Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tóth Béla
A DERVIS KILENC EGERE
TÖRÖK HISTÓRIÁK
Terebess Kiadó, Budapest, 1997
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


FOGLALAT

A facipő
A fazék-ember
A jó tanítvány
A göverdzsin baba
Gül baba
A Boldogasszony dervise
A dohányos

A mesemondó

A nevető ember
A szarkafészek
A holdsugár-lajtorja
A kárbunkulusszemű kígyó
A dervis kilenc egere
A tulipántos kert


A semmi

A selyemcipellő
Aki sosem kapott levelet
Egyformaság
A biztosított élet
A hazugság

Aki segített visszaszerezni a Corvinákat...


A FACIPŐ

Murád efendi letörülte homlokáról a verejtéket és kinyújtotta elzsibbadt lábát. Nem csoda, ha elfáradt. Már a tizedik pár facipőt faragta meg ma délelőtt egy ültő helyében. Kora reggel óta ott kuporgott a haidárpasai kert vén platánja alatt a gyékényen; mezítelen jobblábával odaszorította a fehér iharfadarabokat a földre, kezében pedig csak úgy pörgött az éles kis csákány. Nincs Sztambulban facipőcsináló, aki ilyen szaporán és tisztán dolgozzék. Alkuvás nélkül megért egy pár ilyen magassarkú fa-talp száz parát. Murád efendi egy nap elkészített ötven darabot; az iharfa nem drága, hetenkint százhúsz piaszter nyeresége is lehetett volna belőle, ha nem puszta mulatság kedvéért faragcsál.
Facipőt csinálni jó időtöltés az embernek, ha török trónörökös. Aki föltalálta az iharfa-talpat, bizonyosan nem azért cselekedte, hogy az igazhívőnek legyen min tipegnie sárban és a fürdőszoba forró kövén; hanem avégett, hogy az üldözött hercegeknek majd egy kis mulatsága származzék a cipőfaragásból. Mert ha szegény Murád efendi sokat olvas, a szemfüles kémek, a mukhbirek, mindjárt megviszik a hírt a szultánnak meg a sejk-üliszlamnak, hogy a trónörökös veszedelmes terveket tanul hitetlenkönyvekből. Ha sokat vadászik és egy kicsit messzebb talál ellovagolni: szökéssel gyanusítják. Ha barátokat fogad a házánál: összeesküvést forral. Ha órásmesterséggel űzi az idejét: bizonyosan pokolmasinán tűnődik. Ha vargaságra adja a fejét csupa unalomból: az a sztambuli húszezer konduradsi kedvéért van; be akarja magát hízelegni a csizmadiáknál, akik a török földön is mind politizálnak. Egyszer hozatott magának Európából egy egész kis könyvnyomtató műhelyre való berendezést; ezt bátyja, a szultán, hirtelen elkoboztatta tőle, mert a kémek besúgták, hogy a herceg titkos rebellis újságot akar csinálni. Mit tegyen hát szegény Murád efendi, hogyne féljenek tőle és mégse eméssze az unalom? Ráadta magát a világ legártatlanabb mesterségére; beállt fasaru-gyártónak, s a haidárpasai kjöszk egy kerti laka már színig tele van a facipők garmadáival, amelyeket szegény őfensége évek alatt összefaragcsált.
Murád efendi megtörülvén a homlokát, csupasz talpa alá tette a huszonegyedik darab fát. A sok gyakorlattól már szinte markolni tudott a lábával, mint a legöregebb cipőcsináló. De mikor fölemelte a csákányt, ijedten rezzent össze. A masztiksz-bokrok mögül eléje lépett Hairullah efendi, a sejk-ül-iszlam, Mithád basa, a nagyvezér és az összes miniszterek, az egész fényes kiséret, oda a gyékény szélére. A sejk-ül-iszlam pergamen-tekercset tartott kezében és így szólt templomi ünnepiességű hangon:
- Üdvöz légy, ötödik Murád kán, Abd-ul-Medsid fia! Tudd meg, hogy az éjjel összeült a szent tanács, megfosztotta trónjától a méltatlan Abd-ul-Azizt és tégedet övez fel őseid, a padisáhok kardjával! Üdvöz légy, szultán!
- Üdvöz légy! - kiáltották a nagyurak.
Murád halálsápadt lett és elfulladva kérdezte:
- Él a bátyám?
- Él és élete szent marad előttünk! - szólott a főpap baljóslatú nyugalommal.
Túlnan Európából áthallatszott az ágyúk morgása, a kis-ázsiai magányos völgybe. És a kjöszk falain kívül nőttön-növekedve hullámzott az összesereglő csapatok rivalgása: "Padisáhymyz; csok jasa!" - Éljen a császár!
- Masalláh! Legyen meg Isten akarata! - szólt Murád zokogva.
Letette csákányát, felhúzta meztelen lábára a sárga szattyánbőr harisnyát és ment a birodalom nagyjaival, föllépni Oszman trónjára.

Szultánnak lenni sokkal nehezebb mesterség, mint a facipő gyártás. Kivált ennek a szegény jó embernek, aki egész életében ott lappangott egy ázsiai falucska szélén. Egy szerelme volt: a felesége, egy vágya: a nyugalom, egy mulatsága: a faragás, egy boldogsága: a gyermekei. Gyötrelemmé vált az uralkodása már az első napokban, mikor megtörtént a borzasztó eset, hogy Abd-ul-Azizt agyonollózták. Ettől a pillanattól kezdve sokat retteget és amikor nem rettegett, unatkozott. A Dolma-Bagdse márványai közt fázott, az arany ékességek nyomták, politizálni nem szeretett, a minisztertanácsban elaludt, ha pedig a külföldi diplomatáival akadt dolga, szeretett volna elszaladni előlük Haidárpasába, hogy inkább pusztítsa az iharfát, mint a francia nyelvet. Az udvari ebédeken nem ízlett neki a sok cifra étel; visszakívánta a bőrében sült ürücombot és a jó faggyús pilávot. A háremét teleültették sok szép idegen virágszállal; asztalán mindig habzott a franciák igazgyöngyöket ringató bora. Nem találta kedvét ezekben sem. Bár imádta istenét, hogy olyan szép asszonyokat teremtett, mégis csak a legkedvesebb felesége maradt neki Laleli szultána; és bár nem vetette meg az innivaló tüzet, a legkedvesebb itala a takszimi forrásvíz volt.
Egy esős nyári délután töprengve járkált dohányzó szobájában. Ablakain besötétlettek a Boszporuson álló hadigályák, ásító ágyúikkal; s hallatszott a katonaság léptetése, amint fölváltották az őröket. Most még nagyobb rab, mint üldözött korában; szabadságán még szorosabb az arany-béklyó. Amint ott járt föl s alá, lesütött szemmel, egy sarokban valami csillogót pillantott meg. Egy sárgaréz táblácska, az iszpaháni szőnyegbe eresztve. Mi ez? Megnyomta a lábával. Alig érintette, a habos körtefából való falburkolatban egy keskeny ajtó nyílt meg. Szűk folyosó, csigalépcső, ismét egy hosszú, homályos alagút, azután egy nehéz kis kapu, zárjában kulcs. Kikukucskált a kulcslyukon. Nagy kiabálva egy pereces ment arra. A nagy utca, a Dolma-Bagdse mögött! Ott őrkatonák nem állanak, csak a hétköznapi élet zajong szabad zűrzavarában. Ah, ez Harun-al-Rasidnak való fölfedezés! Ujjongó szívvel sietett vissza. Szorongva, mint a csínytevő gyerek, kitekintett a szolgálattevő őrnagy szobájába. A bimbasi nem volt ott, csak a teveszőr esőköpönyege. Pompás! Padisáh őfelsége magára kapta a formátlan burkot, lehúzta a kámzsát a bajuszáig, aztán - hipp-hopp! - egy perc múlva belevegyült a top-hánei nagy-út sokaságába. Szaladt, mintha menekülne. Felült egy lóvasúti kocsira és eldöcögött a sok lucskos emberrel egy sorban, a sztambuli hídfőig.
Vajon észreveszik-e a palotában, hogy eltűnt? Attól nem kell tartani. Az őrtisztek azt hiszik, hogy a hárembe ment; a háremben azt hiszik, hogy az ország nagyjaival tanácskozik. Esti imádságra visszalopja magát, addig pedig boldogan, szabadon kószál városhosszat.

Eljutott a bazárba. Meglökdösték, mint a többi tolongót. A röpülő borbély rákiáltott, hogy ideje volna borotválkozni; a vándor kávés megkínálta egy csésze barna lével; az örmény szappanosok pedig majd lerángatták róla a köpönyeget, hogy vegyen egy kis zöld örmény szappant. De őfelsége, egyre lejebb húzva kámzsáját, csak a bazár ama félreeső utcája felé sietett, ahol a facipő-csinálók tartják lábukkal az iharfát és vígan csattog éles kis csákányuk. Egy végben vagy száz kis bolt; mindenikben egy csöndes, jókedvű munkás, aki ott kuporogva az ajtóernyő alatt, szorgalmasan faragja a facipőket, mint nemrég Murád efendi a haidárpasai kertben. Olyan szeretetet érzett szívében a szegény szultán, mintha csupa testvér között volna; és meglepte őt a gyönyörűséget adó, szokott munka vágya. Amint lassan lépkedne a jó mesterek sorai között, egyszerre visszahökkent. Csodát látott! Hihetetlen, agyvelőzavaró csodát! Káprázik ilyenkor a szem és az ember bele akar harapni az ujjába: vajon nem álmodik-e?
Ő maga, Murád szultán, kuporgott egy boltfülkében és egy fasarunak éppen a hátulsó sarkát faragta. Ez már nem hasonlatosság, a "másik ábrázat", ez a kimagyarázhatatlan tünemény, amely minden ezer esztendőben egyszer adatik a bámuló emberszemek elé. Ilyen egyarcú vala Mohammed próféta és Abu-Taleb; ezért mondják a perzsák, hogy az isteni üzenetet hozó angyal megtévedt a személyben, s az igazi próféta az övék. Murád szultán egészen beburkolta fejét a kámzsába és megszólította az ő képmását:
-Bocsáss meg, aga, szeretném tudni, mi a neved.
- Musztafának hívnak, az apám pedig - irgalom néki! - Hasszán volt.
Murád megborzongott. Még a hang is szakasztott az övé volt.
- Vajon nem hallottad emlegetni, hogy te valakihez nagyon hasonlítasz?
- Soha én, efendim.
- Pedig te szakasztott olyan vagy, mint a szultán.
- Nem tudok felőle, efendim. A padisáhot mi szegény nép még nem láttuk. Még nem övezték fel karddal az ejubi mecsetben és addig szelámlikra nem jár.
- Engedd meg, Musztafa aga, hogy beforduljak hozzád egy szóra.
- Isten hozott nálam, efendi.
Murád föllépett a boltállványra, és hátul a homályban, a kész facipők garmadái között, leült a rongyos szőnyegre. Musztafa aga átsietett a szomszéd kavedsihez és egy pillanat múlva két párolgó findsával tért vissza. Mikor odatartotta a tálcát az ismeretlennek, Murád hátrasimította köpönyege csuklyáját.
A szegény facipőcsináló felkiáltott és segítségül hívta Alláht meg a prófétát. Aztán torkába rekedt a szó. Szemei kerekre nyíltak, arca fehérebb lett az iharfánál. Murád egészen levetette a kámzsát: és fezén látszott a négy kis kapocs, mely arra való, hogy beletűzzék a padisáh gyémántos boglárját.
- Ne félj, Musztafa aga. Alláh ikertestvéremmé tett, ha nem egy asszony szült is bennünket. Ülj ide mellém és hallgass rám.
Musztafa arcra vetette magát a minden müzülmánok ura előtt és megcsókolta ruhája szegélyét: "Óh én uram..." A szultán ismét behúzódott a teveszőr-burokba.
- Kelj föl, te ügyetlen. A nyakamra akarod csődíteni az egész utcát? Kávézzunk szép csöndesen és hallgasd meg, amit mondani akarok.

Furcsa egyezséget kötött őfelsége a becsületes Musztafa agával. Ezeregyéji alku. Hogy cseréljenek néha mesterséget: vagyis Murád szultán üljön ki a facipőgyártók utcájába faragni, a jó Musztafa pedig üljön be a Dolma-Bagdséba, elnökölni a minisztertanácsban. Azt hiszem, Musztafa aga élénkebben aggódott azon: vajon nem ront-e el császári helyettese sok jó darab fát, mint a szultán azon: hogy a facipőcsináló elég bölcs uralkodó lesz-e. Mert az bizonyos, hogy a sarufaragáshoz és a császársághoz kell ész; csak az a kérdés: melyikhez több? Murád tudta magáról, hogy jó cipőfaragó, de politikához nem ért, csak hallgatni tud bölcsen; ugyanígy gondolkozott saját szerény személye felől Musztafa aga is. Ha közölték volna egymással e gondolataikat, mind a ketten megnyugodtak volna. Így csak a szultán nem aggódott. Boldog volt, hogy unalmas viták helyett majd megint itt forgácsolhatja a szép fehér iharfát, Isten szabad ege alatt, közbe-közbe dohányozván is. Viszont Musztafa aga is álmai legédesebbjét látta teljesülni, hogy ő padisáh lehet. Érhet-e el ennél többet halandó?
Másnapra tűzték ki az első cserét. Mielőtt azonban a szultán kiment volna a Dolma-Bagdséből, valami jutott az eszébe. Bement a háremébe és így szólt a tündérszép Laleli szultánához:
- Édes gyermekem. Ha én ma napszállat előttig hozzád jönnék, ne csókolj meg addig, míg nem mutatom meg neked a bal könyökömön az anyámtól öröklött jegyet, az epret.
- Mit értsek ebből, én szultánom?
- Hallgass, rózsabimbóm. Csak tréfából mondom, de vedd komolynak.
Történt pedig, hogy mikor Musztafa aga a padisáhot várta, egyszerre egyet gondolt és fölszaladt a műhelyből házacskája első emeletére és ezt mondta a feleségének, Fatma hanumnak, aki gyönyörű szép barna menyecske volt:
- Te feleség. Ma estig ne adj nekem csókot, akárhogy is kérjem, ha nem látod meg a bal könyökömön a velem született epret.
- Megbolondultál, Musztafa?
- Ne szólj, asszony. Ez a magasabb politikához tartozik.

Murád igen kitűnő mesterembernek bizonyosodott. Egy délután megcsinált tíz pár facipőt; s ami több, eladott hat párt: két férfinak, két asszonynak és két gyereknek valót. Hatszáz para volt a bevétele. Jeles szultánnak bizonyosodott ám Musztafa aga is. Mithád basa soha sem látta ilyen érdeklődőnek a felséges urat; s őfelsége soha sem aludt még ilyen keveset a minisztertanács alatt. Megszavaztak hatvanmillió frank költséget a hadi készülődésekre. Murád és Musztafa meg lehettek elégedve egymással. De szerepet mégsem cseréltek többet. Sem a szultán cipőfaragóvá, sem a cipőfaragó szultánná nem akart többet lenni, a világért sem. Mert mikor este a padisáh megölelte az édes Lalelit, így beszélt mosolyogva a tulipántermetű kökényszem:
- Láttam az epret ma délután, naplemente előtt két órával!
Fatma hanum meg ezt mondta az urának:
-Nos, megnéztem este felé a könyöködet, mikor feljöttél, te bolond ember és úgy cselekedtem, ahogy kívántad.

 

A FAZÉK-EMBER

A szörnyeteg-gyártás régi jeles mesterség, egyesül benne a tudomány és a művészet. Tudni kell, micsoda eszközökkel lehet megvakítani, megőrjíteni a természet biztosan és bölcsen munkáló erejét, hogy remek tökéletesség helyett rút csodát alkosson. Ez a dolog tudományos része. Egyszersmind szükség ismerni annak módját: miképp lehet az önmagából kiforgatott természet elé valóságos kész munkarendet szabni, hogy a monstrum előre kieszelt, elmés és mulatságos alakot öltsön. Ez a művészet.
Mert nem minden szörnyeteg hasznavehető ám. Amelyik félelmet vagy utálatot gerjeszt, az nem ér semmit. A ráfordított idő és pénz elveszett, mert az ördög sem veszi meg.
A De arte denasationis című, a megorratlanítás művészetéről szóló hírneves könyvben például egészen hiába való az a fejezet, amely arra oktat: hogyan lehessen a csecsemőgyermekkel úgy elbánni, hogy halálfejű ember legyen belőle. Ki adna az ilyen förtelmes csodáért pénzt? Ellenben megbecsülhetetlenek a nevető emberről szóló utasítások; képes ábrázolatok is magyarázzák a caputban: micsoda izmokat kell összemetélni, hogy az arc örökké kacagjon.
A nevető ember darabjáért akármelyik király szívesen fizet ezer aranyat; mert nincs annál pompásabb udvari bolond. De ötször annyit ér a fazék-ember. Ez aztán az igazi drága jószág. Ami elvégre rendén is van, mert a szörnyeteg-gyártó mester részéről ez a vállalkozás mindig nagy materiále-pocsékolással jár. Száz fazékban nevelt gyerek közül csak egy nő fel szakállas emberré. A kilencvenkilenc többnyire elpusztul még zsendülő ifjúságában. Lent Nubia szélén, ahol tallérjával árulják a purdékat, amennyi csak tetszik, még hagyján: de egy kicsit följebb a gyerek, főképp a fehér, már cudar drága, eszerint tetemes a kockáztatás. Óvatosan kell hát eljárnia az érdemes Papanikola mesternek, hogy bele ne veszítsen a vállalkozásába.
Esténkint a pitvarában, nappal a ház előtt mindig tíz-tizenöt fazék áll sorba rakva, mint a muskátlis cserepek. Minden fazék pereme fölött egy fej mered. Fakó, duzzadt, beteg gyermekarcok. A legtöbbje mintha nem is élne. És ez serkenti azt a gondolatot, hogy hóhér dolgozott itten, s a levágott fejeket egy-egy fazék szájára tette, hogy el ne guruljanak. Mert test nem látszik. Pedig van ám. Ha jobban megnézi az ember, észreveheti, hogy a fazékon négy lyuk van ütve és abból csenevész, apró kezek, lábak lógnak ki, akár csak a kövek közé szorult növény kitörekvő satnya indái. Ez a fazékban-nevelés jeles mestersége. Az újszülött testét beleszorították a kilyuggatott edénybe. Egész szabadon csak a fej maradt. Az nőhet tetszése szerint. A többi törpeségre van kárhoztatva.
Mikor a mester delelni hordja ki fazekait a ház elé és szépen, gondosan elhelyezi a gyékényen, mindig megszámlálja az ujjával: hány van. Ha kevesebb, mint tegnap délután, mindjárt szép új fazék sorakozik a többihez. Egy sivalkodó csecsemő veres, kopasz feje áll ki belőle. Kapálódzik az ártatlan porontya kimaradt kezével, lábával. Még nem szokta meg az állapotot és nem kell neki az emlő, mikor a mester odavezet egy jámbor kecskét, hogy végigszoptassa a fazékgyerekeket. A többiek azonban örvendeznek az ő hű dajkájoknak. Legjobban az a fej, amelyiknek a bajusza serkedezik, mert már tizenhat esztendős. "Gel, gel, güzel kecsi, eji kecsi!" Jer, jer, szép kecske, jó kecske! - szólongatja valami csodálatos cérnaszálvékony hangon, mászni kezd és apró kezével belekapaszkodik a duzzadó tőgybe.
- Hasszán fiam - mondja szeretettel a mester, egy szívós vesszőt suhogtatva -, ne sokat mászkálj, mert ha még egy fazekat eltörsz, bizony megfojtalak. Mióta megvagy, ez a hatodik fazekad. És nekem mindig rettenetes veszteség egy-egy új fazék. Mert mindig valamivel nagyobbat kell venni. Épp oly kicsibe nem tudlak beleszorítani, mint a régi volt. Mert szemtelenül nősz, édes fiam. Hetedik fazékra ne legyen szükség, különben... Nem elég, hogy mióta a kezemen vagy, jó kilencven gyermekem veszett kárba, te meg a nyakamra nőjj? Vagy azt hiszed, hogy nekem Pehliván Hasszán kel, nem Csömlek Hasszán? Bajvívó óriás, nem fazéktörpe? Ügyelj magadra, édes lelkem, mert unom a dolgodat és egy szép nap fazekastul belelöklek a kútba.

Jól ügyelt magára Csömlek Hasszán, mert húszéves koráig, mikor már bízvást el lehetett törni a cserepet, hetedhétországra szóló fazékember lett belőle. Érdemes és emberséges nevelőatyja hatezer darab aranyat kapott érte Mehemed Resid efendi őfenségétől, a trónörököstől, akinek épp meghalt az udvari bolondja, a Majmun Ali. - Majmun annak okáért, mert ábrázata, keze, lába igen jeles ügyességgel majomformára volt eligazítva. Nagy kár, hogy a torkán akadt az a csont, miközben legjobban bomlott a palotabeli urak mulatságára. Kacagás volt a halotti éneke szegény Majmun Alinak, mert mindenek azt hitték, hogy az is csak móka, mikor elkékül és hanyatt vágja magát a szőnyegen.
Ezt a derék fickót kellett pótolnia Csömlek Hasszánnak. Más nem tudta volna megtenni. De őt igazán arra teremtetteisten és Papanikola mester. Elég volt csak ránézni erre a fazéktörpére, hogy az embernek az oldala fájjon a nevetéstől. Az igaz, hogy a Csömlek Hasszán képe nem volt valami víg; szomorú, nagyszakállas fejet hordozott fáradtan az a parányi test. Fazékban hamar vénül a halandó. Ötven esztendősnek lehetett volna hinni azt a főt, mert halántékán már csupa fehér volt a haj. Pedig még csak húsz év járt le fölötte. De a mulatságos és furcsa főképp az vala Csömlek Hasszánban, hogy arasznyi teste éppen nem látszott, mert teljesen beleveszett hosszú deres szakállába. Ha letették az asztalról a földre: az a tekintélyes fej mozogni és sétálni kezdett ott lent magától. Aztán ha szakállát kétfelé, keresztbe fogta a szájába, ami olyan volt, mint valami rengeteg bajusz, meglátszott az a kacagtató bögreformájú kis törzsök, meg a kéz-láb - bizony Isten nem hosszabb egy írónádnál és nem is sokkal vastagabb.
Ebédnél rendesen az asztal közepére tették a fejét és az beszélt az ő sipító gyerekszózatával mindenféle bölcs bolondságokat. Nincs az a karagödzsi, aki annyi furfangos huncutságot, annyi furcsa históriát tudjon, mint ő. Az urak a hasukat tartották, ha csak megszólalt. A háremet meg majd fölvetette a csengő kacagás, mikor oda is bevitte Csömlek Hasszánt a kövér szerecsen Omer aga, a fő lala, egyszerűen a kaftánja szélében, mintha dinnyét cipelne.
De valaki sohasem nevetett a fazékembernek. Még csak mosolygásra se vonta az ajkát, akárhogy is bolondozott a jámbor csoda. Akkor se, mikor Csömlek Hasszán egy szép nap felöltözködött XV. Lajos francia királynak, lisztes vendéghajjal, álorca mögé rejtve szakállát és rengeteg gyíklesőt vonszolt maga után. Ez a valaki pedig, aki nem nevetett soha, vala Mehemed Resid efendi, a herceg. És igen elbúsula a fazékember, hogy épp azon nem fog fáradságos igyekezete, aki ura az ő életének és halálának.
Resid efendi egyszer a Boszporusra nyíló verendáján csibukozott egyedül, gondjába mélyedve, mikor a rizsgyékényen előgurult a fej. Ha Csömlek Hasszán sietni akart, hát végighengergette magát a földön; mert bizony az a gyönge két kis lába csak nehezen, lassan bírta szegényt. És oda járulva a fényes nagy úr elébe, szólani kezdett. Nem az ő rendes sipításával; hangjának most volt valami megtörött, fájó érce.
- Én fenséges uram, haragszol rám? - kérdé fölemelve nagy, sötét szemét, azt a mindig szomorút. Az udvarbéliek kényeztetnek, szeretnek, kacagnak a bolondságaimon. Csak te nem veszel észre, csak te nem mulatsz rajtam, csak te nem nevetsz nékem. Pedig minden gondom az, hogy neked szerezzek vígságot. Vétettem valamit? Ó én jó szolga vagyok, uram; imádkozom éretted minden este. Vagy utálsz tán? Hiszen még az asszonyaid sem irtóznak tőlem. A kezükbe vesznek, megcirógatnak. Miért nem nézel hát rám te is jó szemmel, én uram? Micsoda új bolondságot találjak ki, hogy kacagj rajtam? Felöltözzem római pápának, vagy pástétomba bújjak és ott fújjam a réztilinkót? Meghalok, uram, ha nem tudom meg, miért nem nevetsz soha rajtam...

És amikor ezt mondta a szakállas fej, keservesen zokogott. A herceg pedig lehajolt a földre, fölvette a szörnyeteget az ölébe, megsimogatta őszülő halántékát, saját keszkenőjével törülte le könnyeit és azt mondta neki:
- Nem nevetek rajtad, Hasszán, mert sajnállak és szeretlek.
A fazékember szeme oly merev, hitetlen bámulattal szegeződött Mehemed Resid efendire, mint az álmodóé, aki fényes tündércsodára ébred. Ezt a két szót ő még nem hallotta. Sajnálni és szeretni! Őt! Ó nagy és jó Isten! Nyomorult kis testéből majd kiszakadt őrülten dobogó szíve. Először érzett boldogságot az ő boldogtalan életében. Odadobta magát ura kezére és csókolta némán, sokáig. A herceg letekintett a vergődő szegény csodára és mindig bánatos tekintete még fátyolozottabb volt, mint máskor.

Történt pedig egy reggel, hogy a Resid efendi konakjának az ajtaja, ablaka nem nyílott ki, mint rendesen. A müezzinek elkiáltották már a déli imádság hirdetését is, de az a nagy, fehér fapalota Ortaköj végében csak nem akart megéledni. Zárva maradt minden kapuja, leeresztve a musarabijék rácsai. Aki kaikon evezett el a trónörökös háza mellett, nem látta többé a fegyveres janicsár őrszemeket, akik máskor napestig ott malmoztak a márványlépcsőkön. Ez a legbiztosabb jele, hogy Mehemed Resid efendi nem lakik többé a szép oszlopos konakban; mert III. Oszman szereti jól őriztetni az ő szerelmes öccsét, aki veszedelmes úriember és nem győzi türelemmel, hogy a trónra léphessen. Hova lett hát Resid efendi, az ő szép feleségeivel és minden apródságával.
A szép feleségeket az éjjel átszállásolták a szultán háremébe, ahol atyafiságos vendégszeretet várt reájok. A leghívebb tisztek meg Arábia felé vitorláznak egy katonával megtömött gályán; lent a szent Mekka szomszédságában majd csinálhatnak pártot azok Resid efendi mellett, a sivatagbeli vándorsáskák között. A cselédséget szélnek eresztették, a rabszolgákat vásárra vitték. Maga a trónörökös ül pedig a szeráj legbiztosabb börtönben két lakat, két rostély mögött. Őrizője és porkolábja maga a szultán. Mert saját édes öccsét csak nem bízza a padisáh holmi léha szolgára. Meg vajon tud-e olyan híven őrizni a pénzzel fizetett ember, mint az, aki az életét és trónját félti? Oszman szultánnak tegnap vitték meg a hírt, a mindent látó mukhbirek, hogy Resid efendi összeesküvést forral a janicsárokkal meg a begtasi dervisekkel. Nem vesztegette az időt őfelsége. A hűtlen öccs bent a börtönben; a börtön kulcsai a szultán zsebében. Nincs többé mitől félnie.
Oszman szultán emberséges ember. Mindennap ellátogat öccséhez; felnyitja a két lakatot és három hű szerecsen némával belép a kis toronyszobába. A rabok ezüst tálakon fölséges ételeket, drága gyümölcsöket hoznak. De a hús, a kenyér, a dinnye apróra van vágva: hogy nincs-e benne holmi tilos jószág. Levél, fegyver, tolvajkulcs. A fekete szolgák öve tele töltött pisztollyal, nehogy a fogoly hercegnek eszébe juthasson kezet vetni fölséges bátyjára. És a szultán mindig olyan jókedvű, olyan kegyes, mintha nem is tömlöcben találkoznék öccsével. Szeret tréfálkozni, beszélgetni. Ha már megvan ez a szerencsétlenség, minek szaporítani még szóval is. Szép a testvéri szeretet; a jókedvű ember jó ember.
- Úgy-e, unatkozol így egyedül, Resid efendi? - szólt egy nap, felkuporodva a drága szőnyeggel borított rabágyra. - Jaj öcsém, magad vagy az oka; egy kicsit szertelen sokat barátkoztál. Beláthatod a józan eszeddel, hogy nem bocsáthatok melléd semmi élő embert, aki mulattasson. Mert nem bízok senkiben, csak magamban. Ha friss víz kell a kancsódba, azt is magam hozom. És örülök, hogy ezen a réven ilyen gyakran láthatlak, mert jó barátod vagyok, bár te... De ne beszéljünk erről. Hírül adom néked, hogy pompás mulatságot találtam ki a számodra. Mostantól foga itt lesz veled egy derék szolga, aki elmulattat, mert napestig kockázhatsz vele. Úgyis tudom, hogy szeretsz tavlát játszani. Lesz módod benne. De ne örülj, ezzel a kockázó szolgával nem forralhatsz ellenem semmi összeesküvést, mert az nem eleven ember, hanem masina.
Resid efendi bátyjára emelte egykedvű pillantását.
- Azt hiszed, mesélek? - nevetett a szultán. Bizony én azt hittem, hogy csupa szemfényvesztés, mikor először gurították elém a kockázó bábut. Hallottam már a sakkmasináról, amelyiket a magyar királyné egy embere talált fel. Nem hittem annak se. De most már én is azt mondom, hogy kell valaminek lenni a dologban, mert ez a kockajátszó faember nem csalás, nem ámítás. Saját kezemmel nyúltam bele a kerekei közé; végigkutattam szövevényes szerkezetének minden zegét-zugát. Nincs abba semmi teremtett állat bújtatva. Kerék, rúgó, csiga, drót játszik az emberrel kockát. Csak fel kell húzni ezt a jószágot, mint az órát és eltriktrakoz veled, ameddig el nem únod.
A szultán intett s a két szerecsen egy ládán ülő nagy bábut gördített be az ajtón. Piros selyem kaftánba burkolt ménkű melák legény volt ez a figura; kobaknyi fején kék turbán. Üvegszeme lemeredt az előtte álló triktrak táblára; lószőrből való fekete szakálla végiglógott a mellén. A jobb kezében kockás serleg; a balkeze úgy volt faragva, hogy a mutatóujjával tologathassa a kis fekete fakorongokat a tábla hosszú háromszögén. A padisáh elővett az öve mellől egy rézkulcsot és beleillesztette a láda egy nyílásába. Alig fordított rajta egyet-kettőt, zúgni, berregni kezdett a masina, mint valami kis malom. A bábu pedig megbiccentette a fejét s megcsörgette a kockás serleget: tessék játszani.
Őfelségének nagy öröme tellett ebben a bolondságban. Széthúzta a figura kaftánját és elől-hátul egy ajtót nyitott ki. Mindjárt látszott a toronyóra szerkezeténél bonyodalmasabb masina: fogaskerekek, fonalak, csuklók, tengelyek, ami mind szalad, kering, ütközik, ugrik. Adta francia elméje, aki ezt kitalálta! Megnyílt két ajtó a ládán is; keresztüllátott a szem a kereszteződő drótok hálózatán. A masina megint megrázta a serleget, mint aki már szeretne játszani.
- Mulass vele, édes öcsém - mondá a szultán. - Nincs az a furfangos görög, aki jobban tudjon tavlázni ennél a falegénynél. Csak húzd fel minden félórában és a kockát minden dobás után rakd az ólompoharába. Veszed észre, hogy a kockákon a szemek mellett mindenféle formájú mélyedések vannak? Ez arra jó, hogy a masina megtapinthassa: hányat vetett. Mert látni még se tud. Ezt nem bírta kicsinálni az a francia boszorkánymester se. Hát csak mulatozzál, kedves fiam. Sok szerencsét!
Becsapódott a nehéz vasajtó, nyikorogtak a zárak, a lakatok. Resid efendi egyedül maradt a csodálatos masinával, mely egyre zakatolt és csörgette kockáit. A herceg leült a tábla elé, fogta, fölvette a másik serleget és játszani kezdett. A bábu félszegen fordította ólompoharából a hat kockát, végigtapintotta és előretolt egy fakorongot annyi mezővel, ahányat nyert. Így folyt ez az egyhangú mulatság mindaddig, míg a faember valamennyi korongja az utolsó sorba került. Resid efendi lett a vesztes.
A fogoly némán mosolyogva nézett a bábu otrombán kiföstött arcába.
- Mit nyertél tőlem, rabpajtás? Nekem nincsen pénzem - szólt szomorú tréfával. De egyszerre visszahökkent. A bábu üvegszeme élő pillantással nézett rá. Hirtelen megállt a kerekek zörgése és egy tompa, vékony hang kezdett kibeszélni a lószőrszakáll közül:
- Ne riadj meg tőlem, fenséges uram. Én vagyok a Csömlek Hasszán, itt a bábu fejében. A te hív kis szolgád. Én eszeltem ki ezt a furfangot. A te jó begtasi derviseid csináltatták meg ezt a masinát egy francia mesterrel... Hosszú volna végig elmondani... Elég az hozzá, itt vagyok, hogy megmentselek... De az istenért, bontsd meg fönt egy kicsit a turbánt. Egy csövet találsz ott. Önts bele egy kis vizet, mert mindjárt elepedek szomjan. Három napja nem férhetett hozzám a francia. Eleségem van itt elrakva egy kevés, de három napja nem ittam egy csöppet sem. Könyörülj meg rajtam, édes gazdám!
A herceg fölkapta a vizes ibriket és remegő kézzel öntötte a csőbe.
- Igyál, szegény kis hű cselédem... És az Isten áldjon meg.
- Köszönöm, jó uram... És most dologra, mert nincs vesztegetni való idő. Holnap reggel akarják a fejedet venni.
Resid efendi összeborzadt.
- Ne félj, a mentség bizonyos. Most alkonyodik. Hallom a müezzinek kiabálását. Nyisd ki a masina ajtóit. Megtalálsz itt mindent, ami kell. Ez a sok rúgó mind finom angol fűrész. Két óra alatt átreszelheted az ablakod rostélyait. Egy kis üvegben olaj is van, hogy annál hamarabb menjen a munka. Ha kiszedsz egy pár kereket, kihúzhatod onnan a vastag fonalakat egy darabba. Kész selyemkötéllétra az; belül acéldrót, hogy ne szakadjon. Jó hosszú, szinte leér a tengerig. Mert úszva kell menekülnöd. A szerájcsúcson túl alig egy ágyúlövésnyire gálya vár rád az éjszakában. Mind az ötven evezője végén tíz hű janicsár. A hajóra könnyen rátalálhatsz, zöld félhold a lámpása. És ne félj, hogy elernyed a karod, míg odáig úszol. Parafaőv is van a ládában; fenntart a vízen. A gálya elevez veled még ez éjszaka bátorságos helyre. Lóháton kerülöd meg a Dardanellákat. És mire itt észreveszik, hogy eltűntél, francia hajón vagy, mint sérthetetlen menekülő. Most ne is szólj, ne is kérdezz többet, csak fogj a munkához, mert este három órakor a gályán kell lenned...
A herceg dühös erővel kezdett dolgozni. A vastag lágyvasrostélyok, mint az iharfa, engedtek az éles, apró fűrészeknek. Épp a második imádságot kiáltották, mikor darabban volt az utolsó vasrúd is.
- Hurkold a létra végét a csonka rostélyba... Kösd fel az úszóövet és menekülj... Isten vezéreljen, jó uram.
Resid efendi sietve kanyarította derekára a parafavértet és már az ablak párkányára tette a lábát, mikor hirtelen vad rémülettel fordult vissza.
- Hát veled mi lesz, Hasszán? Neked velem kell jönnöd.
A faember feje szomorúan, halkan szólt:
- Az lehetetlenség, jó hercegem. Neked menned kell és nem vihetsz magaddal terhet. Kettőnket nem bír el az őv se. De ha vihetnél is, mi haszna volna? A tenger zivataros. Megfojtana az első hullám. A víz hideg. Meghalnék, ha átcsapna rajtam. Mert én olyan gyönge kis nyomorék vagyok, mint a verébfiú. Ne gondolj vélem. Megsegíthet az Isten. Hátha nem vesznek most sem észre? Majd eljön az én franciám és kiszabadít. Csak menj Isten hírével, Resid efendi.
- Nem megyek nélküled egy tapodtat sem! - kiáltott a herceg.
A faember hallgatott egy darabig. Végre megszólalt olyan hangon, mint aki valami jó hazugságot talált ki:
- Már pedig nekem itt kell maradnom. Nem terhelheted meg magadat az én huszonöt fontommal, ha akarnád sem. Mert az én búvóhelyem kulcsa a franciánál van; azt csak ő tudja kinyitni, senki más a világon. Fuss, hercegem! Hordozzon a mennyország minden szerafimja!
Resid efendi zokogva ölelte meg a nagy csúnya figurát, aztán eltűnt az ablak sötét négyszögében, melyen behunyorogtak a börtönbe az ég szabad csillagai.

Oszman szultán reggel benyitotta az ajtót, hogy még egyszer lássa az ő szerelmes öccsét, akitől bizony nehezére esik megválnia.
De ha keserves kénytelenség!
Illik szépen, úri módon elbúcsúzni, mielőtt olyan paraszt dolog történnék, hogy császári vérségű hercegnek szobájába közönséges hóhérok lépnek.
Nagy lett őfelségének elképedése, midőn meglátta, hogy üres a börtön, rostélyok fekete vonalai nélkül nevet bele a kék levegő s csak a faember egymaga kuporog a kockás tábla előtt, kezében az ólomserleggel.
- Ki csalt meg engem? - ordított a padisáh, kirántva kardját az aranyhüvelyből.
Kérdésére megfeleltek a padlón szétszórt kerekek, rugók, és selyemfonalak.
Írtózatos suhintással szelte ketté a szultán a faember kiföstött koponyáját. Piros lett a szablya és a fekete lószőrszakállon lassan csurgott végig a vér.

 

A JÓ TANÍTVÁNY

Poroszkás kis lován Üszküderből Iszmid felé tartott Ahmed, a jámbor müezzin, azzal a tisztességes szándékkal, hogy vissza ne egyedül jöjjön, hanem ökrös szekéren menyecskét hozzon a tulipános láda tetejében. Hajnalkor indult, de még felén sem volt az útnak, mikor a nap aranytányérja már leereszkedett a tenger szélére és merülni kezdett a kék vizekbe. Falu vagy emberlakta hajlék sehol. Vajon hol töltse a jó Ahmed a hűvös őszi éjszakát?
Az országút mentén, vén fűzfa alatt, csurgókút kínálta vizét az utasembereknek. Ahmed odatelepedett. Béklyót vetett lova lábára, lerakta holmiját, kiterítette szőnyegét. Aztán megmosakodott, mint az igazhívő emberhez illik és leszállván a nap, messzehalló hangján elénekelte az ezánt, akár csak otthon a mináreten. Pedig itt nem volt senki, akit imádságra hívhasson. Csak magának szólt a kegyes figyelmeztetés. Mikor elvégezte az áhitatosságot, száraz fűzfagallyakból tüzet rakott, megfőzte esti ebédjét. Éhsége-szomja csillapodván, kávé, csibuk mellett végignyúlt a szőnyegen és várta a napszállat után való második órát, mikor az éjjeli könyörgés ideje van. Akkor megint megmosakodott, belekiáltotta az utolsó ezánt az éjszakába, megimádkozott és lefeküdt puha takarója alá a szőnyegre, mint aki aludni akar hajnalszürkületig.
De előbb felporozta a pisztolya serpenyőjét és maga mellé tette jó dömöckölt handzsárját. Rossz emberektől hemzsegett akkoriban az a vidék. Ahmednél volt egy erszény fehérpénz. Hátha megrohanja valami gonosz? Írtózott ugyan attól, hogy öljön: de a zsiványban a sátán lakozik és istenes dolgot cselekszik, aki elpusztítja. A jámbor müezzin hanyattfekve a szőnyegen, egy ideig még nézegette, hogyan ragyognak le hozzá a fekete égről a csillagok a fűz gallyai között; hallgatta, mint vonszolja lova a béklyót és ropogtatja a rét magas füvét. Aztán elaludt, mélyen, szelíden, mint az a jólelkiösméretű igazhívőknek adatott.

Egyszerre írtózatos halálordítás rivallt föl az éj csöndjében. Ahmed pillanat alatt talpon állt, marokra kapva handzsárját. Tíz lépésre tőle az országúton két ember dulakodott; két viaskodó árnyék a fekete sötétségben. A müezzin nem volt gyáva legény. Két ugrással ott termett a birkózók mellett, szentül föltéve magában, hogy nem engedi becsületes felebarátját gyilkos útonálló keze által veszni.
Épp jókor jött. Egy nagy fekete ember ott térdelt egy őszszakállú öreg mellén és úgy fojtogatta, hogy a szegény aggastyán lelke már hörögve indult kifelé a testéből. Nem volt vesztegetni való idő.
Ahmed egy iszonyút sújtott handzsárjával a nagy fekete ember nyakacsigájára; akkorát, hogy a fej íziben odagördült az út porába, a turbán pedig külön elkarikázott valahova az árok szélére. A fejetlen törzsből meleg vérzuhatag szökött Ahmed arcába, aztán a fojtogató kezek lesiklottak az öreg torkáról s a csonka test végigomlott a földön.
A jámbor müezzin elszörnyedve állt ott; úgy megdermesztette a borzalom, hogy még mindig sujtásra tartotta handzsárját. Nem is tért magához, míg meg nem szólalt a megszabadított öreg.
- Köszönöm cimbora, hogy segítségemre jöttél. Ha egy fél percet késel, bizony kiszorítják belőlem a lelket. Hanem ez volt ám a vágás! Akár csak én tanítottalak volna rá javalegénykoromban. Ezért megfelezzük a zsákmányt, pajtás!
Azzal föltápászkodott a vén ember, szeméből-szájából kitörölte a vért, melyből neki is bőven jutott, aztán odakuporodott a fejetlen test mellé és kezdte róla leoldozni a tüszőt. Ahmed még mindig úgy állt ott, mint a bálvány; nem értett ebből a beszédből.
- Tyhű, cimbora! - kiáltott az öreg, gyakorlott kézfogással kutatva végig a tüszőt. Ebben legalább ezer darab arany van. Nem is gondoltam, hogy ennyit cipelt magával ez a jó kalmár. De azért megfelezzük emberséggel.
Ahmed eliszonyodva ordított a vénre:
- Ki vagy te?
- Ki vagyok? Inkább azt kérdezd: ki voltam. Hej, mert ma már árnyéka se vagyok a régi Kara Hasszánnak. Bejáz Hasszán lett belőlem. Feketéből fehér. Koromszakállból hószakáll. Mutatja ez a mostani szégyenem. Ha nem jössz idején, Anadoli leghíresebb haramiája egy hitvány kalmár kezén vész el. Megfordított világ! Én, aki ötven év alatt legalább ezer utas embert öltem meg, egy közönséges boltos tenyere alatt haljak meg! Isten éltessen, édes fiam, hogy kisegítettél a bajból! Nini... smaragd zöld szeme is hunyorog itt a tüsző fenekén. Azt mondom, jó fogást csináltunk, cimbora!
Ahmeddel felfordult a világ. Meggyilkolt egy ártatlan igazhívőt, aki a vidék legszörnyűbb zsiványa ellen védekezett! Lidérchad kergetőzött lelkében.
- Csak a régi bátorságom maradt meg! - fecsegett tovább Kara Hasszán, az áldozat zsebeit motozva. A karom, az már gyenge. A lábam nem tud többé gáncsot vetni. Hej, akivel én húsz esztendeje birokra keltem! Nem maradt meg benne egy ép porcika. Most meg egy csapással leütött ez a fickó, mikor rárohantam. El sem bírtam sütni a pisztolyomat. Gondoltam is, hogy ideje volna fölhagyni a mesterségemmel. De hiába, a vérem most is az egykori! Nem bírok magammal, ha kalmárt látok az országúton. A bátorság legyőzi bennem az észt. Hej, ha megvolna nekem a te erőd! De mondsza fiam, kinek a bandájában szolgálsz? Hogy derék zsivány vagy, azt látom.
- Nem vagyok én zsivány! - kiáltott Ahmed jajgatva. - Istenem, dehogy vagyok! Müezzin vagyok az üszküderi öreg mecsetben, soha semmi fajzatom nem volt haramia. Feleségért mentem Iszmidbe, a szentéletű Mehemed hodzsa leányáért. Jaj, jaj! Mit nem cselekedtem!
Kara Hasszán fölemelte a fejét. A csillagok fényénél is látszott, milyen véres a fehér szakálla.
- Müezzinnek jól tudsz nyakat vágni, fiam. És az szerencséd, mert ez nagyon hasznos tudomány az új mesterségedben.
Ahmed elborzadva meredt a vén gonosztevőre:
- Az új mesterségemben?
Kara Hasszán nevetett s félrerúgta a kalmár testét, amelyet már mindenből kifosztott.
- Hát csak nem gondolod, te jó müezzin, hogy majd megint szépen visszamégy a mináretedre és imádkozni hívogatod az igazhívőket, mint eddig! Te gyilkos vagy, fiam, gyilkos a legjavából. Ha visszatérsz az emberek közé, nem fönt a mináreten lesz a helyed, hanem fönt az akasztófán.
- De én ártatlan vagyok! A legigazabb szándékból cselekedtem. Azt hittem, téged öllek meg, a zsiványt és nem a szegény igaz embert! Nekem nincs bűnöm!
- Nincs? Az majd kitudódik, ha törvényt fogsz állani, én meg rád vallok. Mert elmegyek tanúságot tenni ellened; nem bánom, ha aztán együtt is kötnek föl bennünket. De meg lesz az a gyönyörűségem, hogy nem marad hitvány müezzin az ilyen derék legény, akit az isten is haramiának teremtett. Rád fogok vallani.
Ahmed fogcsikorgatva emelte föl handzsárját, hogy pokolra küldje ezt az emberképű ördögöt.
- Csak ölj meg! - mondá Kara Hasszán kacagva. - De azért rád fogok vallani. A halott testem tesz majd ellened tanúságot, e mellett a másik halott mellett. Rád vall ruhádon a vér, rád az emberek, akik tegnap erre láttak jönni. Már hallottam tőlük az este, hogy Üszküder felől Iszmidnek tart egy müezzinforma legény. Csak gyilkolj meg engem is. Legalább két ok lesz arra, hogy fölakasszanak. De előbb gondold meg egy kicsit, édes fiam.
Lódobogás hallatszott. Ahmed összerezzent. Kara Hasszán gyönyörködve látta rémületét. Ez már az üldözött zsivány félelme.
- Ne ijedj meg mindjárt, cimbora. Nem illik az derék haramiához. Csak a kalmár lova jön vissza. Mikor lerántottam a nyeregből a gazdáját, megbokrosodott és nekivágott az éjszakának. Most megint erre bódorog. Fogjuk el. Én ráülök, te a magadéra, aztán szaporán vágjunk neki a kartali rengetegnek, ahol az én szállásom, mert mindjárt ránk virrad. Tanuld meg pajtás, hogy sötétben a vér is fekete. Nem volna jó, ha az országúton sütné meg a nap a kaftánunkat.

Szegény Ahmed iszalagos hegyoldalban, a vén zsivány oduja előtt mondta el hajnali imádságát és mikor leborult a szőnyegre, homlokával érinteni a földet, ott maradt fekten és zokogott keservesen.
- Ne búsulj, zsiványpajtás! - mondta jószívű kedvvel Kara Hasszán, miközben a reggeli kávét főzte és rá-rápillantott a kalmár tüszőjére. Imádkozni tőlem ugyan imádkozhatsz, de annyit mondok, hogy bíz annak nincsen foganatja. Mi gonosztévők imádsága csakúgy nem hallatszik az égbe, mint az ebugatás. Hasznosabb dolgokkal is tölthetjük az időt, fiam. Megtanítalak lopni. Mert arra a medreszében, úgy tudom, nem oktatják a szoftákat. De ha oktatnák is, nincs annak több olyan tanítómestere, mint én vagyok. Nem röstellheted elfogadni tőlem az útbaigazítást. Magam bíz én már nem lopok, se nem török be templomokba, adópénztárakba. A szemem homályos, a kezem reszket, az inam megrokkant. Osonni, bújni, mászni nem tudok többet. De az eszem a régi! Nincs agyafúrtabb vén tolvaj nálam a szultán széles birodalmában. Én hát majd csak kifőzöm a terveket, te meg végrehajtod, fiam, Ahmed. Nem tudok méltóbb embert nálad, aki megtestesítse az én remek furfangos gondolataimat. Felibe fogunk dolgozni, pajtás. Én leszek a fej, te a kéz. Megegyeztünk emberséggel. De azt ne feledd, fiú, hogy én vagyok a kapitány, te meg a legény. Ha egy szemhunyorítással ellenemre teszesz, három nap múlva ott kalimpázol az akasztófán. Meglehet, én a másik ágon, de én azzal nem törődöm. Szebb halálom úgy se lehetne.

Ahmed müezzin egy hét múlva tevehajcsárnak öltözve, már úgy lopott a sztambuli vásáron, mint a szarka. Kara Hasszán, aki mint jámbor táncoló dervis pörgette olvasóját a kávéház előtt, nem tudott hova lenni örömében. Ez a fiú igazán nagy tolvajnak született. Mily remekül hajtja végre az ő lángszerű terveit. Pénzolvasó boltosok közibe hogyan fuj csibukszárból paprikát s míg azok a szegény megvakítottak jajgatva kapálóznak, hogyan kaparít össze minden aranyat s hogyan illan meg a nagy zavarban! Hát amikor zivataros éjjel fölkúszott a kincstár ablakába, egy vékony órarugóval átfürészelte a rostélyokat és lehozott egy fél zsák aranyat, hiába járt lenn tizenkét őrszem, töltött puskával. Egy hónap alatt egész vagyont lopott össze a jó Ahmed. Bizony meggazdagszik a kapitányával együtt, ha ennek az átkozott öregnek a nagyravágyása bajt nem hoz rájok.
Egy szép késő őszi alkonyatkor a böjükderei országúton, a halmok közt ügettek egymás mellett, Ahmed és Kara Hasszán. Mikor így szóla vén gonosztevő:
- Szégyellem magamat pajtás, hogy mi egyre csak tolvajkodunk, mint a pákosztos macska. Ez nem hozzánk illő mesterség. Méltatlan az én eszemhez, méltatlan a te erődhöz. Többre becsülöm én annál a vitéz útonállót, aki nem dolgozik suttyomban, hanem szembeszáll a veszedelemmel. Nézd, fiam, látod ott lenn az útkanyarodásnál azt a két lovasembert? Tudod kik azok? Az Csibukdsián, a szultán ötvöse, a fiával. Kieszeltem, hogy ma gyémántokat visznek a Cseraghán palotába. Legalább egymillió piaszter ára van náluk. Le fogjuk őket ütni.
Ahmed elfátyolozott szemmel tekintett a haramiára.
- Gazdám, nem mondhatod, hogy nem voltam mindenben engedelmes legényed. De azt ne kívánd tőlem, hogy embert öljek.
- Bolond te. Hát nem tudod, micsoda derék cselekedetet viszesz véghez, ha azt a kettőt elteszed láb alól? Örmény népek azok. Már pedig egy örményben négy zsidó, két görög és másfél perzsalakozik. Ha a két Csibukdsiánt elföldeljük, nyolc zsidótul, négy görögtül, három perzsától szabadítottuk meg a szegény igazhívőket, akiknek pénzzel van dolguk. Istenes munka lesz az, te Ahmed.
- Ne űzz velem tréfát, Kara Hasszán. Én nem vérezem be többé a kezemet.
A két lovas közeledett.
- Fickó, ne bolondozz! - kiáltott a vén zsivány, vágtatásra nógatva lovát s kikapva az Ahmed kezéből a kantárt. Velem vagy, ördög és pokol, velem jössz. Ránts pisztolyt, fattyú és lőjj, mint én, vagy...
Az ötvösök már csak tíz lépésre voltak. Kara Hasszán rájuk fogta nehéz mordályát, de mielőtt lecsettenthette volna a tűzkövet, valami villant a levegőben. Vérsugár fröccsent föl s a vén haramia fehér szakállas feje lenn ugrált az országút porában. Ahmed eldobta handzsárját, elszórta fegyvereit és ujjongva kiáltá:
- Fogjatok meg! Gyilkos vagyok! Két embert öltem meg!

Az akasztófa gyanánt szolgáló száraz platán alá kivitték a Kara Hasszán testét is. Ahmed, mint igazhívőhöz illik, megmosakodott és elvégezte az imádságokat. A két tetemet aztán a cigány hóhérok egymás mellett ásták el, ott a száraz fa alatt. Mikor rájuk kotorták a hantokat, az egyik cigány pribék, aki nem volt gyaur, mélyen beleszúrta kapája nyelét a puha földhányásba, le egész a halottakig, hogy legyen lyuk, hol lemenni hozzájuk a gyóntató Monker és Naker angyaloknak.
Este aztán el is jött szürke szárnya lágy lebbenésével a két kerub s eltűnt a föld alatt. De csakhamar visszatértek. Monker egy fekete alakot vonszolt le magával az örök setétségbe, Naker pedig egy mellé símuló fehér lélekkel repült az ég felé.

 

A GÖVERDZSIN BABA

Világbíró nagy Szulejmán kán, minden igazhívők padisáhja, míg rettegtetné villámfegyverével a földnek népeit, diadalmas dicsősége közepett magába szálla az Úr előtt és fölemelte kezét az égre:
- Fogadást teszek, királyok és férgek alkotója, hogy építek neked olyan templomot, aminőt még nem csodált halandó szeme!
Mondotta és megépítette a szent, a hadverő szultán.
Széles e világ csodája az Ája Szófia, melynek kupolájára a görög kereszt helyébe Mohammed kán tűzte a félholdat. Meghajlik minden müzülmán térde a mekkai szent kába előtt, melyet Ibrahim alkotott kegyes kezekkel. De a Szulejmán szultán dzsámija nagyobb, fényesebb mindennél, ami eddig kővel hirdette Alláh nevét. Ha azt a helyet, ahol fehér márvány falai állanak, hét rőf magasan vert arannyal raknák meg, még akkor sem tellenék ki az a tömérdek kincs, amelybekerült. És ha olyan tenger támadna fölötte, hogy nem látszanék ki legnagyobb mináretje sem, az sem lenne annyi, mint az a sok verejték és könny, amely emelkedő falait öntözte.
Kelevézek büszke forgatói, kevély magyar daliák, azok is meghajtották soha nem hódolt fejüket: vállukon hordták a márványkockákat a nagy mecsetre. És ott görnyedt a tömlöctartók korbácsa alatt ő keserves rabságában Hédervári Tóth Miklós is, az öregapám valamelyik öregapja.
Napok, évek tellettek. És emelkedett ég felé a roppant fehér mecset. Dzselaleddinnek, a tűzeszű építőmesternek kigondolása szerint. Mintha a Korán áhítatos szúrái váltak volna minden rejtelmes virágaikkal hószínű márvánnyá: úgy nőtt fölfelé ez a rengetet csodaépület, millió kőliliomával, rózsájával, vésett jácintszirmaival.
Ki is vájatta később a bölcs szultán a jámbor Dzselaleddin mesternek mind a két szemét, nehogy valaha mását tudja csinálni ennek a világraszóló remeknek.
Még nem hirdették az édesszavú müezzinek a hajnal jöttét, mikor Tóth Miklós, föloldatván a Héttorony láncai alól, már ott hordta vállán a márványt a mecset falaira. És immár hangzott a karcsú tornyokról az estvéli könyörgésre hívó ének, mikor az árva rab még egyre ott roskadozott szolgamunkájában.
Mint a fáradt hangya a zsombék tetején: úgy vánszorgott a szegény Tóth Miklós az iszonyatos kupolán. Vállát megvérezte a nehéz kő, megvérezte a porkoláb korbácsa. Déli nap hősége sütötte a rab ősz fejét, mikor terhe alatt támolyogva, a meredek létrákon, ingó deszkapallókon fölfelé törekedett a magasba. Kifáradt maga a török poroszló is, míg fölértek; s a dzsámi csonka ormán pihenni ült meg a rab vitéz és porkolábja egyaránt. Letette válláról a márványkövet Tóth Miklós és porlepett ingével végigtörülte verejtékes homlokát. Tekintete belemélyedt az elvesző éghatárba, ahol ölelkezik kék tenger és kék ég; körülhordozta bágyadt pillantását a nagy Sztambul száz mecsetjén és szürke házfödelein.
És mikor ott pihent az ormon, mint csillogó felhő, galambok serege szállt feléje. Leereszkedtek mellé, belepték a fehér köveket, a deszka-utakat. Tóth Miklós meg elővette silány zabkenyerét a tarisznyából és szétmorzsolta a galamboknak. A szelíd madarak körülrepdesték, fehér szárnyukkal pajkosan suhintottak ősz fejére, búgva ültek meg térdén és követelték a morzsájukat. A rab bánatos mosolygással osztotta meg velök sanyarú falatját.
Némán, de komorság nélkül állt ilyenkor mellette az őr; nem háborgatta fogoly kedvtelését, sőt kegyetlensége, durvasága múlni látszott, mikor egyre és egyre, mindig több és több galamb szállt Tóth Miklós felé. Ha már csak föltűnt ősz feje a kupola magasságában, a galambok mintha csak társukat látták volna a fehér főben, százával özönlötték őt körül és hamar elfogyott a rab kenyérkéje. Az őr megilletődve nézte a szegény vendégeket. A göverdzsin szent madara a töröknek. Muhammadnak, a prófétának (béke legyen véle!) nem volt kedvesebb állatja a galambnál. Mikor a Koránt írta, hószinű göverdzsin ült a vállán; s az súgta fülébe az isteni szózatot, méltónak ítélvén Alláh e tiszta madarat, hogy általa szóljon. És midőn a hedzsrakor, Mekkából Medinába futván a próféta, halálra keresteték a pusztában: szent életét mentette meg a jó göverdzsin. Mert barlangba menekült Muhammad a vad koreisiták üldözése elől; és mikor a gonoszok utána akartak menni az üregbe: íme galambtojások voltak a barlang szádájában, annak jeléül, hogy nem járt ottan senki. Jámbor göverdzsinek rakták oda, a prófétának kedvezvén. Török ember szereti a galambot: még turbános sírkövében is vályú van vésve, hogy meggyűljön benne az esővíz és ne legyen a jó göverdzsineknek szomjúhozása. Száztornyú Sztambul egyetlen templomán sincs szöglet, zug, párkány, ahová göverdzsin ne hordott volna fészket; és sok kegyes ember, asszony hagyta arra minden gazdagságát, hogy belőle tápláltassanak az ég e jámbor szárnyasai. Maguk a göverdzsinek is tudják ezt az Istennek tetsző szokást; és alig állt még egy fala a Szulejmanje dzsáminak, már is siettek rajta elfoglalni helyöket, mely nekik szabad és illő minden mecseten.
Ritkábban csapott le a komor Amhád korbácsa a magyar rab vállára, mióta a poroszló napról-napra látta, hogy az ő foglya göverdzsin baba. Apja a galamboknak. És azok a szelíd madarak csak egyre sűrűbb seregekben röpködték körül a göverdzsin babát. Egy hamvas hátú, aranyos zöld begyű, fehér szárnyú kis göverdzsin meg épp mindig ráröpült a gyaur rab vállára; rózsaszínű lábával belekapaszkodott rongyos zekéjébe, aztán átlátszó piros orrával tépdeste ősz haját, csipdeste redős arcát, úgy zsarolta ki a neki járó morzsát. Szegény Tóth Miklósnak elfogyott volna öt kenyere is ott a kupola dombján, oly sok szárnyas fia volt már néki. Bíz azok legtöbbje éhen szállhatott odább, hiába vett ki néha a szatyorból Amhád is egy-egy cipót és lökte oda a rabjának: "No add még nekik!"
De egy galambot nem hagyott soha éhen a göverdzsin baba: azt a hamvas-zöldet, aki mindig ott incselkedett a vállán. A rab szájába vette utolsó kenyérkéjét is, s a galamb onnan csipegette ki a selymes, rózsaszín orrával. "Lám ez a legokosabb göverdzsin!" - mosolygott magában Amhád és nem hajtotta volna följebb a toronyra Tóth Miklóst, míg a sok madár ki nem fosztotta az utolsó morzsájából is. Mikor aztán a rab újra megindult nehéz útjára a meredek pallókon, a raj suhogva kerekedett föl és mint szürke, fölvillanó felleg szállt valamelyik messze dzsámi tetejére. Legutolsónak maradt mindig az az okos kis göverdzsin; alig akart elröppeni a jó öreg baba válláról.
... Egy este hosszú sorban hajtották vissza a mecsettől a rabokat a Héttoronyba. Nehezen vonszolták béklyós lábukat a szegény nyomorultak a kátyús, szűk utcákon végig. Csörögtek a láncok, pattogott az ostor és a poroszlók nyers kiabálása kergette félre az útból a késő járókelőket. De nem azt a csúcsos örménysüvegű vén zsidót, aki ott ólálkodott, ott settenkedett a sikátorok árnyékában, amerre a rabokat kisérték. Addig-addig lappangott az az ármányos zsidó a gyaur foglyok körül, ameddig oda nem osont Tóth Miklós mellé; s az valamit sebten odacsempészett neki a zekéje kebeliből. A zsidó hegyes süvege egyetértően biccentett, aztán a hosszú fekete kaftán beleolvadt a sötétségben egy menedékes fordulónál, a roskatag házak alatt. És Tóth Miklós könnyebben hurcolta bilincsét a Héttorony kapujáig...
Büszkén magasodott föl a kék égbe a Szulejmanje fehér kupolája, oly égi könnyűséggel lebegvén háromszázharminchárom íves ablaka fölött, mintha kerubok emelnék láthatatlan karokkal Sztambul új koronája gyanánt. Az építők raja már nem is járt e márványhegyre, hanem fönt dolgozott a négy karcsú mináreten, amelyek hirdetni fogják Alláh dicsőségét a levegő oly magasságában, ameddig emberi kéz még nem vitte föl a föld sarából lett követ. És felnyúlt az első mináret oly csodás magasba, mintha a mennybolt oszlopa akart volna lenni. Ezer szálfa, deszka rúd, híd és gerenda fonta még körül e csodálatos tornyot, mint pótháló bonyolult szövevénye; de már kivilágított messzeföldre a bámulatos fehér óriás, derekán a három csipkés karzat öve és fején a szédületes magas, vékony, hegyes, sötétzöld bronz-süveg. A mély azúr égre rajzolódva szinte imbolyogni látszott ez istenkísértő karcsúságú, fényes, fehér torony; elfáradt a szem, míg fölért a tekintet a csúcsáig, ahol csonka kopjanyél múlta fölül mind a borzasztó magasságot; oda tűzik majd az arany félholdat, hadd nézzen le büszkén egész Sztambulra, még a génuaiak galatai vén tornyára is.
Hordta a márványt jó Tóth Miklós a török kömívesek keze alá ennél a világhíres mináretnél is. És galambjai meglátogatták minden pihenőjén itt is; ellepték a karzat csipkéit, mikor oda ült a rab és csipegették az árpakenyeret. De az a hamvas-zöld kis galamb nem szállt többet a göverdzsin baba vállára; a hű madár eltűnt, nem jött többé elő. Tán őt kereste mindig a göverdzsin baba, mikor pillantása a háztenger fölött elmerült a felhőtlen égboltozatra? És Amhád nem kérdezte: "No baba, hol a legkedvesebb göverdzsined, az egyetlen jó barátod?" Hiszen ilyen kegyetlenséget nem kérdezhet még gyaurtól sem az emberséges müzülmán. Százszor jobban fáj az a korbácsütésnél.
Nagy ünnepre készült az az ezernyi és ezernyi emberraj, amely ott nyüzsgött hosszú évek óta a Szulejmanje roppant falain. Jövő pénteken teszik föl a nagy mináret tetejébe azt a félholdat, amelybe tízezer magyar aranyat olvasztottak bele a császár ötvösei; és a világverő nagy szultánnak, aki isten tudja hol, messze földön terjeszti most győzhetetlen kardjával a próféta dicsőségét, sebes futárok lóhalálába fogják megvinni az örömhírt, hogy áll a dzsámi fényes tornya és nincs mása, széles e világon.
Dzselaleddin mester dehogy engedte volna, hogy ne az ő keze tűzze föl a legnagyobb remekére a próféta büszke, szent jelét. Előre ki volt csinálva a pompa, amellyel megtörténik ez a nagy dolog: míg a mester felteszi a mináret ormára a félholdat, táncoló dervisek fognak keringeni a torony körül és rufái-dervisek ordítoznak majd: "Alláh-hú!" tüzes késekkel szabdalván testüket. A népnek meg kenyeret, bélest, berbécshúst fognak leszórni a mináret három karzatáról, e ritka ünnep örömére.
Egész Sztambul nézte péntekre virradó éjjel a felhőtlen mennyboltot. Épp a telt hold ragyogott rajta. Holnap ilyenkor már kettő lesz az égen! "De csak egy! - kezdtek suttogni rémülten a törökök. -Csak egy lesz ott a Szulejmanje mináretjén, mert az igazi, az ím eltűnik az égről!" És valóban elsötétedett a telt hold. Babonás, nyavalyás félelem lepte meg a népet. Gyaurok ugyan azt mondják, hogy a holdfogyatkozás egyszerű természeti tünemény: a föld árnyéka. De az igazhívők tudják, hogy gonosz lélek vet árnyékot a szent égitestre. Ezer dob, trombita csapott fülhasogató lármát, minden utcán puskák ropogtak, hogy elriasszák a dzsinnt, aki elfödi a szent félholdat a halandók szemei elől. De hasztalan! A hold nem tűnt elő, csak a virradat félhomályában, s akkor is felhők között derengve.
- Rossz jel! - mondta mindenki és legkivált Dzselaleddin mester.
Megrázta a turbánját és felkiáltott:
- Nem megyek föl holnap a torony tetejére, ha nekem adják is a szultán minden boglárját. Nem én, mert szerencsétlenséget jósol az ég. Jaj nekem nyomorultnak, hogy a hét mennyország nem veszi szívesen tőlem az életem legszebb munkáját, azt a félholdat! De nem szaporítom a szerencsétlenségemet azzal, hogy magam tegyem föl; mert akkor százszor jaj lenne nékem.
És nem akadt más igazhitű ember sem, aki rászánta volna magát erre az istenkísértő munkára. Még a moszlim rabszolgák is azt kiabálták, hogy inkább mozsárba törjék őket, de ők nem mennek föl a mináretre azzal a félholddal.
- Megyek én! - mondta Tóth Miklós. - Sokat jártam azon a tornyon, nem szédül a fejem a mélységtől. Hadd megyek rá utoljára én.
Fölméne hát a szörnyű magasságba egymaga, jó Tóth Miklós. Lent veszteglett a nép, komor csöndességben. Nem volt semmi pompa. Alláh nem fogadja örömest az ajándékot és gyaur rab keze tűzi fel a holdat a kópjára.
Fönt szédületes magasságban, a mináret csúcsa fölött ingó deszkaszálon állt a gyaur rab; oly kicsiny a fölfelé révedező szemek előtt, mint egy apró gyermek. Ezüstös ősz fején ragyogott a napsugár. Fogta a kötelet, mely surrogva futott át a csigán; a kötél végén ingott a rengeteg üres félhold. Emelkedtében oda-oda kondult egy-egy szál fához. A rab szeme itta az ég fönséges nyugalmú kékjét és tekintete elkalandozott messze, messze, a merengve néző távol hegyek felé.
A csiga nyikorgott s a félhold egyre magasabban lebegett. A nép ott lent lélegzetét visszafojtva leste minden ingását. Massaláh! Már fölért a torony legcsúcsáig.
És mint sebesen repülő nyíl, most ím elősuhan egy kicsi, szürke galamb. Zöldes arany begye, szárnya fehér és odaszáll, odaül pihenően vállára a rabnak. Rózsasziromcsőrrel csókolja haját s mintha susogná: - "Itt vagyok, eljöttem! Nem volt nyugodalmam, szárnyam se bevonva, míg ideértem hegyeken át, puszták fölött, tengereken!"
A göverdzsin baba! Álmélkodott lent a nép.
A göverdzsin baba szívéhez szorította egy pillanatra a madarat, mintha hálálkodott volna néki. Aztán fölemelte szárnyát. Egy kis pergamenlevelet melengetett ott a galamb. Fehér tollra piros szállal volt rákötve a levélke; hajh, de sötét az írása!
..."Én jó uram, jó Tóth Miklós, keserves török rabságban, halj meg, halj meg, nincs mást tenned és meghalok én is véled. Mert özvegyi fátyol helyett aranycsipkét hordozok már, s egy karikagyűrű helyett kettő van a kisujjamon..."
Megtámolyodott a rabbal a világ. Keze megragadta a lengő fényes félholdat. Egy gondolat és lent hevert a földön a göverdzsin baba és a hold - porrá zúzva mind a kettő.
Fönt a magasságokban, a torony csúcsa körül, egy galamb repdesett árván, egyedül.
Urunk születése után ezerötszáznegyvenötben, így halt meg jó Hédervári Tóth Miklós, az öregapám valamelyik öregapja.

 

GÜL BABA

Szent volt, költő volt és szerette a rózsákat.
Ennyit tud a krónika Gül babáról, kinek sírja ott van a Margithíddal szemközt a halmon, abban a kis düledező mecsetfélében, ahova még most is el-elvetődik egy-egy kóbor dervis, hogy reggel homlokát odadörzsölje az üdvezült férfiú poharát fedő deszkához, este pedig jó budai bort igyék a Három 8-asban.
A reggeli érdemes és igazhitű cselekedetet persze lerontja az esteli tilos gyaurgyönyörűség. Izrafil angyal, ki a hetedik mennyégben az emberek jó és rossz tetteiről pontos könyvet viszen és minden éjfélkor sommázza a napi eredményt: a Gül baba zarándokainak mindig egy nagy nullát ír be. Mert méltóztatik még emlékezni a gimnáziumból, hogy a plussz és mínusz megsemmisítik egymást. Ez olyan rettenetes nagy matematikai igazság, hogy nincs alóla kivétel még a mennyországban sem. A fönt említett Izrafil angyal tehát összevetvén a jeles és a gonosz cselekedeteket, kénytelen úgy taksálni a budai dervisek dolgát, hogy egész nap nem csináltak semmit. Már pedig írva vagyon a Koránban, hogy boldog ember az, aki nem csinál semmit. Tehát azok az érdemes hadzsik boldog emberek az égben és e földön; - az utóbbi helyen azonban csak akkor, ha az istentelen rendőrség nem kíséri be őket a Három 8-as elől, ha a jó budai bortól egy kicsit hangosan talál kitörni kebelökből a régi szép török nóta: "Ja fakir Juszuf cselebi!"
Talán nem tetszett még elfeledni azokat a szép napokat, mikor mi magyarok úgy felbolondultunk a török testvérekért; kardot hordottunk az alamuszi vén Abdul-Kerimnek és megéljeneztük még a pirosbugyogós basát is, aki a trafik-cégéreken csibukoz. Szalad az idő. Ma már írmagja is alig van ennek a szép, ifjú lelkesedésnek. Széles Magyarországon csak egy embert tudok, akiben még ma is él. És ez az ember én vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon szeretem a törököt. Ha az angol képes-újságokban látok egy-egy turbános fejekkel telirajzolt lapot; ha a vasutak kalauz-könyvében szemem elé téved a kelet felé járó vonatok menetrendje: megdobban a szívem, mint mikor a szerelmes ember kedvesének nevét hallja. Ha boldog akarok lenni egy kicsit, leszaladok Konstantinápolyba, Kairóba és elálmodozom, eltunyálkodom ott a jámbor igazhívők között. Megtanultam a nyelvüket; ellestem szokásaikat; életfilozófiám az övék felé hajlik. Keleti ember vagyok itt a nyugaton is; szívemben él az Oriens örök honvágya. És ha már nagyon fájó ez a bolond, gyermekes érzés: fölmegyek a Gül baba sírjához, mikor nem tudja senki, mikor nem látja senki, és a rozzant kis türbe mellett elringatom magamat abba az illúzióba, hogy a Keleten vagyok. A rongyos falak, a kidőlt-bedőlt ajtó, a törött ablakok, a csönd, az egyedülvalóság, a köveket fölverő gyep - mind akár csak Kis-Ázsia valamelyik falucskájából volna és ha épp akad egy jámbor dervis is, aki a küszöb előtt kuporogva kávét főzdögél: akkor teljes az én ostoba, boldog csalódásom.
Pedig bizony legtöbbször igen haszontalan, jött-ment legények ezek az istenes zarándokok. Csak épp hogy kaftánt viselnek és turbán van a fejükön; különben olyan kasza-kapakerülő, minden rendes mesterségtől írtózó korhelyek, mint azok a német vanderbursok, akiktől az öreganyánk úgy féltette a kis pelyhes libákat. Ritka dolog, hogy igazán jámbor és emberséges zarándok kerüljön ide Madzsarisztán fővárosába.
De néha mégis el-elvetődik hozzánk egy-egy szentéletű, tudományos keleti ember, aki valahol Káldea sivatagjain született, aztán a kairói medreszében tanulta a hit bölcsességét és fölszabadulván ebben a nagy mesterségben, háromszor is elzarándoklott Mekkába, hogy megcsókolja a fekete követ; majd bejárta a hívőknek földjét, az Eufrátesztől a Gangeszig s végre elgyalogolt ide a Dunáig, meglátni az iszlam végső kapujának utolsó omladványát.
Abdurrahman efendi volt a neve annak az istenfélő öregnek, akit én egyszer Gül baba sírján imádkozva találtam. Azaz hogy nem is efendi. E szó a romlott törökök csinálmánya; hívságos, dicsekvő név. Ez az ősz-szakállú, vén zarándok arab volt, valahonnan a Tigris-folyó mellől való; ott az emberek nem viselnek egyebet a nevük mellett, mint az apjuk becsületes nevét; Abdurrahmen-ben-Abdallah volt ez az én jó hadzsim. Vándorlásaiban megtanulta az iszlam minden nyelvét; tudott törökül is. A keleti vendégszeretet örömével osztotta meg velem kávéját és dohányát, engedett nekem egy kis helyet az imádságos szőnyege szélén is; tán azt hitte, nem vagyok egészen gyaur, ha igazhívők nyelvén tudok szólni hozzá; azért részesített ebben a nagy tisztességben.
- Apám - mondám neki, mikor kifogytunk a sok szép áldásból és jóegészség kívánásból, amellyel minden török beszéd kezdődik. - Sok földet bejártam, hallottam a hit erős nagy oszlopainak szavát, de azt nem tudtam meg soha, ki volt igazán ez a Gül baba. Szent volt, költő volt és szerette a rózsákat. Ezt hallottam a szultán Bajazid-udvarán, az Iszker partján és a Nílus mellett; s csak ennyit tudtak róla Kis-Ázsia rengetegeiben és az egyiptomi szent helyeken is. Fölkérdeztem messzelátó történetírók bölcsességét, akik olvasnak a régi pergamenek soraiban és a rovátkos köveken. De egy se felel mást. Apám, te harminc holdfordulás alatt jöttél idáig; talán jobban fogod tudni, mért tiszteled Gül babát, mint azok, akik csak hírét csodálják.
- Igaz a beszéded, Belál efendi; Gül baba szent volt, költő volt és szerette a rózsákat. Ez az ő története. De én többet is tudok róla, mert ő nekem földim. Istennek és prófétának e választottja: balszórai ember volt, amíg szent nem lett. Kalmár; a bazárban egy gyékényen árult a sok kapzsi és hitetlen boltossal; de már a kereskedése is olyan volt, hogy tetszhetett Mohammednek (béke legyen véle). Illatszereket árult Halil-ben-Szaid; mert így hívták őt, míg a neve el nem veszett s csak a rózsák atyja lett. Tudod, efendim, hogy a próféta nagy kedvelője vala minden jó illatnak; azt mondotta, hogy a rózsa, a jázmin és a jácint lehelete néma imádság: a virágok istendicsérete. Jó cselekedetet cselekvék tehát Halil már akkor is, mikor rózsaolajat, palackba szűrt Korán-verseket adogatott igaz áron az igazhívőknek. Szantálfa-forgácsa könnyebbsége volt a szegény betegnek, ha a parázsra hintették. Karamániai gyökerekből csodálatos liktáriumot tudott főzni; a férjek hívek maradtak tőle a feleséghez. Cédrus-kenőcsétől édesebb lett a csók. Hasisától boldog lett a legboldogtalanabb is. Hát nem csupa istenes cselekedet ez?
De fájt a szíve a jó Halilnak, hogy a kalmár nem lehet olyan bőkezű, amilyen szeretne lenni a jótékony ember. Főképp azon búslakodott, hogy a rózsaolaj csöppjét aranyával mérheti csak, s még úgy se nyer egyen-egyen fél dirhámot. Pedig a rózsaolaj a legnagyobb gyönyörűség ebben az életben. Bölcsesség, ifjúság, szerelem, vígság, egészség vagyon benne; illatáról megéled test és lélek; egy csöpp rózsaolaj fölér ezer kád hegyi forrásvízzel. És ez a szegényeknek ne legyen meg? Csak a nagyurak lássák áldását és épp azok ne, akiknek legtöbb szükségük volna feledni, hogy az élet csupa siralom?
Halil boltja egy reggel nem nyílott ki. Baktató teve volt vörös földdel rápingálva a rozzant ajtóra; annak a jele, hogy a gazda elzarándokolt Mekkába. Nem volt hazugság. Ez a szent ember negyedszer is megillette homlokával a Kába kövét, de azután tovább gyalogolt, tovább hajózott s felért a nagy Balkán-hegyek alá: Kezánlik völgyébe, ahol az olajadó rózsa áraszt el mindent, mint valami piros tenger. Ha hét esztendeig éjjel-nappal mesélnék sem tudnám elmondani, micsoda viszontagságokat kellett tűrnie Halil-ben-Szaidnak, míg el tudta lesni azoktól a féltékeny, kapzsi bolgároktól a nagy titkot: hogyan készül a rózsaolaj. Miképp aratják le a szirmokat holdas éjszaka, mikor még nem csapódott le a keserű harmat; miképp abárolják meg a selymes, puha virágokat édes esőlében, s hogyan lopkodják le a fölén úszó aranypettyeket: a tiszta rózsaolajat. Fortélyos mesterség ez, nehezebb, mint a Szaladi Gulisztánjából, ebből a rózsakertből kiszedni a virágját tövisek nélkül-, mert haj! Olyan is sok van benne. De mégis a kezánliki rózsa nemessége teszi ezt az olajat mennyei drágaság földi csöppjévé. Négyféle rózsa van ebben a családban. Az egyik olyan sötét, hogy szinte fekete; ez az apa; ez adja az erőt. A másik enyhe piros és illata csupa lágyság: ez az anya; ez adja a jóságot. A harmadik vérszínű és szinte kicsattan a bőségtől: ez a fiú; ez adja a kedvet. A negyedik halvány, majdnem fehér: ez a leány; ez adja a bájt. Ez a négy nagy tulajdonság ölelkezik abban a jótékony illatban.
Halil egy őszi reggel tovább vándorolt a nagy kék hegyek alól. Az irigy bolgárok kimotozták kegyeletlenűl, megbontották még a turbánja patyolatját is, pedig az istentelenség; fölfejtették a saruja talpát, hogy nem csent-e a rózsamagból, ebből a féltett kincsből. Az istenes férfiú, miközben elkövették rajta ezt a csúfságot, áhítatosan morzsolgatta nagyszemű olvasóját, háromszor harmincháromszor dícsérvén Alláhnak véghetetlen virtusait. Azoknak az emberségtudatlan bolgároknak nem jutott a bolond eszükbe, hogy az olvasó harminchárom szeme belül mind ki van vájva és tele van a drágalátos rózsa magvával. Négy részre osztotta volna a harminchárom golyóbist a bölcs Halil, ha megtűrné ez a szám. De azt már kiderítette Kahen Almeida, a bölcs zsidó csillagvizsgáló, aki nagy mestere volt a számvetésnek, hogy harminchármat csak úgy lehet négyfelé osztani, ha az ember kölcsön vesz hozzá hetet, aztán megint letagadja, amikor már nincs rá többé szüksége. Halil ezután az éleselméjű számvető után indult; tíz olvasószemet szentelt a leánynak, tízet a fiúnak, tízet az anyának. Csak későn vette észre, hogy az apának már csak három szem marad; ezért nem volt a budai rózsaolajnak elég ereje.
Mert Budára ment jó Halil-ben-Szaid az ő kincsével. Véröntözte föld kedves a rózsának. Magyarország földje hát ugyancsak kedves lehet néki. Mehemed Szokoli basa, a budai helytartó, szép egy darab földet szakított ki a messze idegenből jövő Gül babának, mikor meghallotta: micsoda istenes munkába akar itten fogni. Neki adta ezt a dombot, meg azt a szomszéd halmot is, amelynek máig Rózsahegy a neve. Mehemed Szokoli basa előre hálálkodott Alláhnak: milyen nagy gyönyörűség leszen az majd, mikor a magaépítette fürdő márványkupolája alatt magyar földön termett rózsaolajjal kenegeti végig inait a dögönyöző Ali rabszolga. A fürdő megvan ma is, bőven buzognak alatta a régi tűzokádó hegy meleg forrásai; de rózsaolajat nem szűrnek többet Budán.
Sok ellensége vala ennek a jámbor kertészetnek már Gül baba életében is. Hiába vették körül tizenöt singes kőfallal a rózsák ez új országát, a fecsegő virágok odacsődítették a város minden szép leányát, illatjuk beszédjével:
"A szerelemnek vagyunk mi virági. Bimbónk a vágy, levelünk a remény, illatunk a mámor, mézünk a csók, nyílásunk a boldogság, hervadásunk a bánat."
Arról hallgattak a babonás rózsák, hogy tövisük is van. Sőt tövise van még a kert falának is; mert Gül baba üvegcseréppel rakta végig a nyers vakolatot, mikor látta, hogy ez a Buda tele van szerelmes leánnyal és még szerelmesebb legényekkel. Ezek a legények minden este aratják az ő vetését, de nem azért, hogy olajat csináljanak belőle.
Másnap virradóra, hogy Gül baba odarakta kertje falára ezt a kegyetlen őrséget, az üvegcserepeket, mintha kívül is rózsa termett volna: olyan piros volt a föld a vértől. Harmadnap reggel nagy óbégatva járult a fényes ábrázatú basa elébe két sátoralja oláhcigány s elpanaszolta: micsoda hallatlan dolog történt az éjjel. Kilenc illedelmességtudó táncos medvéjüket nyúzták meg kifürkészhetetlen latrok. Kesztyű, térdborító és bocskor lett a bozontos bundákból; nem fogott azon se üveg, de kard se. Gül baba még soha se látott kertjében olyan pusztulást és soha nem rejtegetett még annyi szerelmes török leány, annyi szerelmes magyar leány drága, tilos rózsát, mint ezen a szép napon.
Elbúslakodott Gül baba; basa őméltósága meg most már igazán megharagudott. Eb a hite, mivel fogja kenegetni a hű Ali az ő érzékeny inait! Trombitás hírhordókkal, dobos kisbírókkal tudtára adatta egyvégbe töröknek, magyarnak, hogy fejét veszti, aki csak egy szál rózsát mer is még lopni abból a paradicsomból.
Tele lehetett vitéz Mehemed Szokoli basának a háreme az esztendő minden napjára való szép, eleven virággal; de az asszony természetét még se ismerte jobban az ábécés gyereknél.
Ha valami hóbortos hatalom egyszer tilalmat hirdetne a csalánra: minden leány unszolná a szeretőjét, hogy hozzon neki csalánbokrétát. Pedig ez a leghitványabb dudva. Hogyne kellene hát százszor jobban a Gül baba csodarózsája, mikor szirma mintha már is pirosabb volna a hóhérpallosról rápermetező csöppektől. Furcsa folyadék a vér. A fehércseléd sápadoz, sikoltoz a láttára, de mégis boldog, ha tudja, hogy érte ontják. Az európaiak úgy hívják ezt: női hiúság; mi, ázsiaiak, azt mondjuk: a legkegyetlenebb állat az asszonyi állat.
Alig nyelte el a trombita, a dob szavát a tizedik utca, így szólott szép Léila, a rácsos ablak mögül, az ő jövendőbelijének, Hasszánnak, ki a vizivárosi mecset müezzinje volt:
- Ma válik meg, ki a hű szerető. Hajnalpirkadásra tizenhárom rózsa pirosodjék itt a párkányon!
Hasszán nem volt olyan ostoba fiú, hogy ne szóljon ellene ennek az esztelen kívánságnak:
- Báránykám, hátha majd a véremet is látod pirosodni?
- Óh, te nagy gyerek! Hát minek az ügyesség? Nem is arra a hitvány egynéhány szál virágra áhítok én, hanem kevélykedni akarok, hogy Buda legbátrabb legénye az, aki bájrámkor az uram lesz. Vagy tán gyáva fickó?
Hasszán nagyot ütött a mellére:
- Azt majd reggel meglátod, tulipánom! De adsz mindenik rózsáért egy csókot?
- Tízet is!
- Akkor egész szakajtóval hozok.
A magyar leány is csak olyan bolond az ő kegyetlenségében, a magyar legény is csak olyan bolond az ő szerelmében, amilyen a török. Hogy ne sokat vesztegessem a szót: ugyanekkor éppen ilyenformán beszéllett szép Erzsike Ötvös Lászlóval, az aranymívesek céhmesterének derék legényfiával. A különbség csak az volt, hogy László egy tarisznya rózsát ígért a szerelmesének.
Mikor leszállott az este, a török legény a vízivárosban, a magyar legény meg valahol a fehérvári kapu mellett, nagy furfangosan azon gondolkozott: miképp dézsmálhassa meg a Gül baba kertjét anélkül, hogy azért kár esnék emberben-lóban.
A végzet néha mintha unatkoznék: tréfákat talál ki.
A török legény így elmélkedett:
"Míg bemászom és kijutok, magyar süveget teszek a fejemre. Ha megint felcsapom a turbánomat, ki ösmer reám?"
A magyar legény meg ezt főzte ki:
"A palástom elég hosszú, kaftánnak is beillik. Ha egy patyolatkendőt kanyarítok a fejemre, törököt lát, aki meglep. Ha meg leszakítom a patyolatot, ki mer megesküdni, hogy én vagyok a tolvaj?"
Jaj te szegény Ötvös László! Be meg is jártad a bölcsességeddel!
Már a hegy menedékén ügetett lefelé a holdas éjszakában, vállán a rózsától duzzadó tarisznya, mikor hallja, hogy messziről egyforma lépések kísérik. Befordulni a közel sikátorba és kútba hajítani a tarisznyát, egy pillantásba tellett; de akkor már kiabált hátul a csausz nyers szava:
- Megállj, te magyar; hát te lopod a Gül baba rózsáját? És töröknek öltözködve? Láttalak mászkálni a kert falán, te kutyafülü; az egyik percben turbán volt a fejeden, a másikban meg süveg. Csakhogy megcsíptelek, te csapnivaló!
- Emberséges csausz, ha rossz a szemed, azért ne kívánd a más vesztét!
- Harmadmagammal láttalak, te hazug fattyú. Hé, Musztafa, Juszuf, gyertek csak közelebb! Hát nem ez a rózsatolvaj, aki a süveget meg a turbánt csereberélgette? Hogy nincs nálad se turbán, se rózsa? Mert eldobtad, te semmiházi! No várj csak, holnap ilyenkor nem hordasz te se süveget, se turbánt, mert nem lesz min hordani! Második imádság után már a basa úr ítélőszéke előtt állasz, zsivány!
A basa úr ítélőszéke ezúttal szép, fehér lepedővel leterített, meleg márványtábla volt és hasmánt hevert rajta a fényes ábrázatú Mehemed Szokoli. Minden öltözete csak az ágyékát övedző, kék kendő volt és széles, kövér hátán épp a dögönyöző Ali taposott végig. Mert reggeli fürdőjében hatott kegyelmes fülébe a hír, hogy a rózsatolvajt elcsípték a csauszok. Átkozott ember, aki az igazság betellését egy perccel is hátráltatja. Csak kísérjék ide a rabot. Elvégződik annak a dolga itt is. Nem szükség azt szelámlik-szobával megtisztelni.
- Hát te vagy az, te cégéres, he? - szólt ő méltósága, föl se tekintve, amint karjára hajtott arccal feküdt a kövön. Főképpen a keresztcsontomnak ne kedvezz, Ali! Hallom az öreg Ahmed csausztól, hogy te nemcsak tolvaj vagy, de kétszínű alakos is; ha akarod igazhitű, ha akarod gyaur. (A lapockámat egy kicsit, Ali!) Turbán is, süveg is? (Csak jobban, Ali, csak jobban!) No, megállj, te istentelen!
- Fényesábrázatú uram, megtévedett a csauszok szeme!
- No, majd nem téved meg a hóhéré! Az eltalálja a nyakad csigáját. (Igaz, Ali, nyomogasd meg egy csöppet a nyakam csigáját is!)
- Hatalmas basa úr, én...
- Micsoda? Hát még most is itt vagy, te, emberfiú? Vigyétek innen, poroszlók; te pedig, Ali, hozhatod a szappanos-vedret. Vége a pörnek.
Pedig nem volt vége. Mert délesten, mikor a nagymecset piacán a bakó legényei már összerótták a vérpad vörös gerendáit, egy török fiú járult a basa divánjába és ott, az egybegyülekezett törvénytudók előtt, így szóla:
- Az a magyar gyerek ártatlan. Én loptam az éjjel rózsát a Gül baba kertjéből. Én cseréltem föl a turbánomat süveggel.
Elálmékodtanak pedig e beszédre az urak.
- Nini, ez az én kisebbik müezzinem, a Hasszán! - szólott a vízivárosi hodzsa.
- Az vagyok, efendim, és oly igaz, amit beszélek, mint hogy az vagyok. Ártatlan vére ne hulljon miattam. Üttessétek le az én fejemet, de azt a szegény rabot ne bántsátok!
- A rác püspök se tudna kiokoskodni ebből a dologból! - kiáltott Mehemed Szokoli basa bosszúsan. Hozzátok föl a tömlöcből a magyar legényt!
Hát még csak akkor kócolódott ám össze igazán a dolog, mikor előkísérték jó Ötvös Lászlót is. Mert alig hallotta meg, mit mond a müezzin, elkezdett kiabálni:
- Nem igaz! Hazudik! Eszeveszett ember ez! Valahogy ki ne végezzétek! Eddig tagadtam, de most már kimondom az igazságot: én tettem a süvegem helyébe turbánt, én loptam a rózsát!
- Ne higyjetek neki! - esengett Hasszán müezzin. Én tettem a turbánom helyébe süveget, én loptam a rózsát!
Mindeneknek elállott a szeme-szája a csodálkozástól.
- No, most már nem hogy a rác püspök, de maga az óbudai rabbinus, a kakhám-basi se tudna kibonyolódni ebből a veszett históriából!... - szólt a basa mérgesen. - Legények, ne bolondozzatok! Nem tréfaság ez! Ki az alakos? Ki a tolvaj? Hadd hallom, no!
- Én! - kiáltotta török, a magyar egyszerre.
És azt is szinte egy szájjal tette hozzá mind a kettő:
- Ártatlan ember halála ne nyomja a lelkemet!
Csönd lett. A bölcs urak elméjökben tanácskoztak. Végre megszólalt a nagymecset ulémája, összevonva bozontos, szürke szemöldökét:
- Urunk, nagyságos basa, én azt mondom ezek után, hogy mind a kettő tolvaj. Kinek loptad a rózsát, te müezzin?
Hasszán elpirult és lesütötte a szemét:
- Azt nem fogom megmondani soha.
- át te, magyar, kinek loptad?
Most meg Ötvös László vörösödött el úgy, mint egy iskolásgyerek.
- Nem szükség azt ahhoz tudni, hogy leüttessétek a fejemet.
(Hej, Léila, hej, Erzsike, de beszédes volt ennek a két szegény fiúnak a hallgatása!)
Mehemed Szokoli basa türelmetlenül feljebb rántotta a köntöse ujját és öklével nagyot csapott a kerevetre:
- Egy szó, mint száz: tolvajok vagytok mind a ketten; üssétek le a fejét mind a kettőnek!
- Helyes az ítélet, óh, nagy basa! - szóla mostan Halilben-Szaid, a Gül baba, kilépve az ajtó kárpitja mögül. - Törvény és igazság szerint való. Bölcs elméd kimondta ebben a percben, de jó szíved meg fogja változtatni a következőben, ha meghallod az én kérésemet. Ez a két legény, a török, a magyar, ha tolvaj volt is az éjjel, a legbecsületesebb két fiú, akire valaha a nap sütött. Kinek szabad élnie e földön, ha nem annak, aki csupa igazlelkűségből a halált keresi? Kegyelmet nekik, óh uram! Kegyelmet kérek számukra én, a te hű, öreg szolgád.
Szólott Gül baba és meghajtotta remegő térdét.
Mehemed Szokoli basa rettenetes haragra gyúladt és úgy kiabált, hogy szinte beleremegett az ablak:
- Kegyelmet, ezeknek a gaz kölyköknek? Kegyelmet merészel itten valaki kérni?
Mindeneket nagy félelem szállott meg. Ilyen dühösnek még nem látták a basát soha.
- Hát ha kegyelmet kérnek, akkor megadom a kegyelmet! - ordította ő nagysága vérbenforgó szemmel. - Ti pedig, haszontalan fickók, hordjátok el magatokat, de előbb forduljatok be a kincstartómhoz; mind a kettőtöknek három erszény aranyat fog adni a nevemben. Kardot vegyetek rajta, fattyúk! Akinek kardja van, az nem lop többet, még szép leány kedvéért sem. Most pusztuljatok a szemem elől!
A müezzin kezet akart csókolni a jó basának, de a fényesábrázatú úr iszonyú barackot nyomott a feje búbjára. A magyar fiú hát meg se próbálkozott, csak a szemét törülgette.
Mikor kiértek volna a palota kapuján, karonfogva, mint két jóbarát, valaki utánuk settenkedett. Gül baba volt, két malomkőnyi rózsabokrétával.
- Nesztek, fiúk, ezt én küldöm azoknak, akiknek a kedvéért a fejetekkel játszottatok. Alláh a tanum, kertem legszebb rózsáit arattam le. A török leánynak sötétpirosat válogattam, a magyarnak halványat. Ha pedig a rózsák elhervadnak, meghalnak: itt az ő maradandó lelkük, ebben a két kis üvegben. Száz évig sem múlik el ez az illat. Még az unokáitok is megemlékezhetnek a szegény öreg Gül babáról!
Az illat rég elszállt, az unokák is meghaltak, de él a jó Gül baba emléke, aki szent volt, ha nem tett is csodákat; költő volt, ha nem írt is verseket és szerette a rózsákat, ha pazarolta is néha őket.

 

A BOLDOGASSZONY DERVISE


I.


Az úr 1620. esztendeje körül élt egy nemes Jászberény városában, bizonyos Sólya Kelemen nevezetű deák, aki egyetlen fia vala Sólya Gáspár uramnak, a pápista plébánosnak.
... Igen tisztelt eretnek, pogány és egyéb istentelen olvasóimat alázattal kérem: ne méltóztassanak korán örvendezni, amiért 1620 táján a jászberényi katolikus plébánosnak fia vala. Mert ez a fiú nem rút paráználkodásból születék, hanem vala isteni és emberi törvény szerint való igaz nemzettje nagytiszteletű Sólya Gáspár uramnak, aki, mielőtt a papirendbe lépett volna, hét esztendeig tisztes, épületes házasságban élt az ő jó feleségével, Szoboszlai Fruzsina asszonyommal. Meghalálozván ez a jó lélek, Sólya Gáspár uram oly igen elbúsulta magát, hogy negyven esztendős ember létére nem átallott a paulinus barátok közé állani. Ott hagyta szép nagy birtokát, elbúcsúzott kis fiától és bement szívének nagy sebével a monostor falai közé, hogy ottan töltse el gyászos életét. Mikor a második apródesztendőt szolgálta volna, gróf Forgách Ferenc kardinális, az esztergomi érsek, vizitálni jöve a monostort, és elálmélkodék, hogy a pelyhetlen állú, siheder noviciusok között egy szakállas, élemedett ember is vagyon. Megszólítván és kihallgatván őtet, bölcsen ezt mondá nékie:
- Fiam, becsülöm benned, hogy nagy szomorúságodban Istenhez fordultál és az egyház szolgája akarsz lenni. De szegény magyar hazánk több hasznát látná, ha petrinus pap lennél. Tanult és vitéz híredet már hallottam. Ilyen emberre nagy szükség vagyon ott, ahol a pogány török az úr és mi szent vallásunkat ésszel és erővel kell megvédelmezni. A votum solenne még hátra van, szabad eljönnöd a derék paulinusok közül. Végezd el isteni félelemmel a szent teologiát; akkor aztán majd pappá szentellek és plébánosnak teszlek olyan helyre, ahol sok jót cselekedhetsz.
Négy esztendő mulva így lett Sólya Gáspár uram jászberényi plébános. És viselte az ő hivatalát buzgósággal és becsülettel. A fia, Kelemen deák, külső országokban végezte el a studium generalét; és minekután a padovai univerzitáson baccalaureus lőn, hazatért az ő atyjához, nemes Jászberény városába.
Nagytiszteletű Sólya Gáspár uramnak öröme tellett fiában, aki messzeföldről a tudákosság borostyánát hozta haza. De azt már nem látta örömmel, hogy Kelemen deáknak mindig csak világi hívságokon jár az esze. Ahelyett, hogy Aquinói Szent Tamást forgatta volna, mindig amaz olasz Petrarca verseit és Balassa Bálint énekeit olvasgatta; ez a két könyvecske még éjszaka is vánkosa alatt volt. És holdas estéken kobzot pengetett ablakában, holmi csapodár virágénekek mellé. Mert maga is csinálgatott efféléket. Koboz és virágének a parókián! Ilyen megbotránkozást nem tűrhetett a nagytiszteletű úr.
- Kelemen, Kelemen - mondta az ő fiának, - miért bíbelődsz te mindig szerelmes versekkel?
- Kedves apám uram - válaszolt Kelemen deák - azért bíbelődök mindig szerelmes versekkel, mert magam is szerelmes vagyok.
A nagytiszteletű úr a logika embere volt, ennélfogva fölöttébb meg tudott becsülni minden nyomós argumentumot. Ez pedig ugyancsak nyomós argumentum vala.
- Frecandum puci! - szólt jámbor, tisztes káromkodással. - És kibe vagy szerelmes?
- Szerelmes vagyok egy derék hajadonba, Dienes Rozsály leányasszonyba, nagytiszteletű Dienes Péter uram leányába.
Mikor nagytiszteletű Sólya Gáspár uram ezt a beszédet meghallotta, mind a két kezével az asztal szélébe kapaszkodott, hogy le ne szédüljön a földre.
Mert rettenetes dolgot mondott Kelemen deák.
Ama Dienes Péter nem volt más, mint a ceglédi kálvinista prédikátor. Megrögzött, nyakas eretnek, akivel a nagytiszteletű Sólya Gáspár évektől óta mérges koncertációkat folytatott; először csak szóval, aztán mikor úgy meggyűlülték egymást, hogy mindenik kerülte a másikat: nyomtatásban.
Dienes Péter írt egy ilyen titulusú könyvecskét: A jász kürtnek csúfos megrepedése, avagy egy berényi szátyár, kérkedő pápista papocska csácsogó szájának az igazság csirizével való örökös betapasztása.
Mire Sólya Gáspár visszavágott egy még mérgesebb könyvecskével: A hazugság csirize, melybe az eretnek Dienes Péter, mikor másra akarná kenni, holtáig úgy beléragadott, hogy nincsen ki belőle még a füle sem, pedig az elég hosszú vagyon ő kemének.
És most Kelemen deák, az ő fia pro primo azt mondja, hogy szerelmes ennek a csirizes embernek a leányába; és pro secundo, átallja "nagytiszteletű" papi titulussal illetni ezt a hitvány eretneket, akinek még a kend is alig dukál!
Hallhatatlan és rettentő dolog vala ez. Sólya Gáspár egy darabig némán állott, még mindig az asztal szélébe kapaszkodván; aztán egyszerre az égnek emelte két karját, mint aki átkot akar mondani.
De csak ennyit mondott:
- Takarodj, takarodj a szemem elől, te istentelen és ne lássalak többé.
Ez azonban éppen elég volt Kelemen deáknak. Illedelmesen meghajtotta magát az atyja előtt, aztán befordult szobájába és nemsokára a Zagyva partján látták őt menni, könnyű kis zöld palástban, a hátán kobozzal, mint aki sétálni indul a füzesbe.
Pedig a jó Kelemen deák a nagy világnak vágott neki.


II.

Ment, mendegélt a szegény fiú, maga se tudta merre. Csak később vette észre, hogy a hatvani országúton ballag. Neki ugyan mindegy volt akár Hatvan, akár Gyöngyös, akár Apáti felé megy; csak épp Cegléd felé nem ment volna a világért sem. Mert szörnyű, keserves szégyenkezéssel gondolt Cegléd városára, ahol a szép, a jó Rozsály boldog reménykedéssel várja őt. Mi dolga lehet ottan olyan bujdosó peregrinusnak, aminő mostan ő? Kivert kutya módjára oldalogjon a kis kert sövénye körül, és Dienes Péter uramnak jussa legyen ráförmedni: "Mit csavarogsz itt, te nebuló?"
Lesütött fejjel bandukolt a gyepes gyalogúton és még azt sem hallotta, hogy a feje fölött a levegő-ég kis hegedőse, a szántókamadár énekel.
Amint így ballagna, szinte belebotlott valami furcsa török emberbe, aki az út szélén kuporgott. Ilyen törököt még nem látott Kelemen deák. Nem turbán volt a fején, hanem megfordított mozsárformájú, magas süveg, durva sárga nemezből való. Egész alakját bő kék palást burkolta be. És ez a csodálatos szerzet meg se moccant, mikor a fiú hozzája lépett; csak összehúzódva ült a földön és mintha mereven bámult volna maga elé. "Mi leli ezt a törököt?" - gondolta magában Kelemen deák és az ember arcába pillantott. A török sovány, sárga ábrázata halavány volt, akár csak kifutott volna belőle minden vér.
És ebben volt egy kis igazság. Mert a kék palást körül tiszta piros volt a pázsit: a süveges ember sűrű vértócsában ült.
Kelemen deák a vállára ütött:
- Mi bajod van, te?
A török erre felvetette bágyadt pilláit és elhaló szózattal, tiszta olasz nyelven így felelt:
- Nem értem a beszédedet. De ne is szólj hozzám. Nékem mostan meg kell halnom.
- Nem addig a, barátom - vágott közbe Kelemen deák olaszul. - Mondd, ki sebesített meg?
A török véghetetlen nagy nyugalommal szólt:
- Engemet az Isten sebesített meg.
- Az Isten? Ugyan mivel?
- Az ő akaratjával, ami jobban vág minden fegyvernél. Dervis vagyok. Budára törekedtem Konstantinápolyból. De az Istennek nem kell az én zarándoklatom. A lábamban megpattant egy ér és a véremet most a föld issza. Eredj és hagyj engemet meghalni. Isten rendelte ezt így.
- Igen ám, barátom; csakhogy az Isten azt is rendelte, hogy én erre jöjjek. Ha nem akarja, hogy tovább élj, nem hozott volna engemet a közeledbe. Mutasd csak a lábadat...
A dervis megösmerte, hogy ez az ifjú igazat és okosat beszél. Kinyújtotta palástja alól ösztövér lábát, melyből a bokája fölött vastagon csurgott a sötét vér.
Kelemen deák Padovában megfordult az orvosiskola tájékán is. Tudta, mi a teendő. Iziben lehasított a maga zöld palástja széléből egy pólyának való hosszú darabot, hogy lekösse a megszakadt eret.
A dervis azonban azt mondta:
- Zöld szövet az én testemen nem lehet. Mert a zöld a próféta színe. Én pedig nem vagyok emir.
- Sebaj, jó ember. Hát majd szakítok a te palástodból. Az kék.
Szóla Kelemen deák és meg is cselekedte.
A vérzés nyomban elállott, mihelyt a kötés leszorította az eret. A dervis hagyta, hogy elbánjanak vele, aztán megszólalt:
- Szomjazom. Tégy velem másik nagy jót: adj innom.
A deák fölkapta a zarándok kobakját, elszaladt vele a patakra és visszasietett a friss itallal. A dervis nagyot húzott belőle és azonnal egész megéledt.
- Köszönöm - mondá aztán. - Halil dervissel két nagy jót tettél és ő háladatos szolgád néked. De ki vagy te, jó keresztyén? Kobzot látok a hátadon. Muzsikus vagy?
- Muzsikus nem igen; talán inkább olyan poéta-féle.
A dervis arca mosolygás derűjétől világosodott meg.
- Poéta? Hiszen akkor mi testvérek volnánk, mert én is poéta vagyok. Engem ugyan az Isten arra méltatott, hogy keringéssel hirdessem dicsőségét: mevlevi, vagy mint ti hívjátok: táncoló dervis vagyok. De mellesleg arra is ráérek, hogy gázelekben magasztaljam ez világ szépségeit, melyek mind Istentől valók. Hát mikor verselek is, csak Őt dícsérem.
- Annál jobb, hogy nem hagytam elfolyni a véredet. A jó poéta mindig korán hal meg. De halod-e, poéta pajtás, most gondoljunk arra, hogy miként juthatsz emberlakta helyre; mert te beteg vagy és étel, ital, nyugalom kell néked. Látom, hogy jártányi erőd sincsen. Sebaj. Van nekem kettőnkért is. Fölveszlek a hátamra. Hatvan egy jó futamodás ide.
- Hatvan? - szólt a dervis örvendezve. - Az odavaló kádi: Ahmed ben Musztafa nékem jóbarátom, sőt atyámfia.
- Gyere hát iziben, Halil. Karold át a nyakamat. Ej, be könnyű legény vagy te! Ügetvést is el tudnálak vinni Hatvanig.
Szólt Kelemen deák és útnak indult eleven terhével. A dervis pedig lehajtotta süveges fejét pártfogójának vállára és minduntalan valamit morgott a fiú fülébe. Ezt már nem értette Kelemen, mert arabul volt. Mivelhogy az igazhitű ember, amikor áldást mond, mindig a próféta szent nyelvén, arabul mondja.


III.

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uramra szomorú napok virradtak, minekutána fiát kiűzte az ő hajlékából. Nemcsak szívének keserűsége vala igen nagy, de Isten súlyos csapásokkal látogatta meg híveit. A Zagyva folyó áradása elsöpörte fél Jászberényt. Félig romba dőlt még a Nagy-Boldogasszony temploma is, hogy ne legyen hol megengesztelni a haragvó Urat. És mikor a vész után a hívek és az ő papjuk arra gondolának, hogy régi erősségébe és díszességébe helyeztessék vissza a szentegyházat: a török hallani sem akart az építkezésről.
- Megbolondultál, te pap? - szóla a kemény hatvani kádi, Ahmed ben Musztafa, mikor Sólya Gáspár uram nagy alázattal elébe járult, könyörögni engedelmét a templom kijavítására. - Allah azért rongálta meg a ti babonátok helyét, mert nem hallgatja örömest a berbitélést, amit benne végbe visztek. És ki hallott olyat: épületet tatarozni? A ház is olyan, mint az ember: eljő az ő halálának órája. Az ellen rugódozni nem szabad. Gonoszság Allah végzésében meg nem nyugodni. Csak eredj innen, te pap, és ne beszélj nekem ilyen kárhozatos dolgokat.
- De kádi uram, hát hol imádjuk a mi Istenünket?
- Az a ti dolgotok, emberfia. Az enyim meg az, hogy ilyen csúf nyelvelésre ne hallgassak.
Nagy szomorúsággal tért haza nagytiszteletű Sólya Gáspár uram és hallván a rossz hírt, véle bánkódott egész Jászberény városa. Mindenek búsan tekintettek a Nagy-Boldogasszony romladozó temploma felé, mint ahogy a család néz a beteg anyára. A régi egyház pedig, annyi jó és rossz nap látója, egyre jobban pusztult. Falai roskadoztak, födeléről mindig söprötte a zsindelyt a szél. Az öreg plébános betegen ült zsöllyeszékében az ablaknál és homályosodó szeme az ő szent áldozatainak veszendő helyén csüggött.


IV.

Egy nap lovas csausz vágtatott be a parókia udvarára és levelet vont elő csalmája mellől. A hatvani kádi írta ezt a levelet: hogy a jászberényi plébános rögtön jelenjék meg előtte.
A nagytiszteletű úr párnák között, kocsin vitette magát Hatvanba. És elálmélkodott, mikor látta, hogy a kádi egész diván közepett várja őt. Volt a hatalmas úr árnyékába sereglett törökség között egy nagysüvegű vándordervis is, aminőt Magyarországon csak ritkán lehet látni.
- Pap uram - szólt Ahmed efendi szokatlan nyájasan -, azért kérettünk tégedet úri színünk elébe, hogy bölcsességedtől kérjünk tanácsot.
A reverendissimus még jobban álmélkodott.
- Mi a keresztyének tévelygéses törvényeiben nem vagyunk járatosak. De szeretünk igazságot tenni mindenkinek az ő jussa szerint. Mostan ítéletet kell mondanunk egy olyan kétséges dologban, aminek mi nem vagyunk tudói, mert keresztyén ész kell hozzá. Ha bölcs tanáccsal kisegítesz bennünket e zavarodásból, megjutalmazlak. Elküldöm törvényszékünk egy okos emberét Jászberénybe, és ha ő is azt vallja, hogy az a Nagy-Boldogasszony temploma nevű babonás hely csakugyan tatarozásra szorul, hát megengedem, hogy kifoltozzátok.
A nagytiszteletű úr egyszerre egészséges lett, és oly sok bölcsességet érzett magában, hogy kész lett volna a kádi előtt még a filozófusok kövét is tüstént megtalálni.
- Nos, pap uram, kezdjük - szólt Ahmed efendi. - Hány Istent imádtok ki keresztyének?
A plébános megörült, hogy ilyen könnyű a kérdés.
- Egyet, kádi uram.
- És valahány felekezet vagytok, mind azt az egyet imádjátok?
A nagytiszteletű úr még jobban örvendezett.
- Tulajdon azt az egyet, bölcs bíró. És hogyan is imádhatnánk másat, mikoron csak egy van?
- Jól beszélsz, pap úr. E szerint ti mind testvérei vagytok egymásnak, mert egy Isten teríti rátok az ő palástját?
A reverendissimus szinte elmosolyodott; hiszen ha ilyenek a kérdések, a jövő héten már kőmívesek és ácsok dolgoznak a Nagy-Boldogasszony templomán.
- Úgy vagyon, tekintetes kádi - felelé elégedett szívvel. - A mi tanító-mesterünk, az Úr Jézus Krisztus mondotta elsőben ez világon, hogy mind atyafiak vagyunk és úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint minmagunkat.
- Derekasan mondotta. Becsületére válik. És aki nem szereti az ő felebarátját, az vétkezik?
- Nagyot vétkezik, bíró uram - válaszolt Sólya Gáspár, és azt érezte, hogy boldog hízásától feszül a reverendája.
- Mindezt jó tudni nékünk, müzülmánoknak - szólt a kádi, csöndesen cirógatva szép fekete szakállát. - Hát most hallgasd meg a pörös kérdést; mert ezeket csak úgy mellesleg kérdeztem. Élt valamikor, valahol két becsületes keresztyén, akik ugyan más-más módon, de csak egy Istent imádtanak. Az egyiknek volt egy legényfia. A másiknak nem volt fia, hanem volt kertje és abban a kertben nyílott egy szépséges rózsaszál.
A nagytiszteletű úr ráncba szedte a homlokát. Mit emlegeti ez a török a keresztyének rózsáskertjeit?
A kádi pedig tovább beszéllett:
- Az a legény igen derék, becsületes és tudós ifjú volt. És egyszer nagy betegségbe esék. A szíve fájt neki. És tudta, hogy a szíve nem gyógyul meg, míg az övé nem lesz az a szép rózsaszál...
- Engedelmet kérek, kádi uram - vágott közbe a reverendissimus - orvosdoktor preskribálta nékie ezt a medicamentumot? Amit azért kérdezek, mert az én időmben a szűfájósokat még nem szokták rózsaszálakkal kúrálni...
- Pap uram - szólt Ahmed efendi meglehetős dercésen -, kegyelmedet én nem azért hívattam ide, hogy a jeles orvostudományban vetélkedjünk; mert ahhoz egyikünk sem ért. Kegyelmednek kutya kötelessége elhinni, hogy ama derék legénynek a fájós szívét csakis az az egy rózsaszál gyógyíthatta meg... És azt az orvosló rózsaszálat meg is kaphatta volna a beteg fiú, ha a tulajdon apja nem tiltja el tőle...
- Rogo humillime! - kiáltott a plébános, már azt is elfeledvén, hogy törökkel beszél.
- Annak az apának igen nyomatékos argumentumai lehettek, mikor így ítélte meg az ő fiának dolgait...
- Nyomatékos argumentumok? - szólt a kádi egyre bosszúsabban. - Hát nem volt a rózsáskert ura becsületes úriember és egy Istent imádó keresztyén, éppen olyan, mint ő? Nem volt az a rózsaszál tiszta, ártatlan és szemérmetes? Hallod-e pap, én attól tartok, hogy a ti templom nevű házatok nem igen fog fölépülni, ha te nékem kétféleképpen beszélsz. Mert az imént olyasmit mondottál, hogy ti keresztyének atyafiak vagytok és szeretitek egymást. Mostani beszédedből pedig épp az ellenkező sül ki. Hát atyafiság ez, szeretet ez?
Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram nagy verejtékcsöppeket törült le a homlokáról.
- Érdemes bíró - mondá szinte nyögve -, én azt hiszem, hogy ennek a dolognak semmi köze sincsen a jászberényi Nagy-Boldogasszony templomához.
- Jól van, pap uram - szólt a kádi mogorván. - Akkor hát eredj. Ne beszéljünk többet erről a pörös ügyről. Én tanácsot kértem tőled. Te nem tudsz adni. Ne pocsékoljuk egymás idejét. Lehet, hogy talán későbben még eszedbe jut valami okos dolog. Azt írd meg nékem levélben. Három napig várok az írásodra. Mostan pedig jó estét kívánok te kegyelmednek.


V.

Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram halálos betegen érkezett haza Jászberénybe. Úgy szedték le a kocsiról párnástul, és mindjárt bele is fektették nyoszolyájába. Két napig nem bocsátott magához embert az öreg úr. Harmadnap virradóra rettenetes szélvész kerekedett és a Boldogasszony templomának tetejét végképpen lesodorta. A szomorú omladék csonkán, csupaszon meredt a levegő-égbe. S a reverendissimus mindezt látta az ő ágyából.
Egy óra múlva lovas ember vágtatott Hatvan felé, süvege mellé tűzött levelet vivén. Este aztán visszatért a parókiára; és övébe nagy pöcsétes pergament vala szorítva.
... Az a pergament mai napig megvagyon valamely levéltárban és török írásának, tudós emberek fordítása szerint, ez az értelme:

A mi alul van írva, megerősítem.
A legszegényebb ember (Allah irgalmazzon nékie!)
Ahmed ben Musztafa, hatvani kádi.

Ez igazmondó levélnek az az oka, hogy a Jász-Berényben lakó gaz keresztyének és alávaló istentelenek (verje meg őket Allah az ő haragjával), hitvány papjuk révén engedelmet kértek az igazságos törvényszéktől (áldja meg szerzőjét Allah!), hogy balgatag babonájok helyének, a Nagy-Boldogasszony nevű szerencsétlen templomnak, haszontalan fedelét és alávaló falát kijavíthassák, hogy csalással és kárhozattal teljes szertartásuk idején legyen hol gyülekezniök.
A próféta törvényszéke hites embert küldött ki, hogy meggyőzödjék a dolog mibenlétéről. Ama hites ember azt a silány templomot jól megvizsgálta és az átkozott keresztyének gaz vallomását igaznak találta. Ennélfogva az igaz törvényszék megengedi, hogy a gyalázatos keresztyének ama kárhozatos templomot újra építsék vagy kijavítsák, az ő hitvány akaratjuk szerint. Íratott az 1033. esztendőben, moharrem havának 12. napján. Tanuk: Mehemed szpáhi, Szinán aga és Halil dervis.


VI.

Mikor pedig a jászberényi Nagy-Boldogasszony templom régi fényében ragyogott, egy májusi vasárnap reggelén nagytiszteletű Sólya Gáspár uram ritka pompával áldotta meg az immár erős falakat és a virágos, aranyos oltárt. Ugyanaznap kora délután pedig esküvő volt a templomban, ugyancsak nagy pompával: a plébános úr összeadta az ő fiát, Kelemen deákot, Dienes Rozsály tisztes hajadonnal, tiszteletes Dienes Péter ceglédi prédikátor uram leányával. Az egész város összesereglett erre a ritka szép esküvőre.
És míg a ceremónia folyt, a templom előtt egy nagysüvegű, kékpalástos dervis ólálkodott, betekintvén a tárva nyitott ajtón a gyertyák világában ragyogó oltárra, amely fölött egy nagy kép ékeskedett: szépséges szép szűz, aki ölében kis gyermeket tart. Mindkettejök feje körül mennyei fény tündöklik, és kezöket áldólag terjesztik ki.
A dervis soká nézte a képet, aztán mosolyogva dörmögte magában:
- Isa anyja, Mirjám, hát bizony te nekem köszönöd ezt a ritka szép templomodat. Azt hiszem, most történt először a világon, hogy a Nagy-Boldogasszonynak dervise legyen. De megérdemled, jó Mirjám, mert nélküled most nem volna boldog a derék Kelemen deák és az ő édes párja. Sőt megérdemled azt is, Boldogasszony, hogy én néked tiszteletet tegyek a magam módja szerint.
Azzal hirtelen körültekintett, hogy nem lesi-e valaki.
Mindenki bent volt a templomban, nézni a ritka szép esküvőt, a drága ruhákat és hallgatni a gyönyörűséges orgonaszót.
És ekkor Halil dervis ledobta kék palástját, rövid ujjasának bal csücskét beszorította az öve mellé, kiterjesztette a két karját, behunyta a szemét és tizenhétszer megfordult maga körül, olyan sebesen, mint az orsó.
... A virágok, a viaszgyertyák között pedig, fönt az oltáron, a Nagy-Boldogasszony édességesen mosolygott és áldás sugárzott az ő malasztos kezéből.


VII.

Immár piros és sárga klárisokkal pöttyegette be a dér a szőlő leveleit. De délutánonként még mindig langyos verőfény lopódzott a lugasba, zománcosra fényesítette a sárga, a kék gerezdeket és meleg aranyat hintett a szőnyegre, melyen őnagysága a hatvani kádi, Ahmed efendi, olyan szívesen szokott pihenni egy csésze édes serbet mellett.
Ez napon két csésze állott a szőnyeg szélén; mert a kádi úr másodmagával gyönyörködött volna az édes serbetben és a még édesebb nyugalomban. Az ő atyjafia: a jó Halil dervis vala vendége.
De a két emberséges müzülmánnak ma nem lehetett valami édes se a serbet, se a nyugalom. Érintetlen volt a csésze; a derék urak meg nem heverésztek, hanem olyan peckesen ültek, akár csak a divánban és igen szaporán, igen sokat beszéltek, nem átallván még gesztikulálni is, amivel rendszerint csak a bolond gyaurok fárasztják magukat.
- Halil efendi, Halil efendi, nem szeretem hallani ezt a dolgot! - mondá a kádi és bosszúsan rántott egyet a szakállán.
- Pedig nincs különben, Ahmed efendi. Eleinte csak az a pocakos pápista pap haragudott, de most már a másik, az a sovány fekete is mérges s a dolognak meglásd, elébb-utóbb az lesz a vége, hogy az a derék fiú, az én jóltevőm, az én életem megmentője, meg az a szegény menyecske - ebben az állapotban! - világgá mehet.
- Dehát hogyan kezdődött az egész história?
- A pápista pap házában eleinte olyan élet volt, mint a galambdúcban. A fiatalok úgy babosgatták, kényeztették az öreget, hogy még gömbölyűbbre hízott. Ceglédről minden héten átlátogatott hozzájuk Dienes pap, és a két régi ellenség a barátság poharait forgatták az asztalnál. Egyszer aztán nyilvánvalóvá lett az, aminek örülniök kell vala, ahányan csak vannak: hogy megszaporodik a család. De az örömből keserűség lett, mert az öregek legott összevesztek azon, hogy micsoda hitű legyen a gyermek, aki eljövendő lészen.
- Hát ki mit akar?
- Sólya Gáspár mindent magának akar. Ha fiú, ha leány lesz a gyermek, pápistának szánta. A fekete Dienes alább engedi; azt mondja: kövesse a gyermek a hitben az ő szülőjét. Ha fiú, ám legyen pápista; de ha leány, járjon az anyja útján és legyen kálvinista.
- Jól beszél az a fekete szakáll. Vagy nincsen megírva a koránban: galamb fióka menjen a galamb után, csirke menjen a tyúk után?
- Haj, Ahmed efendi, ha ezeken az embereken fogna a jámbor bölcsesség! De épp az a baj, hogy mind a ketten ádáz oktalanságban leledzenek és - mondom - attól tartok, hogy az a két szegény fiatal földönfutóvá lesz harmadmagával.
- És mit szól a deák, mit a deákné?
- Eleinte nem szóltak az istenadták semmit. Akkor az öregek azt mondták rájuk: kétkulacsosok vagytok, valljatok színt, nem tűrjük a se hideg, se meleg embereket. És ekkor elkövetkezett a nagy baj. Kelemen deák igazat adott a kálvinista papnak; mert az beszél törvényes dolgokat. Padovában is úgy tanítják. Sólya Gáspár erre megneheztelt az ő fiára. A Rozsály asszony meg azt vallotta, hogy a plébánosnak van igaza, mert ő szereti az urát és nem bánja, ha a gyermek követi a hitében.
- Derék asszony! Dicséretes egy személy!
- Az ám, csakhogy ezért a beszédért meg a fekete szakáll haragszik rettenetesen, és ellensége az ő leányának. Megládd, Ahmed efendi, az sül ki majd ebből a dologból, hogy mind a két öreg leveszi a kezét ezekről a szegényekről.
A kádi most már a szemöldökét ráncigálta.
- Szólj hát, Halil efendi, mi tevők legyünk - mondta mogorván. - Te igen bölcs ember vagy. A templom dolgát is te sütötted ki. De sőt kutya kötelességed kitalálni valamit, mert ezt a két szegény fiatalt te boronáltad össze. Hát most segíts is rajtuk bárányom. Én belebolondulok ebbe a galibába.
A dervis följebb taszította izzadt homlokán a nehéz mozsársüveget.
- Nem különben - szólt és sóhajtás rezgett végig vöröses, ritka szakállán.
Aztán félig magában azt mondta: ... Attól tartok, ezt a dolgot megint nem igazítja el más, ha nem a jó Mirjám, a Boldogasszony, akinek én tisztességet tettem.


VIII.

A jászberényi parókia ámbitusán szomorúan üldögélt Kelemen deák az ő élete párjával, szép Rozsály asszonnyal, aki halvány volt, mint a liliom és a fejét is lehajtotta, mint a liliom.
Belülről, a nagy szobából, heves vitatkozás lármája hatott ki. Hol egy vékony, éles szózat emlegette a concilium Tridentinumot, Julis tertiust és egyéb pontifex maximusokat; hol egy dübörgő, mély hang kiabált: "... Oecolampadius... Calvinus... szent Bertalan éjszakája..."
A fiatalok egymáshoz simulva hallgatták ezt a háborús zajt és gyakorta fölfohászkodtak.
- ... Kompeskálja magát az úr! - dörgött egyszerre a vastag hang.
- Kompeskálja magát az úr! - rikácsolta a vékonyabbik.
- De kompeskálja magát az úr! - zúgott vissza a másik, mint az orgona legöregebb morgó sípja, aztán mind a két szózat együtt harsogott, oly módon, mintha legalább is egész káptalan veszekednék odabent.
- Nem, ezt nem hagyhatom tovább - szólt Kelemen deák és fölugrott.
Rozsály asszony megragadta a zekéjét:
- Maradj, édes uram, az Isten szerelmére kérlek, maradj - könyörgött reszketve. - Ha te is beleelegyednél ebbe a pörpatvarba, csak annál rosszabb lenne.
De immár nem volt szükség bemenni. Nagytiszteletű Dienes Péter uram kint termett az ámbituson, majd visszafordult a küszöb felé, az öklét rázta és sápadt volt mint a halál. A küszöbön pedig reverendissimus Sólya Gáspár állott, ő is az öklét rázta és vörös volt mint a pipacs.
- Hát nász uram, ezt a dolgot megkeserüli, mert én megint a fejéhez vágom a megrepedt jász kürtöt és megint letapasztom a csácsogó száját az igazság örökös csirizével. Utolsó napja lesz, tudom, mikor azt a könyvet elolvassa, de én megírom, megírom és kinyomatom, kinyomattatom, kinyomtattatom!
- Állok elébe, nász uram! Szolgálok kendnek! De tudja meg, hogy példásan visszakenem hazug szájára a magakotyvasztotta csirizt, de sőt belekeverem egész perszónáját. Olyat írok, aminőt még nem írt ember. Harminc kötete fog beleszakadni a présnek, míg ezt kinyomtatja, mert ilyet nem nyomtattak még a tipografusok, ilyen könyvet nem árultak a bibliopólák. És a lapos guta fogja kerülgetni magát a kompaktort is, míg beköti, olyan bűze lesz annak a csiriznek!
Ezeket a rettenetes dolgokat a két ádáz úr egyszerre harsogta, folytonos ökölrázás közepett és Dienes Péter uram nem is látta meg, hogy leánya mellette sír, rimánkodik; és Sólya Gáspár ügyet sem vetett rá, hogy fia illedelmes szóval juháztatja: "De apám ura, édes apám uram!...
A cselédházakból meg kicsődült a nép apraja-nagyja és bámészkodva hallgatta a nagytiszteletű urak pörlekedését. Elsőben a plébános vette magát észre és elszégyenkezve, halkabb hangon mondta:
- Laquatur domine legalább latine.
- Akkor hát humillimus servus! - kiáltott a prédikátor és az ágashoz kötött lova felé indult.
De Rozsály asszony, ölelésre terjesztve karját, útjába állott:
- Ne menjen el így, édes apám uram, az isten áldja meg.
- Vakarj tova! El az utamból! - szólt Dienes Péter és villogott a szeme. - Te is az ellenségemmel tartasz, megtagadtad a hitedet, nem vagy a leányom!
- Ecce animus paternus! Ame az atyai jóindulat és szeretet! - kacagott csúfondárosan Sólya Gáspár.
A deák hozzájárult, hogy szerető kérleléssel engesztelje. De az öreg fölcsattant:
- Vade retro, ingrate fili! Takarodjál innen, te gonosz, aki pártot ütsz szegény apád ellen, gyalázóját oltalmazod, ellenségének védelmére kelsz. Nem vagy a fiam!
A tiszteletes már a lovon ült.
- Megyek - mondta epésen -, de ne féljenek, visszajövök. Visszajövök aznap, mikor megszületik az a boldogtalan ártatlan kisleány, az én unokám. Mert hogy a lelkét ellopja az öregapja, azt nem engedem. Nem én, ha ezzel a két kezemmel is kell kiragadnom a bölcsőbül.
- Állok elébe! - kiáltott a plébános.
A prédikátor pedig mogorván húzódott bele a palástjába és oldalba döfve kis lovát, kiügetett a parókia udvarából.
Az utcán majd elgázolt egy mozsársüveges, kékköpönyeges dervist, aki a sövénynél ólálkodott.


IX.

Kelemen deák beméne az ő atyjának íróházába és megálla az öreg előtt:
- Apám uram, áperte akarok te kegyelmeddel szólani. Nem először űz ki engemet házából. Akkor, most egy esztendeje, könnyen mentem el. Szegény legénynek hátán háza, kebelében szobája. Most nehezebben veszem a nyakamba a világot, hiszen másodmagammal, sőt harmadmagammal vagyok; és csak a jó isten a megmondhatója: bujdosásunkban nem valami árok szélén éri-e el azt a szegény asszonyt a vajudás. De megyek, apámuram, mégis megyek; megyünk. Te kegyelmed megmondotta nékem, hogy nem vagyok többé a fia. Értem alássan. Köszönöm hozzám való eddigi jóvoltát. Istennek ajánlom. A szekérke már a kapu előtt vár ránk. Csak azt az egyet kérem még, hogy ne mondjon nehéz szavakat szegény feleségemnek, mikor búcsúzni jön.
A nagytiszteletű úr komoran hallgatott.
- A feleségeddel nekem semmi bajom - szólt aztán. - Egy árva szóval sem mondom, hogy ne maradjon itten. Istentelenség is útra hurcolni őtet ez állapotban. De tégedet egy igével sem tartóztatlak, fiam uram. Huszonnyolc esztendős vagy, benőhetett már a fejed lágya. Te tudod, mit csinálsz. Eredj hát, isten hírével, sok szerencsét kívánok néked.
- Nem, nagytiszteletű apám uram - mondta most az ajtóban Rozsály asszony.
- A feleség mindenben követi az ő férjét. Ha az én szegény uram bujdosik, vele bujdosom én is, bátor bizony nem szolgáltunk rá, hogy...
És elfojtotta szavát a sírás.
- Nem is mondom, hogy te rászolgáltál, nem is mondom, hogy te elmenj - rázta fejét a nagytiszteletű úr. - Én tégedet marasztallak, sőt kérlek, hogy ne hozd reám ezt a szomorúságot, ezt a szégyent... Mert szégyen az, mikor az ember várandós menye világgá bujdosik... De a fiam uramat, aki engemet úgy megbántott, nem tartóztatom egy szóval sem. Faber est suae quisque fortunae.
- Már pedig én az urammal megyek - szólt tiszta, erős hangon a deákné. - És vele mennék még akkor is, ha nem esett volna rajta ilyen igaztalanság.
- Igaztalanság? - csattant föl a nagytiszteletű úr. - Asszony, az apád szava szól belőled? Te is meg akarod csúfolni az én vén szakállamat, mint ő? Ne játszál szeretetemmel! Tudod, mindig szerettelek, mert jó és okos személy vagy.
- Nagytiszteletű uram - mondta Rozsály -, ami Kelemennel történik, nagy igaztalanság; akkor sem mondhatnék egyebet, ha a hóhér állana mögöttem pallossal.
Sólya Gáspár elvörösödött. Valami nagyon nagyot, valami nagyon keményet akart mondani. De csak annyit bocsátott ki a száján: "Hát akkor..." aztán elhallgatott és komoran nézett maga elé.
Majd fölpillantott:
- Hát akkor... Isten áldjon benneteket.
Azzal leült pulpitusa mellé, beleütötte a tollat a kalamárisba és egy nagy árkus papirosra öreg betűket kezdett vetni, folytatván azt, ami már oda írva volt: "Egy hazug szátyár eretnek, ki magát prédikátornak nevezi, a keresztség szentsége ellen rugódozván..."
Egyszerre fölkapta a fejét:
- Ahá, jó, hogy itt vagytok még. Fiam uram azt hiszi, hogy megszökteti az én keresztvizem elől az unokámat? Rosszul hiszi! Akárhová mentek széles Magyarországon, mindenütt elér benneteket az esztergomi érsek keze... Most legott megjelentem ő eminenciájának, hogy micsoda violentia, micsoda raptus készül itten... Hogy az én istentelen fiam ellopja gyermekét, csakhogy eretnekké tehesse... Takarodj, takarodj innen, gonosz! Most már tudom szándékodat. De szembeszállok vele és gátat vetek neki!
Ismét a pulpitusra görnyedt és egy hófehér pergamentlapra kicirkalmazott nagy vonásokkal ezt írta: "Eminentissime ac Reverendissime Domine Cardinalis..."
Mikor a harmadik szónál járt, már maga volt a szobában. És mire az ötödik szó végére jutott, szekér zörgött az ablak alatt.
A nagytiszteletű úr fölemelte pennája hegyét a pergamentről. Mintha valami különöset hallott volna. A kocsi zörgése hirtelen megszünt. A föld nyelte el azt a szekeret vagy megállt? Csönd volt, csak az őszi alkonyat szele suhogtatta kint a jegenyéket.
Aztán egy nagy, fájdalmas, éles asszonyi jajszó hallatszott kint a ház előtt.
A reverendissimus lecsapta a tintával teli pennát a drágalátos pergament közepére. Nagy maszat fröccsent szét ott. De nagytiszteletű Sólya Gáspár uram nem törődött vele. Esze nélkül rohant ki az íróházból.


X.

Egész éjszaka nagy sürgés-forgás volt a parókián. A leeresztett ablakkárpitok hol megvilágosodtak, hol elsötétedtek, amint szövétnekkel jártak a szobákon végig. A pitvarban akkora tűz égett, hogy ökröt lehetett volna mellette sütni; pedig csak arra való volt, hogy egy termetes, derék asszonyság olykor egy kis herbatéát melegítsen rajta. A nagytiszteletű úr hosszú léptekkel méregette végig íróházát és minduntalan kifordult a pitvarba, egy-egy halk szót váltani azzal a négy tagba szakadt némberrel. Kelemen deák pedig az ágyasház ajtaja előtt üldögélt egy zsámolyon, két tenyerébe temetve arcát. Éjféltájt a deák egy szál zekében, hajadonfőtt nekivágott a városnak és csakhamar visszatért nemes Borbély Sámuel urammal, az orvosdoktorral. Aki csak egy óra múlva távozott és a küszöbön azt mondta: "Bármi lészen, hívjanak, mert veszedelem vagyon."
Mindezt látta és hallotta Halil dervis, hűségesen lappangván a sövény mellett. Észre se vette a jámbor, hogy vékony kék palástját már egész általjárta az őszi éjszaka permetege. Csak egyre csóválta nagy mozsársüveges fejét. Aztán egyszerre fölkerekedett és sötéten, nesztelenül, mint az árnyék, átsurrant az utcán a templomhoz. Ott meglapult a kapunál és tapogatózva kereste a kulcslyukat. Mikor megtalálta, lábujjhegyre állt és halkkal bekiáltott rajta:
- Hé, Nagy-Boldogasszony, jó Mirjám! Én vagyok az, Halil, a te dervised! Emlékszel még, ilyen szép tisztességet tettem néked tavaly, mikor a derék Kelemen deákot, az én szegény életem megmentőjét, összesegítetted az ő édes párjával? Tizenhetet fordultam előtted, Mirjám, a nagy Mevlevi Dzselaleddin Rumi rendje szerint! Érdemes hát, hogy meghallgass engemet. Baj van, Boldogasszony, nagy baj! Akkora, hogy hozzá képest a vén papok cívódása csupa semmi, pedig bizony az is baj. Beteg a menyecske, nagyon beteg. Ne engedd, jó Mirjám, hogy meghaljon, mikor életet akar adni. És könyörülj azon a zsenge kis csemetén is. Melegítsed, ne érje fagy. Terítsd reájok a te szép bársony palástodat. Mit, szép bársony palást? Ha te ezt a jó dolgot megcselekszed, veszem a botomat, meg se állok Indiáig és onnan hozok neked lahuri selymet, palástnak valót, olyan drágát, olyan gyönyörűt, aminőt még nem látott a világ! Hallgass meg engemet, Boldogasszony, Mirjám! Hallgasd meg a te dervisedet!
És Halil efendi bekandikált a kulcslyukon. A határtalan, üres sötétségben csak egy parányi kis piros pont tündöklött, mint egy izzó rubintkő: a nagy oltár örökfénye. De mégis, mintha fölötte, mögötte meglibbent volna valami könnyű, homályosan csillanó fehérség.

Hajnalhasadtakor lóhalálban érkezett Ceglédről a tiszteletes. A dervis tárt előtte kaput.
- Köszönöm, Halil efendi, hogy stafétát küldöttél hozzám - szólt Dienes Péter.
Megjelent most az ámbituson a reverendissimus is.
- Kerüljön beljebb, nász uram - mondta csöndesen. - Ilyen nagy bajban nincsen harag.
- Köszönöm - válaszolt a tiszteletes. - Jó nekem idekint is. Sőt jobb, itt az isten szabad ege alatt. Ottbenn mindig azt hinném, hogy rám szakad a ház.
És a két ellenség némán, szomorúan ült egymással szemben a pitvar előtt. Galambok tollászkodtak az ereszen, a napsugár megaranyozta az ablakokat. De az udvarra mégis valami nagy, nyomasztó bánat nehezedett. És csöndes volt a világ, mintha nem is akarna fölébredni ezen a reggelen. A reverendissimus összekulcsolta a kezét és imádkozott.
Egyszerre valami nagy lótás-futás támadt a házban. Ajtókat csapkodtak, csörömpölt minden edény s a pitvar küszöbén hirtelen fölbukkant ama termetes asszonyság, lelkendezve, kezét csapkodva hirdetvén világgá:
- Se baj! Itt a kis lyány!
Azzal megint eltűnt a homályban.
- Az én unokám és hívem! - kiáltott Dienes Péter, egyszeriben talpon.
- Azaz, hogy az enyim! - vágott vissza Sólya Gáspár és a két úr ismét szemben állott egymással, épp úgy, mint tegnap, gyűlölködve és fenyegetve.
- Majd meglátjuk!
- Majd meglátjuk!
- Meg bizony!
- Meg ám!
- Mert én megmutatom...
- Én is megmutatom...
A dervis most ott termett az ámbituson.
- Efendilerim, kalabalyk olmaz! - rimánkodott a kezét tördelve. - Uraim, ne veszekedjetek. Mire való ez a lárma? Hát még azt a szegény beteg asszonyt sem kímélitek?
Az ellenségek elpirultak. Ki-ki visszaült a maga helyére. Fogukat összeszorítva, villámló tekintettel néztek farkasszemet. Ez még rosszabb volt minden csetepaténál.
Ebben a pillanatban feltárult egy ajtó és Kelemen deák rohant elő. Törülte a könnyeit, kacagott és csak annyit tudott kizokogni:
- Most meg... most meg itt a fiú is!
Nagytiszteletű Sólya Gáspár uram a fejéhez kapott, mint aki valami érthetetlen és félelmes dolgot hall; tiszteletes Dienes Péter uram pedig elsápadt és szívfájós ember módjára a melléhez szorította a tenyerét.
Igyen fogadták a boldog pironságot, az áldott szégyent, melyet a legnagyobb Bölcsesség reájuk mért.
- Isten osztoznunk adta - szólt végre Sólya Gáspár és kezét nyújtotta az ő ellenségének.
- Áldassék az ő szent neve - mondta a prédikátor és meghajtotta fejét.
(Ezt jelesül intézted, Mirjám! - dörmögte magában Halil dervis. - De Allah és ti egek százhuszonnégyezer szentjei, most szünjön ám az áldás, mert ha még egy vendég jön, akár fiú, akár leány, gonoszabb lesz a dolog, mint valaha!)
Ennekutána az öregek fölkerekedtek és bementek Rozsály asszony ágyas házába, megcsókolták a beteg boldogságtól sugárzó fehér homlokát és a két rózsaszínű bimbócskát, aki egymás mellett, egy vánkosban aludt.
A dervis csak a küszöbig merészkedett és onnan integetett nagy vígan az ő sárga süvegével. Majd mint akinek hirtelen a fejébe ötlik, hogy valami seitős dolga van, egyszerre fölszedelőszködött és úgy elsietett, hogy a papucs szinte lemaradt a lábáról.
A templom kapuja épp akkor nyílt meg reggeli misére. Halil, mint jó ismerős, egy barátságos pillantást vetett a nagy oltár képe felé és bíztató kézmozdulattal intett neki:
- Ne félj, ne félj... Ma indulok és hozom.

 

A DOHÁNYOS

Bilmez Ali vargalegény volt Egerben. Ez a "Bilmez" nem becsületes név, mint némelyek talán hiszik; hanem csúfolódás és - ha igaz a nyelvtudós urak állítása - nem egyéb, a magyar "bibasz" török eredetijénél.
Ez a jó Bilmez Ali a hedzsra 1122. esztendejében, ramazán havának 13. napján délben, egy pár szép sárga szattyánbőr sarút szállított Hasszán efendihez, az egri hodzsához. Minden varga bizalmas embere a háznak; ennélfogva Bilmez Ali is holmi előleges beüzengetések nélkül toppant a szentéletű férfiú szobájába.
És igen elálmélkodott azon, amit ottan látott.
Az istenes Hasszán efendi a szájában tartott egy hosszú, vékony fát, melynek a vége égett és füstölgött.
Bilmez Ali ilyet még nem tapasztalt.
- Mit mívelsz, uram? - kérdezte együgyűen csodálkozva.
- Csitt, te! - kiáltott a pap ijedten és igyekezett az égő fát a háta mögé rejteni. - Iszom, fiam, iszom.
Bilmez Ali most még jobban bámult.
- Iszol, uram? Hogyan hihessem azt néked, ha mondod is? Hiszen bőjtszaka vagyon most, és napszállatig nem iszik semmi igazhívő.
- De én füstöt iszom, fiam! - magyarázta a hodzsa. - Bőjtben csak folyadékot nem szabad inni. Ital a füst? Lehet hordóba húzni, pohárba tölteni? Füstöt inni nem vétek, mert a füst csak keserű levegő.
Bilmez Ali elméjében lassan működni kezdett a logika.
- Keserű? Hát akkor minek iszod, uram?
- Mert édes, fiam.
Ez a paradoxon már megoldhatatlan volt annak a szegény kis logikának. És növekedett a nagy rejtelem, mikor Hasszán efendi ígyen szólott:
- Hanem te Ali, ha valakinek elmondod, hogy és füstöt iszom, a poklok fenekére fogsz jutni és örökké három elefánt trombitáland a gyomrodban.
Bilmez Ali megijedt e biztatásra; de mégis azt mondta:
- Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis innivaló füstöt.
Mire a hodzsa adott Bilmez Alinak egy rossz kis csibukot és fél okka dohányt.

Mikor Bilmez Ali először ivott füstöt, azt hitte, hogy immár mostan trombitál a három elefánt a gyomrában. És erősen igyekezett ezeket az alkalmatlan elefántokat eltávoztatni onnan. De méltóztatik tudni, hogy a füstivás a sátán dolga; aki egyszer megpróbálja, megpróbálja másszor is, míg végre édes leszen a keserű.
Egy nap síppal-dobbal hirdették ki Eger piacán a basa telláljai, hogy halálnak halálával hal meg, aki dohányos, vagyis füstöt iszik.
És íme, most látszik meg annak a dolognak az igazi nagy sátánsága; Bilmez Ali csak mostan kezdte tapasztalni, hogy a keserű füstnél nincsen édesebb a világon.
Bíz ő itta a füstöt azontúl is. És ő vala az első, aki e nagy bűnben találtatott.
Fölvitték a várba, a basa elébe. A nagyságos úr kurta processzust csinált.
- Vigyétek - mondta a poroszlóknak. - Teljesedjék be rajta a törvény.
A basa divánjában ült hodzsa Hasszán efendi is. Akitől a gonosztevő a csibukot, meg a fél okka dohányt kapta. De vajon nem mondta meg Bilmez Ali: "Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis inni való füstöt". Bilmez Ali ezt megmondta, tehát hallgatott; és nem szólt akkor sem, mikor maga a hodzsa is egyet bólintott:
- Helyes az ítélet, nagyságos basa uram.

A cigány hóhérok elsőbben átszúrták a csibuk szárát a Bilmez Ali orra cimpáján; majd felültették a boldogtalant egy szamárra háttal, és kantárszár gyanánt kezébe adták a szamár farkát. Így hurcolták aztán végig a szegényt Eger utcáin háromszor. Végre a nagy piacon leszállították a szamárról, fölvitték a vérpadra és kerékbe törték.
Négy cigány nehezkedett a mázsás kerékre; úgy hengerítették át a két lába szárán meg a combján. Ennekutána következett a két karja lent és fönt: összesen négy gördítés. Ötödikszer a szegény Bilmez Ali szívén robogott keresztül a véres kerék.
És Bilmez Ali, a dohányos, meghalálozott. De nem szólt, mert hiszen megmondta hodzsa Hasszán efendinek: "Hallgatok, uram, ha nekem is adsz egy kis innivaló füstöt".
Minekutána a dohányos tagjai három napig valának a kerékre fonva, elrettentő például: alkonyodás órájában jövének a pecérek és elföldelték a kivégzettet az akasztódomb alatt.
Mikor pedig az egri müezzinek belekiáltották az éjszakába az utolsó imádságot, két angyal érkezett a sírhoz. Az egyik fekete volt, a másik fehér. Az egyik fölszállott; a másik leszállott oda. És mind a kettő tanakodva ült meg a hanton.
- Kedves pajtás úr - szólalt meg végre hosszú hallgatás után a fehér angyal -, az ördög tud eligazodni ennek a Bilmez Alinak a dolgán.
- De még az se - válaszolt a fekete angyal -, mert lám, én ördög vagyok és mégse tudom, mitévők legyünk vele. Én viszem el őt, vagy kegyelmed?
- Ez a bökkenő! Érett megfontolás után mindazonáltal azt volnék mondandó, hogy mégis csak a pajtás úr fogja neki pártját, mert hiszen kerékbe törték őt s a kerék alól mindenki a pokolba szokott jutni.
- Úgy van, tekintetes úr. De az a nagy feneség van a dologban, hogy Bilmez Ali hodzsa Hasszán efenditől kapta a dohányt; tulajdon azért szenvedett keserves halált, amit hodzsa Hasszán efendi minden nap tízszer cselekszik; szóval Bilmez Ali nem rosszabb a papnál, nekünk pedig odalent olyan ember nem kell.
- De nekünk sem az égben... Különben mit gyötrődünk itt sokat? Terjesszük az ügyet Allah elébe; ő majd tudja, hogyan kell a dolgot elintézni.
... Sajnos, maga Allah sem tudott kellőképpen eligazodni. Igen soká símogatta szép hosszú, ősz szakállát, töprenkedvén. Végre azt mondta:
- Ej, rakjátok bele a Bilmez Alit az első számú mennyországba.
Ez az első mennyország a hét égnek legalsó emelete. Kellemetes egy hely, csak az a baja, hogy nem tudni, milyen. Se sötét, se világos; se hideg, se meleg; se szomorú, se víg; se jó, se rossz; se unalmas, se mulatságos. Az, ami az irodalomban Lindau Pál -, hogy magyar nevet ne említsek. És nem történik benne semmi. A ma olyan, aminő volt a tegnap, s a holnap olyan, aminő a ma.
Bilmez Ali harmadfélszáz esztendeig lakott ezen a helyen. Egy nap új lakó költözött az első mennyországba. Ez mégis valami kis esemény ottan. Az idvezültek körülfogták a vendéget:
- Mi vagy?
- Én borostyánkő-esztergályos voltam Konstantinápolyban, a Valide dzsámi mellett.
A többiek beérték ezzel a válasszal. A folytonos egyhangúság, tetszik tudni, bizonyos apatiába ringatja az embert és minden iránt csökken az érdeklődése. Bilmez Ali azonban - hogy, hogy nem? - tovább kíváncsiskodott:
- És mit esztergáltál a borostyánkőből?
- Csibukszopókákat, apám.
- Csibukszopókákat? Micsoda szerszám az?
- Füstöt inni való.
Bilmez Ali meghökkent.
- Hát isznak még füstöt az emberek odalent? Nem volt nekik elég az én szomorú példám? És hánynak szúrják át az orra cimpáján a pipaszárat? Hányat hurcolnak meg szamáron? Hányat törnek kerékbe?
A borostyánkő-esztergályos, kinek Kehribárdzsi Mehemed volt a neve, igen álmélkodott ezeknek hallatára.
- Uram, nem egészen értem a kérdéseidet, hát nem tudok felelni - szólott. - De azt mondhatom, hogy a világon szörnyű nagy mértékben isszák az emberek a füstöt és aligha vetem el a sulykot, ha azt állítom, hogy minden esztendőben milliomszor milliom okka dohány fogy el a föld hátán.
- És nem törnek kerékbe senkit?
- Miért?
- A füstivásért.
- Dehogy törnek. Sőt az országok urai azokat szeretnék elpusztítani, akik hidegszájúak; mert a dohányfogyasztás a szultánok legnagyobb jövedelme. Íme a mi nagyurunk már tíz esztendeje abból él, hogy a monopóliumot eladta ezerötszáz esztendőre a franciáknak.
Ezt a beszédet meg a Bilmez Ali nem értette egészen. De homályos, együgyű elméjében mégis föltámadt a jognak ereje.
Hangos szózattal kiáltott fel Allahhoz a hetedik égbe:
- Uram, velem nagy igazságtalanság történt. Engemet huszonegy éves koromban kerékbe törtek, amiért füstöt ittam. Holott íme az egész világ füstöt iszik. A te nevedre mondom, uram, hogy ez nem járja!
Allah, ki immár jó ideje maga is erősen dohányzott, röstelkedve intett egy piros bugyogós szerecsen angyalkának, hogy vigye a csibukot a trón mögé. (Aznap nem volt több felhő az égen.) És fölidézte az ő fényes színe elejébe a Bilmez Alit.
- Fiam - mondá nékie kegyesen -, ellened csakugyan nagyot vétettek az emberek. De ami megtörtént, az megtörtént. Hogyan szolgáltassak neked igazságot? Föl akarsz ide jönni a hetedik égbe?
- Uram - szólott a Bilmez Ali -, szíves engedelmeddel ráérek én arra később is. Mondám neked az imént, hogy én huszonegy esztendős koromban haltam meg. Te viszont a te prófétád, Mohamed által megtanítál bennünket arra, hogy az ember élete, ha se hosszú, se rövid, harminckét esztendő. Én azt a tizenegy évet kérem vissza, amihez még jussom van. Vagyis ez idő szerint nem akarok fölszállani a hetedik égbe, hanem szeretnék lebocsátkozni a földre.
Allah föltolta homlokán a nagy nehéz turbánt és szemöldöke a patyolat után csúszott.
- Bajos dolog ez, fiam, szörnyen bajos dolog! - mondá, akkorát sóhajtva, hogy a szakálla is rezgett bele. Amit te tőlem kívánsz, az a metempsychose dolgai közé tartozik; én pedig, mint igazhívő létedre tudhatod, nem foglalkozom lélekvándoroltatással. De rajtad valóban akkora igazságtalanság esett meg, hogy méltán követelhetsz olyan elégtételt, aminőt magad akarsz. Ügyed iratait tehát kedvező véleményezéssel átteszem, veled együtt, az indiai istenekhez, akik, remélem, mindent el fognak követni a maguk részéről, hogy elég tétessék az igazságnak.

Brahma, Visnu és Siva átvizsgálván a Bilmez Ali kázusát, egyet gondolt, aztán elmosolyodott. És abban a pillanatban a szegény török legény individuális léte megszünt. De Habana szigetén, Manrique A. Lopez ültetvényében, langyos, ezüst gőzöket ringató éjszakán, kibujt a földből egy zsenge dohánypalánta.
A tudósok tudatlanok. Épp az ellenkezőjét hirdetik az igaznak. A növény érez. Sőt egyebet se tesz, csak érez. Egész alkata csupa ideg. Minden sejtjében rezegnek a világ impressziói. Érzéke annyi van, mint nekünk; ha nem több. De az érzékeknek nincsenek határai: a szín, az illat, a zamat, a hang, az érintés valamennyiben egyszerre támaszt izgalmat. És ez az öntudatlan élet édes.
A kis palánta boldogan érezte a déli nap aranyos melegét, a trópikus esők lágy zuhogását, a fehérzubbonyos szerecsen napszámosok énekét; és mikor fölserdült: a szerelem kéjét, mely virágaiban remegett. Fájt neki, mikor virágait leszakították; és fájt neki a halál is. Mert tudta, hogy dicsőség vár reá a halálban: szivar lesz, fönséges szivar, valódi Carvajalos, aminőt csak a Degré novellahősei szívtak.

A szivarból füst lett. A füstből atomok a levegőben. Láthatatlanok és súlytalanok, alkalmasak arra, hogy vándoroljanak egyik organizmusból a másikba, míg végre letelepszenek valahol, ahol a körülmények a legkedvezőbbek. Az atomok ezeket a legkedvezőbb körülményeket Kovács Istvánban, az egri cisztercita főgimnázium második iskolás deákjában találták meg egy nyári délután. Nem bolygatom többet a tudományt. Úgyis annyi bolondot beszéltem már össze egyhuzamban, hogy minden okos embert meggyőzhettem tudós voltomról. Nem részletezem hát, hogy az atomok hogyan rendezkedtek össze Kovács István agyában predesztinációs erővé. Csak azt említem, hogy Kovács István még azon a délután vett egy csomó Dráma-cigarettát és rágyujtott a licium-bokorban.
Neki is csakhamar három elefánt trombitált a gyomrában, mint egykoron a szegény Bilmez Alinak. És ugyanakkor elétoppant valahonnan egy kegyetlen cisztercita, aki tüstént arra érezte indítva magát, hogy Kovács Istvánnak kiporozza a bugyogóját. De a javíthatatlan Kovács István azontúl is csak folytatta tilos experimentumait, hogy miképpen válik a keserű édessé.
Sőt a gyalázatos Dráma-cigarettáról áttért a tűrhetőbb Hungáriára, majd a Kirre és végül a Szultán-flórra. Sajnos, rajta kapták valamennyi kisérletén; és a Szultán-flór fölfedezésekor kicsapták a gimnáziumból.
Ura atyja, jómódú hevesi földbirtokos, stiftbe adta az istentelent. Kovács István e kellemetlen intézmény bajait ugyancsak dohányfüsttel igyekezett enyhíteni, amiért sok része volt a dunkliban. De végre mégis huszárhadnagy lett belőle s ekkor már senki sem szólt bele a szivarozásába.
Kovács István mindig a legfinomabb Upmanokat és Bockokat szívta. Csodálatos természeti törvény, hogy ez a két nyugati-indiai cég valami titkos nexusban áll az épernay-i nagy pezsgős firmákkal, de sőt a budapesti bérkocsis-ipartársulattal is. Aki Upmant és Bockot szív, szükségképpen Mummot iszik és mindig oly sietős dolgai vannak, hogy kénytelen szüntelenül fiakkeren járni.
Érthetőbb ama jeles habanai dohánytermesztők rejtelmes összeköttetése a kairói Dzsanaklisz-testvérekkel, akik a világtörténet legkiválóbb cigarettacsinálói. A Dzsanaklisz-testvérek gyártmányait igen kedvelik szép fehércselédek is. És itt találom meg a logikai kapcsát annak, hogy Kovács István bolondult a szép fehércselédekért, akik a Dzsanaklisz-testvérek cigarettáit szívják; sőt olykor azokért is, akik egyáltalán nem szívnak semmit.
Mindez némi költekezéssel járt. A szükséges készpénzről eleinte az öreg úr gondoskodott Heves vármegyében; később pedig Hunyady Mór. De hiába, elkövetkezett az az idő is, mikor a készpénzről már nem gondoskodott senki és ekkor Kovács István hadnagy huszonkét esztendős korában főbe lőtte magát.
Legénye berohant a puffanásra. A bronztálca szélén egy félig elszítt vastag Upmanflór volt és kemény, fehér hamvából még mindig átlátszó, kék füst karikázott az ég felé.
- Itt vagyok, uram - szólt a Bilmez Ali, Allah trónja elé borulva.
A jó flegmatikus török isten szánakozón pillantott rá és szép fehér bajuszát ketté simítván a mennyei csibuk borostyánkőszopókájával, ígyen itélt igazságosan:
- Fiam, a Kiszmet, a kérlelhetetlen sors, mely ellen én sem rugódozhatok, arra rendelt téged, hogy mindig a dohány legyen a veszted. Emberi törvények szerint most már igazán a pokolba kellene jutnod. De én, dohányos létemre, föl tudom fogni tragikumodat és ezennel beiktatlak téged a hetedik mennyországba.
Azzal intett a mindenható. És legott előrepült két kis pirosszárnyú szerecsen angyal. Az egyik tömött gyémántcsibukot hozott, a másik aranycsipővasban rózsaszín parazsat.
A Bilmez Ali pedig végigheveredett egy puha fehérselyem felhőkereveten és rágyujtott.

 

folytatás