Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

2

Winston felfelé haladt a fény- és árnyékfoltokkal tarkított úton, aranytócsákba lépve ott, ahol az ágak szétváltak. A balra eső fák alatt a földet harangvirág borította. A levegő mintha csókolgatta volna a bőrét. Május másodika volt. Valahonnan mélyebbről, a fák közül galambbúgás hallatszott.

Kissé korán érkezett. Az utazás körül semmi nehézség nem volt, s a lány a jelek szerint annyira biztos volt a dolgában, hogy Winston sokkal kevésbé félt, mint amennyire félnie lehetett volna. Úgy érezte, rá lehet bízni a lányra, hogy biztonságos helyet találjon. Általánosságban nem volt feltételezhető, hogy vidéken biztonságosabb, mint Londonban. Itt persze nem voltak teleképek, de mindig fennállt a veszély, hogy rejtett mikrofonok felveszik az ember hangját, s ennek alapján megállapítják kilétét; aztán meg egyedül elutazni valahová sem könnyű úgy, hogy fel ne figyeljenek az emberre. Száz kilométernél rövidebb távolságra nem kellett ugyan láttamoztatni az útlevelet, néha azonban őrjáratok cirkáltak a vasútállomások körül, megvizsgálták az ott talált párttagok iratait, és kellemetlen kérdéseket tettek fel. Őrjáratokkal ezúttal nem találkozott, s amikor elindult az állomásról, óvatos hátrapillantások révén megbizonyosodott róla, hogy senki sem követi. A vonat tele volt prolikkal, akik ünnepi hangulatban voltak a nyárias idő miatt. A fapados kocsi, amelyben Winston utazott, szinte csordultig telt egyetlen hatalmas családdal, amelyben a fogatlan dédmamától az egy hónapos csecsemőig minden nemzedék képviselve volt. Egy délutánt vidéken akartak tölteni "családi körben", s - miként fesztelenül elmagyarázták Winstonnak - egy kis vajat akartak szerezni feketén.

Az út kiszélesedett, s egy perc múlva rábukkant az ösvényre, amelyről a lány beszélt, egy, a bozót közt rejtőző közönséges marhacsapásra. A harangvirág olyan sűrűn nőtt a lába alatt, hogy lehetetlen volt rá nem taposni. Letérdelt, és szedni kezdett a virágból, hogy eltöltse valamivel az időt, meg aztán felötlött benne az a gondolat is, hogy csokrot köt, és átadja a lánynak, ha megérkezik. Nagy csokorra való virágot szedett össze, s szagolgatta a kissé émelyítő illatot, mikor a háta mögül dermesztő hangot hallott: félreismerhetetlenül emberi lépések közeledtek a reccsenő gallyakon. Folytatta a virágszedést. Ez volt a legokosabb, amit tehetett. Lehet, hogy a lány jön, de lehet, hogy mégiscsak követte valaki. Ha körülnéz, elárulja, hogy bűnösnek érzi magát. Letépett még egy szálat, aztán még egyet. Egy könnyű kéz érintette meg a vállát.

Felnézett. A lány volt az. Megrázta a fejét, nyilván figyelmeztetésül, hogy csendben kell maradniuk, aztán szétválasztotta a bokrokat, és sietve elindult az erdőbe vezető keskeny csapáson. Nyilván járt már ezen az úton, mert szinte automatikusan kerülte ki az ingoványosabb helyeket. Winston követte, még mindig szorongatva a csokrát. Első érzése a megkönnyebbülés volt, de amint az előtte haladó erős, karcsú testet figyelte, a szoros bíbor övvel, amely kiemelte a csípő domborulatát, ránehezedett saját alsóbbrendűségi tudata. Még most is nagyon valószínűnek látszott, hogy ha a lány megfordul és ránéz, elijed tőle. A levegő édessége és a levelek zöldje elbátortalanította. Már az állomásról errefelé jövet az az érzése támadt a májusi napfényben, hogy piszkos, sápadt, négy fal közé való lény, s bőrének pórusai London kormos porával van tele. Eszébe jutott, hogy a lány valószínűleg soha sem látta még őt a szabadban, világos nappal. Elérkeztek a kidőlt fához, amelyről a lány beszélt. Felugrott rá, és széthúzta a bokrokat, amelyek közt látszólag nem volt semmiféle nyílás. Mikor Winston utánament, egy természetes tisztáson találta magát, egy mindenfelől magas, fiatal fákkal szegélyezett, tökéletesen körülzárt kis füves halmon. A lány megállt, és visszafordult.

- Megérkeztünk - jelentette ki.

Winston néhány lépésnyi távolságból nézte. Még mindig nem mert közelebb menni hozzá.

- Nem akartam útközben beszélni - folytatta a lány -, mert lehet, hogy mikrofonok vannak elrejtve a fák közt. Nem valószínű ugyan, de lehetséges. S előfordulhat, hogy valamelyik disznó megismeri az ember hangját. Itt biztonságban vagyunk.

Winstonnak még mindig nem volt bátorsága közelíteni a lányhoz. - Itt biztonságban vagyunk? - ismételte meg gyámoltalanul.

- Igen. Nézze meg ezeket a fákat! - Fiatal kőrisfák voltak. Az öreg fákat valamikor kivágták, s most újból kisarjadtak, valóságos rúderdőt alkottak. Alig csuklóvastagságúak voltak. - Egyik sem elég vastag még, hogy mikrofont rejthessenek el benne. Különben is voltam már itt.

Még mindig csak társalogtak. Winstonnak sikerült valahogy közelebb jutnia a lányhoz, aki nagyon egyenesen állt előtte, kicsit gúnyosnak látszó mosollyal az arcán, mintha azon csodálkozna, hogy miért cselekszik olyan lassan. A harangvirágok a földre szóródtak. Mintha saját akaratukból hullottak volna le. Winston megfogta a lány kezét.

- Elhiszi-e - kezdte -, hogy mostanáig azt sem tudtam, milyen színű a szeme? - Barna volt, elég világosbarna, sötétebb pillákkal. - Most, hogy látja, milyen vagyok a valóságban, még mindig el tud viselni?

- Miért ne?

- Harminckilenc éves vagyok. Feleségem van, nem tudok szabadulni tőle. Visszértágulásom és öt műfogam van.

- Nem érdekel - felelte a lány.

A következő pillanatban Winston karjában volt. A férfi aligha tudta volna megmondani, hogyan került oda. Eleinte teljesen hihetetlennek érezte az egészet. A fiatal test nekifeszült az övének, a sötét hajtömeg az arcára borult, és igen! a lány csakugyan felemelte hozzá az arcát, s ő megcsókolta a széles, piros szájat. A lány a nyaka köré fonta a karját, kedvesének, drágájának, szerelmének nevezte. Winston lefektette a földre, a lány egyáltalán nem ellenkezett, s ő azt tehetett vele, amit akart. Az igazság az, hogy Winston fizikailag semmit nem érzékelt az érintése puszta tényén kívül. Csak hihetetlenség és büszkeség töltötte el. Boldog volt, hogy ez történik vele, de nem érzett testi vágyat. Nagyon is hamar jött-e a lány fiatalsága és szépsége riasztotta-e meg, vagy már nagyon is hozzászokott, hogy nő nélkül éljen - nem tudta az okát. A lány föltápászkodott, és kiszedett a férfi hajából egy harangvirágot. Melléje ült, s karját a dereka köré fonta.

- Semmi baj, drágám. Nem kell sietnünk. Miénk az egész délután. Ugye pompás rejtekhely? Egy közös kiránduláson bukkantam rá, mikor elvesztettem a csoportomat. Ha jön valaki, száz méterről meghalljuk.

- Mi a neve? - kérdezte Winston.

- Julia. Én tudom a magáét. Winstonnak hívják. Winston Smithnek.

- Hogy tudta meg?

- Azt hiszem, én jobban érek az ilyesmihez, mint maga, drágám. Mondja el, mit gondolt rólam, mielőtt átadtam a cédulát.

Winstonnak eszébe sem jutott, hogy hazudjon. Sőt: szinte szerelmi vallomásnak érezte, hogy mindjárt az elején elmondja a legrosszabbat.

- Gyűlölet fogott el, ha megláttam - felelte. - Szerettem volna erőszakot elkövetni magán, s utána meggyilkolni. Két héttel ezelőtt komolyan arra gondoltam, hogy beverem a fejét egy darab kővel. Ha igazán azt képzeltem, hogy kapcsolatban van a Gondolatrendőrséggel.

A lány elragadtatva nevetett, nyilván büszke volt rá, hogy milyen remekül tud színlelni.

- A Gondolatrendőrséggel? Csak nem hitte komolyan?

- Hát, nem is tudom… De egész megjelenéséből - csak azért, mert fiatal és erős meg egészséges - arra következtettem, hogy nyilván…

- Arra következtetett, hogy jó párttag vagyok. Szóban és cselekedetben egyaránt tökéletes. Zászlók, felvonulások, jelszavak, sport, közös kirándulások - és egyéb ostobaságok. És azt hitte, hogy ha csak egy parányi bizonyítékom is volna, feljelenteném és megöletném mint gondolatbűnözőt?

- Igen, valami effélét hittem. Tudja, hogy nagyon sok lány ilyen.

- Ez az átkozott vacak az oka - felelte a lány, s letépte derekáról az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség bíbor övét, és egy ágra hajította. Aztán, mintha eszébe jutott volna valami, mikor a csípőjéhez ért, benyúlt az overallja zsebébe, és előhúzott egy kis tábla csokoládét, és az egyik felét Winstonnak adta. Mielőtt meg a kezébe vette volna, Winston már a szagáról érezte, hogy nem mindennapi csokoládé. Fényesfekete volt, s ezüstpapír borította. A fejadagként járó csokoládé tompabarna, morzsolódó anyag, aminek olyan az íze, ha egyáltalán ki lehet fejezni ezt az ízt, mint az égett rongy szaga. Valamikor azonban Winston is evett már olyan csokoládét, amilyet most kapott a lánytól. Mikor megcsapta a csokoládé illata, valamilyen emlék kavarodott fel benne. Nem tudta tisztázni, hogy micsoda, de erős, nyugtalanító emlék volt.

- Hol szerezte? - kérdezte.

- A feketepiacon - felelte közömbösen a lány. - Látszatra csakugyan olyanféle lány vagyok. Jól értek a sportokhoz. Őrsvezető voltam a Kémeknél. Hetenként három este társadalmi munkát végzek az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség számára. Órákat áldozok arra, hogy átkozott zagyvaságaikat terjesszem London-szerte. Mindig én viszem a felvonulásokon valamelyik transzparens egyik rúdját. Mindig derűs vagyok, és nem bújok ki semmi alól. Mindig együtt üvölteni a tömeggel, ez a jelszavam. Csak így lehet biztonságban az ember.

Winston nyelvén elolvadt a csokoládé első darabkája. Csodálatos íze volt. Tudata peremén azonban még mindig ott volt az az emlék, valami, amit erősen érzett, de nem volt határozott formába önthető, mint az olyan tárgy, amelyet csak a szeme sarkából lát az ember. Igyekezett elűzni magától, mert érezte, hogy valami olyan cselekedet emléke, amelyet szeretne meg nem történtté tenni, de nem lehet.

- Nagyon fiatal - állapította meg. - Tíz-tizenöt évvel fiatalabb nálam. Mi vonzhatja egy magamfajta emberhez?

- Az arcában van valami. Gondoltam, megpróbálom. Ösztönösen felismerem azokat, akik nem tartoznak hozzájuk. Ahogy megláttam, mindjárt tudtam, hogy ellenük van.

Ez az ellenük nyilván a Pártra, s elsősorban a Belső Pártra vonatkozott, amelyről a lány olyan nyílt és ingerült gyűlölettel beszélt, hogy Winston kényelmetlenül érezte magát miatta, bár tudta, hogy ha egyáltalán biztonságban lehetnek valahol, akkor itt biztonságban vannak. Meglepte a lány kifejezéseinek durvasága. A párttagokról feltételezték, hogy nem káromkodnak, s Winston maga csakugyan nagyon ritkán káromkodott. Julia azonban, úgy látszik, képtelen volt úgy beszélni a Pártról, különösen a Belső Pártról, hogy ne használjon olyan szavakat, amilyenek a mellékutcákon szoktak díszelegni a falakon. Winston nem bánta. Ez csak egyik megnyilvánulási formája volt a lány lázadásának a Párt és a Párt módszerei ellen, s olyan természetesnek és egészségesnek tűnt, mint amikor a ló prüszköl, ha fülledt szénát érez. Elhagyták a tisztást, és ismét keresztülsétáltak az árnyékkockákon. Ahol az ösvény elég széles volt ahhoz, hogy egymás mellett mehessenek, átkarolták egymás derekát. Winston észrevette, hogy mennyivel lágyabbnak érzi a lány derekát most, hogy nincs rajta az öv. Csak suttogva beszéltek. A tisztásról kiérve Julia azt mondta, hogy okosabb, ha csendben haladnak. Kiértek a kis erdő szélére.

A lány megállította Winstont.

- Ne lépjünk ki az erdőből! Hátha figyel valaki oda künn. Semmi baj nem lesz, ha a bokrok közt maradunk.

Mogyoróbokrok árnyékában álltak. A levelek sokaságán átszűrődő napfény még mindig melegítette az arcukat. Winston kinézett a bokrok mögött elterülő rétre, s különös, kellemes meghökkenést érzett. Látásból ismerte a tájat. Nyúlrágta hajdani legelő volt, kitaposott ösvény húzódott keresztül rajta, s mindenfelé vakondtúrásokkal volt teleszórva. A rét túlsó szélén szilfaösvény ágait ringatta alig észrevehetően a szellő, a levelek sűrű csomói úgy hullámoztak, mint a női haj. Egészen bizonyos, hogy valahol a közelben, ha nem is látni, folyó folydogál, amelynek zöld vizében halak úszkálnak.

- Nincs egy folyó valahol a közelben? - suttogta.

- De van. Mindjárt itt a rét túlsó szélén. Halak is vannak benn, jó nagyok. Meg lehet lesni őket, amint a vízben fekszenek a fűzfák alatt, s farkukat mozgatják.

- Hiszen ez az Arany Vidék! - mormolta Winston.

- Miféle Arany Vidék?

- A valóságban nem létezik. Álmomban láttam néha ilyen tájat.

- Nézze! - suttogta Julia.

Egy rigó szállt az ágra, alig ötméternyire tőlük, körülbelül az arcuk magasságában. Valószínűleg nem vette észre őket. A rigó napsütésben volt, ők árnyékban. Kitárta, aztán kecsesen leeresztette szárnyát, egy pillanatra meghajtotta a fejét, mintha hódolattal köszöntené a napot, aztán áradni kezdett torkából a dal. A délutáni csendben lenyűgözően hatott ez a hangáradat. Winston és Julia elbűvölve simult egymáshoz. A dallam egyre áradt, percről percre újabb, káprázatos változatokban. A madár egyszer sem ismételte önmagát, mintha csak készakarva mutogatná csodálatos képességeit. Néha megpihent néhány másodpercre, kitárta s leeresztette szárnyait, aztán felfújta pettyes begyét, s új dalra zendített. Winston tisztelettel figyelte. Kinek és miért énekel ez a madár? Sem jó barát, sem vetélytárs nem hallgatja. Mi ültette oda a magányos fa ágára, miért zengi dalait a semmibe? Arra gondolt, hátha mégis rejtőzik valahol a közelben egy mikrofon. Ő és Julia csak suttogva beszél, s a mikrofon nem foghatja fel szavaikat, de felfoghatja rigó énekét. S a drót másik végén talán egy kis rovarszerű emberke figyel feszülten - figyeli a dalt. A hangok áradata azonban lassanként elnyomta töprengéseit. Mintha valamilyen folyékony anyag öntötte volna el, a leveleken átszűrődő napfénnyel összekeveredve. Már nem gondolkozott, csak érzett. A lány dereka puhán és melegen simult a karja hajlatába. Magához húzta Juliát úgy, hogy a mellük összeért: a lány teste szinte beleolvadt az övébe. Akárhol nyúlt hozzá, lágy volt, mint a víz. Szájuk egymásra tapadt. Ez a csók már egészen más volt, mint az előbbi, érzés nélküli csókok. Mikor ajkuk szétvált, mindketten mélyet sóhajtottak. A rigó megijedt és elrepült.

Winston a lány fülére nyomta ajkát. - Most - suttogta.

- Ne itt - súgta a lány. - Menjünk vissza a rejtekhelyünkre. Biztosabb.

Lábuk alatt meg-megreccsent egy gally, amint sietve visszamentek a tisztásra. Mikor megint a fiatal fák gyűrűjében voltak, a lány feléje fordult, és ránézett. Mindketten zihálva lélegeztek, de az a mosoly újból megjelent a lány szája körül. Egy pillanatig állt, és nézte Winstont, aztán megfogta az overallja cipzárját. És igen! Mintha csak álmában történt volna. Épp olyan gyorsan tépte le magáról a ruhát, ahogyan Winston elképzelte, s amikor félredobta, ugyanazzal a pompás mozdulattal tette, amely mintha egy egész civilizációt semmisített volna meg. Teste fehéren csillogott a napsütésben. Winston azonban egy pillanatig nem nézett a testére; tekintetét a szeplős arca, halvány, kihívó mosolya tartotta fogva. Letérdelt a lány elé, s a kezébe fogta a kezét.

- Megtette ezt már máskor is?

- Persze. Százszor is - mindenesetre nagyon sokszor.

- Párttagokkal?

- Igen, mindig párttagokkal.

- A Belső Párt tagjaival?

- Nem, azokkal a disznókkal nem. Pedig sokan szerették volna. Nem olyan szentek, amilyennek tettetik magukat.

Winston szíve ugrált örömében. Nagyon sokszor megtette már; bárcsak százszor, ezerszer tette volna meg! Mindig vad reménykedéssel töltötte el minden, ami a rothadást jelentette. Ki tudja? Hátha a felszín alatt már rothad is a Párt, a józanság- és önmegtagadás-kultusz csak a romlottságot titkoló látszat. Ha megfertőzhette volna az egész bandát leprával vagy szifilisszel, milyen boldogan megtette volna! Mindent megrohasztani, meggyengíteni, aláaknázni! Lerántotta magához a lányt, úgyhogy szemközt térdeltek egymással.

- Ide figyeljen! Minél több férfival tette meg, annál jobban szeretem. Érti ezt?

- Igen, tökéletesen.

- Gyűlölöm a tisztaságot, gyűlölöm a jóságot. Nem akarom, hogy erény létezzék egyáltalában. Azt szeretném, ha mindenki a velejéig rothadt lenne.

- Akkor magának való vagyok, drágám. A velőmig rothadt vagyok.

- Szívesen csinálja? Nem csak arra gondolok, hogy velem szívesen csinálja-e; magára a tényre gondolok.

- Imádom.

Ezt, mindenekfölött ezt akarta hallani. A nemcsak egy bizonyos személy iránt érzett szerelem, hanem az állati ösztön, a közönséges, differenciálatlan vágy: csak ez lehet az erő, amely darabokra törheti a Pártot. Lenyomta a lányt a fűre, a leszóródott harangvirágok közé. Ezúttal nem volt semmi nehézség. Aztán a normális ütemig lassult mellük hullámzása, s gyönyörteli bágyadtsággal váltak szét. A nap mintha forróbban sütött volna. Mindketten álmosak voltak. Winston a félrelökött overall után nyúlt, és a lányra dobta. Szinte ugyanabban a pillanatban el is aludtak, s aludtak körülbelül félóráig.

Winston ébredt fel elsőnek. Felült, és szemügyre vette a még békésen alvó lány szeplős arcát. A lány feje a tenyerén pihent. A szája kivételével nem volt szépnek mondható. Ha jobban megnézte az ember, akadt egy-két ránc is a szeme körül. Rövid fekete haja rendkívül sűrű és puha volt. Eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja a vezetéknevét, sem azt, hogy hol lakik.

A kiszolgáltatottan alvó ifjú, erős test a szánakozás, az oltalmazni vágyás érzését ébresztette fel benne. Az a gondolat nélküli gyengédség azonban, amely a mogyoróbokrok mellett fogta el, most nem lepte meg újból. Félrelökte az overallt, s tanulmányozni kezdte a lány puha, fehér csípőjét. Hajdanában, gondolta, a férfi megnézte a lány testét, látta, hogy kívánatos, s ennyi is elég volt. Manapság azonban sem tiszta szerelmet, sem tiszta gyönyört nem érezhet az ember. Semmilyen érzés sem lehet tiszta, mert minden félelemmel és gyűlölettel keveredik. Az ő ölelésük ütközet volt, csúcspontja pedig győzelem. A Pártra mért csapás volt. Politikai tett.


3

- Egyszer még eljöhetünk ide - állapította meg Julia. - Kétszer általában nyugodtan fel lehet keresni ugyanazt a rejtekhelyet. Persze nem egy-két hónapon belül.

Amint felébredt, rögtön megváltozott a magatartása. Éber és gyakorlatias lett, felvette a ruháját, dereka köré kötötte a bíbor övet, s hozzálátott a hazatérés előkészítéséhez. Magától értetődőnek látszott, hogy ezt rá kell hagyni. Nyilvánvalóan megvolt benne a gyakorlati érzék, ami Winstonból hiányzott, s alaposan megismerte London környékét a számtalan közös kirándulás alkalmával. Winston számára egészen más útvonalat jelölt ki, mint amerre jött, s egy másik vasútállomásra irányította. - Sohase térjen haza ugyanazon az úton, mint amelyiken jött - nyilatkoztatta ki mintegy alapelvként. Ő indul elsőnek, Winston csak félóra múlva induljon utána.

Megnevezett egy helyet, ahol négy nap múlva munka után találkozhatnak. Egy rendszerint zsúfolt és zajos piac volt ez, az egyik szegénynegyed valamelyik utcájában. Ő a bódék között fog ácsorogni, mintha cipőfűzőt vagy cérnát keresne. Ha tisztának látja a levegőt, az orrát fogja fújni, amikor Winston közeledik; ellenkező esetben Winstonnak nem szabad tudomást vennie róla. Ha szerencséjük van, a tömegben biztonságosan elbeszélgethetnek egy negyedóráig is, és megállapodhatnak a következő találkozóban.

- És most mennem kell - jelentette ki, miután kiadta az utasításokat. - Londonban kell lennem tizenkilenc harmincra. Két órát áldozok az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetségnek, röpiratokat vagy mit fogok osztogatni. Hát nem szörnyűség? Seperjen le, kérem! Nem maradt gally a hajamban? Bizonyos benne? Akkor hát isten vele, szerelmem, isten vele!

A karjába vetette magát, szinte őrjöngve megcsókolta, egy pillanat múlva elszökellt a fiatal fák közt, s alig ütve zajt, eltűnt az erdőben. Még csak a vezetéknevét, vagy a címét sem tudta meg Winston. Igaz, mindegy volt, hiszen el sem lehetett képzelni, hogy négy fal között találkozhassanak, vagy írott üzenetet válthassanak.

Soha többé nem találkoztak az erdei tisztáson. Május folyamán még egy alkalommal sikerült szeretkezniük. Ez Juliának egy másik rejtekhelyén történt, egy romba dőlt templom harangtornyában, egy teljesen kihalt vidéki helyen, ahová harminc évvel ezelőtt atombomba esett. Jó rejtekhely volt , ha sikerült odajutni, de az oda vezető út nagyon veszedelmes. Egyébként csak az utcán találkozhattak, minden este másutt, s mindig legfeljebb félórára. Az utcán rendszerint sikerült beszélgetniük. Miközben a zsúfolt járdákon sodródtak, nem nagyon közel egymáshoz, és nem nézve egymásra, különös, szaggatott társalgást folytattak, amely úgy lobbant fel és aludt ki, mint egy világítótorony fénykévéje. Ha pártegyenruha közeledett, vagy teleképhez érkeztek, hirtelen elhallgattak, aztán néhány perc múlva egy mondat közepén folytatták a beszélgetést; mikor az előre megbeszélt ponton szétváltak, ugyancsak hirtelen szokott abbamaradni a beszélgetésük, s másnap aztán szinte bevezetés nélkül folytatták. Julia láthatólag nagyon hozzászokott az ilyenfajta társalgáshoz, amelyet "részletekben való beszélgetésnek" nevezett. S meglepően értett az ajakmozgatás nélküli beszédhez is. Az egész hónap folyamán egyetlenegy esti találkozásuk alkalmával sikerült csókot váltaniuk. Szótlanul haladtak egy mellékutcában (Julia sohasem volt hajlandó beszélgetni, csak a főutcákon), amikor fülsiketítő dörej hallatszott, a föld megremegett, az ég elsötétült, s Winston a földön fekve találta magát, összezúzva és halálra rémülten. Nagyon közel eshetett le egy rakétabomba. Egyszerre csak tudatára ébredt, hogy Julia arca néhány centiméterre fekszik az övétől, halottfehéren, mint a kréta. Még az ajka is elszíntelenedett. Meghalt! Magához ölelte, s akkor jött ár, hogy élő, meleg arcot csókol. De valami homokszerű anyag tapadt az ajkára. Mindkettőjük arcát vastag vakolatréteg fedte.

Voltak esték, amikor találkoztak ugyan, de úgy kellett elmenniük egymás mellett, hogy még csak egymásra sem pillanthattak, mert őrjárat jelent meg éppen a sarkon, vagy helikopter lebegett a fejük felett. Ha nincsenek ilyen veszélyek, akkor is elég nehéz lett volna a találkozás idejét összeegyeztetni. Winston heti munkaideje hatvan óra volt, Juliáé még több, szabadnapjaik a munka sürgőssége szerint változtak, s csak ritkán estek egybe. Juliának mindenesetre ritkán volt teljesen szabad estéje. Elképesztően sok időt töltött azzal, hogy felolvasásokon és felvonulásokon vett részt, röpiratokat osztott az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség szolgálatában, zászlókat készített a Gyűlölet Hetére, gyűjtött a takarékossági verseny keretében, s hasonlókat művelt. Kifizetődik, jelentette ki, igen jó szemfényvesztésnek. Ha betartja az ember a kisebb szabályokat, megszegheti a nagyobbakat. Winstont is rávette, hogy áldozza fel még egy estéjét, s jelentkezzék alkalmi hadianyaggyártási munkára, amit a buzgó párttagok önként szoktak végezni. Így aztán, hetenként egyszer, Winston négy őrjítően unalmas esti órát töltött el azzal, hogy kis fémdarabkákat csavart egymásba - valószínűleg bombák gyújtószerkezetének alkatrészei voltak - egy huzatos, rosszul világított műhelyben, ahol a kalapácsütések zaja és a teleképekből áradó zene iszonyú hangzavarrá keveredett.

Mikor a templomtoronyban találkoztak, kitöltötték a töredékes beszélgetéseikben maradt réseket. Ragyogó délután volt. A harangok fölötti négyszögletes kis kamrában forró és áporodott volt a levegő, s átható galambtrágyaszagú. Órákig beszélgettek a poros, szalmával beszórt padlón, s egyikük vagy másikuk időnként a keskeny ablakrésekhez lépett, hogy megbizonyosodjék róla, nincs-e valaki a közelben.

Julia huszonhat éves volt. Egy otthonban lakott, harminc másik lánnyal együtt ("Mindig női bűzben! Ó, hogy gyűlölöm a nőket!" - vetette közbe), s ahogy Winston sejtette, az irodalmi osztályon dolgozott, a regényírógépek mellett. Szerette a munkáját, amely főleg abból állt, hogy egy hatalmas, elmés szerkezetű villanymotort kellett működtetnie és gondoznia. Nem volt "tehetséges", de szeretett babrálni, és jól érezte magát a gépek közt. Elmesélte a regénygyártás egész folyamatát, a tervezőbizottság által kiadott általános utasításoktól kezdve az újraíró csoport által végrehajtott utolsó simításokig. A késztermék azonban nem érdekelte. - Nem nagyon szeretek olvasni - jelentette ki. - A könyv is csak szükségleti cikk, amelyet elő kell állítani, mint a lekvárt vagy a cipőfűzőt.

Semmiről sem voltak emlékei a hatvanas éveket megelőző időkből, s az egyetlen olyan személy, aki gyakran beszélt neki a Forradalom előtti korról, az egyik nagyapja volt, aki akkor tűnt el, amikor ő nyolcéves lett. Az iskolában a hokicsapat kapitánya lett, s két egymást követő évben megnyerte a tornadíjat. Őrsvezető volt a Kémeknél, s részlegtitkár a Fiatalok Szövetségében, mielőtt az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetségbe belépett. Mindig kiváló minősítést kapott. Még arra is méltónak tartották (s ez jó hírnevének kétségtelen bizonyítéka), hogy a pornószekben, az irodalmi osztálynak abban a szekciójában dolgozzék, ahol olcsó pornográfiát gyártottak a prolik számára. - Ganéháznak csúfoltuk, akik ott dolgoztunk - jegyezte meg. Itt működött egy évig, s az olyan, lepecsételt csomagokban szállított ponyvafüzetek előállításában segédkezett, mint például a Fenékre verés vagy az Egy éjszaka a leányiskolában. Ezeket a proletárifjúság titokban vásárolta, mert azt hitte, hogy illegális.

- Milyenek ezek a könyvek? - kérdezte kíváncsian Winston.

- Ó, szemét valamennyi. Még csak nem is érdekesek. Mindössze hatféle alapötletük van, ezeket kevergetik. Én persze csak a kaleidoszkópnál dolgoztam. Az újraíró csoportban nem. Nem értek az irodalomhoz, drágám, még annyit sem, amennyi az ilyesmihez kell.

Winston megdöbbenve vette tudomásul, hogy a pornószekben, az osztályvezetők kivételével, mind lányok dolgoznak. A Párt nézete szerint a férfiakat, akiknek nemi ösztöne kevésbé szabályozható, mint a nőké, könnyebben megronthatja a mocsok, amellyel ez a szekció foglalkozik.

- Még férjes nők sem dolgozhatnak ott - tette hozzá Julia. - A lányok szerintük mind romlatlanok. Mindenesetre itt most láthat egyet, aki nem az.

Első szerelmi viszonyát tizenhat éves korában bonyolította le, egy hatvanéves párttaggal, aki később öngyilkos lett, hogy ne tartóztassák le. - S ezt nagyon okosan is tette - állapította meg Julia -, különben a vallatás során kiszedték volna belőle a nevemet. - Azóta volt sok más ügye. Az élet, ahogyan Julia látta, nagyon egyszerű. Az ember jól akar élni; "azok" - s ez a Pártot jelentette - meg akarják ezt akadályozni; meg kell tehát szegni a szabályokat, ahol csak lehet. A jelek szerint Julia éppen olyan magától értetődőnek tartotta azt, hogy "azok" meg akarják fosztani az embert az élvezetektől, mint azt, hogy az ember viszont el akarja kerülni, hogy rajtakapják. Gyűlölte a Pártot, s ennek igen durva szavakkal adott kifejezést, általánosságban azonban nem bírálta. Egyáltalán nem is érdeklődött a Párt doktrínái iránt, kivéve azokat, amelyek az ő életét is érintették. Winston megfigyelte, hogy a lány sohasem használt újbeszél szavakat, csak azt a néhányat, amely már átment a köztudatba. Sohasem hallott a Testvériségről, s nem is volt hajlandó hinni a létezésében. A Párt elleni szervezett lázadás bármilyen formáját ostobaságnak tartotta, mert véleménye szerint úgyis bukásra van ítélve. Az ésszerű dolog: a szabályokat áthágni, s mégis életben maradni. Winston eltűnődött rajta, hányan lehetnek még hozzá hasonlók a fiatalabb nemzedékben - emberek, akik a Forradalom világában nőttek fel, semmi mást nem ismernek, belenyugszanak, hogy a Párt olyan megváltoztathatatlan valami, akár az égbolt, s nem is lázadnak a hatalma ellen, egyszerűen csak kikerülik, ahogy a nyúl tér ki a kutya elől.

Összeházasodásuk lehetőségéről nem tárgyaltak. Annyira elképzelhetetlen, hogy nem is érdemes gondolkozni rajta. Nem létezik olyan bizottság, amely egy ilyen házasságot jóváhagyna, még abban az esetben sem, ha Katharine, Winston felesége, valahogy elválna. Hiú ábránd lett volna.

- Milyen volt a felesége? - kérdezte Julia.

- Olyan… ismeri azt az újbeszél szót, hogy jógondolos? Természettől párthűt jelent, olyat, aki egy rossz gondolatra képtelen.

- Nem, a szót nem ismerem, de elég jól ismerem az ilyenfajtákat.

Winston el akarta beszélni házassága történetét, Julia azonban csodálatosképpen mintha már ismerte volna a leglényegesebb részleteket. Úgy mondta el Winstonnak, mintha csak ő maga látta vagy érezte volna, hogyan merevedett meg Katharine teste, amint Winston hozzáért, s tudott arról is, hogy Katharine mintha teljes erejéből eltaszította volna magától Winstont, még akkor is, mikor karját szorosan köréje fonta. Winston úgy érezte, hogy Juliával nem nehéz ilyen dolgokról beszélni. Katharine mindenesetre már nem volt kínos emlék, egyszerűen csak kellemetlen emlékké vált.

- Még így is kibírtam volna, ha egyvalami nincs - jelentette ki Winston. S beszélt a lánynak a frigid kis szertartásról, amelyre Katharine a hétnek mindig ugyanazon az estéjén kényszerítette. - Katharine gyűlölte a dolgot, de nem volt hajlandó abbahagyni. Úgy szokta nevezni, hogy… el sem tudja képzelni.

- Kötelességünk a Párt iránt - vágta rá Julia gondolkodás nélkül.

- Honnan tudja?

- Én is jártam iskolába, drágám. Havonként egyszer nemiórákat tartanak a tizenhat éven felülieknek. Még az ifjúsági mozgalomban is. Évekig ezt fújják. S mondhatom, hogy sok esetben eredményesen. Persze sohasem lehet biztosan tudni; az emberek nagyon képmutatók.

S elkezdett részletesen értekezni a tárgyról. Juliával, akármiről volt szó, mindig a szexualitásnál lyukadtak ki. Mihelyt ezt a témát érintették, a lány nagyon éleselméjűnek mutatkozott. Winstonnnal ellentétben ő megsejtette a Párt szexuális puritanizmusának igazi értelmét. Nemcsak azért követelik meg a puritanizmust, mert a szexuális ösztön a Párt ellenőrzésén kívül eső, külön világot teremt az emberben, amelyet ellenőrizhetetlensége miatt lehetőleg el kell pusztítani. A fontosabbik ok az, hogy a szexuális nyomor hisztériát idéz elő, ez pedig kívánatos, mert át lehet alakítani háborús lázzá vagy vezérimádattá. Ezt a következőképpen magyarázta meg Julia:

- Ha szeretkezünk, energiát használunk el; utána boldognak érezzük magunkat, és senkinek sem akarunk ártani. Ezek nem tudják elviselni, hogy ilyen érzésünk legyen. Azt akarják, hogy állandóan fűtsön az energia. Ez az egész ide-oda menetelés, éljenzés és zászlólobogtatás mind csak besavanyodott szexualitás. Ha bensőnkben boldogok vagyunk, ugyan mi okunk volna, hogy Nagy Testvérért, a Hároméves Tervekért, a Két Perc Gyűlöletért és a többi átkozott zagyvaságért izguljunk?

Nagyon igaz, gondolta Winston. Közvetlen, belső összefüggés van a szüzesség és párthűség között. Hogyan tudnák elérni, hogy a félelmet, a gyűlöletet és a holdkóros hiszékenységet a kellő fokon tartsák a párttagokban, ha nem fojtanának el valamilyen hatalmas ösztönt, hogy aztán hajtóerőként felhasználhassák? A szexuális ösztön veszedelmes a Párt számára, tehát a Párt a maga javára fordítja. Hasonló trükkel játsszák ki a szülői érzést is. A családot jelenleg még nem tudják eltörölni, sőt: az embereket bátorítják is arra, hogy gyermekeiket szinte ódivatú módon szeressék. A gyermekeket viszont módszeresen szüleik ellen fordítják, ráveszik őket, hogy kémkedjenek utánuk, s jelentsék eltévelyedéseiket. A család gyakorlatilag a Gondolatrendőrség szerve lett. E ravasz fogás segítségével mindenkit éjjel-nappal olyan besúgókkal vesznek körül, akik közvetlen közelről ismerik őket.

Gondolatai hirtelen visszatértek Katharine-hez. Katharine feljelenthette volna őt a Gondolatrendőrségnél, ha történetesen nem túlságosan ostoba ahhoz, hogy felfedezze nézetei eretnek voltát. Igazában a fullasztó délutáni hőség juttatta eszébe e pillanatban Katharine-t, a hőség, amelytől izzadsággyöngyök jelentek meg a homlokán. Mesélni kezdett Juliának valamiről, ami tizenegy évvel azelőtt, egy hasonló fülledt nyári délután történt, vagyis inkább nem történt.

Házasságkötésük után három vagy négy hónappal lehetett. Eltévedtek egy közösségi kiránduláson, valahol Kentben. Csak néhány percnyi távolságra ballagtak a többiek mögött, de rosszul kanyarodtak be valahol, és kis idő múlva egy régi mészkőbánya pereméhez jutottak. Tíz-húsz méter mély, meredek falú szakadék volt alattuk, a fenekén sziklákkal. Senki sem járt arra, aki megmutathatta volna nekik az utat. Mikor Katharine rájött, hogy eltévedtek, nagyon nyugtalan lett. Az, hogy csak egy pillanatra is távol van a kirándulók lármás tömegétől, azt az érzést váltotta ki belőle, hogy helytelenül cselekszik. Vissza akart rohanni az úton, amerről jöttek, s elindulni a másik irányba. Abban a pillanatban azonban Winston észrevett néhány különös, virágzó bokrot az alattuk lévő szikla repedéseiben. Az egyik bokron kétféle színű virágok nőttek, bíborvörösek és téglaszínűek, noha nyilvánvalóan ugyanarról a tőről fakadtak. Sohasem látott még ilyet, s Katharine-t is figyelmeztette rá.

- Nézd csak, Katharine! Nézd meg azokat a virágokat! Azokat a bokrokat ott lenn, majdnem az alján. Kétféle színük van, látod?

Az asszony már elindult visszafelé, de azért elég kelletlenül visszament egy pillanatra. Ki is hajolt a szikla pereme fölé, hogy megnézze, mit mutat Winston. A férfi mögötte állt, s kezét a nő csípőjére tette, hogy egyensúlyban tartsa. Abban a pillanatban egyszerre csak rádöbbent, hogy milyen tökéletesen egyedül vannak. Sehol egy emberi lény, levél sem rezdült, még csak egy madár sem röppent fel. Ilyen helyen nagyon kicsi volt a veszélye annak, hogy rejtett mikrofon lehet valahol, s ha volt is, csak hangokat vehetett fel. A délután legforróbb, legbágyasztóbb órájában jártak. A nap lángolt a fejük fölött, az izzadság csípte Winston arcát. S agyába villant a gondolat…

- Miért nem lökött rajta egy jó nagyot? - szólt közbe Julia. - Én megtettem volna.

- Igen, drágám, maga megtette volna. Én is megtettem volna, ha az vagyok, aki ma vagyok. Vagy talán… nem, ezt sem veszem biztosra.

- Sajnálja, hogy nem tette meg?

- Igen. Alapjában véve sajnálom, hogy nem tettem meg.

Egymás mellett ültek a poros padlón. Winston közelebb húzta magához a lányt. A lány feje Winston vállán pihent, hajának gyönyörűséges illata elnyomta a galambtrágya szagát. Még nagyon fiatal, gondolta Winston, még vár valamit az élettől, még nem értheti meg, hogy ha egy alkalmatlan személyt lelökünk egy szikláról, nem oldottunk meg semmit.

- Igazában akkor sem változott volna semmi - állapította meg.

- Akkor hát miért sajnálja, hogy nem tette meg?

- Azért, mert többre becsülök egy pozitívumot egy negatívumnál. Ebben a játékban, amelyet mi játszunk, nem nyerhetünk. Bizonyosfajta kudarcok mégis jobbak a többinél, ennyi az egész.

Érezte, hogy a lány válla tiltakozásszerűen megrándul. Mindig ellentmondott, ha Winston ilyesmit beszélt. Képtelen volt természeti törvényként elfogadni, hogy az egyént mindig legyőzik. A maga módján tudomásul vette ugyan, hogy ő is halálra van ítélve, hogy a Gondolatrendőrség előbb-utóbb elfogja és megöli, ám tudat alatt mégis meg volt győződve róla, hogy fel lehet építeni egy titkos világot, amelyben úgy él, ahogy akar. Csak szerencse, ügyesség és merészség kell hozzá. Képtelen volt megérteni, hogy olyasmi, mint például a boldogság, nem létezik, hogy győzelem csak a távoli jövőben, jóval az ő haláluk után lesz lehetséges, hogy a Pártnak való hadüzenet pillanatától kezdve legokosabb, ha már halottnak is tekinti magát.

- Halottak vagyunk - jelentette ki Winston.

- Még nem vagyunk halottak - felelte Julia tárgyilagosan.

- Ténylegesen még nem. Még van hat hónapunk, egy évünk, esetleg öt évünk. Én félek a haláltól, maga fiatal, feltehető hát, hogy még jobban fél tőle, mint én. Nyilvánvaló, hogy amennyire csak lehet, el kell odáznunk. Ez azonban nagyon keveset számít. Amíg az ember ember marad, a halál és az élet közt nincs különbség.

- Ostobaság! Kivel hál szívesebben, velem vagy egy csontvázzal? Nem örül annak, hogy él? Nem örül az érzésnek, hogy ez vagyok én, ez a kezem, ez a lábam, valóság vagyok, erős vagyok, élek?! Nem örül ennek?

Megfordult, és mellét a férfiéhoz szorította. Winston az overallján keresztül is érezte, milyen érett s feszes a keble. A lány teste mintha átömlött volna valamennyit saját fiatalságából és életerejéből az ő testébe is.

- De igen, ennek örülök - felelte.

- Akkor hát ne emlegesse a halált! És most ide figyeljen, drágám, meg kell beszélnünk a következő találkánkat. Most már nyugodtan elmehetünk megint oda az erdei tisztásra. Elég régen jártunk ott. Ezúttal azonban más úton kell odamennie. Már kiterveltem az egészet. Vonatra száll… különben inkább lerajzolom.

S szokott gyakorlatiasságával összesepert egy kis pornégyszöget, egy galambfészekből kihúzott egy gallyacskát, s hozzáfogott térképet rajzolni a padlóra.


4

Winston körülnézett a Mr. Charrington boltja fölötti kopott kis szobában. Az ablak mellett álló óriási ágy meg volt vetve, rajta néhány rongyos takaró és egy huzat nélküli párna. A kandalló párkányán ott ketyegett az ódivatú, tizenkét számjegyes óra. A sarokban, a kecskelábú asztalkán lágyan csillogott a félhomályban az üveg papírnyomó, amelyet legutóbbi látogatása alkalmával vásárolt.

A kandalló rácsán Mr. Charrington jóvoltából ott állt egy ütött-kopott bádog petróleumfőző, egy serpenyő és két csésze. Winston meggyújtotta az égőt, s feltett egy serpenyő vizet. Egy egész csomag Győzelem-kávét és néhány szacharintablettát is hozott magával. Az óra hét óra húsz percet mutatott; igazában persze tizenkilenc óra húsz perc volt. Juliát tizenkilenc harmincra várta.

Őrültség, őrültség, dobogta a szíve szüntelenül: tudatos, értelmetlen, öngyilkos őrültség! Az összes bűnök közül, amelyeket csak elkövethet egy párttag, ezt lehet a legkevésbé eltitkolni. Tény, hogy az ötlet akkor fordult meg először a fejében, amikor maga elé képzelte, hogyan tükröződnék vissza a kecskelábú asztalka lapján az üveg papírnyomó. Miként előre látta, Mr. Charrington nem akadékoskodott a szoba bérbe adásával. Nyilván örül a néhány dollárnak, amelyet a szobáért kap. Akkor sem ütődött meg, és sértőnek sem tekintete, mikor kiderült, hogy Winston szerelmi légyott lebonyolítására szánja a szobát. Mindenesetre félrenézett, és általánosságokat mondott, olyan arckifejezéssel, mintha azt a benyomást akarná kelteni, hogy láthatatlanná vált. A magány, jelentette ki, nagyon értékes kincs. Mindenki vágyik egy olyan hely után, ahol időnként egyedül lehet. S ha nekik lesz ilyen helyük, mindenki más részéről, aki tud róla, egyszerű udvariasság csupán, hogy nem árulja el senkinek. Még azt is hozzátette, miközben semmivé enyészett, hogy a háznak két bejárata van, a másik a hátsó udvarra nyílik, amelyen keresztül egy kis mellékutcába lehet jutni.

Az ablak alatt valaki énekelt. Winston kikukucskált a muszlinfüggöny oltalmából. A júniusi nap még magasan járt az égen, s lenn a napsütötte udvaron egy hatalmas termetű nő, vaskos, akár egy román oszlop, csoszogott ide-oda egy mosóteknő és egy ruhaszárító kötél között. Alsókarja barnásvörös volt, s köténynek egy zsákdarab volt a dereka köré kötve. Egy csomó négyszögletes fehér holmit aggatott fel a kötélre. Winston felismerte, hogy csecsemőpelenkák. Mikor a nő szája nem volt tele ruhacsíptetőkkel, zengő alt hangon énekelt:

Reménytelen ábránd volt csak,
Áprilisi múló nap,
Az álmaim mégis felkavartak,
S a szívemet elloptad.

A dal hetek óta kísértett Londonban. A közül a számtalan hasonló dal közül való volt, amelyet a zenei osztály egyik szekciója adott ki a prolik boldogítására. E dalok szövegét emberi közreműködés nélkül, a "verscsináló"-nak nevezett géppel állították elő. Ez az asszony azonban olyan dallamosan énekelt, hogy a lehetetlen zagyvaság szinte tetszetős dallá alakult át. Behallatszott a szobába az asszony éneke s cipőinek csoszogása a kövezeten, a gyermekek lármája az utcáról, valahonnan a messzi távolból egy vonat dübörgése is, s a szoba különösképpen mégis csendesnek tűnt, mert nem volt benne telekép.

Őrültség, őrültség, őrültség! - ötlött az agyába ismét. Elképzelhetetlen, hogy néhány hétnél hosszabb ideig eljárhassanak ide anélkül, hogy rajtakapnák őket. A kísértés azonban, hogy legyen valahol a közelben egy olyan négy fallal körülvett búvóhelyük, amely vitathatatlanul az övék, túlságosan nagy volt mindkettőjük számára. A templomtorony után egy ideig sehogyan sem sikerült találkozniuk. A Gyűlölet Hete miatt munkaidejük rendkívül meghosszabbodott. Még több mint egy hónap volt odáig, a nagyarányú és bonyolult előkészületek azonban máris külön munkával terheltek meg mindenkit. Végül mégis mindketten biztosítottak maguknak egy szabad délutánt, ugyanegy napon. Előző este rövid időre találkoztak az utcán. Winston szokás szerint alig pillantott Juliára, miközben egymás mellett sodródtak a tömegben, de még így is észrevette, hogy a lány sápadtabb, mint máskor.

- Fuccs az egésznek - mormolta Julia, amikor úgy érezte, hogy veszélytelenül beszélhet. - A holnapra értem.

- Minek fuccs?

- A holnap délutánnak. Nem mehetek.

- Miért nem?

- Ó, a szokásos okból. Ezúttal hamarább megjött.

Winston egy pillanatig tehetetlen dühöt érzett. Az alatt a hónap alatt, amióta ismerte a lányt, utána való vágyának a jellege megváltozott. Kezdetben csak kevés érzékiség volt ebben a vágyban. Első szeretkezésük csupán akarati cselekvés volt. A második után azonban megváltozott a helyzet. A lány hajának illata, szájának íze, bőrének tapintása szinte átitatta egész testét, vagy legalábbis a körülötte lévő levegőt. A lány testi szükségletté vált számára, olyasvalamivé, amit nemcsak kívánt, de amihez, úgy érezte, joga van. Mikor a lány azt mondta, nem jöhet, Winston úgy érezte, megcsalták. De ugyanabban a pillanatban a tömeg egymáshoz szorította őket, s a kezük véletlenül összeért. A lány sebtiben megszorította Winston ujjainak a hegyét, s ez a szorítás, úgy érezte, nem vágyat, hanem szeretetet kíván ébreszteni benne. Rádöbbent, hogy ha valaki egy nővel él, ezt az időnként csalódást természetes, szabályosan ismétlődő dolognak kell tekintenie; s hirtelen olyan mélységes gyöngédség fogta el, amilyet még nem érzett a lány iránt. Szerette volna, ha már tíz éve házastársak lennének. Szerette volna, ha úgy sétálhatna Juliával az utcán, mint most, de nyíltan és félelem nélkül, hétköznapi dolgokról beszélgetve s mindenféle háztartási cikket vásárolva. A legjobban azonban azt szerette volna, ha lenne egy helyük, ahol egyedül lehetnének, anélkül, hogy kötelességüknek éreznék minden találkozás alkalmával szeretkezni. Nem pontosan abban a pillanatban, hanem valamikor másnap jutott eszébe, hogy ki kellene bérelnie Mr. Charrington szobáját. Mikor Juliának is megemlítette, a lány nem remélt készséggel egyezett bele. Mindketten tudták, hogy őrültséget művelnek. Mintha csak készakarva közelebb léptek volna a sírjukhoz. Miközben az ágy szélén ült és várakozott, ismét a Szeretet-minisztérium celláira gondolt. Különös, hogy ez az elkerülhetetlen borzalom hogyan jelentkezett és halványult el időnként az ember tudatában. A halálnak kilencvenkilenc százalékos bizonyossággal be kellett következnie a közvetlen közeli jövőben. Senki sem kerülheti el, elodázni azonban esetleg sikerülhet; s ehelyett az ember szinte szándékosan, készakarva igyekszik újra meg újra megrövidíteni az időt a halál bekövetkeztéig.

E pillanatban gyors léptek hangzottak fel a lépcsőn. Julia rontott be a szobába. Durva barna vászonból készült szerszámtáskát viselt, amelyet Winston a Minisztériumban is látott néha a kezében. Feléje indult, hogy a karjaiba ölelje, a lány azonban elég hamar kibontakozott az ölelésből, részben azért is, mert még mindig a kezében volt a szerszámtáska.

- Egy pillanat! - mondta. - Hadd mutassam meg, mit hoztam. Hozott abból a vacak Győzelem-kávéból? Gondoltam. Eldobhatja, nincs rá szükség. Ide nézzen!

Letérdelt, kinyitotta a táskát, és kiszórt a tetejéről néhány csavarkulcsot és csavarhúzót. A szerszámok alatt csinos papírcsomagok rejtőztek. Az első csomagnak, amelyet Winstonnak átnyújtott, különös és mégis ismerős tapintása volt. Valamilyen nehéz homokszerű anyag volt benne, amely mindenütt engedett, ahol hozzáért.

- Csak nem cukor? - kérdezte Winston.

- Valódi cukor. Nem szacharin, cukor! S itt van egy egész cipó - tiszta fehér kenyér, nem az az átkozott massza - meg egy kis üveg lekvár. Egy doboz tej is van. De várjon csak! Itt van, amire igazán büszke vagyok. Becsavartam egy zsákdarabkába, mert…

De nem is kellett megmondania, hogy miért csavarta be. A csomag illata máris betöltötte a szobát. Átható, barátságos illata volt, mintha kisgyermekkorából áradt volna feléje. Időnként még mostanában is találkozott vele: néha egy becsapott ajtó mögül szállt ki valamelyik mellékutcában, néha egy utcakereszteződést árasztott el titokzatos módon; csak egy pillanatig lehetett érezni, aztán ismét eltűnt.

- Kávé - mormolta Winston. - Valódi kávé!

- A Belső Párt kávéja. Egy egész kiló - mondta a lány.

- Hogy sikerült ezekre szert tennie?

- A Belső Párttól. Azoknak a disznóknak mindenük van. Persze a pincérek meg az inasok meg az egyéb személyzet elemel egyet-mást, és… nézze, egy csomag teám is van!

Winston leguggolt a lány mellé. Felszakította a csomag egyik sarkát.

- Valódi tea. Nem szederlevél.

- Rengeteg teához jutottak nemrég. Elfoglalták Indiát vagy mit - mondta a lány bizonytalanul. - de figyeljen csak ide, drágám! Szeretném, ha néhány percre elfordulna. Üljön az ágy másik oldalára! De menjen közel az ablakhoz! És ne forduljon vissza, amíg szólok!

Winston szórakozottan bámult keresztül a muszlinfüggönyön. Lenn az udvaron a vörös karú nő még mindig ide-oda járkált a mosóteknő és a szárítókötél között. Megint kivett a szájából két csíptetőt, és mély átéléssel énekelt:

Azt mondják, az idő gyógyít,
Hogy feledni is lehet,
A mosolyok s könnyek mégis, most is
Kínozzák a szívemet.

Úgy látszik, betéve tudta az egész zagyvaságot. Hangja a kellemes nyári levegővel együtt szállt fölfelé, nagyon dallamos volt, s valami boldog mélabú töltötte el. Szinte úgy érezte az ember, hogy ez a nő tökéletesen elégedett lenne, ha a júniusi este sose érne véget, és a ruhakészlet sose fogyna ki, ha itt maradhatna ezer évig, teregethetné a pelenkákat, és ostoba dalokat énekelhetne. Winston most döbbent rá arra a furcsa tényre, hogy még sohasem hallott egyetlen párttagot sem egyedül és önszántából énekelni. Az ilyesmit majdnem olyan eretnek dolognak, olyan veszedelmes különcködésnek tekintették volna, mint amikor valaki magában beszél. Lehet, hogy csak valahol az éhhalál szintje körül van énekelnivalójuk az embereknek.

- Megfordulhat - szólalt meg Julia.

Winston megfordult, s egy másodpercig szinte rá sem ismert a lányra. Tulajdonképpen arra volt elkészülve, hogy meztelen lesz, de nem volt meztelen. Átalakulása sokkal meglepőbb volt, mintha levetkőzött volna. Kifestette magát.

Bizonyára besurrant valamelyik proletárnegyedbeli boltba, s vett egy készlet szépítőszert. Ajka mélyvörös volt, arca piros, orra púderes; még a szeme alá is kent valami festéket, hogy fényesebbnek tűnjék. Nem valami ügyesen csinálta. Winston mércéje azonban ilyen dolgokban nem volt magas. Eddig még sohasem látott, de elképzelni sem tudott kifestett arcú pártnőt. Elképesztő volt, hogy milyen előnyösen változott meg a lány külseje. Az alig néhány, de megfelelő helyre felrakott színfolt nemcsak sokkal csinosabbá, hanem elsősorban sokkal nőiesebbé tette. Rövid haja és fiús overallja csak fokozta a hatást. Mikor Winston átölelte, szintetikus ibolyaillat csapta meg az orrát. Eszébe jutott egy félhomályos alagsori konyha és egy üreges női száj. Ugyanazt az illatot használta az a nő is; de ez most nem számított.

- Parfümje is van - szólalt meg.

- igen, drágám, parfümöm is. S tudja, mit csinálok legközelebb? Szerzek valahonnan egy igazi női szoknyát, és azt fogom viselni e helyett az átkozott nadrág helyett. Selyemharisnyát és magas sarkú cipőt fogok viselni! Ebben a szobában nő leszek, és nem elvtárs.

Ledobálták ruháikat, és felmásztak az óriási mahagóniágyra. Most történt meg először, hogy Winston meztelenre vetkőzött a lány jelenlétében. Mostanáig nagyon szégyellte sápadt, sovány testét, megdagadt, kiálló ereit a lábikráján, s az elszíneződött kötést a bokája fölött. Lepedőjük nem volt, a pokróc azonban, amelyen feküdtek, kopott volt és puha, s az ágy nagysága és rugalmassága mindkettőjüket meglepte. - Biztos, hogy tele van poloskával - állapította meg Julia -, de kit érdekel. - Mostanában csak a prolilakásokban lehetett dupla ágyat látni. Winston néha aludt ilyenben gyermekkorában, Julia azonban még sohasem, legalábbis nem emlékezett rá.

Aztán elaludtak egy kis időre. Mikor Winston felébredt, az óra mutatója már kilenc felé járt. Nem mozdult meg, mert Julia fejét az ő könyökhajlatába fektetve aludt. Az arcára kent festék legnagyobb része rákenődött Winston arcára meg a párnájára, de egy ragyogó piros folt még mindig kiemelte pofacsontja szépségét. A lenyugvó nap aranyos sugara az ágy vége fölött rásütött a kandalló rácsára, ahol a serpenyőben még mindig forrt a víz. Lenn az udvarban már nem énekelt az asszony, de a gyerekek lármája még gyengén behallatszott az utcáról. Eltűnődött rajta, vajon az eltörölt múltban elő szokott-e fordulni, hogy hűvösödő nyári estén ilyen ágyban feküdt ruhátlanul egy férfi és egy nő, akik akkor szeretkeztek, amikor akartak, arról beszéltek, amiről akartak, nem kényszerítette őket semmi, hogy felkeljenek, egyszerűen csak feküdtek, és hallgatták a kívülről jövő békés hangokat. Valószínűleg nem is volt soha olyan kor, amikor az ilyesmi mindennapi dolog lehetett. Julia felébredt, megdörzsölte a szemét, s a könyökére támaszkodva ránézett a petróleumfőzőre.

- A víz fele elforrt - állapította meg. - Felkelek, és egy pillanat alatt főzök kávét. Még van egy óránk. Maguknál mikor szokták eloltani a villanyt?

- Huszonhárom harminckor.

- Nálunk huszonháromkor. De hamarabb haza kell mennünk, mert… Hé! Ki innen, mocskos dög!

Villámgyorsan átvetette magát az ágyon, felkapott egy cipőt a padlóról, és fiús karmozdulattal a sarokba vágta, pontosan úgy, ahogy a szótárt vágta Goldstein képéhez azon a délelőttön, a Két Perc Gyűlölet alatt.

- Mi volt az? - kérdezte Winston meglepődve.

- Patkány. Észrevettem, amint kidugta utálatos orrát a faburkolatból. Egy lyuk van ott. Jól megijesztettem, az biztos.

- Patkány! - mormolta Winston. - Ebben a szobában!

- Mindenütt akad - felelte Julia közömbösen, amint megint lefeküdt. - Még az otthon konyhájában is. London némelyik részében csak úgy nyüzsögnek. Tudja, hogy még a gyermekeket is megtámadnak? Bizony. Egyes utcákban az asszonyok nem merik a csecsemőjüket két percre sem egyedül hagyni. Azok a nagy barnák ilyen pofátlanok. S az az undorító, hogy ezek a dögök mindig…

- Ne folytassa! - kiáltott fel Winston, szorosan lehunyt szemmel.

- Drágám! Egészen elsápadt! Mi baj? Csak nem a patkánytól érzi rosszul magát?

- A legborzasztóbb dolog a világon… a patkány!

A lány ráborult, és köréje fonta tagjait, mintha a teste melegével akarná megnyugtatni. Winston egy darabig nem nyitotta ki a szemét. Néhány pillanatig úgy érezte, hogy megint azt a rémképet látja maga előtt, amely egész életén át kísértette időről időre. Mindig pontosan egyformán folyt le álmában a dolog. Egy sötétségből szőtt fal előtt állt, s a fal túlsó oldalán valami olyan elviselhetetlen, olyan szörnyű dolog volt, amivel borzadt szembenézni. Az álom közben a legbenső érzése mindig az volt, hogy ámítja magát, mert tulajdonképpen tudja, mi van a sötétségfal mögött. Mintha a saját agyából tépett volna ki egy darabot, halálos erőfeszítéssel a világosságra vonszolta azt a valamit. Ilyenkor azonban mindig felébredt, anélkül, hogy megtudta volna, mi is az; mindenesetre valahogy összefüggésben volt azzal, amiről Julia beszélt, amikor az előbb félbeszakította.

- Sajnálom - mondta végül. - Nincs semmi baj. Nem bírom a patkányokat, ez az egész.

- Ne nyugtalankodjon, drágám, itt nem fognak mutatkozni többé a ronda dögök. Mielőtt elmegyünk, betömöm a lyukat egy zsákdarabbal. S legközelebb hozok egy kis gipszet, és szépen bedugaszolom.

A rémület fekete pillanata már-már feledésbe merült. Kissé szégyenkezve ült fel és támaszkodott neki az ágy fejének. Julia felkelt, felvette overallját, és megfőzte a kávét. A serpenyőből felszálló illat olyan erős és izgató volt, hogy becsukták az ablakot, nehogy odakinn valaki felfigyeljen rá, és kutatni kezdjen az eredete után. Még a kávé ízénél is jobb volt a cukor képében hozzáadott selymes anyag, amelyet Winston szinte már teljesen el is felejtett a szacharinos évek folyamán. Julia egyik kezét zsebre vágta, a másikban egy darab lekváros kenyérrel körülsétált a szobában, közömbösen pillantott a könyvszekrényre, megmutatta, hogyan lehet a legegyszerűbben megjavítani a kecskelábú asztalt, azzal belevetette magát a kopott karosszékbe, hogy kipróbálja, elég kényelmes-e, s elnéző derűvel vette szemügyre az ódivatú, tizenkét számjegyes órát. Az üveg papírnyomót odavitte az ágyhoz, hogy a világosságnál jobban megnézhesse. Winston kivette a kezéből; elbűvölte, mint mindig, az üveg lágy, esővízszerű anyaga.

- Mi lehet ez, mire gondol? - kérdezte Julia.

- Nem hiszem, hogy valami volna… úgy értem, aligha van valamilyen határozott rendeltetése. Éppen ezért szeretem. Egy darabka történelem, amelyet elfelejtettek meghamisítani. Üzenet volna száz év előttről, ha tudnánk, hogyan kell olvasni.

- S az a kép ott - intett a lány a szemközti falon függő metszet felé -, az is van százéves?

- Régebbi. Merem állítani, hogy kétszáz is megvan. Nem lehet tudni. Manapság semminek sem lehet megállapítani a korát.

A lány odament a képhez.

- Itt dugta ki az orrát az a dög - állapította meg, s belerúgott a faburkolatba közvetlenül a kép alatt. - Mi ez az épület? Láttam már valahol.

- Egy templom - legalábbis az volt. St. Clement Danes volt a neve. - Eszébe jutott a rigmustöredék, amelyre Mr. Charrington tanította, és sóvár hangon hozzátette: - Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja…

Nagy meglepetésére a lány folytatta:

Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel,
Mikor adod meg? kérdi komolyan az Old Bailey…

- A folytatása nem jut eszembe. De a végére még emlékszem valamennyire. Ágyad fejéhez itt jön egy fáklya, Itt meg egy balta, fejed levágja!

Mintha egy jelszó két felét illesztették volna össze. Az Old Bailey után azonban még kellett lennie egy sornak. Talán ki lehet ásni Mr. Charrington emlékezetéből, ha megfelelő hangulatban lesz.

- Ki tanította meg erre? - kérdezte Winston.

- A nagyapám. Ő szokta mondogatni nekem, még kislánykoromban. Elgőzösítették, mikor nyolcéves voltam - mindenesetre eltűnt. Szeretném tudni, milyen volt a citrom - folytatta minden átmenet nélkül. - Narancsot, azt láttam. Olyan vastag bőrű, gömbölyű, sárga gyümölcsféle volt.

- Én még emlékszem a citromra is - mondta Winston. - Az ötvenes években még egészen közönséges dolog volt. Olyan savanyú, hogy már a szagától is elvásott a foga az embernek.

- Fogadni mernék, hogy poloskák vannak a kép mögött - jelentette ki Julia. - Egyszer majd leveszem, és jól megpucolom. Azt hiszem, most már hamarosan indulnunk kell. Hozzá kell látnom lemosni ezt a festéket, a fene enné meg. Aztán majd leszedem a rúzst az arcáról.

Winston még néhány percig fekve maradt. Lassan sötét lett a szobában. A világosság felé fordult, és belebámult az üveg papírnyomóba. Nem a koralldarabka volt végtelenül érdekes, hanem magának az üvegnek a belseje. Annyira mély volt, s mégis áttetsző, mint a levegő. Mintha az üveg felülete az égbolt íve lett volna, amely egy egész kis világot zár magába, teljes atmoszférájával együtt. Úgy érezte, hogy be tudna hatolni a mélységbe, s hogy igazában már benne is van, a mahagóniággyal, a kecskelábú asztallal, az órával, a rézmetszettel, és magával a papírnyomóval együtt. A papírnyomó volt a szoba, s a korall Julia és az ő élete, mintegy örökre belerögzítve a kristálydarab közepébe.


5

Syme eltűnt. Egyik reggel nem jelent meg a munkahelyén. Néhányan meggondolatlanul találgatni kezdték, hogy mi lehet vele. Másnap már senki sem emlegette. Harmadnap Winston lement az irattári osztály előcsarnokába, s megnézte a hirdetőtáblát. Az egyik hirdetmény a sakkbizottság tagjainak nyomtatott névsora volt. Syme is a bizottság tagjai közé tartozott. A névsor látszatra majdnem pontosan olyan volt, mint máskor - törlést nem látott benne -, egy névvel azonban megrövidült. Ennyi is elég volt. Syme megszűnt létezni: sohasem is létezett.

Iszonyú volt a forróság. A minisztérium labirintusában az ablaktalan, léghűtéses szobák megtartották rendes hőmérsékletüket, odakint azonban az ember talpát perzselte a járda, s a földalattin a nagy forgalmú órákban elviselhetetlen volt a büdösség. A Gyűlölet Hetére teljes lendülettel folytak az előkészületek, s a minisztériumok személyzete állandóan túlórázott. Mindenféle felvonulásokat, gyűléseket, katonai parádékat, felolvasásokat, viaszfigura-kiállításokat, filmbemutatókat, teleképműsorokat kellett szervezni; emelvényeket kellett építeni, képeket festeni, jelszavakat kieszelni, dalokat írni, rémhíreket terjeszteni, fényképeket hamisítani. Julia csoportja az irodalmi osztályon abbahagyta a regények gyártását, és egy nagy csomó pamfletet csapott össze az ellenség atrocitásairól. Winston, rendes munkáján felül, mindennap hosszú időt töltött el azzal, hogy visszamenőleg végigböngéssze a Times évfolyamait, s megváltoztasson és megszépítsen bizonyos híreket, amelyekre a szónokok hivatkozni fognak. Esténként, mikor lármás prolitömegek hömpölyögtek az utcákon, a városban különösen lázas volt a légkör. A rakétabombák az eddiginél sűrűbben hullottak, s a messzi távolból néha óriási robbanások hallatszottak, amelyekre senki sem tudott magyarázatot adni, így aztán a legvadabb hírek keringtek felőlük.

A Gyűlölet Hetére szánt új indulót (a Gyűlölet Dalát) már megkomponálták, s a teleképek szünet nélkül bömbölték is. Vad, ugatós ritmus volt, éppenséggel nem lehetett dallamosnak nevezni, inkább dobpergéshez hasonlított. Ha sok száz torok üvöltötte a menetelő lábak ütemére, ijesztő volt. A prolik megszerették, s az éjszakai utcán versenyzett népszerűségben a még mindig közkedvelt "Reménytelen ábránd volt csak" kezdetű dallal. A Parsons-gyerekek éjjel-nappal ezt fújták toalettpapírba burkolt fésűn. Elviselhetetlen volt. Winston estéi zsúfoltabbak voltak minden eddiginél. A Parsons szervezte önkéntes brigádok készítették elő az utcát a Gyűlölet Hetére: lobogókat varrtak, plakátokat festettek, zászlórudakat állítottak fel a tetőkön, s életük kockáztatásával drótokat feszítettek ki keresztben az utca fölött a transzparensek számára. Parsons azzal dicsekedett, hogy csak a Győzelem-tömböt négyszáz méter anyag fogja díszíteni. Most érezte magát igazán elemében, s boldog volt, akár a pacsirta. A hőség és a munka ürügyül szolgált neki arra, hogy esténként felvehesse a rövidnadrágot és a nyitott inget. Mindenütt ott volt, húzogatott, tologatott, varrt, kalapált, ötleteket adott, mindenkiben elvtársias buzdításokkal serkentette a munkakedvet, s csípős izzadságszagot árasztott teste minden hajlatából. Izzadságkészlete kimeríthetetlennek látszott.

Egyszerre csak egy új plakát tűnt fel mindenfelé Londonban. Szöveg nem volt rajta, csupán egy óriási, három-négy méter magas eurázsiai katona, amint támadólag lép előre; kifejezéstelen mongol arca és óriási csizmái voltak, csípője mellől célzása emelt géppisztoly meredt előre. Akármilyen szögből nézett az ember a plakátra, a géppisztoly csövének jelképesen nagyított torkolata mindig pontosan a nézőre célzott. Ezzel ragaszottak tele minden üres helyet a falon, szinte még a Nagy Testvér-portréknál is nagyobb mennyiségben. A háború iránt különben közömbös prolikat most belehajszolták periodikusan jelentkező hazafias őrjöngéseik egyikébe. Szinte az általános hangulattal összhangban a rakétabombák is sokkal több embert öltek meg, mint máskor. Stepneyben egy bomba egy zsúfolt filmszínházra esett, s több száz áldozat ott égett a romok között. A környék egész lakossága megjelent a temetésükön, a gyászmenet órákig vonult, s a temetésből valóságos tiltakozó gyűlés lett. Egy másik bomba egy játszótérnek használt üres telekre esett, s darabokra tépett több tucat gyermeket. Újabb dühös tüntetések törtek ki, elégették Goldstein képmását, százával tépték le és vetették tűzre az eurázsiai katonát ábrázoló plakátokat, s a zűrzavarban kifosztottak egy csomó üzletet; aztán az a hír terjedt el, hogy a rakétabombákat rádióhullámok segítségével kémek irányítják, mire egy öreg házaspárra, akikről azt gyanították, hogy külföldi származásúak, rágyújtották a házat, s az öregek megfulladtak a füstben.

A Mr. Charrington boltja feletti szobában, amikor csak sikerült eljutniuk oda, Julia és Winston egymás mellett feküdt a puszta ágyon a nyitott ablak alatt, a hőség miatt meztelenül. A patkány nem mutatkozott többé, a poloskák azonban förtelmesen elszaporodtak a melegben. Nem sokat törődtek velük. Akár piszkos volt a szoba, akár tiszta - paradicsom. Valahányszor felmentek, mindent beszórtak feketén vásárolt borssal, levetették ruhájukat, és izzadó testtel szeretkeztek, aztán elaludtak, s arra ébredtek, hogy a poloskák is magukhoz tértek, és ellentámadásra gyülekeznek.

Négyszer-ötször vagy talán hatszor is találkoztak itt július folyamán. Winston leszokott a rendszeres ginivásról. Már nem érezte szükségét. Meghízott, érdaganata lelohadt, csak egy barna folt maradt utána a bokája fölött, reggeli köhögési rohamai megszűntek. Az életet már nem érezte elviselhetetlennek, már nem érzett késztetést, hogy grimaszokat vágjon a teleképre, vagy torokszakadtából átkozódjék. Most, hogy biztos rejtekhelyük, mondhatni, otthonuk volt, már az sem bosszantotta, hogy csak ritkán találkozhatnak, s akkor is csak néhány órára. A lényeg az volt, hogy az a szoba ott az ócskásbolt fölött létezik. Már maga az a tudat, hogy a szoba ott van, sérthetetlenül, majdnem annyit jelentett, mintha benne is lett volna. Az a szoba egy egész világ volt, egy darab abból a múltból, amelyben még éltek a ma már kihalt állatfajták. Mr. Charrington, gondolta Winston, szintén ilyen kihalt állatfajta. Winston el szokott beszélgetni néhány percig Mr. Charringtonnal, mielőtt felment a lépcsőn. Az öregember nagyon ritkán, szinte sohasem lépett ki az utcára, s jóformán egyáltalán nem voltak vevői. Kísértetként járkált a sötét kis bolt és a még kisebb hátsó konyha közt, ahol ennivalót kotyvasztott magának, s ahol, sok egyéb holmi mellett, volt egy óriás tölcséres, hihetetlenül régi gramofonja is. Úgy látszott, örül neki, hogy alkalma van beszélgetni. Miközben ide-oda imbolygott értéktelen raktárában, hosszú orrával, vastag szemüvegével, hajlott hátával, ujjas mellényében valahogy inkább műgyűjtőnek látszott, mint kereskedőnek. Valami fásult lelkesedésfélével szokta megmutogatni egy-egy ócskaságát - egy porcelándugót, egy törött burnótszelence festett fedelét, egy műarany medaliont, amelyben egy rég halott csecsemő hajfürtje volt -, és sohasem azt kérdezte, hogy Winston nem akarja-e megvenni, csak azt, hogy nem akarja-e megcsodálni. Ha vele beszélgetett az ember, mintha egy kopott zenélődoboz csilingelését hallgatta volna. Emlékezete zugaiból előkotort még néhány töredéket elfelejtett rigmusokból. Az egyik huszonnégy rigóról szólt, a másik egy gyűrött szarvú tehénről, a harmadik a szegény Robin kakas haláláról. - Az imént jutott eszembe, talán érdekel - szokta mondogatni restelkedő kis mosollyal, valahányszor egy-egy újabb töredéket produkált. De sohasem tudott a rigmusokból egy-két sornál többet felidézni.

Mindketten tudták - ez valahogy állandóan a tudatukban volt -, hogy ez az állapot nem tarthat sokáig. Voltak percek, amikor a rájuk váró halál ténye olyan megfoghatónak látszott, mint az ágy, amelyen feküdtek, s ilyenkor olyan kétségbeesett bujasággal fonódtak össze, mint ahogyan az elkárhozott lélek kapkod a gyönyör utolsó morzsái után, mikor tudja, hogy végórája öt percen belül ütni fog. De voltak olyan perceik is, amikor nemcsak hogy azt képzelték, hogy biztonságban vannak, hanem azt is, hogy ez a biztonság tartós. Amíg ebben a szobában voltak, mindketten úgy érezték, hogy nem történhet bajuk. Idejönni nehéz és veszedelmes, de maga a szoba sérthetetlen szentély. Olyasmi volt ez, mint amikor Winston a papírnyomó belsejébe bámult, s az volt az érzése, hogy be lehetne hatolni az üvegvilág mélyébe, s ott benn meg lehetne állítani az időt. Gyakran átengedték magukat a megmenekülés ábrándképeinek is. Szerencséjüknek soha nem lesz vége, s egészen természetes halálukig folytathatják jelenlegi kettős életüket. Vagy meghal Katherine, s valamilyen ügyes manőverrel sikerül összeházasodniuk. Esetleg öngyilkosságot követnek el együtt. Vagy eltűnnek, felismerhetetlenné teszik magukat, megtanulnak proletár kiejtéssel beszélni, munkát vállalnak valamelyik gyárban, s leélik életüket egy mellékutcában anélkül, hogy lelepleznék őket. Ez persze mind lehetetlen volt, mindketten jól tudták. A valóságban nem volt lehetőségük a megmenekülésre. Az egyetlen kivihető tervre, az öngyilkosságra, nem tudták elhatározni magukat. Legyőzhetetlennek látszott bennük az ösztön, hogy egyik napról a másikra, egyik hétről a másikra éljenek, hosszabbítsák a jelent, amely után nem következik jövő, mint ahogy a tüdő is mindig be akarja szívni a következő szippantást, amíg csak van élvezhető levegő.

Néha még az is szóba került, hogy cselekvőleg fellázadnak a Párt ellen, de fogalmuk sem volt róla, hogyan tegyék meg az első lépést. Még ha létezett is a legendás Testvériség, ott állt előttük a nehéz probléma: hogyan találják meg hozzá az utat. Winston beszámolt a lánynak arról a különös kapcsolatról, amely közte és O'Brien között fennállt, azaz fennállni látszott, s arról az időnként érzett belső ösztönzésről, hogy egyszerűen járuljon O'Brien színe elé, jelentse be, hogy ellensége a Pártnak, s kérje a segítségét. Érdekes, hogy a lány nem tartotta ezt lehetetlen, őrült gondolatnak. Ő az arcukról szokta megítélni az embereket, így aztán természetesnek vette, hogy Winston egyetlen szemvillanás alapján bizalomra méltónak találja O'Brient. Sőt Julia még azt is adottnak tekintette, hogy titokban mindenki vagy majdnem mindenki gyűlöli a Pártot, s megszegné a szabályokat, ha gondolná, hogy biztonságban megteheti. Azt azonban nem volt hajlandó elhinni, hogy egy széles körű, szervezett ellenzék létezik vagy létezhet. A Goldsteinről és földalatti hadseregről terjesztett mesék, jelentette ki, közönséges hazugságok, amelyeket a Párt agyalt ki saját céljaira. Pártgyűléseken és felvonulásokon ő maga is számtalanszor követelte torkaszakadtából üvöltve olyan emberek kivégzését, akiknek a nevét sem hallotta soha, olyan bűnök miatt, amelyekben a legkisebb mértékben sem hitt. Mikor nyilvános tárgyalások folytak, ő is ott volt annak idején a Fiatalok Szövetsége küldöttségeiben, amelyek reggeltől estig a Törvényszék körül álldogáltak, s időnként azt ordítozták, hogy "Halál az árulókra!" A Két Perc Gyűlölet alatt mindig ő kiáltotta Goldstein felé a legválogatottabb gyalázkodásokat. S ugyanakkor a leghalványabb sejtelme sem volt róla, hogy kicsoda Goldstein, s miféle tanokat tulajdonítanak neki. A Forradalom után nőtt fel, s fiatal kora miatt nem emlékezhetett az ötvenes és hatvanas évek ideológiai harcaira. Az olyasmi, mint például egy független politikai mozgalom, kívül esett képzelete határain; s különben is, a Párt legyőzhetetlen. Mindig lesz, és mindig ugyanaz lesz. Lázadni ellene csak titkos engedetlenséggel lehet, vagy legfeljebb elszigetelt erőszakos cselekedetekkel, például úgy, hogy megöl az ember valakit, vagy felrobbant valamit.

Sokkal jobban átlátott a dolgokon, mint Winston, és sokkal kevésbé volt fogékony a Párt propagandája iránt. Mikor egyszer Winston valamivel kapcsolatban véletlenül megemlítette az Eurázsia elleni háborút, nagy elképedésére a lány közömbösen megjegyezte, hogy véleménye szerint ilyen háború nincs is. A naponta Londonra hulló rakétabombákat valószínűleg magának Óceániának a kormánya löveti ki, "csak azért, hogy az embereket rettegésben tartsa". Ez olyan gondolat volt, amely sohasem jutott Winston eszébe. A lány azzal is irigységet ébresztett benne, mikor elmondta, milyen nehezen állja meg, hogy a Két Perc Gyűlölet alatt ne törjön ki nevetésben. A lányt csak abban az értelemben érdekelték a Párt tanításai, ha valamiképpen az ő életét is érintették. Számtalanszor kész volt elfogadni a hivatalos mitológiát, egyszerűen csak azért, mert az adott esetben nem tartotta fontosnak az igazság és a hamisítás közti különbséget. Elhitte például - mivel így tanulta az iskolában -, hogy a Párt találta fel a repülőgépet. (Winston visszaemlékezett rá, hogy az ő iskoláskorában, az ötvenes évek végén, még csak a helikopterről állították, hogy a Párt találta fel; vagy tizenkét évvel később, mikor Julia volt iskolás, már a repülőgép feltalálásával kérkedtek; még egy nemzedék, s a gőzmozdony feltalálásával fognak dicsekedni.) S amikor megmondta neki, hogy a repülőgépet már az ő születése előtt feltalálták, jóval a Forradalom előtt, a lány egyáltalán nem tartotta ezt lényegesnek. Mit számít egyáltalában, hogy ki találta fel a repülőgépet? Még jobban megütközött Winston akkor, amikor Julia néhány elejtett megjegyzéséből rájött: a lány nem emlékszik arra, hogy Óceánia négy évvel azelőtt Keletázsiával volt háborúban s Eurázsiával békében. Igaz, hogy az egész háborút szemfényvesztésnek tartotta, azt azonban észre sem vette, hogy az ellenség neve megváltozott. - Azt hiszem, mindig Eurázsiával voltunk háborúban - jelentette ki révedezve. Ez egy kissé megijesztette Winstont. A repülőgépet jóval a lány születése előtt találták fel, a háborús partnercsere azonban csak négy éve történt, mikor a lány már felnőtt volt. Körülbelül negyedóráig bizonygatta ezt. Végül sikerült addig erőltetnie a lány emlékezőtehetségét, míg homályosan rémleni kezdett neki, hogy valamikor Keletázsia volt az ellenség és nem Eurázsia. De ez az eredmény sem jelentett számára semmit. - Kit érdekel? - kérdezte türelmetlenül. - Egyik átkozott háború a másikat követi, és köztudomású, hogy a hírek valamiképpen mindig hazugságok.

Néha beszámolt a lánynak az irattári osztályról, s a gyalázatos hamisításokról is, amelyeket ő művelt ott. Az ilyesmi sem rémisztette meg a lányt. Neki nem volt az az érzése, hogy szakadék nyílik meg a lába alatt arra a gondolatra, hogy a hazugságból igazság lesz. Winston elmondta Jones, Aaronson és Rutherford történetét, s beszélt arról a fontos papírdarabról is, amely egyszer a kezébe került. Nem gyakorolt vele rá valami nagy hatást. Sőt a lány eleinte alig értette meg a történet csattanóját.

- A barátai voltak? - kérdezte.

- Nem, nem is ismertem őket. A Belső Párt tagjai voltak. És sokkal idősebbek nálam. A múlthoz, a Forradalom előtti időkhöz tartoztak Még látásból is alig ismertem őket.

- Akkor hát mit törődik velük? Mindig öltek meg embereket, vagy nem?

Megpróbálta megértetni vele a dolgot. - Ez egy különleges eset volt - magyarázta. - Itt nemcsak arról volt szó, hogy megöltek valakit. Hát nem érti, hogy a múltat, már a tegnaptól kezdve, rögtön meghamisítják? Ha meg is marad valami, az mindig csak szilárd tárgy, amelyhez nem tartoznak szavak, amilyen például ez az üvegdarab. Már szinte semmit sem tudunk a Forradalomról és a Forradalom előtti időkről. Minden emléket elpusztítottak vagy meghamisítottak, minden könyvet újraírtak, minden képet újrafestettek, minden szobrot, utcát és épületet újrakereszteltek, minden dátumot megváltoztattak. S ez a művelet napról napra, percről percre folytatódik. A történelmet megszüntették. Csak egy vég nélküli jelen létezik, amelyben mindig a Pártnak van igaza. Én persze tudom, hogy a múltat meghamisították, de sohasem tudnám bizonyítani, még olyan esetekben sem, amikor magam végeztem a hamisítást. A hamisítás tényének sohasem marad nyoma. Az egyetlen nyom az én tudatomban van, s nem tudom, van-e még emberi lény, akinek hasonló emlékei vannak. Egész életemben csak akkor egyszer, egyetlen pillanatban volt a birtokomban a tényleges, konkrét bizonyíték az esemény után - évekkel utána.

- S mit ért vele?

- Semmit, mert néhány perc múlva eldobtam. De ha ma kerülne a kezembe, megtartanám.

- Hát én nem! - jelentette ki Julia. - Szívesen vállalnék kockázatot, de csak valami értékes dologért, és nem ócska újságfoszlányokért. Mit csinálhatott volna vele, ha megtartja is?

- Lehet, hogy nem sokat. De bizonyíték volt. Talán el tudtam volna hinteni itt-ott némi kételyt, feltéve, hogy meg mertem volna mutatni valakinek. Én nem hiszem, hogy bármin is változtathatunk a mi életünk folyamán. De el lehet képzelni itt-ott felbukkanó kis ellenállási csomópontokat, egymással összeköttetésben álló emberek apró, de fokozatosan növekvő csoportjait, akik esetleg még néhány feljegyzést is hagynak maguk után, amelyek alapján a következő nemzedék tovább folytathatja, ahol mi abbahagytuk.

- Engem nem érdekel a következő nemzedék, drágám. Engem a mi dolgunk érdekel.

- Maga csak a derekától lefelé lázadó - állapította meg Winston.

A lány ezt szellemes tréfaként fogta fel, és gyönyörűséggel ölelte át a férfit.

A párt ideológiai tételei iránt a leghalványabb érdeklődést sem tanúsította. Valahányszor Winston az Angszoc alapelveiről a duplagondolról és a tárgyi valóság tagadásáról elmélkedett, s újbeszél szavakat használt, a lány unatkozni kezdett, zavart lett, s kijelentette, hogy ilyesmivel sohasem törődött. Nyilvánvaló, hogy mindez csak zagyvaság, minek hát törődni velük? Ő tudja, hogy mikor kell ujjongani, s mikor üvölteni, s ennél többre nincs szükség. Ha Winston ennek ellenére is tovább beszélt ezekről a dolgokról, a lány rendszerint - s ez már bosszantó szokásává lett - elaludt. Azok közé tartozott, akik mindig és mindenütt el tudnak aludni. A lánnyal folytatott beszélgetések során jött rá Winston, milyen könnyű párthűnek látszani anélkül, hogy az embernek a leghalványabb sejtelme lenne arról, mit is jelent a párthűség. Kétségtelen, hogy a Párt világnézete az olyan emberekre kényszeríthető rá a legeredményesebben, akik képtelenek azt megérteni. Az ilyenekkel el lehet fogadtatni a valóság legdurvább megsértését is, mert nem is sejtik, milyen iszonyú az, amit tőlük kívánnak, s nem törődnek annyira közügyekkel, hogy rájöjjenek, tulajdonképpen mi is történik. Az értelem hiánya következtében egészségesek maradnak. Egyszerűen lenyelnek mindent, s amit lenyelnek, nem árt meg nekik, mert éppen úgy nem marad meg bennük, mint amikor a gabonaszem megemészthetetlenül meg át a madár testén.


6

Megtörtént végre. A remélt üzenet megérkezett. Winston úgy érezte, hogy egész életében erre várt.

A Minisztérium hosszú folyosóján haladt végig, s körülbelül ahhoz a ponthoz érkezett, ahol Julia a kezébe csúsztatta a cédulát, mikor tudatára ébredt, hogy egy nála nagyobb termetű ember lépked közvetlenül mögötte. Az illető, akárki volt is, köhintett egyet, nyilván annak jeléül, hogy mondani akar valamit. Winston rögtön megállt és megfordult. O'Brien volt az.

Végre szemtől szembe álltak egymással, s Winston úgyszólván csak egyetlen vágyat érzett: elszaladni. A szíve hevesen vert. Képtelen lett volna megszólalni. O'Brien azonban megállás nélkül folytatta útját, kezét egy pillanatra barátságosan Winston karjára téve, úgyhogy egymás mellett haladtak tovább. S O'Brien beszélni kezdett, a maga egyéni, komoly és udvarias modorában, amely megkülönböztette őt a Belső Párt legtöbb tagjától.

- Már kerestem az alkalmat, hogy beszélhessek veled - kezdte. - Olvastam a minap egyik újbeszélül írt cikkedet a Times-ban. Tudományosan is érdeklődsz az újbeszél iránt, ugyebár?

Winston visszanyerte önuralma egy részét.

- Nem merném mondani - felelte. - Csak műkedvelő vagyok. Nem ez a szakmám. Sohasem működtem közre a nyelvszerkesztés munkálataiban.

- De azért egész kitűnően írsz újbeszélül - állapította meg O'Brien. - Ez nemcsak az én véleményem. Nemrégiben szót váltottam egy barátoddal, aki feltétlenül szakembernek számít. A neve pillanatnyilag nem jut eszembe.

Winston szíve ismét fájdalmasan megdobbant. El sem tudta képzelni, hogy O'Brien másvalakire célozhatott volna, mint Syme-ra. Syme azonban nemcsak meghalt, hanem el is törölték - nemszemély volt. A rá való bármilyen felismerhető utalás halálos veszedelmet jelenthetett. O'Brien megjegyzése nyilvánvalóan valamilyen jeladás, jelszó akart lenni. Azzal, hogy egy ilyen apró gondolatbűn elkövetésébe belevonta őt, mintegy cinkosságot teremtett kettejük között. Lassan ballagtak tovább a folyosón, most azonban O'Brien állt meg. Azzal az egyéni, megnyerő nyájassággal, amely ezt a mozdulatát jellemezte, megigazította szemüvegét az orrán. Aztán így folytatta:

- Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy felfedeztem a cikkedben két olyan szót, amely már elavult. Igaz ugyan, hogy csak nemrégiben helyezték őket használaton kívül. Láttad az újbeszél szótárának tizedik kiadását?

- Nem - felelte Winston. - Nem is sejtettem, hogy már megjelent. Az irattári osztályon még a kilencedik kiadást használjuk.

- A tizediknek, úgy tudom, csak néhány hónap múlva kell megjelennie. Néhány előzetes példány azonban már forgalomban van. Az én birtokomban is van egy. Érdekelne esetleg?

- Nagyon - felelte Winston, aki rögtön rájött, hová akar kilyukadni O'Brien.

- Néhány újítás rendkívül zseniális benne. Azt hiszem, téged elsősorban az igék számának csökkentése érdekelne. Nézzük csak, eljuttatnám hozzád a szótárt egy küldönccel. Csak attól tartok, hogy elfelejtem, mint ahogy el szoktam felejteni az ilyesmit. Talán te is elvihetnéd a lakásomról, amikor éppen ráérsz. Várj csak. Hadd adom meg a címemet.

Éppen egy telekép előtt álltak. O'Brien két zsebét is szórakozottan végigtapogatta, végül előhúzott egy bőrkötésű kis noteszt és egy arany töltőtollat. Közvetlenül a telekép mellett, olyan helyzetben, hogy a készülék másik végén bárki elolvashatta, felfirkantott egy címet, a lapot kitépte, és átnyújtotta Winstonnak.

- Esténként rendszerint otthon szoktam lenni - tette hozzá. - Ha nem lennék otthon, az inasomtól megkapod a szótárt.

Ezzel elment, otthagyva Winstont, kezében a papírdarabkával, amelyet ezúttal nem kellett eldugnia. Ennek ellenére gondosan megtanulta a felírt címet, s a cédulát néhány órával később egy csomó egyéb papírral együtt bedobta az emlékezetlyukba.

Legfeljebb két percig tartott a beszélgetésük. A jelenetnek csak egyetlen értelmet lehetett tulajdonítani. Azért eszelte ki O'Brien, hogy valamilyen módon tudtára adhassa a címét Winstonnak. Ez szükséges is volt, mert különben csak nyílt nyomozással lehetett megállapítani, hogy hol lakik valaki. Semmiféle címtár nem létezett. "Ha fel akarsz keresni egyszer, itt találhatsz meg" - ez volt O'Brien szavainak az értelme. Az is lehetséges, hogy valamilyen üzenet van elrejtve valahol a szótárban. Egyvalami azonban kétségtelenül bizonyossá vált. Az összeesküvés, amelyről Winston álmodott, létezik, és ő most eljutott a közelébe.

Tudta, hogy előbb-utóbb engedelmeskedni fog O'Brien felszólításának. Talán már másnap, talán csak jóval később - ebben még nem volt bizonyos. Ami most történt, csak egy évekkel ezelőtt megindult folyamatnak a következménye. Az első lépés egy titkos, önkéntelen gondolat volt; a második a napló megkezdése. A gondolatoktól eljutott a szavakig, s most a szavaktól a tettekig. Az utolsó lépés az a valami lesz, ami a Szeretet-minisztériumban fog történni. Beletörődött. A vég benne volt már a kezdetben. Mégis ijesztő volt; vagyis pontosabban olyan volt, mintha előre belekóstolt volna a halálba, mintha egy kissé már nem is élne. Már az O'Briennel való beszélgetés közben, mikor a szavak értelme a tudatába hatolt, fagyos borzadály kerítette hatalmába a testét. Az volt az érzése, hogy nyirkos sírba lép, s az sem tette könnyebbé a dolgot, hogy mindig is tudta: az a sír már megvan, és várja őt.


7

Winston könnybe lábadt szemmel riadt fel álmából. Julia álmosan melléje gurult, s valami olyasmit dünnyögött, hogy: "Mi baj?"

- Azt álmodtam… - kezdte Winston, de rögtön abba is hagyta. Túlságosan bonyolult volt az álom, s aztán ott volt a hozzákapcsolódó emlék, amely az ébredését követő másodpercekben merült fel tudatában.

Lehunyta a szemét, és visszadőlt, még mindig az álom atmoszférájába merülten. Terjedelmes, világos álom volt, szinte az egész élete kitárult benne, mint valami táj egy eső utáni nyári alkonyon. Mindez az üveg papírnyomóban történt, az üveg felülete azonban az ég boltozata volt, s a boltozat alatt mindent ragyogó, puha fény árasztott el, amelyben végtelen távolságokba lehetett látni. Benn volt az álomban - illetőleg bizonyos értelemben éppen ebből állt az álom - anyjának egy kézmozdulata is, amelyet harminc év múlva megismételt az a filmhíradóban látott zsidó nő, mikor megpróbálta megvédeni kisfiát a golyóktól, mielőtt a helikopterek mindkettőjüket darabokra tépték volna.

- Tudja-e - szólalt meg -, hogy eddig a pillanatig azt hittem, hogy én öltem meg az anyámat?

- Miért ölte meg? - kérdezte Julia félálomban.

- Nem öltem meg. Fizikailag nem.

Álmában eszébe jutott az utolsó pillantás, amelyet anyjára vetett, s a felébredését követő pillanatokban az a seregnyi apró esemény is felötlött az emlékezetében, amely ezt az utolsó pillantást megelőzte és követte. Olyan emlék volt, amelyet éveken át készakarva ki kellett zárnia a tudatából. Az esemény időpontjában nem volt egészen bizonyos, mindenesetre úgy tíz-, esetleg tizenegy éves lehetett akkoriban.

Apja nem sokkal azelőtt tűnt el; eltűnése pillanatában nem tudott pontosan visszaemlékezni. Jobban megmaradtak emlékezetében azoknak az időknek a lármás, nyugtalanító körülményei: a légitámadások miatt újra meg újra kitörő pánik, a földalatti állomásaira való menekülések, a romhalmazok mindenfelé, az utcasarkokon kiragasztott érthetetlen kiáltványok, az egyforma színű inget viselő ifjak bandái, a péküzletek előtt álldogáló végeláthatatlan sorok, a távolból időnként felhangzó géppuskaropogás - s mindenekfelett az a tény, hogy sohasem volt elég ennivaló. Emlékezett rá, hogy más fiúkkal együtt hosszú délutánokon keresztül kutatott a szemétládákban és a szemétdombokon, kiszedték a káposztatorzsákat, a krumplihéjat, s néha kenyérdarabkákat is találtak, amelyekről gondosan lekaparták a piszkot; teherautókra lestek, amelyekről tudták, hogy marhaeledelt szállítanak, s ha zökkennek egyet-egyet az út buktatóin, lehullik róluk néhány darabka olajpogácsa.

Mikor apja eltűnt, anyján nem látszott semmiféle meglepődés vagy erősebb fájdalom, mégis egyszerre csak megváltozott. Mintha teljesen lélektelenné vált volna. Még Winston is érezte, hogy anyja vár valamire, amiről tudja, hogy meg kell történnie. Megcsinált mindent, amit meg kellett csinálnia - főzött, most, foltozott, ágyat vetett, felsöpörte a padlót, leporolta a kandalló párkányát -, de mindezt nagyon lassan, feltűnően, minden felesleges mozdulat nélkül, akár egy saját akaratából mozgó bábfigura. Erős, formás teste szinte magától értetődően hanyatlott bénaságba. Néha órákig képes volt szinte mozdulatlanul ülni az ágyon, Winston kishúgát, egy apró, beteges, nagyon csendes, két-három éves kisgyermeket dajkálva, akinek az arca egészen majomszerűvé vált a soványságtól. Nagy ritkán Winstont is a karjába vette, és sokáig szorította magához egyetlen szó nélkül. Winston fiatalsága és önzése ellenére is tudta, hogy ez valahogyan összefügg azzal a sohasem említett dologgal, ami készülőben van.

Emlékezett a szobára is, amelyben laktak. Sötét, zárt levegőjű szoba volt, amelyet majdnem félig betöltött egy fehér terítős ágy. A tűzhelyen egyetlen gázláng égett, s egy polcuk volt, amelyen az élelmiszert tartották. Kinn a lépcsőházban volt egy barna cseréptartály, amelyet több szoba közösen használt. Visszaemlékezett anyja szoborszerű testére, amint a gázláng fölé hajol, hogy megkavarjon valamit egy lábasban. Leginkább azonban arra emlékezett, hogy állandóan éhes volt, s hogy az étkezések idején vad, csúnya veszekedések folytak. Szitkozódva kérdezte minden egyes alkalommal az anyjától, hogy miért nincs több ennivaló, kiabált és dühöngött (még a hangja színére is visszaemlékezett: korán kezdett mutálni, s néha furcsán dörmögött), vagy szánalmat keltő pityergéssel próbált az adagjánál többet kierőszakolni. Anyja nagyon szívesen adott volna neki többet. Elismerte, hogy neki, a "fiúnak" jár a legnagyobb adag; de akármilyen sokat adott neki, ő mindig többet akart. Anyja minden étkezésük alkalmával könyörgött, hogy ne legyen önző, gondoljon arra, hogy kishúga beteg, és neki is kell ennie, de nem ment vele semmire. Winston mindig őrjöngve kiabált, mikor az anyja már nem tálalt neki többet, megpróbálta kicsavarni kezéből a lábast és a kanalat, ellopkodta az ételt húga tányérjáról. Tudta, hogy a másik kettő éhezik miatta, de képtelen volt másképpen cselekedni; sőt úgy érezte, joga van hozzá, hogy így cselekedjék, mert a gyomrában lármázó éhség igazolja őt. Ha anyja nem vigyázott, napközben is lopkodott a polcon tartott kevés ennivalóból.

Egyszer csokoládéadagot osztottak, hetek vagy hónapok óta először. Winston egészen tisztán emlékezett az értékes kis csokoládédarabra. Egy kétunciás szeletet kaptak (akkoriban még unciában számoltak) hárman. Magától értetődő volt, hogy három egyenlő részre kell osztaniuk. Winston egyszerre csak meghallotta a saját hangját, mintha csak másvalaki kiabált volna, amint hangosan üvöltve magának követeli az egész darabot. Anyja figyelmeztette, hogy ne legyen falánk. Hosszú, szitkokkal teli vita kerekedett, amely egyre tovább gyűrűzött, ordítozással, nyögésekkel, sírással, tiltakozással, alkudozással. Kishúga, aki pontosan úgy kulcsolta át anyja nyakát karjával, mint egy majomcsecsemő, tágra nyílt szemmel, szomorúan figyelte Winstont. Az anyja végül is letörte a csokoládé háromnegyed részét, és odaadta Winstonnak, a megmaradt negyedrészt pedig a húgának. A kislány elvette, és bután nézte, talán nem is tudta, micsoda. Winston egy pillanatig nézte a húgát, aztán egy váratlan, gyors mozdulattal odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a csokoládédarabot, s az ajtó felé rohant.

- Winston! Winston! - kiáltott utána az anyja. - Gyere vissza! Add vissza a húgodnak a csokoládéját!

Winston megállt, de nem ment vissza. Anyja aggódó pillantása az arcára szegeződött. Igen, most is azon a dolgon gondolkozott - Winston nem tudta, hogy mi az -, ami készülőben volt. A kislány, annak tudatában, hogy megfosztották valamitől, erőtlen sírásban tört ki. Anyja magához szorította a gyermeket, s az arcát a keblébe temette. Volt valami a mozdulatában, ami azt súgta Winstonnak, hogy a húga haldoklik. Megfordult, és lerohant a lépcsőn, kezében a nyúlóssá olvadt csokoládéval…

Soha többé nem látta az anyját. Miután befalta a csokoládét, valami szégyenkezésféle fogta el, s órákig csavargott az utcákon, amíg az éhség haza nem hajtotta. Mire hazaért, anyja eltűnt. Az ilyesmi akkoriban már mindennapos dolog volt. Semmi sem hiányzott a szobából anyján és a húgán kívül. Egyetlen ruhadarabot sem vittek el, még anyja felsőkabátját sem. Winston mind a mai napig nem bizonyosodott meg róla, hogy anyja meghalt. Előfordulhatott, hogy csak kényszermunkatáborba vitték. Ami a húgát illeti, lehet, hogy - akárcsak Winston - az otthontalan gyermekek valamelyik telepére került (javítóközpontoknak nevezték e telepeket), amelyek a polgárháború egyik eredményeként jöttek létre; de lehet, hogy őt is elvitték a kényszermunkatáborba anyjával együtt; vagy egyszerűen otthagyták valahol, hogy pusztuljon el.

Álma még mindig élénken a tudatában volt, különösen az a betakaró, oltalmazó karmozdulat, amely mintha az egész álom lényege lett volna. Eszébe jutott két hónappal előbbi másik álma. Anyja pontosan úgy ült a mocskos fehér terítős ágyon, a nyakába kapaszkodó gyermekkel, ahogy a süllyedő hajón ült, mélyen Winston alatt, s percről percre lejjebb merült, de még mindig felnézett Winstonra a fölötte sötétülő vízen át.

Elbeszélte Juliának anyja eltűnésének a történetét. A lány, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, arrább gurult, s kényelmesebb pózba helyezkedett.

- Azt hiszem, ronda kis disznó lehetett maga - motyogta. - Minden gyerek disznó.

- Az. A történet igazi csattanója azonban…

A lélegzetvétele elárulta, hogy megint elaludt. Pedig Winston szeretett volna még beszélni az anyjáról. Nem tartotta - már amennyire vissza tudott rá emlékezni - rendkívüli asszonynak, még csak intelligensnek sem; s mégis volt benne valamiféle nemesség, tisztaság, egyszerűen azért, mert a törvények, amelyeknek engedelmeskedett, saját törvényei voltak. Érzései is a sajátjai voltak, s nem lehetett kívülről megváltoztatni őket. Eszébe sem jutott, hogy valamilyen cselekedetet, csak azért, mert annak nincs semmi haszna, értelmetlennek tartson. Ha szeret valaki, viszontszereted, s ha semmi egyebet nem tudsz neki adni, szeretetet még mindig adhatsz. Mikor már nem volt csokoládéja, anyja a karjába szorította gyermekét. Nem volt semmi haszna, semmin sem változtatott, nem szerzett vele több csokoládét, nem hárította el gyermeke vagy a saját halálát; de természetesnek érezte, hogy így cselekszik. A menekülő nő ott a csónakban szintén eltakarta kisfiát a karjával, amely nem nyújtott több védelmet a golyók ellen, mint egy papírdarab. Az a szörnyű, hogy a Párt elhiteti az emberekkel, hogy a puszta ösztönök, a puszta érzések nem fontosak, s ugyanakkor megfosztja őket az anyagi világ fölötti minden hatalomtól. Ha egyszer a Párt markában vagy, a szó szoros érelmében mindegy, hogy mit érzel vagy mit nem érzel, mit cselekszel vagy mit nem cselekszel. Így is, úgy is megsemmisítenek, és soha többé nem hall senki sem rólad, sem cselekedeteidről. Tökéletesen kitörölnek a történelem folyamatából. S lám: a csak két nemzedékkel ezelőtt élt embereknek ez még nem látszott volna mindennél fontosabbnak, mert akkor még nem akarták megváltoztatni a történelmet. Saját érzéseik irányították őket, s ezt természetesnek tekintették. Az egyéni viszonylatok voltak a lényegesek, s egy tökéletesen céltalan mozdulatnak, egy ölelésnek, egy könnynek, egy haldoklónak mondott szónak is lehetett önmagában értéke. A prolik, jutott hirtelen eszébe Winstonnak, megmaradtak ebben az állapotban. Ők nem egy párthoz, egy országhoz vagy egy eszméhez ragaszkodnak, hanem egymáshoz. Életében először nem becsülte le a prolikat, s nemcsak tunya erőként gondolt rájuk, amely egyszer életre ébredhet, és megújíthatja a világot. A prolik emberek maradtak. Nem váltak bensőjükben érzéketlenné. Megőrizték egyszerű érzelmeiket, amelyeket ő maga tudatos erőfeszítéssel kényszerült újratanulni. S miközben erre gondolt, eszébe jutott, anélkül, hogy az összefüggés nyilvánvalóvá vált volna előtte, hogyan pillantott meg néhány héttel ezelőtt egy leszakított kezet a járdán, s hogyan rúgta be a csatornába, mint valami káposztacsutkát.

- A prolik emberi lények - állapította meg fennhangon. - Mi nem vagyunk azok.

- Miért nem? - kérdezte Julia, aki megint felébredt.

Winston gondolkozott egy kicsit. - Gondolt-e már arra - kérdezte -, hogy az volna a legokosabb, ha egyszerűen kisétálnánk innen, mielőtt még túlságosan késő lenne, és soha többé nem találkoznánk?

- Igen, drágám, ez nekem is eszembe jutott már néha. De semmi esetre sem tudnám megtenni.

- Eddig szerencsénk volt - folytatta a férfi -, ez azonban nem tarthat sokáig. Maga fiatal. Normálisnak és ártatlannak látszik. Ha távol tartja magát a magamfajta emberektől, még ötven évig is életben maradhat.

- Nem. Én ezt már mind végiggondoltam. Amit maga cselekszik, azt cselekszem én is. S ne legyen túlságosan bátortalan. Én elég jól értek hozzá, hogyan kell életben maradni.

- Együtt lehetünk még fél évig… egy évig… nem tudhatjuk, meddig. Csak az bizonyos, hogy végül is elszakadunk egymástól. El tudja képzelni, hogy akkor majd milyen tökéletesen magunkra maradunk? Ha egyszer elfognak bennünket, egyikünk sem tehet a másikért semmit, a szó szoros értelmében semmit. Ha vallok, akkor is agyonlövik magát, s ha nem leszek hajlandó vallani, akkor is. Akármit cselekszem, mondok vagy nem mondok, nem odázhatja el a halálát még öt percre sem. Azt sem fogja tudni egyikünk sem, hogy a másik él-e még vagy meghalt. Teljesen ki leszünk szolgáltatva. Csak az a fontos, hogy ne áruljuk el egymást, bár a sorsunkon az sem változtat egy hajszálnyit sem.

- Ha a beismerést érti ezen - felelte a lány -, hát bizony beismerünk majd mindent. Mindenki mindent be szokott ismerni. Ezen nem lehet segíteni. Meg fognak kínozni.

- Nem a beismerésre gondolok. A beismerés nem árulás. Nem számít, hogy mit mondunk vagy cselekszünk; csak az érzések számítanak. Ha el tudnák érni azt, hogy megszűnjek szeretni magát… az lenne az igazi árulás.

A lány elgondolkozott. - Ezt nem tehetik meg - jelentette ki végül. - Ez az egyetlen dolog, amit nem tehetnek meg. Azt kikényszeríthetik, hogy bármit… bármit mondjon, de azt nem, hogy azt gondolja is. A lelkét nem keríthetik hatalmukba.

- Nem - felelte Winston kissé bizakodóbban -, nem; ez igaz. A lelket nem keríthetik hatalmukba. Ha az ember érezni tudja, hogy embernek maradni érdemes, diadalmaskodik felettük, még ha nem is lesz semmi következménye diadalának.

A mindig fülelő teleképekre gondolt. Kémlelhetnek éjjel-nappal, mégis túl lehet járni az eszükön, ha az ember nem veszíti el a fejét. Akármilyen agyafúrtak, annak a titka még sincs a birtokukban, hogy egy másik emberi lény gondolatait ki tudják találni. Lehet, hogy ha már a kezükben van az ember, akkor nem egészen ez a helyzet. Senki sem tudhatja, mi történik a Szeretet-minisztérium falai között, sejteni azonban lehet: kínzás, kábítószerek, az ember idegreakcióit kimutató finom műszerek, álmatlansággal, magánzárkával és állandó vallatással történő fokozatos kifárasztás. Megtörtént dolgokat semmi esetre sem lehet letagadni. Ezeket ki lehet nyomozni, kínzással ki lehet csikarni az emberből. De ha a cél nem az életben maradás, hanem hogy ember maradj, végül is mit számít az ilyesmi? Az érzéseidet nem változtathatják meg. Hiszen magad sem tudod megváltoztatni őket, még ha akarnád is. A legapróbb részletekig felfedhetnek mindent, amit tettél, mondtál vagy gondoltál; a szíved belseje azonban, amelynek működése még önmagad számára is rejtély, bevehetetlen.


8

Megtették, végre megtették!

A szoba, amelyben álltak, hosszúkás és kellemesen világított volt. A telekép annyira le volt halkítva, hogy csak csendesen mormolt; a vastag, sötétkék szőnyeg olyan érzést keltett, mintha bársonyon járnának. A szoba végében O'Brien ült egy asztalnál, zöld ernyős lámpa alatt, mindkét oldalán egy csomó irat hevert. Még csak fel sem pillantott, mikor az inas Juliát és Winstont bevezette.

Winston szíve olyan erősen dobogott, hogy attól tartott: képtelen lesz megszólalni. Megtették, végre megtették, csak erre tudott gondolni. Őrültség volt egyáltalán idejönni, s még nagyobb őrültség volt együtt megérkezni; igaz ugyan, hogy különböző utakon jöttek, s Csak O'Brien ajtaja előtt találkoztak. De már ahhoz is mérhetetlen bátorság kellett, hogy egy ilyen helyre jöjjenek. Csak nagyon ritka alkalmakkor láthatta valaki belülről a belső Párt tagjainak lakását, sőt még abba a városnegyedbe is csak ritkán juthatott be, ahol a Belső Párt tagjai laktak. Az óriási háztömb egész légköre, a helyiségek fényűző berendezése és tágassága, a jó ételek és a jó dohány szokatlan illata, a csendesen és hihetetlenül gyorsan föl-le suhanó felvonók, a sürgő-forgó, fehér kabátos inasok - minden félelmet keltett. Habár jó ürügye volt az idejövetelre, minden lépésnél gyötörte a félelem, hogy hirtelen felbukkan a sarkon egy fekete egyenruhás őr, az okmányait kéri, s megparancsolja, hogy távozzék. O'Brien inasa mindenesetre akadékoskodás nélkül beengedte őket. Apró, fekete hajú, fehér kabátos emberke volt, gyémánt alakú, tökéletesen kifejezéstelen arccal, amely egy kínai arca is lehetett volna. A folyosót, amelyen végigvezette őket, puha szőnyeg borította, falait krémszínű tapéta és fehér faburkolat, s minden kínosan tiszta volt. Ez is félelmet ébresztett. Winston nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna olyan folyosót, amelynek a falai ne lettek volna mocskosak az emberi testek érintésétől.

O'Brien egy darab papírt tartott az ujjai közt, s látszólag figyelmesen tanulmányozta. Széles arca, amelyet annyira lehajtott, hogy látni lehetett az orra vonalát, félelmetesnek és ugyanakkor értelmesnek is látszott. Mintegy húsz másodpercig moccanás nélkül ült. Aztán közelebb húzta a beszélírt, és a minisztériumok keverék zsargonjában bediktált egy üzenetet:

egy pont vessző öt pont hét pont tétel jóváhagyva stop hat pont tételben foglalt javaslat duplaplusz nevetséges szinte bűngondol törölni stop gyártásosan nemfolytatni pluszteljes előbbecslést rezsiköltségesen stop üzenet vége

Megfontoltan felemelkedett a székből, és feléjük indult a hangfogó szőnyegen. Az újbeszél szavakkal együtt mintha a hivatalos légkörből is elenyészett volna róla egy kevés, arckifejezése azonban a szokottnál komorabb volt, mintha nem tetszett volna neki, hogy megzavarták. A félelemhez, amelyet Winston már eddig is érzett, most hirtelen közönséges zavarodottság is járult. Egészen elképzelhetőnek tartotta, hogy ostoba hibát követett el. Miféle bizonyítéka van rá tulajdonképpen, hogy O'Brien valamiféle politikai összeesküvő? Semmi, csak egy szemvillanás és bizonytalan értelmű megjegyzés; ezenkívül csak a saját elképzelései, amelyeket egy álomra alapozott. Most már az az ürügy sem ért semmit, hogy a szótárt kölcsönkérni, hiszen ebben az esetben Julia jelenlétét lehetetlen megmagyarázni. Mikor O'Brien elhaladt a telekép mellett, nyilván eszébe jutott valami. Megállt, megfordult, és megnyomott egy gombot a falon. Éles kattanás hallatszott. A hang megszűnt.

Julia apró kis hangot hallatott, valami sikoltásfélét, amivel meglepődését fejezte ki. Winston még rettegése tetőpontján is annyira megdöbbent, hogy meg tudta mozdítani a nyelvét.

- Ki tudod kapcsolni! - kiáltotta.

- Igen - felelte O'Brien -, mi ki tudjuk kapcsolni. Megvan ez az előjogunk.

Most szemközt állt velük. Izmos alakja föléjük tornyosodott, s arckifejezése még mindig megfejthetetlen volt. Várta, meglehetős komoran, hogy Winston beszéljen - de miről? Még mindig teljesen elképzelhető volt, hogy O'Brien csak egy elfoglalt ember, aki most ingerülten tűnődik azon, hogy miért zavarták meg. Senki sem szólt. A telekép kikapcsolása után a teremben szinte halotti csend lett. A másodpercek iszonyú gyorsan múltak. Winston csak nehezen tudott O'Brien szemébe nézni. S ekkor a zord arcon hirtelen valami olyasmi jelent meg, mint egy mosoly kezdete. O'Brien szokott jellegzetes mozdulatával megigazította szemüvegét az orrán.

- Mondjam én, vagy mondod te? - kérdezte.

- Mondom én - vágta rá azonnal Winston. - Az ott valóban ki van kapcsolva?

- Igen, minden ki van kapcsolva. Egyedül vagyunk.

- Azért jöttünk ide, mert…

Elakadt, mert most fogta fel első ízben saját indítékainak határozatlanságát. Mivel tényleg nem tudta, miféle segítséget vár O'Brientől, nem volt könnyű megmondania, miért jött ide. Aztán folytatta, teljes tudatában annak, hogy amit mond, ostobán és mesterkélten hangzik:

- Azt gondoljuk, hogy létezik valami összeesküvésféle, valamilyen titkos szervezet, amely a Párt ellen dolgozik, s amelyben neked is részed van. Mi is csatlakozni akarunk hozzá, és dolgozni akarunk érte. Ellenségei vagyunk a Pártnak. Nem hiszünk az Angszoc elveiben. Gondolatbűnözők vagyunk. S házasságtörők is. Azért mondom el ezt, mert ki akarjuk szolgáltatni magunkat kényednek-kedvednek. Ha azt akarod, hogy valamilyen más módon emeljünk vádat magunk ellen, készek vagyunk rá.

Abbahagyta, és a háta mögé pillantott, mert az volt az érzése, hogy kinyílt az ajtó. Valóban, a kis sárga arcú inas lépett be kopogtatás nélkül. Winston látta, hogy egy tálca van nála, rajta üveg és poharak.

- Martin közénk tartozik - mondta O'Brien közömbösen. - Hozd ide az italt, Martin. Tedd a kerek asztalra! Van elég székünk? Akkor üljünk le, és beszélgessünk kényelmesen. Hozz egy széket magadnak is, Martin! Az ügyről van szó. Tíz percre nem kell inasnak lenned.

A kis ember leült, egészen magától értetődően, s mégis szolgai kifejezéssel az arcán, az olyan szolgáéval, akinek előjogai vannak. Winston a szeme sarkából figyelte. Rádöbbent, hogy ennek az embernek az egész élete szerepjátszás, s úgy érzi, veszedelmes lenne akár csak egy pillanatra is kiesnie a szerepéből.

- Ezt nevezik bornak - jegyezte meg O'Brien finom mosollyal. - Könyvekben kétségtelenül olvastatok már róla. Attól tartok, a Külső Pártnak nem sok jut belőle. - Arca ismét ünnepélyessé vált, és felemelte a poharát. - Gondolom, úgy illik, hogy az első pohárral felköszöntsünk valakit. Vezérünkre: Emmanuel Goldsteinre!

Winston bizonyos mohósággal emelte fel a poharát. A bor olyasmi volt, amiről olvasott és álmodott. Akár az üveg papírnyomó, vagy Mr. Charrington félig elfelejtett rigmusai, ez is az elpusztított, regényes múlt tartozéka volt, a hajdankoré, ahogyan titkos gondolataiban nevezni szerette. Maga sem tudta, miért, mindig úgy képzelte el a bort, hogy áthatóan édes íze van, mint a szederlekvárnak, s azonnali részegítő hatása. Most, mikor végre ihatott belőle, a folyadék határozottan kiábrándító volt. Az igazság az, hogy miután évekig csak gint ivott, alig érezte a bor ízét. Letette az üres poharat.

- Tehát valóban létezik egy Goldstein nevű személy? - kérdezte.

- Igen, létezik, és életben is van. Hogy hol, azt nem tudom.

- És az összeesküvés, a szervezet? Az is valóság? Nem csak a Gondolatrendőrség kitalálása?

- Nem. Az is valóság. Testvériségnek nevezzük. Soha sem fogsz többet megtudni a Testvériségről, mint hogy létezik, s hogy hozzá tartozol. Rögtön vissza fogok térni rá. - Rápillantott a karórájára. - Még a Belső Párt tagjai számára sem tanácsos a teleképet fél óránál hosszabb időre kikapcsolni. Bizonyára nem együtt jöttetek ide, s külön-külön kell távoznotok is. Te fogsz elsőnek távozni, elvtársnő - bólintott Julia felé. - Körülbelül húsz perc áll rendelkezésünkre. Bizonyára megértitek, hogy bevezetésül fel kell tennem néhány kérdést. Általánosságban fogalmazva, mire vagytok hajlandók vállalkozni?

- Mindenre, amire képesek vagyunk - felelte Winston.

O'Brien kissé oldalt fordult a székén, úgyhogy szembenézett Winstonnal. Juliáról szinte tudomást sem vett, nyilván feltételezte, hogy Winstonnak joga van helyette is beszélni. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Halk, kifejezéstelen hangon kezdett beszélni, mintha csak formaság lenne az egész, valami katekizmusféle, amelynek legtöbb kérdésére már ismeri a feleletet.

- Hajlandók lennétek feláldozni az életeteket?

- Igen.

- Hajlandók lennétek gyilkosságot elkövetni?

- Igen.

- Hajlandók lennétek olyan szabotázscselekményekre, amelyek ártatlan emberek százainak halálát okozhatják?

- Igen.

- Elárulnátok nemzetünket idegen hatalmaknak?

- Igen.

- Hajlandók lennétek csalni, hamisítani, zsarolni, gyermekek lelkét megrontani, tiltott kábítószereket árulni, a prostitúciót elősegíteni, nemi betegségeket terjeszteni, azaz mindent megtenni, ami csak erkölcsi züllést okozhat, és gyengíti a Párt hatalmát?

- Igen.

- Ha például céljaink érdekében kénsavat kellene önteni egy gyermek arcába - erre is hajlandók lennétek?

- Igen.

- Hajlandók lennétek feladni személyiségeteket, s életetek hátralévő részét pincérként vagy dokkmunkásként leélni?

- Igen.

- Hajlandók lennétek mind a ketten arra, hogy elszakadjatok egymástól, és soha többé ne lássátok egymást?

- Nem! - vágott közbe Julia.

Winston úgy érezte, hogy nagyon hosszú idő telt el, mielőtt ő is felelt. Egy pillanatra mintha még a beszélőképességét is elvesztette volna. Nyelve hangtalanul működött, s először az egyik szó kezdő hangzóját formálta meg, aztán a másikét, újra meg újra. Amíg ki nem mondta a szót, nem tudta, melyiket fogja kimondani. - Nem - mondta végül.

- Jól tettétek, hogy megmondtátok - felelte O'Brien. - Mindent tudnunk kell.

Julia felé fordult, s valamivel kifejezéstelibb hangon tette hozzá:

- Érted, ugye, hogy belőle, még ha életben marad is, esetleg egészen másvalaki lesz? Esetleg kénytelenek leszünk új egyéniséget adni neki. Az arca, a mozgása, a keze formája, a haja színe, sőt még a hangja is más lesz. S lehet, hogy neked is át kell alakulnod más személlyé. Sebészeink a felismerhetetlenségig át tudják alakítani az embereket. Néha szükség is van rá. Néha még egy testrészt is amputáltatunk.

Winston nem állhatta meg, hogy egy oldalpillantást ne vessen Martin mongolos arcára. Nem voltak rajta észrevehető forradások. Julia egy árnyalattal sápadtabb lett, úgyhogy szeplői láthatóvá váltak, de azért bátran szembenézett O'Briennel. Mormogott valamit, amit helyeslésnek lehetett érteni.

- Jó. Ezt tehát elintéztük.

Egy ezüst cigarettásdoboz hevert az asztalon. O'Brien máshová gondoló arckifejezéssel a többiek felé tolta, ő is kivett egy cigarettát, aztán felállt, s lassan fel-alá kezdett járkálni, mintha állva jobban tudna gondolkozni. Nagyon jó cigaretták voltak, erősen tömöttek és jól csomagoltak, a papírjuk szokatlanul selymes. O'Brien ismét az órájára pillantott.

- Jó lesz, ha visszatérsz a konyhába, Martin - mondta. - Negyedórán belül be kell kapcsolnom a teleképet. Mielőtt távozol, nézd meg jól ezeknek az elvtársaknak az arcát. Még találkozni fogsz velük. Én aligha.

A kis ember sötét szeme, pontosan úgy, mint az ajtó előtt, végigfürkészte az arcukat. Viselkedésében nyoma sem volt a jóindulatnak. Emlékezetébe véste külsejüket, de nem érzett irántuk semmi érdeklődést, vagy nem mutatta, hogy érez. Winston arra gondolt, hogy egy mesterségesen létrehozott arc talán nem is képes változtatni kifejezését. Martin egyetlen szó vagy bármiféle köszönés nélkül kiment, zajtalanul csukva be maga mögött az ajtót. O'Brien fel-alá járkált, egyik kezét fekete overallja zsebébe dugta, a másikban cigarettáját tartotta.

- Meg kell értenetek - mondta -, hogy sötétben fogtok harcolni. Mindig sötétben lesztek. Parancsokat kaptok, és engedelmeskedtek a parancsoknak, anélkül, hogy tudnátok, miért. Később majd küldök egy könyvet, amelyből megismerhetitek társadalmunk igazi természetét, s azt a stratégiát, amellyel szét fogjuk zúzni ezt a társadalmat. Ha elolvastátok ezt a könyvet, teljesen tagjává váltok a Testvériségnek. De harcunk általános céljain s a pillanatnyi közvetlen feladatokon kívül soha semmit sem fogtok tudni. Azt megmondhatom, hogy a Testvériség létezik, de nem mondhatom meg, hogy száz tagja van-e vagy tízmillió. Személyes tapasztalatok alapján még azt sem fogjátok tudni soha, hogy legalább egytucatnyi tagja van-e. Három vagy négy személlyel lesztek kapcsolatban, s ha ezek eltűnnének, időről időre új kapcsolatokat teremtünk. Mivel ez az első kapcsolatotok, ez meg fog maradni. Ha parancsokat kaptok, azok tőlem fognak érkezni. Ha szükségesnek találjuk, hogy közöljünk valamit veletek, Martin lesz a közvetítőnk. Ha végül elfognak benneteket, vallani fogtok. Ez elkerülhetetlen. De nagyon kevés beismernivalótok lesz saját cselekedeteiteken kívül. Egy maroknyi jelentéktelen embernél többet nem fogtok tudni elárulni. Valószínűleg még engem sem fogtok tudni elárulni. Lehet, hogy addigra már halott leszek, vagy másvalakivé változom, más arcom lesz.

Tovább járkált fel és alá a puha szőnyegen. Nagy teste ellenére feltűnően kecsesen lépkedett. Ez a kecsesség megnyilvánult egyéb mozdulataiban is, például ahogy zsebre dugta a kezét, vagy a cigarettájával babrált. Nem annyira az erő benyomását keltette az emberben, mint inkább a biztonságét és valamiféle iróniával színezett megértését. Akármilyen határozott volt, nem volt benne semmi a fanatikusokat jellemző egysíkú gondolkodásmódból. Mikor gyilkosságról, öngyilkosságról, nemi betegségekről, amputált testrészekről és megváltozott arcokról beszélt, mindezt bizonyos finoman csípős gúnnyal tette. Mintha csak az lett volna a hangjában, hogy "Mindez elkerülhetetlen, mindezt meg kell cselekednünk, habozás nélkül. De nem kell majd ilyeneket cselekednünk, ha ismét érdemes lesz élni." Winstonból szinte az imádatig fokozódott csodálatnak a hulláma áradt O'Brien felé. Pillanatnyilag megfeledkezett Goldstein árnyalakjáról. O'Brien hatalmas vállát és darabos, csúnya és mégis oly művelt arcát látva lehetetlenség volt elhinni, hogy ezt az embert le lehet győzni. Nem lehet olyan cselszövés, amellyel ő föl ne érne, olyan veszély, amelyet előre ne látna. Még Julia is láthatólag a hatása alá került. Megfeledkezett a cigarettájáról, és feszülten figyelt. O'Brien folytatta:

- Hallottatok már mendemondákat a Testvériség létezéséről. Kétségtelen, hogy megvan róla a saját elképzelésetek is. Valószínűleg összeesküvők óriási alvilági szervezetének képzelitek, akik sejtszerűen, titokban gyűléseznek, üzeneteket firkálnak a falakra, s jelszavak vagy különleges kézmozdulatok segítségével ismerik fel egymást. Semmi ilyesmi nem létezik. A Testvériség tagjainak nincs módjukban egymásra ismerni, s egy-egy tag a többiek közül csak nagyon kevésnek a kilétéről tudhat. Még Goldstein maga sem tudná, ha a Gondolatrendőrség kezébe kerülne, megadni nekik a tagok teljes névsorát, de még csak olyan információt sem, amely egy teljes névsorhoz juttatná őket. Ilyen névsor nem is létezik. A Testvériséget azért nem lehet megsemmisíteni, mert nem közönséges értelemben vett szervezet. Semmi más nem tartja össze, csak egy eszme, amely elpusztíthatatlan. Nem kaptok soha egyéb támogatást, csak ezt az eszmét. Nem lesz részetek sem bajtársiasságban, sem bátorításban. S ha végül elfognak benneteket, nem segítünk. Sohasem segítünk a tagjainkon. Legfeljebb, ha feltétlenül szükséges, hogy valakit elhallgattassunk, néha be tudunk csempészni a fogoly cellájába egy borotvapengét. Bele kell törődnötök, hogy eredmények nélkül és remény nélkül éljetek. Egy ideig dolgozni fogtok, aztán elfognak bennetek, vallani fogtok, s aztán meghaltok. Nincs esély rá, hogy bármilyen észrevehető változás létrejöjjön még a mi életünkben. Mi már halottak vagyunk. Igazi életünk a jövőben van. Egy maroknyi porként és csonthalmazként veszünk majd részt benne. De hogy milyen messze van ez a jövő, nem tudhatjuk. Lehet, hogy százévnyire. Jelenleg csak annyit tehetünk, hogy apránként kiszélesítjük az értelem területét. Nem léphetünk fel kollektíven. Tudásunkat kifelé csak egyéntől egyénig, nemzedékről nemzedékre terjeszthetjük. A Gondolatrendőrséggel szemben nincs más lehetőségünk.

Abbahagyta, és harmadszor is az órájára pillantott.

- Mindjárt távoznod kell, elvtársnő - fordult Julia felé. - Várj csak. Az üveg még félig van borral.

Megtöltötte a poharakat, s felemelte a magáét.

- Most mire igyunk? - kérdezte, még mindig ugyanazzal a finom iróniával. - A Gondolatrendőrség kijátszására? Nagy Testvér halálára? Az emberiségre? A jövőre?

- A múltra - felelte Winston.

- A múlt fontosabb - helyeselt O'Brien komolyan. Kiürítették poharaikat, s Julia már fel is állt, hogy távozzék. O'Brien egy szekrény tetejéről levett egy kis dobozt, s átadott a lánynak egy lapos, fehér tablettát azzal, hogy tegye a nyelvére. Fontos, jelentette ki, hogy ne legyen borszaga: a felvonókezelők nagyon szemfülesek. Mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, láthatólag meg is feledkezett a lány létezéséről. Megint járkált egy kicsit fel-alá, aztán megállt.

- Néhány részletkérdést még meg kell beszélnünk - jelentette ki. - Feltételezem, hogy van valamilyen rejtekhelyed.

Winston beszámolt a Mr. Charrington üzlete fölött lévő szobáról.

- Pillanatnyilag megfelel. Később majd keresünk neked valami más rejtekhelyet. Fontos, hogy az ember gyakran változtassa a rejtekhelyeit. Közben küldök egy példányt a könyvből - Winston észrevette, hogy még O'Brien is szinte úgy ejti ki ezt a szót, mintha dőlt betűvel volna szedve -, Goldstein könyvéből, tudod, mihelyt csak lehetséges lesz. Beletelhetik néhány nap, míg szerezni tudok egyet. Képzelheted, hogy nincs sok belőle. A Gondolatrendőrség vadászik rá, s majdnem ugyanolyan iramban pusztítja, mint amilyenben mi elő tudjuk állítani. Különben ez nem sokat számít. Ha az utolsó példány is elveszne, akkor is reprodukálni tudnánk szinte szóról szóra. Szoktál irattáskát vinni magaddal a munkahelyedre? - tette hozzá.

- Igen, előírás szerint.

- Milyen az a táska?

- Fekete, nagyon kopott. Kétszíjas.

- Fekete, kétszíjas, nagyon kopott… - rendben van. A legközelebbi napok valamelyikén - pontos dátumot nem tudok mondani - délelőtti munkadarabjaid között lesz egy sajtóhibát tartalmazó szöveg. Kérd, hogy ismételjék meg. Másnap irattáska nélkül menj munkába. A nap folyamán valamikor, az utcán megérinti majd egy férfi a karodat, s ezt fogja mondani: "Azt hiszem, te ejtetted el ezt az irattáskát." Abban a táskában, amelyet átad, lesz Goldstein könyvének egy példánya. Tizennégy napon belül vissza kell szolgáltatnod.

Egy pillanatig hallgattak.

- Néhány percünk van még, mielőtt távoznod kell - mondta O'Brien. - Találkozunk majd… ha találkozunk…

Winston felnézett rá. - Ott, ahol nincs sötétség? - kérdezte tétovázva.

O'Brienen nem látszott meglepődés. Bólintott. - Ott, ahol nincs sötétség - felelte, mintha megértette volna a célzást. - S addig is, nincs valami mondanivalód, mielőtt távozol? Valami üzenet? Valamilyen kérdés?

Winston elgondolkozott. Úgy érezte, semmi sincs már, amit meg kellene kérdeznie; még kevésbé érezte szükségét annak, hogy nagyképű általánosságokat mondjon. Az O'Briennel vagy a Testvériséggel közvetlenül összefüggő dolgok helyett valami összetett képféle merült fel a tudatában; benne volt ebben a képben. Az a sötét hálószoba, amelyben anyja töltötte utolsó napjait, a Mr. Charrington boltja fölötti szobácska, az üveg papírnyomó meg a rózsafa keretes rézmetszet. Szinte akaratlanul kérdezte:

- Nem hallottad véletlenül azt a régi rigmust, amely úgy kezdődik, hogy: "Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja"?

O'Brien ismét bólintott. Szinte ünnepélyes méltósággal végigmondta a strófát:

Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja,
Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel,
Mikor adod meg? kérdi komolyan az Old Bailey,
Majd ha lesz vagyonom, zengi a Shoreditch-templom.

- Az utolsó sort is tudod! - kiáltott fel Winston.

- Igen, az utolsó sort is tudom. S most már alighanem itt az ideje, hogy távozz. De várj csak. Hadd adjak neked is egy ilyen tablettát.

Mikor Winston felállt, O'Brien kezet nyújtott. Hatalmas marka megropogtatta Winston tenyerének csontjait. Winston az ajtóból visszanézett, O'Brien azonban már kezdte kikapcsolni őt a tudatából. Kezét a telekép szabályozógombján tartva várakozott. Mögötte Winston láthatta az íróasztalt a zöld ernyős lámpával, a beszélírral és az iratokkal színültig teli drótkosarakkal. Az epizód lezárult. Harminc másodperc múlva - ötlött az eszébe - O'Brien tovább folytatja a Párt számára végzett és rövid időre megszakított fontos munkáját.

folytatás