Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Akutagava Rjúnoszuke
A KERT
B. Fazekas László fordítása
A mű eredeti címe: Niwa
Forrás: Az éneklő borz, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982, 237-244. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A kezdet

A kert az ősi Nakamura család birtokában volt, akik a postaállomás melletti, előkelő utasok számára fenntartott ház intézői voltak.

A restauráció után tíz évig a kert még úgy-ahogy megőrizte régi fényét. A lopótök alakú tó vize kristálytisztán csillogott, a mesterséges dombokon lehajló ágú fenyők álltak. Épek voltak a filagóriák is - a "Berepülő kócsag kunyhója" és a "Szív megtisztulásának pagodája"; a tó túlsó oldalát határoló hegy fokain fénylő-fehéren zuhogtak alá a vízesések. Az évről évre egyre jobban elburjánzó, sárga vadrózsacserjésben még mindig ott állt a kőlámpás, amelynek ezt a nevet - mint beszélik - Kadzu hercegnő felséges utazása alkalmából adták. De mégsem lehetett elrejteni a pusztulás bizonyos jeleit. Különösen kora tavasszal, azokban a napokban, amikor a kertben és a kerten kívül is a fákon megduzzadtak a rügyek, világosan érződött, hogy a kert emberkéz alkotta festői szépsége mögül előtör valami ismeretlen, nyugtalanító, vad erő.

A Nakamura család feje, a durva külsejű, öreg inkjó, miután nyugalomba vonult, csendesen töltötte napjait ótvaros feleségével a kert felé néző főépület tűzhelye mellett; gót rakosgattak, vagy virágkártyával játszottak. Időnként megtörtént, hogy az öregasszony egymás után öt-hat alkalommal is nyert, ilyenkor az öreg felfortyant és megharagudott. Idősebbik fia, akire átszállt a családfői tisztség, fiatal feleségével - aki unokanővére volt - ott élt a szűk szárnyépületben, melyet a főépülettel egy folyosó kötött össze. A fia, aki a haiku-írásnál a Bunsicu álnevet használta, ingerlékeny, fegyelmezetlen ember volt. Nemcsak beteges felesége és fiatalabb testvérei tartottak tőle, ami természetesnek tekinthető, hanem a volt családfő, az öreg is. Néha elment hozzájuk vendégségbe a koldusszegény költő, Szeigecu, aki akkor ott lakott ezen az állomáson. A legidősebb fiú egyedül vele bánt barátságosan, megkínálta szakéval, leültette, hogy írjon verset. Ilyen verssorok maradtak fenn ebből az időből: "A hegyeken még/ Virág és fű illata/ Kakukk kiáltoz" (Szeigecu.) "A sziklák között/ A vízesések fénye/ Még ott villog" (Bunsicu.) Még két fia volt az öregnek: a középső benősült egy rizskereskedő rokonuk családjába, a legfiatalabb pedig egy nagy pálinkafőző üzem tulajdonosánál szolgált a városban, amely öt-hat lire volt az állomástól, ahol laktak. Mindketten - mintha csak összebeszéltek volna - ritkán mutatkoztak a szülői házban. A legfiatalabb fiú messze is lakott, azonkívül már régóta hadilábon állt a családfővel; a középső fiú kicsapongó életet élt, s még a felesége családjánál se nagyon látták.

A kert két-három év múltán még inkább elvadult. A tó tükrén hínár himbálódzott. A zöld ültetvények között kiszáradt fák tűntek fel. Időközben egy forró, száraz nyári napon az öreg meghalt gutaütésben. Úgy öt nappal ezt megelőzően, amikor az öreg gyümölcspálinkáját itta a "Szív megtisztulásának pagodájában", a tó túlsó partján megjelent egy talpig fehérbe öltözött úr - legalábbis így rémlett neki fényes nappal. A következő évben késő ősszel a középső fiú az őt örökbe fogadó rokonok pénzével megszökött egy teaházban szolgáló cselédlánnyal. Ősszel pedig a felesége egy koraszülött fiúgyermeket hozott a világra.

Apja halála után a legidősebb fiú átköltözött anyjával a főépületbe. A felszabaduló szárnyépületet a helyi iskola igazgatója foglalta el. Az igazgató híve volt Fukudzava Júkicsi utilitarista elméletének, s ezért rábeszélte a legidősebb fiút, hogy ültessenek a kertbe gyümölcsfákat. Attól kezdve tavasszal a kertben - a megszokott fűzfák és fenyőfák között - virágzó datolyaszilva, őszi- és sárgabarackfák tarkállottak. Amint sétálgattak az új gyümölcsöskertben, az iskolaigazgató néha így szólt a legidősebb fiúhoz: "Nézze, itt igazán lehet a virágokban is gyönyörködni... Egy csapásra két legyet..." De a mesterséges dombok, a tó, a filagóriák ettől még szánalmasabb látványt nyújtottak. A természetes pusztuláshoz hozzájárult még - ahogy mondani szokás - az emberkéz által végbevitt pusztítás.

Ősszel a tó mögötti hegyen hosszú idő után ismét tűzvész pusztított. Attól kezdve a tóba zuhanó vízesések teljesen kiszáradtak, s nyomban ezt követően, amint lehullott az első hó, megbetegedett a családfő. Mint az orvos mondta: kezdődő tüdőbaj, vagy ahogy most emlegetik, tuberkulózis. A beteg hol feküdt, hol felkelt, és egyre ingerlékenyebb lett. Odáig fajult a dolog, hogy egyszer, amikor szörnyen összevitatkozott az öccsével, aki újév alkalmával köszöntem jött, hozzávágta a kézmelegítőt. Attól kezdve a legfiatalabb fiú többé nem jött haza, sőt akkor sem jött el, mikor a bátyja meghalt. A bátyja még körülbelül egy évig élt, felesége figyelmes gondoskodással vette körül, míg el nem hunyt az ágy fölé akasztott szúnyogháló alatt. "Brekegnek a békák... Mi van Szeigecuval?" - ezek voltak utolsó szavai. De Szeigecu, mintha megunta volna a környéket, már réges-régen nem mutatkozott, még alamizsnáért sem jött.

Miután megemlékeztek a legidősebb fiú halálának évfordulójáról, a legkisebb fiú feleségül vette gazdája leányát. Kihasználták az alkalmat, hogy az általános iskola igazgatóját, aki addig a szárnyépületet bérelte, áthelyezték, fiatal feleségével odaköltözött. A szárnyépületbe fekete, lakkozott szekrényeket raktak, a szobát rózsaszínű és fehér vattacsomókkal díszítették... Ekkor azonban a főépületben megbetegedett az elhunyt legidősebb fiú felesége. Ugyanaz volt a betegsége, mint a férjének. Egyetlen gyermekük, az apa nélkül maradt Renicsi most, mióta anyja vért köpött, mindig nagyanyjánál aludt. A nagyanyja elalvás előtt feltétlenül átkötötte a fejét törülközővel. Mindazonáltal az ótvar szagára késő éjjel odalopóztak hozzá a patkányok. Előfordult, hogy megfeledkezett a törülközőről, s akkor persze a patkányok a fejét harapdálták. Az év vége felé a megboldogult legidősebb fiú felesége is csendesen elhunyt, mint ahogy a mécses kialszik. A temetést követő napon az erős hóesés következtében összeomlott a hegy lábánál álló filagória, a "Berepülő kócsag kunyhója".

Mire újra beköszöntött a tavasz, az egész kert zöldellő bozóttá változott, ahonnan csupán a "Szív megtisztulásának pagodája" emelkedett ki nádfedelével a zavaros vizű tó partján.

A folytatás

Egyszer egy borús nap alkonyán, tíz évvel szökése után visszatért az apai házba a középső fiú. Noha apai háznak nevezték, valójában a legkisebb fiú háza volt. A legkisebb fiú úgy fogadta a tékozló testvért, mintha mi sem történt volna: minden különösebb elégedetlenség s minden különösebb öröm nélkül.

Attól kezdve a középső fiú a főépületben, a "Buddha szobájában" végignyújtóztatta a padlón nemi betegségtől fertőzött testét, és szótlanul, mozdulatlanul figyelte a tűzhely lángját. Ebben a szobában a szent szekrényben ott állt elhunyt apja és legidősebb fivére névtáblája. Becsukta a szekrény kis ajtaját, hogy ne lássa ezeket a névtáblákat Magától értetődik, hogy anyjával, öccsével és annak feleségével is alig látták egymást - kivéve, hogy naponta háromszor találkoztak a közös étkezésnél. Csupán a kis árva, Renicsi ment be néha hozzá a szobába játszani. Hegyeket, hajókat rajzolt a palatáblára a kisfiúnak. Néha bizonytalan kézzel egy dalocska zavaros töredékeit vázolta fel a papírra: "Virágoznak a Mukodzsimán a cseresznyefák. / Gyere ki, nővérkém, gyere ki, húgocskám..."

Aztán megint beköszöntött a tavasz. A kertben, a buján tenyésző bokrok és fák között gyéren virágoztak az őszi-és sárgabarackfák. A bágyadtan csillogó tóban a "Szív megtisztulásának pagodája" tükröződött. De a középső fiú most is csak üldögélt magányosan a szobájában, s nagyrészt még nappal is szundikált. Egyszer azonban samiszen gyenge hangja ért a füléhez. És valaki szaggatott hangon énekelni kezdett: "Ez akkor történt.../ A szuvai csatában/ Macumotóknak/ Josie fejedelme/ Állt vára ágyúinál..." Felemelte a fejét, noha továbbra is fekve maradt: az ének - kétségkívül az anyja énekel az ebédlőben - folytatódott. "Pompás ruhája/ Napfény aranya villan/ Délcég léptekkel/ Az ellenséghez siet/ A dicső harcos és hős." Az anyja mindig az Ocu képeiről szóló tréfás dalokat énekelte, nyilván az unokájának. De ez egy húsz-harminc évvel azelőtti divatos dalocska volt, amelyet a férje - a durva külsejű öregember - egy előkelő gésától tanult. "A golyó süvít/ Mellét, ó, jaj, átüti /El nem kerüli / Élete, jaj, megszakad/ A Tojo hídja mellett./ Ha elesett is/ Neve majd mindörökké /köztünk..." Fia szeme csodálkozva csillogott régóta nem borotvált arcában.

Két-három nap múlva a legfiatalabb testvér észrevette, hogy a középső fiú a földet ássa az acsalapuval benőtt mesterséges domb mellett. Fulladozva, ügyetlenül lendítette a csákányt. Erőfeszítésében, amely első látásra nevetségesnek tűnt fel, elszántság érződött. "Bátyám, mit csinál?" - kiáltotta oda neki a legfiatalabb testvér, és hátulról odament hozzá; fogai között cigarettát tartott. "Én? - A középső fiú zavartan nézett rá. - Egy csatornát akarok itt átvezetni." "Egy csatornát átvezetni? De hát minek?" "Azt akarom, hogy olyan legyen a kert, mint azelőtt volt." A legfiatalabb testvér elmosolyodott, és nem kérdezősködött tovább .

A középső testvér mindennap szorgalmasan csákányozta a csatornát. De a betegségtől legyengült szervezetnek ez nem is volt olyan könnyű munka. Gyorsan elfáradt. A szokatlan munkától bütykös lett a keze, letöredezett a körme, az egész teste sajgott. Néha eldobta a csákányt, és halottként rogyott a földre. Körülötte a kertet elborító párában nedvességet leheltek a virágok és a fiatal hajtások. Pihent néhány percet, aztán felkelt, és tántorogva, makacsul újra munkához látott.

Teltek a napok, a kertben azonban nem látszott jelentősebb változás. A tóban most is sűrűn zöldellt a hínár, a fák és bokrok között elszáradt ágak meredeztek. Miután a gyümölcsfák is elvirágzottak, a kert még elvadultabbnak látszott, mint azelőtt. Ráadásul a házban senki nem rokonszenvezett a középső testvér vállalkozásával. A legkisebb testvér, akit a nyerészkedés szelleme szállt meg, a rizs és a selyemhernyógubó áraival volt elfoglalva. Felesége női utálatot érzett sógora betegsége iránt. Az anyja... az anyja félt, hogy ez a földtúrás megárt az egészségének. A középső testvér azonban az emberek és a természet ellenére lassú, makacs munkával mégiscsak átalakította a kertet.

Egy reggel, mikor az eső után kiment, látta, hogy Renicsi kövecskékkel rakja ki a csatorna szélét, ahonnan a víz fölé lógtak az acsalapu levelei. "Bácsika! - Renicsi vidáman nézett rá. - Segíteni fogok magának." "Jól van, segíts!" A középső fiú válaszul derűsen rámosolygott. Attól kezdve Renicsi el nem vált a nagybátyjától, lelkesen segített neki. Az pedig, amikor leült a fák árnyékába, hogy kifújja magát, unokaöccse szórakoztatására különböző érdekes dolgokról mesélt: a tengerről, Tokióról, a vasútról. Renicsi zöld szilvát rágcsált, és elbűvölten hallgatta.

Ebben az évben az "esős évszakban" kevés eső esett. Ők - a rokkant öreg és a kisgyerek - nem törődtek sem a perzselő napsugarakkal, sem a zöld növények párájával, ásták a tavat, vágták ki a fákat, egyre nagyobb területet vontak munka alá. De, ha a külső akadályokat valahogyan le is küzdöttek, a lényegi akadályokon nem tudtak úrrá lenni. A középső fivér csupán homályosan, mintegy álomban tudta maga elé képzelni a régi kertet. Hogyan helyezkedtek el a fák, hogyan húzódtak az ösvények - mihelyt próbálta fölidézni, minden összefolyt emlékezetében. Néha a munka kellős közepén hirtelen rátámaszkodott a csákányra, és szórakozottan tekingetett körül. Renicsi mindjárt ráemelte nyugtalan tekintetét. "Mi baj?" "Mi volt itt azelőtt? - mormogta magában zavartan izzadó nagybátyja. - Úgy rémlik, ez a juharfa nem volt itt." Renicsi piszkos kis kezecskéjével a hangyákat nyomkodta agyon, segíteni nem tudott.

A lényegi akadályok nem csupán ebben jelentkeztek. Ahogy a nyár a végéhez közeledett, a középső testvér - nyilván a szakadatlan, erejét meghaladó munkától - kezdett megzavarodni. A tó egy részét, amit ő maga ásott ki, betemette földdel; ugyanoda, ahonnan kivágott egy fenyőfát, másikat ültetett - mostanában nemegyszer megtörtént vele ilyesmi. Különösen az haragította meg Renicsit, hogy a tóhoz cölöpöknek kivágta azokat a fűzfákat, amelyek közvetlenül a víz mellett nőttek. "Hiszen ezeket a fűzfákat maga ültette nemrég!" Renicsi bosszankodva nézett a nagybátyjára. "Igazán? Szörnyen feledékeny lettem!" A nagybácsi mogorván nézett a napsütötte tóra.

Mégis, mikor beköszöntött az ősz, a megnyírt bokrok és a fű olyan körvonalat adtak a kertnek, amely homályosan emlékeztetett a régire. Valójában persze össze sem lehetett hasonlítani a régivel: a "Berepülő kócsag kunyhója" többé nem volt, a vízesések sem zuhogtak a hegyről. Egyáltalán, a híres kertész által létrehozott régi választékosság szelleme szinte nyomtalanul eltűnt. De a kert mégiscsak létezett. A tó kristálytiszta vizében még egyszer megcsillantak a mesterséges dombok. A fenyőfák még egyszer fenségesen kiterjesztették ágaikat a "Szív megtisztulásának pagodája" fölött. De mire helyreállították a kertet, a középső fivér ágynak dőlt. Láza felszökött, minden ízülete szaggatott. "Hiába fáradoztál!" - ismételgette siránkozva az anyja, amint ült az ágyánál. De a férfi boldog volt. Persze a kertben maradtak helyek, amelyeket még nem sikerült kiigazítania. És ezen már nem lehet segíteni. De mégsem munkálkodott hiába. Elégedettnek érezte magát. A tízéves munka megtanította a sors iránti alázatra, és a sors iránti alázat mentette meg.

Ősz végén a középső fiú úgy lehelte ki a lelkét, hogy senki sem vette észre. Renicsi fedezte fel elsőként. Hangos kiáltással futott a folyosón át a szárnyépülethez. Az elhunythoz rögtön összegyűlt ijedt arccal az egész család. "Nézd, mintha mosolyogna a bátyám!" - fordult a legfiatalabb fivér az anyjához. "Ó, ma nyitva van a szentély ajtaja!" - jegyezte meg a felesége, és nem nézett az elhunytra.
Nagybátyja temetése után Renicsi gyakran elüldögélt a "Szív megtisztulásának pagodájában". Mindig szinte értetlenül nézte az őszi fákat és a vizet...

A befejezés

A kert Nakamura régi családjáé volt, akik a postaállomás melletti, előkelő utasok számára fenntartott ház intézői voltak. Tíz év sem múlt el azóta, hogy helyreállították régi formájában, s a kert újra elpusztult, ez alkalommal az egész családdal együtt. Az elpusztult kert helyén vasútállomást építettek, az állomás előtt kis étterem nyílt.

Nakamura családjából ekkorra már senki sem maradt itt. Az anya természetesen már réges-régen csatlakozott azokhoz, akik eltávoztak az árnyékvilágból. A legfiatalabb fivér tönkrement, és elutazott Oszakába.

A vonatok naponta jöttek-mentek. Az állomáson egy nagy asztal mellett ült a fiatal főnök. A könnyű szolgálatban, amikor nem volt semmi dolga, nézte a kéklő hegyeket, beszélgetett a helybeli alkalmazottakkal. Ezekben a beszélgetésekben Nakamura családjáról soha nem esett szó. És hogy azon a helyen, ahol most állnak, valaha filagóriák és mesterséges dombok voltak - arra még kevésbé gondolt bárki is.

Ekkoriban Renicsi a festőállvány mellett ült, az európai festészet műtermében, Akaszakában, Tokióban. Az üvegezett mennyezeten át beeső fény, az olajfesték szaga, az előkelő frizurát viselő modell - a műterem egész légköre távol esett a szülői háztól. De néha, mikor húzogatta az ecsetet a vásznon, lelkében felmerült egy szomorú, öreges arc. Ez az arc azt súgta mosolyogva neki, mikor a szakadatlan munkától elfáradt: "Te még gyermekként segítettél nekem. Most én segítek neked!"

Renicsi most koldusszegényen is festi a képeket. A legfiatalabb fivérről senki nem tud semmi hírt.

1922. június

Ács Pál: A helyreállított kert
Palimpszeszt, 17. szám, 2002. május
http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/40.htm

Akutagava Rjúnoszuke: A kert
"Miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?" - tette fel híres kérdését a pusztuló japán múlt romjai fölött borongó Akutagava. A kert című novella olvasása és értelmezése hozzásegíthet bennünket a válaszhoz.

A elbeszélés a nemzeti hagyományaiba zárkózó régi Japán végét jelentő 1868-as Meidzsi-restauráció utáni időkben kezdődik. Ekkor már semmi sem állhatta útját a nyugati kultúra mindent átalakító hatásának a távol-keleti országban.

A novella egy hajdan fényes régi kert és egy ősi család egymásba fonódó, egymást formáló sorsának története. A Nakamurák birtokában lévő kert természetesen japánkert: az embert magába fogadó örök természet allegóriája, maga is emberkéz alkotta mű. Egy elejtett megjegyzésből kiderül, hogy olyan híres kertész tervei szerint épült, aki mindent a régimódi választékosság szellemében rendezett el: Egy lopótök alakú tó egyik oldalán mesterséges dombok emelkedtek, a túlsó oldalán vízesések zúgtak. A fák alatt a buddhista kertekben megszokott meditációs pavilonok álltak: a "Berepülő kócsag kunyhója" és a "Szív megtisztulásának pagodája".

A família életereje fokról fokra csökken. Az idős, visszavonultan élő családfő meghal gutaütésben, legidősebb fiával rövidesen tüdőbaj végez, a középső fiú kicsapongó életet él, a családfői tisztet átvevő legkisebb testvér pedig csak a pénzzel törődik. Gyermeke csupán a legidősebb fiúnak születik, a koraszülött Renicsi - ő képviseli a harmadik nemzedéket.

A családdal együtt a kert is fokozatos romlásnak indul. Már az öreg Nakamura életében "a pusztulás bizonyos jeleit" mutatja, s néhány év alatt teljesen elvadul. Az iskola "modern", nyugatias gondolkodású igazgatójának tanácsára gyümölcsfákat telepítenek bele. Tűzvész pusztít a közelben, a vízesések kiszáradnak, s végül egy szokatlanul nagy hó összeroppantja a "Berepülő kócsag kunyhójá"-t.

Az elbeszélés folytatása különös fordulatot hoz. A nemi betegségben szenvedő középső fiú hirtelen visszatér az atyai házba, s miközben nyugtalanul forgolódik "Buddha szobájának" padlóján, egy húsz-harminc évvel korábban divatos dalocska foszlányai szűrődnek be hozzá, amely a szamurájok hősi helytállását dicsőíti.

Elméje hirtelen megvilágosodik.

Ettől kezdve az élete új irányt vesz, elhatározza, hogy minden erejét a kert helyreállításának, kiigazításának szenteli: "Azt akarom, hogy olyan legyen a kert, mint azelőtt volt" - mondja. Senki sem érti, senki sem támogatja ebben, kivéve ábrándos unokaöccsét, Renicsit. Vállalkozása nem jár teljes sikerrel, de kudarcnak sem nevezhető. Úgy hal meg, hogy elégedettnek érezheti magát. "A tízéves munka megtanította a sors iránti alázatra, és a sors iránti alázat mentette meg."

A történet befejezése a kert teljes pusztulását hozza: vasútállomást építenek a helyén, s lassan senki sem emlékezik már arra, hogy valaha létezett. De egyvalaki mégis: Renicsi Tokióban festészetet tanul egy európai ízlésű műteremben. Álmaiban olykor feltűnik nagybátyja keserves arca, amely azt súgja neki: "Te még gyermekként segítettél nekem. Most én segítek neked."

Ez a történet a "jelenlévő múlt" története: cselekvésbe forduló nosztalgia. Kérdés persze, hogy a valóban megtörtént múlt válik-e itt jelenvalóvá, vagy csupán annak képzelt mása? S ha tényleg megvalósul, mennyi valódisága van ennek a létezésnek?

A helyreállított kert természetesen már nem az a kert, amelyet a híres kertész valaha megálmodott, össze sem lehetett hasonlítani a régivel. A visszaalakításon munkálkodó középső fiú nem azt a kertet formálja újra, amely valaha létezett, hanem azt, amilyennek az ő emlékeiben él. És az emlékezete sok mindent kihagy az egykori képből, ugyanakkor át is formálja azt. "Mégis, mikor beköszöntött az ősz, a megnyírt bokrok és fű olyan körvonalat adtak a kertnek, amely homályosan emlékeztetett a régire." Ez a homályos emlék mintegy igazolja az elszánt, s olykor értelmetlennek tűnő rekonstrukciós munkálatokat: "a kert mégiscsak létezett".

Létezett. De a hősi múltat elkorcsosító európaisággal szembeállított buddhista japánkert a novella világában lassan maga is európai kertté alakul - jelentése, önmagán túlmutató értelme áthajlik a nyugati kultúra kertmetaforájába. Az "ősjapán" mesébe az európai irodalom toposzai keverednek. A három testvér, köztük a tékozló fiú története önmagában persze még nem lenne európai. De a hősöket mozgató erő, a vágy, hogy azok lehessünk, akik voltunk - ez már a romantika hullámain érkező európai "modernség" része.

Ez a jelentéstöbblet a novella művészetszemléletébol fakad. A japánkert maga is műalkotás, nem azonos a természettel. Pusztulását nem szándékos rongálás, hanem gondatlanság okozza: a család immár nem tart igényt a világ művészies szemléletére. Ez a nemtörodömség mintegy utat enged a természet zabolátlanságának: "a kertben és a kerten kívül is a kert emberkéz alkotta festői szépsége mögül előtör valami ismeretlen, nyugtalanító, vad erő".

Ezzel a romboló, "vad erővel" csupán a művészet szállhat szembe: másolja, utánozza, lefesti - ily módon igyekszik hatástalanítani. A romlásnak indult Nakamura-házban szívesen látott vendég Szeigecu, a költő, akinek egyik haikuját maga a házigazda, a legidősebb fiú alakítja át saját veszendő kertjének metaforájává: "A sziklák között / A vízesések fénye / Még ott villog." A középső testvér rajzolni tanítja a gyermek Renicsit. A palatáblán hegyek, hajók tűnnek fel, s ez az imagináció végső soron a vízből és földből elrendezett japánkert fogalmát körvonalazza. Ehhez járul egy virágzó cseresznyefákról szóló dalocska "papírra vetett" töredéke - amely az emberkéz alkotta kert harmadik legfontosabb elemét, az ültetett fát idézi fel.

Az alkotási (újraalkotási) folyamatot valamiféle furcsa zavarodottság jellemzi. Ennek az oka az, hogy az alkotó "csupán homályosan, mintegy álomban tudta maga elé képzelni a régi kertet. Hogyan helyezkedtek el a fák, hogyan húzódtak az ösvények - mihelyt próbálta fölidézni, minden összefolyt emlékezetében." Ily módon a nosztalgikus kertépítés európai művészetté, maguk a kertépítők pedig a japán szellemiségtől idegen, európai művészekké változnak. A hajdani japánkert átalakul az európai irodalom "belső kert"-jévé, s a kert "kiigazítására" irányuló vágy és emlékezet egyetlen puszta képpé, a festő Renicsi képévé. Ennek a képnek a szemléletében azonban - talán - létrejöhet az óhajtott egyensúly, és újra megpillanthatóvá válik a "Szív megtisztulásának pagodája".