Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Maria
Ondina Braga (1932-2003)
Karácsony Kínában
Kovács Lenke fordítása
Magyar Napló, 2004. március
Tung asszony mindig két nappal a karácsonyesti vacsora előtt érkezett. Ilyenkor
már reggel ott láttam őt a főudvaron a kertész nővér mellett, ahogy a fajansztartókban
álló törpe narancsfákat csodálja. Olykor véletlenül megláttam, amint elbűvölten
szemléli a kolostor által állított betlehemet. Végül az asztalnál találkoztam
vele.
Tung asszony minden év karácsonyán Formosából Makaóba utazott, hogy Krisztus
születését elsőszülöttje, Chen-Mou nővér társaságában ünnepelje.
Ezekben a napokban, minthogy a növendékek a vakációjukat töltötték, a kollégium
refektóriuma még nagyobbnak és lehangolóbbnak látszik: csak én és Lu kisasszony
ültünk a tanárok hosszú asztalánál. Tung asszony jelenléte, mely más alkalmakkor
talán észrevétlen maradt volna (minthogy a terem cementtel borított belső udvarok
és zöldellő növények között húzódott végig), ilyenkor szembeszökővé vált.
Az alacsony, szikár Tung asszonynak mindent megfigyelő, mégis elgondolkozó tekintetű
szeme volt; szüntelenül mosolygott, angolul beszélt, szerette a jó ételeket
és a dohányt, és szeretett ma-jong-ot játszani. A szolgálók kedvesen köszöntötték
a folyosón, különleges ételeket készítettek neki, és a teát a szobájába vitték.
Amellett, hogy az igazgatóhelyettesünk anyja volt, gazdag asszony hírében is
állt – minden szentestén ezüstpénzt osztogatott a személyzet tagjai közt.
Ezen az estén három apáca jelent meg vacsoránkon (a szabályzat értelmében azonban
nem ehettek velünk): az igazgatónő, az igazgatóhelyettesnő és a főtanfelügyelő
nővér. Mereven kihúzva magát, két kezén selyemkendővel letakart lakk tálcát
egyensúlyozva, Tung asszony az étkező ajtajában fogadta őket, s az ajándékot
szertartásosan átadta leányának, aki, amint elvette, az igazgatónőnek nyújtotta
át. Az ajándék szezámolaj és finom rizsliszt keverékéből készült sütemény volt.
Mikor a főnöknő a süteménnyel megrakott tálcát az asztalra helyezte, a talpig
vörösbe öltözött Tung asszony, hímzett cipőben, jádekő hajtűkkel hajában mélyen,
majdhogynem a földig hajolt. Ezután imát mondott. A belső udvarról, a konyha
ajtajából kíváncsi szolgálók lestek minket.
Tung asszony nem volt keresztény sem az első, sem a második és sem a harmadik
karácsonyon, amit Makaóban töltöttem, noha minden évben katekumennek mondta
magát. A vacsora után általában erről folyt a beszélgetés. Az igazgatónő, egy
ráncos kezű francia nő, aki régen a pekingi egyetemen tanult, s kínaiul nyelvtankönyvbe
illő mondatokban beszélt, udvariasan a keresztelő felől érdeklődött. Tung asszony
fejét lehorgasztva csak habogott, s közben egyre Chen-Mou nővér felé mutogatott.
Majd lánya… a lánya megmondja. Lelkét tekintve akár kereszténynek is nevezhette
volna magát, ha a szíve nem árulja el. De a szíve továbbra is kitartott régi
hite mellett. Mégis, az éjféli szertartásra ünnepi ruhát öltött, a szobájában
pedig ott állt virágokkal körülvéve a Kisjézus, s lelkét elárasztotta az öröm,
mintha igazi keresztény lett volna.
Chen-Mou nővér, félig elnéző, félig kényszeredett mosollyal véget vetett a társalgásnak,
s a süteményes tálcát a főnöknőnek nyújtotta, aki néhány darabot félretett a
kolostor számára. A többit az éjféli mise végeztével mi ettük meg, forró csokoládéval
kísérve.
A csokoládé a főnökasszony várva-várt ajándéka volt. Tung asszony kedvesen tréfálkozva
„párizsi teá”-nak nevezte. Miután mindhárom mise véget ért, a három apáca másodszor
is megjelent a kollégiumi ebédlőben, hogy békecsókot váltson velünk, s hogy
átadja nekünk a nagy csupor gőzölgő csokoládét. Alighogy jöttek, máris indultak
vissza (nagyon is késő volt ahhoz, hogy tovább maradjanak), és Lu kisasszony,
a vakbuzgó harmadrendi ferences nővér, aki mindenben az apácákat utánozta, sebtében
belekortyolt a forró italba, aztán utánuk sietett.
Így hát én és Tung asszony ott maradtunk, egymással szemben. Az asztal közepén
álló illatos gyertyák lángjánál két szeme remegő-pislákoló fénycsíknak tűnt.
Elmosolyodtunk. A terem mélyén egyszer csak szétnyílt az ajtót takaró függöny.
Az egyik szolgáló lépett be csöndesen. Rizspálinkát hozott.
Azt hiszem, az iskolában tiltott italnak számított a rizspálnika, s a hátsó
ajtókon keresztül jutott be. Az viszont biztos, hogy akkor, karácsony éjszakáján,
a nagy és kihalt ebédlőben mindketten ittunk belőle a szezámmagos sütemény mellé.
A bortól tűz lángolt a torkomban, és könnyek gyűltek a szemembe. Ami Tung asszonyt
illeti, ő lassan ízlelgette, süteményt mártogatva belé, s minthogy a „párizsi
tea” nem ízlett neki igazán, két pohárkával is ivott.
Ezalatt Aldegundes, a kolostor legöregebb makaói szolgálója helyi ételkülönlegességekkel:
aluares-szel, fartes-szel és coscorao-val megpakolva jelent meg, elmagyarázva
nekünk, hogy az aluares a „Kisjézuska” nyoszolyája, a fartes a párnája és a
coscorao pedig a takarója. Mindezt angolra fordítottam Tung asszonynak, aki
meghatónak találta, és bőkezűen megjutalmazta az idős asszonyt.
Amikor a fehér, bámész hold alatt, mely hajnalra telet jósolt, már hazafelé
tartottunk, Tung asszony végül kiöntötte a szívét.
A kislány tudja… – a kislányon Chen-Mou-t, az iskola igazgatóhelyettesét értette
–, tudja, hogy ő továbbra is a termékenység istennőjét imádja. Egy apró, teljesen
meztelen, csupa arany kis istennőről volt szó. O volt az, aki gyermekekkel ajándékozta
meg. A hét éven keresztül terméketlen Tung asszony, mikor a férje már új feleséget
készült maga mellé venni, az ő isteni közbenjárásáért folyamodott. Ezért szereti
őt továbbra is. Egész boldogsága onnan ered, abban az órában gyökerezik, amikor
az istennő meghallgatta őt.
Tűnődő tekintettel, két kezét ölében összekulcsolva hirtelen megállt a tágas,
holdfényes átrium közepén. S mikor megszólalt, a szavai olyan lassan és szabadon
áramlottak, mintha magához beszélt volna:
– … És mily csodás Miasszonyunk szüzességének misztériuma! Egyszerre szűz és
anya…Hát nem ez olvasható a Teremtés Könyvében: „A férfi pedig elhagyja apját
és anyját, hogy asszonyával egyesülhessen, és így kettejükből egy test és egy
lélek lészen”? Nem ezt parancsolta az Úr? Miért más akkor Krisztus anyja e férfiak
és nők által lakott világban, ahová a Fiú eljött, hogy a szeretetet hirdesse?
A termékenység istennője, az otthonok őre, a férfi vágyát társáéval egybeszőve,
s e vonzalmat erősítve igenis csodát, noha ésszel felfogható csodát tett. Épp
ilyen csoda az is, amit a természet a növényekkel és állatokkal tesz. És az,
hogy az ég épp a megfelelő évszakban árasztja el esővel a földet.
Tovább indultunk a szálláshelyünk felé. Nehéz lett volna felelnem Tung asszony
kétségeire, és úgy látszott, mintha ő sem várna választ. Hirtelen témát váltott;
az időjárásról, visszaútjáról és a makaói szolgáló finom édességeiről kezdett
el beszélni.
Mikor már a házban voltunk, áthívott magához, hogy megnézzem a betlehemét. A
szoba erősen illatozott a tömjéntől. A fiókos szekrény tetején, virágok között,
ott volt a Kisjézus, élénkpiros selyem köntösben, fekete bársony cipőcskében,
arcán kínai vonásokkal.
Aztán Tung asszony félénken kihúzott egy fiókot…és előtűnt az istennő.
A Kisjézus márványból volt. A termékenység istennője aranyból. Az egy arasznyi
Gyermek pompás ruhákba öltöztetve állt. Az aprócska istennő mezítelenül ült.
Tung asszony szeme az enyémet figyelte, mintha megértést keresne benne, de a
szavaiból, ahogy gyorsan beszélni kezdett (hogy visszatartsa az enyéimet?),
önbírálat csengett ki. Nem, nem lett volna szabad ezt csinálnia. A lánya megmondta,
hogy a Kisjézus a szekrény tetején szomorú lesz az istennő miatt, aki a fiókban
van. És ki tudja ezt jobban a lányánál?
Én a rizspálinka ellenére is fáztam már. A tél arrafelé hirtelen szokott beköszönteni.
Tung asszony keze mégis forró volt, és az arca lángolt.
Elköszöntünk egymástól. Mindig is el akartam mondani neki, hogy nyugodjon meg;
hogy a Kisjézus, ott a szekrény tetején, biztosan nem lesz szomorú a fiókban
lévő istennő miatt. De az alatt a három karácsony alatt, amit vele töltöttem,
egyszer sem mondtam ezt el neki. Úgy éreztem, hogy csak felzaklatnám Tung asszonyt
és, hogy valamiért amúgy sem hinne nekem.
Maria Ondina
Braga
A féléletű ember
Kovács Lenke fordítása
Megrögzött
ópiumszívó volt. Elég volt, ha az ember egy kevéssel dél előtt ment oda, és
megfigyelte csüggedt tekintetét, melyet a boltban ránk vetett, meg a mozdulataiból
és szavaiból áradó halálos fáradtságot.
Eleinte bolondnak véltem. Középkorú férfi, az arca kedves, noha borzasztóan
beesett; a vevőit sosem maga szolgálta ki, hagyva, hogy boltját felbolygatva
összevissza turkáljanak a halom régiség között; míg ő, ide-oda csoszogva, sóhajtozva
néhány egykedvűen odavetett szótaggal válaszolt.
Aztán megértettem. Eszembe jutott, amit Camilo Pessanharól olvastam: hogy élőhalott,
pune-tio-iane-mean, azaz „féléletű” ember volt. A régiségkereskedő is efféle
tetszhalott volt. Reggelenként mérhetetlen üresség sütött a tekintetéből, amitől
– noha testben jelen volt – úgy látszott, mintha lélekben nagyon távoli helyeken
járna.
Délutánra azonban teljesen kicserélődött. Újjáéledése, úgy négy óra tájban,
maga volt a csoda. Az üzletet bezárva délutáni pihenőt tartott (meglehetősen
szokatlan dolog Kínában, ahol az emberek reggel tíztől este tízig egyhuzamban
dolgoznak, s az ebédet meg a vacsorát a bolt ajtajában állva fogyasztják el),
ahonnan felfrissülve, ragyogó arccal bukkant elő, s csak úgy ömlött belőle a
szó.
Ilyenkor már csak azért is érdemes volt odamenni hozzá, és rákérdezni egy jádekőből
faragott Buddha-szobor árára, hogy az ember végighallgassa mindama uralkodócsaládoknak,
híres dinasztiáknak felsorolását, melyek tiszteletre méltóságáért s jó híréért
a boltos tűzbe tette volna a kezét.
A sötét, odúszerű bolt egy fészerre nézett, melyet zsúfolásig megtöltöttek a
Van-Li császár uralkodásának idejéből fennmaradt sírkövek – ama korszak kövei,
melynek folyamán Kínában megjelentek az első órák.
A boltos letűnt korokból itt maradt, füstölögve égő, festett lámpásokkal világított,
s ettől az egész helyiség kísértetiessé vált.
Délutánonként mindenkivel szívélyesen bánt: a régi bútorokért rajongó ínyencek
egyikét-másikát még teával is megkínálta. Vagy egy mandarinok szállítására szolgáló
riksa kikopott ülőpárnájára, vagy egy gyaloghintó kagyló formájú, mély ülésébe
ültette őket. Konfuciust idézte nekik: „Az ember – jelleme által – éppoly erős,
mint a szabadon áradó víz. A világ züllöttsége rontja meg.” Egy darabig csöndben
volt… – talán meghatódott? Pár pillanat elteltével azonban megint a régi volt.
Amott az a bambuszból készült edény egy híres császárnőé volt, s a Tsi-Ming
ünnepére – az áprilisi halottak napjára – készíttette. Minden bizonnyal ebben
őrizte elhunyt férjének csontjait. A bambusz volt a legkiválóbb, a Mindenható
által megszentelt fa, minden földi növény közt a leghasznosabb, mellyel az Úr
Kína földjén járva ajándékozta meg a népet. Igen, a bambusszal és a rizzsel,
mely évente akár háromszor is termést hoz. Az antikváriusnak rizspapírra rajzolt
képei, bambuszrostból készített fóliánsai is voltak. Polcokon keresgélt, faliszekrények
ajtaját tárta szélesre, s egyre-másra remekművekkel, igazi kincsekkel lepte
meg az embert.
A hajók és A-Ma istennő, a hajósok védelmezőjének ünnepén, mely a halpiacra
szállító halászok számára is szabadnapot jelentett, az antikvárius megtudakolta,
hogy ettünk-e a banánlevélben párolt rizspudingból, s hogy az utcán mi is bekapcsolódtunk-e
az oroszlántáncba.
Az év első teliholdjának szeptemberi ünnepén azt a tanácsot adta, hogy kapaszkodjunk
fel valamelyik dombra, és onnan nézzük végig az év legaranylóbb, legkerekebb
csillagának születését.
A Holdév ünnepe előtti napon a régiségboltot a barackfa virágzó ágával csinosították
ki, és az ajtó feletti boltívre az üzlet tulajdonosa vörös alapon aranyszín
betűkkel írta ki az ilyenkor szokásos jókívánságot: Kung Hei! – Boldog új esztendőt!
Középen Long sárkány, a császári hatalom jelképének, a Kelet és a Tavasz szimbólumának
színtiszta gvajakfából kifaragott, gyöngyházberakással díszített képmása magasodott,
az öt karmú állatistené, aki képes oly hatalmasra nőni, hogy körbeöleli az égboltot,
s aki az esőt osztja és a vizek folyását szabályozza.
A bejáratnál lévő különös hangszer mellett, melyről a régiségkereskedő határozottan
állította, hogy abból a korból származik, mikor a zenét az emberek még az istenségből
kiáradó harmóniaként tisztelték (épp ezért e hangszeren csak a templom szüzei
játszhattak), az erőt szimbolizáló, achátkőből faragott teknősbéka állt. Ettől
nem messze egy féldombormű volt, mely a császárnők emblémáját, a főnixet, valamint
a természet őselemeit, a fémet, a fát, a vizet, a tüzet és a földet magukban
egyesítő egyszarvúkat ábrázolta. Leghátul, a bolt belsejében hatalmas gyékényszőnyeg
hevert, melyre göcsörtös, ágas-bogas törzsével, szélben hullámzó mellékgyökereivel
a szent fát – a fikuszt – festették.
Még a régiségkereskedő is valamiképpen időn kívüli lény volt. Csontsovány arcával,
évszázados elefántcsontra emlékeztető bőrével úgy bukkant elő a régmúlt idők
kövei és porcelánjai, a pompás faanyagok, a pergamenek és festett papírtekercsek
közül, mint valamiféle szellem vagy árnyalak, aki eljött, hogy számba vegye
– és egyszersmind meg is hazudtolja – a különböző korszakokat.
Beszélt angolul, és emellett valamicskét portugálul is, az r és l hangokat felcserélve.
Elmagyarázta a világ csodálatos keletkezését: a semmi gyermeke, a hatalmas Tai-Ki
megteremtette a férfi őselem Yangot, a pozitív princípiumot; Yang pedig, mivel
önmagában tétlenségre volt kárhoztatva, létrehozta negatív párját, Yint, a női
őselemet. Innen ered a világmindenség egyensúlya – a Yin–Yang –, mely a Yin-földet
az eső könnycseppjei és a nap mosolya közt megtermékenyítő Yang-égben, a szivárvány
megdicsőülésében mutatkozik meg, melyről minden kínai szemérmesen elfordítja
tekintetét.
Miután megízlelte az istenek nektárját, az ópiumszívó érteni kezdte az égi lakók
beszédét, és – mintha csak félisten volna – elragadtatással adta tovább.
Délután volt, nem sokkal múlt négy óra.
Elmentem hozzá, hogy lássam és halljam őt. Szavai időről időre zenévé oldódtak
fel fülemben, s míg őt hallgattam, gondolataim el-elkalandoztak. Örömöt lelek
a talányos dolgokon való töprengésben… Mi vitte ezt az embert az ópiumszívás
bűnébe? Talán szerelmi csalódás? Valami tüzes vérű, csalfa aszszony, aki egy
másikra cserélte őt? Vagy egyetlen gyermeke, egy elkényeztetett fiú (talán e
szerelem gyümölcse), akiben csalódott, aki megrabolta és tönkretette őt, miután
fegyveres támadásba keveredvén, s megismervén a zárka gyötrelmeit, Hong-Kongba
– vagy ki tudja, hová – szökött…? „…erős jelleme által …a világmindenség egyensúlya…”
De szükséges-e, hogy az ember valamilyen romantikus okot találjon ki? Nem elég-e
maga a törékeny emberi lét, maga az életundor? „A világ züllöttsége rontja meg.”
A régiségkereskedő nem olvasott újságot, nem tudott arról, ami messze történik
– nem is akarta tudni. Tragédiák? Háborúk? Elég csak arra a hatalmas festményre
nézni, mely az istenek és a szörnyek csatáját ábrázolja. Borzalmas, ahogy a
szörnyek (talán démonok?) tüzes glóriájukat fitogtatják, melyek álnokul az isteni
főket övező sugárkoronák közé vegyülnek.
A kincset érő régiségek közt e szépségre szomjazó, ékes szavakkal szóló, lelkesült
ember valóban egy anyagtalan világ mindenható urának tűnt. És ő volt az a limlomokat
őrizgető férfi is, aki délelőttönként beszéd helyett csak suttogni bírt, a férfi,
akinek szemében őrület ült: a „pune-tio-iane-mean”, a féléletű ember.
Ó, hogy a bodorodó füstben rejlő hatalmas élvezet, egy jókora adag ebből a mesterséges
boldogulásból e nemes teremtményt álnok módon másnap reggelre porban csúszó
féreggé, minden élőlény legnyomorultabbikává alacsonyítja majd! Az ópium tette
ezt vele, vagy az élet? Hiszen élete valójában maga az ópiummámor volt.
