Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Murat Sertoglu:
BATTÁL GÁZI, A GYŐZEDELMES
Fordította: Bakonyi Gábor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A CSAPDÁBA ESETT HŐS

Malatya szerdárja Hüszejin Gázi, villámsebesen hajtotta lovát, de mégsem tudta elkapni , azt az antilopot amelyet kergetett. Az antilop ügyesen szökellt szikláról sziklára, és kitartóan szaladt az erdő belseje felé.
Talán egy órája vágtatott nyomában Hüszejin Gázi, a vadásztársaitól már jócskán eltávolodott. Az antilop annyira szép volt, hogy semmiképpen sem mondhatott le arról, hogy élve fogja el, és nem mondhatott le arról az elhatározásáról sem, hogy fiának Dzsáfernek adja ajándékba.
Három napja voltak úton Malatyából. Ez a vidék, ez az erdő, a Bizánci birodalom végvárának, Amorion városának birtoka volt, de Hüszejin Gázi cseppet sem aggódott emiatt. Amióta Malatya urának szerdárja lett talán bizony nem hódoltatott meg minden hitetlent? Talán nem kötelezte évi adóra Amorion várának urát Semaszt? Ezért ezen a vidéken tetszése szerint bármikor táncoltathatta lovát, akkor vadászhatott, amikor csak akart. Akik látták őt, reszketve reszkettek a Kegyelmes Ali családjából származó hős színe előtt.
Az antilop már kimerültnek látszott, külsejéből ítélve úgy tûnt, hogy hamarosan megadja magát a serény vadásznak. Úgy tûnt, hogy helyben összerogy, talán egy, talán két szökellés után. A vadász semmi mással nem törődött, számára csak ez a kézrekerítendő szép antilop létezett, ezért történhetett meg az, hogy nem figyelt a környezetére. Saját maga és lova is verejtékben úszott, de az az élvezet, hogy egy ennyire szép antilopot fogjon, megér ennyi izzadtságot.
Ebben a pillanatban, egy durva és mély hang zökkentette ki abból a világból amelybe belefeledkezett:
- Hej, Hüszejin Gázi! Add meg magad!...
Ahogy ezt a hangot hallotta, hirtelen megrántotta lova kantárszárát. Amikor ilymódon körülnézett, látta, hogy szinte minden fa mögül előbújt néhány fegyveres, és felé közelítettek. Öltözékükről könnyen rájöhetett, hogy ezek Semasz testőrei. Lám hátul ő maga is feltûnt lóháton. Most rájött, hogy ő volt az, aki kiáltott.
Amint megállt, az antilop egy utolsó ugrással az erdő rejtekébe vetette magát, szem elől tûnt. Hüszejin Gázi haragos lett:
- Hogy kerültetek elém éppen amikor már majdnem elfogtam az antilopot? Mit akartok?
Amorion várának katonái hosszú dárdáikat előrenyújtva gyorsan szorosabbra vonták a Hüszejin Gázi köré vont gyûrût. Sokuk páncélt viselt. Száznál is többen voltak.
Semasz válaszolt:
- Azt akarom, hogy add meg magad, nincs tovább! Szállj le a lóról! A kardodat, az íjadat és nyilaidat dobd a földre!...
Ezek a szavak egyre jobban megdöbbentették Hüszejin Gázit:
- Ezt te mondod Semasz?
- Igen én mondom!...
- Annak a tudatában, hogy én ki vagyok?
- Természetesen!...
- Különös!... Hozzászoktam ahhoz a látványhoz, hogy velem szemben mindig megvert kutyaként földig hajolsz, ezért meglep, hogy ilyen hirtelen kimutattad a fogaidat. Honnan vetted a bátorságot ahhoz, hogy megadásra szólíts föl engem?
- Fél órája követünk téged. Nagyon eltávolodtál a társaidtól. A csapdánkba estél. A lovad olyan fáradt, hogy egy lépést sem tud már tenni!... Nem menekülhetsz a kezeink közül! A megadáson kívül más lehetőség nem maradt számodra!...
- Igen, értem, hogy a csapdátokba estem, és megértettem, hogy mi adott nektek bátorságot. Csakhogy egyezmény van köztünk. Nem vagyunk hadiállapotban...
- A hegyek között vagyunk!... Itt csak a hegy törvényei érvényesek. Ráadásul az erdő, a mi erdőnk... A saját halálos ítéletedet írtad alá azzal, hogy ide jöttél!
- Hát megszeged szavadat és a kézjegyeddel ellátott szerződést?
- Nekem az mind semmit sem számít! Ezegyszer kézrekerítettelek! Elszalaszthatnám-e ezt az alkalmat?
- Én is belátom és értem, hogy ez jó alkalom. Rengetegen vagytok! Nekem pedig még egy pajzsom sincs. Az én teljes fegyverzetem egy vékony kardból, egy íjból és néhány nyílból áll! Nem harchoz, hanem vadászathoz öltöztem. A lovam pedig valóban nagyon fáradt... De ez a csapda, amelyet nekem állítottatok, mindenképpen fülébe jut majd Malatya urának, Ömer bégnek . Számoltatok-e azzal, hogy ő hogyan áll majd bosszút rajtatok?
- Minket Malatya bégje nem érdekel. Nekünk te kellesz. Mielőtt te lettél Malatya urának hadvezére, Malatya bégjei fizettek adót nekünk. Azután, hogy ezt a tisztet magadra vállaltad, minden megváltozott. Seregeinket egymás után verted szét. Kényszerítettél minket, hogy a várainkba zárkózzunk! Azok a csapatok is tehetetlenek voltak ellened, amelyeket a bizánci császár küldött. Ha akartuk, ha nem, kénytelenek lettünk adót fizetni nektek.
Mindennek te vagy az oka!... Azután, hogy téged elveszejtünk, Malatya ura újra kénytelen lesz adót fizetni nekünk, mert nem fog még egy olyan hadvezért találni mint te.
- Nagy tévedés!... Bármelyik török hozzám hasonlóan parancsnokolhat!
- Ne fecsegj tovább Hüszejin Gázi!... Tudom, hogy azért tartasz minket szóval, mert lélegzetvételhez akarsz jutni. Gyorsan válaszolj! Megadod magad, vagy sem?
- Nem, nem adom meg magam!...
- Ez azt jelenti, hogy egyszál magad felveszed velünk a harcot?
- Mi ebben a meglepő? Természetesen!...
- Hát akkor rendben van!...
Semasz, miután ezeket a szavakat mondta, jelt adott az embereinek. Abban a pillanatban talán úgy ötven katona megfeszített íjának nyilait Hüszejin Gázi felé fordította. Azután ezek a nyílvesszők kígyósziszegés-szerû hanggal felröppentek. Egy részük a lóba, másik részük pedig a lován szálfaegyenesen ülő Hüszejin Gázi testébe fúródott.
Hüszejin Gázi:
- Kurafiak!... Ordítva, karddal a kezében, a testébe fúródott nyílvesszőkkel cseppet sem törődve rájuk támadt.
Azonban a ló súlyos sebeket kapott. Hüszejin Gázi tartotta magát, de a ló menthetetlen volt. Nyerítve ágaskodott, aztán a földre zuhant.
A második nyílzápor akkor zúdult Hüszejin Gázira, amikor megpróbált felállni. Ismét számos nyíl fúródott a testébe.
Semasz örvendezve látta, hogy ellenfele ártalmatlanná vált. Katonáit nyomban rohamra parancsolta, azok pedig dárdákkal, kardokkal, gyilkokkal a kezükben, dögevő madarakként lármázva vetették magukat Hüszejin Gázira.
Hüszejin Gázi csak feltérdelni tudott, és leterítette a hozzá legközelebbi egy-két katonát.
De ennyi volt az egész. A testéből patakokban folyt a vér. Szüntelenül újabb dárda, kard és szablya ejtette sebeket kapott. Ereje gyorsan fogyott. Végül szemei előtt a paradicsom kertje tünedezett föl, orrát a mennyország illata csapta meg. Mintha imához borult volna le, arccal a földnek összecsuklott.
Abban a pillanatban a katonák felbátorodva jobban hozzáférkőztek és mindjárt ki is végezték. Egyikük a kardjával elválasztotta a fejét a törzsétől, és azt az eseményeket kissé hátrábbról szemlélő Semasznak adta.
Amikor Semasz Hüszejin Gázi levágott, véres fejét meglátta, végre elhitte, hogy örökre megszabadult tőle. A fejet dárdahegyre szúrva a magasba emelte:
- Éljen!... - üvöltötte. Megszabadultunk a legnagyobb ellenségünktől. Mindegyikőtöket megjutalmazom. Most pedig nyomban térjünk vissza a várba. Hirdessük ki a népnek. Három nap, három éjszaka ünnepelni fogunk!... Annyi bort ihattok amennyi belétek fér!
Mindenki örömmámorban úszott, de azért mindenki minél előbb szeretett volna visszatérni a falainak magasságáról és szilárdságáról joggal híres várba. A történtek ellenére félelem volt a lelkükben. Hüszejin Gázi meghalt, de vérbefagyott, lefejezett holtteste is megrémítette őket. Gyorsan mindnyájan a hátrább hagyott lovaikra ültek és Semasz nyomában Amorion felé vették útjukat.
Semasz, úgy hitte ez volt életének legjobb vadászata, és ebben nem is nagyon tévedett.

A GYÁSZHÍR

A vadásztársai hiába várták Hüszejin Gázi visszatérését. Közös elhatározással hatalmas tüzet raktak. Ha Hüszejin Gázi eltévedt volna ebben a rengeteg erdőben, mindenképpen meglátta volna ezt a tüzet, és visszatalált volna. Reggelig őrködtek a tûz mellett.
De akit vártak nem jött.
Másnap reggel, a keresésére indultak, és az erdő mélyén megtalálták lefejezett holttestét és a lovát.
Minden jel arra mutatott, hogy ennek a nagy hadvezérnek rémséges csapdát állítottak. A testébe fúródott közel száz nyílvessző, a megszámlálhatatlan dárda, kard és szablya ejtette seb megmutatta, hogy mekkora túlerővel került szembe.
Nagyon keserû dolog volt ez... Ezt csak Semasz katonái tehették. Nyilvánvaló volt, hogy a szerdár a csapdájukba esett. Túlerejük ellenére nem volt bátorságuk a közelébe kerülni, először nyílzáport zúdítottak rá.
Még nem találták föl a puskát, de ezeknek az emberek mégsem voltak bátrak.
Az embertelen katonák akik meggyilkolták Hüszejin Gázit, most talán éppen őket keresik. Ebben a helyzetben egyetlen dolgot tehettek:
El kell temetniük Hüszejin Gázit és rögvest vissza kell térniük Malatyába, hogy megvigyék Ömer bégnek a gyászhírt.
Hüszejin Gázi hősi halált halt, ezért nem volt szükség halottmosdatásra. Mindjárt sírt ástak, és a fej nélküli holttestet könnyezve eltemették. Azután lóra szálltak és lehorgasztott fejjel Malatya felé vették útjukat.
Milyen szomorú visszatérés volt ez...
Sírtak, ríttak. De hát mit használ a sírás...
Hüszejin Gázi, hős fia volt, és hős volt, bátor és merész, egyenesen felrepült a mennyországba, hogy soha többé ne térjen már vissza. Feleségét Szaidét özvegyen, fiát Dzsáfert árván hagyta.
Malatyába érve egyenesen Ömer bég palotájába mentek. Könnyeik között mondták el neki a gyászhírt.
Ömer bég a gyászhír hallatára nagyon felindult. Összehívta az elöljárókat, és kihirdette köztük a dolgot. Tanácskozott velük, hogy mi a teendő.
Az első feladat, egy új szerdár választása volt. Nem lenne helyes a hadsereget vezetés nélkül hagyni. Erre a tisztre a rangidős Abdüsszelámot választották.
Abdüsszelám nehézfejû, tunya ember volt. Egyáltalán nem hasonlított Hüszejin Gázira. Igencsak régóta ácsingózott a szerdárságra. Hüszejin Gázi intézkedéseivel szemben gyakran gáncsoskodott.
No de így esett... Hüszejin Gázi olyan nagy hős volt, akkora szolgálatokat tett Malatyának, olyan erővel sújtott le az ellenségre, hogy senki nem is hallgatott a szavaira.
Most pedig, Hüszejin Gázi váratlan hősi halálával Abdüsszelám elnyerte a régesrég áhított rangot.
Sokan azonnal Amorion ellen akartak vonulni, hogy bosszút álljanak Hüszejin Gáziért.
Abdüsszelám nem értett egyet velük:
- Nem, nincs szükség sietségre. - mondta. - Mindennek megvan a sora. Először is Amorion vára nagyon erős és magas. A várfalat lehetetlen megmászni. Miért fárasszam a hadsereget hiába? Azután meg, nem tudjuk az ellenség erejét. Semasz ravasz és bátor hitetlen. Talán a bizánci császártól is komoly segítséget kapott. Végzetes lehet behunyt szemmel háborúba menni. Először is várjunk egy keveset! Tisztázódjon a helyzet. Azután majd eldöntjük, hogy mit tegyünk.
Abdüsszelám talán nem tudta, hogyan kell használnia a kardját, de mesterien tudta forgatni a nyelvét. Végül mindenkit sikerült meggyőznie.
Malatya minden háza gyászba borult. Mindenki hallotta a Hüszejin Gázit ért szerencsétlenség hírét, gyászoltak.
De kétségtelenül Hüszejin Gázi háza volt az a ház, amelyet a halál madara leginkább beárnyékolt.
Hüszejin Gázi egyik legkedvesebb barátja, akit a vadászatra is magával vitt, a városba visszatérve egyenesen Hüszejin Gázi udvarházához jött, és közölte a szívfájdító hírt barátja feleségével Szaidével, fiával Dzsáferrel, és Dzsáfer nevelőjével, Hüszejin Gázi rabszolgájával, Tevabillel.
Szegény asszony, magát földhöz verve kezdett sírni és zokogni. Hüszejin Gázi szolgája Tevabil ugyanebben az állapotban volt.
No és Dzsáfer?
Nem, ő se nem sírt, sem nem zokogott.
Mozdulatlanul állt, mint egy szobor.
Csak az arca sápadt el egy árnyalatnyit.
Azután a gyászhírt hozó hírnökhöz fordult:
Hogyan történt? Mondj el mindent! - parancsolta.
Miközben az magyarázott, rebbenéstelen szemmel hallgatta végig. A gyászhír hozója tudta, hogy Hüszejin Gázi gyilkosainak vezére maga Semasz volt. Ezt is az igazságnak megfelelően mondta el.
Miután a kedves kis ember elment, az ekkor még csak tizenötéves Dzsáfer, az anyját vigasztalta:
Ne sírj anyám!... - mondta. - Apám tulajdonképpen nem erre tette-e föl az életét? Amikor hősi halált halt, elérte a célját. A könnyhullatás emiatt a hősi halál miatt, gyötri az ő lelkét. Ő elment, de én itt vagyok. A bosszú természetesen engem illet. Miután apánk nincs többé, nem lakhatunk ebben a nagy házban. Ki fog törődni velünk? Vonuljunk vissza az Aszbozan szőlőskertjében lévő házunkba. Az vár ránk!...
Dzsáfer szavai igen bölcsek voltak. Zajtalanul, némán távoztak a halálos csendbe burkolódzó házból.
A szőlőskerti házba költöztek, a hû Tevabil nem vált meg tőlük. Amikor Dzsáfer felült kedves lovára, Askarra, elgondolkozottnak, de ugyanakkor határozottnak is tûnt.

BATTÁL A BOSSZÚ ÚTJÁRA LÉP

Tevabil úgy érezte, hogy Dzsáfer szinte a kezei között született, és nőtt föl. Ahogy Dzsáferre nézett, visszaemlékezett a születésére. Amikor Dzsáfer a világra jött, ő maga vitte meg az örömhírt az apának, Hüszejin Gázinak.
Hüszejin Gázi akkor éppen a bégnél volt, a tanácsban. Tevabil nem várhatta meg a tanács feloszlatását, bement és Hüszejin Gázi fülébe súgta az örömhírt.
Óh, hirtelen hogy felragyogott akkor ennek a tehetséges szerdárnak az arca, hirtelen hogy megváltozott. Mióta imádkozott, hogy legyen egy fia. Íme az Isten végül megadta neki a fiat, amelyet úgy kívánt.
Az elöljárók, Malatya bégjével az élükön, mind szerencsekívánataikat nyilvánították. Boldogságot kívántak a gyermeknek, aki a Dzsáfer nevet kapta. Hüszejin Gázi pedig sarkig tárta házának kapuit, három nap, három éjjel vendégelte a szegényeket. Dzsáfer akkora volt, hogy már a születése napján sem fért bele a kézbe, a tenyérbe. Nyolc hónapos korában már járt. Egyévesen mutatósabb volt a kétéves gyerekeknél.
Ötéves korában, senki sem hitte el, hogy valóban ötéves. Olyan erős volt mint a tízéves gyerekek. Csodálatraméltó nyugalommal ült lóra.
Amikor hétéves lett, olvasott és írt is. Tevabil, aki jó harcos volt, ekkor kezdte tanítani a fegyverforgatásra. Az apja, Hüszejin Gázi pedig azokat a cseleket mutatta meg neki, amelyeket szolgája Tevabil nem ismert.
Tízévesen alacsony fiatalembernek látszott. Amikor betöltötte a tizenkettőt, ereje szóbeszéd tárgya volt Malatyában. A csatákban már apja mellett harcolt. Lovaglásban, kardforgatásban egy vitéznél sem volt alábbvaló. Amire eljött a tizenötödik születésnapja, és serkenni kezdett a bajusza, már nem volt erőben és nagyságban hozzá mérhető fiatalember Malatyában. Nagy ereje, termete és vitézsége miatt a Battál nevet kapta.
Ez a név annyira elterjedt és fenntartott volt, hogy eredeti nevén már nem is emlegették. Sok Dzsáfer nevû vitéz volt Malatyában, de a Battál névről csak ő jutott eszünkbe. Rajta kívül más Battál nem volt.
Amennyire vitéz és hős volt Battál, annyira széparcú, és jószívû fiatalember is volt...
Végtelen örömét lelte abban, ha segített a szegényeken, a kétségbeesetteken, a betegeken. Ezért Malatyában mindenki szerette. Elismerésüket fejezték ki az apjának, azért mert ilyen fia van. Semmi más nem örvendeztette meg ennyire Hüszejin Gázit.
Ezek jártak Tevabil fejében, miközben az anya és a fiú között a kert felé vezető úton haladt.
Másrészről haragudott Malatya urára, Ömer bégre. Ennek az volt az oka, hogy Hüszejin Gázi helyére mindjárt Abdüsszelámot választották szerdárnak. Ez a hír csaknem egyidőben érkezett Hüszejin Gázi halálhírével. Mindamellett szerdárnak nem az aluszékony Abdüsszelámot, hanem Battált kellett volna választani. Ez lett volna a helyes és a jogos. Egy Hüszejin Gázihoz hasonló szerdár helyét csak fia, Battál tölthette volna be.
Ez világosan mutatja, hogy elfeledte, fiatal kora miatt fel sem merült, hogy Battált ekkora hivatalba emeljék.
De hát a bölcsesség nem a korban, hanem a fejben van.
Azután hogy visszahúzódtak a kertbe, Battál csak két dologgal foglalkozott:
Egyik, anyja vigasztalása, nyugtatása volt. Nagyon jól átérezte, hogy mekkora megrázkódtatás érte szegény asszonyt.
A másik dolog pedig amivel foglalkozott, a fegyverforgatás és lovaglás gyakorlása volt. A nap nagy részét kedves lovának, Askarnak a hátán töltötte. Minden nap egyre inkább mesterévé vált az íjászatnak, kardvívásnak, buzogányforgatásnak, minden nap egy fokkal legyőzhetetlenebbé, leküzdhetetlenebbé vált.
Tevabil mestere volt a lovaglásnak ugyanúgy, mint az összes fegyverfajta használatának. Tulajdonképpen Hüszejin Gázi ezért is tette meg a fia nevelőjévé.
Battál lovaglásban is és az összes fegyver használatában is, már régen felülmúlta mesterét.
Lassan teltek a napok napok után, hetek a hetek után, hónapok a hónapok után. Nem volt aki törődött volna velük. Hüszejin Gázit szinte már elfelejtették. Nem volt aki emlegette volna Battált. Senkit nem érdekelt, hogy vajon merre járhat, mit csinálhat.
Hüszejin Gázi szerdárságának a kora feledésbe merült, helyette Abdüsszelám szerdárságának az ideje kezdődött el. Abdüsszelámnak az volt az egyetlen törekvése, hogy a lehető leghosszabb ideig a tisztségben maradva nyugalmas életet éljen. A harcot, a háborút nem kedvelte. Soha át sem futott az agyán egy hitetlenek elleni támadás terve.
Sőt, megakadályozta azt, amikor mások, köztük Ömer bég a Hüszejin Gázi gyilkosai elleni bosszúról beszéltek.
Ügyesen csavarta a szót:
- Nem szabad sietni. - mondta. - Ráadásul Semasz egy becsületes hitetlen. Tehetett-e ő ilyet Hüszejin Gázi ellen, anélkül hogy kihívóan rá nem kényszerítették volna? Ti is tudjátok, hogy Hüszejin Gázi, az Isten nyugosztalja, milyen kezelhetetlen ember volt. Ki tudja, hogy mit tett, ami végül ezt okozta. Ha most ok nélkül, ezek miatt hadjárat indul, és kiontott vére miatt verekszünk, akkor azt az ő bûnévé tesszük. Amorion vára erős, erős hadsereg hallgat Semasz parancsára. A bizánci császár is minden pillanatban segítséget küldhet neki. Így hát, amikor azt mondjuk, hogy kerítsük kézre Amoriont, közben elveszíthetjük Malatyát. Ezért ne bolygassuk a múltat, csináljunk úgy, mintha semmiről sem tudnánk. Éljünk békében a hitetlenekkel, úgy mint azelőtt. Érezzük jól magunkat!...
Ezek a szavai elérték a kívánt hatást, lemondtak a Hüszejin Gázi kiontott vérének megbosszulásáról.
A hitetlenek, eleinte egyre jobban elbizonytalanodtak. Azt hitték, Malatya ura mindenképpen bosszút akar majd állni Hüszejin Gázi miatt. De később, amikor hírét hallották, hogy Abdüsszelámot szerdárrá választották, megkönnyebbülten felsóhajtottak. Nagyon jól tudták milyen alvadt vérû...
A napok múltával még jobban megnyugodtak. Már egyáltalán nem aggódtak. Amíg Hüszejin Gázi élt, még a váraikból sem mertek kilépni, most pedig elkezdtek szétszéledni a kertjeikbe, szőlőikbe. Sőt, Malatya urának sem küldték el a küldendő adót. Ömer bég pedig ismét hajlott Abdüsszelám tanácsára, nem erőltette a dolgot.
Semasznak volt egy nagy kertje az Amorion váránál eredő Murad partján, a kertben pedig egy nagy kerti háza. Semasz ebben a minden fajta gyümölcsfával teli kertben minden éjjel, reggelig tartó tivornyákat rendezett. A nép mindenesetre félve elhúzódott tőle. Hüszejin Gázi meggyilkolása után, pedig tovább növekedett a büszkesége és a gőgje.
Semasz ilyen kicsapongó életet élt, miközben azon töprengett, hogy egy váratlan rohammal hogyan foglalhatná el Malatyát.
Úgy tervezte, kiszélesíti az általa kormányzott területet, és a törököket visszaszorítja Anatóliából , ahol azok megvetették a lábukat.
Közben egy teljes év telt el.
Battál úgy érezte, most már készen áll tervének végrehajtására. Eljött az ideje, hogy kioltsa a szívében egy éve égő bosszúvágy tüzét.
Malatya ura és az ő szerdárja elfelejtették az apját, és az évekig tartó szolgálatait, de ő nem felejtett.
Éppen egy évig várt hiába. Egy ideig reménykedett, hogy Ömer bég cselekedni fog, és megbosszulja apját, aki nagy szolgálatokat tett személyének, és így Malatyának.
De minden várakozása hiábavaló volt. Néha találkozott apja győzedelmes bajtársaival. Ezek amikor Battálra néztek, bûntudattal lehajtották fejüket és érthetetlen dolgokat mormoltak.
Battál pedig csak hallgatott, az arcán keserû mosollyal.
Mindenki elfelejthette az apját, de arra, hogy ő is elfeledje, nem volt sem esély, sem lehetőség. Felkészült rá, hogy bármi áron is, de bosszút áll.
Csakhogy ezt senkinek sem említette.
Ha anyjának említette volna, Szaide asszony igyekezett volna megakadályozni, attól félve, hogy férje után fiát is elveszítheti. Nevelője, Tevabil sem fogadta volna kedvezően a tervét.
Battál néha bement Malatyába, apja régi barátaival találkozott. Amikor Battált látták, könnybelábadt a szemük. Mindegyiküket elszomorította a visszaemlékezés Hüszejin Gázi dicsőséges napjaira.
Tőlük jó, de keserû szavakat hallott:
- Mi mind az apád után bánkódunk.
- Minden hogy megváltozott, amikor atyád meghalt.
- A hitetlenek már nem fizetnek nekünk adót.
- Szemernyit sem félnek tőlünk. Sőt a földjeinkről is elûznek.
Múltkor megszálltak egy török falvat, csúnyán elverték a férfiakat!
Óh!...Óh!... Ilyen időket kellett megérnünk Hüszejin Gázi után.
Ömer bég nagyon rosszul tette, hogy Abdüsszelámot tette meg szerdárnak.
Abdüsszelám az egyik legaluszékonyabb ember... Szinte retteg a harctól, a támadástól.
Mindenki atyádat Hüszejin Gázit hiányolja! Miközben ezeket a szavakat mondták, válszt várva egyenesen a szemébe néztek. De Battál semmit sem válaszolt. Senki előtt nem akarta kimutatni a belsejében fortyogó bosszúvágyat, amely napról napra nőtt és erősödött. Azt titokként rejtette magába.
Aztán végül elhatározta magát... Ideje hogy végre véget vessen ennek. Egy évig türelmes volt. Mi mindent elviselt azért, hogy egy évig várhasson.
Kétségtelen, hogy ez az év, amíg türelmesen várt, nem telt el hiába. Most már bízhatott abban, hogy legyőzheti apja gyilkosait. Már a gyilkosok egyike sem gondolta, sőt nem is sejtette, hogy egyszer még benyújtja a számlát. Battál nyugodtan dolgozott és készült a búvóhelyén.
Egy éjjel korán útnak indult. Megvárta, hogy anyja és nevelője elaludjanak. Miután elaludtak, nesztelenül kilopódzott a házból, felfegyverkezett, lova, Askar hátára pattanva Amorion felé vette útját. Nem volt elképzelése arról, hogy mit fog tenni, mit kell tennie. Még nem döntötte el. A bosszú volt az egyetlen gondolata, ezért elhatározta, hogy az ügyben felbujtó, bajkeverő Semasszal kezdi meg a sort.
Még soha sem látta őt. Nem ismerte, de elhatározta, hogy megkeresi. Döntése határozott volt. Döntéséről senki sem tudott. Először is, ott, ahová indult senki sem ismerte, ezért azt remélte, könnyen bejuthat, és kikémlelheti a hitszegőt.
Három nap, három éjjel úton volt, és egy este tájt Amorion városába ért. Mint egy utas, betért egy fogadóba. A fogadós az öltözékéről mindjárt látta, hogy idegen:
- Honnan jössz, hová mész? - kérdezte.
Battál így felelt:
- Damaszkuszból jövök. Úticélom Cezárea .
- Az öltözékedről látom hogy török vagy.
- Igen, török vagyok!
- Mi dolgod van Cezáreában?
- Ott jó harcosok vannak. Engem is érdekel a fegyverforgatás mûvészete, talán tanulhatok ott valamit. Azon gondolkodom, hogy emiatt talán felcsapok katonának.
Ha jól meg tudnád tanulni a fegyverforgatást, itt is munkát találsz, ha belépsz urunk, Semasz seregébe. Ő jó zsoldot fizet a katonáknak. Csak az nehezíti a dolgot, hogy török vagy.
- Miért?
- Semasz nem bízik a törökökben...
- Majd meglátjuk! Úgy lesz, ahogy a sors rendeli. Azt mondják Semasz nagyon gazdag...
- Nagyon gazdag!...
- Állítólag a palotája is szép!...
- Nagyon szép, de ő inkább a szőlőskertjében tölti a napjait. A szőlőskertjében csodaszép kerti háza van.
- Szeretném megnézni.
- Idegenek nem mehetnek a kertbe... Éjjel-nappal katonák őrzik.
- Ott marad éjszakára is?
- Ha meleg az idő, ott éjszakázik. Ott vendégeli a vendégeit. Most is ott vannak. Reggelig mulatnak. Hallottad-e valaha Hüszejin Gázi nevét?
Battál megrezzent, de mozdulatlannak látszott:
- Hát az meg ki? - kérdezte.
- Malatya bégjének volt a szerdárja. Amíg ő élt, senki nem vette magának a bátorságot, hogy elhagyja a várat. Malatya urának évi adót is kellett fizetnünk.
- No és aztán mi lett?
- Urunknak Semasznak és hadvezérének Mihailnak a halálos csapdájába esett és megölték. Hüszejin Gázi halála után mindenki felsóhajthatott. Most mindenki szabadon sétálhat, kószálhat. Már adót sem fizetünk Malatya urának. Urunk Semasz hamarosan őket fogja adófizetésre kötelezni.
Battál semmit sem szólt. Az éjszakát a fogadóban töltötte. Másnap reggel az volt az első dolga, hogy körülsétált a városban. Minden részét megnézte. Felmérte a várfal vastagságát és magasságát, délután pedig kiment a városból és a Murad vize melletti szőlőskertek felé indult. Látta Semasz közszájon forgó kertjét és kerti házát.
A kert és a lak valóban nagyon szép volt. Csakhogy a katonák igen szoros őrizet alatt tartották. Idegenek még a kapuig sem juthattak el.
Battál a nap hátralévő részét, erre-arra kóborolva töltötte. Így várta az éjszakát. Nehezen haladt az idő, egyre türelmetlenebb lett.
Ahogy így rótta a szőlőhegy útjait, észrevette hogy egy lovas jön vele szemben.
Az öltözetéről rögtön látszott, hogy rangos személy, sujtásos ruházata, fegyverei, büszke gőggel hirdették ezt.
Amikor az megpillantotta Battált, megállította a lovát:
- Hé, fiatalember! Ki vagy te? - kérdezte.
- Utas vagyok! Cezáreába megyek. - válaszolta Battál.
- Ez nem a Cezáreába vezető út...
- Idegen vagyok, hát eltévedtem.
- Honnan jöttél?
- Damaszkuszból jöttem.
- Mi a nemzetiséged?
- Török vagyok!...
- No nézd csak!... Török létedre hogy mertél idejönni?
- Mert török vagyok. Miért mi van itt?
- Urunk Semasz és a bátyám Mihail, egyáltalán nem szeretik a törököket és a muzulmánokat... Talán nem tudtad?
- Nem tudtam. Tehát Mihail az ön testvére?
Igen! A nevem Samszep . Semasz testőrségének vagyok a parancsnoka...
- Így hát te is közte voltál Hüszejin Gázi gyilkosainak?
- Természetesen ott voltam. A kardom talán tízszer mártódzott meg a testében.. Hát te meg honnan ismered Hüszejin Gázit?
Battál oldalra tekintett. Senki sem volt a közelben:
- Én a fia vagyok. - mondta. - A nevem Dzsáfer, de inkább csak Battál néven ismernek...
Ez a válasz erős hatást tett a szembenállóra. Rögtön kardjához kapott:
- Nohát Hüszejin Gázi fia vagy?
- Igen!...
- Akkor biztosan rossz szándékkal jöttél ide!
- A szándékom nem rossz, ellenkezőleg, nagyon is jó. Lehet-e jobb szándék, mint a vérbosszú apám aljas gyilkosain.
És te fogsz bosszút állni?
Igen én!...
Samszep felnevetett:
- Szerintem túl nagy fába vágtad a fejszédet. Ráadásul balszerencséd, hogy velem találkoztál és felfedted a szándékodat!
- Miért?
- Azért, mert én most mindjárt fülöncsíplek és börtönbe vetlek. Ebből a börtönből pedig épségben nem szabadulhatsz.
- Vajon elég-e az erőd ahhoz, hogy meg is tedd amit mondasz?
- No nézd csak mit nem kérdezel!? Én vagyok a sereg legerősebb és legképzettebb vezére! Az apádat egymagam is bármikor leterítettem volna. A hozzád hasonló pelyhesállú gyereknek pedig az én szememben annyi értéke sincs, mint egy nyúlnak. Téged gond nélkül, úgy verlek el, ahogy csak akarlak.
- Akkor hát kíséreld meg!...
- Netán kihívsz engem?
- Én azért jöttem ide, hogy bosszút álljak az apám miatt. Mivelhogy te is aljas gyilkosai között voltál, így hát ezt a dolgot veled kezdem! Nosza támadj!
- Akkor hát téged is az apád után küldelek!
Samszep ezeket mondta, kezébe kapta buzogányát, megsarkantyúzta lovát, aztán egy erőszakos támadásba kezdett.
Battál éppen idejében hajolt el, így a buzogány csak a levegőbe csapott, aztán karddal Mihail tábornok testvérére sújtott.
Samszep hátát páncél borította, ezért egyáltalán nem tett benne semmi kárt.
Így a küzdő felek első összecsapása eredménytelen maradt. Mindketten megfordították az egymástól távolodó lovaikat, újból egymás felé közelítettek.
Samszep, másodszorra még rettenetesebben támadott. Battál ezúttal egy ügyes mozdulattal újból kitért az ütés elől, aztán egy igen erős ellencsapást tett. Ez alkalommal, a kardját olyan sebeséggel suhintotta ellenfele mellkasához, hogy a gőgös hadvezér egyensúlyát vesztve lováról a földre hengeredett , Battál pedig egy pillanatot sem vesztegetett, földreszökkenve rátámadt.
Ezalatt Samszep is feltápászkodott a földről, és kardot rántott. Most kard a kard ellen csaptak össze. A tábornok testvére a kardforgatásnak is nagy mestere volt.
A legbiztosabb cselét alkalmazva akarta a földre teríteni a vele szembeszálló fiatalembert.
De furcsa módon az ellenfele hihetetlen tudással és nyugalommal elhárította, azután előrenyomult, és egy csapással könnyedén földhözcsapta a nehéz páncélba öltözöttet.
Samszep menekülni akart, de tehetett, amit akart, semmiképpen nem tudott föltápászkodni. Hihetetlen erő volt a törökben. Mintha földhöz szögezte volna. Azután hirtelen egy hegyes handzsárt látott. Ez a látvány azt jelezte, hogy elérkezett az utolsó perce.
Félelme késedelem nélkül beteljesedett.
Battál egy végső mozdulattal apja gyilkosának torkához szegezte a hegyes handzsárt. Egy pillanat múlva Samszep feje elvált a törzsétől.
Ez a bosszú milyen könnyû és gyors volt. Battál körültekintett. Amikor látta, hogy senki sincs a közelben, a holttestet egy árokba dobta, aztán a levágott fejet is ugyanoda hajította. Akkor érzett először örömet a lelkében, amikor fûvel tisztogatta a még véres handzsárt; mert megízlelte bosszújának első gyümölcsét.
A bosszú következő része pedig bizonyára még könnyebb lesz.
Bízott benne.
Ezalatt kezdett besötétedni. Miután Battál Samszep mozdulatlanul álló lovát egy ostorcsapással elkergette, lovára pattant és lassan elindult. Egy forrásig ment, ott egy órányit várakozott. Imádkozott az Istenhez, hogy legyen segélyére, azután a forrás közelében lévő bokrok közé húzta a hátasállatát, és ott jól elrejtette, maga pedig gyalogszerrel indult el, egyenesen Semasz nyári lakja felé.
Nem az igazi bejárat felé, hanem egyenesen a hátsó oldal felé. Jócskán besötétedett. Hamarosan a Semasz kertjét övező magas fal tövéhez érkezett. A fal ugyanolyan sima volt, mint amilyen magas... Ám Battálnak csak egy percnyi fáradságába került a megmászása.
Most egy szépen rendezett nagy kertben volt. Zeneszót hallott a messzi távolból.
A kertbéliek valószínûleg, magukat biztonságban érezve mulatoztak. Talán bizony nem éppen így mondta-e a fogadós is?
Nem tudta mit tegyen, hogyan találja meg Semaszt. A dolognak ezt a részét a szerencsére bízta. Sem őt, sem Mihailt, a tábornokát nem ismerte.
A legokosabb amit tehetett, hogy egy félreeső helyen elbúvik, és onnan lesi az alkalmat. Talán megmutatkozik a várt alkalom.
Anélkül hogy felfedte volna magát, lassan a zeneszó irányába közelített. Itt a nyári lak közelében volt egy rózsafákkal övezett medence.
A márvány medencét értékes szőnyegeken tíz-tizenöt italozó, lakomázó személy ülte körül. Legközépen egy hatalmas bajnok öltözetû ember ült. Abból ítélve, hogy felé mutatták a legnagyobb tiszteletet, talán ő lehet Semasz.
A pohárnokok megállás nélkül kínálták a bort, amazok pedig megállás nélkül ittak. Az időről időre növekvő nevetés eljutott Battál füleihez, aki ekkor ezt mormogta magában:
"- Nevess, rajta, nevess amennyire csak akarsz!... De ígérem, hogy csak az nevet igazán, aki utoljára nevet. Az pedig én leszek!".
Még túl korán volt a tervezett rajtaütéshez. Még legalább néhány órát várnia kell, gondolta Battál és ott ahol volt, leheveredve várakozni kezdett.
Ám ekkor nem várt akadály mutatkozott.
Hirtelen ugatást hallott. Néhány katonát látott egyenesen a rejtekhelyéhez közeledni.
Akkor jött rá, hogy a kertben őrkutyák is vannak. Az egyik kutya szagot kaphatott, felébresztette az őrséget és egyenesen a búvóhelyéhez vezette őket.
Rendkívül kényes volt a helyzete.
Mit tehetett?
Talán elmenekülhetne, de akkor jókora gyanút ébreszt Semaszban. Talán nem fog tudni mégegyszer a közelébe férkőzni.
Akárhogy is, senki sem ismerte őt. Senki nem tenne föl róla rosszat.
Ezalatt a kutyát követő féltucatnyi katona a közelébe ért, és körülfogták. Lándzsáikat felé fordították.
Battál ekkor felült, és mintha most ébredt volna álmából, dörzsölni kezdte a szemeit.
- Mit keresel itt? - harsogta egy hang.
- Nem látod? - válaszolta Battál. - Aludtam.
- Hogy kerültél ide?
- Megmásztam a falat!
- Mi volt a célod?
- Hogy megtöltsem a gyomromat... Szép gyümölcsfákat láttam.
- Hová való vagy?
- Damaszkuszból jöttem, Cezáreába tartok.
- Tudod-e, hogy most hol vagy?
- Honnan tudhatnám? Mindenesetre a kert egy gazdag emberé lehet...
- Ez itt Amorion urának, Semasznak a kertje.
- Hallottam már hírét, de nem tudtam, hogy ez az övé.
Amint a katonák Battált kikérdezték, a zajra odajött a parancsnokok egyike:
- Mi történt? kérdezte.
- Elfogtunk egy idegent aki bemászott a falon és itt aludt. - válaszolták a katonák.
- Tehát így állunk? Vigye Mihail parancsnok elé!
- Parancsára!...
Így hát Battál megtudta, hogy az a díszhelyen ülő személy nem Semasz, hanem a tábornoka, Mihail.
A testes és zsarnoki voltát mindjárt megmutató Mihail tábornok először a katonákat hallgatta meg, aztán kezdte kikérdezni Battált:
- Mi a nemzetiséged?
- Hindu vagyok, válaszolta Battál.
Azért beszélt így, mert tudta, hogy mindjárt gyanút keltene, ha elárulná, hogy török.
- Miért mész Cezáreába?
- Hát mert érdekel a fegyverforgatás... Úgy hallottam, hogy ott igen jó fegyverforgatók vannak. El akarom tanulni tőlük ezt a mesterséget, azután pedig felcsapok a hadseregbe.
No és hogy mertél bejönni ebbe a kertbe?
Fáradt és éhes voltam. Pénzem sem volt. A távolból gyümölcsfákat láttam és elfogott a vágy. Úgy gondoltam, hogy ez valami gazdag emberé. Ha a kapun akarok bejönni, nem hagyták volna. Ezt gondoltam és átvetettem magam a falon. Ettem valamennyi gyümölcsöt, aztán leheveredtem. A fáradtságtól elnyomott az álom!...
- Ez a kert mindnyájunk urának Amorion város bírájának Semasznak a tulajdona.
- Nem tudtam.
- Igen tudhattad, azt is tudtad, hogy halállal a bûnhődik az, aki ide engedély nélkül belép...
- ?!
- Urunk Semasz nem ismer könyörületet, igen durva ember. Ha nem lenne beteg és a kertben volna, lecsapatná a fejedet.
- ?!
- De én megbocsájtok neked! Tiszta arcú fiatalember vagy! Legyen úgy, hogy tudatlanul jöttél!
- Köszönöm.
- Amennyiben vágyat érzel a katonáskodásra és kedved van a fegyver forgatáshoz, maradj itt! Becsületes fiatalembernek látszol! Nincs szükség rá, hogy Cezáreáig fáradj... Urunk Semasz is jó zsoldot fizet a katonáinak.
- Nekem azt mondták, hogy csak Cezáreában találok majd kiváló harcosokat, és csak tőlük tanulhatom meg a szakma fogásait.
- Itt még a Cezáreabélieknél is kiválóbb fegyverforgatók vannak.
- Bocsásson meg, de engem figyelmeztettek, hogy ezt ne higgyem el. Én Indiában már többé-kevésbé megtanultam a kardvívást, azazhogy ebben a dologban nem vagyok teljesen járatlan. Más fajta kardvívást nem volt alkalmam gyakorolni. Az egyetlen kívánságom, hogy ebben előrehaladjak. Nekem azt mondták, hogy nálam jobb fegyverforgatókat csak Cezáreában találhatok.
- Becsaptak téged... Például én kiválóbb vagyok Cezárea összes fegyverforgatójánál. A játékokon mindegyiket legyûrtem. Az én nevem Mihail. Semasz tábornoka vagyok. Az egész világon ismernek, mint hírneves kardforgatót. Ezért nekem kell hinned, nem pedig a cezáreai fegyverforgatók hírnevében...
- ?!
- Még mindig nem hiszed?
- Egy kissé ittas is...
- No és mi van ha ittas vagyok?
- Az ittas személyek élvezetet lelnek a hencegésben...
- Honnan veszed a bátorságot, hogy ezt mondd nekem? Én, kiválóbb fegyverforgató vagyok még Hüszejin Gázinál is, akit mint Malatya török szerdárját öltünk meg. Hüszejin Gázi egymaga soha nem mert szembeszállni velem.
- Ezesetben látni szeretném, hogyan forgatja a kardot. Nem hiszem hogy le tudna gyûrni.
- No nézd csak! Miket nem mond! Milyen magabiztos? Most már tartozom neked azzal, hogy adjak egy leckét!... Hozzátok a kardomat.
A mellette lévők, megkísérelték megnyugtatni az iszonyúan dühös Mihailt. Ezt annak az idegen fiatalembernek az érdekében tették, aki megsértette őt. A tábornok haragjában meg is ölhetné... Akkor pedig nagy kár lenne szegény fiatalemberért.
- Nézd el neki a vétkét Mihail, azért hívott ki, mert idegen...
- Értsd meg!... Nem tudja ki vagy.
- Mondott volna-e ilyen szavakat, ha tudná hogy ki vagy?
- Egy csapással kettévágod!... Kegyelmezz neki!... A lábadhoz borulva kérjen bocsánatot!...
Ekkor Battál megijedt, hogy elrontják az dolgát:
- Nem, nem kérek bocsánatot! - mondta. - Ha hibát követtem volna el, azért kész vagyok az életemmel felelni. Egy szavahihető ember azt mondta nekem, hogy csak a Cezáreabéli fegyverforgatók elől térjek ki.
A tábornok ezekre a szavakra még jobban dühbe gurult. Ezalatt egy szolga meghozta a fegyverét. Elvette és talpra állt:
- Menj velem átellenbe! - mondta. - Nosza, vond csak ki a kardodat! Te szomjazol a halálra! Úgy hát nyissatok nekünk helyet!... Mindenki húzódjon hátrább!
Most már mindenki megértette, hogy mennyire haragszik a tábornok. Mihail valóban mestere volt a fegyverforgatásnak. Amorionban igen kevés hozzá fogható kardvívó volt. Ez az őt nem ismerő fiatal pedig túlságosan kihívó volt vele szemben. A tábornok pedig olyan mérges volt, hogy a szeme semmit sem látott. A szívében pedig szikrája sem volt meg az úgynevezett könyörületnek.
Mihail mindjárt megindult a vele szembehelyezkedő Battál felé. Battál védekező testtartást vett föl. Mihail rárontott.
Battál kitért előle. Mihail újból támadásokat intézett ellene, haladéktalanul meg akarta ölni ezt az önfejû fiatalembert. Úgy gondolta, így adja meg neki a kiérdemelt leckét.
Csakhogy az összes támadása kudarcba fulladt. Amikor látta ezt, még idegesebb lett, még egy fokkal lendületesebben támadott.
Battál viszont egyáltalán nem idegeskedett. Ő azért jött ide, hogy megtalálja és megölje Semaszt, és így bosszút álljon apja haláláért. Ám a szerencse nem azt hozta amit várt, egy váratlan betegség e pillanatban megmentette Semaszt, a sors az apja eszeveszett gyilkosai közül egy másikat hozott a helyébe. Elégedett volt azért, hogy őt legyőzve bosszújának egy részét mégiscsak beteljesítheti. Csakhogy nyilvánvaló volt ellenfele vívótudománya és ereje is. A tudása kétségtelenül magasan felülmúlta a testvéréét, ezért vele szemben óvatosságra volt szükség. Lényegében ez járt a fejében ahogy lassan ügyét intézte. Az első támadásokat neki hagyta.
Lassanként hátrálva, Mihailt a kert egy csendesebb részébe csalta.
Most olyan helye értek, hogy senki sem hallhatta a beszédjüket.
Ekkor megszólalt:
- Ej hazugok tábornoka!... - mondta. - Azzal dicsekszel, hogy Hüszejin Gázi állítólag szökött előled, azzal büszkélkedtél, hogy gyilkosai között voltál. Most közlöm veled, hogy én az ő fia vagyok. Azért jöttem ide, hogy Semaszt megöljem. Kár hogy beteg... Ezért meg kell elégednem azzal, hogy most csak a te lelkedet küldhetem a pokolra. Az apám gyilkosai közül már odaküldtem Samszepet, a testvéredet is. Ne aggódj, az igen közeli jövőben Semaszt is utánatok küldöm majd!..
Mihail igencsak megdöbbent. Szólni sem tudott, ezalatt Battál hirtelen támadásba lendülve a közelébe férkőzött, azután erőset suhintott a kezében lévő karddal.
Ekkor akik távolabbról figyelték őket összeborzadtak, elhülve sóbálvánnyá meredtek, mert Mihail tábornok feje lerepült, több mint négy lépésnyire esett le. A fejetlen holttest pedig az ellenkező oldalra hengeredett, és úgy maradt.
Battál lehajolt, Mihail levágott fejét a szakállánál fogva megemelte, és a csodálkozva néző emberekhez fordult:
- Hüszejin Gázi fia Dzsáfer vagyok. - mondta. - Battálnak szólítanak. Az aljasul tőrbecsalt, hősihalált halt apám miatt jöttem ide bosszút állni. Most a gyilkosok közül kettőnek mértem ki a büntetését. A többi bûnös, köztük Semasz is rövidesen megfogják kapni a büntetésüket. Most elmegyek. Ha van valaki, aki mielőbb szeretne Mihail tábornokkal találkozni a pokolban, az jöjjön utánam!
Mihail levágott fejét a szakállánál fogva lóbálva eltûnt a fák között.
A döbbenet és a félelem miatt senki sem merte követni Battált, ezért az ottlévők egyike a katonákra szólt:
- Mit álltok ott olyan hülyén? Szaladjatok és kapjátok el, élve vagy halva! - parancsolta.
Ez a parancs mint rémült kiáltás tört ki. A katonák minden irányból azonnal arrafelé kezdtek futni.
De amíg a döbbenetük tartott, azalatt Battál már a kertet övező fal közelébe ért, azután egyetlen nekirugaszkodással átugrott a falon és a forráskútig futott. Még arra is talált időt, hogy véres kardját megtisztítsa és a hüvelyébe dugja, kezeit megmossa. A forrás közelében a bokrok közé rejtett kedves lovára Askarra vetette magát, és abban a pillanatban amikor vágtába kezdett, a nyomában szaladók már csak bottal üthették a nyomát.
Battál pedig annyira bízott a lovában, hogy jól tudta, hogy már senki, semmiképpen nem érheti utol.
Ez a ló az apja híres Dév nevû ménjétől származott. Ennek a nemes lónak a vére csörgedezett az ereiben. Más, akármilyen lónak esélye sem volt rá, hogy utolérhesse.
Battál annyira boldog volt, hogy alig tudta visszatartani magát, hogy dalra ne fakadjon.
Jó munkát végzett aznap...
Ha nem is sikerült bosszút állnia Semaszon, két legközelebbi emberét sikerült pokolra küldenie. Így a tervezett bosszú egy részét végrehajtotta.
Természetesen ez a hír nem csak Amorionban, hanem Malatyában is hallatszani fog. Mindenki látni fogja, hogy Hüszejin Gázi méltó utódot hagyott hátra.
Ennek természetesen örülnek majd az apja barátai, fegyvertársai. Mindenkinél jobban megértik majd, hogy miért maradt mostanáig tétlen, és elismerésüket fejezik majd ki.
Ezalatt Semasz kertjében az izgalom fokozódott. A döbbenet helyét, az iszonyú rettegés foglalta el.
Vajon hogyan jelentik a történteket Semasznak? Semasz igen szerette a tábornokát. A halálhíre le fogja taglózni. Sokan tudtak arról, hogy Hüszejin Gázinak van egy fia, de azt nem tudták, hogy ennyire erős, ennyire rémes. Ez még álmukban sem ötlött volna eszükbe.
Most azokra vártak, akik a török nyomába eredtek. Ezek valószínûleg elfogják majd. Ha élve kézrekerítik, akkor csak szánakozni lehet rajta, mert Semasz kétségtelenül a legkegyetlenebb, legelképzelhetetlenebb kínzásokkal fogja megöletni.
Ugyanakkor ez az eset Semasz számára meghozta a régóta várt alkalmat. Mindenki tudott Semasz hadi készülődéseiről Malatya elfoglalására vagy adófizetésre kötelezésére. Ez a haderő már-már kész is volt, és Semasznak már csak ürügyet kellet találnia a béke megbontására. Íme, most tálcán kínálkozott a keresett ürügy.

BATTÁL VISSZATÉRÉSE

A nevelője, Tevabil vette észre először, hogy Battál nincs otthon. Tevabil reggelenként mindig nagyon korán kelt, és általában ő ébresztette Battált. Aznap reggel is korán kelt. Amikor Battál szobájába ment, csodálkozva látta, hogy az nincs ott.
Ráadásul Battál ágya is bontatlanul maradt.
Leszaladt az istállóba. Látta, hogy Askar sincs a helyén.
A fegyvertárhoz ment, a fegyverek is eltûntek. Minden világos volt. Battál még az éjjel felfegyverkezett, lóra szállt és ismeretlen helyre távozott.
Vajon hová mehetett?
Sejtelme sem volt róla.
Azonnal lovára szállt és útra kelt. Egy-két órán keresztül erre-arra futtatta a lovát, de Battálnak nyomát sem lelte, és ha akarta, ha nem, dolgavégezetlenül kellett hazatérnie.
Amikor hazaért, Battál anyját, Szaide asszonyt már ébren találta. Az idős asszony Tevabilt kérdezte:
Hol a fiam? Talán nem voltatok együtt?
Hüszejin Gázi hû rabszolgája, ha akarta, ha nem, kénytelen volt elárulni az igazságot:
- Nem úrnőm! - mondta. - Én is az ő keresésére indultam. Amikor reggel nem találtam a szobájában kíváncsi lettem. Az ágya sem volt megbontva, a fegyverei sem voltak a helyükön. Éjjel a lovára ült és távozott!
- Vajon hová mehetett?
Ez olyan kérdés volt, hogy noha mindketten jól sejtették a választ, nem tudták kimondani.
Tevabil így válaszolt:
- Talán Malatyába ment.
- Igen, de nekünk miért nem szólt róla?
- Ki tudja, az jutott eszembe, talán nem akart felébreszteni. Ha parancsolja, a városba megyek megkeresni!
- Indulj azonnal, és gyorsan hozz hírt!
Tevabil jól tudta, hogy Battál nem Malatyába ment, mégis rögtön lóra ült és Malatyába ment. A várost felforgatta, mindenütt kutatott, de sem nyomát nem találta, sem senkit aki találkozott volna véle.
Estefelé amikor visszatért a kertbe és meghozta a hírt Szaide asszonynak, szegény asszony sírvafakadt.
Nem mondták el egymásnak hogy mi nyomja a szívüket, ám nyilvánvaló volt, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. Tudták, hogy apja halála miatt Battálban éppen egy éve ég a bosszúvágy. Egy hozzá hasonló fiatalember nem maradhat tétlen az apját ért szerencsétlenség után.
Talán azt várta, hogy Malatya ura mielőbbi a tettek mezejére lép. Talán Hüszejin Gázi nem szolgált eleget neki, és Malatyának hosszú éveken át? Talán tétlen marad majd, miután ilyen aljas csapdába ejtették a szerdárját? Természetesen azonnal útra kellett volna kelnie a sereggel, és számon kellett volna kérnie a szerdárjának a vérét.
Csakhogy a bagdadi kalifa helytartója, Ömer bég nem ezt tette. Mint mindenki, ők is tudták, hogy az új szerdár, Abdüsszelám keze van a dologban. Ez az ember, aki most Hüszejin Gázi helyére került, a saját nyugalmát mindennél többre becsülte. Soha nem volt a csaták embere. Semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy a lehető legtovább tehesse zsebre a szerdári illetményt.
Battál, akinek az apja vére folyt az ereiben, ebben a helyzetben nem maradhatott tovább tétlen. Úgy gondolta hogy anyja és nevelője megakadályoznák a tervét, ígyhát egyedül vágott bele az ügybe, anélkül hogy egy szót is szólt volna nekik.
Így most már csak egyetlen teendő maradt számukra: Várni és imádkozni érte!
Szaide hátun szemét törölgetve rákérdezett:
- Ő odament, úgy-e?
- Igen! válaszolta Tevabil. Nem mehetett máshová...
- Bátor fiatalember!... Az apja fia! De annyira tapasztalatlan!...
- Igaz, de ebben az ügyben a tapasztalaton kívül a szerencse is szerepet játszik... Hüszejin Gázi vakmerő volt-e?
- Igaz! De ha történne vele valami?
- Mi mást tehetnénk az imán kívül ?
- Istenem! Hagyd meg őt, könyörülj rajtam! Elvetted a férjemet? Hagyd meg őt!
Szegény asszony, ismét hullani kezdtek a könnyei. Tevabil addig próbálta nyugtatgatni, amíg csak forgott a nyelve, pedig valójában ő is olyan nyugtalan volt, mint Szaide hátun.
Igen, Battál nagyon bátor fiatalember volt. Lovaglásban, kardvívásban nem volt párja. Ezt Tevabil mindenkinél jobban tudta. A naponkénti fegyveres és lovas gyakorlatozással még az utolsó évben is egy fokkal továbbfejlődött. Ezalatt lova Askar is fejlődött, még a széllel is versenyre kelhetett.
Ám Battál mégiscsak egy tapasztalatlan ifjonc volt. Idegen helyre indult. Bármi megtörténhetett vele.
Közben éppen egy hét telt el. Minden eltelt napjukat egy évszázadnak érezték.
Egy nap egyszerre ugrottak ki kis őrhelyeiktől abban a pillanatban, amikor kora reggel lónyerítésre ébredtek.
Amikor pedig Battált látták velük szemközt, Askar hátán vidáman ülve, úgy örültek, hogy madarat lehetett volna fogatni velük.
Battál rögtön leugrott lováról és futva megcsókolta anyja kezeit. Amíg a fiú és anya összeölelkezve besétáltak a házba, Tevabil az istállóba vezette Askart és mindjárt utánuk szaladt.
Amikor Szaide hátun magához tért, először kezeit felemelve hálát adott az Istennek, azután mindjárt kérdezgetni kezdte a fiát:
- Hol voltál fiam?
- Anyám én azért mentem el, hogy bosszút álljak az apám kiontott vére miatt! Az volt a tervem, hogy megölöm azt a Semasz nevû szörnyeteget. Ezt a vágyamat nem teljesíthettem, de Istennek hála, megölhettem apám egyik gyilkosát, az ő tábornokát: Mihailt. A levágott feje a lovam hátán lévő zsákban van. Az apám gyilkosai közül rajta kívül Mihail testvérét, Samszepet is elpusztítottam.
- Hogyan vitted végbe ezt?
Miután Battál néhány szóval elmondta kalandjait, a szavait így egészítette ki:
Bocsássatok meg nekem, hogy az ügyről nem szóltam, mert tudom, hogy ebben meg akartatok volna akadályozni engem.
Azután mindjárt engedélyt kért:
- Most adj engedélyt anyám! A dolgomat még nem végeztem el! Most rögtön el kell mennem.
- Hová?
- Malatya bégjéhez, Ömer béghez megyek. Hírt viszek neki, és az apám helyét fogom kérni tőle!
Tíz perc múlva pedig már Malatya felé tartott lóháton.
Most, mikor Battál egy év után először tette be a lábát Malatyába, azok akik nem ismerték, csodálattal néztek a vörösesfekete lován szálfaegyenesen lovagló, jóvágású fiatalemberre és egymást kérdezgették, hogy vajon ki lehet.
Battál egyenesen Ömer bég palotájába ment. Ömer bég éppen tanácsot tartott Abdüsszelám és más elöljárók társaságában. Éppen a napi ügyeket tárgyalták.
Azonnal ráismert Battálra, amint az belépett. Mosolyogva szólította meg:
- Nos jöjj szerdárfi! Merrefelé jártál? Hol voltál mostanáig? Felém sem néztél!
Battál miután tisztelettel köszöntötte, így szólt:
- Mostanáig szégyenemben nem jöhettem elibéd - mondta.
- Miért szégyenkeznél?... Lám, Isten akaratából hatalmas nagy fiatalember lettél!
- A szégyenem oka az volt, hogy nem álltam bosszút apám haláláért. Mostanáig arra vártam, hogy a barátai megteszik, de ahogy apám eltávozott a látható világból, az emlékének ugyanúgy kellett eltávoznia a szívekből is, hogy ilyen hamar elfelejtették. Emiatt elhatároztam, hogy egyedül hajtom végre a bosszút. Ezzel az elhatározással jártam Amorionban, ahonnan ma reggel érkeztem meg.
Mintha nehéz kő lett volna Battál szavaiban, de Ömer bég és a többiek mintha nem értették volna meg. A telt hangú legénynek csak az utolsó szavai korbácsolták fel rettenetesen mindnyájuk érdeklődését.
- Amorionba mentél?
- Igen!...
- Mit csináltál ott?
- Az volt a tervem, hogy megkeresem apám gyilkosainak vezérét Semaszt és kitörlöm az élők sorából. Sajnos erre nem adódott alkalmam, helyette a hadvezérét Mihailt találtam, és öltem meg, így hát nagyságotokat is megmentettem a bosszúállás nehéz feladatától.
Most mindnyájuk szeme kerekre nyílt. Egyikük sem akarta elhinni Battál határtalan nyugalommal kimondott szavait.
Jobbról-ballról kérdések kezdtek záporozni.
- Megölted Mihailt?
- Hogyan vitted végbe ezt a dolgot?
- Hogyan találtad meg őt?
- Nem lehetséges, hogy tévedsz?
Ezt az utolsó kérdést Abdüsszelám tette föl, azután hogy megerősítse amit mondott, így folytatta:
- Igen, igen, biztos hogy tévedsz! Először is, te egyáltalán nem is ismered Mihailt, másodszor pedig Mihail rendkívül erős és tapasztalt harcos, ővele nem végezhettél, végül pedig őt állandóan népes kíséret veszi körül. Ő Semasz tábornoka. Nem lehetséges az, hogy te azt mondod hogy ő volt, és megöltél valamiféle juhászt, akivel az úton akadtál össze?
Battál, feléje fordult:
- Ismered-e Mihailt?
Természetesen ismerem. Mindnyájan ismerjük őt.
Battál ekkor Ömer béghez fordult:
- Kint áll a lovam. Parancsolja meg, hogy hozzák ide a zsákjából a fejet. Nézzük meg mindnyájan, hogy ő-e az, vagy sem! - mondta.
Ömer bég azonnal parancsot adott. Néhány perc múlva amikor Mihail levágott fejét egy tálcán behozták, a jelenlévők döbbenten látták, hogy a fej valóban az eszeveszett hadvezér feje.
Világossá vált mint a nap, hogy Battál egyáltalán nem hazudott. Elszálltak a kételyek, helyébe az elismerés szavai jöttek.
- Igen, ez Mihail feje.
- Rendben van, ehhez nem férhet kétség.
- No megcsináltad Battál!
- Megmutattad hogy az apád fia vagy! Azután újra kérdezgetni kezdték:
- Hogyan sikerült véghezvinned ezt?
- Hogy találtad meg a hitetlent?
Amikor Battál dicsekvés nélkül, egyszerû szavakkal elmondta az eseményeket, jobbról-ballról ismét az elismerés szavait hallotta. Ömer bég is igen elégedettnek látszott:
- Egy nagy ellenségünktől szabadítottál meg bennünket. Köszönet illet téged. Ez a hitetlen valóban igen veszélyes volt ránk nézve. Egyúttal az apádért is bosszút álltál!... Meg akarlak jutalmazni.
Battál:
- Én nem jutalmat, hanem csak a jogaimat akarom.
- Mik lennének azok a jogaid?
- Az apám helye!...
- Ez azt jelenti hogy szerdár akarsz lenni?
- Igen szerdár akarok lenni. Azután hogy az apám hősihalált halt, nagyon elszegényedtünk, a kerti házunkba húzódtunk, hogy megélhessünk. Most már nyugodt életet akarok az anyámnak. Nekem kell adnod az apám helyét. Amit az apám tett volna, én is ugyanazt akarom tenni. Így hát szándékomban áll megsemmisíteni azt a Semasz nevû haramiát.
Ekkor Abdüsszelám hirtelen megmozdult. A szerdár, aki igencsak megrendült, amikor Mihail levágott feje elébük került, megértette, hogy ez az alig serdült ifjú céltudatosan az ő helyét szemelte ki magának, és mindjárt felélénkült. Megrémítette a fiatalember irányába ébredő tisztelet:
- Igen, de a szerdár én vagyok! - mondta. - Az a kívánságod, hogy az én helyemre lépj, csak egy nagy arcátlanság. Igen, sikerült egy vad hitetlen megölnöd, ezt elismerem, de a szerdárság nagy tapasztalatot igénylő feladat. Az apád Hüszejin Gázi tapasztalt és érett ember volt. Szerencséje is lett a munkájában. Te viszont túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen hivatalt kívánjál. Azután pedig azt hiszed talán, hogy ezzel a tetteddel nagy mutatványt hajtottál végre?
Most mindenki ránézett.
Abdüsszelám minden ékesszólását összeszedve megemelte a hangját:
- Igen, mint gyermek, jogod lehet bosszút állni az apádért. Ezt nem tagadhatom. De gondoltál-e arra, hogy mi lehet a következménye ennek a viselkedésnek?
- Mik lehetnek a következményei?
- Íme a bizonyíték, hogy fiatalságod és tapasztalatlanságod elfedi előled a valóságot... Ha valaki tesz valamit, előtte át kell gondolnia az összes következményét. Te pedig egy meggondolatlan, éretlen ifjonc vagy. Egyrészt követeled a szerdárságot, most pedig azt hiszed Semasz tétlen marad? Nagyon kedvelte Mihail tábornokot. Azt hiszed nem tudja majd meg, hogy te ölted meg?
- Magam mondtam meg az ott jelenlévőknek. Lehetetlen hogy ne tudja meg...
- No nézd csak! Még be is ismered a bûnödet. Most Semasz azt fogja hinni, hogy téged a bégünk küldött oda, és bosszút akar majd állni a tábornokáért. Megromlik a kapcsolatunk ezekkel az emberekkel, akikkel egy éve békében élünk, ráadásul sereget küldhetnek Malatyába.
- Jól van hát! Mi pedig megragadjuk az alkalmat, hogy újra megleckéztessük és Amoriont újra adófizetésre kötelezzük. Rossz lesz talán? Az átkozott Semaszt is elpusztítjuk.
- Ah, ah! Azt hiszed könnyû megtenni azokat amiket mondtál? Először is a hitetlenek serege nagyon erős. Semasz a seregét egy éve nap mint nap tovább erősíti. A bizánci császártól friss csapatokat is kap. Legyőzhetetlen. Mit teszünk majd, ha most a tettedet ürügyként felhasználva, ellenünk tör? Látod most már micsoda bajt hoztál a fejünkre!
- Minek a szerdárság annak aki fél az ellenségtől? Tudatában vagy-e annak, mekkora hibát követtél el, mikor szemet hunytál a fegyverkezésük fölött, és tétlenül szemlélődtél?
- Mintha nem lenne elég, hogy bajt hozott a fejünkre, most még leckéztetni is merészel engem.
Abdüsszelám mellé álltak a tanácsban résztvevő emberei, és Battált ugyanazokkal a szavakkal bírálták. Battál tettét egyhangúlag Malatyára hozott sorscsapásnak vallották. Ezek az emberek mind Abdüsszelám zsoldjában álltak.
Battál megértette, hogy szavakban soha nem győzheti le Abdüsszelámot. Nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzon vele. Most a gondolkodóba esett Ömer béghez fordult:
- Én ezek közül a dolgok közül egyre sem fogok válaszolni, - mondta - mert a szerdárunk véleményével egyáltalán nem értek egyet. Őt egyáltalán nem látom alkalmasnak a szerdárságra. Nincs kétségem, hogy előbb-utóbb nekem adod a tisztséget, de ehhez még egy kis időre van szükség. Ezért most elmegyek.
Miután Battál ezeket a szavakat mondta, ahogy jött, úgy el is ment.
Mikor visszatért a kertbe, anyjának és nevelőjének úgy ahogy volt, elmesélte a dolgot. Így fejezte be a szavait :
- Tudom, hogy kissé igazságtalan volt mindjárt apám helyét kérnem. Az apám nagy szolgálatok után, a kardja erejével jutott szerdárságra. Mindamellett én még nem tettem, nem tehettem semmit... Mielőtt megmutattam hogy az apám fia vagyok, az ő helyére pályáznom talán kicsit sok volt... de Isten, minden bizonnyal megadja majd nekem ezt az esélyt. Most pedig nincs más dolgom, mint kivárnom ezt az alkalmat.

BATTÁL HADBASZÁLL

Amikor Semasz fülébe jutott a rossz hír, tomboló őrülté változott. Első dolga az volt, hogy igen keményen megbüntette azokat, akik hagyták, hogy a hadvezér gyilkosa elmenekülhessen...
Aztán jelentést írt a bizánci császárnak. Engedélyt kért, hogy azonnal Malatya ellen vonulhasson. Második dolga az volt, hogy készültségi parancsot adott a hadseregnek.
Tudta, hogy Hüszejin Gázinak van egy fia, de azt hogy ennyire erős és bátor, nem sejtette, de még csak álmában sem gondolta volna.
Mihail, akárcsak a testvére Samszep, dicsőséges kardvívó volt. Ennek az úgynevezett Battálnak pedig mindkettejüket sikerült megölnie. Ahhoz, hogy ezt véghezvihesse, igencsak mesteri vívótudás kellett.
De ezen felül volt még valami, amitől Semasz megrémült:
Hüszejin Gázi fia nem is titkolta, hogy a bosszújának ő volt a célpontja, őt kereste, hogy bosszút álljon apja haláláért. Ha aznap este nem betegedett volna meg, és nem mondott volna le arról, hogy kimenjen a kertjébe, talán ebben a percben már ő maga is halott volna. Véletlen szerencse, hogy megmenekült a haláltól.
Ezek szerint minden percben veszélyben van az élete. Azzal, ha nem pusztítja el, a saját életét teszi ki veszélynek. Semmi kétsége sem volt azonban affelől, hogy Malatya bégje meg fog alázkodni a parancsnoksága alá tartozó erős hadsereg előtt. Mert az ő hadseregük élén többé már nem áll Hüszejin Gázi. Malatya bégjének új szerdárja végtelenül gyenge és gyáva ember. Ha az ő vezetésével harcolnak; nem győzhetnek.
Malatya bégje térden csúszva jön majd elé. Első feltételként azt fogja kiszabni, hogy Hüszejin Gázi fiát, Battált élve szolgáltassák ki. Ílyképpen ezt a fiatalembert a legszörnyûbb kínzások között pusztítathatja majd el.
Ugyanakkor biztos volt benne, hogy a császár minden segítséget megad majd, mert Mihail a bizánci császár sógora volt. Egyrészt befejezte a felkészülést, másrészt pedig azonnal írt egy levelet Ömer bégnek, és azt egy követtel elküldte. A következőképpen szólt az igen kemény hangvételû levele:
"Erős hadsereggel Malatya ellen vonulok. Ebbe a hadseregbe a bizánci császár is küldött csapatokat. Nemcsak az a hadsereg nem állhat ellen az én seregemnek, amit ti állítotok ki, de még ha a bagdadi kalifa, akinek alá vagytok rendelve, el is küldené seregét segítségedre, az sem állhatna meg az én seregemmel szemben. Ha nem akarod életedet és katonáid életét ezrével hiába feláldozni, tudatnod kell a követemmel, hogy elfogadod a feltételeimet!
A feltételeim pedig a következők:
1§ - Élve szolgáltassátok ki a bizánci császár sógorának, Mihail tábornoknak és testvérének Samszepnek a gyilkosát; Hüszejin Gázi fiát, Battált!
2§ - Minden évben annak az adónak kétszeresét fizessétek, amit mi fizettünk nektek! A hét évi adót pedig készpénzben fizessétek meg!
3§ - A szent könyvetekre tett kézzel esküdjetek meg, hogy soha többé nem támadtok a birodalom földjére.
§ A feltételek elfogadásával együtt, Hüszejin Gázi fiát, kezét lábát megkötözve, embereimnek azonnal adjátok át. Ezekkel a feltételekkel megállítom a hadseregemet, különben a seregem nem áll meg Malatya bevételével sem, Bagdadot is beveszi, onnan Mekkáig előrenyomulva mindent felperzsel, mindaddig folytatja a harcot amíg csak muzulmán marad a föld színén."
A követek ezzel a levéllel a kezükben Malatyába érve Ömer bég elé járultak. A levelet a saját kezébe adták át.
Amikor Ömer bég elolvasta a levelet, iszonyú haragra gyulladt. A követeket rögtön elzavarta. Azután szerdárját, Abdüsszelámot hivatta, és elmondta neki a dolgot.
Abdüsszelám mindjárt izgatott lett:
- Ah, ah!... Belátod úgy-e? Lám bekövetkezett, amitől féltem. Nézd csak mekkora bajt hozott a fejünkre az a gyerek...
- Hagyd ezeket a szavakat, inkább azt beszéljük meg hogy mit fogunk tenni... Látod-e, hogy mennyire orcátlanok?
- Battál felébresztette az alvó ellenséget. Az alvó kígyó farkára lépett. Feldühítette őket. Megrontotta a nyugalmunkat. Megmondtam hogy így lesz.
- Nem válaszolsz a kérdésemre. Hagyd ezt, a teendőinkről beszélj!
- Szerintem a legjobb lesz Semasszal megállapodni. Mit tegyünk? Battált kiszolgáltatjuk neki. Ő talán tanácskozott velünk mielőtt véghezvitte tettét? Fizessen a hibájáért! Kíséreljük meg lealkudni a tőlünk követelt adó mértékét!
Szégyeld magad! Ez lenne a javaslatod arra, hogy mit tegyünk? Még mi fizessünk adót ennek a hitetlennek, aki tegnapig adófizetőnk volt? Hogy gondolhatsz ilyet?
- Nos!... Talán lebeszélhetjük őket erről a kívánságukról, de mindenekelőtt Semasz haragját kell eloszlatnunk. Mihail valóban a Görög császár sógora volt. Battál azzal hogy megölte, ki fogja hozni a béketûréséből a császárt... Semasz érzi ezt az alkalmat. Talán meglágyul ha Battált azonnal kiadjuk...
- Nem!... Őt semmiképpen sem szolgáltathatom ki a hitetleneknek. Méltatlanná válnék apjának, Hüszejin Gázinak a szolgálataihoz. Talán nem ő volt-e az, aki gondoskodott arról a kenyérről, amit ma mindnyájan eszünk?
- Nem tagadom Hüszejin Gázi érdemeit, de a mai helyzetben a hitetlenek sokkal erősebbek nálunk.
- Értem. Megalvadt a véred! Amíg Hüszejin Gázi életben volt, nem nézte, hogy az ellenség számos-e, vagy kevés, erős-e, vagy gyenge, folyamatosan támadta, elpusztította és leverte őket. Hogyha te, mint a szerdárom félsz tőlük, magam veszem át a hadsereg vezetését. Peregjenek a dobok, hirdessék ki a népnek, hogy készüljenek a csatára!
Abdüsszelám, megértette, hogy ha még egy szót szól mindent elront, Malatya bégje rögtön elcsapja.
Hogy erre ne adjon lehetőséget:
- Úgy legyen! Parancsát azonnal teljesítem!... - mondta, és távozott.
Kisvártatva Malatya utcáin megszólaltak a dobok. A kisbírók közhírré tették, hogy Amorion ura nagy sereggel közeledik. Kihirdették, hogy a fegyverbíró férfiak azonnal üljenek lóra és készüljenek a csatára.
Ez a hír Malatyában izgalmat keltett, a nép ezen felül tudomást szerzett azokról a súlyos feltételekről is, amelyeket Amorion ura, Semasz szabott ki. Mindenfelé erről beszéltek.
A legtöbb ember megértette, hogy egy év alatt mennyire visszájára fordult a helyzet, és legtöbben ezért Abdüsszelámot hibáztatták.
Ez az ember nem volt képes betölteni Hüszejin Gázi helyét. Gyávasága, bátortalansága lehetőséget és bátorságot adott az ellenségnek. Eléggé elkényeztette őket ahhoz, hogy legyen bátorságuk az efféle fenyegetődzésekhez. Ha Hüszejin Gázi még élne, Semasz sohasem merészelt volna így írni.
Másfelől, helyénvalónak találták, hogy Malatya ura elutasította az ellenség ajánlatát, és nem szolgáltatta ki Battált, aki egyéb bûnt nem követett el, mint hogy bosszút állt az apja haláláért.
Hüszejin Gázi hősihalált halt, de a felé irányuló szeretet még egyáltalán nem hûlt ki a szívekben. Még mindenki a vonzáskörében élt. Miután pedig a fia, Battál bosszút állt, az most hirtelen nagyot nőtt a szemükben, a lassanként kihûlő szeretet ismét feltámadt.
Ömer bég megkönnyebbülten sóhajtott föl, mikor látta, hogy a nép azonnal felfegyverkezve gyülekszik. Nem kételkedett benne, hogy Hüszejin Gázi fia, Battál is futva érkezik, sőt az ügyes fiatalember, aki igényt tart a szerdári tisztségre, természetesen nem mulaszthatja el az alkalmat, hogy bizonyítson.
De Battál nem került elő. Talán nem is kapott hírt a kerti házban?
Erre gondolva valakit elküldött a kertbe. A küldönc visszatértekor furcsa hírt hozott. Battál hallotta a felhívást, és felfegyverkezve ismeretlen helyre távozott.
Hová?
Senki sem tudta.
Amikor Abdüsszelám meghallotta ezt, elítélően azonnal Ömer bég felé fordult:
- No lám, Battál megszökött? Szégyentelenül szerdár akar lenni, de amikor valamit tenni kellene, harc idején kereket old, megszökik.
Ömer béget bántotta a dolog. Ő azt remélte, hogy Battál felfegyverkezve elsőkén száll hadba. Nagyon megrendült, mikor e várakozásának az ellenkezője következett be, ennek ellenére nem válaszolt szerdárjának szavaira. Mi lett Battállal?
Talán valóban megszökött a hír hallatára a harctól való félelmében?
A valóságban ennek éppen az ellenkezője volt igaz.
Mint mindenki, ő is hallotta Malatya bégjének felhívását. Nem érte készületlenül Semasz kemény viselkedése sem. Amorion ura jól tudva, hogy rajta a sor, határozottan intézkedett.
Ezt az alkalmat a végsőkig ki akarta használni régóta dédelgetett vágyának megvalósítására. Ez volt a helyzet. De akárhogy is legyen, ő adta meg neki azt az alkalmat, amire az várt. Ezt az ügyet pedig csak ő maga intézheti el. Nagy munka várt rá.
Rögtön felfegyverkezett, aztán búcsút mondott anyjának és nevelőjének és felnyergelte a lovát.
Tevabil nem akarta egyedül hagyni Battált. Mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt menjen, csakhogy Battál ebbe nem egyezett bele:
- Ha történne velem valami, ki vigasztalja majd az anyámat? Nem, neked mellette kell maradnod!
Szaide hátun pedig tudta, hogy nem állíthatja meg, nem fordíthatja vissza, ezért megelégedett azzal, hogy imádkozott érte.
Alig ment el Battál, Tevabil nyugtalanságában engedélyt kért Szaide asszonytól:
- Nem helyes Battált egyedül hagynom! Sokkal hasznosabb lenne most az ő oldalán lennem, mint a te oldaladon. Talán segítségére lehetek. Adj engedélyt, hadd induljak most rögtön utána.
Szaide hátun rögtön megadta a kért engedélyt, de volt valami ami elgondolkoztatta:
- Jól van, de Battál megmondta-e, hogy hová megy?
- Nem!...
Régen elment. Hogyan fogod megtalálni?
Az én lovam és Askar az istállóban egymás mellé voltak kötve, ezért ismeri a szagát. Ha szabadjára engedem a szagát követve biztos, hogy megtalálja a nyomát, engem pedig hozzá visz!
- Akkor; hát szerencsés utat! Védelmezd őt!
Tevabil felfegyverkezett, lóra ugrott és Battál után indult.
A ló valóban megérezte Askar szagát és Battál nyomába eredt.
Mikor Hüszejin Gázi bajtársának, Dzsúde Gázinak a háza előtt elhaladt, megállította lovát. Dzsúde Gázit régóta ismerte. Amilyen vitéz volt, a négy fia közül is egyik bátrabb volt a másiknál.
Dzsúde Gázi aki Hüszejin Gázi halála után visszavonult a házába, örömmel fogadta Tevabilt. Érdeklődött hogy merre tart.
Tevabil néhány szóval elmagyarázta az eseményeket, a világfájdalommal telt Dzsúde Gázi egészen fellelkesült.
- Tehát megértem ezt. Battál véghezvitte ezeket úgy-e? - harsogta. Ha Istent ismersz várj rám egy percet. Magam mellé veszem a fiacskáimat is, aztán szegődjünk a nyomába! Mindegyikük vitéz legény. Jól forgatják a fegyvert, jó lovasok. Mindegyikük Battál segítségére lehet. Eh, én sem maradok le tőlük!
Tevabil igencsak megörült ezeknek a szavaknak. Minél többen vannak, annál inkább segítségére lehetnek Battálnak. Erre gondolt és úgy döntött, hogy megvárja őket.
Azok meg hamar elkészültek.
Tíz perc múlva Tevabil, Dzsúde Gázival és négy fiával az oldalán, madárként repültek, igyekeztek mielőbb utolérni Battált.
Dzsúde Gázi négy fiának a neve Szülejmán , Mehmet , Ahmet és Musza volt.
Ezalatt Malatya urának serege kivonult a városból és a Murad vizének partján találkozott Semasz nehézkesen közeledő hadseregével.
Az akkori kor szokása szerint, az összecsapás előtt mindkét két hadsereg a sorait rendezgette.
Ömer bég három részre osztotta seregét. A jobb és a balszárnyra lovasokat állított, ő maga középen helyezkedett el a gyalogosokkal... Úgy volt, hogy a jobbszárnyat szerdárja, Abdüsszelám, a balszárnyat pedig egy tehetséges hadvezére Abdülveháp fogja irányítani.
Legelőször a két fél magabiztos vitézei kerestek ellenfeleket párviadalra. Az ő harcukat figyelve a két sereg izgalomba jött, azután a seregek összecsaptak.
Abdülveháp támadott először, gyilkos harcot robbantott ki a vele szembenálló egységgel. Azután az ellenség balszárnyán lévő lovasok az Abdüsszelám irányítása alatt álló részre támadtak.
Ugyanakkor középre, Ömer bégre nehezedett a Semasz parancsnoksága alatt álló, majdnem kizárólag vértesekből álló erős ellenséges hadtest.
A harc hevessége minden percben, minden órában tovább erősödött, egyre véresebben folytatódott.
Abdüsszelám félelmében hibás parancsokat adott katonáinak, ezért az ellenség ezen az oldalon kezdett előrenyomulni, ez pedig Ömer bég helyzetét megnehezítette.
Éppen csak elkezdődött a kemény csata, amikor egy lovas tûnt föl az ellenség felőli oldalon egy sziklás dombon.
Hüszejin Gázi fia, Battál volt.
Mint egy sólyom, onnan figyelte a csatateret, a két harcoló sereget.
Az arcáról elégedetlenség volt leolvasható, mert Semasz serege lépésenként előrenyomult, és a török sereg bekerítése volt a nyilvánvaló szándéka.
Arra gondolt, hogy mielőbb beleveti magát a harcba. Kihúzta a kardját. Azon a ponton akart támadni, ahol Semasz vélhetően található volt. Leginkább vele akart szembekerülni és leszámolni.
Ekkor beteljesítette volna bosszúját apja gyilkosán.
Éppen már megsarkantyúzta volna a paripáját, amikor egy hangot hallott a háta mögül.
- Állj meg, Battál!.. Várj meg minket!
Amikor a hang irányába nézett, látta, hogy nevelőjével Tevabillal együtt hatan lovaikat hajszolva feléje tartanak. Kicsit figyelmesebben nézve ráismert a többiekre; az apjának, Hüszejin Gázinak a legkedvesebb és legmegbecsültebb bajtársa Dzsúde Gázi volt az, a négy fiával.
Egy pillanatra kicsit elszomorította, hogy Tevabil nem hallgatott rá, és az anyját magára hagyva utána jött, de örült is, mert arra gondolt, hogy e pillanatban néhány fegyverbíró vitézt tudhat maga mellett, ami megkönnyíti a feladatát.
Egy perc sem telt belé és a hat férfi mellette állt. A viszontlátás örömével összeölelkeztek, azután Battál megmutatta nekik a csatateret.
- A mieink helyzete nem látszik valami fényesnek. Azonnal a segítségükre kell sietnünk.
Miután Dzsúde Gázi, a tapasztalt harcos egy percig vizsgálgatta a helyzetet, így szólt:
- Igazad van Battál!... A török seregnek rossz az irányítása. Azonban ott ezrével vannak katonák, mi pedig csak heten vagyunk. Hét ember harcbabocsátkozása pedig nem döntheti el egy csata sorsát. Valami mást kellene tennünk.
Mi jár az eszedben?
Ha sokadalomnak mutathatnánk magunkat az ellenség felé, talán meglephetnénk őket. Ki kell használnunk, hogy pont az ellenség háta mögött vagyunk...
Tevabil így szólt:
Mi csak heten vagyunk! Hogyan mutathatnánk magunkat sokaságnak?
Ekkor Battál szeme megakadt a domb mögötti fákon:
- Rájöttem! Vágjuk le azoknak a fáknak az ágait. Az az út az ellenség háta mögött igen poros, ráadásul a szél is fúj. Ha ott lovagolnánk, és ezeket az ágakat a földön húznánk, hatalmas port vernénk fel. Akkor az ellenség azt vélvén hogy nagy erőkkel körül van kerítve, összezavarodhat...
Nagyon jó ötlet!
Azonnal megcsinálták amit Battál mondott. A dombról leereszkedtek a fákhoz, széles levelû, hosszú ágakat vágtak, azután huszonöt lépésnyi közönként a poros útra tértek. Ahogy lovagoltak, a szél segítségével akkora porfelhő kavarodott, hogy a távolról szemlélő, hatalmas hadsereg porának nézhette.
Battál ment legelöl. Jobb kezében tartotta kardját, baljával az ágat húzta, Askar gyeplőjét szabadjára engedte.
Egyrészt a lovaikat bíztatták, másrészről szünet nélkül kiáltozták: "Isten a legnagyobb! ". A lovaik nyerítése is félelmet keltett.
A porfelhő láttán, és Allah nagyságát dícsérő hangok hallatára az ellenséges had pánikba esett. Semasz és akik vele voltak, mindnyájan úgy vélték, hogy Malatya bégjének a csapdájába estek. Azt hitték, hogy egy erős csapat a hátukba került.
Ijedtükben, vakrémületükben hátrafordultak, hogy az érkező sereggel szembefordulva védhessék magukat, de ez kapkodásba torkollott. Ezalatt a hét ember Battállal az élén acél nyílvesszőként hatolt az ellenség sorai közé. Lehetetlen volt megállni előttük. Villogó kardjuk minden suhintásával egy-egy hitetlen lelkét küldték pokolra.
Battál mindenfelé körberohant, és ezt harsogta: - Én vagyok Hüszejin Gázi fia Battál! Hol van Semasz, aki engem keres?
Akik látták őt, rettegve kerestek rést amin elszökhetnének. A katonák, akik azt hitték hogy a nyomukban mindjárt megérkezik a többi lovas, fegyvereiket eldobálva már rég futásnak eredtek.
Ahogy ilyenképpen az Ömer béggel szembenálló ellenség hirtelen visszavonult, Malatya ura nem késlekedett növekvő bátorsággal előrenyomulni. Szerdárjának, Abdüsszelámnak a lovasait is parancsnoksága alá vonta és rohamra indult.
Az Abdülveháp parancsnoksága alatt álló lovasok amúgy is jó helyzetben voltak, de az ellenség soraiban fejét felütő vakrémület az ő helyzetüket is megkönnyítette.
Ömer bég nem tudta mire vélni az eseményeket. Ő is látta a távoli porfelhőt, és elkomorodott, mert azt hitte Semasz erősítése érkezett meg, és már már minden reményét elvesztette.
Rendkívül megdöbbent, hogy ugyanakkor a ránehezedő ellenség vakrémületében visszavonult.
Csakhogy Ömer bégnek nem volt ideje ezen töprengeni. Nem volt rá idő. Tudta, hogy a legfontosabb teendője, hogy minél jobban kiaknázza az ellenség zavarát.
A jobbszárnyon a parancsnoksága alá vont lovasok támadásba lendültek. Nemcsak visszanyerték korábbi helyzetüket, hanem még előrenyomulásba is kezdtek, látva hogy az ellenség hirtelen menekülni kezd, még jobban felbátorodtak.
A török sereg mindenfelől támadásba lendült, üldözni kezdték az ellenséget, amely számukra érthetetlen okból hirtelen menekülni kezdett.
Mikor Ömer bég lóháton behatolt az ellenség sorai közé, hirtelen egy telivéren ülő lovast pillantott meg, amint az úgy hat ellenséges páncélos lovassal küzdött.
Ez a hős, amíg melléjük nem ért, hármat is leterített, hármat pedig megfutamított. Ömer bég nagy örömmel és ugyanakkor csodálkozva vette észre, hogy ez nem lehet senki más mint Battál.
- Mit keresel itt Battál? - kérdezte.
Battál leeresztette véres kardját.
- Csatázva keresem a hitetlen Semaszt. - mondta.
- Mikor jöttél?
- Egy órája lehet...
- Szent legyen a harcod az iszlámért ! De hát te meg honnan kerültél elő?
Egy órával ezelőtt láttad-e azt a nagy porfelhőt az úton?
- Igen! Azt hittem, hogy az ellenségnek érkezett erősítése.
- Az ellenség pedig éppen ellenkezőleg hitte. Azért roppant össze, mert azt hitte hogy egy erős egységgel be akarod keríteni őket. No de hol van Semasz? Mondd meg nekem, merre van?!
Hol találtál annyi katonát, hogy ekkora porfelhőt verjetek?
Csak heten voltunk. A porfelhőt levágott ágakkal kavartuk az út porából, így hitettük el az ellenséggel, hogy hatalmas csapat vagyunk... Hagyd ezeket, inkább mutasd meg, merre van Semasz?!
Ömer bég hirtelen ráébredt, hogy mekkora tettet hajtott végre Battál. Izgatottan harsogta:
Bezzeg nekem azt mondták, hogy azért nem jöttél, mert félsz a csatától. Most akkora szolgálatot tettél nekem, hogy... A seregemet és Malatyát megmentetted a balvégzettől, hogy az ellenség kezére kerüljön. Köszönet illet! Most azonnal kinevezlek téged az apád tisztére, a szerdári tisztre. A hadsereg parancsnokságát átadom.
- Én semmit sem tettem!
- Ennél többet nem is tehettél volna! A legválságosabb percben siettél a segítségünkre!
Döntését azonnal kihirdette a hadseregnek.
Mikor a katonák megtudták, hogy ki fordította meg a hadiszerencsét, még jobban örvendeztek. Battál neve tovaterjedve fokozta harci kedvüket. A szétvert és menekülő ellenséget addig üldözték amíg csak tudták.
Az ellenség szétszóródott, menekült. Semasz pedig minden dolgát hátrahagyva lóhalálában menekült a csata színhelyéről, hogy puszta életét megmenthesse. Végül rájött, hogy a porfelhőt mindössze heten kavarták, Hüszejin Gázi fia volt az, aki csúf játékot játszott vele, de akkor ez már nem menthette meg a rászakadt szerencsétlenségtől.
Ráadásképpen, az is rémületet keltett benne, hogy Battál mekkora hőssé vált. Egy ilyen legény őt könnyedén meg tudta volna ölni.
A csata véget ért. Most már csak a győzelmi dobok szóltak, a foglyokat és a zsákmányt gyûjtötték össze. Másrészről a halottakat temették, a sebesültek sebeit kötözték.
Ömer bég Battált kézenfogva vezette Semasz zsákmányul ejtett harci sátrába. A földet beborították az értékes szőnyegek, a falakon selyem kárpitok, itt is ott is értékes ezüst tárgyak voltak.
Malatya bégje így szólt:
- Ez mind a tiéd Battál! Mind a tiéd... Kiérdemelted mert...
- Nem! - válaszolta Battál. Nekem semmi sem kell innen.. Mindent a gáziknak hagyok. Nekem elég, ha az apám tisztét nekem adod!
Ömer béget ezek a szavak még jobban megörvendeztették. A régi szerdárja Abdüsszelám nem tudta hogy mi az elég. Állandóan pénzt és vagyont követelt magának, Battál pedig egyáltalán nem olyan volt mint ő.
A gázik kisebb csoportokban jöttek. Azt is ünnepelték, hogy Battál gázi lett, és azt is hogy elnyerte a szerdári tisztet. Mindenki boldog volt.
Íme visszatértek azok a dicsőséges és diadalmas napok, amelyek Hüszejin Gázi után már kezdtek feledésbe menni. A hírvivők az örömhírrel már régen Malatyába indultak, a győzelem hírét, és Battál hősiességét zengték a harc kimenetelét aggódva váró népnek.
Malatya népe ujjongott a hír hallatára. A városban ünnepre készülődtek.
A visszatérő hadsereget izgalommal fogadták. Malatya teljes lakossága eléjük szaladt. A nép Malatya bégjét, és az oldalán lévő Battált egyaránt vadul megtapsolta. E naptól fogva, Battálnak a "Gázi" nevet adták, és Battál Gázi néven kezdték emlegetni.
Egyetlen ember volt az egész hatalmas városban aki nem vett részt az örömben, az pedig Ömer bég előző szerdárja, Abdüsszelám volt, akit ügyetlensége miatt elcsaptak.
Abdüsszelám, csendben távozott a csatatérről. Malatyába érve házába zárkózott. Senkinek nem mert az arcába nézni. Tulajdonképpen senki nem is kereste már!
Szaide hátun örült, amikor fia vitézségéről hallott. Keblére ölelte, örömében kicsordultak a könnyei. Elhagyták a kerti házat, újra visszatértek a régi házukba. Boldog életük kezdődött.
Battál Gázi ennek ellenére sem talált nyugalmat. Még mindig bánkódott, hogy a csatatéren nem lelte meg Semaszt, és így nem teljesíthette be bosszúját a megölésével.

BATTÁL SZERELME

Egy nap Battál Gázi sétára indult a Malatyát övező szőlőskertek és gyümölcsösök között. Magányosan hajtotta lovát, lassacskán haladt.
Így sétalovagolva, egy szép, takaros kert elé ért.
A kert annyira szép volt, hogy Battál megbûvölten, csodálattal bámulta. Szinte mintha valami megmagyarázhatatlan érzés húzta volna a kert felé.
Ahogy jobban közeledett, észrevett egy öreget. Az öreg is észrevette őt, és egyenesen felé közeledett.
- Ez a kert az öné-e? kérdezte Battál.
- Igen az enyém. - válaszolta az öreg.
- Akkora rendben tartod hogy no... Megengednéd-e, hogy kicsit körülsétáljak és megnézzem a kert belsejét?
Vissza lehet-e utasítani egy hozzád hasonló hős kívánságát, aki megmutatta, hogy az apja fia. Parancsolj, lép be! Megtisztelsz minket, ha sétálsz a kertünkben.
Tehát tudod, hogy ki vagyok.
Van-e egyáltalán Malatyában aki ne ismerne és tisztelne téged!?
Battál Gázi leszállt a lováról, paripáját megkötötte és egyenesen a kert belseje felé indult. Ahogy haladt, a mennyországban kezdte érezni magát. Különféle virágok, gondozott gyümölcsfák, szemgyönyörködtető smaragdszínû pázsit fedte be az egész kertet. Középen egy kis ház tûnt szembe.
Az öreg egy hatalmas fa árnyékában hellyel kínálta Battált, aztán egy percre a házba ment.
Kis idő elteltével Battál egy fiatal lányt látott kijönni, különféle ételekkel megrakott tálcával a kezében. A lány láttán Battál szinte elvesztette az eszét.
A lány páratlan szépség volt. Az ételekkel megrakott tálcát Battál előtt hagyta, azután egy hímzett kendőt húzott elő a kebléből. Ezekkel a szavakkal nyújtotta át Battálnak:
Az én apám, megdicsőült apád bajtársa volt. Semasz tábornoka, Mihail ölte meg egy összecsapásban. Ezt a kendőt annak a hősnek hímeztem ajándékul, aki megölte azt a hitetlent. Te ölted meg őt. Mostanáig nem találtam alkalmat, hogy átadhassam neked ezt a kendőt. Kérlek, fogadd el ezt a kendőt emlékül.
Miután a tündérszép leány ezeket a szavakat mondta, visszavonult a házba. Battál ábrándozva bámult utána. A szava elakadt. Megnémult.
Magába erőszakolt egy kevés ételt, azután engedély kért az öregtől, hogy hazatérhessen. Amikor lóra ugrott és távozott, a kendő a kezében volt, de a szíve abban a kis házban maradt.
Először azt hitte, hogy a kendő arany szálakkal van hímezve, annyira fénylett, de ahogy jobban megnézte észrevette, hogy a kendő arany színe még az aranynál is fényesebb hajszálakkal van kihímezve. A szíve fölé, a keblébe rejtette.
Életében először kezdte érezni, hogy mi az a szerelem. Az arany hajú leány beköltözött a szívébe, hogy onnan már soha többé ne távozzon.
Az anyja vette észre rajta először a változást. Az okos asszony hamar rájött, hogy fiát milyen bánat emészti, hogy se nem eszik, se nem iszik csak tûnődik. Maga elé hívta és rákérdezett bánatának okára. Az eltitkolt bánatra nem lelhetnek gyógyírt.
Battál először azt mondta hogy semmi baja, de anyja kitartó kérlelésére végül kitárta a szívét.
Az anyja azonnal felismerte a lányt. Miután megtudta hogy Zejnepnek hívják, az öreg kerttulajdonostól azonnal megkérte a leányt a fia számára.
Az öreg, és különösképpen Zejnep annyira örültek... Az öreg azt mondta, hogy megtiszteltetés számára az, hogy egyetlen unokáját egy ilyen hírneves hősnek adhatja. Zejnep pedig mint árva leány nagyon örült, hogy Battál megkéri a kezét.
Tulajdonképpen már azelőtt belészeretett, mielőtt látta, de azután még inkább megszerette.
Csodálatos mennyegzőt csináltak. Ömer bég és Malatya összes lakosa végtelen örömmel ünnepelte meg a mennyegzőt. Véget nem érő boldogságot kívántak az ifjú párnak.

ÚTON BIZÁNC FELÉ

Battál Gázi aznap meglátogatta Malatya bíráját Ömer béget. Ömer bég igen kedvesen fogadta. Az ország elöljárói közül sokan mellette voltak. A régi szerdár, Abdüsszelám nem örült hogy Battált láthatja, ott ahol volt, még jobban meggörnyedt.
Mindenki csak jót mondott Battálról. Amióta ő lett a szerdár, minden rendbejött. Az ellenség még jobban meg lett alázva. Mindenki megnyugodott. Mindenki elégedett volt.
Ekkor lépett be Ömer bég ajtónállója.
- Egy Bizáncból érkezett személy akarja látni. - mondta.
Ez a hír Ömer béget és mindenki mást is közelről érintette. Malatya bégje megparancsolta, hogy azonnal eresszék be. Rövid idő múlva az ember belépett. Tisztelettel köszöntötte Ömer béget és a jelenlévőket , aztán ezeket mondta:
- Egyenesen Bizáncból jövök. Kereskedelmi céllal mentem oda. Az ügyfeleim között olyanok is voltak, akik bejáratosak az udvarba. Fontos dolgokat tudtam meg tőlük egy baráti beszélgetésen. Amorion ura, Semasz elvesztette az ellenetek vívott háborút. Az uralkodó lábaihoz borult. Panaszt tett rátok és segítséget kért ellenetek. Közölte, hogy ellenkező esetben nem tudja tartania magát a törökökkel és a muzulmánokkal szemben. Az uralkodó döntést hozott. Megparancsolta a hadvezéreinek, hogy szereljenek föl egy nagy sereget, induljanak Malatya ellen és pusztítsanak el minden muzulmánt. Bizáncban éppen most szerelik föl ezt a hadsereget. Ahogy ennek hírét vettem úgy éreztem, hasznos lesz, ha ezt azonnal közlöm veletek. Az ügyeimet, terheimet hátrahagyva azonnal ide indultam, a többit már ti is tudjátok!
Ömer bég köszönetet mondott az embernek. Egy lovat és néhány más ajándékot adott neki fáradozásaiért jutalmul, és elbocsájtotta.
Azután az embereihez fordult.
- Mit szóltok ehhez? - kérdezte.
Ekkor Abdüsszelám egy sarokból, ahová behúzódott, most szégyenlősség nélkül így válaszolt:
- A bizánci császár igen erős. A világ legerősebb hadseregei az ő kezében vannak. Hatalma van hozzá, hogy megtegye amit mondott. Számunkra igen nagy baj, hogy Semasz hozzá fordult. Nem lett volna szabad erre kényszerítenünk őt.
A szavai között nyilvánvaló célzás volt Battál felé. Nyilvánvaló volt, hogy az effajta beszéddel egyfajta bosszút akar állni.
Most minden szempár a fiatal szerdár, Battál felé fordult. Mindenki azt kívánta és azt várta hogy ő is szóljon. Azonban Battál csendben maradt. Egy szót sem szólt.
Ekkor Ömer bég megkérdezte:
- Ebben a helyzetben te mit mondasz, Battál? Igazat beszél-e Abdüsszelám ?
Battál így válaszolt:
- Abban, amit mondott van igazság is, és csûrés csavarás is. Hiba volna tagadni a bizánci császár erejét, csakhogy erősnek lenni egy dolog, és egy más dolog, hogy végre tudja-e hajtani az akaratát. A muszlimok gyengébbek voltak, nem ûzték-e ki mégis a büszke bizánci csapatokat Szíriából, Palesztínából és Egyiptomból ? Azok vereséget vereségre mértek a túlerőre. Lehet, hogy a bizánci császár meg akarja szerezni, el akarja pusztítani Malatyát, hogy kő kövön ne maradjon. Egy dolog akarni, egy másik dolog véghez vinni. Istenben, azután pedig magunkban bízva, félelem nélkül meg kell tennünk a szükséges lépéseket.
Ezek a szavai igen kedvező fogadtatásra találtak. Szinte vidámságot keltettek.
- Igaz!... - Battál jól beszél!
Visszhangozták jobbról, balról.
Abdüsszelám győzelmi esélyt érezve ismét ellenkezett:
- Mit tehetünk mi a hatalmas bizánci sereggel szemben? Igen, jobb lett volna ha nem mérgesítjük föl Semaszt. Békében éltünk vele. Nem jött a fejünkre ilyen gond.
Tévedés! Semasz már régen elkezdte a készülődést, hogy Malatya ellen vonuljon és bevegye a várat. A seregét ezért fejlesztette föl. Csak ürügyre várt, hogy támadjon. Az, hogy én apám gyilkosai közül Mihailt és testvérét megöltem, csak a rég várt ürügyet szolgáltatta, ennyi az egész. Ha nem tettem volna meg, könnyûszerrel találhatott volna más ürügyet. Talán bizony nem mondták-e el a kezünkbe került foglyok, hogy Semasz milyen régen eltervezte már ezt a támadást és milyen régen megkezdte már az előkészületeket?
- Nagyon igaz! - erősítette meg Ömer bég. Egyáltalán nincs kétségem e felől.
Abdüsszelám legyőzve, kénytelen volt ismét elnémulni.
Ömer bég, ismét Battálhoz fordult:
- Te vagy az én szerdárom! Mindenkinél jobban kell tudnod, hogy mi a teendő ebben a helyzetben. Nos, mit javasolsz?
Először is, hogy megbizonyosodjunk arról, mennyi igaz a hírből, valakit azonnal Bizáncba kell küldenünk. Ezen kívül pedig a hírnek megfelelően fel kell készülnünk.
- Egyéb?
Ezt jelentenünk kell a bagdadi kalifának is. Ahogy Amorion a bizánci császártól függ, úgy függünk mi a bagdadi kalifától.
- Igaz...
Abdüsszelám még egyszer próbálkozott:
- Kit küldjünk el, hogy megtudjuk hogy igaz-e vagy sem a Bizáncból érkezett hír? Ez egyáltalán nem egy könnyû feladat. Aki oda megy, nagy nehézségekkel fogja magát szembetalálni. Akármikor elfoghatják. Ha rájönnek, hogy a mi kémünk, a legszörnyûbb kínzások között végzik ki. Ki kockáztathatja meg ezt a veszélyt?
- Én!... - válaszolta Battál habozás nélkül.
Abdüsszelám ezzel a válasszal igencsak elégedett volt:
Ez új megvilágításba helyezi a dolgokat. Tulajdonképpen ez a leghelyesebb. Nagyon hasznos, ha te mész és mindent a saját szemeddel látsz. Ráadásul a bizánciak nyelvét is érted, úgy-e nem tévedek?
- Igen azt a nyelvet is nagyon jól ismerem. Az apám nagy fontosságot tulajdonított, az ellenség nyelvének ismeretének. Tevabil, a nevelőm, aki eredetileg bizánci volt, a nyelvet is, és azon a nyelven való írást, olvasást is alaposan megtanította.
Ömer bég egyáltalán nem tetszett a dolog:
Jó, de te az én szerdárom vagy! Neked itt kell lenned a hadseregem élén... Jobb lesz ha valaki mást küldünk Bizáncba. - mondta.
Csakhogy Battál ebbe nem ment bele:
- Nem, én senkit nem akarok ilyen veszélybe sodorni. - válaszolta - Én fogok odamenni. Isten segítségével bízom a visszatérésemben. Egyetlen dolgot kérek. Ezt a döntést senkinek nem szabad megtudnia... A jelenlévők még a legközelebbi barátaiknak sem mondhatják el... Annál könnyebb lesz a feladatom, minél inkább titokban marad az ügy.
- Rendben van! Elfogadjuk. - mondta Ömer bég.
Azután a jelenlévőkhöz fordult. Ti vagytok az én legközelebbi barátaim. Senkinek sem fogjátok elárulni, hogy hová megy Battál. Természetesen feltûnik majd, hogy nincs szem előtt. Ha kérdezik hogy hol van, azt mondjátok majd, hogy Bagdadba küldtem a kalifához. Ha ettől a parancstól akármelyikőtök eltér, a fejét vétetem. Csak hogy tudjátok!
Mindenki megígérte, hogy megtartja ezt a parancsot.
Az imént megfigyelhettük Abdüsszelám jókedvét Battál nehéz vállalkozása miatt. Ez azért volt, mert nem hitt benne, hogy épségben visszatérhet Bizáncból. Így tőle megszabadulva, újra őreá marad a szerdári tiszt.
Ez volt az a korszak, amikor az iszlám és a törökök Anatóliát újonnan foglalták el.
Az iszlám erői, Ömer kalifa idejében Szíriában legyőzték, leverték a bizánci erőket.
Az iszlám hős hadvezére, akinek a Próféta az "Allah Kardja" nevet adta, Velid fia Halid a bálványimádó Perzsákat legyőzte, miután Irakot az iszlám birodalomhoz csatolta, Szíriában legyőzte a bizánciakat, megtisztította ezeket a területeket és amint Anatóliába először behatolt, Marasig jutott.
Azután Perzsiát az egyik végétől a másikig elfoglalták, Horászán és Turkesztán felé gyorsan elterjesztették az igaz hitet.
Az addig sámánhitû, bálványimádó törökök, megszerették és elfogadták az iszlám hitet. Ezért a török törzsek egy része az iszlám birodalomba kezdtek vándorolni.
A harcosnak született törököket szívesen fogadták. Az iszlám kalifái Bizánc határai mellé telepítették őket, így ők a védőpajzs szerepét töltötték be egy lehetséges bizánci támadással szemben.
Íme ilyen körülmények között kezdődött a törökök beszivárgása és letelepedése Anatóliába. Még később pedig Alp Arszlán megnyerte a Malazgirti-csatát , és ezzel megnyitotta a törökök számára Anatólia keleti kapuját. Még jobban felgyorsult a törökök beáramlása Anatóliába. A törökök bejövetele és letelepedése Malatyába, amely az iszlám állam végvára volt, az iszlám kalifájának akaratával történt, és az már hosszú évek óta megállította Bizánc Szíria elleni támadásait.
E rövid ismertetés után most újra fordítsuk a szót Battálra.
Battál azonnal nekilátott a bizánci utazás előkészületeihez.
Először is talált magának egy öltözet olyan ruhát, amilyet az anatóliai keresztény nép viselt, és egy pópa öltözetet, azután elbúcsúzott anyjától, feleségétől és nevelőjétől.
Szegény asszony, aggódott, hogy fia veszélyes útra megy, ám tudta hogy mennie kell, mert kötelessége. Végtére is nem volt-e Malatya szerdárja? Azzal, hogy magára vállalta ezt a megtisztelő, ám nehéz feladatot, együtt jár, hogy egy sor veszedelemmel kénytelen szembenéznie.
Egyetlen dolgot tehetett érte:
Imádkozni a sikeres érkezéséért, biztonságos odaútjáért, biztonságos visszaútjáért!
Battál felszerszámozta a lovát. A pópa öltözetet a lova zsákjába rejtette, a másik ruhát felvette. A fegyverei közül csak a kardját és a szablyáját vette magához, azután kedves lovának Askarnak a hátára ugrott, és egy éjszaka úgy távozott Malatyából hogy senki sem látta. Tevabilnak, aki a városkapuig kísérte, a lelkére kötötte, hogy vigyázni fog az anyjára, aztán eltûnt az út sötétjében. Az volt az oka ennek az titkos távozásnak, hogy senkinek ne adjon lehetőséget arra, hogy meglássa és felismerje. Az szóbeszédként elterjedhet, és a városban lévő kémek fülébe juthat.
Az ilyesmi pedig minden számításukat felboríthatja, ha mást nem okoz, akkor is megnehezítheti a terve végrehajtását.
Battál még a karavánútról is letért, nehogy ismerőssel találkozzon. A hegyi utat választotta. Amorion mellett elhaladva, egyenesen Cezárea felé közeledett. Néhány napi út után egy vándortól megtudta, hogy már jócskán bent jár az idegen területen. Nem volt rá esély, hogy itt ismerőssel találkozzon.
Már nem volt szükség a bujkálásra. A karavánútra tért, és elhatározta, hogy először a Cezárea közelében fekvő Efszon faluban fog megpihenni egy napra. Legalább egy éjjel, nyugodt ágyban alhat majd.
Efszon egy nagy falu volt. Sokan jöttek és mentek erre, mert az úton feküdt. Híres volt szőlőskertjeiről és boráról. Itt mindig lehetett Cezáreába vagy Bizáncba menőkkel, vagy onnan jövőkkel találkozni. Velük beszélgetve hasznos ismeretekhez juthat.
A faluba érve, egyenesen a kőfogadóba ment, ahova minden utas betért. A lovát otthagyta és szobát bérelt. Tisztelettel fogadták, mert bőven volt nála arany. Azt mondta az ottaniaknak, hogy Amorionból Cezáreába tart, és kereskedéssel foglalkozik. A Bizánciak nyelvét olyan jól beszélte, hogy senki sem gyanakodott reá.
Evés után az átutazók egy kis időre összegyûltek és beszélgetésbe kezdtek. Az utasok, akik egyáltalán nem kételkedtek benne, hogy Amorionból való, mindjárt kérdezgetni kezdték:
A múltkor Amorion urának, Semasznak a hadserege összecsapott Malatya bégjének seregével. Te akkor Amorionban voltál-e?
- Igen!...
- Legyőzték a hadseregünket...
- Igen, bekövetkezett ez a szerencsétlenség...
- A vereség oka pedig állítólag valami Battál nevû valaki volt.
- Jól hallotta.
- Istenverése egy fickó ám az... Láttad-e őt?
- A Messiásra mondom, nem találkoztam vele... De örülök neki. Azt mondják egy óriás... A termete öt öl , és azt mondják két öl hosszú szakálla van. Ebben túlzásnak kell lennie, de ezzel együtt nem szeretnék találkozni vele. Mindenesetre biztos, hogy egy durva fickó.
Majdnem ugyanezt hallottuk mi is, de hadd mondjunk egy jó hírt, már közeledik a végórája.
Nahát! Ez tényleg egy örvendetes hír... Elmagyaráznátok-e, hogy ez hogyan fog bekövetkezni?
- Hallottad-e már valaha a Hamer nevet?
- Igen, hallottam már, de nem tudom hogy kicsoda.
- No, ez furcsa! Nincs Cezáreában aki ne ismerné. A dicsőségét pedig mindenfelé hirdetik.
- Én csak üzleti ügyben megyek Cezáreába. Azok között, akikkel üzleteltem, nincs ilyen nevû kereskedő.
- Hamer nem kereskedő, hanem harcos. Cezárea urának fővitéze... Mérhetetlenül erős ember. Egy ökölcsapásával egy bikát is letaglóz. Senki sincs aki kardjával szemben megállna.
- Most már értem. Én se nem vagyok erős, se nem tudok vívni, az én eszem csak a kereskedéshez ért, így megbocsájtható, hogy nem ismerek egy ilyen személyt. No és mit tesz majd ez a Hamer?
- Semasz, miután vereséget szenvedett Malatya bégjétől, útban Bizánc felé itt is áthaladt. Úgy volt, hogy a Malatya megszerzéséhez, törökök és muzulmánok kisöpréséhez, kikergetéséhez nagy hadsereget kér az uralkodótól. Ő volt az, aki mesélt nekünk a csatáról és arról a Battál nevezetû istencsapásáról. Innen Bizáncba menet, Cezáreába is betért. Cezárea ura vendégül látta a palotájában. Az ügyet úgy ahogy volt, neki is elmondta. Akkor Cezárea urának a fővitéze Hamer, aki hallotta ezeket, azt mondta:
- Mivelhogy az a Battál nevezetû ember a keresztény sereg vereségének az oka, és ő felelős mindenért, megyek, megkeresem, megölöm, az ügyet gyökerestől megoldom.
- Azután?
- Ami utána történt ennyi... Cezárea ura és Semasz nagy jutalmakat ígértek neki. Hamer pedig valószínûleg útnak fog indulni. Talán holnap, holnapután elutazik innen.
- Látni szerettem volna egy ilyen hős vitézt. Kíváncsi vagyok rá... Vajon ide is betér?
- Itt csak áthalad... Az éjszakát valószínûleg a Vörös Kolostorban tölti majd. A kolostor főnöke a hírneves Johann nevû mélyen vallásos pópa. Az ő áldását mindenképpen meg akarja majd szerezni. Ahogy a falunkon áthaladó fontosabb személyeket, valószínûleg őt is a kolostorban látják majd vendégül.
- Ha jól értettem, ez a Hamer nevû hős, igen fontos céllal kel útra. Minden bizonnyal Isten is megsegíti, főleg hogy az apát, akit említettél, megáldja...
- Mi mind az ő sikeréért imádkozunk.
- Jól teszitek...
A beszélgetés így folyt késői órákig. Battál rengeteg mindent megtudott. Az lepte meg legjobban, hogy ilyen gyorsan elterjedtek a hírek. Nagy kedve támadt megnézni ezt a Hamer nevû vitézt, aki azért indult útnak, hogy megölje őt.
Másnap kora reggel elhagyta a fogadót. Miután megtudakolta merre található a Vörös Kolostor, egyenesen arra irányította a lovát.
Vajon Cezárea urának fővitéze megérkezett-e már oda? Ez volt az egyetlen amin töprengett. Nem volt más kívánsága, csak az, hogy előbb érkezzen a kolostorba.
A Vörös Kolostort vörös színû kövekből építették egy dombra, ezért is hívták Vörös Kolostornak.
Amikor Battál a kapu előtt leszállt a lováról, a pópa aki fogadta, savanyú képet vágott:
- Mit akar? - kérdezte.
- Cezáreába megyek. Itt átutaztamban szeretném megkapni a hírneves, szentéletû Johann atya áldását.
- Ha a mélyentisztelt atyával akar találkozni, és az áldását akarja, annak az a módja, hogy ajándékot hoz neki, de én úgy látom, hogy te üres kézzel jöttél!
- Ne törődj azzal! Ha a kezem üres is, az erszényem tele van.
- Akkor Isten hozott! Parancsolj!
Battál azonnal bebocsájtást nyert. A lovát az istállóba vitték. Amíg ezzel foglalatoskodtak, Battál kérdéssel fordult a pópához:
Egyáltalán nem látok itt idegeneket. Márpedig egy olyan pópának mint Johann, aki már már szenté magasztosult, nagyon sok látogatójának kellene lennie.
- Így van! Nincs hiány látogatóban, de most éppen nem jött senki, de holnap igen fontos vendégünk érkezik Cezáreából.
- Talán Cezárea ura jön el?
- Nem! Az ő fővitéze jön el az embereivel.
- Nahát! Már hallottam hírnevét.
- Innen Malatyába megy, és meg fogja ölni azt a Battál nevezetû rettenetes törököt.
- Áldásos feladat...
- Igen! Ezért kéri kolostorunk apátjának áldását...
- Nagyon helyénvaló gondolat...
Amiket megtudott, azok nagyonis beleillettek Battál tervébe. Miután egy órát váratták, elvették tíz aranypénzét és csak utána bocsájtották Johann apát elé.
Johann, hosszú fehér szakállú, róka tekintetû ember volt. Igen elégedettnek látszott, hogy léprecsalt egy ilyen bőkezû embert. Néhány ismételt szóval megáldotta, azután vendégül marasztalta egy éjszakára. Felajánlotta, hogy bármikor betérhet, ha erre visz az útja.
Battál örömmel fogadta ezt az ajánlatot, mert így találkozhat majd Cezárea urának vitézével, aki úgy volt hogy következő nap fog majd megérkezni.
A vacsora után egy pópa a hálószobába kísérte. Mielőtt magára hagyta, ezt mondta:
- A kolostorunkban kísértetek járnak, mielőtt megépítették, ezen a hegyen egy gonosz emberevő óriás lakott. A jámborok egyike megölte, de az óriás lelkét semmiféleképpen sem tudtuk elûzni innen. Éjjel visszajár kísérteni. A kolostor folyosóin sétál. Ezért ha kívülről valamiféle zajt hallanál, rögtön vess keresztet, de nehogy kilépj a szobádból!
- Én rettentően félek a kísértetektől. Kifelé egy lépést sem teszek. Csak nehogy bejöjjön a szobámba ez a kísértet!
Nem, nem! A szobákba soha nem megy be. Itt sokat imádkozunk, rengeteg keresztet vetünk. Ahol pedig keresztet vetnek, oda sem ördög, sem kísértet nem megy. Ahogy mondtam, bármilyen zajt hallanál kívülről, nehogy kimenj! Vessél keresztet, aztán aludj nyugodtan!
Miután a pópa elment, hosszasan gondolkodott. Vajon miért tanácsolták neki ezt?
Nem hitt a kísértetekben, boszorkányokban. Nagyon jól tudta, hogy ez mind csak mese.
De vajon a pópa miért mondta el neki ezeket?
Ennek egyetlen oka lehetett. Azért, hogy megakadályozza az éjszakai sétáját a kolostorban. Tehát a kolostorban éjjelente olyan dolgok folynak, amit el akarnak titkolni, nem akarják hogy idegenek lássák és tudjanak róla.
Amint az ágyában feküdtében gondolkodott, nem is vette észre az idő múlását. Egyszerre hangok ütötték meg a fülét.
Amikor jobban odafigyelt, mintha muzsikaszó lett volna.
Csendben kikelt az ágyából és kinyitotta az ajtót. Kilépett a koromsötét folyosóra és fülelni kezdett.
Ekkor nem maradt kétsége, hogy valóban zeneszót hall. Hegyezte a fülét és már a danolászást is kivette.
Tehát, valahol a kolostoron belül zenéltek és énekeltek. Ez megdöbbentette Battált. Tudomása szerint a kolostor nem a muzsika és a danolászás, hanem az ima helye lenne. A kolostorba vonult pópáknak minden világi dologról és élvezetről le kell mondaniuk.
Ugyanakkor nőttön nőtt a kíváncsisága. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy a szobájába és megpróbál aludni, de végül úgy érezte, úgysem tud ellenállni a kíváncsiságának. A kezével tapogatódzva elindult a sötét folyosón. Egyenesen arra tartott amerről a zene és dal hangját hallotta. Egy lépcsőfeljárathoz érve lassan felment a felső emeletre. Itt egy gyenge olajmécses világított. No és akkor egy női hangot is hallott az énekhez csatlakozni.
Egy nő a kolostorban!
Az, hogy ezt meghallotta, még egy fokkal tovább növelte a kíváncsiságát.
Lassan előrehaladt a folyosón, és ahhoz a nagy kapuhoz ért, ahonnan a hang jött. A kapu alatt fény szûrődött ki. Döbbenete még tovább fokozódott amikor a kulcslyukhoz illesztette a szemét.
A következő látvány tárult elé:
Az összes pópa, a mélyentisztelt Johann apáttal az élén az élvezetek világába merült.
Ital volt előttük az asztalon. Ketten a fiatal pópák közül zenéltek és a legközönségesebb és legilletlenebb dalokat énekelték. Középen egy anyaszült meztelen nő táncolt, és az éneklésbe is bekapcsolódott. Egy nagydarab pópa, korbáccsal a kezében a nő mögött állt. Ha a nő fáradtság jelét mutatta, a korbáccsal azonnal a meztelen testére csapott, megint mozgásra kényszerítette.
Szegény nő, ezeket a dühöngő pópákat tánccal és énekkel szórakoztatta, ugyanakkor pedig fájdalmában nem tudta visszatartani sûrûn hulló könnyeit.
Battál először arra, gondolt, hogy behatol és megbotozza ezeket a szégyentelen pópákat akik gyalázatba keverték a kolostort. Kis híján meg is tette... csakhogy az utolsó pillanatban eszéhez tért. Ha ilyet tett volna, felborult volna az egész terve. Kárbavesztek volna a következő napra tett előkészületei.
Igen, ezek a szégyentelen pópák kiérdemelték a büntetést, de nem volt ok a különösebb sietségre, hogy megbüntesse őket. Várhatott vele egy napot. Egy nap várakozáson semmi sem múlik.
Miután erre az elhatározásra jutott, úgy ahogy jött, visszafordult. Megtalálta a szobáját. Most már nagyonis tudta, hogy miért nem akarták, hogy elhagyja a szobáját. Ez alkalomal az ágyába bújt és azonnal mély álomba merült.
Amikor Battál másnap reggel felébredt, igen kipihentnek érezte magát. Megette a reggelijét, amit a szobájába hoztak. Ezalatt a kolostor egy tucat pópája, Johannal az élükön lejött. Hamert várták, úgy gondolták, hogy hamarosan megérkezik.
Amikor Battál megtudta ezt, gyorsan felkészült és lement. Sietett, hogy minél előbb lássa ezt a haláltmegvető hős vitézt.
Nemsokkal később porfelhő tûnt föl a hegy lábánál, azután öt lovas jelent meg a kolostor felé vezető úton.
Ezek nem voltak mások, mint Hamer és az emberei.
A pópák rögtön sorba álltak. Az apát állt legelőre, Battál pedig mögöttük állt. Végül Hamer és mögötte a négy társa a kolostor nyitott kapuján át beléptettek a tágas udvarba.
Röviden szólva, tetőtől talpig mind fegyverben voltak. Amikor az eléggé nagydarab, és minden ízében erős ember benyomását keltő Hamer leszállt a lováról, megcsókolta az apát kezét. A társai is ugyanezt tették, azután mindnyájan beljebb mentek. Johann apát a díszterembe vitte őket.
Battál a sarkukban volt.
Hamer beszélgetés közben észrevette Battált, és érdeklődött az apáttól, hogy vajon ki lehet.
Johann így mutatta be:
- Egy kereskedő, aki Amorionból jövet, Cezáreába tart. Ezzel mindjárt felkeltette Hamer érdeklődését. Battálhoz fordult:
- Tehát amorioni vagy, úgy-e?
- Igen!...
- Ha oda való vagy, Malatyát is ismerned kell.
- Ismerem. Malatyában a muzulmánokon kívül keresztények is élnek.
- Akkor talán ismersz valakit Battál néven.
- Őróla nem csak hallottam, hanem láttam is, most Malatya bégjének a szerdárja.
- Nahát micsoda szerencsés véletlen... Tudod-e, hogy ki vagyok én, és milyen céllal jöttem ide?
- Csak annyit tudok, hogy Cezárea urának a fővitéze.
- Jól tudod! Most hadd áruljam el neked azt is, hogy miért jöttem ide. Én azért keltem útra, hogy Malatyába menjek, és megöljem Battált.
- Nehéz fába vágtad a fejszédet!
- Miért?
- Battál nagyon erős vitéz. Ő volt az, aki szétverte a hadseregünket. Én is a hadseregben voltam. Láttam, hogy senki sem tudott védekezni ellene.
- Nem csodálkozom rajta, hogy ti nem tudtok olyan vitézt találni, aki szembeszállna vele. Egyetlen hozzám fogható vitéz sincs Amorionban, de ez nehogy túlságosan elszomorítson, mert hozzám mérhető vitéz az egész világon nincs. Én nemcsak egy emberrel, de akár tízzel is egymagam szembeszállhatok. Nekem csak egy perc, hogy megöljem Battált...
- Igen, nem fér hozzá kétség, hogy ügyes és bátor vitéz vagy. Ezt bizonyítja elhatározásod, hogy egy Battálhoz hasonló vitézzel kiállsz. De az is igaz, hogy még soha életedben nem láttad. Vitézségben ő valószínûleg mindenképpen fölülmúl téged.
- Tudod-e, hogy én hogyan forgatom a fegyvert?
- Nem, de azt tudom, hogy Battál milyen fegyverforgató.
- Az a török mindnyájótokat megfélemlített. Óh, óh! Bátorság, nem maradt bennetek bátorság! Mennyire szeretném, ha látnád hogyan vágom majd ketté egyetlen csapással.
- Az ember üres fecsegéssel bármit megtehet... Csakhogy más a szájhősködés és megint más a tett.
Ezek a szavak elegendőek voltak ahhoz, hogy Hamert alaposan felbosszantsák.
- Netán azt akarod mondani, hogy én Battállal szemben tehetetlen leszek majd? - mennydörögte.
- Én nem kedvelem a hazugságot. Igen, kétségeim vannak.
- No nézd csak! Hogy beszél velem... Imádkozz ehhez a nagyrabecsült Johann apáthoz! Ha nem lennél az ő kolostorában, a szájadat a füledig tépném. Megértetted?
- Micsoda nagyszájú vagy! De én mégis akarok adni neked egy lehetőséget. Én itt mindenki szeme láttára megverekszem veled. Ha sikerülne megölnöd engem, akkor talán kiderül, hogy elég erős vagy ahhoz is, hogy Battált legyőzd. Én pedig elnyerem méltó büntetésemet azért, hogy kétkedve beszeltem veled, felmérgesítettelek. Ha pedig nem, nem tudnál engem legyőzni, és én győznélek le téged, akkor sem veszítesz semmit, mert akkor ez azt jeleni, hogy Battál is meg tud ölni téged. Mindössze csak néhány nappal hamarabb halsz meg, ennyi az egész.
- Mit nem mond... Most te kihívsz engem?
- Nem, csak esélyt akarok adni neked, hogy próbára tedd magadat.
- Te szomjazol a saját halálodra! A halálodra!... Téged egyetlen csapással a pokolra küldelek. Nincs a föld színén hozzám fogható vitéz.
- Jól van no!... Íme megadom neked a lehetőséget, hogy ezt ne csak szájjal, hanem karddal is bizonyítsd!...
- Rendben van! Most már semmit sem ér majd a könyörgésed. Senki sem menthet meg a kezeim közül! Még ha leborulsz is előttem. Menjünk ki az udvarra! De nehogy megszökj!...
- Nem szokásom megszökni...
- Valójában nem is szökhetsz... Rajta menj!...
A Vörös Kolostor apátja meg akarta előzni ezt az ügyet, ezért Hamerhez fordult.
- Ez a szerencsétlen nem tudja hogy ki vagy. Bocsáss meg neki!... Csókolja meg a kezeidet, és kegyelmezz meg neki!...
Battál úgy viselkedett mint az előbb:
- Á, dehogy! Ahogy a nyílvesszőt nem lehet visszavonni, ha elszállt az íjról, a szavamat soha vissza nem vonom! Inkább ölj meg!
Természetesen megöllek! - dörmögte Hamer. - Hogyan bocsáthatnám meg azt a hangnemet amit velem szemben alkalmaztál? Az életeddel fizetsz az elkövetett hibádért!
Néhány perc múlva újra a kolostor széles udvarán voltak. A pópák ijedten néztek. Hamer társai pedig hahotázva nevettek az idegenen. Egyikük sem kételkedett benne, hogy Hamer egyetlen csapással legyőzi.
Battál kihúzta a kardját aztán azt mondta Hamernek:
- Most szólj a társaidnak, hogy húzódjanak hátra! Amíg veled harcolok, ne jöjjenek a segítségedre!
- Ők jönnek majd az én segítségemre?
- Azt mondom jöhetnek...
- Igen, most már jól értem, hogy te egyre jobban szomjazol a saját halálodra! Nos, megteszem amit kívánsz!
Hamer a bajtársaihoz fordult, és megmondta nekik, hogy húzódjanak hátra és lesz ami lesz, ne avatkozzanak közbe.
Most elhelyezkedtek egymással szemben.
Mindkettőjük kezében kard volt.
Nosza rajta, hadd lássam, támadj! - mondta a Cezárea béli vitéz.
Battál ezt visszautasította.
- Nem. - mondta. - Neked kell támadnod. Ugyanúgy támadj, ahogyan Battálra támadsz majd ha találkozol vele!...
- Jól van, megteszem amit akarsz. Megértem mennyire vágyódsz a halálra. Úgy legyen!
Miután ezeket a szavakat kiejtette, mindjárt támadásba lendült. Erőteljes rohamot indított.
Battál ezt rögtön kivédte.
- Vicces! - mondta zavarodottan Hamer. -- Én azt hittem, hogy egyáltalán nem tudsz vívni. Egy kicsit ismered ezt a dolgot! Kivédted az első támadásomat. Most még erősebben fogok támadni. Keményen állj!
Hamer úgy tett, ahogy mondta. Most egy még keményebb és még erőteljesebb rohammal támadt Battálra.
Csakhogy hiába! Battál egy hárítással a második támadását is kivédte.
A Cezárea béli vitéz mérges lett. Ezt lihegve nyilvánította ki:
- No nézd csak! Újból megmenekült. Ezt nem hihetem el egykönnyen. Most rájöttem, hogy igencsak jó harcos vagy. Mindazonáltal ez egyáltalán nem látszik a külsődön... Nem akarok megölni egy hozzád hasonló jó harcost... Megértem a bátorságod okát is. Nos, megbocsájtok neked!
- Nem! - mondta Battál... Amikor kiálltunk egymással azt mondtuk, hogy a végsőkig harcolni fogunk! Nem fogok bocsánatot kérni, és nem nyitom ki a füleimet a te bocsánatkérésedre sem!
- Mit mondtál, mit mondtál? Talán én kérjek bocsánatot tőled?
- Mindössze csak azt tanácsolom, hogy ne is próbálkozz vele, ennyi az egész!
- Szûz Máriára mondom ez az ember mindenáron meg akar halni...
- Hagyd a fecsegést! Ha két ember karddal a kezében kiállt egymással, akkor vége a fecsegésnek! Csak a kardok beszélnek.
- Rendben van! Úgy legyen! Jól védd magad!
Hamer mint egy őrült, vetette magát Battálra. A két ember között gyilkos harc kezdődött. Egymást igen hevesen támadták, azazhogy helyesebben a cezáreabéli megállás nélkül vagdalkozott, gyilkos csapásokat osztogatott, Battál pedig ezeknek a kivédésével volt elfoglalva.
Battál ezalatt megfigyelte, hogy ellenfele igen erős, és igazán nagy mestere a kardvívásnak.
Ahhoz, hogy az ő kemény és gyilkos támadásait viszonozza és megvédje magát velük szemben, nagy igyekezetre és erőkifejtésre volt szüksége.
Miután ez a harc már egy félórája folyt, végül Hamer, aki már vért izzadt, megállt:
- Valójában te egy ördög lehetsz. Éppen összeillünk!
A pópák csodálkoztak, de a négy vitéz náluk is jobban csodálkozott. Nem tudták elhinni, hogy Hamer a tehetetlenségét vallja be ezzel az ismeretlen emberrel szemben.
Hogyan történhetett ez?
Hogyan lehetséges az, hogy az a Hamer, akit még soha senki nem győzött le, ilyen gyengének bizonyult.
- Íme háromszor támadtál! - mondta Battál, amikor látta hogy ellenfele leáll. - Most rajtam a sor, hogy támadjak, és rajtad, hogy védekezz!
Rögtön ahogy ezeket kimondta, mindjárt támadásba lendült. Egy erőszakos rohamot hajtott végre.
Hamer, aki hirtelen megérezte, hogy veszélyben van az élete, iszonyattal hátrált és így ki tudott térni a baljós erejû támadás elől.
Csakhogy az ellenfele nem szokta félbehagyni azt, amit elkezdett. Egy apjától tanult fogással a kardja fonákjával ütött a vele szembenálló vitéz kardmarkolatának közelébe, és így hirtelen kirepítette a kardot Hamer kezéből.
Ez egy hihetetlen dolog volt!
Senki sem hitt a szemének.
Hamer előbb az üresen maradt kezére nézett, aztán a tízlépésnyire repült kardjára!
Amikor egyenesen arra indult, hogy felkapja a kardját, Battál a balkezével megragadta:
- Állj!... Hová mész?
- ?!...
- Ezt nézd meg! Még a kardját sem tudja a kezében tartani, de meg akarná ölni Battál Gázit!
- ?!...
Készülj a halálodra! Nosza, talán mondd el az utolsó imádat, talán vess keresztet; amit meg akarsz tenni, tedd meg, de készülj a halálra!...
Micsoda erős marok volt ez? Hogy megragadta őt?
Hamer ekkor megértette, hogy mindennek vége.
Meg fog halni...
Halálfélelem fogta el.
A lábai megremegtek. Felrepedt szájából vérpatak szivárgott. Nagy erőfeszítéssel nyögte:
- Könyörülj!... - mormogta. - Ne ölj meg!...
- Nem... Nem így szólt az egyezségünk.
- Könyörülj meg életemnek!... De hát ki vagy te?
- Az én nevem Battál. Tudod, az a török, akit azért kerestél, hogy megöld...
Ekkor Hamer szemei tágra nyíltak:
- Nahát, te Battál vagy?
- Igen!
- Akkor állj meg! Hadd mondjak neked egy fogadalmat. Esküszöm, hogy igaz... Úgy volt, hogy megkereslek téged, úgy volt, hogy megpróbállak megölni, de ha látom, hogy felülmúlsz, a rabszolgádként a te hitedre térek. Megesküdtem erre...
E szavakra Battál megtorpant.
Amaz tovább folytatta:
- Igen megfogadtam. E percben úgy ölhetsz meg, ahogy csak akarsz. No de mi fog történni akkor? Végülis megölsz egy vitézt, aki alkalmat keresett arra, hogy a muzulmán hitre térjen. De ha megbocsájtasz, ha megkegyelmezel nekem, mostantól a ti javatokra fogom használni a kardomat. Nem akarod-e megadni nekem ezt az alkalmat, amit régóta vártam, azért, hogy megmutassad nagyságodat?
Battál látta, hogy őszintén beszél:
- Nos, akkor mondd el a hitvallás szövegét!
Hamer azonnal elmondta a hitvallás szövegét, azután pedig így szólt:
- Látod hogy tudom? Régóta érdekelt, ezért megtanultam. Köszönet, hogy találtam alkalmat, hogy egyszer ezt elmondhassam és hitvallást tehessek. Most már ha megölsz is boldog vagyok, hogy a hitvallás birtokában mehetek a túlvilágra!
Ekkor Battál elengedte őt, a kardját pedig lassan a hüvelyébe dugta. Látta, hogy Hamer őszintén muzulmánná lett:
- Mivel hitet vallottál, megkegyelmezek az életednek. Adja Isten, hogy már ne térj le erről az igaz útról. Vedd a kardodat és dugd a hüvelyébe. Ezután már tesvéreknek számítunk. Az arcod nagyon vörös, ezt a helyet pedig a "Vörös Kolostor" néven ismerik, ezért az ilyen jelentésû Ahmer nevet adom neked.
- Nagyon hálás vagyok, amiért megkímélted az életemet. Mostantól a rendelkezésedre áll az életem.
- Most közöld az embereiddel az állapotodat!
Ahmer a négy emberéhez fordult, akik a pópákkal együtt értetlenül, csodálkozva nézték a történteket.
- Hogy ne mondhassátok azt, hogy nem hallottátok! Tudjátok meg, hogy én már muzulmán lettem, a nevem pedig Ahmer. A hős pedig aki legyőzött, és mint győztes megkímélte életemet, nem más mint az a Battál Gázi, aki miatt útnak indultam, hogy megöljem. Az ő barátai az én barátaim is, az ellenségei az én ellenségeim is. Ezt jól jegyezzétek meg!
Ezek a szavak még jobban rémületbe ejtették a vele szembenállókat. Miközben a pópák kereszteket vetettek, a vitézek is kissé hátráltak, azután hirtelen lóra vetették magukat, és villámsebesen kereket oldottak.
- Adj engedélyt, hogy lóra szálljak és mind a négyüket megöljem. - mondta Ahmer.
Battál ezt nem tartotta helyénvalónak:
Nem, erre nincs szükség. - mondta. - Azok mihelyt észreveszik hogy a nyomukban vagy, mindegyikük más irányba fordítja a lovát, te pedig csak egyiküket kaphatod el, a többi megmenekül. Hadd meneküljön meg mind a négy. Így sokkal több embernek kürtölik szét, hogy te mohamedán lettél. Ezt a tényt így több ember tudja meg. Még több szívbe költözik félelem. Nosza vedd föl a kardodat, amit földre ejtettél, dugd a hüvelyébe... Azután pedig gyere velem! Még egy teendőnk van ebben a kolostorban!
- Te parancsolsz!...
Battál egyenesen a kolostor kővé dermedt apátjához ment. A többi pópa mind rettegve állt és várt.
Battál kérdéssel fordult az apáthoz:
- Most lássuk, válaszolj te csaló szélhámos! Hol az a leány, akit tegnap éjjel olyan arcpirító vigalommal ugráltattatok?
Ez a kérdés, a második csapás volt, ami az apátot érte. Kishíján a földre esett. Nem volt olyan állapotban, hogy válaszolhatott volna.
Akkor Battál megemelte a hangját:
- Ha azt a lányt nem hozzátok elő azonnal, téged is, és az összes többi pópát is megölöm!
Ez az ajánlat mindjárt megtette a hatását. Az apát reszketve parancsolta meg az embereinek, hogy hozzák elő a lányt a rejtekhelyről, ahová eldugták.
Ahmer meghökkent. Ahogy Battál elmagyarázta neki a helyzetet, gonosz méregbe gurult, a pópákat azonnal meg akarta ölni, de Battál nem adott rá engedélyt.
Rövidesen előjött a leány. Meg akarta ragadni, és meg akarta csókolni Battál kezét, akiben felismerte megmentőjét, de Battál nem engedte meg neki, csupán csak megkérdezte, hogy mit keresett itt, ezért a leány elmondta a kalandját.
- Én cigánylány vagyok. Éhes voltam. Azt gondoltam, hogy a kolostor ezen szentéletû pópái megszánnak, és adnak egy kis ennivalót. Idejöttem. Ezek pedig bevittek, azután pedig veréssel kényszerítettek hogy vetkőzzek le, énekeljek és táncoljak, minden éjjel szórakoztassam őket. Egy ablaktalan kőcellában tartottak. Az étel pedig amit adtak egy száraz kenyér volt.
Battál Ahmerre hagyta, hogy példásan büntesse meg a kicsapongó pópákat. Meghagyta, hogy a leányt adja át egy arrajáró cigánykaravánnak, őt pedig várja meg ott, és távozott a Vörös Kolostorból.
Ezúttal egyenesen Cezárea felé indult. Amikor a városba ért, mindenkit nagy izgalomban talált. A fogadóban, ahová betért, megkérdezte, hogy vajon mi az oka ennek. Ezt válaszolták neki:
- Állítólag jön az a Battál Gázi nevû rettenetes török. Ezért Cezárea ura sereget gyûjt, hogy megakadályozza az idejövetelét.
- Egyetlen emberrel szemben?
- Igen, de ez a Battál Gázi nevû török, nem hasonlít a többi emberre.
- Miféle teremtmény?
- Először is, öt öl a termete, a szakálla pedig két öl.
Battál nehezen tudta visszatartani a nevetését. Megdöbbentő volt, hogy a hazugság amit az Efszon nevû faluban talált ki, ilyen rövid idő alatt elterjedt és mindenfelé lehet hallani.
Másnap körülsétálta a várost, minden részét megnézte, azután pedig egyenesen Bizáncba indult.
Cezáreában folytatott beszélgetései alatt megtudta, hogy a bizánci császár ősszel nagy hadsereggel fog érkezni, és Malatya ellen fog vonulni. Lényegében Ahmer is körülbelül ugyanezeket mondta.

BIZÁNCBAN

Battál három hét múlva Damaliszba ért. Amint a tengerpartra ért, az volt az első dolga, hogy hosszasan bámulta a legendás szépségû Bizáncot.
Betért egy fogadóba, az éjszakát ott töltötte. Másnap reggel pedig a lovát otthagyva csónakba szállt, és belépett ebbe a hatalmas nagy városba.
Rettentően izgatott volt. Életében először járt ekkora, és ilyen nyüzsgő nagyvárosban. A póparuhát vette föl, de a kardját nem felejtette el a csuhája alá rejteni.
A bámészkodva sétált. Rögtön a szemébe tûnt a városbéli nyugtalanság. Mindenki izgatott volt. Ahogy a Hippodrom felé tartott, érezte az izgalom növekedését.
Mi történt, miért ez az izgalom?
Hogy ezt megtudja, egy pópához fordult, akivel az úton szembetalálkozott:
- Bocsáss meg testvér! - mondta. - Először vagyok Bizáncban, Prusába való vagyok. Érzem, hogy valami lóg a levegőben, de nem tudom, hogy mi lehet az. Megmagyaráznád nekem?
A pópa végigmérte őt, aztán így szólt:
- Bizonyára idegen vagy! Nem tudod, hogy mik történtek itt, és mik készülnek megtörténni. Az a gondunk, hogy vitába keveredett a császár és az egyházunk. Manapság másról sem beszélnek Bizáncban.
- Hogyan keletkezhetett nézeteltérés a császárunk és az egyházunk között?
- Igen, ez valóban hihetetlen dolog. Joggal csodálkozhatsz! Mégis így van... Ezek szerint ti Prusaiak nem hallottatok erről?
- Én egy kolostorban lakom, ezért semmiről sem tudok.
- Így már érthető. Az uralkodó beleavatkozott az ügyeinkbe. Le akarja váltani a mi szentéletû pátriárkánkat , és mindnyájunkat a római pápának akar alávetni.
- Istenem micsoda rémség!
- Milyen igazat szóltál... Valóban nem is lehetne ennél gonoszabb végzet. A császár feladata az ország vezetése, a katonai irányítása lenne, de ő ezek helyett, az egyház ügyeibe avatkozik.
- Természetesen nem szabad belenyugodnunk az ilyesmibe...
- Kétségkívül, nem egyezhetünk bele... Az egész nép a mi oldalunkon áll... De való igaz, hogy a császár kezében van a hadsereg. A durva erő az ő kezében van...
- Mi arra számítottunk, hogy ő ezzel a hadsereggel a muzulmánok ellen vonul majd.
- Fején találtad a szöget... Ezt soha nem teheti meg... Ő a hadsereget arra használja, hogy a helyén maradjon és szétzúzza a vele szembehelyezkedőket. De aztán nehogy ezt erre-arra elfecsegd! Sohasem lehet tudni... a császárnak kémei vannak a nép között. Te idegen vagy a városban... Senkinek sem mondhatod el a bánatodat. Segítséget pedig nem találhatsz magadnak!...
- Köszönöm a figyelmeztetést... Nos, mi lesz ennek a vége?
- Azt nem tudhatom... Ma nagy gyûlés lesz a palotában. A császár beleegyezett, hogy találkozik a pátriárkával és a püspökökkel. Mi is oda fogunk menni. Talán le tudjuk beszélni. Ez az utolsó reményünk...
- Mikor lesz a találkozó?
- Ma délután...
Ekkor Battálnak eszébe jutott valami:
- Más pópák is bemehetnek-e a találkozóra?
- Természetesen nem mehet be minden pópa... A gyûlésen a pátriárkával együtt százhúsz püspök vesz majd részt. Minden püspök két pópát hoz magával, a pátriárka kíséretében pedig tizenkét pópa lesz...
Hivatalos vagy-e a gyûlésre te is?
- Igen!...
- Ah, mennyire szerettem volna közelről látni a császárt és a palotát... Tudnál-e segíteni?
- Mit tehetnék?
Battál rögtön a zsebébe nyúlt, öt aranyat vett elő és a markába nyomta:
- Te hogyan mész oda?
Én Tarábia püspökének kíséretében megyek majd be. Az ottani templomhoz tartozom.
- Akkor pedig beszélhetnél egy társaddal. Például olyasmi történhet, hogy hirtelen megbetegszik. Engem pedig mint egy barátodat, bemutatsz a püspöknek. A megbetegedett társad helyett pedig, aki nem jöhet el, én jövök majd. Ha megteszed ezt a szívességet, kijövet még öt aranyat adok majd neked. Ilyenképpen kielégíted a kínzó kíváncsiságomat, amikor pedig visszatérek Prusába elmondom majd a társaimnak, hogy mit láttam. Ugye megteszed nekem ezt a szívességet?
A pópa a tenyerében csillogva fénylő aranyakra nézve nagyot nyelt:
- Szívesen megtenném, de ha esetleg a társam nem lenne hajlandó...
- Neki külön még öt aranyat adok.
- Akkor lehet. Igyekszem majd meggyőzni.
- Nos, hol talállak majd meg?
- Délben várj a palota kapujában. A császár palotája a Hippodrom mellett van. Bárki megmutatja neked, ha megkérdezed.
- Köszönöm szépen. Sohasem felejtem majd el a jóságodat. Visszatértemkor az összes társamnak elmondom majd a pátriárka azon szavait, amelyeket majd a császárnak mond. A te nevedet pedig majd imába foglalom azért, mert lehetővé tetted ezt. Különben, egy hozzám hasonló egyszerû pópa hogyan találhatna alkalmat arra, hogy bemehessen az uralkodó palotájába?
- Ahogy mondtam, pontban délben várj a palota kapujában!
Amikor elváltak egymástól, Battál arra gondolt, mennyire igaz volt mindaz, amit korábban, még mielőtt ide jött, Bizáncról hallott.
Úgy hallotta, hogy a bizánci erkölcs végtelenül romlott és hogy nincs kapu, amit meg ne nyitna az arany és a megvesztegetés. Lám a legelső pópa akivel találkozott, rögtön elfogadta a megvesztegetést.
Ha pedig egy pópa ilyen, a többi sem lehet különb. Tehát Bizánc idáig süllyedt...
Miután elvált a pópától, lassan tovább folytatta útját. Végül a császári palota és a Hagia Sophia -templom melletti Lóverseny-térre, Bizánc legnevezetesebb terére ért.
Itt a korai időpont ellenére, nagy volt a nyüzsgés. A nép egy része az árusoktól vásárolt, a tömeg másik része csoportokba verődve gyülekezett és fecsegett.
Egyenesen a császár palotájához ment. Magas falakkal övezett kőépület volt... A nagy kapu előtt díszes, ezüstcsipkével borított ruhájú testőrök őrködtek.
Ezek olyan rövid szoknyát vettek föl mint a nők. A fejükön tolldíszes sisakot viseltek. Kezeikben széles pengéjû, rövid kardokat forgattak. Igencsak büszke fennhéjázással zavarták el azokat, akik közeledni akartak.
Battál egy darabig nézte őket, azután körbesétált a lóversenyek és kocsiversenyek számára épített Hippodromban , azután pedig elsétált a Hagia Sophia-templomhoz. Amikor itt körülsétált, szavak tolultak az ajkára:
- Milyen szép dzsámi lehetne ez...
Azután kiment és újra a nép közé vegyült. Beszélt velük és látta, hogy a nép inkább a pópákhoz húz, mintsem a császárhoz.
Látta, hogy a szélsőséges bizánci pópáknak igen erős befolyása van a bigott népre.
A hadsereg állapotánál megállt a gondolkodásban. Látta, hogy ennek a zsoldosokból toborzott hadseregnek nincs más gondolata, mint hogy a népet és a kiskereskedőket kopassza.
Ez a hadsereg a világért sem menne Malatyáig. Ha jönne is, képtelen lenne az erőkifejtésre, ezért egyáltalán nincs ok az aggodalomra.
Ezt jól átgondolta, és megnyugodott.
Egyetlen dolog maradt, amit még meg kellett tudnia, nevezetesen azt, hogy a pátriárka vagy a császár-e az erősebb. Meg kellett tudnia, hogy a pópáknak, vagy a katonáknak van-e nagyobb befolyása...
Ezért akart délig várni. A pátriárka és a császár közti beszélgetés mindenképpen nagyon érdekesnek ígérkezett.
Dél féle a palota előtt egyre jobban fokozódott a nyüzsgés. A tömeg, amelynek a palota őrsége nem adott engedélyt a túlzott közeledésre, alig várta, hogy a pátriárka és a püspökök megérkezzenek.
Végre a távolban feltûnt egy csoport. A régenvárt pópák voltak. Battál egyenesen feléjük tartott. Az a pópa is észrevette őt, akit reggel megvesztegetett, és intett neki hogy menjen hozzá, Battál pedig rögtön teljesítette ezt, és a csoport végéhez csatlakozott. Amint a pópák a kapu elé értek, a palota kapui megnyíltak. A pátriárkát a püspökökkel és a segédpópákkal együtt beengedték. Természetesen Battál is köztük volt.
Az első dolog ami feltûnt neki az volt, hogy a palota széles udvara katonákkal van tele, és ezek a katonák, akik kivétel nélkül zsoldosok voltak, egyáltalán nem néznek jó szemmel a pópákra.
A köztük áthaladó pópák beléptek a főépületbe, itt egy nagy kupolás terembe vezették őket.
A pátriárkának és a püspököknek ülőhelyeket készítettek, úgy volt, hogy a többi pópa mögöttük áll majd. Éppen velük szemben, még üresen állt a császári trónus.
A testőrök pedig, akikkel a palota udvarán találkoztak, most a hátuk mögött a nagyterembe tolultak, és körülfogták a pópákat. Battál ennek egyáltalán nem örült.
Netán a pópákkal együtt, a saját lábán sétált bele egy csapdába, ráadásul megvesztegetéssel?
Kénytelen volt tehetetlenül várni a végkifejletre.
Miután fél órát vártak így, megszólaltak a kürtök és a trombiták. Kitárult egy ajtó és egy kemény hang fennhangon felharsant:
- Álljanak fel! A fenséges császár jön!
Mindenki felállt. Nemsokkal később pedig népes kíséretével feltûnt Bizánc uralkodója.
A császár is katonai egyenruhát viselt, a fején arany sisakkal. Ezen kívül, a vállait bíborszínû palást borította.
A császár helyet foglalt a trónon, azután közölte a pópákkal, hogy üljenek le. Egy papírt nyújtott át az egyik mögötte álló írnoknak, és megparancsolta, hogy olvassa föl. Ő maga pedig a pátriárkára szögezte a tekintetét és azt így valamiféle megfigyelés alatt tartotta.
Az írnok fennhangon felolvasta az iratot, amit a császártól kapott.
Az írat igen kemény hangnemben íródott. A császár elégedetlen volt a bizánci egyházzal és a pópák tevékenységével. Ennek a megváltoztatása volt a parancsa. A legjobb lenne a vallási ügyekben egyre inkább a római pápához igazodni, az onnan érkező parancsoknak és utasításoknak száz százalékig engedelmességet kell mutatni. Továbbá, nincs is szükség bizánci pátriárkára. A római pápa minden keresztények legfőbb feje. A kereszténység szétforgácsolódása, a felekezetek civódásai nem helyesek. Ez volt a császár határozata, és mindenki számára parancs az elfogadása.
Ha lenne, aki lázad a parancs ellen, annak a császár kellő büntetést helyezett kilátásba.
Az írnok befejezte az irat felolvasását. Halálos csend uralkodott a nagyteremben.
A császár mindenkin végigfuttatta szúrós tekintetét, aztán ismét a pátriárka felé fordította figyelmét:
- Állj föl! - mondta. - Van-e mondandód a parancsaimmal kapcsolatban?
A pátriárka rogyadozva állt föl. Egyszer kétszer nagyot nyelt, aztán megszólalt:
- Mi úgy véltük, hogy néhány vallási kérdés megtárgyalására kaptunk meghívást, felséged pedig parancsot oszt...
- Azért készítettem elő ezt a parancsot, mert nem akarok hiába időt vesztegetni. Tudom, hogy senki sem tiltakozhat majd ez ellen.
Azután megemelte a hangját:
- Aki tiltakozni fog, annak pedig kész vagyok azonnal lecsapatni a fejét. Akárki legyen is, semmiképpen sem mentesül ez alól.
Ezt a fenyegetést ismét csend követte.
Halálos csend volt ez...
Azután újra felcsendült a császár szava:
Tudom, hogy az egyházi munkát mindnyájan kereskedésre cseréltétek. Ez az oka a függetlenségi vágyatoknak. Nem akarjátok, hogy bárki is az ügyeitekbe avatkozzon, ellenőrizze a számláitokat... Ez a helyzet.
A templomok számára adott adományokat mindannyian a saját vagyonotok gyanánt használjátok, ráadásul ezeket saját hasznotokra nyerészkedve potom pénzért bérbe adjátok, vagy elkótyavetyélitek. Vannak köztetek olyanok, akik templomot adtak el. Számosan közületek a papi hivatást az adómentesség miatt választottátok. Sokan pedig templomot kerülve, zavartalanul ûzitek a bor- és disznókereskedelmet. Ráadásul leánykereskedelmet és rabszolga-kereskedelmet is folytattok. Tagadjátok-e? Válaszolj pátriárka. Ugye igaz amit mondtam?
A pátriárka most egy kissé összeszedte magát:
- Válaszolok, mert kénytelen vagyok válaszolni. Ráadásul felséged is ezt parancsolja. Noha vallási kérdések megtárgyalására kaptunk meghívást, szinte bûnösökként hallgatnak ki minket. Mintha gyilkosok lennénk, katonákkal vesznek minket körül. Hogy nyugodtabban beszélhessünk, először is kérem, hogy felséged küldje el ezeket a katonákat.
- Nem!... Egyikük sem fog elmozdulni a helyéről. Ők az én katonáim. Ahol a császár van, ott vannak a katonái is. Nosza, mondd hát a mondandódat!
- Felséged császári elődjei elfogadták a kereskedelem szabadságát Bizáncban. Mindenki kereskedhet. Felséged sem tagadta ezt soha.
- Nem tudtam, hogy ez a tevékenység a pópákkal teljesen elfeledteti a saját feladatukat, és hatalmába keríti őket.
- A pópák között vannak akik kereskedéssel foglalkoznak. Ez pedig mégiscsak abból a célból történik, hogy a pénznyereséget szétosszák a szegények és nincstelenek között.
- Na ne nevettess engem! Ezt a mesét másnak mondd! Nincsenek a pópáknál telhetetlenebb emberek. Ti pénzért a mennyeket is eladnátok, vagy talán nem?
- Ezek a szavaid megsebzik a megváltó Jézus e szerény szolgáinak szívét. A kereskedés kérdésében ez az utolsó szavam: ugyanakkor Bizáncban minden hivatalnok aki az eszével feléri, minden ezredes, sőt minden katona is üzletel. Mi az oka annak, hogy nekik elnézed a kereskedést, nekünk pedig már nem. A pópáink közül sokan annak ellenére, hogy ezt a tevékenységet látástól vakulásig csinálják, még egy tizedes fizetését sem kapják meg. Mi rossz van az apró-cseprő üzleteléseinkben, amelynek célja, hogy így biztosítsuk, a megélhetésüket? Ha ezt túlzásnak találod, a járandóságunkat emeld meg annyira, hogy megélhessünk belőle. Akkor majd mindannyian örömmel áldozzuk majd magunkat teljességgel a vallási ügyeknek...
- Nincs szükség okoskodásra. Nekem adsz tanácsot? Mi történik a néptől begyûjtött pénzzel? Bizánc fele ma a pópák kezében van.
- Tisztelt uralkodóm, lásd be, hogy túlzóak azok a számok, amelyeket kapott.
- Idejönnek majd a pápa papi ellenőrei, és minden számlátokat átnézik. Akkor majd kiderül, hogy kinek volt igaza, és kinek nem.
- Márpedig lehetetlen behódolnunk a pápának és a római papoknak. Ha mi el is fogadnánk ezt, Bizánc népe nem fogadja majd el. Igen nagy nézetkülönbség van köztünk. Mi a megváltó Jézus mind emberi, mind Isteni voltát elfogadjuk, ők pedig tagadják. Tagadják az azonosságát a Szentlélekkel , mi pedig azt mondjuk, aki ezt elfogadja, pokolravaló hitehagyott. Ők pedig ellenkezőleg hiszik...
- Miféle fecsegés ez?
- Talán nem vagyunk-e mind keresztények?
- Talán nem a pápa a legnagyobb vallási vezető?
- Igen, mindnyájan keresztények vagyunk. A pápákra térve, a régebbi pápák valóban Jézus Krisztus földi helytartói voltak, de a mostaniak nem. Jézus Krisztus földi helytartója én vagyok! Amazok letértek az Igaz Útról.
- Hazudsz! És most válaszolj! Elfogadod-e a parancsaimat vagy sem?
- Ha nem fogadnánk el, mindnyájunkat megöletsz-e majd?
- Aki nem engedelmeskedik, az meg fog halni.
- Képzeld el, hogy mindnyájunkat megöltél! Bizánc népe talán a parancsodra engedelmesen katolikussá válik majd? Soha! Talán ki akarod irtani Bizánc egész népét is? Nem, ezt nem teheted!
Azután rögtön fennhangon belekezdett egy hitvallásba, amihez az összes pópa azonnal csatlakozott. A hitvallás, amelyet egyszerre ötszázan kezdtek el teljes hangerővel mondani, fülsüketítő dörejnek hallatszott.
A császár rettentően felmérgesedett és kiabálni kezdett:
- Hallgattasd el ezeket!...
Senki sem értette, hogy mit mond, miféle parancsot ad.
A császár pedig haragjában elvörösödött. A mellette állóknak parancsot adott, hogy azonnal öljék meg azokat, akik hitvallást mondanak.
Ekkor a kardok kibújtak a hüvelyeikből. A nagyteremben eluralkodott a zûrzavar.
Ugyanakkor egy testőr futva jött be kívülről. Egyenesen a császárhoz furakodott, megpróbálta túlkiabálni a zajt:
- A nép a palota kapuit döngeti. Amint a hitvallás hangját meghallották, rögtön megindultak. Ez biztosan jeladás lehetett! Igen kényes a helyzet! Nem tudjuk a nép hordáit megállítani, mert az összes testőr a teremben van!
Rájött, hogy milyen játékot játszottak a pópák. Miközben csapdát állított nekik, saját maga esett az ő csapdájukba.
- Aljasok! - ordította... Meg fogtok dögleni! Mind megdöglötök! A palotámra támadó embereitekkel együtt döglötök meg! Gyorsan zárjátok be a kapukat! Kongassátok meg a vészharangokat! Könyörtelenül öljétek le a gazembereket, akik támadásra vetemedtek a palotám ellen.
Azután a mellette álló szárnysegédjére parancsolt:
- Menj, öld meg a pátriárkát! A levágott fejét dobd azok közé a hordák közé, akik támadásra vetemedtek a palotám ellen!
A szárnysegéd azonnal kardot rántott és az öreg pópa felé indult.
A pátriárka nagyon is jól értette a közeledő szándékát. Rögtön hátrahúzódott. A pópák közé próbált keveredni.
Csakhogy a szárnysegéd fürgébb volt nála és megragadta a karját.
Gyere csak! Most megfizetsz azért, mert a népet a császár ellen lázítottad!
- Segítség! - ordította a pátriárka. - Meg akar ölni!
De hát ki segíthetett volna neki?
Ekkor a pópák közül kivált valaki. Késedelem nélkül előreugrott és a császár szárnysegédjére vetette magát. Ahogy megcsavarta a kardot tartó kezét, amaz kiejtette a kezéből a kardot:
- Nem szégyelled magadat, hogy egy ilyen öreg emberre támadsz ? - kiáltotta, és erősen arculcsapta.
A termetes és erős embernek számító szárnysegéd, az arculveréstől teljes testével elterült a terem mozaik padlóján.
A császár a helyéről nézte végig ezt a hihetetlen eseményt. Hihetetlen volt, hogy ekkora erő legyen egy pópában.

folytatás