Tartalom

Következő

2 Vacak kis zsarnokocskák

Don Juan hónapokig nem beszélt velem többet a tudomás művészetéről és ennek a művészetnek az elsajátításáról. Ekkoriban abban a házban tartózkodtunk, ahol a nagual társasága élt.

– Menjünk, sétáljunk egyet! – mondta don Juan, a vállamra téve a kezét. – Vagy inkább menjünk ki a főtérre! Ott sokan vannak! Leülünk egy padra, és beszélgetünk egy kicsit.

Meglepődtem, hogy egyáltalán szól hozzám, hiszen már napok óta a házban tartózkodtam, de szóra se méltatott.

La Gorda kifigyelte, hogy el akarunk menni, és erőszakosan azt követelte, vigyük magunkkal. Látszott rajta, hogy nem nyugszik bele, ha nemet mondunk neki. Don Juan nagyon szigorúan azt válaszolta, hogy négyszemközt kell beszélnie velem valamiről.

– Biztosan rólam fogtok beszélni – mondta la Gorda gyanakvásról és ingerültségről árulkodó hangon, vad fintorok kíséretében.

– Valóban – mondta don Juan kurtán, azzal egy pillantást sem vetve rá, kiment mellette a házból.

Csendben követtem don Juant a főtérig. Miután leültünk, megkérdeztem, mi a csudát fogunk mi beszélni la Gordáról. Nem tudtam szabadulni sötét pillantásának a hatása alól, amelyet rám vetett, amikor eljöttünk.

– Az ég adta világon semmi beszélnivalónk nincs sem la Gordáról, sem bárki másról – mondta don Juan. – Amit mondtam, csak azért mondtam, hogy felbosszantsam. Túlságosan el van telve magával! Sikerült is! Olyan dühös ránk, hogy majd megvesz! Ha jól ismerem, mostanra már sikerült újra meggyőznie magát a saját fontosságáról, és egyre nő benne az őt ért méltánytalanság miatt érzett, jogosnak vélt indulat. Nem elég, hogy kerek-perec nemet mondtunk neki, úgy faképnél hagytuk, hogy bolondnak látszott. Nem lennék meglepve, ha itt teremne ennél a padnál.

– Ha nem la Gordáról fogunk beszélni, akkor miről? – kérdeztem.

– Az Oaxacában elkezdett beszélgetést fogjuk folytatni – válaszolta don Juan. – Minden erődre és akaratlagos tudatállapot-változtatásra szükség lesz ahhoz, hogy megértsd a tudomásról szóló magyarázatot. Beszélgetésünk egész idejére teljes figyelemösszpontosítást és türelmet követelek tőled.

Félig-meddig panaszosan elmondtam don Juannak, milyen kínosan éreztem magam amiatt, hogy az elmúlt két napban egy szót sem volt hajlandó szólni hozzám. Rám nézett, és felvonta a szemöldökét, mosoly futott át ajkán, de rögtön el is tűnt. Rájöttem, hogy azt akarta közölni, semmivel sem vagyok jobb la Gordánál.

– Gondoltam, hadd egyen egy kicsit a fene a beképzeltséged miatt – mondta elkomorodva. – Az embernek nincs nagyobb ellensége, mint az önhittség. Gondold csak meg, nem attól gyengülünk-e el a leginkább, hogy embertársaink tettei és gaztettei rosszul esnek nekünk? Az önhittségünk miatt van, hogy életünk legnagyobb részében sértődöttek vagyunk.

Az új látók szerint az önhittséget minden eszközzel irtani kell a harcosok életéből. Én is ezt a tanácsot követtem, amikor veled kapcsolatban szinte minden igyekezetem arra irányult, hogy tapasztalatilag bizonyítsam: ha az ember elveszíti önmaga fontosságának tudatát, sérthetetlenné válik.

Feszülten figyeltem rá, és észrevettem, hogy hirtelen felderül a tekintete. Magamban azt gondoltam, mindjárt el fogja nevetni magát, pedig semmi oka nincs rá, amikor hirtelen jókora pofont kaptam valakitől.

Felugrottam a padról. La Gorda állt mögöttem félig leeresztett kézzel. Az arca vörös volt a dühtől.

– Tessék – kiabált –, most már legalább van rá okod, hogy panaszkodj rám! De becsületesebb lenne, ha egyenesen a szemembe mondanád, amit gondolsz rólam!

A hirtelen indulatkitöréstől minden erő elhagyta – leült a betonra, és sírva fakadt. Don Juant lenyűgözte a jelenet, amelyet leírhatatlanul kaján vigyorral szemlélt, rajtam viszont őrjöngő düh lett úrrá. La Gorda ellenséges pillantást vetett rám, aztán don Juanhoz fordulva jámboran megjegyezte, hogy egyikünknek sincs joga kritizálni őt.

Don Juan kétrét görnyedve nevetett. Kétszer vagy háromszor belekezdett, hogy mondjon nekem valamit, de a nevetéstől szólni sem bírt, végül felállt, fogta magát és elment, de menet közben is újabb és újabb nevetőgörcs rázta meg egész testében.

Már éppen utána akartam iramodni, amikor – még mindig gyilkos tekintettel méregetve la Gordát, akit ebben a pillanatban végtelenül aljas és megvetésre méltó nőszemélynek találtam – valami furcsa dolog történt velem. Hirtelen rájöttem, mitől támadt don Juannak olyan féktelen jókedve. La Gorda és én elképesztően egyformák vagyunk. Mindkettőnk példátlanul el tud telni önmagával. Ahogy én meghökkentem és feldühödtem azon, hogy kaptam egy pofont, ugyanúgy dühödött fel és ugyanúgy kezdett gyanakodni rám la Gorda is. Igaza volt don Juannak: az önhittség szörnyű nagy teher!

Utánaszaladtam, s könnyes szemmel elmondtam, mire jöttem rá az imént. Don Juan tekintetében valami csalafinta, boldog gyönyörűség tükröződött.

– Mit csináljak la Gordával? – kérdeztem.

– Semmit! – felelte lakonikusan don Juan. – Mindenkinek magánügye, hogy mire jön rá. – Témát váltott, és közölte, hogy a jelek szerint kénytelenek leszünk visszamenni a házba, ha folytatni akarjuk a beszélgetésünket. Vagy abban a nagy szobában fogunk letelepedni, ahol kényelmes székek vannak, vagy az átriumban, ahol fedett folyosó fut körbe. Ha a házban tanít, senkinek nem szabad belépnie erre a két helyre.

Amikor hazaértünk, don Juan mindenkinek elmesélte, mit csinált la Gorda. A látók akkora örömüket lelték la Gorda gúnyolásában, hogy la Gorda helyzete végtelenül kínossá vált.

Aztán don Juan megkérte a többieket, hogy menjenek ki. Leültünk, és don Juan belefogott a magyarázatba.

– A régi és az új látók – mondta – egyaránt két osztályba sorolhatók. Az első osztályba tartoznak azok, akik hajlamosak az önmérsékletre, és olyan gyakorlatias célok elérésére törekednek, amelyekkel más látóknak és általában az embereknek is jót tesznek. A második osztályba azok a látók tartoznak, akiket sem az önmérséklet, sem a gyakorlatias célok nem érdekelnek. Valamennyi látó egyetért abban, hogy az utóbbiaknak nem sikerült megoldaniuk az önhittség problémáját. Az önhittség – mondta don Juan magyarázólag – nem valami egyszerű és naiv dolog. Egyrészt ugyanis éppen önmagunk fontosságának a tudata a magva mindannak, ami jó bennünk, másrészt viszont ugyanez a magva annak is, ami rohadt. Mesteri módon megalkotott haditervre van szükség ahhoz, hogy az ember meg tudjon szabadulni a rohadt résztől. A látó emberek ősidők óta épp azokat illetik a legnagyobb dicsérettel, akiknek sikerül megoldani ezt a feladatot.

Panaszosan közbevetettem, hogy bár időnként nagyon vonzónak tűnik az az elképzelés, hogy az ember számolja fel önmaga fontosságának a tudatát, igazándiból felfoghatatlan számomra. Hozzátettem, hogy a gőgtől való szabadulásra vonatkozó utasítások, amelyeket tőle kaptam, olyan homályosak, hogy mindeddig képtelen voltam követni őket.

– Nemegyszer mondtam már – felelte don Juan –, hogy annak, aki a tudás ösvényén jár, nagyon találékonynak kell lennie, tele képzelőerővel. A tudás ösvényén semmi nem olyan tiszta és világos, mint amilyennek látni szeretnénk.

Rosszkedvemben azt találtam mondani, hogy az önhittséggel kapcsolatos dorgálásai leginkább a katolikus egyház intelmeire emlékeztetnek. Minthogy egy életen át másról sem hallottam, mint a bűnről és a gonoszról, kérgessé és érzéketlenné váltam az efféle intelmekkel szemben.

– A harcosok nem elvi alapon küzdenek önmaguk fontosságának tudata ellen, hanem egy haditerv részeként – válaszolta don Juan. – A te hibád az, hogy mindent erkölcsi értelemben fogsz fel, amit mondok.

– Igenis rendkívül erkölcsös embernek látlak, don Juan! – mondtam makacsul.

– Mindössze arról van szó, hogy észrevetted, milyen kikezdhetetlen vagyok – felelte.

– Ez a kikezdhetetlenség számomra éppoly homályos, mint a beképzeltség – jegyeztem meg. – Egyikkel se tudok mit kezdeni.

Don Juan fuldokolva nevetett, amíg én makacsul hajtogattam, hogy magyarázza el, mi a kikezdhetetlenség.

– A kikezdhetetlenség nem más, mint a tetterő, vagyis az energia helyes felhasználása – mondta don Juan. – Amiről én beszélek, ahhoz a moralitásnak a gyanúja sem fér. Sikerült energiát megtakarítanom, ettől vagyok kikezdhetetlen. Neked is spórolnod kell a tetterőddel ahhoz, hogy képes legyél megérteni ezt!

Hosszú ideig hallgattunk. Szerettem volna elgondolkodni azon, amit mondott. Hirtelen újra megszólalt.

– A harcosok a haditervük szempontjából számvetést szoktak készíteni – mondta. – Sorra veszik minden cselekedetüket, majd amikor ezzel megvannak, megnézik, mit lehet változtatni azért, hogy a tetterővel való takarékoskodás érdekében maradjon idejük pihenésre.

Vitába szálltam don Juannal, mondván, az ilyen leltárba az ég egy világon minden belevehető. Don Juan türelmesen elmagyarázta, hogy a haditerv szempontjából készülő számvetésbe csak azok a viselkedésmódok tartoznak bele, amelyek életben maradásunk és jólétünk szempontjából nem nélkülözhetetlenek.

Kaptam az alkalmon, hogy ellentmondjak neki, mondván, az életben maradás és a jólét pontosan két olyan fogalom, amelyeket végtelenül sokféleképpen lehet értelmezni, vagyis képtelenség megegyezésre jutni abban, hogy mi az, ami nélkülözhetetlen.

Ahogy mondtam, mondtam a magamét, kezdtem kifogyni a lendületből. Végül megálltam, mert beláttam, hiába sorolom egyik érvet a másik után.

Don Juan ekkor azt mondta, hogy a harcosok hadműveleti számvetésében az önhittség áll az első helyen, mivel ez emészti fel a legtöbb energiát. Emiatt törekednek arra, hogy megszabaduljanak tőle.

– A harcosok egyik legfőbb gondja pontosan az, hogy ezt a tetterőt felszabadítsák, hogy az így felszabadult erő segítségével nézhessenek szembe az ismeretlennel – folytatta don Juan. – Ha az ember képes más folyást adni ennek az energiának, az maga a kikezdhetetlenség.

Elmondta, hogy a legjobb haditervet a Hódítás idején élt látóknak sikerült kialakítaniuk, akik a rejtőzés utolérhetetlen mesterei voltak. A rejtőzés hat egymással összefüggő elemből áll. A hat elemből ötöt a harcoslét tulajdonságainak tartanak. Ezek a következők: önuralom, önfegyelem, béketűrés, időzítés és akarat. A hatodik, talán legfontosabb elem a külvilághoz tartozik. Úgy hívják, hogy vacak kis zsarnokocska.

Rám nézett, mintha azt akarná kérdezni, értem-e, amit mond.

– Teljesen homályos előttem ez az egész – vallottam be. – Mindig azt szoktad mondani nekem, hogy az én életemben la Gorda játssza a vacak kis zsarnokocska szerepét. De mi az, hogy vacak kis zsarnokocska?

– Az ilyen kis zsarnokocska nem más, mint kínzómester – felelte don Juan. – Valaki, aki vagy teljes mértékben a kezében tartja az ember életét, vagy képes annyira felbosszantani a tudás harci ösvényét taposó harcost, hogy az illető elveszíti összpontosító képességét.

Miközben beszélt, széles vigyorral bámult rám.

– Az új látók – mondta – külön osztályozási rendszert alakítottak ki a vacak kis zsarnokocskákra vonatkozóan; igaz ugyan, hogy maga a fogalom az új látók egyik legkomolyabb és legfontosabb felfedezése, mégis van benne valami humoros. Megjegyezte, hogy az új látók összes osztályozási rendszerében szerepel valami kaján, humoros elem, mert a humor az egyetlen, amivel ellensúlyozni lehet az emberi tudatnak azt az eredendő kényszerét, hogy számvetéseket, valamint nehézkes osztályozási rendszereket alkosson.

Az új látók – az általuk űzött gyakorlatnak megfelelően – illendő módon az energia, vagyis a tetterő elsődleges forrásával, a világegyetem egyedüli urával kezdték osztályozási rendszerüket, akit nemes egyszerűséggel a zsarnoknak neveztek. Természetes, hogy a többi despota és önkényúr rangban jóval a zsarnok alatt áll. A mindenség forrásához mérten a legfélelmetesebb zsarnoki ember sem más, mint pojáca, akit emiatt a vacak kis zsarnokocskák, a pinches tiranos osztályába lehet csak sorolni.

A vacak kis zsarnokocskáknak két további alosztálya van. Az első alosztályba tartoznak azok, akik épp elegendő nyomorúságot idéznek ugyan elő, de igazán senkinek sem okozzák a halálát. Ezeket kicsiny, vacak kis zsarnokocskának, pinches tiranitosnak nevezik. A második alosztályba a végtelenül idegesítő és bosszantó zsarnokocskák tartoznak, a tucatembernyi vacak kis zsarnokocskák, a repinches tiranitók, avagy indurka-pindurka-vacakocska-kicsinyke-zsarnokocskák, a pinches tiranitos chiquititos.

Jópofa bolondságnak tartottam, amit mondott, de biztos voltam benne, hogy abban a pillanatban rögtönzi a spanyol szakszavakat. Azért megkérdeztem, valóban így van-e.

– Nem, nem, egyáltalán nem – felelte don Juan derűs arckifejezéssel, mint aki jól mulat. – Az új látók tényleg osztályozó-nagymesterek voltak. Genaro például közülük is az egyik legeslegnagyobb – ha alaposan szemügyre veszed, magadtól rá fogsz jönni, mi a véleményük az új látóknak a maguk által alkotott osztályozási rendszerekről.

Harsányan elnevette magát, amikor zavartan megkérdeztem tőle, vajon nem a bolondját járatja-e velem.

– Álmomban se jutna eszembe! – mondta mosolyogva. – Genaro lehet, hogy képes lenne ilyesmire, de én soha! Tudom, mennyire tiszteled az osztályozási rendszereket! Mindössze arról van szó, hogy mi, új látók, szörnyen tiszteletlenek vagyunk.

Don Juan hozzátette, hogy a kicsiny, vacak kis zsarnokocskák újabb négy alcsoportra oszlanak. Az első alfaj zsarnokocskái állati erőszakkal kínozzák áldozataikat. A második alcsoport tagjai különféle csalafintaságokkal kínzó, elviselhetetlen balsejtelmeket váltanak ki belőlük. A harmadik csoport a búskomorságot használja arra, hogy elnyomjon másokat, míg az utolsó alosztály zsarnokocskái azzal kínozzák a harcosokat, hogy képesek az őrületbe kergetni őket.

– La Gorda egymaga külön osztályt alkot – tette hozzá don Juan. – Ő tulajdonképpen tucatembernyi vacak kis zsarnokocska, aki képes annyira felbosszantani, hogy darabjaidra hullasz szét, és őrjöngeni kezdesz. Még meg is pofoz! Ezzel együtt ő az, aki szenvtelenségre tanít.

– Lehetetlen! – tiltakoztam.

– Még nem sikerült összeraknod az új látók "haditervének" minden elemét – mondta don Juan. – Ha egyszer majd eljutsz erre a szintre, magad is látni fogod, milyen hasznos és hatékony dolog egy ilyen vacak kis zsarnokocska. Merem állítani, hogy ennek a haditervnek a segítségével nemcsak az önhittségtől lehet megszabadulni, hanem ez készíti fel a harcosokat annak a végső felismerésére is, hogy a tudás ösvényén csak a kikezdhetetlenség számít, semmi más.

Don Juan elmondta, hogy az új látók életveszélyes hadijátékot gondolnak el magukban. Ebben a játékban a vacak kis zsarnokocska olyan, mint egy hegycsúcs, a harcoslét tulajdonságai pedig olyanok, mint a hegymászók, akik a hegycsúcson találkoznak.

– Általában csak négy tulajdonság vesz részt a játékban – folytatta. – Az ötödiket, az akaratot, mindig a végső szembesítésre szokták tartalékolni, amikor a harcosok, hogy úgy mondjam, a kivégzőosztaggal néznek farkasszemet.

– Miért történik ez így?

– Mert az akarat egy másik gömbbe, az ismeretlen gömbjébe tartozik. A többi négy tulajdonság az ismert világ gömbjének a része, azé a világé, ahol a vacak kis zsarnokocskák laknak. Az emberből éppen úgy lesz vacak kis zsarnokocska, hogy képtelen megszabadulni a kényszertől, hogy az ismert világot manipulálja.

Don Juan elmagyarázta, hogy csak azok a látók képesek egyszerre élni a harcoslét mind az öt tulajdonságával, akik egyben kikezdhetetlen harcosok, és urai az akaratnak is. Ez a fajta összjáték olyan bonyolult, hogy a mindennapi életben nem is lehet gyakorolni.

– Mindössze négy tulajdonság kell ahhoz, hogy akár a legrosszabb fajta vacak kis zsarnokkal is el lehessen bánni – folytatta. – Feltéve persze, hogy sikerül szert tenni egy ilyen kis zsarnokocskára. Említettem már, hogy a vacak kis zsarnokocska ebben a játékban az a külső elem, amely felett nincs uralmunk, és amely az összes elem közül talán a legfontosabb. Az én jótevőm mindig azt mondta, szerencsés az a harcos, akinek sikerül belebotlani egy vacak kis zsarnokocskába. Ezen azt értette, hogy szerencse, ha az ember útjába akad egy ilyen, mert egyébként addig kell keresnie, amíg nem talál magának egyet.

A Hódítás idején élt látók egyik legnagyobb haditette egy olyan alkotmány volt, amelyet don Juan háromszakaszos előrehaladásnak nevezett. Ismervén az emberi természetet, ezek a látók arra a cáfolhatatlan következtetésre jutottak, hogy az a látó, aki képes helytállni egy vacak kis zsarnokocskával szemben, minden bizonnyal az ismeretlennel is képes lesz szembenézni, s ha már idáig eljutott, a megismerhetetlen jelenlétét is kibírja.

– Az átlagember fordítva gondolja – folytatta don Juan. – Azt hiszi, a látó, aki az ismeretlennel szemben képes megállni a helyét, a vacak kis zsarnokocskákkal is bizonyára szembe tud szállni. Ez azonban nem így van. A régi, mindennél nagyobb látóknak pontosan ez a feltevés okozta a vesztét. Ma már okosabbak vagyunk. Tudjuk, hogy a harcosok lelki erejét az edzi a legjobban, ha lehetetlen emberekkel kell elbánniuk, akiknek hatalom van a kezükben. A harcosok csakis ilyen körülmények között tudnak szert tenni arra a józan, derűs méltóságra, amely nélkül az ismeretlen nyomását képtelenek lennének elviselni.

Hangosan tiltakoztam. Szerintem – vetettem ellent – a zsarnokok vagy tökéletesen szerencsétlenné nyomorítják áldozataikat, vagy éppoly vadállatiassá teszik őket, amilyenek saját maguk. Érveim között azt is felhoztam, hogy megszámlálhatatlanul sokan vizsgálták már a fizikai és a lelki kínzások hatását az áldozatokra.

– Pontosan az a különbség, amit az imént mondtál – vágott vissza don Juan. – Áldozatokat mondtál, nem pedig harcosokat. Régen én is úgy éreztem, ahogyan te. El fogom mesélni, hogy mitől változtam meg, de előbb hadd térjek vissza arra, amit a Hódításról mondtam! Az akkori látok keresve sem találhattak volna jobb próbaterepet. A spanyolok voltak a vacak kis zsarnokocskák, akik a végsőkig próbára tették a látók tudását; attól fogva, hogy egy látónak sikerült elbánnia a hódítókkal, bármivel képes volt szembenézni. Szerencsés idő volt, hiszen csak úgy hemzsegtek a vacak kis zsarnokocskák.

A bőség csodálatos évei után azonban alaposan megváltozott minden. A vacak kis zsarnokocskák soha többé nem tettek szert ekkora hatalomra – csak a Hódítás idején zsarnokoskodhattak kényük-kedvük szerint. Ahhoz, hogy valakiből rendkívüli látó legyen, szinte tökéletes kellék egy olyan vacak kis zsarnokocska, aki korlátlan előjogokkal rendelkezik.

Sajnos a mi időnkben a látóknak szélsőséges dolgokat kell művelniük azért, hogy sikerüljön valóban méltó zsarnokocskát találniuk maguknak. Többnyire kénytelenek beérni kicsiny, vacak kis zsarnokocskákkal.

– Don Juan, neked is sikerült találnod egy vacak kis zsarnokocskát?

– Nekem szerencsém volt, engem egy igazi, királyi méretű zsarnokocska kapott el. Akkoriban persze én is úgy gondolkodtam, mint te, és egyáltalán nem tartottam magam szerencsésnek.

Don Juan elmesélte, hogy megpróbáltatásai pár héttel azelőtt kezdődtek, hogy összeakadt volna a jótevőjével. Alig húszéves lehetett, és egy cukorgyárban kapott munkát. Már akkor is nagyon erős volt, így hát könnyen jutott olyan álláshoz, ahol erős karra volt szükség. Az egyik nap éppen nehéz cukroszsákokat emelgetett, amikor egy asszony jött arra. Nagyon jól öltözött volt, látszott rajta, hogy jómódú. Ötven és hatvan között lehetett, és rendkívül határozottan viselkedett, mint aki hozzá van szokva a parancsoláshoz. Megnézte magának don Juant, aztán mondott valamit a munkavezetőnek és elment. A munkavezető odament don Juanhoz, és közölte vele, hogy némi ellenszolgáltatás fejében hajlandó beajánlani őt a főnök házába. Don Juan azt válaszolta, hogy nincs pénze, de a munkavezető csak mosolygott ezen, mondván, emiatt igazán felesleges aggódnia, hiszen fizetéskor úgyis rengeteg pénzt fog kapni. Megveregette don Juan vállát, és biztosította arról, hogy a főnöknek dolgozni nagy tisztesség.

Don Juan akkoriban szegény, nyomorult, tudatlan indián volt, aki egyik napról a másikra tengette az életét, és nemcsak hogy minden szót elhitt, hanem egyenesen azt gondolta, a jó tündér pálcája suhintotta meg a vállát. Megígérte a munkavezetőnek, hogy annyit fizet, amennyit kér. A munkavezető jó nagy összeget mondott, amelyet don Juannak részletekben kell megadnia.

Miután megegyeztek, a munkavezető azon nyomban személyesen elvitte don Juant a várostól meglehetős távolságra lévő házba, ahol egy másik munkavezető – vagy intéző – gondjaira bízta. Ez a másik hatalmas termetű, ronda, goromba ember volt, aki mindenfélét kérdezett Don Juan családja felől. Amikor don Juan azt felelte, hogy senkije nincs, az intéző annyira megörült, hogy még egy mosolyt is megengedett rohadt fogai között.

Megígérte don Juannak, hogy rengeteget keres majd, amiből még félre is fog tudni tenni, mert semmiért nem kell fizetnie, hiszen a házban fog lakni és étkezni.

Félelmetes volt, ahogy nevetett. Don Juan tudta, hogy innen azon nyomban menekülnie kell. Futásnak eredt, de még mielőtt elérte volna a kaput, a másik, pisztollyal a kezében, elébe került. Felhúzta a pisztoly kakasát, és a fegyver csövét belenyomta don Juan hasába.

– Inad szakadtáig fogsz dolgozni – mondta. – Vigyázz, ne felejtsd! – Azzal bikacsökkel megbökte don Juant, hogy forduljon meg. Lekísérte a ház oldalához, ahol még annyit tett hozzá az előbbiekhez, hogy nála az emberek látástól vakulásig szoktak dolgozni, megállás nélkül. Azzal megparancsolta, hogy ásson ki két óriási farönköt. Hozzátette, hogy ha don Juan szökni próbálna, vagy a hatóságokhoz próbálna fordulni, agyonlövi, ha pedig mégis sikerülne meglépnie, a bíróságon megesküszik arra, hogy don Juan meg akarta ölni a főnököt. – Itt fogsz dolgozni, míg meg nem döglesz – mondta. – Utánad meg majd egy másik indián jön, ahogyan te is egy döglött indián helyébe léptél.

Don Juan elmondta, hogy a ház olyan volt, mint egy erőd; mindenütt fegyveresek álltak, bozótvágó késsel a kezükben. Gyorsan nekilátott a munkának, és megpróbált nem gondolni arra, milyen szorult helyzetbe került. Este az embere érte jött, és egészen a konyháig rugdalta, mert nem tetszett neki don Juan nézése. Kihívónak találta a tekintetét. Megfenyegette, hogy ha nem engedelmeskedik, elvágja az inait a karján.

A konyhában egy öregasszony adott neki valamit enni, de don Juan annyira fel volt zaklatva és olyan rettenetesen félt, hogy képtelen volt hozzányúlni az ételhez. Az öregasszony azt tanácsolta, egyen, amennyit bír, mert a munka soha nem ér véget, ezért erősnek kell maradnia. Figyelmeztette, hogy aki előtte az ő helyén dolgozott, az előző nap meghalt. Gyenge volt a munkára, és kiesett a második emeletről egy ablakból.

Don Juan három hétig dolgozott a főnök házában, ahol az intéző a nap minden percében kitalált valamit, hogy kínozza. A legveszélyesebb helyekre küldte dolgozni, a legnehezebb munkákat végeztette vele, miközben szinte állandóan késsel, pisztollyal vagy bikacsökkel fenyegette. Naponta ki kellett takarítania az istállót, ahol a legidegesebb méneket tartották. Don Juan minden reggel úgy ébredt, hogy azt hitte, nem éri meg az estét. Amikor pedig mégis sikerült túlélnie egy újabb napot, csak arra számíthatott, hogy másnap ismét kezdődik az egész pokol.

A véget az hozta közelebb, hogy don Juan engedélyt kért, hadd menjen be rövid időre a városba, hogy megadja a cukorgyári munkavezetőnek a tartozását. Az intéző erre azt vágta a fejéhez, hogy egy percre sem hagyhatja abba a munkát, mert nyakig el van adósodva épp a miatt a kiváltság miatt, hogy itt dolgozhat.

Don Juan tudta, hogy nincs menekvés. Rájött, hogy mit csinálnak vele. A két munkavezető összedolgozik egymással. Szegény nyomorult indiánokat szereznek a cukorgyárból, akiket aztán halálra dolgoztatnak, és egymás közt megosztoznak a szerencsétlenek bérén. Ettől a hirtelen felismeréstől olyan indulatba jött, hogy sivítva végigszáguldott a konyhán, és egyenesen berontott a főépületbe. A munkavezetőt és a többieket tökéletesen készületlenül érte a dolog. Don Juan átrohant a házon, és kifutott a főbejáraton. Már majdnem sikerült eliszkolnia, amikor az intéző utolérte, és az út kellős közepén mellbe lőtte. Azzal otthagyta, azt hivén, meghalt.

Don Juannak azonban nem az volt a végzete, hogy meghaljon. A jótevője ott akadt rá az út közepén, és addig-addig gyógyítgatta, ápolgatta, amíg teljesen fel nem épült.

– Amikor a jótevőmnek elmeséltem a történetet – mondta don Juan –, alig tudta leplezni izgatottságát. "Ez az intéző valóságos kincs – mondta. – Az ilyet vétek lenne elmulasztani. Egy nap majd vissza kell menned abba a házba!"

Még sokáig lelkendezett azon, hogy mekkora szerencsém van. Egy a millióhoz az esélye annak, hogy valaki ilyen vacak kis zsarnokocskába botoljon, akinek szinte korlátlan hatalma van. Azt hittem, elment az esze az öregnek. Évekbe tellett, amíg sikerült megértenem, miről beszélt.

– Szörnyű történet – mondtam. – És komolyan visszamentél ugyanabba a házba?

– Igen, három év múlva. A jótevőmnek igaza volt. Az ilyen vacak kis zsarnokocskából millió között jó, ha egy van, ezért vétek lenne elpocsékolni.

– Hogy sikerült visszakerülnöd?

– Jótevőm a harcoslét négy tulajdonságának, az önuralomnak, az önfegyelemnek, a béketűrésnek és az időzítésnek az elemeiből összeállított egy haditervet.

Don Juan elmesélte, hogy a jótevője, miközben elmagyarázta, mit kell tennie ahhoz, hogy hasznára váljék a szembeszegülés ezzel az emberi szörnyeteggel, azt is elmondta neki, hogy az új látók szerint mi az a négy lépés, amelyeket a tudás ösvényén meg kell tenni. Az első lépés maga az elhatározás, hogy inasnak szegődjék az ember. Miután az inasnak sikerül megváltoztatnia nézeteit magáról és a világról, megteszi a második lépést; harcos lesz belőle, ami azt jelenti, hogy végtelen önuralomra és önfegyelemre tesz szert. Miután elsajátította a béketűrés és az időzítés képességét, a harcosból tudós ember válik, s amikor egy ilyen tudós ember megtanul látni, a negyedik lépés megtétele után látóvá válik.

Don Juan jótevője hangsúlyozta, hogy don Juan eléggé hosszú ideje járja a tudás harci ösvényét ahhoz, hogy az első két tulajdonság, az önuralom és az önfegyelem minimumával már rendelkezzék. Don Juan hangsúlyozta, hogy mindkét tulajdonság egy belső állapotra vonatkozik. A harcos nem önző módon figyel magára, hanem olyan értelemben, hogy a saját énjét teljes és folyamatos vizsgálatnak veti alá.

– Akkortájt a másik két tulajdonságtól még el voltam zárva – folytatta don Juan. – A béketűrés és az időzítés nem teljes mértékben belső állapot. Ezek már a tudós ember birodalmába tartoznak. Jótevőm éppen a haditervével mutatta meg nekem, mik ezek.

– Ez azt jelenti, hogy egymagádban nem lehetett volna szembenézned a vacak kis zsarnokocskával? – kérdeztem.

– Biztos, hogy magam is meg tudtam volna csinálni, de mindig is úgy gondoltam, hogy nem lett volna a dolognak íze, stílusa, öröme. A jótevőm abban lelte örömét, hogy ő rendezte meg az egész találkozást. A vacak kis zsarnokocskákkal való perre kelés nemcsak a harcos lelki tökéletesedését szolgálja, hanem egyben örömet is ad, és boldoggá teszi az embert.

– Hogy élvezheti az ember az olyan szörnyeteget, akit leírtál?

– Ez a szörnyeteg semmi sem volt azokhoz az igazi szörnyetegekhez képest, akikkel az új látóknak a Hódítás idején kellett szembenézniük. A jelek szerint azok a látók végtelenül jól mulattak azon, ahogy elbántak zsarnokocskáikkal. Bebizonyították, hogy még a legrosszabb zsarnok is képes gyönyörűséget okozni az embernek, feltéve persze, hogy az ember harcos.

Don Juan elmagyarázta, hogy az átlagemberek, amikor vacak kis zsarnokocskákkal találják magukat szemben, azt a hibát szokták elkövetni, hogy nincs haditervük, amelyre szükség esetén támaszkodhatnak; a végzetes hiba azonban az, hogy túlságosan komolyan veszik magukat – a vacak kis zsarnokocskákhoz hasonlóan, túl nagy jelentőséget tulajdonítanak cselekedeteiknek és érzelmeiknek. A harcosoknak viszont nemcsak jól kidolgozott haditervük van, hanem az önhittségtől is mentesek. Azért nem foglalkoztatja őket önmaguk fontosságának a tudata, mert megértették, a valóság olyan értelmezés, amilyet mi magunk adunk a világnak. Ez a tudás az együgyű spanyolokkal szemben határozott előnyt jelentett az új látók számára.

Don Juan elmondta, biztos volt benne, hogy annak az egyetlen felismerésnek a segítségével is le tudja győzni az intézőt, hogy a vacak kis zsarnokocskák halálosan komolyan szokták venni magukat, a harcosok viszont nem.

Ezért tehát jótevője haditervét követve ismét állást szerzett magának a cukorgyárban. Senki nem emlékezett rá, hogy már dolgozott ott. Az egyik peon jött, a másik ment, nem figyelt rájuk a kutya sem.

Jótevője haditervében külön elő volt írva, hogy don Juannak nagyon kell igyekeznie, ha jön valaki újabb áldozatért. Történetesen ugyanaz az asszony jött, és azonnal észrevette don Juant, mint évekkel azelőtt. Don Juan most még erősebb volt, mint akkor.

Minden ugyanúgy történt, mint először. A haditervben azonban az állt, hogy don Juannak az első pillanattól kezdve meg kell tagadnia, hogy fizessen a munkavezetőnek. A munkavezetővel életében nem fordult még elő, hogy visszautasították volna, ezért aztán ugyancsak meghökkent. Megfenyegette don Juant, hogy kirúgja az állásából, mire don Juan azt felelte, hogy akkor ő egyenesen a hölgyhöz fordul. Don Juan tudta, hogy a nő, aki nem volt más, mint a cukorgyár tulajdonosának a felesége, nem sejti, miben sántikál a két munkavezető. Azt mondta a munkavezetőnek, tudja, hol lakik a hölgy, mert a közeli cukornádültetvényen dolgozott aratóként. A munkavezető alkudozni kezdett, mire don Juan azt mondta, csak akkor hajlandó elszegődni a hölgy házába, ha fizet neki. A munkavezető végül beadta a derekát, és don Juan markába nyomott néhány bankót. Don Juan tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a munkavezető megjuhászodása csak csel, hogy sikerüljön elcsábítania őt a házba.

– Megint ő maga vitt el a házba – folytatta don Juan –, a cukorgyár tulajdonosának régi haciendájára – ezek a gazdag emberek vagy tudtak a dologról, de nem érdekelte őket, vagy annyira közömbösek voltak, hogy észre sem vették, mi folyik az orruk előtt.

Ahogy odaértünk, berohantam a házba, hogy megkeressem a hölgyet. Amikor megtaláltam, térdre rogytam előtte, és köszönetet rebegve megcsókoltam a kezét. A két munkavezető halálsápadtan nézte a jelenetet.

A ház intézője ugyanúgy járt el, mint azelőtt. Nekem azonban most már megvoltak hozzá az eszközeim, hogy elbánjak vele. Volt önuralmam, volt önfegyelmem. Minden úgy alakult, ahogyan a jótevőm előre eltervezte. Önuralommal képes voltam teljesíteni emberem legostobább parancsait is. Az efféle helyzetekben általában attól szoktunk kivetkőzni magunkból, hogy elhasználódik és elkopik az önbecsülésünk. Akiben csak egy szemernyi büszkeség is van, apró darabokra hullik szét, ha azt kell éreznie, hogy senkinek nézik.

Én viszont boldogan siettem megtenni bármit, amit kért. Vidám voltam és erős. Ami pedig a büszkeséget vagy a félelmet illeti, fütyültem az egészre. Kikezdhetetlen harcosként voltam jelen. Önuralomnak azt nevezik, ha az ember képes megőrizni a lélek harmóniáját akkor is, amikor tápodnak rajta.

Don Juan elmagyarázta, hogy a jótevője haditerve szerint ahelyett, hogy – mint korábban tette – önsajnálatba zuhant volna, azonnal hozzáfogott feltérképezni embere erős és gyenge pontjait és különcségeit.

Hamar rájött, hogy az intézőnek az erőszakos természet és a vakmerőség az erős oldala. Korábban fényes nappal, több tucat szemtanú előtt lőtt rá don Juanra. A legfőbb gyengesége az volt, hogy szerette a munkáját, és nem akarta elveszíteni. Semmilyen körülmények között nem lett volna hajlandó nappal megölni don Juant a haciendán belül. Volt még egy gyöngesége – családszerető ember volt. Feleségével és gyermekeivel a ház közelében lakott egy vityillóban.

– Önfegyelemnek azt nevezik, hogy az ember képes mindezt megtudni, miközben összevissza ütlegelik – mondta don Juan. – Az én emberem valódi ördög volt. Semmi nem volt benne, ami jó. Az új látók szerint, a tökéletes vacak kis zsarnokocskának nincsen egyetlen olyan tulajdonsága sem, amely ellensúlyozná gonoszságát.

Don Juan elmondta, hogy a harcoslét másik két tulajdonsága, a béketűrés és az időzítés, amelyekkel még nem rendelkezett, automatikusan benne foglaltatott jótevője haditervében. A béketűrés nem más, mint türelmesen várni – semmi sietség, semmi izgalom; egyszerű, derűs visszatartása annak, aminek egyszer úgyis meg kell történnie.

– Nap mint nap, csúszva-mászva, időnként sírva fetrengtem az emberem korbácsa alatt, mégis boldog voltam – folytatta don Juan. – A jótevőm haditerve miatt voltam képes mindennap újra elviselni, ami rám volt mérve, anélkül hogy utálni kezdtem volna az emberemet. Harcos voltam. Tudtam, hogy várok, és azt is tudtam, hogy mire. Ez a legnagyszerűbb dolog a harcos életében!

Don Juan hozzátette, hogy jótevője haditervének volt egy másik része is. Módszeresen heccelni kellett az emberét azzal, hogy magasabb rangú emberek fedezékébe húzódott, pontosan úgy, ahogyan a Hódítás idején élt látók a katolikus egyházat használták pajzsként. Egy nyomorult kis papocskának időnként több hatalma volt, mint egy nemesembernek.

Don Juan azt a hölgyet használta pajzsként, aki a munkát szerezte neki. Valahányszor meglátta, letérdelt elé, és azt mondta neki, hogy egy szent. Könyörgött, hogy adja neki a védőszentjét ábrázoló medalionját, hogy egészségért és boldogságért imádkozhasson hozzá.

– A hölgy adott is nekem egy medaliont – folytatta don Juan a történetet –, amitől az intéző teljesen kiborult. Amikor meg azt is sikerült elérnem, hogy az összes szolga velem együtt imádkozzon esténként, majdnem szívrohamot kapott. Azt hiszem, akkor határozta el, hogy megöl. Nem hagyhatta, hogy így menjen tovább a dolog.

Ellenlépésként a házicselédeknek rózsafüzérolvasást szerveztem. A hölgy azt gondolta rólam, hogy én vagyok a világon a legistenfélőbb, legjámborabb ember.

Ezután már nem tudtam igazán mélyen aludni, sőt nem is a saját ágyamban aludtam. Minden este felmásztam a tetőre. Onnan láttam, hogy az emberem az éjszaka közepén gyilkos indulattal a szemében kétszer is keresett.

Mindennap belökött a ménistállóba, remélve, hogy agyonrúgnak a lovak, de volt pár keményfa deszka, amelyeket az egyik sarokba támasztottam, azokkal védtem magamat. Emberem nem tudta ezt, mert rosszul volt a lovaktól – ez is a gyenge pontjai közé tartozott, és végül a vesztét okozta.

Don Juan azt mondta, az időzítés az a tulajdonság, amellyel mindannak a kieresztését kormányozzuk, amit az ember visszatart. Az önuralom, az önfegyelem és a béketűrés olyan, mint a gát, amely mögött minden felgyülemlik a medencében. Az időzítés a gát zsilipkapuja.

Az intéző csak az erőszakot ismerte, azzal terrorizált mindenkit. Ha az erőszakot semlegesítették, szinte tehetetlenné vált. Don Juan tudta, hogy az embere soha nem merné megölni őt az egész háznép előtt, ezért egy szép napon a többi munkás előtt, de a ház úrnőjének a szeme láttára megsértette az intézőt. Gyávának nevezte, amiért halálosan félt a főnök feleségétől.

Jótevőjének a haditerve előírta, hogy éberen lesse az alkalmat, amikor le tud számolni ezzel a vacak kis zsarnokocskával. A váratlan dolgok mindig így szoktak történni. A legnyomorultabb szolga hirtelen gúnyolni kezdi a zsarnokot, fontos emberek színe előtt nevetségessé teszi, aztán még mielőtt a zsarnoknak ideje lenne bosszút állni, megpucol.

– Az emberem őrjöngeni kezdett a dühtől, de addigra én már alázatosan térdepeltem a ház úrnőjének a lába előtt – folytatta don Juan.

Amikor az úrnő bement a házba, az intéző és emberei szóltak don Juannak, hogy jöjjön a ház mögé, mert van ott valami, amit meg kellene csinálnia. Az intéző halálsápadt volt a dühtől. A hangjából lehetett tudni, mire készül. Don Juan úgy tett, mintha megjuhászodna, de ahelyett, hogy hátrament volna, nyílegyenesen az istálló felé vette útját. Abban bízott, a lovak akkora lármát csapnak, hogy a ház gazdái kijönnek megnézni, mi van. Tudta, hogy az embere nem meri lelőni, mert túlságosan hangos lett volna a lövés hangja, az intéző pedig mindennél jobban félt attól, hogy elveszíti az állását. Don Juan tudta azt is, hogy az intéző nem mer odamenni, ahol a lovak vannak – pontosabban: csak akkor megy oda, ha sikerül úgy felheccelnie, hogy elveszítse a fejét.

– Beugrottam a legvadabb mén állásába – mondta don Juan –, az a vacak kis zsarnokocska pedig dühtől elvakulva kirántotta a kését, és utánam ugrott. Azonnal behúzódtam a deszkáim mögé. A mén csak egyszer rúgta meg, és vége volt.

Hat hónapot töltöttem abban a házban a harcoslét négy tulajdonságát gyakorolva. Ennek a négy tulajdonságnak köszönhetem, hogy sikerült. Egyetlenegyszer sem zuhantam vissza az önsajnálatba vagy sírtam a tehetetlenségtől. Vidám voltam és derűs. Önuralmam és önfegyelmem soha nem tapasztalt erővel működött, és végre láthattam, mit jelent a béketűrés és az időzítés a kikezdhetetlen harcosok esetében. Ráadásul egyszer sem kívántam az emberem halálát.

A jótevőm valami nagyon érdekes dolgot mondott nekem. A béketűrés azt jelenti, hogy az ember lelkileg visszatartja azt, amiről harcosként tudja, hogy igazság szerint meg kellene történnie. Nem azt jelenti, hogy a harcos minden idejét arra fordítja, hogy valakinek túljárjon az eszén, vagy hogy leszámoljon valakivel. A béketűrés valami ettől független dolog. Ha a harcosnak elegendő önuralma, önfegyelme van, és rendelkezik az időzítés képességével, a béketűrés önmagától biztosítja azt, hogy mindenki megkapja, ami jár neki.

– Előfordul néha, hogy a vacak kis zsarnokocska nyer, és elpusztítja a vele szembeszálló harcost? – kérdeztem.

– Természetesen igen. A Hódítás kezdetén úgy hullottak a harcosok, mint a legyek. Megtizedelődtek. A vacak kis zsarnokocskák merő szeszélyből akárkit halálba küldhették. Ez a fajta szorongattatás volt az, amelynek közepette a látók lélegzetelállítóan fenséges, magasztosan átlényegült állapotokba tudtak emelkedni. A megmaradt látóknak ekkor minden maradék erejüket össze kellett szedniük – mondta don Juan –, hogy új utakat találjanak.

Az új látók a vacak kis zsarnokocskákat nemcsak arra használták, hogy megszabaduljanak önhittségüktől, hanem arra is, hogy sikerüljön végrehajtaniuk azt a rendkívül bonyolult műveletet, amelynek segítségével elköltöztek ebből a világból. Te is meg fogod érteni, mit jelent ez, ahogy haladunk előre a tudomás művészetének tárgyalásában.

Elmagyaráztam don Juannak, hogy én azt szerettem volna tudni, hogy ma, a mi időnkben előfordulhat-e, hogy egy olyan zsarnokocska, akit kicsiny, vacak kis zsarnokocskának nevezett, legyőzzön egy harcost.

– Mindig megeshet – felelte. – Bár ennek ma nem olyan sanyarú a következménye, mint a régmúlt időkben. Szinte mondani sem kell, hogy a harcosoknak mindig van módjuk a talpra állásra vagy arra, hogy behozzák az őket ért veszteségeket, és később visszatérjenek a tudás ösvényére. Van azonban ennek a problémának egy másik oldala is. Nem halálos ugyan, ha az embert egy kicsiny, vacak kis zsarnokocska legyőzi, de a következményei pusztítóak. Átvitt értelemben tehát ma is igen nagy a halandósági arány. Azt értem ezen, hogy azok a harcosok, akik beadják a derekukat a kicsiny, vacak kis zsarnokoknak, megsemmisülnek saját kudarcérzésüktől és attól a tudattól, hogy semmire sem jók. Ez az én szempontomból szintén magas halandóságot jelent.

– Min méred a vereséget?

– Aki a vacak kis zsarnok mellé szegődik, az le van győzve. Az is le van győzve, aki dühből tesz valamit önuralom és önfegyelem nélkül, akinek nincs béketűrése.

– Mi lesz azokkal a harcosokkal, akiket legyőznek?

– Vagy újra összeverődnek egy csoportba, vagy feladják a tudás szolgálatát, és maguk is belépnek a vacak kis zsarnokocskák sorába.

Tartalom

Következő