« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

 

Roland Barthes
BECSEMPÉSZETT JELENTÉS

A jelek birodalma: Japán c. esszékötet részlete
Fordította: Ádám Péter, a verseket: Gergely Ágnes
Nagyvilág, 1978. október
Franciául: L'effraction du sens, 1970

 

A haikunak megvan az a megtévesztő tulajdonsága, hogy valamennyien azt képzeljük, bármikor mi magunk is tudunk olyat csinálni. Hiszen mi sem könnyebb, mint egy ilyen pofonegyszerű verset írni:

Este van, ősz van.
Most csak a szüleimen
Tűnődöm.
(Buson)

A haiku vágyat ébreszt az emberben: ugyan melyik európai olvasó nem ábrándozott már róla, hogy notesszal a kézben sétál az élet sűrűjében, és papírra veti "benyomásait", melyeknek tökélyét a rövidségük, mélységét pedig az egyszerűségük szavatolja (mégpedig egy kettős mítosz nevében: míg az egyik - a klasszikus - a tömörségben látja a művészet bizonyítékát, a másik - a romantikus - a rögtönzést tartja a legőszintébb és a legértékesebb művészi megnyilatkozásnak)? A haiku, bár teljesen érthető, semmit sem akar mondani. Ezzel a két feltétellel kínálja magát a megértésnek, készségesen és szolgálatkészen, mint egy jóbarát, aki megengedi, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk nála, rigolyáinkkal, értékeinkkel meg szimbólumainkkal egyetemben. A haiku tehát "üres" (amiként ezt nemcsak egy ostoba tökfilkóról mondjuk, hanem arról a lakásról is, amelynek elutazott a gazdája), s ez az üresség arra csábít bennünket, hogy tanyát üssünk benne, hogy belevetítsük magunkat, hogy sóváran kutassuk mélyebb jelentését. S ezzel a becses, nélkülözhetetlen jelentéssel - amelyre épp annyira áhítozunk, mint a vagyonra (a pénzre meg a szerencsére) - a haiku, amely, legalábbis a francia fordításban, mentes minden metrikai kötöttségtől, látszólag bőkezűen és olcsón, szükségleteink szerint halmoz el bennünket. A haiku - már-már azt mondanók - ingyen kínálja a szimbólumot, a metaforát meg a tanulságot: elég néhány szó, egy kép, egy érzés - ahol a mi irodalmunk rendszerint verset, eszmefuttatást vagy (a rövid műfajban) műgonddal csiszolt gondolatot, egyszóval kemény retorikai munkát igényel. Ilyenformán a haiku olyan jogokkal ruházza fel az európai kultúrát, amelyeket mindig megtagadott tőle, s olyan kényelmes megoldásokkal ajándékozza meg, amelyeket ugyancsak szűkmarkúan mért az irodalma. Igenis jogotok van hozzá, hogy csip-csup dolgokkal piszmogjatok, hogy rövidek, hétköznapiak legyetek; csak néhány szó szűk horizontjába kell zárnotok, amit láttok és éreztek, máris felcsigáztátok az érdeklődést. Jogotok van hozzá, hogy ti jelöljétek meg (mégpedig önmagatokból kiindulva), amit lényegesnek véltek. A mondat, bármilyen legyen is, kibontja szimbólumát, meglesz a mélysége meg a tanulsága: szinte semmibe se kerül, s amit írtok, feszültséggel teli.
Az európai kultúra mindent jelentéssel itat át, mint valami türelmetlen vallás, amely erőnek erejével egész népcsoportokat kényszerít a keresztségbe. Természetesen a nyelv (szavakból épült) tárgyaira is vonatkozik ez a törvény: a nyelv első jelentése metonimikusan hívja a beszéd második jelentését, s ennek a vonzásnak egyetemesen kötelező az érvénye. Mivel kétféleképpen kímélhetjük meg a nyelvet az értelmetlenség gyalázatától (elkeseredetten tömködve minden hézagot, amelyen át megpillanthatnánk a nyelv ürességét), minden mondatot módszeresen rákényszerítünk a jelentéseknek (vagy a jelek gyártásának) egyikére vagy másikára: vagy a szimbólumra meg az elmélkedésre, vagy a metaforára meg a szillogizmusra. Így a haikut - amelynek mondatai mindig egyszerűek, szokványosak, egyszóval (ahogyan a nyelvészek mondják) értelmezhetők - a jelentésnek hol az egyik, hol a másik birodalma rántja magához. "Vers" lévén, abba a rekeszébe soroljuk az érzelmek általános jelrendszerének, amelyet "költői hangulatnak" hívnak (hiszen a költészet, mivel a beskatulyázhatatlan benyomások tárháza, általában a "derengő", a "kimondhatatlan", a "kifinomult" képzeteit idézi fel bennünk). Mindenki "mély érzelmekről", "egy rendkívüli pillanat őszinte megörökítéséről", s főként "csöndről" beszél (mivel a csönd a mi szemünkben a mondanivaló feszültségét jelzi). Ha (Jôco
[sic! Barthes téved, valójában: Naitó Dzsószó, 1662-1704]) például ezt írja:

Hányan mehettek át
Az őszi eső függönyén
A setai hídon!

a múló időre gondolunk. Ha pedig egy másik költő (Bashó) így ír:

A hegytetőre hágok.
Ó! Milyen gyönyörű!
Egy ibolya!

az jut az eszünkbe, nyilván egy buddhista szerzetessel találkozott, aki az "erény virága". Egyetlen alkotóeleme sincs a versnek, amelyet az európai versmagyarázó nyomban meg ne töltene szimbólumaival. Sőt, sokan a haiku három sorában (ez első öt, a második hét, a harmadik megint öt szótagú) valamiféle szillogisztikus rajzot látnak három tételben (felívelés, felfüggesztés, megoldás):

Mocsaras tó:
Beleugrik a béka.
Ó! A vízi zaj!

(ebben a különös szillogizmusban az inklúzió erőszakkal megy végbe: ahhoz, hogy a második tétel csakugyan magába foglalja az elsőt, az szükséges, hogy a kisebbik ugorjon a nagyobba). Persze ha a metaforáról vagy a szillogizmusról lemondanánk, a kommentár lehetetlenné válna: a haikuról beszélni így annyi, mint egyszerűen megismételni. Amit, naivan, meg is tesz Bashó egyik magyarázója:

Már hajnali négy...
Kilencedszer is fölkelek
Holdat csodálni.

"A hold olyan gyönyörű - mondja -, hogy a költő újra meg újra fölkel, hogy az ablakából megcsodálja." Mivel az értelmezésnek - amely mindig megfejt, formalizál vagy önmagával magyaráz - minálunk az a célja, hogy feltárja a jelentést, vagyis hogy erőnek erejével csempéssze bele a szövegbe (nem pedig az, hogy megrengesse és elhullajtsa, mint a fogát az abszurd dolgokon töprengő buddhista szerzetes), az európaiak óhatatlanul félreértik a haikut. Mert a haikut csak azzal az olvasással érthetni meg igazán, amely felfüggeszti a nyelvet, nem pedig provokálja: vagyis olyan vállalkozással, amelynek szemlátomást a haiku atyja, maga Bashó is jól ismerte a nehézségét és a szükségességét:

Bámulatra méltó,
Aki nem mondja: "Illan az élet"
A villám láttán. *

 

*A fenti versek Terebess Gábor fordításában:

apát és anyát
juttatják eszembe
az őszi esték
(Josza Buszon, 1716-1784)

őszi záporban
hányan kelnek át futva
a Szeta-hídon?
(Naitó Dzsószó, 1662-1704)

hegyi ösvényen
rendre megrendülök
az ibolyáktól
(Macuo Basó, 1644-1694)

a régi tónál
békaugráskor hallani
a víz hangját
(Macuo Basó, 1644-1694)

kilencedszer is
teliholdra ébredek
csak hajnali négy
(Macuo Basó, 1644-1694)

nemes lélek az
ki nem a villámfénytől
világosul meg
(Macuo Basó, 1644-1694)

 

 

Roland Barthes
BESZÉDTÖREDÉKEK A SZERELEMRŐL

[Részlet a haikuról]
Atlantisz, Budapest, 1997, 121-122. oldal
Fordította: Albert Sándor
Franciául: Fragments d'un discours amoureux

"Őszi telihold.
A kis tó körül járok
Egész éjszaka."

Mi sem érzékletesebb határozó a szomorúság kifejezésére, mint ez az "egész éjszaka". Mi lenne, ha én is megpróbálkoznék hasonlóval?

"Nyári reggel.
Szép idő az öbölben.
Kimentem akácot szedni."

vagy:

"Nyári reggel.
Szép idő az öbölben.
Sokáig ültem az asztalnál, tétlenül."

vagy esetleg:

"Nyári reggel.
Szép idő az öbölben.
Nem moccantam, s a távollévőre gondoltam."

Vagy nem mondtunk semmit vagy túl sokat mondtunk: lehetetlenség pontosan megtalálni a középutat. Kifejezési vágyaim a sűrített élethelyzetet tömörítő, végtelenül letisztult haiku és egy sor elcsépelt frázis között ingadoznak. Egyszerre vagyok túl erős és túl gyenge az íráshoz: az írás határán vagyok, mert az írás mindig összeszedett, erőszakos, ügyet sem vet arra a gyermeki énemre, aki az írásra ösztökél. A szerelem kétségkívül szoros kapcsolatban áll a nyelvvel (amely a szerelmet kitárgyalja), de nem képes megtelepedni írásomban.

 

 

 

Barthes a haikuról - elemzés

Angyalosi Gergely: Roland Barthes, a semleges próféta, Budapest, Osiris, 1996, 168-180. oldal