a vihart – már ha van. Egész Hongkong odavan a merénylet miatt. Struan anyja majd megőrül, ezek a gyülevész Kína-járó kereskedők (bármennyire megszedte is magát egyik-másik azon a mocskos ópiumkereskedelmen) máris állig fölfegyverkeztek, az a félrevezetett, tájékozatlan szennylapjuk máris a maga lemondását követeli. Szóval mint rendesen – ahogy Disraeli mondaná. Isten áldjál Üdv. Stanshope, K.C.B., kormányzó."

Aylesbury ivott egy hosszú kortyot; remélte, hogy arca nem árulja el érzelmeit. – Jó ez a konyak, admirális úr.

– A legjobb, ami csak akad a pincémben, Sir William. – Ketterer dühös volt Marlowe-ra, hogy nem a vendégek számára tartogatott gyengébb minõségű konyakból kínálta Aylesburyt. Te ostoba barom; szidta magában, sose lesz belõled fõtiszt.

– Na és mi lesz Oszakával? – kérdezte Aylesbury.

– Az oszakai úttal? Azt sajnos el kell halasztania, míg vissza nem térek. – Ketterer nem is nagyon próbálta leplezni mosolyát.

– És az mikorra várható? – Aylesbury úgy érezte, menten megnyílik alatta a föld.

– Míg odaérünk, az a széljárástól függõen hat-hét nap. Magára Bocsiszére két-három nap elegendõ. Visszafelé jövet Sanghajban fel kell szenelnünk... Ha idõközben nem érkezik újabb parancs, szerintem... – Az admirális felhajtotta konyakját, s újra töltött magának. – Szerintem négy-öt hét múlva itt leszünk megint.

Aylesbury is kiitta a konyakját, ami némiképp segített leküzdeni az émelygését. – Volna olyan szíves, hadnagy úr? Köszönöm.

Marlowe udvariasan átvette a poharat és töltött. Utálta ezt a szerepet, torkig volt a szárnysegédeskedéssel, szeretett volna a saját hajóján lenni, személyesen meggyõzõdni róla, hogy tökéletesen kijavították-e a vihar okozta károkat. De legalább történik végre valami, gondolta, s lelki szemei elõtt megjelent a lángokban álló kalózfészek.

– Nos, admirális úr – szólt Aylesbury –, ha nem váltjuk be a fenyegetésünket, rengeteg arcot vesztünk, kiadjuk a kezünkbõl a kezdeményezést, és nagy veszélybe sodorjuk magunkat.

– Itt csak ön fenyegetõzött, Sir William, nem mi. Ami pedig az arcot illeti, azt hiszem, ön a kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonít neki. Az ön által említett veszélyrõl pedig az a véleményem – ha jól sejtem, a kolóniára gondolt –, nos véleményem szerint az itteni bennszülöttek nem mernek nagyobb kalamajkát kavarni. Se a követségnek, se Jokohamának nem fognak komoly gondot okozni.

– Ha a flotta elhajózik, védtelenné válunk.

– Azért nem teljesen, Sir William – szólalt meg kimérten Ogilvy tábornok. – Az itteni hadseregünk is képvisel némi erõt.

– Ahogy mondja – bólogatott Ketterer. – Sir Williamnek mindazonáltal tökéletesen igaza van, mikor azt mondja, hogy a békét a Királyi Haditengerészet tartja fenn. Épp ezért úgy tervezem, hogy csak négy hajóval megyek, egy fregattot itt hagyok, annak elegendõnek kell lennie. A Pearl itt marad.

Marlowe – mielõtt még visszafoghatta volna magát – kifakadt. – Bocsásson meg, uram, de a Pearl jelenleg nagyjavítás alatt áll.

– Roppantul örülök, hogy nemcsak a szemét tartja a flottámon, Marlowe, de a füle is nyitva van – mondta maró gúnnyal Ketterer. – A Pearl nyilvánvalóan nem vehet részt ebben az akcióban. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha azonnal visszasiet a hajójára, és gondoskodik róla, hogy holnap napszálltára tökéletes állapotban legyen, különben elbúcsúzhat tõle.

– Igenis. – Marlowe nagyot nyelt, tisztelgett és kiviharzott.

Ketterer felmordult, és Ogilvyre nézett. – Jó tiszt, de még nem nõtt be a feje lágya... Tengerészcsaládból származik, két fivére szintén tiszt, az apja zászlóshajó-parancsnok Plymouthban. – Aylesburyre pillantott. – Holnapra tip-top lesz az a hajó, emiatt ne aggódjon. Marlowe pedig a legjobb kapitányom, de az ég szerelmére, ezt el ne árulja neki! Õ fog vigyázni magukra, míg vissza nem jövök. Ha nincs más téma, uraim, én most hamarosan tengerre szállók... úgyhogy sajnos nem tudok önökkel vacsorázni.

Aylesbury és Olgivy felállt.

– Isten segítse útján, admirális úr – mondta õszintén Aylesbury; a tábornok visszhangozta szavait. Aylesbury arcán elszántság tükrözõdött. Ha a bakufu nem szolgáltat elégtételt, a Pearltöl támogatva vagy sem, a hadsereg élén vagy sem, de esküszöm: mindenképp elmegyek Oszakába és Kiotóba.

– Jobb volna, ha megvárná, míg visszatérek. Jobb volna elõvigyázatosabbnak lenni, és még jobb volna, ha nem tenne esküt egy ilyen felelõtlen akcióra, Sir William – mondta kimérten Ketterer. – Lehet, hogy Isten másképpen határoz.

Aznap este közvetlenül éjfél elõtt Angelique, Phillip Tyrer és Pallidar együtt hagyta el a brit követséget. Lassú sétatempóban indultak a High Streeten a Struan-ház felé.

– Olálá! – kiáltott fel boldogan Angelique. – Sir William szakácsa alaposan kitett magáért!

Mindhárman estélyi öltözékben voltak, s együtt nevettek Angelique-kel, mert a vacsora valóban roppant bõséges és ízletes volt.

– Na és amikor Madame Lunkchurch hozzávágta a férjéhez azt a rákot...! Azt hittem, belehalok!- folytatta kacagva a lány.

Tyrer azonban zavarba jött. – Sajnos néhány úgynevezett kereskedõ és a felesége hajlamos a hangoskodásra. Kérem, ne az õ magatartásuk alapján ítélje meg az angolokat.

– Tökéletesen igaza van. – Pallidar szinte sugárzott. Nagyon örült, hogy Angelique elfogadta egyik kísérõjéül, s érezte, hogy kimenõ-egyenruhája és tolldíszes kalapja mellett Tyrer a maga egyszerű frakkjában és cilinderében holmi temetési figurának hat. – Rémes emberek. Ha ön nincs jelen, az estély kétségkívül unalomba fulladt volna.

A High Streeten és mellékutcáin még sokan jártak: kereskedõk, irodisták és mások sétáltak hazafelé vagy egyszerűen csak korzóztak, az olajlámpások alatt részegek hevertek. Idõnként – lampionokkal világítva, hálókat, evezõket cipelve – egy-egy japán halászbokor is feltűnt: jöttek föl a partról, ahol bárkáikat hagyták, vagy éppenséggel a falu felõl tartottak a tenger felé, éjszakai halászatra.

A Struan-házhoz érve Angelique megállt, kezét kézcsókra nyújtotta. – Mindent köszönök. Jó éjszakát, kedves barátaim. Kérem, ne fáradjanak már tovább, majd valamelyik szolga visszakísér a követségre.

– Arról szó sem lehet – vágta rá nyomban Pallidar megfogva s egy pillanatig kezében tartva a lány kezét.

– Én... Khm... Mi boldogan várunk – biztosította Angelique-et Tyrer.

– Nem tudom, meddig tart. Lehet, hogy egy óra, lehet, hogy csak néhány perc... Attól függ, hogy érzi magát a jegyesem.

Tyrer és Pallidar azonban kitartott. Angelique megköszönte nekik, besurrant a libériás, fegyveres éjjeliõr mellett, ide-oda ringó krinolinnal, kendõjét maga után húzva fellibegett a lépcsõn; az estély sok kellemes élménye s az iránta megnyilvánuló csodálat még mindig mintegy auraként vette körül.

– Jó estét, drágám. Csak jó éjszakát akartam kívánni.

Struan bõ inge és nadrágja fölött elegáns, vörös selyem házikabátot viselt, lábán puha csizmát, nyakán selyemsálat. Angelique láttán felállt. Fájdalmai a szer révén, amit Ah Tok hozott neki alig félórája, elcsitultak már.

– Napok óta nem éreztem ilyen jól magam, drágám. Kissé bicegek még, de különben jól vagyok... Hogy maga milyen csinos, drágám...! – mondta. Az olajlámpa fényében jól érvényesültek férfias vonásai. Angelique a szokottnál is kívánatosabbnak látszott. Struan a vállába kapaszkodott. Fejét is, testét is furcsán könnyűnek érezte, Angelique bõrét selymesnek, forrónak. Angelique szeme megrebbent. Struan megcsókolta – gyengéden elõbb, majd Angelique reagálására egyre szenvedélyesebben. – Szeretem... – suttogta a csókok között.

– És is szeretem – válaszolta õszintén s a gyönyörűségtõl elgyengülten Angelique. Boldogan tapasztalta, hogy Struan valóban megerõsödött, élvezte ajkának s kutató kezének érintését. – Je t'aime... je t'aime...

Egy percig egymást átölelve álltak, aztán Struan olyan erõvel, amit nem is feltételezett magáról, felkapta Angelique-et, leült vele a nagy, magas hátú székre, ölébe vette, csókolta, egyik karjával karcsú derekát ölelte át, másik kezét a lány keblén nyugtatta – a selyem mintha még fokozta volna is forróságát.

– Milyen különös – suttogta.

– Chéri?

– Különös, hogy annyira kívánom, és mégis képes vagyok várni. Nem sokáig, de még képes vagyok türtõztetni magam.

– Ne sokáig, drágám, ne sokáig.

Összeölelkeztek, csókolták egymást.

Odakint puskalövés dördült, szertefoszlatta a szerelmes hangulatot.

Angelique mire észrevette volna, mit is tesz voltaképp, felpattant Struan ölébõl, és a félig nyitott ablakhoz szaladt. Odalent ott állt Tyrer és Pallidar. Fene egye meg, ezekrõl megfeledkeztem, gondolta. A két férfi a szárazföld belseje felé nézett, aztán Drunk Town felé fordultak.

Angelique nyakát nyújtogatva kémlelt kifelé, de csak egy embercsoport bizonytalan körvonalait tudta kivenni, az utca végén álltak, kiáltásaikat errefelé sodorta a szél.

– Azt hiszem semmi, csak egy szokásos Drunk Town-i csetepaté. – A verekedések sõt a párbajok nem mentek ritkaságszámba Jokohama e részében. – Angelique visszalépett az ablaktól, letérdelt Struan elé, a kezébe vette és arcához szorította a kezét, fejét az ölébe hajtotta. – Haza kellene mennem, drágám – sóhajtotta.

– Tudom. – Struan a lány nyakát simogatta.

– De én maradni akarok.

– Tudom.

Struan mintegy kívülrõl figyelte önmagát: tökéletes úriemberként, szótlanul, higgadtan várta, míg Angelique megigazítja a ruháját és a frizuráját, nyakába kanyarírja kendõjét. Kézen fogva a lépcsõig kísérte, ott hagyta magát rábeszélni, hogy ne kísérje tovább. A kapuban Angelique megfordult, fölintegetett, Struan visszaintett. Angelique eltűnt.

Valamivel lejjebb a High Streeten az õrt álló francia katona kinyitotta Angelique elõtt a követség kapuját.

– Bonsoir, Mademoiselle.

– Bonsoir, Monsieur. Jó éjt, Phillip, jó éjt, Settry. – A kapu bezárult, Angelique egy pillanatra nekitámasztotta hátát, hogy összeszedje magát. Az estély öröme elpárolgott. Gondolataiba merülten sétált a folyosón lakrésze felé. Seratard ajtaja alól fény szűrõdött ki. Megtorpant, s egy hirtelen gondolat hatása alá kerülve bekopogott: lehet, hogy épp ez a legmegfelelõbb pillanat a kölcsönkérésre.

– Ó! André! Jaj, bocsásson meg... Monsieur Henrira számítottam.

– Még Sir Williamnél van. Épp most fejeztem be egy levelét. – André Poncin Seratard íróasztalánál ült, az asztal mindenféle papírokkal, iratokkal volt tele. A levél Struanékkal foglalkozott, lehetséges csósúi fegyvereladásukkal és azzal a potenciális segítséggel, amit egy esetleges francia feleség nyújthat a fejlõdõben lévõ francia fegyvergyártásnak. – Jól mulatott? És hogy van a jegyese?

– Már sokkal jobban, köszönöm. A vacsora remek volt, már ha valaki kedveli a nehéz ételeket. Ez azért nem Párizs...

– Hát nem. – Istenem, milyen kívánatos, gondolta Poncin, s errõl eszébe jutott a testét emésztõ, ragályos kórság.

– Mi az? – kérdezte Angelique, akinek feltűnt Porícin hirtelen elsápadása.

– Semmi. – Poncin megköszörülte a torkát, és összeszedte magát. – Csak a szokásos... semmi vész.

Olyan kiszolgáltatottnak, olyan védtelennek tűnt e pillanatban, hogy Angelique úgy döntött: megbízik benne. Becsukta az ajtót, leült Poncin mellé, és kiöntötte neki a szívét.

– Most mit csináljak, drága André? Képtelen vagyok készpénzhez jutni... Mit csináljak?

– Elõször is hagyja abba a sírást. A válasz egyszerű. Holnap vagy holnapután elmegyek magával vásárolni – mondta Poncin. – Maga megkér engem, hogy kísérjem el, segítsek eljegyzést ajándékot választani Mr. Struan részére. Veszünk neki egy pár gyöngyökkel díszített arany mandzsettagombot, magának meg egy pár gyöngyös fülbevalót. – Poncin más, kissé színpadias hanghordozással folytatta. – Útban hazafelé azonban sajnos elvesztettük az egyik párt... Visszamentünk, kerestük mindenütt, de nem találtuk meg. Borzasztó! – Poncin barna szemének tekintete a lány szemébe mélyedt. – A mama-szan pedig szép csendben megkapja a járandóságát. Gondom lesz rá, hogy a fülbevaló, amit elveszít, bõven fedezze az orvosság és az egyebek árát.

– Maga csodálatos! – Angelique megölelte Poncint. – Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül. – Még egyszer megölelte a férfit, aztán valósággal kitáncolt a szobából.

– Ajíjje, úrnõ! – mondta Ah Szó, miközben megpróbálta levetkõztetni Angelique-et, aki képtelen volt egy helyben maradni: megint jókedvű volt, megoldódott legégetõbb problémája. – Úrnõ!

– Jól van, jól van, de igyekezz. – Angelique megállt az ágy mellett, de tovább dúdolta a polkát. Az olajlámpás fényében nõiesebbnek és barátságosabbnak érzõdött a szoba, mint nappal. A zsalugáteres ablak üvegtáblái félig nyitva voltak.

– Úrnõ jól érez, hallod-e? – Ah Szó fürge ujjakkal oldozni kezdte a krinolin derekát tartó szalagokat.

– Jól, köszönöm -„felelte udvariasan Angelique. Nem kedvelte különösebben kínai szobalányát. Ah Szo széles csípõjű, középkorú asszony volt, inkább afféle szolgáló, nem igazi ama. „De hát ez a nõ olyan öreg, Malcolm! Keressen nekem inkább egy fiatalabbat, egy szépet, nevetõset!" – mondta Struannak, mikor meglátta. Struan azonban azt válaszolta: „Ezt az asszonyt Gordon Csen, a compradorénk választotta, Angel. Tökéletesen megbízhatónak tartja. Meg tudja fésülni a maga haját, meg tudja magát füröszteni, ért az európai ruhákhoz... Majd meglátja, valóságos kincs lesz, amíg Japánban van...”

A krinolin kötõje meglazult, a szoknya a földre omlott, majd az alsószoknya is, végül az a fémbõl és csontból összeapplikált vázszerkezet követte, amely a krinolin formáját megadta. Hosszú szárú bugyogó, selyemharisnya, rövid bugyogó, halcsonttal erõsített fűzõ, amely tizennyolc hüvelykesre préselte Angelique húszhüvelykes derekát, s kellõképp kidomborította a keblét. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Ah Szó lehámozta róla. Úgy ugrott az ágyba, mint egy kislány, hagyta, hogy Ah Szo teljesen levetkõztesse, s engedelmesen fölemelte karját, hogy hálóingét rá lehessen adni.

– Úrnõ ül.

– Nem, most nem, Ah Szo. Majd holnap kifésülöd a hajamat.

– Ajíjje, reggel nem jó! – lengette Ah Szo a hajkefét.

– Jól van, csináld – sóhajtott Angelique. Felkelt, odaült a fésülködõasztalhoz, hagyta, hogy Ah Szo kiszedje hajából a csatokat, és kefélni kezdje. Olyan jó érzés volt.... Milyen okos ez az André... Vele minden olyan egyszerű.

A tenger felõl lengedezõ szellõ idõnként megnyikorgatta a zsalugátereket. Alig százlépésnyire, a tengerparti sétány túloldalán ritmikus hullámok mosták a kavicsos partot. Napszálltakor kifutott a flotta, a kolónia minden épkézláb lakója kijött a búcsúztatására; ki erõsebb, ki enyhébb nyugtalansággal integetett a távolodó hajók után. Jó utat s mielõbbi visszatérést kívántak a tengerészeknek. Csak a japánok nem. Ori sem, aki most ott leskelõdött befelé Angelique egyik ablakának zsalugáterén, amelyet az utca felõl jól eltakartak Seratard, a buzgó amatõr kertész magas kaméliabokrai.

Már jóval éjfél elõtt lesbe állt, várta a lányt. Lassan múlt az idõ. Újra és újra végiggondolta terveit, újra meg újra ellenőrizte, nem szorul-e hüvelyében rövid kardja, s megvan-e még a kis rövid csövű pisztoly halászkimonója ujjában. Aztán végre észrevette a lányt: két gajdzsin kíséretében közeledett.

Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy kirohan és lekaszabolja õket, de, nyomban el is vetette a gondolatot: õrültség, szinte kizárt, hogy mindhármukat meg tudja ölni – ráadásul az õrt is –, mielõtt önmagával is végez. És különben is, gondolta komoran, így nem tudnám még egyszer magamévá tenni, mielõtt meghalok, és nem tudnám felgyújtani a kolóniát. Ha nem ösztökélem Hiragát, õ nem teszi meg. Legyengült, megfertõzték a gajdzsinok. És ha a kõkemény Hiraga ilyen gyorsan felpuhul, vajon meddig tart ez a folyamat a többieknél? Igaza van a császárnak, hogy gyűlöli a gajdzsinokat és ki akarja seprűzni õket!

Meglapult, gondolkodott. Az ablakon át nem tud bejutni, hacsak a lány ki nem nyitja az ablaktáblákat. A hátsó ajtó elõtt viszont nem áll õr... És ha nem nyílik, kiugró szemöldökfájába kapaszkodva akkor is föl lehet mászni az emeletre... Alig kétlépésnyirõl nézte végig, mint vetkõzik Angelique. Most ágyba bújik, a szolgálója ott topog körülötte. Ori úgy érezte, menten szétveti a türelmetlenség.

Idefelé jövet a High Street közelében egy sikátorban belefutott egy közös tengerész-katona járõrcsapatba. Megállították. Nem ijedt meg, nem volt kijárási tilalom, a kolónia egyetlen része sem volt tiltott terület a japánok számára, noha a japánok óvatosságból nemigen tették próbára a gajdzsinok tűrõképességét. Az õrmester váratlan mozdulattal Ori arca elé emelte a lámpát. Ori meglepetten hátrahõkölt, a hirtelen mozdulattól elejtette kimonója alá rejtett kurta kardját.

– Hinnye, te nyomorult! Ugye tudod, hogy a tõr meg ilyesmi tilalmas holmi? Kindzsiru!

Ori ugyan nem értette, mit mond, de a szabályt és az áthágásáért járó büntetést mindenki ismerte. Felkapta a kardját, és menekült. Az õrmester utánalõtt, de nem találta el. Ori átvetette magát egy alacsony kõfalon, és eltűnt a sikátorok és épületek útvesztõjében. A járõr nem fárasztotta magát az üldözésével, beérték annyival, hogy néhány káromkodást süvöltöttek utána. Ori cselekedete nem számított fõbenjáró vétségnek, az õrjárat általában beérte annyival, hogy ott helyben jól eldöngette a vétkest, a tilalmas fegyvert meg elkonfiskálta.

Miután elmenekült, meglapult egy ideig, aztán egy halászcsoporthoz csapódva lement a tengerpartra, onnan lopózott vissza a francia követségig. Átmászott a kerítésen, meghúzta magát a bokrok között.

Ma reggel Josivarában úgy viselkedett, mintha Hiraga parancsának megfelelõen Kiotóba készülne.

– Amint Kiotóban megtalálom Kacumatát, üzenek – mondta szándékoltan kimérten. – Vigyázz, hogy a lány közben meg ne szökjön!

– Az a lány a tajpan menyasszonya, minden lépését szemmel tartják – válaszolta hasonlóan hidegen Hiraga. – Légy óvatos, a Tokaidón nagyon éberek lesznek a sorompóõrök meg a végrehajtók.

– Jobb volna, ha inkább a szonnó-dzsóival törõdnénk. Jobb volna, ha maradhatnék, jobb volna felgyújtani Jokohamát. Ma megjön Akimoto, könnyen megtehetnénk.

– Ha visszajössz, meg is tesszük. De ha most maradnál, hibát követnél el. Az a nõ elcsavarta a fejedet. Veszélyes lettél önmagadra, a barátaidra, a szonnó-dzsóira.

– Na és te, Hiraga. Neked talán nem csavarta el a fejed az a gajdzsin? Nagyon sokat változott a véleményed.

– Nem. Utoljára mondom.

Ori azonban tovább tüzelt, nem érdekelte, hogy ezzel még jobban provokálja Hiragát. – A magad szemével látod, micsoda söpredékek ezek a gajdzsinok! Részegesek, undorítók, vadállatok módjára verekednek, kéjesen fetrengenek Drunk Town mocskában... Ezekrõl akarsz te többet megtudni? Ezekhez akarsz hasonlítani?

– Indulj!

Ori dühösen magához vette rövid kardját és pisztolyát. Raiko tanácsát megfogadva csatlakozott a kanagavai piacra igyekvõ szolgákhoz. Közéjük vegyülve simán átcsúszott a sorompókon. A végrehajtók még mindig ott cirkáltak az õrök között, akiket ez legalább annyira idegesített, mint a parasztokat. Félúton Kanagava felé, a sok útonjáró közül észrevétlenül lesomfordált a tengerpartra, ahol lepénzelt egy halászt, hogy csónakján vigye át a kolónia túlsó végére, s ott bújtassa el estig.

Ez a helyes, amit csinálok, gondolta teljes meggyõzõdéssel. A szonnódzsói szempontjából nézve ez a nõ tökéletes célpont. Bármit mond is Hiraga, lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmam lerázni magamról a varázslatot. Igen: ez a nõ csakugyan a bűvkörébe vont. Kami ez a nõ, kísértet, gajdzsin képében újjászületett farkasszuka. Máskülönben miképpen lehetne egy elkábított szűz ennyire odaadó? Mi más módon volna lehetséges, hogy egy férfi olyan robbanásszerűen fakassza belé a magját, mint én? Mi más módon volna lehetséges, hogy még most is elemészt utána a vágy?

Ma éjjel másodszor is magamévá teszem. Aztán megölöm. Ha utána el tudok menekülni – karma. Ha nem – az is. De az én kezem által fog meghalni.

Arcát, hátát kiverte a verejték. Újra az ablaktábla résére tapasztotta a szemét: olyan közel volt hozzá a lány, hogy ha a fal nincs köztük, megérinthette volna. Angelique ágyba bújt. A szolgáló lejjebb csavarta az olajlámpás lángját. A szobára halvány derengés borult.

– Jó éjt, úrnõ.

– Jó éjt, Ah Szo.

Becsukódott az ajtó.

Drága Malcolm, gondolta kényelmesen befészkelve magát Angelique. Milyen drága volt ma este... Milyen erõs, milyen okos... Jaj, mennyire kívántam...

Halk léptek.

Nyílt az ajtó, André Poncin siklott be a szobába. Bezárta az ajtót, s kaján mosollyal nekitámaszkodott. Angelique csak most ijedt meg.

– Mit... mit akar, André?

Poncin egy ideig szótlanul nézte, aztán odament az ágyhoz. – Beszélgessünk – mondta halkan. – Beszélgessünk vagy...

– Nem értem – mondta Angelique, de nagyon is jól értette. Szidta magát, amiért nem zárta kulcsra az ajtót, de hát itt a követségen mindig vannak szolgák a közelben, senkinek sem volna mersze engedelem nélkül belépni... – Nagyon kérem, ne...

– Meg kell beszélnünk néhány dolgot a holnapi nappal kapcsolatban. És... és szorosabbra kellene fõznünk a barátságunkat.

– Drága André, nagyon kérem... Késõ van már. Bármirõl akar is beszélni, az várhat holnapig. És... nem szívesen mondom, de még magának sincs joga ide kopogtatás nélkül bejönni... – Angelique riadtan az ágy túlsó végébe húzódott, mert Poncin leült az ágy szélére, és felé nyújtotta a kezét. – Hagyja abba, mert sikítok!

Poncin halkan, gúnyosan felkacagott. – Sikítson csak, drágám. Majd összerohannak a szolgák. Én meg ajtót nyitok nekik és közlöm velük, hogy maga hívott ide... Négyszemközt akart beszélni velem, mégpedig arról, hogy hogyan szerezzen pénzt a magzatelhajtásra. Eh?

– Jaj, André, ne legyen már ilyen... Menjen ki, kérem, menjen ki... Még meglátják.

– Elõbb egy csókot.

Angelique elvörösödött. – Hogy merészel...! Ki innen!

– Fogja be a száját, és jól figyeljen! – förmedt rá suttogva Poncin. Elkapta Angelique csuklóját. – Én azt merészelek, amit csak akarok. Ha azt mondom, csókoljon meg, maga megcsókol. Különben nagyon megbánja. Nélkülem fény derül a titkára, egykettõre ki...

– André...! Könyörgök! Engedjen el! – Angelique rángatni kezdte a kezét, de Poncin vasmarkából nem tudta kitépni a csuklóját. Poncin végül gunyoros mosollyal elengedte. – Ez fájt – panaszolta Angelique; csaknem elsírta magát.

– Én nem akarom bántani – mondta rekedtes hangon Poncin. – Én a barátja vagyok. Hát nem segítek mindig magának? Na, jöjjön már közelebb... Egy csók igazán nem nagy fizetség.

– Nem!

– Ha most azonnal nem csókol meg készségesen, esküszöm, leveszem magáról a kezem! És holnap vagy holnapután névtelen levélben kitálalok mindent Struannak meg Babcottnak. Ezt akarja?

– André...! Könyörgök! – Angelique kétségbeesetten nézett körül, de nem volt hova menekülnie. Poncin közelebb húzódott, a keble felé nyúlt, de Angelique eltaszitotta, kétségbeesetten kapálózott, körmével megpróbált Poncin szemébe kapni, de Poncin leszorította. Angelique nem mert kiabálni, tudta, hogy kutyaszorítóba került, s engednie kellene.

Váratlanul dörömbölni kezdtek a zsalugáteren.

A dörömbölés hirtelensége magához térítette Poncint, Angelique rémülten felsikoltott. Poncin döbbenten felpattant, az ajtóhoz ugrott, kinyitotta a zárat, majd az ablakhoz rohant, feltépte, kinyitotta a kifelé nyíló ablaktáblák zárát, és kilökte a táblákat.

Semmi.

Semmi, csak szélben ringó ágak, hullámverés, a kerítés, s azon túl a néptelén korzó.

Egy õrszem tűnt fel rohanva. – Mi történt?

– Ezt én akartam kérdezni magától, katona – csikorogta Poncin. – Látott valakit vagy valamit? Épp itt mentem el a kisasszony ajtaja elõtt, mikor meghallottam, hogy valaki döngetni kezdi az ablaktáblákat. Nézzenek körül gyorsan!

Háta mögött Pierre Vervene, a francia követség ügyvivõje sietett be gyertyával a kezében, hálóingre felkapott háziköntösben a szobába; hálósipkája egészen félrecsúszott a fején. Az ajtóban már mások is gyülekeztek.

– Mi történik itt? Ó...! André! Mi az ördög! Mi folyik itt? Ön sikoltott, Mademoiselle?

– …valaki megdöngette az ablakot, mire André...

– Épp itt mentem el aajtó elõtt – magyarázta Poncin –, a dörömbölésre rohantam be. Igaz, Angelique?

Angelique lesütötte a szemét, megigazgatta hálóingét. – Igen, igaz... – suttogta. Félt Poncintõl és gyűlölte, de palástolta,

Vervene is kihajolt az ablakon. – Lehet, hogy csak a szél, errefelé gyakoriak a hirtelen széllökések, és az ablaktáblák sem éppen újak. – Megrázta az egyiket: csakugyan elég zajosan lötyögött. Kihajolt az ablakon, és lekiabált az õrnek: – Alaposan kutassanak át mindent, aztán jöjjenek vissza, és jelentsék, mi van. – Behúzta és bereteszelte a fatáblákat, becsukta az ablakot. – Nnna! Nincs mitõl félni, kisasszony.

– Igen, de... – Felfakadtak a megkönnyebbülés könnyei.

– Mon Dieu, Mademoiselle, ne féljen, ne sírjon, nincs semmi baj. – Vervene levette hálósipkáját, s tehetetlenül vakargatta tar koponyáját. Végül észrevette Ah Szot az ajtóban tolongok között. Fontoskodva magához intette. – Ah Szo, te alszik itt, úrnõ mellett, hallod-e!

– Igen, úr. – Ah Szo elrohant ágyneműért. Az összeszaladt emberek kezdtek elszállingózni.

– Megvárom, míg megjön. – Az idõsödõ férfi ásított. – Feltehetõleg mindketten tévedtek, és csak a szél volt. Ki a csoda dörömbölne itt az ablaktáblán? Eh? Hál' istennek errefelé nincsenek utcakölykök, akiktõl ilyesmi esetleg kitelne. Biztos a szél volt.

– Szerintem is. Igaza van – mondta Poncin. Mostanra már megnyugodott valamelyest: nagyon félt, hogy valaki esetleg kileste.

– Egészen biztos – jelentette ki Vervene. – Énnálam is folyton bevágódnak, mindig felébredek rájuk. – Köhögött, leült, úgy nézett fel a még mindig falfehér Poncinre. – Menjen, barátom, feküdjön le. Elég rosszul néz ki, olyan, mintha Isten ments májrohama volna.

– Igen, lehet, hogy az volt... Tényleg nem érzem magam valami jól... – Poncin Angelique-re pillantott, mélyen a szemébe nézett. – Jó éjt, Angelique. Most már nem kell félni. Monsieur Vervene vigyáz magára.

– Igen... tudom... Köszönöm, André. – Angelique kényszeredetten elmosolyodott, Poncin kiment. Angelique megborzongott. Lelke legmélyén tudta, hogy bármit követel is Poncin, elõbb-utóbb kénytelen lesz neki megadni. Hacsak nem történik vele valami.

Ori egész testében remegve kucorgott a kavicsos tengerparton egy felfordított halászcsónak tövében. – Teljesen baka vagyok! – mondta önmagának félhangon. Mire észrevette magát, már ököllel döngette az ablaktáblát, aztán már rohant is, átvetette magát a kerítésen, vállára kapta az álcázásként magával vitt evezõt, és lement a partra. Senki sem látta.

Hiragának van igaza, gondolta szorongva. Lehet, hogy ez a nõ tényleg megõrjített. Bedörömbölök az ablakán? Mi ütött belém? Kit érdekel, hogy más is párnázik vele? Szépszerével vagy erõszakkal... mindegy az. Vannak nõk, akiknek kell is egy kis erõszak, hogy felizguljanak... Sok férfi is így van vele... Tényleg: nem lett volna jobb, ha ellenem is kapálózik egy kicsit, vagy legalább úgy tesz, mintha...

Úgy tesz, mintha?

Villámként hasított belé: lehet, hogy csak színlelte azt a csodás odaadást? Nem számít, akkor is csoda volt. Dühöngve csapott a csónak oldalára. – Baka voltam! – Ha nem dörömbölök be, mint egy hülye... Valószínűleg nem lesz még egy ilyen alkalmam. Baka!

Közeledõ lépteket hallott. A csónak oldalához lapult, szidta magát, amiért nem volt éberebb. Közeledõ halászok beszélgetését hallotta s ezzel csaknem egyidejűleg a csónak tatja felõl fel is bukkant egy darabos, középkorú férfi. Ori láttán megtorpant.

– Vigyázz! – kiáltott hátra társainak. – Hát te ki vagy? – kérdezte Oritól, s furkós módjára kissé megemelte a kezében tartott kormányrudat. – Mit keresel itt?

Ori nem mozdult. Villámló szemekkel nézett a kérdezõre és a mellé lépõ másik kettõre. Az egyik szintén középkorú volt, a másik nem sokkal fiatalabb, mint maga Ori. Mindkettõnél evezõ és háló volt.

– Ne tégy fel kérdést a nálad különbnek – szólalt meg végül Ori. – Nem tudod, mi az a jó modor?

– Miért, ki vagy te? Nem vagy te szamu... – A férfinak torkán akadt a szó, mert Ori talpra szökkent, keze máris a kard markolatán, a veszedelmes penge félig kicsusszant hüvelyébõl.

– Térdre, te söpredék, mielõtt kimetszem azt a baka szívedet! Attól, hogy levágattam a hajam, még szamuráj vagyok!

A halászok térdre roskadtak, földig hajolva könyörögtek bocsánatért: Ori modora és félig kivont kardja nem hagyott kétséget kiléte felõl.

– Elég! – förmedt rájuk Ori. – Hová indultatok?

– Halászni, nagyúr, félmérföldnyire ki a tengerre. Kérlek, bocsáss meg nekünk, ebben a sötétben és hogy a hajad nem olyan, mint a...

– Fogd be a szád! Tegyétek vízre a csónakot! Mozogjatok!

Kint a tengeren, immár biztonságban, némiképp lehiggadva, Ori visszanézett a kolóniára. A francia és a brit követségen még világosak voltak az ablakok, a Struan-házban és a Klubban, amelyeket Hiraga mutatott meg neki, szintén. A praián végig olajlámpások világítottak. Imitt-amott más házakban is pislákoltak még a fények, a Drunk Townban szokás szerint pezsgett az élet, a kocsmák gyakorlatilag sose zártak be.

Tekintete a francia követségen állapodott meg. Miért? – kérdezte egyre magában. Hogy lehettem ilyen... féltékeny. Igen, ez a pontos kifejezés. Õrülten féltékeny. Párnázásra féltékenynek lenni... baka! Meg kell ölnöm ezt a farkasszukát – de lehetõleg csak azután, ha majd még egyszer párnáztam vele –, különben nem tudom levenni magamról a rontást.

De ezek után már tényleg nem maradhatok a kolónián. De még Josivarában sem. Hiragának a fülébe jutna, hogy nem mentem el. Ha megtalál, megöl. Vagy kockáztassak meg mégis három napot? Mit csináljak?

– Hol laksz, öreg?

– A Második utca ötödik házában, nagyúr – hebegte a halász halálra váltan. Két társával együtt rég rájött már, hogy ez az a ronin, akit Toranaga végrehajtói égre-földre keresnek a kolónián.

Október 21., vasárnap

Friss, csípõs reggel volt, harangok szólították a híveket.

– Éppenséggel nem hemzsegnek itt, Jokohamában a hívõk – mondta Jamie McFay Malcolm Struannak. Szaggatott a válla és a háta, és nem volt kedvére való a rá váró istentisztelet, amely egészen más volt, mint amilyet gyermekkora puritán skót presbiteriánus egyházában megszokott. – Az az igazság, hogy én sem vagyok már az a buzgó templomjáró – mondta óvatosan: nem tudta, milyen hangulatban találja Struant elõzõ napi heves veszekedésük után. – Hanem az anyám, az aztán... Vasárnaponként háromszor is elmegy!

– Akárcsak az enyém, bár õ anglikán – bólogatott komoran Struan. Lassan, bicegve, görnyedten, botra támaszkodva lépkedett a templom felé tartó járókelõk között. A templom a High Streeten állt, a tengerpart felõli oldalon, kissé beljebb az utca vonalától. – De azért jó, hogy van ez a templom... Valahogy olyan állandó jellegűvé teszi Jokohamát.

A Szentháromság-templom a kolónia büszkesége volt, egy esztendeje szentelte föl Hongkong püspöke. Tornya magas volt, harangja szép hangú, messzi-messzi otthonukat idézte az idegenbe szakadtaknak. Az építéséhez szükséges faanyagot és téglát Sanghajból hozták. A kertjében volt egy kis temetõ is, ahol mindössze hét sír domborult. Jokohamában – nem úgy, mint a járványok és a boldogság-völgyi láz sújtotta Hongkongon – ritka volt a betegség, a hét haláleset közül hatot baleset okozott, csak egyet az öregség. Ritkaság volt, hogy valaki húsz évet dolgozzon Ázsiában, a nyugdíjkorhatárt meghaladott ember meg még ritkább.

Ismét megkondult a harang, nem sürgetõleg még, bõven ráértek elfoglalni a helyüket; a Nemes Ház padja az elsõ sorban állt. Struan sosem volt vakbuzgó, de hívõ mindig is. Örülök, gondolta, hogy a templom inkább a miénk, mint a többi kereskedõé.

A telket és magát az épületet a kereskedõk adományozták az anglikán egyháznak. Alig néhány órával a Jokohama Klub megnyitása után, még a kolónia megalapítása napján – a költségek felét magára vállaló Tess Struan utasítása szerint eljáró McFay ösztökélésére – lelkesen megszavazták a közadakozást. Tess Struan ígéretet tett egy harangra is, s új hongkongi öntödéjükben el is készíttette. Mikor Tyler Brock ennek hírét vette, nem akarván, hogy gyűlölt és kitagadott lánya túltegyen rajta, Londonból rendelt festett üvegablakokat és tölgypadokat.

– A vasárnapi templomba járás teljesen rendjén való, havonta egyszer, szokta volt mondogatni apám, de sose anyám füle hallatára. – Struan halványan elmosolyodott. – Pedig fiatalkorában sokkal buzgóbb templomjáró volt, mint mostanában anyám... – Egy pillanatra megállt pihenni, elnézett a tenger felé. Hullámos, kékeszöld volt a víz tükre, az égen kis gomolyfelhõk fehérlettek. Az öbölben tíz-tizenkét kereskedelmi hajó horgonyzott, többségükben angolok, mellettük egy amerikai, egy orosz, a tegnap érkezett postagõzös, a franciák lapátkerekes zászlóshajója, mögötte a Pearl, a britek huszonegy ágyús hadihajója, egyelõre még mindig az elõárboca nélkül. – így a flotta nélkül valahogy olyan, mintha meztelenek lennénk... Nem?

– De. Azt hiszem, nem sokan maradnak el a mai misérõl. – McFay körbeforgatta a fejét, hogy enyhítse nyaka sajgását.

– Maga szerint mikorra várhatók?

– Szerintem úgy egy hónap múlva. Jó reggelt, Mrs. Lunkchurch. – A két férfi udvariasan kalapot emelt a mellettük elvonuló dús keblű, fõkötõs asszonynak és jámboran nyomában csoszogó, kék-zöld arcú férjének. – Ezzel meg mi a manó történt?

– Verekedett – mondta óvatosan McFay, még mindig Struan kedélyállapotát puhatolva. Tegnap óta most látta elõször, eddig csak egy kurta üzenet jött tõle, hogy kísérje el a templomba. Továbbindultak. – Állítólag Dmitrivel meg néhány más emberrel átugrott Drunk Townba egy kis tívorny ázásra.

– Beittak?

– Hát..: lényegében igen. Dmitri valami olyasmit mondott, hogy pompásan érezte magát.

Struan észrevette McFay szeme csillanását. – Á, szóval maga is ott volt, Jamie? – kérdezte hidegen, de elmosolyodott.

– Hát... – McFay megkönnyebbült a mosolytól. – Hát ott voltam, tajpan. Elkísértem õket... De csak azért, hogy Dmitrinek nehogy valami baja essék.

– És nem esett? – Struanban váratlanul irigység ébredt.

– Ugyan, dehogy. Remekül mulattunk.

– Szerencsés emberek! Na, meséljen csak el szépen mindent.

– Láttunk egy óriási öklözést a Bika és Kakasban, meg hozattak Nagaszakiból valamilyen újfajta sört, esküszöm, jobb, mint a mi felföldi barnánk! Két katonát eresztettek össze a mi két legényünkkel, Chandler Sykesszal meg a Véreskezűvel.

– Hát az meg kiféle?

– Egy kiszolgált tengerész, egy pattantyús, Charlie Bentnek hívják, a Lasting Cloud-on szolgált... Õ az a pattantyúsmester, aki a maga apja idejében, negyvenháromban elsüllyesztette Vu Fang-csoj hadidzsunkáját. Mostanában csak Véreskezűként emlegetik, õ vezeti a vágóhidat. Én õrá fogadtam, tajpan, nyertem is huszonöt fontot. Utána átmentünk a Jokopoko Palotába, ez Drunk Town legnagyobb kocsmája, többnyire katonák tanyáznak benne, a tengerészek inkább a Tuck Barátba járnak. Jobb is, ha nem jönnek össze – nevetett McFay. – Vesztettem egy tízest ruletten, meg hozzá még egy ötöst kockán. Néhány perc múlva aztán kitört a tömegverekedés, életemben nem láttam még ekkorát, kereskedõk az összes többi ellen. Érzésem szerint mi gyõztünk. Na, aztán jöttünk haza. Vagyis néhányan még ott maradtak egy kis ápolásra Huncut Nellynél.

– Maga is?

– Igen, de csak egy búcsúpohárnyi idõre. Õ méri a legjobb és legolcsóbb pezsgõt egész Jokomahában.

– Na és a lányai?

McFay megint elnevette magát. – Hát azért nem olyanok, mint Mrs. Fotheringill hongkongi műintézetében... olyan nincs még egy. Lehet vagy tíz-tizenkét madárkája, a legtöbbje East End-i, Hongkongból jött át, de van néhány sydneyi is, kiszolgált fegyencnõk lányai. Elég nyersek, nem az én gusztusomnak valók. – McFay jó hangulatban köszönt oda néhány járókelõnek, és oda sem figyelve hozzáfűzte még: – Én szívesebben bízom magam Nemire. – Struanra pillantva észrevette, hogy megnyúlik az arca. Egy pillanat alatt elmúlt a jókedve, szidta magát, amiért szóba hozta Struan elõtt a lányt. – Rosszul érzi magát?

– Kutya bajom – felelte kurtán Struan. Irigyelte McFay erejét és férfiasságát, de nem utálta – csak önmagát. – Csak már nem bírom így, Jamie. Gyűlölöm ezt a várakozást. Gyűlölöm! – Kényszeredetten elmosolyodott. – Az a Nemi egész csinos lány. Sõt. – Nagy lelkierõvel elterelte gondolatait Sizukáról és kudarcáról, Angelique iránt érzett õrjítõ vágyáról, a leselkedõ veszélyekrõl s az anyja irányából fenyegetõ viharról. Csak sorjában. Most szedd össze magad, igyekezz a templomba, aztán bírd ki valahogy a napot este hatig, míg Ah Tok meg nem hozza a medicinát.

– Kérsz egy kicsit még templomba menet elõtt, fiam? – kérdezte reggel Ah Tok.

– Nem, anyám, köszönöm, naponta egyszer elég. Az orvos azt mondta, vigyázni kell vele.

– Ugyan, mit tud egy idegen orvos?

– Ajíjje! Én is egy idegen ördög vagyok!

– Ajíjje, igen, de te a fiam vagy.

Ah Tok már csak ilyen; öreg bútordarab. De megbízható. Ami meg a medicinát illeti: naponta egyszer egy kicsi nem árt meg. Bármikor abba tudom hagyni, bármikor, nyugtatgatta magát. Napközben nincs rá szükség. Anya levelére viszont válaszolni kell, a holnapi postával el kell küldeni. Muszáj.

Tess Struan levelét külön futár hozta a postahajóról, természetesen õ is Gordon Csen rokona volt. Ezen a levélen sem szerepelt az „Utóirat: Szeretlek.” A titkos üzenet ezúttal is kihozta a sodrából.

Malcolm!

Neked már teljesen elment az eszed? Eljegyzés?Miután figyelmeztettelek? Hogy képzeled, hogy fütyülsz a levelemre és nem jössz haza? Ha a mai értesüléseim mellett nem kapom meg Hoag doktor orvosi jelentését is, azt hinném, a fejedre kaptad azt a rettenetes kardvágást. Már voltam a kormányzónál, és követeltem, hogy foganatosítsa a legszigorúbb intézkedéseket ezek ellen a civilizálatlan vadállatok ellen, és haladéktalanul állítsa Őfelsége bírái elé az elvetemült tetteseket. Figyelmeztettem, hogy ellenkező esetben a Nemes Ház teljes súlyával ellene fordul!

De most más. Életbe vágóan fontos, hogy három halaszthatatlan ügy elintézése végett azonnal visszatérj Hongkongra. Természetesen hajlandó vagyok megbocsátani vétkeidet: nagyon fiatal vagy még, rettenetes megrázkódtatáson mentél keresztül, és egy roppant agyafúrt nőszemély kaparintott a karmaiba. Hálát adok Istennek, hogy napról napra erősödsz. Hoag doktor leveléből úgy értesültem, hogy mire ezt a levelet megkapod, már minden bizonnyal utazásra alkalmas állapotban leszel. Hoag doktort utasítottam, hogy hazafelé jövet kísérjen el. Mindkettőtök jegyét megváltottam. Azét a nőét természetesen nem.

Életbe vágóan fontos, hogy minél előbb hazagyere. Először is azért, hogy hivatalosan is átvedd a tajpani tisztet. Nagyapád erre vonatkozólag külön írásbeli utasításokat hagyott, amelyeket mindenképp teljesítened kell, hogy a Nemes Ház törvény szerinti feje lehess. Apád a halála előtt megesketett, hogy téged is fölesketlek ugyanazokra a feltételekre, amelyekre őt eskette föl Dirk Struan. Ezt minél előbb le kell bonyolítani.

Másodszor: el kell döntenünk, miképpen vesszük fel a harcot Tyler Brock támadásai ellen. Említettem már, hogy Brock a Victoria Bank teljes támogatását élvezi, s most azzal fenyegetőzik, hogy megóvatoltatja a váltóinkat. Ha ez sikerül neki, tönkretesz minket. Gordon Csen javasolt ugyan egy megoldást, de az rettenetesen kockázatos – le sem merem írni –, és a tajpan aláírása és személyes jelenléte kell hozzá. Bátyám, féltestvérem, „Sir" Morgan Brock a napokban Hongkongra érkezett, itt parádézik a lovagi címével, amire úgy tett szert, hogy rávette fiú örökös nélküli apósát, hogy fogadja örökbe. Az apósa szinte nyomban ezután érdekes módon meg is halt.

Lehet, hogy átsegítették a másvilágra? Isten vétkemül ne vegye, de én egy percig sem kételkedem benne. Morgan és Tyler Brock nyíltan hangoztatja, hogy karácsonyra térdre kényszerítenek minket, és betelepszenek a boldogság-völgyi lóversenypályán számunkra fenntartott páholyba. Tegnap szavaztak az új választmányi tagokra. Nagyapád akaratának megfelelően képviseletedben kigolyóztam őket. Isten bocsássa meg nekem, de annyira gyűlölöm apámat, hogy szinte beleőrülök.

Harmadszor: a behálózásod! Nem akartam hinni a fülemnek, mikor hírét vettem ennek az „eljegyzési ünnepségnek", csak amikor már más forrásból is hallottam. Remélem, mostanra már megjött az eszed. Könyörgök Istennek, adja, hogy így legyen. Remélem, felfogtad már, mi történt veled. Szerencsére az én beleegyezésem nélkül nem köthetsz házasságot, és különösképp nem veheted el egy szökött és körözött sikkasztó katolikus lányát. De én megértelek. Gordon Csen elmagyarázta, milyen könnyű elcsavarni egy magadfajta fiatalember fejét, úgyhogy ne keseredj el. Van egy tervünk, aminek révén ki fogunk szabadítani ennek a nőnek a karmai közül, és be fogjuk bizonyítani neked – ne haragudj, fiam, de kénytelen vagyok kimondani –, hogy ez a nő egy ledér fehérszemély.

Neked angol nőt kell feleségül venned, istenfélőt, nem pedig eretneket, egy jó házból való, megfelelőképp nevelt, társaságbeli hölgyet, aki méltó rá, hogy afeleséged legyen, aki megfelelő hozománnyal rendelkezik, és aki képes segíteni boldogulásodat. Ha majd eljön az ideje, számos megfelelő hölgy közül választhatsz.

Ugyanezzel a postával Hoag doktornak is írtam, nemkülönben McFaynek: kifejeztem neki, mennyire meg vagyok döbbenve, hogy hagyta ezt az ostobaságot megtörténni. Remélem, hamarosan ölelhetlek. Szerető Anyád.

Épp letette a levelet, mikor berontott McFay.

– Megtudta!

– Tudom. Nem számít.

– Jézusom, Malcolm, hogy mondhat ilyet?! – McFaynek egy pillanatra a lélegzete is elállt. Remegõ kézzel nyújtotta Struan felé a maga levelét. – Ezt nézze.

A levél megszólítás nélkül kezdõdött.

Amennyiben nem szolgáltat kielégítő magyarázatot arra vonatkozólag, miért hagyta, hogy a fiam – aki, mint maga is jól tudja, még kiskorú – az engedélyem kikérése nélkül eljegyezze magát, ön ez év végén megszűnik a Struan cég japáni vezetője lenni. Ideiglenesen adja át ügyeit Mr. Vargasnak, és a fiammal együtt térjen haza a postahajón a szóban forgó ügy tisztázására. Tess Struan.

Struan dühösen visszalökte a levelet. – Nem megyek Hongkongra. Majd megyek, mikor jónak látom.

– Jézusom, Malcolm... Ha az anyja ezt írja, akkor jobb, ha megyünk...

– Nem! – tüzelt Struan. – Megértette? Nem!

– Az ég szerelmére, ébredjen már föl végre! – McFayt is elkapta a hév. – Maga kiskorú! A céget még évekig az anyja fogja vezetni! Õ parancsol nekünk!

– Nekem ugyan nem! Tűnjön innen!

– Nem megyek! Nem veszi észre, hogy amit az anyja ír, azt az ésszerűség diktálja? Két-három héten belül itt lehetünk megint, az anyja elõbb-utóbb beleegyezik, magának is jobb, ha tisztázzuk a dolgokat, sokkal könnyebb egy tiszta légkörben dolgoz...

– Nem! És... és ezennel érvénytelenítem anyám parancsait. Én parancsolok magának. Én vagyok a Struan tajpanja!

– Jézusom! Tudja, hogy nem fordulhatok az anyja ellen!

Struan felpattant a székérõl, de csaknem visszazuhant az ágyékába hasító fájdalomtól. Ráüvöltött McFayre. – A mocskos teremtésit! Maga szent esküvel fogadta, hogy a tajpant fogja szolgálni! A tajpant, a keserves mindenségit, bárki legyen is az! A tajpant, nem a tajpan háborodott anyját! Emlékszik?!

– De hát én...

– Kinek engedelmeskedik, Jamie? Nekem vagy az anyámnak? – rivallt McFayre Struan. Az említett kitétel minden Struan-alkalmazott kinevezési okmányában szerepelt, aláírásakor esküt kellett tenniük rá. Még Dirk Struan rendelkezett így.

– Rendben van, legyen! – szűrte a szót a foga között McFay. – Azt viszont köve... bocsánat: szeretném ezt megírni az édesanyjának.

– Írja meg, küldje el a postahajóval, írja meg neki, hogy a tajpan utasítására itt marad, magát csak én rúghatom ki. És ha kell, meg is teszem. És megírhatja azt is, hogy ha én el akarok jegyezni valakit, az az én dolgom. Akkor is, ha még kiskorú vagyok. – Struan a szék támlájába kapaszkodott: kétrét görnyesztette a fájdalom.

– Jóságos ég, tajpan... – mondta erõtlenül McFay. – Mrs. Struan ki fog rúgni... Nekem végem.

– Nem fogja kirúgni. Ha én nem mondom rá az áment, nincs hozzá joga..

– Lehet, hogy nincs. Viszont megkeserítheti az életünket.

– Szó sincs róla. Maga csak az én utasításaimnak engedelmeskedik. Dirk Struan törvénye védi magát. Márpedig anyámat mindenekelõtt ez vezérli. – Struan visszarévedt arra a számtalan alkalomra, mikor anyja Dirk Struan nevét olvasta a család tagjainak fejére. – És nem mondta-e anyám és apám mindenki füle hallatára ezerszer is, hogy apám után én leszek a tajpan? Mindenki egyetértett velük, fõképp Gordon bácsi. A formaságok várhatnak. – Én vagyok a tajpan, a keserves mindenségit! Megértette?! És most megbocsát... Dolgom van.

Amint magára maradt, Ah Tokért kiáltott. Ajíjje...! Akkor tényleg kellett az a medicina...

McFay szava rántotta vissza a jelenbe.

– Ne haragudjon a tegnapiért – mondta McFay. – Bocsásson meg.

– Nem haragszom. Legalább tisztáztunk néhány dolgot – felelte Struan; különös erõt érzett szétáradni magában. – Most már legalább van tényleges feje a cégnek. Apám szerintem sem vezette valami jól, és az utóbbi években szinte egyfolytában részeg volt. Anyám megtett minden tõle telhetõt, de ez kevés volt ahhoz, hogy megőrizzük elsõ helyünket Brockék elõtt. Nézzünk szembe az igazsággal: Brockék jelenleg erõsebbek és gazdagabbak, mint mi, sokkal szilárdabb lábakon állnak. Szerencsénk lesz, ha átvészeljük ezt a vihart. Itt van például Japán... épp hogy csak rá nem fizetünk.

– Rövid távon ez igaz, de hosszú távon nagyon is kifizetõdõ.

– Aligha, ha továbbra is úgy csinálja, mint eddig. A japánok nem vesznek tõlünk semmi olyan árut, amin komoly hasznunk volna. És mit vásárolunk mi? Selymet, selyemhernyót, néhány lakkholmit. Egyebet? Semmi értékeset. Ezeknek nincs iparuk, és a jelek szerint nem is tartanak rá igényt.

– Ez igaz, de Kína megnyitása is hosszú évekbe telt. És most ott az ópium-tea-ezüst háromszög.

– Kína más. Kína õsi, kulturált társadalom. Kínában vannak barátaink, vannak kialakult kereskedelmi szokások. Szerintem ha itt Japánban nem tudjuk felgyorsítani ezt a folyamatot, lehúzhatjuk a rolót.

– Amint Sir William elrendezi a dolgokat a bakufuval...

– A ragya cifrázza ki a bakufut! – csattant fel Struan. – Torkig vagyok már vele, hogy mindenki csak azt szajkózza: meg kell várnunk, míg Sir William utasítja a flottát meg a hadsereget, majd õk megoldják. Legközelebb én is ott akarok lenni, mikor a bakufuval találkozunk... Vagy ami még jobb: intézze el, hogy elõbb velem tárgyaljanak.

– De tajpan...

– Intézze el, Jamie. Méghozzá gyorsan.

– Elképzelni sem tudom, hogyan lehet ezt elintézni.

– Kérdezze meg Phillip Tyrer háziasított szamuráját, Nakamát. Lehetõleg négyszemközt beszéljen vele, Phillipet nem kell belekeverni – mondta Struan. – Mikor indul a következõ hajó San Franciscóba?

– Egy hét múlva, a Savannah Lady, a konföderációsok egyik kereskedelmi hajója. – McFay, látva, hogy néhány kereskedõ utoléri õket, suttogóra fogta.

– A csósúi rendelésünket is az viszi.

– Kit küldhetnénk el vele egy különleges megbízatással? – kérdezte Struan.

– Vargast.

– Nem, rá itt van szükség. – Struan ismét megállt, nagyon fájt a lába. Odasántikált egy alacsony kõfalhoz, részint, hogy pihenjen egy kicsit, részint, hogy ki ne hallgassák õket. – Ki van még? De értelmes ember kell.

– Vargas unokaöccse, Pedrito... Jó eszű fiú, még portugálabbnak látszik, mint Vargas, nem is emlékeztet kínaira, beszéli a portugált, a spanyolt, az angolt és a kantonit, és jól számol. Szerintem a déliek is meg az északiak is elfogadnák tárgyalófélnek. Mit tervez?

– Váltson neki jegyet arra a hajóra, õ viszi a rendelést, amit ezennel megnégyszerezünk, és emellett...

– Négyezer puska? – McFaynek leesett az álla.

– Annyi.

– De hát mi csak kétezerre kaptuk meg aranyban az elõleget... – vetette ellen idegesen McFay. – Nekünk viszont az egész rendelést elõre ki kell fizetni, a gyár ebbõl nem enged. Nem tart tõle, hogy esetleg túlköltjük magunkat?

– Lehet, hogy egyesek így gondolják. Én nem.

– Még kétezer puska is több mint... Az admirális magából kikelve tiltakozik mindennemű fegyver- és ópiumbehozatal ellen – mondta McFay. – Tudom, hogy a törvény szerint nem teheti, de a nemzet érdekére és vészhelyzetre való hivatkozással attól még lefoglalhat egy rakományt.

– Amíg a szállítmány meg nem érkezik a rendeltetési helyére, hallani sem fog róla. Ügyesen kell csinálni. Ja igen: fogalmazzon meg még egy levelet, de ezt maga, személyesen, Jamie, amelyben kéri a gyárat, hogy kizárólagos joggal képviselhessük Ázsiában.

– Ez jó ötlet, tajpan, viszont a rendelés megemelését erõsen ellenzem.

– Legyen ötezer, és hangsúlyozza a levélben, hogy a legjobb árakat fogjuk elérni. Nem szeretném, ha Norbert elhalászná az orrunk elõl ezt az üzletet. – Struan továbbindult, bár még mindig fájt a lába. Nem is nézett McFayre, úgy mondta: – Semmi szükség rá, hogy egyeztessen Hongkonggal. Csinálja, amit mondtam. Majd én aláírom a rendelést meg a leveleket.

McFay rövid töprengés után bólintott. – Ahogy parancsolja.

– Jól van. – Struan érezte McFay hangjában a vonakodást. – Megváltoztatjuk a japáni stratégiánkat. Ezek itt szeretnek öldökölni, eh? E szerint a Nakama szerint a királyaik bármely pillanatban nekiugorhatnak a bakufu torkának. Márpedig a bakufu minden, csak nem a barátunk. Hát akkor majd mi segítünk ezeknek a királyocskáknak. Hozunk nekik mindent, amit szemük-szájuk kíván: fegyvert, hajót, akár egy-két fegyvergyárat is – aranyért és ezüstért.

– És mi lesz, ha ellenünk fordítják ezeket a fegyvereket?

– Akkor majd móresre tanítjuk õket, ahogy máshol is a bennszülötteket. Adunk nekik muskétákat meg néhány hátultöltõst, de se géppuskát, se nagy ágyút, se modern hadihajót. A vevõ csak azt kapja, amit kér, mi nem kínálunk semmit.

Angelique letérdelt, és amennyire terjedelmes szoknyája lehetõvé tette, elhelyezkedett a szűk gyóntatófülkében. – Bocsáss meg, atyám, vétkeztem...

A rács másik oldalán ülõ Leó atya felkapta a fejét. Többnyire csak fél füllel figyelt: tudta, hogy hívei nem õszinték, sokszor még a penitenciául kirótt imádságokat sem mondják el.

– Szóval vétkeztél, gyermekem... – mondta barátságosan, erõs akcentussal ejtve a francia szavakat. Ötvenöt éves, korpulens, szakállas férfi volt, hithű portugál jezsuita. Huszonhét esztendeje szolgálta a rendet, és többé-kevésbé beérte azokkal az apró morzsákkal, amelyeket az életbõl az Úr juttatott neki. – Miféle bűnöket követtél el a héten?

– Az egyik esti imámban elfelejtettem a Szűzanyához könyörögni – mondta jeges nyugalommal, a magával kötött egyezményhez tartva magát Angelique. – Sok rossz gondolatom és álmom volt, és féltem, mert megfeledkeztem róla, hogy Isten kezében vagyok...

Még Kanagavában, rögtön az az után való nap, miután kiokoskodta, miként mászhat ki a csávából, sírva odatérdelt a mindenhová magával vitt kis feszület elé. „Szűzanyám, te tudod, mi történt – zokogta –, tudod, hogy nincs senkim, tudod, mekkora szükségem van a segítségedre! Tudod, hogy ezt nem mondhatom el senkinek, még meg sem gyónhatom, én ezt nem merem, egy életre tönkretenne, ha kitudódna... Térden állva könyörgök: kössünk egy egyezséget. Amikor majd azt mondom gyónáskor, hogy az egyik esti imámban elfelejtettem a Szűzanyához könyörögni, akkor az jelentse azt, hogy mindent meggyóntam. Tudom, hogy te megbocsátasz nekem, hiszen te Isten anyja vagy, és te is nõ vagy...”

Látta Leó atya profilját a rács mögött, orrát megcsapta a pap leheletének bor- és fokhagymaszaga.

– Bocsáss meg, atyám, vétkeztem.

– Nem olyan nagy bűnök ezek, gyermekem.

– Köszönöm, atyám. – Angelique lenyelt egy ásítást, s várta a szokásos enyhe penitenciát.

– Miféle rossz gondolataid voltak? – kérdezte Leó atya.

– Ó, hát csak türelmetlen voltam – vágta rá gondolkodás nélkül Angelique.

– És kivel szemben?

– Hát a... szolgálólányommal – vörösödött el Angelique, nem számítva a kérdésre –, és hogy a võlegényem még mindig nem olyan ép és egészséges, mint szeretném.

– Ja igen, a tajpan! Derék fiatalember, bár a nagyapja egyházunk egyik nagy ellensége volt. Beszélt magának Malcolm a nagyapjáról, Dirk Struanról?

– Csak egy-két históriát... – felelte nyugtalanul Angelique. – Ami a szobalányomat illeti, azért voltam türelmetlen, mert...

– Malcolm Struan a nagyapjával ellentétben nagyon derék fiatalember. Mondtad már neki, hogy katalizáljon?

Angelique arcából lefutott a vér. – Igen... beszéltünk már róla. De ez nagyon kényes téma... nem szabad elsietni.

– Ebben igazad van. – Leó atya kiérezte Angelique hangjából a nyugtalanságot. – Ez mindkettõtök számára borzasztó fontos kérdés. – Elhallgatott; tapasztalata azt súgta, hogy a lány még titkol elõle valamit. Már épp ennyiben akarta hagyni, mikor hirtelen ráeszmélt, micsoda lehetõséget teremtett számára az Úr: megmenthet egy lelket! – Ez valóban kényes téma, de akkor is jobb minél elõbb tisztázni. Võlegényed halhatatlan lelke óriási veszélyben forog. Imádkozni fogok, hogy sikerrel járj. A gyermekeitek az anyaszentegyház kebelén fognak nevelkedni... Gondolom, a võlegényed ebbe már beleegyezett.

– Igen, már beszélgettünk errõl is, atyám – felelte könnyedséget színlelve Angelique. – A gyermekeink természetesen katolikusok lesznek.

– Ugye tudod, hogy ha mégsem, azzal az örök kárhozatba taszítod õket, és a magad halhatatlan lelkét is veszélyezteted? – Leó atya örömmel konstatálta, hogy Angelique megborzong. – Ezt a házasságkötés elõtt hivatalosan is rendezni kell.

Angelique szíve ekkorra már csaknem kiugrott a helyébõl. A legcsekélyebb kétely nélkül hitt mindenben: Istenben és a Gonoszban, az örök életben s az örök kárhozatban. – Köszönöm a tanácsát, atyám.

– Beszélni fogok Mr. Struannal.

– Jaj, ne, atyám, ne! – Angelique csaknem felkiáltott hirtelen riadalmában. – Az hiszem, ez... azt hiszem, nem volna okos dolog.

– Hm. – Leó atya ajkát csücsörítve gondolkodott egy darabig, s végül arra a megállapításra jutott, hogy Struan áttérítése megér egy kis várakozást, nem lehet csak úgy hubelebalázs módjára hozzáfogni. – Könyörögni fogok az Úrhoz útmutatásért. De ne feledd, hogy mindketten kiskorúak vagytok. Gondolom, apád távollétében Monsieur Seratard a gyámod. A házasság megkötéséhez engedélyre van szükségetek. – A pap elégedetten elmosolyodott. – És most penitenciául mondj el tíz üdvözlégyet, és jövõ vasárnapra olvasd el kétszer Szent János leveleit. És imádkozz isteni útmutatásért.

– Köszönöm, atyám. – Angelique megkönnyebbülteit keresztet vetett, s áldást várva lehajtotta fejét.

– In nomine Patri ét Filii ét Spiritu sancti, absolve tuum. – Leó atya keresztet rajzolt a levegõbe. – Imádkozz értem, gyermekem – mondta elbocsátólag. Gondolatban máris Malcolm Struannal beszélgetett.

Szürkült. Phillip Tyrer törökülésben ült Hiragával szemben a parányi különszobában, amely ahhoz a szintén parányi étkezdéhez tartozott, amely félig-meddig rejtve törleszkedett a falu bölcse, a sója házához. Rajtuk kívül nem is volt más vendég. Tyrer életében elõször evett igazi japán házigazda társaságában igazi japán ételeket.

– Köszönöm a meghívást, Nakama-szan.

– Részemrõl a megtiszteltetés, Taira-szan. Engedelmeddel: úgy hallom, javul a kiejtésed. Kérlek, egyél.

Az alacsony asztalkán, díszes lakktálcákon számos apró tálka állt egymás mellett, bennük hideg, illetve meleg ételek. Az olajlámpások barátságos fényt vetettek a tatamira. A falifülkében művészi kompozícióba rendezett virágok virítottak. A szoba mellett egy másik különszoba volt, majd azon túl maga az étkezde: inkább csak amolyan folyosóféle néhány székkel. Egy sikátorra nyílt. A tűzhelyen faszén parázslott, mellette szakés- és söröshordók sorakoztak. A személyzet egy szakácsból és három szolgálólányból állt.

Hiraga és Tyrer meglazította háló-otthoni kimonója övét. Tyrer élvezte a szokatlan kényelmet, Hiragának is jólesett végre levetni az egész nap viselt európai holmikat. Mindketten túl voltak már a fürdõn és a masszázson.

– Kérlek, egyél.

Tyrer félszegen matatott a tálakban az evõpálcikákkal. A pekingi követségen azt ajánlották neki, ne egyen semmiféle kínai ételt: „... ha nem akarja, hogy megmérgezzék, öregfiú. Ezek megeszik a kutyát, kígyóepét isznak, felfalnak bogarakat, mindent. Na és van egy elképesztõ mondásuk, amit egészen komolyan gondolnak: »Ha a hasa az égre néz, megeheted.« Pfúj!"

Hiraga megmutatta, hogy kell helyesen fogni a pálcikákat. – Így.

– Köszönöm, Nakama-szan, nagyon nehéz. – Tyrer felkacagott. – Nem lesz háj ennek evésétől.

– Ettől nem fogok elhájasodni. – Hiraga türelmesen javítgatta Tyrer japánságát; azon vette észre magát, hogy szereti tanítani. Tyrer szorgalmas tanítványnak bizonyult, és jó feje volt. És ami a leglényegesebb: elapadhatatlan információforrást szolgáltatott.

– Ettõl nem fogok elhájasodni – visszhangozta Tyrer. – Bocsáss meg, mi ez az étel?

– Tempura. Tésztában sült hal.

– Bocsánat, mi az: tészta? – Tyrer figyelmesen hallgatta a magyarázatot. – Á, értem már! Tészta! Mi is eszünk tésztát.

– Ez ételt szereted, Taira-szan? – váltott át angolra Hiraga.

– Igen, köszönöm. – Tyrer, ha tudott, mindig japánul válaszolt. – Köszönök mindent, masszírozást, fürdőt. Most nyugalom, bocsánat: nyugalom és boldog. Tyrer elmosolyodott, és evõpálcikájával az egyik tálra mutatott. – Ez mi?

– Bocsáss meg, Taira-szan, de illetlenség a pálcika vékony végével mutogatni. Kérlek, a másik végét használd. Ez az étel a vaszabe.

Mielõtt Hiraga megakadályozhatta volna, Tyrer felcsippentette és bekapta a zöld tormahalmocskát. Mintha tüzet nyelt volna: elakadt a lélegzete, könnybe lábadt a szeme, szinte nem is látott. A perzselõ érzés csak lassan múlt el.

– Uram, egek! – mondta Hiraga, ahogy Tyrertõl tanulta, s próbált nem nevetni. – Vaszabe nem étel, csak kell kicsi szójaszószba, hogy csípõs legyen.

– Hibáztam. Uram, egek! Ez halálos! Még erõsebb, mint a csili! Legközelebb óvatos leszek.

– Te csinálod nagyon jól, Taira-szan, mint kezdõ ember. És tanulsz japán nagyon gyorsan, nagyon jól.

– Domo, Nakama-szan, domo. Te is az angolt.

Tyrer felsóhajtott: Fudzsiko jutott eszébe. Megveszem a szerzõdését, talán már ma este. Nakama megígérte, hogy segít. Lehet, hogy talán nem épp vasárnap kellene megkötni az alkut, de... Karma. Megint sóhajtott. André és Nakama beszélgetése közben fedezte föl ezt a szót s hogy milyen csodaszerűen nyugtató hatása van minden olyan jelenségre, amelynek befolyásolása meghaladja az ember képességeit.

– Karma!

– Mit mondsz, Taira-szan?

– Semmit. Finom ez az étel.

– Finom ez az étel – visszhangozta Hiraga. – Köszönöm, örülök. – Kikiáltott, hogy hozzanak még sört meg szakét. Félresiklott a sódzsi, egy kerek képű lány hozta tálcán az italokat. Szélesen rámosolygott Hiragára, félénken Tyrerre. Hiraga szinte gépiesen megsimogatta a tomporát.

– Na, volna kedved a hegy fölött csinálni?

– Íííí, csúnya ember! Még hogy a hegy fölött? Ugyan, dehogy, még a hegy alatt sem. Viszont egy aranyobanért szívesen fuvolázom!

Mindketten elnevették magukat a pikáns tréfán: egy aranyoban óriási összeg volt, ennyit legfeljebb egy elsõ osztályú kurtizán kapott ilyesmiért. A lány töltött és távozott.

– Mit mondott lány, Nakama-szan?

– Sajnos nehéz elmagyarázni – mosolyodott el Hiraga –, nincs még elég szó. Csak tréfa, férfi-nõ tréfa, érted?

– Vakarimaszu. Templom ma, akarsz?

Aylesbury beleegyezésével és Michaelmas Tweet tiszteletes buzgó hozzájárulásával Tyrer egyszer már fölcsempészte Hiragát a templom karzatára. Európai divat szerint készült ruhájában, amelyet a helybeli kínai szabó a szokásos hihetetlenül rövid idõ alatt készített el részére, hódprémes kalappal a fején Hiraga inkább eurázsiainak mint japánnak látszott, jóformán észre sem vették. Csak Jamie McFay, aki diszkréten oda is kacsintott Tyrernek.

– Templom jó és magyarázatod is – felelte Hiraga, de magában még mindig nem tudta elrendezni sem a Tyrer által szolgáltatott információkat, sem azt a döbbenetes látványt, ahogy ezek a felnõtt emberek – köztük két visszataszító nõszemély – együtt énekelnek, hol felállnak, hol leülnek, áhítatosan mormolják imáikat, meghajtják fejüket ez elõtt a roppant furcsa istenük elõtt, aki, mint Tyrer a mise után elmagyarázta, voltaképpen három lény: az Atya, a Fia – akit keresztre feszítettek, akár egy közönséges bűnözõt – meg egy kami.

– Szó ka? – Hiraga nem értette. – Szóval, Taira-szan, egy nõ, akit neveznek Szűz Mária, és aki nem isten, van neki fia, aki isten, de asszony nem isten, asszony párnázik kamival, aki nem isten, csak van istennek szárnyas hatamotója, de õ nem férj asszonynak, asszonynak isten sem férj, csak apa, szóval asszony fiának nagyapa. Neh?

– Nem, párnázás nem történt. Figyelj rám...

Hiraga figyelt, figyelt. Végül úgy tett, mintha értené, hogy végre megkérdezhesse, miért orrolnak egymásra a két egyház papjai. Elsõ miselátogatásán ugyanis feltűnt neki, hogy az Ori-féle nõ nincs ott a templomban, és megkérdezte, miért nincs ott. Két egyforma erõs egyház, örökös háborúban egymással. Baka!

Mikor aztán az erõs koncentrációtól zúgó fejjel végre megértette, mi okozta a hitszakadást – s a hitszakadás nyomában keletkezõ gyűlölködést, pusztítást és háborúkat –, bizonyossággá vált benne az érzés, hogy a gajdzsinok bizonyos dolgokban teljesen õrültek. A szakadást az váltotta ki, hogy háromszáz-egynéhány éve egy Luther nevű öreg bonc úgy vélte, hogy a tan néhány kisebb elõírását, amelyeket egy másik bonc talált ki ezernégyszáz-ezerötszáz évvel õelõtte, másképp kell értelmezni. Ez a másik – ez se lehetett normális – egyebek között arról akarta meggyõzni az embereket, hogy a szegénység üdvös, és az a férfi, aki nem párnázik, halála után egy mennyország nevű helyre jut, ahol nincs se szaké, se étel, se nõ, és ahol majd madár lesz.

Képtelenség megérteni ezeket a barbárokat. Ugyan ki kívánkozik egy ilyen helyre? Nyilvánvaló, hogy az öreg bonc ugyanúgy volt ezzel a dologgal, mint más férfiember, és miután egy életen át színlelte a szűzi életet, egyszerűen szerette volna, hogy ugyanolyan nyíltan, mint bármely épeszű boncnak vagy férfinak, neki is lehessen felesége vagy ágyasa.

– Taira-szan – mondta a bonyolult magyarázattól elgyötörten –, nekem kell most fürdõ, masszázs, szaké aztán étel. Kell neked is. Kérlek, gyere velem.

Útközben már megbánta, hogy meghívta a gajdzsint: a sója most rájön, hogy beszél angolul. Rá is jött.

– Íííí, Otami-szan, hogy te milyen remekül beszélsz gajdzsinul! – kiáltott fel. – Szeretném ismételten tudomásodra hozni, hogy én támogatom a szonnó-dzsóit. A legokosabb fiamat el is küldtem egy gajdzsin bonchoz, és ráparancsoltam, tegyen úgy, mintha áttérne arra a nevetséges hitükre, de csak azért, hogy megtanulja a nyelvüket meg a szokásaikat.

– Biztos, hogy a szolgáid megbízhatók?

– Úgy vigyázunk rád, mintha a családunkhoz tartoznál. Azért a biztonság kedvéért jó volna, ha az egész étkezdét kibérelnéd, és szólnál ennek a Tairának, hogy a fürdõházban csak japánul beszéljen. Tényleg olyan gyorsan tanul?

– Nagyon.

– A titkod nálam el van temetve. Szonnó-dzsói!

Most visszagondolva, Hiraga komoran elmosolyodott, milyen buzgón alázatoskodott elõtte a sója. Nem hitt neki. Kíváncsi lennék, gondolta, mit tenne, ha rájönne, hogy fel akarjuk gyújtani Jokohamát. Összecsinálná magát, de még a fenekét se törölné meg, úgy rohanna a hírrel a bakufuhoz. Baka!

Tyrer még mindig farkasétvággyal evett. Hiraga sem lakott még jól, de japán szokás szerint csak csipegetett. Szoktatta magát, hogy kevéssel is beérje: több a szűk esztendõ, mint a bõvelkedõ; ugyanígy szoktatta magát a hideghez és a fájdalomhoz is: többször van hideg, mint meleg, jobb, ha nem éri készületlenül az embert. A kevés jobb a többnél. Kivéve, ha szakéról van szó. Vagy párnázásról. Elmosolyodott.

– Szaké! Kampai, Taira-szan!

A flaska hamarosan kiürült. Hiraga egyre kínálgatta Tyrert, azt mondta, õsi japán szokás, hogy egymás egészségére igyanak. Tyrerbõl hamarosan csak úgy ömlött a szó: mesélt a gajdzsinok háborúiról, a brit birodalomról, elmondta, milyen termékeket gyártanak, és azokból mennyit. Mivel esküdözött, hogy minden, amit mond, úgy igaz, ahogy mondja, Hiraga egyelõre hitt neki. Aztán elõkerültek Tyrer iskolai atlaszai és térképei, vagy egy órán át tanulmányozták a mappákat. Hiragát nagyon megrázták az új ismeretek.

– Hogyan lehet ilyen kicsi ország, mint Anglia uralkodik ilyen sokon? – kérdezte.

– Ennek számos összetevõje van. – Tyrer annyira belemelegedett a magyarázgatásba, hogy egy pillanatra elfeledte: lehetõleg minél egyszerűbb szavakat és kifejezéseket kell használnia. – Elõször is nálunk fejlettebb az oktatás. Jobb tanítás, érted? Jobb hagyományok, bölcs és jóindulatú királynõ. Na és a mi egyedülálló kormányzási formánk, a parlament, amely kitűnõ törvényeket és nagyobb szabadságot ad nekünk. És van még egy nagyon szerencsés tényezõi szigetország vagyunk, szigeterõd, a tenger megvéd minket. A hajóhadunk megvéd minket, nyugodtan kereskedhetünk, nyugalomban és biztonságban fejleszthetjük a képességeinket, kísérletezhetünk, mindenfélét feltalálhatunk, többet kereskedhetünk, mint más népek, következésképp több nagyvárosunk és több pénzünk van, Nakama-szan, mint bárki másnak... És mindezeken felül ügyesen alkalmazzuk az „oszd meg és uralkodj” elvét... ezt még a rómaiak találták ki. – Tyrer felnevetett és felhajtotta szakéját. – És ami a legfontosabb, amit már mondtam is: kétszer annyi hajónk és ágyúnk van, mint az utánunk következõ két legnagyobb országnak együttvéve. A világ összes hajójának a fele brit, brit legénységgel, brit pattantyúsokkal hajózik.

Hiraga csak kóválygott, a felét sem értette. Kik azok a rómaiak? Ha csak a fele igaz annak, amit Taira mond, vagy akár csak a százada, akkor is évtizedekbe telik, mire utolérjük õket. De utolérjük õket. A mi országunk is szigetország, még jobb is, mint az övék, mert ez az Istenek Földje. És derekabb férfiak vagyunk náluk, keményebbek, erõsebbek, jobb katonák, fegyelmezettebbek, bátrabbak, és ami a legfontosabb: nem félünk a haláltól!

Halkan kopogtattak, ismét félresiklott a sódzsi.

– Kérlek, bocsáss meg, Otami-szan – mondta a cselédlány –, de a sója kéri, hogy fáradj át hozzá egy percre.

Hiraga kurtán biccentett, közölte Tyrerrel, hogy rögtön jön, s követte a szolgálólányt. Kimentek a sikátorra, majd az utcára. Az a néhány járókelõ, aki látnivalóan észrevette Hiragát, udvariasan meghajolva üdvözölte, de csak annyira mély meghajlással, mint egy kereskedõt, nem mint egy szamurájt: figyelmeztették õket. Helyes, gondolta Hiraga.

A sója az egyik belsõ szobában várta egy asztal mögött térdelve, könyökét kényelmesen egy kartámaszon nyugtatva. Meghajolt. Egy macska dorombolt mellette.

– Bocsáss meg, amiért megzavartalak, Otami-szan, de van néhány dolog, amelyekrõl érzésem szerint tudnod kell. – A markáns arcú férfi egy parányi kannából zöld teát töltött két parányi csészébe. A tea – akárcsak az úgynevezett „tojáshéj” porcelánból készült csészék, egészen rendkívüli volt. Hiraga rossz elõérzettel várakozott. A sója ivott még egy korty teát, aztán egy irattekercset húzott elõ kimonója ujjából, és kisimította. A bakufu által kibocsátott körözési plakát volt az. A bakufu két koku jutalmat tűz ki ennek a gyilkos forradalmárnak a fejére, aki számos álnevet használ, amelyek egyike Hiraga...

Hiraga a kezébe vette, úgy tett, mintha most látná elõször. Felmordult és visszaadta.

A sója az asztalon égõ gyertya lángjába tartotta a papírt. Mindketten tudták, hogy levágatott hajával és gyorsan serkenõ szakállával Hiragát szinte lehetetlen felismerni.

– A bakufu egyre álnokabb módszerekkel üldözi derék sisijeinket – mondta a sója.

Hiraga csak bólintott. Várt.

A sója szórakozottan simogatni kezdte a dörömbölõ macskát. – Josi nagyúr állítólag hamarosan elküldi megbízottját a gajdzsinok vezetõjéhez, hogy fegyverekrõl tárgyaljon vele. Nem kétséges, hogy egy ilyen magas méltóság, mint õ, magasabb árat kínál majd, mint a csósúiak – mondta a sója, majd némi szünet után óvatosan hozzáfűzte: – A gajdzsinok annak adnak el, aki a legmagasabb árat kínálja.

Hiraga Raiko révén hallotta már, hogy csósúi szamurájok jártak a Nemes Házban – Josivarában szinte mindenki tudott róla –, és biztos volt benne, hogy ha tudná a valódi nevüket, kiderülne, hogy személyes ismerõseirõl van szó, de legalább a családjukat ismerné. Alig egy esztendeje, hogy egyik féltestvére, aki Simonoszekiben ugyanabba az angol iskolába járt, amelyikbe õ, tagja volt annak a küldöttségnek, amely az elsõ száz puskát megvásárolta.

– A gajdzsinokban nincs becsület.

– Visszataszító. – A sója ismét ivott egy kortyot. – A jedói várban nagy a nyüzsgés. Állítólag a sógun és a császári hercegnõ egy-két héten belül Kiotóba indul.

– Ugyan miért mennének? – kérdezte Hiraga közömbösséget színlelve, ami azonban nem tévesztette meg a sóját.

– Nem tudom, Otami-szan – göcögött a sója –, mindenesetre fölöttébb érdekes, hogy a sógun nekivág egy ilyen hosszú, veszedelmes útnak, és bemerészkedik ellenségei barlangjába, oda, ahova azelõtt mindig csak a fullajtárait küldte. – Elgondolkodva vakargatta a macska hasát. – A ródzsú emeli az adót a Toranaga-birtokokon, hogy abból fizessenek a vásárlandó ágyúkért, és puskákért. Csak Szacumában, Toszában és Csósúban nem emelik.

Ugyan mi másra valók a parasztok és a kereskedõk, ha nem adófizetésre? – gondolta Hiraga.

– Ha a Mennyek Fia nem él mennyei eredetű hatalmával, a bakufu megint évszázados polgárháborúba sodorja Japánt.

– Szerintem is.

Hiraga elgondolkodott: hogyan lehetne letéríteni a tervezett útról a bakufut és Toranaga Josit. Akimotót azonnal el kell küldeni Jedóba, az Akácvirág Fogadóba. Napok óta nem hallottunk se Koikóról, se a mama-szanjáról...

– És végül még valami. Úgy tűnik, sisi barátod, Ori-szan a tervekkel ellentétben mégsem indult el Kiotóba.

Hiraga szeme elszíntelenedett, olyan lett, mint egy hüllõé. A sója egész benseje megborzongott. A macska nyomban érzékelte: egyetlen sima mozdulattal felállt, feszülten figyelt. Végül Hiraga törte meg a csendet.

– Hol van?

– A kolónián. Azon a részen, ahol a gajdzsinok alja népe inni és párnázni szokott.

André Poncin éjféltájban bekopogtatott a Három Ponty ajtaján. A kapus azonnal beengedte. Raiko elésietett, leültette, szakét hozatott. Néhány perc múlva már a kolónia és Josivara legfrissebb híreirõl beszélgettek.

– ...és a végrehajtók járõrei minden házat átkutattak, Furanszu-szan. Mintha mi bűnözõket rejtegetnénk! Josivarában tilos az ilyesmi. Tudjuk mi jól, hogyan töltsük meg a rizsestálunkat: úgy, hogy ügyelünk a békére, és nem keressük magunknak a bajt. A végrehajtók még most is ott állnak a fõkapunál, alaposan megnéznek minden járókelõt. – Raiko legyezni kezdte magát, eszébe jutott, hogy õ is épp csak meg tudott szökni. Nagyon bánta már, hogy a sisiket a házába invitálta. Legfõbb ideje, hogy valahova máshova költözzenek, gondolta.

– Miféle bűnözõket keresnek? – kérdezte Poncin.

– Árulókat, fõként roninokat, de hát ezeknek áruló mindenki, aki ellenük van. De legfõképp a roninok.

– Bakufut támadják? Lehet bakufut megszüntet? Forradalom?

Raiko halkan felkacagott, és új szakésflaskát bontott. – A bakufu olyan, mint a börtönben a poloska: ha megölsz ezret, ezer másik jön a helyébe! Nem, a bakufu és a sogunátus az maga Japán. Míg világ a világ, itt ülnek a nyakunkon.

– Ma este Taira-szan itt?

Raiko megrázta a fejét. – A lány, akit keresett, nem volt elérhetõ. Ajánlottam neki egy másikat, de az nem kellett neki, elment. Érdekes, neh? Sok tekintetben különös fiatalember, bár valószínűleg jó vendég. Köszönöm, hogy bemutattad szerény házamnak.

– Na és ez a japán tanító, ez a szenszei, a szamuráj, akit Taira talált, õ ki, Raiko?

– Sajnos, nem tudom, de úgy hallottam, hogy jedói. Állítólag a kolónián lakik, a faluban.

– Taira-szan beszél Taira-szanról Fudzsikónak?

– Fudzsiko még sose mondta, de majd megkérdezem tõle. Legközelebb talán már tudok válaszolni, Furanszu-szan.

Poncin nem hitt neki. Mindegy, gondolta, majd elmondja, ha akarja. – A medicina megvan?

– Természetesen. Egy ilyen kedves vendégért a lelkemet is kitenném.

Poncin elõvette és az asztalra tette a fülbevalókat. Az asszony szeme felcsillant. Nem nyúlt értük, de Poncin látta, hogy egy pillanat alatt felbecsülte értéküket.

– Megkértek, adjam ezeket ajándéknak – mondta barátságosan. Az asszony kedvesen elmosolyodott, úgy tett, mint aki nagyon meg van hatva, de már tudta, hogy a fizetségét ékszerben fogja megkapni, és azt Jokohamában nem tudja majd eladni. Remegõ kézzel nyúlt értük, de Poncin megelõzte. Tenyerére fektette az ékszert, úgy tett, mintha feszülten vizsgálgatná.

Az Angelique-kel kapcsolatos terve tökéletesen bevált. A Nemes Ház szolgái hasztalanul kutatták végig az utcákat. Angelique nyugtalansága és könnyei õszintének hatottak, és négyszemközt meg is súgta Poncinnek: – Jaj, André, biztos, hogy jól csináltuk? Malcolm nagyon odavolt, én nem is tudtam, hogy ez ennyire drága holmi.

– De hát Malcolm azt mondta magának, hogy bármi kell, csak szóljon neki, nem? Maga nem tehet róla, hogy nem kérdezte az árat... A mandzsettagomb viszont tetszett neki, ugye?

– Igen, de André....

– Marad még elég arany abban a pénzesládikában – felelte Poncin –, van még hitele bõven mindenre, Angelique.

Poncin most elmosolyodott magában, és teljes figyelmét Raikóra fordította.

– Ékszer érték sokszor több medicinánál.

– A vételár minden bizonnyal. De ezeket a fülbevalókat el kell küldenem Jedóba vagy a nagaszakibeli Josivarába. Nehéz lesz eladni. De kérlek, ne aggódj, én segítek neked megszabadulni attól a nem kívánt gyerektõl.

– Nem az enyém! – csattant fel André Poncin.

– Jaj, kérlek, bocsáss meg! – mondta rögtön Raiko; hitt Poncinnek. Örült, hogy a gyerek nem Ponciné, nagyon megkönnyebbült ettõl a ténytõl. Nem akarok több bonyodalmat ezzel az emberrel, gondolta.

– Csak barátom barátnõjének segítek, aki lakik Drunk Townban.

– Kérlek, bocsáss meg, bocsáss meg.

André Poncin keserűen elmosolyodott. – Te értesz; gyöngyökhöz, tudod, hogy ez ér ötvenszer annyit, mint a medicina.

Raiko továbbra is mosolygott, a hangja behízelgõ volt, de gondolatban a fogát csikorgatta. – Majd felbecsültetem. Természetesen többet érnek, mint az orvosság.

– Természetesen. – Poncin Raiko felé nyújtotta az ékszereket. A gyöngyök csaknem feketén csillogtak, Sea Island-i gyöngyök voltak. Raiko a foga közé vette a gyöngyöket, hogy érezze, hidegek-t, gondosan végigharapdálta õket, de foga éle nem ejtett csorbát rajtuk. Látva, hogy csakugyan valódiak és értékesek, barátságosan megkérdezte: – Mi az ára, régi barátom?

– Ennek ára medicina, ha kell, második medicina is. Ára minden, ami kell, ha ital nem jó. Érted? Minden, ami kell... Ami kell gyereket megakadályozni. Igen?

– Igen – bólintott boldogan Raiko; tudta, hogy remek üzletet csinált. – Egészen biztos lehetsz benne, hogy nem lesz gyerek.

– Meg húsz aranyoban – tette hozzá André Poncin, és örömmel látta, hogy az asszony arcán a rémület vonásai jelennek meg. Poncin tudta, hogy ez az összeg alig harmada annak, amennyit majd Raiko keres ezen az üzleten. Az asszony jajveszékelt, szitkozódott. Hosszasan alkudoztak, mindketten élvezték az alkudozást, mindketten ismerték a medicina valódi értékét. Hamarosan közel jutottak a megegyezéshez, de aztán Raiko egyszer csak furcsa tekintettel kezdte méregetni André Poncint. Kedvelte ezt a férfit, ugyanakkor sajnálta is, és arra gondolt, hogy talán nem kellene beleavatkoznia a karmájába.

– Mi az? – kérdezte gyanakodva Poncin.

– Hadd gondolkozzam egy percig, Furanszu-szan.

Késõbb egészen más, puha, meleg hangon, mint a régi idõkben, amikor André Poncin még új vendég volt nála, és bõkezűen s gyakorta megvendégelte az egész házat, azt mondta: – Sok víz lefolyt sok híd alatt, mióta megismertelek, sok kellemes idõt töltöttünk egymás társaságában... De itt, ebben a mi Lebegõ Világunkban, nemcsak az öröm, a bánat is otthonos. Könnytavak között kanyarognak ösvényeink, amerre a karma diktálja. Eszembe jutott, hogy utoljára Hana szerzõdésén vitatkoztunk így.

André Poncin arca maszkká merevült. – Nem beszél Hanáról.

– Jaj, kérlek, bocsáss meg, de muszáj, mert azt hiszem, tudok egy megoldást.

– Nincsen megoldás! – csattant fel dühösen André Poncin. – Nincs orvosság, Hana meghalt, Hanának köze semmi gyöngyökhöz!

– Ez igaz. Kérlek, higgadj le, és hallgass meg – mondta szelíden Raiko. Lehet, hogy tudunk találni neked egy másik Hanát, egy hasonlót, de olyat, aki már szintén megkapta a kínai kórságot.

– Nem kell! – robbant ki döbbenten Poncin. – Kórság nagyon rossz, nagyon rossz, csinál embert rondának.

– Igen, a vége felé – magyarázta türelmesen Raiko. – De sokszor éveken át semmi jele. Az illetõ nem csúnyul meg, nem látszik rajta semmi, Furanszu-szan... Évek is eltelhetnek így. Karma. Keressek neked egy ilyet?

André Poncin már nyitotta a száját, de nem szólt, csak ingatta a fejét.

– Hallgass rám, kérlek. Ha találnánk neked egy új Hanát...

– Nem!

– ...és ha neked is tetszik, és te is tetszel neki, együtt lehettek egészen addig, majd te eldöntõd... – Raiko felvonta vállát. – Ne gondolj most a jövõre, most ma van. Ez a Lebegõ Világ legfontosabb szabálya. A lányt tarthatod itt nálam. Építek neked egy új házat, a másikat természetesen leromboljuk, a lányt minden szempontból úgy kezeled, mint Hanát, ugyanazt az árat, ugyanazt a havi ruha- és szálláspénzt fizeted...

Az asszony tekintete szinte belefúródott Poncinbe. Poncin érezte, hogy a lelkébe lát, látja, mennyire küzd a hirtelen feltámadt reménnyel, mennyire szeretné elfogadni az ajánlatot, amely megszabadítaná kínjaitól. Tudta, hogy karmájának híre a gondolat sebességével járta be egész Josivarát, mostantól fogva minden ház zárva lesz elõtte. Nagyon udvariasan, de minden lány, minden mama-szan el fogja utasítani, ha párnázásról lesz szó, nem marad más, csak Drunk Town... És Damoklész kardja akkor is állandóan ott függ majd a feje fölött. És ami még rosszabb volt: a vágya egy pillanatra sem csillapodott, még jobban kívánta a párnázást, mint annak elõtte. Ez a vágya hajszolta be Angelique-hez két nappal ezelõtt este. Szűz Máriám, segíts meg, gondolta, csaknem elsírva magát, nem akarom õt is megfertõzni.

– Van egy másik lehetõség is – mondta különös tekintettel Raiko. – De ezt késõbb is megbeszélhetjük. Most beszéljünk inkább Hanáról.

– Hanáról nem beszél!

– Muszáj, Furanszu-szan. Most kell róla beszélni. Te akartad tudni, hogyan halt meg, neh? – Raiko látta, hogy Poncin pupillája összeszűkül, és hogy szinte eláll a lélegzete. – Te belerohantál az éjszakába, Hana meg ott maradt zokogva, és bevallotta nekem, mi történt. Én legalább annyira meg voltam döbbenve, mint te. Azonnal kiparancsoltam a házamból. Elátkoztam még a pillanatot is, mikor megláttam, pedig addig úgy szerettem, mintha a lányom lett volna. Neked természetesen igazad volt, meg kellett volna ölnöd, nem csak megverned. Igazad volt, Hana mama-szanjának természetesen mindent el kellett volna mondania. El kellett volna mondania abban a pillanatban...

– Beszélj lassabban... lassabban.

– Kérlek, bocsáss meg, de ezt nagyon nehéz lassan elmondani. Annak a mama-szannak abban a pillanatban értesítenie kellett volna, amint megtudta. Rettenetesen dühös lettem, otthagytam Hanát, utánad rohantam az utcárá, de már eltűntél. Visszamentem, és akkor az egyik lány... Mieko volt az... Mieko berohant, és azt kiabálta, hogy Hana megpróbált harakirit elkövetni...

Raikót kiverte a veríték. Nem ez volt az elsõ öngyilkossági kísérlet, amelyhez valamilyen formában köze volt. Látott vagy tucatnyit az alatt a negyvenöt év alatt, amit kurtizánként és mama-szanként a Josivarákban töltött; itt született a Fűzfavilágban, anyja második osztályú kurtizán volt. Az öngyilkosságok legtöbbjét méreggel követték el, mások a folyóba ölték magukat, néhányan kést döftek magukba, de elõfordult szerelmesek kettõs öngyilkossága is. Volt, aki azért ölte meg magát, mert teljesen elszegényedett, noha szamuráj volt. Sok öngyilkosságot látott tehát, de Hanáé volt a legszörnyűbb. Mikor berohant hozzá, Hana már a haláltusáját vívta, nem lehetett rajta segíteni. A nyaka több helyen el volt metszve, de a vágások nem értek se artériát, se vénát, és a légcsövet is épp csak megsebezték. A vágás mentén apró buborékok jelentek meg, csúnyán vérzett, de nem eléggé. Hana összekucorodva hevert a futonokon, mellette a kés, de már nem volt annyi ereje, hogy megmarkolja: valahányszor megpróbálta fölemelni, kicsúszott a kezébõl. És eközben zokogott, fuldoklott, öklendezett, bocsánatért könyörgött, és azt kiabálta, segítség, segíts, segíts.

– Nem akart már élni, Furanszu-szan – mondta szomorúan Raiko. – Láttam már ilyet eleget, úgyhogy tudom. Ha túlélte volna, akkor is újra meg újra megpróbálta volna, egészen addig, míg meg nem hal. Ebben a mi világunkban eljön az idõ, amikor az ember nem tehet okosabbat. Állatokat is megölünk, hogy ne szenvedjenek... Az embernek is joga van ennyi könyörületre. Úgyhogy segítettünk neki. Megnyugtattuk, megmosdattuk, felültettük, még volt ideje kimondani, hogy Namu Amida Bucu, aztán fogtam a kést, belevágtam a torkába. Egy pillanat alatt vége lett. Hát, így halt meg.

– Te... Te megöl... Részben te megöl Hana?

– A mama-szanja voltam, kötelességem volt – felelte fakó hangon Raiko. Egy ideig megint hallgatott, sóhajtozott. – A halála elõtt arra kért, hogy még egyszer kérjek tõled bocsánatot, hogy könyörögjek neked... Hogy bocsáss meg neki.

– Te... És te? Megbocsát? Te megbocsát?

Milyen furcsa kérdés, gondolta meghökkenve Raiko. – Hana olyan volt, mint a tavalyi cseresznyevirág szirma, elfújta a szél. Nincs szüksége megbocsátásra. Csak Fűzfavilág egy szirma volt. Érted?

André Poncin bólintott; csak úgy zúgott a feje. Nem értette Raiko minden szavát, de megértette, hogy mit tett és miért. Egyidejűleg gyűlölte és áldotta az asszonyt. Egyszerre volt megkönnyebbült és szomorú, egyszerre szeretett volna öngyilkos lenni és ugyanakkor új remény töltötte el.

– Három férfi, három férfi elõttem. Kicsoda?

– Kérlek, bocsáss meg, de ezt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy japánok voltak. Tényleg – felelte Raiko õszinte tekintettel; a neveket eltemette a legtitkosabb szívébe. – De most beszéljünk ezekrõl. – Kinyitotta a kezét. A feketés árnyalatú gyöngyök tompán csillogtak az olajlámpás fényében. – Egyezzünk meg abban, hogy bármennyit kapok ezekért a gyöngyökért, te megkapod a harmadát, plusz az összes medicinát és minden más segítséget, ami kell. Az egyharmada... – Raiko hirtelen elhallgatott: megértette, ki az a barát Drunk Townban.

A medicina a tajpan menyasszonyának kell, gondolta izgatottan. Állítólag õ vesztett el tegnap valamilyen ékszereket. Biztos, hogy õ az, a gyöngy a bizonyság. És ha tényleg errõl a nõrõl van szó, akkor a tajpan nyilván nem tud a magzatról... Íííí, igazán gyümölcsözõ ez a mai este, gondolta jókedvűen. Egy ilyen fontos hölgy titkos várandóssága... Rendkívül értékes információ lehet. Jól alakulnak a dolgok. Taira meg szinte beszorult Fudzsiko jádekapujába. Vajon mi vonzza ehhez a lányhoz a kerekszeműeket? Végül, de nem utolsósorban kiderült, mi a teendõ Furanszu-szannal, az én értékes gajdzsin kémemmel.

Kiabálni szeretett volna örömében, de nem mutatta, Poncinre nézett. – A harmada, Furanszu-szan?

André Poncin üres tekintettel nézett rá, bólintott.

– Megmondtad a hölgynek, hogy azért van kockázat?

– Mi kockázat? Raiko mond sokszor, medicina jó.

– Az is, legtöbbször. De ha az oldat nem hat... De most ezzel ne foglalkozzunk. Reméljük, hogy Buddha rámosolyog a hölgyre. – Raiko Poncin szemébe nézett. – És rád is. Neh?

André Poncin szótlanul nézett rá.

November nyolcadika, csütörtök

Drága Colette!

Három hét elrohant, és holnap nagy nap lesz, írta izgatottan Angelique, olyan boldog vagyok, alig tudom elhinni. Remekül alszom, rózsás az arcom, mindenki bókokkal halmoz el, az alakom jobb, mint valaha...

Semmi jele, gondolta. A világon semmi. Talán csak a keblem... De lehet, hogy csak képzelem. És holnapra ennek is vége.

Az íróasztalánál ült az öbölre nézõ szobában, nyelve hegyét kidugta foga között, úgy írta a levelet.

Holnap Szent Teodor napja lesz – folytatta, ő az én új védőszentem. Tudod, Colette, a házasság révén én is brit leszek (nem angol, mert Malcolm részben skót és csak részben angol), és Szent Teodor az egyik legjobban tisztelt szentjük. Szent Teodor sem született britnek, görög volt, ezerkétszáz évvel ezelőtt élt, és Canterbury érseke lett belőle, ami azt jelenti, hogy a brit szigeteken olyan volt, mint nekünk a pápa. Megreformálta az egyházat, száműzte a pogány praktikákat, szent ember volt, kedves, különösképp a nõkhöz, nyolcvannyolc évet élt. A tiszteletére holnap böjtöt tartok.

Szent Teodorról Leó atya mesélt nekem. Az az igazság, hogy nem nagyon szeretem ezt az atyát, valahogy olyan büdös (kénytelen vagyok egy illatosított zsebkendőt tartani az orrom alá gyónáskor, te biztos, hogy elájulnál tőle, drága Colette). Múlt vasárnap rosszul éreztem magam, és valószínűleg most vasárnap sem megyek templomba. Emlékszel még ugye, hogy csináltuk, amikor nem volt kedvünk iskolába menni...

Kinézett az ablakon, elnézett a tajtékos tenger felé, de igazából nem is látta; szemét elhomályosította az elképzelt rózsás jövõ. Itt a lakosztályában meleg volt, nyugalom, nem volt huzat, az ablakok jól zártak, a kandallóban pattogva lobogott a tűz. Malcolm Struan kényelmesen elnyúlva szunyókált mellette egy magas hátú, vörös bársonyhuzatú karosszékben, ölében és lába körül iratokkal, levelekkel, számlákkal. A két lakosztály közötti összekötõ ajtó nyitva volt, Angelique folyosó felõli ajtaja szintén. Ez volt az új módi. Jobb így, mondták mind a ketten, rengeteg idõ lesz még a magánéletre.

Angelique az elõtte álló napra gondolt. Nem félt, ellenkezõleg. Alig várta, hogy találkozzon André Poncinnel este a követségen. Már kimódolták az ürügyet: Angelique lakosztályát ki kell festetni, és arra a három napra Angelique visszaköltözik a követségre. Angelique elmosolyodott és f olytatta az írást.

Majd szétvet az energia, Colette drágám. Mindennap lovagolok, persze nem a palánkon túlra, abból elég volt egyszer, hanem a lóversenypályán. Phillip Tyrer és Settry szokott elkísérni (Pallidar). Settrynél jobb lovast még sose láttam. Máskor francia és angol lovastisztek kísérnek ki a pályára, és persze nem feledkezem meg szegény Marlowe-ról sem, aki egy drága, aranyos férfi, de sajnos nem az a lóra termett fajta. Három napja mindhárman átmentek Jedóba, ahol Sir William és a követek a bennszülött kabinettel és a sógunnak nevezett királlyal találkoznak.

Malcolm állapota javul, de sajnos nagyon lassan, még mindig erősen sántít. De csodálatosan viselkedik – leszámítva a postanapokat (havonta kétszer). Olyankor dühöng: haragszik mindenre és mindenkire, még rám is. De ez csak amiatt van, mert a postával mindig érkezik levél az anyjától, kezdem már gyűlölni azt a nőt, aki állandóan nyúzza, hogy menjen már haza Hongkongra. Három nappal ezelőtt Malcolm még a szokásosnál is jobban felizgatta magát. Megérkezett a Nemes Ház egyik klippere, amely ezúttal nemcsak levelet hozott, hanem a kapitánya révén szóbeli üzenetet is: „Hálás lennék, uram, ha a kirakodás után nyomban a hajóra jönne. Az utasításom úgy szól, hogy a kirakodás után azonnal induljak vissza önnel és Hoag doktorral Hongkongra."

Még sose hallottam, hogy Malcolmmal valaki ilyen stílusban mert volna beszélni, Colette! Azt hittem, szegény Malcolmot rögtön megüti a guta. A kapitány behúzta a nyakát, és elmenekült. Én megint megpróbáltam rávenni Malcolmot, hogy tegyük meg, amit az anyja mond, de csak rám förmedt: „Majd akkor megyünk, ha én akarok, azt a keserves mindenit! Ne hozza ezt nekem szóba még egyszer!" Errefelé lassan múlik az idő, sokat olvasgatok, elolvasok mindent, ami csak a kezembe kerül. És tanulok! Szeretném megismerni a kereskedelmet, az ópiumot, a teát, a gyapotot, a selyemhernyókat... de rettenetesen vigyázni kell. Amikor első alkalommal megpróbáltam szóba hozni Malcolm előtt egy cikket, amely arról szól, hogy Franciaországban milyen siralmas helyzetben van a selyemipar (ezért olyan értékesek a japán selyemhernyók), Malcolm azt felelte: „Maga ezen ne törje azt az aranyos kis fejecskéjét, Angel..." Üzleti ügyekrõl még véletlenül sem beszél előttem. Olyannyira nem, hogy egészen ingerült lett, amikor felvetettem, mi volna, ha a Struan alapítana egy céget Franciaországban...

Jaj, drága Colette, bárcsak itt lennél, úgy kiönteném neked a szívemet! Annyira hiányzol, hiányzol, hiányzol...

A csontnyélbe foglalt, acél tollszem pacát vetett. Gondosan felitatta, aztán megtörölte a tollszemet. Elcsodálkozott, milyen könnyű a művelet, és hogy a tollszem megint olyan, mint új korában. Néhány évvel ezelõtt még mindenki lúdtollat használt, és ilyen esetbén egy tollkéssel újra kellett volna faragni, hogy még egy-két oldalt tudjon írni vele. Ezek a Birminghamben gyártott, Mitchell-féle tollszemek azonban napokig tartanak. És nem csak egyetlen méretben és formában léteznek, ki-ki olyat választhat, amilyen megfelel az ízlésének.

Háta mögött Struan összerezzent, de nem ébredt fel. Milyen nyílt az arca így álmában, gondolta Angelique.

Nyílt az ajtó, Ah Szo trappoft be. – Úrnõ, ebéd. Akar itt vagy lent, hallod-e?

Struan nyomban felriadt. – Az úrnõd itt ebédel – mondta nyersen, kantoni nyelvjárásban. – Én meg lent a nagy ebédlõben. Mondd meg a szakácsnak, hogy nagyon tegyen ki magáért.

– Igen, tajpan. – Ah Szo kicsoszogott.

– Mit mondtál neki, Malcolm?

– Csak azt, hogy maga itt ebédel, én meg lent. Meghívtam Dmitrit, Jamie-t és Norbertet. – Struan egy pillanatig elnézte Angelique halvány fényben kirajzolódó alakját. – Maga gyönyörű.

– Köszönöm. Nem ebédelhetnék én is lent?

– Nem, sajnos ez most üzleti ebéd. – Struan nagy erõfeszítéssel felállt, Angelique odanyújtotta neki a két botot. Struan, mielõtt elvette volna tõle, átölelte. Angelique hozzásimult. Nem mutatta, mennyire dühös, hogy megint szobafogságra ítélték. Nincs hova menni, nincs mit csinálni, legfeljebb irkálni vagy olvasgatni még egy kicsit. Aztán várni. Unalom, unalom.

Pincér Lun négyfelé vágta a nagy, vastagon megtöltött almás lepényt. A szeleteket míves óntányérokra helyezte, jó adag tejszínt tett melléjük, és felszolgálta a négy férfinak.

– Jóságos mindenható, ezt meg hol az ördögben szerezte? – kérdezte Norbert Greyforth.

– Megáll az eszem – mondta Dmitri.

– Ja, hogy a tejszín? – McFay böffentett. – Pardon. A tajpannak köszönjék. – Dmitri bekapott egy kanálkával. – Fél éve Hongkongon ettem utoljára tejszínt. Ez veszettül finom. Csak a Nemes Ház számára?

Malcolm elmosolyodott. – Az egyik klipperünk pár napja hozott három tehenet. A katonák szállásmestere segített becsempészni õket a katonalovak közé. Nem akarom, hogy a japánok észrevegyék. Éjjel-nappal őriztetem õket. Ha a tehenek bírják az itteni klímát, úgy tervezem, létrehozok itt egy tejgazdaságot, valami olyasmit, mint Hongkongon. Eredetileg Jamie ötlete volt. A termékeibõl természetesen bárki vásárolhat majd.

– A szokásos nemes árakon? – kérdezte Greyforth gúnyosan. Látnivalóan bosszantotta, hogy csak most értesült Struanék újabb vállalkozásáról.

– Olyan áron, amelyben benne van a tisztességes haszon is – válaszolta Struan. – Parancsol még, Dmitri?

– Köszönöm. Remek ez az almás, Malcolm!

– Mi újság Amerikában? – kérdezte Jamie, hogy megtörje a Struan és Norbert Greyforth között kialakulni kezdõ feszültséget.

– Semmi jó – felelte Syborodin. – Sõt. Mindkét fél fegyverkezik, puskákat, nagy hatótávolságú ágyúkat vásárolnak... Ezek halomra ölik egymást, ilyet még nem is láttam. Úgy látszik, megõrült az Újvilág.

– Az egész világ megõrült, barátom – mondta Greyforth. – Bár az is igaz, hogy a szerencsések számára a háború jó üzlet. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ha cukorra van szüksége, a Brocktól megkap mindent, ami csak kell. – Struan bosszantására hozzáfűzte még: – Méghozzá méltányos árakon.

– Nagyon meglepne, ha Brockéknál bármi is méltányos volna – vetette oda könnyedén Syborodin. Pontosan tisztában volt vele, milyen óriási veszteségeket szenved a Struan Tyler és Morgan Brock ügyes húzása miatt, de nem érdekelte. Semmi közöm a háborújukhoz, gondolta, van nekem nélkülük is elég gondom. – A népnek sohasem tesz jót a háború. Az árak megint az egekig emelkednek... Hallották, hogy Lincolnnak sikerült keresztülvernie a kongresszuson azt az átkozott adótörvényét? Abból akarja finanszírozni a háborút. – A kanalak megálltak a levegõiben.

– És hány százalékra emelik?

– Dolláronként három centre – húzta el a száját Syborodin. Mindenki felnevetett.

– Biztos?

– Épp ma hallottam. A Calif Belle egyik matróza mondta.

– Három százalék? Maguk boldog emberek, Dmitri – mondta McFay. Már csaknem az egész almás pitét megette. – Én tizenötre számítottam.

– Megõrült? Abból forradalom lenne.

– Maguknál már most is az van. Ez a három százalék egyébként ugyanannyi, mint nálunk. Maguknál viszont csak három évre vezetik be, ami... De álljon csak meg a menet! – erõsödött fel McFay hangja. – Ezt csak ígéri Lincoln. A Frisco Cronicle legutóbbi száma szerint megesküdött, hogy csak három évre vezetik be... ha a kongresszus beleegyezik.

– Ez igaz, de maga is ismeri ezeket az istenverte politikusokat, Jamie. Ha egyszer sikerül keresztülnyomniuk egy adótörvényt a kongresszuson vagy a parlamenten, azt soha többé nem vonják vissza. Szerintem ez a három százalék csak a kezdet.

Greyforth nagyot böffentett. – Jó volt ez a tejszín, Malcolm fiam. Nos, halljuk, mivel tartozunk ezért a lakomáért?

A hangulat egy pillanat alatt megváltozott. Az asztal körül megsűrűsödött a levegõ.

– Javaslom, elõször beszéljünk arról, ami minden kereskedõt érint – folytatta Greyforth. – Beszéljünk arról, miért nem engedi Sir William, hogy mi is elkísérjük a sógunhoz meg a bakufuhoz. Szerintem ki kellene rúgni. Ilyet még soha életemben nem hallottam!

– Én sem – mondta Struan. – Az volna a minimum, hogy legalább egy képviselõnk legyen jelen.

– Egyetértek – bólintott komor arccal Syborodin; gondolatban már otthon járt. Az egyik bátyja már meghalt. – A mi követünk elég rendes, de jenki. Mondtam neki, hogy nevezzen ki helyettesének, de fütyült rá. Magának van valami ötlete; Malcolm?

– Szerintem közösen kellene kiállítanunk egy bizottságot, annak révén gondoskodni róla, hogy ilyen ne fordulhasson elõ. Azonnal küldöttséget kellene menesztenünk a kormányzóhoz, és...

– Stanshope egy hülye – mondta halvány mosollyal ajkán Greyforth. – De azért megcsinálja, amit Struan mama mond neki.

– A kormányzó nem a mi bábunk, ha erre céloz – vágott vissza Struan. Tekintete ugyanolyan jeges volt, mint a hangja.

– Báb vagy sem – szólt közbe Syborodin –, a kérdés itt most az, hogy hajlandó-e kirúgni Ványadt Willie-t?

– Ezt nem teheti – felelte Struan –, ezt Londonnak kell megtennie. Én amondó vagyok, hogyha William nem hajlandó beleegyezni, hogy a jövõben mi is jelen lehessünk a tárgyalásokon, akkor fel kell vetnünk Stanshope-nak, hogy az ügyet terelje politikai síkra. Elvégre mi itt mindannyian adófizetõk vagyunk. A kínaiakkal is mi tárgyalunk. Itt miért ne tehetnénk? Szerintem, ha összefogunk, eredményt tudunk elérni, így van, Norbert?

– Az a disznó Stanshope bármit megtesz, csak hogy békén hagyják. – Greyforth arcán megfeszültek a vonások. – De itt a fõ probléma nem Ványadt Willie. Az admirálissal van a gond. Szerintem õt kellene leváltatni. Ez sokkal fontosabb, mint hogy Williamet félreállítsuk. Az admirális az, aki nem hajlandó lövetni ezeket a nyavalyásokat. Rajta múlik, nem Williamen... Ezt a vak is látja. – Greyforth felhajtotta konyakját, s újratöltötte poharát. – Tényleg jó ez a tejszín, de a konyak mintha egy picit kaparós lenne. Megengedi, hogy átküldjek magának egy hordó Napóleont?

Struannak nagy erõfeszítésébe került, hogy uralkodjon indulatain. – Ha gondolja... Na és ami a japánokat illeti? Rájuk is tud talán valamilyen jobb megoldást?

– Mindenki tudja, hogy milyen megoldást javaslok – csattant fel Greyforth. – Követeljük, hogy adják ki Canterbury gyilkosait, és fizessenek jóvátételt. Ha három napon belül nem teljesítenek, a földdel tesszük egyenlõvé Jedót. Hányszor kell még ismételnem? De ezek a hülyék nem hajlandók normális megtorló intézkedéseket foganatosítani, márpedig a bennszülöttek nem értenek másból.

Elmélyült a csend. McFay rezzenéstelen szemmel nézett maga elé, igyekezett nem mutatni gondolatait. Dühös volt, amiért Struan nem közölte vele még ebéd elõtt a találkozó valódi célját, és így nem tudott neki tanácsokat adni. – Tegyük fel, hogy így van, ahogy mondja, Norbert... Egyetért azzal, hogy maga, Dmitri és a tajpan mint a kereskedõk képviselõi azonnal felkeressék Ványadt Willie-t, amint visszatér?

– Felõlem elmehetünk hozzá, de úgysem érünk el vele semmit. – Greyforth belekortyolt a konyakba. – Én csak azt tudom, mit mondana erre egy igazi tajpan, mit mondana erre Mr. Brock a maga egyszerű, keresetlen módján, keresetlen szavaival. Azt mondaná: az admirális az a rohadt alma a kosárban, amelyiktõl megrohad a többi, Sir William egy nyomorult, pimasz fráter, aki már nem fog megváltozni. Azt mondaná: majd õ elmegy Stanshope-hoz, aki egyébként szintén egy hülye, és az elsõ postával megírja képviselõ barátainknak, hogy csapjanak patáliát. – Greyforth rágyújtott egy manilaszivarra, kifújta a füstöt, és gunyoros hangon folytatta. – És még azt is hozzátenné, hogy noha a mi barátaink jóval befolyásosabbak, mint a magukéi, és sokkal többet is tesznek, azzal együtt egy kalap szart sem érnek, mert öt-hat hónapig is eltartana, mire az ügy elintézõdne. Tehát valami olyasmit mondana: emeld föl a székbõl azt a lottyadt segged, édes fiam! A keserves mindenségit, ez a te dolgod, neked kell megoldanod! Mert ha te nem oldod meg, én megyek a japánokhoz, és szétloccsantom azt a tetves koponyájukat.

Struan érezte, hogy elönti a düh, mint mindig Tyler Brock neve hallatán, vagy ha olvasott róla az újságokban, vagy megpillantotta Hongkongon vagy a lóversenypályán. – Tehát? Mit javasol?

– Nem tudom. Ha tudnám, már megtettem volna. – Greyforth nagyot böfögött. – De azért a titkos japán aranybánya-koncessziójuk ügyében léptem. Sose fogják megkapni.

Struan és McFay leesett állal nézett rá.

Két hete Vargas izgatottan megsúgta Struannak, hogy megkereste õt az egyik selyemszállítójuk, egyben Óta nagyúr követe, és azt mondta, szeretne titokban találkozni a tajpannal, hogy „exkluzív aranybányászati jogot ajánljon a Struannak Kuanto tartomány egész területén, amely a Jedo körüli hegységeket és síkságokat jelenti. A koncesszió fejében fegyvereket kér.”

– Gyönyörű! – válaszolta erre Struan. – Ha tényleg komolyan gondolják, óriási elõrelépés! Eh, Jamie?

– Hát ha tényleg komolyan gondolják...

– Tessék, nézzék, itt a felhatalmazásuk.

Vargas egy finom rizspapírlapot tett eléjük, amelyen kínai stílusú írásjelek oszlopai sorakoztak egymás mellett. Az alján bonyolult mintázatú pecsét látszott. – Ez itt Óta nagyúr pecsétje. Ez a másik pedig a ródzsú egyik tagjáé, Josi nagyúré. Mindössze két feltételük van: az egyik, hogy a találkozóra Kanagavában kerüljön sor, a másik pedig, hogy a bakufunak egy szót se.

– Miért nem? És miért pont Kanagavában? Miért nem itt?

– Csak annyit mondtak, hogy ott akarnak velünk találkozni. A követségen. Ja, igen: és még azt is mondták, hogy este.

– Lehet, hogy valami cselre készülnek, tajpan – mondta McFay. – Gondoljon csak bele, Követség Limet is ott ölték meg, és hogy azok a gyilkosok...

Struan megborzongott a felidézett emlék hatására. De elhessegette aggodalmait. – Majd a katonák megvédenek.

Vargas ismét megszólalt. – Megígérték, hogy a képviselõiknél nem lesz fegyver. Egyedül ahhoz ragaszkodtak, hogy az egész titokban történjék, senhor.

– Magának ez túl veszélyes, tajpan – mondta McFay. – Majd megyek én, viszem Vargast tolmácsnak.

– Bocsásson meg, senhor McFay – mondta Vargas –, de kizárólag a tajpannal hajlandók tárgyami. És úgy vettem ki a szavaikból, hogy tolmácsra nincs szükség, majd õk hoznak valakit, aki beszél angolul.

– Ez roppant veszélyes, tajpan.

– Tudom, de ekkora lehetõséget akkor sem szalaszthatok el. Ilyen nem adódik mindennap. Ha sikerül megkötnünk ezt az egyezséget, óriásit léptünk elõre. Mik a feltételeik, Vargas?

– Nem mondták, tajpan.

– Mindegy, nem érdekes. Fogadja el. Amint lehet, találkozunk. De van egy kikötésem: viszem McFayt is. Csónakon megyünk, Jamie. És rendeljen nekem oda egy gyaloghintót Kanagavába.

A találkozó rövid és szokatlanul nyílt volt. Két szamuráj érkezett. Az egyik, aki Vatanabe néven mutatkozott be, erõs amerikai akcentussal beszélt. – Óta nagyúr akar két keresõt. Gyakorlott keresõt. Keresõk mehetnek bárhova földjén, mi adunk vezetõt. Fegyverek nem lehet. Óta nagyúr garantál biztonság, ad nekik fedél, étel, szakét, amennyit inni bírnak, meg nõket. Szerzõdés egy év. Maga tartja magának arany felét, amit talárnak, maga ad bányászgépek és pallérok, tanítani Óta nagyúr embereit, ha találnak arany. Eladások csinál maga. Ha sikerül, Óta nagyúr szerzõdés csinál második év és harmadik év és még több. Ha Nemes Ház játszik tisztességesen. Megegyeztünk?

– Csak aranyat kell keresniük?

– Igen. Óta nagyúr mondja, neki van kicsi bánya, lehet kicsi bánya közelében sok még, neh? Eladások intéz maga. Kutatók kell lenni jóknak, kik voltak kaliforni vagy ausztráli mezõkön. Megegyeztünk?

– Megegyeztünk, de az ilyen emberek megtalálásához idõ kell.

– Mennyi?

– Két hét, ha vannak ilyenek itt a kolónián, hat hónap, ha Ausztráliából vagy Amerikából kell hozatnunk õket.

– Elõbb jobb. Másik: hány puska van eladó most rögtön?

– Öt.

– Óta nagyúr megveszi, és megveszi csósúi puskákat, amit maga ígért, amikor puskák megérkez. Ugyanaz ár.

– Azokra már szerzõdési kötöttünk. Majd hozunk másik szállítmányt.

– Óta nagyúr akarja csósúi puskák. Azokat akarja. Fizeti ugyanaz ár. Minden csósúi fegyver. Érti? És az összesét, amit szerezni tud. Maga ad el csak neki Japánban, csak kizárólag neki. Érti? Ágyúkat és puskákat is. Amit csak szerezni tud. Óta nagyúr fizet aranyban. Minél többet talál, annál több a magáé.

Se Struan, se McFay nem tudta rávenni a férfit, hogy egy jottányit is változtasson a feltételeken. Struan végül beleegyezett, és megállapodtak, hogy egy hónap múlva újabb találkozót tartanak, akkorra Struan felvázol egy egyszerű szerzõdést, és mellékeli a két férfi életrajzát. Miután a szamurájok elmentek, McFay és Struan gratulált egymásnak.

– Loholjon át Drunk Townba, Jamie – mondta Struan. – De az ég szerelmére, siessen, és legyen nagyon óvatos, nehogy Norbert kiszagolja.

McFay napok alatt talált két megfelelõ embert, egy amerikait és egy skót ónbányászt, mindkettõ dolgozott már aranymezõkön: az egyik Kaliforniában, Shutter's Millben, a másik Ausztráliában, az Anderson's Creek-i leletnél. Megbeszélték, hogy a két bányász összeírja, milyen felszerelésre van szükségük, és hogy miket kívánnak belevenni a szerzõdésükbe. Struan és McFay most elképedten hallgatta Norbert Greyfortht.

– Ezt az üzletet már elhalásztuk az orra elõl, Malcolm fiam. Kész, el is felejtheti. És azokat a koszos bányászait is. Már leszerzõdtek öt évre a Brock és Fiaihoz.

– Micsoda? – kérdezte elképedve Struan.

Greyforth nevetett. – Ki korán kel, aranyat lel. Rálicitáltam az ajánlatukra, már hajóra is ültettem õket. Elindultak Jedóba, ahhoz a Vatanabe nevezetű szamurájhoz. Hol a fenébe tanulta az a nyomorult az amerikai angolt? Nem mondta magának? Mindegy. Fele-fele ebben az aranyüzletben nagyon jó üzlet. – Kacagása még keserűbbé vált. – Visszatérve Ványadt Willie-re... Ha visszajön, én hajlandó vagyok elmenni hozzá, nekem nem esik le az aranygyűrű az ujjamról. Dmitri, maga is jöhet, ha akar. – Struanra nézett, ajka gúnyosan lebiggyedt. – Mivel maga úgysem lesz itt, majd viszem Jamie-t.

– Tessék?

Greyforth megint böfögött. – Úgy hallottam, az anyja visszarendelte Hongkongba. McFay elvörösödött. – Nézze, Nor...

– Maga ebbe ne szóljon bele, Jamie – torkolta le Struan. – Norbert, maga pedig válogassa meg a kifejezéseit.

– Válogassam meg, drága, ifjú barátom? Talán rosszul hallottam, hogy az anyja azt akarja, hogy menjen vissza Hongkongra? Nem igaz talán, hogy utasította: azonnal szálljon fel az elsõ hajóra, a kapitánynak pedig megparancsolta, hogy vigye vissza magát?

– Ehhez magának semmi köze! És azt ajánlom...

– Nekem igenis mindenhez van közöm, ami Jokohamában történik! – csattant Greyforth hangja is. – Különben sem szokásunk Struanéktól tanácsot elfogadni, legkevésbé egy olyan pelyhes állú tacskótól, akinek még be sem nõtt a feje lágya.

McFay felpattant, Struan pedig felkapta konyakospoharát, és tartalmát Greyforth arcába löttyintette.

– Jóságos ég....

– Ezt vonja vissza, Norbert! – kiáltotta Struan. Syborodin és McFay döbbenten figyelte a hirtelen kirobbant jelenetet. – Ezt azonnal vonja vissza, vagy elégtételt követelek, a szentségit!

– Pisztollyal, hajnalban? – kérdezte gúnyosan Greyforth: az események még annál is jobban alakultak, mint remélte. Felrántotta az abroszt, hogy megtörölje vele az arcát, csörömpölve hulltak a földre a poharak. – Bocsánat a felfordulásért, de maguk a tanúim, hogy az igazságon kívül semmi mást nem mondtam.

– Bocsánatot kér, igen vagy nem?

Greyforth mindkét kezével az asztalra tenyereit, villámló szemekkel nézett Malcolm Struanra, aki dühtõl fehéren állta tekintetét.

– Igaz, hogy magát visszarendelték? Igaz. Igaz, hogy maga még csak húszéves, tehát a törvény szerint kiskorú, ami azt jelenti, hogy aligha nõtt be a feje lágya? Ez is színigaz. És mondok hozzá még egy igazságot: fél kézzel is szétlövöm vagy levágom a fejét, hiszen maga még csak állni sem tud rendesen, hogyan akar hát harcolni? Eh? – Greyforth gúnyos hangjába a lenézés tónusai vegyültek. – Maga nyomorék, Malcolm fiam, és ez olyan igaz, mint hogy itt állok! Ugyanilyen igaz, hogy a Struan céget évek óta a maga mamája vezeti, igaz, hogy a csõdbe... Kérdezze csak meg Jamie-t vagy bármelyik becsületes embert, megmondja magának! Nevezheti magát tajpannak, de attól maga még nem Dirk Struan, nem a tajpan, és soha nem is lesz. A tajpan az Tyler Brock. És egyvalamit megígérhetek magának: még karácsony elõtt miénk lesz a Nemes Ház. Párbajozni akar? Maga megõrült. De ha mindenáron ez a szándéka, bármikor állok rendelkezésére. – Greyforth határozott léptekkel kiment. Bevágódott mögötte az ajtó.

– Szeretném, ha maguk lennének a segédeim – mondta dühtõl remegõ hangon Struan.

Syborodin reszketõ inakkal felállt. – Malcolm, maga megõrült. A párbajt tiltja a törvény. De rendben van. Köszönöm az ebédet. – Õ is elment.

Struan nagyot fújt, a feje is megfájdult. Felpillantott McFayre, aki úgy nézett rá, mintha eddig sose látta volna. – Igen, Jamie, megõrültem – mondta. – De maga az oka! Hagyta, hogy Norbert, a Brock legjobb embere hülyét csináljon magából, és...

– Bocsásson meg, de...

– Errõl még beszélünk. De azért ez elég egyértelmű. És még egyértelműbb a bányászok dolga. Vargasnak a bányászokról fogalma sem volt, úgyhogy csak magán keresztül szivároghatott ki. Maga a cégünk legjobb embere, de Norbert túljárt az eszén. A legjobb megoldás, ha egy golyót küldök annak a nyomorultnak a fejébe.

Csend támadt. Végül McFay törte meg. – Bocsásson meg, amiért csalódást okoztam... Rettenetesen sajnálom, de... Ne haragudjon. Ne haragudjon, de én nem kívánok részt venni semmiféle párbajban, semmiféle vérbosszúban, ez õrültség.

Struan még jobban elfehéredett. – Lehet, hogy õrültség, de most beszéljünk magáról. Vagy megtartja a nekem tett szent esküjét és támogat, vagy esküszöm, hogy tényleg vége. Három napja van.

Ugyanaznap délelõtt Settry Pallidar egy dragonyosszakasz élén átlovagolt a jedói várat körülvevõ legkülsõ árok fölötti hídon.

Közömbös, egyenruhás szamurájok sorfala között kocogtak a vár belseje felé, át a felvonóhídon, át a hullórostély alatt, át az erõs, megvasalt kapun. Elõttük egy szamurájcsapat haladt, háromméteres rudakon hordozták a ródzsú zászlóit, amelyeket a ródzsú jelképe, a három összefonódott cseresznyevirág díszített.

A dragonyosok mögött félszáz felföldi következett, akik elõtt egy húsztagú zenekar haladt egy óriás termetű tamburmajor vezetésével. Rikoltoztak a dudák. A felföldiek után következett a követek és személyzetük menete. Valamennyien lóháton. A követek díszegyenruhában: tollas kalapban, díszkarddal, frakkban, köpönyegben – kivéve az orosz követet, aki kozák egyenruhát viselt, és a Japánban fellelhetõ legjobb lovon ült. Barna csõdörének külön húszfõs személyzete volt, amely az élete árán is hajlandó volt megvédeni. Phillip Tyrer és Johann Favrod Sir William kíséretében lovagolt, André Poncin Henry Seratard mellett. Egy szakasz vörös kabátos zárta a menetet. A két ágyúfogat és a tüzérek a külsõ hídfõnél maradtak. Ezen is hosszú napokon át folyt a vitatkozás. Sir William kitartott amellett, hogy az ágyú elengedhetetlenül szükséges a megfelelõ királyi tiszteletadáshoz, a bakufu pedig mindvégig azt hangoztatta, hogy a törvény nem teszi lehetõvé, hogy a gajdzsinok fegyvert viseljenek, és ezzel sértenék a sógun méltóságát. Egyheti huzavona után végül Sir William állt elõ a kompromisszumos megoldással: viszik az ágyúkat, de kinn hagyják a híd túlsó oldalán, és mindaddig nem lõnek velük királyi salvót, amíg a ródzsú erre hivatalosan engedélyt nem ad.

Az igazi megoldással azonban a franciák admirálisa állt elõ. A végeérhetetlennek rémlõ tanácskozás közben zászlóshajójával közelebb manõverezett a parthoz, és leadott egy sortüzet. Az ágyúgolyók közvetlenül a kolónia mellett fütyültek el, és senkinek sem ártva az agyagos talajba fúródtak. A hallótávolságban lévõ japánok azonban így is halálra rémültek.

– Ha a vár elõtt nem köszönthetjük méltóképpen a sógunt – fejtegette Sir William negédesen –, kénytelenek leszünk a hajókról foganatosítani az üdvözletet, úgy, ahogy az imént. Mi most is azt kértük az admirális úrtól, hogy vaktölténnyel tüzeljen, de valahogy félreértette... Tudják, hogy van ez, a nyelvi nehézségek... És ha véletlenül legközelebb megint félreérti és rosszul céloz, könnyen lehet, hogy a maguk városát találja el. Errõl mi nem tehetünk. Kénytelen leszek majd ezt részletesen elmagyarázni Komei császárnak. Ugyanis ezek az ágyúlövések, valamint a díszegyenruha és hogy minden fegyverünket magunkkal visszük, csupán a tisztelet jele, amit az önök sógunja iránt szeretnénk kinyilvánítani, illetve a császár iránt, akinek meglátogatását önök miatt már háromszor halasztottam el.

A bakufu ellenállása megtört, így aztán a gajdzsinok menete teljes fegyverzetben vonult be a jedói várba. Minden katonát figyelmeztettek, hogy rendkívül szigorú büntetés terhe mellett, eszükbe ne jusson provokálni a japánokat.

– Itt leszállunk, Sir William – léptetett oda és tisztelgett Pallidar. Ő volt a kíséret parancsnoka. Szamuráj tisztek álltak mellette, és egy hatalmas kapu felé mutogattak, amelyet épp most tártak fel.

– Jól van. Tisztában van a feladatával?

– Természetesen, bár nem hinném, hogy ha úgy adódna, képesek lennénk kivágni innen magunkat. Még íjakkal és nyilakkal szemben sem, annyian vannak.

– Eszem ágában sincs harcolni, kapitány. – Sir William elmosolyodott, hátrafordult a nyeregben, és intett a többieknek, hogy szálljanak le. – Egész jó kisvár, eh?

– Még sose láttam ennél jobbat, nem is olvastam jobbról – felelte nyugtalanul Pallidar. – Ilyet még a keresztesek sem pipáltak. E mellett még a máltai johannitáké is eltörpül. Látnivalóan könnyű védeni. Nagyon nem örülnék, ha meg kellene ostromolnom.

– Magam is úgy gondolom. Phillip! – kiáltott Sir William. – Kérdezze már meg valakitõl, hol lehet itt vizelni.

Tyrer odasietett az egyik szamuráj tiszthez, udvariasan meghajolt, és valamit súgott neki. A férfi morgott valamit, és egy spanyolfal felé intett.

– Ott van néhány vödör, uram, de ez a szamuráj valami olyasmit mondott, hogy csaknem valamennyi helyiség sarkában van egy vödör ilyen esetekre.

– Jól van. Szerintem az ilyesmit legjobb mindig a találkozó elõtt elintézni... Mindazonáltal az erõs és nagy hólyag a diplomata egyik legfontosabb erénye. – Miután Aylesbury és a többi követ könnyített magán, elindultak befelé: elöl Aylesbury, mögötte sorban Seratard, Szergejev gróf, von Heimrich, van de Tromp, Adamson és egy frissen érkezett diplomata, Fritz Erlicher polgármester, a helvéciai – svájci – konföderáció küldötte, egy szakállas óriás, aki egyaránt jól beszélt franciául, angolul, németül és hollandul, s ezenkívül számos német dialektusban jártas volt. Phillip Tyrer, Johann Favrod és André Poncin zárta a sort.

A kihallgatóterem körülbelül húsz lépés hosszú és tizenkét lépés széles volt, magas, gerendás mennyezetű, nagyon tiszta, nagyon huzatos, kõfalaiban lõrésszerű ablakok. A falak mentén közömbös arcú szamurájok álltak. A helyiség egyik végében két sorban hat-hat karosszék állt egymással szemben. A teremnek számos ajtaja volt. A belépõ küldöttséget csak szolgák üdvözölték. Egy elegáns, de alacsony rangú bakufu tisztviselõ a székek felé tessékelte õket, de nem hajolt meg. A szolgák apró tálcákat hoztak, és hollandul kínálták a vendégeket: – Foglaljanak helyet, teázzanak.

Aylesbury ingerülten odaszólt Tyrernek. – Phillip, kérdezze már meg ezt a jóembert, hol van a Vének Tanácsa, hol a ródzsú.

Phillip Tyrer idegességét palástolva odament a tisztviselõhöz, várta, hogy meghajoljon. A férfi azonban nem hajolt meg, csak nézett rá. Phillip Tyrer élesen rászólt. – Elfeledkeztél a jó modorról? Hajolj meg! Én nagy úr vagyok országomban, és nagyon nagy urakat képviselek!

A férfi elvörösödött, mélyen meghajolt, halkan motyogva bocsánatot kért. Tyrert majd szétvetette az öröm, amiért volt benne annyi elõrelátás, hogy megkérdezzen Nakamától néhány nagyon fontos kifejezést. Még parancsolóbb stílusban szakította félbe a férfit. – Hol vannak uraid, hol a ródzsú?

– Rettenetesen sajnálom, kérlek, bocsáss meg, nagyúr – hebegte a férfi. – Uraim arra kérnek benneteket, hogy várjatok itt, frissítsétek fel magatokat.

Tyrer nem egészen értette, mit mond, de azért nagyjából kivette, mirõl van szó. – És frissítés után?

– Megtiszteltetés lesz számomra, ha a találkozó helyére vezethetlek benneteket – felelte a férfi; szerényen lesütötte a tekintetét. Tyrer ismét hatalmas megkönnyebbülést érzett, mert ezt is megértette. Miközben tolmácsolta Aylesburynek, mit mondott a tisztviselõ, érezte, hogy hátát kiveri a hideg veríték: tudta, hogy mind ez idáig pokoli szerencséje volt.

Aylesbury felhorkant és a többiek felé fordult. – Egy frászt fogunk mi itt várni, eh, uraim? Ezeknek már rég itt kellene lenniük, megbeszéltük velük, hogy rögtön elkezdjük a tanácskozást. Én bizony nem várok, nem teázom. Körülnézett. – Helyes – mondta az általános egyetértést tapasztalva. – Phillip, mondja meg ennek a jóembernek, hogy mi a ródzsúhoz jöttünk. Ezért vagyunk itt. Vezessen oda minket most rögtön.

– És hogy óhajtja, uram... mekkora határozottsággal mondjam?

– Az ég szerelmére, Phillip, ha azt akartam volna, hogy körülményes és diplomatikus legyen, akkor magam is körülményesen és diplomatikusan fogalmaztam volna. Egy tolmácsnak az a feladata, hogy pontosan fordítsa le az elhangzottakat, nem pedig az, hogy értelmezze a szavaimat.

– A kitűnõ nagyúr mondja, akarja látni ródzsút azonnal. Azonnal!

A tisztviselõt megdöbbentette az udvariatlanság és nyerseség, fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Utasításai egyértelműek voltak: a gajdzsinokat megfelelõ ideig de legalább fél gyertyáig várakoztatni kell, hogy arcot veszítsenek, akkor majd üzenünk, és elénk vezetheted õket.

Hadarva válaszolt. – Természetesen abban a pillanatban odavezetlek benneteket, amint felfrissítettétek magatokat és amint minden a legnagyobb rendben lesz a fogadtatásotokra. E pillanatban azonban sajnos még nem lehetséges, mivel a magasztos személyek még nem öltötték fel magukra díszöltözéküket, ezért e percben nem teljesíthetem uratok udvariatlan kívánságát, tolmács-szan.

– Kérlek, mondd megint, ne gyorsan – szólt rá Tyrer idegesen. Újabb japán szóáradat kövezett. – Azt hiszem, Sir William, várnunk kell.

– Eh? Miért?

– Uram mondja, miért vár?

Újabb japán mondatok következtek, amelyek legnagyobb részébõl Tyrer egy szót sem értett. A tisztviselõ észrevette, és hollandra fordította a szót. Erlicher közelebb lépett, egy ideig hallgatta a japánt, végül közbeszólt: – Úgy veszem észre, Sir William, hogy a ródzsú még nem... hogy is mondják, nincs még egészen készen, de amint elkészülnek, a fogadóterembe vezetnek minket.

– Mondja meg ennek a jóembernek kerek perec, hogy azonnal vezessen oda minket. Mi pontosan érkeztünk, a magas szintű találkozók mindig idõben kezdõdnek, mert a tárgyaló felekre más fontos államügyek is várnak. Ezt már vagy ötvenszer elmondtam! És mondja meg neki, hogy igyekezzen!

Erlicher szélesen elmosolyodott, közölte a japánnal Aylesbury mondandóját, és bárhogyan igyekezett is kibújni a tisztviselõ a kívánság teljesítése alól, végül meghajolt, s az elképzelhetõ leglassúbb tempóban egy folyosóra vezette õket. Elõbb azonban elõreküldött egy hírnököt, hogy figyelmeztesse a tanácsot a gajdzsinok megdöbbentõ orcátlanságára.

Újabb folyosón vonultak végig, majd két szamuráj kinyitott elõttük egy óriási ajtót. A tisztviselõ térdre borult, fejét a padlóra hajtotta. A helyiség túlsó végében egy alacsony dobogóra helyezett székeken négy férfi ült ékes selyemruhákban, kardokkal az övében. A középen álló szék üres volt. A dobogóval szemben, tehát alacsonyabban – ezt minden követ nyomban észrevette – hat szék állt egymás mellett, minden követ számára egy-egy. A két széksor között térdelt a hivatalos tolmács, az ajtóval szemben, a dobogó két oldalán félkörben körülbelül száz szamuráj. A követek láttán minden szamuráj meghajolt. A négy ródzsútag csak alig észrevehetõen.

Aylesbury és a többiek udvariasan meghajoltak, majd elõrementek az emelvényhez, és leültek. „Civilizált országok követei semmilyen körülmények között nem borulnak térdre, és nem hajtják fejüket a padlóra – mondotta Aylesbury idejövetelük elõtt –, bármilyenek legyenek is a fogadó ország szokásai!"

Phillip Tyrer, aki Nakama révén már szinte szakértõjévé vált a meghajlásoknak, észrevette, hogy valahányszor egy vén meghajol, mindig úgy hajol meg, ahogy egy felettes az alantasa felé. Mindegy, gondolta, lényeg, hogy itt vagyunk a szentélyek szentélyében. Vajon mikor foglalja el a sógun az üres széket? Vajon milyen lehet? Tényleg gyerek még?

Az egyik vén beszélni kezdett. Tyrer hirtelen rádöbbent, hogy látta már ezt az embert: ez az a fiatal tisztviselõ, aki az elõzõ megbeszélésen is jelen volt a követségen. És az az ideges, köpcös férfi is ott ült mellette, aki mindvégig egy árva szót sem szólt, csak figyelt.

Vajon miért jött ez a két vén így inkognitóban, tűnõdött. Várjunk csak egy percre... Ez a fiatalember Vatanabe Tomo néven mutatkozott be, ha jól emlékszem.... Igen, azt mondta, másodosztályú tisztviselõ. Nyilvánvalóan álnév. Miért? Mire volt jó az inkognitó?

Tyrer késõbbre halasztotta a választ, és arra figyelt, amit a férfi mondott. Jóformán semmit sem értett belõle. Nakama figyelmeztette rá, hogy így lesz, elmondta, hogy az udvarban használatos nyelv egészen más, mint a közönséges japán, a szavakat sokszor épp ellentétes értelemben használják.

A harmadik vén kerekded, kalácsképű, nõies kezű férfi volt, a negyedik nemcsak nevében, hanem valóban is öreg: õsz, sovány arcú, arca bal oldalán csúnya sebhely. Egyikük sem volt magasabb öt és fél lábnál. Ruhájuk szárnyszerű vállrésze, szokatlanul bõ szárú nadrágjuk, lakk-kalapjuk, amelynek szalagját álluk alatt megkötötték, méltóságteljes mozdulatlanságuk impozáns benyomást keltett.

Most a japán tolmács szólalt meg hollandul. – A ródzsú, az Öt Vén Tanácsa üdvözli az idegenek képviselõit, és kéri õket, hogy a megbeszélteknek megfelelõen mutassák be okmányaikat.

Aylesbury felsóhajtott. – Rendben van, lássunk hozzá. Kérdezze meg tõlük, nem kellene-e megvárnunk, míg a sógun megtisztel minket a megjelenésével?

A holland szavakat japánra fordították, aztán a legifjabb ródzsú, Josi beszélni kezdett. Szavait lassan és módszeresen hollandra majd angolra fordították.

– A szokásos szócséplést leszámítva, Sir William, a szóvivõjük azt mondja, hogy a sógun megjelenésérõl nem volt szó, ezen a megbeszélésen csak a ródzsú lesz jelen. Arról volt szó, hogy a sógun majd csak késõbb jön.

– Nem ebben egyeztünk meg, és ismételten közlöm velük, hogy a követek megbízólevelét csak az államfõnek, jelen esetben a sógunnak mutathatjuk be, ezért most nem folytathatjuk.

Újabb tolmácsolási procedúra.

– A vének azt mondják, hogy a sógunnak sürgõsen Kiotóba kellett mennie, nagyon sajnálja, de nem lehet jelen a találkozón satöbbi satöbbi, de önök nyugodtan bemutathatják a ródzsúnak a megbízóleveleiket, mivel a ródzsúnak jogában áll ezeket átvenni.

Megint a fordítások. Aylesbury türelmetlensége szemmel láthatóan haraggá fokozódott. Mindkét oldalon újabb megbeszéléseket folytattak. Teltmúlt az idõ. Végül elõkerült egy piktogramokkal teleírt irattekercs, amelyet nagy hűhóval lepecsételtek, és úgy nyújtottak át a követeknek, mintha magát a Szent Grált adnák a kezükbe.

– El tudja olvasni, Phillip?

– Sajnos nem, uram.

– Nem érdekes. – Aylesbury felsóhajtott, és a többiekhez fordult. – Ez rendkívül szokatlan.

– Az – mondta fagyos arccal von Heimrich.

– Elfogadhatatlan – ingatta a fejét Alekszej Szergejev gróf.

– Veszélyes precedens – mondta Adamson.

– Rendkívül szokatlan – mondta franciául Seratard. És igenis megígérték, hogy itt lesz a sógun. Mit gondolnak, barátaim, csupán ennek a találkozónak az érdekében, mi volna, ha beleegyeznénk a... kívánságukba. – Volt olyan óvatos, hogy ne mutassa idegességét. Belépésükkor André Poncin óvatosan odasúgta neki: „Vigyázzon, Henri, a ródzsú szóvivõje ugyanaz az ember, akit én... akit a legutóbbi találkozón meghívtunk a hajónkra... Emlékszik? Mon Dieu, sejtettem, hogy befolyásos ember, de álmomban sem gondoltam, hogy õ az egyik vén! Ha ezt az embert sikerülne Franciaország oldalára állítanunk, óriási nyereség lenne...”

Megint Szergejev szólalt meg. – Szerintem is rendkívül káros precedenst teremtene.

– Én úgy gondoltam, hogy csak erre az egy találkozóra egyeznénk bele. Mit szólnak hozzá?

– Teljesen mindegy, veszett fejsze nyele – vélekedett Erlicher, a svájci.

Vitatkozni kezdtek. Tyrer figyelt, de közben a véneket is szemmel tartotta. Apja gyerekkorától kezdve mondogatta neki: „Mindig figyeld partnereid kezét és lábát, mert árulkodó jeleket adnak. Árulkodik a szemük és az arcuk is, de azon általában uralkodnak. Figyelj! Figyeld õket, de óvatosan, s ezekbõl az apró jelekbõl elõbb-utóbb kiolvasod majd, mire gondol valójában vagy mit akar eltitkolni a veled szemben ülõ. Ne felejtsd el, fiam, hogy valamilyen mértékben mindenki túloz, mindenki hazudik.”

A köpcös, szúrós szemű öreg keze és lába állandóan izgett-mozgott: apró, ideges kis mozdulatokkal, míg a legfiatalabb véné szinte meg sem rezdült. Tyrernek, akárcsak az elõzõ találkozón, ezúttal is feltűnt, hogy a férfi, akit magában nyugtalan szeműnek nevezett, idõrõl idõre súg valamit a legfiatalabb ródzsútag fülébe. És csak az övébe. Miért? És miért nem szólal meg soha? Miért nézi egyre csak a követeket, és nem a tolmácsokat?

Aylesbury váratlanul az üres szék felé intett. – Ha úgy volt, hogy a sógun nem vesz részt ezen a találkozón, és a ródzsúnak öt tagja van, akkor miért üres az a szék?

Fordítás oda, fordítás vissza, majd: – Azt mondják, hogy a ródzsú elnöke, Andzsó nagyúr megbetegedett, és nem lehet jelen, de ez nem számít, így is jogukban áll eljárni. Kérik, hogy folytassuk.

Von Heimrich szólalt meg tökéletes franciasággal, mintegy Seratard-nak válaszolva. – Nem érvényteleníti ez az egész találkozót? Ezek állandóan a tanácsuk egyhangú döntésein lovagoltak. Öten vannak. Lehet, hogy ez is csak csel, és ennek ürügyén késeibb majd érvénytelenítik a megbeszélést.

Megint vitatkozni kezdtek, csak Aylesbury hallgatott. Nem mutatta, mennyire dühös, mennyire ideges. Nyilvánvalóan megint becsaptak minket, gondolta. Mit csináljunk? Töprengett, mígnem azon vette észre magát, hogy határozott hangon megszólal: – Rendben van, elfogadjuk, és úgy vesszük, mint a sógun részérõl kinyilvánított jóindulatú gesztust. De csak erre a találkozóra. Kormányunkat értesítjük, hogy mivel nem sikerült megegyezésre jutnunk, ezért a lehetõ leghamarabb és a szokásosnál is nagyobb kísérettel folytatjuk utunkat Kiotó felé, hogy annak rendje s módja szerint bemutassuk megbízóleveleinket a sógunnak és Komei császárnak.

Miközben Favrod hollandra fordította Aylesbury mondandóját, Szergejev suttogva megszólalt. – Bravó! Ezekkel a csirkefogókkal csak így lehet bánni! – Von Heimrich és van de Tromp, a holland bólogatott, egyetértettek. Seratard, Adamson, az amerikai és Erlicher ellenezte.

A japán tolmácsnak leesett az álla: bizonyára rosszul érti, hebegte. Favrod azonban biztosította, hogy szó sincs félreértésrõl. A fordítás hosszas művelete alatt Aylesbury feszülten figyelte a ródzsú tagjainak arcát: kisebb-nagyobb mértékben mindannyian nyugtalanná váltak. Helyes, gondolta.

– A szokásos blabla, Sir William, de ezúttal egy rakás udvarias bocsánatkéréssel körítve. A tolmács azt mondja, nem mehetünk el a sógunhoz Kiotóba, ebben az évszakban nagyon rossz az idõjárás, de õ biztosít minket, hogy abban a pillanatban, amint a sógun visszatér satöbbi satöbbi.

Aylesbury kesernyésen elmosolyodott. – Mondja meg neki: rossz idõ ide vagy oda, a nagyon közeli jövõben tiszteletünket tesszük a császárnál. Ezt egyértelműen mondja meg neki, Johann. És hogy csak ezen az alapon vagyunk hajlandók folytatni.

A ródzsú fagyosan, de reagált: belementek a folytatásba.

Az európaiak – elõször Aylesbury majd a többiek – sorra felálltak, meghajoltak, közölték nevüket, rangjukat, s hogy melyik ország képviselõi, és átnyújtották megbízólevelüket. A megbízóleveleket a megfelelõ ünnepélyességgel átvették. A ródzsú tagjai minden egyes alkalommal udvariasan viszonozták a meghajlást.

– És most – szegte fel a fejét Aylesbury – térjünk rá találkozónk második témájára. Õfelsége kormánya ismételten leszögezi, hogy az Úr 1862. esztendejében, szeptember tizennegyedikén, fényes nappal Szandzsiro király fennhatósága alá tartozó szacumai szamurájok meggyilkoltak egy angol úriembert és két másikat megsebesítettek, õfelsége kormánya követeli a gyilkosok azonnali kiadását, vagy pedig hogy a japán törvények szerint nyilvánosan járjanak el velük szemben. Õfelsége kormánya követeli továbbá, hogy a japán kormány haladéktalanul fizessen százezer font sterling kártérítést aranyban, nyilvánosan kérjen bocsánatot, és nyilvánosan tegyen ígéretet, hogy ilyesmi a jövõben többé nem fordul elõ. Ugyanakkor követeljük annak az aranyban fizetendõ ötezer font sterlingnek az utolsó részletét, amely jóvátételként jár Gunn õrmester és Roper káplár meggyilkolásáért, és amely összeg már hetek óta esedékes. Ha három napon belül nem kapjuk meg aranyban, a hátralékos összeg minden további napon megduplázódik.

Aylesbury kivárt, hogy Favrod lefordíthassa szavait, de mindaddig nem volt hajlandó vitába bocsátkozni, míg be nem fejezte a felsorolást. Adamson szintén jóvátételt követelt, õ egy amerikai tisztviselõ meggyilkolásáért. Kártérítést követelt az orosz követ is.

Az aranysujtásos egyenruhában megjelent Szergejev – mellét csilingelõ kitüntetések és érdemrendek díszítették – megszólalt: – Tavaly február tizenhatodikán Jokohamában az egyik csatahajónk, a Gudenyov egyik tisztjét és egyik tengerészét lemészárolták – mondta. – II. Sándor, minden oroszok cárja kártérítés fejében a Kuril-szigeteket követeli.

Mialatt a tolmács fordított, Aylesbury odahajolt Szergejevhez, és oroszul odasúgta: – Nem rossz vicc, Alekszej gróf. Nyilván ön is tudja, hogy õfelsége kormánya sosem egyezne bele, hogy ilyen otromba módon betolakodjanak a befolyási övezetünkbe.

– Talán igen, talán nem. Európában újra háború lesz. Hamarosan kiderül, kik a barátaink és kik az ellenségeink.

Aylesbury elmosolyodott. – Bizonyos országok esetében ez mindig probléma. Az Egyesült Királyságnak nincsenek állandó ellenségei, csak állandó érdekei.

– Ez igaz, kedves barátom, de elfelejtette hozzátenni, hogy nincsenek állandó barátai sem. Egyébként most, hogy miénk Vlagyivosztok, a Csendes-óceánon mi képviseljük az erõt.

– Óceántól óceánig érõ Oroszország? A cárok álma, eh?

Szergejev vállat vont. – A Kuril-szigetek nem olyanok, mint a többi... Nekünk csak Vlagyivosztok védelme miatt van rájuk szükségünk.

– Azt hiszem, tanácsosabb volna megfelelõbb körülmények között megvitatnunk az önök fölöttébb érdekes csendes-óceáni jelenlétét. Kormányomat nagyon érdekli ez a téma.

Seratard, aki nem értett oroszul és dühös volt, amiért nem vehet részt a társalgásban, fagyosan megszólalt franciául. – Remélem, Sir William, szem elõtt tartja a francia érdekeket.

– Mint mindig, Monsieur. Õfelsége külügyminisztériuma mindig szem elõtt tartja gáláns szövetségesei érdekeit.

– Sir William – szólalt meg kimerültén Johann Favrod. – A vének azt mondják... szóval lényegében véve csak ismétlik az elõzõeket, azt mondják, Szacuma nem tartozik a fennhatóságuk alá, nem tudják, kik a gyilkosok, és szerintük mindennemű kártérítést közvetlenül Szacumától kell igényelni, természetesen a megfelelõ csatornákon keresztül.

– És melyek azok a megfelelõ csatornák?

Tolmácsolás oda, tolmácsolás vissza. – Azt mondják, rajtuk keresztül kell Szacumához fordulni, úgy kell kérni.

– A jó ég áldja meg ezeket, ez nem kérés! Mondja meg nekik, Johann – mondta Aylesbury –, ez az utolsó alkalom, hogy hajlandók vagyunk tárgyalni errõl a témáról. Kérdezze meg, hogy náluk szokás-e megbüntetni a gyilkosokat, és mondja meg a tolmácsuknak, hogy csak igennel vagy nemmel válaszoljanak. Csak igennel vagy nemmel.

Tolmácsolás oda, tolmácsolás vissza.

– Azt mondja, Sir William, hogy semmilyen körülmények között nem...

– Az ég áldja meg, a gyilkosságot kérdezze. Igen vagy nem! Phillip, mondja el nekik japánul!

Tyrer gyomra összeszorult, de talpra ugrott. – Tiszteletre méltó nagyurak, kérlek, bocsáss meg rossz japán beszéd, de én uram kérdez... kéjdez, ha van gyilkos, ti megolitek-e gyilkos ember, igen vagy nem, kérem.

Csend. Az öregek Josira néztek, Josi Tyrert figyelte. A mellette ülõ ember a fülébe súgott valamit. Josi bólintott. – A gyilkos büntetése halál.

– Azt mondja, igen, uram. A gyilkosságért halálbüntetés jár – válaszolta Tyrer, aki idejövetele elõtt megkérdezte ezeket a szavakat Nakamától. Nakama azt is elmagyarázta, milyen szigorúak a japán törvények.

– Mondd meg neki, hogy köszönöm.

– Uram mond köszönöm, nagyúr.

– És most azt kérdezze meg tõle, jogos-e egy ilyen bűncselekményért jóvátételt követelni. Igen vagy nem?

– Nagyúr, kérlek bocsáss meg, de... – Tyrer elhallgatott, hirtelen megbénult az agya. – Bocsásson meg, Sir William, de nem ismerem a jóvátétel szót.

André Poncin azonnal elõpattant. – Bakin. Bakin; Sir William. Megengedi, hogy megpróbáljam?

– Próbálja.

– Tisztelt nagyurak – kezdte Poncin mélyen meghajolva. – Kérem, uram kérdez, helyes-e alázatosan igazságot és fejpénzt kérni családnak gyilkosságért, igazságos jóvátételt kérni Szacumától?

– Szacumától igen. – Josi arcán mosoly futott át.

Poncin megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Azt mondja igen, Sir William, de a kártérítést közvetlenül Szacumától kell kérni. – Mielõtt Aylesbury újabb kérdést tehetett volna fel, Poncin a tõle telhetõ legjobb, többször elpróbált japánsággal elõadta az általa elképzelt megoldást. – Tisztelt nagyúr, uram képviseletében alázatosan javaslom, hogy a ródzsú esetleg fontolja meg javaslat: a ródzsú kölcsönözi Szacuma első részletét, egyötödöt. Ezt ródzsú adja most, Szacumának marad idő összeszedni többi pénzt. Kérem, lehet?

Ezúttal mindannyian látták, hogy a legfiatalabb ródzsútag szeme érdeklõdve felcsillan. Josi sugdolózni kezdett társaival. Poncin észrevette, hogy Tyrer rosszalló tekintettel néz rá, ezért szinte észrevétlenül megrázta a fejét, így kérve, hogy ne avatkozzon bele. Josi egy perc múltán válaszolt. – Esetleg elképzelhető volna, hogy a huszadrészét felajánljuk, és ezt Szacuma nyilvánvaló adóssága terhére száz nap múlva kifizessük.

– Tiszteletre méltó nagyurak...

– Mi a fenét mond ez, Phillip?

– Egy pillanat, Sir William – szólt közbe sima modorban André Poncin. – Tiszteletre méltó nagyurak, uram ajánl tizedet hatvan nap múlva. Kérlek, bocsássatok meg rossz kiejtést, de nagyon alázatosan kérem. Igen? – Látva, hogy megint vitatkozni kezdenek egymás között, Poncin tovább kockáztatott. – Bocsásson meg, Sir William, de majd Phillip is megerõsíti, azt javasoltam, hogy Szacuma nevében folyósítsanak elõleget. Õk is azt mondják, hogy Szacumának fizetnie kell.

– Tényleg? Ezt mondták? – Aylesbury kimeredt szemmel nézett Poncinre; egy pillanat alatt mindenki arcáról eltűnt a fáradtság. – Ez okos húzás volt. Ha ebbe belemennek, akkor én is tudok engedni. Eh? Egyetértenek? – udvariasságból a többiek felé fordult, hogy kikérje véleményüket. A háta mögött álló Tyrer, aki Poncin japánul elõadott mondandójának legnagyobb részét megértette, most gondolkodni kezdett. Vajon kinek az ötlete volt ez? Az övé vagy Seratard-é? A nyugtalan szemű férfi megint sugdosni kezdett a fiatal ródzsútag fülébe, akinek tekintete eközben mindvégig a követek felé fordult.

Tyrer szemérõl mintha fátyol hullott volna le, tökéletesen tisztán látott mindent. Jóságos ég, az a nyugtalan szemű ért angolul! – szeretett volna felkiáltani. Ez az egyetlen magyarázat. Ezért nem figyelnek rá a többiek, ezért nem szólal meg soha. Nyilván Vatanabe kéme, mert csak az õ fülébe sugdos. Meg kell tudnunk, mi a valódi nevük, meg kell kérdezni Nakamát. Látnivalóan Vatanabe itt a legbefolyásosabb ember, õ tölti be az elnök szerepét. Na és a távol lévõ elnök? Neki is meg kell tudni a valódi nevét. Mi is van még? Mi volt az, amit André...

Ismét Josira figyelt, aki most megint a tolmácshoz kezdett beszélni. A tolmács azonnal fordított, a fordítás ezúttal tizedannyi ideig sem tartott, mint eddig. – A ródzsú egyetért azzal, hogy ebben az esetben jogos Szacumától jóvátételt kérni, egyetért azzal is, hogy egy nemesemberért százezer font méltányos kártérítés, azt viszont nem tudják megmondani, hogy Szacuma nagyura is így gondolja-e. A britek és többi nemzet felé irányuló baráti gesztusként a ródzsú hajlandó ötven nap múlva Szacuma nevében a kártérítés egytized részét megelõlegezni, de addig az idõpontig a hivatalos brit kérvényt be kell nyújtani Szacumának. Ami az orosz követ követelését illeti, arra a ródzsú azt válaszolja, hogy a japán föld az japán, és... azt hiszem, valami olyasmit mondott, ezt nem értettem pontosan, hogy nem lehet alku tárgya.

Aylesbury feltűnés nélkül Szergejev karjára tette a kezét, hogy megakadályozza a kitörést, és halkan odasúgta oroszul. – Hagyja most, Alekszej. Favrodhoz fordult. – Kitűnõ. Mondja meg nekik, Johann, hogy...

Elhallgatott, mert Tyrer gyorsan odasúgta: – Bocsásson meg, Sir William, de javaslom, hogy fogadja el azonnal, viszont tudja meg, mi a nevük.

Aylesbury úgy folytatta, mintha Tyrer meg sem szólalt volna. – Johann, legyen szíves mondja meg nekik, hogy õfelsége kormánya ugyancsak a barátság jegyében hajlandó elfogadni javaslatukat. Ami a szentpétervári udvar követét illeti, biztos vagyok benne, hogy õ is konzultálni fog kormányával, amely minden bizonnyal szintén beéri majd pénzbeli kártalanítással. – Anélkül, hogy idõt hagyott volna Szergejevnek a reagálásra, gyorsan folytatta. – És most térjünk rá egy másik sürgetõ problémánkra, a Simonoszeki-szoros ügyére. Valamennyi külföldi kormány tiltakozik, amiért a parti ütegek tüzet nyitottak a szoros vizén békésen közlekedõ hajóikra. – Aylesbury elsorolta a hajók nevét és a dátumokat.

– Azt mondják, továbbítják a panaszt, Sir William, és a szokásos módon hozzáteszik, hogy õk nem parancsolnak Csósúnak.

– Mondja meg nekik, Johann: alkalmazkodva e megbeszélés baráti légköréhez, engedjék meg, hogy felvessek egy problémát. A külföldi kormányok képviselõi számára nagyon nehéz, szinte már lehetetlen tárgyalni a bakufuval, amelynek a jelek szerint a különféle királyságokra nincs befolyása. Következésképpen mit tehetünk? Kénytelenek vagyunk közvetlenül a sógunnal tárgyalni... vagy Komei császárral.

– Japán törvényes kormánya a sogunátus, a sogunátus legfõbb vezetõje a sógun, õ uralkodik a Mennyek Fiának képviseletében, a ródzsú pedig a sogunátus legmagasabb rangú tanácsadóinak testülete. A bakufut a sogunátus tisztviselõi alkotják. A külföldi kormányoknak minden esetben a sogunátushoz kell fordulniuk – tolmácsolta unott hadarással Favrod.

– Ha így áll a helyzet, akkor hogyan lehet biztosítani a békés hajózást a Simonoszeki-szorosban?

Újabb kimerítõ viták és ugyanannak a válasznak más-más féle formában történõ ismételgetése következett, de bárhogyan próbálkozott is Aylesbury, érdembeli választ nem kapott. A feszülõ hólyagok általános türelmetlenséget keltettek. A találkozó kezdete óta három óra telt el.

Aylesburynek váratlanul mentõ ötlete támadt. – Rendben van, tételezzük fel, hogy több hasonló merénylet nem fordul elõ, és szigorú számonkérésünket nyomban továbbítják a csósúi daimjónak. Ha ez megtörténik, mi ebben az új, baráti légkörben elfogadjuk a ródzsú álláspontját, miszerint száz nap múlva újabb találkozót javasolnak.

Újabb órányi manõverezés.

– A ródzsú beleegyezik, hogy százötven nap múlva újabb találkozót tartsunk itt Jedóban, és ezúttal szeremé ezt a találkozót befejezettnek nyilvánítani.

– Helyes – mondta elégedetten, ásítását lenyelve Aylesbury. – Akkor most kérje meg õket, hogy mutatkozzanak be, elõbb szóban, aztán írják is le a nevüket, hogy három nap múlva írásba foglalhassuk és hivatalosan aláírhassuk a megállapodást. – Újabb huzavona, apró részletek tisztázása, aztán végül: – A tolmács azt mondja, Sir William, hogy egy hét múlva megkapjuk az írást, és hogy a találkozó végén a tolmács megmondja, kit hogy hívnak. – A tolmács sorra bemutatta a ródzsú tagjait, akik nevük hallatán kurtán, közömbösen biccentettek: – Adacsi nagyúr, Mito ura... Dzukumura nagyúr, Gai ura... Josi nagyúr, Hiszamacu ura... – Tyrer elégedetten látta, hogy a sorban utolsóként ülõ, nyugtalan szemű férfit kiveri a veríték, kezén-lábán apró rángások futnak végig, s meghajlása távolról sem olyan fensõbbséges, mint a többieké: – Kii nagyúr, Dzukosi ura.

– Tolmácsolja nekik köszönetünket. Most pedig, mint abban korábban megegyeztünk, elrendelem a királyi üdvözletet.

– Josi nagyúr azt mondja, hogy sajnos az egyik tagjuk hiányzik, és elõzetesen úgy egyeztünk meg, hogy a salvóhoz a ródzsú valamennyi tagjának egyetértése szükséges.

Aylesbury kedélyessége egy pillanat alatt szertefoszlott. A követek megdöbbentek. – Na és mi lesz a mostani megállapodásunkkal? – kérdezte éles hangon Aylesbury. – Ahhoz is a ródzsú minden tagjának egyetértése szükséges?

Újabb huzavona, egyre fokozódó feszültség; a követek suttogva figyelmeztették egymást. Aztán Johann Favrod akadozva megszólalt. – Josi nagyúr azt mondta, hogy... ez alkalommal a sógun felhatalmazta a ródzsút és a ródzsú elnökét a megbízólevelek átvételére... és hogy felelõsen tárgyaljon. Egyhangúlag el fogják fogadni a megállapodást. Az elõzetes megbeszélések szerint azonban az üdvözlõ jellegű ágyúlövésekre csak a ródzsú minden tagjának egyetértésével kerülhet sor, úgyhogy ez jelen esetben nem lehetséges.

Csend támadt, szinte elviselhetetlenül feszült csend; Aylesbury és a többiek rájöttek, hogy csapdába estek. Ezúttal nincs kibúvó, gondolta Aylesbury.

– Pallidar kapitány!

– Parancs! – Pallidar elszorult szívvel elõrelépett. Akárcsak a többiek, õ is tudta, hogy Aylesburynek nincs választása: lesz, ami lesz, kénytelen parancsot adni az üdvlövésekre. Ha ugyanis nem teszi, a következõ tárgyalásokon újra meg újra felhozzák ugyanezt a kifogást.

Miközben Pallidar feszesen tisztelgett, Seratard a lehetõ legsimább és legdiplomatikusabb hangon megszólalt: – Sir William, én biztos vagyok benne, hogy ez az egyezmény bonafide köttetett, és el lehet fogadni. Ajánlom, hogy fogadja el. Mindannyian ezt ajánljuk, nemde, uraim? – mondta általános megkönnyebbülésre. – Ugyanakkor javaslom, hogy a jelen körülmények között feledkezzünk meg az üdvlövésekrõl. Egyetért, Sir William?

Aylesbury komoran gondolkodott.

Nagy megdöbbenésre Seratard hozzátette még: – André, mondja meg nekik, hogy Franciaország képviseletében én hajlandó vagyok kezességet vállalni az elsõ részletért.

Mielõtt Aylesbury megszólalhatott volna, André Poncin már hajlongott is:

– Uram mondja, tiszteletre méltó nagyurak, ő boldog, hogy ródzsú ad papírt egy hét múlva, egyetért kölcsönözni Szacumának ötven nap múlva első pénz. Uram mond azt is, Franciaország Japán barátja, megtiszteltetés neki adni személyes felelősség brit követnek elsõ fizetésre. Uram mondja azt is, neki volna nagy megtiszteltetés minden ródzsút vagy bármelyik ródzsút látni hajóján vagy bárhol ő helyén. Alázatosan köszönöm, tiszteletre méltó nagyurak.

Josi szeme összeszűkült. – Köszönjük uradnak. A találkozó véget ért. – Az egyik szamurájtiszt felkiáltott: – Kerei! – Tisztelegj! Minden szamuráj meghajolt és ebben a testhelyzetben maradt. A ródzsú tagjai felálltak, kimérten meghajoltak. Aylesbury és a többiek nem tehettek mást, viszonozták az üdvözlést. A ródzsú Josi vezetésével egy eddig szinte láthatatlan tapétaajtón át kivonult. A szamurájok nyomban fölegyenesedtek; rezzenéstelen, gyanakvó ellenségességgel nézték az idegeneket.

Kifelé menet a sor végén ballagó Tyrer egy pillanatra megállt, hogy megvárja André Poncint, aki most letérdelt, hogy megigazítsa cipõje csatját. Poncin nem véve észre, hogy Tyrer figyeli, néhány mondatot súgott a japán tolmácsnak. A japán némi habozás után bólintott és meghajolt. – Domo.

Poncin felállt, észrevette, hogy Tyrer figyeli. Egy pillanatra meglepõdött, aztán elmosolyodott és odalépett hozzá. – Na, Phillip, ez egész jól ment, nem?

– Hát, ami engem illet, nem nagyon. Mindenesetre köszönöm, hogy megmentette az arcomat. Remekül megoldotta a helyzetet. De angolul ugye nem egészen ugyanazt mondta, mint japánul? Jól hallottam?

– Nem volt az annyira más, hogy lényeges legyen.

– Én nem hiszem, hogy Sir William is így gondolná.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. És az is elképzelhetõ, hogy maga téved, és rosszul értette. – Poncin kényszeredetten felnevetett. – Mindenesetre nem okos dolog egy követet felidegesíteni, eh? Csukott szájba nem repül légy.

– Mit mondott most a tolmácsnak?

– Köszönetet. Mon Dieu, menten megpattan a hólyagom.... A magáé nem?

– Dehogynem – bólintott Tyrer. Biztos volt benne, hogy Poncin hazudik. De hát miért is ne tenné? – gondolta. Poncin ellenség, vagy ha nem is ellenség, de ellenfél. Mindent Franciaország érdekében tesz. Ez ellen nem is lehet kifogás. De vajon mit kérdezhetett a tolmácstól? Vagy valami titkos üzenetet adott át? Mit kérnék én titokban? – Külön találkozót kért Josi nagyúrtól, igaz? – kockáztatta meg. – Hogy fogadja magát és Monsieur Seratard-t.

André Poncin arckifejezése nem változott, de Tyrer észrevette, hogy a díszkardja markolatát szorító jobb kezén elfehérednek a bütykök. – Phillip... – mondta halkan Poncin. – Én az elsõ pillanattól fogva barátja vagyok. Segítek magának japánul tanulni. Bemutatom a megfelelõ embereknek, eh? Nem avatkozom bele a maga külön szamurájügyeibe. Nakamára gondolok... És ahogy hallottam, azért vannak neki más nevei is...

– Miféle más nevei? – kérdezte Tyrer; hirtelen idegesség fogta el. – Mit tud róla?

– Ne felejtse el, hogy mi egy csónakban evezünk, Phillip – folytatta Poncin, mintha Tyrer meg se szólalt volna. – Mi barátok vagyunk, Japánban vagyunk, gajdzsinok vagyunk... nekünk segítenünk kell egymást. Ahogy én is bemutattam magát Raikónak. Annak a Raikónak, aki Fudzsikót adta magának, eh? Szép lány ez a Fudzsiko. Nézze egy kicsit reálisabban a dolgokat, Phillip. Az okos ember megtartja magának a bizalmas információkat. Az okos ember óvakodik Nakamától, és észben tartja, amit már tucatnyiszor mondtam neki: Japánban csak japán módszerek alkalmazhatók.

Ugyanaznap napszállta után Josi végigsietett a vár egyik félhomályos, huzatos kõfolyosóján. Ezúttal már szokásos kimonóját viselte az övébe tűzött két karddal, vállára csuklyás lovaglóköpenyt terített. A falon vasfoglalatba tűzve húszlépésenként táncoló lángú fáklyák világítottak az ablakként is szolgáló lõrések mellett. Odakint már hűvös volt. A folyosó végén egy csigalépcsõ vezetett Josi egyik istállójához. Josi leszaladt a lépcsõn.

– Állj! Ki a... Ó, kérlek, bocsáss meg, nagyúr! – Az õr meghajolt.

Josi biccentett és továbbment. A várban mindenütt alváshoz vagy éjszakai szolgálatra készülõdtek a katonák, csatlósok és szolgák.

– Állj! Ó, kérlek, bocsáss meg, nagyúr! – Ez az õr is meghajolt, ahogy a következõk is sorra. Az istálló udvarán Josi testõrségének egy húsztagú lovascsapata várakozott, közöttük Miszamoto, a halász, az álszamuráj. Ezúttal egyszerűen volt öltözve, egyszerű közkatonának, nem volt nála fegyver, s látszott rajta, hogy fél. A katonák mögött két különlegesen könnyű lovas palankin várakozott útra készen, hordrúdjukat elõl-hátul egy-egy póni nyergéhez rögzítették. A lovak patája rongyba volt tekerve, úgy, ahogy ezt napokkal ezelõtt Josi Hoszakival eltervezte.

Az egyik palankin kémlelõablaka félresiklott, Koiko nézett ki rajta, elmosolyodott, biccentett, s már be is csukta az ablakot. Josi keze szorosabbra fonódott kardja markolatán. Óvatosan kinyitotta a palankin ajtaját, épp csak annyira, hogy meggyõzõdjön róla, valóban Koiko mosolygott-e ki rá, és hogy egyedül van-e. Még egészen fiatal volt, amikor apja megtanította az életben maradás legfontosabb törvényére: „Ha meglepetésszerűen támadnak meg, ha meglepetésként ér, hogy elárulnak, ha meglepetésszerűen ölnek meg, az azt jelenti, hogy se velem szemben, se önmagáddal szemben nem teljesítetted a kötelességed. Te leszel a hibás, mégpedig azért, mert nem ellenőriztél mindent személyesen, és nem készültél fel minden lehetõségre.”

Kurtán, megnyugtatóan rámosolygott Koikóra, aztán becsukta az ajtót. Meggyõzõdött róla, hogy a másik palankinban sincs senki, és hogy szükség esetén az is használható. Jelt adott a katonáknak, hogy szálljanak nyeregbe. Szinte nesztelenül indultak el, ami elégedettséggel töltötte el: õ adott elõzõleg parancsot, hogy minden fegyvert és szerszámot úgy hordozzanak, hogy meg ne csörrenjen. Még egy utolsó ellenõrzést tartott, de nem érzékelt veszélyt. Az új karabély ott volt a nyeregtartójában, a lõszeres táska tele, a másik négy puska legmegbízhatóbb lövészei vállán. Nesztelenül nyeregbe lendült. Újabb karjelzés. Az elõvéd szerepét betöltõ zászlóvivõk elindultak, nyomukban a menet. Utánuk Josi majd a két palankin, a katonák, leghátul az utóvéd.

Gyorsan és csaknem teljesen nesztelenül haladtak. Egyik õrhelyen sem tartóztatták fel õket, az õrök csak intettek, hogy menjenek tovább. A menet nem fordult be a vár útvesztõjébe, keresztülhaladtak a hatalmas várudvaron, északi irányba tartottak, az egyik nagy bástya felé. A bástya elõtt erõs õrség állt. Abban a pillanatban, amint megismerték Josit, a hatalmas kapuszárnyak feltárultak. Belovagoltak. A kapu becsukódott mögöttük. Tágas, kör alakú bástya udvarán álltak, imitt-amott fáklyák világítottak. A bástya belsõ falán körös-körül emeletnyi magasságban széles mellvéd futott körül. A mellvéd mögött némán, mozdulatlanul figyelõ íjászok álltak. Rengeteg íjász, íjuk ugyan nem volt rájuk szegezve, de a belovagolók pontosan tudták, hogy ha az íjászok úgy akarják, egy pillanat alatt végük.

– Ó, Josi-szama! – A magasból, a félhomályból Andzsó Nóri hangja harsant; Josinak beletelt néhány másodpercébe, mire ki tudta venni, honnan szól. Aztán észrevette: rezzenéstelenül ült magas hátú karosszékében a lépcsõfeljáró közelében. – A délutáni találkozón nem is említetted, hogy fegyveresekkel akarod elhagyni a várat. Úgy jössz, mint egy nindzsa.

Josi emberein dühös suttogás suhant végig, Josi azonban elnevette magát, s ezzel megtörte a feszültséget. – Nem vagyunk mi nindzsák, Andzsó-szama. Bár igaz, ami igaz, a lehetõ legcsendesebben igyekszünk haladni, így lehet a legjobban próbára tenni a várvédõket, hogy nem figyelmeztetjük õket elõre. Én nemcsak a sógun gyámja vagyok, hanem ennek a várnak a parancsnoka is. Na és te? Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?

– Csak a véderõket vizsgáztatod?

– Igyekszem három galambot lõni egyetlen nyílvesszõvel – Josi hangjából eltűnt a derű. Mindenki megdermedt, azon törte a fejét, miért épp három galambot említett, és mit értett alatta. – És te? Minek ez a sok íjász? Csak nem csapdát állítasz valakinek?

Rekedtes hangú nevetés volt a válasz, csak fokozta a feszültséget. A kezek megszorultak a fegyvereken, bár nyíltan senki sem mozdult. – Még hogy csapdát? Ugyan... szó sincs róla. Ez inkább csak afféle díszõrség. Amint tudomást szereztem róla, hogy rongyba burkoltatod katonáid lovainak patáját, és meglepetésszerűen akarod ellenőrizni az õrségeket... Ezeket az embereket csak azért állítottam ide, hogy mutassam, nem alszik mindenki a várban... a vár jó kezekben van. A várkapitánynak nem kell aggódnia. – Parancsot vakkantott. Az íjászok nyomban lesiettek a lépcsõn, Josit és embereit közrefogva kettõs sorban körülállták az udvart, s szertartásosan meghajoltak. Josi és emberei ugyanilyen hivatalos ridegséggel viszonozták. De a helyzet nem változott: még mindig Andzsó kezében voltak. – Puskákra is szükséged van a védelem próbára tételéhez?

– A tanácsunk azt ajánlotta minden daimjónak, hogy fegyverkezzék fel modern fegyverekkel – válaszolta Josi. Nyugodt volt a hangja, de belülrõl majd szétvetette a düh, amiért valaki elárulta titkos tervét. – Ezek egészen újfajta puskák. Karabélyok. Szeretném, ha az embereim hozzájuk szoknának.

– Bölcs dolog, nagyon bölcs. Látom, nálad is van. Josi nagyúr maga is puskásan jár?

Josi a nyeregtokban tartott karabélyra pillantott. Gyűlölte a lõfegyvereket, áldotta elei nevét, amiért betiltották gyártásukat és behozatalukat. Tűzfegyverek gonosz fegyverek, gyáva fegyverek, csak ezekhez a bűzös gajdzsinokhoz valók, ilyen fegyverekkel ezer lépésrõl is gyilkolni lehet, úgy hogy azt se látja, kit lõ agyon az ember, vagy hogy ki lövi agyon. Az ilyen fegyvereket bármely hígvelejű, alacsony származású ember képes használni, õrültek, rablók vehetik a kezükbe, férfiak és nõk használhatják egymás ellen, még a legmagasabb rangú nagyúr ellen vagy a legkitűnõbben iskolázott kardvívómester ellen is büntetlenül élhetnek vele. Igen... és most nekem is puskával kell járnom. A gajdzsinok kényszerítették ránk.

Andzsó gúnyos nevetésének még el sem ült a visszhangja, amikor elõrántotta tokjából a karabélyt, hátrahúzta a biztonsági kapcsot, ahogy Miszamotótól látta, célzott és meghúzta a ravaszt: öt golyót lõtt fülsiketítõ dörrenéssel a deszkajárókba. A puska csaknem kiugrott a kezébõl. A szamurájok szétugrottak, még a saját emberei is, az ijedt pónik néhányat kivetettek a nyeregbõl. Andzsó és õrei a földre vetették magukat, arra számítottak, hogy folytatódik a tüzelés, de akkor már valóban halált hordoz. A jelenlévõket kivétel nélkül rettenetesen meglepte a tüzelés gyorsasága.

Halálos csendben, lélegzet-visszafojtva várakoztak, mígnem – mivel újabb lövések nem következtek – rájöttek, hogy Josi csak meg akarta mutatni nekik a puska erejét. Az íjászok kettõs gyűrűje újrarendezõdött. Andzsó és õrei feltápászkodtak.

– Ezzel meg mit akartál? – kiáltotta Andzsó.

Josi olyan közömbös arccal, amilyet csak mutatni tudott, még kalapáló szívvel megveregette idegeskedõ pónija nyakát, óvatosan visszahúzta a biztonsági kapcsot, és az ölébe fektette a fegyvert. Nem mutatta, mennyire örül a hatásnak. – Csak meg akartam mutatni, milyen jól használható fegyverek ezek – válaszolta. – Bizonyos körülmények között még a kardnál is jobbak, fõleg daimjók számára. – Örömmel tapasztalta, mennyire nyugodt a hangja. – Például amikor néhány hete megtámadtak, te is jó hasznát vetted volna, neh?

Andzsó szinte remegett a dühtõl, most már egészen biztos volt benne, hogy nagy veszélyben forgott. Ugyanilyen bizonyos volt benne, hogy ha végrehajtja tervét és íjászainak megparancsolja, hogy tartóztassák le Toranagát, Toranaga fegyverének golyói szitává lyuggatták volna. Az összes istenekre: mikor tanult meg ez a kutya lõni, és engem miért nem értesítettek errõl?

Az, hogy Josi szóba hozta a sisi merényletet, csak fokozta a sértést, mivel köztudott volt, mennyire gyáván viselkedett, szinte eszét vesztve menekült, egyetlen támadójával sem vette fel a harcot, aztán pedig, amikor a sebesült sisiket elfogták, arra adott utasítást embereinek, hogy megszégyenítõ módon végezzenek velük.

– Bizonyos körülmények között elképzelhetõ, Josi-szama, de kétlem, hogy a te fegyverednek és az embereid fegyvereinek valami hasznát vennétek ma este. Engedelmeddel, mi a szándékod ezzel a ma esti látogatással? Csakugyan a vár védõképességét óhajtod ellenőrizni?

Mindketten nagyon jól tudták, hogy Josi nem köteles számot adni arról, mikor és hova megy a vár területén. – Az attól függ, mit látok – felelte kurtán. – Lehet, hogy egy-két nap múlva visszatérek birtokaimra, de az is lehet, hogy nem... Természetesen majd idõben értesítelek.

– Hiányozni fogsz a tanácsban, ha csak néhány napig leszel is távol. Sok a teendõ, és ha nem leszel jelen, kénytelenek leszünk nélküled dönteni.

– Mint ma délután kiderült, pillanatnyilag nincs egyetlen fontos ügyünk sem, amiben döntenünk kellene.

– Ott van a gajdzsinokkal kötött megállapodás ügye.

– Ma délután ezt is eldöntöttük.

A találkozó után a ródzsú tagjait majd szétvetette az öröm. Jókedvűek voltak, boldogan nevettek: ellenségük arcot vesztett, megint túljártak a gajdzsinok eszén. Andzsó, Tojama és Adacsi sorra gratulált Josinak, amiért ilyen ügyesen vezette a tárgyalást, és amiért ilyen jól ért a gajdzsinokhoz. Dzukumura nemigen szólalt meg, csak idõnként motyogott valami ostobaságot.

– Ennél szebbet elképzelni is nehéz lett volna. Nevetséges összeg árán megszabadultunk a hajóiktól, elhajóztak Jedóból. Mi meg majd térdre kényszerítjük Szacumát. Nagyon okos lépés volt, Josi-szama, nagyon okos. Ugyanakkor határozatlan idõre elnapoltuk azt a fenyegetésüket, miszerint elmennek Kiotóba. Õk meg elfogadták, hogy egyedül Szacuma a felelõs.

Tojama megszólalt. – Ezek szerint hadat üzenünk Szacumának? Nagyszerű!

– Nem, háborút azt nem. Vannak más módszerek is, amelyekkel térdre lehet kényszeríteni azt a kutyát. – Andzsó nagyon magabiztos volt. – Igazad volt a gajdzsinokat illetõen, Josi-szama. Nagyon érdekes volt látni, milyen ellenségesség van köztük. – Tojamával együtt a dobogó háta mögül hallgatta a találkozón történteket: a fal úgy volt kialakítva, hogy belülrõl ki lehessen kukucskálni. – Undorítóak ezek a gajdzsinok. Még a szagukat is éreztük. Undorító. Elrendeltem, hogy a tárgyalótermet azonnal takarítsák ki, mindent mossanak le, a székeket pedig, amelyen ültek, égessék el.

– Nagyon helyes – mondta Adacsi. – A hátamon is fölállt a szõr, ahogy ezek ott ültek. Josi-szama, engedelmeddel megkérdezném: ez a majom Miszamoto, ez tényleg elmondta neked, mit beszélnek egymás között a gajdzsinok? Szóról szóra? Én egy szót sem hallottam.

– Nem mindent – felelte Josi. – De ahhoz azért elég volt, hogy néhány fontos dolgot megtudjak. Miszamoto azt mondta, hogy a tárgyalás alatt maguk között többnyire valamilyen más nyelven beszéltek, õ franciának vélte. Ez még valamit világosan megmutat: megbízható tolmácsokra van szükségünk. Javaslom, hogy a legtehetségesebb gyerekek számára nyomban alapítsunk egy nyelviskolát.

– Miféle iskolát? – motyogta Dzukumura. Senki sem figyelt rá.

– Nem értek egyet. – Tojama súlyos tokája megreszketett. – Minél közelebb kerülnek fiaink a gajdzsinokhoz, annál jobban megfertõzõdnek.

– Nem – válaszolta Andzsó. – Személyesen fogjuk kiválasztani a diákokat... Megbízható emberekre van szükségünk. Szavazzunk: utasítsuk-e a bakufut, hogy azonnal alapítson egy nyelviskolát? Egyetértetek? Helyes.

Akkor most a gajdzsin levéllel kapcsolatban: folytatjuk Josi-szama taktikáját, és az esedékesség napja elõtt közöljük velük, hogy a „megfelelõ idõpontban” el fogjuk küldeni nekik. Egyetértetek?

– Bocsáss meg, de nem – mondta erre Josi. – Épp ellenkezõleg: a megfelelõ idõben pontosan el kell nekik küldeni a levelet, sõt a kizsarolt összeg második részletét is.

Mindannyian rámeredtek.

Josi türelmesen magyarázta: – A gajdzsinokat állandó bizonytalanságban kell tartani. Arra számítanak, hogy megint húzni fogjuk az idõt, tehát nem húzzuk-halogatjuk. Emiatt azt fogják hinni, hogy a megbeszélt száz napot is tartani fogjuk. Pedig errõl szó sincs. Azt a megbeszélést addig fogjuk húzni-halogatni, míg bele nem õrülnek. – Mindannyian együtt nevettek vele, még Dzukumura is, aki egy szót sem értett az egészbõl. És még jobban nevetett, mikor Josi elmesélte a ródzsú tagjainak, hogy több alkalommal is csaknem hangosan felkacagott, amikor látta, hogy a gajdzsinoknak fogytán a türelmük. – Vérebe nélkül az úr olyan tehetetlen, mint kiskutya a botos ember ellen.

– Miféle botos ember ellen? – kérdezte Dzukumura; a szeme olyan volt, mint egy döglött halé. – És miféle vérebrõl beszélsz?

Josi jókedve elillant, eszébe jutott, hogy most már mindörökre össze van zárva a tanácsban ezzel a gyengeelméjűvel. De azért elmagyarázta a mondás jelentését: megfelelõ támogatás nélkül az ellenség tehetetlen.

– Miféle támogatás nélkül? Nem értem, Josi-szama.

– Erõ nélkül – szólt közbe türelmetlenül Andzsó. – Hadsereg nélkül, az ágyúik és a hadihajóik nélkül, Dzukumura. De mindegy, nem érdekes.

Tojama, az öregember hevesen közbeszólt: – Fel kellene égetnünk a kolóniájukat, amíg nincs itt a flottájuk.,. Szinte nincs is rá szó, mennyire pimaszok, mennyire modortalanok ezek a gajdzsinok... Na és a szóvivõjük... Örülök, hogy nem kellett ott ülnöm köztetek, Josi-szama, azt hiszem, szétvetett volna a düh. Perzseljük fel a kolóniájukat most rögtön.

– Kirõl van szó? Mit kell felperzselni?

– Hallgass, Dzukumura – mondta türelmetlenül Andzsó –, te csak szavazz, amikor szólok. Josi-szama, egyetértek az érveléseddel, küldjük el a levelet idejében és küldjük el a kizsarolt pénz második részletét is. Mindenki helyesli? Helyes. Akkor most térjünk át a következõ tárgyra: most, hogy elintéztük a gajdzsinokat és a sógun és a hercegnõ annak rendje és módja szerint elindult az Északi úton, a jövõ héten nincs sok teendõnk.

– Rossz döntés volt elengedni õket – mondta Josi –, elõbb-utóbb vissza fog ütni ránk.

– Ebben az egy dologban tévedsz. Kérlek, dolgozz ki egy tervet, tárd elénk az elképzelésedet, hogyan kényszerítsük térdre azt a kutya Szandzsirót és Szacumát. Én arra szavazok, hogy csak két hét múlva találkozzunk, hacsak nem adódik valamilyen sürgõs eset….

Késõbb, szállására visszatérve Josi elgondolkozott, de nem jutott eszébe semmi, ami a közeljövõben igényelné, hogy jelen legyen Jedóban. Még a franciák újabb titkos meghívása, hogy látogassa meg a hajójukat, az sem kívánt azonnali választ, ráért legalább egy hétig, így hát úgy döntött, hogy megvalósítja azt a tervet, amit feleségével, Hoszakival dolgozott ki. És most Andzsó és íjászai elzárták az útját.

Mit csináljak?

– Jó éjt, Andzsó-szama – mondta. – Mint mindig, most is folyamatosan tájékoztatni foglak. – Nyugtalanságát és védtelenségi érzését leplezve megsarkantyúzta póniját, és elõrerúgtatott az udvar túlsó kapuja felé. Az íjászok nem mozdultak, parancsra vártak. Josit követték emberei és a két palankin.

Andzsó csak nézte õket. Dühös volt. Ha nincsenek azok a puskák, letartóztattam volna õket, ahogy terveztem. Hogy miféle váddal? Árulással, amit a sógun ellen szõtt. Josi persze soha nem került volna bírák elé... Nem, sajnos, nem: néhány ostoba katona megölte volna szökési kísérlet közben.

A gyomrába hasító hirtelen fájdalomtól visszaroskadt a székére. Baka orvosok! Pedig biztos, hogy van rá valamilyen gyógyszer, gondolta.

A belsõ udvarról kikocogó Josi valamivel könnyebben lélegzett. Hátáról már eltűnt a hideg veríték. Még mélyebbre léptetett az erõdítménybe, gyengén világított folyosókon dobogtak a lovak patái, újabb istállók és mühelyek mellett haladtak el, míg csak el nem érték a vár túlsó falát. A falat faborítás borította. Két ember leszállt, fáklyákat gyújtott.

Josi lovaglópálcájával egy fali fogantyúra mutatott. Szárnysegédje lepattant a nyeregbõl, és erõteljesen megrántotta a fogantyút: a falnak egy széles szakasza kifordult, mögötte egy alagút vált láthatóvá, amely elég magas és elég széles volt ahhoz, hogy két lovas egymás mellett tudjon haladni benne. Josi megsarkantyúzta póniját. Mikor a két palankin majd az utolsó ember is áthaladt az ajtón, a fal ismét becsukódott. Josi csak ekkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, s csak ekkor tette vissza tokjába a puskát. Nélküled, Puskaszán, gondolta érzelmesen, mostanra halott vagy fogoly lennék. Be kell látnom, hogy idõnként a puska jobb fegyver, mint a kard. Megérdemled, hogy neved legyen. Õsi sintó szokás, hogy a különleges kardoknak és fegyvereknek, de még a szikláknak és fáknak is nevet adnak. Minek nevezzelek? Legyen a neved Nóri, ami azt is jelentheti, hogy tengeri hínár, és egyben Andzsó Nóri nevével való játék, így legalább állandóan emlékeztetne, hogy te mentettél meg tõle.

– Íííí, nagyuram! – szólította meg mellé rúgtató kapitánya. – Óriási látvány volt, ahogy lõttél ebbõl a puskából.

– Köszönöm, de az embereiddel együtt te is azt a parancsot kaptad, hogy amíg nem adok rá engedélyt, meg ne szólaljatok. Ezennel lefokozlak, eredj hátra. – A kapitány leforrázottan elrúgtatott. – Mostantól kezdve te vagy a kapitány – mutatott Josi a rangsorban a kapitány után következõ szamurájra. Elõrevágtatott.

Fojtogató volt a levegõ. Ez az alagút csak egyike volt a várat át- meg átszövõ titkos rejtekutaknak. A vár, a körülötte húzódó három sáncárok és a magasba szárnyaló öregtorony alig négy esztendõ alatt épült: ötszázezer ember dolgozott rajta. Éjjel-nappal munkálkodtak, míg be nem fejezték. Ez Toranaga sógun parancsa volt, akinek ez az egész egy fityingjébe sem került. Az alagút padozata lejtett, hol erre, hol arra kanyarodott, hol sziklafalak fogták közre, hol durván kirakott téglafal. A mennyezete idõnként beomlott, de ezeket az omlásokat folyamatosan kijavították. Az alagút egyre lejtett, egyre mélyebben haladtak. A falak nyirkosodra kezdtek, vízcseppek ütköztek rajtuk, a levegõ mind hidegebb lett, amibõl Josi tudta, hogy már az egyik sáncárok alatt járnak. Szorosabbra húzta magán a köpenyét, gyűlölte az alagutakat, rosszullét környékezte a klausztrofóbiától, ami még abból az idõbõl származott, amikor a tairónál feleségével és gyermekeivel együtt csaknem fél éven át ilyen hasonló várbörtönszerű helyiségekbe voltak zárva. Soha többé nem hagyom, hogy bezárjanak, fogadkozott magában, soha többé.

Néhány perc elteltével a padozat emelkedni kezdett, mígnem elérték a túlsó végét, amely egy házba nyílott. A ház a Toranaga-klán egyik hűséges vazallusáé volt, akit Josi elõre figyelmeztetett jövetelére. A vazallus tiszteletteljesen üdvözölte. Josi tudva, hogy immár nem kell semmiféle veszélytõl tartani, intett az elõõrsnek, hogy induljon tovább.

Kellemes éjszaka volt, kevésbé járt keskeny utakon, sikátorokon haladva vágtak át a városon, mígnem elérték a szélét és a Tokaido elsõ sorompóját. A harcias õrök Josi láttán nyomban meghunyászkodtak, sietve fölemelték a sorompót, mélyen meghajoltak; mindannyiuk oldalát fúrta a kíváncsiság, de egyik sem volt olyan ostoba, hogy kérdést tegyen föl.

Nem sokkal a sorompó után az út kettéágazott. Az egyik út észak felé, a sziget belseje, a hegységek felé kanyargott, abba az irányba, amerre normális esetben három-négy napi lovaglással Josi a várába, Sárkányfogba ért. Az elõõrs boldogan indult hazafelé. Josi katonáinak legtöbbje az év nagy részében nem látta se családját, se barátait. Félmérföldnyit haladva az úton egy falu közelébe értek, ahol egy meleg vizű forrás fakadt. Sokan megálltak lovukat itatni. Josi elkiáltotta magát: – Õrség! – Intett nekik, hogy jöjjenek oda hozzá.

A kíséret újonnan kinevezett kapitányának, aki Josi mellett lovagolt, csaknem kibukott a száján: „nagyúr!”, de még idejében észbe kapott.

Josi egy váratlan ötlet hatására egy fogadóra mutatott. – Itt megállunk. – A fogadót Hét Évszak Boldogságnak nevezték. – Most már beszélhettek.

Az udvar kicsi volt, de tiszta és gondosan kikövezett. Josiék érkezésére nyomban kisietett a tulajdonos és a szolgálók. Lámpásokat hoztak, mélyen és hosszasan hajlongtak, nagyon szerették volna elnyerni Josi elégedettségét, roppant megtisztelve érezték magukat a fenség látogatásától. A palankint szolgálólányok fogták közre, hogy gondjaikba vegyék Koikót, mialatt a tulajdonos, egy kopaszodó, sovány, kissé bicegõ öregember Josit és fõembereit a legtávolabb álló kis házhoz kísérte. A fogadó tulajdonosa nyugalomba vonult szamuráj volt, Inedzsinnek hívták, aki elhatározta, hogy levágatja szamurájkontyát, és fogadósnak áll. Titkon még mindig hatamoto, kiváltságokkal felruházott szamuráj volt, egyike Josi számos kémének, akik a Jedó és a Sárkányfog körüli területekrõl szállították neki az értesüléseket. A fogadós és Josi mögött az új kapitány és négy szamuráj haladt, mögöttük Miszamoto és két õr.

A kapitány gyorsan meggyõzõdött róla, hogy a ház biztonságos-e. Josi a verandára helyezett párnákra telepedett, a kapitány és a többi szamuráj kétoldalt térdelt mellette. Josinak feltűnt, hogy a szolgálólány által kínált tea egészen friss és remek fajtájú, nagyon ízletes. Egy idõ után intett a szolgálólányoknak és a szolgálóknak, hogy távozzanak, és odaszólt a fogadósnak: – Kérlek, hozd ide õket, Inedzsin.

Inedzsin néhány perc múlva visszatért, a két gajdzsin keresõ jött vele. Az egyik magas volt, a másik köpcös, mindkettõ megviselt arcú, keménynek látszó, szakállas férfi, elrongyolódott, piszkos ruhában, sok vihart átélt fejfedõkben. Josi némiképp undorodva, de érdeklõdve méregette õket, inkább afféle furcsa teremtményeknek látta õket, mint embereknek. A két férfi nyugtalanul tűrte a szemlélõdést. A lépcsõk tövében álltak, leesett állal bámulták Josit. A kapitány nyomban rájuk reccsent: – Hajoljatok meg! – És mikor erre sem reagáltak, csak néztek rá értetlenül, odaszólt két szamurájnak: – Tanítsátok meg õket jó modorra!

A két aranykutató pillanatokon belül a földön térdelt, arcát a porba nyomva, átkozták már magukat, hogyan lehettek ennyire ostobák, hogy elfogadtak egy ilyen életveszélyes munkát. – A fene egye meg, Charlie – mondta a köpcös, aki, mint néhány nappal ezelõtt Drunk Townban Norbert Greyforthnak elmondta, egykor Cornwallban dolgozott bányászként –, mit veszíthetünk? Semmit. Éhezünk, nincs mit ennünk, nincs mit innunk, nincs egy fityingünk sem, nincs munkánk, egész Jokopokóban vagy hogy a fenébe hívják, nincs egy kocsma, ahol kaphatnánk egy pofa sört, egy ágyat vagy egy falas kenyeret. Egyetlen hajó sem fogad fel minket. Ide vagyunk ragadva. Hamarosan megjönnek az ausztrál peelerek vagy a tieid Franciscóból, láncra vernek minket, engem megint bevarrnak, mert kifosztottam néhány nagyszájú, mocskos bányászt, téged meg mert lelõttél néhány mocskos bankárt.

– Te megbízol ebben a nyomorult Greyforthban?

– Hová lett a jó modorod, te csirkefogó? Alákapartuk a nevünket, nem? Õ biztos megtartja az ígéretét, elvégre úriember. Leperkált huszonkét fontot az adósságunkért, a többi húsz meg a bankban vár ránk, ha majd visszatérünk. Kapunk ásókat, puskaport, mindenfélét, ami csak kell, és megesküdött a tíszteletes elõtt, hogy minden öt aranyrögbõl, amit Jedóba küldünk, kettõ a mienk. Ez megtartja az ígéretét, tudod, milyen hülyék az urak.

A két férfi harsányan röhögött, aztán a magasabbik megszólalt. – Igazad van, hogy a fene egyen meg!

– Hát akkor mostan mink vagyunk az aranykutatók, igaz? Egész Japánban csak mi ketten. Na és hogyha találunk valamit, hát oda kell azt adnunk mind? És ha inkább kicsempésszük? És gondolj csak bele: egy álló évig ingyen zabáltunk, piáztunk, digi-dugiztunk, nem került Josivara egy fityingünkbe se... És most mienk a japán arany. Ha te nem vagy ebben benne, én biza akkor is belevágok...

– Állítsátok fel, de ne bántsátok õket. Miszamoto! – Miszamoto nyomban térdre roskadt. Abban a pillanatban, amint a két férfi meglátta, valamelyest megnyugodott.

– Ezek azok az emberek, akikkel tegnap találkoztál a kikötõben?

– Igen, nagyúr.

– Õk Vatanabe néven ismernek téged?

– Igen, nagyúr.

– Helyes. Nem ismerik a múltadat, nem tudják ki vagy?

– Nem, nagyúr. Mindent úgy tettem, ahogy parancsoltad.

– Azt mondtad nekik, nagaszakibeli tengerészektõl tanultál angolul?

– Igen, nagyúr.

– Helyes. Akkor most mindenekelõtt mondd meg nekik, hogy jól fogunk velük bánni, és nem kell félniük. Hogy hívják õket?

– Ide figyeljetek, ez itt a főnök. Ez itt Óta nagyúr – mondta Miszamoto Josi utasításának megfelelõen. Egyszerű amerikai beszédét mindkét férfi könnyen értette.–Mondtam nektek, nyomorultak, meghajolni, fejetek földre. Nem csináltátok. Úr azt mondja, lesz veletek bánva jól és akarja tudni, micsoda nevetek.

– Az én nevem Johnny Cornishman, ő pedig Charlie Yung. Még egy falatot sem kaptunk, egy korty italt sem, az ég szerelmére.

Miszamoto legjobb tudása szerint lefordította a nevüket.

– Rólam ne mondj nekik semmit, arról se beszélj, hogy mivel foglalkozol, mióta kihoztalak a börtönbõl – mondta Josi. – Ne felejtsd el, hogy nekem mindenütt van fülem, mindenrõl tudok.

– Nem fogok neked csalódást okozni, nagyúr. – Miszamoto mélyen meghajolt.

– Jól van. – Josi néhány szívdobbanásnyi ideig méregette. Valamivel több mint két hónapja fogadta szolgálataiba Miszamotót, aki azóta nagyon sokat változott – legalábbis külsõre. Az arca tiszta volt, borotvált, borotválta a koponyáját is, haját szamuráj módra viselte. A rákényszerített tisztaság nagyon sokat javított megjelenésén, és noha Josi szándékosan a legszerényebb szamurájöltözékben járatta, mégis igazi szamurájnak látszott, úgy viselte már a két kardot, mint aki világéletében azokkal járt. Egyébként a kardok sem voltak valódiak, csak a markolatuk: a hüvelyekben nem volt penge.

Josi eddig elégedett volt Miszamoto teljesítményével, és mikor tanácstagnak öltözve megpillantotta a ródzsúban, egészen elképedt, mert elsõre meg sem ismerte. Ez mindenesetre jó lecke volt, gondolta akkor: megint bebizonyosodott, mennyire a ruha teszi az embert.

– Ajánlom is, hogy ne okozz nekem csalódást – mondta, majd Miszamoto két õrére nézett. – Ti vagytok a felelõsek, hogy ennek a két férfinak semmi baja ne essen. Hoszaki úrnõtõl kaptok még õröket és kalauzokat, de a vállalkozás sikeréért ti vagytok a felelõsek.

– Igenis, nagyúr.

– Ami pedig ezt az álszamurájt, Vatanabét illeti – mondta Josi halkan –, továbbra is igazi szamurájként kezelitek, megértettétek? Ha viszont nem engedelmeskedík a tisztességes parancsoknak vagy szökni próbál, kezét-lábát megkötözve hozzátok ide elém, akárhol vagyok is. Ti vagytok a felelõsek.

– Igenis, nagyúr.

– Nem fogok csalódást okozni neked, nagyúr – hebegte a rémülettõl hamuszürkére vált arccal Miszamoto. Rémülete a két európaira is átragadt.

– Mondd meg ezeknek az embereknek, hogy ne féljenek. Mondd meg nekik azt is, hogy te mindvégig segíteni és tanítani fogod õket. Ha engedelmeskednek, ha teszik a dolgukat, a világon semmitõl sem kell tartaniuk. Mondd meg nekik, remélem, hogy hamarosan sikerrel jár a kutatásuk.

– Főnök mondja, nem kell betoj.

– Akkor te miért állsz úgy itt, mint aki összeszarta magát?

– Le vagy tojva. Én majd változtatom a ti rossz, istenverte beszédetek.

– Inkább te vigyázz a nyelvedre, mert ha magunkra maradunk, lenyeletem veled a golyóidat. Hol van az az istenverte kaja meg a pia meg a tyúkok, akiket ígértél?

– Ti kapjátok hamarosan meg, és jobb ha lesztek udvariasak, mikor vannak körül ezek az emberek – mondta óvatosan Miszamoto. – Olyanok mint macska, kinek van seggiben méh. És fõnök mondja, jó lesz, ha találtok arany nagyon hamar.

– Ha van itt arany, mi megtaláljuk, Votinabi vagy hogy hívnak. Ha nincs, hát nincs, igaz Charlie?

– Bocsáss meg, nagyúr, köszönik a kedvességedet – mondta Miszamoto; már nem volt annyira ijedt. Hirtelen rájött, hogy ha õ kíséri ezt a két embert, õ fog tudomást szerezni elsõként az esetleges leletekrõl. – Azt ígérik, hogy a lehetõ leghamarabb megtalálják az aranyat, és tiszteletteljesen kérdezik, hogy kaphatnának-e valami ételt és italt, és hogy mikor láthatnak hozzá a munkához?

– Mondd meg nekik, hogy türelem rózsát terem, az udvariasság és a szorgalom megtermi gyümölcsét. Tanítsd meg õket a jó modorra, hogyan hajoljanak meg, meg az ilyesmikre. Te vagy ezért a felelõs.

Miközben Miszamoto odalépett a két férfihoz és suttogni kezdett nekik, Josi intett szárnysegédjének, aki két kurta köpönyeggel állt elõ, amelyeket Hoszaki direkt erre a célra készíttetett. A mellényszerű ruhadarabok vállrészét egy-egy pánt tartotta. Selyemfelületükön elöl és hátul tussal japánul ez állt: „Ez a gajdzsin az én hűbéresem és kutatóm, védelmem alatt áll. Ha a szükséges hivatalos papírokat fel tudja mutatni, jogában áll birtokaim határain belül bárhol kutatni. Megparancsolom, hogy mindenki segítse munkájukat." A két szöveg alatt ott virított Josi pecsétje. – Mondd meg nekik, hogy ezeket állandóan viselniük kell. Amíg ez rajtuk van, addig biztonságban vannak. Világosítsd fel õket, mi van ráírva.

Miszamoto gondolkodás nélkül engedelmeskedett, megmutatta a két férfinak, hogyan vegyék fel a ruhadarabokat. A két európai most már óvatosabban viselkedett, türelmet és alázatosságot színlelt. – Charlie – suttogta a cornwalli, miközben megigazította vállán a pántokat. Úgy beszélt, mint a legtöbb bűnözõ, ajkát alig mozgatva – négy évet töltött kényszermunkán Ausztráliában bányajogbitorlás miatt –, nyújtsd a kisujjadat, az egész karodat akarják.

Az amerikai váratlanul elvigyorodott, már õ is lehiggadt valamelyest. Remélem, érdemes lesz odanyújtanunk.

Josi egy ideig szótlanul figyelte õket, aztán intett Miszamotónak. – Vidd õket magaddal, várjatok az udvaron.

Az immár segítség nélkül végrehajtott megfelelõ meghajlás után a két gajdzsin távozott. Josi mindenkit hallótávolságon kívülre küldött, csak Inedzsint tartotta maga mellett. – Ülj le, öreg barátom – intett a lépcsõk felé, ahol az öregember kényelmesen elhelyezkedett. – Jól van. Na és most halljam, mi újság.

– Van is meg nincs is, nagyúr. – Inedzsin és õsei három évszázadon át szolgálták a Toranaga családnak ezt az ágát. Mint hatamotónak nem kellett félnie az igazság kimondásától, sõt kötelessége volt. – Földjeidet szorgalmasan művelik és trágyázzák, a termés növekszik, de a parasztok szerint idén éhínség várható. Még itt Kuantóban is

– Mennyire súlyos?

– A biztonság kedvéért valahonnan máshonnan is kellene rizst szereznünk, de máshol még sokkal rosszabb lesz a helyzet.

Josinak eszébe jutott mindaz, amire Hoszaki már felhívta a figyelmét, és most nagyon örült, hogy ilyen elõrelátó a felesége. Annak is örült, hogy ilyen vazallusa van, mint Inedzsin. Ritkaság manapság az ilyen megbízható ember, és még nagyobb ritkaság az olyan, aki hajlandó kimondani az igazságot. – Mi van még?

– Hűséges szamurájaink már nagyon türelmetlenek, Szacumában, Csósúban és Toszában is elégedetlenek a szamurájok, legtöbbjük a szokásos probléma miatt: fizetésüket száz éve állapították meg, azóta is annyit kapnak, egyre nehezebben élnek, egyre nehezebben fizetik az egyre fokozódó adósságterhek kamatait, egyre nehezebben gyõzik a rizs és a többi étel egyre emelkedõ árait. – Inedzsint nagyon mélyen érintette ez a probléma, mert kiterjedt családja, amelynek tagjai még mindig a szamuráj osztályhoz tartoztak, nagyon megszenvedték ezt az állapotot. – A sisik folyamatosan toboroznak, persze nem nyíltan. A parasztok megfelelõ mértékben jámborak, de a kereskedõk már nem annyira. Viszont õk is, akárcsak a jokohamaiak és a nagaszakibeliek, szeretnék, ha a gajdzsinokat kiseprűznénk.

– És a szonnó-dzsói?

Az öreg szamuráj csak némi hallgatás után válaszolt. – Mint oly sok dolog a világon, nagyúr, ez a csatakiáltás is részben igaz, részben hamis. A japánok mindannyian megvetik a gajdzsinokat: rosszabbak, mint a kínaiak, rosszabbak, mint a koreaiak, mindenki azt szeretné, ha eltűnnének innen. Minden japán tiszteli a Mennyek Fiát, és joggal hiszi, hogy a Mennyek Fia is szeretné száműzni országából az idegeneket. Húsz embered van itt veled ma este, és azt hiszem, hogy ebbõl a húszból húszan hívei a szonnó-dzsói ezen részének. Mint ahogy híve vagy te is, csak te mindezt úgy szeretnéd megvalósítani, hogy a császári akarat végrehajtója továbbra is a sogunátus legyen, a módszerei pedig ugyanazok, amelyeket annak idején Toranaga sógun lefektetett.

– Nagyon jól látod – bólintott Josi, de legtitkosabb szíve mélyén tudta: ha rajta múlik, sose engedte volna létrejönni a gajdzsinokkal kötött elsõ egyezményt. És.akkor soha nem lett volna szükség arra, hogy a császár beleavatkozzon a sogunátus ügyeibe, és sosem tűrték volna el, hogy olyan álnok emberek, akik a Mennyek Fiát mostanában körülveszik, fékevezessék õt, a császárt.

Ennek ellenére, szonnó-dzsói ide vagy oda, gondolta, ha volna rá lehetõségem, most behívnék néhány gajdzsint, amíg még van rá idõ. De a feltételeket én diktálnám. Beengedném az áruikat, de csak az olyanokat, amelyekre szükségem van. Mert csak olyan hajókkal és ágyúkkal tudjuk megvédeni országunkat, amilyenekkel õk jönnek. Csak a saját fegyvereikkel és a saját hajóikkal tudjuk elűzni õket a tengerekrõl, csak ezek segítségével tudjuk végre betölteni történelmi feladatunkat, és Kína sárkánytrónjára ültetni a császárt. És akkor a kínaiak millióival a hátunk mögött és a mi busidónk vezérletével az egész gajdzsin világot térdre kényszerítjük. – Folytasd, Inedzsin!

– Nem sok olyasmit tudok már mondani, amirõl ne volna tudomásod, nagyúr. Sokan tartanak attól, hogy a gyermek sógunból sose lesz igazi férfi, sokakat zavar, hogy a ródzsú egyre kevésbé okos döntéseket hoz. Sokakat megdöbbentett, hogy tanácsod ellenére a sógun mégiscsak tisztelgõ látogatást tesz Kiotóban, sokan sajnálják, hogy nem a te kezedben van a ródzsú, és így nem tudod kikényszeríteni a szükséges változtatásokat, nem tudod megszüntetni a bakufuban uralkodó korrupciót, nem tudod megállítani a rothadást.

– A sógun az sógun – íelelte kurtán Josi. – Mindannyiunknak támogatnunk kell õt is és a tanácsot is. A sógun a mi hűbérurunk és mint ilyennek, engedelmeskednünk kell neki.

– Tökéletesen egyetértek, fenség, én csupán legjobb tudomásom szerint tolmácsolom a szamurájok véleményét. Nagyon kevés van köztük, aki meg akarja szüntetni a bakufut és a sogunátust. Csak néhány fonnyadt agyú ember hiszi, hogy a császár a sogunátus nélkül is képes volna Japánt kormányozni. Még a sisik között is nagyon kevesen hiszik, hogy a sogunátust el kell törölni.

– Tehát?

– A megoldás kézenfekvõ. Kell egy erõs ember, aki kézbe veszi az irányítást, és úgy kormányoz, ahogy annak idején Toranaga sógun kormányzott. – Inedzsin lába elzsibbadt, kényelmesebb testhelyzetre váltott. – Kérlek, bocsásd meg, hogy ennyit locsogok. Még nem is mondtam, mennyire megtisztel a látogatásod.

– Köszönöm, Inedzsin – mondta elgondolkozva Josi. – Arról nem hallottál valamit, hogy a daimjók hadat gyűjtenének ellenünk?

– Itt, a mi környékünkön nem mozgolódnak, nagyúr. Viszont úgy hallottam, hogy Szandzsiro egész Szacumát háborúra készíti fel.

– És Csósú?

– Náluk még csend van, bár Ogama megint megerõsítette a kapukat õrzõ csapatait, és újabb ágyúkat szállíttatott Simonoszekibe.

– Ó! A holland fegyvermesterek?

Inedzsin bólintott. – Kémeim jelentése szerint a hollandusok folyamatosan képezik ki számukra a tüzéreket és az új csósúi fegyvergyárban havonta négy ágyút készítenek, amelyeket azonnal az erõdítményekbe szállítanak. A szorost rövid idõn belül teljesen le tudják zárni.

Ez jó is, rossz is, gondolta Josi: jó, hogy létezik ez a lehetõség, a rossz az, hogy ezzel a lehetõséggel az ellenség rendelkezik. – Ogama lövetni akarja a hajókat?

– Tudomásom szerint egyelõre nem, viszont utasítást adott a parti ütegeinek, hogy ha titkos jelszóval üzen nekik, lõjenek szét minden gajdzsin hajót, és teljesen zárják le a szorost. – Inedzsin elõrehajolt, úgy súgta halkan: Bíbor ég.

Josinak elállt a lélegzete. – Ugyanaz, amit Toranaga sógun is használt?

– Állítólag.

Josi fejében egymást kergették a gondolatok. Ez azt jelentené, hogy õsömhöz hasonlóan Ogama is ugyanolyan hirtelen és mindenre kiterjedõ támadást akar indítani a legfõbb hatalom megszerzése érdekében. – Tudsz rá bizonyságot szerezni?

– Elõbb-utóbb. De jelenleg ez a jelszó. Ami pedig Ogama valódi tervét illeti – Inedzsin széttárta a karját –, jelenleg õ a kapuk ura. Ha rá tudja venni Szandzsirót, hogy fogadjon hűséget neki...

Hosszasan hallgattak.

– Remek munkát végeztél – mondta Josi.

– Van még egy érdekes hír, nagyúr. Andzsó nagyurat valamilyen gyomorbetegség gyötri. – Látva Josi érdeklõdését, Inedzsin szeme felvillant. – Egy barátom barátja, akiben teljes mértékben megbízom, titokban kifaggatott egy kínai orvost. Andzsó betegsége halálos, nincs rá orvosság.

Josi felhorkant: részben örömében, részben a nyugtalanságtól, hogy esetleg õ is elkaphatta a kórságot. – Mennyi ideig él még?

– Néhány hónapig, legfeljebb egy évig. Neked viszont kétszeresen is ébernek kell lenned, fenség, mert az informátorom szerint az ilyen beteg benseje rothad ugyan, de látható jele nincs, és az agya az nem rothad, csak egészen szokatlan megoldásokat módol ki, és roppant veszélyessé válik.

Igaz: az is milyen ostoba döntés volt, hogy megengedték a hercegnõnek, hogy õ legyen az úr, gondolta Josi. Csak úgy zúgott a feje a hallottaktól. – Mi van még?

– A sisik, akik meggyilkolták Utani nagyurat és a szeretõjét... Ugyanaz a csósúi sisi volt a vezetõjük, aki Andzsó nagyurat is megtámadta. Hiraga.

– Az, akinek az arcmását kiküldtük az összes sorompóhoz?

– Igen, uram. Hiraga Redzan. Legalábbis ezt vallotta halála elõtt az elfogott sisi.. De ez valószínűleg álnév. Még egy másik álnéven is ismeretes: Otami.

– Elfogtátok? – kérdezte reménykedve Josi.

– Nem, fenség, még nem, és sajnos nyomát vesztettük, úgyhogy valahova máshová kalandozhatott, feltehetõleg Kiotóba. – Inedzsin még jobban lehalkította a hangját. – A sisik állítólag újabb merényletre készülnek Kiotóban. Sokak szerint ott gyülekeznek.

– Miféle merényletre? Kit akarnak megölni?

– Ezt még senki sem tudja. A sisik vezetõjét csak álnéven ismerjük, õ a Holló. Állítólag õ adta ki a parancsot. Jelenleg is próbálom megtudni, hogy kicsoda valójában.

– Helyes. A sisiket így vagy úgy, de meg kell semmisíteni. – Josi egy percre elgondolkozott. – Lehet, hogy Ogama vagy Szandzsiro áll a sisik háta mögött?

– Aligha, fenség.

– Megtudtad már, ki beszélt a sisiknek Utani titkos találkájáról?

Inedzsin csak némi szünet után válaszolt. – Koiko úrnõ szolgálólánya volt. Ő súgta meg a mama-szanjának, az adta tovább a sisiknek.

Josi nagyot sóhajtott. – És Koiko úrnõ?

– A jelek szerint õ nem hibáztatható.

Josi ismét felsóhajtott, örült, hogy Koikónak nincs köze az ügyhöz, de lelke mélyén nem volt meggyõzõdve róla. – A szolgálólány jelenleg is velünk van, majd én elbánok vele. Te pedig vigyázz, a mama-szan meg ne sejtse, hogy tudjuk a titkát. Vele majd akkor számolok, ha visszatérek. És azt sikerült megtudnod, hogy ki a másik kém? Ki az, aki folyamatosan információkkal látja el a gajdzsinokat?

– Egyelõre még nem vagyok benne biztos, fenség. Engem úgy tájékoztattak, hogy az áruló neve Ori. A teljes nevét nem tudom, csak azt, hogy szacumai sisi, Szandzsiro egyik embere, a két tokaidói gyilkos egyike.

– Tehetetlenségre utal, hogy csak egyet tudtak megölni négy ilyen könnyű ellenfél közül. És hol van most az áruló?

– Valahol a jokohamai kolónián, nagyúr. Titkos bizalmasa lett a fiatal angol tolmácsnak és annak a franciának, akit említettél.

– Ó, szóval neki is. – Josi elgondolkozott. – Ezt az Orit azonnal hallgattassátok el. – Inedzsin mélyen meghajolt. – Mi van még?

– Mást nem tudok jelenteni.

– Köszönöm. Jó munkát végeztél. – Josi mélyen gondolataiba merülve elfogyasztotta teáját. Furcsa árnyakat vetett a holdfény. Nagy sokára az öreg szamuráj törte meg a csendet.

– A fürdõd készen áll, fenség. Bizonyára éhes is vagy. Minden elõ van készítve.

– Köszönöm, de olyan szép ez az éjszaka, hogy azonnal továbbindulok. Nagyon sok a tennivaló Sárkányfogban. Kapitány!

A csapat gyorsan összeszedelõzködött. Koiko és szolgálólánya sietve ismét útiruhát öltött, Koiko beszállt a palankinba. Inedzsin és háza népe, szolgák és szolgálólányok illõ tisztelettel hajlongva kikísérték vendégeiket.

– És mi lesz a sok étellel, amit elõkészítettünk? – kérdezte a fogadós felesége, egy kerek arcú, apró termetű nõ.

– Megesszük. – Inedzsin egy darabig szótlanul nézett a távolodó menet után. – Örülök, hogy újra láttam. Nagy megtiszteltetés számunkra.

– Az – mondta az asszony, és kötelességtudóan követte urát a házba. Kellemes volt az éjszaka, a holdfény elég világosságot adott. A falun túl a földút észak felé kanyarodott, fák közé siklott. Néhány mérföldenként falukon haladtak keresztül. Josi gyermekkora óta jól ismerte ezt a vidéket. Mindenütt csend honolt. Az éjszakának ebben a szakaszában senki sem utazott – leszámítva a rablókat, a roninokat és a nagyurakat. Átgázoltak egy patakon, a táj egyre nyíltabbá vált. A patak túloldalára érve Josi megálljt kiáltott, magához intette a kapitányt.

– Fenség! – pattant oda a kapitány. A csapat egyre növekvõ izgatottsággal figyelte, hogy Josi megfordul a nyeregben, és délkelet felé, vissza a part felé mutat. – Megváltoztatom a tervemet – mondta, mintha valóban akkor jutott volna eszébe, és nem napok óta tervezgette volna. – Arra megyünk, a Tokaidón. De úgy, hogy az elsõ három sorompót kikerüljük. Hajnalban aztán rátérünk a nagy útra.

Mindenki tudta, merre tartanak.

– Erõltetett menetben, fenség?

– Igen és mostantól fogva megint nincs beszéd. Induljatok!

Százhúsz mérföld, gondolta Josi. Tíz-tizenegy nap. Aztán Kiotó és a kapuk. Az én kapuim.

Jokohama

Ugyanaznap késõ délutánján Drunk Town legszélén egy elhagyott, kidõlt-bedõlt viskó tövében Hiraga egy alacsony termetű, piszkos ruhájú, ideges matrózzal találkozott.

– Ide a pénzt, cimbora! – mondta a matróz. – Elhoztad? Eh?

– Igen. Pisztoly kérem.

– Te meg az egyik nap uracs vagy, másodnap meg nagy senki? – A férfi arcát õsz borosta borította, gyanakvó szeme ide-oda villant. Derékszíján egy nagy vadásztõrt viselt, egy másikat a bal alkarjára szíjazott tokban. Amikor Hiraga elõzõ nap odament hozzá a tengerparton, a Tyrer által szerzett elegáns öltözéket viselte. Ma viszont piszkos munkásruhát, kitérdesedett nadrágot, félretaposott csizmát. – Miben sántikálsz?

Hiraga vállat vont, nem értette. – Pisztoly kérem.

– Szóval a pisztoly kellene? A pisztoly az ehun van, ni! – A gyanakvó szemek körülvillantak. Drunk Town és a japán falu között álltak, azon az elgazosodott, szemétdombnak használt területen, amelyet a helybeliek csak Senkiföldjének neveztek, de nem látott senkit. – Hol a dohány? A pénz, a jó ég áldjon meg, a mex!

Hiraga a nadrágzsebébe nyúlt; kényelmetlenül érezte magát ezekben az idegen ruhadarabokban, amelyeket kifejezetten erre az alkalomra öltött magára. Három mexikói ezüstdollár csillant a tenyerén. – Pisztoly kérem.

A matróz türelmetlenül az ingébe nyúlt, és megmutatta a Coltot. – Ha ideadod a pénzt, megkapod.

– Golyók kérem.

A férfi nadrágzsebébõl elõkerülõ koszos rongyban tíz-tizenkét töltény csillogott. – Az alku az alku, és én állom a szavam. – A matróz nyújtotta a kezét a pénzért, de Hiraga tenyere összezárult. – Nem lopott, igen?

– Persze, hogy nem lopott, add már ide, az ég szerelmére.

Hiraga kinyitotta a tenyerét. A matróz mohón kapott az érmékért, gondosan megvizsgálta mindegyiket, nem hamisak-e, nincsenek-e körülmetélve. Mikor végül meggyõzõdött róla, hogy nem csapták be, átadta a Coltot és a lövedékeket. – Csak arra vigyázz, cimbora, hogy el ne kapjanak vele, mert fellógatnak! Sajdítod, ugye, hogy lopott jószág. – Gúnyosan elvigyorodott, és surranásszerű mozgással, mint a patkány, amelyre egész lénye emlékeztetett, eltűnt.

Hiragának több napjába került, míg összehozta ezt a cserét, amihez természetesen nem kérhette Tyrer segítségét. Josivarában senkinek nem volt tűzfegyvere. – Csak a gajdzsinoknak van – válaszolt kérdésére nyugtalanul Raiko. – Csak a gajdzsinoknak, Hiraga-szan, ne haragudj. Civilizált ember számára nagyon veszélyes volna, ha találnának nála.

Akimoto vigyorogva biztatta. – Ha az én unokabátyámnak revolver kell, akkor te szerzel neki, Raiko. Te bármit el tudsz intézni, neh? Fizetség fejében pedig ingyen hajlandó vagyok ágyba bújni veled. – Lekapta a fejét, mert az asszony nevetve egy párnát vágott hozzá.

Mikor aztán egyedül maradtak, Akimoto komolyabbra fordította szót. – Lehet, hogy jobb volna, ha elfelejtenéd ezt az egész fegyverhistóriát. Hagyd, hogy én próbálkozzam... Megpróbálom idecsalni Orit.

Hiraga azonban csak a fejét rázta. – Orinak van pisztolya, és abban a pillanatban, ahogy meglát minket, használni is fogja. Én már mindent megpróbáltam, hogy kicsaljam ide Drunk Townba, de nem sikerült. Ha sikerül lelõnöm, azt fogják hinni, hogy egy gajdzsin tette. Lehet, hogy megint megpróbálja megölni ezt a lányt. És akkor nekem itt befellegzett.

– Lehet, hogy elunja a várakozást. A faluban mindenkinek szóltunk, hogy figyeljék, senki sem lesz hajlandó csónakon kicsempészni.

– Ugyan, ki bízik meg egy parasztban?

– Akkor ha megszerzed a pisztolyt, hagyd, hogy én csináljam. – mondta elszántan Akimoto. Sokkal nagyobb termetű volt, mint Hiraga. Mikor megérkezett, Hiraga elõször meg sem ismerte: õ is levágatta a haját.

Hiraga végül megismerkedett ezzel a tengerésszel. Odament hozzá a parton, Hongkongból érkezett kínai kereskedõnek adta ki magát. Hamarosan megegyeztek. Hiraga egyetlen kikötése az volt, hogy a fegyver nem lehet lopott. De persze tudta, hogy az lesz.

Akimoto abban a kis házban várta a faluban, amelyet nemrég egy hónapra kibéreltek. – Íííí, kérlek bocsáss meg – mondta nevetve Hiraga láttán –, de meg se kell kérdeznem, sikerült-e megszerezned. Csak olyan mókásan nézel ki ezekben a ruhákban... Ha sisi bajtársaink így látnának...

Hiraga vállat vont. – Így mindenki gajdzsin kulinak néz, a gajdzsin kulik mind így öltöznek Drunk Townban. – Megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a nadrágban, kidörzsölõdött az ágyéka. – Fel nem foghatom, hogyan képesek ezek ilyen vastag ruhában, ilyen szűk nadrágokban meg ilyen szűk kábátokban járni... – Beszélgetés közben megnézte, rendben van-e a Colt, működik-e a závárzata, latolgatta a súlyát, célzásra emelte. – Elég nehéz.

– Szakét?

– Köszönöm. Azt hiszem, pihenek egyet napszálltáig. – Hiraga megtöltötte a revolvert, ivott egy kis szakét, aztán lefeküdt. Elégedett volt önmagával. Lecsukódott a szeme, meditálni kezdett. A lelki békesség állapotát elérve hagyta, hogy elsodorják gondolatai. Néhány perc múlva már aludt. Napszálltakor felébredt. Akimoto még mindig híven õrködött. Hiraga kinézett az apró ablakon. – Ma este nem lesz se vihar, se esõ – mondta, aztán elõhúzott egy kendõt, s ahogy az alacsony osztálybeli gajdzsinoktól és tengerészektõl látta, bekötötte a fejét.

Akimotót hirtelen rettegés fogta el. – És most?

– Most pedig – válaszolta Hiraga, és az övébe dugta a revolvert –, most pedig megyek Oriért. – Ha nem térek vissza, öld meg.

Az utcán járó falusiak legtöbbje nem ismerte fel. Az a néhány, aki mégis, idegesen lehajtotta fejét, mintha egy gajdzsint látna és nem egy szamurájt: ezt a parancsot kapták. Hiraga európai öltözékében a legtöbb gajdzsin szemében ugyanolyan eurázsiai vagy kínai kereskedõnek látszott – Hongkongból, Sanghajból vagy Manilából érkezettnek –, mint a többi. Ruhái és egész megjelenése jól mutatták társadalmi és vagyoni helyzetét. Tyrer azonban mindig figyelmeztette: – Sose feledd, Nakama-szan, hogy bármilyen gazdagnak látszol is, a szép ruha nem óv meg az alja népség zaklatásától és sértéseitõl.

Amikor elõször indult Ori keresésére – abban a pillanatban, amikor a sója tudtára adta, hogy Ori nem engedelmeskedett a parancsának –, a Tyrertõl kapott öltözékben rohant át Drunk Townba. Szinte rögtön körülfogta néhány részeg: gúnyolták, szidalmazták, végül neki is estek. Csak a gajdzsinok elõtt még ismeretlen karaténak köszönhette, hogy megmenekült: két betört koponya és egy eltört kar jelezte a pusztakezes harcművészetben szerzett jártasságát.

– Tudd meg nekem azonnal, hol van Ori-szan! – mondta visszatértekor a sójának. – Tudd meg, mit csinál most, és hol lakik.

Másnap este a sója felvázolt neki egy térképet: – Ez itt a ház, itt ezen a sarkon. A bejárata a tengerre néz, ezek itt a közelében mólók: Ebben a házban nagyon alacsony rangú személyek szoktak inni és megszállni. Ori itt bérel egy szobát, engem úgy tájékoztattak, hogy a szokásos bér kétszereséért. Nagyon rossz fogadó, nagyon alja, tele van gonosz emberekkel. Muszáj eltávolítani Orit?

– Igen. Amíg itt van, nagy veszélyt jelent az egész falura.

– Szó ka!

Két nappal késõbb a sója jelentette, hogy éjszaka leégett az a ház, ahol Ori lakott, és a romok között három férfi maradványaira bukkantak. – Nekem úgy mondták, az egyik „bennszülött” volt, Hiraga-szan – mondta hangsúlyosan a sója.

– Kár, hogy ez az egész környék nem égett le a gajdzsinokkal együtt.

– Kár.

Így aztán megint nyugodttá vált az élet. Hiraga ideje legnagyobb részét Tyrerrel töltötte, örült, hogy tanulhat és taníthat, és nem is sejtette, mennyire fontosak az általa szolgáltatott ismeretek Tyrernek, Sir Williamnek és Jamie McFaynek. Tyrer kísérletében fél napot töltött egy brit fregatton. Az élmény egészen megrázta. Még elszántabban tökélte el, mint eddig valaha, hogy mindenképpen megtudja, miként képesek ezek az általa megvetett emberek ilyen hihetetlen gépezetek és hadihajók elõállítására, hogyan képes egy ilyen kis sziget olyan óriási gazdagságra szert tenni, amelyek révén képes ilyen sok hajó és fegyver elõállítására, és ugyanakkor uralja a tengereket és a gajdzsinok világának legnagyobb részét.

Aznap este az eszméletlenségig leitta magát, minden kavargott elõtte. Egyik pillanatban a fellegekben járt, a másikban szakadékok mélyén, egyik pillanatban szentül hitt a busidó gyõzhetetlenségében, a másik pillanatban rettegett, hogy a gajdzsinok elfoglalják az Istenek Földjét.

Az estéket többnyire Josivarában töltötte, Akimoto társaságában. Beszélgettek, tervezgettek, kölcsönösen beszámoltak egymásnak, mit tudtak meg a gajdzsinokról. Hiraga mindeközben egyre szorosabbra fonta a hálót Tyrer körül, játszadozott vele: – Jaj, nagyon sajnálom, Taira-szan, Fudzsiko szerzõdése nagyon nehéz, tart sok hétig, Raiko nagyon nehéz kereskedõ, szerzõdés drága, Fudzsikónak van sok vendég, nagyon sok, nagyon sajnálom, de ma este nem ér rá, talán holnap...

Két hete Hiraga nagy dühére a sója rájött, hogy Ori mégsem halt meg a tűzben: – Rettenetesen sajnálom, Hiraga-szan, de most mondták, hogy Ori-szan hirtelen nagyon meggazdagodott, úgy szórja a pénzt, mint egy daimjó. Most átköltözött egy másik ivóba, és több szobát is kivett.

– Ori gazdag? Ez meg hogy lehet?

– Bocsáss meg, de nem tudom, nagyúr.

– De azt legalább tudod, hol van ez a másik ház?

– Igen, nagyúr, tudom, itt. Nézd csak a térképet... Ne haragudj, de...

– Nem érdekes – mondta dühösen Hiraga. – Ma este gyújtsátok fel azt is.

– Kérlek, bocsáss meg, Hiraga-szan, de ez már nem olyan könnyű – felelte a sója látszólag türelmesen, pedig majd szétvetette a méreg, amiért elsõ ötlete nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és az õrült ronin nem lett a tűz áldozata. Pedig sokat fizetett, hogy az legyen. – Ez most már nem könnyű feladat, mert ez a ház magányosan áll, és úgy veszem észre, hogy Ori számos testõrt bérelt. Gajdzsin testõröket.

Hiraga gondosan mérlegelte a lehetõségeket. Az egyik falusival, aki bejárt halat árulni Drunk Townba, küldött egy mézesmázos levelet Orinak, amelyben azt írta, nagyon örül, hogy Ori mégis él, és nem halt meg abban a rettenetes tűzvészben. Annak is örül, hogy jól megy a sora, és reméli, hogy este találkozhatnak Josivarában. Akimoto is szeretne vele nagyon fontos sisi ügyekrõl tárgyalni.

Ori azonnal válaszolt a levébe: „Se Josivarában, se máshol, amíg a szonnó-dzsói tervet keresztül nem visszük, amíg a lány meg nem hal, és a kolóniát fel nem égettük. Ha addig akár te, akár Akimoto, akár más áruló a közelembe jön, agyonlövöm.”

– Tudja, hogy a tűz nem volt véletlen – mondta Akimoto.

– Persze, hogy tudja. A pénzt honnan szerezte?

– Nyilván lopta, neh? – Hiraga küldött még néhány üzenetet, de mindre ugyanaz a válasz érkezett. Orit nem sikerült megmérgezni sem. Ezért vette végül a pisztolyt. Most elérkezettnek látta az idõt. A lenyugvó nap utolsó sugarainak fényében vágott át a Senkiföldjén, vágott neki a bűzös, koszos utcáknak. Az a néhány ember, akivel találkozott, gyakorlatilag rá se nézett, legföljebb ráförmedtek, hogy térjen ki az útjukból.

Ori belenyúlt az ágy mellett heverõ kis pénzeszacskóba, és kivett egy érmét. Az érme egy körülnyírt mex volt, amely ezáltal már csak az eredeti értéke felét érte. Még így is ötször annyi volt, mint amennyiben megegyeztek. Átnyújtotta a meztelen lánynak. A lány szeme felragyogott, udvariasan fejet hajtott, és újra meg újra alázatosan köszönetet mondott. – Te igazi jó vendég vagy, szerelmem.

Ori szórakozottan nézte, mint bújik bele kopott, viseltes ruhájába. Minden taszította ebben a szűk, levegõtlen szobában, utálta ezt az ágyat, utálta a házat, mindent, utálta a sápadt, csontos gajdzsin nõ testét, megereszkedett ülepét, amelyrõl elõzõleg azt gondolta, csillapítani fogja az ágyékában tomboló tüzet, de a perzselõ tűz csak fokozódott, ez a nõ semmiképp sem volt hozzá fogható.

A nõ nem figyelt rá. Elvégezte a munkáját, most már csak a szokásos hazug bókokat mormolta gépiesen, amelyeket minden vendégének elmondott: hogy milyen remek teljesítményt nyújtottak. A ruha szinte lógott sovány, csontos vállán, haja barna volt, tartás nélküli, arcát rikítóan kipirosította. Tizenkilenc éves volt, de negyvennek látszott. Utcagyerekként született Hongkongban, sosem ismerte a szüleit, a mostohaanyja adta el nyolc esztendõvel ezelõtt egy vancsai házba.

– Jöjjek holnap is?

Ori vállat vont, és az ajtóra mutatott. Sebesült karja meggyógyult már, ugyanúgy tudta használni, mint annak elõtte. Bár a régi ereje nem tért teljesen vissza, a karddal sem bánt olyan gyorsan, de így is forgatta olyan jól, mint egy átlagos vívó. Rövid csövű pisztolya az asztalon hevert, a keze ügyében.

A nõ kényszeredetten elmosolyodott és kihátrált. Örült, hogy megúszta verés nélkül, és hogy nem kellett semmiféle olyan ördögi praktikát kiállnia, amitõl rettegett. „Ne izgulj, Gerti – mondta neki a madame-ja, mielõtt idejött –, a kínai palik pontosan olyanok, mint a többiek. Néha egy kicsikét gorombábbak, de ez a disznó nagyon gazdag, úgyhogy csak tedd meg neki, amit kér, szolgáld ki rendesen.”

A lány még visszaszólt az.ajtóból: – Viszlát, szerelmem. – Kiment, a mexikói dollárt eldugta koszos ingvállába, és egy másik pénzérmét szorított a markába, amely a mexnek alig huszadát érte.

Az ajtó elõtt a lépcsõpihenõn egy rongyos eurázsiai matróz állt, akinek vérében sokkal több kínai vér csörgedezett, mint európai. Timee volt a neve. Becsukta az ajtót és elkapta a lány csuklóját. – Add ide, te ragyás kurva – sziszegte. Felfeszítette a lány öklét, kivette belõle a pénzt, aztán kínaiul káromkodni kezdett, amiért csak ilyen keveset kapott. – Ajijje, hát miért nem szórakoztattad jobban a palit? – Nyakon vágta a lányt, aki csaknem leesett a lépcsõn. Mikor azonban leért az aljára, megfordult és gyűlölködve sziszegte a férfinak. – Ezt megmondom Fotheringill mamának, majd õ ad neked, ne félj!

Timee kiköpött, aztán bekopogott és benyitott az ajtón. – Muszume jó, fõnök, hallod-e? – kérdezte.

Ori ekkor már az ablak mellett ült egy rozoga asztalnál. Durva szabású ing és térd alatt végzõdõ nadrág volt rajta, rövid kardját a derékszíjába tűzte. A pénzes zacskó az asztalon hevert. Észrevette, milyen mohó szemekkel nézi a férfi. Belenyúlt a zacskóba, kivett még egy mexet, és odavetette. A széles vállú férfi gyakorlottan elkapta a levegõben, homlokához érintette, és gúnyosan elmosolyodott; néhány megmaradt foga törött és sárga volt. – Kösz, fõnök. Zaba? – megsimogatta terjedelmes hasát. – Zaba, vakarimaszu ka? jelbeszéddel és némi pidzsin segítségével kommunikáltak egymással. Timee volt Ori testõreinek vezetõje. Egy másik testõr lent figyelt a kocsmában, a harmadik kint az utcán.

Ori megrázta a fejét. – Nem – felelte. Néhány szót már sikerült felszedegetnie. – Sör. – Intett a férfinak, hogy tűnjön el. Egyedül maradva kinézett az ablakon. Az üveg törött és légypiszkos volt, egyik sarka hiányzott, ronggyal volt betömve. A levegõben alkoholszag terjengett. Ori piszkosnak érezte magát. Libabõrös lett a gondolatra, hogy a nõ izzadt teste nemrég még hozzásimult. Nagyon vágyott már egy rendes japán fürdõre, tudta, hogy a faluban könnyen megkaphatná, itt van alig két-háromszáz lépésnyire, a Senkiföldje másik oldalán. Azt is tudta azonban, hogy ha átmenne, Hiraga kémei rögtön észrevennék. Hogy tűz égesse meg õket az összes paraszttal együtt, amiért keresztülhúzták a számításomat. Söpredék, söpredék mindahány. Tűzben akartak elveszejteni. Volt képük megmérgezni a halat... Íííí, karma, hogy a macska ellopta, nem tudtam visszavenni tõle, aztán egy perc múlva nagy öklendezések és görcsök közepette elpusztult helyettem.

A mérgezési kísérlet óta nagyon óvatosan evett, csak olyan rizst, amit maga fõzött, és csak olyan húst és halat fogyasztott hozzá, amely eredetileg más vendégek számára készült. És a biztonság kedvéért még ezt is megkóstoltatta elõbb Timee-val.

Undorító étel, undorító szoba, undorító nõ... Még néhány ilyen nap és belebolondulok. A pénzes zacskóra siklott a tekintete. Gonoszul elmosolyodott. A tűz éjszakáján a felgyújtott fogadóban aludt, az ivó egy kis beugrójában, egy ócska priccsen, amiért a fogadós az utolsó garasait is kicsikarta. Éjszaka volt, aludt az egész fogadó, amikor a gyerekkora óta átélt tucatnyi tűzvészben kifinomodott veszélyérzete felébresztette. A lángok már a fölötte húzódó falépcsõt nyaldosták. Mikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy egy olajospalack repül a helyiségbe, amelynek nyakára egy lángoló rongy van kötve.

Fentrõl e pillanatban egy õrjöngõ kutya és két macska rohant le, fel-alá rohangálva keresték a kiutat, közben számos flaskát felborítottak. A kiömlõ ital csak táplálta az egyre jobban elharapózó tüzet. A lépcsõ felsõ végén félmeztelen emberek bukkantak fel, halálra válva rohantak lefelé, némelyikbe imitt-amott már belekapott a láng.

A lépcsõ már lángolt. Az ivóban perzselõvé vált a hõség, már égett az ajtó is. Odafent újabb emberek bukkantak elõ és rohantak hanyatt-homlok lefelé.

Az alkóvban meghúzódó Ori nem félt. Nem ez volt az elsõ tűz, amelyet átélt, és mielõtt lefeküdt, szokásához híven megnézte, hogy tűz esetén merre menekülhet. Most is volt biztos kiútja: egy fatáblákkal elzárt kis ablak, amely egy sikátorra nyílt. Már épp ki akart ugrani rajta, amikor észrevette, hogy a kövér, hálóinges, bojtos hálósipkás tulajdonos és két másik halálra vált ember egymással dulakodva indul lefelé a lépcsõn. A tulajdonos egy vaskazettát tartott a hóna alatt. Félelemtõl õrjöngve fékelökte az elõtte álló férfit, rohanni kezdett lefelé. Félúton sem járt, amikor a lángok elkapták, és egy pillanat alatt üvöltõ, eleven fáklyává változtatták. A másik kettõ késõn eszmélt, s mire lerohantak volna, õket is elborították a lángnyelvek. A kocsmáros kezébõl kiesett a vaskazetta, csörömpölve hullt a padlóra. A lángok pillanatok alatt elborították a kocsmárost és a két másik férfit, gyorsan csapkodó nyelvük már a kazetta felé tapogatózott.

Ori habozás nélkül keresztülszökkent a lángokon, felkapta a kazettát, visszarohant az ablakhoz, felrántotta az ócska spalettát, kiugrott és máris kint volt a friss levegõn, biztonságban a sikátorban. Amint kiért, átrohant a sikátor másik felére, és a kerítés tövében mélyen meghajolva futott tovább. Rohant, míg ki nem ért a Senkiföldjére, rohant, egészen az elhagyatott kútig. Zihálva nézett vissza. A fogadó lángjai magasra szöktek, emberek tolongtak körülötte, káromkodtak, ordítoztak. Az emeleti ablakokból egymás után két férfi ugrott ki. Mások vödrökbõl locsolták a szomszédos kunyhókat és házakat, segítségért bömböltek.

Orit senki sem vette észre.

Addig keresgélt, míg nem talált egy törött vasrudat, azzal felfeszítette a kazetta tetejét. A kincs láttán nagyot dobbant a szíve. Két pénzes zacskót gyorsan a nadrágja zsebébe dugott, egy harmadikat az inge belsejébe. A megmaradt tíz-tizenkét zacskót elásta, majd egy másik helyre a vaskazettát is.

Másnap reggel addig kóborolt Drunk Townban, míg nem talált egy elszigeteltebben álló vendégfogadót, jó messzire a kiégett háztól. Tíz mexet nyomott a tulajdonos kezébe, aki ettõl nyomban roppant szolgálatkész lett. Látva, hogy vendégénél még maradt egy tömött pénzes zacskó, figyelmeztette:

– Ha ennyi pénzed van, fiacskám, errefelé egykettõre megkopasztanak.

Ori nem értette. A tulajdonos és az idõközben elõkerült Timee azonban kézzel-lábbal megértette vele, hogy ha jól megfizeti õket, ebben a házban a lehetõ legnagyobb biztonságban lesz, az utcán nemkülönben, és amikor elmegy, a szobájába senki be nem teszi a lábát.

– Maga a fõnök – mondta a kocsmáros –, bármi kell, csak szóljon, megkapja. Az én nevem Bonzer, ausztráliai vagyok. – Mint szinte mindenki Drunk Townban, õ is állandóan vakarta a bolha- és tetűcsípéseket; kevés foga letöredezett és fekete volt. És bűzlött, mint a dög. – Hogy mi az, hogy fõnök? Azt jelenti icsiban, elsõ számú. Vakarimaszu ka?

– Hai, domo. – Nyílt az ajtó, hangja visszazökkentette Orit a jelenbe. Timee jelent meg egy kancsó sörrel. – Fõnök, én most megyek kajálni. – Köhögött.

– Kaja, ennivaló, vakarimaszu ka?

– Hai. – A sör eloltotta Ori szomjúságát, lelke háborgását azonban nem csillapította. Nyilván megõrültem, gondolta. Az a békahasú gajdzsin kurva, ez a halszagú kurva... Ilyen ronda boszorkányt még életemben nem láttam, mégis kétszer is elértem a felhõket és az esõt, és egyre jobban és jobban kívántam.

Mi a fene van ezekben a gajdzsin nõkben? A kék szemük, a fehér bõrük meg a szõke szõrzetük...? Ebben a tekintetben ez a kurva nem nagyon különbözött tőle. De minden másban nagyon is. Keze gépiesen a nyakában viselt keresztre tévedt, játszadozni kezdett vele. Ajka gonosz, sunyi mosolyra húzódott. Az alagútban becsapta Hiragát. A fémdarab, amit eldobott, az utolsó aranyobanja volt. Örülök, hogy megtartottam... Mindig emlékeztetni fog rá. És bizonyos szempontból még hasznos is: ezek az ostoba gajdzsinok azt hiszik, keresztény vagyok. De mi van az asszonyaikban, ami ennyire megõrjít?

Karma, gondolta. Karma, és erre nincs válasz, nem is lesz. A gondolatra, hogy a lány nyakát a keze között tartja, hogy férfiassága mélyen belemerül, megborzongott. Megint elfogta a sóvárgás, mintha nem az imént távozott volna tõle a gajdzsin nõ. Forogni kezdett körülötte a szoba,, forgott, forgott. Végül megállt, de akkor meg úgy érezte, összepréseli. Felkelt, zsebre vágta a revolverét, fölvett egy bõrmellényt, és leszaladt.

– Mi van, fõnök? – Timee köhögött, felállt a rizsestányérjától, hogy mellé szegõdjön. Ori azonban intett neki, hogy üljön csak vissza. Kiment az utcára.

Hiraga azonnal észrevette. A forgalmas utca másik oldalán ült egy padon egy ócska kocsmában. Elõtte egy korsó sör állt, amelyhez eddig hozzá sem nyúlt, körülötte zajos vendégek ittak ülve vagy állva, vagy hevertek holtrészegen a padokon és a földön. Volt közöttük mindenféle fajta: európai, ázsiai, eurázsiai, munkások, hordárok, mindegyiknél fegyver, ha más nem, legalább egy tõr. A ruhájuk olyan volt, mint Hiragáé. Jöttek a napi munkából, a vitorlakészítõktõl, a gyertyamártóktól, a gépműhelyekbõl, vagy a hajókat kiszolgáló tucatnyi bolt valamelyikébõl, jöttek a pékek, mészárosok, sörfõzõk, pénzkölcsönzõk... és nyomukban a koldusok és a csavargók. Jokohama e része egészen más volt, mint a Nob Town – a nemes város –, ahogy a kereskedõk lakóhelyét nevezték errefelé. „Drunk Townban – magyarázta egyszer Tyrer Hiragának – körülbelül százötven ember lakik. A legtöbb afféle csavargó. Vannak bizonyos szabályok, amelyeket ott illik betartani. Arrafelé aki kapja, marja. Ugyanakkor viszont jaj annak, akit lopáson érnek, mert a csõcselék azonnal agyonveri, vagy ha nem is teljesen, hát félig. Nincs más törvény, csak az ököljog. A katonaság és a haditengerészet állandóan járõrözik, dezertálókat keres, vagy egyszerűen csak igyekszik fenntartani a nyugalmat, lecsendesíteni a verekedéseket, elejét venni az esetleges lázadásoknak. A sör- meg a ginmérõ helyek addig tartanak nyitva, amíg vendégük van. Ugyanígy a szerencsejáték-barlangok. A ginnel vigyázni kell, mert ha nem vigyáz az ember, bele is halhat. Eszedbe ne jusson ilyen szerencsejátékbarlangokba betérni, se Fotheringill mamához, utálja a japánokat az alacsony josivarai árak miatt. A város túlsó végén, a déli kapunál a Disznó-sor közelében elterülõ terület Drunk Town legrosszabb hírű része. Én sose jártam arra, neked is ajánlom, hogy tartsd tõle távol magad. Ott él a legalja népség. Van ott minden: ópium, koldusok, söpredék, férfíszajhák, temetõ, járvány, millió patkány, vágóhíd.”

Tyrer ezzel a sok figyelmeztetéssel csak azt érte el, hogy Hiraga egyre jobban szeretett volna minderrõl a saját szemével meggyõzõdni. Ma este nyílt rá elõször alkalma, s mindeddig néhány gépies szitkon kívül, amit Drunk Townban bárki megkaphatott, senki sem háborgatta. Éber szemmel járkált az utcákon, kereste Orit. Kezdett sötétedni. És akkor egyszer csak észrevette.

Ori a part felé ballagott, látszólag céltalanul. Hiraga nem látta a testõreit, akikre pedig felhívták a figyelmét. Izgatottsága fokozódott. Megtapogatta zsebében a revolvert. Megnyugtató érzés volt. Csak nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy elõ ne húzza, célzásra ne emelje és meg ne húzza a ravaszt, hogy egyszer és mindenkorra véget ne vessen a jövõjét fenyegetõ veszélynek. De tudta, hogy ez most nagyon kockázatos volna.

Ekkor már a kis, négyzet alakú fõtér közelében jártak, a part közelében, ahol kocsmák, kifõzdék és fogadók harcoltak egymással a helyért és a vendégekért. Ez már a kolónia legtúlsó vége volt, a legkeskenyebb része, a tenger és a kolóniát körülvevõ kerítés fogta közre, végén nyílt a déli kapu.

A fõtér tele volt emberekkel, fõképp brit katonákkal és tengerészekkel, kereskedelmi hajók matrózaival. Köztük csak kevés francia, amerikai, orosz és eurázsiai sétált. Ori keresztülfurakodott rajtuk, és megállt a sétány szélén. Elnézett a tenger felé. A feketének és olajosnak látszó vízen embermagas hullámok csapkodtak. Észak felé félmérföldnyirõl odalátszottak a kereskedõházak fényei, a francia követség világos ablakai. Látni lehetett a Struan-házat is, mellette a Brockét: uralták a tengerpart képét.

Ma este? Próbáljam meg ma este?

Lábai arrafelé vitték. Hirtelen megremegett a föld, és olyan zaj hallatszott, mintha egy-két méterrel a talpuk alatt, a föld felszíne alatt vonat robogott volna el. Megmozdult a föld. A téren állók megtántorodtak, megbotlottak, megszédültek, egyesek elestek, négykézláb kapaszkodtak a rázkódó, emelkedõ-süllyedõ földbe. Hirtelen csend támadt, majd kitört a sikoltozás. Sírás, zokogás, kiáltások, káromkodások hallatszottak, mígnem az újabb rengés elhallgattatta õket. A föld megint felmordult, nem olyan hangosan és félelmetesen, mint elõször, de így is elég riasztóan. A rengések és remegések folytatódtak, hullámzott, mozgott majd megállapodott a föld. A háztetõkrõl cserepek potyogtak. Az emberek a szabad területre, a tér közepére menekültek. A csend szinte tapinthatóvá vált; az emberek hallgattak, a sirályok hallgattak, minden állat hallgatott. A föld várt, minden várt. Az emberek meglapultak, könyörögtek, káromkodtak, imádkoztak. Vártak.

Végül valaki felkiáltott. – Az isten szerelmére, vége van?

– Vége.

– Még nincs.

– Várjátok meg, amíg...

Újabb mordulás. Rettegõ sikolyok. A morgás egyre fokozódott, a föld ide-oda mozgott, felnyögött, majd ismét mozdulatlanná merevedett. Sok ház összeomlott. Segélykiáltások. Senki sem mozdult. Mindenki visszafojtott lélegzettel várakozott. Vártak. Nyöszörgés, ima, nyüszítés, fohász, káromkodás. Várták a következõt. A nagyot. Vártak. De nem jött több.

Egyelõre.

A várakozás pillanatai szinte az örökkévalóságig nyúltak. Aztán Ori érezte, hogy vége. Felállt. Elsõként állt fel a téren. A szíve szinte dalolt az örömtõl, hogy nem halt meg, hogy még él, semmi baja. De ösztönösen készült a következõ veszedelemre, a földrengések után szinte törvényszerűen bekövetkezõ tűzvészre.

Hirtelen úgy érezte, mintha a gyomrában is földrengés ébredt volna: a tér túlsó oldalán, a még mindig földön heverõ, öklendezõ, káromkodó emberek tömegén túl észrevette Hiragát. Hiraga állt és õt figyelte. Ötvenlépésnyire Hiraga mögött, a szamuráj õrök nagy része is talpra állt már, egyik-másikuk érdeklõdõ pillantásokkal méregette kettejüket.

Ori most már biztos volt benne, hogy vége, megkönnyebbülten fellélegzett. Hiraga és a szamurájok ugyanígy átérezték ezt az eksztatikus megkönnyebbülést és újjászületést, mint Ori. Hiraga csak akkor vette észre, hogy áll, amikor észrevette, hogy Ori õt nézi. Megmerevedtek a vonásai, de a következõ pillanatban már rohant is Ori felé. A tér idõközben gyorsan megelevenedett, az emberek káromkodva, fohászkodva talpra álltak, tántorogtak. Ori rémülten rohant, amivel megint csak megrémített néhány embert. Néhányan hisztérikusan kacagtak, mások hálaimát rebegtek, köszönték, hogy megmenekültek. Elzárták Ori útját – de az üldözõ Hiragáét is. Rájuk kiabáltak:

– Belétek meg tán az ördög bújt?

– Mi a francot nyomakodsz te itten?

– Oda süss, ez egy mocskos japcsi!

Aztán valaki felbõdült: – Tűz van! – Orival együtt mindenki észak felé pillantott. A sétány túlsó végén egy épület lángokban állt. Ori megismerte: a Struan-ház emeletes épülete volt az, vagy talán a vele szomszédos. Ori senkivel sem törõdve kitört a tömegbõl. Hiraga utána vetette magát, mindenkit félretaszított az útjából, de ekkor nem sokkal elõtte egy kocsma düledezni kezdett. A kitóduló emberek lesodorták a lábáról. Hosszú másodpercekbe telt, mire talpra tudott állni. Egy villanásnyi idõre még megpillantotta Orit, aztán a kocsma összeomlott, lángnyelvek csaptak föl, és a menekülõ tömeg újból magával sodorta.

Mire sikerült magához térnie, Ori eltűnt. Hiába kereste, hiába rohant abba az irányba, amelyre utoljára látta, nem találta. Ori eltűnt.

A Struan-házban Jamie McFay felrohant a félhomályos lépcsõn. Mindenünnen riadt kiáltozás hallatszott: – Tűz van! – Kezében egy olajlámpás himbálódzott, az egész lépcsõn egyedül egy gyertyatartóban égett még a gyertya, az is részegen ide-oda imbolygott falitartójában. Fölért az emeletre, végigrohant a folyosón, felrántotta Struan ajtaját. – Tajpan, egyben van?

A szobában sötétség honolt, csak az ablakfüggönyökön játszott valamilyen baljós, derengõ, vibráló, táncoló fény, Struan kábultan, félig felöltözve hevert a padlón, rázta a fejét, hogy kitisztuljon. Mindkét olajlámpása összetört, abból, amelyik az íróasztalán állt, bugyogva folyt az olaj, teljesen átitatta a szõnyeget.

– Azt hiszem, bevághattam a fejemet, amikor elestem. – felelte Struan. – Jóságos mindenható, Angelique!

– Jöjjön, hadd segítsek.

– Én megvagyok, Angelique-et nézze meg, Jamie.

McFay el akarta fordítani az összekötõ ajtó kilincsgombját, de a túloldalról be volt reteszelve. Ebben a pillanatban lángra lobbant a szõnyeg. Struan fájdalomtól szitkozódva félresántikált az útjából, de mielõtt még a láng szétterjedhetett volna, McFay eltaposta, aztán odapattant Struanhoz, és felrántotta.

– Jaj, Jézusom...! Vigyázzon, Jamie.

– Jaj, ne haragudjon, bocsásson meg...

– Nem érdekes – zihálta Struan. Pont az oldalára esett, sebe lüktetve hasogatott. – Hol a tűz?

– Nem tudom, éppen lent voltam, amikor...

– Errõl majd késõbb. Elõbb Angelique-et. – McFay kirohant a folyosóra, a túloldalról jövõ füst megköhögtette. Döngetni kezdte Angelique ajtaját, majd megpróbálta elfordítani a kilincset, ez az ajtó is be volt reteszelve. McFay elhátrált egy kicsit, vállával nekirontott az ajtónak. Az ajtószárny felpattant. Angelique nappalijában nem volt senki. Az íróasztalán álló olajlámpás felborult, de még égett, olaja cseppenként terült szét az asztal posztóján. Egy másik lámpa összetörve hevert a padlón, körülötte olajtócsa csillogott. McFay gyors mozdulattal eloltotta az égõ kanócot, és átrohant a hálószobába. Angelique a baldachinos ágyban feküdt felpolcolt háttal, arca ugyanolyan fehér volt, mint a fésülködõköpenye, tekintete a mellette égõ olajlámpás imbolygó lángjára merevült.

– Nincs semmi baj, Angelique?

– Jaj, Jamie – felelte bizonytalanul Angelique; a hangja mintha valahonnan nagyon távolról érkezett volna. – Nincs semmi bajom, csak lefeküdtem még egy kicsit vacsora elõtt, aztán az egész szoba imbolyogni kezdett, azt hittem, álmodom, aztán összetörtek a lámpák és... Mon dieu, aztán meghallottam ezt a rémes recsegést, ahogy az épület támolyogni kezdett, és ettõl rettenetesen megijedtem... Jaj... Malcolm!

– Nincs semmi baja, de most öltözzön fel olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud. Siessen, mert...

A kikötõmester nem messzi irodájában megszólalt a túzharang; mindketten megriadtak. Angelique csak most kezdett magához térni. Hirtelen megérezte a füstszagot, meghallotta a kiáltásokat, az ablak függönyén át észrevette a vöröses derengést. A lélegzete is elállt. – Tűz van?

– Egyelõre nem kell aggódni, de jobb, ha minél elõbb felöltözik és átjön a szomszédba. Én most kinyitom az összekötõ ajtót. – McFay kisietett. Angelique kisiklott az ágyból. Fésülködõköpenye alatt hosszú szárú bugyogót és halcsonttal merevített fűzõt viselt. Sietve belelépett már kikészített krinolinjába, és felkapott egy kendõt.

– Semmi baja, tajpan – hallotta McFay hangját az összekötõ ajtón túlról. – Már öltözik. Hadd segítsek magának lefelé a...

– Majd ha Angelique elkészült. – McFay már szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát; mindkettejükben ott izzott még déli veszekedésük parazsa, és egyikük sem akart kompromisszumot kötni. Kinyitotta az ablakot. Az elõkertben és odalent az utcán irodisták és szolgák tolongtak. Vargas is ott volt köztük, meg néhány bámészkodó és mások a többi követségrõl. Lángokat azonban nem lehetett látni. – Vargas – kiáltott le –, hol van a tűz?

– Nem vagyunk benne biztosak, senhor, úgy néz ki, hogy csak a tetõ egy része ég. A tűzõrség vezetõjével már ott van néhány ember. A Brock-ház emelete viszont lángol.

McFay az ablakból nem látta a szomszédos házat, így visszarohant Angelique nappalijába, és félrerántotta a függönyt. A Brock-ház utcai frontján már elharapóztak a lángok – ugyanolyan emeletes épület volt, mint Struanéké. A lángok a hálószobáknál lobbantak fel, a nyitott ablakokból füst tódult ki. Férfiak rohantak vödrökkel a kezükben oltani, Norbert Greyforth irányította õket. Brockék tűzoltó csapata ugyanolyan jól képzett és fegyelmezett volt, mint Struanéké. A szél által szított lángnyelvek már-már áthidalták a Brock- és a Struan-épület közötti keskeny rést.

Még csak az kéne, hogy az õ tüzük égessen el minket, gondolta kesernyés humorral McFay, s kihajolt az ablakon. – Vargas – kiáltotta –, szóljon az embereknek, hogy itt locsoljanak, ezt az oldalt! És ha ezzel megvannak, segítsenek Norbertnek. – Remélem, bennég az a disznó, és vele együtt az összes Brock... Ez egyszer és mindenkorra megoldaná ezt a hülye párbajt.

Körös-körül amerre ellátott, nem volt tűz, csak messze, a sétány végén, Drunk Townban és két helyen Josivarában. Az égõ fa, olaj, szövet és a tetõk szigetelésére használt kátrány szaga mindent elborított, bár a szélben érzõdött némi tengerillat. McFay tekintete ismét a Brock-házból ki-kicsapó, fenyegetõ lángokra villant. A szél még közelebb sodorta a lángokat.

– Vargas, siessenek már, az ég szerelmére!

– Rohanok, senhor. – A sétány most már tele volt emberekkel, mindenki segíteni akart, tanácsokat osztogattak, az északi kaputól szamurájok rohantak a segítségükre: a tűz számukra is veszélyt jelentett. Dél felé és a csatorna túloldalán az egyik josivarai ház nagy lánggal égett, sikoltozást, riadt ordítozást sodort feléjük a szél, de úgy tűnt, sikerül megfékezni a lángokat, nem terjednek át más épületekre, és hál' istennek arra a környékre végképp nem, ahol Nemi lakott. McFay elhátrált az ablaktól, kiverte a hideg veríték. Szinte rosszul volt a megkönnyebbüléstõl, hogy Malcolm Struannak nem esett baja. Ebéd óta az irodájában kornyadozott komor gondolatok között. Dühös volt, amiért Greyforth elhalászta az orra elõl az aranykutatókat, magánkívül volt az aggodalomtól a párbaj és saját jövõje miatt. Sose hitte volna, hogy valaha is belekeveredik egy ilyen vitába, vagy hogy arra kényszerül, hogy elhagyja a Nemes Házat vagy Japánt – legfeljebb valamilyen betegség vagy baleset folytán. Pedig úgy tervezte, csak öt év múltán vonul majd vissza, érett férfikorban, negyvennégy évesen, huszonöt évi szolgálat után, amelynek során végigmászta a szamárlétrát. Most azonban, hogy Malcolm elidegenedett tõle, Tess Struan pedig kifejezetten dühös rá, minden veszélybe került: az elõmenetele, nyugdíjba vonulása, egész jövõje...

– Jamie... Tudna segíteni?

Meglepetten fordult meg. Angelique állt az ajtóban, háttal neki, ruhája elejét két kézzel tartva. A ruha háta nyitva volt. McFaynek egy pillanatra elállt a lélegzete, csaknem ráordított: a fene egye meg azt a rohadt ruhát, tűz van! De nem szólt semmit, csak odaugrott, begombolta a legfelsõ gombot, ráterítette vállára a kendõjét, és átsietett vele a másik szobába, ahol Angelique nyomban Struan kitárt karjaiba szaladt. A nyitott ajtó elõtt teli vödrökkel a kezükben, férfiak rohantak el. Az egyik bekiáltott: – Siessen kifelé, uram!

– Mennünk kéne, tajpan.

– Menjünk! – Malcolm Struan a tõle telhetõ legnagyobb sietséggel az ajtó felé indult. Két bottal járt, de így is csak lassan. Fejük fölül a padlásról lábdobogás.hallatszott. A füst sűrűsödött.

– Jamie, vigye ki Angelique-et, majd jövök én is.

– Támaszkodjon rám.

– Az ég áldja meg, tegye, amit mondtam, aztán ha nagyon akar, jöjjön vissza.

McFay elvörösödött, megfogta Angelique karját és kiszaladtak. Férfiak elõzték meg õket üres vödrökkel a kezükben, mások még teli vödrök súlya alatt imbolyogva jöttek velük szemben.

Amint magára maradt, Struan visszaugrott a komódjához, kotorászni kezdett a ruhák között, míg meg nem találta azt a kis üvegcsét, amit Ah Tok délután újratöltött. Felhajtotta a barnás színű ital felét, aztán visszadugaszolta és megkönnyebbült sóhajjal zsebre vágta az üvegcsét.

Angelique leszaladt a lépcsõn, kirohant az utcára. Itt már kellemesen tiszta volt a levegõ.

– Vargas! – kiáltotta McFay. – Vigyázzon Miss Angelique-re egy percig.

– Parancsára, senhor.

– Kérem, engedje, hogy én segítsek, Monsieur. – Pierre Vervene, a francia követségi titkár szólalt meg. – Engedelmével, átkísérném Mademoiselle Angelique-et a mi követségünkre, ott nyugodtan várhat.

– Köszönöm. – McFay visszarohant.

Angelique most már látta, hogy a háztetõ ég, egyelõre nem nagyon, de nem túl messzire a lakosztályától. A Brock-épület lángjai már az õ házuk oldalát nyaldosták. Jól képzett szamurájok arcuk elé kötött ronggyal védekezve a füst ellen, már létrákat támasztottak az egyik falhoz. Az egyik felmászott, a többiek pedig jelekkel és kiáltásokkal igyekeztek megértetni az emberekkel, hogy hozzanak vödröket. A vödrök pillanatok alatt megérkeztek, és a létra tetején álló szamuráj egymás után zúdította tartalmukat a tűzfészekre. Egy dühös lángnyelv felé csapott, de sikerült lekapni elõle a fejét, és továbbra is kitartott helyén. Angelique visszafojtott lélegzettel figyelte: milyen erõs és milyen bátor ez a férfi... És mennyire tehetetlenné vált Struan. Milyen keveset tudort tenni annak érdekében, hogy megoltalmazza a veszélyben. Elgondolkozott. Malcolm egyre jobban hízik, egyre nyomorékabb lesz, napról napra rosszabb a kedve, egyre kevésbé szórakoztató. Milyen sorsom lesz mellette? Egész testében megremegett.

– Nincs miért aggódni, mademoiselle – mondta franciául Vervene. – Jöjjön, itt a világon semmi baja nem lehet. A földrengések errefelé teljesen megszokott jelenségnek számítanak. – Karon fogta a lányt, és az épület elõtt nyüzsgõ emberek tömegén át a francia követség felé indult vele.

Ori abban a pillanatban észrevette Angelique-et, amint kilépett az utcára. Ott állt a tömeg szélén, egy sikátor sarkán, a francia követségnél, az északi kapu közelében. Munkásruhája és sapkája nem sokban különbözött a körülötte álló emberekétõl, jó álcázást nyújtott. Onnan, ahol állt, szinte az egész sétányt belátta, rálátott a Struan-épület homlokzatára.

Egy pillanatra elszakította a lánytól a tekintetét, és körülpásztázott, látja-e Hiragát vagy Akimotót. Egészen biztos volt benne, hogy valahol itt ólálkodnak a környéken, vagy ha most még nem is, akkor hamarosan ideérnek. Szíve még mindig kalapált az eszeveszett futástól, keresztülrohant egész Drunk Townon és a falun. Tudta, hogy a fogadóba, ahol megszállt, nem mehet vissza, egészen biztos lesnek rá.

Angelique alig húszlépésnyire volt tõle.

Akik észrevették a lányt, megemelték kalapjukat, odaköszöntek neki; Angelique szórakozottan viszonozta. Ori könnyen eloldaloghatott volna, de maradt. Épp csak levette a kalapját, mint a többiek. Rövid szakáll, határozott arc, érdeklõdõ szemek, haja kurtára vágva, Angelique szeme rávillant, de valójában nem látta Orit. Nem látta Vervene sem, aki egyfolytában áradó csevegéssel próbálta elterelni Angelique figyelmét a veszedelemrõl.

Néhány lépésnyire mentek el elõtte. Ori megvárta, míg belépnek a francia követség kapuján. Ezúttal sehol sem állt õrszem, mind elrohant tüzet oltani. Megfordult, beljebb oldalgott a sikátorban, aztán amikor biztos volt benne, hogy senki sem figyeli, ugyanúgy, ahogy az elõzõ alkalommal is, átszökkent a követség kerítésén, és odarohant a lány ablakához. Ma este nem voltak becsukva a zsalugáterek. Nem volt csukva Angelique szobájának ajtaja sem. Az ajtón át belátott a folyosóra, megpillantotta Angelique-et és Vervene-t, amint belépnek a szemben lévõ szobába. Az az ajtó is félig nyitva maradt.

Most, hogy egészen biztos volt benne, hogy senki sem látja, elõvette pisztolyát, és meggyõzõdött róla, hogy a tõre nem szorul a tokjában. Leguggolt, mély lélegzetet vett, és gondolkozni kezdett. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta Hiragát, és ezzel csaknem egyidejűleg a Struan-épület lángoló tetejét, hagyta, hogy ösztönei szinte vakon vezessék. Csak az ösztöneire támaszkodott – de ennek most már nincs értelme. Tervszerűen kell cselekednem, gondolta. És gyorsan. A nyitott zsalugáter mágnesként vonzotta. Átlépett az ablakpárkányon, beszökkent a szobába.

– Aludjon nálunk az éjjel, Monsieur Struan. Rengeteg szobánk van – mondta Vervene.

Közelgett már a vacsoraidõ, a francia követség legnagyobb fogadótermében álltak, pezsgõt ittak. McFay csak az imént érkezett a jelentéssel, hogy a tüzet eloltották, nincs komoly kár, épp csak annyi, amennyit a víz okozott Angelique és Struan lakosztályában. – Ha óhajtja, átengedem az én szobáimat, tajpan – mondta McFay. – Én majd valahol máshol alszom. Miss Angelique pedig megkaphatja Vargas szobáját.

– Erre semmi szükség, Jamie – felelte Angelique. – Nyugodtan itt maradhatunk, nem kell senkit kitúrni a megszokott helyérõl. Különben is úgy volt, hogy holnap átköltözöm ide. Ugye, chérie?

– Azt hiszem, én jobban erezném magam a saját lakosztályomban – felelte Struan. – Lakható állapotban van, Jamie?

– Igen, épp hogy csak elázott egy kicsit. Miss Angelique, óhajt az én lakosztályomban aludni?

– Nem, Jamie, jól megleszek én itt ma éjjel.

– Rendben van, akkor ezt elintéztük – mondta Struan furcsa tekintettel. Halálosan fáradtnak érezte magát, fájdalmai nagy részét csillapította ugyan az ópium, de Norbert Greyforth iránt érzett mélységes dühét nem.

– Monsieur Struan, tényleg nagyon szívesen vendégül látjuk – mondta Vervene. – Van elég szobánk, mivel a követ úr és a személyzete néhány napra átment Jedóba.

– Ó! – Angelique szemmel láthatóan nagyon meglepõdött. Ma volt a napja, hogy André Poncinnek el kellett mennie a medicináért. A férfiak rámeredtek. Angelique érezte, hogy valamiféle magyarázattal tartozik. – André azt mondta nekem, hogy ma találkoznak a sógunnal, de legkésõbb holnap reggelre visszatérnek.

– Az attól függ, hogy pontos-e a sógun, és hogyan haladnak a megbeszélések, Mademoiselle... És a mi házigazdáink nem épp a pontosságukról híresek, eh? – Vervene jót kacagott saját megjegyzésén. – Sosem lehet tudni, hogy az államügyek mennyi ideig tartanak. Elõfordul, hogy egy napig, de megesik, hogy egy hétig is elhúzódnak. Parancsol még egy pohár pezsgõt, Monsieur Struan?

– Köszönöm, igen, ha...

– De André azt mondta, hogy a megbeszélés ma délelõtt lesz, és hogy legkésõbb holnap visszatérnek. – Angelique leküzdötte feltörekvõ könnyeit.

– Mi az ördögöt számít ez, Angel? – kérdezte ingerülten Struan. – Mit számít, hogy mikor jönnek vissza?

– Nem... Nem számít, egyszerűen csak nem tudom elviselni, hogy valaki mond valamit, amirõl aztán kiderül, hogy nem igaz.

– Nevetséges dolog felizgatni magát egy ilyen lényegtelen semmiségen. – Struan nagyot kortyolt újratöltött poharából.

– Könnyen lehet, hogy holnapra megjönnek, Mademoiselle – mondta Vervene, az örök diplomata. Ostoba liba, gondolta, hiába van ilyen gyönyörű melle meg ilyen csókra álló szája, akkor is ostoba liba. – Ettõl függetlenül – mondta legbehízelgõbb mosolyával –, egy óra múlva tálaljuk a vacsorát. Monsieur McFay, nemdebár ön is velünk tart?

– Köszönöm, de én most már megyek. – McFay tétován az ajtó felé lépett. – Tajpan... ööö... visszajöjjek magáért?

– Kétszáz lépésnyi távolságot egyedül is képes vagyok megtenni – csattant fel Struan. Legszívesebben hozzáfűzte volna: és egy ócska ravaszt is képes vagyok meghúzni, akár ma este is!

McFay társaságában igyekezett idefelé, mikor Norbert Greyforth kijött a Brock-épületbõl egy kis levegõt szívni. A tüzet már csaknem teljesen eloltották. Az arrafelé tartó Struan nem vette észre Greyfortht. Háta mögött Vargas irányításával még folyt az oltás, de az igazi vészt már elhárították. Hoag doktor és Babcott doktor a közelben állt, égési sebeket és néhány törött tagot kezelt.

Ah Tok elixírje megtette szokásos varázslatos hatását, Struan egyre jobban, egyre magabiztosabbnak érezte magát, mindazonáltal valami furcsa álmosság telepedett agyára, mint mindig, ha bevette a szert. Fantáziálni kezdett, vágyképeiben hol egy japán lány, hol Angelique bukkant fel, hol mindkettõ egyszerre. Aztán hirtelen visszarántották a valóságba.

– Jó estét, Jamie, ezt aztán kifogtuk, eh?

– Á, Norbert – mondta Struan; az eufória besegített udvariasságába. Greyforth úgy vágott a szavába, mintha meg se hallotta volna. – Szerencsére se az irodákban, se a raktárakban nem esett kár, nem sérültek meg sem az áruk, sem a páncélszoba, bizonyára örömmel hallja. Épp csak a hálószobám perzselõdött meg egy kicsit. – Úgy tett, mintha csak most venné észre Struant. Hangja hangosabbá vált, hogy a körülöttük állók is hallják. – Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem magát a roppant Nemes Ház ifjú tajpanját? – kérdezte gúnyosan. – Pálinkás jó estét, kedves fiam! Milyen remekül néz ki! Mit keres itt, tán elfogyott a tej?

Struan jó hangulata szertefoszlott. Az ópium sűrű, édeskés ködén át is elhatolt tudatáig, hogy legfõbb ellensége áll elõtte. – A tej az nem, csak a maga jó modora.

– Jó modorból maga is vehetne néhány leckét, édes fiam – nevetett Greyforth. – Nem, édes fiam, nem esett semmi bajunk. Olyannyira nem, hogy az új bányavállalkozásunk nemsokára Japán Nemes Házává tesz minket, és karácsonyra megszerezzük Hongkongot is. Jobb lesz, ha hazasántikál, Malcolm.

– Magának Mr. Struan vagyok! – csattant fel Struan hangja. Magasnak, erõsnek, tettre késznek érezte magát. Jóformán alig érzékelte, hogy az emberek megállnak körülöttük, hogy McFay és Babcott megpróbál közbeavatkozni. – Mr. Struan!

– Nekem jobban tetszik a Malcolm fiam, Malcolm fiam.

– Ha még egyszer így szólít, én magát senkiházi fattyúnak nevezem és szétlövöm a fejét, nem várok a segédeire, esküszöm!

Feszült csend támadt körülöttük. Csak a lángok lobogása és susogása hallatszott. Az ebédnél elhangzott kihívás híre perceken belül szétterjedt a kolónián, most mindenki arra várt, mi lesz a következõ lépés abban a játszmában, amely körül hosszú ideje már baljós csend honolt: azóta, hogy Malcolm nagyapja, Dirk Struan meghalt, mielõtt esküjéhez híven megölhette volna Tyler Brocket.

Norbert Greyforth lázasan gondolkozott. Még egyszer számot vetett jövõjével és a Brock cégnél betöltött pozíciójával. Hatalmas volt a tét. Nagyon jó fizetést kapott – amíg engedelmeskedett az utasításoknak. Az öreg Tyler Brock legutóbbi levele kitárta elõtte a paradicsom kapuját, megírta kerek perec, hogy használja ki az alkalmat: „...amíg Malcolm sebesült és beteg, és nem védi az a boszorkány lányom, hogy az Isten zavarja a pokolra. Tíz éven át évi ötezer guinea-t kapsz, ha ezt a taknyost eltaposod... Úgy csinálod, ahogy akarod."

Norbert Greyforth hat nap híján harmincegy esztendõs volt. Negyvenéves korukra, a visszavonulás átlagos idejére a Kína-járó kereskedõk már kiöregedtek. Tíz éven át évi ötezer font fejedelmi summa volt. Nemcsak neki, de minden nemzedékének elegendõ, elég ahhoz, hogy képviselõi és nemesi rangot vásároljon magának, földet, vidéki kúriát, elég, hogy fiatal feleséget és jó hozományt kapjon odahaza. Nem volt nehéz a döntés. Arcát egészen Struan arcába tolta, s örömmel látta, hogy a feszes bõr alatt fájdalmasan megvonaglanak az izmok. – Nézze, Malcolm fiam, maga ebédkor az arcomba löttyintette a konyakját. Van egy javaslatom: vacsorára megcsókolhatja a seggemet.

– Maga, uram, egy senkiházi fattyú.

Greyforth nevetett, kegyetlen, gúnyos nevetéssel. – Maga pedig még senkiházibb fattyú, olyannyira, hogy...

Babcott közéjük ugrott, magassága és mérete mellett mindketten eltörpültek. – Ezt azonnal hagyják abba! – mordult rájuk dühösen. – Ez nyilvános hely. Az ilyen vitákat úriember módjára, négyszemközt kell elintézni.

– Ez nem úriember, ez...

– Négyszemközt, uraim! – mondta még hangosabban Babcott. – Norbert, mit választ?

– A párbajt nem én választottam, ez a fattyú akar párbajozni. Hát akkor legyen! Ma vagy holnap, minél elõbb, annál jobb.

– Se ma, se holnap, se semelyik nap, a párbajozást tiltja a törvény. De tizenegykor ott leszek az irodájában. – Babcott Struanra nézett. Nagyon jól tudta, hogyha mindketten akarják, a párbajt senki sem akadályozhatja meg. Látta Struan kitágult pupilláját, sajnálta, de ugyanakkor dühös is volt rá. Hoaggal együtt már rég megjósolták, hogy rá fog szokni az ópiumra, de bármit mondtak, bármit tettek is, falra hányt borsó volt. És azt sem tudták megakadályozni, hogy más forrásból hozzájusson az ópiumhoz. – Délben benézek magához, Malcolm. Addig pedig mint Jokohama ez idõ szerinti rangidõs brit köztisztviselõje, utasítom mindkettõjüket, hogy ne szidalmazzák, ne támadják meg egymást se nyilvános helyen, se négyszemközt.

Mindegy, mit mond ez a hülye Babcott, gondolta Struan. Ekkorra már még jobban eltelt önbizalommal, a szeszes ital és a fõzet keveréke így hatott rá. Holnap vagy holnapután átküldõm Jamie-t... Ja, nem is, inkább Dmitrit, Dmitrit küldöm át Norberthez... Jamie-ben már nem lehet többé megbízni. Majd a lóversenypálya mellett lebonyolítjuk. A Nemes Ház pompás temetést fog rendezni Norbertnek... Meg annak a tetves Brocknak is, ha van pofája idejönni, esküszöm! Ezek elfelejtették már, hogy Etonban én voltam a legjobb pisztolylövõ, párbajoztam is, azt a hülye Percy Quillt hívtam ki, amiért kínainak nevezett. Meg is öltem, le is ültettek érte, bár aztán apám néhány ezer guinea-je árán eltussolták az ügyet. Majd Norbert is rájön, de akkor már késõ lesz...

Valami mozdult a szobában, visszazökkentette. Seratard és mások jöttek be, nyomukban André Poncin. Struan mint egy ködön át hallotta, mit mesél Seratard: – A jedói találkozó gyorsan véget ért, miután „feloldottuk a patthelyzetet”. Elfogadták a francia javaslatot, úgyhogy nem kellett maradni...

Már nem hallgatta, mintha bedugult volna a füle. Tekintete Poncinre tapadt. A magas, sovány, éles vonású, egyenes tartású, jóképű francia Angelique-re mosolygott, aki olyan boldogan mosolygott rá vissza, amilyen boldognak Struan napok óta nem látta. Hirtelen féltékenység fogta el, de aztán megnyugtatta magát: nem az õ hibája, gondolta fáradtan, nem is Andrée. Angelique-re mindenki mosolyog, én pedig mostanában nem vagyok valami jó társaság, csak egy beteg, tehetetlen ember, akit rettentõ fájdalmak gyötörnek. De szeretem ezt a nõt, és rettentõ nagy szükségem van rá.

Feltápászkodott, kimentette magát, köszönetet mondott a vendéglátásért. Seratard szokásos önmagához híven elbűvölõ volt. – Biztos, hogy nem akar itt maradni? Rettenetesen sajnálom ezt a tűzesetet... Mi odakint a nyílt vízen nem éreztünk semmiféle rengést, még csak nem is hullámzott a tenger. A jegyese miatt ne aggódjon, mi boldogan látjuk vendégül, Monsieur, amíg rendbe nem hozzák a házukat. Természetesen önt is bármikor szívesen látjuk. – Kikísérte õket. Angelique ragaszkodott hozzá, hogy Struant hazáig kísérje, belekarolt.

– Semmi bajom, Angel – mondta Struan. Hirtelen elöntötte a lány iránt érzett szeretet.

– Tudom, szerelmem, de számomra öröm, ha maga mellett lehetek – mondta Angelique túláradó jóindulattal; nagyon boldog volt, hogy André Poncin megérkezett. Most már csupán néhány óra és megszabadulok, gondolta.

Az este nagy siker volt. Angelique szinte sugárzott, Seratard el volt telve önmagával jedói sikere miatt. Algériáról mesélt a vendégeinek, elõzõ állomáshelyérõl, ahol õ vezette a lázadás leverését. A férfiakat mind lázba hozta Angelique jelenléte és a bõkezűen felszolgált bor, fejenként edgy-egy üveg bordóit kaptak, elõtte pezsgõt ittak, hogy felcsiklandozzák ízlelõbimbóikat, most pedig azért, hogy megnyugtassák a gyomrukat. André Poncin elmesélt egy pikáns történetet, miszerint Hongkongon a falusiakon idõrõl idõre erõt vesz a rettegés, hogy ismét terjed a péniszkórság, amelynek hatására a beteg tagja visszahúzódik a hasába. Ezért aztán minden férfi egy madzagot köt rá, a másik végét pedig a nyakába, hogy megakadályozza a tragikus eseményt.

– Jaj, ilyen nincs is, André, maga csúnya fiú – mondta Angelique, kezében sebesen rezgő legyezõjével, nagy nevetések közepette. André Poncin váltig állította, hogy mindez az elsõ szótól az utolsóig igaz. Angelique érezte, hogy ideje távozni. Felhajtotta pezsgõjét, már a második magas pohárral itta, elõzõleg pedig három pohár portóit, amelyek hatására egészen fellazult. Nagyon megkönnyebbült, hogy André Poncin megérkezett az ígért idõpontra, és roppantul élvezte, hogy egész este franciául beszélhet. Jó hangulata és az ital lazított szokásos óvatosságán. – Én most elhagyom magukat, hogy nyugodtan szivarozhassanak és konyakozhassanak, és hogy nyugodtan mesélhessék egymásnak az illetlen történeteiket.

– Maradjon még egy percre – kérte Seratard. – André játszik nekünk.

– Ma este nem – mondta nagy sietve André Poncin. – Szíves engedelmükkel van néhány halaszthatatlan hivatalos teendõm. Elnézésüket kérem.

– Minden várhat. Elõbb a szórakozás, aztán a munka – jelentette ki Seratard, amúgy parancsszerűen. – Ma este zenélni kell, anélkül nem fejezõdhet be az esténk. Játsszon valami romantikus darabot Angelique-nek.

– Hadd pihenjen egy kicsit, Henri – szólt közbe Angelique. A bortól egészen kipirult. Örült, hogy Poncin láthatólag alig várja már, hogy elmehesen az ígért medicináért. – Elég hosszú ideig volt magával üzleti ügyben, pedig nem is hivatalos ember.

– André boldogan játszik nekünk.

– Ó, szóval Andrénak mindig ugrásra készen kell állnia? Akkor kénytelen leszek én is utasítani önt, hogy azonnal bocsássa el Andrét... és engem is. Ideje lefeküdnöm. – Angelique felállt, kissé reszketett a térde. A férfiak körülvették, harsányan tiltakoztak. – De holnap jövök, és legalább három napig maradok. – A kezét nyújtotta Poncinnek, és melegen rámosolygott. – Most már ön is mehet. Parancsolom, hogy õrködjék a saját érdekei fölött.

– Számíthat rám, Angelique.

– Még egy utolsó pohárral.

Angelique hagyta magát meggyõzni, hogy vigyen magával egy pohár pezsgõt. A férfiak az ajtajáig kísérték, megmutatták neki az ablakok reteszét, és hogy a nappalin és a hálószoba ajtaján új zsalugáterek vannak.

– Mióta legutóbb itt járt, elhatároztuk, hogy kicseréltetjük az összes zsalugátert – ismételte Vervene azt, amit már korábban is mondott Angelique-nek. – Még a múlt heti vihar sem rázta meg õket, nem volt semmi csörömpölés. – Minden szem az ágyra kikészített áttetszõen vékony, zöld fésülködõköpeny és hálóing felé fordult. A vaskos termetű szobalány, aki kikészítette, az ágy mellett állt, és rosszindulatú tekintettel méregette a betóduló férfiakat. A lecsökkentett fényű olajlámpás és a férfiak alkoholtól párás szeme még izgalmasabbnak mutatta a szobát, Angelique-et még kívánatosabbnak.

Újabb vonakodó jó éjt kívánások után Angelique végre kettesben maradt Ah Szoval. A folyosó felõli ajtót bereteszelték. Ah Szo levetkõztette Angelique-et, kifésülte a haját, krinolinját beakasztotta egy mély akasztós szekrénybe a többi ruha mellé, a fehérneműt a komódba tette. Angelique ezalatt boldogan dudorászott, örült, hogy itt lehet, örült, hogy André Poncin megérkezett, örült, hogy másnapra minden rendben lesz.

Összebékítem én Malcolmot meg ezt a Jamie-t, gondolta lelkesen. Még mindig szomjas volt. Istennek legyen hála Andréért. Nagyon kíváncsi volnék, milyen lehet Josivara... És André szeretõje. Majd megpróbálom rávenni, hogy meséljem nekem errõl a lányról, aztán majd együtt nevetünk...

– Jó éjt, úrnõ. – Ah Szo trappoló lépteivel elindult a nappali heverõje felé. Amikor legutóbb ott aludt, noha csukva volt a két szoba közötti ajtó, oly hangosan hortyogott, hogy Angelique hosszú ideig képtelen volt elaludni.

– Nem, Ah Szo nem alszik itt! Te megy, jön vissza reggel kávéval, hallod-e? – Az asszony egykedvűen válaszolt. – Jó éjt, úrnõ.

Angelique bereteszelte utána az ajtót, s a tompa, barátságos fényben ódaállt a tükör elé; dudorászott, ringatta magát. Néhány másodperc múlva zongora halk hangjait hallotta. Ez Henri, gondolta, megismerte a játékát. Jó zongorista, jobb, mint Vervene, de azért Andréhoz nem fogható. Chopin. Puha, finom, romantikus.

Belekortyolt a pezsgõbe, a buborékok végigcsiklandozták torkát. A zene és az alkohol felszította vágyát. Egy hirtelen ötlet hatására lecsúsztatta válláról a fésülködõköpenyt, aztán egyre magasabbra és magasabbra emelte hálóingét. Kokettált tükörképével. Megcsodálta lábait, ágyékát, csípõjét, keblét, majd teljes mezítelenségét. Pózba állt, aztán másikba, harmadikba...

Ismét belekortyolt a pezsgõbe, aztán a pohárba dugta egyik ujját, s megkeményedett mellbimbóit benedvesítette az itallal. Úgy hallotta, így csinálják a híres párizsi kurtizánok is. Csak õk általában édes pezsgõt használnak itt és testük más részein is.

Kuncogni kezdett. Erõt vett rajta az éjszaka, a zene és az ital hatása. Amikor majd én is szültem egy-két fiút, és leszek mondjuk huszonegy éves, Malcolmnak már lesz szeretõje és én is tartok majd házibarátot, én is ezt fogom tenni... Az õ örömére és az enyémre... és elõtte még Malcolméra. Megint kacarászni kezdett, a poharat a fésülködõasztalra tette, tekintete a tükörbe merevült.

Lassan elõrehajolt, aztán megfordult, válla fölött hátranézve figyelte magát. Ujjai önálló életre keltek. Simogatták, cirógatták testét, szívverése felgyorsult, teste megremegett: egyre jobban élvezte a dolgot. Szemét lehunyta, elképzelte Malcolmot magasan, erõsen, nagyon erõsen, jó illatúan, amint a hálószobába vezeti, lefekteti az ágytakaróra, odafekszik mellé õ is, mindketten meztelenek, Malcolm ujjai érzéki felfedezõútra indulnak testén...

Ori a másik szobában óvatosan kinyitotta a szekrény ajtaját, nesztelenül kilépett, és most ott állt a sötétben, a félig nyitott ajtónál, figyelte Angelique-et; szívverése a fülében dobolt. Könnyűszerrel elrejtõzött a sok láda, felakasztott ruha és krinolin között, és még ennél is könnyebb volt észrevétlenül besiklani a szekrénybe és hátrább húzódni, mikor a szobalány kinyitotta majd becsukta a szekrény ajtaját. A szekrénybõl is jól hallotta, amikor Angelique a vendégek majd a kitrappoló szobalány után becsukta az ajtót, és végre teljesen egyedül maradt.

A félhomályos hálószobában Angelique az ágyon feküdt, az ágytakarón, lehunyt szemmel. Testén idõrõl idõre enyhe borzongás futott végig, arca árnyékba merült, teste egy része szintén, az árnyak úgy táncoltak, ahogy a légmozgás meg-meglibbentette a kis lángot. Ori úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta várna. Nesztelenül belépett a szobába. Az ajtó halk csettenéssel becsukódott mögötte. A távoli, halk muzsikát mintha elvágták volna. Angelique kinyitotta szemét és meglátta.Orit.

Valamilyen hatodik érzéke megsúgta, hogy ez az ember õ, a tokaidói gyilkos, soha meg nem születendõ gyermekének apja, aki megerõszakolta, de aki után nem maradt fájdalmas emlék, csak erotikus félálmok, álomképek és ébredés. És a tudat, hogy most itt van kiszolgáltatva neki, és ez a férfi meg fogja ölni.

Mindketten zihálva lélegeztek. Meg sem mozdultak. Várták, hogy a másik moccanjon. Angelique látta, hogy Ori fiatal, nem sokkal idõsebb nála, egy kicsit magasabb, övében hüvelybe rejtett, rövid kard, jobb keze a markolaton, szakálla és haja rövidre nyírt, gondozott, a válla széles, csípõje keskeny, durva vászoning, bõ szárú, térd alatt végzõdõ nadrág van rajta, vádlija erõs, lábán parasztszandál. Az arca sötétben van. Nem látni.

Ezt is csak álmodom, biztos álmodom, nem kell félni... Döbbenten felkönyökölt és intett Orinak, hogy lépjen a lámpa fénykörébe.

Orin egy pillanatra ugyanúgy erõt vett ez a valószerűtlen, álomszerű érzés, mint Angelique-en, mozdult a lába. Angelique meglátta arcát, finom vonásait! Annyira idegen. A fekete szemekben vágy csillogott. Angelique már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, ki vagy te, mi a neved, de Ori azt hitte, sikítani akar: rémülten odaszökkent hozzá és a meztelen kardpengét Angelique torkához érintette.

– Ne, könyörgök – suttogta a lány, szinte belesüppedve a párnájába. Látva, hogy a férfi nem érti, csak a szemével könyörgött. Egész teste egyetlen sikoltás volt, de a száját nem nyitotta ki. Meghalok, gondolta, ezúttal nem úszom meg.

Ori arca kisimult, szinte odatornyosult Angelique fölé, a szíve ugyanúgy kalapált, mint a lányé. Ujját az ajkaira téve figyelmeztette Angelique-et, hogy ne kiáltson, meg se szólaljon, meg se mozduljon. – Íjé – suttogta rekedtes hangon. – Ne!

Egy izzadságcsepp siklott végig az állán.

– Én... én meg se nyikkanok – suttogta Angelique. Majd meghalt a félelemtõl. Lassan lenyúlt és az ágytakarót az ágyékára húzta. Ori abban a pillanatban letépte róla. Angelique-nek a szívverése is elállt, de ezzel egyidejűleg valamilyen õsi ösztön egy másik dimenzióba sodorta; érezte, mint járja át egész testét, agyát valami mind ez idáig lappangó, de most végre megtalált tudás és bizonyosság. Lassan oszlani kezdett a rémülete. Mintha egy hang suttogott volna belülrõl a fülébe: vigyázz, figyelj, majd mi irányítunk. Figyeld a szemét, ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot, vigyázz a kardjára...

Kalapáló szívvel emelte mind följebb és följebb tekintetét, míg össze nem kapcsolódott Oriéval. Ujját az ajkára tette, ahogy Ori tette, óvatos mozdulattal a pengére mutatott, jelezte, hogy tegye el.

Ori olyan volt, mint az összetekercselt rugó. Minden pillanatban arra számított, hogy Angelique felpattan, az ajtó felé rohan és sikoltozni kezd. Tudta, hogy könnyűszerrel el tudja hallgattatni, de ez nem illett a terveibe. Majd csak akkor hagyja menekülni és sikoltani, amikor õ akarja. Akkor aztán sikolthat. Ébressze csak fel az ellenséget. Akkor majd egyetlen mozdulattal megöli, de nem menekül a szobából, megvárja, míg az ellenség megérkezik, akkor elkiáltja magát: szonnó-dzsói, az arcukba köp, a kardot önmagába mélyeszti és meghal. Ez volt a terve, egy a sok közül, amelyeket végiggondolt: vadul magáévá teszi a lányt, megöli, majd önmagát is, vagy csak csendben azonnal megöli a lányt, ahogy elõször is tennie kellett volna, bármennyire kívánja is most. Aztán otthagyja a Tokaido piktogramjait a lepedõn, mint elsõ alkalommal, és az ablakon át elszökik. A lány azonban nem úgy reagált, ahogy várta. Rebbenõ szemekkel nézett föl rá, kezével mutatta, hogy tegye el a kardot, az égszínkék szemek kérték, nem könyörögtek. Feszültség érzõdött bennük, de a rémület már eltűnt. Bizonytalan félmosoly. Miért? A penge nem moccant.

Türelem, suttogták Angelique fülébe a belsõ hangok.

Megint intett Orinak, hogy tegye el a pengét. Mozdulataiban nem volt sietség. Kívánta ezt a férfit. Ori szeme még jobban összeszűkült, nagy erõfeszítésébe került, hogy tekintetét elszakítsa a lányétól. Mit forgat a fejében? Gyanakodva leengedte a kezében tartott kardot, s ugrásra készen várakozott. Az ágy mellett állt. Angelique lassan kinyújtotta a kezét, elkezdte kigombolni Ori ingét, de aztán megmerevedett. Az Ori nyakában viselt kis kereszten megvillant a fény. Az én keresztem. Hogy ilyen váratlanul elõbukkant az elveszettnek hitt kereszt, hirtelen még nagyobb könnyűséggel töltötte el a szívét; mint egy boldog álomban, szinte kívülrõl figyelte önmagát, amint ujjai kissé remegve megérintik az ékszert; valami különös örömöt érzett amiatt, hogy a férfi elvette tõle, de csak azért, hogy viselje.

Óvatosan lefejtette Orirõl az inget, végig le a jobb karján, végig a kardon, amelynek markolatát Ori egy pillanatra sem engedte el. Angelique szeme végigsiklott a férfi testén, megakadt az épp hogy csak begyógyult vállseben, végigpásztázta az izmos felsõtestet. Aztán megint a sebet a nézte.

– Tokaido – mondta halkan. Nem kérdés volt, megállapítás.

– Hai – suttogta Ori. Csak nézte a lányt, szinte fojtogatta a vágy. – Hai.

A kereszt megint megcsillant.

– Kanagava?

Ori bólintott. Hangosan zihált, s csak állt, mint akit megbabonáztak. Angelique örömmel látta, hogy ösztönei jól működtek, helyesen cselekszik. Most, hogy a férfi már félmeztelen volt, Angelique egyre biztosabbá vált benne, hogy beválik a terve. Ismét kinyújtotta a kezét, megérintette a férfi övét, de közben egyfolytában figyelte a szemét. Érezte, hogy a férfi testén remegés fut végig. Rá is átragadt ez a remegés.

Ne félj, mondták a hangok, folytasd.

Ujjai megtalálták a csatot, meglazították a szíjat. A derékszíj leesett, vele együtt a kardhüvely is. Ori nadrágja a padlóra siklott. Alatta ágyékkötõt viselt. Óriási erõfeszítésébe került, hogy mozdulatlanul maradjon, de csak állt enyhe terpeszben, a teste minden szívverésre lüktetett, szemük egymásba mélyült.

Folytasd, sziszegték a hangok, ne félj.

Angelique ujjai megoldották az ágyékkötõt. Még sosem látott így férfit. A férfi teste a sebtõl eltekintve makulátlan volt, akárcsak az övé.

Ori néhány pillanatig még uralkodott kéjvágyán, de aztán egy pillanat alatt elillant minden akaratereje, a kardot az ágyra dobta, végigfeküdt Angelique-en, de a lány bezárult, mint egy osztriga, elhúzódott alóla. Ori a kard után kapott, hogy megelõzze, de a lány nem nyúlt a kard felé, csak feküdt ott, nézte az ágyon térdelõ Orit, nézte a sújtásra emelt pengét.

Angelique mintegy ébredezve megrázta a fejét, mutatta, tegye le a kardot, feledkezzen meg róla, és feküdjön mellé. – Nem kell sietni – mondta halkan. Tudta, hogy a férfi nem érti a szavait, csak a gesztusait. – Feküdj ide! – megmutatta Orinak hová. – Ne, szelíden. – Megmutatta neki hogy. – Csókolj meg! Ne, ne olyan kegyetlenül... Szelíden.

Megmutatott mindent Orinak, amit akart, megmutatott és megcsinált mindent, amire vágyott és amire Ori vágyott.

Angelique megérintette az alvó Orit, aki egyetlen pillanatra sem engedte el kardja markolatát. Ori azonnal felébredt, éberré vált, kardját kissé megemelte. Látta Angelique mozdulatát, látta az elfüggönyözött, bespalettázott ablakot, látta Angelique ujját, amint az ajka elé teszi. Odakint valaki fütyörészett, a fütyörészés egyre közelebbrõl hallatszott, aztán halkult, majd teljesen elnémult.

Angelique felsóhajtott, odahajolt, odasimult Orihoz, megcsókolta a mellét, aztán az öltözõasztalán álló, hajnali négy óra tizenhat percet jelzõ órára majd az ablak felé mutatott. Kisiklott az ágyból, s jelekkel kérte Orit, öltözzön fel és most már menjen, aztán éjszaka jöjjön megint, az ablak nyitva lesz. Ori a fejét rázta, esze ágában sem volt visszatérni. Angelique térdre hullott, átfogta a lábát, úgy nézett fel rá könyörögve. – Kérlek... Kérlek...

Ori szíve összeszorult, még soha életében nem látta ezt a kifejezést nõ arcán. Még soha életében nem látott ilyen mély és odaadó szenvedélyt. Angelique vágya megingatta, de nem térítette el szándékától.

Bólintott, úgy tett, mintha beleegyezne. Miközben öltözött, Angelique mindvégig ott maradt mellette, segített neki, szinte nem akarta elengedni, minden mozdulatával, minden gesztusával marasztalta. Ujját az ajkára téve, szinte gyerekes mozdulattal figyelmeztette Orit, hogy maradjon csendben. Félrehúzta a függönyöket, nesztelenül kinyitotta az ablakot, elhúzta a zsalugáter reteszét, és óvatosan kinézett.

Tiszta, friss volt a levegõ, épp hogy csak hajnalodott, az égen pamacsszerű, fehér felhõk úsztak. A tenger nyugodt volt, mindenütt csend honolt, csupán a hullámverés ritmikus nesze hallatszott a homokos part felõl. A High Streeten már csak gyér füstfoszlányok jelezték az eloltott tüzek helyét. Sehol senki. A kolónia az igazak álmát aludta.

Ori odalépett Angelique mögé, tudta, érezte, hogy ez a legmegfelelõbb pillanat. Keze megszorult a kard markolatán, ökle, bütykei elfehéredtek. De nem sújtott le, mert Angelique megfordult, hozzásimult; megint átsöpört testén a kéjvágy. Angelique gyorsan újra megcsókolta, aztán ismét kihajolt az ablakon, mindkét irányban körülkémlelt, nincs-e veszély. – Ne, még ne – suttogta nyugtalanul, intve Orinak, hogy várjon, fél karjával átölelve a férfi derekát.

Mikor meggyõzõdött róla, hogy semmiféle veszély nem fenyeget, ismét megfordult, megint megcsókolta Orit, és sürgetõleg intett. Ori nesztelenül átlépett az ablakpárkányon, s a következõ pillanatban már ott állt a kertben. Angelique becsapta mögötte a zsalugátert, helyére lökte a reteszt, és torka szakadtából felsikoltott. – Segítség!!!

Ori megdermedt. De csak egy pillanatra. Szemét elfutotta a vörös köd, megragadta a zsalugátert; Angelique sikítása és a tudat, hogy becsapta, egészen megvadította. Ujjai szinte karmokká váltak, úgy próbálta felszaggatni a zsalugátert, csaknem letépte. Ebben a pillanatban a ház sarka mögül, puskáját lövésre készen célzásra tartva felbukkant az elsõ francia õrszem. Ori észrevette. Gyorsabb volt, mint a katona, elõrántotta pisztolyát, mindkét csõbõl tüzelt, de mindkettõvel célt tévesztett: még soha nem sütött el pisztolyt.

Az õrszem viszont nem tévesztett célt. Se az elsõ lövésével, se a másodikkal, se a harmadikkal. Odabent a szobában Angelique mindkét kezét a fülére tapasztotta, egyszerre ujjongott s érezte elveszettnek magát; nem tudta, mit is gondoljon, mit csináljon, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, csak azt tudta, hogy gyõzött, most már biztonságban van, bosszút állt. S mindeközben a belsõ hangok egyre kiabáltak a fülébe: gyõztél, jól csináltad, csodálatos vagy, csodálatos, tökéletesen végrehajtottad a tervet, most már biztonságban vagy, egyszer és mindenkorra megszabadultál ettől az embertől.

Megszabadultam?

Igen, megszabadultam. Meghalt... Igen, tudom, mindennek ára van, de most már nincs mitõl félni.

Ára van?

Mi a... Jaj, istenem, a keresztet elfelejtettem, a kereszt még ott van a nyakában.

Az ajtaján már dörömböltek. Reszketni kezdett. Egész testét rázta a reszketés.

November 9., péntek

Délután Jedo felõl feltűnt a minden vitorláját kibontva közeledõ Pearl, majd a forgalmas Jokohamai-öbölbe érve szokásos horgonyzóhelye felé fordult. A fõárboc csúcsán ott lobogott Sir William zászlaja, más zászlók azt jelezték, hogy a követ azonnal kéreti a nagycsónakját. Nagycsónakja már készenlétben várakozott, mellette Struanék gõzkuttere, benne a türelmetlen McFayjel. A parton állók kíváncsian figyelték, mint manõverez befelé a Pearl; élénk szél fújt, a teljes vitorlázat alatt közeledõ hajóval veszélyes volt manõverezni. Az orrhullámok magasra csaptak, de a tenger viszonylag nyugodt volt. A Pearl az utolsó másodpercben szélbe fordult, és remegve megállt. Orra pontosan a szokásos jelzõbója mellett imbolygott. Ebben a pillanatban kifogástalanul öltözött tengerészek bukkantak fel az oldalán, köteleket vetettek a kikötõcölöpökre. Társaik ezalatt az árbocokra kúsztak fel, hogy feltekerjék a vitorlákat.

Nem rossz, gondolta büszkén McFay, aztán odaszólt a kormányosnak: Teljes sebességgel elõre, álljunk oda mellé. – Malcolm Struan utasította, hogy feltétlenül õ legyen az elsõ, aki beszél Sir Williammel. – Igyekezzen, Tinker, az ég szerelmére.

– Igenis, uram. – Tinker, a Struan-kutter kormányosa megvillantotta fogatlan mosolyát; számított már erre az utasításra. Elõretolta a gázkart. Öreg, tapasztalt tengerész volt. Haját patkányfarokba fonva viselte, egész testét tetoválások borították, a haja õszült. Sokáig Struanék klipperein szolgált. Most, miközben megelõzték Aylesbury nyolcevezõs kutterét, jóindulatúan sercintett, odaintett, és odasimult a hadihajó oldalához. McFay már ugrott is a kötéllétrához. A fedélzetre érve kalapot emelt az elésietõ tiszt elõtt: – Engedélyt kérek, hogy a fedélzetre lépjek, üzenetet hoztam Sir Williamnek.

A tiszt tisztelgett. – Parancsára, uram.

– Mi az, Jamie, mi a fene baj van már megint? – kiáltott le Aylesbury a hídról; Phillip Tyrer és Marlowe kapitány állt mellette.

– Elnézését kérem, Sir, de a kolónián van némi felzúdulás, és Mr. Struan úgy gondolta, nem ártana, ha ön ismerné a részleteket.

Marlowe válaszolt. – Parancsoljon, vegye igénybe a kajütömet, Sir William.

– Köszönöm, de jobb volna, ha maga is jönne. Elvégre, ha csak átmenetileg is, ön a tengerészeti véderõink parancsnoka.

Marlowe nevetett. – Annyi biztos, hogy jól jönne az ehhez a ranghoz tartozó javadalmazás, Sir. A rang nélkül még csak megvolnék valahogy.

– Ezzel mindannyian így vagyunk. Jöjjön maga is, Phillip. – Követték Aylesburyt, Marlowe zárta a sort. Mielõtt Marlowe elhagyta volna a hidat, odaintette magához az elsõ tisztjét. – A gépteremben állítsák le a gépeket, minden ágyút megtisztítani, beolajozni, készenlétbe helyezni, a hajószemélyzet készüljön fel hadiállapotra.

A szűkös, spártaian berendezett kajütben, amelyben csak egy fekhely és egy térképasztal volt, leültek. – Nos, Jamie?

– Mindenekelõtt, Sir William, a tajpan és az összes kereskedõ gratulál sikeres tárgyalásaihoz.

– Köszönöm. És mi az a felzúdulás, amirõl beszélt?

– Van egy kis baj. Ma hajnalban egy japcsi a francia követségen megpróbált bemászni Angelique hálószobájába. Az õrök agyonlõtték. Hoag doktor és Babcott doktor már...

– Jóságos ég, Angelique megsebesült? – kérdezte riadtan Aylesbury. Megkönnyebbülésére McFay megrázta a fejét. – Nem, nem, Sir, nem sérült meg. Azt mondja, hallotta, hogy a japcsi babrál az ablakán, és rögtön sikítani kezdett.

– Ezek szerint, mégiscsak volt ott valaki múltkor! – robbant ki Tyrerbõl. – Nem a szél rázta a zsalugátert.

– Most már mi is így gondoljuk – mondta gyorsan McFay. – Babcottot és Hoagot odarendeltük... Angelique egészen odavolt. Nem sérült meg, de egész testében remegett. Megnézték a halott csirkefogót, és Hoag rögtön kijelentette, hogy ez ugyanaz a disznó, akit Kanagavában megoperált... – Phillip Tyrernek leesett az álla, Marlowe gyors pillantást vetett rá. – ...és ez az a japcsi, aki Canterburyt meggyilkolta. Õ az egyik. És õ a járt a kanagavai követségen is, neki sikerült megszöknie Marlowe kapitány és Pallidar hadnagy elõl.

– Megáll az eszem. – Aylesbury a holtsápadt Tyrerre pillantott. – Phillip, maga megismerné?

– Nem tudom, nem hiszem... talán Malcolm, én nem tudom. – Aylesbury gondolatban már messze járt. Ha ez ugyanaz az ember, akkor mindkét tettes halott... Vajon hogy hat ez a mi jóvátételi követeléseinkre? A francia követségen, eh? Meglep, hogy le tudták lõni a csirkefogót, mindig nagyon laza volt náluk az õrség, lõni meg még úgy sem tudnak. De hát mit keresett ott ez az ember? Mi a fenét akart Angelique-tõl?

– Fogalmunk sincs, uram. Viszont kiderült, hogy katolikus volt... A nyakában legalábbis egy kereszt lógott.

– Ez roppant érdekes. De várjunk csak egy percre. Mit keresett ott Angelique? Én úgy tudtam, visszaköltözött Struanékhoz.

– Visszaköltözött, de a lakosztályát megrongálta a tűz. El is felejtettem mondani, Sir, hogy a földrengés után támadt egy kis tűz... Nálunk és Norbertéknél. A...

– Megsérült valaki?

– Nem, Sir, hál' isten senki. Tudomásom szerint a kolónián senkinek sem esett baja. A franciák felajánlották Angelique-nek, hogy költözzön át hozzájuk, de....

– Malcolm is átköltözött?

McFay felsóhajtott, a beszélgetés kezdett kihallgatás jelleget ölteni. – Nem, uram, õ otthon volt, nálunk.

– Ezek szerint nem szenvedtek jelentõsebb kárt.

– Nem, Sir, szerencsére nem. A kolónia viszonylag simán megúszta, bár Norbertéknél csaknem az egész emelet odalett.

– Gondolom, ennek örül. Szóval a lánynak nem esett bántódása, a támadóját megölték... Akkor meg mi ez a nagy hűhó?

– Épp azt próbálom elmondani, Sir William – válaszolta McFay, majd sietve folytatta; ezúttal nem hagyta, hogy Aylesbury félbeszakítsa. – Drunk Townban néhány hülye a fejébe vette – és sajnos el kell mondanom, hogy ebben néhány eszement kereskedõ is társukul szegõdött –, szóval néhány Drunk Town-i idióta úgy gondolta, hogy a merényletért a japán falu minden lakosa felelõs. Egy-két órája megindult a csõcselék, és összevert minden japánt, akit csak talált. Erre aztán elõjöttek a szamurájok, a katonák meg a tengerészek, szembeszálltak velük. Egyelõre szélcsend van, de mindkét fél fegyverkezik, erõsítést hoz, és percrõl percre harciasabb. A lovasságunk egy része is ott van, a tábornok úr átvette a parancsnokságot, és támadásra készül.

Ez nem normális, gondolta Aylesbury. – Azonnal kimegyek a partra. Marlowe megszólalt: – Küldök önnel egy tengerészosztagot, Sir. Segédtiszt! – A kajüt ajtaja nyomban felpattant. – Parancs!

– Szóljon Marine kapitánynak, hogy tíz tengerésszel és egy jelzõmatrózzal futólépésben a hajóközepi lejáróhoz. – Marlowe McFayhez fordult. – Pontosan hol van a zavargás?

– A falu déli peremén, a Senkiföldje közelében.

– Mi itt riadókészültségben leszünk, Sir William. Bármilyen baj esetén szóljon a jelzõmatrózomnak, bármikor elrendelheti a sortüzet.

– Köszönöm, de nem hinném, hogy szükségem lenne a tengerészet támogatására.

McFay közbeszólt: – Van még egy probléma...

– Majd a kutterben. – Aylesbury már ki is lépett az ajtón, elindult a fõfedélzet felé. – A magukéval megyünk, az gyorsabb. Irány a Drunk Town-i móló.

Struanék kuttere egy perc múlva már teljes sebességgel szelte a hullámokat. A tengerészek a tatban gyülekeztek, Aylesbury, McFay és Tyrer a nagycsónak közepén lévõ kajüt viszonylagos kényelmében ült.

– Na, most mondja, Jamie, mi az a másik probléma?

– A másik probléma Mr. Tyrer félig szelídített szamurája, Nakama. – McFay kurta pillantást vetett Phillip Tyrerre. – A csõcselék egy része õt is megtámadta, de sikerült kitörnie, valahonnan kardokat szerzett, és fölvette velük a harcot. Egy részeget levágott, egy ausztrált megsebesített, de nem nagyon, és ha el nem menekülnek elõle, megölte volna a többieket. Néhányan fegyvereket szereztek, visszarohantak és kis híján agyonlõtték, úgyhogy most behúzódott egy falusi boltba. Állítólag van vele néhány szamuráj is. A boltot meg körülvette vagy tíz-tizenkét dühöngõ õrült, meg akarják lincselni.

Aylesburynek elakadt a lélegzete. – Lincselõ csõcselék az én körzetemben?

– Igen, Sir. Próbáltam rávenni õket, hogy hagyják békén, de elküldték a fenébe. Nem Nakama kötött beléjük, Sir William, ez egészen biztos.

– Na jó – mondta idegesen Aylesbury. – Szerencsére nálunk ugyanaz a törvény vonatkozik gazdagra és szegényre, valamint azokra is, akik a védelmünk alatt állnak. Ha Nakamátt meglincselik, mi meglincseljük a lincselõket. Nagyon unom már Drunk Townt meg ezt az állandó ricsajozásukat. Amíg meg nem érkeznek Londonból a peelereink, meg fogjuk alakítani a saját rendőri testületünket. Én leszek a fõnöke. Jamie, magát és Norbert Greyfortht kinevezem ideiglenes rendõrfõnök-helyetteseknek.

– Engem ugyan nem! – csattant fel McFay.

– Akkor csak Greyfortht – felelte negédesen Aylesbury.

– Rendben van, hogy a fene egye meg. – McFay nem örült, tudta, hogy hálátlan feladatot vállal. – És azt hallotta, hogy mi történt Norbert Greyforth és a tajpan között?

– Nem, mi?

McFay beszámolt a veszekedésrõl és a kihívásról. – Jelenleg öt az egyhez adják, hogy hajnalban titokban párbajozni fognak, és egyikük holtan marad ott.

Aylesbury tekintete az ég felé fordult, nagyot sóhajtott. – Három napig vagyok távol és mire visszajövök, minden a feje tetején áll. – Gondolkozott egy percig. – Phillip, rendelje nekem ezt a két embert holnap kora reggelre az irodámba.- Megváltozott a hangja, a mellette állók összerezzentek. – Mondja meg mindkettõjüknek, figyelmeztetem õket: jobb, ha okosan viselkednek és hallgatnak a szavamra, különben megbánják. Kormányos, az isten áldja meg, nem lehetne gyorsabban?

– Parancsára, Sir William.

Aylesburynek hirtelen eszébe jutott valami, Tyrerre villant a tekintete: – A táskámat hozza, Phillip?

– Hozom, Sir William. – Tyrer magában hálát adott az égnek, hogy ebben a nagy hirtelenségben sem feledkedett meg Aylesbury aktatáskájáról.

Hiraga kilesett a sója boltjának elbarikádozott ajtaján: kiáltozó, pisztollyal és muskétával felszerelkezett, dühös férfiakat látott. Arcán végigcsorgott az izzadság. Fuldoklott a dühtõl. Hátának egy kisebb sebébõl szivárgott a vér, vörös foltot rajzolt ki ingére. Szalonkabátját még abban a pillanatban ledobta, amikor berohant ide, hogy kardot szerezzen. A sója idegesen állt mellette, nem volt más fegyvere, csak egy halászszigony; fegyvert, halálbüntetés terhe mellett, csak szamurájok viselhettek.

Velük együtt a boltba szorult egy õszülõ usigari – gyalogos katona – is, aki áhítatos tisztelettel és értetlenül bámulta Hiragát: tisztelettel azért, mert látta, hogyan harcol és mert nyilvánvalóan sisi volt, értetlenül azért, mert gajdzsinruhát viselt, a haja is olyan volt, mint az övék, és minden jel szerint itt élt velük a kolónián. És most mégis õt akarja darabokra szaggatni a feldühödött tömeg.

Bűzös gajdzsinok, gondolta. Mit számít, ha egy szerencsétlen baka ronin lopni próbál? A vak is látja, hogy az az ember egy közönséges tolvaj ronin volt, nem érdekelte azt a lány, ugyan melyik civilizált embernek kéne az a lotyó? Nagyon helyes, hogy a hülyét megölték a pimaszságáért, de rajta kívül senkinek sem esett bántódása, úgyhogy mire ez a heveskedés? Baka gajdzsinok! – Van itt hátsó, kijárat? – kérdezte.

A sója hamuszürke arccal rázta a fejét. Életében elõször látott ilyen zavargást, ennyi dühöngõ gajdzsint. Ráadásul most õ is benne van a dologban nyakig, hiszen õ adott fedelet a sisiknek, még ez az õrült ronin is az õ házában lakik, õ pedig nem jelentette a hatóságnak, pedig jelentenie kellett volna. Nemhogy a sisiket, de minden idegent.

– Ide fog jönni a bakufu, ki fognak vallatni – nyöszörögte egy órával ezelõtt halálra váltán a felesége. – Oda fognak citálni minket tanúskodni. A végrehajtók még mindig itt tanyáznak az õrházakban. Mindenünket el fogjuk veszíteni, a fejünket is...! Namu Amida Bucu! – A sója felesége és legidõsebb lánya épp a zöldségpiacon vásárolgatott, mikor a feldühödött tömeg elsõ csapatai fenyegetõen ordítozva, minden útjukba esõ tárgyat felborogatva végigrohantak a falun. A dühöngõ gajdzsinok láttán a két nõ rémülten hazaszaladt.

– Nagyon sajnálom, nagyúr – préselte ki magából végre a választ a sója –, de körül vagyunk véve... A hátsó utcában még több a gajdzsin.

A bolt elõtt álló tizenkét-tizenöt embertõl eltekintve a kolónia lakóinak többsége a Senkiföldje két oldalán gyülekezett. Többségük csak afféle szájtáti bámészkodó volt, csak úgy odajött megnézni, mi történik, sokukat azonban már feltüzelték a csõcselék bosszúért lihegõ, õrjöngõ hangadói. Az ordítozok mögött az északi kaputól érkezett húsz szamuráj állt, a falut védve. Egyik szamuráj sem rántott még kardot, de mindegyik keze ott volt a kard markolatán. A tisztjük ott állt elõttük. Velük szemben, parancsra várva magabiztos, elszánt katonák lövésre kész puskákkal, tizenkét lovas és – néhány lépésnyire – Ogilvy tábornok.

A japán tiszt ismét kiabálni kezdett. Oszoljanak, kiabálta a gajdzsinoknak. A tábornok visszasüvöltött – nagy éljenzés fogadta szavait –, hogy a szamurájok vonuljanak vissza, oszoljanak szét. De egyik fél sem mozdult, úgy tett, mintha nem értené, mit mond a másik.

Hiraga hallotta és értette, mit kiabál a tábornok. Ostoba, gondolta fortyogva, de távolról sem olyan ostoba, mint az az õrült Ori. Szerencse, hogy meghalt, nagy szerencse. Ostobaságot csinált, semmit sem ért el vele, csak bajt. Abban a pillanatban meg kellett volna ölnöm, amint rájöttem, hogy viseli annak a nõnek a keresztjét... Még az alagútban.

Az idõ tájt, mikor Angelique segélykiáltásai megtörték az éjszaka csendjét majd rögtön utána lövések dördültek, Hiraga és Akimoto a Struan-ház közelében lapult egy mellékutcában, Orira lesve. Remélték, hogy sikerül elfogniuk, mielõtt még odaérne.

A lármát követõ kavarodásban õk is besoroltak a követség felé sietõ, félig-meddig felöltözött emberek közé, munkásruhájuk és sapkájuk jól álcázta õket. Hiraga és Akimoto döbbenten vette észre, hogy felbukkan a két orvos is, aztán nem sokra rá Ori holttestét vonszolják ki a fényre. Hiraga nyomban intett Akimotónak, gyorsan beletűntek az éjszakába. Falusi búvóhelyükre érve Hiraga kirobbant: – Bárcsak bűzös gajdzsinként és nem szamurájként születne újjá Ori! Csak felbolydította a darázsfészket. Te most azonnal lopózz vissza Josivarába. Az alagúton át menj. Lapulj meg, amíg nem üzenek vagy nem megyek érted.

– És te?

– Én közéjük tartozom – válaszolta Hiraga kesernyés mosollyal. – Az egyik protektorom Taira, a másik a gajdzsinok vezetõje. Errõl mindenki tud, úgyhogy nekem nem eshet bajom.

Tévedtem, gondolta most keserűen. Az odakint hadonászó izgága férfiak hangulata még vérszomjasabbá vált.

Két órája indult el a faluból, abban a pillanatban, mikor a Pearl feltűnt a láthatáron. A brit követségre indult a High Streeten, egész sor kifejezés fordítását vitte magával, Tyrer kérésére írta le. Gondolataiba merülve ballagott, alig várta már, hogy hallja az elsõ kézbõl származó értesüléseket, mi történt a jedói találkozón, amikor egyszer csak dühös gajdzsin arcok vették körül.

– Ez Tyrer japcsija.

– Ez nem szamuráj!

– Hé, majom, mi van? Szamuráj majom!

– Ezeknek mind egyforma a pofájuk.

– Majd mi megtanítunk benneteket, hogy merészeljetek más nõjéhez nyúlni!

Valaki minden figyelmeztetés nélkül hátba vágta, de úgy, hogy elesett. Kalapja leesett a fejérõl, elgurult, valaki rátaposott, beletaposta az út sarába. A körülállók röhögtek. Mások rugdosni kezdték, csaknem feltaszították egymást a nagy igyekezetben. Épp ezzel adtak Hiragának egy másodpercnyi lehetõséget. Hiraga ezt használta fel, hogy erõsebb alkata és fiatalsága révén utat törjön magának közöttük, átszakítsa gyűrűjüket, és rohanni kezdjen. A feldühödött férfiak utána vetették magukat. Hiraga visszarohant a faluba. A kapu felõl szamuráj õrök tódultak elõ, hogy lássák, mi történik.

Látva, hogy elzárták elõle a rejtekhelyéhez vezetõ utat, ahol magához vehette volna pisztolyát, Hiraga hirtelen irányt változtatott, berohant a sója boltjába, felkapott egy rissz-rossz kardot, megperdült és nekitámadt üldözõinek. Vad rohama váratlanul érte üldözõit, szétrebbentek, hárman a földre kerültek, az egyik megsebesült, a többi távolabbra menekült. Valahol az utcában egy férfi elsütött egy muskétát, de a golyó ártalmatlanul fütyült el Hiraga füle mellett. A lövés hangjára újabb fegyveres férfiak kezdtek gyülekezni. A zűrzavarban Hiragának és az asigarinak valahogy sikerült visszavonulnia a boltba.

E pillanatban egy golyó repült be valahonnét kintrõl, és összetört egy díszes vázát. A három férfi lekapta a fejét. A ház hátsó részében felsírt egy gyerek, gyorsan elhallgattatták. A ház elõtt egyre hangosabbá vált az ordítozás. Lunkchurch szokásos délutáni konyakozása gõzétõl fátyolos tekintettel elbõdült: – Gyújtsuk fel a viskójukat! Füstöljük ki a disznókat!

– Neked elment a józan eszed? Egész Jokopoko leéghet!

– Füstöljük ki õket, a keserves mindenségit! Kinek van gyufája?

Struanék kuttere odakoccant a Drunk Town-i mólóhoz. A csónakban ülõk partra ugrottak és rohanni kezdtek, elöl a tengerészek. Maguk elõtt már látták a tömeggel szemben felsorakozott szamurájok hátát. A kapitány nyomban intézkedett. Parancsára az emberei ék alakzatba rendezõdtek, puskájukat súlyba fogva berohantak a két fél közötti üres térségre, oldalra fordultak. Az ék hegye a Drunk Town-iak felé irányult, akik ennek láttán utat engedtek neki, kettéváltak, és riadt ordítozásban törtek ki. Tyrer odarohant a szamurájok tisztjéhez, aki a fegyelmezett katonák hirtelen felbukkanása láttán egészen megdöbbent. Tyrer meghajolt, hangosan japánul kiáltott: – Kérlek, tiszt úr, minden ember marad itt, nem lesz baj, kérlek, köszönj uramnak, gajdzsinók nagyurának.

A megdöbbent szamuráj gépiesen viszonozta Tyrer meghajlását. Abban a pillanatban, amint kiegyenesedett, odaért a számára szokatlan rohanástól kivörösödött Aylesbury is; megállt egy pillanatra, és a szamuráj felé fordult. Tyrer nyomban meghajolt és elkiáltotta magát: – Tisztelegj! – A szamuráj tiszt és emberei meghajoltak, Aylesbury viszonozta a meghajlást. A szamuráj tiszt kezdett magához térni.

Aylesbury sarkon fordult, belépett a tengerészek alkotta ékbe. A tengerészek puskalökésekkel, puskatussal taszigálták hátrébb az embereket.

– Utat, utat, hátra, hátra! – kiáltotta az ék csúcsán álló fiatal kapitány. Látva, hogy a tömeg nem oszlik elég gyorsan, elkiáltotta magát: – Szuronyt fel! – A tengerészek abban a pillanatban két lépést hátraléptek, feltűzték és a tömeg felé fordították a szuronyokat. Minden tengerész kiválasztott magának egy célpontot. Olyanok lettek, mint egy gombnyomásra váró gyilkoló gépezet.

– Rohamra készülj!

Aylesburynek, Tyrernek és McFaynek elállt a lélegzete. A többi jelenlévõnek szintén. Csend támadt. Aztán mintegy varázsütésre eltűnt a minden csõcselékben ott bujkáló gonosz szellem, az emberek riadtan menekültek.

A kapitány nem várt. Futólépésben indult a falu irányába, a kereskedõk, katonák, tucatnyi lovas és szamuráj alkotta csõdület felé, akik nyomban észrevették Aylesburyt és a tengerészeket. A tengerészek ismét ék alakzatba rendezõdtek. Amint a kiáltozó csõdülethez értek, meghallották a tábornok süvöltését: – Utoljára parancsolom, hogy jöjjenek ki, vagy mi megyünk be...! – Hangját elnyomta a szemmel láthatóan robbanáspontra ért csõdület morajlása. A kapitány úgy látta, nincs vesztegetni való idõ. – Állj! Sortűz a fejük fölé. Tűz!

A sortűz mintha elfújta volna a zajongást és dühöngést. Mindenki odakapta a fejét, láthatólag még a lovas katonákat is váratlanul érte a dolog. Mindenki behúzta a nyakát. A hirtelen támadt csendben a dühtõl vörös Aylesbury határozott léptekkel bemasírozott a két oldal közötti térségre. Kissé távolabb az utcán Lunkchurch és társai mozdulatlanná dermedtek. Lunkchurch egy égõ rongycsomót tartott a kezében dobásra emelve; az elsõ már ott égett a verandán, lángjai a fából készült falat nyaldosták. Aylesbury és a tengerészek láttán társaival együtt berohant az egyik sikátorba, hanyatt-homlok menekült haza.

Minden szem Aylesburyre szegezõdött, aki most fejébe nyomta kürtõkalapját, és egy papírlapot vett elõ a zsebébõl. Harsány, csikorgó hangon szólalt meg: – Felolvasom önöknek õfelsége lázadási törvényét: Ha a jogosulatlanul összegyűlt tömeg nem hajlandó azonnal feloszlani, minden férfi, nõ és gyermek azonnal letartóztatható és... – további szavait már elnyelte az általános felzúdulás és káromkodás. A tömeg oszolni kezdett.

Az 1715-ös lázadási törvényt a parlament a jakobita lázadás után hozta, amit csak könyörtelen eszközökkel sikerült leverni. Az új törvény célja az volt, hogy mindenféle zavargásnak elejét vegye. A törvény szerint aki a felszólításra negyvenöt percen belül nem távozott, azonnal letartóztatható és bebörtönözhetõ volt, és ha bűnösnek találták, halálra vagy életfogytig tartó deportálásra ítélhették.

Nem volt rá szükség, hogy Aylesbury végigolvassa a törvényt. A falusi utca kiürült, nem maradtak ott csak a katonák, a tábornok és a szamurájok. – Phillip, menjen oda hozzájuk, és mondja meg nekik, hogy szíveskedjenek hazamenni. – Egy pillanatig nézett Tyrer után, mint megy oda a japánokhoz, mint hajol meg, mint viszonozza a szamuráj tiszt a meghajlást. Egész ügyes fiú, gondolta, aztán szúrós szemmel a kivörösödött és izzadó tábornokra nézett. – Jó reggelt, Thomas.

– Jó reggelt, Sir William. – A tábornok lomhán tisztelgett, de csak azért, mert a katonái ott álltak körülötte.

Aylesbury válaszképpen nem emelte meg a kalapját. Te címeres ökör, gondolta. – Kellemes napunk van, nem? – mondta könnyedén. – Talán elbocsáthatná az embereit.

Ogilvy intett a lovassági tisztnek, aki titkon nagyon örült Aylesbury megjelenésének, tudván, hogy a felfordulást nem a japánok, hanem inkább a részeg kereskedõk okozták. Micsoda fegyelmezetlen söpredék, gondolta. – Őrmester! – kiáltott. – Mindenki vissza a táborhelyre, ott pedig oszolj! Rajta!

A katonák hátraarcot csináltak és elindultak visszafelé. Tyrer még utoljára meghajolt a szamuráj tiszt elõtt. Roppantul elégedett volt önmagával.

– Hát, ezt remekül csinálta, Phillip, remekül – csapott a vállára Jamie McFay.

– Tényleg? Semmiség volt az egész – mondta tettetett szerénységgel Tyrer. Jamie McFay felmordult. Izzadt, a szíve kalapált, mostanáig biztosra vette, hogy valamelyik hülye elõbb-utóbb meghúzza egy puska ravaszát vagy kardot ránt. Odapillantott Aylesburyre, aki elmélyült és meglehetõsen egyoldalú beszélgetésbe merült az immár még vörösebb tábornokkal. – Ványadt Willie jól beolvas a hülyéjének – mondta halkan mosolyogva. – Hogy ez mekkora barom!

– Az, de... – Tyrer elhallgatott, mindkettejük figyelme az utca másik vége felé fordult. Szamurájok rohantak a kigyulladt bolt felé. – Jóságos ég, az a sója háza... – Már Tyrer is rohant, McFay szorosan a nyomában.

Néhány szamuráj a verandára ugrott, csapkodni kezdte a lángokat, mások a nagy vizeshordóhoz rohantak, felkapták a körülötte álló vödröket, amelyeket éppen ilyen esetekre tartottak ott. Mire Tyrer és McFay odaért, a tüzet már gyakorlatilag eloltották. Húsz vödör víz elég.volt hozzá, hogy az utolsó lángok is kihunyjanak. A bolt elülsõ falát elemésztette a tűz. A boltban megpillantották a sóját, aki mellett egy asigari állt. Mindketten kijöttek a verandára. A sója letérdelt és meghajolt, az asigari csak meghajolt. Tyrer és McFay megdöbbenésére az általuk csak Nakamaként ismert Hiragának színét sem látták. De mielõtt még bármelyikük is megszólalhatott volna, a szamuráj tiszt máris faggatni kezdte a sóját és az asigarit.

– Hogyan kezdõdött a tűz?

– Az egyik idegen egy lángoló rongyot hajított a fal tövébe, nagyúr.

– Kutyaszar ez mind. Most azonnal készítetek egy jelentést, amelyben magyarázatot adtok, mi okozta ezt a zavargást. Holnapra, sója.

– Igenis, nagyúr.

A szamuráj tiszt, egy ragyás képű, harminc-egynéhány éves férfi összehúzott szemmel bekémlelt a boltba. – Hát a harmadik hol van?

– Nagyúr?

– A harmadik ember. Az a japán, akit a gajdzsinok idekergettek – mondta ingerülten a szamuráj tiszt. – Beszélj már!

Az asigari udvariasan meghajolt. – Kérlek, bocsáss meg, uram, de rajtunk kívül nem volt más odabent.

– Én határozottan láttam, hogy ide rohant be... karddal a kezében. – A szamuráj tiszt az embereihez fordult. – Ki látta? – A szamurájok nyugtalanul állták a tekintetét, de csak a fejüket rázták. A tiszt elvörösödött. – Azonnal kutassatok át mindent! – A kutatás gondos volt, de csak a sója családja és szolgálói kerültek elõ, akik nyomban letérdeltek, meghajoltak és úgy maradtak. Mind tagadta, hogy látott volna valakit. Feszült csend támadt. A szamuráj tiszt hirtelen elvesztette a türelmét, és tombolni kezdett. Tyrer és McFay leesett állal nézte.

Az asigari és a többi katona sztoikusan szemlélte a jelenetet. Továbbra is merev vigyázzállásban álltak. A parasztok fejüket a földre hajtva térdeltek, remegve hallgatták a szidalmakat. A tiszt hirtelen az asigari elé pattant, és visszakézbõl arcul ütötte. Az asigari a tõle telhetõ legnagyobb közönnyel tűrte az ütéseket. A tiszt valamilyen parancsot ordított a sójának, aki erre azonnal talpra ugrott, és rebbenéstelen tekintettel tűrte, hogy az õrjöngõ tiszt kegyetlenül megpofozza. Az asszonyok és a gyerekek igyekeztek fegyelmezni magukat, de az ütéseknél így is össze-összerezzentek. Õk is mozdulatlanul figyeltek. Az ütlegelés ugyanolyan hirtelen maradt abba, ahogyan elkezdõdött. Mindkét megvert férfi mélyen meghajolt, arcuk vörösre duzzadt. A sója ismét letérdelt. A szamuráj tiszt kimérten viszonozta a meghajlást; elõbbi kitörése mintha meg sem történt volna. Az emberei sorokba rendezõdtek, és a tiszt vezetésével elindultak az északi kapu felé. Tyrer és McFay értetlenül nézett utánuk. Egy perc elteltével, amikor a szokások már lehetõvé tették, a sója felállt. A nõk és a gyerekek bementek a házba. A sója a kiégett falat kezdte nézegetni. A falu utcáján ismét megindult az élet.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte McFay.

– Nem tudom – mondta Tyrer. Mindkettejüket megdöbbentette a tiszt brutalitása és a másik fél teljes közömbössége. – Alig egy-két szót értettem az egészbõl... Azt hiszem, Nakamáról volt szó, úgy vettem ki, mindenki azt mondta, hogy sosem látta itt.

– De hát ez lehetetlen... Tudom, hogy ott volt benn abban a kunyhóban, a saját szememmel láttam. – McFay megtörölte a homlokát. – De akkor is! Miért tűrték, hogy ez a szamuráj disznó ezt csinálja velük, ez nem normális. De ezek meg csak álltak és nézték, úgy csináltak, mintha semmi sem történne. Miért?

– Nem tudom... Talán majd Nakama megmagyarázza. – Tyrer megborzongott. – Egyet azonban bevallok, nagyon nem szeretnék a kezük közé kerülni.

– Jó napot, Angel, hogy van?

– Jó napot, drágám, köszönöm, most már sokkal jobban. – Angelique erõtlenül elmosolyodott a szobába lépõ Struan láttán. A francia követségen feküdt az ágyában, hátát párnákkal polcolták föl. Késõ délután volt, a napfény széles pászmákban áradt be az ablakon, éles kontúrokkal rajzolta ki a most már állandóan az ablak elõtt posztoló õr sziluettjét.

Kora reggel, amikor Struan átsietett – átsántikált – hozzá, Angelique következetesen ellenállt könyörgésének, hogy költözzön vissza. Tudta, muszáj itt maradnia, mert ma este André Poncin meghozza a medicinát, amely végre megszabadítja rettegéseitõl.

– Ó, mon Dieu, Malcolm... Nincs semmi bajom, nem akarok költözni.

– Kérem, ne sírjon, drágám... nagyon kérem.

– Akkor hadd maradjak itt, Malcolm, nincs semmi bajom. Itt teljes biztonságban vagyok, mindig is biztonságban voltam, és Babcott doktortól kaptam valamit, ami majd elállítja ezt a remegést.

– Így van, ahogy a kisasszony mondja – bólogatott Babcott. – Kérem, ne aggódjon, Angelique-nek semmi baja. Mire felébred, olyan üde lesz, mint a frissen fakadt rózsa. De jobb, ha most nem költözködik.

– Hogy a csudába ne aggódnék?

– Estére, talán majd akkor esetleg...

– Nem, nem...! – nyüszítette Angelique. – Ma este nem, ma este nem, talán majd holnap.

Istennek legyen hála a könnyekért, gondolta most megint, miközben az ágyhoz sántikáló Malcolmot nézte. Érezte, hogy ezt a fegyvert, a könnyeket maga az ég adta a nõk kezébe a férfiak ellen.

– Már voltam itt korábban is – mondta Struan –, de aludt, nem akartam zavarni.

– Maga engem sohasem zavar – válaszolta Angelique. – Ne aggódjon, drágám, hamarosan minden a lehetõ legtökéletesebb rendben lesz, megígérem.

Struan leült az ágy melletti székre, beszámolt Angelique-nek a zavargásról, és hogy milyen gyorsan és hatásosan vetett véget az eseményeknek Aylesbury. – Sok tekintetben remek ember – mondta Angelique-nek, de magában hozzátette: más tekintetben viszont nem. Õ is, Greyforth is megkapta az üzenetet, hogy Aylesbury másnap reggel várja õket az irodájában. Nyomban megbeszélték a dolgot egymással.

– Ványadt Willie-nek ehhez a világon semmi köze – bólintott savanyú képpel Greyforth. – Õ csak törõdjön a japánokkal, és hozza vissza a flottát. Ami pedig ezt a japán betörõt illeti... Hallom, megismerte, ez volt Canterbury egyik gyilkosa, az egyik tokaidói csirkefogó.

– Nem, nem ismertem meg, szerintem ez egy másik volt, bár annyi igaz, hogy neki is volt egy lõtt sebe. Hoag azt mondja, õt operálta meg Kanagavában.

– És akkor mit keresett Angelique ablakánál, eh?

– Nem tudom. Bizarr história. Gondolom, csak lopni akart valamit.

– De még mennyire, hogy bizarr! És az a kereszt a nyakában... Nagyon furcsa.

Struan észrevette, hogy Angelique várakozóan néz rá, várva, hogy folytassa. Nem tudta, beszélhet-e errõl Angelique-nek, hogy megkérdezheti-e tõle, szerinte mit keresett itt ez az ember, mi a véleménye a történtekrõl. De Angelique olyan törékenynek és védtelennek hatott a hatalmas ágyban, hogy úgy döntött, majd máskor. Akárki volt is az a csirkefogó, meghalt és kész. – Vacsora után még jövök és hozom az Illustrated London News legújabb számát. Van benne egy remek beszámoló a legújabb londoni divatról...

Angelique csak fél füllel hallgatta, a kandallón álló órát figyelte. André Poncin délután azt mondta, este kilenc tájban jön meg Josivarából, addigra készítsen elõ egy kanna meleg, zöld teát és valami édességet, mert az oldat nagyon rossz ízű. És kell majd néhány törülközõ is. És tanácsos lenne, ha nem venne be többet Babcott altatóiból.

Háromnegyed hét múlt egy perccel. Sokáig kell még várni, gondolta fokozódó nyugtalansággal. Ekkor újra megszólaltak benne a belsõ hangok. Ne félj, suttogták, ez a két-három óra gyorsan eltelik, aztán megszabadulsz. Ne feledd, hogy győztél, Angelique. Bátran és okosan viselkedtél. Mindent a lehetõ legjobban csináltál...

Szabad leszek, hála Istennek, hála Istennek.

Egész testén végighullámzott a megkönnyebbülés. Rámosolygott Struanra. – Milyen csinos ma, Malcolm! Nagyon elegáns.

Angelique kedves szavai kizökkentették borongós hangulatából Struant; úgy érezte, csupa rettenetes dolog veszi körül – Angelique-et kivéve. Szélesen elmosolyodott. – Jaj, Angel, ha maga nem volna, azt hiszem, felrobbannék. – Végignézett önmagán, szeme megakadt a fehér nyakkendõjébe tűzött rubintűn, apjától kapta legutóbbi születésnapjára, a huszadikra, május huszonegyedikén. Már csak hat hónap és szabad leszek, gondolta, azt teszek, amit akarok. – Ha maga nem volna, meg is bolondulnék, Angel – mosolyodott el.

– Köszönöm, drágám – mondta Angelique. – Na de hát mibe bolondulna bele?

– Á, semmi, csak az üzleti ügyek... – legyintett Struan; nem akarta beavatni Angelique-et. – Ezek az átkozott politikusok mindent összekevernek, fejetlenséget keltenek a piacon. Más se érdekli õket, csak a személyes befolyásuk, a pénz meg a szamárlétra. Mindegy milyen országról van szó, mindenütt így megy. De hála Istennek a Nemes Ház még szilárdan áll. – Nem beszélt Angelique-nek a fenyegetõ válságról, amit a Brockék által bezsákolt hawaii cukortermés okozott. Elõzõ nap ellenséges hangvételű levél érkezett Hongkong legnagyobb bankjától, a Victoriától, amely Brockék kezében volt. Egy-egy másolatot kapott belõle Tess Struan, Jamie MacFay és Malcolm Struan. A levél így szólt:

Asszonyom!

Szíves engedelmével felhívjuk figyelmét a Struan cég óriási adósságaira. Sok. papírjuknak csupán kétséges fedezete van, és e papírok legnagyobb részének lejárata január harmincegyedikén esedékes. Ezennel ismételten tudatom önnel, Asszonyom, hogy a bank ragaszkodik hozzá, hogy az említett kölcsönöket a lejárat napjáig kiegyenlítsék. Maradtunk kiváló tisztelettel az ön alázatos szolgái.

Nem érdekes, mocskos csirkefogók, gondolta magabiztosan. Majd csak rájövök a nyitjára, hogyan járjak túl Brockék eszén. Norbert ledurrantása mindenesetre jó kezdet volna. A vezetésünk és az embereink a lehetõ legjobbak. Még mindig a mi flottánk a legjobb, a kapitányaink hűséges híveink.

– Ne törõdjön maga Brockékkal és a szóbeszédekkel, Angel, megoldjuk ezt is, ahogy a többit. Az amerikai polgárháború óriási profitot hoz számunkra. Szállítunk a Délnek, visszaúton gyapotot csempészünk át az északiak blokádján, visszük a lancashire-i üzemeinkbe, visszafelé meg viszünk puskaport, ágyúgolyót, puskát, ágyút és minden egyebet, amit Birmingham elõállítani képes... Felét a délieknek, felét az északiaknak... Viszünk gépeket, cipõt, hajókat, még pecsétviaszt is. A brit ipar termelése gigantikus, Angelique. Több mint a fele az egész világ termelésének. És emellett még ott van a teakereskedelem, a Kínának szállított bengáliai ópium, tavaly egyébként remek termés volt. És van egy ötletem, hogyan lehetne indiai gyapotot felvásárolni, hogy kitöltsük az amerikai események miatt keletkezett űrt... Nyugodjon meg, Anglia a világ leggazdagabb és legvirágzóbb országa, maga pedig gyönyörű.

– Hálásan köszönöm, uram. Je t’aimé... Én komolyan szeretem magát, Malcolm. Higgye el, hogy így van. Ígérem, csodálatos felesége leszek, és megígérem, hogy...

Struan felemelkedett a székbõl, odahajolt Angelique fölé, és megcsókolta. Angelique kellemesnek találta erõs szivarszagát, pomádéja illatát férfiasnak. Érezte, milyen izmosak és erõsek Struan karjai, érezte, hogy tenyere a mellére siklik, érezte ajkain a leheletnyi konyakszagot. Mennyire más, mint õ.

Őt felejtsd el, suttogták a hangok. Még nem tudom.

Sérült hasizmai miatt Struannak nagy fájdalmakat okozott a mozdulat, ahogy Angelique fölé hajolt. Halk nyögéssel fölegyenesedett. – Minél elõbb összeházasodunk, annál jobb – mondta. Érezte, hogy az imént Angelique ajka és keble reagált.

– Én is nagyon szeretném.

– Akkor karácsonykor. Az már jövõ hónapban itt lesz.

– Na és gondolja... Üljön le, drágám, pihenjen egy kicsit. Nem kellene arról beszélnünk... Nem kellene megbeszélnünk, mikor menjünk vissza Hongkongra?

– Még nem döntöttem el. – Struan minden derűje tovaillant, ahogy eszébe jutott anyja arca.

– Esetleg jövõ héten ...

– Amíg nem jöttem teljesen rendbe, addig nem – felelte Struan. És amíg le nem szoktam a fájdalomcsillapítóról, tette hozzá gondolatban. Akkor majd elbírok anyámmal is, Brockkal is, meg azzal a mocskos bankkal is. Közvetlenül azelõtt, hogy ideért, bevette az aznapi második adagot is. Ennek elégnek kell lennie, míg le nem fekszem, aztán holnap frissen kezdem a napot. Mostantól kezdve naponta csak egyszer veszem be. – Ne törje azt a csinos fejecskéjét.

– De én nagyon aggódom maga miatt, Malcolm. Eszem ágában sincs beleütni az orrom a dolgaiba, de féltem magát. És van még valami, amirõl azt hiszem, muszáj beszélnem – mondta óvatosan. – Ez a dolog maga és Jamie között... Nem tehetnék esetleg valamit, ami...

Struan hirtelen mosolyát látva elhallgatott. – Jamie-vel már semmi baj – mondta Struan. – Ez a mai jó hírem. Az este bocsánatot kértem tõle, amiért kissé goromba voltam, Jamie pedig megújította a hűségesküjét, továbbra is mindenben támogatni fog. Mindenben.

– Ó, ez csodálatos. Annyira örülök.

Közvetlenül idejövetele elõtt Jamie McFay megkérte Struant, hogy nézzen be hozzá. – Bocsásson meg, hogy megzavarom, de szerettem volna tisztázni a kettõnk dolgát, szeretném, ha kibékülnénk, és végül, de nem utolsósorban szeretném lebeszélni a párbajról. Norbert egészen biztosan megölné.

– Sajnálom, de ehhez magának semmi köze. Abban viszont egyetértek, hogy nem árt, ha egyszer és mindenkorra tisztázzuk a közös dolgainkat. Mondja meg, Jamie, kerek perec: hajlandó nekem mint tajpannak engedelmeskedni, vagy visszavonja szent esküjét.

– Eskümhöz híven engedelmeskedem a tajpannak.

– Helyes. Holnap, amikor majd eljöttünk Sir Williamtõl, titokban keresse meg Norbertet, és kérdezze meg, a szerda megfelel-e neki... Igen, Jamie, tudom, hogy akkor van a születésnapja. A lóversenypályán a lelátó mellett, amint megvirrad. Fejével felel, hogy ez titokban maradjon. Még Dmitrinek se szóljon.

– Ha megöli Norbertet, azonnal el kell hagynia Japánt.

– Az egyik klipperünk, a Storming Cloud útra készen fog várakozni. Angelique meg én azzal megyünk Hongkongra. Ott pedig bárhogy alakulnak is a dolgok, mindent el tudok intézni. Tehát: emlékszik még, mire esküdött? Tartja az esküjét?

– Igen.

– Köszönöm, Jamie. Akkor legyünk megint jó barátok.

Angelique hangja zavarta meg gondolatait. – Olyan boldog vagyok, Malcolm drágám, hogy ezt mondja... És még valami eszembe jutott. Megengedné, hogy írjak az édesanyjának? – André Poncin már elmondta neki, hogy milyen óriási hatalmat képvisel a Struan cégen belül Tess Struan, és milyen befolyása van Malcolmra, Malcolm fivéreire és nõvéreire. – Szeretném õt biztosítani a vonzalmamról, és meg akarom neki ígérni, hogy a világ legjobb menye leszek.

Struan szélesen elmosolyodott az ötlet hallatán. – Kitűnõ. Én is írok neki, majd együtt küldjük el. – Megfogta Angelique kezét. – Maga nemcsak elképesztõen gyönyörű, hanem nagyon kedves és elõrelátó is. Egészen biztos vagyok benne, hogy anyám ugyanúgy fogja szeretni magát, ahogy én.

– Mikor gajdzsinok futottak el – folytatta Hiraga –, sója mond nekem, menni gyorsan, õ nagyon fél szamurájtól, nagyon fél.

– Meg tudom érteni. – Tyrer megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a székén. Hiraga vele szemben ült, õ is feszengett. A követség kertjében beszélgettek, annak a kis bungalónak a közös nappalijában, amelyen Tyrer Babcott doktorral osztozott. A helyiségben alig volt bútor, mindössze néhány szék, két íróasztal, a levegõben vegyszer- és orvosságszag érzõdött, a falon húzódó polcokon üvegcsék és tégelyek sorakoztak. Odakint már sötétség honolt. Az ablakok nyitva voltak, és noha nem volt hideg, Hiraga borzongott. Még mindig nem csillapodott le azóta, hogy kis híján elfogták. Abban a pillanatban, amint a lázadók elrohantak, lehetõsége nyílt rá, hogy a hátsó kijáraton elmeneküljön. Elõtte még odaszólt a sójának és az asigarinak. – Ugye, tudjátok, mire számíthattok, ha engem itt elfognak? Jobb, ha hallgattok, jobb, ha befogjátok a szátokat. Néhány pofont hamarabb el tudtok felejteni, mint a börtönt, azt egyikõtök sem élné túl. Még a gyerekeitek és a feleségetek sem. Szonnó-dzsói.

Némi hallgatás után megint Tyrer szólalt meg. – Én csak ezt a szamuráj tisztet nem értem... Az egyik percben épelméjű volt, a másikban vadállat, aztán megint normális. És mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Hiraga sóhajtott. – Minden egyszerű nagyon, Taira-szan. A kapitány tudta, hogy asigari hazud... Biztos nem mond igaz, és sója nem mond igaz. És emberek nem mond igaz, ezért verte õket, hogy ne veszítse arcát... Nem mondani igaz szamurájnak nagyon rossz. Törvény tilt, nagyon rossz. Büntetés helyes, ezért mindenki boldog, nincs több probléma.

– Lehet, hogy nekik nincs – mondta rosszkedvűen Tyrer –, nekünk viszont maradt épp elég. Sir William egyáltalán nem boldog. Még annak sem örül, hogy ezt a csirkefogót megölték. És miattad is idegeskedik.

– Én nem probléma, én nem támad, emberek támadnak engem.

– Bocsáss meg, Nakama, de nem errõl van szó. Sir Williamnek az a véleménye, hogy irritálod az embereket, fölösleges bonyodalmakat okozol. Bocsáss meg, de igaza van. A hatóságok hamarosan tudomást fognak szerezni arról, hogy itt vagy, ha ugyan nem tudják már most is. Ha pedig megtudják, követelni fogják, hogy adjunk ki nekik, akkor pedig elõbb-utóbb be kell adnunk a derekunkat.

– Kérem? Nem értem.

Tyrer többször is nekifutott, míg a lehetõ legegyszerűbb szavakkal sikerült megértetni, mire gondol. Aztán hozzátette. – Sir William felszólított, mondjam meg neked, az lenne a legjobb, ha eltűnnél, ha elmenekülnél innen, míg teheted.

Hiragának kis híján a szívverése is elállt. Mióta a faluban sikerült megszöknie a csõcselék elõl, egyfolytában törte a fejét, hogyan tudná megváltoztatni a történtek szükségszerű következményét. A szamuráj tiszt nyilván rájön majd, hogy a kolónián egy sisi bujkál. Mind ez ideig azonban nem jutott más okosabb eszébe, mint hogy továbbra is itt bujkáljon. A szamuráj õrjárat biztos még sűrűbb lesz, ha rájönnek, hogy a plakát õt ábrázolja.

Hirtelen felkapta a fejét, kihallott egy kulcsszót Tyrer szóáradatából, amikor arról beszélt, „mennyire sajnálja, hogy le kell mondania egy ilyen értékes szövetségesrõl, aki olyan sokat segített neki megismerni a japánokat, de úgy tűnik, ez elkerülhetetlen...”

Minden megvilágosodott elõtte. – Van ötletem, Taira-szan – mondta halkan. – Nekem rossz most menni, én biztos meghal. Én akar segíteni angol barátok, akarok lenni értékes szövetséges, akarok lenni értékes barát. Sokat tudok szacumai daimjóról, ismerem Szacuma titkokat. Sója ad nekem sok információ. Én tudom elmagyarázni, hogyan lehet Szacuma tenni engedelmes. Talán bakufu is engedelmes. Én akar segíteni. Kérdez Sir William: én adok információkat, gajdzsinok maradnak biztonságban, te vigyázol rám, adsz nekem információt, becsületes csere. Barátok, neh?

Tyrer izgatottan gondolkodott az ajánlaton. Sir William biztos belemegy, de csak akkor, ha Hiraga információi valóban értékesek. Ez azt jelenti... Jaj, Istenem, ezt nem tehetem. – Ebben az esetben meg kellene mondanom Willie-nek, hogy beszélsz angolul. Ezt nem tudom elkerülni. De nem állhatok csak úgy egyszerűen oda elé, nem mondhatom meg neki, hogy eltitkoltam elõtte egy ilyen fontos tudnivalót. Egész biztos börtönbe csuknának. Ezt nem kockáztathatom meg, fõleg akkor nem, amikor Sir William ilyen rossz kedvében van. Az lesz a legjobb, ha Nakama elmegy, amíg még a fejem a nyakamon van. Ha itt marad, abból nemzetközi botrány lesz. – Bocsáss meg – sóhajtott szomorúan –, ez nem megy.

– Sajnálom nagyon én is – mondta Hiraga –, de talán van mód. – Kijátszotta utolsó aduját. – Van üzenet Fudzsikótól... íííí, Taira-szan, te tettél rá nagy hatást. Most Fudzsiko hiszi, te vagy neki legjobb barát. Mama-szan mondja, nagyon sajnál, de Fudzsiko tegnap kezdte nõi betegség, havi betegség, úgyhogy nem tud fogadni téged egy napig, két napig. – Látta, hogy Tyrer arcára kiül a csalódottság.

Megkönnyebbült, kissé kiengedett. Ismét elképesztette, hogyan képes egy férfi, ráadásul egy ilyen fontos hivatalnok, mint Taira, ilyen nyíltan kimutatni érzelmeit. Érthetetlenek ezek a barbárok.

– Tessék – folytatta, átnyújtva a már elõkészített, kalligrafikus írásjegyekkel telerótt legyezõt. – Ez vers, Fudzsiko írja: „Számol órát, nagyon szomorú. Siet órát, mikor napod süt rám, akkor nem szomorú, megállít idõ.” Tyrer illõ tisztelettel átvette a legyezõt. Hiraga örült, úgy érezte, jól válogatta meg a szavakat, de nem tetszett neki a lány suta írása. Ennek ellenére úgy látta, a vers elérte a kívánt hatást. Ideje rátérni a fontosabb dolgokra, gondolta. – Gajdzsin fõnök találkoz sógunnal, Taira-szan. Találkozó volt jó, igen?

– Íííí, Hiraga-szan, hogy te milyen ügyesen manipulálod azt a gajdzsint! Csodálatos. Szakét! Hozzatok még szakét! – Hiraga és Akimoto a Három Ponty egyik különszobájában beszélgetett. Az ablakokat becsukták, hogy ne jöjjenek be az éjszakai rovarok. A fal kis beugrójában álló zöld vázában õszi juharlevelek díszlettek. Olajlámpások. Kardjaik egy kis. állványra helyezve ott feküdtek mellettük, kéznyújtásnyi közelségben. Miután a szolgálólány távozott, újratöltötték csészéiket. Akimoto megkérdezte: – És aztán mi történt?

– Feltűztem egy apró halat a horogra. Taira hamarosan pedzegetni is kezdte. Elmentünk a nagy fűrészes sügérhez, az meg egy szempillantás alatt bekapta. Elmondtam neki, hogy beszélek angolul, és hogy Taira errõl nem tudott, és hogy ezt az angolságot egy desimai hollandtól tanultam.

– Ez igaz is – mondta Akimoto, és ismét újratöltötte a csészéket. Ugyanabba a tehetséges csósúi szamurájok számára létesített iskolába járt Simonoszekibe, mint Hiraga, de õt nem nyelvtanulásra választották ki, hanem azt az utasítást kapta, hogy a nyugatiak hajózási módszereit tanulmányozza, amit egy visszavonult holland tengerészkapitány oktatott nekik. – Baka, hogy nem tanultam meg se hollandul, se angolul. És mit mondott a gajdzsinok vezetõje?

– Nem túl sokat. Taira úgy tett, mintha õt is nagyon meglepné a dolog, így beszéltük meg elõzõleg. Mindenféle lényegtelen információkat adtam Szacumáról, Szandzsiróról és a kagosimai erõdrõl, meséltem nekik egy kicsit, a történelmükrõl... – mondta könnyedén Hiraga, noha a találkozón egyáltalában nem volt könnyű dolga. Aylesbury kérdései mélyrehatók voltak, és Hiraga elég nehezen tudta meggyõzni válaszai õszinteségérõl. Mivel nagyon szeretett volna a kolónián maradni, még többet is mondott neki, mint amennyit eredetileg akart, mind a politikai helyzetrõl, mind Szacuma és Tosza daimjóiról, de még saját csósúi hűbérurairól is. Sõt még a sisikrõl is.

Most, hogy visszaemlékezett a hideg, kék halszemek tekintetére, ismét összeszorult a gyomra; az az ember mintha kipréselte volna belõle a tudást. Aylesbury végül azt mondta: – Fontolóra veszem, hogy maradhass még néhány napig. Holnap ismét beszélünk. Addig a biztonság kedvéért költözz ide a követségre.

– Azt hiszem, volna jobb maradni sójánál, Sir Vilum-szama.

– Még ma este átköltözöl a követségre, beköltözöl Mr. Tyrerhez, és csak akkor hagyhatod el a házat, ha arra tõlem vagy Mr. Tyrertől engedélyt kapsz. Az utcán a lehetõ legóvatosabban közlekedj, nehogy véletlenül provokálj valakit. Habozás nélkül engedelmeskedsz, különben már mehetsz is kifelé az északi kapun!

Hiraga továbbra is jámborságot színlelt, s szinte alázatosan mondott köszönetet, de belül még most is füstölgött a gajdzsin modortalansága miatt, ismét megfogadta, hogy végrehajtja Ori tervét, és felgyújtja a kolóniát – majd ha elérkezik rá az alkalom. Összes istenek, ha léteztek, verjetek meg minden gajdzsint!

– Szakét? – kérdezte Akimoto.

– Igen, köszönöm. – Hiraga arcát eltorzította a düh. – Ori baka volt. Kár, hogy meghalt, mielõtt megölhettem volna.

– Az, de meghalt, akárcsak Sorin. Mindkettõ bajkeverõ volt, mint minden szacumai. Mármint a férfiak – tette hozzá sietve, mert eszébe jutott Sorin húga, Szumomo. – A nõk nem ilyenek.

– Szacuma szerintem is csak bajnak van – mondta komoran Hiraga. – Ami pedig Szumomót illeti, nem tudom, hová üzenjek neki, nem tudom, hol van, nem tudom, hazaért-e. Apámékhoz sokszor hetekig, sõt két-három hónapig is utaznak a hírek.

– Megkérted Kacumatát, hogy vigyázzon rá. Kacumatának innentõl Kiotóig mindenütt vannak kémei. Szumomo pedig tud vigyázni magára, hamarosan hallani fogsz róla. – Akimoto ingerülten megvakarta ágyékát. Zavarta, hogy Hiragát ilyen nyugtalannak látja. – Tudod, hogy szinte be vagyunk ide zárva. A bakufu végrehajtói erõsítést kaptak, a legváratlanabb idõpontokban bukkannak fel az utcákon. A mama-szanok mind idegesek a tegnapi lázongás után. Raiko szerintem már nem sokáig tűr meg minket.

– Amíg fizetünk, maradhatunk. Amíg az alagút megvan, szükség esetén bármikor elszökhetünk a tengeren. A fene egye meg Orit.

– Felejtsd el – mondta türelmetlenül Akimoto. – Inkább azzal foglalkozzunk, hogy most mit csináljunk.

– Várunk. A gajdzsinok jó álcázást nyújtanak nekünk... Taira majd gondoskodik róla.

– Fudzsiko miatt? Íííí... Ez a Taira nem normális. Mit szeret ezen a szürke kis nõn? El nem tudom képzelni. Nincs ebben a nõben semmi izgató. – Akimoto felkacagott, s ujjai fésűjével végigszántott kurta haján. – Azt hiszem, valamelyik este kipróbálom, csak hogy lássam, mi van benne olyan különös... Csak az a baj, hogy már beszennyezõdött.

– Próbáld ki ma este, ha akarod. Taira ma este nem fogja használni.

– Raiko biztos odaígérte már más vendégeknek. Elég mohó az a nõ.

– Igen, de Fudzsiko már ki van fizetve.

– Tessék?

– Raikóval új megállapodást kötöttem. Nem kínálja Fudzsikót senki másnak, ha elõtte nem beszélte meg velem, így bármikor odaadhatom Tairának, ha úgy döntök, hogy ez szükséges. Próbáld ki, ha akarod, elég olcsó.

– Az jó, mert pénzem az már alig van. Raiko már így is állandóan morog, hogy túlléptem a hitelemet. – Akimoto elvigyorodött, és a flaska fenekén lötyögõ szaké utolsó cseppjeit is a csészéjébe töltötte. – Meg akarok vesztegetni egy halászt, hogy vigyen ki a fregatthoz. Talán sikerül felkönyörögnöm magam valamelyik hadihajóra. Úgy teszek majd, mintha halat árulnék, így vagy úgy, de muszáj bejutnom valamelyik hajó géptermébe. Látnom kell azokat az óriási masinákat.

Hiraga melle összeszorult, ahogy a saját látogatására gondolt. – Talán rá tudom venni, hogy Taira megint vigyen magával, és ezúttal te is velünk jöhess. Majd azt mondom, hogy egy tekintélyes csósúi kereskedõ és hajóépítõ fia vagy, aki nagyon szeretne üzletet kötni velük, de minden ilyen üzletet titokban kell tartam a bakufu elõtt. – Megborzongott, ahogy beléhasított a gondolat: mi lesz, ha a bakufu rájön? – Hideg van este – mondta, hogy leplezze félelmét.

Akimoto udvariasan úgy tett, mintha nem látná rajta.

Néhány méternyire tõlük, Raiko befejezte arca kikészítését, s öltözködni kezdett. Már az estére készült. Úgy döntött, hogy egy új, rózsaszín kimonót vesz föl. A hátát egy nagy daru díszítette, aranyszállal volt kihímezve. Hónapok óta áhítozott erre a ruhadarabra. Most végre futotta rá abból az óriási haszonból, amit a gyöngyös fülbevalók eladásán szerzett.

Íííí, gondolta boldogan, a mama-szanok kamijai és istenei gondomat viselték aznap. – Sok hasznom származik még ebbõl a gajdzsin hercegnõbõl dünnyögte elégedetten; örült a képnek, amit a nagy állótükörben látott. Ez volt az egyetlen modern állótükör egész Josivarában, egy vendégtõl kapta ajándékba, aki kifejezetten neki hozatta Angliából. Homloka enyhén összevonódott a gondolatra, ha a férfira gondolt: Kanterberi-szan, a gajdzsin, akit a Tokaidón az az õrült Ori és Sorin lekaszabolt. Baka! Jó vendég volt. Nagyra értékelte a szolgálataimat, igaz, tökéletes szeretõt találtam neki: Akikót... akit most Fudzsikónak hívnak.

Taira sem okosabb. Fudzsikónak új élete és új szeretõje van. Ez a megoldás mindenkinek jó.

– Úrnõm, megérkezett Furanszu.

– Jól van. – Raiko fogta a medicinás csomagot, és az asztal mellé tette. Miután pontosan a megfelelõ ideig várakoztatta André Poncint, sem túl sokáig, sem túl rövid ideig, kiüzent érte. – Ó, Furanszu-szan, üdvözöllek szerény hajlékomban. – A legjobb szakéjából töltött Poncinnek. – Nagyon jól nézel ki.

– Egészség, tízezer nyarat! – köszöntötte rá udvariasan Poncin a szakét.

– Még annál is tökéletesebben választottad azt a fülbevalót, mint gondoltam, a részed valamivel több, mint a kétszerese annak, amennyit kértél.

Poncin szeme elkerekedett. – Jézusom... Olyan sok?

– Igen. – Raiko töltött. Nagyon elégedett volt, hogy ilyen ügyesen alkudott. Ha egyszer egy egyezséget megkötöttek, akkor természetesen már arc kérdése volt, hogy pontosan betartsa. – A bankom, a Gjokojama talált egy vevõt, egy sanghaji illetõségű kínai selyem- és ópiumkereskedõt, aki épp Kanagavában járt. – Raiko ismét elmosolyodott és óvatosan hozzátette. – Az illetõ jelezte, hogy bármikor szívesen vásárol hasonló holmikat.

André Poncin is elmosolyodott, felhajtotta csészéjét, és Raiko felé nyújtotta újratöltésre. – Miért fizet olyan sokat érte vevõ?

– Rossz idõkben a bölcs ember apró holmikba fekteti a vagyonát, olyan aprókba, amelyek elférnek a kabátja ujjában. Az az ember nem bolond… Olyannyira nem, hogy én is valami ilyesmin töröm a fejem.

André Poncin érdeklõdõ pillantást vetett rá. – Vannak ennyire rossz idõk Kínában?

– Az illetõ szerint egész Kína forrong, mindenütt éhínség pusztít. Sanghajban nagyon akadozik a gajdzsinokkal folytatott üzlet, bár most, hogy az angol flotta szétlõtte Mirs-partot és elsüllyesztette a Fehér Lótusz nevezetű kalóz sok hajóját, a tengeri útvonalak egy ideig biztonságosak lesznek, tavasszal pedig felvirágzik a Jangce hajóforgalma, íííí, Furanszu-szan, úgy hallottam, az angolok több száz dzsunkát süllyesztettek el, több ezer embert megöltek, sok falut felperzseltek. – Raiko arcára kiült a félelem. – Rettenetes, mennyire tudnak gyilkolni.

Megborzongott, tudván, hogy a japánok megvetik a kínaiakat a gyengeségükért, de ugyanakkor mind a két népben ugyanaz a nagy félelem él: rettegnek a gajdzsinoktól, és szinte megszállottan igyekeznek õket távol tartani országuktól. – Ha a gajdzsin flotta visszatér, ellenünk fordul?

– Igen, Raiko. Ha bakufu nem fizet kártérítést. Igen, háború. Nem itt, nem Jokohamában. Jedóban.

Raiko egy ideig a csészéjét nézegette, azon gondolkodott, hogyan használhatná ki ezt az értesülést. Egyre inkább erõsödött benne a meggyõzõdés, hogy valamilyen módon minél elõbb – mielõtt még kiderül, hogy Orihoz is köze volt, hogy itt lakott nála – meg kell szabadulnia Hiragától és Akimotótól. Bármennyire is jogos a szonnó-dzsói, ezt meg kell tennie. Legyezgetni kezdte magát. – Van egy jó hírem. Van itt egy lány, szeretném, ha megismernéd.

André Poncin szívverése felgyorsult, egészen elgyengült. – Mikor találkoz?

– Még az üzleti dolgaink elõtt szeretnéd látni? Vagy inkább utána?

– Elõtte, utána, nem különbség. Ha tetszik, én fizetem, amit kérsz. – André Poncin ismét vállat vont. Arcán reménytelenség tükrözõdött.

Raikóra nem hatott vele. Engem nem érdekel, gondolta. A világ lényege a jang jin iránti vágya. Enélkül a Lebegõ Világ is elsüllyedne.

– Raiko ismer engem, igen? – mondta André Poncin. Csakugyan ismerlek, gondolta Raiko. – Én ismerem Raikót. – Dehogy ismersz. – Régi barátok vagyunk. Régi barátok mindig segítik régi barátot. – Ez igaz, de te meg én nem vagyunk régi barátok, legalábbis a szó ázsiai jelentésében nem, és soha nem is leszünk. Te gajdzsin vagy.

– Furanszu-szan régi barátom – mondta hangosan Raiko. – Megbeszélek neked egy találkozót a hölggyel.

André Poncin egészen elgyengült, de igyekezett palástolni. – Köszönöm.

– Hamarosan sor kerül rá. És akkor most beszéljünk a medicináról. – Raiko lenyúlt az asztal mellé. A kis, szögletes csomag gondosan be volt csomagolva, selyemszalaggal átkötve, szép volt, mint egy drága ajándék. – Jól figyelj! – A lehetõ legpontosabban elmagyarázta a tudnivalókat, és addig ismételtette Poncinnel, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy érti.

– Raiko-szan, kérlek, mondj igaz. Medicina veszélyes, igen vagy nem?

– Íííí. Igazat? Hát nem vagyok én egy komoly személy? Én Raiko vagyok, a Három Ponty tulajdonosnõje. Természetesen elõfordul, hogy a medicina veszélyes, de alapjában véve nem az. Ezzel a problémával naponta találkozunk, gyakran elõfordul a lányokkal, és ez a szer ritkán okoz gondot. A te hercegnõd fiatal és erõs, úgyhogy biztos könnyen fog menni.

– Hercegnõ? – André Poncin vonásai megfeszültek. – Te tudod, kinek?

– Nem volt nehéz kitalálni. Ugyan hány nõ van a kolónián, akinek ilyenfajta segítségre van szüksége tõled? De ne aggódj, régi barátom, nálam a titok el van temetve. – Hallgattak egy sort, aztán André Poncin törte meg a csendet.

– Mi probléma lehetséges?

– Gyomorgörcsök minden eredmény nélkül. Elõfordul, hogy az illetõ csak nagyon rosszul érzi magát, de következménye nem lesz. Ha így alakulnak a dolgok, még egyszer meg kell próbálni, de akkor már erõsebb fõzettel. És ha az sem válik be, akkor még mindig van más módszer.

– Mi?

– Azt még ráérünk megbeszélni. – Raiko magabiztosan végigsimított a csomagon. – Ez biztos, hogy elég lesz.

– Érti, Angelique?

– Igen, André – mondta Angelique tekintetét a selyemcsomagra szegezve. Az üdvössége hevert az asztalon. Az iroda ajtaja csukva volt, mégis suttogva beszélgettek.

Az óra esti tízet ütött. André Poncin ideges pillantást vetett Angelique-re. – A mama-szan azt mondta, legjobb volna, ha a szolgálólánya is itt volna maga mellett.

– Ez lehetetlen. Ah Szoban nem lehet megbízni, de másban sem. Ezt nem mondta meg annak az asszonynak?

– Megmondtam. Õ viszont ezt mondta. – A folyosó túlsó végérõl behallatszott a vacsoraasztalnál ülõ férfiak nevetése. Angelique csak az imént hagyta ott a vacsoraasztalt: Seratard-t, Vervene-t, Dmitrit és néhány francia katonatisztet, mondván, hogy fáradt és szeretne korán lefeküdni. Mielõtt azonban a lakosztályába ment, bekukkantott André Ponoin irodájába. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha megnéznénk, megvan-e minden.

André Poncin nem mozdult, hogy kibontsa a csomagot, csak idegesen babrálta a dobozkát. – Ha Ah Szo nem segíthet, akkor... ki fogja eltüntetni az üvegcséket, a füveket és... Ezeket nem hagyhatja elöl. Ki fog összetakarítani?

Angelique egy pillanatig lázasan törte a fejét: erre eddig nem gondolt. – Ehhez nem kell segítség. Nincs szükségem másra, csak az üvegcsékre meg a teára... és törülközõkre. Ah Szoban nem bízhatom, ez nyilvánvaló. Senkiben nem bízhatom, csak magában. De nem lesz szükségem a segítségére. – Alig várta, hogy elkezdhesse, nagyon szeretett volna már túllenni az egészen, és ez a tettvágy elnyomta nyugtalanító gondolatait. – Ne aggódjon... Az ajtót bereteszelem, Ah Szonak pedig megmondom, hogy holnap sokáig akarok aludni, ne ébresszen. Gondolom, néhány óra alatt lezajlik az egész. Hajnalra biztos meglesz, ugye?

– Ha Isten is úgy akarja, igen. A mama-szan így mondta. Ennek ellenére én azt hiszem, mégiscsak meg kellene kockáztatni Ah Szot.

– Maga ebben a kérdésben nem lát tisztán. Maga az egyetlen, akiben megbízhatok. Kopogjon be korán az ajtómon, így. – Angelique háromszor koppantott az asztalon, majd egy kis szünet után egyszer. – Csak magának nyitok ajtót. – Türelmetlen mozdulatokkal kibontotta a selymet. A csomagban két kis bedugaszolt üvegcse és egy csomag fű volt. – Az egyiket megiszom, aztán...

– Mon Dieu, no! – vágott a szavába André Poncin; legalább olyan ideges volt, mint Angelique. – Mindent a megfelelõ sorrendben kell elvégeznie, Angelique. Elõször is egy edényben vizet forralunk, abba beletesszük a füveket. Akkor kell csak meginni az egyik üvegcsével, gyorsan felhajtani, ne törõdjön vele, ha rossz ízű lesz, igyon rá egy kis mézes zöld teát, vagy egyen rá egy kis édességet, ami elveszi az ízét.

– Van egy kis svájci csokoládé, monsieur Erlichertõl kaptam. Az jó lesz?

– Természetesen. – Poncin zsebkendõt húzott elõ, megtörölte izzadó tenyerét. – Amikor aztán a fõzet kissé kihűlt, mondjuk egy fél óra múlva, igya meg a felét. Ez se lesz valami jó ízű, aztán csak üljön le nyugodtan és várjon, feküdjön le aludni.

– És lesz valami hatása, fogok érezni valamit?

– Nem, mondtam már, hogy nem! A mama-szan azt mondta, normális esetben néhány óráig semmi sem történik... Utána pedig valami olyasmit érez majd, mint egy erõs hasfájáskor... Mintha gyomorgörcsei lennének. – Poncin minél többet beszélt róla, annál kevésbé örült, hogy belekeveredett ebbe a dologba. És ha valami balul üt ki? Mon Dieu, remélem nem kell megismételni az eljárást, gondolta nyugtalanul.

– Olyan lesz, mint egy gyomorgörcs – mondta. Egészen kiverte a veríték. – Így kezdõdik, Angelique. Egy gyomorgörccsel. Még egyszer elmondom, mi a teendõ. Megissza az elsõ üveggel, aztán megissza a fõzet felét, a felét, és ne felejtse el, hogy mindent a megfelelõ sorrendben kell végezni. Ha ezzel megvan, lepihen, megpróbál aludni, minél jobban kipiheni magát, annál könnyebb lesz. Amikor aztán a görcsök megkezdõdnek, kiissza a második üvegcsét is, eszik utána egy kis mézet vagy édességet, majd megissza a fõzet második felét. Szépen elkortyolgatja, nem fölhajtja. A görcsök ezután fokozódni fognak, egészen addig, míg meg nem kezdõdik... A mama-szan azt mondta, olyan érzés lesz, mint egy komolyabb havi... Úgyhogy készítsen elõ néhány... Szóval törülközõket. – Poncin megint megtörölte zsebkendõjével a tenyerét. – Valahogy olyan fülledt ma a levegõ, nem?

– Elég hűvös van. Ne idegeskedjen. – Angelique kihúzta az egyik kis üveg dugóját, és beleszagolt. Elhúzta az orrát. – Rosszabb, mint augusztusban a párizsi utcai vécék.

– Biztos, hogy megjegyezte a sorrendet?

– Igen, persze, ne aggódjon, nem lesz... – Kopogtattak az ajtón. Megdermedtek. Angelique sietve a táskájába rejtette a két üvegcsét és a füves csomagot.

– Tessék! – szólt ki André Poncin.

Babcott doktor nyitott be. – Jaj, Angelique, a szolga mondta, hogy itt van. Épp csak bekukkantottam, hogy lássam egy pillanatra. Jó estét, André.

– Jó estét, Monsieur.

– Jaj, doktor úr, minden a legnagyobb rendben, jól vagyok – mondta Angelique. Hirtelen nyugtalanság fogta el Babcott átható tekintetétõl. – Nincs szükségem...

– Csak meg akartam mérni a hõmérsékletét, megnézni a pulzusát, hogy lássam, nincs-e szüksége nyugtatóra. Egy kis ellenõrzés sosem árt. – Látva, hogy Angelique tiltakozni akar, szelíden, de határozottan hozzátette. – Az ellenõrzés sosem árt, Angelique. És egy percig sem tart az egész.

– Hát akkor legyen. – Angelique elköszönt André Poncintõl, és elindult a folyosón a lakosztálya felé. Ah Szo már a nappaliban várta.

– Kérlek, Ah Szo – mondta Babcott udvariasan, kantoni nyelvjárásban –, gyere vissza, mikor hívlak.

– Igenis, tiszteletre méltó orvos. – Ah Szo engedelmesen távozott.

– Nem is tudtam, hogy beszél kínaiul, George – mondta Angelique, miközben az orvos leült mellé, és megfogta a csuklóját.

– Ez kantoni volt. A kínaiaknak nem csak egy nyelvük van, Angelique, több száz különbözõ nyelvet beszélnek, bár az írása mindegyiknek ugyanaz, azt mindegyikük érti. Érdekes, nem?

Milyen ostoba ez, hogy olyasmivel traktál, amit már úgyis tudok, gondolta türelmetlenül Angelique. Szeretett volna ráüvölteni Babcottra, hogy siessen. Úgy beszél, mintha nem Hongkongból jöttem volna, mintha nem mesélte volna százszor Malcolm, meg mindenki, akivel találkoztam... Ettõl ugyan nem fogom elfelejteni, hogy te vagy az oka minden bajomnak.

– Még Hongkongban tanultam meg egy kicsit – folytatta szórakozottan Babcott. Megérintette Angelique homlokát, megvizsgálta a pulzusát, feltűnt neki, milyen gyors, és hogy a homloka enyhén megizzadt. Tekintetbe véve, hogy milyen megpróbáltatásokon ment át, ez normálisnak tekinthetõ. – Felcsipegettem a szavakat, egyet itt, másikat ott. Két évet töltöttem a közkórházban... Nálunk is elkelne egy hasonló intézmény. – Még mindig fogta Angelique pulzusát. – A kínai doktorok tanítása szerint a szívverésnek vagy ahogy mi mondjuk, a pulzusnak hét szintje van. Azt mondják, abból minden kitapintható. Ez a legfontosabb diagnosztikai módszerük.

– És maga mit hall ki az én szívembõl? – kérdezte ösztönösen Angelique. Élvezte az orvos meleg kezének érintését, és minden gyűlölete ellenére nagyon szeretett volna bízni benne. Soha egyetlen kéz sem keltett benne ilyen jó érzeteket, senki keze sem sugárzott ilyen nyugalmat felé.

– Én nem hallok semmit, csak egészséget – felelte Babcott. Szerette volna tudni, van-e valami igazság ebben a „hétpulzusos” elméletben. Ázsiában töltött évei során számos alkalommal tapasztalta kínai orvosok figyelemre méltó diagnosztizáló képességét és módszereik eredményességét – és mellette rengeteg babonás ostobaságot. Furcsa a világ, de az emberek még furcsábbak. Ismét Angelique-re nézett. A szeme szürke volt, nyílt és barátságos. Angelique mégis látott benne árnyakat.

– Akkor... akkor mi az, ami mégis zavarja? – kérdezte. Hirtelen megijedt, hogy Babcott rájött a titkára. Babcott egy lélegzetvételnyi ideig tétovázott, aztán a zsebébe nyúlt, és egy selyempapírba csomagolt, apró tárgyat vett elõ. A papírban a kis aranykereszt hevert. – Azt hiszem, ez a magáé.

Angelique körül megfordult a szoba. Egy pillanat alatt kiszáradt a torka. Egy másodpercig arra gondolt, hogy letagadja, de ugyanabban a rettenetes pillanatban meg is gondolta magát. – Lehet, mert... elvesztettem egy ilyet. Biztos, hogy ez az enyém? Hol találta?

– Annak a japánnak a nyakában, akit itt az ablaka elõtt...

– A nyakában? Hát ez... nagyon furcsa – hallotta saját hangját Angelique.

Mintegy kívülrõl figyelte önmagát, mintha valaki mást látna, mintha valaki más hangját hallaná. Nyugalmat kényszerített magára, holott sikítani szeretett volna: tudta, hogy megint kutyaszorítóba került. – A nyakában?

– Igen, én vettem le a holttestrõl. Akkor még nem gondoltam semmit, azt hittem, csak egy katalizált japán. Aztán véletlenül megláttam a vésést... Alig lehet észrevenni. – Babcott kurtán, idegesen felkacagott. – Az én szemem jobb, mint Hoagé. – „Angelique-nek mamától, 1844.”

Angelique válaszolt, de még most is mintha valaki más hangját hallotta volna. – Szegény mama, nem sokkal késõbb meg is halt. Az öcsém születésébe halt bele. – Mintegy kívülrõl látta, hogy kezébe veszi és megnézi a keresztet, hunyorítva vizsgálgatja az olajlámpás fényében, alig tudja elolvasni a parányi betűket. Aztán működésbe léptek az ösztönei. – Elvesztettem. A Tokaidónál vesztettem el, azt hiszem. De lehet, hogy Kanagavában. Aznap este, mikor Malcolmhoz mentem látogatóba, emlékszik?

– Igen, persze. Kellemetlen éjszaka volt. Roppant kellemetlen. De az elõtte való nap is. – Babcott tétován felállt. – Hát... úgy gondoltam, ez a magáé.

– Igen, köszönöm, örülök, hogy visszahozta. Nagyon örülök. De kérem, üljön még le, ne szaladjon ennyire – mondja, bármennyire is szerette volna, hogy Babcott távozzon végre. – Na és, ki volt ez az ember? És hol találta ezt a keresztet?

– Ezt most már sosem fogjuk megtudni. – Babcott feszülten figyelte a .lányt. – Nem mondta magának Malcolm, hogy véleményünk szerint ez az ember volt az egyik tokaidói gyilkos? Igaz, sem õ, sem Phillip nem biztos benne.

Mon Dieu, még a nevét sem tudom! – gondolta Angelique. Annyira odavoltam, hogy elfelejtettem megkérdezni... De elég, beleõrülök, ha folyton ilyesmikre gondolok. – Ki volt ez az ember?

– Egyelõre senki sem tudja. Szacuma király most, hogy már meghalt, megnevezhetné, valószínűleg meg is fogja, de ugyanilyen valószínű az is, hogy álnevet fog mondani. Hazudnak ezek, mintha könyvbõl olvasnák... Bár ez nem egészen igaz. Azt hiszem, inkább csak arról van szó, hogy amit mi hazugságnak hívunk, az náluk egyfajta szemlélet. Valószínűleg Kanagavában találhatta keresztet ez az ember. Nem emlékszik rá mikor vette észre, hogy eltűnt?

– Nem, sajnos nem, csak amikor már ide visszajöttem... – Angelique figyelmét nem kerülte el, hogy Babcott megint puhatolózni próbál. Bensejében felsikoltottak a hangok. Lehet, hogy a pulzusom vagy a pulzusaim elárulták neki, milyen állapotban vagyok. – A lényeg, hogy megvan, hála Istennek. El sem tudom mondani magának, mennyire hálás vagyok. De hogy ez az illetõ miért hordta a nyakában, vagy miért tartotta meg egyáltalán, errõl fogalmam sincs.

– Szerintem is nagyon különös.

– Hoag doktornak mi a véleménye?

Babcott Angelique szemébe nézett, de Angelique nem tudta kiolvasni, mire gondol valójában. – Én nem kérdeztem tõle – felelte Babcott –, nem is beszéltem vele a dologról. Malcolmmal sem. – Babcott ismét Angelique szemébe nézett. – Hoag Struanék háziorvosa, és hogy úgy fejezzem ki magam: egy rizsestálból eszik Tess Struannal. Nem tudom, miért, de úgy gondoltam, jobb, ha elõbb magával beszélek.

Újabb csend. Angelique elfordította a tekintetét, nem bízott önmagában. Nagyon szeretett volna mindent bevallani Babcottnak. Szeretett volna valaki másban is bízni, nem csak André Poncinben. Igaz, az is elég baj, hogy André tudja, gondolta. De hát Babcott... ez lehetetlen. Tartania kell magát a tervhez. Egyedül van, csak önmagában bízhat.

– Esetleg... – mondta. – Illetve egészen biztos, hogy Kanagavában találta a keresztemet, ott láthatott meg és talán... – Elhallgatott, majd sietve folytatta, igyekezett meggyõzni Babcottot. – Lehet, hogy azért tartotta meg, hogy rám emlékeztesse. De nem tudom.

– Ez az ember így vagy úgy, de magáévá akarta tenni... vagy meg akarta ölni – mondta bizonytalanul Babcott. – Bocsásson meg, de nyilvánvalóan ez az igazság. Elõször én is azt hittem, hogy ez az ember is egy ronin, egy törvényen kívüli szamuráj, de a maga keresztje megváltoztatta a véleményemet. Abban a pillanatban, amint rájöttem, hogy a magáé... Úgy történhetett, ahogy mondja: ez az ember meglátta magát a Tokaidón, és a társával együtt követte Malcolmot és Phillip Tyrert Kanagavába, hogy végezzen velük, ne maradjon senki, aki esetleg felismerhetné õket. Aztán megint meglátta magát, megtalálta a keresztet, és megtartotta. Mert a magáé volt. Idáig követte magát, megpróbált betörni a szobájába, bocsásson meg, ismételten bocsánatát kérem, nyilván mindenáron magáévá akarta tenni magát. Ne felejtse el, hogy a férfiak nagyon könnyen, egy pillanat alatt beleszeretnek egy ilyen gyönyörű nõbe, mint maga.

A hangja nyilvánvalóvá tette, hogy õ is Angelique hatása alá került. Nem baj. Sõt, jó is, hogy tisztában van az igazsággal, gondolta Angelique némi megkönnyebbüléssel. Ezt a veszélyt is sikerült elhárítani. Gondolatai a kis üvegcsékre és a másnapra terelõdtek: akkorra már megtisztul, új életet kezd, csodálatos jövõ áll elõtte.

– Érdekes emberek ezek a japánok – mondta Babcott. – Valahogy mások... és egy nagyon lényeges dologban különböznek tõlünk. Nem félnek a haláltól. Szinte mintha keresnék. Maga roppant szerencsés, hogy megmenekült. Na jó... Akkor én megyek.

– Igen és köszönöm, nagyon köszönöm. – Angelique megfogta és az arcához szorította Babcott kezét. – Elmondja Malcolmnak és Hoag doktornak?

– Malcolmot magára bízom. – Babcott egy pillanatig tétovázott, megkérje-e Angelique-et, hogy segítsen neki leszoktatni Struant az ópiumról, de aztán úgy gondolta, hogy egyelõre nem sürgõs. Szegény Angelique, van neki elég baja. – Ami Hoagot illeti, mit érdekli ez õt? Semmi köze hozzá. De nekem sincs, eh?

Angelique sugárzó mosolyát látva, orvosból hirtelen férfivá vedlett. Nem hibáztatom azt a ronint, sem Malcolmot, se mást, hogy ennyire megbolondította õket ez a lány. Én is kívánom.

– Mindenesetre érdekes ez a kereszthistória – mondta rekedtes hangon; nem szégyellte rekedtességét. – De hát az élet csupa érdekesség, nem, drágám? Jó éjszakát, aludjon jól.

Rémálomból ragadták ki az elsõ görcsök. Börtönben ült, amely tele volt ferde szemű, dühöngõ démonokkal, terhes asszonyokkal, szarvas férfiakkal, elragadták Tess Struantól, aki úgy állt õrt Malcolm fölött, mint egy gonosz kísértet. Az elsõ görcsöt gyorsan követte a második, visszarángatta a realitásba.

Az óráknak tűnõ várakozás után szinte megkönnyebbülten fogadta a fájdalmakat. Hajnali négy múlt néhány perccel. Mikor utoljára nézte az órát, fél háromra járt. Újabb görcs, ezúttal még erõsebb görbítette kétrét.

Remegõ ujjakkal kihúzta a dugót a második üvegcsébõl. A bűztõl és a rettenetes íztõl megint öklendezni kezdett, csaknem kihányta a folyadékot, de egy kanálka méz segítségével sikerült lent tartani. Gyomra azonban továbbra is háborgott.

Zihálva visszafeküdt. Mintha tűz perzselte volna a gyomrát. Pillanatokon belül kiverte az izzadság. Aztán az izzadság elmúlt, ott maradt ázottan, ernyedten, levegõ után kapkodva.

Várt. Akárcsak az elsõ üvegcsénél, most sem történt semmi. Csak ez az epeszerű íz a szájában... Nyugtalansága fokozódott. – Szűz Máriám, tedd, hogy hasson, tedd, hogy hasson! – suttogta könnyek között. Várt. Még mindig semmi. Teltek-múltak a percek. Aztán egy újabb görcs, de ez valahogy egészen más volt, mint az elõzõ. Kétrét görnyedt. Újabb görcs, épp hogy csak elviselhetõ. Még egy. Eszébe jutott a fõzet második fele, felült és kortyolgatni kezdte. Rossz ízű volt, de nem olyan borzasztó, mint az üvegcsékben lévõ folyadék. – Hál' istennek ebbõl nem kell többet bevennem – suttogta, s megint ivott egy kortyot... még egyet. Minden korty után egy falatka csokoládé... Újabb görcsök, ezúttal erõsebbek. És egyre rövidebb idõközökként érkeztek. Nyugalom, gondolta, minden úgy megy, ahogy André megmondta. A gyomra háborgott. Újabb kortyok, újabb görcsök, aztán az utolsó cseppet is lenyelte. Közben csaknem kiürült a mézesköcsög. Elfogyott a csokoládé is, de a keserű utóízt még az sem nyomta el. A nappali ajtaja felõl érkezõ huzat meg-meglebbentette az éjjeliszekrényen álló lámpás lángját, különös árnyak táncoltak a falon. Sztoikusan visszafeküdt, figyelte az árnyakat, mindkét tenyerét a hasára tapasztotta. Hasizmai hol megfeszültek, hol elernyedtek, aztán szinte csomóba ugrottak az ujjai alatt.

– Nézd az árnyakat, gondolj jó dolgokra! – suttogta. Hajók, vitorlák, párizsi háztetõk, bambuszok... az ott egy guillotine, nem, nem is: egy rózsákkal befuttatott árkád... Nicsak, ez itt a versailles-i nyaralónk, ide jártunk tavasszal meg nyáron, amikor gyerek voltam, az öcsém meg én... A mama meghalt... Apa meg elment Isten tudja, hová. A néni és a bácsi szeret minket, de mégsem helyettesítheti a drága...

– Jaj, mon Dieu – kiáltott fel, amint az elsõ éles görcs belehasított. Nyomban újra felkiáltott, mert már jött is a következõ. Õrült erõvel gyömöszölte lepedõjét a szájába, hogy elfojtsa feltörõ sikoltását. Jaj, csak meg ne hallják...! Az egész követség összeszaladna.

Most a hideg kezdte rázni. Mintha jégtűkkel szurkainak a beleit, és megint a görcsök, de ezúttal sokkalta erõsebbek, hússzorta erõsebbek a szokásos havibajánál. Egész teste megfeszült, lábain idõnként végigrángott az ágyékából kiinduló fájdalom. – Meghalok... meghalok... – nyöszörögte. A takarójába harapott, hogy elfojtsa a görcsök és a hidegrázás nyomán feltörõ sikolyait. Görcs, hidegrázás, görcs, hidegrázás, aztán abbamaradt, egészen hirtelen.

Elõször azt hitte, meghalt, de aztán lassanként magához tért, látta, hogy a szoba már nem forog körülötte, a lámpás lángja kicsi, de még ég, hallotta az óra ketyegését. A mutatók öt óra negyvenkét percet jeleztek.

Feltápászkodott az ágyból, borzalmasan érezte magát. Belenézett a kézitükrébe, egészen megrettent. Az arca nyúzott, a haja izzadságtól csatakos, ajkát elszíntelenítette a medicina. Egy kis zöld teával kiöblítette a száját, beleköpte az éjjeliedénybe, az éjjeliedényt visszatolta az ágy alá. Nagy nehezen lehámozta magáról átizzadt hálóingét, egy nedves törülközõvel amennyire tudta, megtisztogatta arcát és nyakát, aztán megfésülködött, és kimerülten visszahanyatlott. Ekkor vette észre a gondtalanul a kopott szõnyegre dobott hálóingét, és rajta a vörös foltot.

Végignézett magán, látta, hogy szivárog ágyékából a vér. Fogott egy tiszta törülközõt, a lába közé gyűrte, és ismét visszafeküdt. Már hajnalodott. Szinte belesüppedt a matracba, annyira fáradt volt. Fáradt tagjain melegség ömlött szét. A vér egyre erõsebben szivárgott.

November 11., vasárnap

– Kitűnõ Csen azt mondta, számoljak be neked mindenrõl, ami érintheti a tajpant, nõvérem – kezdte nyugtalanul Ah Szo. – Tegnap éjjel Aranyszõrűnek megkezdõdött a havija és...

– Szóval ezért feküdt le, ezért nem maradt a fiammal – mondta Ah Tok. Az õ folyosóvégi szobájában beszélgettek, távol a hallgatózó fülektõl. – A fiam úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Ma reggel meg még rosszabb. Legfõbb ideje, hogy hazamenjünk.

– Igen. De figyelj csak! Aranyszõrű azt mondja, hogy a havija jött meg, de én tudom, hogy ugyanakkor szokott megjönni, amikor az enyém. Úgyhogy szerintem ez lehetetlen. Máskor pontosan úgy jön meg neki, mint egy fiatal, civilizált szűzé, teljesen szabályosan... – Ah Tok idegesen babrálta bõ blúzát. – Igaz, hogy a legutolsó havija nagyon gyengécske volt. Szinte olyan, mintha kimaradt volna neki.

Az idõsebb asszony böffentett egyet, és egy fogpiszkálóval piszkálni kezdte a fogát. – Kimaradt, kevés, szabálytalan... Ez a sok izgalom, a fiam sebesülése miatt, meg ez a sok gyilkos, gonosz barbár, aki körülveszi... Nem csoda. – Kettejük között az asztalon tányérok álltak, rajtuk mindaz, amit Angelique az ebédbõl meghagyott: édes-savanyú leves és párolt zöldségek, gyömbérrel ízesített hal szójamártásban, sertésszeletek feketebabmártásban, fokhagymás apró rákok és rizs. – Nincs ebben semmi csoda, húgom.

– Ami szokatlan, az csak az, hogy tegnap reggel, amikor vittem neki a teát meg a forró vizet a mosakodáshoz, percekig kellett dörömbölnöm az ajtaján, mire felébredt, és akkor sem akart beengedni, csak gorombán kikiabált azon a közönséges hangján, hogy tűnjek el. Na és aztán... – Ah.Szo drámaian suttogott tovább. – Néhány perccel késõbb Nagy Hegyes Orr, az a másik fajta idegen ördög, akiket a mi idegen ördögeink békáknak meg békaevõknek neveznek, halkan bekopogott az ajtaján, így kopogott. – Ah Szo háromszor kopogott, majd egy kis szünet után negyedszer is. – Őt meg azonnal beengedte.

Ah Tok pislogott. – Azonnal? A békaevõt? Őt beengedte, téged meg nem? És te láttad?

– Igen, de a békaevõ nem látott engem.

– Ajíjje, okosan csináltad! Folytasd, húgom – mondta Ah Tok; most már szinte csüngött Ah Szo ajkain. – Folytasd.

– Nagy Hegyes Orr néhány percig bent volt, aztán kijött, egy barna selyemcsomag volt a hóna alatt. Úgy jött, mint egy tolvaj, ahogy a tolvajok éjnek évadján. De engem nem vett észre. – Ah Sző megint szünetet tartott. Mint minden kínai, imádott pletykákról és titkokról mesélni. – Akkor sem vett észre, amikor utánalopakodtam.

– Az összes nagy és kis istenekre! Utánalopakodtál? – Ah Tok kitöltött két pohár madeirát. – Sokáig élj húgom, sose legyen gondod a jádekapuddal. Folytasd, folytasd már!

– Nagy Hegyes Orr lement a partra, beszállt egy csónakba, és kievezett a tengerre. Egy idõ után láttam, hogy valamit beledob a vízbe. Aztán visszaevezett. De nem vett észre.

– Mi lehetett az?

Ah Szó közelebb hajolt. – Amikor Aranyszõrű beengedett, alaposan körülnéztem. Az ágya és a hálóinge teljesen át volt izzadva, õ maga meg úgy nézett ki, mintha megkapta volna a boldogság-völgyi lázat. A saját törülközõi is lucskosak voltak, a havikötõje is teljesen át volt ázva, sokkal jobban, mint máskor. Azt mondta, takarítsak össze, hozzak neki meleg vizet, és ne engedjek be senkit... még a tajpant sem. Amint elvégeztem amit kellett, szinte bezuhant az ágyba, és rögtön elaludt.

– Ebben nincs semmi különös, de ez a Hegyes Orr... – Ah Tok bölcsen bólogatott. – Olyan ez az egész, mint az öszvértrágya: kívül fényes, de belül azért trágya. Hegyes Orr nyilvánvalóan eltüntetett valamit, amire Aranyszõrű megkérte. – Ah Szo elgondolkodott.- Elképzelhetõ, hogy a fiad hált vele?

Ah Tok kotkodácsolva felkacagott. – Az biztos, hogy megpróbálta, de Aranyszõrű nem hagyja, hogy félszemű szerzetese elérje jádekapuja bejáratát, noha minden lehetséges alkalommal kacérkodik vele. Hallottam a fiamat, a nevét nyöszörögte álmában... Felháborító. Ha ez a nõ civilizált személy volna, megbeszélnénk az árat, és el volna intézve.

Ah Szo hallgatott, Ah Tokot nézte, aki most elgondolkozva kivett egy darab halat az evõpálcájával, leszopogatta, és a szálkát visszaköpte a tálkájába. A fiatalabb nõ boldogan osztozott vele a maradékokon, az õ szakácsuk nem volt olyan jó, mint az itteni. – Hogy van mostanában a szakácsotok? – kérdezte ártatlanul.

– Javul. Az a kutya falumbeli, úgyhogy fogadkozik erõsen, persze én alaposan a körmére nézek. – Ah Tok elhúzta a száját. – A császárnõ hogy van?

– Ingerült, mint mindig. A folyása nem állt el, erõsebb a szokottnál. Óriás Orvosságos Ember ma reggel eljött hozzá, de a császárnõ nem akarta fogadni, azt mondta, küldjem el. Szerintem van valami...

– A fiam látta már?

– A császárnõ délután akarja fogadni.

– Akkor jó, mert ma reggel olyan volt a nyelve, mint egy áspiskígyóé. Lehet, hogy Hegyes Orrnak és Aranyszõrűnek valamilyen titkos terve van? Nekem itt nagyon bűzlik valami. Tartsd nyitva a szemed és a füled, húgom.

– Van még valami más is. – Ah Szo szeme izgatottan felcsillant. A zsebébe nyúlt és egy parafa dugót tett az asztalra. A dugó alsó része sötétvörös volt. – Ezt az ágy alatt találtam, amikor az éjjeliedényért nyúltam. A ráncos arc a fejtörés hatására még jobban összeráncolódott. – És?

– Szagold meg, nõvérem. – Ah Tok megszagolta. A szag átható volt, ismerõsnek rémlett. – Mi ez?

– Nem vagyok benne biztos, de mintha olyan szaga volna, mint a holdárnyéknak. Szerintem abban a palackban holdárnyék lehetett.

Az idõsebb nõnek elállt a lélegzete. – Elhajtó? Amelyik elvetélést okoz? Lehetetlen. Ugyan miért csinálna ilyesmit?

– Nagyon rossz arcot csinálna a fiadnak, ha házasság elõtt apa lenne. Tudod, milyen nagy hűhót csapnak az idegen ördögök a házasság körül, mennyire fontos nekik a szüzesség, és hogy házasság elõtt ne cicerézzenek... Ez a férfi számára nagy szégyen. Milyen ostobák! Rossz arcot csinálna a fiadnak, arról nem is beszélve, hogy Tajtaj Tessnek is magyarázkodnia kellene. És ráadásul annak a gonosz és bosszúálló idegen ördögistenüknek is.

Mindkét asszony megborzongott. Ah Tok ismét megszagolta a dugót. – Szerinted Hegyes Orr az üveget dobta a tengerbe?

– Egy teáskancsó is hiányzik, szerintem abban fõzhette a még szükséges fõzetet. És forró vizet meg mézet is kért.

– Hogy elvegye az ízét! Ajíjje... – Ah Tok elgondolkodott. – A fiam... Nagyon kibillentette az egyensúlyából az a nő.

– Mit tegyünk?

– Jól tetted, hogy szóltál nekem. Azonnal írunk Kitűnõ Csennek, és az elsõ postával elküldjük neki a dugót. Õ majd megállapítja, hogy igazad volt-e, és ha igen, akkor mi a teendõ. – Ah Tok remegõ kézzel töltött mindkettejüknek. – Tartsd nyitva a szemed, de a szád legyen csukva, mint a kagyló. Én is ezt teszem. Egy szót se se Aranyszõrűnek, se a fiamnak, senkinek, amíg Kitűnõ Csen nem üzen, hogy mit tegyünk.

Malcolm Struan botjaira támaszkodva a Struan-épület felé bicegett a High Streeten. Borús volt az ég, a tenger felõl enyhe szél fújt. Angelique-tõl jött, némiképp megkönnyebbült, látva, hogy a lány jól érzi magát, szebb, mint valaha, bár kissé sápadt. Csak néhány percig maradt nála, nem akarta fárasztani.

Néhány kereskedõ jött vele szemben lóháton, láttára udvariasan megállították lovaikat, hogy elhaladhasson mellettük, köszönésképpen felé emelték lovaglópálcájukat. – Jó napot, tajpan – szólította meg Lunkchurch; ugyanolyan gyászos képet vágott, mint társai. – Benéz napszálltakor a klubba? – Mirõl van szó? – kérdezte Struan.

Lunkchurch hüvelykujjával a zömök, fekete, kétárbocos gõzösre mutatott, amely Marlowe fregattja közelében horgonyzott az öbölben. A hajón a Brock és Fiai zászlója lengett. – Hát amiatt – mondta. – Norbert gyűlést hívott össze, de csak a kereskedõket hívta, Sir Williamet nem.

– Én is ugyanezt akartam tenni. Rendben van, napszálltakor ott leszek – válaszolta idegesen Struan. Az Ocean Witch – Brockék minden nagyobb vízi járműve a Witch vezetéknevet viselte ugyanúgy, ahogy Struanéké a Cloudot – váratlanul érkezett tegnap késõ este, postát hozott, híreket és a legújabb hongkongi újságokat.

Valamennyi újság vezércikkben számolt be arról, milyen sikeresen ütött rajta Ketterer admirális és flottája a Mirs-bay-i kínai kalózfészken, és megírták, hogy jelenleg Sanghajba tart szénért. A Guardian nagy, dühös betűkkel így összegezte a témát:

„A kormányzónak küldött levelében Ketterer admirális azt írta, hogy a modern ágyúkkal felszerelt kínai parti ütegek miatt némi veszteséget is szenvedtek. Ezeket az ágyúkat Birminghamben készítették, Hongkongon keresztül továbbították, és tiszta vagy tisztátalan úton, de Vu Fang-csojnak, a Fehér Lótusz flotta vezérének kezére kerültek, akit sajnálatos módon se elfogni, se megsemmisíteni nem sikerült.

A jelentéktelen incidens miatt (az ágyúkat partra szálló tengerészeink elcsömeszelték) Ketterer admirális azzal az elképesztõ javaslattal állt elő, hogy mindennemű fegyver- és ópiumkereskedelmet nyilvánítsunk illegálisnak, azonnal tiltsuk be egész Ázsiában, különösképp Japánban és Kínában, és a törvény legcsekélyebb megszegése esetére is a legszigorúbb büntetést helyezzük kilátásba.

Ez a törvényes kereskedelembe való kéretlen beleavatkozás, ez a lelkiismeretlen vádaskodás mélységesen sérti híresen tiszta kezű, a birodalmat állhatatosan építő és erõsítő, a Királynőhöz rendíthetetlenül hű Kína-járó kereskedőinket, akik szemében az anyaország mindig fontosabb volt a haszonnál. Mindezek okáért az admirális úr javaslata ellen a leghatározottabban tiltakoznunk kell.

A szerkesztőség ezúton szeretné megkérdezni az Admirális úrtól: ugyan kitől származik az az adó, amely lehetővé teszi minden idők legnagyobb és legnagyszerűbb hadiflottájának fenntartását (amelynek az Admirális úr minden kétséget kizáróan egyik legtiszteletreméltóbb, de a korona életbe vágóan fontos érdekeinek ügyében nyilvánvaló módon félretájékoztatott vezéregyénisége), amely flotta nélkül birodalmunk megszűnne létezni. Egyedül és kizárólag a fáradhatatlanul munkálkodó kereskedők és a kereskedelem az...”

– Ez a Ketterer nem normális – mondta Struan. – Norbertnek ebben igaza van. Lehet, hogy Sir Williamnek is be kellene látnia, és folyamodnia kellene Londonhoz Ketterer azonnali leváltása ügyében. Mi itt magunkra vagyunk utalva a japánokkal szemben, Ketterer pedig írásbeli parancs nélkül egy szalmaszálat sem hajlandó keresztbe tenni.

– A vak is látja, hogy nekünk ide egy tökös ember kell – mondta Lunkchurch. – Ketterer fingot sem ér.

Egyik társa is megszólalt: – De Charlie, amikor megkapta a parancsot, a kalózokat azért szétverte. Ha parancsot kap, szétveri az ittenieket is. Mit számít néhány hónap, eh? Mondja, tajpan – kérdezte nyugtalanul Struantól –, megtudhatnánk, hogy van Miss Angel?

– Jól, most már jól.

– Istennek legyen hála érte.

Tegnap egy pillanat alatt bejárta a kolóniát a hír, hogy Angelique ágynak dõlt. És mikor azt is megtudták, hogy nem volt hajlandó fogadni se Babcottot, se Hoagot, de még a tajpant sem, az aggodalom csak fokozódott: „Jézusom, ez a francia konyha, biztosan megmérgezték... Nem, szerintem a kórságukat kapta el... A békaevõknek nincs kórságuk, az Isten szerelmére, csak tetvesek... Tétünk az mindnyájunknak van... Én úgy hallottam, kolera." Délben, amikor Seratard hivatalos közleményt adott ki, hogy Angelique Richaud tökéletes egészségi állapotnak örvend és csak átmeneti gyengeség vett erõt rajta, egész Jokohama fellélegzett, s villámgyorsan elterjedt a hír, hogy csak a havibaja gyötörte meg a lányt.

– A jegyesem jól érzi magát – ismételte büszkén Struan.

– Ezt örömmel halljuk – mondta Lunkchurch. – Hallotta, hogy a Witch az esti apállyal már ki is fut?

Struan kinézett a tengerre, nyugtalansága ismét kezdett visszatérni. Az este, amikor értesült a hajó érkezésérõl, szinte rosszul lett az idegességtõl. Hirtelen rémület fogta el, hogy a hajóval együtt Tyler Brock vagy Morgan Brock is megérkezett. Csak amikor McFay megnyugtatta, hogy nem, õk nincsenek a fedélzeten, akkor tisztultak ki ismét a gondolatai.

Mi a fenétõl rémülök én meg ennyire Tyler Brocktól még most is, kérdezte magában újra meg újra. Hogy kiskoromban féltem tõle, az érthetõ, de hát Tyler most nem sokkal nagyobb, mint én, ugyanolyan rút, mint mindig, durva képű, mosdatlan szájú, hordóhasú, és az a fél szeme is mindig véres. Miért riaszt ennyire ez az ember? Rengeteg hozzá hasonló él Hongkongban, sokan még csúnyábbak is. Ellenségem is van bõven, de egyiktõl sem félek. Ez az ember meg mindig az ellenségünk volt, de mindig féken tudtuk tartani... Féken tartotta Dirk, féken tartotta az apám, féken tartotta az anyám, nekem is el kell bírnom vele, bár... Jóságos mindenható, hogy utálom én ezt a nyomorultat azért a sok gondért és bajért, amit anyámnak és a családunknak okozott...

Mély lélegzetet vett, és az Ocean Witch felé fordult. – Úgy volt, hogy csak két nap múlva indul.

– Pedig ezt beszélik.

– Na de miért? Miért fordulna vissza ilyen hipp-hopp?

– Azt nem tudom, de mindenki ezt mondja.

– Na majd kiderül. Jó napot! – Malcolm Struan továbbindult, igyekezett nem törõdni rossz elõérzetével. Vele szemben ott állt a Struan-ház, mögötte látszott a Szentháromság-templom tornya. Ma reggel már ott volt a reggeli misén, imádkozott Angelique-ért, erõért fohászkodott, azután valamivel jobban érezte magát. Hogy az Isten verne meg minden Brockot örökre! Uram, tedd, hogy gyorsan és simán megölhessem Norbertet, aztán...

– Tajpan!

Gondolataiból kizökkenve körülnézett. Phillip Tyrer sietett felé a brit követségtõl. – Bocsásson meg, de mindannyian nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy érzi magát Miss Angelique.

– Jól van, remekül érzi magát – felelte Malcolm. Észrevette, hogy Tyrer háta mögött a követség egyik földszinti ablakából Aylesbury nézi. Egyik botjával odaintett neki, s fölemelt hüvelykujjával jelezte, hogy minden rendben van. A követ visszaintett és visszalépett a szobába, de mielõtt a függöny visszalebbent, Struan még észrevette, hogy valaki áll mellette. – Nocsak, az ott nem a maga házi szamurája?

– Kicsoda? Ja, igen, õ az. Angelique tényleg teljesen jól van?

– A lehetõ legjobban, köszönöm.

– Istennek legyen hála érte, mindannyian halálra aggódtuk magunkat. – Phillip Tyrer szélesen elmosolyodott; maga volt a megtestesült egészség, pirospozsgás, erõs, magasabb, mint Struan, de csak azért, mert Struan most botjaira görnyedve járt. – Maga is sokkal jobban néz ki.

– Bár csak úgy volna, ahogy mondja, Phillip. – Struant hirtelen irigység fogta el. – Hallom, hogy Nakama mindenféle információkkal traktálja magát és Sir Williamet.

Tyrer ajkáról lehervadt a mosoly. – Hát...

– Abban állapodtunk meg, hogy folyamatosan tájékoztat engem és McFayt mindenrõl, eh?

– Igen, ez igaz, de Sir William... Õt elsõsorban a japánok politikája érdekli és...

– Egy ország politikája és üzleti élete olyan, mint egy pár kesztyű, Phillip. Mi volna, ha holnap még ebéd elõtt benézne hozzánk? Nagyon hálás lennék, ha megtudhatnám, mi újság. – Struan kényszeredetten elmosolyodott. – Adja át Sir Williamnek legjobb kívánságaimat. Viszlát holnap.

Továbbsántikált az utcán; gyűlölte már ezeket a botokat. A Struan-házhoz érve fölvonszolta magát a lépcsõn és a lakosztálya felé indult. Háta és gyomra riasztóan sajgott. Nem kellett volna rácsattannom szegény Phillipre, õ csak udvarias akart lenni. Mindegy. Elég egy kanálka Ah Tok elixírjébol, és mintha elfújták volna a fájdalmat. Ha Phillip megjön, majd megkérem, hogy ebédeljen velünk, aztán...

– Tajpan!

– Á, jó napot, Jamie. – Malcolm Struan megállt a lépcsõn. – Hallotta, hogy este már ki is fut az Ocean Whitch?

– Épp most akartam szólni. Hallottam a szóbeszédet, próbáltam megbizonyosodni róla Norbertnél, de pillanatnyilag nem ér rá. Angelique hogy van?

– Jól – felelte szórakozottan Struan. – Jó volna összekészíteni a postánkat, hátha este mégis kifut a Witch.

– Mindent elõkészítek. Amint meggyõzõdöm róla, hogy tényleg ma megy, összeszedem a leveleket. – McFay a homlokát ráncolta, látva, mennyire szórakozott Struan.

– Küldjön át valakit Angelique-hez, neki is van postája. – Kettesben írták át újra meg újra a Tess Strunnak szóló levelet, míg megfelelõnek nem találták.

– Tényleg rendben-van Angelique, tajpan?

– Kitűnõ egészségi állapotnak örvend. – Struan fájdalmairól megfeledkezve elmosolyodott. Gyönyörű volt Angelique, ahogy ott feküdt az ágyban... Gyönge volt, mégis üde, boldog, figyelmes és annyira örült, hogy meglátogatta. – Azt mondta, hogy holnap estére rendben lesz, Jamie. Tudja mit, rendezzünk itt egy nagy vacsorát. Szóljon Dmitrinek, Babcottnak, kérdezze meg Marlowe-t, hogy ráér-e, hívja meg Pallidart, mindkettõ elég szórakoztató, bár úgy ugrálnak Angelique körül, mint a kiskutyák.

– Szóljak Phillipnek és Sir Williamnek is?

– Phillipnek igen, de Sir Williamnek ne... Illetve szóljon mindkettejüknek. És mi a véleménye Szergejeyrõl? Mindig olyan derűs.

– Ha õt meghívja, akkor minden követet meg kellene hívni.

– Igaza van. Akkor egyszerűsítsük le a dolgot, õk majd jöjjenek egy másik alkalommal.

– Intézkedem – mondta McFay. Örült, hogy helyreállt a jó viszony. Együtt sétáltak tovább Struan lakosztálya felé. A tűz okozta károkat már kijavították, de a levegõben még érzõdött egy kis füstszag. – Kettererrel mi van?

– Ha nem veszi figyelembe az érdekeinket, ki kell rúgni. – Struan leült az íróasztalához, elkezdte összeszedni a leveleket, amelyeket el akart küldeni. – Majd anyám elmegy a kormányzóhoz és elintézi.

– Nekem is ez a véleményem.

Struan hirtelen felkapta a fejét, fürkész tekintettel méregette McFayt: valami furcsát hallott a hangjában. – Érdekes, mennyire biztosak vagyunk benne, hogy anyám ezt is elintézi. Én pedig egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy rá tudom venni, hogy adja áldását a házasságunkra.

– Õszintén szólva, erre nem tudom, mit mondjak, tajpan – felelte szomorúan McFay. – Már ha kérdésnek szánta.

Struan lassan bólintott. – Megint kapott tõle levelet?

– Igen. Sajnos, az Ocean Witch nem hozott jó híreket.

– Üljön le, Jamie. Mit ír anyám?

– Sajnos csak az utolsó parancsait ismétli, hogy segítsek Hoag doktornak meggyõzni magát, hogy azonnal menjen haza. És megismételte, hogy a hó végével ki vagyok rúgva.

– Ezzel ne is törõdjön. Megírta neki, hogy maga a tajpannak engedelmeskedik, nem neki? Megírta?

– Meg.

– Jó, mert megírtam én is. Ez a téma be van fejezve. Biztos elkerülték egymást a leveleink. – Struan rágyújtott egy manilaszivarra. Észrevette, hogy remeg a keze. – Maga sosem dohányzott?

– Nem, egyszer megpróbáltam, de nem ízlett.

– Ezt a kirúgást, ezt az ostobaságot felejtse el. Mi a többi rossz hír?

– Elõkészítettem minden anyagot és újságcikket, bármikor hozhatom, ha kéri. Az üzleti élet romokban hever. Elvesztettük a Racing Cloudot, már rég meg kellett volna érkeznie San Franciscóba.

– Hogy a fene egye meg! – A Racing Cloud a Struan cég huszonkét klippere közé tartozott. A klipperek, a tengereknek ezek a háromárbocos királynõi hosszú távon sokkal gyorsabbak voltak, mint a nehézkes gõzhajók, amelyeknek rengeteg szenet kellett magukkal vinni. A Racing Cloud rakománya tea, selyem és fűszer volt, amelyeknek ára most az amerikai polgárháború miatt csillagászati magaslatokba emelkedett – fõleg akkor, ha a délieknek szállították. – Gondolom, a biztosítás nem fedezi.

– Sajnos nem. Sose fedezi, még a Lloyd-féle sem. Még az is lehet, hogy a háborús záradékra hivatkoznak. Amerika hadizóna.

– Ajíjje, akkor ez rengetegbe kerül. Na és a legénység! Nagy kár értük. Caradoc volt a kapitánya, ugye?

– Igen. Valószínűleg belefuthattak egy hurrikánba. Hawaiiról jelentették, hogy már többet is tapasztaltak, bár idén a szokásosnál késõbb jelentkeztek. A második tiszt az unokaöcsém volt, Duncan McGregor.

– Részvétem. – Struan még jobban elkomorult. Az íróasztalára pillantott, amelyen ott állt az elixir. Jó lenne tudni, hogy ezek a hurrikánok elnyelték-e a Savannah Ladyt is? Odaveszett-e az ifjú Pedrito Vargas és az ötezer puskára vonatkozó rendelésünk, gondolta szórakozottan. Errõl eszébe jutott valami. – Ezek az ágyúk ott Mirs-bayben... Ugye nem tõlünk származnak?

– Tudomásom szerint nem – válaszolta McFay; hasonló kérdésekre ez volt a szokásos válasz. A kínai kereskedõknek eladott nagyobb fegyvertételekrõl mindketten tudtak: ezek a kereskedõk mindig a mandzsu kormányt képviselték. Hogy a Kantonba vagy Sanghajba leszállított fegyverekkel mi történt, az már nem tartozott az eladókra.

Ötven mexikói dollárban le merném fogadni, hogy ilyen vagy olyan formában, de tõlünk származott, gondolta Struan. Ismerte a Nemes Ház legféltettebb titkait, tudta, milyen baráti-ellenséges kapcsolat van a Nemes Ház és Tengerjáró Fehér Lótusz Vu Csoj között, tudta, hogy ez a kapcsolat még a nagyapjával, Dirk Struannal kezdõdött, és apja is fenntartotta. – Mi van még, Jamie?

Jamie McFay belekezdett a szokásos litániába. Amit vásárolni akarnak, annak mind fölfelé megy az ára, amit eladni, annak mind lefelé; matrózaik a fokozódó veszély miatt több bért követelnek: sokuk amerikai származású volt, és fennállt a veszély, hogy Amerikában erõszakkal besorozzák õket Észak vagy Dél valamelyik hadihajójára. – Folytathatnám reggelig, tajpan. Oroszország és Franciaország háborúra készül, egész Európa egy puskaporos hordó. Indiában a muzulmánok és hinduk ölik egymást, felégetik a termést. Az egész világ megbolondult. – Elhallgatott egy pillanatra. – De ami tényleg fontos és sürgõs: a Victoria Bank megint írt azokkal a papírokkal kapcsolatosan... Hamarosan lejárnak...

– Tudok róluk, ott egye meg õket a fene. A Victoria Brockék kezében van. Már így is épp elég kárt okoztak nekünk azzal, hogy finanszírozták Brockékat a hawaii cukorfelvásárlásban. Tönkre akarnak tenni minket. Hogy a rohadás jöjjön rájuk. – Struan hangja mélyebb színezetet öltött; gyomrából kezdett szétáradni a fájdalom. – Azt hiszem, én most nekilátok és befejezem a papírmunkát. Csak arra volnék kíváncsi, miért fordul ilyen nagy hirtelen a Witch.

McFay némi tűnõdés után vállat vont. – Nem tudom. Abban viszont egyetértek, hogy ami hírnek Brockékhoz köze van, az rossz hír.

A klubbeli tanácskozás a szokásoknak megfelelõen hamarosan kiabáló, káromkodó, dühös emberek gyülekezetévé alakult. A hangulat egyre fűtöttebb lett, fokozta a sok ital, mindenki egyszerre beszélt, senki sem hallgatott a másikra, bár lényegében véve mindenki ugyanazt hajtogatta.

– Hogy az Isten verne meg minden kormányt, minden mocskos adószedõt, minden hájas seggű admirálist és tábornokot, aki nem tudja, hol a helye, aki nem teszi azt, ami a dolga, aki nem figyel oda az emberek érdekeire!

– Igazad van, Lunkchurch. Szerintem...

Hogy beszélgetõtársa mit akart mondani, azt Lunkchurch már nem hallotta a felzúdulásban. Többen is kiabálni kezdtek:

– Vádoljuk be Ványadt Willie-t!

Norbert Greyforth a tanácskozás kezdete óta az ivó egyik sarkába húzódva állt, de most a tömegen keresztülfurakodva az ajtó közelében ülõ Malcolm Struan és McFay felé indult. Syborodin utána kiáltott: – Elunta, Norbert?

– Mégis mire számított, Dmitri? Ez a tajpanok dolga, mindig is az volt. Jöjjön. Jamie, legyen szíves! Jöjjön maga is... – Greyforth megint Struan fiamnak akarta szólítani Struant, de közben eszébe jutott Sir William egyértelmű és szigorú figyelmeztetése, hogy se nyilvánosan, se négyszemközt ne provokálják egymást. Ugyanakkor azonban úgy érezte, szinte égeti a zsebét Tyler Brock levele. Lenézett az ülõ Struanra, és udvariasan folytatta: – Volnának szívesek utánam jönni egy kis bizalmas beszélgetésre, eh? Dmitri, jönne maga is?

Struan arra számított, hogy Greyforth egy kurta biccentéssel elhalad elõttük. – Természetesen. Hol? Kint?

– Az irodámban, ha megfelel. – A három férfi követte. Mindhárman éberen figyeltek.

– Kifut este az Ocean Witch?

– Ki.

Syborodin megkérdezte: – Miért ez a gyors forduló, Norbert?

– Tyler utasítása. – Greyforth észrevette, hogy Struan arcán hirtelen árnyék suhan át. Elmosolyodott magában. Az irodáját átmenetileg a földszintre költöztették át, arra az idõre, amíg az emeleten kijavítják a tűz okozta károkat. A lépcsõház teljesen elfeketedett, a tetõ java része is leégett, a tátongó lyukat átmenetileg vitorlavászonnal takarták le. – Jól elintézett minket ez a rohadt tűz, de hát ilyesmi bárhol elõfordul. Szerencsére se a páncélhelyiségben, se a könyveinkben, se a raktárunkban nem esett kár. – A bõrfotelekre mutatott. – Helyezzék magukat kényelembe.

A pohárszékben italosüvegek, poharak sorakoztak egymás mellett: whisky, konyak, gin, óbor, jégbe hűtött pezsgõ. Greyforth kínai inasa készenlétben várta õket. A három vendég óvatossága fokozódott. – Mit parancsolnak?

– Pezsgõt – válaszolta Struan. A többiek is azt kértek. Struan most már jól érezte magát, az ópiumfõzet mint mindig, most is bátorítólag hatott, nemcsak a fájdalmait csillapította, de önbizalmat is öntött belé. Miután mindenkinek töltöttek, Greyforth intett a szolgának, aki meghajolt és magukra hagyta õket. – Egészség. – Dünnyögve viszonozták. Greyforth az íróasztala szélére ült; magas volt, karcsú, magabiztos.

– Itt senki sem hallgat ki minket. Mindenekelõtt beszéljünk arról, hogy mi hárman a három legnagyobb céget képviseljük. Közösen kellene panaszt emelnünk Ványadt Willie ellen. Nem mintha sokat várnék ettõl. Panaszt kell emelnünk az admirális ellen is, azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy nem az elvárható módon teszi a dolgát. Ugyanakkor véleményem szerint Struanéknak és nekünk haladéktalanul el kellene indítanunk egy kampányt a parlamentben annak érdekében, hogy Japánt egyszer és mindenkorra elintézzük. Vagy vágjunk oda a japcsiknak, és tegyük õket egyszer és mindenkorra a helyükre, vagy menjünk innen.

– Mi nem hagyjuk itt Japánt – válaszolta Struan, aminek hallatán McFay valamelyest megnyugodott.

– Mi sem hagyjuk itt – jelentette ki Greyforth. – Ezt csak azoknak a szánalmas báboknak mondjuk, a képviselõknek. – Makulátlan íróasztaláról felvett egy iratköteget, és kihúzott belõle egy lapot. – Ez a titkos levél Londonból érkezett, az egyik ottani emberünk küldte. Szeptember tizenhatodikán datálódott, az Ocean Witch hozta.

– Ez veszettül gyors – mondta mindannyiuk véleményét kifejezve McFay.

– Mi lépést tartunk a korral, Jamie. Tyler azt írta, magukat is tájékoztassam a levélrõl. Ez áll benne: „Tegnap a miniszterelnök és a pénzügyminiszter négyszemközt megállapodott, hogy a következõ költségvetési évben, a tea adóját fontonként négy pennyre emelik. A sör adója pintenként egy penny, mindenféle konyaké és importált boré egy shilling, a dohány adója a duplájára emelkedik...” – Mindannyiuknak elállt a lélegzete. – „...az importált gyapoté szintén.”

– A keservit! – robbant ki Syborodin. – Ezek megõrültek. A gyapot és a dohány az egyetlen cikk Délen, amiért készpénzt kapunk. Tudják, hogyan hat ez az amerikai polgárháborúra? És tudják, mi történik ezek után a maguk lancashire-i üzemeiben?

– Nekünk nincsenek szövödéink, szövödéik csak Struanéknak vannak. De folytatom – mondta Greyforth. – Értesüléseink szerint hamarosan elrendelik, hogy Bengáliában minden ópiumültetvényünket fel kell égetni, és...

– Jézusom! – Struan egészen megdöbbent, McFay elvörösödött, Syborodin dermedten nézett Greyforthra. – Akkor hogyan kereskedjünk Kínával, az ég szerelmére! Ópiumot ezüstért, ezüstöt...

– A parlament tojik a mi mennyei háromszögünkre – mondta rosszkedvűen Greyforth. – A képviselõ urak tesznek Ázsiára, Kínára, a kereskedelemre, nekik csak az a fontos, hogy hivatalban maradjanak. Teával akarják helyettesíteni. – Greyforth visszatette a papírlapot a többi közé, tudta, hogy a többiek oldalát majd kifúrja a kíváncsiság, mi lehet még a levélben. – Az Öreg utasított, hogy mondjam el maguknak azt is, hogy van egy informátorunk, aki elég közel áll a miniszterelnök hivatalához, és akinek a súgásai a múltban mindig igaznak bizonyultak. Ez úgy igaz, ahogy itt állok. Ez az ember most azt mondja, hogy villámgyorsan meg kell szabadulnunk ettõl a két hülyétõl. Dmitri, jó lenne, ha a maguk is löknének rajtuk egyet-kettõt. Tyler azt írja, hogy mi minden szükséges lépést megteszünk, és maguktól is ugyanezt kéri. Benne vannak?

Syborodin válaszolt: – Benne. De én ezt nem hiszem.

– Én elhiszem. – Struan eltöprengett: vajon hol állított csapdát számukra Tyler Brock, hogy isten zavarja a pokolba. Elgondolkozva emelte ajkához a poharát.

A többiek is ittak. Greyforth megint töltött, majd Struan felé fordult, arca elkomorodott. – A következõ. Ez a párbajhistória. Nekem nincs szükségem segédekre. Abban állapodtunk meg, hogy szerda hajnalban találkozunk. Elnézést kérek, de nekem ma este el kell mennem az Ocean Witchcsel, nagyon sajnálom, de ez Tyler parancsa. Úgyhogy a szerda törölve. Javaslom, hogy...

– Minek halasztgatni, elég fény van még. – Mire Struan észrevette magát, már ki is mondta. Örült, hogy ilyen gyorsan és határozottan reagált. Csend támadt, McFay elsápadt.

– Most nem. – Greyforth felvillanó szemmel és derűjét titkolva McFay és Syborodin, a két párbajsegéd felé fordult. – Javaslom, hogy halasszuk el. Állapodjunk meg, mint úriember az úriemberrel. Halasszuk el addigra, mire visszatérek, ez körülbelül három hét múlva esedékes, eh? És ha visszatértem, akár másnap is, amikor óhajtják.

– Ez azért jobbnak látszik, tajpan – mondta McFay. Struan egy percre elgondolkozott.

– Rendben – mondta végül. Nem örült, nem is volt csalódott, de örült, hogy megint odavágta a kesztyűt. Nem vette észre, hogy McFay és Syborodin megkönnyebbülten felsóhajt. Felhajtották italukat, és távoztak.

Amikor egyedül maradt, Greyforth elõvette és újra elolvasta Tyler Brock levelét. Megizzadt a tenyere. A levél elsõ része a beépített ember információjával foglalkozott. A levél így fejezõdött be:

„Kászálódjál föl az Ocean Witchre, és az elsõ apállyal induljatok, de csak te gyere, más utas ne. Hozzad a bizalmas üzleti könyveket, a japán aranybányászati szerzõdést meg minden aranyat és értéket, amit csak össze bírsz szedni. Sanghajban találkozunk titokban, ott fog elõször kikötni a Witch, bár a kapitány mindenkinek azt mondja majd, hogy Hongkongba indul. Én, Morgan meg te, amilyen gyorsan csak lehet, titokban találkozunk, senki ne tudjon róla. Mire visszatérsz Jokohamába, könnyen lehet, hogy az ágyad már annak az istenverte Malcolm Struannak a szobájában áll. Most hallottuk, hogy annak a rémes tyúkjának az apja, Bangkokba menekült, mert Macauban is mindenféle szélhámiákat és csalásokat követett el, és már a franciák is keresik, guillotine vár rá, ha előtalálják. Az asszony a legjobb kívánságait küldi. "

Kioto November 18., szombat

Már rég besötétedett. Josi és testõre közönséges gyalogos katonának öltözve, óvatos léptekkel járta az alvó, õsi fõváros kihalt utcáit, ahol a császár évszázadok óta tartotta udvarát. A város kínai módi szerint egyenes, egymást derékszögben keresztezõ utcákkal épült. A szélesen elterülõ tiltott palota és a hozzá tartozó park a város közepén volt. A magas falak mögül csak a paloták teteje látszott, a falban hat kapu nyílt. Josi elõvigyázatosan kikerülte a palotát, nem akart belefutni sem Ogama járõreibe, sem a kapukat õrzõ szamurájokba. A sogunátus táborába érkezve – nem jelezte elõre érkezését egyenesen a magánszállására ment, és nemsokára már jólesõ érzéssel nyújtózott el a gõzölgõ, forró fürdõmedencében, amelyben nyolcan is könnyen elfértek volna.

– Hány katonám van itt Kiotóban, Akeda? – kérdezte. Már kezdett magához térni a napokig tartó erõltetett menet fáradalmaiból.

A komor arcú, idõs tábornok lassan beereszkedett mellé a vízbe, a fürdõ méter mély vizébe. Az erõd legbelsõ részében voltak, minden szolgát elbocsátottak, az ajtó elé õröket állítottak. – Nyolcszázkettõ. Ezek közül nyolcvan beteg vagy sebben fekszik. Mindannyian felesküdtek rád, mindannyian megbízhatók, mindannyian lovasok. Ezenkívül van még az a tizennyolc, aki veled érkezett – mondta csikorgó hangján a tábornok. Abban a pillanatban, amint Josi megérkezett, megkettõzte az õrséget. Kemény férfi volt, a kiotói helyõrség parancsnoka, hatamoto, családja nemzedékek óta szolgálta a Toranaga klánt. – Ez nem elég ahhoz, hogy megvédjünk téged.

Az Örökség elõírásai szerint, Kiotóban ez volt az egyetlen védhetõ épületkomplexum, szükség esetén ötezer embernek is szállást tudott adni. A többi daimjó maximum ötszáz embert tarthatott, és egyidejűleg tíz daimjónál több nem tartózkodhatott Kiotóban. Érkezésüket és távozásukat szigorúan szabályozták.

– Hogyhogy nem elég? – kérdezte Josi.

– Itt a falakon belül elegendõ, de bocsáss meg, én kintre gondoltam – felelte Akeda.

– Na és a szövetségeseink? Hány daimjóra számíthatok?

Akeda rosszkedvűen vállat vont. – Nagyon nagy hiba volt ilyen kockázatnak kitenni magadat, ilyen kevés õrrel utazni, és még veszélyesebb Kiotóba jönni. Ha elõre figyelmeztetsz, eléd megyek és személyesen kísérlek ide. Ha apád élne, megtiltotta volna, hogy ilyen...

– De az apám már nem él – Josi ajkai keskeny vonallá préselõdtek. – A szövetségeseinknél tartottunk.

– Ha itt Kiotóban saját, személyes zászlód alá akarod toborozni õket, fenség, a legtöbb daimjó és a legtöbb szamuráj melléd áll. Nem csak itt, szerte az országban. Ez több, mint elég ahhoz, hogy bármit kikényszeríthess.

– Ez árulásnak is tekinthetõ lenne.

– Bocsáss meg, kérlek, de a te szinteden, nagyúr, az igazság gyakran árulás – és nagyon nehéz diadalra vinni. – Akimoto megviselt, öreg arcát mosoly derítette föl. – Az igazság pedig az, hogy ha a sogunátus zászlaja alá akarsz katonákat toborozni, akkor szinte senki sem jelentkezik. Az itteni daimjók nem állnak melléd a csósúi Ogama ellenében, legalábbis addig biztos nem, amíg õ tartja a kapukat.

– Hány szamurája van itt Ogamának?

– Állítólag több mint kétezer, csupa válogatott ember, jól megerõsített õrházakban a palota körül. – Akeda kesernyésen elmosolyodott, látva, hogy Josi szeme összeszűkül. – Mindenki tudja, hogy ezt tiltja törvény, de eddig még senki sem mert szólni Ogamának. Mióta kikergette innen azt a vén rókát, Szandzsirót meg Kacumatát, tízesével, húszasával csempészi be a katonáit. Tudod, hogy a szacumaiak hajón menekültek Kagosimába? – Az öreg tábornok mélyebbre merült a vízbe. – Ogamának állítólag tíz rí távolságon belül további két-háromezer csósúi szamurája van.

– Eh?

– Egyre szorítja a hurkot Kiotó körül, mindennap húz rajta egy kicsit. Az utcákon a járõrei az urak, kézben tartja a várost, kivéve egy-két sisicsapatot, amelyek mindenkinek nekiugranak, akirõl úgy gondolják, hogy nem tiszteli a szonnó-dzsóit. Fõleg velünk vannak így, de mindenki mással is, aki a sogunátus híve. Pedig bolondok, mert mi ugyanúgy gyűlöljük a gajdzsinokat meg a mocskos szerzõdésüket, és szeretnénk kiseprűzni õket.

– Nagy erõt képviselnek az itteni sisik?

– Igen. Állítólag megint valami nagy gaztettre készülõdnek. Egy hete rátámadtak Ogama egyik járõrére, és nyíltan árulónak nevezték Ogamát. Ogama dühöng, és azóta hajtóvadászatot folytat ellenük. Van egy...

A kopogtatásra elhallgatott. Az õrkapitány nyitott be. – Bocsáss meg, Josi nagyúr, de Ogama nagyúr követe áll a kapunál. Kéri, hogy fogadd.

A két férfi leesett állal nézett rá.

– Honnan tudja ez, hogy megérkeztem? – kérdezte dühösen Josi. – Az utolsó ötven rín álöltözékben jöttünk. Kiotóba sem jöttem be fényes nappal, inkább megvártam odakinn, míg sötét lesz. Kikerültük a sorompót, járõrrel nem találkoztunk. Itt valahol kémük van.

– Itt minálunk nincs kém – csikorogta Akeda. – Ezért a fejemmel felelek, fenség. Odakint egész légiónyi ólálkodik mindenütt, csak úgy nyüzsögnek... Ogama kémei, a sisik kémei... És te hiába öltesz álöltözéket, akkor is elég könnyű felismerni.

– Mondd meg neki, kapitány – fordult az õrparancsnok felé Josi –, hogy alszom és nem lehet zavarni. Kérd meg, hogy jöjjön vissza reggel, akkor megfelelõ tisztelettel fogadjuk.

A kapitány meghajolt és az ajtó felé lépett, de Akeda utánaszólt. – Rendelj el riadókészültséget az egész helyõrségnek.

Mikor magukra maradtak, Josi megkérdezte: – Gondolod, hogy Ogama meg merne engem itt támadni? Az hadüzenettel lenne egyenértékű.

– Hogy mit mer és mit nem, az az én gondom, fenség. A biztonságodért most már én felelek.

A víz melege most már elérte Josi csontjait, szétáradt bennük. Elengedte magát egy pillanatra, örült, hogy Akeda kézben tartja a dolgokat, megnyugtatta a jelenléte, de véleményét nem változtatta meg. Nem számított rá, hogy ilyen hamar felfedezik ittlétét. Mindegy, gondolta, a tervem akkor is jó. – Kicsoda Ogama szaladgáló kutyája? Ki a közbenjárója az udvarnál?

– Fudzsitaka herceg, a császár elsõ unokaöccse... A felesége a császári fõkamarás húga.

Josi halkan füttyentett. A tábornok savanyú képpel bólintott. – Az ilyen köteléket nehéz elszakítani.

– Nehéz. – Josi egy pillanatra elgondolkozott. – Nobuszada sógunról és Jazu hercegnõrõl mi hír?

– Körülbelül egy hét múlva várják õket.

Josi éles pillantást vetett rá. – Úgy volt, hogy csak két-három hét múlva érkeznek.

– Jazu hercegnõ utasította kíséretét, hogy térjenek rá a Tokaidóra – csikordult az öreg férfi hangja –, arra rövidebb. Látnivalóan alig várja, hogy találkozhasson már a bátyjával, hogy elévezesse a férjét, hogy minden hagyomány ellenére együtt boruljanak földre elõtte. Alig várják, hogy eltemessék a sogunátust és Ogama kezére adják.

– Tudom, hogy itt biztonságban vagyunk, öreg barátom, de azért vigyázz a nyelvedre.

– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyesmi miatt idegesítsem magam... Fõleg most, hogy a nyakad Ogama kezében van.

Josi kiüzent a szolgálólányokért, akik törülközõket hoztak, mindkét férfit megszárogatták, friss jukatába bújtatták. Josi a kezébe vette kardjait. – Hajnalban ébressz fel, Akeda, sok a dolgom.

Közvetlenül virradat elõtt a város déli peremén, Josiéktól húsz-egynéhány rí távolságra, ott, ahol a Kamagava-folyó Oszaka és a tenger felé fordul, ahol az utcák és sikátorok derékszögű merevsége már felbomlott, ahol az emberi ürülék, a sár és a rothadó vegetáció szaga már összesűrűsödött, Kacumata, a sisik szacumai vezetõje és Szandzsiro nagyúr bizalmasa hirtelen felriadt, kiugrott az ágyból, és kardját készenlétben tartva megállt a sötét szobában. Feszülten figyelt.

Nem érzékelt veszélyt. A szolgálólányok és szolgák halk neszezése, suttogó beszélgetése hallatszott a földszintrõl, tűz pattogása, zöldség aprítása, szokásos konyhai hangok. Kacumata szobája a Suttogó Fenyõk Fogadó elsõ emeletén volt. A távolban egy kutya ugatott.

Kacumata óvatosan elhúzta a sódzsit. A folyosóról még négy szoba nyílt, közülük hármat sisik foglaltak el, szobánként ketten. Az utolsó a fogadó nõi szobája volt.

Oldalt egy kis ablak az elõkertre nézett. Odalent semmi sem mozdult. Tekintete újra végigpásztázta a környéket, a kaput, az elõtte elnyúló utcát. Semmi. Még egyszer. Semmi. Aztán valami csillant, de inkább érezte, mint látta. Sziszegve, fojtott hangon kiáltotta a jelszót. Hat embere nyomban talpra ugrott, egy pillanat alatt eltűnt a szemükbõl az álom, karddal a kezükben rohantak utána, le a rozoga lépcsõn, át a konyhán, ki a hátsó ajtón. Visszavonulásuk tervszerű volt, többször is gyakorolták. Egy pillanat alatt átvetették magukat a kerítésen, máris a másik a kertben voltak, keresztülrohantak rajta, a túlsó kerítésen is átugrottak, ott egy sikátorba jutottak, azon végigrohantak, majd befordultak az alacsony kunyhók között haladó elsõ mellékutcába, amely egy zsákutca volt. Ennek végén Kacumata baka fordult, és óvatosan benyitott egy ajtón. Az éber õr lándzsahegye a torkának feszült, de rögtön vissza is húzódott.

– Kacumata-szan! Baj van?

– Valaki elárult minket! – lihegte Kacumata, és egy csósúi fiatalemberre mutatott, egy hozzá hasonlóan acélkemény férfira, aki azonban alig feleannyi idõs volt, mint õ, tizenkilenc. – Járj körül, nézz körül, aztán gyere vissza. De vigyázz, észre ne vegyenek, el ne fogjanak!

A fiatalember eltűnt. A többiek követték Kacumatát, és beléptek a kunyhóba. A kívülrõl rozogának látszó, belül azonban takaros kunyhónak számos szobája volt, mivel az épület hátsó oldala észrevétlenül más épületekhez csatlakozott. A többi szobát is sisik foglalták el, összesen húszan: mind fegyveresen, legtöbbjük sisi sejtek parancsnoka. Mindannyian ébren voltak már, készen a harcra vagy a visszavonulásra. Közülük az egyik Szumomo, Sorin húga, Hiraga jegyese volt. Némán gyülekeztek, várták a parancsokat.

Amikor a fogadóból elmenekültek, egyetlen szolgálólány sem nézett rájuk, nem törõdött fejveszett rohanásukkal, úgy folytatták munkájukat, mintha semmi sem történt volna. Néhány másodperccel késõbb, mikor az utca felõli ajtón berobbant Ogama egyik járõre, mindannyian megdermedtek. A járõr tagjai berontottak a szobákba, felébresztették a vendégeket, a lányokat és a mama-szant, mások ugyanekkor felrohantak a lépcsõn, hogy az emeleti szobákat is átkutassák. Meglepett jajveszékelés, ijedt hangok, tiltakozások, nõi sikolyok hallatszottak a fölsõ négy szobából, amelyek egy perce még a sisiknek adtak szállást. Ez is része volt Kacumata gondosan kidolgozott tervének.

Hatalmas zűrzavar és kiabálás kezdõdött. A mama-szan magánkívül volt, de legalább ennyire dühös volt a járõrtiszt, aki hangosan szitkozódva követelte, hogy azonnal mondják meg, hová lettek a roninok. Néhány szolgát pofon is vágott. Mindenki remegett, és hangosan bizonygatta ártatlanságát. Roninok? Az én tiszteletre méltó, törvénytisztelõ házamban? Soha! – kiáltotta a mama-szan. De amikor a járõr végre eltávozott és biztonságban voltak, vadul káromkodni kezdett. Lányai szintúgy. Káromkodtak a szolgák, a szolgálólányok, mindenki torkaszakadtából szidta a kémet, aki elárulta õket.

– Ki volt az, Kacumata-szan? – kérdezte Takeda, egy zömök, húsz év körüli, izmos fiatalember, akinek szinte nem is volt nyaka. Rokona volt Hiragának. Szíve még mindig hevesen vert a futástól. Kacumata széttárta a karját. – Ha megtaláljuk, karma, ha nem, az is. Ez is csak azt bizonyítja, amit már számtalanszor a fejetekbe vertem: legyetek felkészülve az árulásra, az azonnali harcra, az azonnali menekülésre. Ne bízzatok se férfiban, se nõben, csak véresküt tett sisi társaitokban és a szonnó-dzsóiban. – A szűk, zsúfolt szobában mindenki bólogatott.

– Mi hír Josi nagyúrról? Mikor támadjuk meg?

– Majd ha elõbújik a barlangjából. – Josi váratlan érkezésének híre már eljutott hozzájuk, de azzal már elkéstek, hogy útközben meglessék.

– De szenszei – szólalt meg Takeda. – Nem volna jobb mégiscsak itt megtámadni? Itt biztonságban érzi magát, és az õrsége sem olyan éber.

– Josi õrsége mindig éber, ezt sose feledjétek el. Ami pedig a környezetében és a falain belül lévõ embereinket illeti, õk parancsot kaptak, várakozzanak nyugodtan, ne fedjék fel magukat, ottani jelenlétük és az általuk szolgáltatott információ nagyon értékes, nem szabad elkótyavetyélni. Abban a valószínűtlen esetben pedig, ha Nobuszada sógunnak sikerül kimenekülnie a csapdánkból, még nagyobb szükségünk lesz rájuk.

Szavait komor mosolyok fogadták, a kezek megszorultak a kardok markolatán. A rajtaütést öt nap múlva, szürkületkor akarták végrehajtani. Ocunál, a Kiotó elõtti utolsó állomásnál akartak lecsapni Nobuszadára. Mind az Északi úton, mind a Tokaidón csak nagyon kevés olyan pihenõállomás volt, amelyet alkalmasnak tartottak arra, hogy ilyen magasztos személyek és kísérõik megszálljanak bennük. Épp ezért könnyű volt elõre kiszámítani a sógun éjszakai pihenõhelyeit, és ugyanilyen könnyű volt ezekre a helyekre jó elõre kémeket telepíteni.

Az öngyilkos akcióra kijelölt tíz sisi már ott volt Ocuban, készülõdött. A Kiotóban lapuló százhét sisi egy emberként könyörgött, hogy tagja lehessen a csapatnak. Kacumata javaslatára végül sorsot húztak. Három csósúit, három szacumait és négy toszait ért a megtiszteltetés, õk már ott voltak az Ezer Virág Fogadóban.

– Íííí – suttogta izgatottan Szumomo, a lány –, már csak öt nap, és beteljesül a szonnó-dzsói. A bakufu soha többé nem fog magához térni ez után a csapás után.

Kacumata rámosolygott a lányra. Kedvelte. Valamennyi nõi tanítványa közül ez a lány volt a legkiválóbb, ugyanúgy, ahogy a férfiak közt Hiraga. Csodálta bátorságát, erejét és ügyességét. Szumomo is önként jelentkezett, de Kacumata megtiltotta neki: értékesebb fegyvernek tekintette, mint hogy egy ilyen nagyon kockázatos akcióban veszélyeztesse. Örült, hogy Hiragát felülbírálva nem engedte haza. Szumomo beszámolt a legújabb jedói hírekrõl. Megerõsítette a szóbeszédet, miszerint a bakufu és a gajdzsinok állítólag alkut kötöttek, megerõsítette az Andzsó fõminiszter elleni sikertelen merénylet hírét, s õ is úgy tudta, hogy Utanit sikerült meggyilkolni és az udvarházát felgyújtani. Nagy fontoskodva arról is beszámolt, hogy Andzsó és Toranaga Josi között egyre szélesedik a szakadék. – Azt nem tudom, honnan származik ez az értesülés – súgta Kacumának –, csak azt tudom, hogy a mama-szantól hallottam, aki szerint olyan illetõtõl származik, akit te ismersz.

Elmesélte Sorin halálának részleteit is, Hiragáról és Orirõl azonban semmi újat nem tudott, csak azt, hogy Ori sebe jól gyógyul, mindketten a jokohamai kolónián bujkálnak, Akimotóval együtt, és Hiraga valamilyen érthetetlen ok folytán nagyon bízik egy gajdzsin tisztviselõben.

– Igazad van, Szumomo, a bakufu ezután soha többé nem fog magához térni – mondta Kacumata. – A következõ pörölycsapásunk pedig egyszer és mindenkorra véget vet a Toranaga-sogunátusnak.

Úgy tervezték, hogy Nobuszada sógun sikeres eliminálása után – Jazu hercegnõt semmiképp nem volt szabad bántani – a sisik haladéktalanul tömeges támadást indítanak Ogama fõhadiszállása ellen, megpróbálják megölni Ogamát, ugyanakkor Kacumata és mások a szonnó-dzsói zászlaját magasra emelve a kapukat rohanják meg, kikiáltják, hogy a hatalom ismét a császáré, aminek hallatán minden igazi daimjó és szamuráj azonnal engedelmeskedni fog.

– Szonnó-dzsói – suttogta a lány. Ugyanolyan magasan lobogott benne a lelkesedés lángja, mint valamennyi sisiben.

Kivéve Takedában, az egyik csósúi sisiben. Takeda nyugtalanul izgett-mozgott. – Én nem vagyok benne biztos, hogy meg kell-e ölni Ogamát. Ogama jó daimjó, jó vezetõ... Õ akadályozta meg Szandzsirót a hatalom átvételében, õ akadályozta meg ugyanebben Toszát is. Ő az egyetlen daimjó, aki tiszteletben tartja a császár parancsát, és ki akarja seprűzni a gajdzsinokat. Vagy tán nem õ az, aki lezárta a Simonoszeki-szorost? A gajdzsinok hajóival csak az ágyúinkat tudjuk szembeszegezni... Csak a csósúiak harcolnak ellenük, eh?

– Ez igaz, Takeda – mondta az egyik köztiszteletben álló szacumai sisi. – De mire hívta föl a figyelmünket Kacumata szenszei? Megmondom: arra, hogy Ogama most, miután magához ragadta a kapuk fölötti ellenõrzést, nagyon megváltozott. Ha tisztelné a császárt, most, a kapuk uraként nagyon egyszerű volna kihirdetnie a szonnó-dzsóit, és minden hatalmat visszaszármaztatni a császárnak. Mi ezt fogjuk tenni, ha elfoglaljuk a kapukat.

– Igen, de...

– Ennél egyszerűbb dolgot nem is művelhetne, Takeda. Ezzel szemben mit csinál? Csak arra használja a hatalmát, hogy az udvart a maga kényekedve szerint irányítsa. Sógun akar lenni, sógun és semmi más.

A sisiken egyetértõ moraj futott végig, majd Szumomo szólalt meg. – Kérlek, bocsáss meg, Takeda, de Ogama nagy fenyegetést jelent számunkra. Mindannyian tudjátok, hogy én szacumai vagyok. Szacumai Kacumata szenszei is. Abban mindannyian egyetértünk, hogy Szandzsiro tett hasznos dolgokat is, de a szonnó-dzsói érdekében semmit. Úgyhogy ha nem adja át készségesen és azonnal a hatalmat... Ogamára ugyanez érvényes, õ is csinált jó dolgokat, de most rossz dolgokat művel. Az az igazság, hogy ha egyszer a kapuk ura lett és ilyen közel áll a sóguni címhez, soha egyetlen daimjó sem fog önként távozni.

Ismét Takeda szólalt meg: – És ha petícióval fordulnánk Ogamához?

– Kérlek, bocsáss meg – válaszolta Szumomo –, de egy ilyen petíciónak semmi értelme. Mikor majd elfoglaltuk a kapukat, a polgárháború és a daimjók kísértésbe esése megakadályozása érdekében a kapuk elfoglalása után tovább kell lépnünk: meg kell kérnünk a császárt, hogy törölje el a sogunátust, a bakufut és minden daimjói címet.

A radikális javaslat meglepett kiáltásokat váltott ki. Takeda kifakadt: – Ez õrültség! Sogunátus és daimjók nélkül ki fog kormányozni? Kitör a káosz! Kitõl kapjuk a járandóságunkat? A daimjóktól. A daimjóké minden egyes koku rizs, övék a...

Kacumata közbeszólt. – Hagyd, hogy Szumomo befejezze, Takeda, aztán elõadhatod a mondandódat.

– Bocsáss meg, Takeda, de ez Hiraga-szan ötlete, nem az enyém – folytatta Szumomo. – Hiraga-szan mondta, hogy a jövõben a daimjók csak bábok lesznek. Jó bábok, de az igazi hatalmat szamurájok alkotta tanácsok fogják gyakorolni. Olyan tanácsok, amelyekben minden rendű és rangú szamuráj egyenlõként vehet részt, õk fognak dönteni mindenben, õk határozzák meg a járandóságukat, õk döntik el, melyik daimjó méltó a tisztségére, és hogy ki lesz az utódja.

– Ez nem fog működni, ez rossz elképzelés – mondta Takeda.

Sokan nem értettek egyet vele, a többség Szumomo véleményét támogatta, de Takeda rendíthetetlen volt. Szumomo megkérdezte: – Tényleg rossz elgondolás ez, szenszei?

– Ha valamennyi daimjó egyetért vele, jó elgondolás – válaszolta Kacumata. – Nagyon örült, hogy tanításai végre beértek és ilyen gyümölcsöt hoztak, és hogy a jövõt konszenzusokkal kikövezett úton közelítik meg. Akárcsak a többiek, õ is guggolt, keveset szólt, gondolatai az iménti menekülésen jártak: majd szétvetette a düh, hogy megint az életére törtek.

Ezúttal már nagyon közel jártak hozzám, gondolta; szájíze olyan volt, mint az epe. A háló egyre szorul körülöttem. Ki lehet az áruló? Itt kell lennie ebben a szobában. Egyetlen más sisi egység sem tudta, hogy az éjszakát a Suttogó Fenyõk Fogadóban töltöm. Itt kell lennie az árulónak. Ki lehet az? Kicsoda? – Folytasd, Szumomo!

– Én csak annyit szerettem volna még mondani... Takeda-szan, te csósúi vagy, akárcsak Hiraga-szan, mások Toszából jöttek, a szenszei és megint mások velem együtt Szacumából. Mások más birtokokról. De mi mindenekelõtt sisik vagyunk. Ebbéli kötelességünk elõbbre való, mint a család iránti kötelességünk. Az új rendben ez lesz a törvény. Ez lesz Japán elsõ törvénye.

– Hát ha ebbõl törvény lesz... – Az egyik sisi megvakarta a fejét. – Mondd, szenszei, ha a Mennyek Fia ismét hatalomra jut, tulajdonképpen mit fogunk csinálni mi mindannyian? Mihez kezdünk majd?

Kacumata Takedára nézett. – Neked mi a véleményed?

– Én azt nem fogom megérni – felelte egyszerűen Takeda. – De nem is számít. A lényeg a szonnó-dzsói.

– Néhányan egészen biztosan megérik – mondta Kacumata. – És tagjai lesznek az új vezetõségnek. De ami egyelõre ennél fontosabb: Toranaga Josi. Hogyan semmisítsük meg?

– Valahányszor kiteszi lábát a barlangjából, készenlétben kell állnunk mondta valaki.

– Természetesen – mondta ingerülten Takeda –, de ha kijön, akkor is õrök veszik körül. Kétlem, hogy egyáltalán a közelébe tudnánk férkõzni. A szenszei azt mondta, hogy a belsõ embereinknek még ne szóljunk. Kívülrõl kell végrehajtani, de az nagyon nehéz lesz.

– És ha öten-hatan támadnánk háztetõkrõl nyilakkal?

– Kár, hogy nincs ágyúnk – mondta valaki.

Ültek a derengõ fényben, lelkük mélyét kutatva. Josi magasztos célpont. De legfeljebb öt napjuk van rá. Aztán megtámadják Ogamát, ez az egyetlen módja, hogy visszaszerezzék a kapukat. Hosszas hallgatás után ismét Szumomo szólalt meg. – Egy nõ számára azért könnyebb volna beszivárogni Toranaga erõdjébe, neh? És ha egyszer bejut... – Elmosolyodott.

Felhõk takarták az eget, borongós volt a délután. Ennek ellenére a sogunátus erõdjén kívül a széles utcákon csak úgy tolongtak a városbeliek, adtak-vettek a fõbejárattal szemben nyüzsgõ piacon, narancsruhás buddhista boncok jártak közöttük, nyújtogatták elmaradhatatlan koldustálukat, szamurájok tűntek fel egyesével vagy csoportban. Ogama járõrei mindenütt ott voltak, kimonóján mind ott viselte hűbérura hímzett jelvényét. Kacumata, Szumomo és hat sisi is ott járt a tömegben: álöltözékben, nagy, széles, kúp alakú szalmakalapokban. Háziasszonyok, szolgálólányok, szolgák, utcaseprõk, hordárok, pénzkölcsönzõk, levélírók, jövendõmondók, gyaloghintók és pónik a szamurájok és az elõkelõek számára és sehol egy kerekes jármű.

A sogunátus táborának nyitott, de erõsen õrzött kapui elõtt elhaladva a rangja szerinti megfelelõ mértékben mindenki udvariasan meghajolt, aztán továbbsietett. A szinte hihetetlen hír, hogy a sógun gyámja minden pompa nélkül érkezett a városba, egy pillanat alatt bejárta az utcákat. Ráadásul azt is rebesgették, hogy minden pillanatban várható maga a félve tisztelt sógun is, a föld ura, az ország bírája, akinek személyét csaknem akkora misztérium övezte, mint magáét a Mennyek Fiáét, és aki a szóbeszéd szerint maga is az istenség egyik húgát vette el. A két értesülés hallatlan izgalmat keltett.

A szamurájok sietve ellenőrizték fegyvereiket és vértezetüket, a daimjók és legbizalmasabb tanácsadóik megremegtek a hírek hallatán, felmérték saját helyzetüket, végiggondolták, mi a teendõ és hogyan kerülhetnének el bármifajta döntõ lépést. A nagy izgalomba villámként hasított a hír: Josi nagyúr elindult Ogama nagyúrhoz!

Az állig felfegyverzett szamurájok menetének felbukkanása láttán a sogunátus erõdje elõtti utcán megállt az élet. Legelöl Josi zászlaját vitték, csukott palankinját katonák többszörös gyűrűje vette körül, mögötte még több katona jött. Látótávolságon belül mindenki a földre borult, homlokát a földre hajtotta. Az arra járó szamurájok mozdulatlanul megálltak, majd mélyen meghajolva várták, hogy a menet elhaladjon. Csak amikor Josi és emberei eltűntek, akkor tért vissza a normális élet. Kacuma és társai óvatosan követték a menetet.

Félmérföldnyivel távolabb egy hasonlóan felfegyverzett menet kígyózott ki a csósúi táborból, õk Ogama zászlaja mögött haladtak, menetüket még nagyobb tiszteletadás fogadta. A palankinban Ogama ült. Több napja jelentették már ellensége küszöbönálló érkezését, ugyanúgy, ahogy Nobuszada sógun közeledését is állandóan szemmel kísérték. Tanácsadói azt ajánlották, menjen Josi elé, és Kiotó határain kívül söpörje el, de Ogama ezt a tanácsot nem fogadta el. – Inkább megvárom. Ha egyszer már itt van, itt már nem tud elrejtõzni, innen nem tud elfutni.

A sürgõs találkozót, amit Jositól kért, tanácsadóik beszélték meg egymás között. Úgy volt, hogy a találkozóra egy semleges, üres katonai tábor udvarán kerül sor, egyenlõ távolságra Ogama és Josi fõhadiszállása között. Mindkét fél száz õrt visz magával, akik közül csak húsz jön lóháton. Ogama és Josi jól védett, páncélozott palankinban utazik. Mindegyikük egy tanácsadót visz magával, egyszerre fognak érkezni.

Két perc sem telt el belé, a kémek máris siettek, hogy megvigyék a híreket a palotába, a sisi csoportoknak és a daimjóknak: Japán két erõs embere megdöbbentõ módon ugyanabban a pillanatban, felfegyverzett kísérettel megjelent az utcán. Egy kém gyorsan megtalálta Kacumatát, megsúgta neki, hol lesz a találkozó, s mire Ogama és Josi szamurájai beléptek a semleges tábor kapuján, Kacumata és harminc embere már a közelben várakozott, hátha lehetõség nyílik egy öngyilkos merényletre.

Az udvar néhány száz négyzetméteres volt, vékony deszkafal vette körül. Az emeletes laktanyát és az istállókat szintén fából építették, már megsötétedtek a kortól. A szemben álló csapatok elfoglalták helyüket, ezalatt szolgák négy összecsukható széket vettek elõ, kinyitották és gondosan a térség közepére helyezték õket.

A két férfi egyszerre lépett ki palankinjából. Hosszú, határozott léptekkel odamentek a székekhez, és leültek. Nyomukban Akeda tábornok és Basuhiro haladt. Ogama fõtanácsadója negyvenéves, keskenyen metszett szemű, tudós szamuráj volt, családja nemzedékek óta örökletes jogon a csósúi hivatalnokok feje. Szertartásosan meghajoltak. A két vezetõ tekintete összekapcsolódott.

Josi két évvel fiatalabb volt, mint Ogama – harminchat esztendõs – és magas; Ogama alacsony, köpcös férfi volt. Josi borotválta arcát, Ogama sűrű, tömött, kékesfekete szakállt viselt. Josi származása elõkelõbb volt, de Ogamáé ugyanolyan õsi, ugyanolyan köztiszteletben álló. Könyörtelenségüket, nagyravágyásukat, titkolózásukat illetõen mindketten egyformák voltak. Szórakozottan végigcsinálták a kötelezõ bókokat és az udvarias kérdéseket, manõvereztek, várták az igazi kezdetet. Keze mindkettejüknek könnyedén kardja markolatán nyugodott.

– Kellemes meglepetés az érkezésed, Josi nagyúr.

– Magamnak kellett jönnöm, hogy meggyõzõdjek róla, igazak-e a szóbeszédek.

– Miféle szóbeszédek?

– Például az olyanok, amelyek szerint csósúi katonák megakadályozzák a sogunátus törvényes képviselõit, hogy elfoglalják a kapuk körüli pozíciójukat.

– Szükséges intézkedés az Istenség védelme érdekében.

– Nem szükséges, és tiltja a törvény.

Ogama felnevetett. – Az Istenség jobban örül, ha én vigyázok rá, mint ha a vének áruló tanácsa, amely kívánsága ellenére aláírta a gajdzsinokkal kötött egyezményt, sõt továbbra is tárgyal velük, holott az Istenség úgy kívánja, hogy seprűzzük ki az országból õket. – Basuhiro felé intett. – Kérlek, mutasd meg Josi nagyúrnak.

Az irattekercsben, amelyet maga a császár írt alá, egyebek közt ez állt: „Óhajtom, hogy arra az időre, míg a gajdzsinokkal kapcsolatos zavaró ügy nem rendeződik, Csósú nagyura vegye át a kapuk fölötti parancsnokságot."

– Nem az Istenség szférájába tartozik, hogy ideiglenes ügyekben határozzon. Ez .a törvény. Meg kell kérjelek, vonulj vissza.

– Törvény? Te Toranaga törvényérõl beszélsz, a sogunátus törvényérõl, amelyet a te családod erõltetett ránk. A császárnak az isteni eredetű joga, hogy kormányozzon.

Josi ajka vékony vonallá préselõdött. – A mennyek azzal a joggal ruházták fel a császárt, hogy közvetítsen a halandók és istenek között. Lelki dolgokban. A világi ügyek mindig is a halandókra tartoztak, a sógunokra. A császár egyszer és mindenkorra Toranaga sógunra és leszármazottaira ruházta a földi ügyekkel való foglalkozás jogát.

– Mert kényszerítették rá.

– Én pedig ismétlem: ez az ország törvénye, ez az a törvény, amely két és fél évszázadon keresztül fenntartotta az országban a nyugalmat.

– Ez a törvény már nem érvényes. – Ogama felmutatta az irattekercset. – Amibe az elõzõ császár kényszerűségbõl beleegyezett, azt a mostani császár szabad akaratából eltörölte.

Josi hangja még halkabb, még fenyegetõbb lett. – Tévedés. A Mennyek Fiát nyilvánvaló módon félrevezetik.

– Engem vádolsz? – Mind a négy férfi megszorította kardja markolatát.

– Csak arra szeretnék rámutatni, Ogama nagyúr, hogy ez az okmány, amelyet a kezedben tartasz, hamis információ alapján született, és nem felel meg törvényeink elõírásainak. A Magasztost ambiciózus férfiak és nõk veszik körül, ezért biztosított állandó jogokat Toranaga sógunnak és a sogunátusnak, hogy vezérelje õt minden olyan ügyben, amely... – Felharsanó nevetés szakította félbe Josi szavait. Ogama kacagott fel. Az udvaron állók még idegesebbek lettek.

– Vezérelje? Azt mondtad, vezérelje? Hogy a Magasztost Andzsó Nóri, Tojama, Adacsi és az a féleszű hülye, Dzukumura vezérelje? Ostoba, kontár fajankók vezéreljék, akik kényük-kedvük szerint szavazzák le a javaslataidat? Akik a romlásba döntik az Istenek Földjét és valamennyiünket? – Ogama arca eltorzult a dühtõl. – Vagy talán Nobuszada sóguntól, a gyerektõl kellene várni az útmutatást, hogyan kaparjuk ki magunknak a gesztenyét?

– Nekünk kettõnknek nem kell várnunk, Ogama-donnó – mondta higgadtari Josi. – Beszéljük meg ezt négyszemközt.

Ogama rámeredt. Könnyű szellõ támadt, meglengette a zászlókat. – Mikor?

– Most.

Ogama egy pillanatra elvesztette magabiztosságát, tétovázott. Basuhiróra pillantott. Az alacsony férfi elmosolyodott. – Én azt hittem, fontos ügyeket nyíltan kell megbeszélni, nagyúr, nem mintha szerény tanácsomnak bármi értéke is lenne. A négyszemközt kötött megállapodásokat néha félremagyarázzák a felek. Ezt a szabályt még tisztelt atyád állította fel.

Ogama szeme ismét összekapcsolódott Josiéval. – Mi ez az egész? A sógun ellátogat a császárhoz, hogy földre boruljon elõtte, hogy a tanácsát kérje... Ilyen még nem volt, ez élesen ellenkezik az egész Toranaga-rendszer lényegével. Eh? És ami még rosszabb, aláássa annak lehetõségét, hogy a Mennyek Fia bármifajta megállapodást kössön a... jövõbeli vezetõkkel, mivel természetesen halandók fognak kormányozni, eh?

– Négyszemközt, Ogama-donnó.

Ogama tétovázott; megviselt arcában ide-oda villant sötét szeme. Önmaga ellenére, annak ellenére, hogy tudta: a vele szemben ülõ férfi gyakorlatilag az egyetlen az országban, aki talán tud annyi embert a zászlaja alá toborozni, amennyivel megakadályozhatja, hogy elérje áhított célját, élvezte a szócsatát, élvezte, hogy szemtõl szemben találkozhat vele. Elbocsátólag intett Basuhirónak, aki bár látható helytelenítéssel, de azonnal engedelmeskedett. Akeda meghajolt, és õ is távolabb ment, de még éberebben figyelt: árulásra számított.

– Szó ka?

Josi kissé elõrehajolt, és még az eddiginél is halkabban, ajkát alig mozgatva beszélt, hátha Basuhiro, aki ugyan hallótávolságon kívülre ment, tud szájról olvasni. – A ródzsú négy-egy arányban leszavazta javaslatomat, hogy a sógun ne keresse fel a császárt. Ez a látogatás természetesen komoly tévedés, de Andzsó ezt nem képes felfogni. A jelenlegi ródzsú minden kérdésben úgy szavaz, ahogy Andzsó akarja. Nobuszada, amíg el nem éri a tizennyolcadik életévét, csak báb. Addig még két év. Két év múlva sokat változtathat a dolgokon. De problémákat is okozhat. Választ adtam a kérdéseidre?

Ogama a homlokát ráncolta, megdöbbentette, hogy ellensége nyílt lapokkal játszik. – Te az imént azt mondtad, hogy négyszemközt akarsz velem beszélni, Josi-donnó. Mi az, amit bizalmasan akarsz közölni? Te is nagyon jól tudod, hogy ami itt elhangzik, azt utána mindketten megbeszéljük a tanácsadóinkkal.

– Vannak bizonyos titkok, amelyek jobb, ha csupán a vezetõk között maradnak... – Josi óvatosan hozzátette: – Amelyeket jobb, ha nem osztanak meg bizonyos hűbéresekkel.

– Eh? Ezzel meg mire akarsz célozni?

– Vannak kémeid, hűbéreseid a váramban, neh? Különben honnan tudtad volna, mikor érkezem? Talán sejted, hogy nekem is vannak itt embereim, kémeim.

Ogama arca még jobban elkomorult. – Miféle titkokról akarsz beszélni?

– Olyanokról, amelyeket meg kell beszélnünk. Például arról, hogy Andzsó nagyon beteg, és egy éven belül meghal vagy kénytelen lesz lemondani. – Josi látta, hogy Ogama szemében érdeklõdés villan. – Ha bizonyítékot akarsz, elmondhatom, hogyan tehetnek rá szert a kémeid.

– Rendben van, köszönöm – felelte Ogama. – Kíváncsi vagyok, mivel tudod igazolni ezeket a kellemes híreket? Tehát?

Josi még jobban lehalkította hangját. – Ha szövetségesek lennénk, még ebben az évben könnyen ki lehetne neveztetni téged a ródzsúba. És ha mi ketten összefogunk, azt is eldönthetjük, ki legyen a másik három.

– Kétlem, hogy valaha is egyetértésre tudnánk jutni, Josi-donnó – felelte kesernyés mosollyal Ogama. – Se a ródzsú dolgában, se abban, hogy melyikünk legyen a tairó.

– Én akkor is rád fogok szavazni.

– Miért tennél ilyen ostobaságot? – kérdezte értetlenül Ogama. – Te is tudod, hogy abban a pillanatban szétzúznám a sogunátusodat.

– Abban a formájában, ahogyan ma működik, szerintem is le kell rombolni. Ha rajtam állna, rögvest meg is tenném. Ha rajtam állna, azonnal reformokat vezetnék be, és haladéktalanul létrehoznék egy olyan tanácsot, amelynek minden daimjó a tagja, beleértve a külsõ nagyurakat is. – Josi látta, hogy Ogama érdeklõdése fokozódik, s érezte, hogy nyerni fog. – De egyenlõre nem tehetek semmit. Várnom kell, amíg Andzsó le nem mond vagy meg nem hal.

– Miért vársz, eh? Ha Andzsó ilyen nagy szálka a szemedben, távolítsd el. Mindketten a jedói várban laktok, nem?

– Ez polgárháborút robbantana ki, ez pedig nem szándékom, ezt egyetlen daimjó sem akarja. Abban egyetértek, hogy a sogunátust és a bakufut radikálisan át kell szervezni... Ebben mindketten nagyon hasonló nézeteket vallunk. A te támogatásod nélkül azonban semmiféle reformot nem tudok bevezetni. – Josi vállat vont. – Hiszed vagy sem, de ez most egy ajánlat.

– Ha Andzsó nem áll az utadban – felelte Ogama –, azt teszel, amit akarsz. Megkörnyékezheted Szandzsirót vagy azt a toszai hülyét, esetleg mindkettõt... Eh? Ha így hármasban összefogtok ellenem, könnyen lehet, hogy végeztek velem. Akkor azután egymásra uszítod õket, és tiéd a hatalom. – Ogama arca mosolygásra húzódott, bár ez inkább vicsorgás volt, mint mosoly. – De még ennél is valószínűbb, hogy õk ketten együtt maradnak, és téged intéznek el.

– Ez sokkal valószínűbb, úgyhogy azt javaslom, hozzám csatlakozz, és ne hozzájuk. Ha mi ketten egymás mellett állunk, elõször is szétzúzzuk Toszát.

Ogama ismét felnevetett kurta, kesernyés nevetéssel. – Azért az nem olyan egyszerű... Szandzsiro és a szacumai csapatai rögtön Tosza segítségére sietnének. Szandzsiro sose tűrné el, hogy szétzúzzuk Toszát. Tudja, hogy akkor egyedül maradna, és rögtön ellene fordulnánk. Ezt nem tűrné. Egy kettõnk közötti szövetségrõl nem is szólva. Gyűlölik egymást, de nem lehet megosztani õket. Igen, végül legyõznénk õket, de egy hosszú háborút egyikünk sem bírna könnyedén... Fõleg így nem, hogy a kirablásunkra ácsingózó gajdzsinok már itt állnak a partjainknál.

– Hagyjuk most egy percre a gajdzsinokat. Egyelõre csak annyit mondok, hogy ellenzem az egyezményt, szeretnék kiseprűzni minden gajdzsint, szeretném végrehajtani a császár kívánságát, szeretném eltávolítani a véneket, és szeretném a bakufu legtöbb tisztviselõjét elbocsátani.

Ogama hitetlenkedve meredt rá. – Ilyen bizalmas, életveszélyes gondolatok ilyen nyíltan kimondva nem maradnak sokáig titokban. Már ha igazak.

– Igazak. Ezért beszélek most veled négyszemközt. Az én célom Japán megmentése. Titkos szövetséget ajánlok. Mi ketten együtt minden hatalmat meg tudunk szerezni. Te jó vezetõ vagy, tiéd a Simonoszeki-szoros, de amíg nem építünk egy ugyanolyan flottát, amilyen a gajdzsinoké, és amíg nem modernizáljuk a hadseregünket... Az ágyúid önmagukban nem tudják feltartóztatni a gajdzsin hajóhadat. Gajdzsin hajókra, ágyúkra és puskákra van szükségünk.

– Valóban?

– Öt fõ tényezõ van. Egy gyenge, ostoba, elavult sogunátus, amelyet egy még elavultabb, ostoba bakufu támogat. Másodszor: a nemzet meg van osztva. Harmadszor: modernizálni kell a hadsereget, mielõtt a gajdzsinok ugyanúgy rabszolgasorba kényszerítenek minket, mint Kínát. Negyedszer: a sisik egyre növekvõ befolyásának megtörése. Az ötödik Jazu hercegnõ.

– Az elsõ néggyel egyetértek. De Jazu hercegnõ miért gond?

– Nobuszada elkényeztetett, ostoba gyerek, és szerintem az is marad. Jazu hercegnõ viszont erõs, tanult, ravasz nõ.

– Akkor is csak egy nõ – mondta ingerülten Ogama. – Se hadserege, se pénze, és ha egyszer anya lesz, minden energiáját a gyermekeire fogja fordítani. Vizeskancsóban látsz tüzet.

– De a férje állítólag impotens.

– Tessék?

– Az orvosai megsúgták. Megsúgták azt is, hogy Nobuszada teljesen Jazu hatása alá került... Hidd el nekem, ebbe a lányba annyi akaraterõ és gonoszság szorult, mint egy farkaskamiba. Ez az egész látogatás is az õ ötlete. Azért csinálta, hogy Nobuszadát, és Nobuszadán keresztül az egész sogunátust az udvari talpnyalók kezére játssza, akinek nincs világi tapasztalatuk, félrevezetik a Magasztost, és az egész országot zátonyra futtatják.

– Ezt Jazu sosem fogja tudni keresztülvinni – ingatta fejét Ogama. – Ilyen õrültségbe egyetlen daimjó sem megy bele.

– Elsõ lépés a látogatás. A második: a sógun átköltözik a palotába. Onnantól kezdve aztán bátyja, a császár sugallataival megtámogatva minden utasítás Jazu hercegnõ tányérnyalóin keresztül érkezik, akik közül egyik Fudzsitaka herceg.

– Ezt nem hiszem!

– Fudzsitaka ezt természetesen nem hajlandó beismerni, de hamarosan be tudom neked bizonyítani, hogy valójában nem neked dolgozik, hanem ellenünk. – Josi továbbra is halkan és nagy meggyõzõ erõvel beszélt. – Amint Nobuszada átköltözik a császári palotába, onnantól kezdve Jazu hercegnõ uralkodik. Ezért jelent õ problémát.

Ogama felsóhajtott és hátradõlt ültében; mérlegelte ellenfele szavait, azon gondolkozott, mennyire bízhat meg benne. Egy titkos szövetség alkalomadtán hasznos lehet... – A Jazu-féle problémát a házassága felbontásával lehet megoldani – mondta halkan. – A császár amúgy is csak elég nehezen egyezett bele, eh? Lehet, hogy örömmel fogadna egy ilyen kérést. Ha pedig Jazu hercegnõt semlegesíted, sok olyan daimjó támogatását is visszaszerzed, akik a császári ház és a Toranaga klán ilyen kapcsolatát tiszteletlenségnek tartják... Én egyébként nem – tette hozzá sietve, látva, hogy Josi elvörösödik. Egyelõre nem szándékozott nyíltan összecsapni vele, döntés elõtt többet akart hallani.

Josi némi hallgatás után bólintott. – Jó ötlet, Ogama-donnó. Nekem is megfordult már a fejemben. – Valójában nem tartotta jó ötletnek. Minél többet gondolkozott rajta, annál kényesebb műveletnek tűnt. – Kitűnõ.

Az udvar túloldalán egy ló nyugtalanul felágaskodott és felnyerített. Mindkét férfi szótlanul várta ki, míg egy katona lecsillapította. Ogama legtitkosabb szívében azon tűnõdött, hogy ha majd eliminálta Josit – és aztán ugyanazzal a lendülettel Nobuszadát meg a többi Toranagát s szövetségeseiket – és sógun lesz, az örökség részeként átvegye-e Jazu hercegnõt is. Olyan nõ még nem született, aki nekem problémát okozott volna. Jazu olyan gyorsan potyogtatná a gyerekeket, hogy még az istenek is elmosolyodnának.

– Mit javasolsz hát? – kérdezte. Fejében egymás után villantak fel a ragyogó lehetõségek, amelyeket egy átmeneti szövetség megnyithatott elõtte.

– Titokban megegyezünk, hogy mától kezdve egyesítjük az erõinket és befolyásunkat – felelte Josi. – Kidolgozunk egy tervet: elõször is szétzúzzuk a sisiket, másodszor: semlegesítjük Andzsót és Szandzsirót, harmadszor: meglepetésszerűen lerohanjuk Toszát. Ez a három legfontosabb teendõ. Abban a pillanatban, amint Andzsó meghal vagy lemond, én téged javasollak a helyére a ródzsúba. Ezzel egyidejűleg Dzukumura lemond, a mi emberünket ültetjük a helyére, olyan embert, aki mindkettõnknek megfelel. Három a kettõ ellen leszünk. Tojamát megtartom, Adacsi helyére a te emberedet ültetjük be. Amikor pedig majd szavazásra kerül sor, én arra szavazok, hogy te legyél a tanács vezetõje.

– Tairói méltóságban.

– Épp elegendõ, ha te leszel a tanács fõminisztere.

– Nem biztos. És mit kérsz viszonzásul?

– Mostantól kezdve Tosza és Szacuma az ellenségünk. Mindent elkövetsz annak érdekében, hogy alkalmas pillanatban meglepetésszerűen megtámadjuk Toszát. A birtokait felosztjuk.

– Mivel Tosza ma a külsõ körhöz tartozik, a földjeit egy külsõ nagyúrnak kell adni.

– Ez nem olyan biztos – felelte könnyedén Josi. – Beleegyezel, hogy sosem kötsz olyan szövetséget Toszával vagy Szacumával, amely ellenem vagy a sogunátus ellen irányul. Ha pedig, pontosabban szólva: amikor majd Szacuma és Tosza külön vagy együtt rád támad, megígérem, hogy azonnal jelentékeny erõvel sietek a támogatásodra.

– Mi van még? – kérdezte közömbösen Ogama.

– Beleegyezel, hogy nem fordulsz ellenem, ahogyan én is megígérem, hogy nem fordulok ellened.

– Aztán?

– Mostantól kezdve mindketten elkezdünk munkálkodni a házasság felbontása érdekében.

– Aztán?

– Végül a kapuk. Holnaptól kezdve a kapuk fölötti uralmat visszaadod a törvényes erõknek, a sogunátusnak.

Ogama elkomorodott. – Már mutattam neked az irományt, amely szerint én vagyok a Magasztos törvényes képviselõje.

– A dokumentum természetesen a megfelelõ módon van aláírva, de ez az aláírás egy sajnálatos félreértés eredménye.

– Bocsáss meg, de itt nincs semmi félreértés.

– A kapuk fölött a sogunátusnak kell rendelkezni.

– Ez esetben nemigen van mirõl tárgyamunk.

Josi sóhajtott, a szeme résnyire szűkült. – Ebben a sajnálatos esetben egy új sugallat fog érkezni a császártól: mégpedig az, hogy hagyd ott a kapukat, és minden embereddel együtt távozz Kiotóból.

Ogama állta Josi jeges tekintetét. – Ezt kétlem.

– Én, Toranaga Josi viszont biztosítlak felõle. Nobuszada sógun és felesége hat-hét nap alatt ideér a palotába. Mint gyámja, bármikor bemehetek hozzá. És Jazuhoz is. Mindketten be fogják látni az érvelésem helyességét. A kapuval kapcsolatosan ugyanúgy, mint sok mással is.

– Miféle mással?

– A kapu nem lesz probléma számodra, Ogama-donnó. Megígérem, hogy nem fogom a szemedbe vágni, és hálásan elfogadom felkérésedet, hogy vegyem át a kapuk õrzését. Miért olyan nagy gond ez? A kapuk csak jelképek. Amíg Andzsó el nem távozik, tartsd fenn az ország rendjét és békéjét. Andzsó távozásáig a sogunátusnak a helyén kell maradnia.

Ogama tétovázott, nem tudta, mit tegyen. Azt tudta, hogy Josi könnyűszerrel ki tud ügyeskedni egy újabb sugallatot, amit kénytelen lenne végrehajtani. – Egy hónap múlva választ adok.

– Bocsáss meg, a mától számított hatodik nap dele a legvégsõ határ.

– Miért?

– Nobuszada öt nap múlva Ocuba ér. A hatodik nap estéjén belép a palotába. Nekem addigra – átmenetileg – át kell vennem a kapukat. – Josi hangja nagyon barátságos és udvarias volt.

Összekapcsolódott a tekintetük. – Meggondolom a szavaidat, Josi-donnó – mondta hasonlóképpen udvariasan Ogama, és meghajolt, Josi viszonozta. Mindketten visszamentek a gyaloghintójukhoz.

Az udvaron állók megkönnyebbülten felsóhajtottak: elmaradt a vérfürdõ, amitõl tartottak.

November 23., péntek

Ocuban hajnal óta egyre fokozódott a sürgés-forgás és az izgalom, egyre nagyobb félelemmel és áhítattal készülõdtek a mérhetetlenül magasztos vendégek, Nobuszada sógun és Jazu hercegnõ estére várható látogatására. A falu lakói már hetek óta egyebet sem tettek, mint söpörték az utcákat, kifestették, takarították a házakat, a kunyhókat, a tereket, kijavították a tetõket, a falakat, megtisztogatták a kutakat, gondosan megnyesték a kerti sövényeket, a sódzsikat, tatamikat újra cserélték. Az Ezer Virág Fogadóban, egész Ocu legnagyobb és legkitűnõbb fogadójában szinte halálfélelem uralkodott.

Ez az állapot még akkor kezdõdött, amikor kitudódott, hogy a magasztos utazók, akik eredetileg a közeli Szakamotóban, a sogunátus egyik kastélyában óhajtottak volt megszállni, mégis a fogadót választották.

– Mindennek tökéletesnek kell lennie! – nyüszítette a mérhetetlenül megtisztelt tulajdonos, aki úgy érezte: hajszálon függ az élete. – Bármi, ami nem lesz a lehetõ legtökéletesebb, korbácsbüntetést von maga után, legyen a bűnös férfi, nõ vagy gyerek! Errõl a ma esti óriási megtiszteltetésrõl még nemzedékek múltán is beszélni fognak... Szájról szájra adják majd a történetet, hogy sikerült-e teljesíteni feladatunkat, vagy kudarcot vallottunk. A magasságos sógun nagyúr a maga teljes dicsõségében és kíséretével, és a felesége, a Magasztos húga, okó...

Késõ délután õreitõl és tanácsadóitól körülvéve a lefátyolozott arcú Nobuszada sógun kilépett gyaloghintójából, s a hercegnõtõl, annak testõreitõl, szolgáitól és udvarhölgyeitõl kísérve belépett a fogadó számára elkülönített részének kapuján. A sógun szállása körül negyven hagyományos módon épített, megemelt padozatú kis ház állt. A fedett verandák sok helyen egymásba értek, tetszetõs, zegzugos folyosót alkottak. A kertben tiszta vizű kis tavacskák és források fölött hidak íveltek át. A füvet mintha szálanként nyírták volna.

A sógun szobája meleg volt és makulátlan, a padlót vadonatúj tatami borította, a parázstartót alig egy órája fényesítették újra. Nobuszada fáradtan és ingerülten ledobta fátyolos kalapját és felsõruháit. Mint mindig, a palankin ezúttal is fárasztotta, kényelmetlenül utazott. – Máris utálom ezt a helyet – szólt oda fõkamarásának, aki homlokát a padlóhoz érintve ott térdelt a szolgálólányok sora mellett. – Olyan szűkös itt, és bűzlik az egész. Minden tagom sajog. Kész a fürdõ?

– Igen, fenség, minden a rendelkezésedre áll.

– Na végre, ez már Ocu – mondta az udvarhölgyeivel együtt besietõ Jazu hercegnõ. – Holnap már otthon leszünk, minden csodálatos lesz. – Ledobta köpönyegét és óriási, fátyolos kalapját. Szolgálólányok ugrottak, hogy felvegyék. – Holnapra otthon leszünk, fenség! Érdemes volt kihagynunk néhány állomást, neh?

– De igen, Jazu-csan, ha te mondod – mosolygott a hercegnõre Nobuszada. Gyorsan hatott rá felesége lelkesedése.

– Majd meglátod, mennyi barátunk van ott. Kuzinok, nénikék, bácsikák, nõvérek, a kis húgom, drága féltestvérem, Szacsi, idén lesz kilencéves... – Jazu boldogságában megperdült a sarkán. – És rajtuk kívül több száz közeli rokon! És néhány nap múlva megismered a császárt! Meglátod, öccseként fog köszönteni, minden problémádat megoldja, és attól fogva boldogan élünk. Hideg van itt benn! Miért nincs minden elõkészítve? Hol a fürdõ?

Fõkamarásuk, egy termetes, ötven év körüli, õszülõ hajú, kevés fogú, nagy tokájú férfi már napok óta itt várta az utasokat. Különlegesen képzett szolgálólányokat és szakácsokat vitt magával, hogy elõkészítse a fenségek szállását, a különleges ételeket és gyümölcsöket, a sok fényezett rizst, mindazt, amit a sógun kényes gyomra megkívánt és a hercegnõ megkövetelt. A szobákban mindenütt ikebanamesterek által készített gyönyörű virágkompozíciók álltak. A fõkamarás ismét meghajolt, magában vadul szidta a hercegnõt. – Vannak még elõkészítve parázstartók, császári fenség, a fürdõ készen van, könnyű étkezésed és Nobuszada sóguné már meg van rendelve, a vacsora szintén. Az elképzelhetõ legkitűnõbb...

– Emiko, a fürdõnket!

Jazu fõudvarhölgye nyomban végigvezette úrnõjét egy folyosón. Udvarhölgyek és szolgálók egész csapata kísérte õket, mint egy királynõt. Nobuszada villámló tekintetet vetett a kamarásra, és toppantott apró lábával. – Hát ki vagyok én, hogy megvárakoztassanak? Azonnal vezess a fürdõbe, és hívasd a masszírozónõt, hogy jöjjön, dögönyözze meg a hátamat. És intézkedj, hogy ne legyen zajongás. Megtiltok mindennemű zajt.

– Igenis, fenség. A kapitány naponta kiadja ezt a parancsot. A masszírozónõt azonnal küldöm a fürdõházba. Szako lesz a....

– Szako? Ő nem olyan jó, mint Meiko. Hol van Meiko?

– Bocsáss meg, fenség, de beteg.

– Akkor mondd meg neki, hogy napszálltára gyógyuljon meg! Nem csodálom, hogy beteg, én is beteg vagyok. Ez az egész rémes utazás! Baka! Hány napja vagyunk úton? Szerintem legalább ötvenhárom. Nem értem, mire való ez a nagy sietség. – A kíséret kapitánya a kertben várta a kamarást. Harmincéves, szakállas férfi volt, remekül képzett, köztiszteletben álló kardvívómester. A helyettese rohant oda hozzá.

– Mindent õrzünk, uram.

– Helyes. Gondolom, már volt idõtök begyakorolni – mondta a kapitány fáradt és ideges hangon. Mindketten könnyű útipáncélt és páncélsisakot viseltek, sogunátusi zubbonyt és nadrágot, övükbe tűzve két kardot. – Már csak egy nap... Még mindig alig hiszem el, hogy a ródzsú és a gyám belement ebbe a veszedelmes kalandba – mondta a kapitány.

Adjutánsa naponta végighallgatta ezt a panaszt. – Igenis, kapitány úr. És végre több százan leszünk.

– Még az is kevés. Soha nem vagyunk elegen. Nem is lett volna szabad eljönnünk. És a karma az karma. Nézd meg az embereket, gondod legyen rá, hogy pontos legyen az õrségváltás. A lovászmesternek meg szólj, hogy nézze meg a csõdörömet, a bal lábával van valami, lehet, hogy felhasadt a patája. – Japánban abban az idõben ismeretlen volt a lovak patkolása. – A sorompónál majdnem megbokrosodott. Ha intézkedtél, gyere vissza és jelents. – A kapitány segédje elsietett.

A kapitány a szokásosnál elégedettebb volt. Már körüljárta a fogadót, megnézte a hatalmas kertet, a magas bambuszkerítést, fõleg azt a körzetet, ahol a sógun és kísérete szállása volt. Megállapította, hogy a házcsoport könnyen védhetõ. Más utazókat erre az éjszakára nem engedtek be a fogadóba. Meggyõzõdött róla, hogy az õrség ismeri a jelszót, és hogy az elsõ õrök már a helyükön állnak. Hívatlanul senki sem közelíthette meg öt méternél jobban a sógunt és a feleségét, fegyverrel pedig soha senki semmiképpen, kivéve a gyámot, a ródzsú tagjait és a kapitányt, illetve a kíséretében lévõ õröket. A törvényt mindenki jól ismerte. Megszegõit halállal büntették hacsak maga a sógun nem gyakorolt kegyelmet.

– Jó estét, kamarás! Van valami változás?

– Nincs, kapitány. – Az öregember sóhajtott és megtörölte homlokát; csak úgy remegett a tokája. – A fenségek szokás szerint fürdõt vesznek, aztán szokás szerint lepihennek. Az igazi fürdõjüket és masszázsukat szokás szerint napszálltakor veszik, utána szokás szerint együtt vacsoráznak, játszanak egy-két parti gót, majd lefekszenek. Minden rendben?

– Itt igen. – A kapitánynak százötven szamuráj állt rendelkezésére, bármelyik pillanatban odakiálthatta õket az udvarra. A magas kerítés egyetlen bejáratát, egy árok fölött átívelõ tetszetõs hidat, tíz ember őrizte. A kerítés körül tízlépésenként szamurájok õrködtek. Az Ezer Virág Fogadó közvetlen közelében lévõ szálláshelyeken és fogadókban további hatszáz szamuráj várakozott. A környezõ kertekben és utcákon macskaléptű járõrök jártak: a szamurájok neszezése dühítette volna a hercegnõt, s következésképp a férjét.

Az égen felhõk gyülekeztek, az erõtlen, homályos fényű nap nem érte el a horizontot, a felhõket erõs szél hajszolta. Hideg volt és még hidegebb idõ ígérkezett. A kertben szolgák álltak égõ lámpásokkal, fényük megmegcsillant a kis tavakon és az e hatás elérése érdekében benedvesített sziklákon.

– Gyönyörű! – mondta áhítatosan a kapitány. – Talán ez a legszebb, bár a többi fogadó kertje is szép volt.

Elõször vett részt ilyen utazáson. Egész eddigi életét a jedói várban vagy közvetlen közelében, Nobuszada és az elõzõ sógun közvetlen környezetében töltötte. – Ezzel együtt nyugodtabb lennék, ha a sógun és felesége a szakamotói kastélyban éjszakázna. Ragaszkodnod kellett volna hozzá.

– Próbáltam én, kapitány, de... a hercegnõ döntött.

– Nagyon boldog leszek, ha végre odaérünk és a palota falain belül leszünk, és még boldogabb leszek, ha a fenségekkel együtt ismét otthon leszünk majd a jedói várban.

– Én is – mondta a kamarás. Magában nagyon unta már urát és úrnõjét, állandó nyaggatásukat, finnyásságukat, hogy a kákán is csomót keresnek. Neki is fájt a háta, vágyott már a fürdõre, a masszázsra és fiatal barátja figyelmességére. Azt hiszem, ha én olyan magasztos lennék, mint õk, én is ilyen lennék, gondolta. – Mi a jelszó, kapitány?

– Az éj derekáig Kék szivárvány.

Kétszáz lépésnyivel távolabb, nem messze a Tokaidótól, a falu keleti szélén egy öreg, kidõlt-bedõlt ház húzta meg magát. Odabent egy csósúi fiatalember, a sisik vezére villámló szemekkel meredt a gazdára, a feleségére, négy gyermekükre, nagyapára és nagyanyára, a házigazda testvérére és egy szolgálólányra, akik kõvé meredten térdeltek az egyik sarokban. Ez volt a ház egyetlen helyisége, itt éltek, ettek, dolgoztak, aludtak. Egy lécketrecben néhány sovány csirke kapirgált idegesen.

– Jegyezd meg, amit mondtam. Nem tudsz semmit, nem láttál semmit.

– Igenis, nagyúr, természetesen, nagyúr! – nyüszítette az öregember.

– Fogd be a szád. Forduljatok a fal felé, és hunyjátok be a szemeteket. Vegyétek le az öveteket, és kössétek be vele a szemeteket. – Engedelmeskedtek. Azonnal. – Szaigo tizennyolc éves volt, magas, erõs felépítésű, férfias jelenség. Olyasféle rövid, fekete zubbonyt és nadrágot viselt, mint az Ezer Virág Fogadóban szolgálatot teljesítõ szamurájok; övében két kard, lábán szalmaszandál. Vértezete nem volt. Mikor látta, hogy a parasztok mind bekötötték a szemüket és jámboran a fal felé fordulnak, leült az ajtóhoz, s résein át kifelé kémlelve várakozni kezdett.

Jól látta a sorompót és az õrházakat. A nap még nem nyugodott le, a sorompó még nyitva állt a kései utasok elõtt. Szaigónak és embereinek sok napjába került, mire megtalálták ezt a helyet, de ez tökéletesen megfelelt. A hátsó ajtó sikátorok és ösvények útvesztõjére nyílt, tökéletes egérutat kínált. Délután abban a pillanatban, amint a sógun és kísérete áthaladt a sorompón, birtokba vette a házat.

Lépteket hallott. Kissé kijjebb húzta hüvelyébõl a kardját, aztán megnyugodott: egy másik fiatal lépett be nesztelenül, majd egy másik irányból egy újabb követte. Hamarosan nyolcan gyűltek össze a kunyhóban. Kilencedik társuk a kunyhó elõtt õrködött, a tizedik a sikátor és a Tokaidó találkozásánál állt. A tizenegyedik ember a faluban rejtõzködött, õ volt a futár, csak arra várt, hogy megvihesse a sikeres merénylet hírét Kiotóba, Kacumatának: az lesz a jel az Ogama és a kapuk ellen indítandó támadásra.

Kemény fiatalember volt mindahány. Öltözékük ugyanolyan, mint Szaigóé. Se páncélt, se semmiféle azonosító jelet nem viseltek. Korábban gosi volt mindahány, most ronin. Többé-kevésbé mindannyian egyidõsek, tizenkilenc-huszonkét évesek. Csak a tizennyolc éves Szaigo és szacumai helyettese, a tizenhét éves Tora volt fiatalabb. Szaigo jelbeszéddel utasította társait, hogy ellenőrizzék kardjaikat, surikenjeiket és többi fegyverüket. Szavakra az egész akció során nem volt szükségük. Amennyire csak lehetett, már napokkal ezelõtt mindent részletesen megbeszéltek. Mindannyian egyetértettek abban, hogy szótlanul kell végezniük feladatukat. Szaigo kipillantott az ablakon. A nap már a láthatárra ért, tiszta volt az ég. Elérkezett az idõ.

Ünnepélyesen meghajolt társai felé, társai viszonozták a gesztust. Szaigo ismét a parasztokra nézett. – Három emberem itt fog állni a ház elõtt. Ha bármelyikõtök is megmukkan, míg vissza nem jövök, rátok gyújtják a házat.

Az öregember ismét felnyüszített.

Szaigo intett a társainak, hogy kövessék. A kunyhó elõtt csatlakozott hozzájuk az ajtó elõtt õrködõ és a Tokaidónál várakozó társuk. Most már nincs visszaút. A buddhisták útközben még elmormoltak egy fohászt egy síremlék elõtt, a sintoisták már elfüstölték utolsó füstölõpálcikáikat, hogy lelkük csatlakozzon az élet illékonyságát jelképezõ, felszálló füsthöz. Mindannyian megírták már halálversüket, ráöltötték zubbonyuk mellére.

A sikátorban párokra oszlottak, minden pár más-más úton folytatta útját. A fogadó hátsó kerítéséhez érve úgy, hogy lássák egymást, meglapultak a magasra nõtt gyomnövények és bokrok között. Szaigo a kerítés délkeleti szögleténél helyezkedett el. A kerítés három méter magas, erõs bambuszkerítés volt, a teteje nyársas. A gyérülõ fényben az árnyak már kezdték elveszíteni éles körvonalaikat.

Vártak. Hevesen dobogó szívvel, izzadó tenyérrel figyeltek, hallják-e járõr neszét. Valahol a közelben rázendített egy tücsök, amirõl Szaigónak saját halálverse jutott eszébe:

A tücsök dala csupa öröm,

mégis meghal gyorsan.

Mégis: a búnál jobb a boldogság.

A kerítés belsõ oldala felõl szolgák, szolgálólányok hangja hallatszott, amelybe idõnként szamurájhangok vegyültek. A közeli konyha felõl fémtányérok koccanása hallatszott. Távolabbról egy szamiszen és egy énekes. Vártak. Szaigo arcán izzadságcseppek gördültek végig. Kisvártatva egy közeledõ kimonó füllel alig érzékelhetõ suhogását majd egy lány suttogását hallotta. – Kék szivárvány... Kék szivárvány... – Megint csend, megint csak a fogadó neszei.

Intett a mellette guggoló Torának. Tora átsietett a szomszédos pároshoz, mondott nekik valamit, s visszajött. Szaigo újabb jelére minden páros elõkereste elõzõleg odakészített és gondosan a bokrok közé rejtett létráját. A létrákat a kerítésnek támasztották. Szaigo ismét fölnézett az égre. Amint az utolsó napsugár is kihunyt, újabb jelt adott. Egy emberként másztak föl a létrákon, szökkentek át a kerítésen. Nesztelenül huppantak a földre, mozdulatlanul, de támadásra készen guggoltak a gondosan nyírt bokrok között.

Csodával határos módon, de nem hangzott fel riadó. Gyanakodva néztek körül. Elõttük alig hat-nyolc lépésnyire volt a sógun szálláskörlete. A zsúpszalmával fedett tetõk épp csak kibukkantak a magas palánk mögül, a központi hálóházak és a fürdõházak teteje valamivel magasabban. A fõkapu jó távol volt a sisiktõl, ajtaja még nyitva állt. Minden pontosan úgy alakult, ahogy számították. Kivéve az õröket: õk sokkal többen voltak. Epeíz tolult a szájakba.

Tõlük jobbra volt a hatalmas, gõzölgõ üstökkel felszerelt, emberektõl nyüzsgõ fõkonyha – és további õrök. Tõlük balra és körös-körül a kertben mindenütt vendégházak álltak, a kertet források és hidak, gondozott, kanyargós ösvények tagolták. A vendégházak körül csend honolt, belsejükben sötét volt, csak egy-egy lampion égett a verandákon. Ez is zavaró körülmény volt, mert arra számítottak, hogy a vendégházak el lesznek foglalva, szükség esetén fedezékként szolgálhatnak. Karma, gondolta Szaigo. De a tervünk akkor is jó.

Az elõzõ két hét folyamán közönséges szamuráj utazónak öltözve megkeresett egy helybeli kurtizánt, a bizalmába férkõzött. A lány titkon körülvezette a fogadóban és a fogadó kertjében. Még azokra a helyekre is bevitte, amelyeket a magasztos utazók számára készítettek elõ.

Ugyanilyen könnyen talált egy fürdõházi szolgálólányt, aki titkon a sisik fanatikus híve volt. Könnyen meggyõzte; hogy semmiféle kockázatot nem jelent számára, ha nyitva tartja a fülét, s aztán a megfelelõ idõben néhány szót belesuttog az éjszakába.

Érezte, hogy Tora megérinti a karját: a túlsó kapu felõl õrjárat közeledett, lámpásaik alatt kis fénykörök siklottak végig a földön. Látni való volt, hogy az õrjárat egyenesen feléjük tart, de legalábbis nagyon közel fog elhaladni elõttük. Szaigo megadta a jelt, egy éjszakai madár hangján csirregett.

Még mélyebben simultak az aljnövényzetbe, fejüket lehajtották, lélegzetüket visszafojtották. Az õrjárat mind közelebb ért, aztán elhaladt elõttük. Nem vették észre õket. Kacumata ezt megjósolta, mikor ismertette a számukra kidolgozott tervet:

– Sötétben nem könnyű benneteket felfedezni, fõleg ha nem számítanak rátok. Ne feledjétek, hogy a meglepetés benneteket segít. Senki sem fog számítani rá, hogy sikerül belopakodnotok a kertbe. Ugyan ki is merné megtámadni a sógunt, mikor olyan rengetegen veszik körül? Egy úti állomáson? Lehetetlen. Ha elõbb csak lopakodva, aztán meglepetésszerűen és villámgyorsan törve célotok felé, elértek a legbelsõ maghoz. És elég, ha csak egy is odaér.

Szaigo moccanatlanul nézett a távolodó ellenség után. Mindjobban átjárta valami csodálatos melegség, hirtelen visszatért az önbizalma. Újabb rövid várakozás után a járõr befordult a sarkon. Szaigo intett társainak, hogy lopakodjanak beljebb. A tõle jobbra lévõ négy ember a bokrok takarásában jobbra indult, a balra lapuló párosok balra. Miután mindannyian elhelyezkedtek, Szaigo vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa szívverése ütemét. Jelére, ismét az éjszakai madár hangjára, megkezdõdött a támadás.

A tõle jobbra elhelyezkedett páros kióvakodott a bokrok közül, s lassú léptekkel, kart karba öltve, szerelmesek módjára andalogva elindultak az ösvényen. Pillanatokon belül észrevették õket az õrök. – Álljatok meg!

A két fiatalember megállt, az egyik odakiáltott: – Kék szivárvány, kék szivárvány, õrmester nagyúr! – Csiklandósan felkacagtak, úgy tettek, mintha szégyellnék, hogy észrevették õket, aztán kéz a kézben továbbsétáltak.

– Állj, ki vagy?

– Jaj, bocsáss meg, jó barátok vagyunk, sétálgatunk egy kicsit ebben a szép estében – mondta a fiatalember a lehetõ legpuhább, legbehízelgõbb hangon. – Kék szivárvány. Elfelejtetted a jelszót?

Az egyik szamuráj felnevetett. – Ha a kapitány észrevesz benneteket, hogy itt sétálgattok, annyi kék szivárványt kaptok a képetekre, hogy nem is gyõzitek megszámolni. – A két fiatalember megint felkacagott és továbbsétált. Az õrmester végül rájuk kiáltott: – Gyertek ide azonnal! – A két fiatalember hátrafordult, visszakiáltott neki, hogy nincs abban semmi rossz, amit csinálnak. Mialatt a két fiatalember magára vonta az õrség figyelmét, Szaigo és társai lopva elfoglalták végsõ pozíciójukat. Egész testükben szétáradt az izgatottság, hogy mind ez ideig nem vették észre õket. Egy pillanatra megpihentek, tudták, hogy az õrség figyelmét nem sokáig lehet elterelni. Szaigo ismét utánozta az éjszakai madár hangját, a két fiatalember meghallotta.

Mindketten ismét vidáman felkacagtak, és kéz a kézben, könnyed léptekkel szaladva, mintha valami játékot játszanának, távolodni kezdtek az õröktõl. Közben óvatlanul átszaladtak egy fénytócsán. Az õrök most látták elõször világosan õket. Az õrmester dühösen felkiáltott, és négy emberével üldözésükre indult. A túlsó kapunál álló õrök szemüket erõltetve meredtek a sötétségbe, hogy megpróbálják kivenni, mi történik.

A két sisit gyorsan körülvették. Hátukat egymásnak vetve, kardjukat készenlétben tartva, némán hallgatták a rájuk zúduló kérdésáradatot. Kiállásukban és vicsorgásukban immár nem volt semmi nõies.

Az õrmester dühösen elõrelépett. A vele szemben álló fiatalember minden izma megfeszült, jobbjával hirtelen kimonója ujjába nyúlt, egy surikent kapott elõ. Mielõtt az õrmester lekaphatta volna a fejét vagy elhajolhatott volna, az öthegyű acélcsillag a torkába fúródott. Gurgulázó hangokat hallatva, saját vérében fuldokolva összeesett. Mindkét sisi támadásba lendült, de az õrök gyűrűjébõl nem tudtak kitörni. Bátran harcoltak, három szamurájt is megsebesítettek, de a többivel, a társaik segítségére sietõ többivel már nem bírtak, noha az õrök élve szerették volna elfogni õket.

Az egyik fiatalember a dereka tövébe kapott egy szúrást, felordított; súlyosan megsebesült, de nem annyira, hogy azonnal belehaljon. A másik megperdült, hogy a segítségére siessen, de ebben a pillanatban halálos sebet kapott, s nyögve összecsuklott. – Szonnó-dzsói! – hörögte. Társa döbbenten odakapta a fejét, még utoljára megpróbált rátámadni az egyik õrre, de aztán hirtelen mozdulattal maga felé fordította a kardját, és beledõlt.

– Keressétek meg a kapitányt! – rendelkezett az egyik szamuráj; karsebébõl dõlt a vér. Egyik társa nyomban elfutott. A többiek fölemelték sebesültjeiket. Az õrmester még hörgött, de már haldoklott. – Nem tehetünk érte semmit. Még sosem láttam ilyen gyors surikent. – Valaki a hátára fordította a két halott sisit. – Oda nézzetek, halálversek...! Ezek sisik... Íííí. Ezeknek elment az eszük... Megõrültek.

– Szonnó-dzsói – suttogta egy másik. – Ezek nem õrültek.

– Őrültség az ilyesmit hangosan kimondani – figyelmeztette õket egy szigorú arcú asigari. – Ha egy tiszt meghallja...

– Ezek a senkiházi kutyák ismerték a jelszót! Áruló van köztünk! – A szamurájok idegesen összenéztek.

A konyha elé tódult személyzet bénultan nézte õket, nem tudták, mi történt. Ekkorra már számos szamuráj gyűlt köréjük, leesett állal nézték a holttesteket, pontosan úgy, ahogy Kacumata és Szaigo kiszámította.

Szaigo újabb jelt adott. Két legjobb harcosa kiszökkent a bokrok közül, s az udvar délkeleti szöglete felé rohant. Szinte abban a pillanatban észrevették õket. A két legközelebb álló szamuráj nyomban utánuk vetette magát, aztán mások is eszméltek. Heves küzdelem kezdõdött, a sötétség sokat segített a támadóknak. Az egyik védõ fájdalmasan felordított és összeesett: az egyik sisi kardja könyök fölött teljesen átvágta a karját. Egyre több szamuráj vetette magát a küzdelembe, de mielõtt legyűrhették volna a két támadót, azok egy elõre megbeszélt jelre megfutamodtak, úgy tettek, mintha hanyatthomlok rohannának a konyha irányába. A két menekülõ elvonta a védõket Szaigo és a három utoljára maradt támadó páros elõl. Menekülés közben mindketten letekerték a derekuk köré tekert kampós kötelet. A kerítéshez közeledve ügyesen felhajították a kampót, és villámgyors mozdulatokkal mászni kezdtek fölfelé. Üldözõik megkettõzték igyekezetüket.

Most már minden figyelem a kerítést mászó két sisi felé fordult. A sógun szállását körülvevõ kerítés túlsó oldalán és a bejárat közelében álló õrök még mindig nem tudták pontosan, mi történt, csak azt, hogy két ronin belopózott az udvarra, és most a kerítésen át akarnak menekülni. Rohantak, hogy elfogják õket. Mások kirohantak a kapun és megkerülték a kerítést, hogy kívülrõl próbálják útjukat állni. Az egyik sisi felért a kerítés tetejére, de mielõtt még leugorhatott volna, tõr fúródott a hátába. Visszazuhant a bokrokra. A másik sisi elengedte a kötelet, barátja mellé ugrott, de e pillanatban hosszú nyílvesszõk fúródtak a testébe, olyan erõvel, hogy feldöntötték. Épp csak annyit látott, hogy társa saját nyakába döfi a tõrét. Megpróbált felkelni és harcolni, de négy szamuráj pillanatokon belül lefegyverezte és a földre szorította.

– Na, halljam, ki vagy? – kérdezte lihegve az egyik. – Ki vagy és mit akarsz?

– Szonnó-dzsói... Engedelmeskedjetek a császárotoknak – zihálta a sisi. Próbálta kitépni magát a szamurájok szorításából, de képtelen volt. Mind több és több szamuráj gyűlt köréjük, a sisi elégedetten tapasztalta, hogy elvégezte a támadásból ráháruló feladatot. Nem félt a fogságtól, mert a kimonója gallérjába olyan közel, hogy bármely pillanatban ráharaphatott, egy kis méregfiola volt varrva. – Isii Hirosi vagyok Toszából, és követelem, hogy vezessetek a sógun elé!

A rejtekhelyén lapuló Szaigo és öt társa hallotta társuk hangját, de figyelmük most az elõttük magasodó sövénykerítés és a túlsó bejárat felé fordult. Az a néhány õr, aki eddig még ott maradt a kapunál, most szintén odajött, hogy megnézze az elfogott férfit.

– Támadás!

A hat férfi talpra ugrott és támadásba lendült. Szaigo és Tora rohant az élen. Mire észrevették õket és felharsant a figyelmeztetõ kiáltás, s a holttestek körül álló szamurájok utánuk eredtek, már legalább a táv felét megtették. Isii ugyanebben a pillanatban kettõzött erõfeszítéssel kezdte hányni-vetni magát, kiabált, ordított, dühöngött, hogy magára vonja a figyelmet, de egy ökölcsapás elnémította.

– Ti ketten itt maradtok – mondta a szamuráj végigsimítva ökle megfájdult bütykein. – Ne öljétek meg ezt a kutyát, élve van rá szükségünk. – Nagy nehezen felállt és sántikálva a többiek után igyekezett; csúnya kardvágást kapott a combjára.

A védõk közül néhányan kezdték utolérni a hat sisit. – Most! – kiáltotta Szaigo. Ebben a pillanatban a tõle jobbra futó pár megtorpant, hátrafordult, és surikenekkel a kezében védekezõ pozícióba helyezkedett. A szamurájok óvatosan lelassítottak, jobbra-balra cselezve közeledtek hozzájuk, majd támadásba lendültek. A surikenek célba találtak, de egyik sem okozott komoly sebet. Kézitusa kezdõdött, hat szamuráj a két sisi ellen. A kapu felõl rohanva közeledett az erõsítés. Amikor a fogadó fõkapujánál álló szamurájok észrevették, hogy a sógun szállásának kerítése és kapuja – noha zárva van – teljesen őrizetlenül maradt, és Szaigo és három társa a kapu felé rohan, rohanni kezdtek, hogy megakadályozzák a sisiket a kapu elérésében. Õrült tempóban vágtattak, hogy megvédjék a kaput. Szaigo és Tora mögött a két harcos még mindig feltartotta az üldözõket. Mindketten kaptak már sebeket, de már két szamuráj is sebesülten, fájdalmasan hempergõzött a földön. Már csak négyen maradtak a két sisi ellen, viszont újabb szamurájok közeledtek.

– Most! – rendelkezett Szaigo, és a tõle balra lévõ pár máris a másik kapu felé fordult. Nyilvánvaló volt, hogy még a védõk elõtt odaérnek. Ezt látva, a Szaigóék után induló többiek szintén irányt váltottak, és õk is a kapu felé kezdtek rohanni. Szaigo és Tora e pillanatban sarkon fordult és a hátuk mögött harcoló két sisi segítségére sietett. Vad támadásuk a megmaradt négy szamurájból kettõt azonnal elsöpört, és így négyen pillanatok alatt elbántak a maradék kettõvel. Mindenki kapott sebet, csak Szaigo és Tora nem.

Szaigo nyomban kiadta a parancsot. – Menjetek! – Két embere felkiáltott: szonnó-dzsói! Botladozó léptekkel, zihálva rohanni kezdtek a kapu felé, még több szamurájt vonva maguk után. Szaigo és Tora néhány szívdobbanásnyi szünet után követte õket.

Az elõttük rohanó két sisi elérte a kaput, egyikük mindkét kezével belökte a súlyos kapuszárnyakat. Ebben a pillanatban bal keze mellett egy nyílvesszõ koppant a fába, majd mindkét férfit eltalálták. Pillanatokon belül vagy tucatnyi nyíl fúródott testükbe. Felordítottak, tehetetlenül nekidõltek a kapuszárnyaknak, és mielõtt elzuhantak volna, már meg is haltak. Ebben a pillanatban ért oda a második páros. Az egyik a közeledõ szamurájok felé rohant, hogy feltartóztassa õket, a másik társai holttestén átlépve a kapu felé lépett, de ebben a pillanatban négy nyílvesszõ is belefuródott. Holtan esett össze. Társa levágta az elsõnek odaérkezõ szamurájt, de a többi pillanatok alatt végzett vele. A támadás kezdete óta csupán percek teltek el.

Most már feltárult a kapu. Nyitva volt a sógun legbelsõ szálláshelye felé vezetõ út. A közeledõ szamurájok látták, hogy Szaigo és Tora mindenképpen elõbb ér a kapuhoz, mint õk. Lelassították lépteiket, az íjászok gondosan céloztak, biztosak voltak a gyõzelmükben. Meglepetésükre és elképedésükre azonban Szaigo és Tora ahelyett, hogy a kapu felé rohant volna, hirtelen irányt változtatott és egymás mellett egyenesen nekirohant a sövénykerítésnek.

Lendületük és a támadás helyének pontos megválasztása elég volt ahhoz, hogy keresztül tudjanak törni rajta. Az elõzõ napok felderítései során Szaigo alaposan megvizsgálta a sövényt, és úgy találta, hogy noha az ágak elég szorosan összefonódtak, maguk a törzsek körülbelül félméteres távolságra állnak egymástól, és úgy becsülte, hogy megfelelõ lendülettel egyszerűen keresztül tudnak törni.

Az ágak véresre karmolták arcukat és kezüket, de sikerült. Pontosan ott lyukadtak ki, ahol Szaigo tervezte, a fürdõházhoz vezetõ kanyargós ösvényen. Egy pillanatig senkit sem láttak, aztán néhány halálra vált szolgálólány és szolga kukkantott ki egy ajtón, s kapta nyomban vissza fejét. Szaigo nesztelenül futni kezdett az ösvényen, odaért a verandához, felrohant a lépcsõkön. E pillanatban, valahonnan a semmibõl két ijedt tisztviselõ bukkant elõ. Fegyvertelenek és készületlenek voltak, egyikük a sógun kamarása. Szaigo mindkettõt levágta, a kamarás nyomban meghalt, a másik csak megsebesült, vele Tora végzett. Átugrottak a holttesteket és rohantak tovább.

A verandán átszökkenve, áttörve a könnyű sódzsifalat, szinte berobbantak a fürdõházba. Félmeztelen szolgálólányok meredtek halálra váltán véres kardjukra, összevissza karistolt, véres arcukra, szakadt, véres kimonójukra. A fürdõházban meleg volt, jó illat, párásság. Szaigo dühösen elbõdült. A gõzölgõ, keskeny fürdõmedence, amelyet egy természetes meleg vizű forrás táplált, üres volt. Nem volt senki a négy gõzfülkében sem. Sem a masszírozóasztalokon. Kivéve egyet. Szaigo szeme egy pillanatra szinte egyszerre fogott fel minden részletet: aprócska meztelen lány hevert a masszírozóasztalon, szemében rémület tükrözõdött, ajka, szája elnyílt, látszottak feketére festett fogai. Hollófekete, haja alatt hófehér törülközõ. Keblei kicsik voltak, mellbimbói sötétbarnák, egész teste csupa ív, csupa hajlat, bõre rózsaszínes a fürdõ melegétõl, frissen olajozott és illatos. Egy félmeztelen, vak masszírozólány állt mellette mozdulatlanul, félrebillentett fejjel hallgatta a zajokat és neszeket.

Egy pillanat alatt meg lehetett volna ölni a lányt, de Szaigóék parancsa úgy szólt, hogy a hercegnõt semmiképp se bántsák. Hirtelen rettenetes düh öntötte el: hiába volt az idõzítés és az elõzetes felderítés tökéletes, hiába tudták, hogy a sógun sosem változtat szokásain, most még sincs itt. Aztán a düh egy pillanat alatt kéjvággyá változott, egész testét megborzongatta, egész lénye kívánta a lányt, nagyon szerette volna most, itt helyben, gyorsan, brutálisan magáévá tenni. De nem.

Elvicsorodott, sarkon perdült és kiviharzott. A szolgálólányok szétrebbentek, az egyik elájult, a hercegnõ levegõért kapkodva, de mozdulatlanul, kõvé dermedve hevert továbbra is a masszírozóágyon. Szaigo – nyomában Torával – kirohant az ajtón, s az elõzetes felderítések során szerzett tévedhetetlen biztonsággal rohant a sógun szállása felé. Már nem gondolkodott, nem volt más, csak egy dühöngõ, gyilkos vadállat. A nyitott sódzsiajtókban arcok villantak: szolgálólányok, fiatalemberek, udvarhölgyek, a zajongásra elõsietõ szolgák bámultak rájuk.

Ezekben a szobákban nem voltak õrök.

Néhány újabb szoba és újabb arc mellett rohantak el, végül Szaigo az egyik ház után befordult és felszökkent az utolsó verandára. Nyomban megismerte: ez volt az a ház, ahol a kurtizánnal titokban párnázott. Tora néhány lépéssel lemaradva követte, minden érzékével figyelte a veszély jeleit. Közeledõ, dobogó léptek hallatszottak. Újabb szoba elõtt rohantak el, majd még egy ajtó elõtt. A nyitott ajtóból egy orvos és egy köhögõ fiatalember meredt rájuk döbbenten egy pillanatig, de Szaigo már ugrott is az utolsó szoba, a célpont felé.

Mindketten megtorpantak, a szívverésük is elállt. A sógun hálószobájának ajtaját egy szamuráj tiszt és három közszamuráj állta el kivont kardokkal, készenlétben. Szaigo a legcsekélyebb habozás nélkül támadásba lendült. Tora követte. Mindketten arra gondoltak, hogy már csak ez a négy ember állt köztük és a sógun között.

– Szonnó-dzsói!

A kapitány kivédte az elsõ csapást, és visszavágott. Két embere Torára támadott, míg az utolsó a parancsnak megfelelõen készenlétben várakozott. Szaigo elhárította a tiszt csapását, visszavágott, de nem érte el ellenfelét. Néhány újabb vadállati kegyetlenségű összecsapás következett. Szaigo rettenetesen magabiztos volt, érezte, hogy közel a siker. Emberfeletti erõt érzett szétáradni tagjaiban, úgy érezte, ez az erõ kardja pengéjébe is átáramlik...

Szemében hirtelen vakító fény villant és e fény világában hirtelen újra látta a nyitott ajtót, amely mögött az orvos és a fiú térdelt a tatamin, és eszébe jutott, hogy valaki mintha azt mondta volna neki, hogy a gyermek sógunnak állítólag szamárköhögése van. A sógunról természetesen nem volt arcképük, és soha egyetlen sisi sem látta. „Ha a fürdõházban nem sikerül rajtaütnötök – mondotta még a tervezés idején Kacumata –, akkor is megismeritek a befeketített fogáról, a köhögésérõl, a hercegnõ közelségérõl, a ruhájáról..."

Szaigo óriási erõfeszítéssel, vadállati üvöltéssel vágott kardjával a kapitány felé, aki megcsúszott a síkos padlón és egy pillanatra védtelenné vált. Szaigo azonban nem sújtott le rá. Ehelyett sarkon perdült, hogy a fiúért rohanjon. E pillanatban a negyedik szamuráj az alkalmat felismerve elõreszökkent, és kardját mélyen az oldalába döfte. Szaigo nem is érezte. Vad mozdulatokkal kaszabolta a sógun elõtte lebegõ képét, újra és újra odavágott, és így csapkodva, vagdalkozva roskadt a padlóra. Már meghalt, csak még nem tudott róla. A kapitány talpra ugrott, Torára támadt. Egyetlen döféssel felnyársalta, aztán akár egy gyakorlott mészáros magasra emelte pengéjét, és egyetlen csapással lefejezte.

– Ennek is vágjátok le a fejét! – zihálta Szaigóra mutatva. A melle úgy járt, mint egy fújtató. Kirohant a verandára, ahova ebben a pillanatban ért oda a helyettese. Fékelökte, elrohant mellette, futtából kiáltotta vissza: – Az õrség minden tagja vonuljon ki a fogadó elõtti térre! Fegyvertelenül! És térdeljenek le. Te is.

A szíve még mindig hevesen kalapált, még mindig dühös volt, és még mindig nem gyűrte le teljesen rémületét. Nobuszada közvetlenül napszállta elõtt magához hívatta. – A sövényen belülrõl távolíts el minden õrt. Nevetséges, hogy ezek itt lebzseljenek. Amúgy is olyan szűkös a hely, és olyan rémes itt minden. Képtelen vagy másképp megvédeni ezt az undorító kis fogadót? Hát kénytelen vagyok én õrök jelenlétében fürödni, õrök jelenlétében aludni, úgy enni, hogy közben õrök bámulnak? Azonnal vidd el õket innét, ma éjjel egyetlen õr sem lehet a sövényen belül.

– De fenség, kénytelen...

– Egyetlen õr sem maradhat ma éjjel a sövényen belül. A kihallgatás véget ért!

A kapitány nem tehetett semmit, de aggodalomra nem volt ok. Természetesen mindent megfelelõen őriztetett.

Mikor a támadás hangjait meghallotta, elsõ gondolata a sógun volt. Rohant a fürdõházba, de a kamarás utánakiáltott. – Mi folyik itt?

– Megtámadtak minket! Hozd ki a sógunt a fürdõházból!

– Nem ott van, az orvos van nála...

Rohanás. El a fürdõháztól, a belsõ szállás felé. Sehol senki, csak egy ijedt szolgálólány, aki azt mondja, hogy a fenséges sógun az egyik szomszédos szobában van. Kirohant, látta, hogy a sógunt már semmiképpen nem tudja megvédeni, de arra gondolt, hogy ha ez a két férfi itt támad, akkor valószínűleg nem tudják, hol a sógun...

Szinte élõhalott volt az idegességtõl, míg meg nem találta a sógunt. Rettegett, hogy a támadók megölték, még mielõtt velük összecsaptak volna. De másodperceken belül megtalálta. Nobuszada dühöngött, köhögött, kezüket tördelõ udvaroncok álltak körülötte.

Másnap déltájban Josi már a palota falain belül, a külsõ kertekben járt. Akeda tábornok lépkedett mellette. Permetezett az esõ.

– Ez rettenetesen veszélyes, nagyúr – mondta Akeda. Minden bokor mögött ellenséget gyanított.

Mindketten könnyű páncélt és kardokat viseltek, ami itt a palotában csak nagyon ritkán fordult elõ, mivel fegyveresen csak a sógun és közvetlen, négytagú testõrsége, valamint a ródzsú vezetõje és a sógun gyámja járhatott. Akeda kivételes engedélyt kapott.

Már délre járt. Késésben voltak, egyikük sem szentelt figyelmet a kert szépségeire, a tavakra, a hidakra, a virágzó bokrokra, az évszázadok óta gondosan ápolt fákra és növényekre. Mikor egy-egy kertész meglátta õket, meghajolt, és mindegyik úgy maradt, míg el nem tűntek szem elõl. Páncélzata fölött mindkét férfi szalmafonatú esõköpenyt viselt. Kisebb megszakításokkal egész délelõtt szemetelt az esõ. Josi meggyorsította lépteit. Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy titkos találkozóra sietett a palotában. Itt biztonságban volt, bár teljes biztonságban soha. Nagyon nehéz volt igazán biztonságos helyet találni ennyi kém és ellenség között, titkot tartani pedig szinte lehetetlen. Állandóan rajtaütéstõl kellett tartani, mérgezéstõl, lesben álló íjászoktól, muskétásoktól. És ezzel minden daimjó így volt. Josi tökéletesen tudta, hogy állandó életveszélyben forog. Apja és nagyapja sokszor elmondta: törõdjön bele, hogy a karmájában nincs helye az öregkornak.

– Ennél biztonságosabb helyet nem találhatnánk – mondta most Josi. – Elképzelhetetlen, hogy itt bárki is megszegje a békét.

– Igen... kivéve Ogamát. Ogama egy hazug csaló, keselyűknek kellene vetni, a fejét meg lándzsahegyre tűzni.

Josi elmosolyodott. Mióta éjféltájban megérkezett a megdöbbentõ sisi merénylet híre, egyre idegesebb lett. Azonnal intézkedett, hogy kétszáz embere nyomban siessen a kiotói sorompóhoz a menet elé, Akedát pedig hajnalban titkon átküldte Ogamához, hogy számoljon be a történtekrõl, és magyarázza meg, miért hagyta el nagy hirtelen táborát kétszáz állig felfegyverzett szamuráj.

– Mondd meg Ogamának, hogy minden maradt a régiben, és válaszolj a kérdéseire. Nem szeretném, ha valami félreértés adódna, Akeda.

– Nem lesz félreértés, nagyúr.

– Helyes. Akkor add át neki ezt a levelet, és mondd, hogy azonnali választ kérek. – Josi nem mondta el Akedának, mit tartalmaz a levél. Mikor aztán Akeda visszatért, Josi azt mondta: – Mondd el részletesen, hogyan fogadta.

– Ogama kétszer is elolvasta a levelet, kiköpött, káromkodott, hozzávágta a tanácsosához, Basuhiróhoz, aki szintén elolvasta, de neki közben meg sem rezdült az a ragyás képe. Az arca sose árulja el a gondolatait. Basuhiro azt mondta: „Azt hiszem, ezt jobb volna négyszemközt megvitatnunk, nagyúr.” Erre közöltem velük, hogy szívesen várok odakint. Megköszönték. Egy idõ elteltével Basuhiro kijött, és azt mondta: „Uram egyetért, de fegyveresen jön, és nálam is lesz fegyver.” Mirõl van szó, nagyúr?

Josi elmondta.

Az öregember elvörösödött. – Arra kérted, hogy négyszemközt találkozzatok, úgy, hogy csak én legyek ott veled? Ez õrültség. És épp azért, mert Ogama azt ígéri, hogy csak Basuhiróval jön...

– Elég. – Josi tudta, hogy nagy a kockázat, de nem tehetett mást: mindenképpen választ kellett kapnia a kapukkal kapcsolatos javaslatára. Nem sokkal késõbb – már éppen indulóban volt – a sogunátus egyik kéme jelentette, hogy a Suttogó Fenyõk Fogadóban bizonyos beszélgetéseket sikerült kihallgatni a sisi Kacumata és más sisik között.

Ogama már várta annak a vastag törzsű, nagy lombú fának a tövében, ahol a találkozót megbeszélték, mellette ott állt Basuhiro. Mindketten szemmel láthatóan gyanakvóak voltak, árulásra számítottak, de egyikük sem volt olyan szemmel láthatóan ideges, mint Akeda. Josi a levélben azt javasolta, hogy Ogama a déli kapun át jöjjön, õ majd a keleti kapu felõl közelít, palankinját és õrségét a falakon kívül hagyja. Ugyanígy tegyen Ogama is. A találkozó után valamennyien együtt távoznak a keleti kapun.

Mint korábban, amikor a két ellenfél félrevonult beszélgetni, Akeda és Basuhiro most is feszülten figyelt.

Ogama és Josi szertartásos meghajtással üdvözölte egymást.

– Ez azért elég meglepõ – kezdte minden bevezetés nélkül Ogama. – Egy maroknyi sisi úgy hatol át több száz õrön, mint kés a vajon. Ugye tízen voltak?

– És köztük három csósúi ronin, akik közül kettõ áthatolt a sövényen. Az egyik a vezetõjük volt. – Josin átvillant, mi volna, ha kihasználná a ritka lehetõséget, kardot rántana és párbajra hívná Ogamát. Basuhiro nem jelentett fizikai fenyegetést, se Akeda jelenlétében, se Akeda jelenléte nélkül, így vagy úgy, de el kell tennem láb alól, gondolta. De nem most, amikor kétezer csósúi tartja a kapukat. – Mindannyian meghaltak, senkiben sem tettek kárt, csak néhány õrben. Úgy hallom, amnesztiát kínáltál minden csósúi roninnak. – Josi nagyon szerette volna tudni, volt-e része Ogamának az egyébként hibátlan tervben.

– Igen – mosolygott hidegen Ogama. – Szerintem minden daimjónak ezt kellene tennie, így gyorsan és hatásosan ellenõrzésünk alá vonhatnánk minden ronint, akár sisi, akár nem. Ezek olyanok, mint a járvány. Mindenképpen fel kell õket tartóztatni.

– Egyetértek, de a bűnbocsánattal nem lehet megoldani. Engedelmeddel megkérdezném: hány ronin fogadta el az ajánlatod?

Ogama nyersen felkacagott. – Azok nyilván nem, akik részesei voltak a merényletnek. Eddig mindössze egy-kettõ, Josi-donnó. Hogy hányan lehetnek összesen? Százan? Kétszázan biztosan nem. És ezek közül legföljebb húsz-harminc lehet csósúi. Ez egyébként mindegy. – Megkeményedtek a vonásai. – A támadást nem én terveltem ki, ha ezen töröd a fejed. Nem is tudtam róla. – A kegyetlen mosoly visszatért. – Elképzelhetetlen volna ilyen árulás, eh? Ha mi ketten úgy döntünk, könnyen eltiporhatjuk a sisiket. A jelszavukat már nem ilyen könnyű... már ha egyáltalán el kell taposni. A hatalmat vissza kell származtatni a császárnak, a gajdzsinokat ki kell kergetni. A szonnó-dzsói szerintem jó jelszó.

– Én is mondhatnék sok mindent, Ogama-donnó, de úgy gondolom, szövetségeseknek nem kell borsot törniük egymás orra alá. Szövetségesek vagyunk? Egyetértesz?

Ogama bólintott. – Elviekben igen.

– Helyes – mondta Josi. Nem mutatta, mennyire meglepte, hogy Ogama elfogadta a feltételeit. – Egy éven belül te vagy a ródzsú vezetõje. Mostantól kezdve én õrzöm a kapukat. – Fordult, hogy menjen.

– Minden úgy lesz, ahogy mondod, kivéve a kapukat.

Josi homlokán lüktetni kezdett egy ér. – Megmondtam, hogy szükségem van a kapukra.

– Bocsáss meg. – Ogama keze nem szorult ugyan meg kardja markolatán, de lába moccant: kedvezõbb pozíciót vett fel a harchoz. – Igent mondok a titkos szövetségre, igent mondok a Tosza elleni háborúra, de a kapukra nem, nagyon sajnálom.

Toranaga Josi néhány másodpercig hallgatott, csak nézte Ogamát. Ogama rezzenéstelen szemmel állta tekintetét. Josi végül felsóhajtott, letörölt néhány esõcseppet széles karimájú kalapja peremérõl. – Én szeretném, ha szövetségesek lennénk. A szövetségeseknek segíteniük kell egymást. Van egy kompromisszumos javaslatom, de elõbb szeretnék valami érdekeset mondani neked: Kacumata itt van Kiotóban.

Ogamának arcába tódult a vér. – Lehetetlen! A kémeim jelentették volna.

– Még csak nem is most érkezett, hetek óta itt van.

– Szandzsirónak egyetlen embere sincs itt Kiotóban, Kacumatáról nem is beszélve. A kémeim jelentették vol...

– Kérlek, bocsáss meg – vágott halkan a szavába Josi –, de Kacumata itt van, de nem mint Szandzsiro embere vagy kémje, legalábbis nem nyíltan. Kacumata sisi, a sisik szenszeije. Az itteni sisik vezetõje, Holló az álneve.

Ogama leesett állal meredt rá. – Kacumata a sisik vezetõje?

– Igen. Sõt valamivel több is ennél. Gondolkozz csak. Talán nem õ Szandzsiro legbizalmasabb, legrégibb tanácsadója? Nem õ járt túl Szandzsiro képviseletében az eszeden azzal a hamis egyezménnyel? Nem õ járt túl az eszeden Fusiminál? Nem õ tette lehetõvé Szandzsiro szökését? Nem azt jelenti-e mindez, hogy õ a sisik valódi vezetõje, és az általuk elkövetett gyilkosságok mind részei Szandzsiro fõ tervének, amelynek célja, hogy valamennyiünket megfosszon a hatalomtól, különösképp téged, és õ legyen a sógun?

– Szandzsirónak természetesen mindig ez volt a célja, – válaszolta Ogama. Egy pillanatra a semmibe révedt: számos, eddig megmagyarázhatatlan esemény hirtelen magyarázatot kapott. – Ha õ irányítja a sisiket... – elhallgatott. Hirtelen elöntötte a düh, hogy Takeda errõl sosem beszélt neki. Miért nem? Lehet, hogy Takeda nem is az én kémem, nem is olyan hű vazallusom? – Hol van most Kacumata?

– Az egyik járõrödnek csaknem sikerült rajtaütnie néhány nappal ezelõtt a Suttogó Fenyõk Fogadóban.

Ogamának ismét arcába tolult a vér, csaknem kiköpött. – Ott volt? Hallottuk, hogy sisik tanyáznak benne, de arra álmomban sem gondoltam... – Megint elfogta a düh, amiért Takeda nem figyelmeztette rá, hogy gyűlölt ellensége itt van, alig karnyújtásnyira. Miért nem? Mindegy. Takedával könnyű elbánni, de elõbb Kacumatával kell. Még nem felejtettem el, hogy Kacumata hiúsította meg a Szandzsiro ellen indított váratlan támadásomat. Ha nincs Kacumata, Szandzsiro már halott lenne, én lennék Szacuma ura, és most nem kellene itt tárgyalnom Toranaga Josival Itt térdelne elõttem. – Hol van most Kacumata? Tudod, hol van?

– Ismerem azt a rejtekhelyet, ahol az este megszállt, lehet, hogy ma este is ott lesz – mondta Josi. – Kiotóban összesen legalább száz sisi van? Merényletet terveznek ellened.

Ogama ereiben meghűlt a vér. Tudta, hogy egy halálmegvetõ fanatikus gyilkos ellen nincs igazi védelem. – Mikor?

– Úgy volt, hogy holnap szürkületkor... Ha a sógun elleni merénylet sikerrel jár. Aztán ha téged megöltek, a katonáid között lévõ szimpatizánsok segítségével elfoglalják a kaput.

Ogamának minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne közölje Josival: másnap estére titkos találkozót beszélt meg Takedánál. Ennél jobb alkalom nem kell a merényletre a sisiknek. – És most, hogy nem sikerült megölni a sógunt?

– Információim szerint a sisik vezetõi ma este tanácskozásra gyűlnek össze, hogy eldöntsék, mi legyen. És egyelõre Nobuszada és utánam te vagy az elsõ számú célpont.

– De miért? – fröcsögött Ogama. – Én támogatom a császárt, és támogatom a gajdzsinok elleni harcot.

Josi csak nehezen állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Nagyon jól tudta az okát. – Egyesítsük ma este az erõinket. Én tudom, hol találkoznak, tudom, hol lesz Kacumata és a sisik legtöbb vezetõje... A városnak abban a részében szürkülettõl hajnalig kijárási tilalom van érvényben.

Ogama nagyot fújt. – És mi az ár?

– Elõtte még szeretnék néhány dolgot mondani, ami mindkettõnket közelrõl érint. – Ogama egyre idegesebben hallgatta, amint Josi beszámolt a ródzsú és a gajdzsin követek tárgyalásáról, Miszamotóról, Aylesbury fenyegetésérõl, hogy hamarosan, amint a flottája visszatér, fegyveres csapatok kíséretében látogat ide. Josi elmondta azt is, hogyan hárították el átmenetileg a fizetést és a fenyegetést.

– Ha én utasítást adok rá, a flottájuk nem halad át a Simonoszeki-szoroson.

– Mehetnek kerülõvel is, a Déli-sziget körül.

– Kerülõvel vagy kerülõ nélkül, nem számít. Ha partra szállnak Oszakában vagy Oszaka környékén, elpusztítjuk õket. Akár én egyedül, vagy ketten, egyesült erõvel,

– Elsõre igen. Nagy veszteségek árán, de vissza tudjuk verni a gajdzsinokat. Két nappal ezelõtt azonban titkos jelentést kaptam a bakufunak attól az osztályától, amely a Kínából származó információkat elemzi. – Josi egy irattekercset vett elõ. – Tessék, olvasd a saját szemeddel.

– Mi ez? – csattant fel Ogama.

– A jokohamai flottát büntetõexpedícióra küldték, amiért a kínai partoktól húsz tengeri mérföldre, Sanghajtól északra elsüllyesztettek egyetlen brit hajót. Falvakat perzseltek föl, minden hajót elsüllyesztettek a környéken.

Ogama kiköpött. – Kalózok. Az egy kalózfészek volt – Jól ismerte azt a környéket. A múltban hosszú évszázadokon át szokásban volt, hogy Csósú – és Szacuma – titkon rendszeresen fosztogatókat küldött a kínai partokra, hogy Sanghajtól délre, Hongkong érintésével egészen a Tajvani-szorosig, kegyetlenül rabolják ki a partvidéket. A kínaiak látóknak, kalózoknak nevezték õket, s annyira rettegtek tõlük, hogy a kínai császárok évszázadokon át megtiltották, hogy bármely japán partra szállhasson Kínában. A Japánnal folytatott kereskedelmet kizárólag nem japánok közbeiktatásával lehetett lebonyolítani.

– Az igaz, hogy kalózok és söpredék népség, de nem gyáva. Nem olyan rég ugyanezeknek a gajdzsinoknak egy serege másodszor is megalázta Kínát, felperzselte a császár nyári palotáját és Pekinget. A flottájuk és a hadseregük félelmetes erõt képvisel.

– Ez itt Japán, nem Kína. – Ogama vállat vont, nem akarta felfedni, milyen tervet készített elõ Csósú védelmére. – A partvonalunk tagolt és sziklás, nehéz lerohanni, nagyon jól védhetõ, ráadásul hamarosan felépülnek az erõdjeink, és minden fegyver a helyén lesz. És mi nem vagyunk kínaiak.

– Szerintem helyre kell állítanunk a békét a daimjók között, hogy idõt nyerjünk – mondta Josi. – Nekünk idõ kell, hogy manipulálni tudjuk a gajdzsinokat,hogy kilessük ágyúik, fegyvereik és hajóik titkát, és hogy rájöjjünk, miképpen lehetséges, hogy egy ilyen semmi kis sziget népe a világ legnagyobb részét a kezében tartsa.

– Hazudnak. Azért hazudnak, hogy megfélemlítsék az itteni gyávákat. – Josi a fejét ingatta. – Én nem hiszem. Elõször tanulnunk kell tõlük, aztán szét tudjuk zúzni õket. Erre pillanatnyilag nem vagyunk képesek.

– De igen. Ez itt az Istenek Földje. Csósúban van egy ágyúgyáram, hamarosan több is lesz. Szacumának van három kisebb gõzhajója. Ez még csak a hajógyártás kezdete, hamarosan követi a többi is. – Ogama arca eltorzult. – Képesek vagyunk eltörölni a föld színérõl Jokohamát és ezt az itteni flottájukat, és mire a társaik megjönnek, teljes készenlétben fogadjuk õket.

Josi nem mutatta, mennyire meglepi a gyűlöletnek ez a vehemens kitörése. De magában örült, mert Ogama ezzel újabb használható fegyvert adott a kezébe. – Egyetértek. Magam is így látom. Látod, Ogama-donnó – mondta mintha nagyon megkönnyebbült volna –, mindkettõnknek ugyanaz a véleménye, csak talán más szemszögbõl nézzük a dolgokat. Lesöpörjük õket, de majd csak késõbb, és azt az idõpontot nekünk kell megválasztanunk. Meg kell szereznünk a tudásukat, hagynunk kell, hogy átadják nekünk azokat az eszközöket, amelyek segítségével lándzsahegyre tűzhetjük a fejüket. – Megszilárdult a hangja. – Egy év múlva mi ketten uraljuk a ródzsút és a bakufut. Három-négy év múlva rengeteg puskát, ágyút és hajót vásárolhatunk.

– És mivel fizetünk értük? A gajdzsinok rettentõ mohók.

– Például szénnel, amire a hajóiknak szükségük van. Olyan, mint az arany. – Josi kifejtette elképzelését.

– Okos – mondta Ogama furcsa mosollyal. – Nálunk Csósúban van szén, van vas és hajóépítésre alkalmas fa is.

– És már működik is egy ágyúgyár.

Ogama jóízűen felnevetett, Josi is elnevette magát. Tudta, hogy nagy lépést tett elõre. – Ez igaz, az ütegeim száma hónapról hónapra növekedik – mondta Ogama. Megigazította köpenyét, mert egyre erõsebben esett az esõ. – És mindjobban erõsödik a vágyam, hogy tüzet nyissak az ellenséges hajókra. Ez minden értesülésed, Josi-donnó?

– Egyelõre. De mint legfontosabb szövetségesemnek, természetesen továbbra is átadok neked minden fontos értesülést.

– Mint szövetséges, ezt el is várom – bólintott Ogama. Hátranézett Basuhiróra, aztán meggondolta magát: mégsem konzultál vele. Josinak igaza van, gondolta. A vezetõknek kell hogy legyenek titkaik. – Azt hiszem, eleget beszéltünk. Kacumata ügyében már kérdeztem... Mi az ár?

– Mit tudsz ajánlani?

Ogama már várta ezt a kérdést. – Egy hónapon át a te embereid õrzik a kapukat. Húsz-húsz ember minden egyes kaput. Kétszáz emberem a közelben állomásozik, de nem annyira közel, hogy zavarjon téged. Kifelé és befelé menet annak rendje s módja szerint mindenki engedélyt kér a kapuparancsnok tisztjétõl, aki az engedély megadása elõtt feltűnés nélkül konzultál az én összekötõ tisztemmel.

– Konzultál?

– Igen, konzultál, ahogy ez szövetségesek között szokás. – Ogama mosolya eltűnt. – Ha a kapu körül húsz embernél több jelenik meg, az embereim visszafoglalják a kapukat, és az együttműködésünknek vége. Megegyeztünk?

Josi szeme összeszűkült. Semmi szükség fenyegetésre, gondolta. Nyilvánvaló, hogy bármiféle trükk bármelyik oldal részérõl véget vet az együttműködésnek. – Nekem jobban tetszene kapunként negyven ember... És amíg Nobuszada sógun és Jazu hercegnõ a palotában tartózkodik, az én embereim õrzik a kapukat.

Ogama nyomban észrevette a változtatást. – Ami Nobuszada sógunt illeti, rendben van. Ami viszont Jazu hercegnõt illeti... Könnyen lehet, hogy ki sem jön többé, eh? És negyven ember? Rendben van, legyen minden kapunál negyven embered.

Josi bólintott, nem mutatta, mennyire örül. – Boldog vagyok, hogy sikerült egyetértésre jutnunk.

Most már Ogama mosolya is õszinte volt, úgy érezte tökéletes kompromisszumot ért el. – Helyes. És akkor most beszéljünk Kacumatáról.

Hajnal elõtt ütöttek rajta a sisik rejtekhelyén. A meglepetés tökéletes volt. Kacumata és összes alvezére odabent volt. És Szumomo.

A két õrszem egyszer csak azt vette észre, hogy szemben, az esõtõl sáros utca másik oldalán, az egyik kunyhóból hirtelen lángnyelvek csapnak föl, lakói és a mellette lakók rémült kiáltozásban törnek ki. A ház és a szomszédos házban lakó férfiak és nõk – valamennyien a bakufu emberei – színlelt pánikban csoportosultak az utcán. Ezáltal elvonták a figyelmet a lopva közeledõ támadókról. Az õrök elhagyták helyüket, közelebb mentek az utcához, hogy megnézzék, mi történt, ám ekkor nyílvesszõk röppentek elõ az éjszakából, és leterítették õket. Az egyik õrnek halála elõtt még sikerült riadót kiáltania.

A támadók fõcsapata nyomban elõsereglett a sötétbõl, és körülvette az ócska viskók alkotta házcsoportot. Az emberek java része Ogama embere volt – Ogama kérte így. Josi beleegyezett, hogy csupán egy jelképes erõt küld, negyven válogatott embert Akeda parancsnoksága alatt.

A támadók számos csoportja pillanatokon belül fáklyákat gyújtott. Ezek részben megvilágították a támadás célpontját, a kunyhót. Megkezdõdött a támadás. Muskétagolyók és nyilak röppentek be a viskó minden nyílásán és gyenge pontján, majd elõlépett Josi négy puskása, ketten a kunyhó oldalába kerültek, ketten elé álltak, és több sortüzet adtak le a papírfalakra.

Egy pillanatra döbbent csend támadt. Szamurájok, sisik, körülállók, a közeli kunyhók lakói egyaránt megdöbbentek. Ilyen gyors tüzelést még soha nem hallottak. Aztán megtört a csend, és a támadók kivételével mindenki fedezéket keresett magának. A kunyhóban fájdalmasan jajgattak, üvöltöttek a sebesültek. Az egyik szomszédos kunyhó tüzet fogott, a tűz gyorsan átterjedt a szomszédjára, majd onnan a többire, mígnem az utca egyetlen lángoló pokollá változott, amelyben számos család bent rekedt. A támadókat vezetõ kapitányt nem érdekelte a tűz. Parancsot adott embereinek, hogy törjenek be a sisik által elfoglalt kunyhóba. Az elsõ négy támadót elsöpörte a sisik ellentüze. A ház elsõ és hátsó frontján egyaránt kézitusa bontakozott ki. Két sisi megpróbált kitörni, de az odakint várakozó támadók levágták õket. Odabent a szűk térben elkeseredett közelharc bontakozott ki, majd rövid idõ múltán sisik újabb csoportja tört ki és próbált menekülni. A puskások sortüze leterítette õket. Akiket nem találtak el, azokkal a támadók második gyűrűje végzett. De még egy harmadik is állt körülöttük. A füst egyre sűrűbb lett, alig lehetett látni.

Akeda parancsot adott. Emberei fáklyával a kezükben odarohantak a kunyhóhoz, a fáklyákat a tetõkre hajították, vagy bedobták a sódzsik szakadásain. Nyomban vissza is húzódtak, hogy átadják a terepet puskás bajtársaiknak. Újabb sisicsapat tört ki: puskaropogás, üvöltés, kardok fogadták õket. A füst, a vér, a tüzelés, az égõ testek és a halál szaga kezdte megtölteni a nyirkos éjszakát. Az esõ szitálássá szelídült.

A tűztõl és a harctól valamivel távolabb, testõrei körében Ogama és Josi feszült figyelemmel követte a fejleményeket. Mindketten páncélt és kardokat viseltek, Josi vállán ott lógott a puskája is. Mellettük néhány bakufu tisztviselõ állt. Meglepetten vették észre, hogy a dühös kavarodásból hirtelen kiválik egy sisi, áttöri a kordont, és rohanni kezd az utcán.

– Ez Kacumata? – kiáltott fel Ogama. Josi habozás nélkül lekapta válláról a puskáját, célzott, tüzelt, töltött, majd újra tüzelt. A férfi ordítva a földre zuhant. Ogamát és a közelben állókat megdöbbentette ez a hirtelenség. Nem számítottak rá, hogy Josi közvetlenül is beleavatkozik az eseményekbe. Josi megint felemelte a puskáját, gondosan célzott, lõtt. A férfi összerándult, még egyszer felordított, aztán nem mozdult többé.

– Ez nem Kacumata – mondta csalódottan Josi.

Ogama elkáromkodta magát, õ nem látott olyan jól a sötétben. A puskára nézett. – Ügyesen bánsz vele – mondta.

– Könnyű megtanulni, Ogama-donnó, túlságosan is könnyű. – Josi megjátszott könnyedséggel újabb golyót táplált a csõbe. Egészen biztos volt benne, hogy Ogama most lát elõször puskát. Pontosan ezért hozta a puskásait is, hogy hatást gyakoroljon vele Ogamára, hogy kibillentse egyensúlyából. – Undorító, gyáva, becstelen dolog így ölni.

– Szerintem is. Megnézhetném a fegyvered?

– Természetesen. – Josi elfordította a biztonsági kapcsot. – Amerikai. A legújabb hátultöltõs. Hamarosan ötezer darabot kapok. – Halványan elmosolyodott. – Õsöm nagyon bölcs volt, hogy kitiltotta a tűzfegyvereket. Ezekkel bárki képes gyilkolni, távolról ugyanúgy, mint közelrõl. Bárki megtanulhatja a használatát. Daimjó, kereskedõ, útonálló, paraszt, nõ, gyerek... Nagyon bölcs volt az elõdöm. Kár, hogy mi nem tudjuk elrendelni ugyanezt, a gajdzsinok lehetetlenné tették.

Ogama kezébe vette a puskát. Furcsa érzés volt. Nehezebb, mint egy kard, jól olajozott. Az újdonság varázsa csak fokozta a rajtaütés, az emberölés, a sikolyok és a csata izgalmát. Közvetlenül ideindulása elõtt kémei megerõsítették, hogy Kacumata csakugyan a kunyhóban tartózkodik. Gyűlölt ellensége fejét hamarosan elé hozzák.

Milyen egyszerű így gyilkolni, gondolta. Végigsimított a csövön. De Josinak ebben is igaza van. Ha ez rossz kezekbe kerül... Minden más kézben rossz kézben lenne. Ötezer puska? Íííí. Ha ez igaz, akkor nagyon nehéz vele szemben harcolni. Én csak ezret rendeltem. Honnan szerzi ez a Josi a pénzt? A birtokain legalább annyi az adósság, mint az enyémeken... Ja, igen, a bányakoncesszió. Okos. Én is ezt fogom tenni. Vajon mi lehet a titkos terve? Õ is titkol egy Bíbor eget? Ha neki ötezer puskája lesz, nekem tízezer kell. Ma este negyven embert hozott... Miért pont negyvenet? Így akart emlékeztetni a kapukkal kapcsolatban kötött megállapodásunkra. Negyven puskás könnyen megtizedelheti az én kétszáz emberemet, hacsak nincs náluk is puska.

– Van még itt puska?

Josi elhatározta, hogy õszinte lesz. – Pillanatnyilag nincs. – Ogama elgondolkozva visszaadta a puskát, s megint a kunyhó felé fordult.

A csatazaj már alábbhagyott, az égõ házak körül azonban egyre nagyobb volt a zűrzavar, az emberek sorba álltak, úgy adogatták egymásnak a vizesvödröket. A megtámadott kunyhó és a körülötte állók nagy lánggal égtek. A kunyhóból újabb sisicsapat rohant elõ, vadul vagdalkoztak.

– Kacumata nincs köztük – mondta Josi.

– Lehet, hogy hátul próbált kitörni. – A hátsó fronton, ott, ahol Ogama és Josi nem láthatta, már öt sisi hevert holtan, mellettük Ogama nyolc szamurája és hat sebesült. Három sisi még küzdött Ogama tíz szamurájával, de a végeredmény nem lehetett kétséges. A három sisi egy utolsó szonnó-dzsói kiáltással önmagába mélyesztette kardját. A parancsnok harminc, eddig tartalék sorban várakozó csósúi szamurájnak intett, hogy lépjenek elõ. Újabb kitörésre számított. A sódzsik repedéseibõl füst szivárgott. A levegõben égõ testek szaga érzõdött. A kunyhóban semmi sem mozdult. Az egyik tiszt intett az egyik szamurájnak. – Jelentsd a kapitánynak, mi történt, és kérdezd meg, várjunk-e vagy hatoljunk be.

A szamuráj elrohant. Az elsõ fronton már véget ért a csetepaté. A három sisi bátor halált halt, mellettük további tizenkét társuk feküdt holtan a földön. Elõttük tizenhét csósúi szamuráj és Josi egyik embere. Tizennégyen megsebesültek, köztük három lefegyverzett sisi. A kapitány meghallgatta a jelentést. – Mondd meg a tisztednek, hogy várjon, és ölj meg mindenkit, aki kirohan. – Hátrakiáltott a tartalék csapatnak. – Ürítsétek ki a kunyhókat, amíg még van idõ! Öljetek meg mindenkit, aki nem adja meg magát, de a sebesülteket ne.

Az emberei nyomban berohantak. Belülrõl kurta kiáltások hallatszottak, majd csend támadt. Néhány másodperc múlva kitántorgott Ogama egyik embere, a lábából dõlt a vér. – Hat sebesült, sok halott.

– Hozzátok ki õket, mielõtt rájuk omlik a tetõ. – A holttesteket és a sebesülteket sorba fektették Josi és Ogama elõtt. Különös árnyakat vetettek a fáklyák. Huszonkilenc halott, tizenegy reménytelenül sebesült. Kacumata nem volt köztük.

– Hol van? – mordult dühösen Ogama a kapitányra. Josi ugyanilyen dühös volt.

A férfi térdre roskadt. – Nagyúr, esküszöm, hogy itt volt és nem távozott. – Ogama odatornyosult a legközelebbi sebesült sisi fölé. – Hol van? – A férfi fájdalomtól elhomályosult szemmel nézett föl rá. – Kicsoda?

– Kacumata. Kacumata.

– Kicsoda? Nem ismerek semmiféle... semmiféle Kacumatát. Szonnó-dzsói! Ölj meg, áruló, és hagyj békén.

– Hamarosan részed lesz benne – szűrte a szót foga között Ogama. Minden sebesültet kikérdeztek. Ogama minden egyes arcot megnézett.

Egyik sem volt Kacumata. Sem Takeda. – Öljétek meg mindet!

– Hagyd, hogy becsületes szamurájhoz méltó módon haljanak meg – mondta Josi.

– Természetesen. – Mindketten hátraléptek, mert a kunyhó teteje beroskadt, a falak hatalmas szikraesõtõl kísérve bedõltek, magukkal rántva a szomszédos viskókat is. A szemerkélés ismét esõvé erõsödött. – Kapitány, oltsák el a tüzet! Kell lenni itt egy pincének, valamilyen búvóhelynek. – Ogama most már nyíltan dühöngött, úgy érezte, becsapták.

A térdelõ kapitány ijedten felpattant és odaoldalgott Josihoz. – Bocsáss meg, nagyúr, de nincs meg a nõ sem. Kell lennie valahol egy...

– Miféle nõnek?

– Egy fiatal nõnek, egy szacumainak, hetek óta itt volt a sisikkel. Véleményünk szerint Kacumata társa. Sajnálattal közlöm, hogy Takeda sincs köztük.

– Kicsoda?

– Egy csósúi sisi, akit már hosszabb ideje figyeltünk. Elképzelhetõ, hogy Ogama kéme volt... Látták, hogy a másik merénylet elõtti napon, amelyen Kacumata kudarcot vallott, belopózott Ogama fõhadiszállására.

– Biztos, hogy Kacumata és ez a másik kettõ is bent volt?

– Egészen biztos, nagyúr. Mind a három.

– Akkor kell itt lennie egy pincének vagy valamilyen titkos rejtekútnak.

Hajnalban találták meg. Egy csapóajtó volt, egy keskeny alagútra nyílt, olyan szűkre, amelyen éppen csak végig lehetett kúszni. Egy elhagyatott kunyhó gazos kertjében végzõdött. Ogama dühösen rúgott a jól álcázott csapóajtóba. – Baka!

– Kacumata fejére vérdíjat tűzünk ki. Rendkívül magas vérdíjat – mondta Josi. Õ is dühös volt: a kudarc nyilvánvalóan nem használt az oly nagy gonddal összeeszkábált szövetségnek. Volt olyan ravasz, hogy ne említse se Takedát, se a nõt. A nõnek különben sem volt jelentõsége. – Kacumatának még itt kell lennie Kiotóban. Parancsot adunk a bakufunak, hogy hajtsa fel, fogja el, és hozza elénk a fejét.

– Én is ugyanezt a parancsot fogom kiadni az enyémeknek. – Ogama némiképp meglágyult. Neki is Takeda járt az eszében, azon törte a fejét, vajon Takeda szökése jó vagy rossz jel-e. Az odalépõ kapitányra pillantott.

– Óhajtod most megszemlélni a fejeket, nagyúr? – kérdezte a kapitány.

– Igen. Josi-donnó?

– Igen.

A sebesült sisiknek megengedték, hogy tiszteletre méltó halált haljanak. Fejüket rituális módon levágták, megmosdatták és sorba rendezték. Negyvenen voltak. Megint ez a szám, gondolta nyugtalanul Ogama. Talán valami rossz elõjel? De nem mutatta nyugtalanságát. Egyik arcot sem ismerte fel.

– Láttam õket – jelentette ki szertartásosan. A könnyű esõt már átszõtték a hajnal fényei.

– Láttam õket – mondta Josi ugyanolyan komolyan.

– Tűzzétek a fejeket lándzsára, húszat az én kapum elõtt, húszat Josi nagyúr kapuja elõtt.

– És a felirat mi legyen? – kérdezte a kapitány.

– Josi-donnó, mit javasolsz?

Josi tudta, hogy ismét próbára tették. Csak némi gondolkodás után válaszolt. – Mindkét helyen legyen egy-egy felirat: Ezek törvényen kívüli roninok, akik a császár ellen elkövetett bűneikért kaptak büntetést, így jár minden gonosztevõ. Megfelel?

– Meg. És az aláírás? – Mindketten tudták, hogy az aláírás nagyon fontos, és a kérdésre nem könnyű választ adni. Ha csak Ogama írja alá, azzal arra utal, hogy õ a kapuk törvényes ura. Ha csak Josi, ez azt jelenti, hogy Ogama az alantasa, ami a törvény betűje szerint igaz volt ugyan, de a gyakorlatban szó sem lehetett róla.

– Lehet, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítunk ezeknek az eszetleneknek – mondta megvetést színlelve Josi. Ismét Ogamára nézett. – Mi volna, ha egyszerűen csak itt tűznénk lándzsára a fejüket? Miért tiszteljük meg õket táblával? Akik kíváncsiak rá, hamarosan úgyis megtudják, neh?

Ogama örült a diplomatikus megoldásnak. – Kitűnõ. Egyetértek. Találkozzunk szürkületkor a... – Elhallgatott, mert észrevette, hogy Basuhiro izzadtan, kifulladtan szalad feléjük. Elé ment.

– Futár Simonoszekibõl, nagyúr – lihegte Basuhiro.

Ogama arca kõvé merevült. Átvette az irattekercset, és közelebb lépett az egyik fáklyához. Kinyitotta a tekercset. Minden szem rászegezõdött. Basuhiro udvariasan egy esernyõt tartott fölé.

Az üzenet – nyolc nappal korábban datálódott – a Simonoszeki-szoros kapitányától származott, éjjel-nappal hozták a futárok:

„Nagyúr! Tegnap az ellenség visszatérő flottája – a zászlóshajó és hét másik hadihajó, valamennyi gőzös, néhány szénszállító hajót vontatva maga után – behajózott a szorosba. Parancsaidnak megfelelően, miszerint írásos utasítások nélkül ne bocsátkozzunk harcba velük, hagytuk őket elhaladni. Mindet el tudtuk volna süllyeszteni, ezt holland tanácsadónk is megerősíti. Miután a hajóhad elvonult, egy francia zászló alatt hajózó gőzfregatt arcátlan módon visszatért, és több sortüzet adott le a szoros keleti végén álló négy erődünkre. A sortüzek tönkretették az erődöket és az erődökben lévő ágyúkat. A hajó ezután elhajózott. Parancsaidnak megfelelően ezúttal is tartózkodtam a megtorlástól. Kérlek, engedélyezd, hogy a jövőben ilyen esetben elsüllyeszthessem a támadót."

Halál minden gajdzsinra, szerette volna ordítani Ogama. Szinte nem látott a dühtõl: egy egész flotta volt a kezében, de akárcsak Kacumata, ezek is elkerülték bosszúját. Szája sarkában apró kis nyálbuborékok jelentek meg. Új utasítás. Minden ellenséges hadihajóval vegyék fel a harcot, és semmisítsék meg.

Basuhiro még mindig lihegve megszólalt. – Engedelmeddel, szeretném javasolni, nagyúr, hogy vedd fontolóra a „ha négynél többen vannak” kitételt. Mindig is szerettél élni a meglepetés erejével.

Ogama megtörölte a száját, és bólintott. Hevesen vert a szíve a gondolatra, hogy ilyen sok hajót megsemmisíthetett volna. Az esõ egyre erõsebben zuhogott, hangosan dobolt az esernyõn. Látta, hogy Basuhiro mögött Josi és a többi tiszt figyelõ tekintettel várakozik. – Josi-donnó! – Intett, hogy Basuhiro társaságában vonuljanak félre. – Kérlek, olvasd el.

Josi gyorsan olvasott. Minden önuralma ellenére lefutott arcából a vér. Oszaka irányába tart a flotta? Vagy talán Jokohama felé fordulnak?

– Arra vagy sem, a legközelebbi hadihajókat, amelyek feltűnnek a vizeimen, elsüllyesztjük! Basuhiro, azonnal küldj embereket Oszakába és...

– Várj, Ogama-donnó – szólt közbe gyorsan Josi. Szeretett volna még egy kis gondolkodási idõt. – Basuhiro, te mit tanácsolsz?

Az apró termetű férfi azonnal válaszolt. – Nagyúr, a hajóhad feltehetõleg Oszakának tart. Azonnal fel kell készülnünk a védelemre.

– Helyes. – Ogama remegõ kézzel megtörölte nedves arcát. – Az egész flotta a szorosomban... Ott kellett volna lennem.

Basuhiro ismét megszólalt. – Ennél most fontosabb, hogy megvédd a császárt az ellenségeitõl, nagyúr. A parancsnokod a parancsaidnak megfelelõen járt el, amikor nem nyitott tüzet a hajókra, így legalább nem tudták meg, mekkora erõ fölött rendelkezel. Ilyenformán a csapdában még ott a csali, csak rajtad múlik, hogy mikor csattantod be. És figyelembe kell venni azt is, hogy csak egyetlen ellenséges hadihajó jött vissza és nyitott tüzet, ráadásul az is sietve távozott. Ebbõl feltételezem, hogy a flottaparancsnokuk félt, nem volt felkészülve se támadásra, se partraszállásra... Nem akarta elkezdeni azt a háborút, amit majd mi fogunk befejezni.

– De még mennyire, hogy mi! Josi-donnó! Javaslom, hogy akár partra szállnak Oszakában, akár nem, rohanjuk le Jokohamát.

Josi nem tudott azonnal válaszolni. Megdöbbentették a hírek. Nyolc hadihajó? Ez néggyel több, mint amennyi elindult Kínába. Ezek szerint a gajdzsinok megerõsítették a flottájukat. Miért? Hogy megtorolják a szacumaiak által elkövetett gyilkosságokat? Vagy inkább azért, hogy megtorolják azt a támadást, amely Ogama részérõl érte a hajóikat? Meg fogják tenni, ugyanúgy, ahogy Kínában. A kínaiak a Tajvani-szorosban süllyesztettek el egy gajdzsin hajót, mire a gajdzsinok százmérföldnyi szélességben megtizedelték a kínai partok lakosságát.

Vajon melyik számukra a legkönnyebb célpont Japánban? Jedo.

Vajon tudja ezt Ogama is, és a titkos terve épp az, hogy provokálja a gajdzsinokat? A gajdzsinok vezetõje helyében én lerombolnám Jedót. A gajdzsinok nem tudják ugyan, de Jedo és a sogunátus elválaszthatatlan. Ha Jedónak vége, vége a Toranaga-sogunátusnak is, s az Istenek Földje többé nem képes megvédeni magát az erõszaktevõktõl. Következésképpen ezt mindenáron meg kell akadályozni.

Gondolkozzunk! Hogyan tarthatnánk vissza a gajdzsinokat? Ogama felé fordult. – Egyetértek bölcs tanácsnokoddal, fel kell készülnünk Oszaka védelmére – kezdte reszketõ gyomorral. Hirtelen kitört belõle Jedo iránt érzett aggodalma. – De akár partra szállnak Oszakában, akár nem, visszatért a hadiflottájuk. Ha nem vagyunk nagyon óvatosak, a háborút nem tudjuk elkerülni.

– Elég volt az óvatoskodásból. – Ogama közelebb hajolt. – Én azt mondom, akár partra szállnak Oszakában, akár nem, rohanjuk le Jokohamát. Most rögtön. Ha te nem veszel részt benne, nagyon sajnálom, de én akkor is megteszem.

Magyar Könyvklub, Budapest, 1995

Felelõs kiadó: Dr. Kratochwill Balázs igazgató

Irodalmi vezetõ: Ambrus Éva

Műszaki vezetõ: Szedlák György

A borítót tervezte: Murányi Zsuzsa

Műszaki szerkesztõ: Kiss Zsuzsa

Megjelent 42 (A/5) ív terjedelemben

Szedte az Omigraf Kft., Budapest

Nyomás és kötés: Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5907.66-14-1

Felelõs vezetõ: György Géza vezérigazgató

I. kötet ISBN 963 548 165 9

Összkiadás ISBN 963 548 167 5

James Clavell

GAJDZSIN

Japán, 1862. Az ország az erõteljes amerikai nyomásra már megnyitotta kapuit a külföld elõtt – de épp csak résnyire. Az „Istenek Földjén" zűrzavar uralkodik: az egyre inkább elszegényedõ szamurájok egy csoportja szeretné megfosztani hatalmától a sógunt. Japán irányítását ismét a Mennyek Fiára, a császárra akarják bízni, akinek kezébõl annak idején az elsõ sógun kiragadta a kormánypálcát. Az ország nagyurai, daimjói közül is sokan úgy gondolják, hogy a sogunátus intézménye megérett a változtatásokra, de ezeket a változtatásokat maguk szeretnék végrehajtani a sóguni cím birtokában.

És mindeközben ott vannak az országban – Jokohamában – a gajdzsinok, a gyűlölt idegenek, az egymással is rivalizáló britek, oroszok, franciák, poroszok, akiknek nagyon komoly gazdasági érdekük fűzõdik ahhoz, hogy a titokzatos Japán, amelyrõl az európaiaknak még csak nagyon homályos ismereteik vannak, teljesen feltárulkozzon elõttük, s lehetõvé tegye a szabadkereskedelmet. A jokohamai európai kolónia hajótulajdonos-kereskedõi között ismerõs nevekkel is találkozhatunk: itt van Malcolm Struan, A tajpanban megismert legendás Dirk Struan unokája, itt van az ugyancsak A tajpanból és A Nemes Házból megismert Tess Struan, akit most még senki sem mer Boszorkány Struannak nevezni, itt van a régi esküdt ellenség, Tyler Brock és famíliája.. Mindenki mindenkivel, és mindenki mindenki ellen – ahogy a pillanatnyi érdek diktálja.

És mindez egy aprólékos, művészi gonddal megfestett környezetben, olyan filmszerűen láttatóan, izgalmasan és érdekesen elénk tárva, ahogyan csak a régi Japánt és a Távol-Keletet tövirõl hegyire ismerõ James Clavell írhatta meg.

Folytatás >>>