« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Alan Watts (1915-1973)

Alan W. Watts
A HAIKU ÉS A ZEN
Kepes János fordítása
Forrás: Alan W. Watts: A zen útja, Bp., 1997, Polgár Kiadó

A XVII. századra a japánok tökélyre vitték a "szavak nélküli" költészetet, a haikut. E mindössze 17 szótagból álló versben a költő csak felkap egy témát, hogy szinte azonnal el is ejtse. Nem japánok számára a haiku sokszor csak verskezdetnek, sőt címnek tűnhet, és a fordítás sohasem adja vissza a hangok, a ritmus hatását. A képet azonban általában meg tudja jeleníteni – és ez a lényeg. Természetesen számos haiku van, amely épp olyan mesterkélt, mint az olcsó laktálakra festett képek. A nem japán hallgatóknak azonban arra kell gondolnia, hogy a jó haiku a gondolkodás állóvizébe dobott kavics, amely asszociációkat hív elő az emlékek gazdag tárházából. Részvételre szólítja fel a hallgatót, ahelyett, hogy ámulattól aléltan otthagyná, miközben a költő hangtalan tovalibben.

A haiku kifejlesztése nagyrészt Basó (1643-1694) nevéhez fűződik. A zen iránti érzései olyan típusú költészetben kívántak megnyilatkozni, amelyet mindenestül áthat a "vu-si", a "semmi különös" szelleme. "A haiku-íráshoz háromlábú gyerek kell" – mondta, mert Basó versei ugyanazt az ihletett objektivitást mutatják, ahogy a gyermeki csodálkozás fejlődik ki, ugyanahhoz az érzéshez vezetnek vissza, mint amikor először nyitottuk szemünket a világra.

Basó a legegyszerűbb japán nyelven írta haikuit, természetesen kerülte a "magasztos", irodalmi nyelvet, és ezzel olyan stílust teremtett, amelyben a hétköznapi ember is költővé válhatott. Kortársa, Bankei, ugyanezt tette meg a zenben, mert ahogy Ikkju egyik doka verse mondja:

Ami a hétköznapi ember
É értelme, akarata ellen való,
Sérti az Ember törvényét,
S sérti Buddha törvényét.

Ugyanebben a szellemben mondja Nan-csüan: "A hétköznapi tudat a Tao", ahol a hétköznapi annyit jelent: "egyszerűen emberi", és nem csupán "közönséges". Így eshetett meg, hogy a XVII. században a zen páratlan népszerűségre tett szert Japánban, a szerzetesektől és a szamurájoktól eljutott a parasztokhoz, kézműsekhez is.

A haiku igazi érzéséről árulkodik Basó egyik verse, amely azonban túl beszédes ahhoz, hogy valódi haiku lehessen:

Lenyűgöz, aki
nem gondol röpke létre,
ha mennydörög.

Mert a haiku a dolgokat "épp-ilyenségükben" figyeli, nem kommentálja a világot - a világ ilyen szemléletét japánban úgy nevezik: "szono-mama", "csak ahogy van" vagy "csak úgy".

Rizsföldön gyomok,
lekaszálták, úgy maradt -
Mennyi jó trágya!

A zen szerint az értelem nem több, mint amennyit az ember tud és lát. Nagyjából ezt fejezi ki Gocsiku haikuja:

Hosszú éjszaka,
csobogó víz meséli
gondolataim.

Vagy még direktebben:

A haiku és a vaka versek talán még a festménynél is jobban közvetítik a "szabi", "vabi", "avare" és "jugen" hangulatait. Nyilvánvaló, hogy a szabi csöndes, borzongó magányt fejez ki.

Elszáradt ágon
peckesen ül a kakas
egy őszi este.

Vagy kevésbé nyilvánvalóan, tehát mélyebben:

Esti szellőben
körülnyaldossa a víz a
kócsagok lábát.

A szabi magányosságának valódi értelme azonban a buddhista elszakadás, amelyben úgy látjuk, minden csodálatos spontaneitás "magától" történik. Határtalan nyugalom, mélységes béke érzése vesz körül, mint a szakadatlan hóesésben, amikor vastag, puha hótakaró nyeli el a hangokat.

Ólmos eső hull:
végtelen, mérhetetlen
elhagyatottság.

A vabi: váratlan rádöbbenés a legközönségesebb dolgok hűséges "épp-ilyenségére", különösen, amikor a borús jövő távlata átmenetileg kioltott mennünk minden tettvágyat:

Sövény kapuja:
nincs rajta lakat más, mint
az a kiscsiga.

Fakopács mindig
ugyanott teszi dolgát -
esteledik már.

Téli sivárság;
esővíz-gyűjtő kádban
verebek járnak.

Az avare nem bánat, és nem egészen nosztalgia, abban az értelemben, ahogy a kedves múltat visszakívánjuk. Inkább visszhang, úgy rezonál az elmúlt és szeretett dologra, mint a katedrális a kórus énekére. Nélküle szegényebbek lenne a hangzás.

Fuha határán
bedőlt viskó, nem lakják:
csak a szél süvít.

Alkonyi ködben;
eltűnődni a múlton:
de távoli már!

Az avare az a kritikus pillanat, amikor a bánat és keserűség, amellyel eddig a világ mulandóságát szemléltük, átfordul, mert a nagy üresség formáját látjuk meg benne.

Távolodó ősz.
A patak elrejtőzik a
sűrű fűben.

Hulló levelek
borulnak egymásra, mint
esőre eső.

Az elmúlás pillanat "suhan át" Issza haikuján, amelyet gyermeke halálára írt:

Harmatcsepp világ!
Harmatcsepp lehet csupán,
és mégis, mégis...

Miután a jugen egyfajta misztériumot jelent, reménytelen volna leírni, a versek önmagukért beszélnek:

Sötétlő tenger;
a vadkacsák éneke
oly fakó fehér.

A sűrű ködben
mit kiáltoznak a domb
és a hajó közt?

Csak a pacsirta
hangja halt el egyedül,
semmi sem maradt.

Szökken a pisztráng,
fellegek mocorognak
patakmederben.

A Zenrin versei között találunk példát jugenre:

Elült a szél, a szirmok egyre hullnak;
madár rikolt. Mélyül a hegyek csöndje.

Miután legkésőbb a XV. század végére a zen képzésben általános gyakorlattá vált a kínai kétsorosok idézése, a haiku kialakulása aligha meglepő. Az összefüggés egészen nyilvánvaló például Moritake "fordított jugen" haikujábna: A Zenrin igy szól:

Repedt tükör már nem mutatja képed;
lehullt szirom nem nő az ágra vissza.

Moritaklénél pedig ezt olvassuk:

Ágra visszanőtt
a lehullt virágszirom?
Pillangó lehet?

A zen és a költészet kapcsolatáról szólva óhatatlanul meg kell említenünk Rjókan (1758-1831) Soto zen szerzetes és remete nevét. A szentre gyakran úgy gondolunk, mint akinek őszintesége ellenszenvet vált ki a világból. Rjókan azonban kivétel ez alól: ő volt az a szent, akit mindenki szeretett - talán, mert mint a gyermek, inkább volt természetes, mint jó. Könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy a japánok természetszeretete elsősorban szentimentalizmus, a természet "bájos" és "elragadó" mozzanataira - pillangókra, cseresznyevirágzásra, az őszi holdra, krizantémokra és öreg fenyőfákra - irányul. Rjókan azonban a tetvek, bolhák költője, meg a nyirkos esőben bőrig ázott utazóé.

Esős napokon
Rjókan, a szerzetes
sajnálja magát.

"Természetszemlélete" is hasonló indíttatású:

Tepsisikálás
zajába kuruttyoló
békahang vegyül.

Vagy hasonló stílusban Issza verse

Bolhát ropogtat
"Namu Amida Bucu!"
Így szól az ajak.

Bizonyos értelemben Rjókan a japán Szent Ferenc, bár talán kevésbé ájtatos. Inkább csavargó bolond, aki elfogulatlanul mókázik a gyerekekkel, az erdőben ál egy magányos kunyhóban, amelynek a teteje beázik, a falakat pedig kitapétázta verseivel, a magabámulatosan olvashatatlan, pókszerű kézírásában, melyet japán kaligrafikusok olyannyira becsülnek. Úgy beszél a mellén lakmározó tetvekről, mint a mező bogarairól. Halovány nyoma sincs benne szégyennek vagy hiúságnak, amikor legemberibb érzéseket - szomorúságot, magányosságot, zavart vagy sajnálatot - fejez ki. Gazdag, még akkor is, amikor kirabolták, hiszen

Valamit mégis
itthagyott az a tolvaj:
holdas ablakom!

És ha pénze sincs,

A szél hord ide
száraz avart eleget,
hogy tüzet rakjak.

Ha a múlt kiröpül, a jövő pedig céltalan, a jelen tölti be az űrt - amely rendesen hajszálnyira zsugorodott töredék-másodperc csupán, semmire nem hagy időt. Ezt a pillanatnyi jelent tágítja a végtelenségig a haiku. Az avare elvisz a múltba, felidéződnek rég történt dolgok, ott van előttünk a jelen képe, és láthatóvá válik a jövő. A mindenség elérhetővé válik, a lét örökkévalónak tűnik és mi feloldódunk a hétköznapi dolgok létezésének misztériumába. A végtelenül kitágult jelen érzése soha nem erősebb, mint a "Csado" vagy más néven "Csa-no-ju", a "Tea-ösvény" a teaszertartás idején. A kifejezés szigorúan annyit jelent: "tea forró vízzel". A zen már egyedül ezzel a gyakorlattal is felmérhetetlen hatást gyakorolt a japán világra, mert a "chadzsin", a "teamester" ízlése a "Csa-no-ju-t körülvevő művészetek - építészet, kertészet, fazekasság, ötvösmesterség, lakkfestészet és virágrendezés (ikebana) - mindegyikében megfellebbezhetetlen. A teaszertartás sok módon kötődik a művészetekhez, az irodalomhoz és természetesen a haiku művészetéhez is. Maga a szertartás is felfogható egy haikunak.