Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Arab költészet

Germanus Gyula: ARAB KÖLTŐK
(A pogánykortól napjainkig)
Forrás: Magyar Helikon, 1961
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

EZERNÉGYSZÁZ ÉV ARAB KÖLTÉSZETE

I. A POGÁNYKOR

A végtelen pusztaság láthatárán pirosló sávokban jelentkezett az ébredező hajnal, amelynek napja lomhán emelkedett ki távoli sziklaágyából. A mély csendet csak a karaván tevéi talpának ütemes susogása törte meg, ahogyan a "púposok" állukat fityegtetve egykedvűen taposták a puha homokot. Már napok óta húzódik ez az élő lánc, tevefarok, orr, farok, orr, amit karavánnak neveznek, ahogy a sivatag hajója szállítja az árut, élelmet és emberi vándort. A hajnali szellő felfrissíti a fáradt karaván tagjait; az éjjeli menetelés nehéz terepen haladt át, és a megrakott nyereg nyiszogva sebezte meg a "vörhenyesek" hátát. Elől a fő-tevehajcsár szomorú dalt énekel, a "hudá"-t, amivel vigasztalja a kedvetlen állatokat, hogy nem tart már sokáig, vízforráshoz érnek, legelő zöld cserjéi enyhítik a földi élet nyomorúságát.
Vízforrás és legelő, óriási kiterjedésű puszták között mélységes homoktenger, sziklás hegyek, nyomorúságos, küzdelmes kemény állati és emberi élet: ez Arábia valóságos képe. Legelőről legelőre vándorolva, a természet mostohasága ellen csoportokba verődve élt e hatalmas földterületen évezredek óta az arab nép.
A bomló ősközösség törzsi szervezetében, közös, nagy veszély esetén időnként törzsszövetségbe tömörülve kóboroltak nomád tevéseik Arábia széles síkjain. E társadalmi fejlettségi foknak feleltek meg szokásaik s törvényeik is. a törzs vagyona, a legelő, a juhok, tevék, közös volt. Aki egy törzsbeli becsületébe gázolt, annak az egész törzzsel gyűlt meg a baja. Aki idegen törzs vagyonát dézsmálta, az magára és egész törzsére vonta a megkárosított törzs haragját, és véres, gyakran évtizedekig tartó háborúkat idézett elő.
A mostoha természet hosszú ideig konzerválja a törzsi állapotot, illetve az ennek megfelelő primitív termelőmódot, mely ínséges életet, marcona, keménykötésű emberfajt érlelt. Nappal forróságot, éjjel borzongató hideget, ritka jóllakottságot és gyakori éhséget kellett egyformán panaszszó nélkül elviselni. Testüket szikárrá formálta a perzselő nap, s az éhség, gyomrukat megszíjazták, ha nyugovóra tértek, és hason fekve aludtak, hogy "a belekben tanyázó gonosz Szafar éhség-féreg" kínzását ne érezzék.
Nehéz volt az élete a nőnek, aki nemcsak gyermeket szült, hanem kivette részét a törzsi harcokból is, felpattanva ura mögé a teve farcsontjára. Az élet mindennapi küzdelmének úgyszólván egyetlen jutalma a nő volt, és a szép nemből a férfi annyi feleséget választhatott, amennyit férfiúi tekintélye elbírt. Így lett ura a puszta egyetlen magántulajdonának, a nőnek és a gyermeknek. A sivatagi életben a nő tisztelete egyik fő eleme volt az arab virtusnak.
E kemény, bizonytalan élet ott tükröződik hitükben is. Hitük szerint a sorsot és minden elhunyt ellenség hatalmas szellemét ki kell engesztelni, mivel még halála után is lesújthat, nemcsak az álmokban, hanem a valóságban is. Ezt tisztelni kell és a tisztelet számára látható tárgyat kell alkotni, mely a késői nemzedék alázatosságát elfogadja. Így keletkeztek az egyes törzsek bálványai, kőből durván faragott emberi és állati alakok, amelyeket időnként körüljártak, és tiszteletükre áldozatot mutattak be. A törzsek az elképzelt ős vagy valamely állat nevét vették fel, amelynek tulajdonságait istenítették. Az egyes törzsi bálványok mellett volt egy közös bálvány, a mekkai szent fekete kő, amit hatalmas kocka alakú épületben (kába) helyeztek el.
Vallási rítus mezébe burkoltan bonyolították le a törzsek egymás közti kereskedelmüket is. Az év négy hónapját "szent"-nek nyilvánították. Ezalatt szünetelt minden ellenségeskedés, hogy elzarándokolhassanak Mekkába, ahol hétszer körüljárták a kábát, és az áldozatok bemutatása után megtartott vásárokon kicserélték nyerstermékeiket az idegenből hozott árukkal. Így lett Mekka a gazdasági és társadalmi élet központja a szent hónapokban, és mivel közös érdek volt, hogy a pusztai törzsek a karavánokat ne támadják, a mekkaiak pálmaháncsból készült menlevéllel látták el őket.
A vásárok mellett évente Mekka környékén több helyen, Ukázban, Zúl-Madzsáz- és Madzsinnában költői versenyeket tartottak.

*

Az arab költőkről, éppen úgy, mint Arábia életéről csak későn nyertünk tudósítást. Az időszámításunk utáni V. és VI. században már kifejlődött az arab költészet. Bizonyára számtalan dal és rímes próza született a tevehajcsárok ajkán, melyeket nem írtak le, csak élőszóval mondtak el: állataikat nógatták és közben az éjszaka csillagsátra alatt szerelmükről ábrándoztak e rigmusokban. E hajcsár- és szerelmi dalok ritmusát a teve járása adta meg, s csak aztán nemesedett, lombosodott és tökéletesedett azzá, amit később az arab verstan írói megrögzítettek.
Az arab nyelv végtelen gazdag szókincse nem ismer összetett szókat. Minden tárgyat különálló fogalomnak fog fel, és nem szorul a birtokviszony minősítésére. Az arab szótárírók azzal dicsekszenek, hogy a tevére, dárdára, kardra, oroszlánra hány száz szót tud az arab. Ezek jó része jelző, amellyel a tárgy tulajdonságát írja körül, és amely az irodalmat olyannyira gazdaggá teszi.
E szóbeli gazdagság mellett a nyelvtani alakok algebrai képletekhez hasonló hangtani szerkezetnek vannak alávetve, ezért a hasonló nyelvtani alakok összecsengve rímelnek. A rímes próza, avagy a prózai beszéd rímelése emelkedett szólásban szinte elkerülhetetlen. Így alakult ki fokozatosan a költészet, amelyet szigorú szabályokba szorítottak, a ritmus, a rím, a versmérték és az értelem parancsára. Nem lehetett mindenki költő, aki rímben beszélt, csak akkor, ha ezeknek a szabályoknak hódolt. Mégis több ismert arab költő élt a földön, mint az összes európai nyelvű poéták.
A pogánykorban, azaz i. sz. V-VI. században már teljesen kifejlődött a kaszida formája, amely egy bizonyos mértékre és egy bizonyos rímbetűre szabott rövidebb-hosszabb költemény. A szó maga "célköltemény"-t jelent, mert a költő rendesen azzal kezdi versét, hogy az elhagyott táborhelyet írja le, ahol szerelmével találkozott, akitől el kellett válnia. Bánatát vadászattal igyekszik enyhíteni, és leírja, a pusztai állatok hogyan menekülnek előle, majd a vihar szakítja meg útját, míg végül elér az előkelő úrhoz, akinek erényét dicséri, és jutalmat kap tőle. Ez lévén a költemény célja, a leírás és a szerelmi bánat mintegy kiegészítő kerete a célnak.
A költők képviselték a törzsek szellemi életét, ők voltak a hírharangok és a törzsi büszkeség letéteményesei. Írni-olvasni nem mind tudott, saját költeményeiket és egymáséit szavalták felváltva.
Így, a költők nyelvén született meg az egységes arab nyelv, amelynek három magánhangzója és huszonhét mássalhangzója olyan hangzási finomságokat tud kifejezni, amely felülmúlja az európai nyelvek zeneiségét. A versek értelmét csak ismétlés által és a verslábak kiemelkedő, ütemes hangsúlyozásával lehetett felfogni. A szótagok időbeli hosszú-rövid váltakozása és a szóvégi szigorú magán- és mássalhangzó rím az arab költeménynek oly jellegzetesen ritmikus hatást kölcsönöz, amely elbűvöli a hallgatót.
A pogány kor költészetét csak másfél századdal keletkezése után gyűjtötték össze és rendezték írásban. Mohamed fellépése és az egyistenhit, valamint az ezzel járó társadalmi változások, szükségszerűen megváltoztatták az arabság lelkületét, így az akkori gyűjtők és rendezők ennek megfelelő simításokat végeztek a kétségtelenül hiteles eredeti szövegeken is, amennyiben azok szájhagyományban fennmaradtak; s ahogy azt Ibn Khaldun (megh. 1406) arab történelembölcselő is vallja - még így is tükrözik a pogány kori arabság társadalmi életét.

*

A nomád arab törzsek legelőik kiszáradása esetén támadó hadjáratukat kiterjesztették a félsziget peremén túlra. Ezért két szomszédos despotikus rabszolgatartó nagyhatalom, északkelet felől a szaszánida-perzsa, észak felől a kelet-római, bizánci birodalom a szokásos védelmi rendszert honosította meg ellenük. Hogy betöréseiket felfogják, a bizánci kormány Szíriában a ghaszani törzshöz tartozó arabokat telepítette le, a perzsák pedig Mezopotámiában, Híra központjával a Tanukh törzs szervezett erősségét támogatták. Ugyanakkor a szaszani perzsa kormány és a bizánci császárság között is állandó csetepatékban megnyilvánuló ellenségeskedés folyt, sőt a VI. században, az akkori viszonyokhoz mérten, valóságos világháborúhoz vezetett a bizánciak, az abesszin-keresztények és a perzsák között az arab félsziget feletti befolyásért.
Bizánci és abesszin hatásra a kereszténység is elterjedt némely arab törzsben. Dél-Arábiában egy ideig zsidó uralom kapott lábra, ami maga után vonta az abesszin seregek behatolását. Az abesszin uralom rövid ideig tartott, mert az arabok a perzsákat hívták be Dél-Arábiába, akik ott saját uralmukat honosították meg.
E harcok azonban alig érintették a pusztákon pásztorkodó arabokat. Számos törzs áttért a keresztény avagy zsidó vallásra, de életmódjuk nem különbözött a pogány arabokétól. A bomló törzsközösség állapota, s a nomád életmód jellemezte csaknem valamennyit. A hírai arabok közül azonban sokan letelepedtek, és keresztény hitre tértek. Volt, aki a kereskedő életmódra tért át, s mint borkereskedő bejárta Arábia törzseit, közben térített, ezért ihád-nak, imaszolgának nevezték. Költők is voltak, s ezek legkülönbje, Ádi ibn Zaid számos jellegzetes verset hagyott maga után.
Ebben a politikai vetélkedéstől, arab törzsi vérbosszútól, és a természet mostohaságától fűtött légkörben tűnik fel Imrul Kaisz arab költő regényes alakja, hogy azt költészetében a késői idők számára megörökítse.

IMRUL KAISZ

A számos kóbor, zabolátlan szájú, tevetolvaj, gyilkos és földönfutó pogány-arab költő között az utókor fejedelemként ünnepli. A későbbi arab irodalomban állandóan felbukkan neve, mint a ló, a teve, a vihar mesteri leírója, de egyben az izzó szerelmi vágy gátlástalan énekese. Napjainkban a kiváló egyiptomi író, Mahmúd Tejmúr színműben örökítette meg alakját.
Apjának, Hudzsrnak sikerült Arábia Nadzsd-fennsíkján időlegesen a Kinda törzs vezetésével néhány törzset szövetségbe vonni. Hudzsrt a későbbi források király gyanánt említik. A költő anyja is nemes törzsből származott, amennyiben dél-arábiai, jemeni származású volt. Ez a törzs a Mácrebi-gát legendássá vált átszakadása után vonult fel Észak-Arábiába, s ott egybeolvadt annak eredeti lakóival.
Ifjúkora óta féktelen szerelmi verseivel és kicsapongó kalandjaival vonta magára apja haragját, aki tekintély rombolásért állandóan korholta, fenyegette. Mindez azonban nem hatotta meg a vérbő ifjút, még akkor sem, amikor apja hirtelen fellobbanásában elkergette udvarából. A földönfutóvá lett szenvedélyes szerelmes ekkor maga köré gyűjtött hozzá hasonló, zabolátlan kalandorokat, kikből bőven akadt az arab pusztákon. Eme csapattá nőtt rokonlelkek felkeresték a veteményes kerteket, forrásokat és oázisokat, és ott a törzsek vendégszeretetét élvezve, sátrat ütöttek. Nyílsorsolásban, részegeskedésben, vadászatban és énekesnők társaságában élvezték szabad, gondtalan életüket. Ha elapadt a víz és a vendégeskedés ideje lejárt, felkerekedtek és a szomszédságba vándoroltak. Hangos éneküktől, trágár verseiktől visszhangzott a puszta. Vándorlásuk során így jutottak el Észak-Arábiából a déli Jemenbe. Dammon-ozázis régi, dél-arab feliratos kövektől övezett, bálványoktól szentelt, üde forrástól frissített ligetében folytatták a tivornyát. A pálmabor gőze és a mazsolapálinka heve felforralta vérüket, és bódultan bámulták a rableányok csábító táncát, és élvezték sikamlós éneküket. Napok teltek így vad mulatságban, amikor váratlanul futár érkezett, és szomorú hírt súgott Imrul Kaisz fülébe. Az Aszad törzs megelégelve apja szigorú uralmát, fellázadt ellene és megölte. A kicsapongó költő hirtelen kijózanodott, de társainak nem árulta el titkát. Magába fojtva mérhetetlen haragját, megragadta a kupát és felkiáltott: "Nincs józanság ma, igyunk tovább! A ma a bor napja, a holnap a tetteké!"
Megesküdött a bálványra, hogy nem eszik húst, nem iszik bort, amíg a vérbosszúnak eleget téve az Aszad törzsből százat meg nem öl és száznak hajtincsét le nem vágja.
Másnapra összegyűjtve rokonait és a szövetséges törzsek harcra kész fiait, megtámadta az Aszad törzset. Hiába ajánlott fel az vérdíjat, nem fogadta el. Gőgös magatartásának azonban leverő következménye lett. A vérdíjra és számtalan teve zsákmányára éhes, csalódott cimborák egyenként hagyták el őt, annál is inkább, mert Híra fejedelme, aki régtől fogva féltékenykedett a Kinda szövetségre, segítségért esedezett Anusirván perzsa királynál. A perzsák királya sereget küldött az Aszad törzs védelmére. Az elhagyott, bosszútól lihegő költő most Szamaual zsidó költő és várúr védelme alá menekült, gondjaira bízta leányát - hiszen vándorlásai alatt folyton házasodott, és számtalan asszonyától számos gyereke született -, és zálogban hagyta fegyverzetét. Egyben kérte, ajánlja őt a szíriai ghaszani törzsfőnök kegyébe, hogy az juttassa el őt a perzsa király ellenlábasához, a bizánci császárhoz. Útján elkísérte egy költőtársa is, aki előtt titkolta a szándékát. Erről szól egyik megható verse.
Konstantinápolyba érve Jusztinián császár fejedelmi fogadásban részesítette, hiszen természetes szövetségesét látta benne. Palotát, szolgaszemélyzetet bocsátott rendelkezésére, és a szilaj arab királyfi megismerkedhetett a bizánci kultúra minden áldásával. Bolyongó életével felhagyott, kelet-római öltözékben díszelgett, részt vett a császári udvar minden pompájában és ünnepében. Az aranypáncélos, színes sisaktarajos arab dalia felkeltette a kényes bizánci hercegnők érdeklődését, és nem egy titkos vágy suhant át a palota falain, és nem egy féltékenységi perpatvar zavarta meg a császári udvar ágyasházainak eunuchoktól őrzött csendjét.
A délceg arab vitéz azonban megközelíthetetlen volt női ábrándok számára. Atyja arábiai uralmát akarta visszaszerezni, erre irányult minden gondja. De költői mivolta nem tagadhatta meg benne az érzelmet, ami magától a császár szépséges leányától repdesett feléje. A császár leánya kiosonva palotájából, az arab költő ablaka alá húzódott komornájával, és gyönyörködött a kerti fülemüle csattogásával versenyre kelt arab versek ritmusában, ahogy azt Imrul Kaisz a barátjának szavalta.
Az éjszaka a legfondorlatosabb csábító. A konstantinápolyi palota ciprusfái számos édes titkot suttognak az éjszaka csendjébe. Talán nem mind igaz, de valószínű, hogy a császári hercegnő és a féktelen költő oly szövetségben talált egymásra, amely erősebb volt minden politikai cselszövésnél. Míg Jusztinián császár sereget szerelt fel Imrul Kaisz részére, hogy leverje a hírai fejedelmet, a két szerelmes szív összedobbant. A sereg már útnak indult Kisázsián keresztül a távoli csatatér felé. Imrul Kaiszt kétségek gyötörték: az apai örökséget avagy a szépséges királyleányt válassza-e? Hírnökök jöttek-mentek, nógattak, lázadoztak, míg a szerelem rózsaláncai illatukkal bilincselték a sokat szenvedett, tépelődő férfit. A sors keze durván szakította el ezeket az illatos láncokat. Áruló besúgók leleplezték a titkolt szerelmet és a császári testőrség betört Imrul Kaisz palotájába. Kardot rántott és szembeszállt támadóival. Szerelmese egy hátsó kapun át egérutat biztosított számára és egy utolsó csókkal örökre elbúcsúzott tőle. Imrul Kaisz elmenekült a bizánci sereghez, hogy ha lelki üdvösségét el is vesztette, földi uralmát visszanyerje. Így ért el Angorába, Kisázsia szívébe. De a császár haragja nem enyhült, leánya becsületét meg kellett torolnia. Kengyelfutó lélekszakadva méreggel átitatott inget hozott a hős arab vezérnek, s mikor magára vette, a méreg vérébe hajtolt, testét gennyes sebek borították. Így halt meg a dalia, a költő és a hősszerelmes (560 körül).
Emléke örökké él az arabok büszke öntudatában, és a VIII. században, amikor az iszlám tanának sugallatára az arab vitézek nem egymás, hanem szomszédjaik ellen fordították fegyvereiket, és termékeny területeket hódítottak meg, a pogány kor eszméi a költészetben - alakilag kissé elsimítva - tovább éltek.

Költeményeit a pogánykor még néhány kiemelkedő költőjével együtt később élt tudósok gyűjtötték össze. E gyűjtemények közül leghíresebb Hammád ar-Rávija volt (megh. 772), aki "Mucallakát" cím alatt hét pogány kori költő kaszidáit egy kötetbe foglalta. A mucallakát szó értelme sokáig kétes volt, és régebben egyik fordítási lehetőségére támaszkodva azt tanították, hogy a hét költő ódáit aranybetűkkel selyemre írva a kába falára akasztották. Ez a hit azonban nem állja ki a bírálatot, mert Hammád a "felfüggesztettek" alatt metaforikusan nyakláncszerű értékes költeményeket értett. A hét költő: Imrul Kaisz, Tarafa, Zuhair, Labid, Antara, Hárith ibn Hilliza és Amr ibn Kulthum volt.
Később még néhány pogánykori költőt egyenrangúnak tartottak a kiváló "hét"-tel: Nábigha ad-Dhubjánit, Abíd al-Abraszt, Alkama ibn Abadat at-Tamímit, Tacabbata Sarrant és Fanfarát.
E költők valamennyien ékesszavú megörökítői voltak az arabság mostoha életmódjának, a korgó gyomor, a törzsi torzsalkodás keserveinek, a vitézi élet, s a szerelem örömeinek, bánatának. Legtöbbjük - nincstelen ember lévén - támogatásra szorult, s ezért verseikből nem hiányzik a jellegzetesen keleti panegirizmus sem. Ha aztán pártfogóik kegyét elvesztették, igen sokszor nemcsak jólétükkel, de életükkel is fizettek érte.

TARAFA IBN AL-ABD

A Perzsa-öböl menti termékeny síkság: Bahrain szülötte volt a VI. században. Mint sok költőtársa, atyai örökségét vidám mulatozásban eltékozolta, és ezért rokonsága kitagadta és elkergette. Mint földönfutó, de szabad ember, maró gúnydalokat költött. Érdes nyelvétől féltek az emberek. A törzse és a Taghlib törzs között kitört háborúban részt vett. Családja ezért ismét befogadta, de a javíthatatlan korhely újra elitta a törzstől kapott segítséget. Ekkor fivére kegyelemből nyájának pásztorává tette. Költeményei ezalatt már országos hírt szereztek. Tarafa a hírai fejedelemhez utazott, aki szívélyesen fogadta és Mutalammisszal (Tarafa nagybátyjával) együtt megbízta a trónörökös nevelésével. De a jólét és udvari élet sem volt képes éles nyelvét megfékezni, és lépten-nyomon gúnyos sorokat szavalt az emberek fülébe. A hírai fejedelem: Amr ibn Hind és családja sem menekült meg szatíráitól. Egy ízben, amikor a fejedelem húgával ült szemben, a lány szépségétől elbűvölten felkiáltott: "Nézd oh, hogy visszatért im hozzám / Ragyogó ékességében a szép gazellám / Ha nem ülne közöttünk a király / Ajkát ajkamhoz szorítanám."
A király éktelen haragra lobbant ez arcátlanságra, régebbi gúnyverseinek pohara ím betelt. A költőnek és nagybátyjának, Mutalammisznak levelet adott át, és azzal őket Bahrain kormányzójához menesztette. Amikor Híra határát elhagyták, Mutalammisz gyanút fogott, és feltépte a lepecsételt levelet. Mivel egyik költő sem tudott olvasni, egy hírai keresztény fiút kértek fel az olvasásra. A levélben az a parancs állt, hogy a kormányzó a levél átadóját temettesse el élve. Mutalammisz nem folytatta útját, de Tarifa nem merte a királyi levelet felbontani, és átadta a kormányzónak, aki a parancs értelmében azonnal kivégeztette. Így pusztult el a tehetséges költő huszonhat éves korában.
Arab írástudók kiemelik szenvedélyes és érzéki líráját és a teve legtökéletesebb leírását.

AMR IBN KULTHUM

Az arab puszta mostohasága kemény vitézek szülője volt. Nem féltek a kérlelhetetlen haláltól, ha azzal becsületüket kellett megváltani. Semmire sem voltak oly féltékenyek, mint saját maguk és törzsük becsületére. Jaj volt annak, aki más törzs tevéjének tőgyét nyíllal átfúrta, mert legelőjére tévedt, jaj volt annak, aki szavát egy fogadásban be nem tartotta. Évtizedes háborúk ritkították meg a küzdő törzsek állományát. A halálra szánt vitézek lenyírták hajukat, hogy asszonyaik saját sebesültjeiket megismerjék, és vízzel enyhítsék szomjukat, míg a hosszúfürtű ellenség elesettjeit bunkóval agyonverték. Még a gyermekeket sem kímélték. Ily módon dühöngött a háború negyven évig a Bakr és Taghlib törzs között, míg a hírai fejedelem mindkét törzsből túszokat fogatott abból a célból, hogy a békebontó törzs túszait kivégezteti. Megbeszélésre egy forráshoz hívta őket, a forrás a Bakr törzs területére esett. Ezek távol tartották a Taghlib törzsbelieket a víztől, olyannyira, hogy a taghlibiak szomjan haltak. Halálukért vérdíj járt, és a taghlibiak új háborúval fenyegetőztek, ha vérdíjat meg nem kapják. Amr ibn Hind hírai fejedelem, apja példáját követve közvetített közöttük. A Taghlib törzs vezére, Amr ibn Kulthum, és a Bakr törzsé Hárith ibn Hilliza - mindkettő költő volt -, megjelentek a fejedelem előtt. Így e költői diplomata-tevékenység folytán ismét helyreállt a béke.

HÁRITH IBN HILLIZA

A "Felfüggesztettek" gyűjteményének e költőjét Hammád talán azért vette fel az "ékes láncba", hogy a maga Bakr törzsbeli dicsőségének a Taghlibi törzzsel szemben áldozzon. A két törzs háborús viaskodása és költői versengése visszatükrözi azt a feszültséget, ami akkor a bizánci és szaszánida birodalmak között fennállt.

Az arab puszta életében nemcsak a politikai ellentétek súrlódtak, hanem az emberi előítéletek is megtették a maguk káros hatását. Némely törzs, az éhhaláltól, és leányainak törvénytelen elcsábításától félve, csecsemőkorban a homokba temette gyermekeit. A primitív törzsi öntudatot sértette, hogy rabszolgák, kiket vettek-adtak, beházasodjanak a nemes arab családokba. Hát még ha az a rabszolga nem is ellenséges, megvert törzsből hurcoltatott el, hanem afrikai néger volt, akinek anyját szép, arányos idomai miatt arab úr szerette meg, és ő fiat szült neki! Ilyen fekete rabszolganőtől született a "Felfüggesztettek" egy másik nagy képviselője: Antara ibn Saddád.

ANTARA IBN SADDÁD

Bőre fekete volt, mint az ébenfa, és gőgje éppen olyan kemény. A törzsben állandóan gúnyolták, de ő hatalmas termetére és izomerejére hivatkozva, bátran visszaverte a gúnyt. Régi arab szokás, hogy a serdülő férfi házasulási jogot tart unokahúgára. Arabul a menyasszonyjelöltet unokahúgnak (bintcammi-nak) nevezik, ha vérségi kapcsolat nem is áll fenn. A fekete óriás halálosan beleszeretett a fehér bőrű Ablába, de a család kinevette a kérőt, akit apja rabszolgaként a tevék legeltetésére használt.
Egy alkalommal ellenséges törzs tört apja tevéire és elhajtotta azokat. A férfiak fegyvert ragadtak, és a tolvajok után iramodtak.
- Ránts kardot, Antara - kiáltott apja -, és üsd-vágd a rablókat!
- A rabszolga nem harcol, az csak a tevéket feji - válaszolta mérgesen a sértett fekete.
- Támadj - szólt rá ismét az apa -, szabad vagy!
Antara nekiiramodott, és levágta a tolvajokat. Büszkén kiáltott fel:
"Bizony én az Absz törzs legjobb fia vagyok / Egyfelől, és másik felemet kiegészíti kardom! / Ha megtorpan a csapat és habozik / Találok egy nemeslelkű nagybácsit!"
Mint szabad ember és mint Abla boldog férje, vitézül harcolt évekig. Vitézségét és bátorságát nem unta meg dicsekvéstől terhes kaszidákban megénekelni. Magas korban, ütközetben esett el, de alakja legendássá nőtt a késői századokban, és regősök száján regénnyé fejlődött, amelyet a középkorban estéli szórakozásként végtelen hosszúságban, az unalom határán túl meséltek és utána leírtak. Az úgynevezett Antar-regény a keresztes háborúk idején alakult ki, de a régi beduin életet szinte korszerű hűségben örökítette meg.

ZUHAIR IBN ABI SZULMA

a szemlélődő leírás költője. Kaszidáiban nem az öndicsekvés fellengzőssége nyilvánul meg, hanem a béke szelleme, amit talán keresztény társaitól örökölt. Míg a többi beduin költő rendesen rögtönözve verseit (irtidzsál), "lábra állva" szavalt, mintha a költőben lakozó sátán ingerelte volna lelkületét, addig Zuhair hónapokig csiszolgatta sorait, s csak aztán adta át szavalóinak, akik azt könyv nélkül megtanulták. Hosszúra nyúlt életében, állítólag, még felkereste Mohamedet, aki félt a költő tehetségétől. Zuhair fia, Kacb örökölte apja költői hajlamát, és gúnyverset írt a próféta ellen. De mikor meglátta, "annyira megragadta annak lenyűgöző arculata", hogy a gúnyversből dicsének fakadt, ami századokon át mintaképe maradt későbbi költőknek.

LABID IBN KABICA

a "Felfüggesztettek" legifjabb képviselője. Ha pusztai leírásában hű is maradt beduin jellegéhez, verseit áthatja a vallásos érzület. Sokan kereszténynek hitték.

Bizonyos, hogy a VI. század vége felé a kereszténység maradandó nyomot hagyott számos beduin törzs lelkületén, s ha egyes törzsek keresztények is voltak, életmódjukban nem különböztek barbár pogány hitű társaiktól. A zsidó és keresztény hit szórványos elterjedése előkészítette az utat Mohamed tanához, amit ő izzó képzeletével arab nemzeti vallássá kovácsolt.
A "Felfüggesztettek" gyűjteményében szereplő hét költőnél nem volt kevésbé tehetséges néhány más pogány kori bárd sem. Ezek is szabad szájú, harcos beduinok voltak. Képzeletüket a puszta szülte, és a forró homok égető szele ihlette. Regényes alakjukat számos legenda őrizte meg.

TA'ABBATA SARRÁN

Thábit ibn Dzsarir al-Fahmi marcona legény volt. Jegy alkalommal vadul körülnézve osont ki sátrából, hatalmas kést szorongatva hóna alatt, és nem lehetett tudni, gaztettre készül vagy vérbosszút akar végrehajtani. Anyja meglátta, és ijedten kiáltott fel: Ta'abbata Sarrán (A gonoszság rejtőzik hóna alatt) - mert félt, hogy ismét gyilkolni készül. Ettől fogva ez maradt költői neve. Híressé vált a vérbosszú szentségére alkotott kaszidájával, melynek hangja és tartalma teljesen pogány. Még Goethét is megragadta a költemény emelkedett irálya, és "West-Östlicher-Diwan"-jában latin fordítás alapján utánköltötte.
A költőnek, mint minden törzséből kitagadott szabad legénynek, keserves élete volt. Bárki a vérbosszú jogán megölhette mindaddig, míg törzse a vérdíjat ki nem fizette. Ta'abbata Sarrán azonban kifogott üldözőin. - A strucc az arab puszta állata. Több neve van az arab költészetben, és mivel futtában tojik, szép, nagy tojását Teriké-nek (elhagyottnak) is hívják. A költő összegyűjtött számtalan strucctojást, ezeket kiürítette, majd vízzel töltötte meg, és a sivatag járhatatlan homokjába rejtette. Ott a nap sem érte, és a víz frissen maradt meg hosszú ideig. Amikor az üldözők már nyomára jöttek a bitang költőnek, ez a végeláthatatlan, víz nélküli homoktengerbe futott el, ahová senki sem merte követni. - Úgy is elpusztul szomjan - gondolták, és nyugodtan visszatértek. Ő azonban elrejtett strucctojásainak tárházából szomját, éhségét csillapítva, néhány nap múlva váratlanul ismét felbukkant. Csak évek múlva, törzsi harcokban lelte halálát.

A puszta költői mellett a panegirizmus fejlettebb, állandóbb formájaként a letelepedett arabok fejedelmi udvarában is felhangzott a vers. Szíriában a ghaszani, Hírában a keresztény Mundhir fejedelmek ápolták a költészetet, és gazdagon megjutalmazták a hozzájuk bevetődő vándordalnokokat. Ez megfelelt a régi arab költészet formai szerkezetének, amely a dicsénekekben alkotott kiválót.

NÁBIGHA AD-DHUBJÁNI

néven szerepel az arab költészetben Zijád ibn Mucavija, mert nábighá-nak nevezik az arabok azt az alkotót, akit nem a múzsa csókja avat halhatatlanná, hanem szorgos munka árán jut a dicsőség magaslatára. Udvari költő lett, és Híra fejedelme, Nucmán Abu Káhusz, kegyeibe fogadta. Éveken át élvezte az udvari napsugár melegét. Az arab puszta fiát azonban elragadta a költő hév, amellyel a fejedelem Mutadzsarrida (Az elkülönített) nevű feleségének bájait festette oly érzéki színekkel, hogy felkeltette a féltékeny férj haragját. A fejedelem a költőt elkergette palotájából. A költő most a vetélytárshoz, a ghaszani Amr ibn Hárithhoz menekült, és verseiben azt dicsőítette. De szíve Hírába vonzotta vissza, és bocsánatkérő költeményeket menesztett volt védnökéhez. Ez nemsokára megenyhült iránta, és visszafogadta kegyeibe.
Vallásos embernek hirdette magát, és költeményeiben valóban lépten-nyomon felbukkannak keresztény elemek.

Hozzá hasonló vándordalnok volt Majmún ibn Kaisz akit rossz szeme miatt Acsa (a vaksi) melléknévvel illetnek,

ACSA KAISZ

keresztül-kasul járta Arábiát, lanttal kezében dicsérte azokat, akik adományokkal halmozták el. Gúnyos nyelvétől annyira féltek, hogy kevesen merték követeléseit megtagadni. Ő sem volt mentes keresztény hatástól, hiszen szoros barátságot tartott fenn a dél-arábiai Nadzsrán püspökével, és vígan szürcsölte a hírai keresztény ibádiak borát. Erkölcsisége azonban mindvégig pogány maradt.

Arábia régi költészetében nagy szerepet játszottak a zsidó és keresztény költők. A zsidók közül a nemességéről és hűségéről híres Szamaual várúr-költő, a keresztények közül a hírai Ádi ibn Zaid emelkedik ki. A férfi költők mellett a pogány arab nők is kivették részüket az irodalmi alkotásból. Verseik tartalma nem a szerelem volt, hanem a halál feletti fájdalom hördül fel belőlük. Az elesett hősökről szívettépő elégiákat költöttek.
Csak néhány szóval említhetjük Abd ibn al-Abrasz, Alkama ibn Abadat, Dhu'l-Iszba al-Adváni és Al-Afváh al-Audi költőket, s mint a kialvó gyertya utolsó lángja, úgy lobban fel Sanfara megrázó kaszidája.

SANFARA

Mint szabad legény a pusztákon kóborolt, nem az udvarokat kereste fel. Gyerekkorában idegen törzs rabolta el, és mire felnőtt, és tudatára ébredt sorsának, bosszút forralt a tolvaj törzs ellen. Megesküdött, hogy száz embert vág le közülük. Vad viaskodásban - a hagyomány szerint - kilencvennyolcat a másvilágra küldött, amikor lesből rárohantak és foglyul ejtették. Jobb kezét a verekedésben lekaszabolták, ekkor baljába fogta, és mellbe szúrta ellenfelét. Így elérte a kilencvenkilencediket. De ekkor már őt is agyonverték. Ahogy koponyája fehér lett a tűző napon, egyik ellensége arra haladván, megrúgta lábával. A koponya kiálló csontszilánkja megsebezte lábát, ami gennyesedni kezdett, és megmérgezte vérét. Így telt be a száz!
Irodalmi erénye az "l" rímbetűre végző kaszidája, mely hű képe a puszta pogány kori életének.

II. A KORÁN

Nyugaton a feudális állam kezdetei, Keleten a despotizmus, s az ennek megfelelő, a törzsi szervezetnél fejlettebb termelési viszonyok között élő népek élnek már a VI. században, Mohamed felléptekor. A monoteizmus és az egyeduralkodó köré szervezett állam, valamint az ezzel járó gazdasági és politikai előnyök lángeszű felismerése tette Mohamedet, a sokfelé megfordult vándorkereskedőt népének prófétájává, s lényegében az első arab állam megalapítójává.
A kor parancsait felismervén, a kornak megfelelő - vallási - mezben (és hittel) kezdte hirdetni igéit. A mekkai koreisita törzs kereskedői megrémültek tanításától, amely szerint a pogányság babona, és a mekkai fekete kő és szertartása istenkáromlás. Féltették gazdasági előnyeiket, amelyek a pogány hittel megtámasztott, meglevő társadalmi rendszerből fakadtak. Mohamed azonban nem tágított. A széthúzó és ezért az erősebbekkel szemben védtelen, eddigi renddel ellentétben a törzsek megbékélését, s a pogánysággal szemben az egyistenhit fejlettebb világnézetét hirdette. Költői magaslatokra emelkedve, mint a ráolvasók félelmetes varázslata, úgy sújtott le a pogányokra intelme és fenyegetése. Írni-olvasni nem tudott, akár elődei, a költők, de neki nem voltak szavalói. Nyelve a költők által elfogadott és a koreisita törzshöz közelálló nyelv volt, amelynek végleges kialakulását és elismerését Korán-jával érte el. "Olvasmány"-nak (Korán) nevezett gyűjteménye magában foglalja összes inspirációit, és a közhit szerint a legmagasztosabb alkotás, amit arab nyelven bír az emberiség. Tartalma változatos. Drámai kifakadások, költői ihlet, természetleírás, hasonlatok, bölcsességek, útmutatás az emberi élet számára, törvények és elbeszélések egymást követik és váltják fel.
Mohamedet a koreisiták több sikertelen megegyezési kísérlet után végül is a Medinába való menekülésre kényszerítették. Itt-tartózkodása alatt tana érlelődött és gazdagodott. Míg mekkai tartózkodása alatt könyörtelenül üldözte a pogány szertartásokat, amelyek a mekkai kábához kapcsolták az arabokat, és az általa szervezett ima irányául Jeruzsálemet szabta meg, Medinában felismerte a nemzeti érzés erejét, amely primitív törzsi öntudat formájában eddig egymással szemben élt az arabságban, és igyekezett "egy irányba" fordítani az arabokat. Még a rítusban is: az ima irányát Jeruzsálemből áttette Mekkába. Elismerte a kábában levő fekete kő szentségét, és bevezette vallásába a zarándoklat pogány szertartását. Így tette egységesen arabbá vallását. Forradalmi alkotás volt, nemzetté forrasztó tett, mely sok, fejlettebb etikai elemmel gazdagította az arabság emberi együttélésének törvényeit: a törzsi gőg elítélése és letörése, az emberek közötti teljes egyenlőség hirdetése, tekintet nélkül, hogy kik voltak őseik, gazdagok-e vagy szegények. Vallását iszlám-nak, Isten akaratában és törvényeiben való megnyugvásnak nevezte, és testvéri szeretetre kötelezte mindazokat, akik e törvényt elismerik.
A Korán rövidebb rímes prózában tartott fejezetei (szúra = réteg) költői alkotások, és túlnyomóan Mekkában születtek és így korábbiak a medinai hosszú szúráknál. De amikor Mohamed halála után összegyűjtötték és leírták azokat, keleti szokás szerint, a hosszú fejezeteket előbbre, a rövidebbeket a gyűjtemény végére tették. Legelől áll a Miatyánkhoz hasonló mély és költői rövid fejezet, a "Megnyitó" (Fátiha), amely a hívő mindennapi ötsörös imájában és minden ihletett alkalomban hitet és megnyugvást nyújt.
A Koránban 114 fejezet van. Valójában éppúgy összefoglalja a híveiből álló társadalom köz- és magánjogi, erkölcsi és világnézeti tételeit, mint általában a monoteista vallásoknak - különösen keletkezésük szakaszában - hasonló szent szövegei. Az arab néprétegek gyermekei lényegében ma is belőle ismerik meg az arab nyelv szabályait és szókincsét. A Koránból merítették a moszlim tudósok a jogot, és belőle meríti a beteg gyógyulása reményét, a haldokló bátorságát a túlvilági vizsgára. Mivel az iszlám az állati és emberi alakok ábrázolását megtiltotta, az arab művészet most már a Korán köré sűrítette a rajz, a festés, a faragás, építészet és zene ihletét. Lelkesen díszítették szent könyvük sorait, hogy lassanként a szöveg inkább beszélő képnek látszott, mint holt betűsornak. Hatása mind a mai napig óriási. A ramadháni böjthónapban elejétől végéig elolvassák kifejlődött zenei hanghordozással, amely révületbe ejt még idegeneket is. S a Koránnal képviselt új társadalmi forma - a jellegzetes, rablóháborúkon épülő keleti papi fejedelemség - az arabságot kijuttatta elzárt sivatagjaiból és egy időre világhódító hatalommá növelte. Kitűnően képzett katonáik a Koránverssoraival ajkukon harcoltak és döntöttek meg birodalmakat, melyekbe később - alapvetően retrográd szerepük ellenére is - elvitték az arab kultúra és orvostudomány kincseit, valamint a szigorú rendiséggel szemben a maguk lazább, bizonyos fokig egalitariánus felfogását az emberekről.
A Korán hatása az arab költészetet is új motívumokkal termékenyítette meg. Új fogalmak és szavak váltak ismeretessé és mentek át a közhasználatba, mint az ima, a hit, a túlvilág, az ínségadó, a vallásháború stb. Eleinte a maradibb költők, akik a pogány kor eszméit képviselték, és törzsi kapcsolataikat védték, hevesen támadták Mohamedet, aki ezért a Korán huszonhatodik fejezetében a pokolba kívánta őket.
"A költők, kiket tévelygők követnek, / Nem látod-e, mint kóborolnak révetegen a völgyekben / Azt beszélik, amit nem tesznek, kivéve, akik / Alláhra gondolnak és jót cselekszenek."
Eme kivételes költőkhöz tartozott Haszan ibn Thábit, aki a próféta védelmére kelt gúnyolódó ellenségeivel szemben. Költeményeit az utódok ezért nagy becsben tartották, habár több tárgyilagos bírálója észrevette, hogy számos verssora nem tőle származik.
Mohamed tanának elterjedésével az arab költészet eleinte mintha nem jutott volna lélegzethez. A sikerekben tobzódó hódító háborúkban itt is hallgattak a múzsák, s csak a pusztai költők - az új rend politikai ellenfelei - a pogány kor eszméihez ragaszkodván, írtak éles, ellenzéki költeményeket. A mekkai koreisitáknak nem voltak azelőtt költőik. Most, hogy Mohameddel már csak a költészet mezején szállhattak szembe, a koreisiták Abdulláh ibn Zubair Zirár ibn al-Khattáb és Amr ibn al-Ász költőkbe vetették reményüket. Amikor ezek is behódoltak az új vallásnak, költői hangjuk elnémult.
Átmeneti korszak következett, amelyben a régi eszmények az újakhoz simultak, azokkal összeolvadtak, de nyomaik nem tűntek el véglegesen. Több kiváló költő élete átnyúlt a pogány korból az iszlám hódításai korába, és ezek költeményeikben az áthasonulást tükrözik. Ezekhez tartozik a pogány Zuhair ibn Ali Szulma fia:

KACB IBN ZUHAIR,

aki nehéz szívvel tapasztalta, hogyan csatlakoznak Mohamedhez az arabok. Féltette a régi, megszokott társadalmi rendet, amelyet az iszlám megbontott. Amikor saját fivére is az iszlám táborába lépett, hatásos verset költött ellene, amelyben a prófétát sem kímélte. A haragra gerjedt próféta szabad prédának nyilvánította a költőt, aki törzsről törzsre vándorolva kereste igazát. A törzsbeli arabok közül sokan, akik az iszlám hódításában saját érdeküket látták megvalósulva, ridegen fogadták a vándor költőt, akinek élete immár nem volt biztonságban. Szépen kicirkalmazott, s természetesen a próféta tekintélye köré szőtt történet szól arról, hogy később a költő - valójában kényszerítő körülmények nyomása alatt - végül is behódolt Mohamednek. Kacb áttért az iszlámra, és "Elment Szucad, és szívem ma szerelemtől ittas" kezdetű kaszidája mintaképévé vált számos későbbi moszlim költőnek.

AL-HUTAIÁ-nak

(a törpének) nevezték nyomorék termete miatt a próféta korában élt Dzsarval-t, az arab puszta jellegzetes alakját. Gunyoros ember volt, aki törzsről törzsre vándorolva jutalomért költött dicsénekeket és szemérmetlen gúnydalokat, amelyekben saját magát sem kímélte. Túlélte Mohamedet és utódjait, a kalifákat gúnyolta, amíg Omar kalifa börtönbe nem vetette. 678-ban halt meg. Aszmáci tudós irodalomtörténész (megh. 830 körül) azt írja róla, hogy ha nem okozott volna annyi kárt zabolátlan nyelvével, és ha nem tagadta volna meg az iszlámot, a legkiválóbb költők egyikének lehetne tartani az átmeneti korban. (Al-Mukhadram)

AL-KHANSZA ASSZONY

A szenvedélyes arab költői hangnak teljesen más képviselője Tumádhir asszony, aki Al-Khansza (a fitos orrú, avagy vadtehén) néven vált híressé. Ifjúkorában kezdett verseket szavalni. Amikor fivérét, Mucaviját egy rajtaütésben megölték, gyászverset költött róla. Másik fivére, Szakhr folytatta a martalóc háborút (Ghazv) és az Aszad törzstől gazdag zsákmányt rabolt. Azok utána eredtek, és egyikük lándzsával megdöfte. Sokáig kínlódott sebével, amíg végül belehalt. A nővér fájdalmában szívettépő sirámokban fejezte ki gyászát, amelyek az utókorra a fájdalom és bánat mintaképéül maradtak. Áttért az iszlámra, és eljutott Medinába a próféta elé, aki nagy tisztelettel fogadta.

III. AZ OMÁJJÁDOK KORA

Mohamed Medinában mint próféta és világi államfő uralkodott. Mekkát vallása központi szent városává avatta, és maga is elzarándokolt a fekete kő tiszteletére.
Halála (632) után utódjait (kalifa = utód) választották meg helyére, ami még törzsi hagyomány volt az arabságnál. Azonban a hatalomból részt kívánó arab törzsfők - most már maguk is Alláh küldöttei gyanánt fellépve - versengeni kezdtek a kalifátusért. Ismét fellángolt hát a harc Arábia pusztáin, és az első kalifák csak véres csaták nyomán tudták uralmukat megőrizni. Elsősorban természetesen a vér szerinti utódlás jogán léptek fel e kalifajelöltek: Mohamed unokaöccse és veje, Ali ibn Abu Tálib köré csoportosultak azok, kiket, mint "híveket", "siitáknak" hívnak, a szabadválasztók táborával szemben. Ez az ellentét változatlanul fennáll a mai napig.
A VII. században, az első kalifa, Abu Bakr alatt törtek rá az arabok az iszlám jelszavával először a szomszédos hatalmas perzsa és bizánci birodalomra, és rövid idő alatt azok jól felszerelt és kiképzett hadseregeit megverték, és területük legnagyobb részét elfoglalták. A gyengén felszerelt arabság bámulatos győzelmét csak azzal magyarázhatjuk, hogy a szomszédos birodalmak kormányai a pusztai arabok hadjáratát régebbiekhez hasonló martalóc betöréseknek minősítették, és azt nem vették komolyan. Viszont az új államiságba szervezett éhes, s a paradicsomi gyönyörökkel kecsegtetett beduinok, a gazdag zsákmány reményében halálmegvetéssel rohantak rá a termékeny területekre és sikerült is elfoglalniuk azokat. Néhány évszám beszél erről leghívebben: 634-ben elesik Szíria, 642-ben a szaszánida birodalom omlik össze, utána az arabok a termékeny Nílus völgyébe hatolnak, elfoglalják Egyiptomot, és 711-ben Észak-Afrikán keresztül átlépnek Spanyolországba.
A kalifák helytartókat (cámil) neveztek ki a meghódított tartományokba, maguk Medinában maradtak, és onnan kormányoztak. A hirtelen hatalmasra kiterjedt birodalom kézben tartásához azonban elégtelennek bizonyult a nyugathoz képest mégiscsak fejletlenebb társadalmi-állami bázison épült kalifátus. Alival, a negyedik kalifával szembehelyezkedett szíriai helytartója, Mucavija, és az uralom kettéoszlott. Ali híveinek egy része elhagyta őt, mert elítélte, hogy győzelmes csata után tárgyalásba bocsátkozott. Ezek a "disszidensek" (kháridzsi), túlzó puritánok, állandó szabad választást követeltek maguknak, és századokon át veszélyeztették a köznyugalmat.
Mucavija Szíriában a siiták és kháridzsiták leverése után királyságot létesített a maga családja számára, amelyet Omájja nevű őse után omájjádá-nak ismer a történelem. Uralkodóik székhelye a világ egyik legrégibb városa, Damaszkusz lett. Itt állt a Szent Jánosról elnevezett óriási templom, és itt élt a keresztények számos tudósa, Janus Damascenus, Sophronius, Andreas Cretensis és Sergius családja. A keresztény környezet mély hatást gyakorolt a moszlimokra. Eleinte a keresztény templomot közösen használták, elválasztva a két vallásterületet. A keresztényeket, mint kinyilatkoztatott vallás híveit, nem kényszerítették az áttérésre, hiszen ez az államkincstárra káros lett volna, mert míg a moszlimok csak a két és fél százalék ínségadót fizették, addig a keresztényeknek a földadót (kharádzs) és türelmi adót (dzsizíja) is kellett fizetniük.
A hódításokból eredő jövedelem oly nagyra nőtt, hogy az ínségadóra nem is nagyon volt szükség. Tobzódó pompa, féktelen kicsapongás támadt az araboknál is a rablott kincs nyomán. Damaszkusz a VIII. század első éveiben 120 000 lakost számlált. Vízbő kertek és paloták sora ékesítette utcáit. Az omájjáda királyok, mint a moszlim arabság vezérei (Amir al-Mu' mínin) a pénteki imán fehér díszköntösben jelentek meg, fejükön ékköves süveget hordtak, ujjaikat pecsétgyűrű díszítette, és kezükben kormánypálcát tartottak.
A bizánci hatás az építkezésben és a társadalmi szokásokban is döntően befolyásolta a pusztai arabokból urakká terebélyesedett moszlimok életét. Hiába volt az iszlám szigorú bortilalma, a szíriai szőlő nedve részegségre csábította a jámbor moszlimokat. Magában a szent városban is, ott, ahol Mohamed dörgedelmes fenyegetései a túlvilág büntetésével ijesztették egy félszázaddal azelőtt a pogányokat, most lenge erkölcsű táncosnők és szabadszájú költők próbálták a paradicsomi életet a földön megvalósítani. A jólét következményei természetesen a szellemi életben is érezhetőkké váltak. A palotákban az estéli dőzsölés után meghallgatták a költőket, a kalifák, perzsa szokás szerint, függöny mögül.
A költészet hangjában, szellemében a puszta nomádjainak gőgje helyett most a világhódító arabság gőgje tükröződött, s kultúrájában is csak lassan engedett a környezetében élő fejlettebb társadalmak hatásának. A pusztai arab nagy birodalmában perzsa és bizánci pénzt használt, és a számszék munkáját idegenek vezették részben perzsa, részben görög nyelven, míg Abdul Malik (692) át nem tért az arab pénz verésére. A görög tudomány lassan beszivárgott a mecsetiskolákba, és a kezdetleges arab tudomány a kutatás terére lépett. Megreformálták az arab írást, amely a VIII. század elejéig elhanyagolta a magán- és mássalhangzók pontos megkülönböztetését. A szír betűkhöz hasonlóan pontokkal különböztették meg a mássalhangzókat. De még így is nehezen lehetett a Korán klasszikussá merevedett nyelvét helyesen megérteni. A reform után magyarázatok váltak szükségessé a Koránhoz, melynek során a szent könyv számos ellentmondása került napvilágra. Az emberek a mecsetiskolákban nemcsak írni-olvasni, hanem koruk jelenségein gondolkodni is megtanultak. A korai iszlámban így keletkezett több ellentétes irány a konzervatív és ellenzéki írástudók között.
Ebben a még kialakulóban levő új társadalmi életben lappangott tovább, mint hamu alatti parázs az arab törzsek egymással szembeni féltékenysége. Mindennek szószólói a költők voltak. Dicsénekek, gúnydalok, szerelmi líra tovább éltek az iszlám köntöse alatt az arab irodalomban éppen úgy, mint régen a törzsek sátraiban. Hiába lettek az arabok a világ meghódítói, termelőmódjuk nem lépett oly gyökeresen előre, hogy nagy részük meg ne maradt volna beduinnak. Ezt tükrözi költészetük is e korban.
A költők az omájjáda-korszakban (661-751) nem a városi életet éneklik meg, hanem a pogány kori kaszidákat utánozzák. Legtöbbje éppen olyan zabolátlan volt, mint pogány kori elődje. De a népköltészet most hivatalossá vált, és számos verset, amelynek mását a későbbi "Ezeregyéjszaká"-ban találjuk, Dzsamíl-nak tulajdonítanak. Már ekkor felbukkan a szerelmi líra, elkülönödve a kaszida szokásos bevezető soraitól (tasbib), mint önálló költemény. Madzsnun, az éji manóktól megszállott őrült szerelmes olthatatlan vágya az éjszínű Lejla iránt állandó tárgya az arab, perzsa és török költészetnek.
A kor jellegzetes költői: Al-Akhtal, Farazdak és Dzsarír voltak. Míg Dzsamíl és a többi népies szerelmes lantos nem volt katona, Al-Akhtal, Farazdak és Dzsarír harcos költő. Mezopotámia volt szülőföldjük, és a hódító hadjáratok távoli országokba szólították őket. Farazdak és Dzsarír vetélytársak voltak, és éveken át gúnydalokat költöttek egymás ellen, amelyeknek durva hangját enyhíti arab nyelvük gazdagsága. Jellemző az arab nép költői hajlamára, hogy a marcona katonák a táborban fogadtak, melyik a kiválóbb kettőjük közül. Ezt a vitát még párviadalban sem tudták eldönteni, bár századokkal később Hamadáni makámái-ban (rímelő prózai elbeszélés) is szerepel.

AL-AKHTAL

keresztény volt, és Abdul Malik királyi tízezer dirhemet (egy dirhem kb. egy aranykorona, egy dínár tíz dirhem, mindkét szó bizánci eredetű. Dirhem = drachma, dínár = denarius) ígért neki, ha áttér az iszlámra. Ő elfogadta a pénzt, de élete végéig keresztény maradt. Kereszténysége inkább szabad életében, mint vallásosságában nyilvánult meg. Gátlás nélkül vedelte a bort, de néha templomba is járt. Egyszer felbuzdulásában a damaszkuszi templomban megfogadta, hogy nem folytatja istenkáromló, a nők erkölcsiségét sértő verselését. Más alkalommal, amikor püspököt pillantott meg az utcán, viselős feleségének szólt: "Fuss utána, és érintsd meg ruháját!" Az asszony a püspök után sietett, de csak köntöse szélét érinthette, mire búsan fordult férjéhez. Az így vigasztalta feleségét: "Sohase bánd, hiszen ő és szamara farka közt nincs különbség!" Ilyen könnyen ült a vallás a nyakán.
Az omájjáda kalifa elnézte Akhtal különcködéseit. Az udvarban nem törődtek ilyesmivel, csak a költészetet értékelték. De a kegyes moszlimok felháborodtak, amikor látták, hogyan lép be Akhtal bejelentés nélkül a királyhoz, Abdul Malikhoz, selyemruhában, nyakán aranykereszttel, és ugyanakkor dús szakállán borcseppek csurogtak végig.
Az omájjádok alatt egyébként a költők szolgáltatták a napi sajtót is. Minden pártnak voltak díjazott költői, és ezek klikkeket alkottak, amelyek versenyeztek egymással, nagyrészt az uralom árnyékában való sütkérezés és az azzal járó anyagi jólét érdekében. Abdul Malik király Akhtalt végigvezette Damaszkusz utcáin, mialatt egyik védence hangosan hirdette kilétét: "Ez az arabok legkiválóbb költője, az igazhívők urának költője!"
A Bakr törzs döntőbírónak hívta meg Akhtalt, oly nagyra nőtt a tekintélye. Pedig költekező, kicsapongó életet élt Damaszkuszban! Szíve azonban a beduin sátrakhoz vonzotta... Gyakran a pusztába vonult, ahol többször megnősült és elvált, és törzse összezördüléseiben tettleg részt vett. Úgy élt, mint pogánykori elődei. Barátja

FARAZDAK

a dicsének, a gúnydal és a szerelmi vers műfajaiban királynak tartotta magát. A Tamím törzshöz tartozott, Baszrában született 640 körül. Nagyatyja híres volt bőkezűségéről: pénzért megváltotta szegény emberek leányait, kiket a homokba akartak eltemetni. Ő maga zabolátlan martalóc volt, és csak Alihoz maradt hű. Alit dicsőítő versei miatt Hisám király börtönbe vetette.
Ifjúkorában kiüldözték Baszrából, mert a város egyik előkelő családját kigúnyolta. Erre Medinába menekült, de itt is szembekerült a közfelfogással. Innen is kiüldözték tehát. Unokanővérét, Navart elcsábította vőlegényétől, és nőül vette. De nem fértek meg egymással, ezért a nő szűrét kitette, és a híres Baszrai Haszan tudós jelenlétében elváltnak jelentette ki magát. Tettét rögtön megbánta, és a következő verset szavalta:
"Megbánást érzek, akárcsak Kuthair (aki eltörte íját) / Hogy elválasztottam Navart / Ő volt Édenkertem, amit elvesztettem / Mint Ádám, amikor megszegte Isten tilalmát. /Olyan vagyok mint ki saját szemét tolja ki / És sötéten borul rá a fénylő nap sugára."

DZSARÍR

Méltó ellenfele a költészetben Dzsarír, aki ugyancsak a Tamím törzs fia volt. Haddzsádzs ibn Júszuf, Kúfa kormányzója, a jeles iskolamester és szigorú rendcsináló, udvari költőjévé avatta. Kötelességszerűen annyira feldicsérte a kormányzót, hogy felkeltette a király féltékenységét. Nagy baj származott volna ebből, de Dzsarír addig erőlködött, amíg a király színe elé kerülhetett. Ott aztán elszavalta dicsénekét, amelyben ezek a túlburjánzó sorok szerepelnek:
"Nem te vagy-e a legkiválóbbja azoknak, kik tevén nyargalnak? / És bőkezűbb, mint bárki a földtekén?"
A kalifa felegyenesedett trónján és felkiáltott: "Így dicsérjenek engem, vagy pedig csend legyen!"
Dzsarír olyan maró gúnyverseket írt, hogy rettegtek tőle az emberek. Sokan meg azzal büszkélkedtek, hogy tollára vette őket. Sőt a vak Bassár ibn Burd, a későbbi abbaszida kor gúnyos írója azt vallotta, hogy ifjúkorában szembeszállt gúnydalában Dzsarírral, de az tudomást sem vett róla - "ha válaszra méltatta volna versét, ő vált volna a világ leghíresebb költőjévé".
E kor többi költői mellett, akiknek verseit fordításban közöljük, a legérdekesebb és a kor ledér életére legjellemzőbb:

OMAR IBN ABI RABICA

Családja a mekkai koreisiták leggazdagabbjai és legtekintélyesebbjei közé tartozott. Karavánkereskedők voltak, és Medinában is volt házuk. Költőnk ott született, és a kegyes környezet kacagó gúnyt csalt ki lantjából. Délceg termetét és csinos arcát megszerették a nők, és szívesen vették udvarlását, amelyet elragadó költemények formájába öntött. A legelőkelőbb hölgyeket tisztelte meg hódolatával, és vagy azokat látogatta meg otthonukban, vagy azok keresték fel őt pompás házában, és ott hallgatták ékes, realisztikus, forró szerelemtől átfűtött, könnyed verseit.
A zarándoklati időben mekkai házában tartózkodott, mert akkor a moszlim világ minden részéből sereglettek a nők az ájtatosságra. Legtöbbjét elbűvölte heves hangú, de őszinte szívből jövő kaszidáival. De a jámborokat megbotránkoztatták szerelmi versei. "Az ő verse - mondták - a legnagyobb bűn Alláh ellen." Így szóltak, de olyan pajzán báj tükröződött vissza költészetében, hogy sok tudós titokban kívülről tanulta meg verseit.

A költészet mellett az omájjáda-korban a próza is virágzásnak indult, de ennek legnagyobb része elpusztult. A tudományos könyvek mellett az irodalomban ugyanaz a világi hang uralkodott, mint a költészetben. Leginkább a történeti irodalom után érdeklődtek a damaszkuszi udvarban. A történeti elbeszélések leginkább a dél-arab legendákra szorítkoztak, amelyeket a későbbi krónikaírók meggondolás nélkül bevettek műveikbe. Divatos volt az iszlám hódításának leírása (Magházi) tele túlburjánzó dicsekvéssel.
Az omájjáda uralom gazdasági alapja a meghódított területek kiaknázása s részben rabszolga-munkával való megműveltetése volt. A nem mohamedánok adója Észak-Indiából, Perzsiából, Afrikából és Spanyolországból biztosította a kizsákmányoló réteg kiváltságos helyzetét.

IV. AZ ABBASZIDÁK KORA

Az omájjáda birodalom lakosságának sokrétűsége, a termelés fejlettségi fokának különbözősége és ennek ideológiai vetületei magában hordták bukásának csíráját. Uralkodóik - a dolog természeténél fogva - nem akarták meghallani az alattuk élő sokrétű és elégedetlenségtől izzó népelemek jajszavát. Ali párthívei, Mohamed családjának másik ága, Abbász leszármazottjai, a maguk uralma számára igyekeztek kihasználni az idegen, meghódított alattvalók: perzsák, szírek, görögök, turkok elégedetlenségét.
A különböző trónkövetelők mellé szervezett toborzás álruhában történt: kereskedők estéli beszélgetésekben hivatkoztak arra, hogy a fejedelem isteni eredetre vezetheti vissza hivatását, mint a régi perzsa uralkodók, akik égi leszármazást tulajdonítottak családjuknak.
Ali hívei, a siiták szintén a próféta családjára hivatkoztak trónigényeik érvényesítésére, és így a két mozgalom egymással vállvetve erősítette a széthúzást. Ehhez járult még az osztályharc, amely a rabszolgák és a kisemmizett idegenek lázadásában nyilvánult meg. A szaszánida perzsa birodalomban hiába irtották ki Mazdak (megh. 527) híveit, aki vallási köntösben hirdette kezdetleges vallási alapon álló kommunisztikus tanait, az eszme tovább élt, és alapot szolgáltatott minden ellenzéki mozgalomnak az arab-moszlim uralom alatt is.
Az abbaszida földalatti mozgalom 747-ben nyílt lázadássá nőtt, amikor Abu Muszlim Marv városa mellett kibontotta az abbaszidák fekete zászlóját, és elindult Damaszkusz ellen. Az omájjádok a lázadókkal szemben a törzsi arabokra, eddigi legfőbb híveikre számítottak, akik eddig a legtöbb részt kapták a rablott kincsből. Ám akárcsak egy századdal azelőtt a bizánci és perzsa birodalom urai, ők is lebecsülték a veszélyt, elhomályosította előttük az eddig élvezett hatalom s a helyi vetélkedés. Az omájjáda hatalom kártyavárként omlott össze. Abu'l-Abbasz, győzelmesen vonult be Kúfába, a mecsetben magát Asz-Szaffáhnak (a vérontónak) nevezte, és elfogadta híveitől a kalifai méltóságot.
Az omájjádok családját kardélre hányták, az elhunyt kalifák sírjait feltúrták, és a csontokat szerteszórták. Csak egyetlen omájjáda, Abdurrahman menekült meg a vérfürdőből, aki Egyiptomon és Észak-Afrikán át bolyongva elérte Spanyolországot, és az ottani arabok által kalifának ismertetett el. Ő alapította a kordovai kalifátust, és tovább folytatta, sőt felvirágoztatta az európai arab uralmat és kultúrát, amely századokon át előbb egységesen, azután részekre töredezve, 1492-ig fennállt. Így vált ketté a moszlim birodalom: keleti és nyugati kalifátusra.
A fordulat társadalmilag jelentős változást hozott létre. A termékeny folyóközben most már a szemestermények erőteljesebb termesztésével s az öntözéssel feudális-rabszolgatartó nagybirtokrendszer fejlődött ki. Az arab állameszme helyébe a moszlim állami gondolat lépett. Az őrségváltás rohamosan megváltoztatta a társadalom képét. Míg az omájjádok Damaszkuszban székeltek, az abbaszidák a perzsa határ melletti Bagdadot szemelték ki birodalmuk központjává, amelyet faluból várfallal körülkerített hatalmas fővárossá fejlesztettek.
Az arabság elvesztette katonai felsőbbségét, és egy század múltán török származású népelemek váltak a fegyveres erő támaszaivá. Az arab elem minden téren háttérbe szorult, és a perzsák nyomultak előtérbe. Hiszen az ő érdemük volt az uralom megszerzése. Tömegesen tértek át az iszlámra, és az arabnak idegen, új elemekkel gazdagították a moszlim kultúrát. Régebbi despotikus rendszerben élvén, a demokrata, büszke, szabadságszerető arabsággal szemben a megalázkodó, a keleti kényuraságot tűrő perzsa szellem vált uralkodó légkörré. De minden politikai és kulturális gyökeres változás felett, megrendíthetetlen szilárdságban megmaradt és virágzott az arab nyelv. Még azok az idegenek is, akik fellázadtak az arab uralom ellen, és végül az alól fel is szabadultak, megtanulták és magukévá tették az arab nyelvet - olyannyira, hogy az abbaszidák korának kezdetétől fogva hosszú századokon át az arab irodalom eladdig el nem ért tökélyre és gazdagságra jutott.
Politikai tekintetben a felszabadulás feletti öröm rövid ideig tartott. Az új uralkodók természetesen éppoly zsarnoki módon kormányoztak, mint a régiek, hisz uralmuk társadalmi bázisai lényegében azonosak voltak. Szövetségeseik csalódtak tehát, köztük is leginkább a siiták, akiket könyörtelenül üldöztek. Magát az abbaszida-mozgalom vezérét, Abu Muszlimot, aki az ügy érdekében saját bevallása szerint százezer embert kivégeztetett - amikor a kormány gyanúsnak találta -, megölték.
De a termékeny terület gazdagsága és a tengeri utak szabadsága olyan jólétet teremtett az abbaszidák birodalmában, hogy minden politikai zűrzavar ellenére az arab kultúra elérte aranykorát. A szellemi és természettudományok jórészt perzsák által arab nyelvre írt művekben átmentették és továbbfejlesztették az ókor eredményeit. Az ipar, a kereskedelem és a technika egymást segítve megteremtette a középkor legfejlettebb civilizációját, amelynek központjai keleten Bagdad, majd később a szíriai és egyiptomi városok, nyugaton a spanyolországi arab kalifátus városai voltak. A kémia, algebra, geometria, földrajz, csillagászat, orvostudomány, a bőrcserzés, üvegipar, a fegyvergyártás, a szövészet, a cukoripar, az ékszerkészítés, selyem- és lenszövés, aranyművesség, illatszerpárolás oly magas fokra emelkedett, hogy mindeme tudásanyag számos műszava mai közhasználatban is arab eredetű.
Szellemi téren az iskolák a legalacsonyabbtól a legmagasabb fokig a mecsetekben képviselték a tudást, amelyet a prófétának tulajdonított mondás szerint "mindenütt keresni kell, még ha Kína határán van is". A középkori európai egyetemek az arab mecsetiskolák mintájára jöttek létre, ahol minden tudományt tanítanak (dzsámica, azaz universitas), ahol tanszabadság uralkodott, és a szerzői jogot védelem alá helyezték. A kínaiaktól eltanult papírgyártás tökéletessé és olcsóvá tette a könyveket, amelyeket tízezer számra írtak minden tudományágazatban, és százezren olvastak, amikor még Európában csak a papok voltak írástudók.
A tudomány mellett a szépirodalom - akár próza, akár költészet volt formája - szórakoztatta és bűvölte el az olvasókat. A költők ebben a korszakban is elöljártak a versenyben. Óriási fordítói tevékenység ismertette meg az arabságot a hindu, perzsa, görög, egyiptomi irodalom termékeivel, és annak szellemét az iszlám köntösébe öltöztetve, halhatatlan műveket alkotott az emberiségnek. Mindezek arab nyelven váltak ismeretessé a középkor tanult embere számára.
A költészetben külön műfajjá emelkedett a szerelmi dal, a dicsének, a leírás, a gúny-, a bordal, a vadászat leírása, és számos idegen, teljesen megarabosodott szóval gazdagította a nyelvet. Mivel az iskolázás magas fokra emelkedett, az olvasók száma hihetetlenül megnövekedett. A nyelv a nagy tömegek ízléséhez idomult, s ha egyes írók fitogtatták is a régi költészetből merített nyelvi tudásukat, az új tartalom szépsége lassan felülkerekedett a pusztai szók hangzatos képein. A kúfai és baszrai nyelvtudósok megalkották a retorikát, és a költők kénytelenek voltak annak szabályait elismerni. Már nem szavaltak rögtözönve, mint ahogy azt a pogánykor költőinek "démona" (sajtán) sugalmazta, hanem csiszolták verssoraikat, és a művészet elfogadott ízlése szerint alkottak. A költők verseiben visszatükröződnek a kor szellemi harcai. A szabad arabok felszabadított rabszolgái mint védencek (maula) rokonsági kapcsolatban maradtak velük. Ezek az idegenek azonban magukat egyenrangúaknak, sőt az események igazolásaként különbeknek tartották a szabad araboknál. Harc - valójában osztályharc - lobbant fel az áttért és befogadott idegenek és az arabok között, és a küzdő felek vígan gyártottak javukra, illetve kárukra, hamis hagyományokat.
A Korán 49. szúrájának 13. sora szerint Allah az embereket egyforma népeknek és törzseknek (sucub) teremtette. Sőt egy hagyomány szerint a próféta kijelentette, hogy aki arabul beszél, az arab. Ez adta a sucúbi mozgalom jelszavát. A nem arabok műveltebbek voltak, és inkább hajlottak az idegen tanok gyors befogadására. Ezek az "igazhitű iszlámtól" idegen tanok a szabad gondolkozást, sőt az "égi szózat" bírálatát segítették elő, és szakadással fenyegették az állam hivatalos vallását. Az abbaszida kalifák tűzzel-vassal szembeszálltak a rombolóknak (zindik) minősített újítókkal.
Ezeknek a változatos társadalmi ellentéteknek - anyagi jólétben élők egyfelől, szegénységben sínylődők osztálya másfelől; az uralmon levő világnézet képviselői egyfelől, a szellemi szabadság bajnokai másfelől - légkörében virágzott a költészet. Ebben a társadalmi légkörben élt és alkotott

BASSÁR IBN BURD

Baszrában született az omájjádok uralmának utolsó éveiben. Családja perzsa származású, de ő maga arab ember védence. Apja, Burd, téglavető, fivérei mészárosok voltak. Bassár egyik fia ruhafehérítő lett.
Baszra az élénk szellemi mozgalmak városa volt. A tenger felől hűvös, éltető szellő fújdogált, és a mecsetekben, de a magánházakban is arról tanakodtak, vajon a Korán őseredeti-e, és így Alláh mellett egy másik őserő is működött, avagy teremtették azt? Vajon Alláh szép mellékneveivel összeegyeztethető-e, hogy a predesztináció elvén ártatlan, tehetetlen embereket a pokolba juttasson? Ezeket az óhitű írástudóktól elkülönített tanakodókat "elkülönödők"-nek (muctazila) bélyegezték. Bassár is ezekhez tartozott. Amikor az abbaszidák uralomra jutottak, a baszrabeliek duzzogva fogadták a változást, sőt fel is keltek az új urak ellen. Bassár sem fogadta örömmel a változást. Gyűlöletének szárnyat adott rendkívüli költői tehetsége, amit arra használt, hogy az emberek gyengéit gúnyversekben ostorozza.
A tudós Aszmáci (megh. 830) Bassár alakjáról azt írta, hogy "zömök testű volt, himlőhelyes arcán dülledt szemhéjak domborodtak ki, amelyeket vörös bőr fedett". Valóban nem volt éppen kellemes arcúnak mondható. A költészetből igyekezett megélni, mint megannyi társa. Eleinte a lázadókat dicsérte, azután az abbaszida kalifa kegyét akarta megnyerni, és előző kaszidái sorait eszerint változtatta. Nehezen bocsátottak meg neki siita hajlamai miatt. De voltak egyéb vétkei is. Perzsa eredete arra ösztökélte, hogy azok társaságát keresse, akik hittek a lélekvándorlásban és a tűz mindenható erejében. Mindez kimerítette a halálbüntetéssel járó főeretnekség (zandaka) fogalmát. Ha be is került végül a kalifa udvarába, gúnyos természetét nem tagadta meg; mérges nyelve miatt ellenségei beárulták, és a kalifa parancsára halálra korbácsolták (783).
Bassár költészete átmenet a beduin tájleírás és ősi szólásmódok, valamint az omájjáda kori és az új, szabadabb irány között. Nem volt pusztai utánzó, amikor a Baszrában tanult beduin szavakat illesztette verssoraiba, hanem saját érzése sugallta a régies kifejezéseket. Gúnydalaiban is eredeti gondolatokat vetett papírra. Hatása maradandó volt, és ma is értékelik.

ABU NUVÁSZ

Néhány évvel ezelőtt egy arab költő életének ezredik évfordulójára számos cikk és könyv jelent meg. Neves arab rajzolók képzeletükből megörökítették e költő képét: turbánja alól hosszú hajfonatok hullnak vállára, szeméből hamiskás mosoly villan ki, és hegyes szakálla gunyoros vonást kölcsönöz tojásdad arcának. Ez a költő Ibn Háni Abu Nuvász, a szerelem, a bordal, a vadászat és a többi életöröm pajzán lantosa. Tréfás, szemtelen, ledér, vakmerő, hazudozó, és egyike a világirodalom legnagyobb lírai költőinek. Alacsony származású - valószínűleg perzsa eredetű volt, de időről időre más és más származást tulajdonított magának, ahogyan a változó ízlés megkívánta. Dél-arabnak is kiadta magát, és így ragadt rá az Abu Nuvász név, a régi zsidó himjari király, Dhú Nuvász mintájára. Más vélemény szerint gyerekkora óta viselt hosszú hajfürtjeiről kapta a "fonatok atyja" nevet. Hol perzsa, hol arab eredettel dicsekedett. Ahvázban, a perzsiai Khuzisztán tartomány fővárosában született a VIII. század közepén. Apja a közhit szerint Damaszkuszban élt, és Marván omájjáda kalifa seregével került Ahvázba, de amikor fia kétéves lett, Baszrában telepedett le. Ebben a virágzó városban a gyermek kulturáltabb levegőt szívhatott magába. Szokás szerint mecsetiskolába küldték, hogy megtanulja a Koránt. Amikor már írni-olvasni tudott, szegény szülei kenyérkeresetre illatszerészhez adták be inasnak, ahol tömjénfát faragcsált. Ekkor felkeltette egy baszrai költő, a hírhedt himpellér Valiba figyelmét, aki tanítani kezdte, és rávette, hogy hagyja ott Baszrát és a fafaragást cserélje fel a rímfaragás nemesebb mesterségével, Kúfában.
Ez a két város vetélkedett egymással akkor az irodalom és nyelvtudomány terén. Kúfában alaposan elsajátította a nyelv finomságait, amelyeket még gazdagított a pusztai beduinok szólásmódjaival. Hiába! A régi költészet eredetisége századokon át fogva tartotta az elméket, és aki tökéletesen meg akart tanulni arabul, annak nem a kozmopolita városok palotáiban, hanem a kecskeszőr-sátrak alatt kellett tanyáznia. Abu Nuvász ezrével tanulta kívülről a régi kaszidákat.
Felcseperedve, pénzért írt költeményeiből, dicsénekeiből, gúnydalaiból igyekezett megélni. Rövid idő alatt oly híressé vált, hogy háttérbe szorította bagdadi udvar költőit. Maga Harún ar-Rasíd jóízűen kacagott versein. Kocsmák és útszéli csapszékek mámorító italai elfelejtették a hívőkkel, hogy Mohamed józan, erkölcsös életre tanította őket. Abu Nuvász is iszákos, kicsapongó életet folytatott, és versei is a szerelem és a bor dicsőségét zengték. Féktelen természete sok ellenséget szerzett neki, akik gyakran megverték. A kalifa többször börtönbe vetette, és halálbüntetéssel fenyegette. De mindez nem hatott. Illetlen tárgyú versekkel ostorozta ellenfeleit, amiért viszont sok tisztelője akadt. Harún ar-Rasíd kora a tobzódás kora volt, és Bagdadban a vidám életörömöket hajszoló arab-perzsa keverék társadalom felkarolta a zabolátlan szájú költőt. Túlélte Harúnt, de élete végén, amikor a vénség megtörte, megbánást színlelt és imígy nyöszörgött:
"Az ördög megbetegedett, és szeretett volna szerzetes lenni."
Népszerűsége miatt sok verset tulajdonítottak neki, melyeket valójában mások írtak. Maga nem írta le összes verseit, és csak halála után harminc évvel gyűjtötték azokat össze. Költeményeit - a dicsénekek kivételével - könnyed, szinte a népnyelvhez közel álló nyelven írta. Nyoma sincs a pedantériának és bombasztnak. Iskolát teremtett, és hívei, a "ledérek" (ahl al-khalácat) megbotránkoztatták a kegyes és álszenteskedő klerikális elemeket. Egyik gúnydala, amit előkelő perzsa család ellen írt, úgy felbőszítette a sértetteket, hogy bérencekkel agyba-főbe verették. Sebeibe halt bele 810-ben.
Arab írók bizonyos szégyenérzettel igyekeznek magyarázni a bagdadi udvar és gazdag csatlósainak ledér életét, amelynek egyik vetülete az Abu Nuvász-féle irodalom. Ezzel szembeállítják a vallási körök kegyességét, és ennek bizonyítására idézik

ABU'L-ATÁHIA

költő műveit. Eredeti neve: Abu Iszhák Iszmáil ibn al-Kászim. Kúfában nevelkedett és Máhdi, majd Harún udvarában élt. Itt gazdag ellátásban részesült, és évi ötvenezer dirhem járadékot húzott más ajándékokon kívül. Bagdadban beleszeretett a kalifa Utba nevű rableányába, de a leány nem törődött a hozzá intézett szerelmi versekkel, és nem viszonozta érzelmeit. A költőt annyira elkeserítette az a visszautasítás, hogy darócruhát öltött, abbahagyta a szerelmi versek írását, és az elmúlás, a halál hangját szólaltatta meg költeményeiben. Ennek a költészetnek is mély visszhangja lett Bagdad életében. A fény és árnyék együtt jár. Versei bármennyire vallásos színezetűek is, nem klerikálisok, nem teljesen óhitűek, s ezért sokan szabadgondolkodónak tartották, aki a tételes vallás helyett az erkölcs törvényeinek hódolt. Lehet, hogy titokban manicheus volt, mert Abu'l-Atáhia soraiban gyakran szerepel a jó és rossz szembeállítása. Mélabús hang, az elesettekért való aggódás csendül ki verseiből, és irálya magasrendű költőisége mellett oly egyszerű, hogy a nép könnyen ajkára vehette, és e tekintetben egyedül áll az arab irodalomban.

A legenda szürke ködén át világít felénk századok múltán Harún kalifa alakja, akit az utókor Rasid (az igazságos) melléknévvel tisztelt meg. Éjjel keveset aludt, ehelyett vezére és bakója kíséretében titokban besurrant Bagdad szűk utcáiba, szegények házaiba, hogy előbb álruhában, azután mint kalifa szolgáltasson igazságot az elnyomottnak, az üldözöttnek. Fejedelmi szórakozás lehet álruhában a szegény nép nyomorán segíteni, de Harúnnak más szórakozása is volt. Amikor besúgták, hogy a perzsák magukhoz ragadják az uralmat, a befolyást és a mérhetetlen vagyont, és ebben elöl jár a Barmaki család, amelynek tagjai tanácsadói, hűséges segítőtársai voltak, könyörtelenül kiirtotta őket. Ez a tett nem a virrasztó, jótevő fejedelem rózsás színében tünteti fel Harúnt, hanem a véres kezű zsarnokot állítja elénk, aki haragjában legbensőbb barátját sem kíméli, vagyis a - zsenialitásában is tipikus - keleti despotát.
Így az abbaszidák történelmén is vörös fonálként húzódik végig a vérontás. Kardélre hányták az omájjáda családot, majd később a fiú apját, a fivér fivérét gyilkoltatta le az uralom birtokáért. Harún halála után családi gyilkosságok sorozata rendítette meg a kalifátust. Az arabok már nem voltak megbízható testőrök, és a közép-ázsiai török nincstelenekből állították össze a palotaőrséget és a rendőrséget. Ezek nemcsak a népet félemlítették meg zsarolásaikkal, hanem magukat a kalifákat is megfosztották uralmuktól, másokat trónra ültettek, azután megkínoztak és megöltek. A bagdadi kalifa árnyuralkodóvá süllyedt, és a tartományokban becsvágyó kalandorok saját uralmukat alapították meg, eltűrvén a kalifa üres címét. Az egyéni lázadás mellett lappangott, majd véresen kitört az elnyomott rabszolgák lázadása, az osztályharc, vallási színezetben a siita jellegű karmáti kommunizmusban, amelynek híveit évtizedes harcokban tudták csak leverni.
Az udvar a török gárdától való félelmében már régen elhagyta volt Bagdadot, és székhelyét Szamarrába tette át. De itt sem voltak a kalifák biztonságban. A török testőrség három vezért uralt: Atamist, Vaszifot és Bighát. Az állam jövedelme ezek kezébe folyt be, és Musztacin kalifa mindössze csekély járadékot kapott anyjától - aki egy követ fújt a törökkel. A nagy jövedelem felett a törökök végül összevesztek, Vaszif és Bighá megölték Atamist. Musztacin ijedten hagyta el Szamarrát, és visszatért Bagdadba. A török gárda erre kiszabadította börtönéből a meggyilkolt Mutavakkil kalifa fiát, Muctazzot, és kikiáltották kalifának, míg öccsét Muajjádot trónörökösnek fogadták el. Így a kalifátus két csoportra szakadt: Musztacin Bagdadban, Muctazz Szamarrában gyűjtött sereget a harcra. Muctazzot a törökök támogatták és Musztacin azzal a feltétellel, hogy életben hagyják, lemondott a trónról. De mégis megölték őt. Muctazz, az új kalifa pedig öccsét, a trónörököst ölette meg. Hiába volt az óvakodás, Muctazz sem kerülte el sorsát. A török gárda elhatározta, hogy megfosztja trónjától, mert nem volt hajlandó magasabb zsoldot fizetni. Betörtek lakába, lábánál fogva kiráncigálták a kapuhoz, és tűkkel szurkálták testét. Inge véres foszlányokban lógott le válláról. A telhetetlen törökök a napra ültették, ahol a tüzes forróság elől emelgette lábait. Erre az egyik pribék megpofozta. Hiába védekezett kezével. Kénytelenül kijelentette, hogy lemond a trónról. De ez sem volt elég. Átadták egy kínzómesternek, aki megtagadta tőle az ételt és italt három napon át. Azután kivakoltak egy föld alatti üreget, beletuszkolták és rázárták az ajtót (868).
Muhtadi követte a trónon. Igazságosan akart uralkodni, és igyekezett letörni a török testőrség hatalmát. Kiüríttette Szamarrát az énekesnők, ledér táncosnők és rableányok hadától, bezáratta a mulatóhelyeket és csapszékeket. Ez azonban felkeltette a törökök haragját, ellene fordultak, és elkergették a palotából. Futtában karddal kezében segítségért kiáltott: "Óh moszlimok, én vagyok a kalifa, harcoljatok értem!" Senki sem válaszolt. Ekkor a börtönhöz sietett, és kiengedte a rabokat, hogy azok fogadják védelmükbe. Ezek elszöktek. A törökök Muhtadit elfogták és megölték. Ilyen mélyre süllyedt a kalifák tekintélye! Ameddig uralmon voltak, kicsapongásaik ellenére palotáikba seregítették a tudósokat és költőket, és azok dicsőségüket zengték. Siralmas sorsukról elszórt adatok tanúskodnak, de a költemények megmaradtak.
Mindeme vérzivataros környezetben a szorgalmas nép újból és újból át tudta menteni munkája gyümölcsét. És míg a felszínen bugyborékolt a becsvágy, a gyilkosság, a mélyben a termőföld, az ipar és kereskedelem a dolgozó nép verejtékéből értékeket teremtett. Nagy kereskedői, s rablott, harácsolt vagyonok gyűltek össze, és ha egy gazdag embert valamelyik önkényes kormányzó irigységből megöletett, hogy kirabolhassa, mások tovább gazdagodtak. Mai nagyvilági városok élete tobzódott Bagdadban, tele bűnnel, kapzsisággal, ledér életörömökkel. De az árnyék mellett fénysáv is húzódott: a szellemi gyönyörök, a tudomány és irodalom gazdag termékei.
A IX. század több nagy arab tudóst és költőt ajándékozott az emberiségnek. Az arab költészet nagy gyűjtője, Buhturi és Abu Tammám, a leírás művésze Ibn Rúmi, az arab eposz megteremtője és irodalomtörténész Ibn Muctazz, azután a lírai költő Muszlim ibn al-Valid mellett a szerényebb csillagok: Dicbil al-Khuzái, Ali ibn al-Dzsahm, Al-Huszain ibn ad-Dhahhák éltek és alkottak ebben a korszakban.

BUHTURI

arab törzs ivadéka a kalifa udvarában talált méltánylást. Szeme előtt játszódtak le a palota véres eseményei. Mikor Mutavakkil kalifát fia, Muntaszir a török testőrökkel megölette, jelen volt a gyilkosságnál, és maga is megsebesült. Tanúja volt később, hogyan gyilkolták meg mérgezett tőrrel Muntaszirt magát is.
Buhturi dicsőítette Mutavakkilt, azonkívül szerelmi lírát és gúnyverseket is írt. Hatalmas dívánja mellett megörökítette nevét az a gyűjtemény, amit idősebb kortársa, Abu Tammám, az ő buzdítására állított össze. E gyűjtemény első költeményének tartalma után a "Hamásza" (hősiesség) címet kapta. Buhturit az arab irodalmárok nagy költőnek tartják, habár akadnak nála eredetibb alkotók is. Feltűnő, hogy vaskos dívánjában egy sorral sem utal kora rettenetes, vérrel itatott állapotaira. Maga is vígan felkereste a csapszékeket, és pajzán lányok táncában lelte örömét.
Az adományok keresésére vándorútra indult költők egyike,

ABU TAMMÁM

állítólag szintén törzsarab volt. Mivel hiába igyekezett Bagdadban, a kalifa udvarában tartós sikerre szert tenni, Khoraszánban Abdulláh Táhir kormányzó kegyéért esedezett. Khoraszánból visszatérve, útját egy hetekig tartó hóvihar szakította meg a perzsiai Hamadánban. Vendéglátó barátjának palotájában óriási könyvgyűjteményre bukkant, és idejét e könyvtár anyagának leírásával és tartalmi osztályozásával töltötte. Ekként mentette át a régi és korabeli arab költészet remekeit, amit "Hamásza" (hősiesség) címmel könyv alakban közkinccsé tett.

IBN RÚMI

Bagdad nagyvilági életének magányos alakja. Ali ibn Abbász ibn Dzsuraidzs családjának görög származása után Ibn Rúmi ("a görög fia") néven lett híres. Borúlátó, babonás ember volt, aki gúnyolta a szakállas, turbános embereket, és irtózott minden testi fogyatékosságtól. Hiába igyekezett a palota kegyeibe jutni, ez nem sikerült. Elkeseredésében maró szatírákat írt, de kiválót alkotott a leírásban is. Hasonlatai élesek, vizuálisak és megkapók. Középső fiának halálára írt elégiája az arab költészeti irodalom remeke. Gúnyverseinek áldozata lett, mert irigyei méreggel ölték meg.

IBN MUCTAZZ

A fejedelmi palota szülöttje és neveltje volt Abu'l-Abbász ibn al-Muctazz, annak a Muctazz kalifának fia, akit a török gárda Musztacin kalifa ellenlábasaként a trónra emelt és később oly borzalmas módon meggyilkolt. A fiatal herceg a palotában tanúja volt annak, hogy az uralkodók miként estek az emberi kapzsiság áldozatául. Ezért idejét tanulással, írással, költészettel töltötte. Távol tartotta magát a politikától. Lírai költeményei hasonlítanak Abu Nuvász irányához, és ő is írt szerelmi verseket ifjakhoz. De fő érdeme, hogy metrikus formában epikus költeményt írt Muctadid kalifa életéről és tetteiről, és ezzel az arab irodalomban e ritka műfajt művészi tökélyre emelte. Mint költő, régi versek gyűjtésével és azok kritikai méltatásával megalkotta az irodalomtörténet iskolakönyvét.
Az események mégis kizavarták elefántcsonttornyából. Muktafi kalifa halála után az özvegy a palota asszonynépével és az eunuchok segítségével csalárd módon a tizenhárom éves Muhtadirt emelte a trónra, hogy kiskorúsága alatt ez a szövetkezet birtokolhassa a jövedelmet. Az ellenpárt most Ibn Muctazzhoz fordult, és hosszas rábeszéléssel rávette, hogy vállalja a kalifátust. 908-ban Murtadi néven kikiáltották uralkodónak. De az özvegy nem nyugodott. A török gárdát ráuszította az egynapos kalifára, aki egyik bizalmas ékszerészéhez menekült. Itt felfedezték, elfogták, és egy eunuchnak adták át, aki megfojtotta.

Véres és borzalmas volt az abbaszida uralom szereplőinek élete, tele regényes fordulatokkal, szenvedéssel, amiben a költők is kivették részüket. Az arabok állandó határvillongásokban álltak a bizánciakkal, és egy ilyen végvári háborúban foglyul esett az aleppói kiskirály unokaöccse, Abu Firász al-Hamadáni.

ABU FIRÁSZ

A bizánciak Konstantinápolyba hurcolták, és börtönbe vetették a vitéz költőt, aki fogságából írta a nagybátyjának siralmas leveleit. Kiszabadulása után Homsz város uralmát akarta magához ragadni, de az ezért folyó harcban elesett. Költeményeinek elégikus hangja megkapó.

A bagdadi kalifátus nemcsak a török testőrség és a fejedelmi család tagjainak fondorlatairól, de a birodalmat részekre bomlasztó helyi kormányzók önkényuralmától is halálos sebet kapott. Spanyolországban az omájjádok uralkodtak, Marokkóban Ali leszármazottja, Idrísz 785-ben siita uralmat alapított, és szembehelyezkedett az omájjádokkal és abbaszidákkal. 800-ban az Aghlab családja Kairuánban önállósította magát, és Egyiptomig terjesztette ki területét. De emellett még számtalan részfejedelemség bontotta meg a látszólagos egységet. Khoraszanban, 872-ben rézművestől származó trónkövetelő, Jakúb ibn Laith - a "rézműves" - a szaffarida dinasztiát alapította, amely harminc éven át egész Perzsiára kiterjesztette hatalmát, míg egy másik kalandor ki nem szorította. Ez az új dinasztia a szamanida volt. Eredeti telephelyük az Oxus folyón túl volt. Érdekes, hogy török nemzetiségük ellenére annyira elperzsásodtak, hogy a nép körében tovább élő perzsa nyelvű irodalmat ők ápolták. Az ő uralkodásuk idejében élt és működött a vak Rúdagi, aki századok hallgatása után ismét perzsául szólaltatta meg a költészetet.
Nyugat-Perzsiát a buvajhidák vették birtokba. 945-ben bevonultak Bagdadba, és átvették a hatalmat. E család majdnem egy századon át uralkodott Irak és Perzsia fölött. Legkiválóbb tagja Adhud ud-Daula (a birodalom jobb karja) Sirázban székelt. Bagdadban hatalmas kórházat építtetett, amely sokáig az orvostudomány fellegvárának számított. Egy sereg kiváló író és tudós tolongott a buvajhidák udvaraiban is.
A buvajhidákkal egy időben három más család jutott uralomra: a hamdanidák Szíriában, a siita fátimidák Egyiptomban és a ghaznavidák Afganisztánban.
Szíria arabjai nemes származásra tekintettek vissza. Magukat a Taghlib törzs fiainak vallották, akikhez több híres költő, közöttük Amr ibn Kulthúm is tartozott. Muktafi kalifa 905-ben Abdulláh Hamdánt nevezte ki Moszul kormányzójává és ennek egyik fia, Szaif ud-Daula 944-ben elfoglalta Aleppót, és egész Szíriát jogara alá hajtotta. Dinasztiáját hamdáni néven tette híressé. Állandóan harcban állott a bizánciakkal, és bár több győzelmes csatát vívott, mégis két malomkő - északról Bizánc, délről az egyiptomi siita fátimidák támadásai - között őrlődvén a dinasztia 1003-ban elvesztette uralmát.
A hamdanidák érdeme, hogy a hanyatló arab nemzeti szellemet az előretörő perzsa nemzeti öntudat ellen ismét erőre segítették. Ennek a megújuló arab öntudatnak legkiválóbb költői képviselője Abu Tajjib al-Mutanabbi volt.

MUTANABBI

Kúfában született 915-ben, ahol atyja vízhordó volt. Ifjúkorát beduinok között töltötte, ahol magába szívta a puszta érdes eredeti nyelvét. Azután Damaszkuszban megtanulta az irodalmi nyelv finomságait. Nyugtalan természete arra ösztökélte, hogy prófétának adja ki magát. Sokakat el is bűvölt ékesszólásával, és követték. Ekkor nyerte a "Mutanabbi" (prófétáskodó) melléknevet. Kezdeti sikere után Homszban rajtavesztett, mert az ottani helytartó börtönbe vetette. Itt felocsúdott, megtért, és kiszabadulása után vándordalnoknak csapott fel, dicsénekeket szavalva mindenkinek aki fizetett. Sorsa Aleppóba is eljuttatta, a tudósokat és költőket pártfogoló Szaif-ud-aula fejedelemhez. Kilenc évig nagy becsben állt a fejedelem udvarában, akinek dicsőségét zengte. Együtt mulatott és harcolt vele. Egy ízben átnyújtotta legújabb ódáját, amelynek első sorai mind parancsoló módban íródtak:
"Bocsáss meg, ajándékozz, szállj lóra, adj birtokot, emelj fel, vigasztalj, kárpótolj, toldd meg, nevess, légy jókedvű, közelíts, kegyeskedj, örvendeztess, jutalmazz!"
Az aleppói hamdáni fejedelmet annyira elragadtatta a forma tökélye, amelyre csak az arab nyelv volt képes, hogy észre sem vette a szemtelen tolakodást, ami ebben a tizennégy imperatívuszban foglaltatott, és mindegyiket teljesítette. Mutanabbi az arab dicsőség és nemzeti büszkeség költője. A közelmúltban az arabság évezredforduló ünnepségekben ismét ünnepelte, mert a feltörő nacionalizmus igehirdetőjét látta benne.
Élete tele volt regényes eseményekkel. Gőgje miatt el kellett hagynia Aleppót, hiszen ő volt az egyetlen költő, aki megkövetelte, hogy ülve szavaljon a fejedelem előtt. Ellenfelei, különösen a híres nyelvtudós Khalavajhi, elhidegítették az udvartól. Ekkor kincsekkel megrakodva Egyiptomba vonult, hogy a néger Káfúr rész fejedelem kegyét megnyerje, és ezáltal birtokot szerezzen. De reményében csalódott, ezért néhány dicsőítő költemény után gúny tárgyává tette a négert, és Bagdad felé vette útját. Túláradó gőgjében azonban nem volt hajlandó az ottani kormányzóról dicséneket költeni, mire az a helyi költőket uszította rá. Gúnydalaik elől a buvajhida fejedelemhez rándult át a perzsiai Sirázba. De ott sem volt sokáig maradása, és elhatározta, hogy visszatér Bagdadba. Útja az Aszad törzs területén vezetett át, amelynek egyik tagja Mutanabbi gúnyverse miatt halálos ellensége lett. Ez kifürkészte menete irányát, és embereivel rátört Mutanabbi kíséretére.
- "A pokolba ezzel a szakállal, az erényes nők bemocskolójával!" - kiáltással kardot rántott. Mutanabbi fia és szolgái bátran védekeztek. De a túlerő legyőzte őket. Ekkor Mutanabbi leszállt öszvéréről, és egy bokorban keresett menedéket. Haragosa ott rátalált, és rárivallt: "Te vagy az, aki mondta:
"Az éj és a lovak és a sivatag ismernek engem, / De a kard is, a vendég, a papiros és a toll!" -, és most gyáván elbújsz?"
Erre a kihívásra gőgösen kiállt a párviadalra, amelyben megölték. Egész élete a büszkeség és az alkotás lázában folyt le lovagi haláláig.

Át kell futnunk a kisebb, habár tehetséges költők tejútján, hogy figyelmünket a legnagyobbak ragadhassák meg. Hiszen - mint az eddigiekből is láthattuk - az arab költők és tudósok is korukat fejezik ki lángeszű alkotásaikkal. Minden társadalmi hatás bélyeget nyom műveikre. A politikai anarchia, a nép nyomora és a társadalmi bomlás mind kiolvasható belőlük. A tárgyalt korban az önkény okozta szenvedés sok embert a borúlátás és a misztika örvényébe sodort. A misztika akkor virágzott leginkább, amikor a közállapotok a legsötétebbek voltak.
A pesszimizmus legnagyobb arab költője:

ABU'L-ALA AL-MACARRI

Macarrában született, Aleppótól délre, a damaszkuszi karavánút mentén fekvő faluban. Kiskorában a fekete himlő elrabolta szemevilágát. Ifjúkorában Aleppóba ment dicsének-dalnoknak, de nem fogadott el adományt. Később Bagdadba rándult az akkori világ gazdasági és szellemi központjába, ahol a mecsetekben és gazdag emberek házaiban tudósok és írók gyülekeztek, vitatkoztak, alkottak. Ebben a nagy forgalomban a szellemi kincsek kicserélődtek: zsidók, keresztények, zoroasztriánusok, szábai csillagjósok, manicheusok, szúfi misztikusok, buddhisták, materialista racionalisták egymásnak adták át világnézetüket. Ez a nemzetközi szellemi társaság megragadta a falusi környezethez szokott vak költőt. A vallási és filozófiai eszmék, amiket itt hallott, gyökeret vertek lelkében, és azokat, természetének megfelelően, új összeállításban kristályosította ki.
Anyja betegsége visszaszólította falujába, Macarrába. Itteni tapasztalatai és az ezek nyomán kelt érzelmek a vak költőt elidegenítették a külvilágtól és befelé fordulásra késztették. Még egyszerűbb életre határozta el magát, s leszokott a húsevésről. A hinduk aszkézise megragadta a képzeletét, és tiszta szellemi életre készült, mert mint egyik versében felkiált:
"Óh jaj, háromszoros fogoly vagyok / Ne kérdezz tőlem érdektelen hírt. / A vakság börtönőr, elzártan lakom / És lelkem silány testem tömlöcében kárhoztatom."
A vakok bámulatos emlékezőtehetségével megáldva olyan ritka szókat tudott verseibe illeszteni, amiket csak saját magyarázata fejthetett meg. Fiatalkori költeményei a "Kovakő szikrái" (Szakt uz-Zand) gyűjteményben még a régi költők témáit, a pusztai élet jelenségeit dolgozza fel. De azután az emberi sors változásait, az emberi tulajdonságokat, a vágyat, eszmék hívságát, az élet küzdelmeinek hiábavalóságát vetíti elénk "Ragaszkodás ahhoz, ami nem szükséges" (Luzúm má lá jalzam) című dívánjában. Melankolikus, aszkétikus, filozofáló, nihilista hangot üt meg benne. A szabadgondolkodókhoz lehet őt sorolni, és igazi nagy költő lehetne, ha műveiben szerkezet lenne. De valójában gondolatai csak széteső sziporkák, mint a kovakő szikrái, felvillannak, de nem világítanak, a részletekben ragyognak, de nem melegítenek. Örökös kétely és tagadás húzódik át művein.
Egyistenhívő, de egyik vallást sem helyezi a másik fölé. Hisz a kérlelhetetlen sorsban, amelynek lényegét az emberi értelem képtelen kibogozni. Tagadja a feltámadást:
"Nevetünk, de hiábavaló a kacagás / Sírnunk kellene, hogy rázzon a zokogás. / Mi, kiket összetörnek, mint üveget porrá / És soha többé nem öntenek új formává."
A földi életet gyötrelemnek tartja, megveti a testi örömöket, sőt azokat bűnnek minősíti. Az egyedüli megváltást az emberiség kihalásában képzeli. Nem nősült és azt kívánta, hogy sírjára a következő feliratot véssék:
"Atyám hozta rám életem baját / De én senkinek sem adtam át."
Gyűlölvén a földi életet és a nem-létben való visszatérést kívánva, Al-Macarri lelke mélyén nem hitt az iszlám isteni kinyilatkoztatásában. A vallás - mondja az ateizmus és materializmus zseniális arab előfutáraként - az emberi elme szüleménye, amelyben nevelés és szokás következtében hisznek, de nem gondolkodnak afelett, hogy vajon igaz-e, amit a vallás tanít.
"Találkozhatsz éles eszű tanult emberrel, de amikor a vallásról kezdesz vele beszélgetni, makacs lesz és a megszokott barázdából képtelen kimászni. A vallási jámborság biztos fedezéknek számít. A növekvő gyermek magába szívja mindazt, amit szüleitől hall és élete végéig ragaszkodik hozzá. A keresztény szerzetesek kolostoraikban, az igazhívők a mecsetekben úgy fogadják el hitüket, mint egy mesét. Ha egyikük mágusok között született volna, zoroasztriánus lenne, ha szábai lett volna első környezete, hasonlóvá nőtt volna fel."
"A moszlimok botlanak, a keresztények tévelyegnek / Zsidók kábultan, zoroasztriánusok révetegen. / Mi, halandók két nagy csoportra oszlottunk: / Felvilágosult szélhámosok, vagy vallásos bolondok vagyunk."
Maga a Koránhoz hasonló művet alkotott, amely a szent könyv paródiája volt. (Al-Fuszul va'l-Gháját) Ez a mű elpusztult.
Hatalmas műve: "A bűnbocsánat episztolája" (Riszálat al-Ghufrán). Ebben az igazhívők paradicsoma irodalmi szalonná alakul át, amelyben az iszlám előtti pogány költők bűnbocsánatot nyertek, és az üdvözültek sorába léptek elő. A költők elképzelt beszélgetéseket folytatnak egy elképzelt sejkkel, elmondják verseiket, veszekednek egymással, és általában igen bohém módon viselkednek. A mű második része szabadgondolkodókkal foglalkozik. Anekdotákat gyűjt, versekből idéz, amelyekkel tanaikat tükrözi vissza, de ezeket Macarri az emberi elme nevetséges eltévelyedésének tartja. Az óhitűek haragját elkerülendő, óvatosan elködösíti az esetleges veszélyes kijelentéseket. Támadja az írástudókat, és csodálkozhatunk, hogy ennek nem voltak súlyos következményei. Rengeteg híve volt, mert istentagadók voltak végnélküli verssorai, jóllehet ügyesen elrejtette őket. A "bűnbocsánat episztolója" hatással volt Dante Commediájára.
A vak filozófus-költő 1057-ben halt meg, nyolcvannégy éves korában. Tanítványai körében, akiknek száma kétszázra rúgott, s akik a világ minden részéről sereglettek hozzá, hogy irodalmat tanuljanak tőle, folyt le élete.
Az arab irodalomban nem ritkaság, hogy egy költő egyetlen költeményétől nyerte hírét, és ezért sokan ahhoz hasonlót igyekeztek alkotni. Így a pogánykori Sanfara "l"-rímbetűs, az arabokat dicsőítő ódájának ellenlábasaként Haszan ibn Ali at-Tughráji (megh. 1119.) a perzsák "l"-rímbetűs kaszidáját írta.

TUGHRÁJI

Iszpahánban született, perzsa volt. A szeldzsuk-török Malik sah udvarában kancellári és pecsétőri (tughra) szolgálatot teljesített. A már említett Sanfara "l" rímbetűs ódái és az övé között alig van hasonlóság. Sanfara kitaszított arab hős életét festi, Tughráji a bagdadi hanyatló élet felett moralista szentenciákat szed "l" betűs rímekbe. Sajnálja és megsiratja a régi erkölcsöket, amelyek helyett most hízelgő emberek tolakodnak az érvényesülés felé.

V. A RÉSZFEJEDELEMSÉGEK KORA

Az abbaszida kalifátus politikai hanyatlása nem hatott ki károsan a kultúra fejlődésére. A hatalmas területek politikai szétdaraboltsága és idegen részfejedelmek jogara alá jutása, sokrétűvé, gazdagabbá fejlesztette az irodalmat és a tudományt. Az egyes udvarok személyes becsvágyukat elégítették ki a tudósok és írók pártfogásával. Ez utóbbiak bőségesen viszonozták a pénzbeli jutalmakat dicsérettől csöpögő kaszidáikkal. E panegirikus költészet természetesen nem tudott oly szabadon fejlődni, de a természettudomány és a filozófia némileg megtermékenyítette a költőket, akik verseikben versengve fitogtatták ilyen természetű ismereteiket. A filológusok munkája sem maradt hatás nélkül a költők műveire. A képzelet szárnyát megkötötték a retorika és stilisztika szabályaival és metaforáikban, hasonlataikban mesterségbeli tudásukkal díszelegtek. Pusztán művészi szempontból ez hanyatlást jelentett, de mennyiségre nézve az irodalom elérte a csúcspontot. Költőkké avatta a tollforgatókat a dicséret, és a számtalan versfaragó közül sokan miniszteri rangra emelkedtek.

ASZ-SZARÍ AR-RAFFÁ

Moszulban műszövő és hímző volt. Boltjában összejöttek a költők, akik feleségeik szakadt ruháit hozták javításra, és barátnőik fátyolát hímeztették vele. E költőktől tanulta a verselést. Felcsapott vándor dicsének-szerzőnek, meglátogatta az aleppói udvart, a bagdadi helytartót és más előkelő urakat, akik dicshimnuszaiért olyan összegeket fizettek neki, hogy gazdag ember lett belőle. De tehetsége is volt, és versei hasonlítottak a hímzéshez mesterkélt, finom szóvirágaikkal.

ABU'L-FATH AL-BUSZTI

is a mesterkéltség és játékos szófűzések művelője. Perzsa származása ellenére tökéletes arab verselő vált belőle, aki a ghaznai turk Szebuktekin udvari költője és kancellárja lett. Sok rövid verssora és rímes prózája közmondássá vált. Meghalt 1009-ben.

A XI. században az arab birodalmat új ellenség lepte meg. A még feudális, de a polgárosodás csíráival a pénz, a vagyon felhalmozása iránt egyre éhesebbé váló Európa a pápaság zászlaja alatt meghirdeti a keresztes háborút a moszlimok ellen. Úgy látszott, ez a háború busás zsákmánnyal kecsegtet. Az ismeretlen világban kínálkozó kalandok is felcsigázták a képzeletet: selymek, drágakövek, aranyékszerek, illatos olajok és éjszemű nők, kikről a mese szólt. Mindezt a kor ízlése szerint vallási köntösbe kellett öltöztetni. Egy évezreddel azután, hogy Jézus Jeruzsálemben meghalt, arra ébredt Európa apraja-nagyja, szegénye-gazdagja, hogy a szent föld, ahol a kereszt állt, nem maradhat a pogány moszlimok kezében.
És feudális uraikkal az élen, megindult kelet felé a kiuzsorázott európai parasztok raja, sáskamódra letarolva mindent, mi útjába esett. A lovagok, hogy elláthassák magukat fegyverzettel, elzálogosították birtokaikat. Valóban Európa az elnéptelenedés és eladósodás felé sodródott, hogy elpusztítsa Ázsiát. Ez a mozgalom századokig tartott.
Az abbaszida kalifátus Szíria védelmét a török Ata bégekre bízta. Ezzel a harcias néppel kellett a kereszteseknek megvívni. A szunnita óhitűek vetélkedése a siitákkal, a részfejedelmek féltékenysége és ellenségeskedése aláásta az iszlám katonai erejét. Ali siita pártja az országon belül is töretlenül fennállt. Nagyon sok arab költő nyíltan vagy burkoltan siita volt. Elsőrangú szerepet játszott közöttük

AS-SAFÍR AR-RADHÍ

Mint Ali késői leszármazottja a siiták világi feje volt. Rendkívüli tanultsága és erényes élete folytán köztisztelet vette körül. Mély érzésről tanúskodó költeményeit és prózai iratait az arab stílus mintájának tekintik, de maradandó műve az Ali szájába adott bölcselő szentenciák gyűjteménye, aminek "Az ékesszólás országútja" (Nahdzs al-Balághat) címet adta. Buzdítás és vigasz, dicsőség és szépség van e műben összegyűjtve. Nemcsak a siiták, akiknek gyógyszere lett szenvedésükben, de a szunnita óhitűek is mai napig nagy becsben tartják.

Eme irodalmi támaszoknál sokkal hatásosabb volt a siiták világi uralma Egyiptomban. A fátimidák, akik - jogosan vagy jogtalanul - a próféta leánya, Fatima és Ali leszármazottainak vallották magukat, hatalmas siita birodalmat létesítettek Afrikában. Ők alapították a régi Fosztát mellett Kairót, "a győzedelmest" és annak immár ezer éves mecsetjét, "a virágzó" Azhart. Egyformán ellenségei voltak a nyugati omájjádoknak és az abbaszidáknak. Burkoltan a keresztes hadakat segítették a szunnita moszlimok ellen. Ez a segítség mentette meg az első kereszteseket a pusztulástól.
A fátimidák éppen úgy ápolták a tudományt és irodalmat, mint szunnita ellenlábasaik. Egyiptomban felvirágzott az élet és a rövid ideig tartó turk ikhsidiak uralma alatt csak Ibn Tabataba költő (megh. 956) érdemel említést. Kairó alapítójának fia Tamím ibn al-Mucizz maga is neves költő volt. Udvarában élt Mohamed al-Antaki (megh. 1008), Abu'l-Huszain Ali'l-Baghdádi (megh. 1021), a ledér csúfolódó költő és Mohamed ibn al-Kászim, kinek versét a hír szárnyra vette:
"Nem remeg meg Egyiptom attól, mi rosszat kívánnak neki / És vígan táncol igaza tudatában."
Egyik egyiptomi vezér, Jáckub ibn Killasz temetésére száz költő sereglett össze és gyászdalaikat szavalták. Ilyen magasra becsülték az irodalmat, de a tudományt és a többi művészetet sem hanyagolták el. A részfejedelmek vetélkedése azonban nem szűnt meg. Új, tehetséges, bátor, becsvágytól fűtött harcosok léptek a porondra.
Ázsiában az Ejjúb-család vitéz tagja, Szaláh-Ad-dín (1138-1193-ig), az európai írók Szaladinja, miután uralmát az Ata bégek leverésével Ázsiában megalapozta, 1164-ben megtámadta a fátimidákat, és ötévi harc után elfoglalta Egyiptomot. A siita tan helyét most az óhitű szunnita iskola foglalta el a mecsetekben. Két évtized múltán Szaláh-Ad-dín visszahódította Jeruzsálemet, és 1191-ben lovagi tornában viaskodott Oroszlánszívű Richárddal a szent föld birtokáért.
Szaláh Ad-dín nemcsak vitéz hadvezér, hanem nagy műveltségű ember is volt, aki a köréje sereglett költőket élvezettel hallgatta. Az ejjúbidák uralkodása alatt számos kiváló költő élt és alkotott: Ibn Kalákisz (megh. 1171), Ibn an-Nabíh (megh. 1222), Bahár ad-Dín Zuhair (megh. 1258) és mások.
A Korán és a korai iszlám nem ismert szenteket. Isten prófétái által hozta akaratát az emberek tudtára. Ezek a próféták közel álltak istenhez, csalhatatlanok voltak, és csodákat (mucdzsizát) műveltek. De a Korán ismer Vali-kat, ájtatos, tiszta lelkű embereket, akik Isten színe elé kerülhettek, és kegyes életük következtében tökéletesebbek lettek. Ezek is művelhettek csodákat, de ezek a csodák mindig emberiek maradnak, és csak kegyességük eredményei (karamát).
Az óhitű iszlámban az ember maga áll szemben istennel, sem papra, sem szentre nincs szüksége. A pap szerepét a tanító tölti be, aki a tudatlant bevezeti a tudás birodalmába. Az iszlám vallása tudás és törvény. Rideg racionalizmus mered elénk az iszlám ilyetén való felfogásából. De a moszlim "ember" maradt, akit isten saját képmására teremtett. És a moszlim emberben felébredt a tudás mellett az érzés, ami kitör porhüvelyének szolgaságából, meg akar tisztulni a fájdalom és élvezet csalóka látszatától és az egyetlen valósággá akar válni ismét, ahonnan a látszatlétbe kilódult. Azt véli érezni, hogy isten az egyetlen való, amelynek kisugárzása vagy visszfénye ez a földi világ. Hasonló a nap visszatükröződéséhez a tó vizében, amely megremeg és eltorzul, ha a szél felfodorítja sima felületét. Isten azért teremtette a világot, hogy saját Énjének visszatükröződését csodálhassa az öntudatra ébredt ember.
Így magyarázták ezt a keleti misztikusok, a "szúfik", akiknek tanítása lényegében a kor vallási köntösébe bújtatott ellenzékiség a papi formában történő embertelen kizsákmányolással szemben. A misztika legkiválóbb arab képviselője:

OMAR IBN AL-FÁRIDH

Kairóban született, és kora ifjúságától fogva a misztikus istenkeresés foglyává vált. Visszavonultan élt a földi élet zűrzavarától, és férfikorában átszellemülten emlékezett vissza mekkai zarándoklataira, amelyek folyamán lelke a próféta szellemével egyesült. Halála után hétszázhatvan párversből álló misztikus költeményt hagyott hátra, amelynek címe: "Az út verse" (Nazm asz-Szulúk), és rímbetűje a "t". Több magyarázója kísérelte meg, hogy misztikus látomásainak versbe öntött értelmét kibogozza és az emberek számára használhatóvá tegye. európai orientalisták is foglalkoztak művével, és rámutattak a szöveg homályos helyeire s az elvont gondolatok nehéz átértékelésére. Stílusát még az teszi bonyolulttá, hogy a régi írók retorikájából átvette a formalizmust, amely európai nyelvre lefordíthatatlan.

VI. ANDALUSZIA

Abdurrahman, a menekülő omájjáda herceg az Ibériai-félszigeten a kelettől merőben eltérő földre lépett. Jegy szerencsés népegyveleg Európa földrajzilag egyik legváltozatosabb területén sajátos elegyes lakosságú társadalmat hozott létre: kelták, baszkok, ibériak, fönikiaiak, punok, hispánok, rómaiak, gótok, berberek és arabok népesítették be és emelték magas kultúrára a termőföldben, erdőben, mezőben, ásványokban bővelkedő országot. A spanyol föld és a feudális társadalmi rendszer az akkori Európa legszorgalmasabb földművelőivé, iparosaivá, kereskedőivé és tudósaivá alakította sivatag nomádjait.
A helyi lakosság is tömegesen tért át az iszlámra, és akik megmaradtak zsidó vagy keresztény hitükben, azok is megarabosodtak nyelvben és szokásban. Az arabok is áthasonultak, és habár közelebb kerültek a romanizált középkori Európához, mindvégig megtartották arab egyéniségüket. A spanyolországi arab kultúra forrása a keleti, immár abbaszida-uralom alatt szinkretikusan továbbfejlődő iszlám szellemisége maradt. Eme szellemiséget - bámulatos befogadóképessége ellenére is, amellyel magáévá tette és továbbfejlesztette az ókor vívmányait - a görög kultúrából nem a művészet, hanem csak a tudomány ihlette meg.
A spanyolországi arab irodalom vigyázó szemeit az iszlám hazája, Kelet felé vetette; a kalifátusok és érdekcsoportok torzsalkodása ellenére is, lényegében azonos társadalmi rendszerükkel eltéphetetlen részei maradtak az arabul beszélő népek láncolatának az Atlanti-óceán partjaitól, egészen Közép-Ázsiáig. Csak a részletekben uralkodtak bizonyos erős árnyalatok. Andaluszia - így nevezték az arabok a "vandálok" hagyatékaként egész Spanyolországot - derűs ege alatt valamivel mégiscsak szabadabb levegő lengett. Nyelvük, költészetük is tükrözi ezt. A végnélküli arab kaszida felbomlott versszakokra, amelyeknek különböző rímei voltak, míg Keleten a költőnek el kellett fogadnia a nyelvtan megmerevedett szabályait.
Andalusziában az irodalom szentesítette a rövid ütemű népdalt, az egyszerű versmértéket, és a nép az iskolamester vaskalaposságától meg nem fertőzve énekelte el szerelmét, bánatát, reményét.
Politikai tekintetben Andaluszia ugyanarra a sorsra jutott, mint keleti ellenlábasa, a bagdadi kalifátus. Bár területe kisebb volt, földrajzi szakadozottsága következtében a két és fél századik tartó kordovai egységes kalifátus léte után részfejedelmek uralma következett. Azok egymással való vetélkedése megnyitotta az utat a keresztény ellentámadás és új honfoglalás felé. Mindez szinte törvényszerűen megdöntötte az andalusziai arab uralmat. Utolsó mentsvára, Granada 1492-ben elesett, de az arab kultúra Spanyolországban a hivatalos üldözés ellenére, még egy évszázadig élt. A részfejedelemség rendszere gyengítette az arab uralmat Spanyolországban, de a kultúra fejlődésének nem állt útjában. Kordovában, Sevillában, Toledóban, Badajozban, Valenciában, Zaragozában, Meridában és Granadában pompás épületek, az akkori arab technikai tudás vívmányaival kényelmessé tett lakóházak, kövezett és kivilágított utcák, rózsaligetek és pazar áruikkal észbontó bazárok tették varázsossá a középkori Andaluszia álomszerű világát. A mecsetekben nemcsak moszlim tudósok tanítottak moszlimokat, de lábaiknál ültek az akkori Európa tudományt szomjúhozó keresztény szerzetesei is.
Az andalusziai arab költészet gazdag pártfogókra talált a fejedelmi udvarokban és a fejlettebb kulturális színvonalon élő nép körében. A természet szépsége tovább fejlesztett néhány vonást, amely eleddig is pompázott az arab irodalomban: a metaforák, a hasonlatok vizualitását, a leírás plaszticitását. Az andalusziai költemények nyelvileg még ragyogóbbak és művésziesebben cizelláltak, mint keleti társaik. Ezzel szemben - megváltozott életkörülményeiknek és nem utolsósorban a szaktudományok önálló fejlődésének megfelelően - kevesebb bennük a filozófiai elmélkedés, a kétkedés és a sors elleni lázadás. Ezt az andalusziai költők a filozófusokra bízták. Leírásban a hűségre törekedtek. Egy palotát a költő imigyen ír le:
"Nézz a folyóra, amely benne / Úgy siklik mint a kígyó, / A madarak köszönetet csattognak / Az ágak tetején / A fa karjai cukornádként / Ölelkeznek egymással, / A kert örömbe nyílik / A kamilla mosolyától. / A friss nárcisz rábámul / Az illatos peonia orcájára."
Egy néger pohárnokról így szól a hasonlat:
"A néger eljött a fény kévéjével, /Mint a hegy leánya szült nekünk. / Egy cimbora rámszólt, ezt írd le! / Mire én: eljött az éj csillagjaival - mondám."
Ibn Burd poéta így festi a pirkadást:
"Mintha az éj amikor begöngyölt / Elvonulva és feltűnt a reggel - / Fekete függöny lett volna, mit lángra lobbantott / Avatatlan kéz, ahogyan lámpást gyújtott."
Nem csoda, hogy az elbűvölt hallgatók a költeményeket olvasni is akarták és alkotóik életkörülményeire is kíváncsiak voltak. Ennek a vágynak kielégítője volt a dicsőségesen uralkodó III. Abdurrahman kordovai fejedelem (912-961) udvari költője:

AHMED IBN ABD RABBIHI

aki hatalmas művében összegyűjtött egy antológiát, amelynek "Az egyedülálló nyaklánc" (Al-ikd al-farid) címét adta. Ez közkedvelt olvasmánya maradt a szellemi élvezeteket habzsoló embereknek.

A kordovai palotában négyszázezer kötetnyi arab kéziratot őriztek és a fejedelem busásan fizette az írókat, tudósokat. Nyilvános, ingyenes iskolákban tanították a népet, s míg a keresztény Európában csak a papok tudtak olvasni, addig nem volt írástudatlan ember az arab uralom alatt Spanyolországban.
A spanyolországi arab költészet hű tükre annak a tobzódó jólétnek, amely bearanyozta Andaluszia városait, de a ragyogó fény hosszú árnyékot vetett az emberek becsvágyára és irigykedő féltékenységére. Két kiváló költő élettörténete is megörökíti ezt a fény- és árnyékjátékot.

AHMED IBN ABDULLÁH IBN ZAJDUN

1003-ban, Kordovában született gazdag, előkelő szülői házban. Családja a Koreis törzsére vezette vissza eredetét. A kordovai mecsetiskolák és tudósok környezete apja házában bő alkalmat adott az ifjúnak, hogy kora tudományosságában elmélyedjen. Bizonyára részt vett abban a lázadásban, amely Kordovában az omájjáda uralom ellen kitört, és amely más városra is kiterjedt, és amelynek eredménye a központi kormány megbuktatása után önálló városi kormányzat létesítése volt.
Ez az önállóságra törekedő hangulat nagyban elősegítette a szellemi kultúra fejlődését. Ibn Zajdún életének tengelye nem a politika volt, habár később magas polcra emelkedett. Életének sorsát Valláda, az omájjáda kalifa leánya iránt érzett lángoló szerelme irányította. A ragyogóan fehér bőrű, szőke hajú leány, akinek részeges anyja bizonyára európai rableány volt, elbűvölte a költőt rendkívüli intelligenciájával. Apja halála után más magas műveltségű asszonyok példájára irodalmi szalont tartott fenn, amelyben tudósok és írók vetélkedtek az úrnő elismeréséért. Ő is költött. Ruhája egyik vállára azt hímeztette, hogy "Magas szárnyalásra lettem teremtve, és gőgösen megyek a magam útján." A másik vállon ez a mondat díszelgett: "Szerelmesem orcám udvarába léphet, és annak adom csókomat, aki azt megkívánja." Érdekes képet festenek e mondatok arról a szabadelvű hangulatról, amely az andalusziai városokban uralkodott.
Vallását a zene, az ének, a költészet és testi bája a kordovai aranyifjúság bálványképévé avatta. Nem csoda, hogy Ibn Zajdún, fiatalságának minden hevével beleszeretett. A leány nem volt rideg hozzá. Első találkozásuk után ezt írta a költőnek.
"Várd meg, ha elsötétül az éj, látogatásomat / Mert az éjszaka a titkok legjobb takarója / Ha nem lennél, mintha a hold nem tünne fel, / És az éjjel nem eresztené le ragyogó csillagkárpitját."
Erről a versről a költő az andalusziai irodalomban teljes mértékben kifejlődött prózai alakú, de költői tartalmú levélben emlékszik meg:
"Amikor a nappal begöngyölte kámforsátorát és az éjjel kiteregette ámbra-függönyét, közeledett a nádhoz hasonló alakban, dombszerű csípőkkel. A szemek nárcisza ráborult a szemérem rózsapírjára. Virágba szökkent kert felé lépkedtünk a langyos árnyak alatt. A fák zászlói felágaskodtak, és a patakok láncai megduzzadtak, a harmat gyöngye szerteomlott, és a bor tömlője megnyílt. Feltüzeltük lángját, és elérte bennünk bosszúját. Ekkor mindketten bevallottuk szerelmünket és elpanaszoltuk szívünk fájdalmát. Eltöltöttük az éjszakát az ajkak kamillájának gyűjtésével." - stb.
Így folytatódtak a találkák Kordova illatos ligeteiben, a bor lángjával élesztve szerelmük tüzét. De eljött a tél, és a fák lombjai lehullottak, és Valláda szívét a dér megfagyasztotta Ibn Zajdún iránt. Ki tudja miért volt e változás? Talán a leány zokon vette, hogy a költő egyszer egy énekesnő dalát megismételtette, annyira tetszett neki. Avagy Ibn Zajdún a leány egyik verssorát keményen megbírálta.
A szakítás a kétségbeesés örvényébe sodorta a költőt, annál inkább, mert az elhidegült szerelmes más férfi szíve iránt melegedett fel. Ez az új imádó nem költő, hanem előkelő miniszter: Ámir ibn Abdúsz volt. Ibn Zajdún vak féltékenységében előbb könyörgésre fogta a dolgot, azután megfenyegette vetélytársát és gúnyversekkel ostorozta. Minden hiába volt! Ibn Abdúsz a leánnyal való levelezésében egy asszonyt használt fel közvetítőnek. A költő egy Ibn Abdúszról szóló maró gúnyiratot szerkesztett Valláda nevében és ezzel az asszonnyal küldte hozzá. Így akarta kettőjük viszonyát megmérgezni. De a bűnös szándék visszafelé sült el. Ibn Abdúsz lázadással vádolta a költőt, akit Kordova kormányzója megbilincselve tömlöcbe juttatott. Innen írta szívettépő szerelmes verseit és könyörületért esedező leveleit. Senki sem hallgatott esdeklő szavára. Hónapok múltán, a mekkai zarándoklat idején, amikor mindenki ünnepelt, kisosont a börtönből, és Sevillába menekült. Itt megértő védnökre talált. Sevilla ura Muctadid örömmel fogadta a kordovai költőt, mert úgy találta, hogy általa kordovai ellenlábasának borsot törhet orra alá. Ilyen féltékenység bomlasztotta meg az andalusziai arabság egységét. Muctadid megtette miniszterének, sőt a sereg parancsnokságát is rábízta.
Ibn Zajdún az arab vendégszeretet szokása szerint Ámir ibn Maszlama barátja házába szállt. Ez a barát jókedvű kortyondi cimbora volt, akárcsak a fejedelem, és a borról hangulatos könyvet írt számára. A két költő egy ideig pohárcsengés mellett egymáshoz intézett verseket, amelyek lassan háttérbe szorították Ibn Zajdún emlékezetében Valládát. Sőt, gúnyolódó leveleket is írt róla, de a sebzett szív nem tudott teljesen meggyógyulni. Azután más baj is jelentkezett. Ez nem lelki hatásból eredt. A sok bor megártott gyomrának és ezért elköltözött barátja tivornyás házából hivatali helyiségébe. Ott, a fejedelem mellett intézte az ügyeket: engedett és tiltott, megállapodásokat kötött és tervezett, közben alkotta költészete ragyogó gyöngyeit. Dicsérte a fejedelmet és nógatta újabb területek megszerzésére. Anyagi jólétben és magas polcon élt. Sőt lelki megelégedettségét is növelte, hogy a fejedelem szülőföldje, Kordova ellen irányítandó hadjáratát őreá bízta. Még a lokálpatriotizmus csírája sem éledt fel az egymásra féltékeny arabokban.
Muctadidot fia Muctamid követte a trónon. Ez a költői fejedelem fejedelmi módon gondoskodott költőtársáról. Sevilla a rózsák, a bor, a zene, a tánc, és irodalom tündérvárosa magában egyesítette a földi örömök gazdag tárházát. A palotákban víg élet magas színvonalú szellemi tornával kelt versenyre. Az éjszakákat álarcos mulatságok, kivilágítások tették a fényes nappalokhoz hasonlókká. Besúgók Muctamidban kételyt igyekeztek kelteni a költő hűsége felől. Már Kordovában voltak, és örültek a győzelemnek, amikor a sevillai csőcselék fellázadt és megtámadta a zsidók negyedét.
A besúgók rávették a fejedelmet, hogy a lázadás leverésére Ibn Zajdúnt küldje Sevillába. A hatvanhét éves költő-hadvezérgyanút fogott, és nehezen szánta rá magát erre a kényes feladatra. Már évek óta betegeskedett, nem bírta az italt és az éjszakai mulatozást. De fejedelme parancsának engedelmeskedett és elindult. Sevillába megérkezve rosszul lett. Hirtelen gyengeség lepte meg, s úgy érezte, hogy Alláh hívásának kell eleget tennie. És ezekben az utolsó órákban képzelete előtt feltűnt és mind határozottabb körvonalat nyert Valláda képe. Ajkáról ütemes verssorok szálltak aggódó környezete fülébe. Újból szerelmükről szavalt, áttéve a meghitt órákat Kordovából Sevillába:
"Óh te éjszaka, hosszúra nyújtottuk a bor ivását benned, / Amíg a pirkadás le nem győzte az éji sötétséget. / A hajnali csillagok beleszúrtak a fekete égbe / És az éjszaka mécsesei megverve kialudtak. / Magunkba szívtuk az élvezet legnemesebbjét / Nem bántott gond és nem hullt ránk zavar / De, óh jaj! ha még ma is tartana, boldog lennék - / A szerelem éje rövid volt és örökre elröppent."
Valláda nevét sóhajtotta és a látomás felé nyújtotta ki kezét. Így halt meg a halálban is hűséges arab szerelmes 1070-ben.
Sevilla éjszakáit a szerelmesek számára teremtette Alláh. Hűvös berkeiben találkoztak és gyönyörködtek a költeményekben, amelyek megörökítették érzelmeiket. Maga a fejedelem álruhában Ibn Ammár vezérének kíséretében gyakran felkereste a ligeteket, hogy tanúja legyen alattvalói boldogságának.

MUCTAMID

fejedelem is költő volt és ha egy hangulat úrrá lett fölötte, verset rögtönzött. Egy alkalommal, amikor a langyos éjszakában szellő bodorította fel a folyó ezüstös szalagját, és úgy ragyogott a hold fényében, mint egy pikkelyes páncél, felkiáltott:
- Nézd a mellvértet, mit a szellő kovácsolt! - és Ibn Ammárhoz fordult, hogy rögtönözzön egy rímes verssort hozzá. Ez egy ideig gondolkozott és azután akadozva próbált felelni, mire egy lágy női hang szólalt meg mögöttük:
- Hogy megmerevedve a harcos keblét védje! -
Hátranéztek, íme egy gyönyörű rableány ajkáról hangzott el a sor. Muctamid palotájába kísérte a leányt, akit gazdájától, Rumaiktól megvásárolt, és attól fogva szíve királynőjévé avatta. A ráncos homlokú írástudókés a féltékeny udvaroncok kénytelenek voltak arableányból úrnővé nőtt kegyenc szeszélyeit eltűrni. A hős szerelmes Rumaikiáért annak minden szeszélyét hűségesen teljesítette. Rumaikia egyszer látta, hogyan tapossák az asszonyok a folyó partján az agyagot téglává, s kedvet kapott, hogy utánozza őket. Muctamid a palota udvarát beszóratta rózsavízzel átitatott kámfor, ámbra és pézsma keverékével, hogy a fejedelemasszony lábaival tapossa ezt az értékes, illatos "agyagot".
Amikor a fejedelem Kordovában táborozott, és egy szélvihar hópelyheket sodort el a palota ablaka előtt, az elkényeztetett fejedelemnő könnyekre fakadva felkiáltott: "Óh mily kegyetlen vagy hozzám, miért titkoltad el előlem ezt a gyönyörű repülő gyapjút! Hány telet éltem át Sevillában, és sohasem láttam havat."
Havat teremteni király sem tudott, de Muctamid több volt mint király: költőnek született. Megparancsolta, hogy a kordovai Sierrát mandulafákkal ültessék be, hogy a tavaszi szellő hordja szét a mandulavirágok hófehér szirmait a mezőkre. A mandulával beoltott barackfák hozták létre az őszibarack nemes gyümölcsét. Ilyen csodákat teremtett Andalusziában a szerelem!
Ibn Ammár a király hű vezére volt, útjainak kísérő társa. Vígkedvűek és a tréfa megértői voltak. Egyik pénteki napon, amikor a mecset felé mentek, hallották az imakiáltó szózatát.
- Hallod? - szólt a király vezéréhez. - A muazzin most hív az imára - és várta, hogy az rímben feleljen neki.
- Remélve, hogy Isten fátyolt borít hazugságára - folytatta a vezér a verset. A király a muazzin védelmére kelt:
- Áldás legyen rajta, mert az igazat hirdeti - mire Ibn Ammár, aki a világ sok hamisságát ismerte, így zárta le a rögtönzött verset:
- Áldott ő, feltéve, hogy nyelvének szavát elhiszi!
Huszonöt évig élt együtt a fejedelem meghitt vezérével. De az andalusziai vér nem elegyedett vízzel. A hirtelen harag és a forró szenvedély még súlyosabb sebeket ejtett barátokon, mint nyílt ellenségen. Ibn Ammár és a király is szenvedélyük áldozatává váltak. A gondtalan jólét, a vagyon megrontja az ember lelkét, eltompítja érzékeit más emberek szenvedései iránt. Túllakottan már nem tud szeretni, és gyűlölet martaléka lesz. Ennek a betegségnek esett áldozatul mindkét barát, s végül a király fejszével agyonütötte vezérét a börtönben. De a sors keze kegyetlen volt Muctamidhoz is. A vagyonban dúskáló nem vett tudomást a dolgozó néprétegek szegénységéről. A gőgös lovas háta mögött leselkedett a sötét árny. Ez az árny nemcsak alulról húzódott fel, hanem oldalról is támadott Kasztiliai Alfonz személyében, aki nemcsak vallási színezetű politikai becsvágyára, de a nép elégedetlenségére is támaszkodva, megtámadta Muctamid országát. A többi arab részfejedelem nem fogott össze Sevilla megmentésére. Talán azt remélték, hogy az ellenség étvágyát csillapítja egy vetélytárs holtteste, és ők megmenekülnek a veszélytől.
Muctamid az afrikai berber Júszuf ibn Tasfinhoz fordult segítségért. A "szaharai lefátyolozott berber harcosok" eme vezére - ugyanazon az úton, amelyen 711-ben Tárik arabjai - átkelt Spanyolországba, és visszaszorította a keresztény hadakat. Megrészegedve a sikertől és Andaluszia sivatagot felejtető gyönyörűségétől, ostrom alá fogta Sevillát, foglyul ejtette királyát, és maga ült trónjára. (A történelem ismétli önmagát. Franco nyolc század múltán ugyancsak a marokkói berberekkel foglalta el Spanyolországot.)
Muctamid sorsa szívettépő. Láncra verve, vérző lábbal hurcolták el Sevillából Marokkóba. Nem kísérte siralomházába más, mint költői szíve és Rumaikia hűsége. Huszri al-Kairuáni elküldte neki verseit, és a trónjáról letaszított király vérrel áztatott sarujából kivette utolsó harminchat aranyát, és azzal jutalmazta a költőt.
Aghmát, közel Marokkóhoz, volt szerencsétlenségének utolsó állomása. Itt Rumaikia súlyosan megbetegedett, de nem hagyta el szerelmes férjét a száműzetésben. Együtt temették el őket a sivatagban, és két századdal később Ibn al-Khátib arab író feljegyezte, hogy puszta sírjuk fölött kis domb emelkedett. Az arab költészetben ez a kis domb borostyánnal övezett sziklahegyként integet felénk.

VII. AZ ABBASZIDA KALIFÁTUS BUKÁSA

A lassan részekre bomlott abbaszida kalifátust 1258-ban Hulágu tatár khán Bagdad elleni támadása megsemmisítette. A szörnyű vérözönből csak egynéhány abbaszida menekült át Egyiptomba. A tatárok barbár pusztítása helyrehozhatatlan károkat okozott az arab kultúrának. Épületek és könyvtárak váltak a lángtenger martalékává.
Egyiptomban a rabszolgák kerültek hatalomra. Külön osztály, a felszabadított idegenvérű, török és cserkesz rabszolgák családjai, egymás ellen fondorkodva, egymást áruló módon legyilkolva vették át az egyiptomi nép feletti uralmat. Vérszomjuk ellenére is pártfogolták a művészetet, és erről a Kairóban még mais fennálló gyönyörű mecsetek tanúskodnak. A rabszolga-fejedelmek magukat díszes jelzőkkel illették, ha a trónra kerültek, de nevükben mindvégig megmaradt a rabszolga: mamlúk szó. Történelmük jellegzetesen keleti színezetű. Zsarnokok voltak, és a dolgozó nép könyörtelen kizsákmányolásából eredő vagyonukat a pompa és tobzódó élet örömeiben fecsérelték el.
1517-ben az oszmán-török I. Szelim szultán legyőzte őket, de az Isztambulból küldött török pasa csak névleg kormányozta Egyiptomot, mert a mamlúk családok birtokolták a földet, amelynek lakosságát a robotmunka rendszerével az igavonó állat szintjére szorították le. Azóta is az egyiptomi paraszt, a "falláh" az elnyomottság és nyomor jellegzetes jelképévé vált. Nem csoda, ha a kultúra hanyatlott, és a megfélemlített írástudók, költők és írók a zsarnokok árnyékában húzódtak meg.
A harcias mamlúkoknak érdeme azonban az iszlám szempontjából, hogy elűzték a partokról a kereszteseket, és gátat vetettek a tatárok további előnyomulásának. A tatár barbarizmus elől a tudósok és írók a mamlúkok Egyiptomában találtak menedéket, és így Kairó folytatta az arabság már-már leáldozó szellemiségének életbentartását.
Az arab költészetet is gúzsba szorította a zsarnoki légkör, dicsénekek, sirámok és gúnyversek formájában. A mamlúkok legtöbbje nem volt költői hajlamú, sokan arabul sem tudtak. A költészetből kiveszett a szabad szellem, amely már-már pirkadni kezdett az abbaszida kor vége felé, és felszínre tört az andalusziai népdalban. Most helyét szóművészet, a formális stílus foglalta el, mintegy a régi költői nyelv fitogtatásául. Nem is emelkedett ki alkotó költő a számos rímfaragó sorából. Annál több prózai iromány született régi szövegek magyarázatából, hosszas kompilációk, amelyek inkább szórakoztató olvasmányok, mint tudományos munkák. Ezekre is jellemző az arab írásművészet bámulatos sokoldalúsága és termékenysége.

SZUJÚTI

(1445-1505) műveinek száma ötszázhatvanra rúg. Írt a Korán magyarázatáról, jogról, filozófiáról, a történelem, nyelvtudomány és retorika köréből, és keleti tudósok még ma is szívesen idéznek meseszerű adataiból. Egyik könyvében azzal foglalkozik, vajon a próféta nadrágot hordott-e, turbánjának volt-e csúcsa, és szülei a mennyországban avagy a pokolban lakoznak-e.
Vallási szempontból eme mesék mellett

AL-BÚSZIRI

(1213-1296) érdemel említést, nem hosszú ódájának költői kiválósága miatt, hanem mert századokon át ájtatos bűvöletben tartotta a kegyes moszlimokat.
Emlékezzünk, hogy a pogánykor költőjét, Kacb ibn Zuhairt a próféta azzal jutalmazta meg, hogy köpenyét neki ajándékozta. Ez a Búsziri századok múltán - a legenda szerint - úgy gyógyult meg bénulásából, hogy álmában meglátta a prófétát, amint köpenyét őreá borítja. Hálából "A köpönyeg" (al-burda) című hosszú kaszídáját költötte. Egyetlen arab kaszida sem versenyezhet a Burda népszerűségével. Kilencvenen szerkesztettek magyarázatot róla arab, török, perzsa, hindi és berber nyelveken.

Ránk nézve sokkal fontosabb, hogy a számos forrásból keletkezett "Ezeregyéjszaka" mesegyűjtemény, amely a világirodalom remekműve, Egyiptomban, a mamlúkok korszakában nyerte végleges alakját. Ugyancsak az Antar- és Bajbarsz-románcok, az előbbi hét vaskos kötetben, a keresztes háborúk alatt kialakult gáncs és félelem nélküli lovag típusát vetíti elénk. Az "Ezeregyéjszaká"-ban a betoldott verseknek csak egy kis része népdal, a legtöbb régi klasszikus költemények népies nyelvű átirata. Az arab Keleten sokkal népszerűbb az Antar-regény és Bajbarsz mamlúk szultán hőstettei és háborúi a keresztesek ellen. Ezeket a Ramadhán-hónapi estéken mesemondók szavalják, és ezzel javítják az elromlott egyiptomi népnyelv eltévelyedéseit.
Az egyiptomi bírálók szomorúan állapítják meg, hogy az oszmán-török uralom alatt az arab irodalom a mélypontra süllyedt. Az oszmán szultánok ezrével hurcolták el az arab kéziratokat Egyiptomból Isztambulba, magukkal vittek sok tudóst is. A tengeri vihar elpusztította a rozoga hajókat és eltemette az arab szellemiség kincseit. Ebből a korból alig maradt említésre méltó arab költői mű. Az arab nyelv háttérbe szorult, mert az állam hivatalos nyelve a bombasztikus oszmán-keverék nyelv lett. És még a híres Azhar mecset sejkjei is elfelejtettek helyesen arabul írni. Olyan általános volt a tudatlanság mohamedán országokban a világ felől, hogy az indiai mursidábádi fejedelem azt hitte, hogy a XVIII. századközépi London nem nagyobb, mint az ő faluja. Az egyiptomi mamlúkok nem tudták, hogy Nelson angol hajóhada nem azonos Napóleon expedíciós seregével.
Az arab szellemiség a hittudományi könyvek tanulmányozásában merült ki, s csak kevés tudós olvasta a régi irodalom remekeit szótári magyarázat segítségével. A szellemi hanyatlás a gazdasági viszonyok mostohaságából fakadt. A mohamedán népek termelőmódja a kezdetleges földművelésre és háziiparra szorítkozott akkor, amikor nyugaton a technika utat tört a gyáripar felé, és ez meggyengítette, majd forradalmi úton legyűrte a feudális kiváltságos osztályokat. A technikai találmányok és azok szülöttje, a gyáripar és vele kapcsolatban a polgári osztály megerősödése megnyitotta a föld elzárt és évszázadokon át a maga sajátos életstílusában tengődő területeit a világ számára. A távolságok nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is megrövidültek, és a gyarmatosító törekvésekkel egyetemben egyre jobban megszűnt az országok elszigeteltsége, az egymástól távol eső földrészek is egyre jobban bekapcsolódtak az árutermelő világ gazdasági és szellemi áramába.

VIII. AZ ARABSÁG MEGÚJHODÁSA

1798-ban Napóleon hadserege és száz tudósa partra száll Alexandriában, átkel a sivatagon, és Kairó mellett tönkreveri a mamlúkok seregét. A kortárs és szemtanú Dzsabarti csodálattal írja le történeti munkájában a franciák kémiai és fizikai laboratóriumait, a francia hadsereg újszerű felszerelését és taktikáját. Idegen szellem támadt a korhadt iszlám begubózott tudósaira. A szabadság gondolata megrendítette azokat is, akik az idegen hódítóban az eretnek európait látták. Ez a szellem a nemzeti érzés egy különös faját keltette életre: a moszlim egyiptomiak régi ellenszenvét idegen európai behatás ellen. A kairóiakat nem győzte meg az, hogy Napóleon keleti ruhát öltött, áttért az iszlámra, levélben felszólította Egyiptom főurát, III. Szelim szultánt, hogy fogjanak össze a világ meghódítására az iszlám szellemében - és fellázadtak ellene. Napóleon képtelen volt a Sir Sidney Smith által védett libanoni Akka várát elfoglalni, és mire visszatért Egyiptomba - a Párizsból kapott kellemetlen hírek hatására ugyanis titokban elhagyta Keletet, Kléber tábornokra bízva annak további sorsát -, a törökök és angolok megadásra és elvonulásra késztették a francia sereget.
A három rövid évre terjedt francia megszállás azonban mélyreható változást idézett elő Egyiptomban. Napóleon a Párizsból magával hozott mechitarista szerzetesekkel az Orion csatahajón kinyomatta arab nyelvű felhívását az arab néphez, és azt számtalan példányban elterjesztette. Ez volt az első arab nyelvű nyomtatott szöveg.
A török hadsereggel egy albán származású katona is került Egyiptomba. Ez az írástudatlan, pusztán törökül beszélő katona indítja el az arab szellemiséget új útjára.
Mehemed Alit becsvágya és józan ítélőképessége fokozatosan felemelte a pasa méltóságára. Nem volt ez ritka eset az oszmán-törökség történelmében. Csónakosok, hordárok nagyvezéri méltóságra emelkedhettek tehetségükkel, avagy a palota háremének sugallatára, hogy a hatalommal visszaélve, meggazdagodva nyomtalanul eltűnjenek a kegyvesztettség süllyesztőjében.
Mehemed Ali felismerte, hogy a Kelet uralmi rendszere elavult, és a fejlettebb és a hódításokra törekvő Európa az iszlámot rabigába fogja hajtani, ha a Kelet nem veszi át Európa szellemi fegyvertárát. Francia mérnököket, orvosokat, katonákat hívott meg országába, iskolákat, nyomdákat, hivatalos hírlapot, kórházakat létesített és százával küldte Franciaországba az egyiptomi fiatalokat, hogy lássanak, tanuljanak, és hazatérve honosítsák meg Egyiptomban az európai szellemiséget. Eleinte még a török nyelv volt a felsőbb iskolák nyelve, hiszen az egyiptomi tanult osztály csak az elkorcsosodott arab népnyelvet beszélte. Azután fokozatosan rátértek az arabra, mint oktatási nyelvre.
Bármilyen óriási volt a haladás politikai és társadalmi tekintetben Mehemed Ali korszakában, az irodalom termékei még nem lehettek eredetiek. Még a rájuk ható, idegen szellemiséget tükrözik, és egyelőre így támogatják a termelőerők fejlődésével bekövetkezett változásokat.
E korszak arab költészete halvány visszatükröződése a régi írók stílusának, és tárgyai is csak fokozatosan simultak az új élet követelményeihez. Az arab irodalomtörténészek kiemelik Iszmáil ibn Szacad al-Khassáb-ot (megh. 1815), akit a francia parancsnokság a Tanbib ("Tudósítás") című hírlapnál alkalmazott. Mellékkeresetként, jellegzetes módon a törvényszéknél való tanúskodást választotta. Barátja, Haszan al-Attár (megh. 1834), aki verseit halála után Isztanbulban kiadta, szintén neves költő volt. Attár a franciák szolgálatába lépett, és arab nyelvi tanultságát kiegészítette a tőlük elsajátított európai műveltséggel. Előbb mint nyelvtanító működött, azután a hivatalos hírlap szerkesztője lett. Ő is foglya maradt a régi kaszida formáinak. Abdulláh Fikri pasa (megh. 1889) korában újítóként hatott, mert a népnyelvi romlástól hemzsegő stílust megtisztította, de a mai nemzedék számára már elavultnak hangzik. Sokkal maradandóbb hatást gyakorolt Számi al-Bárudi pasa, (megh. 1904) az Urábi forradalmi kormány hadügyminisztere, aki régi költemények tanulmányozásával felkeltette az irodalom iránti érdeklődést. De a korszerű és az élet követelményeinek megfelelő költészetet nem hivatásos költő, hanem jogász kezdeményezte. Iszmáil Szabri (megh. 1923) eleinte saját magának dalolt és szedte rímbe gondolatait, érzéseit, amelyek másoknak is gyönyörűséget szereztek. Eltér a hosszú kaszidák formájától, versei rövidek és a francia chansonok utóérzését fedezhetjük fel bennük. Ő hozta be az arab versirodalom fülledt levegőjébe Európa szabadszellemű illatát.
Az arab Kelet ellenállhatatlanul összekapcsolódott Európával. Iszmáil khedive mérhetetlen pazarlásával és adósságával megkönnyítette az angolok számára a megszállást Egyiptomban. Libanonban és Szíriában missziós iskolák terjesztették el a francia és angol irodalom ismeretét. A politikai és a társadalmi érintkezés egyaránt európai eszméket honosított meg az arabságban. Ehhez járult az iparosodás fokozatos térnyerése az arab Keleten, ez felébresztette az arab nemzeti érzést, majd pedig a kizsákmányolt osztályok öntudatát.
Az első világháborúig az arab nyelvterület oszmán-török hódoltság alatt élt. II. Abdul Hamid szultán vallási alapon nyugvó, minden szabad lélegzést eltiltó politikája elfödte a mélyben rejtőző indulatokat. Az 1908-as forradalom az "új-törökök"-et helyezte a kormányra. Mohamedán és keresztény, török, arab, kurd, cserkesz albán, görög, bulgár és szerb alattvalók egy önrendelkező államiság keretében képzelték el jövő sorsukat. De az "új-törökök" sovinizmusa: a turanizmus, felkeltette és lángra lobbantotta a többi nemzetiség öntudatát. A balkáni háborúkban a török uralom alól felszabadultak a görögök, bulgárok, szerbek. Az arabok lázongtak, nem akartak a törökök igája alatt maradni. Az arab költészet megörökítette a történelmi eseményeket. Vali ud-Dín Jegen, Dzsámil az-Zahávi, Ruszáfi, Dudzsáili és mások ünnepelték az "új-törökök" szabadelvű reformjait. Egyiptomban, amely kevésbé érezte Abdul Hamid szultán önkényes uralmát, Ahmed Sauki udvari költő egy ideig még a szultán pártját fogta. Ugyanez a hangulat tartotta fogva a kor másik nagy egyiptomi költőjét, Háfiz Ibrahim-ot.
De az események nemsokára magukkal ragadták eme költőket. A nemzeti büszkeség, a dicső múlt emléke dagasztotta keblüket. Verseikben árulással vádolták Ausztriát, amely bekebelezte Boszniát, és Itáliát, amely elrabolta Tripoliszt.
A világháború után az arabság úgy érezte, hogy felszabadult, de a győztes szövetségesek maguk is megijedtek sikerüktől, és egymás iránti féltékenységben felosztották az arab területeket. Így jött létre Egyiptom, Libanon, Szíria, Irak, Palesztína és Szaudi-Arábia. Az arab költők elkeseredett ódákban öntötték ki haragjukat. Felvirágzott a hazafias költészet, melyben az idegen uralom elleni lázongás nacionalista hangokkal keveredett. Visszaemlékeztek az omájjáda kor hódításaira, az abbaszidák aranykorszakára, dicsőítették az arabság erényeit, a vendégszeretetet, a tudomány felfedezéseit, és ezzel bátorították a csüggedő öregeket, fiatalokat. A költők szózata nem halt el a pusztában. Lázadás lázadást követett, míg a franciákat kiverték Szíriából, az angolok elhagyták Egyiptomot és ma arab kormányzat intézkedik újból az arabok élete fölött. Tagadhatatlan, hogy eme politikai változásokban nagy szerepe volt a költőknek. Az egységes arab nemzet gondolata dobogott szívükben, de feltűnt a lokálpatrionizmus is: az egyiptomiak büszkén hivatkoztak a fáraókra, a libanoniak a föníciai ősök dicsőségét zengték, a szíriai és bagdadi költők az omájjáda, illetve a Harún ar-Rasíd-i kor nagy alkotásait emlegették.
Az arab költészet a mának él, a ma gondját és reményét fejezi ki soraiban. Az álmos Keletet felrázták a technika vívmányai: a vasút, az autó, a repülőgép, a rádió és a költők csodálattal adóztak ennek a békés hódításnak. A technikával bizonyos erkölcsi lazaságok is zúdultak az eladdig hagyományaiban elzárt arab Keletre: az európai pajzán élet, a borivás, a tánc, a közös fürdőzés és mindennek következménye. Az iparosodással megszületett a munkásosztály és elindult az osztályharc. Háfiz Ibrahim, Zaki Abu Sádi, Zahávi, Abbász al-Akkád, Ruszáfi, Sauki Baghdádi, figyelmeztettek a haladás útjára.
Az arab Kelet feudális társadalmi szerkezetét megrendítette az európai gyarmatosítás és a gyáripar. Mind több és több költő hallatta szavát az elnyomottak érdekében. Egyes iraki költők forradalmi hangot ütöttek meg verseikben. Sokaknak menekülni kellett, mások börtönbe kerültek. A régi világban is voltak arab költők, akiket bebörtönöztek, sőt megöltek, de azokat személyes bosszú juttatta arra a siralmas sorsra.
Az új arab szellemiség megújhodását jellemzi a számos kritikai folyóirat és irodalmi egyesület működése. Érdekes jelenség, hogy az anyagi gondok elől Amerikába menekült libanoni és szíriai arabok magukban hordozták a költészet iránti szeretetet. Észak- és Dél- Amerikában arab irodalmi egyesületek keletkeztek, és ezek ápolják a költészetet. Nem puszta versfaragók ezek, hanem rendkívül tehetséges alkotó művészek, akik teljesen újszerű környezetben élnek. Az amerikai arab költemények alakja és tárgya elüt a keleti arab költészettől. Legtöbb költő szívszorongva gondol vissza libanoni hazájára, ahol a csendes dombok és berkek között békés élet húzódott meg. Az Újvilág hajszája és zaja fülsiketítően rivall lelkületükbe. Alig van gazdag ember közöttük; a szegény kivándorló előbb mint hordár, azután utcai árus és legvégül mint munkás vagy kiskereskedő keresi kenyerét. De a költészetről nem mond le. Minden esemény, ami távoli óhazájában történt, visszhangra talált az amerikai arab nyelvű költészetben. A rohanó élet elmélkedésre késztette őket: mi az emberi élet célja? A sokrétű és soknemzetiségű társadalom egybeforradása kiölte belőlük a felekezeti elfogultságot, saját fájdalmuk és honvágyuk pedig összetartásra serkentette őket.
Új formák keletkeztek az arab költészetben, de mindenben az európai hatás érezhető. Vannak, akik szimbolikus és szürrealista verseket költenek, vannak, akik rátértek a prózai formába öltöztetett költeményekre. Régen is voltak ilyfajta kísérletek. A makáma prózai költészet, amelyben a mondat minden szava önmagával rímel. Különös nyelvi játék, amelyre az arab nyelv gazdag szókincsével és algebrikus formáival igen alkalmas, de művészi értéke csekély. Az új arab prózai költemény nem játszik a szókkal, hanem költői ihlettel alkot értelmes prózát.
A politikai események a költőket is megrázták. A szuezi háború, Palesztína kérdése, az algíri szabadságharc nem suhant el nyomtalanul a költők lelkülete felett. A nők, felszabadulva az elzártság béklyóiból, harcias hangon szólnak bele a társadalom problémáiba. Mindeme tárgyilagos kérdések poétikus megnyilvánulása mellett az elvont költészet sem némult el. A lírai hangulat, a szerelem, a szép és jó utáni vágy éppen olyan meghatóan talál kifejezésre, mint a hazafias szólam és a gyáripar gépeinek zakatolása rímbe öntve.
Új formák, új tárgyak új nyelven új arab irodalmat hoztak létre. A mai arab költészetet már nem kell tudálékos módon szótár segítségével olvasni. A versek nem a szavak, hanem az értelem és érzelem kedvéért sorakoznak elénk. A rím, a ritmus a mélyről jövő hangokat szólaltatja meg és nem a mesterkélt szófűzés, hanem a hangulat fog meg és bilincsel le.
Az új arab költészet hajnala ma még pirkad, de erős ígéret, hogy ragyogó delelőre fog felemelkedni.