« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

« Vissza a Fodor Ákos főoldalra

 

Fodor Ákos japán haiku fordításai

Az alábbi műfordításokat Fodor Ákos a Terebess Kiadó felkérésére, Racskó Ferenc nyersfordításai és jegyzetei alapján készítette. Basó-kötete számára Steinert Ágota szerkesztővel 170 verset válogatott ki közülük, melyek 1998-ban jelentek meg. Macuo Basó: Százhetven haiku Fodor Ákos fordításában, Terebess Kiadó, 1998. A kötetből kihagyott versek csak itt olvashatók, megkülönböztetésül vékony betűkkel szedve.

Basó

Gazdag vagy, Új Év!
hisz az Épp-Elmúlt: hagyott 
fél véka rizst ránk!

Ó-évre új év.
– Mondd, amit a majmon látsz:
arc-e, vagy álarc?

Ős szentély szirom-
záporában egy férfi
rizst döngöl lisztté.

Hulltában még egy-
két csepp harmatot hullat
a kamélia.

Szívednek terhét
s röptét bízva bízd rá egy
lenge fűz-ágra.

Te volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?
Álmodnánk egymást?

Zord tavasz-éjben
szerelméért könyörög
egy kortalan lény.

Tavasz, szél, zápor:
vízpart fűzlombja s ruhánk
csapongva lebben.

Hogy mi fán termett?
Titok. – Ám, mi illatát
illeti: tudom.

A pille minden
fuvallatra megrebben
a fűzfa ágán.

Hegyi ösvényen
illatok sötétjébe
hasít a hajnal.

Virágban-álló
fát nézve is Buddha az,
kivel társalogsz.

Tavasz Pilléi
csapongnak –honnan, hová?–
kert fala fölött.

Tavasz sincs üdébb,
mint az a festett virág,
tükröd hátlapján!

Sárgább a sárga
virág az aszú tea-
fű illatában.

Ez már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!

Csélcsap verébkék
fontoskodva szemlélik
a repceföldet.

Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik
egy templomtető.

Akihez jöttem,
nincs itthon – s a szilva is
más kertben érik…!

Fura szerzet (mint
én): szikkadt mezőn tengő-
lengő pillangó…!

Némán peregnek
a boglárkaszirmok a
hars vízesésbe.

Bíborszín virág…!
Új szerelem illata…!
Dús bambuszfüggöny…!

Hullt kamélia:
mint kismadarak földre-
pottyant fej-dísze!

Nézd: szilva-virág!
Friss zöldség: ízleld! Örülj:
kitavaszodott!

Ha kiürült majd
rizspálinkásedénykénk:
virágváza lesz!

Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén, fölsír
egy madárgyerek.

Kedvesét vesztvén,
vízbe dobta életét:
bambusz-náddá lett…

Tavaszpimasz kis
madár! hát nem rápiszkít
kész ételünkre?

Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt is
enyhébbé teszi!

Éj-szín Denevér!
Vár a világos világ:
virág, madárfütty!

Ereszalj s padlás
verébfi- és kisegér-
nyelven beszélget!

Tavasz-sirató
madárdal szól; a halak
szeme is könnyes…!

Bár felhő-távol
vagy most: ez sem végleges.
Vándormadár-út.

Súgd meg titkodat
az omlatag szentélynek,
mag-vető Öreg!

Virágpompában
áll a fa? meg se látja
a vándor árus!

Szívem csordultig
telt a nappal! – ám hol lesz
éji szállásom?

Ki ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében
– bár tavasz virul?!

Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.

Zsenge virág kél
vén földből! – Bár versem se
volna agg, mint én…!

Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban
járok, lekaplak!

Végtelen zápor:
fű tövét veri s az föl-
felé menekül…

Év évre hull és
saját elhullt virágja
táplálja a fát.

Tavaszi alkony
csöndje még a harangszót
is elcsitítja.

Egykori kunyhóm
Tavasz Lánykái lakják:
Új Ünnepet lát!

Kicsi Fecskék! ha
van rá mód: ne szórjatok
sarat csészémbe…!

Hogy gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó esőt:
siet most folyónk.

A polip-árus
hangja késként vág belé
a madárdalba.

Nap tűzgolyóját
tengerbe görgette a
gyors, hideg folyam.

Szentély, sötét csönd.
Az Elárvult Fuvola
vissz-hangon szól… szól…

Virágzó ággal
áldoznék, de szirma hullt.
Könnyem pereg rá.

Rózsa mélyéből
távozó méh szárnya is,
szíve is nehéz.

Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé görbed egy
sötétlő fűzfa.

Mesterem árva
kunyhóját s emlék-csöndjét
harkály se rontja.

Esőnk rizst dajkál.
– Nézzük: mint ringat Tavunk
vöcsökfészkeket!

Nyári köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint
kabóca szárnya.

Sáfrányvirág! Nők
szemhéjfestő pamacsát
idézed bennem.

Eső se mos le
szépség-színt se virágról,
se szép lányarcról.

Hitvány halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.

A nyári hajnal
harsányszínű és kemény,
mint a kakukkszó.

Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két fele!

Tunya tűnődés
mélyéből egy kismadár
hangja emelt ki!

Étket készítő
nő: arca elől hátra-
hárítja tincsét.

Fönt: hars kakukkszó!
Delel a nyár! A fű is
lábujjhegyen áll!

Nyárvégi estén
egy részeg s egy tök-virág
szemléli egymást…

Buddha Születés-
napja. – Ráncos kézpárok
s olvasók nesze.

Szerencsés földön
a narancs illatán is
győz a teáé!

Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld
bambuszligetünk.

Rekkenő nyárban
a zöld bérc fölött vihar-
fellegek gyűlnek.

Est hűvösében
frissen főtt rizst legyezget
egy nő. – De jó lesz!

A sebbel-lobbal
futó patakba hull egy-
egy zöld fenyőtű.

Hó-szín mákvirág:
tiszta és tűnékeny, mint
egy futó zápor…

Rab polip álma
nyugtalan és kurta, mint
a nyári holdfény.

Nyár-alkony csöndjén
még sziklát is átfúr a
kabóca-lárma!

Ritkás kakukkszó;
dús lomb közt a Hold fénye
is meg-megtörik.

E legyezőbe
Hegynek Szelét rejtettem
s hoztam el neked.

Kakukkszó száll egy
lakatlan sziget felé,
mely láthatatlan…

Eső vakítja?
Nem-látva is tudja a
mályva a napfényt!

Fénybogárkára
bambul a részeg hajós
– bárkánk imbolyog…

Virágaid közt
volt dolgokat idézünk.
– Ez utam haszna.

Év Delelőjén,
Buddha Születésnapján:
kis őz született!

Citromvirágszag…
Hajdanvolt lakomákra
gondolsz, Vén Terem?

Forró nap végén
előkelő idegen
hűsöl a parton.

Fűz-árnyban arra
ocsúdok vetve a föld
s már cihelődnek…!

Üres a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,
színes virágot.

Lótuszát ne tépd:
Lelkek Ünnepén maga
a Tó a szentély.

Hány virág-, hány pap-
nemzedék jött s ment, míg Szent
Fenyőnk itt áll s él…!

Vadszegfűcskére
búcsúkönnyként hull a hű
kámforfa nedve.

Jókor serkenvén:
hajnali étked közben
hajnalkát nézhetsz!

Aratás? vetés 
lármája zsong odakint?
– Kunyhómban csönd van.

Széles-e-síkon
minden kipusztult: nincs, mi
gátolná lépted.

Lombját hullatja
a fa, hangját a harang
– úrra, vendégre.

Dereng a hajnal.
A ködben keringve zeng
a friss haranghang.

Telt Hold, tó tükrén:
képlékeny, mint Szép Költő-
Lányunk Hét Lénye.

A téli harmat
magány-ízét és színét
sose feledd el!

A retek íze
is karmosabb, mikor az
ősz szele mar már…

Hold kél. Kezünkkel
térdünkön: köszöntsük most
őt is, egymást is.

Pillangó-köntöst
orchidea-aroma
illatosít be.

Göncölszekérig
ér a tiloló ostor-
csattogás-zaja!

Milyen lehet a
pók hangja s miről szólna
az őszi szélben?

Remetekunyhóm
kincse egy szál hajnalka
– ám ez sem: társam…

Kis Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly
minden harmatcsepp…

Rozsdás ősz, mord szél…
– de nézd csak a gesztenyét:
most is méregzöld!

Holt ősz. Telihold.
Férgecske furakszik a
gesztenye-mélybe.

Vadóc krizantém
villog a kőfaragó
kövei között!

Ónszürke locs-pocs?
– A hibiszkusz számára
most van jóidő!

Ősz viharában
vergődik fám. Rossz tetőn
át csepp hull cseppre.

Majmot-sirató
Elődöm! nézd e fagyba
kivert gyereket…!

Hibiszkusz! mire
csodálatába fogtam:
lovam befalta…

Életem könnyű,
mint egyetlen vagyonom:
tökhéj-tálacskám.

Szentélyben háltam.
Tisztábban szívet, szebb arcot
Tükröz most a Hold.

A hegyre kitett
síró vénasszony meg én
egy Holdat nézünk.

Ostorfatermés
csattog, mint madárszárny, mint
hajnali vihar.

Ha fölösleges,
mit szólok: szavam kihűl,
mint ősszel a szél.

Mészkő templomdomb
fehérénél sápadtabb
most az ősz szele.

A bukott Vezér
holta előtt e hegyet
s e holdat nézte…

Kertben a nagy fa,
falon-kívül a fürjek
hirdetik: ősz van.

Remetekunyhóm
Jele: keserűfű és
paprika. – Ősz jő.

Késő-őszkor a
pillangó is beéri
saláta-táppal…

Kitől rizst kaptam,
ma én várom vendégül:
holdfény-traktára!

Csukott templomnak
kapuján dörömbölnék,
telihold-csöndben!

Vízi Szentély! most
tárulj, hisz a telihold
kér bebocsátást.

Csudáld meg szerény
virágod – a pompásabb
hadd irigykedjék!

Ne hidd, hogy nem volt
ittléted becses: őszi
imám érted szól.

Csöndes, vénecske
falu… ám egy porta sincs
szilvafa híján!

Fogyó év, telt Hold.
Földön párafátyol, hegy
lábán ködpapucs.

Sajnálom, Vendég:
hajdinám még virágzik
– szem-lakománk lesz…

Krizantémillat
jár-kel utcáinkon a
Buddha-szobrok közt.

Múlik az ősz is:
veszett viharfellegek
marnak a Holdba.

Léptek visszhangja
lépdel visszafelé az 
úton. Ősz. Este.

Ősz van. – Öregszem?
Szemem elől a madár
fellegbe búvik.

Szűzfehér virág!
Közelről fürkészve sem
lelhetsz port szirmán!

Rozzant kalyiba:
békésen élnek benne.
– De vajon miből…?

Kecses, színpompás
fa! – a szomszéd rád se ránt:
rizst hántol döngve.

Napot-vakít a
költözőmadárcsapat,
majd tovalebben.

Fájdalmasan szép
az őszi vihartól le-
taglózott virág.

Róka neszez, Hold
vakít: féltében bújik
hozzám egy gyerek…

Fák csúcsán jártas
szél eresz alatt reszket.
– Az ősz is elmúlt.

Öreg ősz van. Most
vaddisznó se röffen, csak
tücsök hangicsál.

A Boldogultak
Ünnepén kit vendégelsz?
csak testük füstjét.

Egyre-formázta
fejed s fejem az idő,
akár két dinnyét!

Sarlóvá-fogyott
Hold az égen: látszik bár,
már alig láttat…

Lustácskán ring az
őszi bokor – harmatcsepp
se hull le róla…

Partra a hullám
egy kedvvel sodor rózsás
kagylót és szirmot.

Fáradt rizshántó
gyerek két mozdulat közt
fölnéz a Holdra.

Holt Szülém deres
tincse! hogy’ nem olvaszt el
tenyerem, könnyem?

Mint vén fatörzsön
friss vágás felülete:
olyan most a Hold.

Úgy vélem: olyan
oda-túl, mint egy késő-
őszi estén, itt.

Vak éjben ezer-
éves cédrus s a vihar
kél nászi táncra!

Maga a magány 
ül a fali kalitkán
– s benne? tücsök csak.

Gyöngének látszó
kis virág: zápor szüntén
peckesen állong!

Hajnali teát
s harmatot együtt szürcsöl
egy virág s egy pap.

Vén Remete és
Zsenge Szajhák: Hold és Lomb
közös éj mélyén.

Krizantémok közt
ácsorog egy cipője-
vesztett cipőtalp…

Szegfűnyarunknak
heve, illata: oda.
– Krizantémévszak.

Csak minap kezdtek
rügyezni az ágak – s ma
rozsdás már a lomb.

Híd gerendái
közt a páfrány újra-nő.
Mint égen a Hold.

Ősi kőkapun
nőtt gyom ördögkarmai
hajunkba kapnak…

Honnan istenek
távoztak, a Szent Kertet
fölveri a gaz.

Havat seperve
söprűt, havat feledek
– nincs, csak a seprés.

Tél. Magány. Béke.
Neked-dőlök, kopott, meg-
hitt ajtófélfám.

Vásár-vég! Most én,
koldus pap is vehetnék
füstölőpálcát…!

Jégcsapnyi hagymák
hideget sugároznak
szét a hidegbe.

Várom az első
zord záport, mely Valódi
Vándorrá avat…!

Mért engem: csaknem
mezítlent ver a vihar?
– vagy épp, hogy így jó…?

Hófehér szűzhó
üli a félig-vert híd
nyers gerendáit.

Borzongatóan
dobolgat a jégeső
fa-kalapkámon.

Riadok. Mécsem
alél. Olajért nyúlok
– ám az megdermedt.

Ősz-ittfeledte
tücsök cirreg gyöngécskén:
hangja melegít…

Elhagyatott kert,
csenevész Hold, bágyadt kis
rovar-neszek. Tél.

Belepi a hó
az ősztől itt őszülő
borzas kalászkát…

Fürge kalmárok!
Eladó a fejfödőm:
hó-csík az éke!

Friss hó – és máris
oly sűrű, hogy terhétől
megbókol a lomb.

Hó! Hold! – efféle
dolgokon ujjongtam s lám:
elfogyott az év…

Sólyom suhant át
a szirtfok fölött: vele-
szárnyalt a szívem!

Megőrzött köldök-
zsinórom fogván: sírok.
– Holt anya. – Múlt év.

Csont-bőr szerzetes:
mint a tél fagya, mint a
szárított lazac.

Komolyabb bajom
nincs: hisz élek még – ha csak
tarlófűként is…!

Téli Rendtevés
Napja: ma magának is
ácsolhat az ács!

Én, a csellengő,
hófüggöny mögül nézem:
takarítanak…

Újabb év múlt – ám
nem kopott el lábbelim,
nem fogyott utam.

Téli virág. Nézd:
behavazza a mozsár
mellett a rizs-liszt.

Fösvény krizantém:
csöppet sem ejt földre a 
fagyos harmatból…

Kunyhóm elé holt
lombot szórt a téli szél
– jó lesz teának!

Jégeső pattog:
egykedvűen hallgatom
a vén tölgyfával.

Szénégetésre
való fát vágnak – mintha
vadonban élnénk!

Míg te tüzet raksz,
én gömbölygetek neked
egy nagy hólabdát!

Vad téli zápor
rontott a szerzetesre
– ernyője is sír…!

Keserves ízű
a jég is, ha patkány-mód
oltom a szomjam…

Korsómat a fagy
keze repesztgeti az
álmatlan éjben.

Hófehér virág,
hófehér ajtó s a hó:
tükrözik egymást.

Hóra-váró, víg-
részeg költők arcára
képzelt pihe hull!

Lombfosztó szélben
puffadt arcát védve, fut
egy beteg ember.

Melegebb háló-
ruhát öltök! (Azt hallom:
másutt havazik…)

Ideges vadlúd-
csapat csapong-zajong a
jeges esőben.

Év végi nyüzsgés!
– Sokallja a vöcsök: be-
bukik a tóba.

Ríva rebben a
hegyi szél űzte madár
a tóra. Tél. Éj.

Tél van – a nyárra
csak egy faragott virág
emlékeztethet.

Télbe-bútt kuckóm
rendszeres vendége csak
egy zöldségárus.

Hó-szín kócsagok,
fagyjatok híddá a tó
partjai között!

 

Csijo-jo

Utóbb majd kinek
arcát pirosítjátok,
sáfrány-pamacskák…?

 

Sógi
(1420-1502) 

Életünk annyi,
mint kivárni valahol
egy zápor végét.