Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

2

Olyasvalamin feküdt, amit tábori ágynak érzett, csakhogy magasabban volt, s valahogy oda volt rögzítve, úgyhogy nem tudott mozdulni. A szokottnál erősebbnek tűnő fény esett az arcára. O'Brien állt mellette, s figyelmesen nézett le rá. A másik oldalon egy fehér köpenyes ember állt, fecskendővel a kezében.

Még a szeme kinyitása után is csak fokozatosan ébredt tudatára környezetének. Az volt a benyomása, hogy valami egészen más világból úszik fel ebbe a szobába, valamilyen víz alatti világból, egészen alulról. Hogy meddig volt ott lenn, nem tudta. Letartóztatása óta nem látott sem sötétséget, sem nappali világosságot. Különben sem voltak folyamatosak az emlékei. Voltak időszakok, amikor tudta, még az a tudatféle is, amely alvás közben él, elhalt, s csak egy üres szakasz után kezdődött újra. Hogy ezek a szakaszok napokig, hetekig vagy csak másodpercekig tartottak-e, nem tudta.

Azzal a könyökére mért első ütéssel kezdődött a lidércnyomás. Később rájött, hogy minden, ami akkor történt, csak bevezetés volt, a szokásos vallatás, amelyen majdnem minden fogolynak át kell esnie. Volt egy hosszú bűnlista - kémkedés, szabotázs és hasonlók -, amelyeket mindenkinek magától értetődően be kellett vallania. A vallomás formalitás volt, de a kínzás valódi. Hogy hányszor verték, és meddig tartottak a verések, arra nem tudott visszaemlékezni. Mindig öt-hat fekete egyenruhás ember kínozta egyszerre. Néha ököllel, néha gumibottal, néha acélrúddal, néha csizmával. Néha a padlón fetrengett, szégyentelenül, mint az állat, céltalan és reménytelen erőlködéssel tekergetve ide-oda a testét, hogy kikerülje a rúgásokat, s csak még több rúgást kapott a bordáiba, a gyomrába, a könyökére, a lábszárcsontjába, a lágyékába, a heréjébe, a gerincoszlopa végére. Néha addig folyt ez, míg nem is azt érezte egyetlen, szörnyű és megbocsáthatatlan dolognak, hogy még tovább verik, hanem azt, hogy nem tudja arra kényszeríteni magát, hogy elveszítse az eszméletét. Volt eset, mikor az idegei annyira felmondták a szolgálatot, hogy mielőtt ütni kezdték volna, már kegyelemért üvöltött - mikor egy ütésre emelt ököl puszta látása elég volt ahhoz, hogy valódi és képzelt bűnök egész soráról valljon. Voltak esetek, amikor elhatározta, hogy semmit sem fog vallani, mikor minden szót úgy kellett belőle kikényszeríteni, hogy közben zihált a fájdalomtól, s voltak esetek, mikor gyengeségében megpróbált megalkudni önmagával, mikor azt mondta magában: "Vallani fogok, de most még nem vallok. Ki kell tartanom, amíg a fájdalom elviselhetetlen nem lesz. Még három rúgás, még két rúgás, s aztán mindent elmondok, amit csak akarnak." Néha addig ütötték, hogy már nem tudott lábra állni, aztán mint egy zsák krumplit, bedobták egy cella kőpadlójára, ott hagyták néhány órára, amíg összeszedte magát, ekkor kivitték, és tovább verték. Ezekre az időszakokra csak homályosan emlékezett, mert főleg alvással vagy eszméletlenül töltötte őket. Visszaemlékezett egy cellára, amelyben volt egy deszkaágy, egy falból kinyúló polcféle, egy bádogmosdó és forró leves, kenyér és néha kávé. Visszaemlékezett egy mogorva borbélyra, aki lekaparta az állát, és lenyírta a haját, s néhány buzgó, ellenszenves emberre, akik fehér köpenyben a pulzusát tapogatták, a reflexeit vizsgálták, kifordították a szemhéját, érdes ujjaikkal végigkutatták, hogy nem tört-e csontja, s injekciókat döftek a karjába, hogy elaltassák.

A verések ritkultak, főleg csak fenyegették és ijesztgették vele, hogy újrakezdik, ha feleletei nem lesznek kielégítőek. Vallatói most már nem fekete egyenruhás gonosztevők voltak, hanem pártértelmiségiek, gyors mozgású, villogó szemű kövér kis emberkék, akik egymást váltva vallatták, néha - ezt csak sejtette, bizonyos nem lehetett benne - tíz, tizenkét óráig egyfolytában. Ezek a nyomozók is gondoskodtak róla, hogy állandóan legyenek kisebb fájdalmai, de nem a fájdalom volt az, amire elsősorban alapoztak. Pofozták, a fülét csavarták, a haját húzták, fél lábra állították, nem engedték vizelni, éles fénnyel az arcába világítottak, míg a szeme megtelt könnyel; mindezzel azonban csak az volt a céljuk, hogy megalázzák, és képtelenné tegyék az érvelésre és magyarázkodásra. Fő fegyverük a könyörtelen faggatás volt, amely órákon át tartott, közben csapdákat állítottak neki, mindent kiforgattak, amit mondott, minden pillanatban meggyőzték, hogy hazudik és ellentmond önmagának, míg végül sírva fakadt a szégyentől és az idegkimerüléstől. Néha egy tucatszor is sírva fakadt, egyetlen kihallgatás alkalmával. A legtöbbször csak mocskolták, s ha bizonytalankodott, azzal fenyegették, hogy ismét az őrök kezére adják; néha azonban hirtelen hangnemet váltottak, elvtársnak nevezték, az Angszoc és Nagy Testvér nevében a jóérzésére hivatkoztak, és szomorúan megkérdezték tőle, vajon nem maradt-e annyi hűség a Párt iránt, hogy azt kívánná, bár ne követte volna el azt a gonoszságot, amit elkövetett. Amikor az idegei el voltak csigázva a többórás vallatástól, olykor éppen ez a kérdés idézte elő, hogy könnyekben tört ki. A faggató hangok végül is tökéletesebben összezúzták, mint az őrök öklei és csizmái. Puszta szájjá vált, amely kimondott, kézzé, amely aláírt mindent, amit csak kívántak tőle. Egyedüli gondja az volt, hogy kitalálja, mit akarnak hallani, és gyorsan bevallja, mielőtt újra verni kezdenék. Bevallotta, hogy magas rangú párttagokat gyilkolt meg, lázító röpiratokat terjesztett, közpénzeket sikkasztott, katonai titkokat adott el, s mindenféle szabotázsra vetemedett. Bevallotta, hogy a keletázsiai kormány fizetett kémje már 1968 óta. Bevallotta, hogy vallásos, a kapitalizmus híve, és szexuálisan perverz. Bevallotta, hogy évekig személyes kapcsolatban állt Goldsteinnel, s tagja volt egy földalatti szervezetnek, amelyben csaknem mindenki benne volt, akit valaha is ismert. Könnyebb volt, ha mindent bevallott, és mindenkit kompromittált. Különben is, bizonyos értelemben mindez igaz volt. Igaz volt, hogy ellensége a Pártnak, s a Párt szemében nem volt különbség gondolat és tett között.

Voltak másféle emlékei is. Összefüggéstelenül rajzolódtak ki az agyában, mint mindenfelől sötétséggel körülvett képek.

Ott volt egy cellában, ahol sem sötét, sem világos nem lehetett, mert egy szempáron kívül semmit sem látott. Valahol a közelében valamilyen szerkezet lassan és szabályosan ketyegett. A szemek egyre nagyobbak és fényesebbek lettek. Ő egyszerre csak kilibegett székéből, belemerült a szemekbe, s a szemek elnyelték.

Bele volt szíjazva egy székbe, amelyet számlapok vettek körül, s vakító fény sütött rá. Egy fehér köpenyes ember figyelte a számlapokat. Nehéz csizmák dobogása hangzott fel odakint. Az ajtó felpattant. A viaszarcú tiszt lépett be, két őr kíséretében.

- Százegyes szoba - szólt a tiszt.

A fehér köpenyes ember meg se fordult. Winstonra se nézett; csak a számlapokat figyelte.

Gurult végig egy hatalmas, kilométernyi széles, ragyogó aranyfényben úszó folyosón, s közben torkaszakadtából üvöltve és kacagva vallott. Mindent bevallott, még azt is, amit a kínzás során sikerült elhallgatnia. Elmondta egész élete történetét olyan embereknek, akik már úgyis ismerték. Vele voltak az őrök, a többi nyomozó, a fehér köpenyes emberek, O'Brien, Julia, Mr. Charrington, mindnyájan együtt gurultak a folyosón, s kacagva ordítoztak. Valami félelmetes dolog, ami régóta a jövőbe volt ágyazva, valahogy kimaradt, nem történt meg vele. Minden rendben volt, nem volt többé fájdalom, életének legutolsó részletét is felfedték, megértették, megbocsátották.

A deszkaágyon arra riadt, hogy majdnem bizonyosan O'Brien hangját hallotta. A vallatás folyamán, ámbár sosem látta, mindig az volt az érzése, hogy O'Brien ott áll mellette. O'Brien irányított mindent. Ő szabadította az őröket Winstonra, s ő akadályozta meg, hogy megöljék. Ő döntötte el, mikor kell a fájdalomtól üvöltenie, mikor kell pihenéshez jutnia, mikor kell ennie, mikor kell aludnia, mikor kell a gyógyszereket a karjába fecskendezni. Ő tette fel a kérdéseket és sugalmazta a feleleteket. Ő volt a kínzó, ő volt a védelmező, ő volt az inkvizítor, ő volt a barát. S egyszer - Winston nem emlékezett rá, olyankor történt-e, amikor kábítószerektől aludt el, vagy amikor normálisan, vagy éppen egy olyan pillanatban, amikor teljesen ébren volt - egy hang azt mormolta a fülébe: - Ne aggódj, Winston, a védelmem alatt állsz. Hét éve tartalak szemmel. Most eljött a fordulópont. Meg foglak menteni, tökéletessé foglak tenni. - Nem volt bizonyos benne, hogy O'Brien hangját hallja, de ugyanaz a hang volt, amely hét évvel azelőtt, abban a másik álomban azt mondta neki: "Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség".

Vallatásának semmilyen befejezésére nem emlékezett. Megint egy sötét időszak, s aztán ez a cella vagy szoba, amelyben most fekszik a hátán, s nem tud mozdulni. Teste minden lényeges pontján le volt rögzítve. Még a koponyája hátsó része is oda volt fogva valahogy. O'Brien komolyan s kissé szomorúan nézett le rá. Alulról durvának és megviseltnek látszott az arca, táskás volt a szeme, s fáradt vonások húzódtak az orrától az álla felé. Idősebb volt, mint Winston gondolta; talán negyvennyolc vagy ötven éves lehetett. Egy számlapon tartotta a kezét, amelynek a tetején billentyű volt, s számok futottak körbe rajta.

- Megmondtam - szólalt meg O'Brien -, hogy ha ismét találkozunk, itt fogunk találkozni.

- Igen - felelte Winston.

Minden figyelmeztetés nélkül, pusztán O'Brien kezének egy apró mozdulatára, fájdalomhullám öntötte el a testét. Ijesztő fájdalom volt, mert nem értette, mi történik, s az volt az érzése, hogy halálos sebet kapott. Nem tudta, hogy valóban megtörtént-e vagy villamossággal idézték elő a hatást: teste azonban egészen kicsavarodott a formájából, ízületei lassan elszakadtak. Jóllehet a kíntól a veríték is kiütközött a homlokán, a legrosszabb az attól való félelem volt, hogy eltörik a hátgerince. Összeszorította a fogát, s az orrán keresztül lélegzett nagy nehezen, megpróbálva hallgatni, ameddig csak lehetséges.

- Most attól félsz - szólalt meg O'Brien, Winston arcát figyelve -, hogy mindjárt eltörik valamid. Különösen attól félsz, hogy a hátgerinced fog eltörni. Élénken magad elé képzeled, hogy elpattan a gerincoszlopod, és kifolyik belőle a velő. Ugye, hogy erre gondolsz, Winston?

Winston nem felelt. O'Brien elengedte a billentyűt a számlapon. A fájdalomhullám majdnem olyan gyorsan elvonult, ahogyan jött.

- Ez negyven volt - mondta O'Brien. - Láthatod, hogy a számok ezen a számlapon százig emelkednek. Leszel szíves nem elfelejteni beszélgetésünk folyamán, hogy hatalmamban áll fájdalmat okozni neked, amikor s amilyen mértékben csak akarom. Ha hazudsz, ha csűrni-csavarni próbálod a dolgokat, vagy éppen a szokottnál kisebb intelligenciájúnak tetteted magadat, üvölteni fogsz a fájdalomtól. Megértetted?

- Igen - felelte Winston.

O'Brien modora megenyhült. Elgondolkozva megigazította a szemüvegét, s egy-két lépést tett fel s alá. Mikor megszólalt, hangja udvarias és türelmes volt. Arckifejezése mint egy orvosé, tanítóé vagy éppen papé, aki inkább magyarázni és meggyőzni akar, mint büntetni.

- Azért fáradozom veled, Winston - mondta -, mert érdemes vagy a fáradságra. Pontosan tudod, mi a baj veled. Tudod már évek óta, bár mindig harcoltál e tudat ellen. Szellemileg zavart vagy. Emlékezetdefektusokban szenvedsz. Képtelen vagy visszaemlékezni valóban megtörtént eseményekre, és meggyőzöd magad arról, hogy más, soha meg nem történt eseményekre emlékszel. Ez szerencsére gyógyítható. Te sohasem kúráltad magad, mert nem akartad. Akaratodnak legcsekélyebb megerőltetésére sem voltál hajlandó. Nagyon jól tudom, hogy még most is ragaszkodsz betegségedhez, mert azt hiszed róla, hogy erény. Vegyünk mindjárt egy példát. E pillanatban melyik hatalom ellen visel háborút Óceánia?

- Mikor letartóztattak, Óceánia Keletázsia ellen viselt háborút.

- Keletázsia ellen. Helyes. S Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút, vagy nem?

Winstonnak elakadt a lélegzete. Szólásra nyitotta a száját, s aztán mégsem szólt. Nem tudta elfordítani tekintetét a számlapról.

- Az igazságot, Winston. A te igazságodat. Mondd el, hogy szerinted mire emlékszel.

- Arra emlékszem, hogy letartóztatásom előtt csak egy héttel is még egyáltalán nem viseltünk háborút Keletázsia ellen. Szövetségben voltunk vele. A háború Eurázsia ellen folyt. Ez négy évig tartott. Azelőtt meg…

O'Brien egy kézmozdulattal megállította.

- Egy másik példa - mondta. - Néhány évvel ezelőtt egy valóban nagyon komoly tévedés áldozata lettél. Azt hitted, hogy három ember, három egykori párttag, név szerint Jones, Aaronson és Rutherford - akiket árulás és szabotázs miatt kivégeztek, miután a lehető legteljesebb beismerő vallomást tették -, nem követte el azokat a bűnöket, amelyekkel megvádolták őket. Azt hitted, hogy láttál egy félreérthetetlen dokumentumot, amely azt bizonyította, hogy vallomásuk hamis volt. Egy bizonyos fényképről képzelődsz. Azt hiszed, hogy ezt a képet ténylegesen a kezedben tartottad. Olyasféle fénykép volt, mint ez.

Téglalap alakú újságpapírdarabka jelent meg O'Brien ujjai közt. Körülbelül öt másodpercig Winston látószögébe került. Egy fénykép volt, s nem volt kétséges az azonossága. A fénykép volt. Annak Jonest, Aaronsont és Rutherfordot New York-i pártkiküldetésükön ábrázoló fényképnek egy másik példánya, amelyre tizenegy évvel ezelőtt véletlenül rábukkant, s azonnal meg is semmisítette. Csak egy pillanatig volt a szeme előtt, aztán ismét eltűnt. De látta, kétségtelenül látta! Kétségbeesetten, kínos erőlködéssel igyekezett felsőtestét utánafordítani. De lehetetlen volt csak egy centiméternyire is elmozdulnia valamilyen irányba. Még a számlapról is megfeledkezett. Minden vágya az volt, hogy a fényképet ismét kezében tarthassa, vagy legalább láthassa.

- Létezik! - kiáltotta.

- Nem létezik! - felelte O'Brien.

Keresztülment a szobán. A szemközti falban volt egy emlékezetlyuk. O'Brien felemelte a dróthálót. A könnyű papírdarabkát elkapta és elsodorta a meleg légáram; megsemmisült a fellobbanó lángban. O'Brien visszafordult a faltól.

- Hamu - jelentette ki. - Teljesen felismerhetetlen hamu. Por. Nem létezik. Sohasem létezett.

- De létezett! Létezik! Létezik az emlékezetemben! Emlékszem rá! Te is emlékszel rá!

- Én nem emlékszem rá - felelte O'Brien.

Winston elcsüggedt. Ez duplagondol volt. Halálos tehetetlenséget érzett. Ha bizonyos lehetett volna abban, hogy O'Brien hazudik, lényegtelennek tűnt volna a dolog. De lehetséges volt, hogy O'Brien valóban elfelejtette a fényképet. S ha így van, akkor azt is el kellett felejtenie, hogy letagadta, hogy emlékszik rá, s el kellett felejtenie az elfelejtés műveletét is. Hogy bizonyosodhatnék meg az ember arról, hogy ez pusztán csak ámítás? Talán csakugyan beállhat ez az őrült szellemi ficam; ez a gondolat letaglózta Winstont.

O'Brien elgondolkozva nézett le rá. Most még inkább olyan volt az arckifejezése, mint a tanítóé, aki egy eltévelyedett, de sokat ígérő gyermekkel vesződik.

- Van a Pártnak egy jelmondata, amely a múlt feletti uralomról szól - mondta. - Légy szíves elmondani.

- Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is - darálta engedelmesen Winston.

- Aki uralja a jelent, az uralja a múltat is - ismételte meg O'Brien, s helyeslően bólintott. - A te véleményed szerint, Winston, a múlt valóságosan létezik?

Winstont ismét elfogta a tehetetlenség érzése. Pillantása a számlap felé röppent. Nemcsak azt nem tudta, hogy akkor menekül-e meg a fájdalomtól, ha "igen"-t felel, vagy ha "nem"-et, hanem még csak azt sem, hogy melyik választ tartja valóban igaznak.

O'Brien elmosolyodott. - Te nem vagy filozófus, Winston - állapította meg. - Mostanáig sohasem gondolkoztál rajta, mit jelent a létezés. Felteszem hát szabatosabban a kérdést. Létezik-e a múlt ténylegesen a térben? Van valahol itt vagy másutt egy szilárd tárgyakból álló világ, ahol a múlt még mindig történőben van?

- Nincs.

- Akkor hát hol létezik a múlt, ha egyáltalán létezik?

- A feljegyzésekben. Le van írva.

- A feljegyzésekben. És?

- Az emlékezetben. Az emberek emlékezetében.

- Az emlékezetben. Akkor rendben van. Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét is. Tehát uraljuk a múltat. Igaz?

- De hogyan vethettek véget annak, hogy az emberek emlékezzenek? - kiáltott fel Winston, pillanatnyilag ismét megfeledkezve a számlapról. - Az emlékezés önkéntelen. Rajtunk kívül álló dolog. Hogy uralhatjátok az emlékezetet? Az enyémet sem uraltátok!

O'Brien ismét szigorúbb lett. Kezét a számlapra helyezte.

- Ellenkezőleg - felelte -, te nem uraltad. Ez juttatott ide. Azért vagy itt, mert megbuktál alázatosságból, önfegyelemből. Nem voltál hajlandó meghódolni, ami pedig a józan ész ára. Inkább akartál őrült, egyszemélyes kisebbség lenni. Csak a fegyelmezett elme láthatja a valóságot, Winston. Te azt hiszed, hogy a valóság valami objektív, külső, önmagában létező dolog. Azt is hiszed, hogy a valóság természete magától értetődő. Mikor becsapod önmagad, azt gondolva, hogy látsz valamit, feltételezed, hogy mindenki más is ugyanazt látja, mint te. Én azonban azt mondom, Winston, hogy a valóság nem külső dolog. A valóság az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Nem az egyének agyában, amely tévedhet, hanem a Párt agyában, amely kollektív és halhatatlan. Bármi is az, amit a Párt igaznak tart, az igaz. Lehetetlen a valóságot látni, ha nem a Párt szemével néz az ember. Ez az a tény, amit meg kell tanulnod, Winston. Véghez kell vinned önmagad megsemmisítését, s ehhez meg kell erőltetned az akaratodat. Meg kell alázkodnod, hogy meggyógyulhass.

Néhány pillanatnyi szünetet tartott, mintha időt akarna engedni, hogy amit mondott, tudatosuljon Winstonban.

- Emlékszel - folytatta azután -, azt írtad a naplódba, hogy "A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy"?

- Igen - felelte Winston.

O'Brien felemelte a bal kezét, befelé fordított tenyérrel, s hüvelykujját behajtva, négy ujját kinyújtva.

- Hány ujjamat mutatom, Winston?

- Négyet.

- S ha a Párt azt mondja, hogy ez nem négy, hanem öt - akkor hányat?

- Négyet.

Szava fájdalmas zihálásba fulladt. A számlap mutatója ötvenötre ugrott. Winston egész testét kiverte a veríték. Tüdejében elakadt a levegő, s aztán mély sóhajokban tört ki ismét; még fogait összeszorítva sem tudta visszatartani. O'Brien négy ujját még mindig kinyújtva figyelte. Engedett a billentyűn. Ezúttal a fájdalom csak egy kissé enyhült.

- Hány ujj ez, Winston?

- Négy.

A mutató hatvanra ugrott.

- Hány ujj ez, Winston?

- Négy! Négy! Mi egyebet mondhatok? Négy!

A mutató valószínűleg ismét feljebb ugrott. Winston azonban nem látta. Látókörét betöltötte a nagy darab, szigorú arc és a négy ujj. Az ujjak úgy meredeztek szeme előtt, mint óriási oszlopok, elmosódottan, s mintha vibráltak volna - de félreismerhetetlenül csak négy ujj volt.

- Hány ujj ez, Winston?

- Négy! Állítsd meg! Állítsd meg! Hogy vagy képes folytatni? Négy! Négy!

- Hány ujj ez, Winston?

- Öt! Öt! Öt!

- Nem, Winston, így nem ér semmit. Hazudsz. Még mindig azt gondolod, hogy négy. Hány ujj ez?

- Négy! Öt! Négy! Ahányat akarsz. Csak állítsd meg, szüntesd meg a fájdalmat!

Hirtelen ülve találta magát, s O'Brien karja ölelte át a vállát. Talán elvesztette néhány másodpercre az öntudatát. A kötelékeket, amelyek testét lefogták, meglazították. Nagyon fázott, reszketésén nem tudott uralkodni, fogai vacogtak, könnyek csorogtak le az arcán. Egy pillanatig úgy csüggött O'Brienen, mint egy csecsemő, válla körül a súlyos kar különös módon megnyugtatta. Az volt az érzése, hogy O'Brien a védelmezője, hogy a fájdalom valamilyen más forrásból jön, s O'Brien az, aki meg akarja menteni tőle.

- Lassan tanulsz te, Winston - mondta O'Brien gyengéden.

- Mit csináljak? - pityeregte Winston. - Mit csináljak, ha látom, mi van a szemem előtt? Kettő meg kettő négy.

- Néha, Winston. Néha öt. Néha három. Néha egyszerre mind a három. Keményebben kell próbálkoznod. Nem könnyű meggyógyulni.

Lefektette Winstont az ágyra. Tagjain ismét megszorították a kötelékeket, a fájdalom azonban elmúlt, és a remegés megszűnt, csak gyenge maradt utána és fázott. O'Brien bólintott a fehér köpenyes embernek, aki mozdulatlanul állt az egész eljárás alatt. A fehér köpenyes ember lehajolt, és egészen közelről belenézett Winston szemébe, megtapogatta a pulzusát, a mellkasára tette a fülét, itt-ott megkopogtatta; aztán O'Brien felé bólintott.

- Még egyszer - szólt O'Brien.

A fájdalom elöntötte Winston testét. A mutató nyilván hetvenre vagy hetvenötre ugrott. Ezúttal behunyta a szemét. Tudta, hogy az ujjak még mindig ott vannak, s még mindig csak négy. Csak az volt a fontos hogy életben maradjon valahogy, amíg a görcs el nem múlik. Már nem is törődött vele, hogy kiabál-e vagy sem. A fájdalom ismét alábbhagyott. Kinyitotta a szemét. O'Brien visszaengedte a billentyűt.

- Hány ujj ez, Winston?

- Négy. Feltételezem, hogy négy. Ha képes volnék rá, ötöt látnék. Igyekszem ötöt látni.

- Mit akarsz: meggyőzni engem, hogy ötöt látsz, vagy valóban ötöt látni?

- Valóban ötöt látni.

- Még egyszer - szólt O'Brien.

A mutató talán nyolcvanra vagy kilencvenre ugrott. Winston csak időnként volt képes ráeszmélni, hogy miért van fájdalma. Összeszorított szemhéja mögött mintha egy ujjerdő lejtett volna táncot, az ujjak összefonódtak és kibontakoztak, eltűntek egymás mögött és újra megjelentek. Megpróbálta megszámolni őket: nem emlékezett rá, hogy miért. Csak azt tudta, hogy lehetetlen megszámolni őket, s hogy ez valamiképpen a négy és öt közötti rejtélyes azonosság következménye. A fájdalom ismét csillapodott. Mikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy még mindig ugyanazt látja. Számtalan ujj suhant minden irányba, mintha fák mozogtak volna, újra meg újra keresztezve egymást. Megint lehunyta a szemét.

- Hány ujjamat mutatom, Winston?

- Nem tudom. Nem tudom. Ha tovább folytatod, megölsz. Négyet, ötöt, hatot - becsületemre, nem tudom.

- Ez már jobb - szólt O'Brien.

Tű hatolt Winston karjába. Szinte ugyanabban a pillanatban boldogsággal teli, gyógyító melegség öntötte el egész testét. Már majdnem el is felejtette a fájdalmat. Kinyitotta a szemét, és hálásan nézett fel O'Brienre. A durva, barázdás, csúnya és mégis oly értelmes arc láttán túlcsordult a szíve. Ha mozdulni tudott volna, kinyújtotta és O'Brien karjára tette volna a kezét. Még sohasem szerette oly őszintén, mint ebben a pillanatban, s nemcsak azért, mert megszüntette a fájdalmat. A régi érzés, hogy alapjában véve nem számít, barát-e O'Brien vagy ellenség, újból visszatért. O'Brien valaki, akivel lehet beszélni. Talán nem is annyira azt kívánja az ember, hogy szeressék, inkább azt, hogy megértsék. O'Brien az őrület határáig megkínozta, s bizonyos, hogy rövidesen a halálba küldi. Nem számít. Bizonyos értelemben, ami mélyebben gyökerezik, mint a barátság, egymás bizalmasai ők; valahol, bár a lényeges szavakat sohasem mondhatják ki, van egy hely, ahol találkozhatnak és beszélgethetnek. O'Brien olyan arckifejezéssel nézett le rá, amelyből arra lehetett következtetni, hogy az ő agyában is ugyanez a gondolat támadt. Mikor megszólalt, a hangja könnyed, társalgási hang volt.

- Tudod, hol vagy, Winston? - kérdezte.

- Nem tudom. Csak sejtem. A Szeretet-minisztériumban.

- Tudod, mióta vagy itt?

- Nem tudom. Napok, hetek, hónapok óta… azt hiszem, hogy hónapok óta.

- És mit gondolsz, miért hozzuk ide az embereket?

- Hogy megvallassátok őket.

- Nem, nem ezért. Próbáld meg még egyszer.

- Hogy megbüntessétek őket.

- Nem! - kiáltotta O'Brien. Hangja rendkívüli módon megváltozott, s arca szigorú s ugyanakkor élénk lett. - Nem! Nemcsak azért, hogy vallomást csikarjunk ki belőlük, sem azért, hogy megbüntessük őket. Megmondjam, miért hoztunk ide? Hogy meggyógyítsunk! Hogy épelméjűvé tegyünk! Hajlandó vagy végre megérteni, Winston, hogy azok közül, akiket idehozunk, soha senki se kerül ki gyógyulatlanul a kezünk közül? Minket nem érdekelnek azok az ostoba bűnök, amelyeket elkövettél. A Pártot nem érdeklik a nyílt cselekedetek; mi csak a gondolattal törődünk. Mi nem csupán elpusztítjuk ellenségeinket; mi megváltoztatjuk őket. Fel tudod fogni, mit jelent ez?

Winston fölé hajolt. Arca a közelség miatt óriásinak tűnt s förtelmesen csúnyának, mivel alulról látta. S ezenkívül valami egzaltáltsággal, valami őrült feszültséggel volt telítve. Winston szíve ismét összeszorult. Ha lehetett volna, mélyebbre süpped az ágyba. Bizonyosra vette, hogy O'Brien mindjárt teker egyet a számlapon, teljesen öncélúan. Ebben a pillanatban azonban O'Brien elfordult, néhány lépést tett fel s alá. Aztán kevésbé indulatosan folytatta:

- Az első, amit meg kell értened, az, hogy ezen a helyen nincs vértanúság. Olvastál a múlt vallásüldözéseiről. A középkorban ott volt az inkvizíció. Kudarcot vallottak vele. Azért kezdték el, hogy kipusztítsák az eretnekséget, s azzal végződött, hogy örökkévalóvá tették. Minden máglyán megégetett eretnek helyébe ezer új támadt. Miért? Mert az inkvizíció nyilvánosan ölte meg ellenségeit, s megölte őket, bár még nem bántak meg semmit; sőt éppen azért ölte meg őket, mert nem bántak meg semmit. Emberek haltak meg azért, mert nem akarták elhagyni hitüket. Természetes, hogy minden dicsőség az áldozaté volt, s minden szégyen az inkvizítoré, aki megégette őt. Később, a huszadik században, ott voltak az úgynevezett totalitárius rendszerek. Ott voltak a német nácik és az orosz kommunisták. Az oroszok kegyetlenebbül üldözték az eretnekséget, mint az inkvizíció. S azt képzelték, hogy tanultak a múlt tévedéseiből; mindenesetre tudták, hogy nem szabad vértanúkat csinálni. Mielőtt áldozataikat nyilvános tárgyalásra kiállították, óvatosságból nekiláttak elpusztítani méltóságukat. Kínzással és magánzárkával addig gyötörték őket, míg megvetendő, alázatos férgekké váltak, akik mindent bevallottak, amit a szájukba adtak, önmagukat gyalázták, egymást vádolták, egymásra hárították bűneiket, s kegyelemért könyörögtek. S alig néhány év múlva mégis megismétlődött ugyanaz. A halottak vértanúkká lettek, lealacsonyodásukat elfelejtették. Miért történt ismét így? Elsősorban azért, mert a vallomások nyilvánvalóan kierőszakoltak és hamisak voltak. Mi nem követünk el ilyenfajta hibákat. Minden itt kimondott vallomás igaz. Mi tesszük őket igazzá. S mindenekelőtt mi nem engedjük, hogy a halott fellázadjon ellenünk. Fel kell hagynod azzal az elképzeléssel, hogy az utókor igazolni fog, Winston. Az utókor sohasem fog hallani rólad. Kiemelünk a történelem folyamatából. Gázzá változtatunk, és kibocsátunk a sztratoszférába. Semmi sem marad belőled: még egy nyilvántartásban szereplő név sem, még egy élő agyban levő emlék sem. Megsemmisítünk a múltban éppúgy, mint a jövőben. Sohasem létezett leszel.

Akkor miért fáradnak a kínzásommal, gondolta Winston hirtelen keserűséggel. O'Brien megtorpant, mintha Winston hangosan kimondta volna gondolatát. Nagy, csúnya arca közelebb nyomult, szeme összeszűkült.

- Most azt gondolod - mondta -, ha egyszer tökéletesen meg akarunk semmisíteni, tehát a legkisebb mértékben sem számít, mit mondasz vagy teszel, akkor miért fáradunk azzal, hogy előbb megvallatunk. Ezt gondoltad, ugye?

- Igen - felelte Winston.

O'Brien halványan elmosolyodott.

- Te egy hiba vagy a mintán, Winston. Egy folt, amelyet ki kell törölnünk. Hát nem az imént mondtam, hogy mi mások vagyunk, mint a múlt inkvizítorai? Mi nem elégszünk meg a negatív engedelmességgel, még a legnyomorultabb megalázkodással sem. Ha végül is megadod magad nekünk, annak saját akaratodból kell történnie. Mi nem azért pusztítjuk el az eretneket, mert ellenáll nekünk; amíg ellenáll, soha nem pusztítjuk el. Mi megtérítjük, hatalmunkba kerítjük a lelke legbensejét, újjáalakítjuk. Kiégetünk belőle minden rosszat és minden képzelődést; a magunk oldalára állítjuk, nem látszatra, hanem őszintén, szívvel-lélekkel. Magunk közül valóvá tesszük, mielőtt megöljük. Elviselhetetlen számunkra, hogy egy hibás gondolat létezhessék bárhol a világon, akármennyire titkos és erőtlen is. Még a halál pillanatában sem engedhetünk meg semmiféle elhajlást. A régi időkben az eretnek úgy ment a máglyára, hogy még eretnek volt, kinyilvánította eretnek voltát, örült neki. Még az orosz tisztogatások áldozata is rejtegethetett lázadást a koponyájában, miközben agyonlövetése helyére lépkedett. Mi azonban kifogástalanná tesszük az agyat, mielőtt kioltjuk. A régi zsarnokságok parancsa a "Ne tedd" volt. A totalitárius rendszereké a "Tedd". A mienk: "Legyél." Azok közül, akiket idehoztunk, soha senki sem áll nekünk ellen. Mindenkit tisztára mosunk. Még azt a három nyomorult árulót - Jonest, Aaronsont és Rutherfordot - is megtörtük a végén, akiknek te egykor hittél az ártatlanságukban. Magam is részt vettem a vallatásukban. Láttam, hogyan törtek össze fokozatosan, hogyan nyögtek, csúsztak hason, sírtak - s a végén nem a fájdalom vagy a félelem, hanem a megbánás műveltette ezt velük. Mire végeztünk velük, már csak emberhüvelyek voltak. Semmi sem maradt bennük, csak a szomorúság amiatt, amit cselekedtek, s a szeretet Nagy Testvér iránt. Megható volt látni, mennyire szeretik. Könyörögtek, hogy gyorsan lőjük őket agyon, hogy addig halhassanak meg, amíg tiszta a lelkük.

Szinte ábrándozóvá vált a hangja. Az egzaltáltság, az eszelős lelkesültség még ott ült az arcán. Nem tetteti magát, gondolta Winston: nem képmutató; hisz minden kimondott szavában. Ami a legjobban lesújtotta Winstont, az saját értelmi alsóbbrendűségének tudata volt. Figyelte a nehézkes és mégis kecses, ide-oda járkáló alakot, aki hol kikerült a látóköréből, hol ismét visszakerült oda. O'Brien mindenképpen nagyobb lény, mint ő. Nem lehetett olyan gondolata, sem most, sem a múltban, amelyet O'Brien régóta nem ismert, meg ne vizsgált és meg ne cáfolt volna. Elméje magában foglalta Winston elméjét. De akkor hogyan lehet, hogy O'Brien őrült? O'Brien megállt, és lenézett rá. Hangja ismét szigorúvá vált.

- Ne képzeld, hogy megmenekülsz, Winston, akármilyen tökéletesen is megadod magad nekünk. Soha senkit sem kímélünk meg, aki egyszer eltévelyedett. S ha még úgy döntünk is, hogy természetes halálodig életben hagyunk, akkor sem szabadulsz meg soha tőlünk. Le fogunk törni addig a pontig, ahonnan nincs visszatérés. Olyan dolgok fognak történni veled, amelyeket nem fogsz tudni kiheverni, ha ezer évig élsz is. Soha többé nem leszel képes szerelemre, barátságra, nem leszel képes örülni az életnek, nem leszel képes nevetni, érdeklődni valami iránt, nem leszel képes bátorságra, becsületességre. Üres leszel. Üresre facsarunk, aztán megtöltünk önmagunkkal.

Elhallgatott, és jelt adott a fehér köpenyes embernek. Winston a tudatában volt, hogy valamilyen súlyos készüléket tolnak a feje mögé. O'Brien leült az ágy mellé úgy, hogy arca majdnem egy szinten volt Winston arcával.

- Háromezer - szólt oda Winston feje fölött a fehér köpenyes embernek.

Két, kissé nyirkos tapintású, puha párna kapcsolódott Winston halántékára. Megrettent. Fájdalom következik, újfajta fájdalom. O'Brien egyik kezét biztatóan, szinte nyájasan az övére tette.

- Ezúttal nem fog fájni - mondta. - Nézz állandóan a szemembe.

Ebben a pillanatban irtózatos robbanás történt, vagy valami, ami olyan, mint a robbanás, bár nem volt bizonyos benne, zajjal járt-e. Egy vakító fénycsík kétségtelenül felvillant. Winston nem érzett fájdalmat, csak mintha földre sújtották volna. Noha eddig is a hátán feküdt, az a különös érzése támadt, hogy leütötték, s így került ebbe a helyzetbe. Egy borzasztó, fájdalom nélküli ütés terítette le. A fejében is történt valami. Mikor visszanyerte látóképességét, eszébe jutott, hogy kicsoda és hol van, s felismerte az arcába meredő arcot is; de valahol egy nagy üres folt volt benne, mintha egy darabot kivettek volna az agyából.

- Nem maradandó - mondta O'Brien. - Nézz a szemembe. Melyik ország ellen visel háborút Óceánia?

Winston gondolkozott. Tudta, mit kell Óceánián értenie, s hogy ő maga Óceánia egyik polgára. Emlékezett Eurázsiára és Keletázsiára is; azt azonban nem tudta, hogy melyik melyik ellen visel háborút. Sőt annak sem volt tudatában, hogy egyáltalán háború van.

- Nem emlékszem.

- Óceánia Keletázsia ellen visel háborút. Most már emlékszel?

- Igen.

- Tizenegy évvel ezelőtt te egy legendát alkottál három emberről, akiket árulásért halálra ítéltek. Bebeszélted magadnak, hogy láttál egy papírdarabot, amely ártatlanságukat bizonyította. Ilyen papírdarab sohasem létezett. Te találtad ki, s később odáig jutottál, hogy hinni kezdtél benne. Most pontosan visszaemlékszel arra a pillanatra, amikor kitaláltad. Emlékszel?

- Igen.

- Az előbb eléd tartottam az ujjaimat. Öt ujjat láttál. Emlékszel?

- Igen.

O'Brien kinyújtotta bal keze ujjait, a hüvelykujját eldugva.

- Itt van öt ujjam. Öt ujjat látsz?

- Igen.

S egy futó pillanatig csakugyan látta is őket, mielőtt agyában megváltozott volna a díszlet. Öt ujjat látott, torzítás nélkül. Aztán ismét szabályszerű lett minden, s tolongva tért vissza lelkébe a régi félelem, a gyűlölet és a zavar. De volt egy kétségkívül világos pillanata - nem tudta, meddig tartott, talán harminc másodpercig -, amikor O'Brien valamennyi új állítása egy üres foltot töltött be, és feltétlen igazsággá vált, amikor kettő meg kettő éppoly könnyen lehetett volna három is, mint öt, ha arra lett volna szükség. Ez a pillanat elenyészett, mielőtt még O'Brien leengedte volna a kezét, de ha nem tudta is visszaidézni, emlékezni tudott ár, mint amikor valaki élénken visszaemlékszik valamilyen élményre életének egy távoli időszakából, amikor még ténylegesen más személy volt.

- Láthatod - mondta O'Brien -, hogy a dolog mindenesetre lehetséges.

- Igen - felelte Winston.

O'Brien elégedett arccal állt fel. Winston látta, hogy a bal oldalán álló fehér köpenyes ember eltör egy ampullát, s visszahúzza egy fecskendő dugattyúját. O'Brien mosolyogva fordult Winston felé. Majdnem a régi modorában igazította meg a szemüvegét az orrán.

- Emlékszel - kérdezte -, hogy azt írtad a naplódba, nem számít, hogy barát vagyok-e vagy ellenség, mivel legalább olyan valaki vagyok, aki megért téged, s akivel lehet beszélni? Igazad volt. Szívesen beszélgetek veled. Tetszik nekem az elméd. Hasonlít az enyémhez, azzal a különbséggel, hogy te történetesen őrült vagy. Mielőtt véget vetnénk a kihallgatásnak, feltehetsz nekem néhány kérdést, ha akarsz.

- Akármit kérdezhetek?

- Akármit. - Látta, hogy Winston a számlapra függeszti tekintetét. - Ki van kapcsolva. Mi az első kérdés?

- Mit csináltatok Juliával? - kérdezte Winston.

O'Brien ismét mosolygott.

- Elárult téged, Winston. Azonnal, fenntartás nélkül. Ritkán láttam embert, aki ilyen gyorsan átállt volna hozzánk. Alig ismernél rá, ha látnád. Minden lázadozás, csalás, dőreség, minden piszkos gondolkodásra való hajlam - minden kiégett belőle. Tökéletes megértés volt, tankönyvbe való eset.

- Megkínoztátok.

O'Brien erre nem válaszolt.

- A következő kérdést - mondta.

- Létezik-e Nagy Testvér?

- Persze hogy létezik. A Párt létezik. Nagy Testvér a Párt megtestesülése.

- Létezik-e ugyanúgy, ahogy én létezem?

- Te nem létezel - felelte O'Brien.

Winstont ismét meglepte a tehetetlenség érzése. Ismerte, vagy legalábbis el tudta képzelni az érveket, amelyek az ő nemlétezését bizonyítják; ezek azonban badarságok voltak, nem többek a szavakkal való játéknál. Nem tartalmaz-e az az állítás, hogy "Te nem létezel", logikai képtelenséget? De mi értelme ezt kimondani? Összeszorult a szíve, ha a megválaszolatlan, őrült érvekre gondolt, amelyekkel O'Brien tönkrezúzhatja.

- Úgy gondolom, hogy létezem - felelte csüggedten. - Tudatában vagyok személyiségemnek. Megszülettem, és meg fogok halni. Kezem és lábam van. Megvan a magam helye a létben. Velem egyidejűleg semmilyen más szilárd test ugyanazt a helyet el nem foglalhatja. Ebben az értelemben létezik-e Nagy Testvér?

- Ez nem fontos. Elég az, hogy létezik.

- Meghal-e valaha Nagy Testvér?

- Természetesen nem. Hogy is halhatna meg? A következő kérdést!

- Létezik-e a Testvériség?

- Ezt sohasem fogod megtudni, Winston. Ha úgy döntenénk is, hogy szabadon eresztünk, ha végeztünk, s ha kilencvenéves korodig élnél is, akkor sem tudnád meg soha, hogy erre a kérdésre "igen"-e vagy "nem" a válasz. Ez megoldatlan rejtély marad a számodra, amíg élsz.

Winston csendesen feküdt. Melle egy kissé sebesebben emelkedett és süllyedt. Még mindig nem mondta ki azt a kérdést, amely elsőnek jutott az eszébe. Meg kellett kérdeznie, s a nyelve mintha nem akarta volna kimondani. O'Briennek olyan volt az arckifejezése, mintha mulatna rajta. Mintha még a szemüvege is gúnyosan csillogott volna. Tudja, gondolta hirtelen Winston, hogy mit akarok kérdezni! S gondolatra ki is robbantak belőle a szavak:

- Mi van a százegyes szobában?

O'Brien arckifejezése nem változott. Szárazon felelte:

- Tudod te, hogy mi van a százegyes szobában, Winston. Mindenki tudja, hogy mi van a százegyes szobában.

Ujjával intett a fehér köpenyes embernek. A kihallgatás nyilván véget ért. Tűt döftek Winston karjába. Szinte még ugyanabban a pillanatban mély álomba merült.

3

- A te integrálásodnak három szakasza van - mondta O'Brien. - A tanulás, a megértés és az elfogadás. Itt az ideje, hogy a második szakaszba lépj.

Winston, mint mindig, most is a hátán feküdt. Az utóbbi időben azonban lazábbak voltak a kötelékei. Még mindig az ágyhoz rögzítették, de egy kissé már megmozdíthatta a térdét, a fejét jobbra-balra fordíthatta, s a kezét könyökből felemelhette. A számlap sem volt már olyan ijesztő. Ha elég gyorsan működöt az agya, elkerülhette a kínokat; O'Brien főleg akkor húzta meg a billentyűt, ha Winston ostobának tettette magát. Néha az egész kihallgatás lefolyt anélkül, hogy a számlapon megmozdult volna a mutató. Winston nem emlékezett rá, hogy hány ilyen kihallgatás volt. Az egész eljárás hosszú, meghatározhatatlan ideig tartott - lehet, hogy hetekig -, s az egyes kihallgatások között néha többnapi, néha azonban csak egy-két órányi szünet lehetett.

- Amióta itt fekszel - folytatta O'Brien -, gyakran szeretted volna tudni, sőt még meg is kérdezted tőlem, hogy miért fordít a Szeretet-minisztérium annyi időt és fáradságot rád. S mikor szabadon voltál, lényegében ugyanez a kérdés foglalkoztatott. A mechanizmusát fel tudtad fogni a társadalomnak, amelyben élsz, az alapját képező indítékát azonban nem. Emlékszel, hogy azt írtad a naplódba: "Azt értem, hogyan csinálják, de nem értem, hogy miért"? Akkoriban, amikor a "miért"-en gondolkoztál, kételkedtél a saját épelméjűségedben. Olvastad a könyvet, Goldstein könyvét, legalábbis egyes részeit. Találtál benne olyasmit, amit nem tudtál eddig is?

- Te olvastad? - kérdezte.

- Én írtam. Azaz közreműködtem az írásában. Tudod, hogy a könyveket nem egyes emberek hozzák létre.

- Igaz, ami benne van?

- Mint leírás, igen. A program azonban, amit kifejt, ostobaság. A tudás titkos felhalmozása - a felvilágosodás fokozatos elterjesztése - végül a proletárok lázadása - a Párt megdöntése. A proletárok sohasem fognak fellázadni sem ezer, sem millió év múlva. Képtelenek rá. Nem kell elmondanom, hogy miért: már tudod. Ha dédelgettél is valaha álmokat erőszakos felkelésről, fel kell hagynod vele. A Párt megdöntésére nincs semmiféle lehetőség. A Párt uralma örökkévaló. Ezt tedd gondolataid kiindulópontjává.

Közelebb lépett az ágyhoz.

- Örökkévaló! - ismételte meg. - És most térjünk vissza a "hogyan" és a "miért" kérdéséhez. Te elég jól megértetted, hogyan tartja magát hatalmon a Párt. Most mondd el, miért ragaszkodunk a hatalomhoz. Mi az indítékunk? Miért van szükségünk hatalomra? Rajta, beszélj! - tette hozzá, mikor Winston csendben maradt.

Winston azonban egy-két pillanatig még nem szólt. Fáradságérzés borította el. O'Brien arcán újból felcsillant a megszállottság őrült fénye. Winston előre tudta, mit fog mondani O'Brien: hogy a Párt nem a saját céljai érdekében ragaszkodik a hatalomhoz, hanem a többség javáért. Hogy azért ragadta magához a hatalmat, mert a tömegemberek gyenge és gyáva teremtmények, akik képtelenek elviselni a szabadságot, és képtelenek szembenézni az igazsággal, ezért uralkodni kell fölöttük, és rendszeresen be kell csapniuk őket olyanoknak, akik erősebbek náluk. Hogy az emberiségnek választania kell a szabadság és a boldogság között, s hogy az emberiség zöme számára a boldogság jobb. Hogy a Párt a gyengéket védelmezi, olyan társaság, amelyiknek küldetése van, azért tesz rosszat, hogy létrejöhessen a jó, és saját boldogságát feláldozza a másokéért. Az a borzasztó, gondolta Winston, az a borzasztó, hogy amikor O'Brien ilyeneket mond, hisz is bennük. Látni lehet az arcán. O'Brien mindent tud. Ezerszer jobban tudja, mint ő, Winston, hogy milyen a világ valójában, mennyire lealacsonyítva élnek az emberi tömegek, s milyen hazugságokkal és kegyetlenkedésekkel tartja őket ezen a színvonalon a Párt. O'Brien mindezt tudja, mindezt mérlegelte, s mindez nem számít neki: a végső cél mindent szentesít. Mit tehetek, gondolta Winston, egy őrülttel szemben, aki intelligensebb, mint én, aki udvariasan meghallgatja érveimet, s aztán csak kitart őrültsége mellett?

- Ti a mi érdekünkben uralkodtok fölöttünk - kezdte erőtlenül. - Az a véleményetek, hogy az emberek nem képesek önmagukat kormányozni, s ezért…

Megrémült, majdnem felordított. A kínok kínja nyilallt végig a testén. O'Brien harmincötre ugratta a számlap mutatóját.

- Ez ostobaság volt, Winston, ostobaság! - mondta. - Neked jobban kell tudnod az igazat, semhogy ilyesmit mondj. - Visszaengedte a mutatót, és így folytatta: - Nos, megadom én a választ a kérdésemre. A válasz a következő. A Párt teljes mértékben saját maga miatt törekszik a hatalomra. Bennünket nem érdekel mások java; kizárólag a hatalom érdekel. Nem a gazdagság, a fényűzés, a hosszú élet vagy a boldogság; csak a hatalom, a tiszta hatalom. Hogy mit jelent a tiszta hatalom, mindjárt meg fogod érteni. Mi a múlt valamennyi oligarchiájától különbözünk abban, hogy tudjuk, mit csinálunk. A többi, még azok is, amelyek hasonlítanak hozzánk, mind gyáva és képmutató volt. A német nácik és az orosz kommunisták nagyon megközelítettek minket módszereikben, de sohasem volt bátorságuk felismerni saját indítékaikat. Azt állították, sőt talán hitték is, hogy nem készakarva ragadták magukhoz a hatalmat, s akkor is csak meghatározott időre, s a következő sarkon már ott van valamiféle paradicsom, amelyben az emberek szabadok és egyenlők lesznek. Mi nem ilyenek vagyunk. Mi tudjuk, hogy soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz, a hatalom cél. Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megoltalmazzon egy forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát csinálhasson. Az üldözés célja az üldözés. A kínzás célja a kínzás. A hatalom célja a hatalom. Kezded érteni?

Winstonnak, akárcsak az előbb, feltűnt O'Brien arcának fáradsága. Erős, húsos, durva arc volt, tele értelemmel s valami féken tartott szenvedélyességgel, amely előtt Winston tehetetlennek érezte magát; de fáradt volt. Táskás volt a szeme, a bőr lelógott arccsontjairól. O'Brien föléje hajolt, szándékosan közelebb tolva hozzá megviselt arcát.

- Most arra gondolsz - mondta -, hogy az arcom öreg és fáradt. Arra gondolsz, hogy a hatalomról beszélek, s még arra sem vagyok képes, hogy megakadályozzam saját testem pusztulását. Nem érted, Winston, hogy az egyén csak egy sejt? A sejt kimerülése a szervezet életereje. Meghalsz, ha levágod a körmöd? - Elfordult az ágytól, s ismét fel-alá kezdett járkálni, egyik kezét zsebre vágva. - Mi a hatalom papjai vagyunk - mondta. - Istenünk a hatalom. Jelenleg azonban, ami téged illet, a te számodra a hatalom csak egy szó. Itt az ideje, hogy valami fogalmat alkoss magadnak arról, amit a hatalom jelent. Az első, amivel tisztába kell jönnöd, hogy a hatalom kollektív dolog. Az egyénnek csak abban a mértékben van hatalma, amilyen mértékben megszűnik egyén lenni. Ismered a Párt jelmondatát: "A szabadság: szolgaság." Eszedbe jutott már, hogy ez a jelmondat meg is fordítható? A szolgaság: szabadság. Egyedül - szabadon - az ember mindig vereséget szenved. Így kell történnie, mert minden ember meghalásra van ítélve, ami a legnagyobb kudarc minden kudarcok között. De ha képes a teljes és tökéletes behódolásra, ha meg tud szabadulni egyéniségétől, ha el tud merülni úgy a Pártban, hogy ő maga a Párt, akkor mindenható és halhatatlan. A másik, amivel tisztába kell jönnöd, az, hogy a hatalom: hatalom az emberek fölött. A test - de elsősorban a lélek fölött. Az anyag - vagy ahogy te szoktad mondani: a külső valóság - fölötti hatalom nem fontos. Az anyag fölötti hatalmunk már korlátlan.

Winston egy pillanatra megfeledkezett a számlapról. Heves erőfeszítést tett, hogy ülő helyzetbe kerülhessen, de csak azt érte el, hogy fájdalmat okozott magának.

- De hogy tudtok uralkodni az anyag fölött? - tört ki. - Még az éghajlatot vagy a nehézkedés törvényét sem tudjátok befolyásolni. S ott vannak a betegségek, a halál…

O'Brien egy kézmozdulattal elhallgattatta.

- Uralkodunk az anyag fölött, mert uralkodunk a lélek fölött. A valóság a koponyában van. Fokozatosan meg fogod ezt tanulni, Winston. Nincs semmi, amire ne volnánk képesek. Láthatatlanság, súlytalanság - mindegy. Ha akarnék, úgy lebegnék a padló fölött, mint a szappanbuborék. De nem akarok, mert a Párt nem akarja. Meg kell szabadulni ezektől a tizenkilencedik századi elképzelésektől a természet törvényeit illetőleg. A természet törvényeit mi csináljuk.

- De nem! Még ennek a bolygónak se vagytok urai. Mi van Eurázsiával és Keletázsiával? Még nem hódítottátok meg őket.

- Lényegtelen. Akkor hódítjuk meg, amikor jólesik. S ha nem, mit számít? Kirekeszthetjük őket a létezésből. Óceánia a világ.

- De a világ maga is csak egy porszem. S az ember reménytelenül parányi! Mióta létezik? A föld évmilliókig lakatlan volt.

- Ostobaság. A föld olyan idős, mint mi, nem idősebb. Hogy lehetne idősebb? Minden csak az emberi tudaton keresztül létezik.

- De a kőzetek tele vannak kihalt állatok csontjaival - mamutokéval, masztodonokéval és óriási csúszómászókéval, amelyek már régen itt éltek, amikor emberről még szó sem volt.

- Láttad valaha azokat a csontokat, Winston? Persze hogy nem. Tizenkilencedik századi biológusok találták ki őket. Az ember előtt nem volt semmi. Az ember után, ha egyszer esetleg kipusztul, nem lesz semmi. Az emberen kívül nincs semmi.

- De hiszen az egész világegyetem rajtunk kívül van! Nézz a csillagokra! Némelyik egymillió fényév távolságra van. Mindörökre kívül esnek a hatáskörünkön.

- Mik a csillagok? - felelte O'Brien közömbösen. - Néhány kilométernyi távolságban lévő tűzdarabkák. Ha akarjuk, elérhetjük őket. Vagy kiolthatjuk. A föld a világegyetem központja. A nap és a csillagok körülötte forognak.

Winston újabb heves mozdulatot tett. Ezúttal nem szólt semmit. O'Brien folytatta, mintha valami elhangzott ellenvetésre felelne:

- Bizonyos esetekben persze ez nem igaz. Ha az óceánon hajózunk vagy megjósolunk egy napfogyatkozást, gyakran megfelelőbbnek találjuk elfogadni, hogy a föld forog a nap körül, s hogy a csillagok millió meg millió kilométerre vannak tőlünk. De mit számít ez? Azt hiszed, hogy nem tudunk kettős csillagászati rendszert alkotni? Aszerint, ahogy éppen szükségünk van rá, a csillagok lehetnek közel vagy távol. Azt hiszed, hogy matematikusaink nem tudnák megcsinálni? Megfeledkezel a duplagondol-ról?

Winston összezsugorodott az ágyon. Akármit mondott, úgy csapott le rá azonnal a válasz, mint a bunkósbot. És mégis tudta, tudta, hogy neki van igaza. Bizonyos, hogy kell lennie valami módnak, amellyel be lehet bizonyítani, hogy téves az a hiedelem, hogy tudatunkon kívül semmi sem létezik. Nem bizonyították-e be már régen, hogy ez tévedés? Még nevet is adtak neki, már elfelejtette, hogy mit. O'Brien szája szögletében halvány mosoly bujkált, amikor lenézett rá.

- Már mondtam, Winston - szólalt meg -, hogy a metafizika nem erős oldalad. A szó, amelyet felidézni próbálsz, a szolipszizmus. Azonban tévedsz. Ez nem szolipszizmus. Ha úgy tetszik, kollektív szolipszizmus. De az más dolog, sőt: épp az ellentéte. De mindez lényegtelen - tette hozzá megváltozott hangon. - A valódi hatalom, a hatalom, amelyért éjjel-nappal küzdenünk kell, nem a dolgok, hanem az emberek fölötti hatalom. - Szünetet tartott, és egy pillanatra ismét olyan arcot vágott, mint a tanító, aki valamelyik sokat ígérő növendékét faggatja: - Hogyan érvényesíti a hatalmát egyik ember a másik fölött, Winston?

Winston elgondolkodott.

- Úgy, hogy szenvedést okoz neki - felelte.

- Helyes. Úgy, hogy szenvedést okoz neki. Az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved, hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának engedelmeskedik, s nem a sajátjának? A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésben rejlik. A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk? Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A félelem, árulás és fájdalom világát, az elnyomás világát, olyan világot, amely nem irgalmasabb, hanem könyörtelenebb lesz, ha kiforr. A haladás a mi világunkban a több fájdalom felé való haladás. A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A miénk a gyűlöletre épül. A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani - mindent. Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn. Elvágtuk a köteléket gyermek és szülő, férfi és férfi, nő és nő között. Senki nem mer többé bízni feleségben, gyermekben, barátban. A jövőben nem is lesznek feleségek és barátok. A gyerekeket megszületésükkor elvesszük az anyjuktól, mint a tojásokat a tyúktól. A nemi ösztönt gyökerestül kiirtjuk. A nemzés évenként megismétlődő formaság lesz, mint az élelmiszerjegyek megújítása. Az orgazmust megszüntetjük. Neurológusaink most dolgoznak rajta. Nem lesz hűség, csak a Párt iránt. Nem lesz szeretet, csak Nagy Testvér iránt. Nem lesz nevetés, csak a megsemmisített ellenség fölötti diadal kacaja. Nem lesz művészet, irodalom, tudomány. Ha egyszer mindenhatóak vagyunk, nincs szükségünk többé tudományra. Nem lesz különbség szép és rút között. Az élet folyamatában nem lesz semmi érdekes, semmi szórakoztató. Kiirtunk minden versengési kedvet. De mindig meglesz - ezt ne felejtsd el, Winston - a hatalom mámora, amely állandóan növekedni fog, és egyre kifinomultabbá válik.

S mindig, minden pillanatban meglesz a győzelem izgalma, az az érzés, hogy ellenségen taposunk, aki tehetetlen. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.

Abbahagyta, mintha azt várná, hogy Winston megszólaljon. Winston megpróbált még kisebbre zsugorodni az ágyon. O'Brien folytatta:

- S ne felejtsd el, hogy örökké így lesz. Taposni való arc mindig lesz. Eretnek, a társadalom ellensége, akit újra meg újra le lehet győzni és meg lehet alázni, mindig lesz. Minden, amin keresztülmentél, amióta a kezünk közt vagy, folytatódni és rosszabbodni fog. A kémkedés, a besúgások, a letartóztatások, a kínzások, a kivégzések, az eltűnések sohasem fognak megszűnni. A mi világunk nemcsak a győzelem, hanem a terror világa is. Minél hatalmasabb a Párt, annál kevésbé kíméletes; minél gyengébb az ellenállás, annál erősebb a zsarnokság. Goldstein és ellenségei örökké élni fognak. Mindennap, minden pillanatban legyőzik, megcáfolják, nevetségessé teszik, leköpdösik őket - és mégis örökké fennmaradnak. Ezt a drámát, amelyet hét éven keresztül játszottam veled, újra meg újra le fogják játszani, nemzedékről nemzedékre, mindig rafináltabb formában. Mindig kell hogy legyen kényünkre-kedvünkre kiszolgáltatott elhajló, aki üvölt a fájdalomtól, megtörik, megalázkodik, s végül tökéletes bűnbánatban, önmagától kigyógyulva, önszántából a lábaink előtt csúszkál. Ezt a világot készítjük mi, Winston. A vég nélküli győzelmek, az egyre újabb diadalok világát: a hatalom húrjának vég nélküli feszítését. Feltételezem, hogy kezded már felfogni, milyen lesz ez a világ. Végül is azonban nemcsak hogy meg fogod érteni, el is fogod fogadni, szívesen fogod látni, részévé fogsz válni ennek a világnak.

Winston eléggé magához tért ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

- Nem fog sikerülni! - nyögte.

- Ezt meg hogy érted, Winston?

- Nem fogtok tudni olyan világot teremteni, amilyet az imént leírtál. Ábránd. Lehetetlen.

- Miért?

- Lehetetlen félelemre, gyűlöletre és kegyetlenségre alapozni egy társadalmat. Nem maradhat fenn.

- Miért nem?

- Nem lesz benne életerő. Szétesik. Öngyilkos lesz.

- Ostobaság. Te azt hiszed, hogy gyűlölet fárasztóbb, mint a szeretet. Miért lenne az? S ha az volna is, mit számít? Tegyük fel, azt akarjuk, hogy hamarább elhasználódjunk. Tegyük fel, annyira meggyorsítjuk az emberélet tempóját, hogy az emberek harmincéves korukban aggok lesznek. Még ez is mit számítana? Nem vagy képes megérteni, hogy az egyén halála nem halál? A Párt halhatatlan.

A hang szokás szerint tehetetlenné zúzta Winstont. Azonfelül attól is rettegett, hogy ha tovább ellenkezik, O'Brien ismét teker egyet a számlapon. S mégsem tudott hallgatni. Gyengén, érvek nélkül, csak attól a kimondhatatlan iszonyattól támogatva, amelyet O'Brien szavai keltettek benne, visszavágott.

- Nem tudom… nem érdekel. Valahogy mégis fel fogtok sülni. Valami le fog győzni benneteket. Az élet fog legyőzni benneteket.

- Mi irányítjuk az életet, Winston, minden síkján. Te úgy képzeled, hogy van valami, aminek emberi természet a neve, amit meggyaláz az, amit cselekszünk, s ezért majd ellenünk fordul. Az emberi természetet azonban mi alakítjuk. Az ember a végtelenségig alakítható. Vagy talán ismét visszatértél régi rögeszmédhez, hogy a proletárok vagy a rabszolgák fel fognak lázadni, és megbuktatnak bennünket? Verd ki a fejedből! Azok tehetetlenek, mint az állatok. Az emberiség a Párt. A kívülálló többiek - lényegtelenek.

- Bánom is én! A végén csak legyőznek! Előbb-utóbb rájönnek, hogy kicsodák vagytok, s akkor darabokra tépnek.

- Látod valami jelét annak, hogy ez készülőben van? Vagy valami okot, amiért meg kellene történnie?

- Nem. Csak hiszek benne. Tudom, hogy fel fogtok sülni. Van valami a világegyetemben - nem tudom, mi: valami szellem, valami elv, amelyet sohasem fogtok legyőzni.

- Hiszel Istenben, Winston?

- Nem.

- Akkor hát mi az az elv, amely le fog győzni bennünket?

- Nem tudom. Az Emberi Szellem.

- S te embernek tartod magad?

- Igen.

- Ha ember vagy, Winston, akkor te vagy az utolsó ember. A te fajtád kihalt; mi vagyunk az örökösök. Egyedül vagy, érted, kívül vagy a történelmen, nem létezel. - Modora megváltozott, nyersebben folytatta: -S erkölcsileg felsőbbrendűnek tartod magad minálunk, akik hazudozunk és kegyetlenkedünk?

- Igen. Felsőbbrendűnek tartom magam.

O'Brien nem felelt. Két másik hang szólalt meg. Egy pillanat múlva Winston rájött, hogy az egyik hang az övé. Hangfelvétel volt arról a beszélgetésről, amelyet O'Briennel folytatott azon az estén, amikor belépett a Testvériségbe. Hallotta önmagát, amint megígéri, hogy hazudni, lopni és hamisítani fog, hogy gyilkolni fog, elősegíti a kábítószer-csempészést és a prostitúciót, nemi betegségeket fog terjeszteni, vitriolt önt a gyermekek arcába. O'Brien egy kis türelmetlen mozdulatot tett, mintha azt mondaná, hogy további bizonyításra már nincs szükség. Aztán elcsavart egy kapcsolót, s a hangok elhallgattak.

- Szállj le arról az ágyról! - mondta.

A kötelékek megoldódtak. Winston leereszkedett a padlóra, s bizonytalanul megállt.

- Te vagy az utolsó ember - mondta O'Brien. - Te őrzöd az emberi szellemet. Nézd hát meg magad. Vesd le a ruhád.

Winston kibogozta az overallját összetartó zsinegdarabot. A cipzárat már rég kitépték belőle. Nem tudott visszaemlékezni rá, hogy letartóztatása óta levette-e egyáltalán a ruháját. Az overall alatt piszkossárga rongydarabok vették körül a testét. Alig lehetett felismerni, hogy alsóruhájának maradványai. Mikor ledobta őket a padlóra, észrevette, hogy a szoba másik végében egy háromrészes tükör áll. Közelebb ment hozzá, aztán hirtelen megállt. Önkéntelen kiáltás tört ki belőle.

- Rajta - mondta O'Brien. - Állj a tükör szárnyai közé. Nézd jól meg magad oldalról is.

Winston azért állt meg, mert megrémült. Hajlott, szürke, csontvázszerű valami közeledett feléje. Valóban a jelenség volt ijesztő, s nem csak az a tény, hogy tudta: ő az. Közelebb lépett a tükörhöz. A benne látható teremtmény arca mintha előreugrott volna, hajlott tartása következtében. Szánalmas börtöntöltelék-pofa, csapott, kopasz fejbőrben folytatódó homlokkal, elgörbült orral, összetörtnek látszó arccsontokkal, vad, éber pillantású szemekkel. Arca forradásos, szája vonalszerű. Kétségtelen, hogy az ő arca volt, de úgy tűnt neki, jobban elváltozott, mint a benseje. A rajta tükröződő érzelmek mintha mások lettek volna, mint amiket belül érzett. Részben megkopaszodott. Az első pillanatban azt hitte, hogy megőszült, de csak a fejbőre volt szürke. Kezét és arca körét kivéve egész teste régi, beleevődött mocsoktól szürkéllett. A mocsok alatt mindenféle sebek vörös hegei látszottak, s bokája fölött a fekély gyulladt massza volt, rajta hámló bőrfoszlányok. De az igazán ijesztő a teste soványsága volt. Mellkasa horpadt, mint egy csontvázé; lába annyira összeaszalódott, hogy a térde vastagabb, mint a combja. Most értette meg, miért akarta O'Brien, hogy nézze meg magát oldalról is. Gerincoszlopa elképesztően görbe volt. Keskeny válla annyira előrehajlott, hogy melle helyén valóságos üreg támadt, sovány nyaka szinte összecsuklott koponyája súlya alatt. Egy hatvanéves ember testének lehetett volna nézni, aki valami rosszindulatú betegségben szenved.

- Néha úgy gondoltad - mondta O'Brien -, hogy az arcom, a Belső Párt egyik tagjának arca - öregnek és megviseltnek látszik. Nos, mi a véleményed a saját arcodról?

Vállon ragadta Winstont, megpördítette, úgyhogy most szemtől szemben álltak.

- Nézd meg, milyen állapotban vagy! - kiáltotta. - Nézd ezt a szennyet az egész testeden! Nézd meg a piszkot a lábujjaid közt! Nézd meg ezt az undorító fekélyt a lábadon! Tudod, hogy olyan büdös vagy, mint egy kecskebak? Bizonyára már észre sem veszed. Nézd meg, milyen sovány vagy! Látod? A hüvelyk- és mutatóujjammal átfogom a bicepszedet! Eltörhetném a nyakadat, mint egy répát! Tudod, hogy huszonöt kilót fogytál, mióta a kezeink közé kerültél? A hajad is marokszámra jön ki! Nézd! - Belemarkolt Winston hajába, és kihúzott egy csomót. - Nyisd ki a szád! Kilenc, tíz, tizenegy fogad maradt. Hány fogad volt, mikor idekerültél? S az a néhány is, ami még megvan, kiesik a szádból! Ide nézz!

Hatalmas hüvelyk- és mutatóujjával megragadta Winston megmaradt elülső fogai közül az egyiket. Szúró fájdalom hasított Winston állkapcsába. O'Brien a laza fogat gyökerestül kirántotta, és keresztülhajította a szobán.

- Rothadóban van - mondta. - Darabokra esik. Mi vagy te? Egy zsák mocsok. Most fordulj meg, és nézz megint a tükörbe. Látod azt a valamit, ami szembenéz veled? Az utolsó ember. Ha te emberi lény vagy, az ott az emberiség. Most vedd fel a ruhád.

Winston lassú, merev mozdulatokkal kezdett öltözködni. Mostanáig szinte alig vette észre, milyen sovány és gyönge. Csak egy gondolat forgott az agyában: hogy feltétlenül régebben van itt, mint képzelte. Mikor aztán magára szedte nyomorúságos rongyait, hirtelen szánalom fogta el tönkrement teste iránt. Mielőtt még tudatára ébredt volna, hogy mit csinál, lerogyott egy kis székre, amely az ágy mellett állt, és könnyekben tört ki. Tudta, milyen csúnya, milyen undorító, egy mocskos alsóruhás csonthalmaz, ott ül az éles fehér fényben; mégsem tudta visszatartani a sírást. O'Brien szinte nyájasan tette a vállára a kezét.

- Nem kell örökké ilyennek maradnod - mondta. - Megszabadulhatsz ettől az állapottól, amikor csak akarsz. Minden tőled függ.

- Te művelted! - zokogta Winston. - Te juttattál ebbe az állapotba!

- Nem, Winston. Magad juttattad ide. Ezt vállaltad, amikor szembehelyezkedtél a Párttal. Mindez benne volt már az első cselekedetedben. Semmi olyasmi nem történt, amit nem láttál előre. - Szünetet tartott, aztán folytatta: - Legyőztünk, Winston. Darabokra törtünk. Láttad, milyen a tested. A lelked ugyanilyen állapotban van. Nem hiszem, hogy sok büszkeség maradhatott benned. Megrugdaltak, megkorbácsoltak, meggyaláztak, ordítottál a fájdalomtól, a padlón fetrengtél saját véredben és okádékodban. Kegyelemért könyörögtél, elárultál mindenkit és mindent. El tudsz képzelni olyan megaláztatást, amelyben nem volt részed?

Winston már nem sírt, bár a könnyek még szivárogtak a szeméből. Felnézett O'Brienre.

- Juliát nem árultam el - mondta.

O'Brien elgondolkozva nézett le rá. - Nem - felelte -, nem; ez tökéletesen igaz. Juliát nem árultad el.

Winston szívében ismét eláradt az O'Brien iránt érzett különös tisztelet, amelyet szinte semmi nem volt képes elpusztítani. Milyen értelmes, gondolta, milyen értelmes! O'Brien sohasem értette félre, amit mondott neki. A világon mindenki más rögtön azt felelte volna, hogy igenis elárulta Juliát. Ugyan mit nem csikartak ki belőle a kínzások folyamán? Mindent elmondott nekik, amit a lányról tudott, szokásait, jellemét, múltját; a legközönségesebb részletekig bevallott mindent, ami találkozásaik alkalmával történt, mindent, amit a lánynak mondott, s amit a lány mondott neki, vallott a feketepiacon vásárolt élelmiszerekről, szeretkezéseikről a Párt elleni határozatlan lázadozásaikról, mindenről. S mégis, abban az értelemben, ahogy ő magyarázta a szót, nem árulta el a lányt. Még mindig szerette, iránta való érzései nem változtak. O'Brien megértette, hogy mire céloz, anélkül hogy magyarázatra lett volna szüksége.

- Mondd meg - kérte Winston -, hogy mikor lőnek agyon.

- Addig még hosszú idő eltelhet - felelte O'Brien. - Nehéz eset vagy. De ne add fel a reményt. Előbb-utóbb mindenki meggyógyul. A végén agyon fogunk lőni.

4

Sokkal jobban érezte magát. Mindennap kövérebb és erősebb lett, ha egyáltalán helyénvaló napokról beszélni.

A fény ugyanolyan fehér volt, s a hang ugyanúgy zümmögött, mint másutt, a cella azonban egy kissé kényelmesebb volt, mint az eddigiek. A deszkaágyon párna és matrac volt, s szék is volt a cellában. Megfürösztötték, és megengedték, hogy gyakrabban mosakodhassék egy bádog mosdótálban. Még meleg vizet is adtak a mosdáshoz. Új alsóruhát kapott, és egy tiszta overallt. Fekélyét csillapító kenőccsel rendbe hozták. Maradék fogait kihúzták, s új fogsort csináltattak neki.

Hetek vagy hónapok telhettek el. Most már számon tarthatta volna az idő múlását, ha egyáltalán érdekli, mert nyilvánvalóan szabályos időközökben kapott enni. Becslése szerint minden huszonnégy órában háromszor étkezett; néha homályosan eltűnődött rajta, hogy vajon nappal vagy éjjel adják-e az ételt. Az étel meglepően jó volt, minden harmadik étkezéskor húst is kapott. Egyszer még egy csomag cigarettát is adtak. Gyufája nem volt, de a soha meg nem szólaló őr, aki az ételt hozta hajlandó volt tüzet adni. Mikor első ízben próbált rágyújtani, rosszul lett, de nem csüggedt, s a csomag hosszú ideig tartott, mert minden étkezés után csak egy fél cigarettát szívott el.

Adtak neki egy fehér palatáblát is, ceruzacsonk volt a sarkára kötve. Eleinte nem használta. Még ha ébren volt is, teljes kábulatban élt. Gyakran majdnem mozdulatlanul feküdt egyik étkezéstől a másikig, néha aludt, néha pedig ébren merül homályos álmodozásokba, s ilyenkor nagyon nehezére esett kinyitni a szemét. Már régóta hozzászokott, hogy az arcába tűző erős fény mellett aludjék. A fény szinte nem is számított, csak annyiban, hogy az álmai összefüggőbbek voltak. Ennek az időnek nagy részét végigálmodta, s mindig boldog álmai voltak. Az Arany Vidéken járt, vagy óriási, ragyogó, napsütötte sziklák közt ült, anyjával, Juliával, O'Briennel, nem csináltak semmit, csak ültek a napfényben, s békés dolgokról beszélgettek. Azok a gondolatok, amelyek ébren foglalkoztatták, álmaiból többnyire elmaradtak. Mintha elvesztette volna minden értelmi erőfeszítésre való képességét, most, hogy a fájdalom ingere megszűnt. Nem unatkozott; nem vágyódott se beszélgetésre, se szórakozásra. Teljesen kielégítette, hogy egyedül van, hogy nem verik vagy vallatják, hogy eleget ehet, s hogy egészen tiszta.

Fokozatosan eljutott odáig, hogy kevesebb időt töltött alvással, de még mindig nem érzett ösztönzést arra, hogy felkeljen az ágyról. Csak az volt fontos számára, hogy nyugodtan fekszik, és érzi a testében gyülekező erőt. Megtapogatta magát, hogy megbizonyosodjék róla: nem képzelődik, izmai valóban erősödnek, s bőre feszesebb. Végül kétségtelenül megállapította, hogy meghízott; combjai már határozottan vastagabbak voltak, mint a térdei. Ettől kezdve, eleinte még keservesen, szabályszerűen tornázni kezdett. Rövid idő alatt megtett - a cella méretei után ítélve - vagy három kilométert, s meggörnyedt válla egyenesebb lett. Megpróbálkozott bonyolultabb gyakorlatokkal is, és megdöbbent s megalázottnak érezte magát, mikor rájött, hogy miket nem tud megcsinálni. Nem tudott, csak sétálva lépkedni, nem tudta a széket hosszabb ideig kinyújtott karral tartani, s nem tudott egy lábon megállni úgy, hogy el ne essék. Leguggolt, s rájött, hogy csak a combjában és lábikráiban érzett iszonyú fájdalmak árán tud álló helyzetbe emelkedni. Hasra feküdt, s megpróbált fekvőtámaszt csinálni. Reménytelen kísérlet volt; egy centiméternyire sem tudott felemelkedni. Néhány nap múlva azonban - néhány újabb étkezés után - ez a mutatvány is sikerült. Eljött az idő, mikor egymás után hatszor is meg tudta csinálni. Kezdett igazán büszke lenni a testére, s időnként azt a gondolatot dédelgette magában, hogy arca is visszakapja rendes formáját. Csak ha kopasz fejbőréhez tévedt néha a keze, jutott eszébe a sorvadt, tönkrement arc, amely a tükörből nézett rá.

Agya tevékenyebb lett. Leült a deszkaágyra, hátát a falnak támasztotta, a palatáblát a térdére fektette, s tervszerűen hozzálátott, hogy átnevelje magát.

Feladta; ez már eldöntött tény volt. A valóságban, mint most rájött, már jóval előbb kész volt feladni, mielőtt még döntött volna. Attól a pillanattól fogva, amióta bekerült a Szeretet-minisztériumba - s igen, már azokban a percekben is, amikor Juliával együtt ott állt tehetetlenül, miközben a teleképből jövő érces hang megszabta, hogy mit tegyenek -, megértette annak a kísérletnek a könnyelműségét és együgyűségét, hogy szembeszálljon a Párt hatalmával. Most már tudta, hogy a Gondolatrendőrség hét éven át figyelte, mint valami bogarat a nagyítóüveg alatt. Nem volt cselekedete vagy hangosan kimondott szava, amelyet ne jegyeztek volna fel, s nem volt egyetlen gondolata, amelyet ne tudtak volna kikövetkeztetni. Még azt a porszemet is gondosan visszatették a naplója fedelére. Hangfelvételeket játszottak le, fényképeket mutattak neki. Némelyik fényképen Juliával volt látható. Igen, még… Nem küzdhetett tovább a Párt ellen. Különben is, a Pártnak van igaza. Így kell lennie: hogyan tévedhetne a halhatatlan, kollektív agy? Milyen külső mértékkel lehetne ellenőrizni a Párt ítéleteit? A józan ész statisztika dolga. Csupán arról van szó, hogy meg kell tanulnia úgy gondolkozni, ahogy ők gondolkoznak. Csak…!

A ceruzát nehézkesen és ügyetlenül tartotta ujjai közt. Elkezdte leírni a gondolatokat, amelyek eszébe jutottak. Nehézkes, esetlen nagybetűkkel ezt írta le először:

A SZABADSÁG: SZOLGASÁG

S aztán, szinte gondolkodás nélkül, ezt írta alája:

KETTŐ MEG KETTŐ ÖT!

Ekkor azonban valamilyen gátlás fogta el. Szinte képtelen volt koncentrálni a gondolatait, mintha valamitől visszarettentek volna. Tudta, hogy tudja, mi következik, de pillanatnyilag képtelen volt rá visszaemlékezni. Mikor aztán visszaemlékezett rá, az csak tudatos spekuláció eredménye volt; nem önszántából jött elő. Leírta:

AZ ISTEN: A HATALOM

Mindent elfogadott. A múlt megváltoztatható. A múlt sohasem változott. Óceánia Keletázsia ellen visel háborút. Jones, Aaronson és Rutherford elkövette azokat a bűnöket, amely megcáfolta bűnösségüket. Sohasem is létezett; ő találta ki. Emlékezés közben ellenkező dolgok is eszébe jutottak, ezek azonban hamis emlékek voltak, önámítás termékei. Milyen könnyű az egész! Csak meg kell hódolni, s minden egyéb magától következik. Olyan ez, mint amikor az ember ár ellen úszik, amely folyton visszaveti, bármilyen keményen küzd, s aztán hirtelen elhatározással megfordul, és együtt úszik az árral, ahelyett, hogy ellenszegülne. Semmi sem változott, csak a saját magatartása; az előre elrendelt dolog úgyis megtörténnék mindenképp. Már alig tudta, miért is lázadozott valaha. Minden könnyű volt, csak…!

Bármi igaz lehet. Az úgynevezett természeti törvények ostobaságok. A nehézkedés törvénye ostobaság. "Ha akarnék, úgy lebegnék a padló fölött, mint a szappanbuborék" - mondta O'Brien. Winston ezt is megfejtette. "Ha ő azt gondolja, hogy a padló fölött lebeg, s ha én ugyanakkor azt gondolom, hogy látom őt lebegni, akkor a dolog megtörtént." Hirtelen, mint amikor egy elmerült hajóroncs egy darabja áttöri a víz felszínét, ez a gondolat hasított az agyába: "Nem történik meg valóban. Csak elképzeljük. Érzékcsalódás." Azonnal el is fojtotta ezt a gondolatot. A tévedés nyilvánvaló. Azt feltételezi, hogy valahol, önmagán kívül, van egy "valóságos" világ, ahol "valóságos" dolgok történnek. De hogy lehetne ilyen világ? Mit tudunk bármiről is, azon kívül, ami az agyunkban van? Minden történés az agyunkban megy végbe. Ami minden agyban megtörténik, az valóban megtörténik.

Nem volt nehéz elintézni a tévedést, s már nem fenyegette a veszély, hogy áldozatául esik. Mindamellett rájött, hogy ennek soha többé nem szabad előfordulnia. Vakfoltot kell előhívnia agyában, valahányszor valamilyen veszedelmes gondolat jelentkezik. A folyamatnak automatikusnak, ösztönösnek kell lennie. Bűnstop, így nevezik újbeszélül.

Hozzálátott, hogy gyakorolja magát a bűnstop-ban. Tételeket állított fel magának: "a Párt azt mondja, hogy a föld lapos", "a Párt azt mondja, hogy a jég melegebb, mint a víz" -, s aztán azt gyakorolta, hogy ne lássa vagy ne értse meg az ezeknek ellentmondó érveket. Nem ment könnyen. Nagy gondolkodási és rögtönzési képességet igényelt. A számtani problémák, például az olyanféle állítások, mint a "kettő meg kettő öt", meghaladták értelmi felfogóképességét. Valamilyen agytornafélére is szükség volt hozzá, képesnek kellett lenni arra, hogy az egyik pillanatban a legfinomabb logikai műveleteket végezze, a másikban a legdurvább logikai tévedéseket se vegye tudomásul. Ostobaság éppúgy kellett hozzá, mint értelem, s az ostobaságot éppoly nehéz volt elsajátítani.

S mindeközben agya egyik részével azon töprengett, hogy vajon mikor fogják agyonlőni. "Minden tőled függ" - mondta O'Brien, ő azonban tudta, hogy semmiféle tudatos cselekedettel nem hozhatná közelebb ezt a pillanatot. Lehet, hogy tíz perc múlva lövik agyon, lehet, hogy tíz év múlva. Lehet, hogy évekig magánzárkában fogják tartani: lehet, hogy kényszermunkatáborba küldik; lehet, hogy egy időre szabadon bocsátják, mert néha ezt is megteszik. Teljesen elképzelhető az is, hogy mielőtt agyonlőnék, még egyszer lejátsszák letartóztatásának és vallatásának egész színjátékát. Csak az a bizonyos, hogy a halál sohasem következik be a várt pillanatban. A szokás - a be nem vallott szokás: valahogy mindenki tudta, noha sohasem hallott róla beszélni -, hogy hátulról lövik le az embert, mindig tarkón, figyelmeztetés nélkül, miközben valamelyik folyosón lépked egyik cellától a másikig.

Az egyik napon - de ez "az egyik napon" nem is helyes kifejezés; éppoly könnyen lehetséges, hogy éjfélkor történt, vagyis: egyszer - különös, boldogító álmodozásba merült. A folyosón lépkedett, a golyóra várva. Tudta, hogy a következő pillanatban jönni fog. Minden lecsillapodott, elsimult, elcsitult. Nem voltak többé kétségek, nem voltak viták, nem volt többé fájdalom, sem félelem. Teste egészséges volt és erős. Könnyedén lépkedett, örült a mozgásnak, s úgy érezte, hogy napsütésben sétál. Már nem a Szeretet-minisztérium szűk fehér folyosóin volt, hanem azon az óriási, napfényes, kilométer hosszú folyosón, amelyen mintha már járt volna kábítószeres delíriumában. Az Arany Vidéken, a nyúlrágta egykori legelőn sétált a kitaposott ösvényen. Szinte érezte lába alatt a rövid szálú, rugalmas gyepet, s arcán a kellemes napsugarakat. A rét szélén ott álltak a lágyan hajladozó szilfák, s mögöttük valahol ott volt a folyó, amelyben halak heverésztek a fűzfák alatt.

Hirtelen rémült borzalommal riadt fel. Hátgerincén kiütött a veríték. Hallotta, hogy hangosan kiált:

- Julia! Julia! Julia, szerelmem! Julia!

Egy pillanatra ellenállhatatlanul hatalmába kerítette a káprázat, hogy a lány vele van. Mintha nem is csak vele, hanem benne lett volna. Ebben a pillanatban sokkal jobban szerette a lányt, mint bármikor, amikor együtt voltak, szabadon. Azt is tudta, hogy a lány még életben van valahol, és szüksége volna az ő segítségére.

Visszafeküdt az ágyra, és megpróbálta összeszedni magát. Mit cselekedett? Hány évvel hosszabbítja meg szolgaságát ez a gyenge pillanat?

A következő percben felhangzik odakinn a csizmák dobogása. Egy ilyen kitörést nem hagyhatnak büntetlenül. Most megtudhatták, ha eddig még nem tudták, hogy megszegte a velük kötött egyezséget. Engedelmeskedett a Pártnak, de még mindig gyűlöli a Pártot. A régi időkben a hasonlóság látszata mögé rejtette eretnek lelkét. Most egy lépéssel még hátrébb vonult: lelkében behódolt, de azt remélte, hogy sértetlenül megőrizheti a szíve legbelsejét. Tudta, hogy rossz úton jár, s inkább akart a rossz úton járni. Rá fognak jönni… O'Brien rá fog jönni. Mindent bevallott azzal az őrült kiáltással.

Kezdheti elölről az egészet. Évekig is eltarthat. Egyik kezével végigtapogatta az arcát, megpróbált megismerkedni új formájával. Mély barázdák húzódtak rajta, arccsontjait hegyesnek érezte, orra belapult. Azonkívül, amióta utoljára látta magát a tükörben, egészen új fogsort kapott. Nem könnyű megőrizni az arc kifürkészhetetlenségét, ha az ember nem tudja, hogy milyen az arca. Semmi esetre sem elég csak az arcvonások ellenőrzése. Most értette meg első ízben, hogy ha az ember titokban akar tartani valamit, önmaga elől is el kell titkolnia. Állandóan tudni kell róla, de amíg arra van szükség, nem szabad megengedni, hogy a tudatba megnevezhető formában felkerüljön. Mostantól nemcsak gondolkodnia kell helyesen, hanem éreznie és álmodnia is. S állandóan rejtve kell tartania magában a gyűlöletet, mint valami betegséget, amely része az embernek, mégis független a többi részétől, mint valami ciszta.

Egyszer majd úgy döntenek, hogy agyonlövik. Nem lehet előre megmondani, hogy mikor lesz, de néhány másodperccel előbb meg lehet sejteni. Mindig hátulról lőnek, miközben valamelyik folyosón halad az ember. Tíz másodperc elég. Ennyi idő alatt átalakíthatja az ember a benne lévő világot. S aztán hirtelen, anélkül, hogy egyetlen szót kiejtene, anélkül, hogy egyetlen arcvonása megváltozna - hirtelen lehullhat az álarc, és bumm! - kirobbanhat a gyűlölet. A gyűlölet úgy fogja eltölteni, mint valami lángfolyam. S szinte ugyanabban a pillanatban, bumm! - jön majd a golyó, már túl későn vagy még túl korán. Darabokra fogják szaggatni az agyát, mielőtt még újra megtéríthetnék. Az eretnek gondolat büntetlen és megbánatlan marad, mindörökre hatáskörükön kívül. Lyukat fognak égetni a saját tökéletességükbe. Őket gyűlölve halni meg: ez a szabadság.

Lehunyta a szemét. Nehezebb lesz, mint valamilyen értelmi szabályt elfogadni. Most önmegaláztatásról, öncsonkításról van szó. A szennyek szennyébe kell elmerülnie. S mi a legborzasztóbb, a legundorítóbb? Nagy Testvérre gondolt. Az óriási arc (mivel állandóan plakátokon látta, mindig úgy gondolt rá, mintha méteres nagyságú volna) sűrű fekete bajuszával és nézőt örökké követő szemével szinte önakaratánál fogva merült fel a tudatában. Mit érez igazában Nagy Testvér iránt?

Nehéz csizmák dobogása hangzott fel a folyosón. Az acélajtó csattanva kinyílt. O'Brien lépett a cellába. Mögötte a viaszarcú tiszt és a fekete egyenruhás őrök.

- Kelj fel! - mondta O'Brien. - Gyere ide!

Winston szemközt állt vele. O'Brien erős kezével megmarkolta Winston vállát, s egészen közelről az arcába nézett.

- Be akartál csapni - mondta. - Ostobaság volt. Húzd ki magad! Nézz a szemembe! - Elhallgatott, s aztán szelídebben folytatta: - Gyógyulóban vagy. Értelmileg már alig van baj veled. Csak érzelmileg nem sikerült haladnod. Mondd meg nekem, Winston - s vigyázz, ne hazudj; tudod, mindig rájövök a hazugságra -, mondd meg nekem: mit érzel igazában Nagy Testvér iránt?

- Gyűlölöm.

- Gyűlölöd. Jó. Akkor hát itt az ideje, hogy megtedd az utolsó lépést. Szeretned kell Nagy Testvért. Nem elég engedelmeskedned neki, szeretned kell. - Egy kis lökéssel az őrök felé lódította Winstont. - Százegyes szoba - mondta.

5

Fogsága minden szakaszában tudta vagy tudni vélte, hogy hol van az ablaktalan épületben. Talán a légnyomásban volt valami kis különbség. Azok a cellák, amelyekben az őrök verték, a föld színe alatt voltak. Az a szoba, amelyikben O'Brien hallgatta ki, magasabban volt, a tető közelében. Ez a helyiség sokméternyire a föld alatt helyezkedett el, olyan mélyen, amennyire csak le lehetett menni.

Nagyobb volt, mint a legtöbb cella, amelyikben eddig megfordult. A környező tárgyakat azonban alig tudta megfigyelni. Csak annyit látott, hogy pontosan vele szemközt két kis zöld posztóval fedett asztal áll. Az egyik csak egy-két méternyire volt tőle; a másik kissé távolabb, az ajtó közelében. Egyenesen ülve beszíjazták egy székbe, olyan szorosan, hogy egyetlen tagját sem tudta megmozdítani, még a fejét sem. A fejét hátulról valami párnafélébe fogták, s így kényszerítették, hogy egyenesen maga elé nézzen.

Egy pillanatig egyedül volt, aztán nyílt az ajtó, és O'Brien lépett be.

- Azt kérdezted egyszer tőlem - mondta -, hogy mi van a százegyes szobában. Azt mondtam akkor, hogy már tudod, mi van itt. Mindenki tudja. Ami a százegyes szobában van, az a legrosszabb a világon.

Ismét nyílt az ajtó. Egy őr jött be, valamilyen drótból készült dobozt vagy kosarat cipelve. Letette a távolabb eső asztalra. O'Brien olyan helyzetben állt előtte, hogy Winston nem láthatta, mi az.

- A legrosszabb dolog a világon - folytatta O'Brien -, egyénenként változó. Lehet az élve eltemetés, a tűzhalál vagy a fulladás, a karóba húzás vagy ötvenféle egyéb halálnem. Vannak esetek, amikor valami egészen közönséges dolog, még csak nem is halálos.

Egy kissé oldalt mozdult, úgy, hogy Winston jobban láthassa az asztalon lévő dolgot. Tégla alakú drótkalitka volt, a tetején fogantyúval. Valami olyasféle volt az elejére rögzítve, mint egy vívómaszk, a homorú oldalával kifelé. Noha három-négy méterre volt tőle, láthatta, hogy a kalitka hosszában négy részre van osztva, s valamilyen állat van mindegyikben. Patkányok.

- A te esetedben - mondta O'Brien -, a világon a legrosszabb dolog történetesen a patkány.

Winstont már akkor valamilyen figyelmeztető remegés, valamilyen bizonytalantól való félelem fogta el, amikor először pillantotta meg a kalitkát. Ebben a pillanatban azonban hirtelen ráeszmélt, hogy mit jelent az elejére szerelt maszkszerű dolog. Szinte megdermedtek a belső részei.

- Ezt nem teheted meg! - kiáltotta magas, éles hangon. - Nem teheted meg, nem teheted meg! Lehetetlen!

- Emlékszel arra a páni félelemre - kérdezte O'Brien -, amely álmodban szokott elfogni? Valami sötét fal van előtted, s valamiféle rágcsáló hangot hallasz. Valami borzasztó dolog van a fal másik oldalán. Tudod, hogy mi az, de nem merted bevallani magadnak. A fal másik oldalán patkányok vannak.

- O'Brien! - kiáltotta Winston erőlködve, hogy uralkodni tudjon a hangján. - Tudod, hogy erre nincs szükség. Mit akarsz tőlem?

O'Brien nem adott egyenes választ. Mikor megszólalt, megint abban az iskolamesteri modorban beszélt, ahogy szokott néha. Elgondolkozva nézett a messzeségbe, mintha valamilyen hallgatósághoz beszélne valahol Winston háta mögött.

- Önmagában a fájdalom - mondta - nem mindig elég. Vannak esetek, amikor valaki a fájdalommal szemben helyt tud állni egészen a halálig. De mindenki számára van valami elviselhetetlen - valami, amiről el sem tudja képzelni, hogy megtörténhet vele. Ez nem bátorság vagy gyávaság dolga. Ha egy magaslatról zuhansz lefelé, nem gyávaság, ha megkapaszkodsz egy kötélben. Ha fel akarsz kerülni a víz fenekéről, nem gyávaság, ha megtöltöd levegővel a tüdődet. Csak ösztön, amelynek nem lehet nem engedelmeskedni. Ugyanez a helyzet a patkányokkal. A te számodra elviselhetetlenek. Olyan kényszert jelentenek, amelynek nem vagy képes ellenállni, bármennyire akarsz. Meg fogod tenni, meg kell tenned.

- De mi az? Mi az? Hogyan tehetném meg, ha nem tudom, mi az?

O'Brien felemelte a kalitkát, és átvitte a közelebb álló asztalra. Vigyázva letette a posztóhuzatra. Winston hallotta, hogy zúg a vér a fülében. Az volt az érzése, hogy teljesen magányosan ül ott, egy nagy, üres síkság, egy puszta, napfényben úszó sivatag közepén, s a hangok mérhetetlen távolságban jutnak el hozzá. Pedig a kalitka a patkányokkal kétméternyire sem volt tőle. Óriási patkányok voltak, abban a korban, amikor a patkány orra már ijesztően tömpe, s szürke szőre megbarnul.

- A patkány - folytatta O'Brien még mindig a láthatatlan hallgatósághoz beszélve - rágcsáló ugyan, de azért húsevő is. Te tudod ezt. Hallottál azokról az esetekről, amelyek városunk szegénynegyedeiben történnek. Bizonyos utcákban az asszonyok még öt percre sem merik egyedül hagyni csecsemőjüket a lakásban. A patkányok feltétlenül megtámadnák. Egészen rövid idő alatt a csontjáig lerágnák. Meg szoktak támadni beteg vagy haldokló embereket is. Meglepő értelemről tesznek tanúságot azzal, hogy felismerik, ha egy ember tehetetlen.

Éktelen sivalkodás tört ki a kalitkában. Winston mintha messzi távolról hallotta volna. A patkányok küszködtek; megpróbáltak átmenni egymáshoz a válaszfalon keresztül. Winston egy mély, kétségbeesett sóhajtást is hallott. Ez is mintha valahonnan rajta kívülről jött volna.

O'Brien felemelte a kalitkát, s közben megnyomott rajta valamit. Éles kattanás hallatszott, Winston őrjöngve erőlködött, hogy kitépje magát a székből. Reménytelen volt; testének minden részét, a fejét is, mozdíthatatlanul rögzítették. O'Brien közelebb tette a kalitkát. Egy méterre sem volt már Winston arcától.

- Megnyomtam az első emeltyűt - mondta O'Brien. - Figyeld meg a kalitka szerkezetét. A maszkot a fejedre erősítjük, nem marad semmiféle rés rajta. Ha megnyomom ezt a másik emeltyűt, a kalitka ajtaja felszalad. Ezek a kiéhezett dögök úgy vetik ki magukat belőle, mint a puskagolyó. Láttál már patkányt, amint a levegőben repül? Az arcodba ugranak, és azonnal belemarnak. Néha a szemet támadják meg elsőnek. Néha üreget ásnak az arcba, és a nyelvet falják föl.

A kalitka közelebb került; még zárva volt. Winston éles kiáltásokat hallott, amelyek mintha a feje fölött hasítottak volna a levegőbe. De őrjöngve küzdött rémülete ellen. Gondolkozni, gondolkozni, ha csak a másodperc töredéke van is hátra - gondolkozni: ez az egyetlen remény. Hirtelen megcsapta orrát a dögök undok, dohos szaga. Minden elsötétült előtte. Egy pillanatra őrült, üvöltő állat lett belőle. Egy ötletbe kapaszkodva mégis kiemelkedett a sötétségből. Egy és csakis egy lehetősége van arra, hogy megmeneküljön. Egy másik embert, egy másik embernek a testét kell maga és a patkányok közé ékelnie.

A maszk kerülete most már elég közel volt ahhoz, hogy semmi mást ne láthasson tőle. A drótajtó néhány arasznyira volt az arcától. A patkányok tudták, mi következik. Az egyik fel-le ugrált; a másik, egy vén, pikkelyes csatornatöltelék felállt, rózsaszínű mancsaival a drótnak támaszkodott, s vadul szimatolt a levegőbe. Winston láthatta pofaszakállát és sárga fogait. Ismét elöntötte a sötét, páni félelem. Vak volt, tehetetlen, gondolattalan.

- Ez mindennapos büntetés volt a császári Kínában - magyarázta O'Brien szokott oktató modorában.

A maszkot a fejére szorították. A drót az arcát súrolta. S akkor… nem, nem menekvés volt, csak remény, egy kis reménytöredék. Túl későn, talán túl későn. De hirtelen rájött, hogy az egész világon csak egyetlen ember van, akire átháríthatja büntetését - egyetlen test, amelyet maga és a patkányok közé lökhet. S őrjöngve üvölteni kezdett.

- Csináljátok Juliával! Csináljátok Juliával! Ne velem! Juliával! Nem bánom, akármit csináltok vele! Tépjék szét az ő arcát, rágják le őt a csontjaiig! Ne engem! Ne engem! Juliát!

Hátrazuhant, irtózatos mélységekbe, messze a patkányoktól. Még mindig be volt szíjazva a székbe, mégis keresztülzuhant a padlón, az épület falain, a földön, az óceánokon, az atmoszférán, kizuhant az űrbe, a csillagok közti szakadékba - egyre messzebb, messzebb, messzebb a patkányoktól. Több fényévnyi távolságban volt már, O'Brien azonban még mindig mellette állt. Még mindig érezte arcán a drót hideg érintését. De a sötétségen keresztül, amely beburkolta, újabb fémes kattanást hallott, s tudta, hogy a kalitkaajtó azért kattant, mert becsukódott, s nem azért, mert kinyílt.

6

A Gesztenyefa majdnem üres volt. Az egyik ablakon keresztül ferdén betűző napsugár sárgán hullott a poros asztallapokra. Tizenöt óra volt, a csendesség órája. Ónos zene csörgedezett a teleképből.

Winston megszokott szögletében ült, egy üres pohárba meredve. Újra meg újra felpillantott egy hatalmas arcra, amely a szemközti falról figyelte. NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART! - hirdette rajta a felirat. Anélkül, hogy hívta volna, odament egy pincér, megtöltötte poharát Győzelem-ginnel, s egy csöves dugójú másik palackból is belerázott néhány csöppet. Szegfűszeggel illatosított szacharin volt, a kávéház különlegessége.

Winston a teleképre figyelt. Most csak zenét közvetített, de lehetséges volt, hogy bármelyik pillanatban beolvassák a Béke-minisztérium rendkívüli jelentését. Az afrikai frontról érkező hírek rendkívül nyugtalanítóak voltak. Egy eurázsiai hadsereg (Óceánia Eurázsia ellen viselt háborút; Óceánia mindig is Eurázsia ellen viselt háborút), ijesztő iramban haladt dél felé. A tizenkét órai jelentés nem említett meghatározott területeket, de valószínű volt, hogy a Kongó torkolata már csattér. Brazzaville és Leopoldville veszélyben forgott. Még a térképre sem kellett néznie, hogy megértse, mit jelent ez. Nemcsak Közép-Afrika elvesztéséről van szó; első ízben az egész háború folyamán magának Óceániának a területét fenyegették.

Heves indulat lángolt fel benne, nem annyira félelem, mint inkább valami meghatározatlan izgalomféle, aztán ismét kialudt. Nem gondolt többé a háborúra. Mostanában sohasem volt képes gondolatait valamilyen tárgyra összpontosítani néhány pillanatnál hosszabb ideig. Felemelte a poharat, s egy hajtásra kiitta. Mint mindig, most is megborzongott tőle, s még halvány émelygést is érzett. Az ital borzalmas volt. A szegfűszeg és a szacharin, amelyek önmagukban is undorítóan émelygősek, nem tudták elnyomni az olajszagot, s a legrosszabb az volt, hogy a ginszag, amely éjjel-nappal kísérte, elválaszthatatlanul összekeveredett agyában azoknak… a szagával.

Sohasem nevezte meg őket, még gondolatban sem, s amennyire csak lehetséges volt, nem is képzelte maga elé. Olyan valami volt ez, aminek félig-meddig volt csak tudatában, olyan valami, ami az arcához közel lebegett, szag, amely az orrlyukaiba tapadt. Mikor a gin felszállt benne, kiböfögte piros ajka közt. Meghízott, amióta kiengedték, s visszanyerte régi színét - igazán alaposan visszanyerte. Arcán megsűrűsödtek a ráncok, kopasz fejbőre mély rózsaszínű lett. Egy pincér, megint kérés nélkül, odavitte neki a sakktáblát és a Times friss számát, a sakkfeladványnál kinyitva. Aztán, látva, hogy Winston pohara üres, hozta az üveget, és megtöltötte. Nem kellett rendelnie. Ismerték a szokásait. A sakktábla mindig készen várta, sarokasztalát mindig fenntartották; még ha tele is volt a helyiség, egyedül ülhetett mellette, mert senki sem szerette volna, ha túlságosan közel látják ülni hozzá. Még azzal sem bajlódott soha, hogy kifizesse az italát. Szabálytalan időközökben átnyújtottak neki egy piszkos cédulát, amelyről azt állították, hogy a számlája, de mindig az volt a benyomása, hogy kevesebbet számítanak fel, mint amennyit fogyasztott. De az is mindegy lett volna, ha többet számítanak fel. Mostanában mindig bőven volt pénze. Állása is volt, kényelmes, a réginél sokkal jobban fizető állás.

A teleképben abbamaradt a zene, és egy hang szólalt meg. Winston felfigyelt. De nem a hadijelentés volt, csak a Bőség-minisztérium egy rövid közleménye. Kiderült, hogy az előző negyedévben a Tizedik Hároméves Terv cipőfűző-termelési előirányzatát kilencvennyolc százalékkal túlteljesítették.

Elolvasta a sakkfeladványt, és kirakta a bábukat. Furfangos végjáték volt, két lóval. "Fehér kezd, és két lépésben mattot ad. Fehér mindig mattot ad, gondolta valami homályos, misztikus érzéssel. Kivétel nélkül mindig így rendeződik a dolog. Mióta a világ áll, egyetlen sakkfeladványban sem nyert a fekete. Nem a Jónak a Gonosz feletti örök győzelmét jelképezi ez? Az óriási arc visszanézett rá, nyugodt erővel volt tele. Fehér mindig mattot ad.

A teleképben beszélő hang szünetet tartott, aztán más, sokkal komolyabb tónusban folytatta: - Mindenkit figyelmeztetünk, hogy készüljön el egy fontos közleményre tizenöt harminckor! Tizenöt harminckor! Rendkívül fontos hírek! Vigyázzatok, hogy el ne mulasszátok! Tizenöt harminckor! - Aztán ismét rázendítettek a csilingelő zenére.

Winstonnak megdobbant a szíve. Ez a hadijelentés lesz; ösztöne azt súgta, hogy rossz hírek következnek. Egész nap újra meg újra keresztülvillant az agyán, apró izgalomrohamokat keltve, egy megsemmisítő afrikai vereség gondolata. Szinte látta is már, ahogy az eurázsiai hadsereg átözönlik a soha még át tört határon, s mint valami hangyaraj, elárasztja Afrika alját. Nem lehetne valahogy oldalba támadni őket? Agyában élesen kirajzolódtak a nyugat-afrikai part körvonalai. Felemelte a fehér lovat, és a tábla másik szélére helyezte. Ott a megfelelő helye. Miközben elképzelte, hogy a fekete horda hogyan rohan dél felé, elképzelt egy másik, titokban összegyülekezett hadsereget is, amely hirtelen a hátában terem, s elvágja a szárazföltől és a tengertől. Úgy érezte, azzal, hogy elképzelte, már létre is hozta ezt a másik hadsereget. De gyorsan kell cselekednie! Ha hatalmukba kerítenék egész Afrikát, ha repülőtereik és tengeralattjáró-bázisaik lennének Fokváros körül, Óceánia ketté lenne vágva. S ez bármit jelenthetne: vereséget, összeomlást, a világ újrafelosztását, a Párt bukását! Mély lélegzetet vett. Az érzelmek rendkívüli zűrzavara kavargott benne - igazában azonban nem is zűrzavar volt, inkább egymás után következő érzelemrétegek, s nehéz lett volna megmondani, melyik a legalsó.

A roham elmúlt. A fehér lovat visszatette a helyére, pillanatnyilag azonban képtelen volt komolyan elmélyedni a sakkprobléma tanulmányozásába. Gondolatai ismét kalandozni kezdtek. Ujjával szinte öntudatlanul beleírta az asztalra lerakódott porba:

2+2=

"A lelkedet nem keríthetik hatalmukba" - mondta Julia. De hatalmukba tudják keríteni. "Ami itt történik, az örökre szól" - mondta O'Brien. Ez az igazság. Vannak dolgok, az ember saját cselekedetei, amelyekből nem lehet felépülni. Valami elhal a lélekben: kiég, elpusztul.

Látta a lányt; beszélt is vele. Nem volt veszélyes. Mintha ösztönszerűen tudta volna, hogy most már szinte nem is törődnek azzal, hogy mit csinál. Úgy is rendezhette volna, hogy másodszor is találkozzanak, ha valamelyikük akarná. Valóban véletlenül találkoztak. A Parkban történt, egy csúnya, csípős, márciusi napon, amikor a föld olyan volt, mint az acél, a pázsit teljesen halottnak látszott, rügy még nem fakadt, csak néhány sáfránybokron, s ezeket is megtépázta a szél. Winston dermedt kezekkel és nedvedző szemmel sietett végig a Parkon, mikor nem egészen tíz méterre tőle megpillantotta a lányt. Azonnal feltűnt neki, hogy a lány valamilyen meghatározatlan módon megváltozott. Majdnem elhaladtak egymás mellett, minden további nélkül; aztán Winston visszafordult és követte, nem nagyon lelkesen. Tudta, hogy nincs veszély, senki nem törődik velük. A lány nem szólt. Rézsút keresztülvágott a pázsiton, mintha szabadulni akarna Winstontól, aztán láthatólag beletörődött, hogy mellette van. Megtépázott, csupasz bokrok közé jutottak, amelyek sem el nem rejtették, sem a széltől nem védték őket. Megálltak. Átkozottul hideg volt. A szél átfütyült a gallyakon, és megtépdeste a piszkosnak látszó sáfránybokrokat. Winston a lány dereka köré fonta a karját.

Itt nem volt telekép, rejtett mikrofonok azonban feltétlenül voltak; különben látni is lehetett őket. Mindegy volt, minden mindegy volt. Akár le is fekhettek volna a földre, és megtehették volna azt, ha akarják. Winston teste megdermedt a rémülettől a gondolatra. A lány nem reagált az ölelésre; még csak meg sem próbált kibontakozni belőle. Winston most már tudta, mi változott meg rajta. Arca fakóbb volt, s homlokán és halántékán hosszú forradás húzódott végig, amelyet részben eltakart a haja. A változás azonban nem ez volt, hanem hogy vastagabb lett a dereka, s valahogy meglepően megkeményedett. Eszébe jutott, hogyan segített egyszer egy rakétabomba-robbanás után kihúzni egy hullát a romok közül, s mennyire meglepte nemcsak a hulla hihetetlen súlya, hanem a merevsége is, az, hogy milyen nehezen lehet megmarkolni, mintha nem is hús volna, hanem kő. A lány testét is ilyennek érezte. Arra gondolt, hogy Julia bőrének szövedéke nagyon különbözhetik attól, amilyen egykor volt.

Meg sem kísérelte megcsókolni, nem is beszéltek. A lány akkor nézett rá először leplezetlenül, amikor kiléptek a Park kapuján. Futó pillantás volt csak, tele megvetéssel és undorral.

- Elárultalak - jelentette ki a lány egyszerűen.

- Elárultalak - felelte Winston.

A lány újból gyors, undorral teli pillantást vetett rá.

- Néha - mondta -, megfenyegetik valamivel az embert - valamivel, aminek képtelen ellenállni, még csak gondolni is képtelen az ellenállásra. S akkor azt mondja az ember: "Ne velem csinálják, csinálják valaki mással, csinálják X-szel." S lehet, hogy később azt állítja, ez csak cselfogás volt, csak azért mondta, hogy szabaduljon tőlük, nem gondolta komolyan. Ez azonban nem igaz. Akkor, amikor történik, komolyan gondolja az ember. Úgy gondolja, hogy másképp nem menekülhet meg, és igenis kész rá, hogy így meneküljön meg. Akarja, hogy a másikkal történjék ez a dolog. Nem érdekli, mit csinálnak a másikkal. Csak önmagával törődik.

- Csak önmagával törődik - visszhangozta Winston.

- S aztán többet már nem érez ugyanúgy a másik iránt.

- Nem - felelte Winston. - Már nem érez ugyanúgy iránta.

Úgy látszott, nincs több mondanivalójuk. A szél testükhöz tapasztotta vékony overalljukat. Hirtelen kényelmetlennek érezték, hogy szótlanul üljenek egymás mellett, meg aztán nagyon hideg is volt. A lány mondott valamit, hogy el kell csípnie a földalattit, s felállt a padról.

- Találkozhatnánk valamikor - mondta Winston.

- Igen - mondta a lány - találkozhatnánk valamikor.

Winston egy darabig tétován követte a lányt, féllépésnyire mögötte. Nem beszéltek többet. A lány nem próbált szabadulni tőle, de úgy sietett, mintha meg akarná akadályozni, hogy lépést tarthasson vele. Winston úgy tervezte, hogy legalábbis a földalatti-állomásig elkíséri, de ezt a tétova lődörgést a hidegben egyszerre csak céltalannak és elviselhetetlennek érezte. Elfogta a vágy nem is annyira az után, hogy elkerüljön Julia közeléből, mint inkább a Gesztenyefa kávéház után, amelyet sohasem érzett olyan vonzónak, mint most. Vágyódva képzelte maga elé sarokasztalát az újsággal, a sakktáblával és a kifogyhatatlan ginnel. S mindenekelőtt: ott meleg van. A következő pillanatban, nem egészen véletlenül hagyta, hogy egy kis embercsoport elválassza a lánytól. Lagymatag kísérletet tett, hogy újra elérje, aztán lassított, megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Mikor megtett vagy ötven métert, visszanézett. Az utca nem volt zsúfolt, de már nem tudta megkülönböztetni a lányt a tucatnyi siető alak között. Megvastagodott, megkeményedett testét talán már nem is lehetett már hátulról felismerni.

"Akkor, amikor történik - mondta a lány -, komolyan gondolja az ember." Ő is komolyan gondolta. Nemcsak mondta, hanem akarta is. Akarta, hogy a lányt, s ne őt szolgáltassák ki a…

Valami megváltozott a teleképből csörgedező zenében. Kellemetlen, csúfolódó dallamba csapott át. S aztán - lehet, hogy nem is történt meg, lehet, hogy csak a hasonló hangok által felidézett emlék volt - valaki ezt énekelte:

Lombos gesztenyefák alatt
Eladtál s eladtalak…

Kibuggyantak a szeméből a könnyek. Egy arra haladó pincér észrevette, hogy üres a pohara, s visszafordult a ginesüveggel.

Felvette a poharat, és beleszagolt. Az ital, akármennyit is ivott belőle, egyre borzalmasabbá vált. Mégis ez lett az elem, amelyben elmerült, Ez volt az élete, halála és feltámadása. A gin süllyesztette kábulatba minden este, és a gin ébresztette újra minden reggel. Ha - csak ritkán tizenegy előtt - leragadt szemhéjakkal, égő szájjal és töröttnek érzett háttal felébredt, még a vízszintes helyzetéből is képtelen lett volna feltápászkodni, ha nincs ott ágya mellett a gines üveg és egy teáscsésze. A déli órákat üveges arccal üldögélte végig, keze ügyében az üveggel, és a teleképet hallgatta. Tizenöt órától záróráig a Gesztenyefa elmaradhatatlan vendége volt. Senki sem törődött már vele, hogy mit csinál, nem ébresztette sípszó, nem förmedt rá a telekép. Néha, talán kétszer egy héten, bement egy poros, elfelejtettnek látszó irodába az Igazság-minisztériumban, s dolgozott egy kicsit, illetőleg csinált valamit, amit munkának neveztek. Bevették azoknak az albizottságoknak egyik albizottságába, amelyek az Újbeszél Szótára tizenegyedik kiadásának szerkesztése során felbukkanó kisebb nehézségekkel foglalkozó számtalan bizottság egyikéből sarjadtak ki. Egy köztes jelentésnek nevezett valaminek az elkészítésével foglalkoztak, de hogy mi az, amit jelenteniük kell, határozottan sohasem tudták megállapítani. Azzal a problémával kellett valamit kezdeniük, hogy a vesszőket vajon a zárójelen belül vagy kívül kell elhelyezni. Még négyen voltak a bizottságban, mindnyájan hozzá hasonló személyek. Voltak napok, amikor összegyűltek, s aztán rögtön el is váltak, őszintén bevallva egymásnak, hogy ténylegesen semmi tennivalójuk nincs. De akadtak olyan napok is, amikor szinte lelkesen láttak munkához, óriási igyekezettel tettették, hogy jegyzeteket rendeznek, s hosszú memorandumokat terveztek, amelyek sohasem készültek el; amikor a bizonyítások - mintha ugyan be kellett volna valamit bizonyítaniuk - rendkívül bonyolultnak és érthetetlennek bizonyultak; amikor ravasz alkudozásokat rendeztek meghatározások fölött; nagy vitákban és veszekedésekben törtek ki, sőt még azzal is fenyegetőztek, hogy magasabb tekintélyhez fognak fordulni. S aztán mintha hirtelen elszállt volna belőlük az élet, kialudt szemekkel bámultak egymásra az asztal körül, mint a kakasszóra elhalványodó kísértetek.

A telekép elhallgatott egy pillanatra. Winston ismét fölemelte a fejét. A bejelentés! De nem - csak a zene változott meg. Szemhéja mögött megjelent Afrika térképe. A seregek mozgása olyan volt, mint egy grafikon: egy fekete nyíl rohant függőlegesen dél felé, s egy fehér vízszintesen kelet felé, az első nyíl farkán keresztül. Mintegy bátorításért felnézett a plakáton látható rendíthetetlen arcra. Elképzelhető, hogy a második nyíl egyáltalán nem is létezik?

Érdeklődése ismét lelankadt. Megivott egy újabb pohár gint, felemelte a lovat, s egy próbalépést tett. Sakk. De nyilván nem ez volt a helyes lépés, mert…

Váratlanul egy emlék merült fel a lelkében. Egy gyertyával megvilágított szobát látott, nagy, fehér terítős ággyal, s önmagát látta, kilenc-tíz éves fiúként, amint a padlón ül, egy kockásdobozt ráz, és izgatottan nevet. Anyja vele szemközt ül, és ő is nevet.

Körülbelül egy hónappal anyja eltűnése előtt történhetett. A kiengesztelődésnek egyik olyan pillanatában, amikor elfeledkezett a gyomrát kínzó éhségről, s átmenetileg feléledtek anyja iránti régebbi érzései. Jól emlékezett az időre: esős, nedves nap volt, az eső csak úgy csurgott lefelé az ablaküvegen, s benn a szobában gyenge volt a világosság, hogy olvasni lehessen. A sötét, szűk hálószobában a két gyerek elviselhetetlenül unatkozott. Winston nyafogott és zúgolódott, eredménytelenül követelt ennivalót, körbenyargalt, mindent lelökött a helyéről, s addig rugdalta a faburkolatot, míg a szomszédok át nem kopogtak. A kisebbik gyerek néha felsírt. Végül azt mondta az anyja: "Viselkedj rendesen, s veszek neked játékot. Szép játékot, örülni fogsz neki." Azzal kiment az esőbe, egy kis vegyeskereskedésbe, s egy kartondobozzal tért vissza, amelyben egy készlet Kígyó és Létra volt. Még mindig fel tudta idézni emlékezetében a nedves karton szagát. Nyomorúságos készlet volt. A tábla szakadt, s az apró fakockák olyan rosszul voltak kifaragva, hogy alig feküdtek az oldalukra. Winston durcásan és érdeklődés nélkül nézte a játékot. De aztán az anyja meggyújtott egy gyertyacsonkot, és leültek a padlóra játszani. Winston azonnal vadul felizgult, és kacagva üvöltözött, mikor a bábuk reményteljesen másztak fölfelé a létrákon, s aztán visszacsúsztak a kígyókon, majdnem a kiindulópontig. Nyolc játszmát játszottak, mindketten négyet nyertek meg. Kishúga, aki nagyon fiatal volt ahhoz, hogy megértse a játékot, egy párnának támasztva ült, és nevetett, mert a többiek is nevettek. Egy egész délutánt töltöttek el együtt boldogan, akárcsak kisebb korában.

Kilökte agyából a képet. Hamis emlék. Néha hamis emlékek zavarták meg. De nem számítottak, ha az ember tudta, hogy micsodák. Egyes dolgok megtörténtek, mások nem történtek meg. Visszafordult a sakktáblához, s ismét felemelte a fehér lovat. Szinte ugyanabban a pillanatban zörrenve vissza is ejtette a táblára. Megriadt, mintha tűvel szúrtak volna bele.

Éles harsonaszó hasított a levegőbe. A bejelentés! Győzelem! Mindig győzelmet jelent, ha harsonaszó előzi meg a híreket. Mintha elektromos áram futott volna végig a kávéházon. Még a pincérek is megálltak, és figyeltek.

A harsonaszó óriási hangzavarba veszett. A teleképben már hadart egy izgatott hang, de alig kezdett a mondókájába, majdnem el is nyomta az utcán felhangzó Éljen!-üvöltés. A hírek varázslatos gyorsasággal terjedtek. De azért éppen eleget hallott abból, amit a telekép közölt, hogy megértse: minden úgy történt, ahogy előre látta. Hatalmas, tengeren odaszállított seregeket összpontosítottak, s ezek váratlanul hátba támadták az ellenséget, s a fehér nyíl keresztülszakította a fekete farkát. Diadalittas mondatok töredékei törtek át a lármán: - Hatalmas stratégiai manőver… tökéletes összehangoltság… teljes megfutamodás… félmillió fogoly… teljes széthullás… egész Afrika a hatalmunkban… a háborúnak belátható időn belül vége… győzelem… a legnagyobb győzelem az emberiség történetében… győzelem, győzelem, győzelem!

Winston lába rángatózott az asztal alatt. A helyén maradt, lélekben azonban ő is kint menetelt, rohant a tömeggel, fülsiketítően éljenezve. Ismét felnézett Nagy Testvér képmására. A kolosszus, aki megvédte a világot! Arra gondolt, hogy tíz perce - igen, csak tíz perce - még kétkedés volt a szívében, amikor azon tűnődött, hogy a frontról érkező hírek vajon győzelmet vagy vereséget fognak-e jelenteni. Ó, nemcsak egy eurázsiai hadsereg semmisült meg most! Sok minden megváltozott benne az óta a Szeretet-minisztériumban töltött első nap óta, de a végső, elkerülhetetlen, gyógyító változásra mindeddig nem került sor, csak most, ebben a pillanatban.

A telekép tovább ontotta a beszámolót a foglyokról, a zsákmányról és a mészárlásról, odakinn azonban kissé alábbhagyott az üvöltözés. A pincérek visszatértek munkájukhoz. Egyikük már közeledett a ginesüveggel. Winston boldog álmodozásba merülve észre sem vette, hogy megtöltik a poharát. Már nem szaladt és éljenzett. Megint a Szeretet-minisztériumban volt, mindent megbocsátottak neki, lelke fehér volt, mint a hó. A vádlottak padján ült a nyilvános tárgyaláson, mindent bevallott, mindenkit bevádolt. A fehér csempés folyosón lépkedett, olyan érzéssel, hogy napsütésben sétál, s fegyveres őr haladt a háta mögött. A régóta remélt golyó az agyába hatolt.

Felnézett az óriási arcra. Negyven év kellett hozzá, hogy megtanulja, miféle mosoly rejtőzik a fekete bajusz alatt. Ó, kegyetlen, szükségtelen félreértés! Ó, konok számkivetés a szerető kebelről! Két ginszagú könnycsepp szivárgott le az orra tövébe. De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért.