Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Abe Kóbó
A piros selyemgubó
Vihar Judit fordítása
Forrás:
http://mjbt.motivnet.hu/modules.php?op=modload&name=News&file=article&sid=30
Alkonyodik. Ilyenkor az emberek hazasietnek a tyúkóljukba az ülőre, nekem azonban nincsen házam, ahova mehetnék. Csak lassan sétálgatok a házak közti keskeny rések között. Eközben tízezerszer ismételgetem magamban, hogy ha már ilyen sok ház sorakozik itt, miért nincs köztük legalább egy, amelyik az enyém volna? Míg a távíróoszlopnál vizelek, egy kötéldarab időről időre megérint, még kedvet is kapok, hogy a nyakam köré tekerjem. A kötél eközben sandán engem méricskél, mintha ezt mondaná: „Pihenj már egyet, öcsém!” Rettenetesen szeretnék aludni én is! De nem tudok! Először is nem vagyok az öccse ennek a kötélnek, ráadásul megfelelő okot sem tudok találni arra, hogy vajon miért nincsen nekem házam.
Minden nappalra éj következik. S ha eljön az éjszaka, muszáj aludni. Azért vannak a házak, hogy bennük megpihenjünk. De hát akkor hogy lehet az, hogy nekem nincsen házam?!
Hirtelen egy gondolat ötlik az eszembe. Lehet, hogy talán csak valami nagy félreértés áldozata vagyok? Nem létezik, hogy nincsen házam, sokkal inkább megfeledkeztem róla! Így van, egészen bizonyos. Például… véletlenül éppen egy házsor mellett elhaladva egy ház előtt megállít a lábam: ez volna az én házam? Ha a többi házzal hasonlítom össze, semmi különleges nincs rajta, amely ezt a lehetőséget alátámasztaná, de hát melyik házról ne lehetne elmondani ugyanezt, másrészt viszont nincs semmi bizonyíték arra sem, amely elvetné azt az állítást, hogy ez az én házam.
Összeszedem a bátorságom, és… bekopogok. Szerencsére egy félig nyitott ablakból kedves mosolygós női arc tekint reám. A remény szele szívem közepébe fúj, s könnyedén kibomló zászlóként megrebben a szívem. Elmosolyodom én is, s mint egy úriember, meghajlással köszöntöm.
– Már megbocsát
a zavarásért, csak azt szeretném megkérdezni, hogy ugye ez a ház az enyém?
A hölgy arca hirtelen elkomorul:
– Elnézést, ön kicsoda?
Már-már magyarázkodásba fognék, de érzem, zsákutcába jutottam. Egyszerűen képtelen
vagyok arra, hogy megmagyarázzam. Hogyan is kéne megértetnem ezzel a nővel,
hogy itt most nem az a kérdés, ki vagyok én? Kétségbeesetten így szólok hozzá:
– Mégis, kérem, adjon egy bizonyítékot nekem arról, hogy ez nem az én házam!
– Hát… – az asszony arcán ijedtség jelenik meg.
Ettől még jobban felháborodom:
– Ha nincs bizonyíték, akkor nyugodtan lehet ez az én házam is!
– Ugyan már, ez a ház az enyém!
– Minek alapján állítja ezt? Egyáltalán nem biztos, hogy ez az ön háza és nem
az én házam! Úgy bizony!
Válasz helyett a nő arca kővé dermed, s becsapja az ablakot. Hohó, ez volna hát a mosolygós női arc eredendő lénye?! Értelmetlennek tűnik az a logika, amely attól függően, hogy egy bizonyos tulajdon kié, és hogy az nem az enyém, alapot szolgáltat arra, hogy a dolog teljesen megváltozzék. De hát miért… miért van az, hogy a dolgok mindig valakinek a birtokában vannak és soha nem az én birtokomban? Mégis, talán nem lenne egy fokkal jobb, ha egy dolog, bár nem az enyém, legalább ne lenne senkié? Néha hallucinációk gyötörnek. Úgy tűnik, mintha egy építési területen vagy egy raktárban valamilyen vasbetoncső lenne a házam. De aztán mindig kiderül, hogy ez már valakinek a tulajdonában van, s miáltal már valakié, – figyelemre se méltatva az én akaratomat és érdekeimet – mindig valamiképpen eltűnik onnan. Vagy pedig valami olyasmivé változik, ami napnál is világosabb, hogy nem lehet az én házam.
Igen ám, de mi a helyzet egy paddal a parkban? Persze, hogy pompás dolog! Ha véletlenül valóban az én házam volna, akkor is jöhetne valaki egy bottal és elkergethetne innen… s valóban, ez a pad mindenkié, és senkinek sem lehet a tulajdona. Mondjuk, ez a valaki ezt mondaná:
– Hé, hordd el innen az irhád! Ez itt mindenkié, senki sem tarthatja meg magának! Te meg aztán végképp nem! Na, lódulj, de azonnal! Akár tetszik, akár nem, a törvény kapuján keresztül csak egy pincében húzhatod meg magad! Ha pedig ezen kívül valahol másutt veted meg a lábad, legyen az bárhol, arról már azt lehet mondani, hogy bűnt követtél el!
Lehet, hogy ugyanez történt a bolygó zsidóval, mint most velem?A nap lassan nyugovóra tér. Én meg gyalogolok tovább.
Házak, egyre csak házak… egyik sem tűnik el, egyik sem változik, egyik sem mozdul el a helyéről. Közöttük pedig meghatározott arculat nélkül folytatódik a rés, vagyis… az út. Amikor esik az eső, olyan bolyhos, mint egy kefe, amikor hull a hó, széltében hosszában csak a kocsik keréknyomai látszódnak rajta, amikor pedig fúj a szél, mint egy szalag, omlik le az út. Én pedig megyek, csak megyek. Képtelen vagyok megérteni, miért nincs nekem házam, ezért nem tekerek kötelet a nyakamra.
Jaj! Hát ez meg kicsoda? Ki csimpaszkodik a lábamba? Ha ez az a kötél, amelyikre felakaszthattam volna magam, akkor kár kapkodni! De nem, ez nem az! Ez itt egy ragacsos selyemfonál. Megragadom, megfogom a végét, mely szakadt cipőmből csúszik elő, húzom, húzom, de csak nem akar vége szakadni. Nahát, milyen különös! Hajt a kíváncsiság, tovább húzom, s ekkor valami különös történik! Testem egyre jobban meghajlik, már-már egyenes szögben kell a föld felett megtartanom. Talán csak nem a föld tengelye hajlott meg, s emiatt megváltozott volna a nehézségi erő iránya is? Puff, a cipőm leválik a lábamról és a földre esik, ekkor értem meg, hogy miről is van szó! Nem a föld tengelye görbült el, hanem a lábam lett rövidebb! Ahogy a fonalat húztam, a lábam egyre rövidült. Pontosan úgy feslettek el a lábaim, mint ahogy egy agyonhordott pulóver könyöke foszlik fel. A fonál, mint a tök indája, valójában nem más, mint a lábam, most szétesett. Ezek után egy lépést sem bírok megtenni! Kilátástalan helyzetben vagyok, s ugyanilyen kilátástalan helyzetben van a kezemben lévő fonállá változott lábam is, amely most magától kezd el mozogni. Könnyedén csúszik, s anélkül, hogy a kezemmel hozzáérnék, mint magától kanyargó kígyó, feltekeredik a testemre. Amikor a bal lábam már teljesen felfejtődött, nyilvánvaló természetességgel követi a jobb lábam. A fonál, mint egy zsák, hamarosan már az egész testemet beborítja, ugyanakkor miközben tovább húzom a fonalat, egymás után fejtődik fel minden a törzsemtől a mellkasomig, azután a mellkasomtól a vállamig, s eközben ez a zsák, amely körülvesz, belülről egyre nagyobbá, erősebbé válik. Végül egy nagy üres selyemgubó maradt.
Jaj, de jó, végre kialhatom magamat! Az alkony teljesen pirosra festette a selyemgubót. Most már senki sem akadályozhat meg abban, hogy ez valóban az én házam. Igen ám, házam ugyan van, csak, aki beleköltözzön, én nem vagyok. A gubó belsejében megállt az idő.
Kinn már besötétedett, a selyemgubóban örökre alkony maradt, belülről piros fénnyel világított az alkonypír sugara. Ezt a jellegzetes tulajdonságot a férfi azonnal észrevette, anélkül, hogy meg kellett volna állnia. A vasúti átjáró és a sín között vett észre engem, a selyemgubót. Először dühbe gurult, aztán rögtön rájött, hogy ritka felfedezés birtokába jutott, s a zsebébe dugott. Valamivel később, miután ott ide-odagurultam, a fia játékdobozába kerültem.
